Stad i skräck
A svéd nyelvű eredeti mű címe:
Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-66-7 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Ára: 392 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a; levélcím: 1900 Budapest, telefon: 270-2229), és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj az 1996. decemberi kötettel bezárólag 330 Ft/kötet, 1997. januártól 400 Ft/kötet.
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harminchetedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A rettegő város 1937-ben, egy hideg, januári napon a halál jeges fuvallata suhan végig Halden városán. Rikard Brink, a Jéghegyek Népe nemzetségének tagja rendőr Haldenben. Neki kell felvennie a harcot, hogy megakadályozza a teljes katasztrófát. De ehhez először el kell nyernie a félénk Vinnie Dahlen bizalmát…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült el-
jutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet A FÉLELEMNEK sok arca van. Félelmet kelthet akár egy kicsi, törékeny, középkorú hölgy is, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy segítsen a bajbajutottakon. 1937 komor telén ez a szürkébe öltözött, jelentéktelennek tűnő asszony rettegésben tartotta Halden városát. Mi több, olyan rémületet keltett, hogy az egész országnak a kisvárosra terelődött a figyelme. Egy sötét, hideg januári reggelen, amikor felsikoltottak a gyárak szirénái, a halál jeges lehelete dermesztette meg Halden lakóinak szívét. De ne szaladjunk előre az időben. Egyelőre még senki nem sejtett semmit. A sápadt, dideregve munkába igyekvő lányok sem, akiknek feje bizony lecsuklott az álmosságtól a buszon. Előző este sokáig mulattak, nem maradt elég idejük az alvásra. A munkások is gyanútlanul, szapora léptekkel siettek át a piacon, hónuk alá szorítva táskájukban aznapi elemózsiájukat. Alaposan bebugyolálták magukat vastag ruháikba, bár fejüket merészen hajadonfőtt hagyták. Rikard Brink, a fiatal rendőr, a Jéghegyek Népe nemzetségének tagja sem gyanított semmit. Néhány nappal később aztán nyakába szakadt a felelősség. Egy egész város jövője függött tőle. Clemens Post doktor sem tudhatta, hogy néhány perc múlva megszólal nála a telefon. Még amikor letette a kagylót, akkor sem sejtette, mekkora veszély leselkedik a városra.
Először kilenc embert kerített hatalmába a szörnyű rémület, aztán két nagyobb csoportot: az egyik hatvankét emberből, a másik tizenkettőből állt. A Jéghegyek Népének leszármazottjára, Rikard Brinkre várt a feladat, hogy megtalálja őket, és megelőzze a nagyobb katasztrófát. A szerencsétlenség előtti nap már eleve baljóslatúan indult. Mind a kilencük számára… Vinnie és Kamma ÖZVEGY KAMMA DAHLEN a kiváltságos felsőbb osztályhoz tartozott. A vacsorát szupénak nevezte, s ha már nem volt cselédje, a fodrásznőjét angol szokás szerint a vezetéknevén, Andersennek szólította. Panaszkodott, milyen nehéz manapság jó házvezetőnőt és cselédet találni. A legtöbbje hálátlan és túl követelődző. (Bár neki nem volt, így nem tudni, honnan merítette tapasztalatait.) Öltözködésében a húszas évek divatját követte. Egyenes szabású, tweed kosztümöt hordott félhosszú szoknyával, és sálgalléros, nyers színű krepp blúzt. Megsárgult, fakó, enyhén hullámos haja inkább parókához hasonlított. Középen választotta el, és hátul a tarkóján feszes kis kontyban összefogta. Ötvennyolc éves volt. Állandóan erős, fűszeres parfümillat lengte körül. A fiatal Vinnie nem érezte jól magát nagynénje közelében. Ellenszenvét Karen Margrethe Dahlen, röviden Kamma is viszonozta. Látni sem bírta el-
hunyt férje unokahúgát. Mivel azonban egy cseléd sem húzta ki nála egy hétnél tovább, alaposan kihasználta Vinnie engedelmességét. Állandóan utasítgatta. Először az önbizalmát próbálta megtörni, főként külsejére vonatkozó kritikus megjegyzéseivel. Mostanra egyedül maradtak a nagy, tengerparti villában. Hosszú évek óta nevelte Kamma az apátlan-anyátlan árvát. Amikor férje meghalt, fiával, Hans-Magnusszal és Vinnie nagyanyjával éltek együtt. Vinnie nagyanyja (Kamma anyósa) halála után Kamma vette át a vezető szerepet a házban. – Lavinia! – kiáltotta. A lány – ha egy huszonnyolc éves nőt egyáltalán még lánynak hívhatunk – lehajtott fejjel, félénk tekintettel lépett be a kék szalonba. Valahányszor Kamma néni teljes nevén szólította, rosszat sejtett. “Vénlány” – gondolta Kamma megvetően. Pedig jórészt ő tehetett róla, hogy a lány még nem ment férjhez. – Húzd ki magad, gyermekem! – ripakodott rá szigorúan. – Mindent összecsomagoltál? – Azt hiszem, igen. Milyen alázatos, suttogó hang… mintha bocsánatot kérne, amiért egyáltalán a világon van – gondolta Kamma Dahlen. – Te is egyetértesz velem abban, hogy ideje a saját lábadra állnod, igaz? Nem egészséges egy fiatal lánynak örökké otthon lebzselnie. Takaros kis albérletet találtam neked annál az erényes, nagy tekintélyű családnál. Ők majd kordában tartanak, és
nem leszel annyira elzárva a világtól… Többször megbeszélték már a dolgot. Kamma átéléssel, meggyőzően beszélt. Egy beszédtanárnál képezte stílusát. Vinnie olykor-olykor csak egy “hát perszét” dünnyögött. A lány lehajtott fejjel, szomorú, fátyolos tekintettel állt. Nem bízott magában. Amíg nagyanyja élt, addig ő is teljes embernek érezte magát, hiszen gondoskodhatott róla. Nagyanyja évek óta az ágyat nyomta. Jaj, milyen kedves volt hozzá! Vinnie-t kézszorítással, meleg pillantásokkal bátorította. De meghalt. El kell költöznöd – jelentette ki nénikéje, Kamma. Akart is menni, meg nem is. Persze, el akart szabadulni otthonról, a saját lábára akart állni, de vajon képes lesz-e rá? Már járt a családnál, ahol lakni fog. Az igazat megvallva, nem nyerték el a tetszését. Olyanok, mint a nénikéje. Állandóan szemmel tartják majd, beleszólnak a dolgaiba, és vigyáznak, hogy illendően viselkedjék. Mintha életében akár egyszer is illetlenül viselkedett volna! Szakmát nem tanult. Otthon cselédként tartották. Kamma néni megparancsolta, hogy ezentúl majd az asszonyságnak kell segítenie új otthonában. Sajnos a házimunka ezután is le fogja kötni minden idejét. Nem lesz ideje művelődni, tanulni, esti iskolába járni. A fizetés szóba sem került. Egyszóval: az élete pontosan úgy alakul majd, mint eddig, csak egy idegen házban. Vinnie nemigen tudta megítélni, milyen a külse-
je. Annyit tudott, hogy nem valami előnyös; a nénikéje egy nap százszor is elmondta. Barna haja fénytelen, bőre sápadt, termete mint a karó. A ruháiról jobb nem beszélni. Kamma néni esetlen, vastag, sötét színű ruhákba öltöztette, és persze megtiltotta, hogy fesse magát. A smink puszta gondolata Isten ellen való vétek volt. A Kamma néni által kiválasztott szappan nem tett jót érzékeny bőrének. Nagynénje utasítására haját középen elválasztotta, és két kis szorosan befont kontyba tekerte a fülén. Ez a frizura egyetlen nőnek sem állt volna jól. Erre a néni persze nem is gondolt. Vagy talán mégis? – Szaladj el a szatócshoz és hozz kék hímzőfonalat! – parancsolta Kamma. – Itt a minta. De siess, mert nemsokára itt lesznek a költöztetők. Vinnie eltűnt. Az a kevés bútor, amit magával visz új otthonába, az előtérben sorakozott. Kamma néni végigjártatta szemét a bútorokon. Nagyrészt ő választotta ki, mit vigyen Vinnie magával. Jobbára kopott holmi, sehogy sem illik a ház pazar berendezéséhez. Kivéve a gyönyörű, intarziás ruhásszekrényt. Nagyanyja ragaszkodott hozzá, hogy Vinnie-é legyen. Az öregasszony többször hangoztatta mások előtt is, így Kamma nem tarthatta meg. Jaj pedig hogy sajgott a szíve, amiért meg kell válnia tőle! Körbejárta, kezével végigsimított a tükörsima felületen. Be volt zárva. A kulcsot az öregasszony Vinnie-nek adta. Kamma hiába próbált óvatosan célozgatni arra, hogy meg kellene nézni, mi van benne. Vinnie meg sem hallotta a célzást. És ha értékes tárgyakat rejt? Nem lenne szabad
hagynia, hogy elvigyék innen… Összeráncolta a homlokát. Ahogy lenézett a földre, észrevette, hogy az egyik padlódeszka feljött. Biztosan nem vigyáztak, amikor kicipelték a bútorokat az előtérbe. Kamma lehajolt, hogy visszaigazítsa a deszkát. Nem tűrte a rendetlenséget. Ahogy lehajolt, észrevette, hogy a szekrény hátoldalán fellazult a falemez. Egy sárga boríték sarka kandikált ki a szekrény hátoldalából. Óvatosan kipiszkálta. Valószínűleg beszorult az egyik túlságosan megrakott fiók mögé. Kamma talált néhány tavalyi karácsonyi üdvözlőlapot is. Nagy, vastag boríték. Nem lehet régi. Nem írtak rá semmit. Habozás nélkül felnyitotta a borítékot és kihajtogatta a benne levő papírt. Eszébe sem jutott, hogy más levelét nem illik elolvasnia. Kamma fegyelmezett arcát elöntötte a pír. Egy levelet és egy végrendeletet talált a borítékban. Először a levelet olvasta el. Vinnie nagyanyja írta az unokájának. Alig tudta elolvasni a reszketeg kézírást. “Drága kicsi Vinnie! Add át ezt a végrendeletet Hermansen ügyvédnek! A végrendelet szabályos, tisztességes emberek írták alá tanúként. Sajnos én nem tudtam beszélni az ügyvéddel, mivel ágyhoz vagyok kötve. Nem beszéltem soha a szándékomról, mivel nem akartam, hogy Karen Margrethe megsejtsen valamit. Vigyázz, ne-
hogy megkaparintsa a végrendeletet!” A ravasz vénasszony – gondolta Kamma. Gyorsan átfutotta a testamentumot. “… Úgy végrendelkezem, hogy unokám, Lavinia Dahlen egyedül örökölje az egész Bakke villát. Menyem, Karen Margrethe Dahlen nem lakhat a házban, mivel nincs jó hatással az unokámra… Első házasságából származó fiának, Hans-Magnusnak sincs joga a házban lakni, mivel elhunyt fiam nem fogadta örökbe, ezenkívül képes gondoskodni magáról. Ráadásul a jelenlétemben úgy nyilatkozott rólam, hogy “kit izgat ez a vén banya”. Így engem sem érdekel a sorsa. Karen Margrethe Dahlenre a következőket hagyom… “ Néhány értéktelenebb holmi felsorolása következett, egy bross, teáskészlet, falióra és hasonlók. “Karen Margrethe mindenkinek elhíresztelte, hogy az utóbbi években ő viselte gondomat, de ez nem igaz. Folyton csak Vinnie-nek parancsolgatott. Vinnie szeretettel és odaadással ápolt. Karen Margrethe rideg és sokszor türelmetlen volt hozzám. Ezért mindenemet Vinnie-re hagyom, a bankbetétemet is, amelyről utasításom szerint eddig Karen Margrethe rendelkezett. Halálom napján azonban a rendelkezési jog átszáll Vinnie-re. “ A végrendeletet B.E. Johannessen jegyző és fele-
sége, Marianne Johannessen írta alá tanúként. Kamma elvörösödött, majd elsápadt, és lerogyott egy székre. Szíve majd kiugrott a helyéről. Felkapta a fejét… Johannessen? Hisz ismeri őket! Idős emberek. Élnek még? Az asszony már nem. A férj pedig agyvérzést kapott felesége halála után. Azt beszélik, nem beszámítható. Mikor kelt a végrendelet? Július 12-én. Fél éve. Fél éve? Akkortájt az öregasszony jobban érezte magát. Tudott mozogni és beszélni. Kamma a fiával elutazott Bergenbe, mert úgy érezték, már nagyon rájuk fér egy kis pihenés. Igen, ez júliusban történt. Ezt az alkalmat használhatta ki a ravasz boszorkány. Kopogtattak a konyhaajtón. Kamma felocsúdott. Biztosan a kifutófiú. Hová rejtse a…? Visszadugta a levelet a szekrény hátulján lévő repedésbe. Hirtelen nem talált jobb rejtekhelyet. Jól gondolta, a kifutófiú állt az ajtóban. Kamma, amilyen gyanakvó volt, átvizsgálta a bevásárlólistát. Ellenőrizte az árakat, és a visszajáró pénzt többször is megszámolta, s közben szíve mélyén bosszút forralt és ravasz terveket szőtt. Tessék, pont most kellett ennek is bekövetkeznie, amikor végre ő az úr a házban… Nem fog a nyakán lógni ez a semmirevaló, tehetetlen teremtés.
Fia, Hans-Magnus méltó gazdája lesz a villának, ha befejezi az apródiskolát. Kamma tiszthez méltó otthont teremt majd neki… Hangokat hallott az előtérből. Biztosan Vinnie és Hans-Magnus beszélget. Szegény fiúnak a zsoldjából nem futotta valami sokra. Kamma rendszeresen segítette. Megtehette, hiszen szabadon bánhatott az öregasszony pénzével. Most viszont… Vége! Mindent elvettek tőle. Minek Vinnie-nek ez a ház? Amilyen csúnya és esetlen, soha nem fog férjhez menni. Kamma ezt nem győzte elégszer hangoztatni a lány jelenlétében. Ebben a pompás házban éldegéljen egyedül, a haláláig? Nem, ez igazságtalanság. Hans-Magnusnak kell átvennie a ház vezetését, ha majd befejezi a tiszti iskolát. Kamma lesz a ház úrnője, gondját viseli a fiának és családjának. Szívesen látná már unokáit fel-le rohangálni a ház lépcsőin. A menyét nem annyira. Bár megvannak az eszközei, hogyan szelídítse meg az új asszonyt. Rosszkedvében belekötött a számlába. – A kenyér ára ma ment fel, asszonyom – védekezett a kifutófiú. – Az újságban nem írtak áremelésről. Hosszas vitába kezdett az öt fillér különbség miatt. Végül a visszajáró pénzt az asztalra dobta, így fejezve ki mélységes megvetését. Aztán visszament az előtérbe. Csalódásában majdnem elájult. Nem a fiát hallotta az imént. A költöztetők jöttek. Elvitték Vinnie bútorait.
A lány éppen akkor lépett be az ajtón. – Elmentek? – kérdezte Kamma fátyolos hangon. – A költöztetők? Igen, elvittek mindent. Itt a hímzőfonal. – A hímzőfonal? Ja, persze! Vinnie Sarpsborgban fog lakni. A szekrény már ott van a levéllel… – Mikor költözöl? – Holnaputánra készülök el. – Veled megyek. Gondoskodom róla, hogy minden a helyére kerüljön. – Nem szükséges, Kamma néni. Majd elintézek mindent. – Hát épp ettől félek. Sosem volt ízlésed, Vinnie. Fogalmad sincs róla, hogyan kell csinosan berendezni egy szobát. A függönyök… – Már fent vannak a függönyök, és a lakás részben bútorozott. Minden rendben lesz. Jobb, ha itthon vagy, amikor Hans-Magnus megérkezik. Kamma elhallgatott, lázasan gondolkodni kezdett. Meg kell szereznie azt az átkozott levelet! Vinnie-nek nem szabad elolvasnia a végrendeletet! A tanúkkal szerencsére nincs gondja. Johannessenék nem veszélyesek. Kiváló! Bárcsak itt lenne már Hans-Magnus! Akkor kocsival elvihetne őket Vinnie új otthonába. Miért nem ért már haza?
ELJÖTT A DÉLUTÁN. – Vinnie – fuvolázta Kamma megszokott bársonyos hangján, bár most némileg felindultabban a kelleténél. A lány, mint mindig, lehorgasztott fejjel jelent meg az ajtóban, mintha arra várna, hogy felpofozzák. Jaj, milyen ostoba – bosszankodott magában Kamma, hisz soha nem ütöttem meg! Valóban nem, de vannak a pofonnál jóval ártalmasabb nevelési eszközök. – Állj rendesen! Szedd össze már magad egy kicsit! Ideje elmennünk a gyülekezetbe. Vinnie akaratlanul összerezzent. Ment is volna, meg nem is. Kamma néni odaadó híve volt Prunck lelkész újonnan alapított különös szektájának. Vinnie pedig alázatosan követte. Mert Kamma így akarta – és talán mert a lelkész volt az egyetlen, aki teljes értékű emberként kezelte. Legalábbis Vinnie így gondolta. Vinnie gyermekkora és ifjúsága szigorú korlátok között telt. Mindig önfegyelmet kellett gyakorolnia, és saját egyéniségét, akaratát háttérbe szorítania. Kamma néni semmit nem engedett meg neki. Az iskolában végtelenül magányosnak érezte magát. A nénikéje ugyanis megtiltotta, hogy az ottani egyszerű, “jó ég tudja, ki fia-borja” gyerekekkel játsszon. Vinnie pedig nem volt eléggé lázadó természet ahhoz, hogy szembeszálljon Kamma akaratával. Kivonta magát mindenből, és persze az egész osztály csúfolódásainak céltáblája volt. Legtöbbször ócska ruhái miatt gúnyolták, meg amiért a nénikéje úgy
fenn hordta az orrát. Talán ezért nem olyan meglepő, hogy Prunck lelkész a figyelmességével rögtön le tudta venni Vinnie-t a lábáról. Prunck tiszteletes kiválasztottnak mondta magát. Megjelent előtte az Úr, lelkésszé avatta, és felszólította, alapítson saját gyülekezetet “Prunck Szent Kiválasztottjai” néven. A kinyilatkoztatásban az is tudomására jutott, hogy a világ elpusztul ez év február 6-án. Alig néhány nap volt hátra a világ végéig. Ezért titokban elfoglalt a város szélén egy elhagyatott, sziklába vájt barlangot. Azt állította, hogy szektájának tagjai, összesen hatvannégyen, az égiek szerint itt menedékre lelhetnek. Csak ők fogják túlélni a világégést. Prunck lelkész az Úr akaratát követve megparancsolta nekik, mondjanak le földi javaikról. Csak így nyerhetik el a megtisztulást. Megígérte nekik, ő maga fog gondoskodni vagyonukról. Jól elrejti az Úr szeme elől, hogy kiengesztelje. “Nem juthattok be a paradicsomba, ha a Mammont imádjátok” – hirdette összetákolt szószékéről. – “Megígérem, megsemmisítem földi vagyonotokat, hogy megtisztuljatok, mire eljő a nagy pillanat.” Néhányan haboztak a gyülekezetben, köztük Kamma is. Nem szívesen mondott le a pénzéről. Persze juttatott adományokat a gyülekezetnek – az öregasszony bankszámlájáról. De hogy átengedje az egész vagyonát? A lelkész szektája túlnyomórészt egyedülálló,
nem éppen felvilágosult, idős, vagyonos hölgyekből állt. Néhány gyermek is járt a gyülekezetbe, és elvétve egy-egy ostoba férfi, akik lehajtott fejjel, bűnbánóan szívták magukba az önjelölt próféta szavait. Néhányan azért eltöprengtek a hallottakon. Ha nemsokára itt a világvége, és csak ők élik túl a katasztrófát, akkor minek kell anyagi kérdésekkel foglalkozni? Mi értelme megsemmisíteni a vagyonukat? Hiszen szétoszthatnák a rászorulók között… No de buták vagyunk mi ehhez. Jobb a pénzügyeket a lelkész úrra bízni, ő tudja, mi a legjobb megoldás. Kammának volt egy másik problémája is: drága fiacskája, Hans-Magnus. Mindenáron meg akarta menteni a katasztrófától. Viszont a fia Prunckot kötélrevaló szélhámosnak nevezte. Ezért Kamma a következő egyezséget kötötte a lelkésszel: fia élete nem kerül veszélybe, ha Vinnie – afféle helyettesítőként – rendesen jár a gyülekezetbe. Hans-Magnus így biztosan túléli a katasztrófát, és a mennybe jut. Kammát Vinnie sorsa egy cseppet sem érdekelte. Vinnie-nek persze fogalma sem volt az egyezségről. Engedelmesen eljárt nénikéjével a gyülekezetbe, áhítatosan hallgatta a lelkész dörgedelmeit, és boldog volt, amikor Prunck reá emelte meleg tekintetét. Végre figyelemre méltatja valaki. A többiek is buzgón látogatták a szekta összejöveteleit, de más okból. Káröröm töltötte el őket, ha arra gondoltak, hogy mások mit sem sejtenek a bekövetkező katasztrófáról. Persze néhányan beavatták rokonaikat és ismerőseiket is a titokba, de azok
többnyire nem vették komolyan a világvégére vonatkozó jövendölést. Csak várjatok! Majd meglátjátok! Ha bekövetkezik az Utolsó Ítélet, szörnyű haláltusát fogtok vívni! Fetrengeni fogtok a fájdalomtól! De hiába dörömböltök majd a kapunkon, nem eresztünk be benneteket! Csak a kiválasztottak menekülhetnek meg! Ebben a sziklába vájt barlangban korábban ércet akartak töretni a városatyák. Aztán felhagytak a tervvel, és a barlang feledésbe merült. Egészen addig, amíg Prunck lelkésznek sikerült megkaparintania a barlang vasajtajának kulcsát. A gyülekezet és a lelkész aztán ügyesen otthonossá tette a barlangot. Még a villanyt és a fűtést is bevezették. Vinnie és nagynénje negyedórával korábban érkezett – Kamma ugyanis beszélni akart Prunck lelkésszel. Vinnie-nek várnia kellett, míg Kamma bent tárgyalt a takarosan kialakított irodában. Prunck lelkész középkorú úriember volt. Hullámokba fésült, sötétbarnára festett haja csillogott a pomádétól. Barna szeméből megértés és érzelmesség áradt. Hangja hol ércesen dörgött, hol pedig hízelgőn csengett, attól függően, hogy átkait szórta vagy pedig kenetteljesen szólt a gyülekezethez. Nagyon adott a ruhájára. Mindig olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. – Kedves drága Dahlenné – kezdte bizalmaskodón. – Mit tehetek önért? Kammát már régen rabul ejtette meleg pillantásával, mellyel egy oroszlánt is meg tudott volna sze-
lídíteni. Ő is, akárcsak a többi asszony a gyülekezetben, azt képzelte, hogy a férfi érdeklődést mutat iránta… Jaj, milyen izgalmas! Egyedül van vele egy szobában! Mi lesz ennek a vége? Netán szerelmet vall neki? – Kedves lelkész úr, valami szörnyűség történt! Tudja, a vagyon, amiről beszéltem, a pénz a bankban… A lelkész felkapta a fejét. – Igen? – Nos, úgy néz ki, Vinnie-re száll. Prunck mosolya egy kicsit megdermedt. – De hisz ez nagyszerű, Dahlenné! Így nem kell mitől megszabadulnia, mielőtt a mennybe jut. – Igen, persze, de már örültem, hogy önnek adhatom megsemmisítésre. Őszintén szólva úgy gondoltam, egy hányadát megőrzöm, mivel úgyis csak mi kiválasztottak fogjuk túlélni a katasztrófát. Prunck görcsösen elmosolyodott, és mutatóujját oktatóan felemelte. – Dahlenné, maga most hitetlenségéről adott tanúbizonyságot. Mi leszünk az egyetlen túlélők a földön. Minek nekünk a pénz? – Hát csak arra gondoltam… Magának van autója, lelkész úr. Elmehetnénk együtt Vinnie új otthonába… Ugyanis ott van az írás, amely feljogosítja Vinnie-t, hogy a vagyonomra, a vagyonunkra rátegye a kezét. Prunck hosszan ránézett. Alaposan mérlegelte a hallottakat. Vajon hová akar kilyukadni ez a nősze-
mély? Azután – platty, platty, platty – megveregette az asszony karját, és felállt. – Nyugodjon meg, drága Dahlenné! Majd elintézzük a dolgot. Kamma megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte, hódítása eredményesebb lenne, ha nagy vagyonnal gazdagítaná a lelkész földi javakra vonatkozó megsemmisítő akcióját. Ezen a napon Prunck szinte le sem vette meleg tekintetét Vinnie-ről. Bizalmas, sokat ígérő pillantásokat küldözgetett felé. Kamma észre sem vette; nyilván mert borzongott a huzattól a barlangtemplomban. ESTE Kamma kikiáltott a fürdőszobából: – Vinnie! Légy szíves, vidd ki sétálni Blanzeflort. Mint minden este, Vinnie most is szólította az előkelő nevet viselő kis uszkárt. Kilépett az ajtón a kutyával, nem is sejtve, hogy nemsokára egy rémálom közepén találja magát. Halden utcái felett ezen a hideg, januári estén a Halál szelleme lebegett. Agnes AGNES OLYAN GYORSAN futott a játékos terrier után, amilyen fürgén csak bírt aprócska, kurta lábain. Kétségbeesett, eredménytelen kísérletet tett arra, hogy füttyentsen. Sötétség borult Haldenre, a januári hidegben síkos volt az utca. Legnagyobb bosszúsá-
gára Agnes szem elől tévesztette a kutyát. A rakpart felé indult. Jaj, milyen kínos! Szörnyen kínos! Életének ötvenhat éve alatt mindvégig attól rettegett, hogy “vajon mások mit fognak szólni”. Most pedig itt fut és kellemetlen helyzetbe hozza magát a fiatalok előtt, akik a főutcán sétafikálnak ezen a késői órán, és vigyorogva követik tekintetükkel az ijedt, ziháló hölgyet, aki elvesztette uralmát a kutya felett. – Doffen! Doffen! Nem jössz vissza rögtön? Doffen, nem hallod? Jaj, még a neve is olyan rémes! Nővérének a kutyája. Agnes megígérte, hogy leviszi sétálni. Olava, a nővére nem érezte jól magát az este. Csak egy pillanatra engedte el a pórázt, a kutya máris kereket oldott. Lihegve elfutott a halaskofák bódéi előtt. Látta, amint a kutya eltűnik a rakparti raktárépület mögött. Ekkor szembejött vele egy rendőr. Jaj, milyen szerencse! De nem, nem látta a kutyát. Lehet, hogy azt hiszi, valójában nem kutyát sétáltatni jött le a partra? Köztudomású, miféle hölgyek törzshelye a rakpart. Nem, ezt azért mégsem hiheti róla! Ilyen rosszindulatú feltételezés soha nem jutott volna eszébe a fiatal rendőrtisztnek, Rikard Brinknek. Alig vette észre a kicsi, középkorú hölgyet. Mint mindig, most is az otthoniak jártak a fejében. A Hársfaliget lakóira gondolt, közelebbről Abel és Christa legkisebb fiára, Natanielre. Hozzá hasonló gyerekkel még soha nem találkozott. Csak négy éves – és olyan különös képességei vannak,
hogy eláll az ember lélegzete! Agnes felgyorsította a lépteit, nehogy a rendőrtiszt rosszat gondoljon róla. Nem olyan nőszemély ő. Alig győzte kapkodni aprócska lábait, amikor jobb lába, jaj, nem, megcsúszott a jeges úton. Kalimpált a karjaival… Elesem, elesem, jaj micsoda szégyen! Mit fognak gondolni az emberek? Arra nem is gondolt, hogy alaposan megütheti magát. Aztán ott feküdt az utcán elterülve, és levegő után kapkodott. Úgy beverte a farcsontját a járda szélébe, hogy csillagokat látott. Jaj, nem bírom ki, nem bírom. Most az egyszer nemcsak a szégyenre, hanem a fájdalomra is gondolt. Ebben a percben segítő kezek ragadták meg és felsegítették. Valaki barátságos, aggódó hangon megkérdezte: – Hogy van? Nagyon megütötte magát? Minden erejét összeszedte, hogy lábra tudjon állni. Pillanatok alatt köré gyűltek az emberek, kíváncsian, némelyek aggódva méregették. Az utca túloldaláról hirtelen gúnyos nevetés hangzott fel. – Láttátok, mekkorát bukfencezett az öreglány? – Ne törődjön velük! – nyugtatta meg az előbbi barátságos hang. – Megütötte magát? – Igen, a… csípőmet – suttogta Agnes. Úgy vélte, ez illedelmesebben hangzik, mint az igazság. A fiatal rendőr, mert ő sietett a segítségére, letisztogatta a ruháját és kezébe adta a kalapját.
– Jaj, ez a csúfság – motyogta Agnes zavartan. – Nem szeretem a színét, tudja, ajándékba kaptam. Így ni… – Elhallgatott. – Hívjak egy taxit? – Nem, köszönöm, nem szükséges – vágta rá gyorsan. – Még egyszer köszönöm a segítségét, most már egyedül is boldogulok. – Biztos benne? – kérdte a fiatalember aggódva. – Igen, egész biztos! Köszönöm a kedvességét! (Jaj, hadd menjek már, mindenki engem bámul!) Idegesen felnevetett és a rakpart felé indult, miközben alig hallhatóan felnyögött fájdalmában. Nem messze tőle egy fiatal nő így kiáltott: – Blanzeflor, ide gyere! Még füttyenteni is tudott, nem úgy, mint Agnes, akinek csak levegő jött ki a torkán. Rikard Brink aggódva nézett a nevetséges kalapot viselő, alacsony hölgy után. De mivel az visszautasította segítségét, egy kocsira irányult a figyelme, amely lassan haladt a járda szélén. Lányokat akart felszedni. Rikard azért választotta ezt a szakmát, mert csodálta a munkájukat rendesen végző rendőröket. Gyerekként csak az egyenruha tetszett neki. A szakma iránti tisztelete idővel egyre nőtt. Fontosnak és izgalmasnak találta ezt a munkát. Illett is hozzá ez a foglalkozás. Erős férfi volt Rikard Brink a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Már elmúlt huszonnégy éves. Mindenki csodálkozott ártatlan, kék tekintetén. Sehogy sem illett az erős, robusztus férfihoz. Egy fejjel a
többiek fölé magasodott. Mellkasa széles volt, akár a bivalyé. Igaz, sokat edzett, tornázott. Zavarba jött, egyszersmind büszkeség töltötte el, ha dicsérték szép, férfias izmait. A nőket mégsem vonzotta különösebben. Ehhez túlságosan kedves mackó benyomását keltette. A nők többsége inkább barátjának tekintette, és bizalmába fogadta. Egyáltalán nem volt csúnya, sőt… talán túlságosan is előkelő, nemes vonásai voltak. Sötét szemöldöke, kék szeme, érzéki szája, széles arccsontja megnyerő külsőt kölcsönzött neki. Viszont egy cseppet sem bízott a vonzerejében. Rikard azt képzelte, szörnyen unalmas fickó. Ennek ellenkezőjéről senki nem bírta meggyőzni. Csak munka közben tudott megszabadulni ettől a gyötrő érzéstől. Volt már dolga lánnyal. Amikor kiderült, hogy a lány csak az egyenruhájába szerelmes, elkeseredett, és szomorúan szakított vele. Később egy katona oldalán látta viszont. Rikard még túl fiatal volt, akárcsak a körülötte felbukkanó lányok. Azokat egyelőre csak a külső érdekelte, fütyültek a belső értékekre. Nem úgy, mint az érettebb nők. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Hamarosan az utca közkedvelt, biztonságot sugárzó alakja lett. Nem tudhatta, hogy a városban már portyázik a halál, és hogy a jelentéktelen, szürke kis Agnes épp a karjaiba fut.
2. fejezet RIKARD folytatta a szolgálatot. Elcsendesedtek az utcák, így végre volt ideje gondolkodni. Az utóbbi napokban nem hagyta nyugodni egy furcsa gondolat. Nataniel… Milyen különös fiú! Rikard visszaemlékezett a gyermek egy évvel ezelőtti, harmadik születésnapjára. Benedikte ünnepélyesen átnyújtotta neki a mandragóragyökeret és más értékes holmit a nemzetség kincskészletéből. Mindenki elámult, mennyire örül a különös ajándékoknak. A többi meglepetést, édességet, játékokat közönyösen félrerakta. Hanem a mandragóragyökérrel úgy bánt, mint egy játékbabával. Kiságyba fektette, piros selyembe öltöztette, beszélt hozzá, még meg is etette. Ha pedig elment otthonról, a nyakába akarta akasztani. Persze nagy volt még neki. De akárcsak Heike egykor, a legjobb barátjának tekintette a mandragóragyökeret. Úgy látszott, az is jól érzi magát nála. Végül Christa megtiltotta, hogy annyit játsszon vele. Attól félt, még elkoptatja. Nataniel szekrényének egyik fiókjába került. Annyiszor megnézhette, ahányszor csak akarta, és beszélgethetett is vele, de nem volt szabad hozzáérnie. Először nem tetszett neki, hogy megfosztották legkedvesebb barátjától, aztán beletörődött.
A fiú mindenkit ámulatba ejtett. Rikard mostanában nem találkozott vele olyan gyakran, mert Nataniel nem sűrűn látogatott a Hársfaligetbe. Attól féltek, hogy Gonosz Tengel, mivel állandóan szemmel tartja a Hársfaligetet, megneszeli a kisfiú különös adottságait. Ennek ellenére a családtagok elmeséltek Rikardnak mindent, ami Nataniellel történt. Hihetetlen, mit művelt és mit tudott már ez a kisgyerek! Tekintete egyik pillanatról a másikra elkomorult a bánattól, aztán felragyogott a boldogságtól. Ha nem találtak valamit, ő mindig tudta, hová tették, és sorolhatnánk tovább a furcsaságait. Most már négy éves. Két héttel ezelőtt családi körben ünnepelték a születésnapját. Ott is történt valami megmagyarázhatatlan. A Christáék otthonában rendezett ünnepségre mindenki elment a Hársfaligetből. Voldenék is jelen voltak. Az este jó hangulatban telt, amikor Nataniel arcvonásai hirtelen megkeményedtek, és a vendégekre bámult. – Valaki van a szobámban – mondta. – Oda kell mennem, most rögtön! – Hogy érted ezt? – kérdezte Abel, az apja. – Azt akarják, hogy odamenjek… – Kik? – kérdezte Christa, az anyja, de a fiú már fel is ugrott helyéről. A többiek egymásra meredtek és lassan követték. Ahogy felmentek a lépcsőn, ijedten megtorpantak. A fiú szobájából ijesztő hangok ütötték meg a fülüket. Furcsa dübörgés, lihegés, majd időnként
felvillant egy kékesfehér fény. – Ez a fekete angyalokra jellemző – szólalt meg Benedikte. Habozva folytatták útjukat felfelé. Andrénak le kellett fognia Christát. Fel akart rohanni a fiához, hogy megmentse. Végre felértek. Nataniel szobájának ajtaját két hatalmas farkas őrizte. Amikor megpillantották az ijedt embercsoportot, kivillantották fogaikat. – Ne menjetek közelebb – intette őket az öreg Henning. – Jót akarnak nekünk, de nem árt komolyan venni a figyelmeztetésüket. Rikard sosem találkozott még a fekete angyalok farkasaival. Hallani viszont hallott róluk. Tudta, milyen közeli kapcsolatban állnak Marcóval, Ulvarral, Imrével, Vanjával, és most már Nataniellel is… Látta rokonai arcán a tisztelettel vegyes félelmet. Újra felhangzott a dübörgés, és mintha villámlott volna a szobában. Nataniel felüvöltött. – Szegény kisfiam! – kiáltotta halálsápadtan Christa. – Egyedül van odabent. Mély férfihangot hallottak. Próbálta megnyugtatni a fiút, aki válaszolgatott neki. Egy szót sem értettek az egészből. Nataniel sírt. Hiszen csak négyéves! Még ők, felnőttek is reszketnek ijedtükben, nem hogy egy ilyen kisgyerek!
– Talán Imre beszél vele? – kérdezte Christa ijedten. – Nem tudom – felelte Benedikte. Abban reménykedtek, Imre az. Aztán még egy, különösen éneklő férfihang ütötte meg a fülüket. A következő pillanatban felhangzott Nataniel jajgatása, mely fokozatosan kétségbeesett kiáltozássá erősödött. – Ne, ne kérlek! Ne tedd ezt! Kérlek! – kiáltozta. Christa nem bírt uralkodni magán, megpróbált betörni a szobába, de a farkasok egy lépést sem engedték előre. Sőt, mindannyiukat hátrébb kényszerítették. Nataniel mintha az életéért rimánkodott volna: – Ne tegyétek ezt, kérlek! Könyörgök! Abel halálsápadt volt. Vetle és Christoffer Christát támogatta, aki majdnem elájult. Legszívesebben sikoltoztak volna ők is rémületükben, de hallani akarták, mi történik az ajtó mögött. Így inkább hallgattak. A farkasok közben a földszintre szorították őket. Újabb erős villámlás, mely fénybe borította az egész környéket. Az előbbi férfihang felerősödött, és dörgő hangon folytatta a kántálást. Egy szót sem értettek belőle. Számukra ismeretlen nyelven szólt. – Ez nem Mar – suttogta André elfehéredett ajakkal. – Őt már hallottam korábban. Nataniel elnémult. Nem tudták, jó vagy rossz jelnek tekintsék-e? Aztán a kántálás is abbamaradt. Minden elcsen-
desedett. Egymásra néztek. Felmenjenek? A fiú szobájának ajtaja lassan kinyílt. – Mama? – hangzott egy ijedt vékony kis hang. Felrohantak. Nataniel az ajtóban állt, keze még a kilincsen volt. A többieknek nyoma veszett. Christa átölelte. – Nataniel, mi történt? – fakadt ki Vetle. – Imrével találkoztál? – kérdezte André. Nataniel értetlenül bámult rájuk. – Hogy kerültem a szobámba? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Hiszen az előbb még a teherautómmal játszottam a nappaliban. Aztán hirtelen idekerültem! Szemén még látszott az előbbi sírás. De nem emlékezett semmire. Mindannyian beléptek a szobába. Rikard, a rendőrtiszt, alaposan átkutatta a helyiséget. Semmi nyom. Soha nem tudták meg, mi történt valójában. Nataniel nem emlékezett semmire. Kérdéseikkel nem akarták felzaklatni. Abban biztosak voltak, hogy a fekete szárnyú angyalok látogattak el hozzá. Hisz a fiú rokonságban áll velük, és óriási feladatot tűztek ki elé. Gonosz Tengellel kell szembeszállnia. Mindamellett korainak tűnt ez a látogatás, hiszen épp hogy betöltötte negyedik életévét. Rikard ezeken az eseményeken töprengett. Nem tudta kiverni őket a fejéből.
Nemsokára azonban történt egy s más, ami elterelte figyelmét a kis Natanielről. Willy, Herbert, Gun és Wenche NÉHÁNY ÓRÁVAL azelőtt, hogy Vinnie és Agnes elment volna kutyát sétáltatni, Halden külvárosának egyik csendes kis utcáján egy kékszemű, napbarnított, harminchét éves férfi ment végig. Willy Matteusnak hívták. Ruhája jó anyagból készült, bár kicsit kopottnak és gyűröttnek tűnt. Ebben a hidegben túl vékonyan volt öltözve. Járásán látszott, hogy nem holmi csavargó. Az utca csendjét búcsúzkodó társaság verte fel. Az egyik villából jöttek ki. A vendégek nem győztek köszönetet mondani az estéért. Egy testes férfi hevesen rázogatta a házigazda kezét. – Köszönjük ezt a csodás vacsorát! Nagyon jól éreztük magunkat! – Nem csoda, hiszen te is velünk voltál, Herbert – nevetett a házigazda. – Csodálatos érzés lehet ilyen ember feleségének lenni – folytatta a dicshimnuszt Herbert felesége felé fordulva. – Micsoda humor! Micsoda lendület! Egy percig sem unatkozik mellette, lefogadom! Herbert felesége kényszeredett mosolyra húzta a száját. Milyen unalmas a felesége – gondolta a házigazda. Még csak el sem mosolyodik férje viccei hallatán. Herbert most már a háziasszony kezét csókol-
gatta túlzott lovagiassággal: – Isten áldja, tekintetes asszony! Pompás volt a vacsora. No és a bor… felséges! – mondta, és közben hüvelykujját a mutatóujjához érintette, jelezvén ezzel a bor kiválóságát. Felesége aggódva nézte. – Herbert, nem kellene a volánhoz ülnöd ilyen állapotban. Túl sokat ittál. Legjobb lenne, ha… – Blablabla – szakította félbe a férje. – Még soha nem éreztem magam ilyen jól. Egy kilencéves forma kislány, aki eddig szótlanul álldogált, most türelmetlenül rángatni kezdte a férfi kabátujját. – Papa, menjünk már! A rádióban nemsokára kezdődik az esti mese. – Jól van, jól van, kicsikém. A papa először elbúcsúzik a kedves háziaktól. – Azt hittem, már befejezted a búcsúzkodást – mondta a kislány sértődötten. Egyszerre mindannyian a közeledő férfi, Willy Matteus felé fordultak. – Elnézést – kezdte amaz. – Meg tudnák mondani, hogy jutok el az állomásra? Herbert újra elemében érezte magát. – Az állomásra? Arra a nagy csúnya szürke épületre gondol, ahol azok a fújtató gőzszekerek közlekednek? Hát hogyne… Hosszas magyarázatba kezdett, miközben tovább szellemeskedett. A háziak hétrét görnyedtek a nevetéstől. A felesége elgyötört arccal ácsorgott. – Köszönöm – mondta Matteus csendesen. –
Nem tudják, mikor indul vonat Sarpsborgba? – Épp most ment el – közölte a ház úrnője. – A következő úgy négy óra múlva indul. Willy Matteus az ajkába harapott. – De bosszantó! Sürgős elintéznivalóm van. De hát… Herbert, aki most az egész világot a keblére tudta volna ölelni, felajánlotta: – Velünk jöhet. Mi is arrafelé megyünk. Matteus kissé esetlenül köszönetet mondott. Egy ideig még búcsúzkodtak, majd a kocsi végre megindult észak felé. Herbertnek egész úton be nem állt a szája. Kétértelmű vicceket mesélt, énekelt, egyszóval csúcsformában volt. Felesége, Gun és az idegen némán hallgatta. Olykor-olykor enyhén elmosolyodtak az illem kedvéért. – Ülj nyugodtan, Wenche – szólt hátra Herbert a lányának. – Ha így rugdosod az ülést, mit gondolsz, mennyit fogunk kapni az autóért? – El akarják adni? – kérdezte Willy Matteus udvariasan. – Most még nem, de előbb vagy utóbb úgyis le kell cserélni. Matteus kinézett az ablakon. Alaposan szemügyre vette a tájat. Hosszú éveken át álmodozott Norvégiáról. Ahogy közeledtek Sarpsborghoz, csalódást érzett. Szülővárosa nem így élt az emlékezetében. Mindenütt egyforma, csúnya, kocka alakú kétemeletes házakat látott, ugyanazzal a kis kerttel. Pedig mennyit játszott itt gyerekkorában! Az erdőt
alaposan megritkították. Akkoriban csak néhány romos ház állt a környéken, meg egy elhanyagolt major. Akkor úgy gondolta, nem ártana lerombolni őket és új házakat építeni. No de ilyen eredménnyel? – Jut eszembe – szólt Herbert. – Be sem mutatkoztunk. Herbert Sommernek hívnak. Hatásos szünetet tartott. Willy ebből arra következtetett, hogy fel kellett volna ismernie a neve alapján. De sajnos még soha nem hallotta. Herbert kiprovokálta a választ: – Ismerősen cseng? – Nem, sajnos nem. Hosszú ideig külföldön éltem. – Aha, akkor értem – nevetett Herbert megnyugodva. – Egyébként igen ismert vagyok az országban. Konferanszié, egyszemélyes szórakoztató műsor, afféle mindenki udvari bolondja. Rádió, ilyesmi… Azt már nem tette hozzá, hogy a rádióban, egy helyi adón csupán néhány percre korlátozódott a műsora. Annyira el volt ragadtatva magától, hogy utasának kiléte nem is érdekelte. A bor hatása kezdett elpárologni, és már korántsem volt olyan sziporkázóan jókedvű, mint az előbb. Gun már előre tudta, mi fog következni. Végül elhallgatott, és már csak lányának éneklését lehetett hallani a kocsiban. Mindig ugyanazt dudorászta baljóslatúan: – “Bánat és halál jár a nyomában.” Addig-addig, míg apja rá nem ripakodott: – Nem hagynád abba ezt a siratóéneket,
Wenche? Miért nem énekled valamelyik dalomat inkább? Soha nem tudsz valami vidámat dalolni? “Bánat és halál jár a nyomában!” Jézusom – mondta és megborzongott. Willy Matteus rámosolygott a mellette ülő kislányra, és átnyújtott neki egy tábla csokoládét. Az illendően megköszönte, és tanulmányozni kezdte a csomagolópapírját. – Hú, de furcsa írás! – Holland csoki – nevetett a férfi. – Egyenesen onnan jövök… A kislány megkínálta az anyját. Herbert viszont a csokoládé puszta gondolatára is megborzongott. Elkínzott, meggyötört képet vágott. Látszott rajta, hogy egyetlen vágya végre friss levegőhöz jutni. Az út hirtelen élesen elkanyarodott. Az autó, mivel túl gyorsan mentek, megcsúszott és kivágódott a kanyarban. Herbert káromkodott. Szemben velük feltűnt egy másik kocsi. Gun Sommer éles hangon felsikoltott. Úgy tűnt, az összeütközés elkerülhetetlen. Ám a szembejövő kocsi vezetője gyorsan feltalálta magát. Elrántotta a kormányt, és belefutott az árokba. Herbert vadul fékezett, csak úgy csikorogtak a kerekek, s végül az út szélén álló fába ütköztek. Dermedt csendben ültek egy darabig, majd Gun remegve megszólalt: – Mondtam, hogy nem kellene ittasan vezetned. – Te csak ne mondd meg nekem, mit kéne csinálnom! – kiáltotta a férje. – Hát tehetek én róla, hogy ennyire csúszik az út? Miért nem szórják le?
Egyébként is ezt a kanyart nem lett volna szabad ilyen élesre csinálni. Életveszélyes. – Mindenki jól van? – kérdezte Sommerné. A kislány halkan pityergett, de csak az ijedtségtől. Mivel senki sem sérült meg, Herbert így folytatta. – El kell tűnnünk innen, mielőtt a rendőrség beleütné az orrát. A gyerek is láthatja, hogy túl meredeken vágták ki a kanyart, de azért… – Mi lehet a másik autó utasaival? – kérdezte Gun. – Mit érdekel az minket? – fújtatott Herbert, és azon fáradozott, hogy valahogy visszatolja az útra a kocsiját. – Ha valaki nem ura az autójának, csak magát hibáztathatja. Na, segítsen megtolni a kocsit, barátom! – szólt Matteusnak, de az kiszállt a kocsiból, és a másik autóhoz sietett. Senki nem sérült meg komolyan, de érthető módon nagyon feldúltak voltak. Willy látta, amint Herbert beindítja a kocsit és gyorsan eltakarodik a helyszínről. Minden teketória nélkül elárulta Herbert nevét a másik autó vezetőjének, mivel annak kocsija elöl súlyosan megrongálódott, majd elindult. Már nem volt messze a város, ezért gyalog folytatta az utat. Ingrid és Kalle A RÉGI UTCA IGENCSAK megváltozott, de Matteusék háza még mindig állt. Becsöngetett a
földszinti lakásba. Szíve majd kiugrott a helyéből. Semmi válasz. Amikor ránézett a névtáblára, látta, hogy más név van rávésve. A legfelső emeleten kinyílt egy ablak. Kihajolt egy asszony és lekiabált: – Senki sincs otthon! Willy hátralépett és felszólt: – Nem Matteusék laknak a lakásban? – Matteusék? Nem. Az asszony már több éve elköltözött. A férje halála után. Willy hangja megremegett. – Az öreg Matteus meghalt? Nem tudtam. Hova… hova költözött a felesége? Az asszony vállat vont. – Kérdezze meg Karlsenékat, a szomszédokat! Ők jóban voltak velük. Megköszönte a segítséget, és becsöngetett a szomszédba. Egy fiatal lány nyitott ajtót. Igen, igen, megvan neki valahol Matteusné címe. Jöjjön be, amíg megkeresi. Mialatt a lány a címet kereste, Matteus megpróbálta összeszedni magát. Apja halálának híre teljesen letörte. Bízott benne, hogy családja még mindig a régi helyen lakik. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy apja eltávozott az élők sorából. Hosszú távolléte alatt egyszer sem írt haza levelet. Elkeseredett harcot vívott szüleivel, hogy elszabadulhasson otthonról. Nem lehetett lebeszélni az útról. Makacsul kitartott elhatározása mellett. Az évek során aztán elszállt belőle a harag. Úgy gondolta, hazatér. Békülni akart. Erre apja halálhíre fogadja… A lány végre megtalálta a címet. Igen, itt van,
Matteusné a lányához költözött Trondheimbe. Trondheimbe? Willy hirtelen gondterhelt képet vágott. Vajon elég lesz a pénze? Ösztönösen a zsebéhez nyúlt és megdermedt. – A pénztárcám! A papírjaim… Leejtette a karját. – Ó, már emlékszem – mondta elkeseredetten. – Letettem egy ládára a hajón, míg a kabátomat keféltem. – Jaj, milyen kínos – szólt a lány együttérzőn. – De talán elérheti még a hajót? Willy maga elé meredt. – Nem lesz könnyű. Tudja, én… Mindegy. A hajó ma érkezett Haldenbe. Épp onnan jövök. – Jó, jó, akkor hát vissza kell mennie – tanácsolta a lány lelkesen. – Ha akarja, elintézem Kallénél, hogy vigye el. Kalle teherautósofőr, jól ismerem. A kocsija lent áll az utcán a kávéház mellett. Willy habozott. – Nagyon kedves magától. Tudja, nagyon kimerültnek érzem magam. A hajón elkaptam egy csúnya influenzát. Idáig meg stoppoltam, illetve gyalogoltam. Még mindig elég gyönge vagyok. Hálás lennék, ha segítene. – Természetesen – felelte a lány. – Csak felveszem a kabátomat. Megtalálták a sofőrt. Amíg elkészült, Willy elbúcsúzott a lánytól. – Maga nagyon kedves volt hozzám – kezdte. – Nem jövök már vissza ide, de ha megtalálom a papírjaimat és túlesek az influenzán, felhívhatom tele-
fonon? A lány elpirult. – Iiiigen, hát persze – felelte lassan. – Itt a számom. A címemet úgyis tudja. Sok szerencsét! Willy felkapaszkodott a teherautóra a sofőr mellé. – Szóval elvesztetted a pénztárcádat – kezdte a beszélgetést mély, rekedt hangján Kalle. – Ingrid azt mondta, tengerész vagy. – Nem, nem vagyok tengerész, csak hajóval érkeztem Norvégiába. – Melyikkel? – A “Fanny”-val. Egy kis teherhajó, Rotterdamból indult. – Reméljük, senki nem kaparintotta meg a pénzed. – Nem hiszem. Jól el van rejtve. Csak nehéz lesz visszamenni a hajóra… – Vagy úgy! – Tudod, potyautasként utaztam. – Az anyját! Akkor nem lesz könnyű elmagyarázni, miért akarsz felmenni a hajóra. Különben honnan jössz? – Keletről, Afrikán át. Hollandiában kötöttem ki. Elfogyott a pénzem. Ekkor találtam rá a hajóra. Megtudtam, hogy Norvégiába készül. Ilyen alkalmat nem szalaszthat el az ember. Sikerült feljutnom a fedélzetre, de olyan kutya hideg volt, hogy alaposan megfáztam. Már azt hittem, meghalok, de aztán jobban lettem. Ma este azonban megint rosszabbul érzem magam.
– Influenzás vagy. Biztosan szokatlan még az északi időjárás. Ez biz' nagyon csúnyán is végződhet. A nátha és a köhögés a legrosszabb. – Igen. Ráadásul izzadok, mint a kutya. Csuromvíz a hátam. Furcsa ízt érzek a számban. Alig várom, hogy egy kényelmes hotelszobában alaposan kialudjam magam. Csak már a zsebemben lennének a papírok! – Hát, ha már sikeresen elvergődtél idáig olyan messziről, akkor végig helyt fogsz tudni állni. Ne aggódj, Norvégiában vagyunk, itt többnyire lehet számítani a hatóságokra. Kietlen, szeles pusztaságon át vitt az útjuk. Közben megcsodálhatták a januári vörös naplementét. Vékony hóréteg borította a földet, jég rakódott az útra. – Hogy jutottál el idáig? Willy összerezzent. Teste tüzelt a láztól. Szinte alig volt magánál. – Szerencsém volt. A hajó a jég miatt várakozásra kényszerült Svinesundnél. Amíg kikötöttünk, kihasználtam az alkalmat, és partra ugrottam. Nem is kellett olyan sokat gyalogolnom, egy család elhozott Sarpsborgig. A családfő fárasztó egy fickó volt. Annyira siettem a partraszállással, hogy a nagy sietségben ottfelejtettem a papírjaimat. Végzetes hiba! A teherautó hóláncának egyik szeme kilazult, és szabályos időközönként nekicsapódott a kerékabroncsnak. Ez a monoton zaj és a láz elálmosította Willyt. Hátradőlt. Alig hallotta Kalle szavait.
AGNES MÁR a Birka-szigetnél fekvő átkelőhelynél járt, a vízen himbálózó csónakok mellett. A jeges szél majdnem feldöntötte. Ekkor végre megpillantotta Doffent! Már éppen szólítani akarta, amikor észrevette, hogy egy másik kutyával, egy uszkárral játszik. Még hogy játszik! Jaj, milyen szemérmetlenek az állatok! Agnes elpirult szégyenében. Egy fiatal lány hasztalan szólongatta az uszkárt, a kutyák rá se hederítettek. Néhány fiú haladt el mellettük, a városba tartottak. A kutyák láttán felvihogtak. “Kan mind a kettő!” Agnes hirtelen elfordult. Úgy tett mintha Doffen nem az ő kutyája lenne. A fiatal lány is zavarban lehetett, mert már nem kiabálta a furcsa Blanzeflor nevet. Agnes nem tudta, mitévő legyen. Nem akarta magára hagyni Doffent, ha már végre rátalált, de amíg ezt az erkölcstelenséget műveli, nem vállalja. Úgy tett, mintha át akarna menni a szigetre. Céltudatosan elindult. Időt akart nyerni. A csónakokhoz vezető lépcsőn egy férfi dülöngélt. Biztosan részeg – gondolta Agnes és megborzongott. Megszaporázta lépteit, de a férfi utánakiáltott. – Hé! Álljon meg egy pillanatra! Agnes továbbsietett. Illemtudó hölgy lévén nem felelt az ilyen provokációra. – Várjon! Kérem, segítsen! Nem vagyok részeg, beteg vagyok! Kérem, jöjjön ide! Habozott, majd lassan megfordult. A férfi már a lépcsőn ült, a jeges szélben. Véko-
nyan volt öltözve, és gyámoltalannak látszott. Agnes megsajnálta: – Mit tehetek magáért? Hívjak orvost? A férfi megrázta a fejét. – Később elmehetek az orvoshoz. Először fel kell jutnom a hajóra. El kell hoznom valamit, mielőtt elindul. Lenne olyan szíves és segítene beszállni abba a csónakba ott? Egyedül nem bírom megtartani, olyan erős a szél. – No de kedvesem, csak nem gondolja, hogy ilyen állapotban képes vízre szállni? – hitetlenkedett Agnes. – De igen, csak már benne ülnék. Kölcsönveszem egy időre, gyorsan visszajövök. Nyújtsa ide a kezét, kérem! A fiatal lány odaért hozzájuk. Látta, amint Agnes lesegíti a férfit a lépcsőn, és megtartja a csónakot. – Várjanak, hadd segítsek – ajánlkozott, és máris lent termett. Erősebben tudta tartani a csónakot, mint a törékeny Agnes. A férfi megcsúszott, majdnem ráesett Agnesre. Az idős kisasszony egy pillanatra jól látta lázban égő arcát, hallotta láztól ziháló lélegzetét. A fiatal lány a karjával megtámasztotta, a férfi visszanyerte egyensúlyát, és bemászott a csónakba. – Köszönöm a segítségüket – kiáltotta a férfi, és már el is lökte a csónakot. A jégdarabok csak úgy recsegtek-ropogtak körülötte A két nő a csónak után nézett, ahogy eltűnt a sötétben. Távolabb egy nagy hajóból fény szűrődött ki
a partra. A csónak abba az irányba tartott. A fiatal nő sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzott. Mennie kell, a kutyáját kikötötte egy villanyoszlophoz, nehogy megint elcsalja az a kóbor eb, amelyik egész este körülötte ólálkodik… Agnes nem merte bevallani, hogy a “kóbor eb” az övé. Inkább hallgatott. Szégyellte magát, elárulta Doffent. Megvárta, amíg a lány eltűnt a szeme elől. Csak ekkor merte halkan szólongatni Doffent. Egy kis fehér gombolyag bukkant fel mellette, körmei szaporán kopogtak a jeges úton. Boldogan csaholt, mintha mi sem történt volna. Agnes megragadta a szófogadatlan kutyát, és rátette a pórázt. Szó nélkül megindultak a város felé. PRUNCK LELKÉSZ éppen telefonált otthon. Behízelgő arca elsápadt, izzadságcseppek csillogtak a homlokán. – Igen, de ígérem, hogy két héten belül mindent visszafizetek az utolsó fillérig, Holt bankigazgató úr. Csak adjon még egy kis haladékot… A bankigazgató hangja megkeményedett. – Túl sok haladékot kért már eddig is, Prunck. A bank nem jótékonysági intézmény. Ha holnap nem adja át a kívánt összeget, megtesszük a szükséges lépéseket. Letette. A lelkész állva maradt, kezében a kagylóval. Idegességében zihálva szedte a levegőt, és lázasan járt az agya. Öt perc múlva mintha megtalálta volna a megol-
dást. Elővett egy listát, és elkezdett telefonálni. – Itt Prunck lelkész. Az Úr volt olyan kegyes, és újra megjelent előttem. Már ma éjszaka vissza kell húzódnunk menedékhelyünkre. Ott kell bevárnunk az Utolsó Ítélet napját. Urunk kis nyájának meg kell védenie magát, hogy felépíthesse a földön az új, tízezer éves birodalmat. Az Ezeréves birodalom egy másik szekta jelszava volt. Nem akarta teljes egészében átvenni. Miért ne lehetne tízezer éves? Nagyon tetszett neki az ötlet. – Be kell gyűjtenünk vagyontárgyainkat, mielőtt elfoglaljuk a sziklatemplomot. Persze a legnagyobb titokban. Egyetlen hitetlennel sem oszthatjuk meg búvóhelyünket. Az éj leple alatt ijedt, mégis felcsigázott szektatagok lopództak be a sziklatemplomba. Magukkal cipelték ágyneműjüket, meg néhány apróságot, amelytől nem tudtak megválni. Prunck lelkész a bejáratnál állt és megolvasta a nyáját, miközben bátorító szavakat suttogott a fülükbe, és vállon veregette őket. Közben azt számolgatta, mekkora hasznot húz ebből az egészből. – Nem, nem, kedves Karen Margrethe, kutyák sajnos nem jöhetnek velünk a mennybe! Kamma megtorpant és így felelt: – Nem hagyhatom magára Blanzeflort. Akkor inkább Lavinia se tartson velünk. Valakinek csak vigyáznia kell szegény kis drágámra. Prunck lelki szemei előtt megjelent Vinnie hatalmas vagyona.
– Nos, rendben, behozhatja az állatot – jelentette ki undorral az arcán. – Csak ne zavarja meg templomunk nyugalmát! – Olyan csendben lesz, hogy észre sem fogják venni. – Jó, jó – nevetgélt idegesen Prunck. Majd megunva a beszélgetést, a következő család felé fordult: – Hol hagyták Kari Johant? – Nemsokára itt lesz – felelte a családfő. – Nem volt otthon, amikor ön telefonált, de hagytunk neki üzenetet. A lelkész méltatlankodó képet vágott. – A kaput negyedóra múlva bezárjuk. Egy másik asszony lépett elő a sötétből. Jól meg volt pakolva. – Hol van a kis Björg? Az édesanyja válaszolt: – Björg mindjárt jön, legyen nyugodt! Be kellett zárnia a csónakházat, nehogy kifosszák, amíg idebent vagyunk. Prunck megkönnyebbült, de szigorúan csak anynyit mondott: – Kedvesem, elfelejti, miért vagyunk itt! Semmi nem marad utánunk a földön, miután beteljesedik az Utolsó ítélet. Egy másik idősebb hölgy sietett be a templomba. A lelkész elővette legbehízelgőbb mosolyát. Amint az asszonyság elment mellette, rögtön lehervadt a mosolya. Közben Björg is megérkezett. Prunck kéjesen megborzongott. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimo-
gassa a lány selymes haját. Nem sokra rá a kis csirkefogó, Karl Johan is befutott. Aztán becsapódott a rozsdás vasajtó. Kezdetét veheti az Utolsó ítélet. VÉGET ÉRT a baljós nap. Látszólag minden a maga megszokott medrében folyt, mégis valami érződött a levegőben. A Halál jeges lehelete suhant végig a városon. Kilenc ember és két nagyobb embercsoport számára ezzel a nappal kezdődött a szerencsétlenségek sorozata. Ki az a kilenc ember? Karen Margrethe Dahlen, az unokahúga, Vinnie Dahlen, Willy Matteus, Herbert, Gun és Wenche Sommer, Ingrid Karlsen és Kalle, a teherautósofőr, no meg a kissé szórakozott Agnes. Egyiküket nemsokára utoléri a végzet.
3. fejezet CLEMENS POST DOKTOR kikapcsolta a rádiót. Épp a reggeli istentiszteletet hallgatta, amikor megszólalt a telefon. Habozva emelte le a kagylót. Nem szerette, ha zavarják, mielőtt megkezdi a rendelést. Ha nem tud pontosan kezdeni, késő délutánra sem végez. Az orvos kissé ellustult öreg napjaira. A kapitány telefonált a kikötőből. – Az éjszaka folyamán kisodródott egy csónak a fjordba. Beékelődött a jégtáblák közé, valahol a Birka- és a Meredek-sziget között. A távcsövön keresztül látottak alapján szükségünk lesz a segítségedre… Alig fél órával később Post doktor, Rikard Brink és a kikötői rendészet egyik embere már úton is volt a fjord felé. Motorcsónakon lavíroztak a jégtáblák között. Az orvos megüzente a betegeinek, hogy inkább ne várjanak, jöjjenek vissza másnap. Persze jól ismerte a betegeit. Ha már egyszer alaposan megfürödtek, felvették újonnan vásárolt fehérneműjüket, rózsaszínű bugyijukat és fehér vagy halványrózsaszín fűzőjüket, akkor nem fogják még egyszer megismételni ezt a procedúrát. Akár estig is várni fogják. Nem valami kellemes mínusz öt fokban nyitott motorcsónakban ülni, miközben szúrós hópelyhek csapódnak az ember arcába. Rikard összekuporodott a csónak aljában, háttal a szélnek, és szorosabbra húzta fején a kapucnit. A kikötői rendészet embere, egy idősebb, erőteljes vonású férfi, széllel szemben
ült. A szúrós hópelyhek beszemtelenkedtek a gallérjuk alá, és csupasz kézfejüket is szurkálták… A férfi nem zavartatta magát, szó nélkül kormányozta a csónakot. Utat tört a jégben. A jégtáblák hangos robajjal roppantak ketté. A kormányos arca szinte már kékre fagyott, szeme megtelt könnyel. – Hát már sosem lesz vége a télnek? – kiáltotta Rikard. A kormányos előrehajolt és visszakiáltott: – Micsoda? Rikard megismételte a semmitmondó kérdést; kellemetlenül érezte magát. A kormányos végre meghallotta, barátságosan elmosolyodott és folytatta a kormányzást. Halden a távolból didergő játékvároshoz hasonlított. Sziluettje fölött Fredriksten jól ismert erődítménye magasodott csúnya, fehér fatornyával a történelmi falak között. A kormányos lekapcsolta a motort. Rikard Brink, a Jéghegyek Népe leszármazottja elnézett a jégtáblák közé szorult csónak irányába. Egy félig behavazott férfi feküdt a csónakban. Testével előredőlt, kezében még mindig az evezőt szorongatta. – Szegény ördög! Ki lehet az? Na, ragadjuk meg a csónakot… Szó nélkül hozzáerősítettek egy kötelet a csónak orrához, és elindultak kifelé. Komor hangulatban telt a visszaút. Nem néztek hátra, hisz tudták, néhány méterrel mögöttük a titokzatos csónak siklik kifelé halott utasával.
OLAVA, Agnes nővére húgára emelte tehénszemeit. A reggelizőasztal végén trónolt, és csak úgy falta az ételt. Zsíros karjával ide-oda kapkodott, hol felvágottat, hol kolbászt, hol pedig tükörtojást tömött magába. – Túl sokáig maradtál el tegnap este, Agnes! Tudhatnád, hogy nem bírok elaludni, míg nincs alaposan bezárva a külső kapu. – Jaj, hát nem is tudod, milyen kalandba keveredtem – felelte Agnes. Arca kipirult a reggeli mosakodás után. – Először Doffen szabadult el, én meg ahogy utána futottam, elestem a halárusok bódéjánál. Képzelheted, micsoda szégyen. Ott a tömegben! Egy jóképű, kedves rendőr segített fel. Biztosan új még a városban. Olyan jólnevelt. No én alaposan bevertem a hátsó fertályomat, de futottam tovább… – Köszönöm, elég! – vágott a szavába Olava. – Nem érdekel a flörtöd holmi rendőrtisztecskékkel. Inkább add ide a cukrot! Agnes egy kicsit félénkebben folytatta: – Szörnyű nehéz volt megtalálni Doffent. Olyan csúnyán viselkedett. Elbódorgott. – Elbódorgott? – kérdezett vissza Olava hidegen. – Mikor tanulsz meg végre rendesen beszélni? No de nincs időm szamárságokról fecsegni. Ezek a Brandték a héten meg akarják nézni apai örökségünket, a hvaleri telket. Tudod, meg akarják venni. Nincs vesztegetni való időnk, üresen áll már mióta. Majd kiviszlek Sponvikából apa csónakján, és rendbeteszed! Aztán felhívom Brandtékat, és megmondom nekik, jöhetnek, amikor akarnak.
– Most? – kérdezte Agnes ijedten. – Hiszen olyan hideg van. – A ház gyorsan bemelegszik. Két nap alatt rendbeteszed, aztán majd Brandtékkal kimegyek és elhozlak. Ne is tiltakozz. A szél kezd alábbhagyni. Ma délutánra már szélcsendes időt ígértek. Készülj, és rögtön indulunk. Egy óra múlva megy a busz Sponvikába. Mindig minden úgy történt, ahogy Olava akarta. Agnes ijedten gondolt a magányos éjszakákra a szigeten. Szerencsére magával viheti Doffent. Az is valami. Lesz valaki mellette, ha vészjóslón nyikorognak az öreg ház deszkái, és besüvít a szél a réseken. A KIKÖTŐRENDÉSZET motorcsónakja partot ért. Kihúzták a csónakot is. Post doktor a hulla fölé hajolt. Hidegtől kivörösödött kezeit dörzsölgette. – Hát igen, itt boncolásra lesz szükség. Persze minden jel fagyhalálra utal. Kicsoda tulajdonképpen ez a szerencsétlen? Még soha nem láttam. – Én sem találkoztam még vele – jelentette ki Rikard Brink. – Feltűnően barna télvíz idején. És túl lengén van öltözve. Az orvos elgondolkozva vizsgálgatott egy különös jelet a halott halántékán. Hirtelen közelebb hajolt, félrehúzta a megfagyott hajat a férfi homlokából. – Mi a fene? Várjunk csak egy pillanatra! Menjenek távolabb! A gumikesztyűm a táskámban van.
Adják ide kérem! Köszönöm. Visszahajolt a hulla fölé, és fürge ujjakkal felfelé kezdte csavarni az ingujját. – Hűha! – kiáltotta Rikard a látvány hatására. Az orvos az ajkába harapott, kigombolta a férfi ingét, szabaddá tette a mellkast. – A nagyítót legyen szíves! Ne, ne közelítsen! Tegye csak le. Rikard összeráncolt szemöldökkel figyelte az orvos feszült arckifejezését. Semmit nem tudott leolvasni róla. Őt és a kikötőrendészt felparancsolta a rakpartra. – Hozzányúltak a hullához? – kérdezte az orvos. – Nem, én nem – felelte a kormányos. – Én sem – dünnyögte Rikard. – Akkor jó. Mert most aztán lesz munkája bőven, Brink. Behunyta a szemét. – Természetesen el kell végezni a szükséges laboratóriumi vizsgálatokat, de… nincs vesztegetni való időnk. A kiütések formája, továbbá a halott napbarnított bőre – vagyis egy melegebb országból érkezett ide –, és fiatal kora, jó fizikai állapota ellenére bekövetkező halála arra mutat, hogy… Rikard nyelt egyet: – Mire? Az orvos felsóhajtott. – Arra, hogy fekete himlőben halt meg… RIKARD BRINK megpróbálta felfogni az orvos szavait, de csak bénultan nézett maga elé. Az orvos
folytatta: – Nem nyúltak a halotthoz, igaz? Remek! Viszont mások igen. És nekik rögtön kórházban a helyük! Máris elrendelem a karantént a betegek számára. Értesítem az egészségügyi hatóságokat, beszélek a rendőrkapitánnyal. Nem lesz könnyű dolgunk. Gondoljanak csak bele! Egyrészt meg kell akadályoznunk, hogy kiszivárogjon a járvány híre, elejét kell vennünk a tömeghisztériának, másrészt azonosítani kell ezt az embert. Meg kell tudnunk, merre járt, miután norvég földre tette a lábát. Biztos vagyok benne, hogy nemrég érkezett. Fel kell kutatnunk mindenkit, aki ezzel az emberrel vagy a holmijával a legkisebb kapcsolatba is került. Fertőtlenítenünk kell azokat a tárgyakat is, amelyekhez hozzányúlt. Ahogy elnézem a kiütéseit, a legfertőzőbb stádiumban van. Tehát mindenki, aki őhozzá vagy a ruhájához ért, megkapta a szörnyű betegséget. – Ezek az emberek aztán továbbfertőzik a többieket – folytatta Rikard. – Iszonyú nagy munka vár ránk. – Így van, de Norvégiát nem érte felkészületlenül a veszély! Olyan lesz az ország, mint egy hangyaboly, ahol minden erő összpontosul a fenyegető veszéllyel szemben. Minden illetékes szervet és segítő kezet mozgósítunk, és gyors ellentámadásba megyünk át. Ne feledjük a védőoltást! Nagy biztonságot jelent. Be van oltva? Mikor oltották be utoljára? – Két éve – felelte Rikard. – Akkor jó.
– És magát, doktor úr? – Úgy tíz-tizenkét éve, de azt hiszem, még megvan a hatása. Ennek ellenére az lesz a legjobb, ha én vezetem a vizsgálatokat, mivel én már úgyis hozzáértem a halotthoz. Nem arról van szó, hogy megkaphatom a fertőzést, de mivel hozzányúltam, a körmöm alatt vagy a ruhámon megkapaszkodhatott a vírus. Megfertőzhetek másokat. Így a legjobb lesz, ha egy ideig nem találkozom a családommal, és a betegeim is más orvoshoz mennek. Nem is lesz rossz. Legalább egy kicsit kipihenem magam. Tudom, cinikusan hangzik, de egy orvos is belefáradhat a munkájába. – Hát persze. Rikard kiérezte az orvos szavaiból a feszültséget. Senki nem tudhatja, mennyire vészes a helyzet. Post doktor a kikötőrendészet alkalmazottja felé fordult. – A csónakot is fertőtleníteni kell, meg az egész rakpartot. Erről majd gondoskodik, ugye? Lehetőleg ne verje nagydobra. Megkapta a védőoltást? – Még fiatal koromban. – Ajjaj, kár! Ha gyermekként kapta meg, a hatása ma már kétséges. Próbáljon valakit találni erre feladatra, aki fiatalabb magánál. Lehetőleg minél kevesebb embert vonjanak be. Aztán elbúcsúztak egymástól. Minden perc számít. Ki kell deríteniük, merre járt a pusztító halál. RIKARDOT magához hívatta a rendőrfőnök. Feltű-
nően távol állt tőle. – Épp most beszéltem telefonon Post doktorral. Átkutatta a halott zsebeit. Nem talált nála semmiféle iratot. – Különös! – Igen. Reméljük, nem rabolták ki. Akkor újabb áldozatokkal kellene számolnunk. Maga kapja meg a munkát, Brink. Maga még fiatal. És az egyetlen közülünk, akit nemrég oltottak be. Később majd segítséget kap Oslóból, de addig is lásson munkához! Minden perc drága. – Már megkezdtem a nyomozást. Valamit nem teljesen értek. Miért aggódunk, ha az egész ország be van oltva? – Azt csak hiszi. A himlő persze nem tudja maga alá gyűrni az egész országot, de szedhet áldozatokat. Gondoljon csak a vallásos szektákra, amelyek megtagadják az oltást. Vagy az anyákra, akik félelemből vagy hanyagságból nem oltatják be a gyermekeiket. A csecsemők is még teljesen védtelenek. Ezenkívül az oltás nem jelent védelmet egy életen át. Az öreg, legyengült szervezet könnyen áldozatul eshet a himlőnek. Az oltás általában három évig tartja meg tökéletesen a hatását. Tíz-húsz éven át is majdnem teljesen ellenállóvá tesz minket a betegséggel szemben. De ezután nem bízhatunk teljes biztonsággal a hatásában. Ezért rendeltünk oltóanyagot Haldenbe. Szükség lehet rá. Aki akar, elmehet az orvosához beoltatni magát. – Tehát tájékoztatjuk a közvéleményt? Nem lenne jobb titokban végezni a munkát? Ki fog törni
a pánik. A rendőrfőnök elfintorította az arcát. – Az a baj, hogy nem tudjuk, ki a halott. Szükségünk van az emberek segítségére ahhoz, hogy kiderítsük, kivel találkozott. A járványt azonban nem jelentjük be ma délutánig. Ha addig fény derülne a kilétére, elkerülhetnénk a pánikot. Máris lásson munkához, fiam. Én majd innen irányítom a szálakat. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Már beszéltem a csónak tulajdonosával, Pettersennel. Sosem látta ezt a férfit. Magammal vittem néhány retusált képet a halottról. Arra gyanakszik, hogy valaki egyszerűen kölcsönvette a csónakot, mivel nem volt kikötve. Már a Birka-szigeten is kérdezősködtem. Senki sem ismeri. A kikötőben minden hajón megmutattam a képét, hátha tengerész, de sosem látták. Három hajó vesztegel a Meredek-szigetnél. Azokra még mindenképpen elmegyek. Valószínűleg ezek egyikére akart feljutni. – Igen, szerintem is. Van itt még valami. Ezen a nyomon elindulhat. Az orvos talált egy papírfecnit a zsebében. Ideírtam, mi volt rajta. Tessék! Nem sok, de ez is valami. – Egy telefonszám? Úgy látom, nem haldeni. Azt hiszem, sarpsborgi. I. K. Utánanézek, ki lehet ez az I. K. Még egy kérdés. Egészen biztos, hogy fekete himlőben halt meg? – Még nem zárult le teljesen a vizsgálat, de eddig minden jel arra mutat. A kórház laboratóriumából közölték, hogy 99%.
– Ez épp elég. Gyerünk munkára! RIKARD ÁTMENT a telefonközpontba. A telefonos kisasszonytól meg akarta kérdezni az előfizető nevét. Amíg várakozott, felhívta a kikötőrendészet kapitányát, hogy megtudja, milyen hajók várakoznak a Meredek-szigetnél. Teherhajók. Kettő közülük a szigetnél pakolja ki a rakományát. A harmadik, a “Fanny” külföldről érkezett, egyenesen Rotterdamból. A legénység papírjai nincsenek egészen rendben, ezért nem szállhattak még partra. – Ne is adják még meg az engedélyt a legénységnek a partraszállásra – parancsolta Rikard. – Kérem, ne küldje a hajóra az embereit, amíg én magam nem jártam a fedélzeten. A kapitány szavát adta. Tisztában volt a helyzet komolyságával. A telefonos kisasszony átadott Rikardnak egy listát három névvel. A három személy három különböző városból származott. Sarpsborgból, Fredrikstadból és Mossból. Megvan! A sarpsborgi előfizetőnek a vezetékneve azonos a kezdőbetűvel. Karlsen. Megkérte a számot. Nem vették fel. Nincs más hátra, gyerünk a hajóhoz. Ha a szimata nem csal, a “Fanny”-nak köze lehet az ügyhöz. OLAVA lihegve ment fel a lépcsőn. Belépett a házba. Agnesre nem lesz gondja. Egy hvaleri lakos magával viszi Doffennel együtt a szigetre. Agnes kétségbeesve nézett rá, amikor beszállt a
motorcsónakba. Olava nem akarta tudomásul venni segélykérő pillantását. Jaj, milyen jó végre egyedül lenni! Doffenre sincs gondja. Most igazán megérdemel egy csésze kávét. Fel kell hívnia Brandtékat. Két nap múlva már jöhetnek is! Majd elkíséri őket. Biztos benne, hogy addigra a ház gyönyörűen ki lesz takarítva. Ismerte Agnes alaposságát. Elindult a telefon felé. Megtorpant. Mi lenne, ha inna egy pohárka egreslikőrt? Nem, mégsem. A pincében van. Olava sosem ment le a pincébe. Nem volt egyszerű levonszolnia tekintélyes testsúlyát a lépcsőn. A szíve is rakoncátlankodik. Agnes intézte az ilyesmit. Agnes kicsi volt és ügyes. Pedig jó lenne egy pohárkával… Miért is ne? Kinyitotta a pinceajtót. Óvatosan rálépett a keskeny, meredek lépcsőfokra. Orrát megcsapta a penészes pinceszag. Hol is van a villany? Egészen lent. Először le kell mennie a lépcsőn… Olavának a vérnyomása sem volt rendben. Hirtelen megszédült. Megpróbált megkapaszkodni valamiben, de hiába. Felkiáltott, és puff puff puff, legurult a lépcsőn. Ijesztő csend nehezedett a házra. RIKARD BRINK kölcsönkért egy csónakot a kapitánytól, és a “Fanny” felé vette az irányt. A bergeni hajóskapitány hosszan vizsgálgatta az
ismeretlen fényképét. Nem! Biztos, hogy nem ismeri! Teljesen ismeretlen az arca. Pedig Rikard mennyire bízott ebben a nyomban. Most már csak a sarpsborgi számban volt minden reménye. Persze telefonálhatna a rendőrségre, hogy nézzenek utána, ki is az az I. K., de minél kevesebb ember keveredik bele, annál jobb. Miután a Meredek-szigetnél horgonyzó másik két hajón is tagadó választ kapott, visszament Haldenbe. Beszállt az autójába és nekivágott a harminc kilométeres útnak Sarpsborgba. Időt veszít ezzel a kitérővel, de utána akar járni a nyomnak. Vezetés közben kellemetlen érzés fogta el. Úgy érezte, megfertőződött. Mintha a bőre, de még a nyelve hegye is tele lenne hólyagokkal. Ebben a helyzetben nem is érezhetett volna másként. Telefonálnia kell a Hársfaligetbe! Sajnos nem tud hazautazni a hétvégén. Most bizony elkelne a Jéghegyek Népe kiválasztottjainak segítsége. Mégsem fordul hozzájuk. Mint rendőrnek, meg kell birkóznia a feladattal! NEM TUDNI HOGYAN, de mégis kiszivárgott a járvány híre még a délutáni hírek előtt. Halden város orvosait rémült betegek hívogatták állandóan. “Nem, nem, Blom asszony, ez csak közönséges pörsenés.” “Nem, Svendsen úr, az illető nem a gyárban dolgozott.” “Hát persze, Andersen asszony, persze hogy ihat tejet!” “Hogy a szomszédjuk furcsán vi-
selkedik az utóbbi időben? Nem, ez aligha lehet fekete himlő. Azért mert fel-alá járkál és magában beszél, még nem himlős.” Még Oslóból is telefonált egy hisztérikus anya. Szomszédja gyerekei a múlt héten Haldenben jártak látogatóban. “Már Oslóban is tudnak a járványról?” – csodálkozott a rendőrfőnök. A sógornője haldeni, és felhívta a rokonokat, hogy figyelmeztesse őket. “Nos, akkor azt hiszem, inkább a sógornőjéért, mint a gyerekeiért aggódjon” – felelte a rendőrfőnök, és letette a kagylót. Az emberek nagy része azonban nyugodtan fogadta a hírt. Az egész ország be van oltva. Ez biztos védelem a járvány ellen. Különben még nem jutott mindenkinek a tudomására. RIKARD BRINK becsengetett Karlsenékhez, de nem jött válasz. Reméljük, ez a bizonyos I. K. nem emberekkel foglalkozik, mert akkor bizony súlyos a helyzet. No de nem biztos, hogy kapcsolatba került a halottal. Egy telt keblű asszony hajolt ki az emeleti ablakból. – Hosszabban csengessen. Ingrid mélyen alszik, ha végigdolgozza az éjszakát. Kint volt az utcán egész éjjel. Rosszindulatú célzás rejlett a megjegyzés mögött. Megvan a név! Ingrid Karlsen! Rikard még egyszer becsengetett.
Kinyílt az ajtó. Rikard piros, álmos szempárt látott. A kukucskáló asszony még jobban kihajolt. – Rendőrség – mondta Rikard. – Bemehetek? Ingrid riadtan beengedte. A gyér öltözetű nő közben valami ruhadarab után kezdett kutatni. – Nem puszta kíváncsiságból kérdezem, de tegnap este is kiállt az utcára? – kérdezte Rikard. – Nem, tegnap nem. Előző este igen. Ez most meg is bosszulta magát. Tizenkét órát aludtam! Rikard kicsit megkönnyebbült. Megmutatta Ingridnek a cédulát, rajta a telefonszámmal. Elmagyarázta, csak azt szeretné tudni, ki az a férfi, akinek felírta a számát. – Hát ez bizony nehéz kérdés. Tudja, olyan sok férfinak megadom a számomat. Mikori ez a papír? Rikard elővette az elhunytról készült fényképet. – Nagyon furcsa kép… – Halála után készült. De készült róla még egy másik, profilból. Talán úgy könnyebben felismeri. – Ó! – kiáltott fel Ingrid. – Felismeri? – Persze! Tényleg meghalt? Tegnap késő délután találkoztam vele. Rikard megörült. Ezek szerint csak tegnap kora este érkezhetett Norvégiába. Minél rövidebb ideig tartózkodott Norvégiában, annál jobb! – Tudja, hogy hívják? – Úgy emlékszem, nem mutatkozott be. A Matteus család után kérdezősködött. Sokáig itt laktak a mellettem lévő lakásban. Közeli rokonuk lehetett, azt hiszem, tengerész. Nem volt valami beszé-
des, tudja. – Hogyan találkozott vele? – Becsöngetett hozzám. A szomszédok felől kérdezősködött. Elmondtam neki, amit tudok. Aztán hirtelen rájött, hogy a hajón felejtette a pénztárcáját és a papírjait. Hát ezért nem találtak nála semmit – gondolta Rikard. – A hajója Haldenben kötött ki. Így elintéztem, hogy Kalle elvigye a városba. – Ki az a Kalle? – Teherautósofőr, jól ismerem. Nagyon rendes ember. Rikard feltette a szükséges kérdéseket. Mennyi ideig volt az ismeretlen férfival, kivel találkozott utána, majd elmondta az igazat. A lány arcán egy pillanatra rémület tükröződött, de aztán összeszedte magát. – Jaj, mibe kevertem bele Kallét? – aggódott a barátjáért. Rikardnak imponált, hogy nem saját magáért aggódik. – Nagyon sajnálom, de velem kell jönnie Haldenbe a kórházba. Mindenkit, aki kapcsolatba került vele, megfigyelés alatt kell tartanunk – jelentette ki Rikard együttérzően. Aztán megkérte Ingridet, hadd használja a telefonját. Felhívta a mentőket. Jöhetnek a lányért. Utasította az egészségügyieket, hogy fertőtlenítsék a lakást. Ingrid némán állt és figyelte. – Igazán szerencsénk van – mondta Rikard. –, hogy csak Kalléval találkozott, miután beszélt az
áldozattal. Mit gondol, hol érjük utol ezt a Kallét? – Haldenben lakik. Megadta a teljes nevét és címét. – Nős? – kérdezte Rikard. – Nem, egy szoba-konyhás lakást bérel. Mindig úton van. – Van telefonja? – Igen – felelte Ingrid és már nyújtotta is kezét a telefon után. Rikard azonban gyorsan megakadályozta. – Adja meg a számot, majd én felhívom. Maga csak csomagoljon. El kell készülnie, mire ideér a mentő. Ingrid felsóhajtott, és bement a szobába. “Bárcsak otthon találnám Kallét!” – rimánkodott magában Rikard tárcsázás közben. “Remélem, nem utazott el hosszabb időre. És ha valamelyik kocsmában ül a cimboráival?” Amikor megszólalt egy mély, söráztatott hang a vonal másik végén, megkönnyebbült. Rikard elmagyarázta, miről van szó. Jobb, ha nem részletezzük, hogyan reagált Kalle a hallottakra. Nem, nem beszélt azóta senkivel. Kitette azt a férfit a rakparton, és hazament. Fáradt volt. Épp hogy hazatért egy hosszú útról, Oslóból. Milyen szerencse, hogy kimerült volt – gondolta Rikard. – De jó lenne, ha ezen e két emberen kívül mással nem találkozott volna az áldozat… Ahogy azonban tovább hallgatta Kalle elbeszélését, reményei szertefoszlottak. – Átkozottul beteg volt, szent igaz – folytatta
Kalle mély hangján. – Na de hogy himlős legyen! Te jó ég! Mindenesetre okvetlenül ki akart jutni a hajóra, hogy elhozza a pénztárcáját és a papírjait. Egy ládán felejtette. – Emlékszik, melyik hajóval jött? – Valami női név… Rotterdamból érkezett. – Fanny? – Igen, az az! – Már kérdezősködtem a hajón. Megmutattam a fényképét. Nem emlékeznek ilyen utasra. – Persze, mert potyautasként érkezett. Keletről jött Afrikán keresztül. Sikerült észrevétlenül partra ugornia Svinesundnél, amikor a jég miatt a hajónak várakoznia kellett – Hogy jutott el Sarpsborgig? – Hát, egy család felszedte és elvitte autóval. A családfő valami humorista, a szórakoztató iparban dolgozik. – Tehát tegnap érkezett Norvégiába? – Igen, ez biztos. Egy órával azelőtt, hogy beszéltem vele. Többet nem tudott meg Kallétól. De ezzel is sokat segített. Amikor Kalle megtudta, hogy karanténba kell vonulnia, elszomorodott. Teherautójának fertőtlenítése még érzékenyebben érintette. Rikard alapvetően elégedett volt a nyomozás eredményével. Kezd alakulni a helyzet! Matteus alig néhány órát tartózkodott Norvégiában. Most már csak azt a családot kell felkutatnia, akik elvitték Sarpsborgba. A többieket már karanténba zárták.
Rikard távolsági beszélgetést kért Sarpsborgból. Felhívta a kikötő rendészét. És miközben a fiatal rendőrtiszt Haldenbe tartott, egy motorcsónak haladt a Meredek-szigetnél veszteglő hajók felé. Egy órával később kitűzték a sárga karanténzászlót a “Fanny” nevű teherhajóra. A tizenkét főből álló hajó személyzetét karanténba zárták.
4. fejezet RIKARD ÉPP átment a piactéren, amikor egy férfi sietett felé. Megállt, mert a férfi szemlátomást vele akart beszélni. – Nem maga járt az “Elektra” fedélzetén a mai nap folyamán? “Elektra” volt a kikötőben horgonyzó egyik nagy hajó. Rikard elismerte, hogy ő járt a hajón. – Én a személyzethez tartozom. Hallottam a férfiról a csónakban… Azt hiszem, az ügy szempontjából fontos felvilágosítással szolgálhatok. – Igen? – Nos, tegnap este ügyeletes voltam a fedélzeten. Láttam, amint egy középkorú hölgy csónakba segít egy férfit. Azt hittem, az illető részeg, de éppúgy lehetett súlyos beteg is. – Micsoda? Ez bizony fontos információ! Rikard felnézett a hajó fedélzetére. – Onnan jól láthatta, mi történt. – Igen. A férfi sokáig állt a korlátnak támaszkodva. Alig bírt megállni a lábán. Úgy harmincnegyven körül lehetett. Nem volt rajta kabát vagy kalap, csak egy egyszerű öltöny. – Semmi kétség, ő az! – Ekkor bukkant fel a hölgy. Szapora léptekkel sietett valahová a rakparton. A férfi rákiáltott, de a hölgy először nem állt meg… – Várjon csak, hogy nézett ki az illető? A matróz habozott.
– Középkorú, alacsony, olyan vénkisasszonyos. Jótékonykodás meg ilyesmi. Szürke kalapot és szürke kabátot viselt. – Folytassa! – No aztán ez a nő segített neki beszállni a csónakba. Nem, várjon csak, jött még egy! – Még egy kicsoda? – Még egy hölgy. Rikard elkomorodott. – Ő is segített? – Igen, de nem állt olyan közel a férfihoz, mint a másik, csak a karját fogta meg. – Az épp elég. – Nem hallottam, miről beszélgetnek odalent a csónaknál, a szellőzőink nagyon erősen búgnak. Igaz amit beszélnek, hogy fekete himlője volt? – Igen. – És ha az első hölgy megkapta? Hiszen szinte átölelte! Még két lehetséges fertőzött – gondolta Rikard kétségbeesetten. Pedig már azt hittük, mindegyiket elkülönítettük. Tűzvészként terjed tovább a nyavalya, ha nem teszünk ellene valamit… Nem is mert belegondolni a következményekbe. – Le tudná írni a másik nőt? – Fiatal volt. Ezért jobban meg is néztem. Tudja, hogy van ez. De jelentéktelen teremtés, teljesen jelentéktelen. – Nem azt kérdeztem, csinos volt-e vagy sem, hanem személyleírást kértem magától. – Ja! Hát, ő is szürke ruhát viselt. Kutyát sétálta-
tott. – Kutyát? Ez segíthet nyomra vezetni. Milyen fajtát? – Nem is tudom, azt hiszem, uszkárnak hívják az ilyen kinézetűt. – Szépen le volt nyírva a szőre a lábán és a nyakán? – Nem, nem volt lenyírva, de attól még uszkár lehetett! – Milyen színű? – Olyan koszos szürke… – Jó, jó, értem. Nagy, kicsi vagy közepes termetű kutya volt? – Na hát ezt már ne kérdezze! Olyan forma, amelyiket még ölbe lehet venni. – De azért nem törpeuszkár? – Nem, nem hiszem. – Középtermetű uszkár, szürke színű. Kitűnő! Tudna még valamit mondani a hölgyekről? – Igen. A fiatalabbik kikötötte a kutyát egy villanyoszlophoz, és a segítségükre sietett. Nem is tudom, de… – Mire gondol? – Nem tartozik teljesen az ügyhöz, de az az érzésem támadt… Hogy is magyarázzam? – Gondolja át nyugodtan! Ne siesse el a választ, fontos lehet a számunkra. – Igen. Nos hát, a két nő nem ismerte egymást, ez kiderült a viselkedésükből. Tudom, ostobán hangzik, de bizonyos szempontból nagyon hasonlítottak egymásra.
– Külsőleg? – Nem. Mindketten olyan félénk teremtések. Két gyenge lélek, akiket elnyom egy erősebb akarat. Rikard nem tudta eldönteni, fontos-e ez az információ az ügy szempontjából vagy sem. Végül megkérdezte: – És aztán mi történt? – Aztán? Ott álltak egy darabig a parton, és az imbolygó csónak után néztek. Majd elbúcsúztak. A fiatalabbik odament a kutyához és elkötötte. Ezután bementem a kabinba, mert már kezdtem fázni. – Az idősebbik merre ment? – Ácsorgott még egy darabig a szigetre vezető átkelőhely lépcsőjén, mintha nem tudná, merre menjen. Többet nem láttam. Rikard felsóhajtott. Most mehet a Birka-szigetre, hogy megtudja, odavalósi-e az asszony. Megköszönte a matróz segítségét, és érezte, hogy egyre jobban elszorul a szíve. Az idős hölgy alaposan megfertőződhetett, hiszen nagyon közel állt a férfihoz. Ráadásul nem sokat tudott meg a külsejéről. Ha nem a sziget lakója, körözést kell kiadni, hogy a nyomára bukkanjanak. Akkor aztán vége a titkolózásnak. PRUNCK TISZTELETES beszereltetett egy rádiót is a templomba. Először csak halkan hallgatta. Amikor valami rossz hírt olvastak fel, felhangosította. Ezzel is bizonyítani akarta híveinek saját próféciái igazságát.
A Földközi-tenger melletti földrengés éppen kapóra jött. Ekkor nagy beszédet tartott. “A kintiek megbűnhődnek a bűneikért” – mondta. – Az Úr most ránk, hűséges szolgáinak kis csapatára szegezi tekintetét. Nekünk kell továbbvinni az életet a földön és a mennyben – jelentette be ünnepélyesen. A jelenlévők kárörvendően “sajnálkoztak” a kint rekedtek fölött, akik nemsokára elnyerik méltó büntetésüket. – Bűzös pocsolyákban fognak vonaglani bűnbocsánatért rimánkodva – folytatta Prunck fojtott hangon vagy hevesebben aszerint, hogy a tömeg felsikoltott vagy csak felsóhajtott rémületében. – Az elveszett lelkeknek égő katlanban kell majd megbánniuk istenkáromló életüket, pajzánságukat és léhaságukat! Mint Noé bárkáját, ezt a templomot is megvédi Urunk az elemi csapásoktól… Prunck eddig nem sokra vitte az életben. Alárendelt szerep nem elégítette ki. Mindenáron kormányozni akart. Emberéletek felett uralkodni. Idővel már maga is elhitte, hogy az Úr kiválasztottja. Az Utolsó Ítélet nagyon kapóra jött neki. Ha a világ az ő fenyegető prédikációi ellenére sem pusztul el, akkor majd elhiteti híveivel, hogy imái Istennél meghallgatásra találtak, és ezzel megmentette az emberiséget. Amint sikerül lecsillapítani híveit, magával viszi vagyonukat, és ismeretlen helyre távozik. Lehet, hogy magával visz valakit a nyájból. Talán az édes, formás kis Björgöt! Prunck tiszteletes undorodott az orvosoktól. A
hívek őt keresték fel, ha valami betegség kínozta őket. Büszke volt gyógyítói képességére. Ha valaki földi doktorhoz fordul, azt jelenti, hogy kételkedik Isten kiválasztottjában. Márpedig a hit mindenható. Az orvosi trükkök eltörpülnek mellette. Prunck csodatévő ereje valójában nagyon szerénynek bizonyult. Persze elért némi eredményt, hogyne. Akadt valaki, aki annyira a hatása alá került, hogy elhitette vele, visszanyerte a hallását. Amikor azonban hazament, megint nem hallott semmit. Az asszonyoknál idegi jellegű tünetek szűntek meg, amikor a lelkész különböző intim testrészekre helyezte nedves tenyerét… Ezek az apróbb csodák elegendőek voltak ahhoz, hogy híre menjen a lelkész csodatévő képességeinek. Ahhoz, hogy valaki tagja lehessen a gyülekezetnek, nagy ívben el kellett kerülnie az orvosokat. A védőoltásokat is elvetették, mint az ördög művét. Noha néhányan azért nem tartották be a szabályt. Eltakarták az oltás helyét. Kamma például nem volt beoltva, Vinnie igen, de a néni azt hazudta Prunck tiszteletesnek, hogy Vinnie-t sem tették ki soha ennek az ördögi procedúrának. Kamma nem igazán érezte jól magát a bőrében. Aggódott Hans-Magnusért. Fia nem húzódott be velük a menedékhelyre. Nyomasztotta a végrendelet sorsa is. Az a temérdek pénz csak nem Vinnie-re száll? Csalódottnak érezte magát, mert a lelkész nagyon közönyösen viselkedett vele. Régebben lopva megsimogatta itt-ott, amikor a többiek nem látták.
Mostanában viszont erre sosem volt ideje. Inkább feltűnően sokat beszélgetett Vinnie-vel. Ha Kamma ezt előre tudta volna, nem engedi be magával a sziklatemplomba. De hát Hans-Magnus érdekében cselekedett. Jaj, milyen nehéz terhet rótt rám az Úr – sóhajtott a lelkész. Prunck tiszteletes úgy érezte, sarokba szorították. Egyenként nem esett nehezére szép szavakkal elkápráztatni, udvarlással ostromolni ezeket a magányos asszonyokat. Most azonban mind itt vannak egy rakáson. És szemmel tartják! Csak kibírja valahogy ezt a néhány napot. Ahogy a templomban a búvóhelye felé tartott, egy kis asszonyka karon fogta. Prunck legszívesebben rögtön kiszabadította volna magát a karjaiból, de uralkodott magán. – Mindenünket a templom bankszámlájára utaltam – suttogta a nő bizalmasan. A templom számlája Prunck tiszteletes számlája. Tehát a legnagyobb rendben mennek a dolgok. – Kitűnő, kitűnő – lelkendezett álszent mosolylyal. – Ezért a mennyben majd megjutalmazzák, Strandberg asszony. De mit szól hozzá a férje, Johan, hisz ő nem tagja a mi kis nyájunknak. – Ó, hát nem tud semmiről. De ennek nincs jelentősége, hisz nemsokára itt a világ vége, nem igaz? Micsoda vérszomjas némber – gondolta Prunck, miközben cinkos mosolyt küldött az asszony felé, és sokat ígérő pillantással kiszabadította magát a karja-
iból. Ez már kezd terhessé válni. Vinnie-t nem ártana jobban megpuhítania, hogy megkaparinthassa a vagyonát. Udvarolhatna neki egy kicsit. Az átkozott nagynénje azonban szemmel tartja őket. Hát nem fogja fel a vén szipirtyó, hogy végzett vele, nem akar tőle semmit? Úgy látszik, nem, mert egyre kétségbeesettebb pillantásokat vet rá. A múltkor még a combján is végigsimított! Honnan vette a bátorságot? Itt csak ő kezdeményezhet. Lehet, hogy valaha megsimogatta aszott kebleit, de most már nincs pénze! Ostoba némber! Egyébként Vinnie sem nagyon érdekelte. Nem az ő esete. Amilyen esetlen és félénk. Rögtön elpirul, ha ránéz. Ó, Uram, nem könnyű a te szolgádnak! A SZOMORÚ HÍRT megírták az újságok, bejelentették a rádióban. Egész Norvégia értesült a fekete himlő járványról. A sajtón és a rádión keresztül keresték azt a családot, amelyik felvette Halden kertvárosában a férfit és Sarpsborgba vitte. Továbbá két szürkeruhás hölgyet kerestek, akik Halden kikötőjében a csónakba segítették. Az egyikük uszkárt sétáltatott. Egyébként pedig mindenkinek a jelentkezését várták, aki értékes információkkal tud szolgálni. A rendőrfőnök megkapta a jelentést a férfi papírjairól és a laboratóriumi vizsgálatok eredményét. Egy meglehetősen fáradt és éhes Rikard Brinknek
számolt be róla. – A férfi teljes neve Willy Matteus. Bombayben dolgozott, pontosan nem tudjuk, mit. Szudánon és Egyiptomon keresztül jutott el Rotterdamig. Miután a fekete himlő lappangási ideje két hét, vagy Indiában, vagy Afrikában fertőződött meg. Attól függően, milyen gyorsan haladt a hajó. Vagy tegnap, vagy néhány napja ütött ki rajta a himlő. – Szerencsétlen ember. – Hát igen, szomorú történet. Továbbá információt kaptunk a szürkeruhás hölgyről. – Nagyszerű! Sikerült azonosítani? – Sajnos nem, pedig telik az idő. Tegnap este látta egy férfi a rakparton. Nagyon sietett, meglehetősen zaklatottnak tűnt. Rikard elgondolkozott. – Jut eszembe, én is láttam tegnap este egy igen zaklatott középkorú hölgyet. Még fel is segítettem, amikor elesett… miért is nem szórják fel alaposabban a járdákat? De az az asszony barna kabátot és tűzpiros kalapot viselt. Megcsörrent a telefon. A rendőrfőnök felvette és intett Rikardnak, vegye fel a párját. Rikard épp egy mondat közepénél vette fel a kagylót. Egy férfi hangját hallotta. –… a leírás pontosan megfelel a rádióban hallottaknak. – Hol látták ezt a Matteust? – Tegnap egy őrült miatt az árokban kötöttünk ki. Az illető olyan gyorsan száguldott Haldenből Sarpsborgba, hogy teljesen kivágódott a kanyarban,
és egy fának hajtott. De aztán se szó, se beszéd, folytatta az útját. Matteus azonban nem tartott velük. Valószínűleg út közben vehették fel. Megadta az illető nevét, akivel majdnem összeütköztünk. Úgy találta, nem tisztességes szó nélkül elhajtani a helyszínről. – Emlékszik még, milyen nevet mondott? – Persze, majdnem mindenki ismeri. Herbert Sommer. – Herbert Sommer – ismételte elgondolkozva a rendőrfőnök. – Csak úgy elhajtott? – Igen. Úgy rémlik, Matteus motyogott valamit, hogy részegen vezetett, sokat ivott, de nem mernék megesküdni rá. – Hozzáért valami módon Matteushoz? – Nem. Kiszálltam a kocsiból, váltottunk egykét szót, aztán felírtam Sommer nevét a noteszembe. – Nem fogott kezet vele, vagy ilyesmi? A férfi nem ért hozzá a kocsijához? – Nem, egyáltalán nem. – No, ennek örülhet! Nagyon köszönjük, hogy telefonált. Sokat segített! Ideje felkeresnünk az örök nevettetőt, Herbert Sommert. – No lám csak – dünnyögte a rendőrfőnök, letéve a kagylót. – Indulj máris Sommerékhez, nincs vesztegetni való időnk! Herbert Sommer szeret társaságba járni, nem tud meglenni csodáló nézősereg nélkül. És miközben vicceket mesél, másokra tapasztja a bacilusait. – Az igazat megvallva nagyon megéheztem – ellenkezett Rikard. – Reggel óta nem ettem semmit.
Nem mehetne valaki más… – Mindenkinek megvan a maga feladata, minden percben megfertőződhet valaki. Miután ezt elintézted, ígérem, megvacsorázhatsz állami költségen. Megérdemled. Rikard felsóhajtott. Ő is azon igyekezett, hogy minél hamarabb megfékezzék a járványt. Becsületbeli ügynek tekintette, hogy mielőbb megtalálja a fertőzéshordozókat. De az éhség nagy úr. Ráadásul reggel óta nincs megállása. Hol kocsiba, hol hajóra száll, ismeretlen emberek ajtaján kopogtat… Sarpsborgig hosszú az út. Talált egy közbülső megoldást. Megállt egy útszéli virsliárusnál. Utána rögtön jobban érezte magát. Megkereste Sommerék házát, és becsöngetett. Elgyötört arcú nő nyitott ajtót. – A férjem… nos… nem érzi valami jól magát. Nem tudna holnap visszajönni? – kérdezte elutasítón. – Nem, sajnos nem. Nagyon sürgős ügyről van szó. Ugraszd már ki az ágyból a részeg öregedet – gondolta Rikard. Valójában örült, hogy Sommert ágyhoz kötötte a másnaposság. Legalább kevésbé áll fenn a fertőzés veszélye. – Na jó, jöjjön be, kérem! Mindjárt szólok neki. Rikard hallotta, amint többször, kiabálva szólítja a férjét, aztán zavartan visszatért. – Furcsa! Az előbb még itt volt. Igazán nem értem… Rikard viszont – rendőr lévén – hozzá volt
szokva az ilyesmihez. – Nincs hátsó kijáratuk? – De igen, de… Rikard nem várta meg a választ, már kint is termett a garázsnál. Épp idejében érkezett. Válaszút elé állította Herbert Sommert. Vagy megáll, vagy elüt egy rendőrt. Inkább megállt. Időközben a felesége is kijött a házból. Értetlenül bámult. Sommer kiszállt a kocsiból. Mérgében és zavarában pulykavörös volt. Öltönykabátja alatt pizsamát viselt. – Túl élesre csinálták azt a kanyart. – Sommer úr, most nem erről van szó – jegyezte meg hűvösen Rikard. – Mondja, nem olvas maga újságokat, nem hallgatja a rádiót? – Férjem betegsége sötétséget és csendet kíván – jegyezte meg ijedten Sommerné. – Miről van szó? – Van családjuk, ugye? – Van egy lányom, ha erre gondol. – Hol van most? – Hát az iskolában. Rikard uralkodott magán. Nem akarta, hogy arcvonásai elárulják csalódottságát. Eddig szerencséjük volt. Az érintettek szerencsés módon nem kerültek kapcsolatba másokkal. Hanem most vége mindennek. Egy egész iskola! Sommerné azonban visszaadta a reményét. – Nem tudsz semmiről, Herbert. Wenche itthon maradt, fáj a hasa. – Már megint túl sok édességet evett – dünnyög-
te a férfi. – Hál' istennek, hogy itthon maradt – kiáltotta Rikard. – Fekszik? – Igen – felelte az anyja. – Nem volt látogatója? – Nem, de miről van szó? Rikard már nem halogathatta tovább a választ: – A tegnapi stoppos, akit felvettek, az éjszaka meghalt… fekete himlőben. A többiek tekintetén látszott, hogy megpróbálják felfogni a hallottakat. Aztán Sommerné felsikoltott. – Wenche! Mellette ült az autóban. Ráadásul kapott tőle egy tábla csokoládét is! – Amiből te is ettél egy darabot – mondta Herbert dühösen. – Hogy lehettél ilyen ostoba? Hogy hagyhattad… – Te ajánlottad fel neki, hogy elvisszük – ripakodott rá az asszony. – Jól van, jól van – nyugtatgatta őket Rikard. – Az a lényeg, hogy azóta nem érintkeztek másokkal. Nincs más hátra, várunk, amíg megjön a mentő. – A mentő? – kérdezték kórusban. Rikard közölte velük, hogy el kell különíteni őket a haldeni kórházban. – Karantén? – kérdezte Herbert. – Hogy érti ezt? – Vigyünk magunkkal ennivalót? – kérdezte a felesége. – Nem szükséges. Mindenük meglesz a kórházban – próbálta megnyugtatni őket Rikard. – Csak a legszükségesebbeket vigyék, fogkefét meg ilyesmit…
– Mennyi ideig leszünk bent? A virágaim… – Három hétig talán. Amíg letelik a lappangási idő. – Wenche, Wenche, kislányom – jajveszékelt az asszony. – Mindannyian meg vagyunk fertőzve, meg fogunk halni! – Hallgass el végre – sziszegte Herbert, de őt is kiverte a hideg verejték. – Gyerekkorunkban megkaptuk a védőoltást. Rikard nem akarta elárulni, hogy az oltás nem sokáig nyújt védelmet. Mindenesetre nemsokára kiderül. CSAK KÉSŐ ESTE jutott Rikard Brink a várva várt vacsorájához. Épp zárás előtt esett be az egyik étterembe. Egész délután és este csörögtek a telefonok a rendőrségen és a rendelőkben. Az esti lapok a fő helyen hozták a legfrissebb információkat, mivel a délutániak csak rövid hírt tudtak közölni az utolsó percben. A rádió szünet nélkül közvetítette, hol tart a nyomozás. A város szinte összes szürke kalapos, szürke kabátos hölgyét felkeresték és kikérdezték, de hiába. Egy fiatal nő minden áron be akarta oltatni magát, mivel szombat este beszélt Herbert Sommerrel. Az orvos megpróbálta megmagyarázni neki, hogy szombat este Sommer még egyáltalán nem találkozott Willy Matteusszal. Sok ijedt szülő betelefonált azzal, hogy Wenche Sommer megfertőzte a gyermeküket. Ez nem lehetséges – adták tudtukra –, hiszen nem ment iskolába és nem találkozott senki-
vel. Ezenkívül nem is biztos, hogy fertőzéshordozó. Szörnyű nehéz feladatnak bizonyult elhitetni a szülőkkel, hogy gyermekeik nincsenek veszélyben. A rendőrfőnök és az orvosok teljesen kimerültek a győzködésben. Ráadásul a gyermekek be vannak oltva! Wenche különösen védve van, hiszen nemrég kapta meg az oltást. Fárasztó nap volt. Rikard, mielőtt késő éjszaka álomra hajtotta volna a fejét, összegezte a nyomozás eddigi eredményét. Öt személyt különítettek el eddig karanténban. Herbertet, a feleségét és a lányát, valamint Ingrid Karlsent, és Kallét, a teherautósofőrt. Ne feledkezzünk meg a “Fanny” tizenkét fős legénységéről sem. Éjjel-nappal megfigyelés alatt tartották őket az orvosok. Post doktor szándékosan szigetelte el magát. Rikard úgy képzelte, hogy már csak a két hölgyet kell megtalálniuk a rakpartról. Matteus akaratlanul is őket sodorta a legnagyobb veszélybe. Ma este azonban már képtelen lett volna tovább kutatni utánuk. Abban bízott, hogy majd jelentkeznek. Rikard meg volt elégedve. Meg is lehetett. Gyorsan kiderítette, merre járt Matteus, miután norvég földre lépett. Nem is sejtette, hogy a neheze még hátra van. Az egyik nő hatvanharmadmagával bezárkózott egy sziklatemplomba. Társai közül az egyik hozzáért megfertőzött ruhájához, amikor hazaért. És a másik nő…? Nyomtalanul eltűnt.
Szerencsére Rikard minderről még nem tudott. Jó meleg fürdőt vett, és rögtön elaludt, mintha fejbe verték volna.
5. fejezet AGNES hallgatózott a sötétben. Arra várt, hogy valaki vidám, csengő hangon majd így szól: “Ne búslakodj itt ezen a néptelen szigeten, Agnes. Itt a kutyádon kívül nincs más társaságod. Gyere át a mi szigetünkre, ott ellakhatsz velünk!” Sajnos, senki nem ajánlotta fel ezt a lehetőséget. És ha felajánlja…? Akkor csak megijedt volna. Hiszen tudvalevő, kik járnak kint késő este az utakon. Tolvajok, gyilkosok, egyszóval csürhe népség. Magához szorította a terriert. – Ne félj, Doffen, itt vagyok melletted. De Doffennel nem ment sokra. Éppoly ijedten hallgatta az éjszaka neszeit, mint ő. Félrehajtotta a fejét, és egyfolytában az ajtót bámulta. Morgott vagy vakkantott egyet, ha valami zörejt hallott. – Nincs semmi baj, Doffen, hagyd abba! Kár, hogy nem a szárazföldre néznek az ablakok. A pislákoló fények enyhítettek volna a magány érzésén. Így csak a tengert látta, vagyis inkább sejtette, meg lakatlan szigetek körvonalait. A nevetséges, piros kalap az ajtón lógott. Mindig is utálta. Olavától örökölte, ő már nem akarta hordani. Befejezte magányos vacsoráját. Felállt, leszedte az asztalt, majd lefeküdt. Doffent rávette, feküdjön a lábához. Megpróbált elaludni. Nem jött álom a szemére. Túl sok nyugtalanító gondolat járt a fejében. Valaki mászkál a ház körül! Tisztán hallja a lépteit.
Nem, semmi, csak a szél zúg. Amikor egy hullám hangosan a parthoz csapódott, felsikoltott és felült ijedtében. Doffen is felugatott. Nagy nehezen megnyugodtak mind a ketten. Aztán Agnest mégis a sírás fojtogatta, nyugtalanul forgolódott. Mikor virrad már végre? Nem bírják az idegeim! Januárban azonban hosszú az éjszaka. Bizony még eltartott jó darabig, míg feljött a nap. AMIKOR HANS-MAGNUS HAZATÉRT, üresen találta a házat. Leragasztott boríték várta az asztalon. “Kedves Hans-Magnus! Elérkezett az idő. Elmentünk Prunck tiszteletei templomába, Blanzeflort is magunkkal vittük. Fáj a makacsságod, de a lelkészünk azt ígérte, megmenekülsz, ha eljön az Utolsó Ítélet napja. Jó lenne, ha el tudnál menni Sarpsborgba, Lavinia új címére. Ideírom a lap aljára. A régi ruhásszekrényben van egy boríték. Semmisítsd meg! A szekrény hátán van egy rés. Ott befér a kezed, és ki tudod venni a borítékot. Ha elolvasod a levelet, megérted, miért akarom megsemmisíteni. Vinnie nem tud róla. A két tanú pedig nem jelent veszélyt. Az egyik meghalt, a másik nem beszámítható. Prunck tiszteletes azt ígérte, mindannyian bejutunk a mennybe, ha meghozzuk a kellő áldozatot. Nem akarom, hogy Lavinia fizesse meg a lelkésznek a mennybemenetel árát! “
Hans-Magnus összeráncolta a szemöldökét. Nem volt olyan buta, hogy ne tudta volna, őket kiközösítő végrendeletről van szó. – Te sem fogod megfizetni, anyám – dünnyögte. – Az undorító pásztorod nem fogja rátenni a mocskos kezét az én pénzemre, erről gondoskodom! Nem volt ideje rögtön Sarpsborgba menni. Hívta a kötelesség. De holnap szakít rá időt… VINNIE felébredt. A templomban félhomály uralkodott. A mellére nehezedő nyomás nem akart szűnni. Felült, hátát saját rekesze falemezéhez támasztotta, és felhúzta a térdét. A többiek felé fordult. Jaj, milyen siralmas látvány! A fűtés ellenére nedvesség és bűz áradt a sziklafalból. Mindenünnen horkolás hallatszott. Az elválasztó falak nagyon vékonyak voltak. Az alvók felnyögtek és ide-oda forgolódtak álmukban. Doh- és átható izzadságszag terjengett a teremben. Vinnie haza akart menni. Haza? Nincs már otthona. Nagyanyja meghalt, őt pedig elkergették otthonról. Mióta nagyanyja meghalt, régi otthonában nem érezte jól magát. Erről Kamma néni gondoskodott. Nagynénje most itt feküdt mellette. Zavarta testi közelsége. Blanzeflor viszont békésen szunyókált. Vinnie magányosnak és szomorúnak érezte magát. Senki nem szerette őt a gyülekezetben. Ennek Kamma nénikéje volt az oka. Mellette Vinnie meg
volt félemlítve, elutasított minden baráti közeledést. Félt, hogy kigúnyolják. Mindenki átnézett rajta, csak Kamma nénivel elegyedtek szóba. Talán Prunck lelkész úr kivétel …? Olyan barátságos vele az utóbbi napokban. Vinnie nem nagyon értette, miért. Vinnie nem tudta rendesen kifejezni magát. Nem csoda, hisz nagynénje mindig félbeszakította beszéd közben: “Aludtál norvégórán? Látszik, még beszélni se tudsz rendesen!” Így nem volt alkalma fejleszteni a beszédkészségét. Tegnap este is, amikor hazaért Blanzeflorral… “Miért jössz ilyen későn? Hol jártál? Hogy néz ki a ruhád? Gyere ide, hadd keféljem le! Hol jártál, azt kérdeztem!” Vinnie akadozva megpróbálta elmesélni, mi történt. “Segítettem egy hölgynek segíteni besegíteni egy férfit a csónakjába…” “Segíteni besegíteni? Te jó ég, hát sosem tanulsz meg rendesen beszélni? Egyébként mi közöd azokhoz az emberekhez?” “A férfi beteg volt. A hölgy pedig kicsi és gyönge.” “Beteg? Hogyhogy beteg?” “Nem tudom. Azt hiszem, lázas volt. Ahogy megfogtam a csuklóját, olyan furcsa volt a bőre.” “A bőre? Hogy érted ezt?” Ebben a pillanatban a sziklatemplomban megszólalt a csöngő. Prunck lelkész jelzett. Mindenki
kapkodva kereste a ruháját, hogy idejében elkészüljön. Vinnie összeszorította a szemét, nehogy sírva fakadjon. Annyira üresnek érezte magát, hogy még sírni sem volt képes. Ugyan miért kellene éppen neki megmenekülnie a pusztulástól? Ha a világ pusztulásra van ítélve, szívesen pusztul vele együtt. Minek éljen? Kamma néni zagyvált valamit arról, hogy ő valójában Hans-Magnus helyett van itt. Tehát ő, Vinnie, nem ér semmit? Őérte senki nem aggódik? Nem. Tudja már régóta. Nagyanyján kívül senki nem viselte szívén a sorsát. Minek éljen? Hacsak lenne… Hacsak volna… Nem tudta szavakba önteni a vágyát. Legbelül érezte, mire vágyik: bárcsak lenne egy barátja, akiben megbízhat, aki szereti és akit szerethet! Akkor lenne miért élnie. De neki, a szerencsétlen Vinnie-nek erre semmi esélye. Nagyon távolról tompán felhangzott egy gyár szirénája. Megkezdődött a nap. Itt a hegy belsejében ebből semmit sem észleltek. Idebent egy nyomorult tizenöt wattos villanykörte világított. A lelkész nem pazarolta a pénzét a világításra. Egy gyermek hangos sírása hallatszott. Biztosan fél az idegen helyen. Sírása felébresztette a még alvókat. Dühös megjegyzések repkedtek. Valaki még a cipőjét is falhoz vágta.
A mások iránti türelem és elnézés nem tartozott a lelkész kis nyájának erényei közé. BJÖRG, Prunck tiszteletes nyájának legfiatalabb és legszebb tagja volt a lelkész kedvence. Persze a lelkész ezt nem éreztethette közvetlenül. Többször hangoztatta, hogy a lány az Úr kiválasztottja. Milyen szépen fog mutatni az angyalok között! Ott ül majd az atya bal oldalán… Björg úgy emlékezett, hogy a balján már ül valaki. Nem, nem, erősködött a tiszteletes, Krisztus ül a jobbján, a bal oldala üres. Björg úgy hallotta, hogy Szűz Mária vagy a Szentlélek ül a balján. Tényleg? No, akkor majd leheveredik az úr lába elé. Ott is jól fog mutatni angyali ruhájában – vélte a lelkész. Björg nem sokkal volt fiatalabb Vinnie-nél. Vinnie-vel Prunck csak a vagyona miatt törődött. A lány nem érdekelte. Hanem Björg… Amikor híveit kézrátétellel megáldotta, a lánynál sokáig elidőzött. Beszívta buja illatát. Gyakran behívta magához. Amikor kettesben maradtak, kérte, vallja meg bűneit. Közben a férfi szorosan hozzábújt. Vágytól izzott a tekintete. Nedves tenyerével végigsimított domborulatain, jól megszorongatta, és közben úgy remegett, hogy majdnem leesett a székről. A lány józan paraszti eszével rájött, hogy minél intimebb, sikamlósabb részletekbe bocsátkozik bűnbánás közben, a lelkészt annál nagyobb izgalomba hozza. Végül azt találta ki, hogy egy férfiről álmodik. Nem nevezte meg, ki ez a férfi, de a személyle-
írás alapján csakis Prunck lehetett. Olyan izgatottan ölelgették egymást a végén, hogy alig hallották meg a rádióban a szomorú bejelentést. Prunck felemelte izzadságban úszó arcát Björg kisasszony félmeztelen kebléről. Hevesen lihegett. – Pszt! Nem hallom, mit mondanak. Elengedte a lányt, hogy felhangosítsa a rádiót. A lány a földre pottyant, mivel a férfi eddig a karjaiban tartotta. Gyorsan felpattant, és megigazította a ruháját. – Miről beszélnek? Fekete himlő? Halleluja! Kezdetét vette az Utolsó ítélet. Kirohant a szobájából, közölni akarta a hírt a gyülekezettel. Mindenki a reggelizőasztalnál ült. – Hallottátok? Hallottátok? Hallgassátok az Úr szavát! Az Úr szava, meglehetősen közönyös férfihang, a hírekben bejelentette a fekete himlő járványt Haldenben és Sarpsborgban. Aztán újra felolvasták a köröző levelet, amelyet Prunck nyája most hallott először: – A haldeni hatóságok két asszonyt keresnek, akik vasárnap este egy beteg férfit segítettek csónakba szállni a rakparton. Felszólítjuk a két hölgyet, jelentkezzenek a rendőrségen és menjenek azonnal orvoshoz, mivel fennáll az a veszély, hogy mindketten megfertőződtek. A két hölgy személyleírása: az egyik alacsony, sovány, hatvan év körüli nő, szürke kalapot és szürke kabátot viselt. A másik fiatalabb, középtermetű, szintén szürkébe volt öltözve, és szürke uszkárt sétáltatott. Ha valaki ráismer bárme-
lyikükre a leírás alapján, kérjük, forduljon azonnal a rendőrséghez! A bemondó témát változtatott. Prunck rögtön lekapcsolta a készüléket. Egy pillanatra mély csend ereszkedett a sziklatemplomra. Aztán a lelkész mély átéléssel bejelentette: – Híveim! Elérkezett a győzelem órája! Az Úr haragja lecsapott a hitetlenekre. Imádkozzunk együtt! Mindannyian térdre estek. A lelkész összekulcsolta a kezét. – Uram, szolgád köszönetet mond neked, amiért kiválasztottál engem éppúgy, mint hajdan Noét, hogy maroknyi nyájam túlélje a világvégét, míg a többieket kint a kapun túl lassú, kínokkal teli halállal sújtod. Pestishez hasonló szörnyű betegséggel, úgy, ahogy a Bibliában meg van írva… – Lavinia! – sikított fel hirtelen Kamma. A tiszteletes elnémult. Kamma felegyenesedett. Ujjával férje unokahúgára mutatott. Annyira feldúlt volt, hogy remegett a keze. – Lavinia! Az uszkár… Blanzeflor! Te segítettél annak az embernek beszállni a csónakba! Te vagy a fiatalabbik! Hirtelen minden szem Vinnie-re tapadt. A lány ijedten felsikoltott: – De be vagyok oltva… – Ez nem igaz! – mondta Prunck. – A nénikéd biztosított afelől, hogy nem vagy.
– Hazudott – szipogta megszeppenve Vinnie. – Soha nem állítottam, hogy nem kaptam meg a védőoltást. Tessék, nézzenek ide… És már kezdte felhajtani a ruhaujját. – Most aztán elég! – dörögte Prunck. – Tudod, mit műveltél, bűnös nőszemély? Behoztad ide a bűnt és a bűn gyümölcsét. Örökre légy átkozott! Te is, meg a kutyád is! Az átok ünnepélyes hangneme kicsit csorbult az utolsó mondat által, de a lelkész észre sem vette. Elemében volt. – Arra ítéllek, hogy örökre kiűzess a Paradicsomból! – Prunck felemelte az egyik karját, mintha kardot tartana benne. – Kétélű karddal űzte ki az Úr Ádámot és Évát a… – Azt hittem, az Úr angyala volt – mondta egy vékony gyerekhang. Prunck gyilkos pillantást vetett rá. – Elmegyek – mondta Vinnie lehajtott fejjel. Kamma nyugtalanul nézett utána. Fejében kavarogtak a gondolatok. Ha Vinnie most elmegy, mi lesz HansMagnusszal? No és a vagyon… – A kutyát is vidd magaddal! – kiáltotta a lelkész. Legalább megszabadul az állattól. – Blanzeflor! – visított fel Kamma. – A kutyának mennie kell! – dörögte Prunck ellentmondást nem tűrő hangon. – Emlékezz az esküdre! Egy szót sem a mi kis templomunkról! Vinnie bólintott. Összeszedte a holmiját, miközben a többiek kellő távolságból, némán, mozdulatla-
nul figyelték. – Gyere, Blanzeflor – mondta halkan és felemelte a kutyát. Arcát odaszorította meleg bundájához. – Nehogy megfertőzd! – bömbölte Kamma. – A kutyák nem kapják el a himlőt – suttogta Vinnie. Utat nyitottak neki, ahogy megindult a kijárat felé. – Most pedig gyerünk, alaposan súroljuk ki a helyiséget! – kiáltotta a lelkész. – Ki kell űznünk a bűnt a mi kis paradicsomunkból. Vinnie mögött becsapódott a kapu. Hallotta, amint mögötte kitör a pánik. – Meg vagyunk fertőzve mindnyájan! – Csendesebben! – üvöltötte Prunck. – Az Úr nem hagyja cserben báránykáit. Csak a kint rekedtekre leselkedik veszély. Mi idebent biztonságban vagyunk. Mégsem volt könnyű megnyugtatnia híveit. Amikor a kapu becsukódott, Vinnie úgy hallotta, mintha nekicsapódnának belülről. Úgy látszik, más is ki akart menni rajta. De a kaput nem nyitották ki többet. Egyedül maradt a hajnali derengésben. Melegebbre fordult az idő. A téli nap erőlködött, hogy életre keltse a földet, ám ereje még túl gyengének bizonyult. Furcsa, de a szégyen és csalódottság helyett inkább megkönnyebbülést érzett. Olyan ez, mintha… mintha szabad lenne. Gyötörte a rossz lelkiismeret. Mindjárt megszid-
ják. De hisz Kamma néni odabent van! Ettől, vagy ennek ellenére elfogta a félelem. Eszébe jutott a beteg férfi. A bőre… Tele volt undorító hólyagokkal. És ő megérintette a kezét. Még most is érzi azt a kellemetlen érintést. Megborzongott. A város jó messze van innen. Hamarabb hazaérne, de előbb jelentkeznie kell a rendőrségen. Teljesítenie kell a kötelességét. De hogyan? Vinnie nem volt hozzászokva, hogy önállóan cselekedjék. Pedig most a saját életét kell élnie – legalábbis amíg kezdetét veszi az Utolsó Ítélet. Szörnyű himlőjárvány tombol a városban. Ő már meg is kapta. Az Úr láthatólag méltatlannak tartja az életre. Blanzeflor megtorpant az út szélén, valami izgalmasat szimatolt. – Gyere már – suttogta Vinnie. – Nem érünk rá. Örült, hogy vele van a kutya. Jó barátok voltak. Merre menjen? Régi otthonában semmi keresnivalója. Új otthonába, Sarpsborgba pedig nem mehet, hiszen hordozza a betegséget. Otthontalannak érezte magát. Senki nem várja. Kivéve a rendőrséget. Ez is valami. A piactérig bizony hosszú volt az út. Alig bírta cipelni a csomagjait. Ráadásul Blanzeflor minden adandó alkalommal megállt. Hol egy fal, hol egy villanyoszlop, hol pedig az utcai szemét keltette fel
az érdeklődését… Egy ilyen kiskutyát minden érdekel. Végre megérkezett a piacra! Orrát és fülét már kékre csípte a hideg. Nem akart rögtön bemenni a rendőrőrsre. Hova tegye a kutyát? Ha úgy vesszük, ő is tanúként szerepel az ügyben. Így hát hosszas mérlegelés után lassan felmentek a lépcsőn, és bekopogott az ajtón. Blanzeflor izgatottan várakozott. Semmi válasz. Vinnie óvatosan kinyitotta az ajtót. Beléptek az üres folyosóra. Bekopogott a legközelebbi ajtón. “Tessék!” – hangzott az ideges válasz. Mintha valaki legszívesebben hozzátette volna: “Bújjon már be, az ördögbe is, ez egy közhivatal, itt nem kell kopogtatnia.” Miután ilyen mérgesen invitálták be, Vinnie a maradék, csöppnyi bátorságát is elvesztette. Megállt az ajtóban, pórázon a kutyájával. Blanzeflor kérdőn nézett rá, majd türelmesen leült. Az ügyeletes a szemüvege fölött szemügyre vette a riadt teremtést. Nem látszott túl barátságosnak. Ettől Vinnie még jobban megijedt. Nem tudhatta, hogy rengeteg kétségbeesett emberrel van dolga nap mint nap, akik mind a járványról akarnak hallani. – Nooos? – kérdezte ingerülten. – Vinnie Dahlennek hívnak – felelte a lány. A rendőr értetlenül bámult rá. Persze nem tudhatja, hogy ő a keresett személy. Vinnie kétségbeesett az iránta tanúsított közönytől. – Beszélhetnék a rendőr… rendőrfőnök úrral? – El van foglalva. (Éppen Rikard Brinkkel tárgyalt.)
– Miről van szó? – Majd inkább később visszajövök. – Miről van szó? – kérdezte a rendőr még egyszer szigorúan. – Akkor este… én voltam az egyik nő, aki a csónakhoz… aki a csónakba segítette. Engem keresnek. Az ügyeletes felugrott a helyéről. – Várjon! Mint a szélvész, kopogtatás nélkül beszáguldott a mögötte lévő szobába. Nem sokkal ezután két férfi jött elé. Az egyik idősebb, tekintélyesebb, a másik fiatalabb, esetlen, mint egy mackó, de meleg, barátságos mosolyt küldött felé. – Fáradjon be – tessékelte a rendőrfőnök. Vinnie egy kicsit habozott, nem tudta, bemehet-e a kutyával. De azok ketten nem szóltak semmit. Hatalmas csomagját kint hagyta az ügyeletes tisztnél. Bent hellyel kínálták. Blanzeflor illendően helyet foglalt a szék mellett. Amikor kellett, nagyon jól tudott viselkedni. – Nos, hát ez az a kis kutya, akit kerestünk – mondta a fiatalabbik. – Halljuk a történetet. – Elkaptam a fertőzést, ugye? – Be van oltva? – kérdezte a rendőrfőnök. – Nem, vagyis azazhogy úgy értem, igen. Kérdőn néztek rá. – Be vagyok, csak a nénikém elhallgatta. Ez után a különös megjegyzés után elmesélte, mi történt akkor este a parton. – Nos, amikor odaérek a szigeti átkelőhelyhez,
látom ám, amint egy idősebb hölgy egy férfit próbál besegíteni egy csónakba. Erős szél fújt. Blanze… a kutyát egy oszlophoz kötöttem, és gyorsan odamentem segíteni. – Hozzáért a férfihez? – Hát persze. Pont a csuklójánál fogtam meg, a bőre tele volt csúnya kiütésekkel. Az idősebbik hölgy jobban megfertőződhetett, mert szinte teljesen ráfeküdt az a férfi. Úgy értem… Milyen hihetetlenül félénk teremtés – gondolta Rikard. Beszéd közben volt alkalma megfigyelni a lány mozdulatait. Egyik kezéből a másikba teszi a pórázt, a lábát is folyton ide-oda rakosgatja. Aztán meg – hogy öltözködhet fiatal nő létére ilyen unalmasan? – Ismeri a másik hölgyet? – Nem. Nem sok embert ismerek. Csak a nénikém barátnőit, látásból. Zavartan elhallgatott. Ez a nagynéni nem lehet valami szeretetreméltó – gondolta Rikard. – Közelről látta a másik hölgyet. Leírná nekünk, volna szíves? Vinnie elgondolkozott. – Alacsony, sovány, félénk. Szürke kabátot és kalapot viselt. – Az egyik tanú azt állítja, két kutyát látott azon az estén a rakparton. Övé volt a másik? – Igen, én is láttam egy terriert – mondta Vinnie, és elpirult, mert eszébe jutott, mit műveltek a kutyák. – Nem hiszem, hogy az övé lett volna. Meg sem említette, pedig látta, hogy a másik enyém. Úgy
értem, a kutyatulajdonosok… mindig… beszélnek egymással… Elhallgatott. – Mit csinált utána? Hova ment? Mivel hozzáért a beteg emberhez, fontos lenne tudnunk, kivel érintkezett. – Egyenesen hazamentem. A nénikém dühös volt rám, mivel annyi ideig távol maradtam, és mert összekoszoltam a ruhámat. Rikard feszülten előrehajolt: – Maga hozta rendbe a ruháját? – Nem, Kamma néném… Tulajdonképpen Karen Margrethe Dahlennek hívják. A Bakke-villában lakunk. Ő tisztította meg a ruhámat. – És maga? Hozzányúlt valamihez vagy valakihez, miután hazaért? – Igen, persze. Vagyis nem… Kicsit idegesítette őket, hogy mindig ellentmond saját magának. Mintha mások mindig megkérdőjelezték volna a szavait. – Kamma néni elvitte a ruháimat. Én pedig be akartam menni a szobámba. Van külön fürdőszobám. Le akartam fürödni. Olyan undorítóak voltak azok a kiütések… Ekkor csöngettek. – Nagyon jól tette, kisasszony – vágott a szavába Rikard –, hogy rögtön fürödni ment. Most velünk kell jönnie a kórházba. Már vannak ott néhányan, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a fertőzöttel. A kórházban folytatjuk a beszélgetést. Ott majd elmeséli, hol találjuk a nagynénjét. Nagy a valószínűsége annak, hogy elkapta a himlőt, mint-
hogy hozzáért a ruháihoz. – A nagynénémet? Hát nem lesz könnyű megtalálni – suttogta Vinnie fáradtan. Megfertőztem Kamma nénit? Sosem fogja megbocsátani nekem. Az volt a legfőbb gondja, hogy kihívta maga ellen Kamma néni haragját. Ráadásul esküt tett, hogy nem árulja el a sziklatemplom létezését. Mit tegyen? Jaj, mit tegyen?
6. fejezet HALDEN UTCÁIN egy teremtett lelket sem lehetett látni. A piactéren maroknyi gyerekcsapat játszadozott gondtalanul. A többiek ki sem merészkedtek az utcára. Egyetlen gondolat járt a fejükben: egy alacsony, szürkeruhás asszony járkál a városban, és terjeszti a halált. Feszülten hallgatták a híreket a rádióban, olvasták az újságokat és a legfrissebb információkat a szerkesztőségek ablakában. A rendőrség megtalálta az egyik nőt! Legalább ő már vesztegzár alatt van. Nem törődtek azzal, milyen lehet a világtól elszigetelve a kórházban tölteni a napokat. A kórházban megígérték Vinnie-nek, hogy ha segít megtalálni nagynénjét, egy szobába kerülhet vele. Hát ez nem segítette elő a nyomozást. Vinnie-t ugyanis kirázta a hideg, ha a nénikéjére gondolt. Az elkülönítetteket a kórház egyik szárnyában helyezték el. Szűkösen voltak, így nem kerülhették el az egymással való találkozást. Ennek ellenére magukba húzódtak. Az elkülönítésre szigorú utasítást is kaptak. Úgy érezték, mintha a halállal zárták volna őket egy szobába. Semmi lehetőségük nem volt a menekülésre. Gun Sommer kétségbeesve ült a sarokban, és szipogott. Úgy érezte, mindenki cserbenhagyta. Ha-
lálra voltak ítélve mindannyian, senki nem törődött velük. A “kintieket” csak saját biztonságuk érdekelte. – Jaj, Wenche, kicsi Wenche, mibe sodortunk bele, kislányom! – Mit gubbasztasz ott egész nap és itatod az egereket? Nem segít – szólt rá Herbert idegesen. – A hőbörgés sem segít – sziszegte vissza az asszony. Egy házasság nagy próbatételnek van kitéve ilyen körülmények között. Vagy közelebb kerülnek a házastársak egymáshoz, vagy pedig elmérgesedik közöttük a viszony. Herbertnek elfogyott a cigarettája. Amikor szólt az egyik orvosnak, az szemtelenül csak ennyit válaszolt: – Használja ki az alkalmat, és szokjon le a dohányzásról! Csoda-e, hogy mérges és ingerült? Más hogyan viselkedne ilyen helyzetben? Még rosszabbul érintette, hogy nem kapta meg a napi szeszadagját! Erre persze nem panaszkodott az orvosok előtt, de kínozta a szomjúság. Idebent csak undorító, hányingergerjesztő vizet ihatott. – Nem tudom, mi keresnivalóm van itt – morgott tovább. – Gondold csak meg, milyen sok meghívást mondtam le emiatt! Pedig hozzá sem értem ahhoz a szerencsétlenhez! Megkaptam a védőoltást is. Ez az egyéni szabadság súlyos korlátozása! – Nem lehet tudni, tart-e még az oltás hatása – szipogta Gun. – Csak Wenche érezheti magát biz-
tonságban. Hál' istennek nemrég kapta meg az oltást. Mindannyian újból be lettek oltva. Ha reagál rá, azt jelenti, hogy a régi oltás sajnos hatását vesztette. Márpedig akkor rosszul áll a szénájuk. Ingrid az ablaknál állt, kibámult a hideg város Kicsit enyhült az idő, az utcák szürke latyakban úsztak. Február elsejét írtak, de a tavasz még nagyon távolinak tűnt. Ingridet elfogta a kétségbeesés. Soha nem kerülök ki innen – gondolta. Örökre itt maradok ebben a lehangoló kórházi szobában, és nézegethetem a barna, pókhálós falakat… Mihez kezdjek ezekkel az emberekkel? Sommerné szüntelenül sír, az ura állandóan morog, azt mondják, a szórakoztató iparban dolgozik. Hát eddig ennek nem sok jelét adta. A lányuk türelmetlen, nyafog és unatkozik. Nem is lehet a szemére vetni, hiszen még gyerek. Ez az új nő pedig, aki most érkezett, annyira félénk. Állandóan a fal mellett sétál, és nem szól egy szót sem. Hogy beszélgessek vele? Még jó, hogy Kalle itt van! Ő legalább kedves, lehet vele beszélgetni. Persze most ő is távolságtartóbb, mint régen. Hiányzik a megszokott söröcskéje. Márpedig itt sört nem kap, csak unalmas kórházi kosztot. Halfelfújt, főtt krumpli, ízetlen hús, szétfőtt zöldség. Mindenki nagyon kedves hozzánk. A fiatal rendőrtiszt gyakran eljön. Legtöbbször az újonnan jött lánnyal beszél. Szóra akarná bírni, de a lány rö-
viden csak ennyit mond: – Mondtam már, hogy nem tudom. Az hiszem, hazudik. Nem olyan, akinek kenyere a füllentés, ezért meglátszik rajta. Kutyával érkezett ide, de nem maradhatott vele. Az egyik nővér gondoskodik róla. Kár, hogy nem engedték be a kiskutyát. Olyan édes. Felvidította volna a társaságot. Jaj, istenem, mi lesz velünk? VINNIE-T gyötörte a rossz lelkiismeret. Miért állítja ilyen dilemma elé az isten? El kellene árulnia, hol van Kamma néni, de ígéretet tett arra, hogy nem teszi. Prunck tiszteletes állandóan azt hangoztatta, hogy az Úr megmenti az ő nyáját. A búvóhelyen nem érheti őket semmi baj. Minek árulja el, hogy a sziklatemplomban vannak, mikor úgysincs veszélyben az életük, bár Kamma néni nem kapta meg a védőoltást. Jaj, már megint itt van ez a rendőr. Nem hagyja békén. Mindig Kamma néni után kérdezősködik. Különben olyan kedves, emberszámba veszi. Hát nem érti, hogy nénikéje biztonságban van a lelkész nyájában? RIKARD BRINK nem tágított. Mindenáron meg akarta tudni, hol rejtőzik a lány nénikéje. Hazudik, mint a vízfolyás. Elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy észrevegye. De hát miért nem akarja elárulni, hol van a nagynénje? Talán valami bűntényt próbál eltussolni?
Nem valószínű. Lavinia Dahlen túl félénk és szerencsétlen ahhoz, hogy bűnténybe keveredjen. Amikor belépett a kórház elkülönített részlegébe, fejbólintással üdvözölte a többieket. Herbert felpattant és magából kikelve ordított: – A jogaimat követelem, rendőrőrmester! – Rikard már rég magasabbra emelkedett a ranglétrán, de nem vette a fáradságot, hogy kiigazítsa. – Miféle jogait? – kérdezte barátságosan. – Az követelem, hogy emberként bánjanak velem. Nincs joguk bezárni ide, és megtagadni tőlem olyan csekélységet, mint a cigarettázás. Nem vagyok hozzászokva az ilyen mostoha körülményekhez. Rikard kedvesen ránézett: – Talán a poharazgatás hiányzik, nemde? Hogy felhörpintsen egy kupica pálinkát lefekvés előtt. – Hát az is. – A művészélet bohémélet. A mája legalább kipiheni magát ez alatt a néhány hét alatt. Herbert elvörösödött. – Éppúgy beszél, mint az orvosok. Azt hiszik, maguk mindent tudnak, mi? Sarkon fordult és elment. Gun, a felesége, Rikardhoz fordult: – Mikor tudjuk meg, hogy fertőzöttek vagyunke? – Amikor a lappangási idő lejárt. Már nincs olyan sok hátra. Néhány nap már el is telt. Gun újból sírva fakadt. – Dahlen kisasszony, bemehetnénk egy kicsit a
szobájába? – fordult Rikard Vinnie-hez. A lány úgy tipegett utána, mintha vesztőhelyre menne. Rikard így szólt: – Minthogy nem akarta elárulni, hol tartózkodik a nagynénje, körözést adtunk ki utána. – Jaj, nem! – kiáltott fel Vinnie. – Rettentően meg fog haragudni rám, rettentően! Nem is tudja elképzelni, milyen, ha dühbe gurul! Rikard fürkészőn nézett rá. – Ha akarja, nem rakjuk majd magával egy szobába. Vinnie felsóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. – Lehetséges? – kérdezte. – Hát persze, kedves. Úgy lesz, ahogy akarja. Vinnie görcsös zokogásban tört ki. Annyira rázkódott a válla, hogy a férfi megijedt. – No de kisasszony! Maga nem is a himlőtől, hanem a nagynénjétől retteg! Vinnie képtelen volt válaszolni, csak sírt és sírt. – No, no. Ne sírjon már, kedves! – vigasztalta Rikard. – Örömmel hagynám, hogy kisírja magát a vállamon, de sajnos nem érinthetek meg senkit a karanténban, mivel én vezetem a nyomozást. Nem tehetek ki másokat a veszélynek. Engem nemrég oltottak be. – Ó, de hát ki fogják közösíteni Kamma nénit! Soha nem fogja megbocsátani nekem! Soha! Jaj, meg szeretnék halni, nem akarok tovább élni! – Ne beszéljen butaságokat, hiszen olyan fiatal még!
Üres frázisok, de mit mondhatna? – Pihenjen egy kicsit, aztán még feltennék néhány kérdést a másik idős hölgyről. – De nincs több mondanivalóm. – Alaposan ki akarom kérdezni még egyszer. Ugyanis nincs semmi nyom, amin elindulhatnánk Szívesen vigasztalta volna még ezt a szomorú teremtést, de hirtelen eszébe jutott valami. – Azt mondta az előbb, hogy ki fogják közösíteni a nagynénjét. Kikről beszélt? Vinnie egyre csak a fejét rázta. A férfi megértette, hogy nem tud, vagy inkább nem akar válaszolni. Felállt. – Nos, segítenie kell egy másik ügyben. Jártunk a Bakke villában. Hiába csöngettünk, nem nyitott ajtót senki. Be kellene jutnunk, hogy fertőtlenítsük a házat, amint lehet. Arra kell kérnem, adja ide a ház kulcsait, és mondja el, kérem, melyik szobában lakik. Azt is, hol járt a nagynénje, mit érintett meg és hasonlókat. Vinnie bólintott. Sírástól kipirosodott szemmel elmesélt mindent részletesen. Rikard meg volt elégedve vele, és ezt ki is mutatta. Vinnie-t elöntötte a boldogság. Életében most először dicsérték meg. Rikardnak újból kedve támadt volna végigsimítani az arcán, hogy érezze, mennyire megérti. De nem tehette. Nagy kár. Ennek a lánynak nagy szüksége van a szeretetre. Miután átadta a kulcsait, Rikard elment. Megkért egy ápolót, tartsa szemmel a lányt. Úgy látta, súlyos depresszióban szenved. Ilyenkor nem árt a
szigorúbb megfigyelés. RIKARD KÉT FÉRFI kíséretében megjelent Bakke villában. A két egészségügyis végezte a fertőtlenítést. Rossz érzés kerítette hatalmába, amikor átlépte a küszöböt. Úgy érezte, magánlaksértést követ el. Előrement, és Vinnie elmondása alapján megmutatta kísérőinek, hol fertőtlenítsenek. A két férfi alaposan nekilátott a munkának. Rikard a szalonban várta, hogy elkészüljenek. Hát itt lakott ez a fiatal lány. Nehéz lett volna megmondani, hány éves. Sőt, nehéz lett volna mondani róla egyáltalán bármit is. A házban sem látta jelét jelenlétének. Kivéve talán a szobáját, bár ott is nagynénje konzervatív ízlése érvényesült. Az egyik férfi belépett a szalonba, kezében egy összehajtogatott papírlappal. – A padlón találtam a gardrobe szobában. Kihajtogattam, mivel nem tudhattam, hozzáért-e Vinnie kisasszony. Eléggé gyanús írás. A rendőrség talán tud vele kezdeni valamit. Rikard átvette a levelet, amelyet Kamma írt a fiának. Valószínűleg kiesett Hans-Magnus zsebéből, amikor átvette az egyenruháját. Rikard zavarosnak találta a levelet. Aztán lassan derengeni kezdtek benne az összefüggések. Az állt a papíron, hogy elmennek Prunck lelkész sziklatemplomába, magukkal viszik a kis kutyát is. “Amikor kezdetét veszi az Utolsó Ítélet.” Micsoda? Menjen el Sarpsborgba, Lavinia új címére, és
semmisítsen meg egy levelet, amely a ruhásszekrény hátuljába szorult? A tanúk nem jelentenek veszélyt? Lavinia fizessen hozzájárulást Prunck tiszteletesnek? Mi az ördög ez? – Fertőtlenítették a telefont? – Igen. Rikard betelefonált a kórházba. Megtudta Lavinia sarpsborgi címét. Egyedül hagyta a két férfit a házban, kocsiba ült, és elhajtott Sarpsborgba. ÉPP IDEJÉBEN érkezett. A háziasszony zavartan nézett rá. – Már van egy úr Dahlen kisasszony szobájában! Az unokaöccse. Dahlen kisasszonynak már rég meg kellett volna érkeznie. Nem szeretem a pontatlanságot… – Dahlen kisasszony beteg. – Valóban? Nos, sokáig nem tarthatom fenn részére a szobát. Mások is jelentkeztek, hogy szívesen kivennék. – A rendőrségtől jöttem. Megnézhetném a szobáját? – A rendőrségtől? Az én házamban? Mi a… – Kérem, mutassa a szobát! – szólította fel Rikard határozottan. Amikor belépett, Hans-Magnus hirtelen megfordult és bedugott néhány papírt a zsebébe. Egy régi, szép szekrény mellett állt. Rikard látta, hogy tönkrement a hátulja. – Hans-Magnus Dahlen?
– Hans-Magnus Olsen. – Rendőrség. Megnézhetném a levelet, melyet a zsebébe dugott? – Személyes levél. – Lavinia Dahlennek címezték, nemde? Megkért, hogy vigyem el neki. Rikard blöffölt. Mindenesetre jól kifundálta. Az ötlet bevált. Hans-Magnus vonakodva bár, de lassan előhúzta az összegyűrt borítékot. Rikard gyorsan elolvasta a levelet és a végrendeletet is. Hans-Magnus lassan magához tért döbbenetéből: – Vinnie-nek akartam átadni én is. Nem kellett volna fáradnia. – Talán Vinnie kérte meg rá? – kérdezte Rikard szigorúan. – Hát persze! – Nem igaz, Vinnie nem is tud a levélről – folytatta Rikard, és meglobogtatta a fiú orra előtt Kamma levelét. – Az anyja és maga megüthetik még a bokájukat ezért. Rendőrségi ügy lesz belőle. – De hisz én Vinnie pártján állok! – Hát ezt bizony nehéz lesz bebizonyítania. Főleg, mert megpróbálta elrejteni előlem a végrendeletet. Még valami. Otthon aludt ma éjszaka? – Nem, csak egy pillanatra ugrottam haza, hogy átöltözzem. Még tegnap este. – Sok mindenhez hozzáért a házban? – Furcsa kérdései vannak. Egyébként szinte semmihez, kivéve a levelet. Nagyon siettem.
– Akkor velünk kell jönnie Haldenbe, hogy fertőtlenítsük a ruháját. Be van oltva, ugye? – Igen, most oltottak be, mivel tisztképzőbe járok. – Szerencséje van! Vinnie kisasszony ugyanis valószínűleg megkapta a fekete himlőt, a haldeni kórházban van karanténban. – Jézusom! – Az édesanyját még most is keressük, ugyanis Vinnie ruháit ő tisztította ki. Hol van? – Az anyám? Te jó ég! Prunck tiszteletes szektájával bujkál valahol. – Ennyit én is tudok, de hol vannak? – Fogalmam sincs. Nagyon titkolóztak. Nem vagyok annak az átkozott szektának a tagja. Ideje, hogy lecsapjon rájuk a rendőrség. A “TEMPLOMBAN” egyfolytában hallgatták a rádiót. A sziklafalakról folyt a nedvesség. – Megismétlem: Karen Marghrete Dahlen özvegyasszonyt kérjük, keresse fel minél hamarabb a rendőrséget, illetve forduljon orvoshoz, mivel fennáll a veszély, hogy elkapta a himlőt. Lassan mindenki Kamma felé fordult. Érezte a többiek jeges, rosszalló tekintetét. A bemondó folytatta: “Ismeretes, hogy Karen Margrethe Dahlen nem kapta meg a himlő elleni védőoltást. Sürgősen forduljon orvoshoz, saját és embertársai érdekében.” Prunck báránykái egy emberként sikoltottak föl. Több méterre húzódtak tőle. Egyedül maradt a te-
rem közepén. A lelkész felemelte a karját, és ökölbe szorított kezét mérgesen rázta felé. – Anatema! – üvöltötte a katolikus egyház átkát Kammára. Persze Pruncknak fogalma sem volt, honnan származik a kifejezés. – Távozz innen, megfertőződött asszony, tűnj el az úr kiválasztottjainak soraiból! – dörögte. – De hiszen… de hiszen biztonságban vagyok itt. Mi vagyunk a kiválasztottak, mi túléljük a járványt! Kínos csend ereszkedett a templomra. A lelkész eddig azt hajtogatta, csak az odakinti hitetlen kutyák fogják elszenvedni az úr büntetését. Prunck lelkész azonban mindig ki tudta magyarázni magát. – Nem a járványról beszélek, asszony! Az nem sújthat le ránk. De te, vagyis az unokahúgod elárulta a rejtekhelyünket. A többiek egyetértően bólogattak. – Nem hiszem, hogy Lavinia elárulta volna, hol vagyunk – felelte Kamma izgalomtól remegő hangon. Még soha nem alázták meg ennyire. Ezért Lavinia meglakol! – Hiszen hallottátok, hogy köröznek! Nem tudják, hol vagyok. – Az mindegy. Majd elkezdenek kérdezősködni, és megtalálnak minket. Most rögtön el kell hagynia ezt a szent helyet, Dahlenné. Elvárjuk magától, hogy nem árulja el, hol rejtőzünk. Miért ne? – gondolta Kamma. Ti is cserbenhagytok most.
Más kérdés, hogy ő éppígy magára hagyta Vinnie-t. A kettőt nem lehet összehasonlítani. Vinnie jelentéktelen senki, míg ő a szekta egyik legtekintélyesebb tagja. Legalábbis így gondolta. Nem volt mit tenni, el kellett hagynia a templomot. Arca égett a szégyentől, de azért emelt fővel távozott. Rengeteg holmit hozott magával a menedékhelyre. A többiek ragaszkodtak hozzá, hogy mindent összepakoljon. Nem akarták elkapni a betegséget. Beledobált mindent egy lepedőbe, és öszszefogta a négy sarkánál. A batyut a hátára vette. Nem volt ideje tisztességesen összecsomagolni. A paradicsom kapui hatalmas csattanással bezáródtak mögötte. KAMMA NEM MENT rögtön a rendőrségre. Ilyen elhanyagolt állapotban nem állíthat be. Miután egy kicsit rendbe szedte magát otthon, felhívta a rendőrséget. Rikard vette fel a kagylót. Előkelő hölgyhöz illően – hiszen ő annak tartotta magát – adta elő mondókáját: – Itt Karen Margrethe Dahlen beszél. A rádióban hallottam, hogy egy bizonyos ügyben szükségük van a segítségemre. Eddig nem volt alkalmas, de most a rendelkezésükre állok. Otthon fogadom önöket délután egy órakor. Legyenek pontosak, kérem! Nincs vesztegetni való időm! Letette, mielőtt a meglepődött Rikard bármit is lg mondhatott volna. Micsoda sárkány! – gondolta. Nagyot néz majd, ha megtudja, milyen komoly a helyzet. Az ördögbe!
Most fertőtleníthetik újra a Bakke-villát! VINNIE IRÁNT ÉRZETT szimpátiája csak nőtt, amikor átlépte a Bakke-villa küszöbét, és orrát megcsapta az undorító, fűszeres parfümillat. Egy túlöltözött dáma várta és betessékelte a “kabinetszobába”. Rikard nem is tudta, hogy ilyen szoba létezik. Együttérzett Vinnie-vel. Most megértette, miért olyan alázatos és riadt. Karen Margrethe Dahlen egyfolytában beszélt, mióta Rikard belépett. – Nos, hallottam, őrmester, mibe keveredett férjem szégyenteljes unokahúga. Nem is értem, hogyan ereszkedhetett le mindenféle szedett-vedett népséghez. Pedig én a megfelelő nevelést biztosítottam számára a házamban. Csakhogy ő reménytelen eset. Ha jól értem, valami tengerész volt az illető. Hogyan volt képes? Meg kell mondanom önnek, őrmester, ha hazajön, megkapja a magáét! Míg Kamma levegőt vett a hosszú monológ után, végre Rikard is szóhoz jutott. – Nem szabad elfelejtenünk, egy bajbajutott emberen segített. Bár ez most nem is érdekes. Kérdés, hogy ön be van-e oltva, Dahlenné? Büszkén előrehajtotta a fejét: – Természetesen nem. Tiltja a keresztény meggyőződésem. – Nagy kár. Sajnálom, de akkor velem kell jönnie a kórházba. Karanténba kerül egy időre. – Nem látom szükségét. Jól elboldogulok idehaza.
– Most nemcsak magáról van szó, Dahlenné. Másokra is veszélyt jelent addig, amíg emberek között van. Az asszony végül nagy kegyesen bólintott beleegyezése jeléül.
7. fejezet OLAVA ÉS AGNES szomszédai, egy idős házaspár, kint ültek a konyhában és kávéztak. A kávéhoz Halden divatos süteményét majszolgatták, dús, egzotikus aromájú süteményt. Kávézás közben szerettek jól kibeszélni másokat. – Borzasztó ez a kopácsolás a Johansen nővéreknél – mondta a férj, miközben kávéját szürcsölte. – Tegnap én is hallottam. Nem tudom, mit művelnek, nem láttam náluk mesterembereket – felelte az asszony tele szájjal. – He? Az asszony lenyelte, ami a szájában volt. – Nem láttam mesterembereket. De a kutyát sem. – Lehet, hogy lelövették. – Legalább többet nem vizeli le a falat. – Pontosan. Elhallgattak. Csak kávészürcsölés és csámcsogás hallatszott. – Most abbamaradt. – Igen. Mintha egész bentről, a fürdőszobából jönne ez a zaj. – Hiszen nincs is fürdőszobájuk. Kint mosakszanak a konyhában. A WC is kint van az udvarban – jegyezte meg a férfi. – Te már csak tudod. – Nem képzeled, hogy leselkedem utánuk! – Igen? És akkor minek ülsz órákig kint a WC-
n? A repedésen át pont belátni a konyhájukba! – Ne beszélj ostobaságokat, asszony! Megint hallották a kopogtatást. Halkan, nem szabályos időközönként. – Mintha valaki egy csövön kopogtatna. – Felőlem – jegyezte meg savanyúan a férfi. Meg volt sértődve az előbbi megjegyzés miatt. – Fütyülök rá. Felállt és felháborodástól feldúlt arccal távozott. Mit képzel tulajdonképpen a felesége? Azért volt ilyen feldúlt, mert rajtakapták. Most aztán vége a hosszú ücsörgéseknek. Vége a titkos leselkedésnek a repedésen át. Olavát többször megleste fürdés közben. Agnes nem érdekelte, nem volt rajta mit nézni. Különben is mindig behúzta a függönyt. De Olava mintha tudta volna, pont beállt a lámpa alá. Ki is nézett néhányszor, mielőtt hozzákezdett a fürdéshez. Felesége dagadt tehénnek nevezte, de a férfi szívesen legeltette a szemét dús domborulatain. Egy ideje nem látta, hiába ült kint sokáig. Mindig égett náluk a villany. Bizonyára vendégeik voltak. AGNES DOFFENT sétáltatta a szélben. A hóban csak az ő lábnyomuk látszott. Kívülről ismerte már a kis szigetet. A szeles, jeges partot, az üres nyárilakokat. Minden kihalt, élettelen… – Rőzsét kell gyűjtenünk, Doffen – mondta Agnes vékony hangon. – Nemsokára elfogy a fa
odabenn. Olava nem is gondolt rá. Megállt és elnézett a szürke tenger felett. – Mikor jönnek végre, Doffen? Az ételt jó pár napja elkészítettem. A süteményt is megsütöttem, már ki is száradt. Nem tudok másikat sütni, nincs hozzávalóm. Kétségbeesetten elnézett a Single-fjord irányába. – Nemsokára elfogy az ennivalónk és a tűzifánk. Mihez kezdünk akkor? Megborzongott a jeges tengeri szélben. Ma reggel óta influenzához hasonló tüneteket észlelt magán. Ez aggasztotta a legjobban. Már csak az hiányzik, hogy lebetegedjen. Doffenre gondolt. Hogy fog boldogulni nélküle? – Miért nem hozza már Olava Brandtékat? Gyere, Doffen, nézzünk tüzelő után. A kutya póráz nélkül boldogan ugrándozott körülötte. Egyelőre önfeledten élvezte a szabadságot. Agnes lehajolt és megsimogatta a kis jószágot. A tűzpiros kalap lerepült a fejéről. Mérgesen nyomta vissza a helyére. Utálta a nevetséges kalapot, mely ráadásul nem is melegítette. – Hál' isten, Doffen, hogy itt vagy velem – mondta gyöngéden. – Különben megbolondulnék a hosszú, sötét éjszakákon. Meg kell próbálnunk kitartani, amíg megérkeznek. Mert nemsokára megérkeznek, meglátod. Ebben azért lelke mélyén nem volt annyira biztos. A VÁROST megbénította a félelem. A rendőrség
még mindig nem bukkant a szürke kalapos-kabátos hölgy nyomára. Megkezdték az emberek tömeges beoltását. Más dél-norvégiai városok is igényeltek védőoltást a lakosság kérésére. Haldenben hisztérikus hangulat uralkodott. Sokan elhagyták a várost. Rokonokhoz, ismerősökhöz költöztek, míg megfékezik a járványt. Ez volt a legrosszabb, amit tehettek, hiszen így fennállt a fertőzés veszélye. Az újságok csak fokozták a hisztériát. Detektívtörténetbe illő módon írtak az idős hölgy utáni nyomozás fejleményeiről. Rémületbe kergették az embereket olyan kijelentésekkel, mint “köztünk jár, lehet, hogy épp most találkoznak vele az utcán. Tartsák nyitva a szemüket!” Az orvosokat és a rendőrséget sokszor fölöslegesen riasztották. “A szomszédaim régóta ki sem lépnek az utcára, biztosan megkapták a himlőt.” Aggódó szülők telefonáltak, hogy kisbabájuk arcán furcsa kiütések jelentkeztek. Biztosan himlő. Pedig csak a tejtől volt. Sokan úgy vélték, látták a titokzatos hölgyet. De mindegyik feljelentés vaklármának bizonyult. Halden elszigetelődött. Senki nem utazott a városba. Üresen állt a Grand Hotel. Lemondták a találkozókat, estélyeket. Megszűnt a társadalmi élet, az üzletek forgalma visszaesett. Szörnyű időszak következett a város életében. A városlakók az ablaknál ültek, kibámultak a kihalt utcákra, miközben szervezetük rezdüléseit figyelték. “Nem vagyok lázas? Mintha viszketne a testem” mondogatták egymásnak. “Ez a kis kiütés itt a nya-
kamon csak pattanás? Miért fáj a fejem? Csak mert sokáig olvastam az este, vagy mert megkaptam a himlőt? A hátfájás a fekete himlő egyik fő tünete. Jaj, úgy hasogat a hátam. Csak nem a himlő?” Tele voltak ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel. A családi szálak is fellazultak. Soha nem lehet tudni! Fel kellene hívni a nagymamát, olyan pici és mindig szürkében jár. Nem ő az, akit keresnek? Minden pici, törékeny, szürkeruhás idősödő hölgyet gyanúsnak találtak. Egyre többen húzódtak be otthonaikba. Úgy vélték, ott nem érheti utol őket a halál. Csak a nagyon bátrak, vagy inkább ostobák merészkedtek ki. A gyárak szirénáit sem lehetett hallani. Többnyire bezárták a gyárakat, mert a munkások nagy része nem mozdult ki otthonából. Nem segített a helyzeten, hogy az orvosok a sajtón keresztül egyfolytában próbálták csillapítani a kedélyeket: túlzott félelem uralkodik a városban. Ilyen könnyen nem terjed a himlő, az oltás különben is védelmet nyújt. Senki nem hitte. Sarpsborgban Sommer és Ingrid Karlsen rokonait kiközösítették. Néhánynak közülük felmondtak a munkahelyükön, csak azért, mert rokonságban álltak az elkülönítettekkel, és lehet, hogy fertőzéshordozók. Ahogy múlt az idő, nőtt a félelem is. Ha lejár a lappangási idő, jelentkezhetnek az első tünetek. Az emberek egyfolytában vizsgálgatták csuklójukat, homlokukat, mellkasukat. Voltak, akik egyáltalán nem vettek tudomást a járványról. Soha nem néztek
tükörbe, nem törődtek a tünetekkel. Fejüket a homokba dugták. Azt hitték, így nem érheti utol őket a vég. Sarpsborg utcái is elnéptelenedtek, akárcsak Haldené. A félelem tovább gyűrűzött Svédországba, a határvidékre, majd a távolabbi falvakba is. Egyetlen ember tudott volna véget vetni ennek a hisztérikus félelemnek, a szürke ruhás hölgy. De ő nyomtalanul eltűnt. KAMMA hamarosan közutálatnak örvendett a kórházban. Állandóan parancsokat osztogatott. Miután berendezkedett, napjában legalább húszszor csengetett a nővéreknek ilyen vagy olyan ürüggyel. Ilyenkor magas fejhangjától zengett az egész kórház. “Ennek a lepedőnek kirojtosodott a széle. De bizony! Nézze csak meg! Nem vagyok hozzászokva az efféle hanyagsághoz, nővér!” Egy másik alakalommal mutatóujját az ég felé tartva állt a szoba közepén. Szegény nővér hirtelen nem tudta, mit akar. “Poros!” – kiáltotta Kamma diadalmasan. – “Poros a szegélyléc!” “Nem lehet nagyon poros, hiszen rendszeresen takarítunk” – felelte a nővér. “A sarokban is port találtam. A mennyezet pedig pókhálós!” “A mennyezet nagyon magas. Létrát kellene használnunk, de akkor zavarnánk a betegeket. Ezért nem pókhálózunk olyan sűrűn.”
“Mindenre talál kifogást. Valójában a hanyagságukat próbálja leplezni!” Máskor az ételre panaszkodott: “Vigye innen ezt a moslékot, és hozzon valami rendes ennivalót!” Az ápolónőnél erre betelt a pohár. Megjegyezte, nem tudja, mi kivetnivaló van egy szelet halfelfújton. Kamma erre azonnal a kórházigazgatóval akart beszélni. Fel akarta jelenteni a nővért szemtelen viselkedése miatt. “Az én házamban a szobalányok mindig illendően viselkedtek és a megfelelő modorban válaszoltak.” Vinnie okosan kerülte nénikéjét a kórházban. Inkább a többiekkel próbált kapcsolatba kerülni. Óvatosan Ingriddel kezdett barátkozni. A lány örült a közeledésének, mert tudta, hogy Vinnie egyébként milyen félénk. A Sommer család teljesen elszigetelte magát. De Gun nem sokáig bírta férje ingerültségét, és a másik két nőnél próbált enyhíteni magányán. Kalle, a sofőr is csatlakozott hozzájuk. Megőrizte korábbi kedélyességét, bár jókedvét beárnyékolta a félelem. Vinnie az ablaknál üldögélve arra gondolt, mennyire magukra maradtak. A kintiek boldogok, hogy megszabadultak tőlük. Ebben nem tévedett. Az emberek addig érezték magukat biztonságban, amíg őket karanténban tudták. Eszükbe sem jutott, hogy a bentieknek éppolyan sanyarú a sorsuk, mint nekik.
AZ OSLÓI BRANDT igazgató egyik reggel így szólt feleségéhez: – Nem kellene feladnunk a hvaleri telket illető tervünket? – Akárhányszor telefonálok, a Johansen nővérek nem válaszolnak – jegyezte meg a felesége. – Nem hiszem, hogy tényleg el akarnák adni, ha így állnak hozzá. Azt sem tudjuk, melyik szigeten fekszik. Hová is tettem az eladó hétvégi házak listáját? RIKARD ÚGY ÉREZTE, egy helyben topog. Minden reménye szertefoszlott, hogy megtalálja a szürke ruhás hölgyet. Végső elkeseredésében elhatározta, hogy utoljára még egyszer felkeresi Vinnie Dahlent a kórházban. Hiszen ő az egyetlen, aki találkozott vele. Nem lesz könnyű dolga. Dahlen kisasszony annyira szűkszavú, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. Valószínűleg különben sem tud sok újat mondani. Ahányszor belépett a kórház elkülönített részlegébe, a többiek elárasztották kérdéseikkel. Hiszen kintről jön. Rajta keresztül értesülhetnek a külvilágról. Ingrid és Kalle visszafogottan viselkedett. Rikard látta rajtuk, hogy szívesen faggatnák, mégsem tették. A “betegek” remény és félelem közt vergődtek. Természetesen mindannyian szerettek volna már kiszabadulni. De még nem jött el az ideje. A betegség árulkodó jelei minden percben megjelen-
hetnek a bőrükön. Szörnyű helyzetben vannak – gondolta Rikard. Herbert Sommer azonban cseppet sem fogta vissza magát: – Ha nem jutok ki innen holnap reggelig, az ügynököm felbontja a szerződésemet, és veszítek egy csomó pénzt. Önt teszem majd felelőssé minden fillér elvesztése miatt. Hiszen idebent tartanak ok nélkül. Én elöl ültem, hozzá sem értem ahhoz a férfihoz. Fölösleges itt tartani. – Amíg akár a legkisebb veszélyt is jelentheti másokra nézve, idebent kell maradnia, Sommer úr! – De hiszen már nem jelentek veszélyt. Olyan alaposan lesikáltak, lezuhanyoztak, beszórtak fertőtlenítő szerrel meg a jó isten tudja még mivel, hogy tisztább vagyok, mint az ég angyalai. – És ha kiüt magán a himlő? – Mondtam már, hogy hozzá sem értem ahhoz a fickóhoz! – Ez igaz, de megfertőzhette az autóját, magára lehelhetett… – Jó, jó, jó. Áh, magával sem lehet szót érteni – dühöngött Herbert és elment. Gun Sommer átölelte kislányát. Nekik kettőjüknek engedélyezték, hogy megérintsék egymást. – Olyan nyugtalan a kislányom. Nehezen tűri a bezártságot. Nem mehetne ki innen? Hiszen maga is azt állította, hármónk közül ő van a legkevésbé kitéve a veszélynek. – Ez így is van. De még nem mehet ki. – És ha valamelyikünk himlős lesz? Akkor még
tovább idebent kell maradnunk! – Ezért kérték magukat az orvosok szigorúan arra, hogy ne érintkezzenek egymással. Ezt be is tartják rendesen, ahogy látom. A lappangási idő elteltével azonban szigorúbban be kell tartaniuk a szabályokat. Vissza kell húzódniuk a szobájukba, és csak falon át beszélgethetnek egymással. Nem szabad találkozniuk. Még magának és a lányának sem. – De nem bírja ki egyedül. – Wenche – szólt Rikard a kislányhoz. – Úgy gondolom, helyt fogsz állni. A nővérek állandóan melletted lesznek. – Persze hogy boldogulok egyedül is – felelte Wenche türelmetlenül és anyjára nézett. Erőt adott neki Rikard bizalma. – Nem ülhetek állandóan a szoknyádon, mama. Anyja szomorúan nézett maga elé. Nem szólt semmit. Végre bejutott Vinnie-hez. A lány szótlanul ült. Rikard előrehajolt. Hát ez nem lesz könnyű beszélgetés. – Dahlen kisasszony – kezdte. – Vagy szólíthatom Vinnie-nek? Tegeződhetnénk? Köszönöm! Lassan lejár az idő és egy helyben toporgunk. Tudod, egy idős asszonynak nincs nagy ellenálló képessége a himlővel szemben. Csak reménykedhetünk benne, hogy be van oltva, így a betegség enyhébb lefolyású lesz. Viszont megfertőzhet másokat. Meg kell találnunk, még a lappangási idő lejárta előtt. Tehát gyerünk, vegyük sorra még egyszer, mi is történt akkor ott a parton.
Még egyszer végigvettek mindent. Eredménytelenül. Vinnie semmi újat nem tudott mondani. Csendben ültek egy darabig. Rikard elnézte a magába roskadt lányt. Mennie kellett volna, de a lány olyan kétségbeesettnek, magányosnak tűnt, hogy nem volt szíve otthagyni. – Hogy telnek a napjaid? Nehezen viseled a bezártságot? Vinnie megrezzent, láthatólag zavarba jött a kérdéstől. – Nem, tulajdonképpen nem. Ingrid Karlsen nagyon kedves hozzám – felelte elfogódottan –, és Sommerné is. Még Kalle is szóba áll velem. Rikard ebből megértette, hogy nem sok férfival lehetett dolga életében. – Tudod, Vinnie, nagyon emlékeztetsz valakire a családomból. Svelteni Maritra. így hívták, mielőtt hozzáment volna Christoffer Voldenhez, a rokonomhoz. Élete első harminc évét teljes elnyomásban élte le zsarnoki apja mellett. Amikor kiszabadult a zsarnokság alól, pokolian nehéz volt beilleszkednie az emberek közé. A lány felegyenesedett és kikerekedett, csodálkozó szemmel nézett rá. Rikard elmosolyodott: – Marit csodálatos ember, mindannyian nagyon szeretjük. Nagyon jószívű, finom lelkű teremtés. Úgy tűnt, hogy Vinnie a legszívesebben elkiáltotta volna magát: “Én is az vagyok!”. De hallgatott. Így Rikard mondta ki helyette: – Te is az vagy, Vinnie, tudom. Csak félsz ki-
mutatni az érzéseidet. Engedd el magad. Fütyülj rá, mit gondolnak rólad mások! Ne légy olyan félénk. Mindenki magányos, és szüksége van mások szeretetére, tudod? – Igen, de nem könnyű így viselkedni valakinek, aki állandóan attól rettegett, hogy senki nem szereti. – Sejtem, milyen nehéz lehetett az életed. Tudod mit? Egyszer eljöhetnél hozzánk a Hársfaligetbe. Az otthonomba. A rokonaim nagyon kedves emberek. – Biztos vagyok benne – suttogta a lány. Lehajtotta a fejét és elpirult. Rikard kinyújtotta felé a kezét, de gyorsan vissza is húzta. – Bocsánat. Majdnem elfelejtettem, hogy nem szabad megérintenem benneteket. Találkozhatnál nagyapámmal, az öreg Henninggel és a lányával, Benediktével. A többiek is mind nagyon érdekes emberek, de a legérdekesebb mind közül Nataniel, Christa kisfia. Vele olyan sok furcsa dolog történik… Ne, inkább ne beszéljünk erről. – Natanielnek hívják? – Igen. Christa akarta, hogy erre a névre kereszteljék és ne Natanaelre, amely szintén nagyon furcsa név. Látnod kell a fiút! Most volt négy éves! Rikard érezte, hogy Laviniának nagy szüksége van mások bizalmára. Arra, hogy valaki megossza vele a gondolatait. Ezért kezdett el mesélni a szívéhez oly közel álló Natanielről. A lány különös mosollyal figyelte Rikardot, miközben mesélt. Boldog volt. Tekintete élénken csillogott. – Tudod, milyen szép a szemed? – csúszott ki a
férfi száján. Vinnie elfordult. – Ne gúnyolódj velem – mondta csöndesen. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Meséljek még Natanielől? A lány visszafordult és bólintott. Rikard látta, hogy szeme megtelik könnyel. – Tudod, nagyon különös kisfiú… – kezdte. – Lehet, hogy először félnél tőle. – Miért félnék egy négy éves kisgyerektől? – Nem azért, mert csúnya vagy ijesztő a külseje, épp ellenkezőleg. Hanem nagyon különös a tekintete. Ha ránk néz, alig lehet állni a pillantását. Mintha a vesénkbe látna. – Elég ijesztően hangzik. – Igen. Ráadásul hét bátyja van… – Te jó ég! Rikard elmosolyodott. – Igen, de nem Christa szülte a többi fiút. Tehát nekem csak ő a rokonom. Várj csak, mindjárt elmesélek valamit. Még nem tudott járni, amikor először jelét adta furcsa viselkedésének. Egyszer, amikor ellátogattak hozzánk – ugyanis ők nem a Hársfaligetben laknak –, még egyéves sem volt. Hirtelen nagy nyugtalanság lett úrrá rajta. Kicsúszott az anyja öléből, az ajtóhoz mászott, megpaskolta a tenyerével és sírni kezdett. A felnőttek persze az ajtóhoz ugrottak és kinyitották. Ott állt az ajtó előtt anyám nyula, amelyiknek négy napja nyoma veszett. Nagyon rossz állapotban volt, de még élt. Nataniel maga ügyelt rá, hogy kapjon rendesen enni és inni.
– Ó! – suttogta Vinnie – Honnan tudhatta? – Sok mindent tud. Csak négyéves, de szinte túl sokat tud. A szomszédok már-már félnek tőle. Van is rá okuk! Néhány hete az ő segítségével sikerült elcsípni egy tolvajt. Egyik este a vizsgálóbíró a szüleinél járt, és épp arról mesélt, hogy az egyik szomszédnak ellopták a pénztárcáját. Erre Nataniel csak ennyit mondott: Steinnél van. A kicsi persze nem árulkodni akart, hanem csak közölte az igazat. A vizsgálóbíró elment Steinhez. Meg is találta a pénztárcát. Stein a második szomszéd. A buszon lopta el a pénztárcát. Nataniel nem ismerte Steint, és nem is volt a buszon, amikor az eset történt. – Úgy érti… Úgy érted, látnoki képességekkel rendelkezik? – Ennél sokkal többről van szó. Nataniel születésére régóta vár az egész nemzetség. Amikor Vinnie kérdőn nézett Rikardra, a férfi így válaszolt: – Családunkban sokan rendelkeznek látnoki képességekkel. De tudtuk, hogy valaki közülünk még rajtuk is túl fog tenni. – Te is látnok vagy? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Nem, egyáltalán nem. Vinnie mintha megkönnyebbült volna. Rikard úgy érezte, túlságosan beavatta a család ügyeibe. Zavartan felállt. A lány is felpattant a székről. Megpróbált közömbös képet vágni, de mintha csalódottság tükröződött volna a tekintetében. Azért, mert Rikard nem folytatja a beszélgetést? A férfi
megköszönte a segítségét, és kiment a szobából. Nem tudta rögtön elhagyni a kórházat. Útját állták. – Őrmester! – kiáltotta Kamma fenyegetően. – Jöjjön ide! Mutatóujjával hívta magához Rikardot, mint egy iskolásfiút. Rikard engedelmeskedett, bár legszívesebben faképnél hagyta volna. Mi a csudát akar? Mint mindig, valami jelentéktelen dologról volt szó. – Mondja, meddig kell még itt lennem? Ki ügyel a házamra, míg idebent vagyok? És ha kirabolják vagy felgyújtják…? Rikardnak annyira elege volt az asszonyságból, hogy arcába vágta az igazságot: – Úgy tudom, Lavinia Dahlen kisasszonyé az a ház. Kamma elvörösödött. – A fiam, Hans-Magnus igényt tart arra a házra. – A fiát tetten értük, amikor épp egy a számára kedvezőtlen végrendelet megsemmisítésében mesterkedett. Van még valami? Kamma lassan kihúzta magát és elfordult. – Nem vagyok tovább hajlandó beosztottakkal társalogni. Legközelebb küldje ide a rendőrfőnök urat! – Szívesen – felelte Rikard. – Ő nem lesz olyan elnéző, mint én. Majd fenyegetően így folytatta: – Egyébként még nem végeztünk, Dahlenné. Nem árulta el, hol járt eddig. Azt állítja, egyedül
volt otthon. A szomszédok viszont sem magát, sem Vinnie-t nem látták a házban. Mindketten letagadnak valamit. Bosszantotta, hogy elfelejtette megkérdezni Vinnie-t, hol rejtőzködött a nagynénjével. – Nem fontos, hol jártam. – Nagyon is fontos, ugyanis Vinnie ruháiról átvihette másokra is a fertőzést. – De uram! Én tiszta, rendes úrinő vagyok, nem hanyagolom el magam. – Ezt nem is vonom kétségbe. – Ezenkívül teljesen biztonságos helyen tartózkodtam. – Sehol nem lehetünk biztonságban a vírussal szemben. Még itt sem. Hát nem érti, hogy mind a saját, mind mások életét veszélyezteti, ha nem árulja el az igazat? Hiszen be sem volt oltva, amikor behoztuk a kórházba. – Nem félek. Az Úr az én oldalamon áll. – Érintkezett másokkal ez alatt az idő alatt? – És ha igen? Őket is védelmébe veszi az Úr, ha kezdetét veszi az Utolsó Ítélet. Halden pedig elpusztul. – Csak Halden? – Az Úr először Haldenre csap le, igen. Csak a kiválasztottak élik túl a büntetést. Beigazolódott a jóslat. Megkezdődött az Utolsó Ítélet. Az Apokalipszis lovasai, köztük a pestis, hatalmukba kerítették a várost Rikard szótlanul bámult rá. – Várjon csak, nagyon ismerős ez nekem…
– A Jelenések Könyvéből… – Nem, nem a Bibliára gondoltam! Az az őrült, hogy is hívják? Hans-Magnusnak írt levelében említette a nevét. Igen, megvan. Prunck lelkész! Hallottam hírét. Te jó ég, ő jósolta, hogy közeledik az Utolsó Ítélet? Hány bolonddal hitette el ezt az a szélhámos? – Prunck tiszteletes nem… Rikard félbeszakította: – Hívei rokonaitól feljelentés érkezett ellene. Csak annyit tudnak, hogy visszavonultak valahová, hogy túléljék a világvégét. Senki nem tudja, hol lehetnek. Dahlenné, hát még mindig nem fogja föl, mibe sodorta ezeket az embereket? Vinnie is magával volt? – Ez nem tartozik magára. – De még mennyire rám tartozik! Tehát ő is ott volt magával. Miért került ki onnan hamarabb? – Természetesen kiközösítettük. – Hál' istennek! Szóval a mi kis lelkészünk mégis tart egy kicsit a fertőzéstől. – Egy cseppet sem! De Lavinia be volt oltva. Márpedig pásztorunk hívei nem kételkedhetnek az Úrban. A védőoltás annyit jelent, hogy nem hiszünk az Úr gyógyító erejében. – És maga? Magát is kidobták? – Én nem voltam beoltva. – Nem ezt kérdeztem. Kidobták? – Magamtól jöttem. – Hazudik! Minden jel arra mutat, hogy hazudik. Hát még mindig Prunck oldalán áll, annak ellenére,
hogy kitaszította magát? Éspedig azért, mert megfertőzhet másokat? Hát nem látja, milyen álszent képmutató? A kitaszítottság szégyene Kamma arcára volt írva. – Beszélnem kell Vinnie-vel – közölte Rikard, és indulni készült. -Ne! Megállt. Kamma még mindig habozott. Nem akarta megszegni szent esküjét. – Azt akarja, hogy ezeknek az embereknek a halála a maga lelkén száradjon? – kérdezte Rikard. – Nem fogják megkapni a himlőt. – Nem valószínű, de megvan rá az esély. Hiszen maga és Vinnie kapcsolatba került az elhunyttal. Hányan vannak Prunck hívei a lelkésszel együtt? – Hatvannégyen. Vinnie-n és rajtam kívül hatvanketten. – Hatvankét ember, és egyikük sincs beoltva? – A többség nincs. De tudok néhányról, akik csalnak. – Még mindig úgy gondolja, hogy a lelkész tisztességesen viselkedett magukkal, Dahlenné? Nem válaszolt. Rikard felsóhajtott. – Nos, nincs más hátra, kifaggatom Vinnie-t. Ha ő sem válaszol, visszajövök. Kamma megsemmisülten állt. Rettentően csalódottnak érezte magát. Útban Vinnie szobája felé Rikard azon gondol-
kozott, mivel tudta levenni a lelkész ezeket az aszszonyokat a lábukról. Hogyan tudják ezek a hamis próféták így magukhoz láncolni a híveiket? Senki nem tudja a városban, hol lehetnek. Vinnie arca felragyogott, amint meglátta Rikardot. De rögtön lehervadt a mosolya, amikor megtudta, mire kíváncsi. – Nem árulhatom el – suttogta. – Lelkem pokolra jut, ha elárulom őket. – Azt hiszem, rosszabb, ha hatvankét ember élete miatt lesz lelkifurdalásod. A lány ránézett, és belátta, hogy igaza van. Felsóhajtott, és szépen elmesélte, hol rejtőznek. – A város szélén, egy sziklatemplomban. Hatvankét védtelen ember, összezárva a halálos vírussal! Ki mondta, hogy az egészségügyi hatóságoknak sikerült úrrá lenniük a járványon?
8. fejezet AGNES többé nem lépett ki a házból. Az idő nagyon hidegre fordult. Olyan erősen fújt a szél, hogy felborította volna, ha kimegy. Doffent napjában háromszor kiengedte. A kutya gyorsan elintézte dolgát, aztán visszament a házba. Amikor kaparászott az ajtón, Agnes nagyon boldog volt. Mi lenne vele, ha nem jönne vissza soha többé? Doffen volt egyetlen vigasza ebben a kilátástalan helyzetben. Elfogyott a tüzelőjük. Összeszedte az összes fellelhető ágyneműt a kunyhóban. Éjszakánként úgy nézett ki, mint Borsószem királykisaszszony. Nappal a legkényelmesebb széken üldögélt, vastag dunyhákba csavarva. Úgy festett, mint egy hatalmas csomag. Csak hidegtől vörös orra, kékre fagyott keze látszott ki a takarók alól. Rettenetesen fájt a háta, és kiverte a láz. Alaposan elkapta az influenza. Nem volt mit enniük. Csak néhány darab keksz, és víz. Sok-sok vizet ittak Doffennel, amikor már szinte elviselhetetlennek érezték az éhséget. Sokat gondolkodott eddigi életén. Volt ideje bőven. Elfuserálta az életét. Mi jutott neki? Anyuka és apuka engedelmes kislányainak élete zátonyra futott. Óvakodjatok a fiúktól, kislánykáim! – mondogatták a szülei. – Mama, hogy születik a gyerek? – Pfuj, micsoda kérdés! Menj a sarokba, de rögtön, és szégyelld magad! – hangzott az elutasító vá-
lasz. Olava nem bírt a vérével, és sok mindent kipróbált a szülők háta mögött. Nem lehetett megfékezni. Még kérője is akadt, de túl keveset keresett, ezért a szülei elutasították. Olava mégis találkozgatott vele, sőt teherbe is esett. Agnes nem sejtette, mit jelent a véres kötőtű. Olava szörnyen beteg lett, a szülők nem tudtak semmiről. Olava torokfájásra panaszkodott, lázban égett. Kint a kukában újságpapírba csomagolva egy kis véres csomag hevert. Agnest nem hagyta békén a kíváncsiság. Meg akarta nézni, mi van benne. Egy kis véres cafat. Semmi más. Agnes sokáig nem is tudta, mi volt az, csak jóval később jött rá. Nem voltak erotikus vágyai. Szülei kiölték belőle. Az Úr megbünteti, ha “olyan” gondolatok járnak a fejében. A szülők templomba járó emberek voltak, de nem szigorúan vallásosak. Erkölcsi tekintetben azonban különösen istenfélőnek mutatkoztak. Ez a nevelés odavezetett, hogy Agnes félt a férfiaktól. Pedig szívesen gondoskodott volna valakiről, aki szereti és akit szerethet. Még gyerekeket is szült volna. De nem akadt kérője. Jelentéktelen, szürke kis egérnek számított nővére oldalán. Kedves és önzetlen volt mindenkihez, de annyira visszahúzódó, hogy szinte elriasztotta az embereket. Aki mindig a háttérbe húzódik, átnéznek rajta. Agnes Johansen és Lavinia Dahlen csak egyszer találkozott az életben. Nem is tudták, mennyire hasonlítanak egymásra. Vinnie jó úton járt, hogy olyanná váljon, mint Agnes. Nagyon sok magányos
asszony tengődött hasonlóképpen a viktoriánus Norvégiában. Mennyi elpazarolt élet! A nőknek társadalmi szabályok szerint háttérben kellett maradniuk, nem volt szabad gondolkodniuk. Legtöbbször egy erős személyiség uralkodott felettük, mint Vinnie estében Kamma, Agnes esetében először a szülei, aztán Olava. Nővére folyton parancsolgatott neki. Főzz kávét, Agnes! Hozd ide a postát! Vidd le a kutyát! Ez volt az utolsó parancs, amit Olava a testvérének adott. AMIKOR RIKARD visszament a kapitányságra, hogy megkezdje a “Prunck lelkész szent temploma” elleni akciót, egy papírlapot talált íróasztalán. Egy asszonyt találtak megfagyva pincéjében. Ő az, akit keresünk? Prunck temploma várhat még egy kicsit. Rikard kihallgatta a rendőrt, aki a jelentést tette. – Nemrég kaptuk az értesítést. A szomszédok találtak rá. Még itt vannak. Akar velük beszélni? Hát persze! Valahogy nem tetszett neki a másik szobában várakozó idősebb házaspár. Az asszony kedvetlen, morc képet vágott, a férfi vén kéjencnek nézett ki. – Holtan találták a szomszédjukat. Hogy történt tulajdonképpen? – Több napja nem láttuk a Johansen nővéreket Doffent sem. – Doffent? – A kutyájukat.
Rikardnak eszébe jutott valami: – Egy fehér terrier? – Igen. Fehér, barna foltokkal. – Folytassa, kérem! – A konyhájukban végig égett a villany. Az első napokban pedig tompa kopogást lehetett tőlük hallani. Rikard értetlenül összeráncolta szemöldökét. – Hallottuk, amint valaki kopogtat a házban. Egy csövön. Ezért azt hittük, mégis otthon vannak. Aztán abbamaradt a kopogás. – Sokáig hallották a kopogtatást? – Nem. Úgy egy vagy két napig. – Az orvos szerint az asszony régóta halott – szólt közbe a feleség. – Furcsállottuk a kopogtatást, de nem szoktunk más dolgába beleavatkozni – folytatta férfi. – Hanem amikor láttuk, hogy több napja ég a villany, gyanakodni kezdtünk, ugyanis nagyon takarékos fehérszemélyek. Belöktük az ablakot és bemásztunk. Először nem találtunk senkit, aztán rábukkantunk Olavára. Holtan feküdt a pincében. Legurult a pincelépcsőn, és combnyaktörést szenvedett. Aztán megfagyott. Az orvos így mondta, szó szerint. Rögtön kihívtuk. Igaz is, ki fogja kifizetni? – Ez nem a maguk gondja. Szeretnék még valamit hallani Olava Johansenről. Kicsi és sovány? – Kicsi, sovány? Nem, az a húga, Agnes – felelte a férfi. – Olava olyan jó húsban volt, hogy nem tudott lemenni a lépcsőn sem. – Hol van Agnes és a kutya?
– Sejtelmünk sincs. Régóta nem láttuk. Rikard megpróbálta kiszedni belőlük, pontosan mikor látták utoljára Agnest és a kutyát, és mikor hallották először a kopogást. A pincelépcső oldalán volt egy cső, azt kopogtathatta Olava egy fadarabbal, ami ott feküdt mellette. Szerencsétlen – gondolta Rikard. A nyomozásból kiderült, hogy gyorsan meghalt. Elaludhatott, és megfagyott álmában. De Agnes most jobban érdekelte. A jelek szerint körülbelül akkortájt tűnt el, amikor Matteus felbukkant. – Emlékeznek rá, hogyan öltözködtek a nővérek? – Ó, én pontosan le tudom írni – felelte az aszszony egy cseppet sem jóindulatúan. – Agnes szürke kalapot és kabátot hordott, igaz? – Agnes? Neem. Soha nem választhatta ki szabadon a ruháit. Ezt is Olava intézte. Szerencsétlen Agnesnek meg kellett elégednie a csúf piros kalapjával és kopott barna kabátjával. Rikard sűrűn bólogatott. Már nem az idős házaspárt látta maga előtt. Visszaemlékezett arra az estére, amikor segített azon a törékeny, szerencsétlen asszonyon. Piros kalapot és barna kabátot viselt. A hölgy éles hangon Doffent szólítgatta, látta is a kis terriert. A tanúk közül, akiket kihallgattak, sokan emlékeztek a piros kalapra és a terrierre. Azóta nyomtalanul eltűnt. Az a másik hölgy azonban, aki Matteuson segített, egyértelműen szürke ruhát viselt, és nem volt kutyája. Nem lehetett Agnes Johansen. Nem jó nyomon
járnak. De valahol csak kell lennie! Értesíteni kell a nővére haláláról! Majd a kollégái megkeresik. Neki most más teendője van. Megköszönte a házaspár segítségét, és felkerekedett Prunck sziklatemplomába. RIKARD TUDTA, hol van a barlang. Az évek során feledésbe merült. Senki nem gondolt rá. Prunck jól kifundálta magának ezt a helyet. Rikard magával vitte két kollégáját is. Hatvankét emberről van szó. Mindegyiket vesztegzár alá kell helyezni. Már értesítették a kórházat, hogy rendezzenek be egy másik szárnyat hatvankét fő részére. A kórház különben készen állt több beteg befogadására, no de egyszerre hatvankettő! Nem lesz könnyű elhelyezni őket. Kívülről a templom elég ijesztően mutatott. Nagy rozsdás kapu egy hegy belsejében. Rikard megdöngette a kaput. Semmi válasz. – Rendőrség. A törvény nevében, kinyitni! Még mindig semmi. Nincs bent senki? De hát be van zárva belülről. Történt velük valami? Széngázmérgezés, netán megfagytak, vagy tömeges öngyilkosságot követtek el? – töprengett Rikard, amikor bentről megszólalt egy hang: – Távozz tőlünk, rendőri hatalom! – kiáltotta a lelkész. – Nincs joguk háborgatni szent menedékünk
nyugalmát. Ma az Utolsó Ítélet lesújt a föld lakóira. A világvége után készen állunk átvenni a hatalmat a földön. Nem ijedünk meg a fenyegetésüktől. Ide húzódunk el, amíg üt az utolsó óra. – Ne beszéljen badarságokat, nyissa ki és engedjen be minket! Nem tréfálok! – Nem engedünk be senkit. Már késő. Nincs kegyelem. A paradicsom kapui örökre bezárultak. Rikard és társai feldúltan egymásra néztek. Uralkodnia kellett magán, hogy ne guruljon dühbe. – Prunck tiszteletes! Komolyan beszélek! Sikerült úrrá lennünk a járványon. (Ez persze nem volt igaz, hiszen az eltűnt asszonyt nem találták meg.) Odabent azonban talán vígan élősködik a vírus. Nem tudhatjuk. Maguk közül a legtöbben nincsenek is beoltva. Hát nem érti? Halden pusztulása nem az ajtón kívül, hanem az ajtón belül fenyeget. Sokáig nem érkezett válasz. – Legalább a gyerekeket engedje ki – kérte Rikard. Egy asszony hisztérikusan felsikoltott. Prunck hangja elnyomta a sikoltást. – Balga földiek, nem fogjátok föl, hogy az Úr védelme alatt állunk? Minket nem fertőzhet meg a vírus. Mi kiválasztottak vagyunk. A rendőrök összedugták a fejüket. A vasajtó nagyon erős. Berobbantani nem lehet, még valaki megsérül. Rikard így kiáltott. – Prunck, hall engem? – Prunck lelkész itt van, igen – hangzott a vá-
lasz. – Kössünk egyezséget. Remélem, elfogadja. Azt állítja, ma következik be a világ vége. Remek! Holnap reggelig várunk. Ha mi idekint még mindig életben leszünk, akkor önként kijönnek és bevonulnak a kórházba. – Rendben van. Örömmel elfogadom az ajánlatukat – jelentette ki Prunck diadalmasan. – Majd meglátjuk, ki győz! A rendőrök elmentek. Bentről felhangzott a halleluja. – Nincs sok ideje – jegyezte meg az egyik rendőr. – Már besötétedett. Rikard elmosolyodott. – Ha mégsem pusztul el a világ, majd azzal a kifogással fog élni, mint a többi hamis próféta: hogy az imái mentették meg a világot a pusztulástól. Ravaszak ezek, mint a róka. – Egy kicsit rossz a lelkiismeretem, hogy így benne hagyjuk őket a pácban. Különösen a gyerekeket – mondta a fiatalabbik rendőr. – Hát igen – felelte Rikard. – De tehetetlenek vagyunk, amíg ez a fanatikus bolond a vezérük. Örülhetünk, hogy mára ígérte a világ végét. Ha néhány hét múlva jelölte volna ki, akkor be kellene robbantanunk a kaput. – Elmenjünk a rakpartra? Hátha valami nyomra bukkanunk. – Kötve hiszem, de gyerünk! Hogy van a “Fanny” legénysége? – Morognak eleget, de káromkodással nem sok-
ra mennek. Nem mozdulhatnak egy tapodtat sem a hajóról. – Meg kell értenünk őket. Nem valami mulatságos heteken át a hajón ücsörögni. Ráadásul a várakozással egy csomó pénzt veszítenek. Nem mutatkoznak a fekete himlő tünetei? – Még nem. Pedig nekik kellett volna először megfertőződniük, mivel Matteus sokáig velük utazott. – Akkor még nem volt fertőző, csak az utolsó stádiumban – jegyezte meg Rikard. – De hogy viszszatérjünk a sziklatemplom ügyéhez; őrt kell állítanunk, nehogy kilopódzzon idő előtt valaki és megfertőzzön másokat. Nem mintha azt hinném, hogy komolyan fennáll a fertőzés veszélye náluk. De sosem lehet tudni. – Még ma este elrendelem az őrséget – mondta a kollégája. – Ne csak egy embert küldjenek, hanem többet. Ha egyszerre mind a hatvanketten ki találnak jönni, nem lesz könnyű megfékezni őket. Rikard felsóhajtott. – Ma már azt hittem, nyomára bukkantam az eltűnt asszonynak. Hogy Agnes Johansen az. De mégsem ő. – Elég rejtélyes ügy – mondta a fiatalabbik rendőr. – Egyébként elfelejtettem átadni egy üzenetet, Rikard. Az a fiatal nő a kórházból, Vinnie Dahlen ma délután telefonált, szeretne beszélni veled. – Tényleg? Mit akart, nem tudod?
– Egyfolytában sírt és rettentően félt. Azt hajtogatta, eljött az Utolsó Ítélet napja. Igyekeztem megnyugtatni, hogy Prunck csak szélhámos, de nem tudtam. – Szegény lány – sóhajtott Rikard. – Ma este már nem tudok bemenni az elkülönítőbe, de azért betelefonálok. – Az jó lesz. Azt hiszem, rossz bőrben van. Leértek a partra. Nagy jégdarabok borították a vizet. Jeges szél csapott az arcukba. A tél még mindig erősen tartja magát. A LELKÉSZ szinte eksztázisban volt. A mai napon majd elámul a világ, hogy beteljesült a próféciája. Híres lesz… Vagy mégsem? Mások nem is tudják, milyen nagy próféta. Valahogy a többi ember tudtára kellene hoznia a világvége eljövetelét, mielőtt valóban bekövetkezik. Be kellene mennie a rádióba. Ott mindenki füle hallatára jelenthetné be a világvégét. Bár azért azt sem szeretné, ha az emberek tömegestül mentenék az irhájukat. Csak a hívei részesülhetnek kegyelemben. Nem tudta, melyik utat válassza: fossza meg a tömegeket a kegyelemtől, vagy kapja szárnyára a világhír, mint a legnagyobb prófétákat. Gyülekezetén úrrá lett a nyugtalanság. Prunck nem győzött egyfolytában imádkozni és bátorító szózatot intézni hozzájuk, hogy tartsa bennük a lelket. Miért nem mondja már be a rádió a szörnyű katasztrófát, a világ pusztulását, a tömeghalált?
Csak a halászatról fecsegnek, mint mindig. Sokakat kétség gyötört. Hívei közül sokan jobban féltek a himlőtől, mint a világvégétől. Ördög vigye azt a két némbert, akik magukkal hozták templomába a fertőzés veszélyét. Micsoda szégyen! Egy anya lépett oda hozzá, karján kisgyermekével. – A kislányom lázas, lelkész úr. Nem mutathatnám meg egy orvosnak? Prunck fenyegetően végigmérte. – Meginogtál hitedben? Hiszen tudhatnád, engem jelöltek ki, hogy mindnyájatokat elvigyelek a Paradicsomba. – Hát nem fogunk mind meghalni? – Persze hogy nem, gyermekem. Először meghódítjuk a földet. Aztán a mennybe jutunk. – A szüleimért aggódom… Nem lehetne őket is megmenteni? – Hátat fordítottak nekem, megérdemlik a sorsukat. Az asszony felzokogott és visszament a helyére. Nemsokára bekövetkezik a vég. Átveszik a hatalmat a földön. Aggódva nézett az órájára. Három óra múlva éjfél! Tedd a dolgod, Isten! Csapj le a bűnösökre, ne kíméld a hitetleneket. Mi idebent felkészültünk a feladatunkra. A HÁROM RENDŐR leért a rakpartra. Talpuk alatt csikorgott a megfagyott föld. Egy hajó sem állt a
kikötőben. Mindenki elkerülte Haldent ezekben a vészjósló napokban. Odaértek a Birka-szigeti átkelőhöz. Lementek a lépcsőn, amelyet időközben alaposan fertőtlenítettek, akárcsak Pettersen csónakját. A csónak most egyébként a sziget mellett volt kikötve, csakúgy, mint a többi. Esze ágában sem volt senkinek átmenni Haldenbe. A jégtáblák hangos morajlással csapódtak egymásnak és a partnak. Hideg téli este volt. Ilyenkor legjobb behúzódni a tűz mellé… – Fel nem foghatom, hogy lehet ilyen nyomtalanul eltűnni – töprengett a fiatalabbik rendőr. – Lehetetlen, hogy nem hallott a járványról. Talán nem akar tudomást venni az egészről. Vagy fél a hatóságoktól, azért nem jelentkezik? – Nem lehet annyira félénk, hiszen segített annak a beteg férfinek akkor éjszaka – mondta Rikard. – Nem értem! – Lehet, hogy csak látogatóban járt Haldenben? – Akkor is értesült volna a dologról a sajtón és rádión keresztül. Rikard hirtelen összeráncolta a homlokát és fürkészve a fiatal rendőrre nézett. – Mi van? Miért bámulsz így rám? – kérdezte amaz nevetve. – Rosszul emlékeznék? Megesküdtem volna, hogy piros sálat viselsz! A fiú lenézett a sáljára. – Nahát… Mi a csuda… – Hiszen ez szürke! – kiáltott fel a másik.
Rikard felnézett a lámpára. – A sárga fény! Ó, hogy erre nem gondoltunk korábban! A sárga fényben a piros szürkének látszik. A barna is. A kesztyűd barna, ugye? – Igen, de most ez is szürke! Döbbenten néztek egymásra. – Mégis Agnes Johansen volt! – mondta az idősebbik. – Akkor hát nincs más hátra, elő kell kerítenünk, ha kell, a föld alól is.
9. fejezet RIKARD BRINK és két társa egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Rikard még az este betelefonált a kórházba. Szigorú szabályok uralkodtak az elkülönítőben. A betegek nem használhatták a közös telefont sem. De Rikard most nem bánta, ha megszegik a szabályt. Érezte, mennyire kétségbe van esve Vinnie Dahlen. Prunck alaposan ráijesztett. Mára jövendölte a világvégét, és Vinnie a Templom kapuin kívül van. Kamma Margrethe Dahlen állapota nem érdekelte. Úgy gondolta, az asszony elég erős, boldogul egyedül is. De Vinnie gyönge teremtés. Nénikéje akaratgyenge bábuvá formálta. Az éjszakás nővér először nem akarta a telefonhoz engedni Vinnie-t. Haragudott a lányra, amiért délután engedély nélkül felhívta Rikardot. A férfinek azonban nagy nehezen sikerült meggyőznie a nővért. A páciens érdekében muszáj szót váltaniuk egymással. A telefonkagylót elővigyázatosságból törölközőbe csavarták. – Hogy vagy, Vinnie, mi újság? – kérdezte Rikard. – Hallom, kerestél. – Annyira félek – rebegte remegő ajakkal a lány. – Félsz hogy megkaptad a himlőt? – Nem. Ma beteljesedik az Úr akarata. Itt a világvége. Engem és a nénikémet kiközösítettek. Mi lesz velünk? – A nénikéd mit szól hozzá?
– Nem tudom. Bezárkózott. Megpróbáltam beszélni vele, de nem akar szóba állni velem. – Drága Vinnie… Hallgass ide! Veszélyben vagy, az tagadhatatlan. Megkaphatod a himlőt. Este tíz múlt, Vinnie. Pruncknak két órája sincs, hogy beteljesedjen hamis próféciája a világ végéről. Felejtsd el az egészet. Csak blöffölt! – De hiszen látomása volt – szipogott a lány. – Ostobaság! Állítólag álmodott valamiről, talán egy angyalról, aki mindenfélét mondott neki. Te talán nem szoktál néha mindenféle furcsaságot álmodni, anélkül, hogy azok beteljesednének? – De igen. Hangja olyan elesetten csengett! Rikard legszívesebben berohant volna a kórházba, és erősen magához szorította volna, hogy biztonságban érezze magát. De nem teheti. A kötelesség máshova szólítja. Hirtelen azon kapta magát, hogy őszintén elmondja a lánynak, mit tenne most legszívesebben. – Valóban? – kiáltotta Vinnie. Majd kiugrott a bőréből. – Tényleg idejönnél, ha tehetned? Nem hittem, hogy vannak még ilyen kedves emberek. Rikard először nem tudta, bóknak vagy sértésnek vegye-e a “kedves” jelzőt. Szívesen tetszelgett a nagy, erős megmentő szerepében, de hogy kedves… Ez nem túl hízelgő egy férfi számára. – Prunck lelkész is kedves volt hozzám – mondta Vinnie szipogva, mikor nagy nehezen befejezte a sírást. – Tényleg?
– Igen… Vinnie elgondolkodott. – Nos, úgy értem, legalább figyelemre méltatott. Rám nézett, beszélt velem. Különösen miután megtudta, hogy… Elcsuklott a hangja, kifújta az orrát. Rikard már tudtára adta, hogy mindent ő örökölt. Elmesélte neki a végrendelet körüli hercehurcát. Vinnie kérdőre vonta Kammát. Nénikéje elmondta, hogy Prunck csak azért méltatta figyelemre, hogy megkaparintsa a pénzét. – Miután megtudta, hogy te öröklöd nagyanyád vagyonát? – fejezte be Rikard a mondatot. – Igen. Annyira fáj! – Hogy becsapott? – Igen. Ő volt az egyetlen ember, aki nem nézett keresztül rajtam. – Talán… szerelmes voltál belé? – Prunck lelkészbe? Nem – felelte elgondolkozva a lány. – Inkább… lenyűgözött. – Nagyon szépen fejezed ki magad, Vinnie. – Tényleg? – kérdezte meglepődve. – Kamma néném mindig azt hajtogatta, botrányos a stílusom. – A nagynénéd mindent elkövetett, hogy letörje az önbizalmad. – Hát igen, most már belátom. De vele is elbánt az a… az a… – Mondd ki bátran, ami a szívedet nyomja! – Az a felfuvalkodott hólyag! – mondta Vinnie megkönnyebbülve. – Nagyszerű, ez az! – lelkesedett Rikard.
– Isten hátat fordított nekem – mondta Vinnie megint elfúló hangon. Rikard gyöngéden így válaszolt: – Nem szabad így gondolkodnod. Ha valakinek hátat fordított, az csak Prunck lehet. Rikard hallotta, hogy a lány megint pityereg a vonal végén. – Tudod, soha nem beszélgettem még ilyen bizalmasan senkivel. Hirtelen felnevetett. – És még azt sem tudom, hogy hívnak! – Jaj, bocsáss meg! Erre nem is gondoltam! Rikard Brinknek hívnak. A teljes nevem Rikard Brink a Jéghegyek Népe nemzetségéből. – Hűha! Ez szépen hangzik. Ő volt az első, aki szépnek találta a nevét. A legtöbb ember furcsállotta, amikor így mutatkozott be. Jéghegyek Népe nemzetségéből? Milyen furcsa név – mondogatták. – Vinnie – folytatta sietve. – Most abba kell hagynom a beszélgetést. Rájöttünk, hogy hívják azt a hölgyet, akivel akkor este a parton segítettél a bajbajutotton. Ha a lakásán találnék róla fényképet, akkor bejövök a kórházba, hogy azonosítsd. Feltéve, ha még nem lesz nagyon késő. Rendben van? – Igen, rendben – suttogta a lány. – Ha ma már nem érek oda időben, akkor holnap reggel találkozunk. Jó éjszakát, Vinnie, és vigyázz magadra! – Jó éjszakát – hallotta elfogódott hangját. – És köszönöm!
Rikard felsóhajtott. Egy darabig még állt a telefonnal a kezében, majd letette. Milyen megtört lélek! Legszívesebben kitekerné Kamma nénikéje nyakát. Gyorsan felocsúdott. Elindultak a Johansen nővérek házába. A ház berendezése olyan volt, amilyenre számított. Régimódi, stílustalan bútorok, mindenütt csipketerítők, hímzések. Olava holttestét már elvitték. A nagyszobában, a komódon talált egy fényképet a nővérekről és a szüléikről. Nem éppen mostani kép, de azért eltette. Aztán folytatták a kutatást. Nem lesz könnyű Agnes nyomára bukkanni. Olyan jelentéktelen teremtés, hogy nem tűnik föl senkinek. PRUNCK aggódni kezdett. Nemsokára tizenegy óra, és hívei nem akarnak nyugovóra térni. Várni akarnak a végső győzelemig. – Úgy gondolja, már megtörtént, lelkész úr? – kérdezte a fiatal Björg, aki nem mozdult mellőle. – Micsoda? – kérdezte türelmetlenül. Most inkább a lány kidagadó bájai jártak a fejében, – Hát a világvége – felelte a lány kicsit csalódottan. – Nem tudom. Talán meginogtál hitedben? Nem mozdulunk innen addig, míg ránk nem virrad. – Drága barátaim – kezdte ünnepélyesen a gyülekezet felé fordulva. – Ütött az utolsó óra! Dicsérjük az Urat, hogy megmentette szelíd nyájunkat. Te
pedig, Björg, mivel előbb a hitetlenségedről tettél tanúbizonyságot, jöjj velem! Imádkozzunk a szabadulásodért! – De hiszen én hiszek magának. Nem kételkedem a próféciáiban – tiltakozott Björg, de már bent is voltak Prunck szűk kis szobájában. – Nem, nem, rossz kislány vagy – mondta Prunck és megfenyegette az ujjával. – Meg kell büntesselek. Prunck megragadta, és a térdére fektette. Björg felhajtotta a szoknyáját, hogy megkönnyítse a dolgát, Prunck pedig gyöngéden paskolni kezdte a fenekét. – No de lelkész úr! Meg kellene őriznünk komolyságunkat ezen a sorsdöntő órán. – Hát persze – mondta, és az asztal szélének támasztotta a lányt. Úgy látszott, nem érdekli közelgő veresége. Szinte el is felejtette, hogy alig egy óra múlva elütik az éjfélt. – Hát persze, hogy sorsdöntő. Most, hogy a világ elpusztul, ki kell használnunk az alkalmat. Utoljára még élvezzük az életet! – De hát mi túléljük a katasztrófát – érvelt Björg, ám hagyta, hogy Prunck az asztalra fektesse. – Nem tudhatjuk, Björg, sohasem tudhatjuk – lihegte a férfi izzadtan, miközben lehúzta a lány gyapjú bugyogóját. – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek… Óóóóóóó! – Jaaaaj! – zihált Björg is. Björg már nem volt szűz. Nem sokat ellenkezett a fiúkkal. Szívesen elszórakozott velük esténként Halden kapualjaiban. Rögtön tudta, mi Prunck szán-
déka, nem is csinált belőle nagy ügyet. Imponált neki a tiszteletreméltó, tekintélyes férfi. Prunck alig akart hinni szerencséjének. Björg nem ellenkezik! Az asztal egyre hangosabban recsegett, ropogott, aztán egyszerre csak nagy dörejjel összedőlt. Björg felsikoltott, mindketten egymásba gabalyodva a földre estek. Körülöttük törött asztaldarabkák. – Ütött az óra! – kiáltotta valaki kintről, és feltépték az ajtót. A gyülekezet tagjai tanácstalanul meredtek a félreérthetetlen látványra. Björg lábai az ég felé kalimpáltak, köztük Prunck lelkész vergődött letolt gatyával. Egy pillanatra az ajtó felé fordította a fejét, majd felnyögött kínjában. Valaki észbe kapott és becsukta az ajtót. Mindketten felpattantak és kapkodva felöltöztek. Nem mertek egymásra nézni. Björg kisietett, és a többiek szúrós pillantásától kísérve bevonult a rekeszébe. Prunck a szobájában maradt, megpróbálta összeszedni magát. Hogy lépjen most hívei színe elé? Micsoda nap! Csak az mentené meg ezt a szerencsétlen helyzetet, ha tényleg bekövetkezne a világ vége. De semmi sem történt. Lopva bekapcsolta a rádiót. Nem erősítette fel. Hátha számára kedvező híreket mondanak be. Csalódnia kellett. Csupán jó éjszakát kívántak a hallgatóknak, és egy bizonyos Agnes Johansent kerestek. Az asszony néhány napja eltűnt egy fehér,
barna foltos drótszőrű terrierrel. RIKARD BESIETETT a kórházba a fényképpel. Vinnie még fent volt, bár a többiek már mind lefeküdtek. A férfit meghatotta, hogy miatta virrasztott. – De jól nézel ki! – szaladt ki Rikard száján, ahogy belépett a szobájába. – Mit csináltál magaddal? Csupán annyi történt, hogy Vinnie megszabadult szoros copfjaitól, és haját lazán összekötötte egy szalaggal. Vinnie belepirult a dicséretbe. Nem árulta el, hogy az éjszakás nővér egy kicsit még ki is festette. Kórházi levegőtől sápadt arcbőre enyhén kipirult. A szürke kis egér hirtelen életteli, vonzó nővé változott. Tekintete titokzatosan csillogott. Ha Rikard sejtette volna ennek a belső csillogásnak az okát, talán kétségbeesik. Vagy mégsem? Vinnie régóta várt rá. Már azt hitte, nem is jön. Százszor megnézte magát a tükörben, és nem hitt a szemének. Az éjszakás nővér, kedves, meleg teremtés, megnyugtatta, hogy nagyon csinos lett. Ezt alig akarta elhinni. De őszintén szólva tetszett neki az új Vinnie, aki a tükörből visszanézett rá. Rikard a családi fotót az asztalra rakta. Vinnie megnézte közelebbről. – Igen, ő az – bólintott a lány. – Szülei balján ül. Bár a fénykép igen régi, nagyon hasonlít arra a kis törékeny asszonyra a rakparton. – A kép valamikor a húszas években készülhetett.
– Ennek ellenére meg mernék esküdni, hogy ez ugyanaz az asszony. Ezek a félénk, nagy szemek. Igen, biztosan ő az. – Akkor végre nyomon vagyunk… Hát, köszönöm a segítségedet. Rikardnak még nem volt kedve elmenni, pedig hívta a kötelesség. – Nem vetted észre magadon a himlő tüneteit? – Nem, de Kamma nagynéném ma egész nap hátfájásra panaszkodott. – Tudják az orvosok? – Hát persze. Kamma néni semmit nem tart titokban. A kemény kórházi ágyra panaszkodott. Új ágyat követelt magának. – No, akkor nem lehet komoly a dolog – mosolygott Rikard. – Vissza kell mennem. Valószínűleg egész éjjel dolgozni fogunk, hogy megtaláljuk Agnes Johansent. Minden jót, Vinnie! – Minden jót! És vigyázz magadra, nagyon fáradtnak látszol. – Az is vagyok. Köszönöm, hogy aggódsz értem. Rikard elment. Vinnie elmosolyodott. A férfi örült, hogy aggódik érte. Van ennél nagyobb boldogság? – Mi a csuda? Még fent vagy, Lavinia? – hallotta Kamma éles hangját. Nénikéje az ajtóban állt. – Hogy nézel ki? Mint egy utcalány! Kiengedted a hajad és kisminkelted magad! Hol tettél szert ezekre a szörnyűségekre? Azonnal mosd le magadról! Ha édesanyád látna, forogna a sírjában.
Vinnie meglepődve vette észre, hogy Kamma szavai leperegnek róla. Még ő sem tudta elrontani az örömét. RIKARD visszament a Johansen nővérek házába. Kollégái alaposan átkutatták a szobákat, hátha valamilyen nyomra bukkannak. Nagyon óvatosan, kesztyűben végezték a házkutatást, nehogy megfertőződjenek. Hiszen Agnes került a legszorosabb kapcsolatban Willy Matteusszal. Úgy tűnt, a nővéreknek nincsenek sem rokonaik, sem barátaik. Agnes nyilván elutazott valahova a kutyával együtt. De hova? Külföldre nem utazhatott. Kihallgatták az állatorvost. Agnes nem járt nála egészségügyi igazolásért a kutya részére. Márpedig anélkül nem utazhatott volna külföldre. Ha Norvégiában van még mindig, akkor mindenképpen hallania kellett a rádiót. Hol van hát? Egyik kollégája, aki épp a leveleket rakosgatta az íróasztalon, odalépett Rikardhoz. – Azt hiszem, találtam valamit. Nemrég küldték ezt a levelet. – Igen? Rikard két ujja közé fogta a levelet, és elolvasta. E hó negyedikén megjelent hirdetésükre válaszolva tudatjuk Önökkel, hogy érdekelne minket a dolog. Először persze meg szeretnénk tekinteni a szóban forgó helyet. Ezzel kapcsolatos válaszát vár-
juk Tisztelettel C. Brandt Igazgató A levélen rajta volt az oslói cím és telefonszám. – A mindenit – mondta Rikard elismerően. – Bravó! Most rögtön utána kell járnunk a dolognak. Talán ezt a házat akarták eladni, de soha nem lehet tudni. Mennyi az idő? – Öt perc múlva éjfél. Rikard elgondolkodott. – Nem vesztegethetjük az időt. Felhívjuk az igazgatót most rögtön. Bár lehet, hogy nagyon mérges lesz. Brandték nem vették fel a telefont. – Akkor nincs más hátra, meg kell tudnunk, mi állt a hirdetésben – szólt egyikük. – Igen, én is gondoltam rá – jegyezte meg Rikard. – Gondolkozzunk, hol jelenhetett meg. Melyik újságot olvassa egy oslói igazgató? Nyilván az Aftenpostent. – Valószínűleg. Van ott éjszakai ügyelet? – Igen, a beérkező hírek miatt kell, hogy legyen. De nem biztos, hogy az éjszaka közepén kedvük lesz megkeresni egy régi hirdetés szövegét. – Kénytelenek lesznek. – A hirdetés január 4-én jelent meg, igaz? – Alighanem. A borítékon lévő pecséten csak az évszámot lehet elolvasni. 1937. Vagyis idén kelt, így február nem lehet.
Az Aftenpostennél az ügyeletes nem volt túl lelkes. Éjnek idején ilyen üggyel zaklatni! Amikor azonban megtudta, hogy a himlőjárvánnyal kapcsolatban az eltűnt nő után nyomoznak, készséggel a rendelkezésükre állt. – Valószínűleg az eladó vagy bérelhető ingatlanok rovatban jelent meg a hirdetés – jegyezte meg Rikard. – Talált valamit? – Igen. Rikard türelmesen várakozott. Az ügyeletes beolvasta a telefonba a szóba jöhető hirdetéseket. Öszszesen négyet. Most már csak azt kellene megtudni, ki rejtőzik a jelige mögött. Ehhez át kell mennie egy másik osztályra. Mindjárt visszahívja őket. Hosszú idő múlva megszólalt a telefon. – Sajnálom! A irattartó szekrények kulcsra vannak zárva. – Kinél vannak a kulcsok? – Hát annál, aki ott dolgozik. De nem tudom a nevét, én csak helyettesítek. Rikard felsóhajtott. – Akkor nincs más hátra, várnunk kell holnapig. Mikor kezdődik a munka? – Úgy nyolckor, fél kilenckor vagy kilenckor. Nem tudom pontosan. – Mindenesetre köszönjük. A rendőrök folytatták a házkutatást a Johansen nővéreknél. Nem valami szórakoztató más magánéletében turkálni. RÉGEN elütötték az éjfélt a Templomban. Már fél
egy is elmúlt. Lassan egy óra. A hívek ébren várakoztak és türelmetlenül néztek egymásra. – Prunck tiszteletes! – kiáltott egy asszony. – Beteljesedett az Utolsó Ítélet? Semmi válasz. Prunck még mindig a szobájában duzzogott. – Mert ha nem, fel nem foghatom, miért ülünk még mindig idebent – folytatta az asszony élesen. – Amikor talán nagyobb veszély leselkedik ránk itt, mint odakint. Fekete himlő, nemi erőszak és még mit tudom én micsoda. Prunck elfogódott hangja hallatszott bentről: – Maradjatok csendben! Egész este azért imádkoztam, hogy megmentsem a földet a pusztulástól. Ha mégsem pusztul el a világ, ez egyedül az én érdemem. Ne feledjétek! Az ég meghallgatott, gyermekeim! – Ami azt illeti, nem épp imádkozással töltötted az időt az este – szólt egy férfi nyersen. Többen felröhögtek. Sok asszony sértve érezte magát. Többször álmodoztak arról, mi történne, ha kettesben maradnának Prunckkal. De mivel Björgöt választotta, úgy érezték, elárulták őket. Nem is beszélgettek a lánynyal. Nem éreztek többé tiszteletet Prunck iránt sem. – Hát csak menjetek ki, ha nem hisztek nekem – kiáltotta Prunck a rejtekhelyéről. – Menjetek ki a pusztulásba, s pusztuljatok magatok is! Nincs szükségem rátok, hitetlenek! De aztán ne gyertek vissza nekem könyörögni, hogy fogadjalak vissza bennete-
ket! Egyedül veszem át az uralmat a földön. A hívek csendben maradtak. Mérlegelték lehetőségeiket. Több hónapon át alázatosan követték pásztorukat. Most a cél előtt hagyják el…? És ha igazat beszél? Hiszen idáig ez a gondolat éltette őket is. Tízezer éves birodalom. Hatalom és dicsőség. – Anya, haza akajok menni – pityergett egy kisgyerek. – Nem akajok itt maradni ebben a csúnya bajlangban. Olyan szomojú itt! – Hallgass, te gyerek! – szólt rá Prunck. – Csúnya bácsi! Méjt feküdté a földön pucér fenékkel? Újabb vigyorgás. Az egyik férfi odament az ajtóhoz és megkocogtatta. – Add ide a kulcsot, Prunck, hazamegyünk! – Menjetek csak, pogányok! Az Úr majd lesújt rátok. Imádkozni fogok – kiáltotta ki az ajtón át. – Minden erőmmel azért fohászkodom, hogy embertársaimat megmentsem a pusztulástól. Hát ne zavarjatok! Néhány idősebb asszony habozni kezdett. A férfit azonban nem lehetett eltántorítani. – Prunck, már rég elmúlt éjfél, és semmi nem történt. Nem akarunk részt venni ebben a szélhámosságban. Elég volt. Csak a feleségem rábeszélésére jöttem el, de eleget láttam! Nem bízunk egy olyan prédikátorban, aki fiatal lányokat csábít el… – Hát tessék! – kiáltotta Prunck. És megjelent az ajtóban. – Tegyetek, amit akartok. Itt a kulcs, menjetek utatokra. Áruljátok el az Urat, áruljatok el en-
gem, menjetek csak, menjetek! Mosom kezeimet. A férfi kikapta kezéből a kulcsot. Prunck becsapta az ajtót. Mindenki szedelőzködni kezdett. Az egyik asszony egyszer csak abbahagyta a pakolást. – És most mit fog tenni a mi pásztorunk? – kérdezte gyanakvón az egyik asszony. – Hogy mit? – vágta rá egy másik. – Fütyülünk rá! A kurvapecér! – Nem úgy értem. Rábíztam a spórolt pénzemet! Erre mindenki abbahagyta a csomagolást. – Igaz, én is – jegyezték meg többen is. A férfi már odalépett Prunck szobájának ajtajához, és dörömbölni kezdett rajta. – Gyere ki, Prunck! – Nem megyek, amíg el nem mentek innét. Új életet kezdek Björggel az új birodalmamban. Boldogulunk majd nélkületek. Menekülő patkányok vagytok, elhagyjátok a hajót kapitányostul. – Björg is velünk tart. Nem megyünk el addig, míg vissza nem adod a pénzünket! Semmi válasz. – Miféle pénzeteket? – kérdezte némi idő múlva a próféta. – Amit rád bíztunk. – Nem vettem át semmiféle pénzt. Akinek számlája van róla, visszakaphatja. Megdöbbenve bámultak egymásra. – Utolsó csaló! – kiáltotta egy asszony. – Azzal ámított, hogy nincs szükség semmiféle papírra a tízezer éves birodalomban. Mind üvöltözni kezdtek és ököllel verték Prunck
ajtaját. – Távozz tőlem, Sátán! – üvöltötte Prunck teljes erőből, hogy mindenki hallja. – Halljátok a harsonákat és trombitákat odakint? Én már hallom az arkangyalok trombitálását. Beteljesedik az Utolsó Ítélet! Egy pillanatra abbahagyták a kiabálást. Hiába, hiszékeny lelkek voltak. Különben Prunck nem tudta volna őket az ujja köré csavarni. Amikor Prunck érezte, hogy elbizonytalanodtak, megjelent az ajtóban. Visszanyerte méltóságát. – Az Úr üzent nekem. Minden elpusztul. Nem halljátok a közeledő dübörgést? Mozdulatlanul álltak és hallgatóztak. Semmit nem hallottak. Úgy gondolták, biztosan méltatlanok arra, hogy meghallják. Prunck érezte, megint a markában tartja őket. – Nyomorultak! Mást sem tudtok, mint ijedten vinnyogni. Menteni akartátok az irhátokat, mi? De megbocsátok nektek. Gyermekeim, eljött a sorsdöntő óra. Beteljesedett a jóslat. A világ elpusztult. Ne feledjétek az időeltolódást. Mi csak norvég idő szerint számoltunk. A jelek szerint hiba volt. Akarjátok, hogy én lépjek ki elsőként a kapun az elpusztított világba a romok közé? Feláldozom magam! Némán bámulták. Prunck kicsit kövérebbnek tűnt, ahogy ott állt az ajtóban. (Zsebeit ugyanis kitömte a begyűjtött pénzzel és értékpapírokkal.) A híveknek nem volt idejük ezen töprengeni, mert Prunck már az ajtónál termett. – Kérem a kulcsot – szólította fel szigorúan a
férfit. – Feláldozom magam az emberiségért… Már fogta is a kulcsot és kinyitotta a kaput, mielőtt hívei bármit szólhattak volna. Kilépett. Épp be akarta zárni híveire a vasajtót, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállára. Sötét árnyakat látott maga körül. Valakinek a zseblámpája az arcába világított. – Rendőrség. Adja át a kulcsot. Mindenkit beszállítunk a kórházba. A buszokat már iderendeltük. Ezzel ért véget Prunck tízezer éves birodalma.
10. fejezet CSEND honolt a szigeten. Agnes, amikor még kijárt a házból, piros karácsonyi abroszt akasztott egy karóra az udvarban, így próbált életjelt adni magáról. Nem tudott felmászni a tetőre, így nem volt nagy valószínűsége annak, hogy valaki észreveszi majd a szélben lobogó terítőt. Jobb lett volna a ház elé beszúrni a karót, de olyan kemény volt a föld, hogy meg sem bírta mozdítani. A terítő kint lobogott a szélben, de senki nem látta. A karót közben kettétörte a szél. Több napja ki sem mozdultak a házból. Agnes ágyban feküdt. Behunyta a szemét, lázban égett. Gyengén, akadozva lélegzett. Doffen fáradtan keringett körbe-körbe a szobában. Nagy néha vakkantott egyet, alig jött ki hang a torkán. Tálja üres volt. Minderről Agnes mit sem tudott. Régen elvesztette az eszméletét. Odakint üvöltött a szél, befújt a repedéseken. Lábnyomaikat a felismerhetetlenségig eltörölte. Nem is hasonlítottak már emberi lábnyomra. A Single-fjord szürkén egybeolvadt az éggel. Recsegtek-ropogtak a jégtáblák. A parthoz közeli részt még egybefüggő jégréteg borította, de beljebb már megrepedezett. A jégtáblák között el tudott menni néhány hajó. A sziget azonban nem a hajóút irányában feküdt. Több apró sziget eltakarta.
Hvalernek ez a része télen teljesen kihalt volt. Senkinek nem jutott volna eszébe, hogy bárki is itt lakjék a szigeten télvíz idején. Régen télen is kint tartózkodtak a gazdák, de amióta üdülőtelep lett… A férfi, aki Agnest a szigetre vitte, nem is álmodott róla, hogy még mindig a szigeten van. A járványról sem hallott. A svéd szigetek közelében lakott, és nem volt rádiója. Egyébként sem hozta volna Agnest kapcsolatba a rádióban keresett nővel. Csak a szél süvítését lehetett hallani. REGGEL nyolckor Rikardnak végre sikerült kapcsolatba kerülni az Aftenposten hirdetési osztályával. Ezután már minden simán ment. Az egyik hirdetést valóban a Johansen nővérek adták fel. – Nos – kezdte Rikard a kollégái felé fordulva, amikor letette a kagylót –, egy hvaleri eladó telekről van szó. A hirdetés azonban nem közli, melyik szigeten van. A házban senki nem talált utalást erre? – Nem, semmit. Talán egy széfben őrzik a papírjaikat. – Majd megkérdezzük a földhivatalban. De a földhivatal nem nyit kilenc előtt. Senkit nem találtak bent. – Még szerencse, hogy nem vasárnap van. Akkor jól néznénk ki! Amíg várakoztak, Rikard telefonált a kórházba Vinnie-nek. Igen, jól van. Kamma néni egyre erősebb hátfájásra panaszkodik. Mindannyiukat szigorúbban el-
különítik, mint eddig, mert a lappangási idő kritikus szakaszához érkeztek. Ha megfertőződtek, akkor most jelentkeznek rajtuk a betegség tünetei. Vinnie mérhetetlen boldogságot érzett, amikor Rikard felhívta. Ővele akart beszélni, és nem Ingriddel, Kalléval vagy Kamma nénivel, őt akarta hallani. Vinnie elmondta Rikardnak, hogy Ingrid és Kalle egymásra talált a kórházban. Bár meg sem érinthették egymást, feltűnt, menyire odafigyelnek egymásra, milyen gyöngéden beszélgetnek egymással. Különös vonzalom fejlődött ki közöttük. Vinnie-nek nagyon tetszett a románcuk. Épp az ellenkezője történt a Sommer házaspárral. Vinnie érezte, hogy az asszony legszívesebben megszabadulna a férjétől. Csakhogy ebben az időben nem volt olyan egyszerű elválni; ha elválna, teljesen kiszolgáltatná magát és lányát a társadalom támadásainak, már ha egyáltalán megtarthatná Wenchét. A kislány beletörődött a sorsába. Felhagyott a nyafogással. Többnyire az ágyán feküdt és a kapott képes újságokat lapozgatta. A következő napok Vinnie és a többiek számára rettegésben teltek. Ekkor kellett kiderülnie, megkapták-e a himlőt vagy sem. Folyamatos vizsgálatokon estek át. Vinnie minden alkalommal reszketett félelmében. Mindennap úgy érezte, hogy meghosszabbodott az élete. DÉLELŐTT fél tízre járt. Időközben megtudták a
földhivataltól, hol fekszik a Johansen nővérek telke. – Nos, most már tudjuk, hol van a telek – mondta Rikard a rendőrségen a többieknek. Szeme vörös, száraz, duzzadt volt a kialvatlanságtól. – Amint találunk egy révkalauzt, aki jól ismeri a Hvalerszigeteket, indulhatunk is. – Az is elképzelhető, hogy hamis nyomon járunk – jegyezte meg fiatal kollégája. – Mi keresnivalója van egy idős hölgynek a szigeten ebben az ítéletidőben? – Túl akartak adni a telken – emlékeztette Rikard. – Biztosan Brandt igazgatót kísérte ki a szigetre. – Igaz is, hova lett az igazgató? Még mindig kint lenne a szigeten? – Jut eszembe – folytatta Rikard –, felhívom Post doktort, hátha szükségünk lesz a segítségére. EGY ÓRA ELMÚLT, mire a vámkirendeltség hajója utat tört a Single-fjord jegében. Amíg kint jártak a nyílt vízen, könnyedén tudtak haladni, de ahogy beértek a Hvaler-szigetek közé, szinte beszorították őket a hatalmas jégtáblák. Rikard és kollégája lopva egy órácskát szunyókált a keskeny hajópadon. Alig tudtak felkelni. A jéghideg víz rögtön magukhoz térítette őket. – A sziget közelében járunk? – kiáltotta a kormányosnak. Nem hivatásos révkalauz, hanem egy Hvalert jól ismerő férfi tartott velük az úton. – Nem, még elég messze vagyunk. Nekik is segíteniük kellett hosszú rudakkal,
hogy előrejusson a hajó a jégtáblák között. Egyszer meg is rekedtek. Meg kellett fordulniuk és megkerülniük egy szigetet. Már majdnem beesteledett, amikor a kormányos végre előremutatott. Arról az oldalról, ahonnan érkeztek, nem láttak házat a szigeten. A part közelében kemény összefüggő jégréteget találtak. Mégis sikerült bekormányozni a hajót egy nagyobb, parthoz közeli repedésbe. Óvatosan léptek a jégre, nehogy beszakadjon alattuk, aztán a partra evickéltek valahogy. Nyolc férfiból állt a csapat. Rikard, egyik fiatal kollégája, Post doktor, a “révkalauz”, és négy egészségügyis, akik majd a házat fertőtlenítik. Bárcsak megtalálnák végre Agnest… Erre nem sok esélyt látták. – Legalább kutyaugatást kellene hallanunk – dünnyögte a fiatal rendőr. – Hát igen. Rikard megállt. – Itt nyomokat látok. Mindenki a havat kezdte vizsgálni. – Olyan nagy, mint egy vízilónyom. – A nap és a szél átalakítja a nyomokat – jegyezte meg Post doktor. – Ez akár emberé is lehet. Bár nem merném teljes bizonyossággal állítani. Továbbmentek. A távolban már felbukkant a ház. Ahogy közeledtek, egyre jobban megbizonyosodtak róla, hogy nem állati nyomra bukkantak. A nyomok közti távolság ugyanis túl kicsi volt. Szarvas nem járhatott erre, a szigeten lévő erdő nem elég
sűrű. – Itt kisebb nyomokat is látok. Talán medvéé. – Akár kutyáé is lehet, csak kifújta a szél – jegyezte meg Rikard. A ház és a körülötte lévő telek lakatlannak tűnt. Az ajtót zárva találták. Rikard kopogtatott. Semmi válasz. Egymásra néztek. – Betörjük? – kérdezte a fiatal rendőr. – Pszt! – suttogta egyikük. Hallgatóztak. Először nem hallottak semmit, aztán mintha halk szimatolást hallottak volna lent a küszöbnél. Egyikük sem szólt egy szót sem. Rikard elővette a kését és megpróbálta kifeszíteni az ajtót. – Vigyázzon, még eltöri a pengéjét! – szólt a kormányos. – Van még valakinél kés? Az egyik férfinél volt. Ketten nekifeszültek az ajtónak, és végül sikerrel jártak. Az orrukat megcsapó szag arról árulkodott, hogy a kutya már napok óta nem mehet ki a házból elvégezni a dolgát. Doffen a padlón feküdt az ajtónál, és rájuk emelte könyörgő tekintetét. Rikard mindig is szerette az állatokat. Elszorult torokkal annyit mondott fiatal kollégájának: – Szerezz vizet a kutyának! Mi bemegyünk. A külső ajtó a konyhába nyílt, onnan a nappaliba jutottak, majd a hálószobába. Ott feküdt Agnes. – Te jó ég! – kiáltott fel Rikard. – Él még?
– Igen – nyugtatta meg az orvos. – De eszméletlen. Ne érjenek hozzá! – szólt a többiekre. – Mi Rikarddal majd levisszük a hajóra. Csak előbb adok neki egy erősítő injekciót. Agnest szőnyegekbe csavarták és levitték a hajóhoz. Doffent a fiatal rendőr a karjában cipelte a hajóig. Olyan gyönge volt, hogy nem tudott megállni a lábán. A négy egészségügyis – különhajóval jöttek – hátramaradt, hogy fertőtlenítsék a házat. Még nem tudták, mi baja Agnesnek, de jobb az óvatosság. Teljesen legyöngült állapotban találták. Eleve nagyon sovány teremtés, nem volt miből fogynia. Legyöngült szervezete magas lázzal küszködött. Nehezen kapkodta a levegőt. Valószínűleg tüdőgyulladást kapott. Doffen is a fertőzés forrása lehet. A kutya nem kaphatja meg a himlőt, de a bundája tele lehet a betegséget terjesztő bolhákkal. A fiatal rendőr láthatólag nagy szeretettel foglalkozott Doffennel. A kutya szőnyegbe csavarva feküdt az ölében. Jót tett neki a víz. Erőre kapott. A rendőr kivett a zsebéből egy tábla csokoládét. Apró darabokra törte. Doffennek szemlátomást nem volt kifogása ellene. Biztosan fel fog épülni. De Agnes? Szegény, szerencsétlen teremtés – gondolta Rikard szomorúan, ahogy elnézte az eszméletlen asszonyt a keskeny hajópadon. Milyen sovány, magányos. Valószínűleg nem sok öröm érte az életben.
És ha meghal, mielőtt magához térne? Amikor elhagyták a svinesundi révkikötőt, Agnes felnyitotta a szemét. Zavartan körülnézett, nem értett semmit. Rikard odahajolt hozzá és barátságosan így szólt: – Nemsokára meleg, biztonságos helyen lesz, Johansen kisasszony. Beszállítjuk a haldeni kórházba. – De hiszen nem is váltottam fehérneműt – suttogta kétségbeesetten maga elé. – Ezt a kórházban elnézik majd magának. Igyon egy kis vizet! Így ni! Ahogy némileg feleszmélt, Agnes ijedten kérdezte: – Doffen hol van? – Megpróbált felemelkedni, de persze nem sikerült. – Doffen jól van. Kapott vizet. Most épp az egyik kollégám ölében fekszik, és csokoládét majszol. Agnes behunyta a szemét: – Hál' istennek. Akkor minden rendben. Csak Olava meg ne haragudjon… Behunyta a szemét, és megint elvesztette az eszméletét. Rikard aggódva nézte. Olava már nem él. Vajon hogy fogadja majd a hírt ez a törékeny kis teremtés? Amikor a hajó késő este kikötött Halden kikötőjében, Rikardnak furcsa gondolatok járta a fejében. A város fellélegezhet. Megtaláltuk az asszonyt, akitől úgy rettegtek. Magányos, boldogtalan lélek. Az emberek végre megnyugodhatnak, előbújhatnak
rejtekhelyeikről. A halál már nem kísért a városban. Bár mit lehet tudni? Tizenkét nappal ezelőtt holtan találták Willy Matteust egy jégtáblák közé rekedt csónakban. A lappangási idő lassan letelik. Nemsokára kiderül, vannak-e új fertőzöttek. Nem tudni, felkutattak-e mindenkit, aki kapcsolatba került Matteusszal, miután partra szállt Norvégiában. Nagyjából feltérképezték az útját, de csak nagyjából. Nem biztos, hogy csak azokkal az emberekkel találkozott, akik már bent fekszenek az elkülönítőben. Kikkel találkozhatott még? Remélhetőleg senkivel. MAJDNEM PÁNIKHANGULAT uralkodott a kórházban a túlterhelés miatt. Végül belátták, hogy ez így nem mehet tovább. Nem tudtak sem helyet, sem pedig ápolószemélyzetet biztosítani a hatvanhárom újonnan beszállított himlőgyanús betegnek. Ezért Prunck tiszteletes híveinek egy részét átirányították Sarpsborgba és Fredrikstadba. Agnes és Prunck Haldenben maradt. Agnes az intenzív osztályra került. Doffent is karanténba zárták, egy ketrecbe. Itt találkozott Blanzeflorral, alaposan megugatták egymást. Szemmel láthatóan örültek egymásnak. Prunck először szörnyű botrányt csapott, nem akart befeküdni a kórházba. (A hitelezői ugyanis itt könnyen rátalálhatnak.) Ő is Sarpsborgba vagy Fredrikstadba akart menni. Nyája közelében akart maradni. Azt hangoztatta, szükségük van támaszra ezekben a szörnyű napokban. Nem hagyhatja egyedül őket. Egyébként is ők az Úr kiválasztottjai, nem
sújthat le rájuk holmi himlő. Aztán hirtelen véleményt változtatott. Egyáltalán nem akarta viszontlátni a híveit. Hiszen nála van a pénzük és az értékpapírjaik. Erre az ápolószemélyzet is hamarosan rájött, mivel fertőtleníteni kellett a ruháit. Prunck először nem is akart levetkőzni és kiüríteni a zsebeit. Végül erőszakkal levetkőztették. Mire sápadtan azt motyogta, hogy mindazt, amit a zsebeiben találnak, megőrzésre adták át neki a hívek. Ezt hitték is, nem is. Kihallgatták a gyülekezet tagjait. Ekkor kiderült, hogy Prunck el akart szökni a pénzükkel. Még szerencse, hogy a rendőrség őrt állított a templom bejáratához. Így Prunck próféta tevékenységéből rendőrségi ügy lett. Többször is kísérletet tett a szökésre. Félt a hitelezői meg a gyülekezet bosszújától, és a rendőrségtől. Szökési próbálkozásai sorra meghiúsultak. Egy nap értesült arról is, hogy a bank feljelentést tett ellene. Prunckra rájárt a rúd. Úgy érezte, mindenki cserbenhagyta. Még az ég is elárulta. Hisz nem következett be a világvége. Sőt, hívei a kórházban fekszenek. Minden a visszájára fordult! Ráadásul a fiatal Björg is kiadta az útját. Közölte vele, akkor lássa, amikor a háta közepét. Prunck magára maradt. Pedig a rádió és az újságok sokat foglalkoztak vele. Gúnyt űztek belőle. Senki nem értette meg. Csoda hát, hogy vérig volt sértve?
A VIZSGÁLATOK egyértelműen kimutatták, hogy Agnes megkapta a himlőt. Szerencsére be volt oltva. Így abban reménykedtek, hogy a betegség enyhébb lefolyású lesz. Csak ne lenne ilyen gyönge! Mindent elkövettek a gyógyulásáért. Éjjel-nappal gondos ápolók vigyáztak rá. Mindenki a szívén viselte Agnes sorsát. Az ápolók közül, akik kezdettől fogva gondozták a fertőzésgyanús betegeket, néhányan megkapták a himlőt. Mivel azonban többször beadták nekik a védőoltást, bár ágyban feküdtek, nem voltak igazán veszélyben. A “Fanny” nevű hajón senki nem betegedett meg. A tengerészek is sűrűbben kapják a védőoltásokat, mint az átlagember. A hajó végre kifuthat a nyílt tengerre, ha egy héten belül sem észlelik a fekete himlő tüneteit. Ezt a bejelentést a legénység nagy megkönnyebbüléssel fogadta. Miután Agnest beszállították a kórházba, bebizonyosodott, hogy Karen Margrethe Dahlennek fekete himlője van. Állapota súlyos. Védőoltást soha nem kapott. Még jobban elkülönítették a többiektől. Amikor kiszivárgott a hír, pánik tört ki Prunck gyülekezetében, hiszen többségük nem volt beoltva. Az anyák gyermekeik életéért imádkoztak. Mások megpróbáltak kiszökni, mintha elmenekülhetnének a járvány elől. Akiket még az elején beszállítottak, többékevésbé beletörődtek a sorsukba. Kivéve Herbert Sommert. Ő állandóan hőbörgött. Meg is kapta a
himlőt. Rikard Brinket, a fiatal rendőrt és Post doktort is befektették az elkülönítőbe, mivel közvetlen kapcsolatba kerültek Agnessel. A haldeni kórház dugig volt. Néhány beteget át kellett szállítani Fredrikstadba. Rikardnak megengedték, hogy Haldenben maradjon. Voltak azért jó hírek is. Ingrid és Kalle nem kapta meg a himlőt, ám a kórházban egymásba szerettek. Két érett, tapasztalt ember, az egyik negyven, a másik harminckettő. A többiek szerencsekívánataitól kísérve boldogan léptek ki az életbe. Wenche Sommer és édesanyja is elhagyhatta a kórházat. Gun vegyes érzésekkel búcsúzott. Úgy érezte, nem bírja tovább férje mellett, komolyan foglalkoztatta a válás gondolata. Most azonban Herbert beteg, megkapta a himlőt. Gunt lelkiismeretfurdalás gyötörte. Úgy gondolta, férje betegségével bünteti a sors, amiért a válásra gondolt. Néhány ágy felszabadult. Vinnie egyre jobban elkeseredett. Egyedül érezte magát. Ingrid, Kalle, Sommerné elment. Rikard régóta nem látogatta meg, nem tudta, miért. Megkérdezni nem merte. Magasabb volt a hőmérséklete a kelleténél. A nővérek nem szóltak semmit, de gyakran benéztek hozzá. A főorvos napjában többször is megvizsgálta. Mindig azt kérdezte tőle, mit érez. Vinnie-nek azonban a hőemelkedést kivéve nem voltak különösebb panaszai. Mígnem egyik éjszaka szörnyű fejfájásra ébredt.
Nyakát merevnek érezte, és mintha késsel hasogatták volna a hátát. Istenem! Rögtön a karját, mellkasát nézegette. Semmi. Megtapogatta a halántékát. Nem érezte a hólyagocskákat. Nem szólok semmit. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne. De mégis csöngetett az éjszakás nővérnek. Az nyomban ott termett. Vinnie szája teljesen kiszáradt, alig jött ki hang a torkán. – Rikard Brinkkel szeretnék beszélni, a rendőrrel. – Az nem fog menni, ő is karanténban van. – Hogyan? – Az ám. Ebben az épületben, csak egy másik osztályon. – Rikard? Megkapta a himlőt? – Azt még nem tudjuk. Mivel ő hozta be Agnes Johansent a kórházba, be kellett feküdnie a többiekkel együtt. Ó, Rikard! Hát ezért nem jött! Vinnie megkönynyebbült. De mi lesz, ha megbetegszik? Nem, ő nem betegedhet meg, ő nem! Erőtlenül visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét és így szólt: – Nővér, jelentkeztek a tünetek. A nővér bólintott. – Számítottunk rá. Hívom az orvost. Vinnie egyedül maradt. Nincs menekvés – gondolta, és lassan potyogni
kezdtek a könnyei. Meghalok. Pedig most felcsillant a remény. Végre akadt valaki, aki nem nézett keresztül rajtam. Én pedig, azt hiszem, egy kicsit beleszerettem Rikard Brinkbe. Jobb ez így. Hiszen úgysem lehetnék soha az övé. Én, a szerencsétlen Vinnie Dahlen. Mégis… Istenem, nem akarok meghalni!
11. fejezet PRUNCK SEM akarta bevallani a panaszait. Kicsit fáj a háta. No és? Szörnyen kényelmetlenek ezek a kórházi ágyak! Teste lázban égett. Olyan meleg van itt, mint a pokolban! Az Úr vele van. Nem lehet beteg. Bárki meghalhat, de ő nem. Bármikor kapcsolatba tud lépni Istennel. Jönnek nekem mindenféle himlőmesével. Isten csak a hitetlen kutyákra sújt le, akik nem átallottak orvoshoz fordulni a bajban. Nem tehetek róla, Uram, hogy most én is kórházban fekszem. Erőszakkal cipeltek ide. Soha nem oltottak be, mert a hitem megingathatatlan. Rám esett a választásod, mivel a legjobb tanítványod vagyok. Engem nem érhet baj, kiválasztott vagyok. Még hogy fekete himlő? Nevetséges! Hátfájásai erősödtek. Pokoli kínokat állt ki. Ó, ezek az ágyak! – Jaj, mondtam már nővér, nincs lázam. Vigye innen azt az átkozott lázmérőt. Ne, ne hívja az orvost, hát nem látja, hogy kutya bajom? Elárulhatom magának, én sosem leszek beteg. Hogy miért? Ezt nem mondhatom el, úgysem értené. Ne feledje, ki vagyok! Nem megmondtam, hogy vigye innen ezt az ördögi eszközt! Nem akarom megmérni a lázam! Jaj, hagyjanak békén! Menjenek ki, gyerünk, hagyjanak magamra! Segítség! MINDENKI nagy megkönnyebbülésére Vinnie ha-
mar felépült. Tünetei nem súlyosbodtak. Lázon, fejés hátfájáson kívül nem panaszkodott másra. Néhány nap múlva tünetmentes volt. Meggyógyult. Szokatlanul könnyen átvészelte a betegséget. – Nos, Dahlen kisasszony – közölte vele az orvos –, elmondhatjuk, hogy szervezete, no és a korábbi védőoltás győzött a feketehimlő-vírussal szembeni harcban. Tünetmentes. Nem jelent veszélyt másokra sem. Néhány nap múlva hazamehet. Minden szabad ágyra szükségünk van, tudja – mosolygott. Vinnie-t egyre jobban aggasztotta, hogy mi lehet Rikarddal. Eszébe jutott valami. – Úgy hallottam, nem bővelkednek ápolószemélyzetben, különösen itt az elkülönítő osztályon – kezdte zavartan. – Arra gondoltam… Talán segítségükre lehetnék. Akár takaríthatnék is. Mindenképpen hasznomat vennék. Az orvos ránézett: – Soha jobbkor nem állhatott volna elő ezzel az ajánlattal, Dahlen kisasszony. Nem könnyű manapság kisegítő személyzetet találni. Az emberek nagy ívben elkerülik ezt a helyet. Beszélek a kórházigazgatóval. Így történt, hogy Vinnie néhány nap múlva, életében először munkába állt. Nagy megtiszteltetésnek vette, hogy alkalmazták. Nem volt nehéz a munka, de a körülmények nagyon keménynek bizonyultak. Bent lakott a kórházban, fehér munkaruháját minden alkalommal le kellett vetnie és fertőtlenítenie kellett, ahányszor betegnél volt. Ha hozzáért valamihez,
gumikesztyűt kellett húznia, amelyet aztán eldobott. Állandóan súrolta magát. Bőrét már teljesen kiszárította a víz és a szappan. Azokat a betegeket ápolta, akik már megkapták a himlőt. Így be se tehette a lábát a másik osztályra, ahol a többieket tartották megfigyelés alatt Rikarddal együtt. Hogy fog így találkozni vele? Tudta, Rikardnak is két hétig kell nyomnia az ágyat, akárcsak neki. Ez az idő azonban lassan már letelt, mégsem hallott a férfiről. Csalódottnak érezte magát, de nagy lelkesedéssel végezte munkáját. Ez némileg feledtette vele a szomorúságát. Kamma néni is a “páciensei” közé tartozott. Ahogy munkába állt, friss vizet kellett bevinnie a szobájába. Már felkészült nénikéje rosszindulatú megjegyzéseire, amikor döbbenten megtorpant az ajtóban. Kamma Dahlen egész testét undorító, viszkető hólyagok borították: arcát, nyakát, karját, kezét, ujjait, ajkát, fülét, még a szemhéját is. – Jaj, istenem – suttogta Vinnie, ahogy meglátta. Szinte a rosszullét kerülgette. Kamma szemét lassan a hang irányába fordította. Szeme annyira bedagadt, hogy nem látott semmit. Nem tudott beszélni sem. Mégis szemrehányás áradt tekintetéből. “Ez a te bűnöd, Lavinia! Te hoztad haza a fertőzést.” – Bocsáss meg nekem, nénikém – könyörgött Vinnie. – Mondd, miben segíthetek, bármit megteszek!
A véres, elkínzott tekintetből merő elutasítás sugárzott. – Elküldjék Hans-Magnusért? – kérdezte Vinnie meggondolatlanul. Kamma tekintete pánikot tükrözött. – Jaj bocsáss meg, milyen buta vagyok – mondta alázatosan, mint régen. – Átadjak neki valami üzenetet? Kamma elfordította fejét. Vinnie észrevette, hogy már a fejbőrén is megjelentek a kiütések. – Ha szükséged van rám, csak hívj – mondta, és kisietett a szobából. Nehéz napok következtek Vinnie életében. Kamma korábban minden megjegyzésével növelte bűntudatát. Most viszont valóban bűnösnek érezte magát. Saját magát okolta a szenvedéséért. Vinnie a többi betegnél is bent járt. Többnyire a szobáikat takarította, kiszolgálta őket. Herbert Sommer tele volt csúnya hólyagokkal, a gyülekezet néhány tagja is megkapta a himlőt, többnyire idős asszonyok, de egy gyerek is. Vinnie rettentő bűntudatot érzett. Amikor kilépett a kisgyermek szobájából, sírás fojtogatta. Agnes Johansen túl volt a nehezén. Állapota sokat javult. A védőoltásnak köszönhette, hogy lassan talpra állt. Tüdőgyulladásából is kezdett kilábalni. Nagyon örült, amikor Vinnie-t meglátta. – Mi már találkoztunk… Azon az estén, a parton ugye? Nem is tudtam, hogy ápolónő. Vinnie elmagyarázta, hogy került ide. – Jaj, annyira aggódom Doffenért – sóhajtott
Agnes. – Tudja, a kutyámért. – Jól van, ne aggódjon – nyugtatta meg Vinnie. – Blanzeflort is ketrecbe zárták. Jól elszórakoztatják egymást. – Az a hűséges, édes kis kutya… Ha nincs velem a szigeten, nem maradtam volna életben. Jól elbeszélgettek. Agnes annyira megörült Vinnie társaságának, hogy megkérte, látogassa meg máskor is. Vinnie megígérte. Rikard jól látta. Sok közös vonás volt bennük. Nem csoda, hogy jól kijöttek egymással. Vinnie sokat változott. Milyen különös! A tragédia pozitív változást hozott az életébe. Prunckhoz is benézett. A lelkészt megbénította a félelem. Jézusnak a kereszten mondott szavait ismételgette, mintegy azonosította magát a Megváltóval. “Eli, eli, lama sabaktani” (Istenem, istenem, mért hagytál el engem). Prunck Vinnie felé fordította szemrehányó tekintetét – Átkozott légy, te lány, te hoztad szentélyemre a pusztulást! Takarodj ki innen! Vinnie idővel rájött, hogy nem volt túl okos gondolat magára vállalnia ezt a feladatot. Egyre több szemrehányás érte a betegek részéről. Annyira nyomasztotta a rossz lelkiismeret, hogy nem bírta tovább. Többször elfogta a sírás. Jaj, mibe sodorta ezeket a szerencsétlen, szegény embereket? VIGASZT JELENTETT SZÁMÁRA, hogy másnap
délután megpillantotta Rikardot az üvegajtó másik oldalán. A férfi csodálkozva megtorpant, amikor meglátta. Intett neki. Vinnie is visszaintegetett. Másnap Vinnie megint odament, hátha újra találkoznak. Rikard már várta. Kezével körbemutatott. Vinnie megértette. Azt akarja, menjen ki, kerülje meg a kórház épületét. A lány így is tett. Rikard az egyik ablakban várta. – Szervusz, Vinnie! Mit csinálsz te itt? Mesélj! – Meggyógyultam. Kutya bajom! Így elvállaltam ezt a munkát. – Hát ez derék. Nehéz munka? – Nem, a munka nem, de… – Igen? – Nem, semmi. Minek zaklassa fel Rikardot. Elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás gyötörte. – Mennem kell – tette hozzá gyorsan. Nem akarta zavarni a férfit. – Persze, megértem, menned kell – mondta Rikard. Vinnie mintha egy kis csalódottságot érzett volna a hangján. De biztosan csak képzelődik. Visszafelé olyan boldognak érezte magát, hogy legszívesebben táncra perdült volna. Beszélt vele, beszélt vele! Majd szétvetette a boldogság. Amikor belépett az osztályra, néhány ápoló épp egy letakart holttestet gurított ki a tolóágyon. A főnővér röviden utasította: – Takarítsa ki Dahlenné szobáját! A holmijait elégetjük. Később fertőtlenítjük a szobát. Vinnie megrökönyödve nézett rá. Nagy nehezen
elindult nénikéje szobája felé. Mintha ólomlábakon járna. Örökkévalóságig tartott, míg odaért. Lassan kinyitotta az ajtót. A szoba üres volt. Kamma néni meghalt! MÉG AZNAP este, miután lejárt a munkaideje, hosszasan elbeszélgettek Rikarddal. Kint állt az ablak előtt. Vacogott a foga a dermesztő hidegben, de megpróbálta leplezni. Elmesélt Rikardnak mindent. Kiöntötte a szívét. Rikard végighallgatta, azután gyengéden így szólt: – Szegény, kicsi Vinnie, ne okold magad a történtekért! Te és Agnes segítettetek egy bajbajutotton. Már megbántad? Elmentél volna mellette, hagytad volna ott feküdni a lépcsőn? Vagy hagytad volna, hogy a törékeny Agnes egyedül segítse a csónakba? – Nem, de… – Arra gondolsz, ha tudtad volna, hogy halálos beteg, elmentél volna mellette? – Nem – vallotta be. – De óvatosabban segítettem volna neki. – Vinnie, Willy Matteus maga sem tudta, hogy fekete himlős. Egyikőtöket sem vádolhat senki. Gyanútlanok voltatok mindnyájan. Ostobaság volt nagynénédtől, hogy téged hibáztatott ezért. – De meghalt. – Igen, ennek ellenére nem kellett volna bűntudatot ébreszteni benned a történtekért. Nem lehet mindent megbocsátanunk másoknak csak azért, mert
halottak. Prunck is igazságtalanul rágalmaz. Persze, tőle nem is lehet mást várni. Mindig másokra hárítja a felelősséget mindenért. Úgy gondolja, ő hibátlan. Egyébként hogy van a gazfickó? – Megkapta a himlőt. A ronda hólyagok lassan az egész testét beborítják. Szörnyű látvány. Halálra van ítélve, ugye? – Nem feltétlenül. Sokan felgyógyulnak a himlőből. Csak csúnya, mély hegek maradnak utána a bőrükön. – Jaj, milyen undorító betegség! – borzongott Vinnie. – Hát igen. Hogy vannak a többiek? – Herbert Sommer állapota súlyos. Az orvos szerint nem éli túl. Túl régen lett beoltva. A kislány a gyülekezetből azonban túléli. Istennek legyen hála! Agnes állapota is egyre javul. Persze még nagyon gyönge és sovány. Majd' elfújja a szél. És ti hogy vagytok? – Egy hét múlva kiderül. Úgy gondolom, ha eddig nem kaptam meg, talán ezután sem fogom. Amilyen mélyrehatóan foglalkozom a járvánnyal kezdettől fogva! – Remélem, így lesz. Tudod, mi a helyzet Sarpsborgban és Fredrikstadban? – Egy halott Sarpsborgban, kettő Fredrikstadban. Mind a hárman Prunck gyülekezetéhez tartoztak. Több halottra számítanak, mert már sokukon jelentkeztek a kiütések. – Jaj, Rikard, olyan szörnyű ez az egész! – Bizony az.
– Én vagyok az oka mindennek. – Nem szabad így beszélned, Vinnie! Ha ezek az emberek beoltatták volna magukat… – Ezért a szüleik a felelősek. – Csak részben, hiszen felnőtt fejjel is megkaphatták volna a védőoltást. Egyébként nem értem a szülőket. Hiszen nemcsak himlő, más szörnyű betegség is leselkedik a gyermekeikre. Az életüket veszélyeztetik a felelőtlenségükkel. – A lelküket akarják megmenteni. – Nem tudom, mi köze a himlőnek a lélekhez – mondta Rikard dühösen. – Ezeknek a szektáknak a vezérei hamis próféták, jól kiforgatják a szentírást. Tudják, mivel manipulálhatják a tömeget. Olyan dühítő! Vinnie, mivel őt is belekényszerítenek egy ilyen szektába, nem tudott mit válaszolni. Hirtelen megkérdezte: – Gyermek is volt a halottak között? – Még nem. Idős, legyöngült szervezetet támad meg a legkönnyebben. – Szegények, nem ilyen halált érdemeltek. – Persze hogy nem. Bár ők elég kárörvendően és diadalmasan fogadták embertársaik pusztulásának hírét, amikor Prunck megjövendölte a világvégét. Csak a tízezer éves birodalom és az evvel járó hatalom járt a fejükben. De hiszen te reszketsz a hidegtől! – Nem, nem fázom annyira. – Már szinte kékre fagyott az arcod. Vigyáznod kell magadra, nemrég estél át egy súlyos betegsé-
gen. Ezenkívül a többiek már panaszkodnak, hogy nagyon hideg van idebent. – Jaj, ne haragudjatok, erre nem is gondoltam! – Ne kérj mindig mindenért bocsánatot! Holnap újra beszélünk. Jó éjszakát, Vinnie! – Jó éjszakát – búcsúzott kurtán. Legszívesebben azt kívánta volna, hogy átöleljék a férfi biztonságot adó karjai. Minden hogy megváltozott körülötte! Régi, eseménytelen, félelemmel teli élete a Bakkevillában most csupán rossz álomnak tűnt. Halál, szenvedés, fájdalom vesz körül – gondolta. Mégis a világon a legcsodálatosabb dolog történik velem. Egy gyönyörű érzés csírázik ki bennem. Eddig csak olvastam róla. Ha nem talál is viszonzásra, akkor is boldogsággal tölt el, hogy egyáltalán képes vagyok így érezni valaki iránt. Ennél többet nem is kívánhatok. Titokban azért reménykedem. Hátha kölcsönös ez az érzés. Álmodozni csak szabad, nem? HERBERT SOMMER két nap múlva meghalt. A helyi újság röviden megemlékezett róla, egy régi, legalább húsz évvel ezelőtti fényképét is leközölték. Alig lehetett ráismerni. Ott még csillogó szemmel, hetykén félrecsapott kalappal nézett a fényképezőgép lencséjébe. Mindenki számára világossá vált, hogy Prunck is meghal nemsokára. Hívei közül Haldenből egy halálesetről, a többi
városból három halálesetről érkezett hír. Több halottra nem számítanak. Prunck gyülekezetének tagjait azonban alaposan megtámadta a himlő. Ha felgyógyulnak is, életük végéig viselik magukon a szörnyű betegség nyomát. A fiatal Björg testét is sebhelyek borították. Többször elátkozta Prunckot, amiért a sziklatemplomba csalta. Amikor azonban fülébe jutott a halálhíre, összeroskadt. Maga sem ismerte ki magát az érzésein. Hiszen megsiratjuk a halottakat, vagy nem? Eszébe jutott saját tragédiája. Milyen lett? Szörnyű hegek borítják mindenütt. Így sosem fog gazdagon férjhez menni. Ha egyáltalán férjhez megy. Szemét elfutották a könnyek. Pruncknak jobb is talán, hogy meghalt. Az adósok börtöne várta volna. Bár Prunck azok közé az emberek közé tartozott, akik mindig talpra állnak. Néhány év múlva talán mindent elölről kezdett volna, egy másik városban. Úgy látszott, a járványt sikerült megfékezni. Nem számítottak több áldozatra. Most már csak azoknak a férfiaknak az állapotát kísérték figyelemmel, akik Agnest a szigetről beszállították Haldenbe. A kórházi személyzet és a fertőtlenítést végző egészségügyi szakemberek szintén ki voltak téve a veszélynek, de ha eddig nem kapták meg, ezután sem fogják. Norvégia fellélegzett. Vinnie és Rikard minden nap beszélgettek. Vinnie nem akart lemondani az ablak előtti “hideg” ta-
lálkozásokról. Ha nagyon hűvösre fordult az idő, Rikard elküldte. Vinnie tudta, nem azért, mert szabadulni akar tőle, hanem mert aggódik az egészségéért. Ez nagyon jó érzéssel töltötte el. Boldogabb volt, mint valaha. A holttesteket elhamvasztották. Mindenképpen el akarták kerülni a fertőzés veszélyét. Vinnie nem mehetett el Kamma néni temetésére. A kórházban kellett maradnia. Az elkülönített részleg lassan kezdett kiürülni. Agnes is hazautazhatott. Magára szedett néhány kilót. Doffent is magával vihette. Új életet kezdhet a régi, megüresedett házban. Nem érezte, hogy rászakad a magány, inkább a szabadság csalogatta. Vinnie-vel jól összebarátkozott a kórházban. A lány megígérte, amint befejezi a munkát, meglátogatja. Agnes máris tervezgetni kezdte, mit fog készíteni, ha eljön hozzá látogatóba. Nem akármit, hiszen Vinnie Dahlen a Bakke-villa lakója. Egy nap Vinnie-t magához hívatta az igazgató. Közölte vele, hogy kiváló munkát végzett, de munkájára a továbbiakban nincs szükség. Vinnie-t hidegzuhanyként érte a hír. Rikarddal sem tudott beszélni, hiába állt egy darabig az ablaka alatt, a férfi nem jött az ablakhoz. Kedvetlenül lépkedett lefelé a kórház lépcsőjén. Magányos, céltalan élet vár rá odakint. Honnan vegye az erőt a túléléshez? Munkát kell szereznie, kapcsolatot kell teremtenie az emberekkel. Eddig Rikard tartotta benne a lelket. Odakint már nem lesz elég bátorsága, hogy fel-
keresse a férfit. És Rikard…? Biztosan hamarosan elfelejti az unalmas Vinnie Dahlent, amint élete visszatér a megszokott kerékvágásba. Úgy érezte, nincs miért tovább élnie. Felcsillant előtte egy szebb élet reménye, de most ennek a reménynek utolsó szikrája is kihunyt.
12. fejezet A HÁRSFALIGETBEN izgatottan követték a haldeni himlőjárvány eseményeit. Rikard nem írt, nem is telefonált, nem akarta megijeszteni őket. Olvasták az újságokat, hallgatták a rádiót. Az újságban Rikard nevét is megemlítették, ezért apja, André felhívta a rendőrséget. Megtudta, hogy fia kitűnő munkát végzett, jelenleg a kórházban fekszik, megfigyelés alatt tartják. Nem, még nem jöttek ki rajta a himlő tünetei, de jobb az óvatosság, hiszen nagyon gyakran érintkezett a fertőzöttekkel. André azonnal telefonált a kórházba, és beszélt a fiával. Rikard igyekezett megnyugtatni őket. Nemrég kapta meg a védőoltást, így nincs veszély, ne aggódjanak! Andrét azonban nem nyugtatták meg szavai. Azon az estén a rokonai mélységesen aggódtak Rikardért, aki ezt a családban szokatlan szakmát választotta. – Nagyon nagy az akaratereje. Az is bizonyítja, hogy nem hívta segítségül őseinket vagy Imrét – jelentette ki Rikard nagyanyja, Benedikte. – Rikardot mindig büszkeséggel töltötte el, ha egyedül oldotta meg a kitűzött feladatot – tette hozzá Benedikte apja, az öreg Henning. – Számára túl könnyű lett volna Imréhez fordulni segítségért. Akkor rögtön megtalálták volna Agnes Johansent, a többi fertőzöttről nem is beszélve. Rikardnak azonban ez eszébe sem jutott. Tisztelem az önállóságáért.
Egyedül sikerült felkutatnia a fertőzésgyanúsakat, és megfékeznie a járványt. Minden elismerést megérdemel. – Hát igen, de szívesen látnám már idehaza – jegyezte meg aggódva Benedikte. – Én is – bólintott Rikard édesanyja, Mali. – Hogy érzi magát Sander, Benedikte? – Semmi javulás, épp ellenkezőleg. Évek óta ettől rettegek. Minden nap köszönetet mondok, hogy még nem szólította el mellőlem a betegség. De most már nem lehet mit tenni. Christoffer szerint nem éri meg a jövő hetet. Elfordult, eltakarta az arcát. Sander és Benedikte hosszú éveken át boldogan élt egymás mellett. Az utóbbi években a férfinek nagyon megrendült az egészsége. Benedikte az idén egyszer még Imrét is segítségül hívta. Arra kérte, állítsa meg ezt a pusztító folyamatot, hadd éljenek még egy kicsit együtt. Imre azonban azt válaszolta, mindennek megvan a maga ideje, ilyen mélyen nem avatkozhat bele emberi sorsokba. Más lenne a helyzet, ha Sander a Jéghegyek Népének leszármazottja lenne. De Sander nem tartozott a nemzetséghez. Így Imre csak egy kis erőt tudott átadni neki. Akkor este Imre sokáig üldögélt Sander mellett. Pedig nem maradhatott túl sokáig a Hársfaligetben. Bujkálnia kellett, titokban kellett tartania létezését Gonosz Tengel előtt. A nemzetség gonosz ősatyja szemmel tartotta a Hársfaligetet, ellenségei székhelyét. Sander napja lealkonyult. Ebbe bele kell törődni.
Kedves unokája, Rikard nincs itt, hogy elbúcsúzzon tőle. Benedikte nem merte még egyszer Imrét segítségül hívni, hogy hosszabbítsa meg Sander életét, amíg Rikard megérkezik. Benedikte volt az egyetlen, aki kapcsolatba tudott lépni Imrével. Vagy mégsem? Lehet, hogy Christa legkisebb fia, Nataniel is képes? Csak annyit tudtak biztosan, hogy Nataniel kiválasztott. Ebben egy percig sem kételkedtek. Amikor Imre a Hársfaligetben járt, Nataniel otthon volt a szüleinél. Így nem tudhatták, milyen viszonyban állnak egymással. Imre, Marco fia. Nem tudták, honnan kerül elő és hol rejtőzik, amikor nincs közöttük. Hát Marco? Él még? Nem valószínű. Pedig Marco tizenegy évvel fiatalabb Henningnél. Henning elpusztíthatatlannak látszott. Betöltötte nyolcvanhetedik évét, de úgy nézett ki, mint egy hetvenéves. Semmi nem fogott ki rajta. Hosszú élete a Jéghegyek Népe kiapadhatatlan életerejével magyarázható. Are, Brand, Ulvhedin és Heike hihetetlenül erős férfiakat adtak a nemzetségnek. Henning szívós volt. Szellemileg friss és olyan bölcs, hogy mindenki remélte, még sokáig ő lesz a nemzetségfő. Két fekete szárnyú angyal egyszer nagy erővel ruházta fel! Henningnek nagyon fájt, hogy egyetlen leánya elveszíti a férjét. A Jéghegyek Népének leszármazottjai szinte soha nem élték túl a párjukat. Ebbe már csak bele kell törődni.
Teltek a napok és Sander állapota nem változott. Már csak ritkán volt eszméletén. Igaz, adódtak tiszta pillanatai, de akkor rossz gondolatok gyötörték. Majdnem betöltötte a hetvenet. Tudta, nem éri meg a születésnapját. Nagyon fájt neki, hogy egyetlen unokája, Rikard, nem tudott eljönni. Annyira szerette volna még egyszer látni az életben. Ezekben a napokban tiszta pillanataiban végiggondolta az életét. Eszébe jutott első találkozása Benediktével fent a hegyekben. Izgalmas kalandjuk a kísértet-révésszel. Akkor csábította el Benediktét. Úgy érezte, jót tesz az esetlen, csúnya lánnyal. Csak később értette meg, mit jelent számára Benedikte. De akkor már késő volt. Megnősült. Elvett feleségül egy szép és üres nőt. Lillehammerben, a kórházban találkozott újra Benediktével. Megtudta, hogy Benedikte közös gyermeküket, Andrét neveli. Sander Brink azon a napon vált felnőtté. Eszébe jutott, milyen keservesen tudott csak megszabadulni a feleségétől. Azután a Hársfaligetbe költözött. Itt felhőtlen boldogságban élt Benediktével és fiával, Andrével. André feleségül vette Malit, aki fáradhatatlanul harcol a nők jogaiért. Sander először ellenezte ezt a házasságot. Úgy gondolta, André nagyon rosszul választott. Ezt persze bölcsen elhallgatta. Időközben kiderült, Mali milyen nagyszerű asszony. Nagyon jó barátra lelt a menye személyében. Kiválóan tudtak vitatkozni. Andrénak és Malinak gyönyörű kisfiúk született,
Rikard. Sander végigkövette növekedését. Kiskorában sokszor vitte kirándulni a hegyekbe. A kisfiú kikerekedett szemmel hallgatta, amikor a természetről mesélt. Rikard felnőtt. Nem lett olyan szép, mint Sander gondolta. Benedikte durvább vonásait örökölte, de rendkívül jó és becsületes ember vált belőle. Mindenkit meglepett, amikor bejelentette, hogy rendőr lesz. De elfogadták választását, és tisztelték érte. Illett is hozzá ez a foglalkozás. Erős, megértő és tekintélyt parancsoló férfi volt. Sander a többiekkel együtt izgatottan követte az eseményeket. Rikard remekül teljesítette feladatát. Lassan kijöhet a kórházból is… RIKARD ÉRTETLENÜL bámult kollégájára. – Itt állt az ablak alatt tegnap reggel? Miért nem szóltál? Társa csak megrántotta a vállát. – Azt hittem, meg akarsz szabadulni tőle. Hiszen mindig olyan barátságtalan vagy vele. Visszaküldőd dolgozni. Azt hittem, nem akarod látni többé. Rikard semmit nem értett. – Barátságtalan vagyok Vinnie-vel? Hiszen csak nem akarom, hogy megfázzon! – De hát olyan jelentéktelen teremtés. Azt hittem, az utadban áll, csak tapintatból nem akarod elküldeni. – Jaj, istenem – dünnyögte Rikard. – Fel kell hívnom. Megtudta, hogy tegnap távozott a kórházból. A
betegek nagy részét hazaengedték, így nem volt már rá szükség. Rikard felhívta a Bakke-villát. Senki nem vette fel a kagylót. Behunyta a szemét. Annyi mindent szeretett volna közölni vele. Tényleg barátságtalan lett volna? Nem szándékosan. Talán így próbálta leplezni, milyen sokat jelent számára a lány. Még két napig kell karanténban maradnia. Közben Vinnie el is utazhat valahová. És ha teljesen magába roskad, mert Rikard még el sem búcsúzott tőle? Nincs mit tenni. Két teljes napig kell várnia. Hogy fogja kibírni… ELMÚLT A JÁRVÁNYVESZÉLY. A jó hírt bejelentették az egész országban. Ötvenheten betegedtek meg. Tizenegyen meghaltak. Ennél jóval többen kapták volna meg a himlőt, ha Rikard és munkatársai nem végeznek olyan gyors és hatékony munkát. Mielőtt kijött volna a kórházból, beszélt apjával telefonon. Megtudta az igazságot. – Nagyapád haldoklik, Rikard. Eddig nem akartuk megmondani, hiszen úgysem jöhettél volna ki a kórházból. Gondolod, el tudsz jönni? – Persze – felelte Rikard megrendülten. El fogja veszíteni szeretett nagyapját, és talán Vinnie-t is szem elől téveszti? – Amint kiszabadultam innét, megyek. Addig is ölelem. Mondjátok meg neki, hogy ölelem! – Megmondjuk, fiam. Jó lesz, ha sietsz.
– Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. HIÁBA próbálkozott, a Bakke-villában senki nem vette fel a telefont. Rikardnak volt egy kis ideje a vonat indulása előtt. Elment hát a villába. Becsöngetett, de nem is reménykedett benne, hogy otthon talál valakit. Tévedett. Vinnie nyitott ajtót. Zavarba jött, és elpirult, amikor meglátta. Megpróbálta lecsillapítani az ugató Blanzeflort. – Hát itthon vagy? – kérdezte kicsit bután, mint aki nem hisz a szemének. – Annyiszor hívtalak, de nem vette fel senki. – A telefon… Többnyire Agnesnél voltam – felelte kicsit összefüggéstelenül. – Nem akarsz bejönni? – Csak egy pillanatra – mondta, és belépett. – Haza kell utaznom a családomhoz. – Ó – mondta Vinnie. Az öröm kihunyt a szemében. – Igen, nagyapám haldoklik. – Jaj, nagyon sajnálom. – Hát igen. Jó barátok voltunk mi ketten. De… Milyen üres ez a ház! Mit csináltál a berendezéssel? – Valaki itt járt, és elvitt minden értékes holmit. – Miért nem tettél feljelentést? – Nem akartam nagy hűhót csapni néhány holmi miatt – mondta zavartan. – Ez olyan… kicsinyes. – Néhány holmi? Hiszen elvittek mindent! Az értékes bútorokat, tárgyakat! Egy tolvajt akarsz fedezni?
– Hát nem éppen hivatásos tolvaj az illető… – Hans-Magnus Olsen? Gondolhattam volna. Nincs joga ide betenni a lábát. – Néhány holmi Kamma nénikémé volt. Őt illeti. – Nos, lehet, hogy azokra ráteheti a kezét. De ez a ház teljesen üres! Felhívom a… Hol a telefon? Azt is elvitte? – Igen. Azóta biztosan új számot kért. – Kedves Vinnie, nincs több időm. El tudnál jönni velem a Hársfaligetbe? Annyi mindent szeretnék mondani neked. – De ilyen hirtelen… Mit fog mondani a családod? – Semmit. Nagyon megértő emberek. Régóta rágják a fülemet, mikor mutatok be végre egy kislányt. Egy kislányt… Sokkal öregebb vagyok, mint te – gondolta Vinnie. – Be kell csomagolnom. – Tedd azt! Én addig visszamegyek a rendőrségre, és körözést adok ki Hans-Magnus ellen. A gazfickónak túl sok vaj van a füle mögött. Meg kell akadályozni, hogy eladja a holmijaidat. Vinnie nem szólt egy szót sem. Ő és HansMagnus együtt nőttek fel, de sosem voltak igazán jóban. Amióta az eszét tudja, Hans-Magnus mindig kigúnyolta. Az értéktárgyak nagy része még a nagyszüleié volt. Azokhoz Hans-Magnusnak tényleg semmi köze. Kamma néni nem sokkal járult hozzá a ház be-
rendezéséhez. Útra készen állt, amikor Rikard megérkezett a taxival. Halványan Rikardra mosolygott, és Blanzeflorral együtt beült az autóba. Az állomásig alig váltottak szót egymással. Zavarta a férfi közelsége. Rikard megvette a jegyeket, Vinnie-t az ablak mellé ültette. A vonat elindult Oslo felé. Egy órával ezelőtt szépen megfogalmazta magában, mit fog mondani Vinnie-nek. Most viszont semmi nem jutott az eszébe. Képzeletben beszélgetni valakivel gyerekjáték. De a valóságban… El akarta mondani neki, milyen nagyra értékeli. Sokat gondolt rá az utóbbi napokban. Szívét melegség önti el, ha rá gondol. Hogy kezdjen hozzá? Kiverte a hideg veríték. “Annyi mindent szeretnék mondani neked.” Hisz ezt mondta neki. A lány most itt ül mellette és lehajtott fejjel vár. Rikard olvasott a gondolataiban. “Miért nem szól egy szót sem?” – gondolja. Rikard hallgatott. Nagyon haragudott magára, de képtelen volt egy szót is kinyögni. A vonat már elhagyta Skjeberget. Még nagyon hosszú az út. Nem talált semleges beszédtémát sem. Semmi nem jutott az eszébe. Jaj de kínos. – Nemsokára tavaszodik – szólalt meg végre Vinnie. Rikard előrehajolt, kinézett az ablakon és így szólt: – Valóban. Pedig nyoma sem volt még a tavasznak, de meg-
tört a jég. A zavart feszültség oldódott egy kicsit. Sarpsborgban néhányan felszálltak a vonatra és beültek melléjük a fülkébe. Nem voltak túl rokonszenves emberek, így amikor Fredrikstadban kiszálltak, mindketten megkönnyebbülten néztek egymásra. Ekkor oldódott meg Rikard nyelve. Először magáról, majd a családjáról mesélt. Aztán Vinnie-t kérdezte ki töviről-hegyire. Amikor a vonat elhagyta Kambo állomását, Rikard végre tudott beszélni az érzéseiről. Kiöntötte a szívét. Éppúgy, ahogy elképzelte. Vinnie ragyogott a boldogságtól. Rikard hirtelen így szólt: – Azon gondolkodom, nem házasodhatnánk-e össze mi ketten? Ekkor Vinnie elsírta magát, hisz ennél jobban semmit sem kívánt a világon. Nem hitte volna, hogy Rikard valaha is megkéri a kezét. Kamma néni és Hans-Magnus úgyis állandóan azt hajtogatta, hogy sosem fog férjhez menni. Senki nem fog elvenni egy ilyen csúnya, jelentéktelen lányt. Rikard egy kicsit zavarba jött a könnyeitől. – Alig ismerjük egymást, az igaz – folytatta. – Ezért várnunk kell még valamicskét. De úgy gondolom, jól összeillünk, te meg én. A jelenet nem volt túl romantikus. Semmi szenvedély, semmi érzelemkitörés. Egy piszkos vonatkupéban ültek. Rikard érezte, hogy még nem szabad megcsókolnia a lányt. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. A lány hozzászorította arcát a tenyeréhez.
– Tudod, nagyapám haldoklik. Mindig azt kérdezte, mikor nősülök meg végre. Ezért nem hagytam több időt a lánykérésre. Tudom, hogy csak téged akarlak. Téged biztosan váratlanul ért, de be akarlak mutatni nagyapának mint jövendőbeli feleségemet. – De én olyan semmitmondó vagyok – szipogta Vinnie. – Számomra te vagy a legszebb a világon – mondta Rikard. Erre a lány még jobban sírni kezdett. KÉSŐ ESTE érkeztek a Hársfaligetbe. Feszült volt a hangulat a házban, de ez érthető is. – Hogy van? – kérdezte Rikard. – Benedikte bent van nála – felelte Mali halkan. – Nem mozdult el mellőle az utóbbi napokban. Nagyapád nagyon boldog lesz, ha meglát. Rikard bólintott. Itt volt mindenki. Henning, André, Christoffer, Marit, Vetle, Hanne és három gyerekük: Mari, Jonathan és Karine. Karine, amint meglátta a kutyát, rögtön vizet adott neki. Mindenki fáradt volt és megilletődött. Mali felemelte a fejét. – Jön egy kocsi. – Ez Christa lesz – mondta André. – Arra kértem, hagyja otthon a másik hét fiút. Nem akartam, hogy nagy ricsaj legyen a házban. Natanielt azonban még utoljára látni akarta apám.
Vinnie nem tudta, mitévő legyen, míg a többiek kisiettek az újonnan érkezők elé. Aztán beléptek. Egy meseszép nő, ez biztosan Christa. Rikard már említette hihetetlen szépségét. Vinnie láthatta, hogy nem túlzott. Christa zaklatottnak látszott, mintha el akarna mondani valamit, de nem tehetné. Most nem alkalmas. Vele jött egy nála jóval idősebb férfi, a férje, Abel Gard. És… Vinnie a négyéves kisfiúra bámult. Te jó ég – gondolta. Te jó ég, ki ez a kis jövevény?
13. fejezet NATANIEL egy érzékeny művész kifinomult mesterművére hasonlított. Sötét, göndör haját apródfrizurába fésülték, álmodozó tekintettel szemlélte maga körül a világot. Lenyűgöző szépségét, finom bőrét, nagy, kifejező szemeit anyjától örökölte. Finom metszésű orra görög szobrokéhoz hasonló, szája szép, érzéki. Nem is gyönyörű vonásai döbbentették meg Vinnie-t, hanem a szeme színe. Sárgás fényben csillogott a tekintete. Mintha tűz égett volna benne, ahogy kutatón a lányra emelte. Furcsa, de tekintetéből szomorú bölcsesség sugárzott. Mint aki túl sokat tud az emberekről, és a tapasztalatok szomorúsággal töltik el. Vinnie-nek először az jutott eszébe: nem is ember, hanem manó. Aztán rájött, hogy a manó nem találó kifejezés. Inkább egy különös lény, aki egy másik világból érkezett a földre. De honnan? A többiek meglepődve vették észre, Nataniel milyen nagy érdeklődést mutat Vinnie iránt. Egyenesen odament hozzá, megfogta a kezét, és magával húzta. Habozás nélkül odavezette Christofferhez, és így szólt: – Kicsit aggódtam érted. Már azt hittem, meg fogsz halni – mondta tiszta, csengő hangon. – Ne félj, Christoffer majd segít rajtad. Ugye, Christoffer?
Christoffer Volden csodálkozva nézett a kisfiúról Vinnie-re, majd így szólt: – Hát persze, ebben biztos lehetsz! Ha jól értem, összeházasodtok Rikarddal. Hát, isten hozott a családban! – De én… – kezdte a lány, hiszen még nem is mondott igent Rikardnak. Honnan tudják, mi a szándékuk? Nem árultak el semmit. – Látod, Nataniel is azt állítja, egymáséi leszünk – mosolygott rá Rikard. – Csak azt sajnálom, hogy sok szomorúság fog érni. – Nem értek semmit – hebegte Vinnie zavartan. – Sokat fogsz sírni – folytatta Nataniel. – De sok boldogságban is részed lesz. Minden rendbe jön majd. Ekkor észrevette, hogy mindenki megrendülten néz rá. – Mi történt? – kérdezte. – Majd mindjárt megtudja – szólt André. – Édesanyám mindjárt kijön és elmondja. Az édesanyja? Még nem találkozott vele. A meleg tekintetű öreg Henning a vállára tette a kezét. – Kíváncsi vagy rá? – Hát persze – rebegte Vinnie. Úgy érezte, gombóc van a torkában. Minden olyan vészjóslóan hangzott. Jobb lett volna, ha Nataniel nem mond semmit. De hisz még gyerek. Miért veszik olyan komolyan, amit mond? Egy idősebb, szépnek nem mondható asszony lépett ki a szobából. Erő és jóság sugárzott belőle.
Vinnie észrevette, hogy az ő szeme is sárgás fényben úszik. Benedikte melegen üdvözölte Rikardot és Vinnie-t. Megkérte őket, most rögtön menjenek be vele Sanderhez. – Én nem… – habozott Vinnie. – De igen, nagyon fontos – erősködtek a többiek. Rikard kézen fogta és beléptek egy félhomályos szobába. – Rikard van itt – mondta Benedikte az ágyban fekvő Sandernek. – Elhozta a jövendőbelijét is. Honnan veszik ezt? – tiltakozott magában Vinnie. Igaz, hozzá akar menni Rikardhoz, de hivatalosan még be sem jelentették házassági szándékukat. Úgy tűnt, biztosra veszik, hogy Vinnie beleegyezik a házasságba. Pedig Rikard csak ennyit közölt velük: “Ez itt Vinnie. Lavinia Dahlen. Nagyon jó barátok vagyunk.” A kis Nataniel és Benedikte, a sárga szeműek, láthatólag nagyon biztosak a dolgukban. Sander Brink kinyújtotta remegő kezét Rikard felé. A nagy és erős Rikard lehajolt, hosszasan átölelte nagyapját. Rikard bemutatta a lányt. Sander professzor hosszasan elbeszélgetett velük. Tiszták voltak a gondolatai, csak a teste gyöngült le. Nagyon boldog volt, hogy Rikard végre megtalálta a párját. Arra kérte Vinnie-t, vigyázzon nagyon az unokájára. Jó és kedves fiú, de nagyon
érzékeny és hihetetlenül feledékeny. – Ez az egyetlen vonás, amit az én professzor famíliámtól örökölt – nevetett. – Egyébként teljesen hétköznapi teremtés. Rikardnak töviről-hegyire el kellett mesélnie, hogyan ismerték meg egymást. Sandert, az öreg professzort a himlőjárvány minden egyes részlete érdekelte. Észrevették, hogy nagyon kifárasztotta a beszélgetés. Megölelték és elbúcsúztak tőle. Tudták, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. – Annyira örülök, hogy eljöttem – suttogta Vinnie, és lopva megszorította Rikard kezét. – Én is. Nagyapának nagyon tetszettél. Velünk maradsz még pár napig, ugye? Vinnie elgondolkozott és így válaszolt: – Igen, Rikard, maradok. – Köszönöm. Először beszélned kell nagyanyámmal. Fontos közlendője van. – Amire Nataniel célzott? – Igen. Tudod, a Jéghegyek Népe elég különös nemzetség. – Említetted néhányszor. Szívesen hallanám a nemzetség történetét. – Rendben van. Utána viszont nem biztos, hogy még mindig hozzám akarsz jönni feleségül. – Azt nem tudhatod – mosolygott titokzatosan Vinnie. Annak ellenére, hogy szorongással töltötte el, amit Natanieltől hallott, nagyon szabadnak érezte magát Rikard rokonai közt. Még soha senkivel nem
tudott ilyen nyíltan, könnyedén beszélgetni, mint velük. Ne feledjük persze, hogy már nem kellett tartania Kamma néni szigorú, rosszalló pillantásaitól. Szegény Kamma néni. Vinnie-t megint gyötörni kezdte a rossz lelkiismeret. Megpróbált szeretettel gondolni Kamma nénire, de ez minden igyekezete ellenére nem sikerült. AZ ÉJSZAKA folyamán Sander Brink távozott az élők sorából. Miután mindenkitől elbúcsúzott, azt kívánta, csak Benedikte és Nataniel maradjon a szobájában. Nagyon sokáig beszélgetett fiával és menyével is. Christoffer orvosi minőségében többször bement hozzá, mielőtt kilehelte volna a lelkét. Elmesélte a többieknek, hogy Sander végig fogta Nataniel kezét. A kisfiú nyugodtan, csendben ült, míg Sander távozott az élők sorából. Félelemnek nyoma sem látszott rajta. Amikor Sander meghalt, hosszan fellélegzett, és mosolyogva közölte: Sander bácsi most már jó kezekben van. Benedikte meglepődve megkérdezte, mit ért ezen. Az ősei már nagyon várták érkezését. Hát igen, nemcsak a Jéghegyek Népe tér meg halála után őseihez, hanem minden ember. A REGGELINÉL alig szóltak egymáshoz. Szomorúak voltak. Az öreg Henning törte meg a csendet: – Christa kedvesem, valami nyomja a lelkedet,
ugye? Christa összerezzent. – Hát ennyire látszik? – Bizony – bólogattak mindnyájan. Christa felsóhajtott és így szólt: – Tegnap nem akartam beszélni róla. Nem volt alkalmas. De most… Körülnézett, és miután meggyőződött róla, hogy Nataniel nincs a közelében, belekezdett: – Tegnap épp indulni készültünk, amikor még bementem a szobájába. A szekrényfiókból ki akartam venni egy sapkát Natanielnek. Akkor látom ám, hogy… hogy eltűnt a mandragóragyökér. – Micsoda? – kiáltott fel Henning. Benedikte rémülten nézett Christára. – Nemzetségünk védőszelleme – jegyezte meg rémülten André. – De utána megtaláltad, nem? – Nem. Abellel mindenütt kerestük. Ezért késtünk el egy kicsit. – Nataniel mit mond, hol van? – Nem akartam felzaklatni, hiszen annyira ragaszkodik hozzá. – Nem ő tüntette el valahova? – kérdezte Vetle. – Az kizárt! Ha visszagondolok, néhány hete nem beszél róla. Amióta… – Aha, tudom már – szólt Henning nyugodtan. – Igen. Azóta, amióta nálunk jártak a fekete szárnyú angyalok. Most már tudjuk, mit kerestek a szobájában. – Elvitték volna a mandragóragyökeret? – kérdezte Rikard. – De hát miért?
– Nem tudom, nem értem az egészet – felelt Christa. – Úgy tűnik, teljesen kitörölték Nataniel emlékezetéből. Indulás előtt most nem követelte, mint máskor. – Elfelejtette volna? – kérdezte Vetle. – Igen. Ahogy a fekete szárnyú angyalok látogatását is. Abel így szólt: – Bevallom, eléggé megkönnyebbültünk. Attól féltünk, a feketeszárnyú angyalok valami különös rituálét műveltek a fiúval. Így megnyugodtunk, hogy csak a mandragórát vitték el. – Bár nagyon megdöbbentett minket az elvesztése. – Hát igen – mondta Henning szomorúan. – Nekem már most nagyon hiányzik. – Nekem is – szólt Benedikte. A többiek bólogattak. – Fel nem foghatom, mire kellett nekik – mondta Christa. Henning hátradőlt a székén. – Talán lejárt az ideje. Befejezte pályafutását nemzetségünk történetében. Ideje visszavonulnia. Kételkedve néztek rá. A mandragóragyökér több évszázada szolgálja családjukat. Natanielhez különösen szoros kapcsolat fűzte. És a kisfiú előtt még ott áll az egész élet! VINNIE OTT MARADT a temetés napjáig. A család azt akarta, vegyen részt Sander temetésén, ő pedig nem habozott. Szeretett volna minél több időt
Rikarddal tölteni. Ezenkívül alig várta már a Benediktével való beszélgetést. Nem kívánhatták Benediktétől, hogy szeretett férje temetése előtt kerítsen sort a beszélgetésre. A temetés után, másnap este behívta Vinnie-t a szobájába. Vinnie felkészült a legrosszabbra, mégis váratlanul érték a hallottak. Benedikte süteménnyel és teával kínálta. Először Sanderrel töltött közös éveikről mesélt, majd így folytatta: – Nemzetségünk története több évszázados múltra tekint vissza, így nem mesélhetem el elölről. Itt ülhetnénk ítéletnapig. Majd Rikard elmond mindent sorjában. Azt hiszem, Anna Mariával kezdem a visszatekintést, Christa ükanyjával, aki az 1800-as években élt. Férjével, Kollal sokáig nem született gyermekük. Hirtelen a fejéhez kapott. – Nem, nem ezzel kellene kezdenem. Rikard mesélt neked Gonosz Tengelről? – Nem, nem sokat. Említette, hogy egyik ősatyja lepaktált az ördöggel. – Nos, nem éppen így esett. Nemcsak egyezséget kötött a sátánnal, hanem elkötelezte magát a Gonosz mellett. Megesküdött, hogy a gonoszságot fogja szolgálni, mely egyesíti magában Sátán, Loki és Ahriman erőit. Örök életet, és az egész emberiség fölötti hatalmat ígértek neki egy feltétellel: nemzetségén belül minden generációból egy utódot a gonoszságnak kell feláldoznia. Tudom, hihetetlenül
hangzik. – Feláldoznia? – Igen, ezeknek az utódoknak a gonoszt kell szolgálniuk. Egyik ősünknek, Jó Tengelnek azonban részben sikerült ezen változtatnia. Az átokverte leszármazottak közül többen próbáltak helyes útra térni. – Várj csak. Te is ilyen leszármazott vagy, ugye? – Igen. – És… Nataniel? – Ő is. De ő kiválasztott. Hű, de nehéz mindezt elmagyarázni. Majd Rikard elmagyaráz mindent, amit nem értesz. Elolvashatod a család krónikáját is. Tehát minden nemzedéken belül született és születik egy átokkal sújtott, vagy később esetleg kiválasztott leszármazott. Shirával kezdődik a kiválasztottak névsora. Hihetetlen, de egy nemzedéken belül a nemzetség különböző ágaiban mindig szinte egyszerre látták meg a gyermekek a napvilágot. Vagyis az utódok egyidősek voltak. Egészen addig, amíg mindenki nagy meglepetésére és bánatára Anna Maria és Kol gyermektelen maradt. Ekkor Heike, nemzetségünk egyik tekintélyes kitaszított tagja felkereste őseinket és… – Várj csak. Felkereste az ősöket? – Igen. Mi, különös képességekkel megáldott utódok kapcsolatot tudunk teremteni velük. Leginkább Heike. Őseink tudtunkra adták, szándékosan nem születhet gyermeke Anna Mariának és Kolnak. Legalábbis egyelőre. Mert nemzetségünk megmen-
tőjének, aki majd felveszi a harcot Gonosz Tengellel, segítséget kell kapnia a következő nemzedék egyik átokverte tagjától. Érted? – Azt hiszem, igen – felelte Vinnie bizonytalanul, bár úgy gondolta, ez az egész meglehetősen hihetetlenül hangzik. – Úgy értsem, Nataniel és Rikard ugyanahhoz a nemzedékhez tartoznak, pedig húsz év van közöttük? – Igen, így van. Vinnie-t elfogta a nyugtalanság. – És Nataniel? Ő a nemzetség megmentője? – Igen, minden kétséget kizáróan. Négyszáz éve várunk már az eljövetelére. 1600-ban már eljött, hogy felvegye a harcot. Tarjeinak hívták. De megölte nemzetségünk egyik átokverte tagja, mielőtt rájöttünk volna, hogy ő a kiválasztott. Nataniel sokkal, de sokkal erősebb nála. – Hogyhogy? – Öt erőt egyesít magában. A Jéghegyek Népének kiválasztott leszármazottja. Ugyanakkor rokonságban áll a fekete szárnyú angyalokkal, az éjszaka és a vihar démonaival is. Ráadásul egy hetedik fiú hetedik fia. Vinnie szigorú vallásos nevelést kapott eddigi életében. Ijedten visszahőkölt a székén. Arra gondolt, Benedikte nem teljesen épeszű. Másrészt itt a házban láthatólag mindenki komolyan veszi és elhiszi ezeket a furcsa dogokat. – Látom, kicsit hitetlen vagy – mosolygott Benedikte. – Még nem találkoztál Imrével. – Ki az az Imre?
– Hogy kicsoda? Lucifer unokája. – Jaj, ilyesmivel nem illik viccelni – rémüldözött Vinnie. – Luciferben csak az ördögöt látod. Pedig Lucifer eredetileg a világosság vezérangyala, aki később a fekete angyalok oldalára állt. Vinnie megpróbált uralkodni magán. – Vagyis Imre fekete angyal? – Részben. Nagyanyja, Saga – Anna Maria és Kol hőn áhított gyermeke – a Jéghegyek Népe nemzetségéből származik. Saga találkozott Luciferrel, és ikerfiaik születtek. Az egyik jó, kiválasztott, a másik nemzetségünk egyik legsúlyosabb átokkal vert tagja. Marconak, a jó leszármazottnak különös adottságai vannak. Az ő fia Imre, aki örökölte ezeket a képességeit. Gonosz Tengel sejti, hogy van olyan erő, amely képes keresztülhúzni a számításait. Ezért Imrének nem szabad felfednie a kilétét. Gonosz Tengel csak itt a Hársfaligetben vagy nemzetségünk völgyében észlelheti a létezését. Ezért jön olyan ritkán. Akárcsak régen Marco, az apja. – És a kis Nataniel? Tőle is van félnivalója a gonosz ősnek? – Tőle kell csak igazán tartania! Amint látod, nem is itt lakik. Szüleivel Oslo egyik kertvárosában él. Nem merjük hosszabb ideig itt marasztalni. Vinnie felsóhajtott. – Nem tudom, higgyek-e mindabban, amit elmeséltél, de nem tudom megcáfolni sem. Egyre roszszabb érzés kerít hatalmába. Úgy érzem, Nataniel külön feladatot szán nekem.
– Így van – bólintott Benedikte. – Még nem mondtam el a lényeget. Nemzetségünkben azok az anyák, akik átokverte leszármazottnak adnak életet, meghalnak. – Rikard említett valamit tegnap. A te édesanyád is meghalt, amikor születtél. – Igen, így van. Pedig eltekintve attól, hogy nem vagyok valami szépség, nem tartozom a leggonoszabb átokverte tagok közé. Voltak köztük született szörnyetegek. – Tehát Nataniel arra célzott, hogy miután férjhez megyek Rikardhoz, átokverte leszármazottnak adok majd életet. És Christoffernek kell megmentenie az életemet? – Így van. Mindannyian megértettük a célzást. Rikard rettentően elszomorodott tegnap. Beszéltem vele. A te érdekedben hajlandó inkább lemondani rólad, pedig nagyon szeret téged. Vinnie nyelt egyet. Egy kicsit sok volt ez egyszerre. – De akkor Nataniel támasz nélkül marad. – Ez igaz. – Ha jól értettem Nataniel jóslatát, Christoffer meg tudná menteni az életemet. – Ma már szinte mindennap alkalmazzák a császármetszést. Ennek ellenére nagyon nagy teher felnevelni egy átokkal sújtott gyermeket. Rikard ettől akar megkímélni. A bátorság sosem volt Vinnie legerősebb oldala. Most azonban nagyon erősnek érezte magát. Kihúzta magát és így szólt:
– Ha Rikard vállalja egy ilyen gyermek nevelését, én is vállalom. Benedikte felállt, átkarolta Vinnie-t. – Isten hozott családunkban, Vinnie. Gyere, szóljunk rögtön Rikardnak! Beszéljünk vele! – Ráadásul még az is megeshet, hogy olyan gyermeked születik majd, mint Nataniel – folytatta Benedikte, és átölelte a vállát. – Szép és tökéletes. – Lehet – Vinnie idegesen felnevetett. Tudta, hogy ez lehetetlen. Emlékezett Nataniel szomorú tekintetére. “Sokat fogsz sírni” – jövendölte a kisfiú. “De sok boldogságban is részed lesz. Minden rendbe jön majd.” Hogy értse a szavait? Most még nemet mondhat. Megakadályozhatja, hogy életet adjon egy kisgyermeknek, akire szörnyű sors vár a gonosz elleni harcban. De akkor Nataniel egyedül marad a küzdelemben. Bár lehet, hogy a többieknek Rikard nemzedékén belül, Marinak, Jonathannak vagy Karinénak ilyen gyermeke születne. Vinnie azonban nem tudta elképzelni az életét Rikard nélkül. Tudta, ha most nemet mond, meg fogja bánni. És ha a gyereke a szemére veti majd, hogy megszülte annak ellenére, hogy tudta, milyen sors vár rá? Vinnie azonban már határozott. Most már csak Rikardnak kell meghoznia a döntést.
VISSZAUTAZTAK HALDENBE anélkül, hogy komolyan elbeszélgettek volna jövőjükről. Időt akartak nyerni. Egymás iránti szerelmük egyre jobban elmélyült. Miután visszaértek Haldenbe, Rikard rögtön kezébe vette a Hans-Magnus Olsen ügyet. Kollégái már kihallgatták a fiatal tisztjelöltet. Természetesen értetlenül hallgatta a vádat. Eljöhetnek a fredriksteni kaszárnyába, és átkutathatják a szobáját, ha akarják – mondta. Meg is tették, és nem találtak semmit. Hova tette az ellopott értéktárgyakat? Rikard, ahogy megérkezett, felkereste. Hans-Magnus maga volt a megtestesült kedvesség. – Biztosíthatom, őrmester, hogy be sem tettem a lábam a Bakke-villába, amióta anyám és mostoha unokahúga elkapta azt a szörnyű betegséget. Eszem ágában sem volt elmenni abba a házba. – Viszont tudott róla, hogy a házat fertőtlenítették. A kadét felvonta szemöldökét: – Az ember sosem lehet biztos benne, hogy minden egyes bacilust megsemmisítettek. – Nem bacilust, vírust – javította ki Rikard. – Lényegtelen. Fogalmam sincs, hova tüntette el Vinnie a régi bútorokat és a többi holmit. Talán eladta, és most fél bevallani. – Vinnie sosem tenne ilyet – sziszegte a foga közt Rikard. – Nos, ha nem akar együtt dolgozni
velünk, akkor megindítjuk a nyomozást. – A nyomozás már rég elkezdődött – felelte Hans-Magnus, miközben szemtelenül orra alá fújta a füstöt. – Mégsem találtak még egy zsebkendőt se a szobámban. Én is szeretném tudni, mi történt a berendezéssel, mivel egy része engem illet. Rikard sarkon fordult és elment. Majd szétrobbant a dühtől. Legszívesebben betörte volna ennek a beképzelt majomnak az orrát. AGNES ELJÖTT LÁTOGATÓBA Vinnie-hez a Bakke-villába. Imádott idejönni, annak ellenére, hogy üres volt a ház. A kutyák vidáman morogtak egymásra az asztal alatt. – Be kell vallanom, Vinnie – kezdte a kicsi, törékeny asszony –, hogy napról napra változol. Úgy értem, amikor először találkoztam veled, észre sem lehetett venni. Most pedig… sugárzik a személyiséged. Kész hölgy lett belőled. – Ó – nevetett Vinnie zavarában. – Mit tesz egy kis arcfesték! – Nem, ennél többről van szó! – Hát, a hajam is levágattam. Mali vágta le a Hársfaligetben. Rábeszélt a rövid frizurára. Rikardnak először nem tetszett, tudod, milyenek a férfiak, ha hosszú hajról van szó! Agnesnek fogalma sem volt, de azért bólogatott. – Azóta azt mondja, sokkal jobban áll a rövid haj. Olyan jólesett magáról beszélnie. Egész eddigi életében elfojtották a személyiségét. Most végre
szabadon beszélhet vágyairól, gondolatairól. – Nem, nem így értem – erősködött Agnes. – Van valami a tekintetedben. Egészen új ember lett belőled! Ezt teszi a szerelem – gondolta Vinnie. Hihetetlenül sok erőt ad, másrészt érzékennyé tesz. – Semmi hír azóta sem a bútorokról, sem az értéktárgyakról? – kérdezte Agnes témát változtatva. – Hogy lehetnek ilyen arcátlanok az emberek? Így kifosztani az egész házat! – Semmi hír, de Rikardnak van egy terve… IGEN, Rikardnak volt egy terve. Már másnap elment Oslóba, magával vitte Vinnie-t is. Furcsa, milyen gyorsan megelégeli az ember az utazást – gondolta Vinnie. – Pedig korábban alig mozdultam ki a házból. Most pedig rövid időn belül már harmadszor utazom ezen az átkozott vonaton. Olyan hosszú az út, a vonat minden kis állomáson megáll. Az a sok korom, ami berepül az ablakrésen át… Rikard mellett biztonságban érezte magát. Vele zavartalanul tudott beszélgetni. Nem kellett mérlegelnie a szavait. Persze ha a beszélgetés romantikus fordulatot vett, visszahúzódott csigaházába. Ezért Rikard vigyázott, nem akarta zavarba hozni. Végig baráti hangnemben beszélgettek. Vinnie nagyon hálás volt ezért. Amikor kiszálltak a pályaudvaron, Vinnie megkérdezte: – Mit csinálunk most?
– Haldenben nincs zálogház. A tolvaj különben is aligha tette volna Haldenben zálogházba az értékeket. Csupa értékes holmi tűnt el, ugye? – Igen, nagyanyám öröksége, értékes, antik tárgyak és bútorok. – Hát ez az. Fel kell keresnünk a zálogházakat, árveréseket és régiségkereskedőket itt Oslóban. Hans-Magnus tudott szerezni teherautót? – Gyakran jött haza a hadsereg teherautóján – felelte Vinnie elgondolkodva. Vinnie már régen felmondta albérletét annál a sarpsborgi családnál. Holmijai visszakerültek a Bakke-villába. A család sértve érezte magát. Arra számítottak, ingyen cselédhez jutnak. Hiszen Karen Margrethe Dahlen megígérte nekik, hogy ingyen dolgoztathatják a lányt. Most adhatják ki újra a szobát. Kéthavi bérleti díjat követeltek Vinnie-től. Bűnbánóan ki is akarta fizetni, de Rikard az utolsó pillanatban megakadályozta. Amikor megtudták, hogy a rendőrségen dolgozik, nem erősködtek tovább. Végigjárták a környék összes zálogházát. Eredmény nélkül. – Nem hiszem, hogy Hans-Magnus ennyire lesüllyedne – jegyezte meg Vinnie. – Mindig előkelő szokásai voltak. – Akkor nézzünk körül a régiségkereskedésekben. Az egyik legelegánsabb épp itt van a közelben. Vinnie alig lépett be az ajtón, felkiáltott: – A nagymama barokk szekrénye! Az üzletben rátaláltak a lopott bútorokra és ér-
téktárgyakra. A tulajdonos egyfolytában siránkozott. Jóhiszeműen vette át a tárgyakat. Az eladó, egy fess katonatiszt, azt mondta, elhalt rokona örökségét bocsátja áruba. Nem gondolta, hogy az a fess katonatiszt egyszerű csaló… Rikard megígérte, hogy Hans-Magnus Olsen kifizeti a tulajdonos kárát. Majd odarendelt egy teherautót és parancsot adott, hogy szállítsák vissza a bútorokat és egyéb tárgyakat Haldenbe. – A mindenit! Szép kis summát kaphatott ezekért a holmikért – jegyezte meg Vinnie. – Az biztos. Remélem, nem költötte el a pénzt. – Mivel aláírta az átvételi szerződést, nem tagadhat le semmit. – Így van. Most elkaptuk. Örülök neki. Olyan szemtelenül viselkedett velem az utolsó alkalommal. A pályaudvar felé igyekeztek. Épp a Kari Johan utcán jártak. – Vinnie – kezdte óvatosan Rikard. – Volt időd átgondolni, mi a szándékod a jövőnkkel kapcsolatban? Vállaljuk egy nem teljesen ép gyermek nevelését? – Meleg otthont kell biztosítanunk számára. Meg kell óvnunk a külvilággal szemben. – Igen. Nem tudhatjuk, a tökéletlenség milyen mértékben mutatkozik majd meg nála. Vinnie nem volt bizakodó. – Nataniel szerint sokat fogok sírni. – Igen. Márpedig Nataniel igazat beszél. Ugyanakkor azt is mondta, hogy sok boldogságban lesz részed. Vállalod?
– Már rég döntöttem. De muszáj ilyen sorsdöntő kérdéseket mindig nyilvános helyen feltenned? – Lehet, hogy zavarban vagyok – mosolygott Rikard. – Megbeszélhetnénk a dolgot kettesben a Bakke-villában ma este. Akarod? Vinnie boldogan felnevetett. – Hát erre mit mondjak? – Igent. Vinnie bólintott. Rikard nem törődött a mellettük elsiető emberekkel. Magához vonta Vinnie-t és szájon csókolta. Vinnie is megfeledkezett a külvilágról. Volt, aki rájuk mosolygott, volt, aki mérgesen a fejét csóválta.
14. fejezet RIKARD BRINK a Jéghegyek Népének leszármazottja és Lavinia Dahlen 1937-ben, egy kora nyári napon esküdött egymásnak örök hűséget a haldeni templomban. Már útban volt a várva várt gyermek. A család még nem tudott az érkezéséről. Az esküvőre és a Bakke-villában megrendezett vacsorára elment az egész nemzetség. Vinnie-nek nem jött el egyetlen rokona sem, mivel nem volt. Hans-Magnus, aki nem is állt vele rokonságban, börtönben ült csalásért. Ott volt viszont Agnes, Vinnie újdonsült barátnője. Eljöttek a többiek is a kórházból. Munkatársak, barátok. Ingrid, Karlsen, Kalle, Gun és Wenche Sommer. A kis Wenche rögtön beleszeretett Jonathan Voldenbe, a Jéghegyek Népe leszármazottjába. De mivel csak kilenc éves volt, a tizenhárom éves Jonathan keresztülnézett rajta. Inkább Blanzeflort vette gondjaiba. Agnes nagyon elegáns ruhát viselt. Tekintete ragyogott. Határozottan csinos volt. Elmondta zsémbes szomszédainak is, hogy a Bakke-villába hivatalos esküvői vacsorára. Nagyon mérgesen néztek rá. Vinnie lopva mindig Nataniel tekintetét kereste. Egyszer találkozott a pillantásuk. A fiú tudja – gondolta Vinnie. Tudja, hogy támasza a küzdelemben már megfogant, és magamban hordozom. Félek ettől a kisfiútól, mégis lenyűgöz. Légy barátja a gyermekemnek! – gondolta. Vigyázz rá, hi-
szen te vagy az idősebb! Állj mellé. Ha te mellette vagy, nincs mitől félnie. A vacsora után Natanielt a konyhában találta. Finom falatokat csempészett egy tálcára. – Mi a csuda? – mosolygott. – Éhes maradtál? Szedjél még nyugodtan. – Nem magamnak szedem – felelte. Sárgás szeme melegen csillogott. – Linde-Lounak, hátha éhes. Ő ugyanis egész életében éhezett. Vinnie hátán végigfutott a hideg. Rikard elmesélte Christa és Linde-Lou történetét. Tudta, hogy Linde-Lou a kis Nataniel védelmezője. Egy fiatalember, aki valamikor az 1800-as évek végén halt meg. Ez a kisfiú pedig süteménnyel akarja kínálni! Nem mert szólni, csak barátságosan bólintott felé. Nataniel iránt mindenki tisztelettel viseltetett. Barátságos, kiegyensúlyozott kisfiú volt, senkinek nem akart rosszat. Nataniel fogta a tálcát és kivonult vele az udvarra. Hét fivére Wenche Sommerrel és Vetle három gyerekével játszott a ház előtt. Így a hátsó udvarban senki nem zavarta. Vinnie megállt az ajtóban, és csodálkozva Nataniel után nézett. Christa kijött a konyhába. – Úgy festesz, mint akit elvarázsoltak – nevetett Christa. – Nem láttad azt a haszontalan fiamat valahol? – Épp őt néztem az imént… – nyögte ki Vinnie. – Pont most ment ki… – Miben mesterkedik? Nem akar kárt okozni a
kocsikban? – kérdezte riadtan az anyja. – Nem, egyáltalán nem. – Akkor hát mi rosszat tett a tűzre? – Süteményeket rakott egy tálcára, és… – Vinnie elhallgatott. Olyan bután hangzik ez az egész. – És… – Linde-Lounak vitte? Vinnie ámulva bólintott. – A haszontalan – nevetett az anyja. – Már megint! – De hisz Linde-Lou már régen meghalt! Nem létezik! – De igen, létezik. Nataniel védelmezője. A fiam látja őt. Linde-Lou azonban nem tud enni. Ebben biztos vagyok. Én is kenyérrel kínáltam egyszer, de nem ette meg. A helyzet az, hogy Nataniel imádja az édességet, így mindent Linde-Lou-ra ken. Az udvar sarkában most biztosan áhítattal tömi magába a marcipános tortát a többi nassal együtt. Csodálkozol? – Tulajdonképpen nem. Valójában megkönynyebbültem. Hál' isten, hogy Natanielnek ilyen emberi vonásai is vannak! Különben megijedne tőle az ember. – A szemével így is a frászt hozza az emberekre. Egyébként teljesen szokványos gyerek, különös vonásaitól eltekintve – jelentette ki az anyja. Christa tekintete elhomályosult. – De tudom, hogy szenved. Néha úgy szenved, hogy nem is lehet megvigasztalni. – Hogyhogy szenved?
– Sok mindent lát, amit mi, hétköznapi halandók nem láthatunk. Kisebb korában előfordult, hogy váratlanul elsírta magát, és kérlelni kezdett minket: “Annyira szenvednek, anya! Nem tudnátok segíteni rajtuk a papával?” Amikor rákérdeztünk, “kik szenvednek kisfiam?”, azt felelte: “nem tudom”. Majd elhallgatott és szomorúan csak ennyit szólt: “már meghaltak.” – Milyen borzalmas – suttogta Vinnie. – Hát igen. Tudom, most is látomások gyötrik, csak nem osztja meg velünk. Szegény kicsi fiam! Rikard kijött utánuk a konyhába. Mindenütt a menyasszonyát kereste. Vinnie és Christa nem beszélgetett tovább. Pedig Vinnie még annyi mindent kérdezett volna a Jéghegyek Népéről! A nemzetség kitaszított leszármazottjairól. A KÖVETKEZŐ HÓNAPOKBAN mindent megtudhatott, amit csak akart. Gyermeket várt, és terhessége nem volt éppen a legsimább. Az orvos azt ajánlotta, terhessége alatt maradjon inkább ágyban. Így bőven volt ideje tanulmányozni a Jéghegyek Népének történetét. A régi, kézzel írott krónikás könyvek kezdtek szétesni. Az energikus Mali legépelte a család történetét, megőrizve az első könyvek régies nyelvezetét. Ez persze megkönnyítette az olvasást. Elrettenve olvasott Sunniva terhességéről. Arról, milyen beteg volt végig a terhessége alatt. A szörnyű hátfájásokat és mellkas alatti fájdalmakat Vinnie is érezte. Sunniva szörnyű halált halt, amikor
Kolgrimet a világra hozta. Szinte kettészakadt. Soha nem is láthatta azt a szörnyeteget, akit megszült. “Sokat fogsz sírni” – jutott eszébe megint Nataniel jóslata. Vinnie titokban már most is sokat sírt. Félt. Azt kívánta, bárcsak ne árult volna el Nataniel semmit sem a születendő gyermekéről. Aztán belátta, mégis helyesen cselekedett. Szavait figyelmeztetésnek szánta. Ezért aztán Christoffer gyakran benézett hozzájuk Haldenbe. Sokat beszélgetett Rikarddal és Vinnie-vel. Megígértette velük, hogy Vinnie befekszik majd a drammeni kórházba, ha elérkezik az idő. Nem mintha nem bízott volna a haldeni orvosokban, de ők nincsenek beavatva. Vállalni akarta a felelősséget a gyermek születéséért. Nataniel kérte fel erre. Christoffer pedig komolyan vette a kérését, hiszen jól ismerte a család történetét. Vizitjei megnyugtatták Vinnie-t. Előfordult azonban, hogy látogatásai alkalmával felvetődött a kérdés: mi lesz, ha Vinnie az egyik leggonoszabb átokkal sújtott leszármazottnak ad életet, akivel szemben tehetetlenek, és aki életét Gonosz Tengelnek szenteli? Ahogy valaha Kolgrim, Sölve vagy Ulvar, hogy Erling Skogsrudről ne is beszéljünk. Nem tudhatták biztosan, hogy a gyermek Gonosz Tengel ellen fog harcolni. Mi lesz, ha Nataniellel száll szembe? Ezek és az ehhez hasonló gondolatok sok álmatlan éjszakát okoztak nemcsak nekik, hanem az egész
nemzetségnek. RIKARD kapott egy jobb álláslehetőséget Sandvikában. Ha odaköltöznének, közelebb lennének a nemzetség többi tagjához. Így nagyobb biztonságban erezhetnék magukat. Vinnie-nek nem volt ellenére eladni a Bakkevillát. Hiszen nagyanyja örökségét magával viheti új otthonába. De hogy elhagyja Haldent, a szülővárosát? Miért is ne? Nemcsak kellemes emlékek kötötték a városhoz. Az asszonynak különben is követnie kell az urát, akárhova menjen is. Agnes persze szomorú lesz. De nem marad egyedül. Mióta nővére nem uralkodik fölötte, egyre többet jár emberek közé. Rikard lakás után nézett. A Hársfaliget közelében akartak letelepedni. Talált is Hvalstrand közelében egy öbölben egy lakást, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az Oslo fjordra. Furcsa módon ugyanazt az öblöt nézte ki magának, ahol még Kolgrim csónakba csalta és sorsára hagyta a kis Mattiast. Rikard erről persze nem tudott. Elérkezett a költözés napja. Jól megpakolták a hatalmas teherautót. Blanzeflor rögtön befészkelte magát a vezető mellé. Amikor megérkeztek, a kutya rögtön felmérte a terepet. Nagy örömére a szomszédságban talált két mérges kan kutyát. Rá is zendítettek rögtön. KARÁCSONY ELŐTT kezdődtek meg a fájások.
Vinnie-t idejében bevitték a drammeni kórházba, és Christoffer Volden császármetszést hajtott végre rajta. Vinnie nem tudott magáról, elaltatták. Christoffer karján egy kis csomaggal odasietett a kint várakozó, halálsápadt Rikardhoz. Rikard megmerevedett. Ilyen szörnyű látványra igazán nem számított. Loncsos, szürke haj lógott a hegyes vállakra. Az újszülött madárkaromszerű kezével ide-oda hadonászott, és közben szörnyen ordított. Ilyen csúnya arcot még soha életében nem látott. Vonásai szabálytalanok, szögletesek voltak. Sírás közben egy pillanatra felnyitotta a szemét. Így megpillanthatták piszkossárga szemgolyóját. Ami mindennél roszszabb: hajából hegyes manófülek kandikáltak ki. Erős, nagy gyermek volt. Feje körülbelül akkora, mint egy egyéves gyermeké. Tenyere is jókora. Már most sejteni lehetett, hogy valaha jó nagy lapátkeze lesz. Rikard nem tudta összeszedni a gondolatait. Képtelen volt elképzelni a jövőt. Vinnie magát fogja okolni ezért – gondolta rögtön. Vagy megutál engem, amiért belement a házasságba. Mi lesz a fényképezéssel? Az öreg Henning alig várta, hogy lefényképezhesse a családot. Öt nemzedék egy képen. De így? – Szegénykém – suttogta. – Ígérem, nagyon fogunk szeretni, kisfiam! Christoffer röviden csak ennyit mondott: – Kislány. Erre Rikard a kezébe temette az arcát és elsírta
magát. A KISLÁNYT TOVÁNAK keresztelték. Ez a név jutott először az eszükbe. Amikor Vinnie ráadta az édes kislányokra való babaruhákat, még hangsúlyosabbá vált a csúnyasága. Ezért amikor járni kezdett, inkább kertésznadrágot, melegítőt adtak rá. Ezekben legalább úgy festett, mint egy kis manó, aki csak véletlenül pottyant az emberek közé. Nem volt kedves gyerek, de ne feledjük, Benedikte sem volt az gyermekkorában. Az évek során sokat változott. Tova esetében is ebben reménykedtek. Nagyon kis növésű volt. Silje felismerte volna benne Hanna boszorkányt. Vinnie sok örömet talált a gyermeknevelésben. Eszébe jutott saját gyermekkora. Kamma házában ő is csúnyának, kívülállónak érezte magát. Rikard és Vinnie mindent megtett azért, hogy Tova ne érezze magát kitaszítottnak, mint Vinnie kiskorában. Eddig sikerült megóvniuk a gyermeket a rosszindulatú emberektől. De mi lesz, ha iskolába megy? Tovának sajnos osztoznia kell az átokverte leszármazottak nehéz sorsában. Az egész nemzetség kétségbeesve, egy emberként tette föl a kérdést: mikor szabadulunk meg végre az átoktól? EGY TAVASZI ESTÉN, 1939 márciusában Benedikte épp a temetőben járt Sander sírjánál. Rendbe akarta hozni a hóolvadás után. A vidék csúnya látványt nyújtott. Itt-ott foltok-
ban még megmaradt a piszkos hó. Benedikte guggolva tisztította meg a sírt a hervadt levektől. Sokszor ellátogatott ide, nagyon hiányzott neki Sander. A felelőtlen szépfiú, aki aztán érett férfiként csodálatos támasza volt egy életen át. Idős korára egyre gyakrabban betegeskedett, Benediktére szorult. Az asszony számára sosem jelentett terhet az ápolása. Állandó félelemben élt, hogy elveszítheti. Hiába tudta, hogy megkönnyebbülést hozott számára a halál, hogy megszabadult a szenvedésektől, nagyon hiányzott neki. Valaki közeledett a sírok között. Először észre sem vette, hiszen sokan jártak kint a temetőben. De az alak határozottan felé tartott. Felnézett. – Imre! Te jó ég, milyen régóta nem látták egymást! Talán két éve is megvan. Előtte meg tizenkét éve… Imre rámosolygott. Mosolya ellenállhatatlan volt, mint mindig. Tekintete azonban nyugtalanítóan komoly maradt. Szőke haja úgy fénylett a márciusi reggelen, hogy szinte földöntúli glóriát vont a feje köré. – Drága Benedikte, olyan jó, hogy újra látlak. Remekül nézel ki. Egyáltalán nem öregszel. – Te sem – mosolygott Benedikte. – Imre, most feltétlenül el kell jönnöd a Hársfaligetbe, üdvözölnöd kell a többieket. Nemzetségünknek nemrég született egy új tagja, Tova. Meg kell látogatnod, Vinnie már annyit hallott rólad, végre találkozhatna veled. – Nem tehetem, Benedikte. Azonnal vissza kell
mennem. Csak meg szeretnélek kérni valamire: – Hallgatlak – Benedikte megérezte Imre hangján a helyzet komolyságát. – Itt tudnál maradni egy darabig? – A temetőben? – Igen, amíg mindenki el nem megy. – Persze, maradhatok. Senki nem vár. Sander közelében mindig jól érzem magam. Imre bólintott. – Akkor már itt sem vagyok. Egy perccel sem maradhatok tovább a szükségesnél. Ég áldjon, kedvesem! Kezébe fogta az arcát, és homlokon csókolta. Benediktének hirtelen eszébe jutott valami. – A fekete szárnyú angyalok vitték el a mandragóragyökeret? – Igen. Muszáj volt. Ne kérdezd, miért! Egyébként a kis Továt jól ismerem – mosolygott. – Különleges védelmem alatt áll. – Valóban? – kérdezte boldogan Benedikte – Te vagy a védelmezője? Ezt azonnal elmesélem Rikardnak és Vinnie-nek. Szabad? – Persze, meséld csak. – Örülni fognak neki. Mikor találkozunk megint, Imre? – Hamarabb, mint gondolnád. – Megijesztesz! A férfi gyorsan átölelte, és már el is indult a kijárat felé, majd eltűnt. Benedikte még sokáig érezte magán Imre ölelését.
A temető kezdett elnéptelenedni. Besötétedett. Talált egy padot a közelben. Leült, arccal Sander sírja felé. A közelben feküdt Malin és Per Volden. Henning két felesége, Anneli és Agnete is itt nyugodott. Hátul Viljar és Belinda sírja látszott. A nagyszülei. Jaj, hogy elment az idő… Egyedül maradt a temetőben. Vagy mégsem? Sötét árnyak hemzsegtek körülötte. Honnan kerültek ide? Hatvanhét évét meghazudtolva pattant fel a padról. Előtte egy hatalmas, régi ruhákba öltözött férfi magasodott. Torz, de barátságos vonásai voltak. – Jó Tengel – suttogta Benedikte –, Isten hozott! Őseink ritkán szoktak felkeresni minket. Inkább Imrét küldik maguk helyett. Korábban pedig Marcót. – Így van – hallotta Jó Tengel mély, nyugodt hangját. – Imre élő ember, nem kell testet öltenie, mint nekünk. – Ennek ellenére nem jön túl gyakran a Hársfaligetbe, hiszen gonosz ősünk szemmel tartja a házat. De hol bujkál? És mi van apjával, Marcóval? Fiatalabb, mint Henning. – Ez maradjon az ő titkuk – mosolygott Tengel. – Idővel majd kiderül. Mindenki eljött. Az összes átokkal sújtott, illetve kiválasztott leszármazott, akik a graastensholmi temetőben pihentek. Tarjei, Niklas, Ulvhedin, Ingrid és Heike. – Mi járatban vagytok? – kérdezte Benedikte. – Arra akarunk kérni benneteket, legyetek na-
gyon óvatosak. Történt valami, ami nyugtalansággal tölt el minket. – Igen? Micsoda? – kérdezte ijedten Benedikte. – Felkeresett bennünket a Vándor. Minden nap ellátogat Gonosz Tengel nyugvóhelyére, hogy megbizonyosodjon róla, elég mélyen szendereg-e. Ma reggel is ott járt. Üresen találta a nyughelyet. Benedikte megrémült. – Micsoda? De hiszen még nem érkezett el az ideje! – Tudom, mire gondolsz. Nataniel még gyerek. Időre van szüksége, hogy kellően felvértezze magát a gonosz ellen. A Vándor azt állítja, semmi jel nem mutat arra, hogy Gonosz Tengel a Hársfaligetbe tart. Úgy tűnik, más tervei vannak. De a Vándor nem találja. – De hogyhogy ilyen hirtelen? – Valaki, valahol felkeltette furulyaszóval. Most a szép, vörös hajú Ingrid csatlakozott a beszélgetőkhöz: – Már arra is gondoltunk, hogy lent jártak a búvóhelyén és megtalálták. Azt hitték, múmia. Ezt aztán elvetettük. Benedikte bólintott. – A bűz… – Igen. Egyetlen földi halandó sem bírná ki a körülötte lévő bűzt. Meghalna az undortól. Valaki felébresztette szendergéséből. A Vándort is sikerült megtévesztenie. Márpedig ez iszonyú erőfeszítésébe kerül. Így biztosak lehetünk abban, hogy egyelőre másra nem marad energiája.
– Óvatosak leszünk, ígérem – szólt Benedikte. – Erre akartunk kérni. Szólj a többieknek is, ha valami gyanúsat észlelnek, rögtön figyelmeztessenek téged. Te majd kapcsolatba lépsz velünk. – Rendben van. Beszélek velük. – Különösen Christát figyelmeztesd. Tartsa nyitva a szemét, nehogy kár essék Natanielben! A fiúnak a jövőben nem szabad a Hársfaligetbe mennie, mivel Gonosz Tengel szemmel tartja a birtokot. A kis Továt is tartsák otthon a szülei, ne látogasson meg benneteket! Benedikte megígérte. – Folyamatosan kapcsolatban maradunk egymással? – Igen, egész idő alatt – nyugtatta meg Tengel. – Heike lesz az összekötő. Benedikte rámosolygott a barátságos óriásra, aki gyorsan viszonozta a mosolyát. Elöntötte az aggodalom. Hogy fogja tudni megvédeni szeretteit? – Te nem tudod megvédeni őket – szólt Tengel, kitalálva a gondolatait. – Mindenkinek van védelmezője közöttünk. Natanielnek Linde-Lou, Tovának Imre. – De hát Imre nem jöhet a Hársfaligetbe! – Tova nem is lakik a Hársfaligetben. Egyébként most láttad Imrét utoljára. Legközelebb valaki más jön helyette. – Jaj, milyen kár! Imre olyan sokáig segítette nemzetségünket. – Ezért kell leváltani.
– De hisz az imént azt mondta, nemsokára találkozunk. – Nem saját magára, hanem utódjára gondolt – válaszolta Tengel. – Ne aggódjatok nagyon Gonosz Tengel miatt. Figyelmeztetnünk kellett benneteket, legyetek óvatosak. De ne feledjétek, kutatunk utána. Csak idő kérdése, mikor bukkanunk a nyomára. Aztán a Vándor furulyaszóval megint elszenderíti. Ég áldjon, Benedikte! Nemsokára hallasz majd felőlünk. Aztán olyan gyorsan, amilyen gyorsan jöttek, el is tűntek Benedikte szeme elől. A temető elnéptelenedett. EGY HÉTTEL KÉSŐBB a német csapatok bevonultak Prágába, miután Hitler ígértet tett, hogy Ausztrián és a Szudéta-vidéken kívül nem foglal el több területet Európában. A Vándor tudta, merre folytassa a keresést…
Utószó HALDENBEN 1937-ben valójában nem volt feketehimlő-járvány. De történetünk akármelyik városban játszódhatott volna. Svédországban, Stockholmban 1963-ban tört ki himlőjárvány. 27 ember megbetegedett, négyen meghaltak. 1980-ban bejelentették, hogy a világot nem fenyegeti többé himlőveszély. Később, még ugyanebben az évben, egy angliai kutatólaboratóriumban egy női asszisztens elővigyázatlanul kezelte a himlővírust, és meghalt. Több embert megfertőzött. Ő volt az utolsó áldozata ennek a szörnyű betegségnek.
