A svéd nyelvű eredeti mű címe: Sma män kastar långa skuggor Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © András Katalin, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-67-5 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: ktietrykkeriet i Trondhjem Ára: 392 Ft Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a; levélcím: 1900 Budapest, telefon: 270-2229), és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj az 1996. decemberi kötettel bezárólag 330 Ft/kötet, 1997. januártól 400 Ft/kötet.
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincnyolcadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Csigaház Megrázó gyermekkori élményei miatt Karine Volden visszahúzódó kamaszlánnyá serdül. Maga sem érti miért, de fél kapcsolatot teremteni az emberekkel. A második világháborúban egy katonatiszt brutálisan rátámad Karinéra. A lány hevesen védekezik – ám a következményekkel ugyancsak nehezen tud megbirkózni, Lelkifurdalását növeli, hogy úgy érzi, bátyja, Jonathan az ő bűne miatt került német koncentrációs táborba…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól fél-
nek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet Dolomitok, 1939. március 9. SŰRŰN, PUHÁN HULLOTT a hó az Olaszország, Ausztria és Jugoszlávia közötti hármas határ vidékén, mintha azt gondolná, hadd országoljon a tél még egy kis ideig. A kis hegyi falu csendes utcácskáin az éjszaka békéje honolt, imitt-amott derengett csak fel egy-egy melegsárga ablak fénye a sötétségben. Az utca csöndjét egyszer csak sietős, botladozó léptek zaja verte fel, kimerülten fújtató tüdő szapora lélegzése, majd a doktor csengőjének eszeveszett csörömpölése. A doktor álmos szemét dörzsölve nyitotta ki az ajtót, mire a küszöbről majdhogynem bezuhant a szobába valaki. Egy részeges csavargó volt, mindenki ismerte a környéken. Szemében rémülettel, görcsösen kapaszkodott a doktorba. – Láttam… láttam… A doktor megrázta a vállánál fogva. – Na, mit láttál? Fehér elefántokat? A csavargó csak a fejét ingatta, egy hang sem jött ki a torkán. – Ott ment… Nem, nem ment… hanem valahogy repült előre. De állva… Nem látott meg… Eltűnt a hófüggöny mögött… észak fele… Borzalmas bűz maradt utána… – Mi a csodát láttál te? – kérdezte ingerülten az orvos. A csavargó azonban végképp elvesztette a fonalat, csak összefüggéstelen motyogás jött ki a száján. – Delírium? Nekem az sose volt. Nem is ittam sokat. Csak egész keveset… Egyszerre összerogyott a doktor karjában. Öreg, elhasznált szíve nem tudott megbirkózni a megrázkódtatással.
Március 10. Erdős hegyoldal a Jura hegységben, Ingolstadttól északra Varjak… Varjak és hollók köröztek feldúltan az erdő egyik pontja felett. Izgatott rikácsolásuktól nem volt nyugta a környék lakóinak, végül sötétedéskor néhány férfi elindult, hogy körülnézzen arrafelé. Feljutottak arra a helyre a hegyoldalon, amelyik felett a varjak röpködtek. Jövetelükre abbamaradt a rikácsolás, ám egy öreg fa körül egész sereg halott madarat pillantottak meg az erdőben. Semmilyen nyom sem utalt arra, hogy mi okozta a varjaknak és hollóknak ezt a tömeges elhullását – azon az orrfacsaró, maró szagon kívül, amely majd megfojtotta az embereket. A felboncolt madarakon nem tapasztalták mérgezés jeleit. Szívbénulásban pusztultak el – vélte a boncnok. A madarak könnyen belepusztulhatnak az ijedelembe. Magdeburg, március 11. Fiatal pár autózott ki késő este a városon kívülre. Egy mellékúton leállították a kocsit, és egymáshoz bújva üldögéltek a sötétben. Szerelmes szavaikat nem idegen füleknek szánták. A fiatal lány egyszer csak megdermedt ültében. – Láttad? – Mit? – Ott… Jaj! – Mi az? Mi a csodát láttál? A lány felsikoltott és hisztérikusan a fiú ölébe vetette magát. Az heves mozdulattal kiszabadította a karját és beindította a motort. Őrült sebességgel hajtottak vissza a városba, egyenesen a rendőrség épületéhez.
Zavarosan, összefüggéstelenül számoltak be élményükről. – Nem tudjuk, mi volt az, leginkább egy suhanó árnyék. Nem úgy mozgott, ahogy egy ember. Állat sem volt. De abban a sötétségben bármi lehetett volna. És az a bűz! Megborzongtak, mintha émelygés fogta volna el őket a felidézett emlék hatására. – Nem, dehogy megyünk vissza arra a helyre, nincs az a hatalom! Észak felé haladt… Egyenesen északnak. A rendőrség tehetetlen volt. Egy járőrkocsi kiment a helyszínre, de nem találtak semmilyen nyomot. Semmi mást azon az enyhe, kellemetlen szagon kívül, mely északdéli irányban, mint valami végtelen hosszú bőrszíj, rátelepedett a vidékre. Néhány mérfölddel északabbra halott asszony feküdt az árokparton. Táncmulatságból tartott hazafelé. Arcára ráfagyott a rémület, szeme tágra nyitva meredt a hóesésbe. Csak egy héttel később találtak rá. GONOSZ TENGEL újra garázdálkodott. A Jéghegyek Népének szülöttein szinte már pánikhangulat lett úrrá. A nemzetség réme elhagyta nyugvóhelyét. Huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára előbújt az egyik Postojnai-barlangban lévő titkos lakhelyéről. Huszonöt boldog békeév a Jéghegyek Népe számára, amikor nem fenyegette őket Gonosz Tengel garázdálkodása. Imre és a Vándor azonban tudta jól, hogy a szendergő álom hatalma, mely fogva tartja, az évek múltával meggyöngül. A Vándor még éberebben vigyázta, Gonosz Tengel mégis kijátszotta figyelmét, éppen a döntő pillanatban. Mert a ravasz ősapának sikerült megtévesztenie az őrállót: elterelte a gondolatait. Nagy szerencsétlenség érte őket azzal, hogy most jött fel a napvilágra, hisz Nataniel, akinek a harcot kellett felvennie vele, még kisfiú volt. A nemzetség ősei úgy véle-
kedtek, hogy felnőtt férfiként Natanielnek el kell majd utaznia a Jéghegyek Népének völgyébe, és felkutatni azt a helyet, ahová Gonosz Tengel elásta a gonoszság vizével teli korsót. Azután Shira fogja majd megfosztani ártó erejétől az élet forrásának tiszta vizével. Ez az egyedüli módja annak, hogy megtörjék Tengel hatalmát. Nem lesz könnyű vállalkozás, még ha erős segítőket kap is maga mellé. Gonosz Tengel úgy fogja őrizni kincsét, mint a mesebeli sárkány az aranyat. És neki is vannak szövetségesei – többségüket a Jéghegyek Népe nem ismeri. Nataniel tehát most még nem indulhatott el a völgybe. Egy hatéves gyereknek az ilyen kaland öngyilkossággal ért volna fel, s odalett volna a nemzetség, sőt az egész világ reménye. Az emberiség azonban mit sem tudott erről. A Jéghegyek Népének küzdelme csendben zajlott. Kívülállók amúgy sem tehettek volna semmit – csak magukkal rántottak volna másokat is a bajba, ha külső segítséget keresnek. A Jéghegyek Népének ősei kétségbeejtőnek látták a helyzetet. Az utolsó száz évben túlságosan is gyakran fordult elő, hogy furulyaszót hallva Gonosz Tengel félig felébredt szendergéséből, és noha a Vándornak és Shirának minden alkalommal sikerült visszaparancsolnia, a félig eljátszott hívójelekből Tengel erőt merített. Mindig több és több erőt, amit leginkább most lehetett tapasztalni, amikor legutóbb magához tért. Lassan újra életre kelt, magától, habár ezen a módon sosem szerezhette vissza hatalmát egészen… Valami nagyon komoly dolog történhetett. Alighanem az, hogy valahol a nagyvilágban egy ember véletlenül az ő dallamát játszotta el, azt a végzetes hangsort, melynek jelére felébred álmából. És most eltűnt. A Vándor és barátai üldözőbe vették. AZ 1938-AS ÉS 1939-ES ÉVBEN Európa kormányai
meglepő passzivitást mutattak Németországot, Hitlert és pártját illetően. Elnézték, hogy Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát azzal a hivatkozással, hogy az ottani soksok német egyesülni akar az anyaországgal. Ugyanez történt Csehországgal, a szudétanémetek ürügyén. Elcsodálkoztak ugyan az urak, és morgolódtak is egy kissé Angliában, Franciaországban és más országokban, de ennél több nem telt tőlük. Imitt-amott kiadták az ukázt, hogy fenjék meg a késeket, és egy kissé jobban a körmére néztek lagymatag regimentjeiknek. Úgy esett, hogy éppen az utóbbival függött össze Gonosz Tengel mostani felébredése, méghozzá meglehetősen váratlan és kissé talán komikus módon. Azt a hívójelet, melynek hallatára Tengel visszatérhet az emberek világába, egy ördöngös furulyán kellett eljátszani, és egy bizonyos, egészen sajátságos dallam kellett hozzá. Az eredeti hangszer, Gonosz Tengelé, már nem volt meg. Shira megsemmisítette, miután hangja kis híján romlásba taszította Heikét. Tula szintén rábukkant egy félrehangolt furulyára, s egy hajszálon múlott, hogy fel nem ébresztette Tengelt. Ezt a furulyát is Shira pusztította el. Gonosz Tengel segítségével Ulvar talált egy egészen használható furulyát, de azt meg véletlenül ő maga égette el. Azután egy csodabogár spanyol zenész játszott el koncertfurulyáján néhány taktust Gonosz Tengel fülsértő dallamából, s ez óriási katasztrófához vezetett. A Jéghegyek Népének álnok ősapja felébredt szendergéséből, s bár kissé kába és tökéletlen volt ez az ébredés, mert a dallam nagyobbik része nem hangzott el, ahhoz mégis elég, hogy Tengel előjöjjön rejtekéről és megadja a rajtjelet egy világháborúhoz, mielőtt a Vándor újból elaltatta volna kis furulyájának hangjával. Ennek már huszonöt éve, s azóta mindezidáig nem hallatott magáról. A mostani felébredésének története valójában kissé mu-
latságosan kezdődött. Igazából furulyaszó kellett volna hozzá, de… No igen, annyira azért talán ez a szerszám sem állt messze tőle. Az egyik skót regimentnek roppant harcias ezredes állt az élén. Ő Hitler ügyködésében jó alkalmat látott a háborúskodásra. Nagy-Britannia katonai vezetőinek nagyszabású tanácskozásain lázasan buzgólkodott az események felgyorsításán. De még mennyire be kell avatkozni és móresre tanítani ezt a nagy hangon pattogó, bajuszdíszben pompázó alkáplárt! A haditanács többi tagja azonban óvatosságra intette, hisz a háború mindkét félnek oly sok pusztulást okoz. Csalódottan, keserű szájízzel indult vissza Skóciába az ezredes. Hazaérvén máris elrendelte saját ezredének felkészítését egy esetleges háborúra. Majd ők megmutatják, milyen éles a skót bajonett, ha arra kerül sor. Volt az ezrednél jó néhány muzsikus is, akik skót dudán játszottak. Az egyik ilyen dudás – bajtársai röviden csak Macnek szólították –, járatlan lévén a katonazenében, igen szorgalmasan gyakorolt, mert bámulatot akart kelteni a játékával. Otthon nem gyakorolhatott: az asszony megtiltotta. Nem osztotta férje szenvedélyét a duda hangja iránt. Az uniformisba bújtatott dudás ezért a pusztába járt ki esténként, s a nyulaknak, a hófajdoknak, meg a naplementének muzsikált. Szépen játszott. A skót duda hangjára különös hangulat lengte be a fennsíkot. 1939. március 8-án szokás szerint kint töltötte az estét. A végtelen síkság puhán nyúlt el az alkonyi homályban, Mac dudájának panaszos hangja szétterült a tájon. Macet annyira elragadta a játék öröme, hogy rögtönözni kezdett hangszerén. Sokáig keresgélte az új hangzásokat – szó ami szó, ezt már kevésbé lehetett szépnek nevezni –,
mígnem… Mi volt ez? Jeges borzongás futott végig a testén. Újra visszatért a legutolsó zenei témához. Semmiféle gondolat vagy melódia sem volt abban, inkább csak végigsiklott a teljes skála hangjain – de csitt! Mi volt ez ismét? Hangokat hallott. Hangokat a rónaságon átsuhanó szélből. Visszhang volna? Visszhang a szélben? Mintha azt hallotta volna: “Játssz! Folytasd! Játszd el újra és folytasd tovább!” Leírhatatlan félelem fogta el. Mintha valami minden emberi képzelőerőt felülmúló gonoszság gomolygott volna fel körülötte a földből, beburkolva őt a gőzével. Ajka reszketett, mikor újra megérintette a duda fúvókáját. Annyira úrrá lett rajta a rettenet, hogy forgott vele a világ, meleg nedvesség folyt végig a lába szárán, nem tudta visszatartani, miközben megpróbált rátalálni az előző melódiára. Nem volt könnyű, mert hiszen nem valamilyen ismert dallamot játszott, s a gondolatok is össze-vissza kavarogtak a fejében, képtelen volt összpontosítani. A gonosz pedig, bárkitől vagy bármiből áradt is feléje, egyre türelmetlenebb, egyre haragosabb lett. Macnek folytatnia kellett a dallamot. Játszani, játszani. De hogyan? Ezt senki sem mondta meg. Egészen mélyről azt súgta neki valami, hogy meneküljön onnan, ahogy csak a lába bírja, de moccanni sem tudott. Mintha odaszögezték volna. A lába alatt kissé bizonytalan volt a talaj, a hátában a szél fújását érezte… Vagy csak a félelem jeges borzongása volt? Mac kétségbeesetten próbálkozott, de a hangok minduntalan egymásba botlottak. A gonosz erő nyilván nem így képzelte, mert már egészen nekibőszült. Mac ekkor megkísérelt visszatalálni az eredeti témához, de nem ment: reménytelenül nehéz volt, reménytelenül homályos, s a páni
félelem megbénította az emlékezetét. “Játssz, te balfácán! Játssz! Játssz!” – sziszegte a visszhang a szélben. Macről dőlt a veríték, halálra rémült, folyt a könnye, de a dudából csak szánalmas, zagyva hangok törtek elő. Hatalmas dührohamában Tengel irdatlan erővel vágta neki a földnek. Az ütés akkora volt, hogy Mac elvesztette az eszméletét. Mikor újra magához tért, semmire sem emlékezett az egészből. GONOSZ TENGEL TEHÁT felébredt. Éledezett és erőt gyűjtött odújában, a jugoszláviai Postojna barlangja mélyén. Az a kretén csak töredékeket játszott az ébresztőjelből! Ráadásul rossz hangszeren! Miért nem tudta furulyán játszani, mikor azon kell? Idióta! Az összes ember idióta! Miért nem képes senki rendesen eljátszani? Megint csak félig ébredt föl, jobban, mint legutóbb, de nem eléggé. Így még nem tudja uralma alá hajtani a világot. Vagy mégis? Egy-két dologra azért már futja az erejéből. Éles érzékei működésbe léptek. A Jéghegyek Népe? Gondolatai a Hársfaliget felé kalandoztak. Ott nyugalom honolt. Érzékelte ugyan Benedikte jelenlétét, de ő már öregasszony volt, jámbor és együgyű. Tőle nem kellett tartania. Ellenben… Beleszimatolt a levegőbe. Valami új is megjelent ott. Még egy olyan családtag, akire lesújtott az átok? Vagy… tán több is? Veszély! Vibráló érzékei veszélyt jeleztek. Pedig… a Hársfaligetben – úgy tetszett – nem fenyegeti semmi sem. Csak érzett valamit a levegőben, ami azt súgta neki, hogy titkot rejtegetnek előle.
Gonosz Tengelt elfutotta a méreg. Mit rejtegetnek? Vagy kit? Rá fog jönni! Oda kell mennie! Most azonnal! Vagy a Jéghegyek Népének völgyébe? Gondolatai tovább tapogatództak észak felé. Rátalált a völgyre. Nem, a völgyet is csend bontotta. Számított is rá, hiszen álmában gyakran irányította oda gondolatait, és mindent rendben talált. A sok balsikerű próbálkozás után a Jéghegyek Népe alighanem már letett a völgyről. Nincs mit aggódnia áruló vérei miatt. Csupán az a homályos kellemetlen érzés birizgálta, hogy újabb veszélyforrás keletkezett. De nem a völgyben, és nem is a Hársfaligetben Ki kell jutnia innen! A strázsa éppen az imént nézett be szokásos járőrútján. Tengel megvetően elfintorodott. Egy ideig nem jön vissza. Gonosz Tengel felült. Nem esett nehezére, s ez jót ígért. Persze tudta, hogy még nincs igazán ereje teljében. A hangszer is más volt, a dallam is hézagos és befejezetlen. Ám így is sokat lendített rajta. Csak az a gond, miként rejtőzzön el, hogy a Vándor meg az az átkozott némber a rémséges forrásvizével meg ne lássa. Mennyire gyűlölte! Egy ilyen taknyos kis liba, és van képe bemerészkedni a barlangba, sőt, el is jut az élet forrásához! Felfoghatatlan, hogy ez megtörténhetett! Ő mély álomban feküdt, és amire észrevette, már késő volt. Ez a Shira – valahogy így hívták – a leghatalmasabb ellensége. Vagy tán mások is vannak? Gonosz Tengelt bizonytalanság fogta el, megborzongott félelmében, gyanítva, hogy létezik valami ismeretlen veszély is: valaki a Jéghegyek Népéből. Az húzta keresztül a terveit egyre-másra. Pedig
annak az embernek mostanra már meg kellett halnia. És most itt ez az új. Nagy-nagy veszély. Meg egy kisebb is? Oroszlánként hörgött tehetetlen dühében. Rejtegetnek előle valakit vagy valakiket, de meg fognak fizetni érte! Egyenként fogja kiirtani valamennyit, lassan és iszonyú kínok között fognak kiszenvedni… Gonosz Tengel felegyenesedett, és kibotorkált a folyosóra. Postojna hatalmas barlangjait csend ülte meg, a turisták mind a napvilágot választották. Az volt a szándéka, hogy a Hársfaliget felé veszi útját, a lehető leggyorsabban. Érezte, hogy még nem nyerte vissza teljesen a hatalmát, de azt is, hogy többre képes, mint legutóbb, s ezzel vigasztalva magát, útnak eredt. Közvetlenül a föld felett suhant előre a rá jellemző gyors iramban. A nap lement, leszállt az est. Lakatlan vidékeken haladt át, de inkább véletlenségből, semmint tudatos megfontolásból. Gonosz Tengel mit sem törődött az emberekkel, fütyült rá, hogy észreveszik-e vagy sem. A Dolomitok egyik faluja szélén meglátta egy részeges csavargó. No és? Tengel csak mosolygott, azzal a vérfagyasztó, torz vigyorral, melyben nyoma sem volt jókedvnek, vidámságnak vagy humornak. Csupa jeges káröröm, diadalittas álnokság. Folytatta útját észak felé. Minden jól alakult, érezte, hogy fokozódik az ereje. Egy erdőben megállt, hogy egy kicsit átgondolja terveit, de varjak és hollók háborgatták: el kellett zavarnia őket. A legtöbbjük persze mindjárt szörnyethalt. A hátborzongató vigyor újra megjelent az ábrázatán. Szóval nem vesztette el a hatalmát, de nem ám! Valamivel északabbra fura jármű fölött haladt át. A fényes alkalmatosságot nem lovak húzták, és egy emberpár ült benne. Az emberek világát vizslató gondolataival Gonosz Tengel látott már efféle batárokat az utóbbi években. Sok furcsaságot látott, amit nem tudott hova tenni. Persze sosem ismerte volna el a tudatlanságát.
Azután egyenesen lecsapott egy asszonyra. Tyűha, micsoda sikoltozást csapott! Lepisszegte, erre az holtan rogyott a földre. Remek! De azután… Gonosz Tengel csak az ösztöneire hagyatkozott, nem gondolt a földrajzi fogalmakkal. Mit sem tudott arról, hogy Németországban jár, Berlin közelében. Zajokat hallott a város felől. Éles érzékeivel fel tudta fogni, mi történik odalent, több mérföldnyi távolságban. Csábítóan hatottak rá az ingerek. Annyira vonzotta, amit észlelt, hogy irányt változtatott, és tett egy kis kitérőt, hogy többet lásson és halljon belőle. Azért egy kissé mégiscsak aggódott. A hatalma csak nem volt olyan, mint szerette volna. Lelassult, s ellenállásba ütközött, valahányszor megpróbálkozott valamivel. No és hogy fog hosszabb ideig elbújni a Vándor szeme elől? Az előtt a némber előtt is láthatatlanná akarta tenni magát, de nem sikerült. Megcsappant az ereje, s ez annyira dühítette, hogy majd megháborodott. Miért, miért nem tudta az a balfácán rendesen lejátszani a hívójelet az idétlen hangszerével? Miért kell mindig mindennek félbemaradnia? A nagy Tengel nem ezt a sorsot érdemelné! Vajon hogyan fogja eltüntetni a nyomokat, nehogy a Vándor meg a többiek rátaláljanak? A VÁNDOR ÜLDÖZŐBE vette. Gonosz Tengel nyomát könnyűszerrel lehetett követni. A bűz, amit hátrahagyott, undorító szalagként húzódott a levegőben. Nem is annyira a 650 éve a föld alatt penészedő lény szaga volt ez, bár az sem éppen a rózsáét vagy a liliomét idézte. Nem, sokkal inkább a tökélyre vitt gonoszság bűze itta be magát a fűbe meg a fákba, amerre elhúzott fölöttük.
A Vándor rálelt arra a helyre, ahol Gonosz Tengel pihenőt tartott, s látta a töméntelen madártetemet. Rábukkant az asszony holttestére is az árokparton, még mielőtt bárki más felfedezte volna. És kisvártatva észlelte azt is, hogy Tengel nem tart lélekszakadva, nyílegyenesen a Hársfaliget vagy a Jéghegyek Népének völgye irányába. Letért kelet felé, bizonyára valami más is járt a fejében. A Vándor beszámolt Jó Tengelnek és segítőinek a történtekről. Azután gálád ősapja nyomába eredt. GONOSZ TENGEL ELBÚJT az egyik tribün felett egy beszögellésben, fent, egészen magasan. Egy hatalmas stadionban kötött ki ugyanis, s a pályán csak úgy nyüzsgött a tömeg. – Sieg Heil! – üvöltöttek, és karjukat a tribün felé lendítették. Egy kistermetű, nevetséges férfi állt ott, és hangzatos, gyűlölettől fröcsögő szavakat ordibált. Gonosz Tengel kihallotta közülük, hogy “Juden” meg hogy “Lebensraum”. A német szavak semmit sem mondtak neki, ellenben a gondolatokban úgy olvasott, mint a nyitott könyvben. A bajuszos kisember gondolatai egész jól egybevágtak az övéivel. Ez a hataloméhség és kíméletlenség a kedvére való volt… A kisemberek – akár testileg, akár szellemileg törpék –, nagyon is hosszú árnyékot vethetnek. Két egyenruhás ember haladt el Tengel búvóhelye alatt. A szörnyeteg beljebb húzódott. Az egyik egyenruhás az áporodott szagra panaszkodott. Nem, nem áporodott ez – mondta a másik, ez maró szag, undorító, orrfacsaró, pfuj, életemben nem éreztem még ilyen förtelmes bűzt! Felfuvalkodott hólyagok! – húzta el fitymálva a száját Tengel.
Figyelmét újra a szónokra, meg a szorosan mögötte álló bizalmasaira összpontosította. Maga a szónok nem érdekelte túlzottan: nagyon is ostoba, azonkívül nevetséges a hajviselete meg az öltözéke. Beképzelt senki, üresfejű szájhős. Volt ott még egy nagydarab, hájas fickó egy csomó csingilingivel az uniformisán. Tengel keskeny szája megvetően biggyedt le. Egy alacsony, keszeg figura állt a pókhasú mellett, és igyekezett tiszteletet parancsolóan festeni. Éles elme, de túl sok őrült gondolattal. Hanem amazok ott… Ők már jobban tetszettek Tengelnek. Akik amott, kicsit távolabbra álltak. Egy magas, szakállas katonatiszt, üvegkarikákkal a szeme előtt. Vérfagyasztó, cinikus – pompás példány. No és az? Az ott, a szikár katonatiszt balján. Fiatalabb és jóképűbb volt a mellette állónál, és Tengel szimata szerint majdnem az embertelenségig kíméletlen. Kegyetlen, de talán még nem eléggé. Egyelőre. Tengel ábrázatán újabb halálos vigyor jelent meg. Ez az ember tetszett neki! Megelégedésére hamarosan többet is megtudott a markáns arcú fiatalemberről. A vicces kis ember kitüntetéseket, “rendjeleket” osztogatott, így nevezte őket. Egyik katonát a másik után szólították előre, és újabb lifegőket kaptak a mellükre. Kész röhej – gondolta Tengel. Lényeg azonban, hogy a fiatal tisztet is kiszólították. Reinhard Heydrich volt a neve, és kiderült, hogy nagy érdemeket szerzett a rendőrség testületében, vagy valami ilyesmiben. Tengel közönyösen lerázta magáról a sok üres fecsegést. Mindenesetre ebben az emberben bízni lehetett. Tengel biztos volt benne, hogy nagy hatalma lesz egyszer, csak egy kicsit a hóna alá kell majd nyúlni. A nagygyűlés véget ért, az emelvényről lelépett mindenki, és elmasíroztak Gonosz Tengel búvóhelye alatt.
Megvető pillantással követte alakjukat. Magasan fölötte állt ezeknek a földi mitugrászoknak. Ám ott lépdelt az ő embere… A VÁNDOR EGY NAPPAL azután érkezett Berlinbe, hogy bejelentették a dermesztő hírt, mely rögtön bejárta a világot: Német csapatok vonultak be Prágába: Csehszlovákia elvesztette függetlenségét. A második világháború fenyegetése komor viharfelhőként tornyosult a horizonton. A Vándor követte Gonosz Tengel nyomait a berlini stadionig. Ott azonban hirtelen teljesen eltűnt minden nyom, olyannyira, hogy a Vándor már-már kétségbe vonta saját érzékeinek épségét. Súlyos dolog történt: Gonosz Tengelnek sikerült tökéletesen elrejtőznie. Kámforrá vált, anélkül, hogy egyetlen nyomot is hagyott volna maga után. Márpedig ez iszonyatos következményekkel járhatott.
2. fejezet VETLE VOLDEN három gyermekének természete merőben más irányba fejlődött. Az 1939-es esztendőben Mari tizenhét éves volt, Jonathan tizenöt, Karine pedig tizenhárom. A felszínes szemlélőnek mindhárman jól nevelt, alkalmazkodó gyermeknek tűntek. Ezt a benyomást azonban csupán az okozta, hogy – különösen a lányok –, ügyesen titkolták valódi érzéseiket és gondolataikat. Mari, a legidősebb gyerek volt a legközvetlenebb közülük. Mennyit mérgelődött a neve miatt! – Malin és Mali, Marit és Mari – fintorgott –, hát semmi fantázia nem szorult a Jéghegyek Népébe? Egyikük sem tudja, mikor kiről van szó, törniük kell a fejüket, melyik is az a Mari. Márpedig én én vagyok! Csakis és egyedül én! – Hát persze, a világ közepe – jegyezte meg ilyenkor Jonathan, merthogy örökké abajgatták egymást. Mari az embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik betegesen próbálnak elkerülni minden kellemetlenséget. Létszükséglet számukra, hogy mindenki szeresse őket, és mindenki mindenkivel jóban legyen. Mari el sem tudott képzelni rosszabbat, mint ha valaki mérges vagy rosszkedvű. Ájulás kerülgette, ha veszekedést hallott, s ha a fülébe jutott volna, hogy valaki nem kedveli, biztosan összeomlik. Nem bírta elviselni, ha szenvedésről hall, mindegy, hogy emberről vagy állatról volt szó, és teljes képtelenség lett volna, hogy két civódó ember közül valamelyiknek a pártjára álljon. Hiszen akkor a másik fél megharagudott volna rá! Senki emberfia sem élhet így, Mari azonban megpróbálta. Emiatt felületes, folyton vihorászó libuskának tartották.
Mindenen nevetgélt, akkor is, amikor nem kellett volna, s alighogy észrevett valamilyen elégedetlenséget vagy békétlenséget az osztálytársai között, menten igyekezett elsimítani a dolgot. Ha nem járt sikerrel, könnyedén tréfálkozva elhagyta a porondot. Mari tehát mindenkivel jó viszonyra törekedett. Ezért azután túlzottan is adakozó volt, mindenét elajándékozta, elosztogatta. Becsületes ember lévén álmában sem jutott volna eszébe, hogy meglopja a szüleit, de a vásárlásból visszajáró aprópénzzel bizony néha kissé hanyagul bánt. Sosem számításból tette: egyszerűen megfeledkezett róla. És az összes pénzen nyalánkságokat vett a barátnőinek. Sok barátja volt, de testi-lelki jóbarátja egy sem. Elfogadták az osztály mókamesterének és fővagányának, de senki sem vette komolyan. Külsőre nagyon hasonlított francia édesanyjára, mozdulatainak elevenségében is, apjától, Vetlétől pedig derűs kedélyét örökölte. Különlegesen egyéni, hosszúkás arcára, fekete hajára, barna szemére mindenki emlékezett, aki akár csak egyszer is látta. Tagadhatatlan, hogy egy kicsit sok fiúügye volt, hisz egy életvidám, nyíltszívű kislány mindig népszerű. Ahhoz azonban túlságosan is éretlenek voltak ezek a fiúk, hogy megértsék Mari kétségbeesett, elszánt küzdelmét a szeretetért. A mostani, 1939-es esztendőig sikerült legalább húsz fiúval halálos és sírig tartó szerelembe esnie. A szerelem ugyanolyan hirtelen és végérvényesen halt el nála, mint amilyen hatalmas erővel lobbant lángra és égett a szívében. Jonathannak, aki nem ment a szomszédba egy-két csípős megjegyzésért, óhatatlanul szemet szúrt nővére könynyelműsége. – Állítólag a családfánkon a mi águnk dolga lesz elszaporítani az embereket a földön. Apa és anya jól indított a három gyerekkel. Ezek után neked is tudnod kell, mi a
kötelességed. Nosza, sokasodjál csak! Ahogy így elnézem, menni fog. Mari hozzávágott egy párnát, ám öccse szavai szíven találták. Úgy vette ki belőlük, hogy Jonathan haragszik rá. De hát az borzasztó! És tényleg olyan rossz a híre, hogy a saját öccsének is fülébe jutottak a pletykák? Mari elkeseredetten vonult vissza a szobájába. Gombóc volt a torkában. Éppen most találta meg azt a fiút, aki mellett örökre ki tudna tartani, ebben teljesen biztos volt. Most mit csináljon? Szüksége volt egy igazi barátra, kétségbeesetten vágyott rá! De ha az emberek a szájukra veszik, akkor talán mégse… Mitévő legyen? Muszáj találkoznia vele. A fiú Marihoz hasonlóan még tanult, csak más iskolába járt. Mari mindig olyan helyeken lebzselt, ahol a fiú gyakran megfordult, majd felfalta a szemével, s valósággal szívta magába minden pillantását, úgyhogy nem lehetett nem észrevenni határtalan csodálatát. Az ilyesmi pedig nem vezet jóra. Ha túlságosan is könynyű prédának mutatja magát az ember lánya, az bizony nem kedvez a valódi, mély érzelmek kialakulásának. Ez a fiú már megszokta, hogy epekednek érte a lányok, sőt a felnőtt nőknek is tetszik. Megvetően fogadta Mari szenvedélyes és nagyon is átlátszó próbálkozásait. Mindamellett egészen jó maca, gondolta, mindig vidám, és ha hinni lehet annak, amit a fiúk pletykálnak róla az iskolában, elég adakozó típus. Szóval miért ne? Egy-két estét rá lehet szánni. Azután kész. Ha megkaptam, amit akartam, jöhet a következő. Megbeszélte egy barátjával, hogy “véletlenül” hozza össze őket. Ha már megismerkedtek, bármelyik este elhívhatja moziba. És a mozi után jöhet a folytatás. Mari el volt ragadtatva. Szerelmese ránézett! És beszélt vele! “Szevasz” – mondta rekedtes, fátyolos hangon, látszólag közönyösen, mint aki nem akarja kimutatni érzéseit.
“Szevasz”. Hát van ennél szebb szó a világon? Szevasz… Egy kávéházban mutatták be őket egymásnak, s hazafelé jövet Mari egész úton ezt a szót ízlelgette; utánozta a fiú hanglejtését, megpróbálta felvenni férfias, fesztelen arckifejezését. Most már ismerik egymást! Ó, csodás jövő! Mari még nem tudta, mi vár rá otthon. KARINE, Vetle legkisebb gyermeke álmodozó típus volt. Lelkében sokkal súlyosabb titkokat rejtegetett, mint Mari a fiúügyeivel és a társ utáni sóvárgásával. Karine mindig a magányt kereste. Távolba vesző tekintettel bóklászott az úton vagy az erdőszéli réteken, beszélgetett magában, ábrándozott, álmokat szövögetett. Biztosan hiányzott neki, hogy kitárhassa szívét valakinek, de még nem talált olyan barátnőt vagy barátot, aki bele tudott volna illeszkedni gondolatainak világába és akivel megoszthatta volna őket. Akárki nem lett volna alkalmas erre. Ezért van úgy, hogy az írók, a költők és az álmodozók a világ legmagányosabb lényei. Karine nem akart a valóságban élni. Mintha állandó szökésben lett volna a pillanat és a valóság dolgai elől. Oka volt ennek, komoly oka, azon túlmenően is, hogy ilyen természettel született. Rettenetes dolgok történtek vele. Olyan rettenetesek, hogy valószínűleg soha nem fogja újra visszanyerni a lelki egyensúlyát. Ennél nagyobb sebet aligha kaphat valaki. A Jéghegyek Népe elszörnyedt volna, ha tudomására jut. Karine azonban nem szokott mesélni. Tízévesen élte át az első szerencsétlenséget. Mivel mindig is inkább saját fantáziavilágában élt, semmint a való életben, nem sokat tudott az emberekről és az emberi viselkedésről. Egy szép tavaszi délutánon kerékpározni indult a kör-
nyékre. A naplemente imitt-amott már aranyló színekkel festette át a mélykék eget. Az út szabadon nyílt meg előtte, s egyre tovább csalogatta. Egy ligetes dombocskán, amelyet régóta jól ismert, ilyenkor már nyílni szokott a kankalin, meg az ibolya. Meg akarta nézni. Azt remélte, talán még harangvirágot is talál. Egyre távolabb került a falutól, az alkonyatban fürdő, öreg vadalmafákkal és göcsörtös meggyfákkal körülvett, vörös falú parasztházaktól. Érintetlen természet, utolsó bástyája egy eltűnőben lévő kornak. Egy férfi biciklizett felfelé az útnak ugyanazon az oldalán, ahol Karine. Elég öregnek látta az ismeretlent, pedig a valóságban még be sem töltötte a harmincat. Karine nem dicsekedhetett olyan egyéni módon különleges és mutatós külsővel, mint Mari, de fejlett kislány volt, itt-ott már kezdett gömbölyödni, s ezt kinőtt pulóvere ki is emelte. A kerékpáros beszédbe elegyedett a kislánnyal. Sok mindent tudott az állatokról és a természetről, így egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe. Karine meg akarta mutatni azt a bizonyos virágos tisztást a kedves bácsinak, s az szíves-örömest vele tartott. Még tán maga is elhitte, hogy a kislány kezdeményezte a közös kirándulást. Az útról nem látszott a tisztás. Ráfordultak egy keskeny ösvényre, azután nekitámasztották kerékpárjukat egy fának és begyalogoltak az ibolyákkal és halványsárga kankalinokkal tarkított karcsú fűszálak tengerébe. Imitt-amott néhány barka is pipiskedett a zöldben, lármás apró bogarak fátyolozták el a levegőeget. Szél nem fújt, csendes, langymeleg tavaszi este volt, megannyi illat kellette magát a levegőben. – Nézze csak! Katicabogár! – sikkantott boldogan Karine, és hagyta, hogy az állatka felmásszon a kezén. – Emitt meg palástfű! – mutatta a férfi, és letelepedett. –
Hát nem csodálatos a természet? – Az. Ilyenkor a legcsodálatosabb – felelte Karine. Lesimította a füvet, és leült a férfi mellé. Keze fején még ott kapaszkodott a katicabogár. – Csak néha az az érzésem, mintha túl sok véletlen szólna bele, hogy mi fejlődhet ki és mi nem. – Hogy érted ezt? – Hát, annyi az igazságtalanság. És a fölösleges szenvedés. – Bizony, ilyen az élet – bölcselkedett a férfi nem túl eredeti módon. – Igen, nagyon szép itt. Tudod, mihez volna kedvem? – Mihez? – Hanyattvetni magam, és itt aludni egész éjszaka. Pirkadatkor hallgatni a kakukkok énekét, elnézni, ahogy a felkelő nap fényében csillognak-villognak a harmatcseppek a pókhálókon. – Hát, az tényleg jó lenne – mondta Karine, s felragyogott az arca. – Akkor itt maradunk. A kislány szemében aggodalom jelent meg. – Sajnos haza kell mennem. Otthon nem tudják, hol vagyok. – Nem is gondoltam komolyan, hogy egész éjszakára – nevetett fel a férfi –, de egy kis ideig azért lehet. Puff, már el is vágódott a füvön teljes hosszában, s közben egyfolytában nevetett. Kicsit szégyenlősen, de jókedvűen Karine is utánacsinálta. – Jaj, elvesztettem a katicámat! – panaszolta, és keresgélni kezdett a fűben. – Nem baj, egyedül is elboldogul – felelte könnyedén a férfi, s mikor a kislány hátradőlt, sikerült karját gyorsan a tarkója alá tennie. Karine nem örült neki, ő mindig is a magányt kereste, s nem volt hozzászokva idegen emberek testi közelségéhez. De mivel a bácsi is úgy tudott örülni a
természetnek és olyan jól elbeszélgettek, nem ellenkezett. Mereven feküdt, mint a piszkafa, s képzeletben megpróbált határvonalat húzni kettejük közé. De a férfi olyan érdekesen mesélt a természetről, a különböző élményeiről, az útjába került vadállatokról, hogy lassacskán feloldódott. Pompás dolog háton fekve nézegetni a felhőket! A tisztást nyírfák szegélyezték, de könnyű levélkéik meg sem rezzentek. Minden olyan csöndes, olyan békés volt. Megszűnt a külvilág. A férfi felemelte a fejét, a kislány felé fordult és megsimogatta barnára sült, sima gyermekarcát. – Milyen szép a szemed – suttogta. – Nekem? – rebegte Karine és egyre kellemetlenebbnek érezte ezt a kézzelfogható közelséget. A férfi feléje fordult testével is, csípője a combjához ért. – Azt hiszem, haza kell mennem – rebegte reszketeg hangon Karine. – Mindjárt megyünk – nyugtatta meg a férfi. Karine belenézett a szemébe: a férfi tekintete nyugtalannak hatott ide-oda röpködő szembogarával, a mosolya viszont furcsa módon magabiztosságot sugárzott. – Most már tényleg mennem kell. A férfi átfordult és könyökére támaszkodott fölötte, így most már majdnem betakarta egész testét. – A katicabogár! – kiáltotta Karine. – Ne könyököljön rá, összenyomja szegényt! – Fújd föl a katicabogarad! – sziszegte fogai közt a férfi. Ám ameddig ő feltérdelt és kezére támaszkodott, Karine átfordult a hasára és négykézláb mászva keresgélte a katicát, anélkül, hogy tudatában lett volna a valódi veszélynek. A következő pillanatban vaskarmok markolták meg a hátulját, és tépték le róla a kisnadrágját. Felvisított, kisiklott a bilincsből és előremászott. De a férfi megint fölébe kerekedett, odaszorította csupasz altestéhez, Karine felnyögött rémületében, nem értette, mi történik vele, csak
menekülni akart, mert ez ocsmány volt, undorító, nem akarta, hogy összeérjen a bőrük, már egyáltalán nem szerette ezt a bácsit. – Maradj veszteg, te féleszű! – sziszegte a férfi. Karinénak sikerült pár arasznyit előrébb kúsznia, most már azzal sem törődött, hogy agyonnyomja az ibolyákat, de támadója fürgébb volt nála, újra magához vonta, és a vaskarom most már nem engedett. – Ne! Ne! – sikoltozott a kislány. A férfi egyik kezét a szájára tapasztotta. Ezzel lazult a szorítása, és Karinénak sikerült hátára fordulnia. Nagy hiba volt, mert a férfi pontosan így akarta. Karine rámeredt: szeméből vad, könyörtelen elszántságot olvasott ki. – Ne öljön meg! – könyörgött rémülettől elcsukló hangon. – Egy frászt foglak megölni – fújtatott a férfi… Többre nem emlékezett. Sikerült elfojtania, emlékezetéből kiűznie ezt a lidércnyomást, az erőszaknak ezt a sokkoló élményét. Utólag csak az elveszett katicabogárra emlékezett, meg arra, hogy egyedül feküdt a virágos tisztáson elhagyatva, véresen, szinte kibírhatatlan fájdalommal az altestében. Hogy közben mi történt, azt elfelejtette. Ezért is nem mesélt el otthon semmit. Meg szégyellte is volna megmondani, hol érez fájdalmat. Emlékezett, hogy sírt és megpróbálta eltüntetni ott lent azt a csúnyaságot, kisnadrágjával törölte le, és az vérfoltos lett, meg még valami nyúlós is látszott rajta, amiről nem tudta, micsoda, nagyon szégyellte magát és annyira el volt keseredve, hogy aznap csak egészen későn ment haza. Minthogy sikerült elfojtania az emléket és az életről is oly keveset tudott, nem értette, mi történt vele. Ezért, ha lehet, még több kárt tett benne az a megrázkódtatás, amely nem sokkal a tizenkettedik születésnapja után érte. Az egész iskola a fényképészhez készülődött. Karine
duzzogott, mert édesanyja ragaszkodott egy olyan ruhához, amelyet ő mindig is szívből utált. Kora reggel magára vette kedvenc nadrágját a kékkockás blúzzal, és elvonult otthonról, hogy egyedül lehessen gondolataival a szabadban. Még mindig dühtől pukkadozva kuporgott fent a domboldalon, karjával átkulcsolva a térdét. Mélységesen el volt keseredve. Miért kell másnak mutatnia magát, mint amilyen valójában? Miért kell abban a ronda, felnőttes, dámás ruhában díszelegnie csak azért, mert lefotografálják? Aztán majd üveg mögött, bekeretezve pompázhat örök időkig abban a rémes ruhában, amiben rá sem lehet ismerni. Ez borzasztó! Borzasztó! – Szervusz, Karine. Az egyik osztálytársnője apukája köszönt rá. Lemászott a szikláról, és letelepedett Karine mellé. A kislány valami köszönésfélét mormolt, és térdére hajtva a fejét, elrejtette arcát. – Min szomorkodsz? Karine válasz helyett csak szipogott. El akart menni, de az udvariatlanság lett volna. – Azt hittem, már el tetszettek költözni – szólalt meg végre. – Nem tegnapelőttre volt kitűzve a költözés? Lisen mintha azt mondta volna. – Igen, el is költöztünk. Csak még el akartam búcsúzni a falutól, meg még elhozni egy-két holmit. Aztán megláttalak, amikor felmentél ide a sziklára. Karine nem kérdezte meg, miért jött utána. Nem érdekelte. – Bántott valaki? – kérdezte halkan a férfi. – Nem – mormogta Karine. – Csak senki sem ért meg engem. – Mármint a szüleid? – puhatolta a férfi. – Rendesek, nem arról van szó. Csak anyunak néha furcsa ötletei vannak. A férfi óvatosan átölelte a vállát.
– Nem akarod elmondani? A mozdulatra Karine ösztönösen megdermedt. Sosem szerette, ha megérintik, az utóbbi két évben pedig csak fokozódott a viszolygása. Hogy miért, azt nem tudta. – Megértem, hogy nem akarsz rosszat mondani a családodról – mondta jóindulatúan a férfi. – De tudnod kell, hogy bennem barátodra lelsz. Mindig is az volt a véleményem, hogy te egészen különleges kislány vagy, Karine. A szavak melengették, de kellemetlenül érintette, hogy a férfi beszéd közben egyfolytában a mellét bámulta. Karine ijesztően gyors ütemben kezdett fejlődni az utóbbi hónapokban, újabban – édesanyja legnagyobb riadalmára – már melltartót kellett hordania. Gyermeklelke egy nő testében lakott, s ez bizony elég veszélyes kombináció. Mindig akadnak férfiak, akiket ez hoz lázba. Lisen apja közéjük tartozott. Villanyszereléssel foglakozott, markáns arcú, de amúgy jóképű férfi volt, és derék ember hírében állt. A feleségének bizonyára lett volna mit mesélnie a nőügyeiről, de beteges vonzalmáról a Karinéhez hasonló kislányokhoz sejtelme sem volt. Maga Karine pedig miért gyanakodott volna, hiszen a két évvel ezelőtti borzalmas élményt száműzte emlékezetéből, amellett Lisen szülei mindig nagyon kedvesek voltak hozzá. Nem ismerte őket igazán jól, de az osztálytársnői szerint Lisennek volt a legjóképűbb apukája az osztályban. Karine nem osztotta a véleményüket, szerinte Vetle-papa ezerszer jobban nézett ki. Hirtelen úgy érezte, hogy a ruhával meg a fényképésszel kapcsolatos problémája gyerekes ostobaság. Haza akart menni. Lisen apja azonban folytatta a roppant barátságos ölelgetést és paskolgatást, miközben bizonygatta, mennyire megérti őt. Mit értett meg? Hiszen semmit sem mondtam el neki, gondolta Karine. Nem lenne szép dolog panaszkodni a
szüleimre. De olyan kedves, mégsem fojthatom belé a szót. Nem is lett volna rá alkalma, mert a férfi lélegzetvételnyi szünetet sem tartott monológjában. Sok zagyvaságot beszélt össze, hogy milyen örömmel nézegette Karinét, amikor találkozott vele az úton, vagy elmentében meglátta a kertjükben. Nem volt messze a házuk az övéktől, de most már elköltöztek, valahova messzire, Karine nem tudta, hová. A kislánynak jólesett ez a kedveskedés. Megnyugodott, és már rá merte hajtani a fejét a férfi vállára. Otthon nem volt szokás simogatni, becézgetni a gyerekeket: Vetle és Hanne inkább sokat mókáztak velük. Lisen apjából biztonság áradt. Újra kisgyermeknek érezte magát mellette. Amíg el nem kezdte simogatni a mellét. Mozdulatai valami halvány nyugtalansággal töltötték el Karinét. Az elmúlt két évben persze fülébe jutott egy s más az úgynevezett életről, de a virágos tisztáson történteket kiradírozta az emlékezetéből. Most csak valami megmagyarázhatatlan ellenérzés munkált benne, hogy ez nem jó dolog, megfoghatatlan emlékfoszlányok ködlöttek fel benne valami nyomasztóról, amire nem szabad gondolnia, jaj nem, Isten őrizz! Ezek a homályos sejtelmek azonban erőtlenebbek voltak annál, semhogy határozott cselekvésre bírták volna, éppen csak egész testében megdermedt, mikor a súlyos férfikéz végigsiklott rajta. A kéz egykettőre már a blúzát próbálta lehúzni róla. Ekkor valami megmozdult Karinében. A félelem egy ködös, múltbeli dologtól, amit kétségbeesetten igyekezett távol tartani önmagától. Továbbra sem emlékezett rá, de a határtalan félelemre és az iszonyatra igen. Felsikoltott és kitépte magát a férfi kezéből, aminek az lett a vége, hogy blúza a férfi kezében maradt. Amaz nyílsebességgel pattant fel, és Karine után nyúlt. A kislány megcsúszott a szikla sima kőlapján, kezével valami gyökér
vagy inda után kapott, hogy megkapaszkodjon. A férfi ráfeküdt, lerángatta róla a nadrágját, Karine próbált volna elmászni, forgolódott, dobálta magát, rúgott, öklözött, karmolt, hogy csak úgy röpködtek a mohacsomók körülöttük, és a szája telement földdel. Karine haja csupa föld és moha lett, földet köpött a férfi arcába. Teljesen pánikba esett. Azt hitte, az életéért küzd, ezért aztán ütötte-vágta, harapta, rugdosta, ahol érte. Mert az nem lehet, hogy az a szörnyűség még egyszer megtörténjen vele. A férfinak mégis sikerült a magáévá tennie. Sikoltozását elfojtotta egy lapáttenyér, öklével hasztalan püfölte támadója hátát. Szeretett volna meghalni. Meggyalázták, bemocskolták, mostantól senkinek sem tud a szemébe nézni. Rajta van a bélyeg, csakis megvetést érdemel mindenkitől. A férfi elkészült. Felkelt, kapkodva magára rángatta ruháit. – Eszedbe ne jusson fecsegni! Úgyis letagadom. Senki se tudja, hogy a faluban jártam ma. S már ott sem volt. Karine nem bírt lábra állni. Csak feküdt a földön, összekuporodva, mint anyja méhében a magzat, zokogva, reszketve. – Hogy szabad ilyet! – nyöszörögte. – Hogy szabad ilyet? A fénykép siralmas lett. – Ejnye, csupa kóc a hajad – mondta az édesanyja. SOHA SENKINEK nem mondta el, ami történt. Nem azért, mert a férfi megtiltotta. Hanem mert száműzte a tudatából. Elhitette önmagával, hogy csak rossz álom volt. Különben nem élte volna túl. A történtek azonban, ha rejtve is, nyomot hagytak benne. Nagyon-nagyon mély nyomot…
Karine magányosabb lett, mint valaha. Kerülte az elhagyott erdei ösvényeket, ügyelt rá, hogy mindig elég nagy szabad tér vegye körül, és nem távolodott el messzebbre az emberlakta helyektől. De továbbra is kereste természetes közegét, a magányt. Kétségbeesetten vágyott persze az emberi kapcsolatokra, de most már ki volt zárva belőlük. Gyakran érezte magát úgy, mint Shira a barlangokban. A Jéghegyek Népének krónikáiban olvasott róla: Shirát a semmi űrje vette körül, fölötte, alatta, körülötte mindenütt csak az üresség. Mérföldnyi távolság választotta el a többi embertől. Aznap, amikor nővére, Mari az egyetlen és életre szóló szerelmével való találkozás után belépett a házba, Karine éppen terített. Vendégek érkeztek a Hársfaligetből. Mari, aki a boldogságtól majd kibújt a bőréből, a szokásos közvetlen módján mindjárt magához ölelte. Karine, mint mindig, ha hozzáértek, összerándult, mint akit kígyó mart meg, és elhúzódott. Mari azonban mámoros örömében észre sem vette. Már be is perdült a szobájába, hogy azon melegében beírja a nap eseményét a naplójába, melyet titkos helyen tartott a komód mögött. „Ma észrevett! – írta. – Mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Szevasz”. Ahogy a bal kezét odábbrántotta, felsodródtak a lapok, s egy régebben írt oldal tárult elé. “Ma észrevett! Istenem, én vagyok a világ legboldogabb embere!” – olvasta. Döbbenten meredt a papírlapra. Hiszen az egy másik fiú volt! Akiből már száz éve kiábrándult. Utólag nem is érti, mi tetszett neki rajta. Gyorsan visszalapozott az aznapi fiúhoz, de a lelkesedése már megcsappant. Nem tudta, mivel folytassa, mert épp azt készült leírni, hogy Én vagyok a világ legboldogabb embere! Kint a nagyszobában beszélgetés folyt. Henning Lind, a
Jéghegyek Népének nyolcvankilenc éves korelnöke jött látogatóba Vetléhez és családjához. Jonathan – aki tizenöt éves lévén meg volt győződve róla, hogy mindent tud a világról – egy kőszikláról beszélgetett az aggastyánnal. Az a kőszikla az idők kezdete óta ott állt a hársfaligeti birtokon, valahol kint a határban, szántáskor mindig meg kellett kerülni az ekével, ezért generációk során át mérgelődtek miatta a gazdák. Jó Tengeltől fogva a nemzetség mindegyik férfitagja nekiment már fejszével vagy vésővel és kalapáccsal, így a kőtömb biztosan sokat karcsúsodott az idők folyamán, de bőven maradt belőle akkora, hogy ma is sok borsot törjön a szántóvetők orra alá. Jonathan máris kész recepttel szolgált: – Csak alá kell rakni egy kis dinamitot, és gond egy szál se. Az öregember ráemelte tekintetét a fiúra. – No, fiam, ha dinamitot akarsz használni, akkor egy mákszemnyit sem értesz az egészből – mondta kedvetlenül. Jonathan értetlenül nézett rá, ezért elmagyarázta: – Az én apámat, Viljart, mindig ahhoz a sziklához vitte a lába, ha akadt egy kis ideje. Fogta a vésőjét, és a keze alatt jó pár szilánktól elbúcsúzhatott a gránittömb. Apai nagyapám, Eskil ugyanúgy tett, és őelőtte Heike is. Én is megtettem a magamét, ugyanúgy, ahogy valamennyi ősünk, a Hársfaliget valamennyi gazdája. André is elkínlódik ott néha, és Rikard se restellte gyerekkorában. Érted már? Jonathan szégyenkezve bólintott. – A nemzedékek harca a kőszikla ellen. Megértettem. Jó nagy volt régen, ugye? – Óriási! Úgy tudni, Are idejében két embernyi magas volt. – Hú! Most meg már lefelé kell nézni hozzá. – Igen. Érted, mi az, hogy küzdelem, kihívás?
– Hol a fejsze, Henning apó? – Ez már beszéd, fiam! – mosolyodott el az öregember, és kiment a kertbe megnézni, vajon idén is nyílik-e majd annyi virág Hanne híres-nevezetes krókuszkertjében. Mari épp akkor jött le a szobájából. Gondolatai a nagy Ővel való találkozás körül rajzottak. Egy gyerekverset dudorászott. – „Ott röpül a tolvaj szarka, szájából kilóg egy barka.” Jonathan, aki nem bírta ki, hogy ne piszkálja örökké, máris kontrázott: – „Mari szerelme egy marha, lába közt lelóg a farka.” – Jonathan! – üvöltött rá Mari, és utána kapott, hogy eltángálja. Senki sem vette észre, hogy Karine odábbhúzódott és kifelé igyekezett a szobából. De csak az ajtóig jutott, mert éppen belépett Benedikte, Henninggel és a ház ez egyszer komoly arcú urával, Vetle papával együtt. – Gyere ide, kislányom – szólt Benedikte. – Beszélnem kell veletek. Hol vannak a többiek? Jonathan elszaladt Hannéért, Christofferért és Maritért. Vasárnap lévén mindnyájan otthon voltak. Benedikte arca elkomorodott. – Látogatóim voltak – kezdte. – Kint a temetőben. Az őseinkkel beszéltem. A fiatalok hegyezni kezdték a fülüket. Tudták, hogy Benedikte időnként kapcsolatba lép az ősökkel. Mindhárman szerették volna, ha nekik is van ilyen képességük, de ők csak közönséges adottságokkal rendelkeztek. – Először Imre jött el hozzám – folytatta Benedikte. – Ő most látogatott meg utoljára. Azt a megbízást kapta, hogy vigyázzon a kis Továra, legközelebb másvalakit küld majd maga helyett. – Milyen kár! – szólalt meg Christoffer. – Imre olyan
különlegesen szép volt. És olyan jól lehetett vele beszélgetni. – Igen, kár. Nos, Imre arra kért, maradjak ott a temetőben. Azután, hogy már minden látogató hazament, előjöttek az őseink. Áhítatos sóhaj hallatszott a gyerekek sarka felől. – A helyzet nagyon súlyos – mondta Benedikte. – Gonosz Tengel kiszökött a nyughelyéről. – Jaj! – nyögött fel Jonathan. – A Vándor a keresésére indult, de alighanem nyomtalanul eltűnt. – Nahát! – szörnyülködött Mari. A felnőttek elsápadtak. – Így állunk – folytatta Benedikte. – Mindazonáltal nem úgy fest a dolog, hogy errefelé tartana, úgy látszik, más tervei vannak. Ettől függetlenül meg kell tennünk a szükséges óvintézkedéseket. Natanielnek és Tovának többé nem szabad idejönnie, mert Gonosz Tengel szemmel tartja a Hársfaligetet. Mindkettőjük védelméről gondoskodás történt. Tovának Imre az oltalmazója, ahogy már említettem, a kis Natanielnek pedig Linde-Lou. Mindegyikünknek van védelmezője az ősök között, és szükség is lehet rájuk, mert a helyzet kritikus. – Az enyém kicsoda? – kérdezte kíváncsian Mari. Benedikte feléje fordult. – Azt nem tudom. Az enyém Heike, de a tieitekről nincs tudomásom. – Jaj, de kár! – sóhajtott fel Mari. – Én Imrét szerettem volna, mert ő olyan fantasztikusan szép. De hát már foglalt. – Tudjátok, Imre tulajdonképpen nem tartozik az őseink közé, hiszen még él. De az övénél megbízhatóbb védelem aligha képzelhető el. – Akkor inkább Natanielnek volna rá szüksége – vetette közbe Jonathan.
– Tova is az átoksújtotta rokonaink közé tartozik, így ő is veszélyben van. Nem tudjuk, mi lesz majd a küldetése. Azt hiszem, Linde-Lout különleges okból választották Nataniel oltalmazójának, Benne Gonosz Tengel legnagyobb ellenlábasa testesül meg. Linde-Lou szintén a fekete angyalok seregéből származik, és a szíve csordultig tele van jósággal és a kisgyermekek szeretetével. Az kölcsönöz neki különleges erőt. – No de Linde-Lou több embert is megölt, miután meghalt – vitatkozott Mari. – Úgy látszik, nem egészen érted a dolgot – válaszolta Benedikte. – Az igaz, hogy néhány ember szörnyethalt a sokk hatására, mikor meglátták. De nem Linde-Lou akarta így, ő csak kétségbeesetten próbált kapcsolatot találni az élőkkel. Annyi mindent szeretett volna elmondani nekik. Christa volt az egyetlen, aki még látta olyannak, amilyen egykor volt. A többiek mind csak a rémisztő kísértetet látták. – Hm. Szóval így volt – mondta Jonathan. – Igen. Linde-Lou-nak tragikus élete volt. De most már boldog. Imádta Christát, és sokat jelent neki, hogy most Christa gyerekét oltalmazhatja. És őseink szeretnék, ha ti is biztonságos helyre kerülnétek, gyerekek. Mari nyugtalankodni kezdett. – Úgy látják jónak, hogy költözzetek el innen – mondta Benedikte. – Beszéltem Christával, szüksége lenne otthon segítségre a nyolc fia mellé. Örömmel magához venné Marit és Karinét. – Jaj ne! – kiáltott fel Mari. Benedikte a szemébe nézett. – Nem szereted Christát és Abelt? – Dehogynem. Nagyon is – dadogta Mari. – Csak most még szeretnék egy kicsit itt maradni. Ugye nem kell most mindjárt elmennünk? – Holnap reggel indulnotok kell.
Ez borzasztó! – gondolta Mari. Akkor mégse találkozhatok vele. Be kellett látnia, hogy a csatát elvesztette. Annyira jól nem ismerte a fiút, hogy felmenjen hozzá és bejelentse az elutazást. Az igazi nagy szerelem még csak el sem kezdődhet. A szíve mélyén azonban egy hang halkan azt súgta neki, hogy talán éppen azért lesz maradandó a szerelmük, mert sosem teljesedhet be. “Csak az a miénk mindörökre, amit elveszítettünk” – mondta Ibsen. És bizonyára az is, amiből sosem lett semmi. Szép gondolat – állapította meg elérzékenyülve. Karinét nem érintette különösebben érzékenyen, hogy Christánál kell laknia. Sőt, talán még örült is, hogy elkerül ebből a környezetből, ahol annyi elkeserítő élmény érte. És nem is akárhova, hanem Christához és a családjához. Igen, Karine egy cseppet sem bánta ezt az utazást. És úgyis csak rövid időre szól, gondolta. Míg meg nem találják Gonosz Tengelt, és vissza nem parancsolják a barlangjába. – Hát velem mi lesz? – kérdezte Jonathan. – Rád is gondoltunk – felelte Benedikte. – Az utóbbi időben nagyon eluntad az iskolát, igaz? – Jaj, de még hogy! – Hát, az biztos – sóhajtott fel Hanne. – Az osztályzatai zuhannak lefelé. No és reggelenként lelket verni bele… Mit mondjak, sziszifuszi munka! Hiába sikerül végre kicsalogatni az ágyból, egy perc múlva már megint a fején a dunyha. Benedikte bólintott. – Nos, mit szólnál egy iskolamentes évhez, Jonathan? – Óriási ötlet! – lelkendezett Jonathan. – És hova megyek? – Dolgozni fogsz, természetesen. – Az jó lesz! Pénzt fogok keresni!
– Halljátok? Ilyen pénzsóvár fiam van – mondta Vetle mosolyogva. – Apa, nem tudnád elintézni, hogy munkát kapjon a drammeni kórházban? – Drammen túl közel van – válaszolta Christoffer. – Azzal az erővel akár itthon is maradhatna. De beajánlhatom az oslói Ullevaal kórházba. Ott szobát is biztosítanak az alkalmazottaknak. – De hát én nem vagyok orvos! – tiltakozott Jonathan. – Ki mondta, hogy orvosnak kell lenned? – felelte a nagyapja. – Műtősfiú leszel a baleseti sebészeten. Tologatod a betegeket a folyosón, lemosdatod a hullákat meg a frissen beszállított sérülteket. – Pfuj – mondta Hanne és megborzongott. Jonathan is alaposan elsápadt. – A képzetlen kezdőket erre szokás alkalmazni. Ám ha úgy gondolod, hogy nem bírod végigcsinálni… – Dehogynem bírom – vágta rá Jonathan, de a legszívesebben mindjárt leharapta volna a nyelvét. Csakhogy most már kimondta. – Mikor kezdek? – Azt majd elrendezem – ígérte Christoffer. – Sokkal nyugodtabb leszek, ha a három unokámat távol tudom Gonosz Tengel érdeklődésének középpontjától. – Én is – mondta Henning. Pillantásában aggodalom tükröződött. Henning mégiscsak nyolcvankilenc éves. Gonosz ősapjuk bizonyosan lecsap rá. És Benediktére, Henning hatvanhét éves lányára is, az elátkozott leszármazottak egyikére, aki szembe merészelt szállni ős-Tengellel.
3. fejezet A LÁNYOK HAMAR megszoktak Christánál, aki huszonkilenc évével még nem felejtette el, milyen egy érzékeny bakfis lelke. Abel legidősebb fia, Jakob már megnősült és elköltözött otthonról. A második a sorban, Josef, szintén nem lakott otthon, Oslóban sikerült munkát szereznie. A többi fiú még a szülői házban élt. Joakim és David idősebb volt Marinál, Aron pedig egyidős vele. Korban Mari és Karine közé esett a két következő fiú, Adam és Efraim, a sort pedig a legkisebb orgonasíp: a kis Nataniel zárta, aki lényegesen fiatalabb volt féltestvéreinek imponáló létszámú csapatánál. Efraimot kivéve mindannyian jól kijöttek egymással. A házban uralkodó mélyen vallásos szellem szokatlanul érintette a két lányt, különösen Mari lázadozott ellene kezdetben. Christa azonban mindig talált megoldást, és mivel Abel semmit sem kényszerített rá a jövevényekre, a nézeteltérések sorra elsimultak. A kis Nataniel egészen rendkívüli fiúcska volt. Ugyanakkor ijesztő is: röntgenszeme kellemetlenül érintette Marit, úgy érezte, a kisfiú a veséjébe lát, úgyhogy ki sem merte ejteni a száján azt a szót, hogy “fiúk”. Pedig lett volna mit mesélnie, mert az új iskolában nyomban beleesett valakibe. Karine is félt Natanieltől. Ez a gyerek mindent tud rólam, gondolta. Különben miért volna olyan fájdalmas és részvevő a tekintete, amikor rám néz? És miért mosolyogna olyan bátorítón, ha találkozik a tekintetünk? Karine azt hitte, az új iskolában könnyebb lesz majd. Csakhogy az ember nem futhat el önmaga elől. A szünetekben beszélgetett és bolondozott ő is a többi lánnyal együtt az iskolaudvaron, de a szíve halott volt: megölte a
szégyen és az elkeseredés. Milyen tiszták és ártatlanok ezek a lányok az osztályban, gondolta bűntudatosan. Én pedig tisztátalan vagyok, becstelen, nem lenne jogom itt járni-kelni közöttük. Én vagyok a világ legundorítóbb lénye, bűn és szenny tapad rólam mindenhova, olyan vagyok, mint Lady Macbeth, aki nem tudta lemosni kezéről vétkének nyomait. Ne érjen hozzám senki, leprás vagyok, undorító, visszataszító, hát nem látszik meg az arcomon, hogy hova süllyedtem? Hányszor, de hányszor szeretett volna meghalni! Ám azt is tudta, hogy minden öngyilkos roppant terhet rak azokra, akik szerették. Egész hátralevő életükben gyötörni fogja őket a kérdés, hogy miért. Ő pedig már nem tudná elárulni. Mérhetetlenül szégyellte magát. Mint hasonló helyzetben oly sokan mások, a saját lelkére vette más bűnének egész terhét. Ő az, aki megvetést érdemel, akit meg kell kövezni. Magánya egyre mélyült. A fiúcsapatot felélénkítette a lányok megjelenése a hímuralom alatt álló házban. Pontosabban Aron és Adam életkoruknak megfelelően olümposzi magaslatokról nézett le minden nőnemű lényre, beleértve Marit és Karinét is. Szóra sem méltatták őket, s ha a két lány megjelent, rögtön elvonultak, vagy ha maradtak, sokat kellemetlenkedtek velük. Akárcsak annak idején Jakob és Josef Christával, amikor még attól féltek, hogy el akarja foglalni édesanyjuk helyét. Időnként azért megfeledkeztek magukról, és buzgón csatlakoztak a közös játékhoz vagy a vitákhoz, megbocsátva a teremtésnek azt a tévedését, hogy lányok is vannak a világon. Aron és Adam fölényeskedése persze csak múló életkori sajátosság volt; annál rosszabbul állt a helyzet az Abel első házasságából származó fiúk közül a legkisebbel, Efraimmal. Efraimba egy csepp humorérzék sem szorult, s örökké savanyú képpel járt-kelt a házban. Felsőbbrendű lénynek
tartotta magát, egy pillanatra sem felejtette el, hogy egy hetedik fiú hetedik fia. (Ami mellesleg nem volt igaz, mert Joakim Abel első feleségének egy félrelépéséből fogant. Erről azonban egyedül Christának volt tudomása, ő pedig hallgatott róla. Rajta kívül egyikük sem tudta, hogy a hetedik fiú hetedik fia: Nataniel.) Christát nyugtalanította Karine viselkedése. Mi lehet ezzel a kislánnyal? Tudta, hogy Karine mindig is a magányt kedvelte, mégis, olykor valami kétségbeesett sóvárgást látott a szemében. Emberi kapcsolatokra vágyott talán? De akkor miért húzódik vissza mindig? Christa többször is megpróbált közel kerülni hozzá, de Karine azonnal bezárkózott. Eljátszott ugyan az unokatestvéreivel, együtt beszélgetett és nevetgélt velük, de valahogy sosem volt igazán jelen. Mari kevésbé bonyolult léleknek tűnt Christa szemében, de nála is azt látta, hogy sóváran igényli a barátságot, és a kisebb fiúk hűvös távolságtartása nagyon rosszul esik neki. Christa elhatározta, hogy szóba hozza ezt mostohafiainak, Aronnak és Adamnak, de be kellett vallania magának, hogy tart egy ilyen beszélgetéstől. Mindketten roppant nehéz korban voltak, és cseppet sem hajlottak a felnőttekkel való társalgásra. Efraimnak hiába is szólt volna. Ki nem állhatta pogány mostohaanyját. Csakis rabszolgának használta, aki főzhetett és moshatott rá, de a figyelmére nem tarthatott igényt. Ijesztő felfogás egy tizenöt éves gyerek részéről. Christa mindettől függetlenül rendkívül hálás volt a lányoknak. Mind a ketten nagyon ügyesen segítettek neki a házimunkában. Meglepetésére felfedezte, hogy elvétve még egy kis ráérő ideje is marad, amivel addig igazán nem volt elkényeztetve. Természetesen mit sem sejtett arról, hogy Mari veszélyes játékot űz Daviddal, meg Joseffel is, mikor szabad napjain hazajön. David és Mari sokat sugdolózott együtt, s
ez felpiszkálta egymás iránti kíváncsiságukat, és a lány hasonló módon bolondította Josefet is, csak nyíltabban és szemtelenebbül. Egyelőre egyikük sem lépte túl a határt, de ha ez így folytatódik, akkor ki tudja, mi történik… Mari mindenesetre módfelett izgalmasnak találta az életet. Csiklandós gondolatok keringtek a fejében. Karine azonban magányos utakon járt. Christa szóba hozta a dolgot a férjének. Abel bólogatott. – Igen, észrevettem. Karinénak arra van szüksége, hogy szeressen valakit, akinek a segítségével azután meg tudna feledkezni önmagáról, és inkább másokra lenne gondja. – De hiszen itt vannak a kicsik. – Az más – mondta Abel, aki bölcs ember volt. – Ne vegyünk neki egy kiskutyát? Christa elgondolkodott. – De, azt hiszem, az volna a tökéletes megoldás számára. Köszönöm, hogy olyan megértő vagy, Abel! – De akkor az legyen is az övé, ne pedig az összes gyereké. – Persze. De előbb meg kell kérdeznünk Vetlét és Hannét. Hogy egyetértenek-e az ötlettel. Abel bólintott. – Jó. Hívd föl őket még ma! IDŐKÖZBEN JONATHAN megkezdte munkáját a kórházban. Hamar megedződött. Tologatta a betegeket meg a halottakat a kerekes hordágyon, rendbe tette a frissen beszállított sérülteket, persze csak a nagyját takarította le róluk, hogy valamelyest elfogadható állapotba kerüljenek az operáció előtti aprólékos tisztogatásra. Megtanulta lehetőség szerint kicsinosítani a holttesteket, mielőtt a kórboncnok vagy a temetkezési vállalkozó gondjaiba vette őket. Kemény munka jutott ki neki, de összeszorította a fogát és csinálta. Pénzt is kapott, az pedig pompás érzés
volt. Már az a tudat, hogy saját kezével kereste meg a pénzt, növelte önbecsülését. Ahogy teltek a hónapok, egyre felelősségteljesebb munkákat bíztak rá az osztályon. Jól megállta a helyét, mert mindig a maximumra törekedett abban, amit éppen végzett. El is jutott a híre Christofferhez, a nagyapjához Drammenbe. Büszke volt rá a család. EGY TELJES ÉV telt el azóta, hogy Gonosz Tengelnek nyoma veszett Berlinben. A Vándor nem lankadt, éjjelnappal kutatta, de azon túl, hogy homályosan észlelte a rémisztő szörnyeteg közellétét, semmire sem jutott. A Hársfaligetben Heike őrködött, meg még néhányan az ősök közül, de ők sem tapasztaltak semmilyen, Tengelre utaló jelet. Természetesen időről időre körülnéztek a Jéghegyek Népének völgyében is, és ott érezték is a jelenlétét, de az csak a szelleme volt, amely nem tágított onnan, hogy vigyázza a gonoszság vizével teli korsót. Maga Tengel nem volt ott, és egyikük sem tudta, hogy lehet ez. Arra a következtetésre jutottak, hogy még nem nyerte vissza teljesen a hatalmát. Megbújik valahol, és vár. De vajon hol? 1940. áprilisában a németek elfoglalták Norvégiát. Jonathan az ezt követő hónapokban is folytatta munkáját a kórházban. Titkon szívéből gyűlölte a betolakodókat, és szeretett volna csatlakozni az ellenállókhoz, akikről sokfelé suttogtak. Csakhogy egyiküket sem ismerte, és nagyon óvatosan kellett puhatolóznia, mert mindenütt voltak spiclik bőven. Némelyik kórházbeli kollégájáról tudta is, hogy bejáratos a németekhez. Hallott róla, hogy az ellenállási mozgalom nincs igazán megszervezve. Többnyire kisebb csoportokról szóltak csak a hírek, melyek nélkülözték az összefogott vezetést, a csoportok ezért gyakran nem is ismerték egymást. Munkájuk-
ból hiányzott a tervszerűség, és nagyrészt passzív ellenállásra korlátozódott: munkalassításra, a címzetthez soha el nem jutó levelekre, hiányosan teljesített parancsokra, melyek számonkérésekor nagy szemeket meresztettek, és játszották az ostobát a németeknek. A betolakodók úgy érezhették, hogy ködöt döfködnek, nem találtak semmit, amire lecsaphattak volna. A norvégok számára ebben a kezdeti időszakban az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy nem igazán tudták, kiben bízhatnak meg. Meg kellett gondolniuk, ki előtt mit mondanak. Jonathan cselekedni szeretett volna, hiszen fiatal volt és merész, sőt vakmerő, de nem tudta, kihez csatlakozzon, hova forduljon, anélkül, hogy másokat veszélynek tenne ki. Egyszemélyes hadjáratával csak a levegőt kaszabolta. Itt tartott 1941 nyarán. Hanem aztán történt valami az oslói utcán, ami évekre meghatározta későbbi életét. Jonathan csinos, magas termetű fiatalemberré fejlődött. Szőke haját, kék szemét, arcvonásait apjától, Vetlétől örökölte, de sokkal izmosabb volt nála. Feltűnő jelenség, eszményi árja a németek szemében. Azon a nyári napon néhány új ruhadarabot kapott, Hanne mama varrta őket. Egy élénkpiros ing is volt köztük, Hanne ugyanis, francia lévén, szerette a színeket. Jonathan azonnal beleszeretett abba az ingbe. Azonnal bele akart bújni, és végigvonulni benne a Karl Johan utcán, hadd meresztgessék a szemüket a lányok. Még nem volt komoly barátnője, végül is csak tizenhét éves volt, de azért meg-megfordult utánuk. Örült, ha észrevette, hogy tetszik valamelyiknek. Eszébe sem jutott, hogy a piros szín “vörös posztó” a németeknek, provokálja őket. Habár talán nem is annyira a németeket, mint inkább norvég párthíveiket.
Egy négy férfiból, két német SS-katonából és két norvég pártszolgálatosból álló csoport útját állta. Mind a négyen kapatosak voltak. A norvégok megállásra kényszerítették. Ráordítottak, hogy vegye le magáról az ingét. Nem vette le, erre a pisztolyukkal kezdtek hadonászni. Jonathan nem tudta, mitévő legyen, s a szeme sarkából látta, hogy a járókelők meggyorsítják lépteiket. A németek mondtak valami “Bolschewik-Schwein”félét. de inkább csak passzív nézői voltak a jelenetnek. A két norvég viszont imponálni akart német cimboráinak. Lerántották Jonathanról a szép új inget és kettéhasították, hogy csak úgy reccsent. Azt a gyönyörű inget, amin Hanne mama annyit dolgozott! Jonathanban forrt a méreg, de szerencsére uralkodott magán. Igazoltatták, beírták a nevét és a címét egy könyvbe, és ráparancsoltak, hogy hordja el magát, méghozzá futólépésben. Még hogy “bolsevik disznó”! Sem Hannénak, sem neki eszébe sem jutott volna összefüggésbe hozni egy inget a politikával. Állt az utcán mezítelen felsőtesttel, és érezte, hogy veszélyes méreteket kezd ölteni a benne fortyogó düh. Csak azért sem fogok elfutni! – gondolta. De mégsem eshetek neki ezeknek az ocsmány férgeknek, mikor pisztollyal ugrálnak. – Futás! – kiabálták az egyenruhások. – Futás! Na, mi lesz? Néhány figyelmeztető lövést adtak le a levegőbe. Jonathan elindult az utca túloldala felé. – Futás! Futás! – kiabálta a két norvég, és durván lökdösték előre. Jonathan sietség nélkül, amilyen higgadtan csak tudott, ment előre fenyegető pisztolyaik árnyékában az úttesten. Hiába taszigálták hátulról és ordibáltak, nem kezdett el
futni. Végül a németek rászóltak a két norvégra, hogy hagyják békén, és sarkon fordultak. A norvégok abbahagyták, utánuk mentek. Jonathan mintha úgy hallotta volna, hogy bizonykodnak az igazuk mellett és nem akarják feladni, de az egyik német mondott valamit, amiből csak anynyit hallott, hogy “arisch”. Azonkívül már elég messzire el is távolodtak tőle. Útban vissza a kórház felé – félmeztelenül, feldúltan –, Jonathan azon gondolkodott, mit kellett volna tennie. Végül mégis arra a következtetésre jutott, hogy nem cselekedhetett volna másképp. Néma ellenállás. Ez volt a leghasznosabb, amivel a norvégok próbálkozhattak, mert nem voltak illúzióik a németek megtorló módszerei felől. Senki sem ismerte az útját, hogy hogyan, de be-beszivárogtak hírek kívülről is, így Jonathan tudta, hogy a többi megszállt országban talán még rosszabb a helyzet, mint Norvégiában. A cseh hazafiak akciói például számos esetben végződtek azzal, hogy a németek ártatlanokon álltak bosszút. Azonkívül egy hihetetlenül kegyetlen helytartót ültettek a nyakukra. Heydrichnek hívták, valóságos szörnyeteg volt. Norvégiába is küldhettek hozzá hasonlót bármelyik pillanatban. Jonathan nem akarta, hogy honfitársai közül bárki is az ő meggondolatlansága miatt szenvedjen. A kórházban általános megdöbbenéssel fogadták, amikor meglátták félmeztelenül bejönni az utcáról. Rögtön el kellett mesélnie a történteket. Szenvtelenül és tárgyilagosan számolt be a jelenetről, anélkül, hogy politikailag színt vallott volna. Jól tudta ugyanis, hogy esetleg feljelenthetik. Másnap azonban bekövetkezett, amire régóta vágyott: ketten a kórházból, egy orvos meg az egyik anyagbeszerző, behívták egy üres szobába, és elbeszélgettek vele a háborúval kapcsolatos dolgokról, úgy általában. Jonathan óvatosan felelgetett, de úgy látszik, jól vizsgázott, mert végül elhangzott a várva várt kérdés: nem gondolt-e arra, hogy csatlakoznia kellene az ellenálláshoz, az
egyik csoportjukhoz. Nagy szükség van az ilyenekre, mint ő. Akik fiatalok, erősek és megfontoltak. Jonathan cseppet sem volt biztos benne, hogy olyan nagyon megfontolt-e, sőt, inkább úgy érezte, hogy hajlamos a hősködésre. Apja legalábbis ezt mondta róla, amikor egyszer előadta otthon, hogy milyen hőstettekre készül a németek ellen. Az előző esti viselkedése azonban elismerést váltott ki másokból, és ő is meg volt elégedve magával. Ezért azután nem utasította vissza a dicsérő szavakat, és szentül megígérte, hogy méltó tagja lesz a csoportnak. Így kezdődött Jonathan részvétele az ellenállásban. És sokkal bonyolultabban és veszélyesebben alakult, mint képzelte volna. Ott találkozott Runéval is, egy különös fiatalemberrel, aki később olyan sokat jelentett neki és magányos húgának, Karinénak. KARINE MAJD belebetegedett a vágyakozásba, de nem vallotta volna be magának. Jól megvan ő így is. Álmatlanul feküdt az ágyában, és bámulta a sötét szobát, melyben Marival laktak ketten, Abel és Christa házában. Gondolatai ide-oda csapongtak. Háború van – gondolta. Mi biztonságban élünk itt vidéken, de Jonathan Oslóban van, és ott rosszabb a helyzet. Miért viselkedtem így? Hallotta, hogy Christa nyugtalankodik az élelmiszerjegyek miatt. A németek kiürítették az összes üzletet meg raktárt, és mindent elküldtek Németországba. A norvégoknak csak morzsák maradtak. Hogy lehettem ilyen buta? Így válaszolni egy barátságos kérdésre! Christának annyi éhes szájat kell betömnie. Anya és apa küldenek, amennyit tudnak, de az keveset segít. Efraim
panaszkodik, hogy sosem jut neki ennivaló. Ez nem igaz, mert legalább annyit kap ő is, mint a többiek, és rajta kívül senki sem nyafog. De hát igent sem mondhattam. Pedig rokonszenves nekem. Nem tudom, hogy fogjuk így kihúzni a telet. Bárcsak elmehetnék dolgozni! Adnék pénzt Christának meg Abelnek. De nem lehet. Iskolába kell járnom, és Christának is szüksége van rám délutánonként. Úgy szeretnék egy kiskutyát! Christa és Abel vennének egyet, de apa nem engedi. Hanne mama allergiás az állatok szőrére, márpedig előbb-utóbb visszaköltözünk Marival. Mihelyt megtalálják Gonosz Tengelt és ártalmatlanná teszik. De mikor lesz az? Már két éve, hogy eltűnt. Miért nem tudok olyan lenni, mint Mari? Bárcsak én is tudnék úgy nevetgélni meg kacérkodni a fiúkkal! Néha bizony honvágyam van. Az jó, ha apa és anya eljön látogatóba. Aggódom Henning apóért. Szeretnék találkozni vele, legalább még egyszer. Most már kilencvenegy éves, ő sem élhet örökké. De nem szabad elutaznunk a Hársfaligetbe, sem nekem, sem Marinak, sem Jonathannak, a kis Natanielnek meg végképp nem. Na és a felnőttek? Azt hiszik, ők jobban meg tudják védeni magukat, ha Gonosz Tengel lecsap a Hársfaligetre? Egyiküket sem akarom elveszíteni. Joakim csak kedveskedni akart. Csak azt akarta, hogy menjünk el este csónakázni. Miért mondtam nemet neki? Kíváncsi vagyok, hogy van Jonathan. Rég nem járt már itt. Azt mondja, hogy dolga van esténként. Lehet, hogy udvarol valakinek? Nem, nem hiszem. Mindenesetre titkol valamit, az biztos. Persze megtörtént már máskor is, hogy ez vagy az a fiú elhívott moziba meg ide-oda. De nekik nem volt nehéz ne-
met mondani. Joakim viszont… Joakim olyan jóképű, mindig is az. volt, de nem azért kedvelem annyira. Neki egészen más a természete, mint Abel többi fiáé. Őt szeretni is tudnám. Csak nem úgy. Mert arra képtelen vagyok. Ezért ijedtem meg. Mire gondoljak? Akármit csinálok, a gondolataim ide lyukadnak ki. És most nem fogok tudni elaludni. Reggelig sem. Karinét rettenetes magány kínozta. Véget nem érő rémálom börtönébe zárva élt, s elkeseredve tapasztalta, hogy az a képesség, hogy az érzékeivel is szeressen egy férfit, évről évre fogyatkozik benne. Nemsokára hideg és halott lesz, mint egy kőszobor. A pirkadat fénye világosabb árnyalatokkal festette át a szobát. Megint egy átvirrasztott éjszaka. Megint egy tanítási nap, amikor nem tud rendesen odafigyelni a tanárra, mert alig bírja nyitva tartani a szemét. És megint egy nap, amikor mint rendesen, találkoznia kell Joakimmal a reggelinél és a vacsoránál, és úgy kell viselkednie, mintha semmi sem történt volna, miközben majd megszakad a szíve a szerelemtől és a vágyakozástól. De az a szerelem, amit ő adhat neki, csak lelki szerelem lehet. Márpedig Joakim jobbat érdemel. Bárcsak meghalnék! – sóhajtotta Karine. – De még ahhoz sincs bátorságom!
4. fejezet JOSEF HAZALÁTOGATOTT a hétvégére. Mari felvillanyozódott. Josef két évvel idősebb volt nála, s kettejük párbeszédeit mindig a kölcsönös csipkelődés jellemezte, burkolt célzások garmadájával fűszerezve. Mari szerint hihetetlenül izgalmas terefere volt, nem nyílt flörtölés, de veszélyesen közel hozzá. Abel Gardot nyugtalanította, hogy állandóan kötözködnek egymással, ami nem kis naivitásra vallott. Christa már jobban értette, és ő is nyugtalankodott, csak sokkal kézzelfoghatóbb okból. Akkor épp nem volt bent a szobában, amikor Josef, mintegy mellesleg, egykedvű arccal odaszólt Marinak: – Gondoltam, elmegyek a közösségi házba. Velem jössz, vagy lusta vagy ehhez is? – Jó ötlet! – mondta az apja, még mielőtt Mari megszólalhatott volna. A közösségi ház Abel Gard fogalmai szerint kulturális rendezvények és vallási összejövetelek színhelye volt. Meg sem fordult a fejében, hogy táncolni mennének. A gyülekezési tilalom miatt természetesen a nyilvános táncmulatság rendezése is tilos volt, de titokban, zárt ablaktáblák mögött időnként mégis összejöttek a fiatalok. Mari könnyedén vállat vont. – Ha a fiúcska fél egyedül menni, éppenséggel foghatom a kezét. – Lekötelezel – húzta el a száját Josef. – Te is jössz, Karine? Mari nyelt egyet. Szóval Karinét is el akarja hívni? Ejnye, csak nem féltékeny a tulajdon testvérére? Marinak rögtön lelkifurdalása támadt. De nem tehetett róla: megijedt, hogy elveszítheti Josefet. Mi az, hogy elveszítheti? Hisz nem is volt az övé soha!
Ámbár mindketten tudták, hogy Karine úgyis nemet mond. Így is lett, sőt, Mari úgy vette észre, a húga még bele is sápadt a kérdésbe. Mi olyan borzasztó abban, ha elhívják az embert táncolni? Főleg, ha a nővére is ott van gardedámnak. Abel jóakaratúan győzködte Karinét: – Ugyan már, Karine, miért ne mennél velük! Túl sokat vagy egyedül, és a közösségi házban csupa rendes emberrel találkozhatnál. – Igen, de… sok a leckém – dadogta Karine és kiment a szobából. Így azután Mari és Josef nélküle biciklizett el a táncba. NAGYSZERŰ ESTE LESZ, gondolta Mari, pláne így, gavallérostul! Ám hogy Josef ilyen világfi, arra nem számított. Mindenkit ismert, egész sereg lánnyal elegyedett szóba, és egészen nyíltan csapta nekik a szelet. Mari kifosztottnak érezte magát. Lelkében a félelem és a bánat fájó üressége kongott. El fogom veszíteni Josefet. Egyformán viselkedik mindenkivel, fütyül rám. Mit csináljak? – gondolta. Görcsösen igyekezett mosolyogni, jókedvűnek látszani, kedvesnek lenni mindenkihez, de a szíve majd meghasadt. Nagy társaság alakult ki, és hiába táncolt Josef vele is, meg persze ő is más fiúkkal, ez nem vigasztalta. A legrettenetesebb az volt, hogy Josef egyik lányt kérte fel a másik után, és úgy látszott, egyformán jól érzi magát mindegyikkel. Most éppen arccal egymáshoz simulva táncoltak egy lánnyal, akivel szemlátomást nem most ismerkedtek össze, egyfolytában sugdolóztak, nevetgéltek. Mari szívét mardosta a fájdalom. Alig bírta visszafogni magát, hogy el ne rohanjon. Végre valahára befejeződött a táncmulatság. És odalépett hozzá Josef.
– Akkor hazamegyünk, így kettecskén? Mari meg tudott volna halni a boldogságtól. AZ ELLENÁLLÓCSOPORTNAK nem volt kijelölt találkozóhelye. Váltakozva hol egyikük, hol másikuk lakásán találkoztak, hogy megnehezítsék a németek dolgát. Ezúttal Jonathan igencsak szűkös szobájában gyűltek össze az Ullevaal kórházban. Jonathan ült és hallgatta a többieket. A csoport tapasztaltabb, felnőtt férfitagjaira méretezett akciókat tervezgették éppen. Jonathan eddig inkább csak futárszolgálat jellegű megbízásokat kapott. Biciklivel üzeneteket vitt egyik tagjuktól a másiknak vagy más címzetteknek, akikről a lehető legkevesebbet tudhatott, pontosabban: a lehető legkevesebbre volt szabad emlékeznie. Az az orvos, bizonyos Holmberg doktor volt a csoport feje, aki őt is beszervezte. Az anyagbeszerzőt Nilsennek hívták. Gyakorlati szempontból szerencsésnek bizonyult, hogy hárman is a kórház területén laktak, mert így kevésbé keltett feltűnést, ha összejöttek. Rajtuk kívül még egy Ancher nevű fiatalember tartozott a csoporthoz, kintről, a városból, továbbá egy középkorú férfi, aki a Stein névre hallgatott. Kiléte homályba maradt Jonathan előtt, de a jelek szerint magas állami hivatalt tölthetett be. „Azt majd én elintézem” – mondta mindig, ha valamilyen bürokratikus akadály merült fel. Még két, láthatólag nehéz fizikai munkát végző férfi vett részt a csoportban, ők nemigen szóltak hozzá, inkább csak tudomásul vették az utasításokat, és végrehajtották őket. Jonathan a nevüket sem tudta. Váratlanul feléje fordultak a csoport vezetői. – Azután itt van Jonathan – mondta Holmberg doktor. – Azt tudom, hogy vezetsz, de jogosítványod is van? – Még nem töltöttem be a tizennyolcat. – Ez nem probléma – közölte Stein, aki mindig mindent
el tudott intézni. – Holnap csináltatsz két útlevélképet és átadod Nilsennek. Pár nap múlva kapsz egy jogosítványt, a szerint 18 éves leszel. Világos? – Igen – bólintott Jonathan. – Mi lesz a feladatom? – Csak sofőrködsz, ez minden. Jött egy új tag a csoportunkba, neki kell Trögstadba mennie „áruért”, de nem tud vezetni. Te viszed oda teherautóval. Tőle majd megkapod a közelebbi utasításokat, meg az igazoló fuvarlevelet. – Meg szabad kérdezni, hogy hívják ezt az új tagot? – Meg. Runénak hívják, ennyit tudunk. De az a híre, hogy a leghidegvérűbb tagja az ellenállásnak egész Norvégiában. – És ez jó? – kérdezte Jonathan bizonytalanul. – Értem, mire gondolsz. Ha úgy fogalmazok, hogy ő a leghiggadtabb és legdöntőképesebb emberünk bármilyen helyzetben, akkor már jobban hangzik? – Sokkal! – Hm. Hidegvérű gyilkosokra semmi szükségünk, abban igazad van. A megbeszélés befejeződött. Négy nap múlva pedig Jonathan találkozott a hírneves Runéval. MELLBEVÁGÓ LÁTVÁNY volt. Jonathannak majdnem kicsúszott a száján, hogy „ilyen nincs”, amikor megpillantotta a teherautó mellett várakozó fiatalembert a Kirkevei úton. Rune erősen sántított, úgy tűnt, mindkét lábára. Nagyon nehezére esett a mozgás. És mikor kezet nyújtott, Jonathannak feltűnt, hogy több ujja is csonka mindkét kezén. És az arca… Groteszk, ijesztő arc volt, vonásait mintha kemény tölgybe vésték volna. Haja csúf, borzas csimbókokban hullott alacsony homlokára. Ellenben amikor Jonathan elkapta mélyen ülő barna szemének egy villanását, furcsa meghatottság vett rajta
erőt. A két szem mélyéről annyi jóság áradt, hogy ahhoz foghatót sosem tapasztalt senkinél. A hársfaligeti házban családi körben gyakran emlegették, milyen különleges és bensőséges a tekintete Marconák is és Imrének is, de egyikük sem hasonlított az övére. Runénak nem önmagában volt szép a szeme: a benne izzó tűz melege tette azzá. Csepű haja szintén barna volt, egészen különös árnyalattal: a megszáradt kender rőtes barnaságát juttatta Jonathan eszébe. Rettenetesen csúnya ember volt ez a Rune. Kora meghatározhatatlan, valahol húsz és negyven között. Jonathan mégis rokonszenvesnek találta. Különösen, amikor mosolygott, csendesen, összezárt ajakkal. – Te tudod, hova megyünk? – kérdezte. Rune bólintott, és felkapaszkodott a teherautóra, melyen megkopott betűkkel az “Ullevaal kórház” felirat állt. Papíron moslékot szállítottak Trögstadba, egy nagyobb parasztgazdaságba. A valóságban onnan kellett elhozniuk különféle holmit, melyek mibenlétéről Jonathant biztonsági okokból nem világosították fel. Segített Runénak becsukni a kocsi ajtaját. – Baleset? – kérdezte, fejével Rune nyomorék keze felé biccentve. – Az – felelte érdes, szinte csikorgó hangon Rune. – Útjában volt egy vágógépnek. – Az nem jó – mondta együttérzőn Jonathan. – Hát, remélem, nem bánod, hogy egy tizenhét éves zöldfülűvel kell együtt dolgoznod. – Én kértem – válaszolta Jonathan legnagyobb meglepetésére Rune. – Hallottam, hogy a korod ellenére nagyon jól vezetsz. Jonathan zavartan vigyorgott. – Mindig is bolondultam az autókért, Tizenöt évesen már buszt vezettem. Persze csak különjáratokat. Senki sem kérte a jogosítványomat, mert a magasságom miatt idő-
sebbnek látszottam. Jól néztem volna ki, ha megtudják. – De a busztársaságnál tudták, nem? – Tudták, de a főnök a barátom. Tudod, merre kell mennünk? – Persze. – Az jó, mert egyáltalán nem ismerem azt a környéket. Gondolod, hogy megállíthatnak minket útközben? – Biztos, hogy meg. De ne aggódj, rendben vannak a papírjaink. – És te ki vagy? Úgy értem, ha a németek megkérdezik. – Napszámos, a bellstadi majorban, ahova megyünk. Rendszeresen megtesszük ezt az utat, hetente egyszer. Különböző mezőgazdasági termékeket szállítunk a kórháznak, onnan meg konyhai hulladékot vissza a tyúkoknak meg a disznóknak. – Értem. – Te a kórházban dolgozol, ahogy a valóságban is. Rólam csak annyit tudsz, hogy Runénak hívnak és napszámos vagyok. – Bocsánat, hogy megkérdezem: tényleg napszámos vagy? – Nem – felelte kurtán Rune. A kimért válasz visszatartotta Jonathant a további kérdezősködéstől. Egykönnyen nem lehetett kitalálni a foglalkozását. Nem lett volna csoda, ha egy testi és lelki fogyatékosokat ápoló otthonból hozták volna ki, másfelől viszont úgy tűnt, nagyon jól elboldogul az életben. Legokosabb, ha abbahagyja a találgatást. Kijutottak Oslóból, anélkül, hogy feltartóztatták volna őket. Hajnalban indultak, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek. Nem akartak a kelleténél nagyobb gyanút kelteni. No meg a karburátorgáz sem ad szárnyakat egy autónak. Rune délnek irányította Jonathant, később pedig keletnek. Miután Jonathan a maga nyíltszívű és közvetlen mód-
ján nagyjából mindent elmesélt magáról és a kórházbeli munkájáról, nem sok szó esett köztük. Annyit azonban kikövetkeztetett Rune szófukar válaszaiból, hogy különös útitársa komoly megbecsülést vívott ki magának az ellenállási mozgalom berkeiben. Habár erre kollégái is céloztak már. Rune bizalmat ébresztett benne a méltóságával és a figyelmes hallgatásával, ahogyan az elbeszélését követte, időnként bólintva egyet hozzá. – Szükségünk lenne egy lányra a szervezetben – szólalt meg Rune váratlanul. – Nem hiszem, hogy nehéz volna találni. – Bőven akadnak lányok, akik szívesen csatlakoznának hozzánk. Hanem az illetőnek rendelkeznie kell bizonyos tulajdonságokkal. – Mint például? – Függetlennek kell lennie. És tudnia kell tartania a száját. Ezen azt értem, hogy egy hang nem sok, annyit sem beszélhet, bárhogy is kínozzák. Azonkívül fontos, hogy egykönnyen ne szeressen bele senkibe. Jonathan hallgatott. Húgára gondolt, Karinéra. Ki másra illene ilyen jól ez a jellemzés? Végül ki is bökte: – Van egy húgom… – Ha jól emlékszem, azt mesélted róla, nagyon fontos neki az emberek jó véleménye és szeretete. Meg hogy mindenre képes, ha meg akar szerezni magának egy fiút. És nagyon érzékeny. – Ő a nővérem, Mari. Van egy húgom is. Tökéletesen megfelelne. Viszont csak tizenöt éves. – Az életkor nem lényeges. Bátor kislány? Jonathan eltöprengett. Azután lassan azt mondta: – Inkább úgy mondanám, hidegen hagyja, hogy mi történik vele. – Ez elég szomorúan hangzik. – Igen, de éppen ezért gondolom, hogy sokat jelentene neki, ha találna célt és értelmet az életének. Nem ismerem
ki magam rajta. Karine amolyan magának való teremtés. És ha az ember egy puszit ad neki, sóbálvánnyá dermed, mint Lót felesége Szodománál és Gomorránál. Az utóbbi hasonlat bizonyára meghaladta Rune műveltségi szintjét, nem reagált rá, ehelyett megkérdezte: – Be tudnád ajánlani a kórházba? – Kissé bajos lenne, ugyanis iskolába jár. – Vakáció van, nem? – Hát persze, de buta vagyok! Még ma este felhívom a nagynénémet, Christát, és megkérdezem. Nála laknak a testvéreim. És persze haza is kell telefonálnom, megkérdezni anyát meg apát. És főleg Karinét. – Hogyhogy nem otthon laktok? – Azért, mert… Te jó ég, hogy magyarázza el neki Gonosz Tengelt? Reménytelen vállalkozás volna. – Bizonyos speciális körülményekből adódóan – mondta végül. – Félre ne érts, az összetartás nagyon is fontos dolog az egész családunkban. Csak… Ezt majd máskor. Mindenesetre beszélek Karinéval meg a többiekkel. Rune bólintott, és nem kérdezett többet. LEADTÁK A MOSLÉKOT a majorban, cserébe több láda tojást, vajat és egyéb élelmet kaptak, aminek épp szezonja volt. Visszafelé azonban Rune egyszercsak megszólalt, hogy térjen le egy keskeny dűlőútra. Jonathan nem értette, miért, de nem mert akadékoskodni. Egy erdő közepén megállította őket két férfi. Ebből baj lesz, gondolta Jonathan. Szerencsére nincs náluk más, csak tojás meg… És mi van, ha mást is tettek azokba a ládákba? No és vajon mit keresünk itt, ezen a félreeső erdei úton? Szíve kalapálni kezdett. Rune ellenben tökéletes nyugalomban ült mellette.
A két ember a kocsihoz lépett. Rune kinyitotta az ajtót a maga oldalán és kikászálódott. Néma biccentéssel üdvözölte őket, mire amazok bementek az erdőbe és néhány súlyos, négyszögletes ládával tértek vissza. Jonathan csak most kapcsolt, hogy nem az ellenség állította meg őket, hanem éppenséggel azért jöttek el Oslóból, hogy ezekkel az emberekkel találkozzanak. Kiszállt a teherautóból, és segített elhelyezni a három jókora ládát a plató hátuljába. Tökéletesen álcázták őket a vajasrekeszekkel meg a – mostanra már nyilván megfásodott – tavalyi karalábéval teli zsákokkal. Legkívülre a karburátorgázhoz szükséges szenet tették. Egyetlen szó sem hangzott el köztük, amíg el nem készültek. Akkor Rune tisztázta velük a következő találkozóhelyet és időpontot, majd a két férfi búcsút intett, és eltűnt az erdőben. Rune jelezte, hogy hajtsanak tovább egyenesen, s nemsokára egy elhagyott paraszttanyához értek. Ott már megfordulhatott Jonathan, és elindultak vissza Oslo felé. Egészen a város határáig minden simán ment. Addigra már erősen szürkült, sötétedés után pedig tilos volt gépkocsival az utcán tartózkodni. Meg is állították őket a Keleti pályaudvar közelében. – Norvég pártszolgálatosok – dörmögte Rune. – Ezek a legbuzgóbbak. Maradj nyugton, majd én elintézem őket. – Csak nem akarod…? Rune a fejét rázta. Sörénye úgy röpködött, mint a hímzőfonal a rongybaba kobakján. Jonathannak torkában dobogott a szíve, miközben útitársa kiszállt a kocsiból és az egyenruhásokkal tárgyalt. Nem derült ki, hogy mit mondott nekik, de alig szólt egy-két szót, a két férfi elszörnyedve hátrált el onnan. Azután nyakukba szedték a lábukat és rohantak inuk szakadtából. Rune visszazuttyant a kocsiba.
– Indíts! – mondta. – Még mielőtt ráérnének meggondolni, hogy mit adtam be nekik. Jonathan úgy sejtette, hogy valami fertőző rondaságról vagy efféléről magyarázott nekik, de biztosat nem tudott meg. Csak a következő trögstadi útján értesült róla, hogy a ládákban, melyeket az erdőben felraktak, rádióadók és egyéb hírközlési műszerek voltak. Ha akkor a pályaudvarnál a pártszolgálatosok átvizsgálták volna a rakományt, ott helyben agyonlövik őket. Azok az emberek, akikkel a Trögstad melletti erdőben találkozójuk volt, egy határmenti faluban laktak. Römskog erdején keresztül jártak át a határon, és hallatlanul értékes dolgokat csempésztek át Svédországból az ellenállási mozgalom részére. A későbbiekben Jonathan fegyvert is szállított, de erről is csak utólag szerzett tudomást. Rune tudta, de nem szólt. Nem akarta kockáztatni, hogy a tizenhét éves Jonathan kínzás közben esetleg elárulja. JONATHAN ALAPOSAN kimerült, mire az első út után este végre beléphetett szűkös szobájának ajtaján. A nap megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. Látogató várta. Mari volt az. Az ajtónyitásra türelmetlenül pattant fel a székről. – Hol a csodában voltál? – kiáltott rá Jonathanra. – Órák óta várlak. – Dolgom volt – felelte Jonathan szűkszavúan. – Hogy kerülsz Oslóba? Elment az eszed? Jonathan gyorsan behúzta a sötétítőfüggönyt. Nem lelkesedett a látogatásért. Elfáradtam, aludni szeretnék, most meg mehetek szállást felhajtani Marinak, gondolta. Utána természetesen fecsegés késő éjszakáig. Nővérkém nem az a fajta, aki el tudja tenni a mondókáját
másnapra. Persze belefojthatta volna a szót egy keresetlen megjegyzéssel, de éppen Marival ilyesmit nem tehetett az ember. Egy kicsit piszkálódni, azt igen, amíg Mari is tudja, hogy jószándék van mögötte. A keményebb odamondogatást azonban nem tudta elviselni, annyira a szívére vette, hogy szinte belebetegedett. Jonathan nagyot sóhajtott magában. – Te whiskyt ittál? – kérdezte homlokát ráncolva. – Á, csak egy icipicit. – Ha mindenképpen innod kell „egy icipicit”, akkor legalább ne whiskyt igyál. Olyan büdös, hogy a szag megáll a levegőben. Mari felállt, hogy távolabbra húzódjon, de meg kellett kapaszkodnia az asztalban, másképp elvágódott volna. – Te aztán jócskán beittál – jegyezte meg Jonathan, de most már komolyan aggódott Mari miatt. Ez nem vallott rá. Sohasem látta még berúgva. – Jó, hát mulattam egy kicsit pár barátnőmmel az este – vallotta be. – És most: itt vagyok, ragyogok. – Rögvest kitaccsolok – folytatta Jonathan, a szokás hatalmánál fogva. Mari azonban holtsápadt arccal fordult felé és rászegezte tekintetét. – Lehet már látni? – kérdezte. Jonathanban meghűlt a vér. – Miket beszélsz, Mari! Mit műveltél? – Mégis, mit gondolsz? – kérdezett vissza Mari, de a hangjában nyoma sem volt fölényességnek. Jonathan letaglózva állt előtte. Erre nem számított. Tudta, hogy Marinak nagy a szíve, de azért ez mégiscsak… Lehetséges volna? – Jaj, Mari… – ennyi jött csak ki a száján, de a sóhajában benne volt minden. A döbbenet, hogy ez megtörténhetett, a féltés, a szorongás, hogy mit szólnak majd a szüleik,
a botrány… utazzon el, szerezzen magának munkát valahol, ahol nem ismerik, és húzza ki ott, amíg a gyerek meg nem születik? Mit akar most csinálni és ki volt az a senkiházi, aki…? – Segítened kell, Jonathan! – kiáltott rá hisztérikusan Mari. – Nekem? Mit tudok én segíteni? – Kórházban dolgozol. Szerezz nekem egy címet! Vagy valami szert, amivel el lehet csinálni. Jonathan érezte, hogy elönti az epe. – Miket zagyválsz itt össze? Még hogy én segítsek elhaj… – Csend! Ne mondd ki! Te csak segítenél – könyörgött Mari. – Soha az életben! – De hát nem érted meg, hogy muszáj? Nem… nem szülhetem meg! – Erre hamarabb kellett volna gondolnod. Mari a tenyerébe temette arcát. – Fogalmad sincs, milyen rémes ez az egész! – „A kislány, aki nem tudott nemet mondani” – mondta kesernyés hangon Jonathan. – Hogy lehettél ilyen ostoba? Na mindegy. Ami történt, megtörtént, és most már viselned kell a következményeit. Amit az előbb mondtál, az szóba se jöhet. Tudsz akár egyvalakit is mondani a Jéghegyek Népéből, aki ilyen gyáva megoldást választott? Most már állnod kell az ütést, Mari. Először is elmész Christához, és… – Jaj, nem, azt nem lehet! Abel őrjöngeni fog!! – Abel? Mi köze neki ehhez az egészhez? Mari zokogva fordult félre. – Mari! – támadt fel Jonathanban a balsejtelem. A fáradtságról meg a késői időpontról már régen megfeledkezett. – Mari, csak nem Abel egyik fia…? Mari nem felelt, s ez egyértelmű válasz volt.
Jonathan hangja ijesztően fakóvá és visszafogottá változott. – Melyikük? – kérdezte. – Az egyik idősebb – felelte halkan a nővére. – Képzeld, erre magamtól is rájöttem. Mocskos strici! – Nemcsak ő a hibás – mondta feszengve Mari. – Ugyanúgy hibáztathatsz engem is. – Ebben egy percig sem kételkedtem – közölte epésen Jonathan. Mari összegörnyedt, mintha öccse arcul ütötte volna. – Jonathan, légy szíves, ne légy rám dühös, még te is! Nem bírom tovább! – Nem vagyok dühös – fortyant fel Jonathan, mint akit darázs csípett. – De ne magyarázd itt nekem, hogy nem ő a hibás elsőrendűen. Egy férfi sosem háríthatja el magáról a felelősséget teljesen. Mindig van választása. – Te aztán tudod, nagyokos. – Most nem rólam van szó – dünnyögte Jonathan, mert Mari az elevenére tapintott. Az ő ilyen irányú tapasztalatai nagyjából a nullával voltak egyenlők. – Segítesz? – suttogta Mari elgyötörten. Jonathan kissé színpadiasan válaszolt, bizonyára lehangoltsága miatt: – Amióta itt dolgozom a kórházban, sok mindent megtapasztaltam. És amire kérsz, azt mélyen elítélem, Nem vagyok hajlandó közreműködni ilyesmiben. – De hát akkor mit csináljak? – Vegyen el feleségül! – Még hogy Jo… Mari a nyelvébe harapott. – Szóval Josef volt – állapította meg fagyosan Jonathan. – El is tudom képzelni róla. – Nem kellek neki. És ő sem nekem. – Miért nem használtad az eszedet, Mari? – Ezt már mondtad, Nem kell még sót is hintened a seb-
be. Időközben Jonathan is leült egy székre. – Mondd el, mi történt! – mondta békülékenyebb hangon. – A részletekre vagy kíváncsi? – Ne ízetlenkedj! Ez nem a megfelelő hely és alkalom. – Jó, ne haragudj! Hát, mit meséljek? Úgynevezett ártatlan évődés, a szavak szintjén, hosszabb időn keresztül. Azután elvitt táncolni. Gátlástalanul flörtölt különböző lányokkal. Amikor aztán a végén indítványozta, hogy menjünk együtt haza, teljesen elolvadtam a gyönyörűségtől. Annyira össze voltam zavarodva! Féltem, hogy elveszítem. Azon voltam, hogy a kedvében járjak, hogy jól érezze magát velem. Hidd el, eleinte megpróbáltam leszerelni. De aztán… Megdühödött. És ott akart hagyni! És azt… azt nem bírtam ki. Úristen, de banális! – gondolta csüggedten Jonathan. Micsoda gané alak! Szegény Mari… – Nyilván észrevette, hogy nem igazán meggyőző az ellenkezésem. Merthogy bebeszéltem magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. – Saját magadnak is hazudsz. Neked az volt a fontos, hogy ő szeressen téged. A bizonyosság, hogy kellesz neki, hogy kíván. Nem így volt? – Muszáj ezt ilyen könyörtelenül a szemembe vágnod, Jonathan? – Muszáj. Hogy tanulj belőle. Szegény szeretetéhes testvérkém! Mari megadóan vállat vont. – Szóval aztán visszament Oslóba. És amikor legközelebb megint hazajött, keresztülnézett rajtam. – Mert már megkapta, amit akart. – De addigra én már hetek óta iszonyú izgalmakat éltem át. Meg kellett mondanom neki. Mari elővette a zsebkendőjét, megtörölte a szemét és ki-
fújta az orrát. – És akkor a létező legrettenetesebb szavakat vágta a képembe. – Nem nehéz elképzelni. “Honnan tudjam, hogy az enyém-e? Akárhány fiúval lefekhettél!” Ezt mondta? – Igen – bólintott Mari összetörten –, nagyjából. Csak még sokkal rosszabbat. Nem fogom elfelejteni a szavait, amíg élek, Jonathan. “Ne is próbáld a nyakamba varrni, te kis tüzelő szuka! Aki mindjárt hanyatt vágod magad, ha csak rádnéz egy férfi!” Borzasztóan fájt! És egyáltalán nem is igaz. Jó, nem mondom, hogy ártatlan nebántsvirág vagyok, de eddig csak két fiúm volt, és mindig azt hiszem, hogy ez a Nagy Szerelem. És úgy félek, hogy vége lesz. Jonathan átkarolta a vállát. Sokkal idősebbnek érezte magát Marinál. – Szegény nővérkém – mondta gyengéden. – Most aztán jól kitoltál magaddal. Mari, az abortuszban nem segítek neked, arra nem vagyok hajlandó, de minden más módon melletted fogok állni. Először is el kell mondanod a családnak. – Melyiknek? A miénknek vagy Christáéknak? – Mind a kettőnek. A felnőttek majd eldöntik, hogy mi legyen Joseffel. – Jaj nekem! Abel nehéz eset. És azt nem akarom, hogy Josef elvegyen, Jonathan. Kényszerből ne. – Felkészültél rá lelkileg, hogy egyedülálló anya legyél? – A világon semmire sem készültem fel – szipogott Mari. – Úgy félek! Legszívesebben meghalnék! – Ugyan-ugyan. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj – vigasztalta Jonathan. Pedig nagyon aggódott nővéréért. Jól tudta, milyen kegyetlenek az emberek a leányanyákkal. – Nem tudsz valaki máshoz férjhez menni? – pendítette meg. – Kihez? Mutass egy férfit, aki más gyerekére vágyik!
– Volt már ilyen a történelemben. – Hát, ha akadna valaki, hozzámennék az első jöttmenthez – kiáltott fel Mari és heves mozdulattal szélesre tárta karját. A taglejtés elárulta francia származását. – Megint túlzol. A gyerek apjához se akarsz hozzámenni. – Ő éppoly kevéssé akar feleségül venni. Sőt, még kevésbé. Mari ismét sírva fakadt. – Könyörgök, Jonathan, szerezz nekem valakit, aki hajlandó, és én boldogan hozzámegyek, ha maga a patás ördög is. – Szóval a külseje nem számít? – Mit érdekel most az ilyesmi! Jonathan kétkedve sandított rá. Mari felpaprikázódott. – Miért, talán a külsejük alapján szoktam megválogatni őket? – Igen. – Nagyon igazságtalan vagy, Jonathan. Tudod jól, hogy én… Elhallgatott. Jonathan halkan folytatta a mondatot: – Hogy a gyengédség, a szeretet a legfontosabb neked. Igen, tudom. És éppen emiatt kerültél most bajba. Ha felhagysz végre azzal, hogy mindenáron fel akarod kelteni mások érdeklődését magad iránt, akkor mindjárt helyükre kerülnek a dolgok. – Nem gondolod, hogy kissé megkésett a tanácsod? – Nem, miért késett volna meg? Vasárnap szabadnapos leszek. Akarod, hogy elkísérjelek apához és anyához? Vagy inkább kérjem meg, hogy utazzanak ők ide? Az jobb lenne. Egy pillanatig úgy látszott, Mari továbbra is lázasan kutatja, miként mászhatna ki ebből az egészből, anélkül, hogy
más is tudomást szerezne róla. Azután mély, megadó sóhaj tört fel belőle. – Nekünk nem szabad odamennünk, úgyhogy inkább hívd ide őket. – Okos lány vagy, Mari. Meglátod, rendbe fog jönni a dolog! – Te könnyen beszélsz. Mindenesetre az előbb az volt a benyomásom, hogy gondolsz valakire, Jonathan idegesen rázta fejét. – Nem, az rossz ötlet volt. Csak egy pillanatra fordult meg a fejemben. – Na, mondd már meg! – Á, összesen egyszer láttam életemben. Ma. Csak olyan rettenetesen magányosnak tűnt… – Ó, majd én kiszabadítom a magányából! – De hát nem is tudok róla semmit. – Miért! Ellenszenvesnek találtad? – Azt nem. Inkább talán ijesztőnek. De a tekintetében annyi a melegség! Ilyen megértő és jóindulatú szempár nincs még egy a világon. – Ő az, aki kell nekem! – határozott Mari. – Mutass be neki, és fél óra alatt garantáltan elcsavarom a fejét! Jonathan felkacagott. – Jó, hogy nem veszítetted el a humorérzékedet, Mari. – De hisz én komolyan gondolom! – Te nem vagy ép eszednél! – dünnyögte Jonathan. – Mellesleg hogy mutassalak be neki, ha azt sem tudom, találkozom-e még vele? Nem, felejtsd el, biztos vagyok benne, hogy soha az életben nem mennél hozzá. – Mit tudsz te rólam? Mari hirtelen magára eszmélt. – Mondd, miért vagyok én ilyen, Jonathan? – kérdezte siránkozva. – Történt valami gyerekkoromban, nem kaptam elég szeretetet, azért van szükségem az állandó bizonyosságra, hogy szeretnek az emberek?
Jonathan, aki tizenhét évének tudásszomjával mindent magába szívott, amit az orvosok beszéltek körülötte, a nagyszakállú bölcs hangján szólalt meg: – Az ember nem háríthatja minden hibáját a szüleire, a szeretethiányra vagy a környezetre. Mind a kettőnknek csodálatos gyermekkorunk volt, te is nagyon jól tudod. És sok-sok olyan fiatalnak is, akik lejtőre kerülnek. Az ember nagyon sokszor maga felelős a bűneiért. Talán alkatilag vagy hajlamos arra, hogy ennyire kiszolgáltasd magad mások kegyeinek. Hiába is mondanám, hogy fütyülj rájuk, mert úgysem tennéd. De próbáld meg tudatosan formálni önmagadat, Mari! Ez a legjobb tanács, amit adhatok neked. – Én szabályosan belebetegszem, ha az emberek veszekednek egymással. Biztos, hogy nem vagyok egészen normális. – Sok érzékeny ember reagál hozzád hasonlóan a veszekedésre. Nem, igazán nincs mit panaszkodnunk, te is tudod. És mégis… Nézd meg Karinét! Gondolod, hogy ő boldogabb nálad? – Nem gondolom – felelte Mari töprengve. – Nem tudok kiigazodni rajta. – Apropó Karine… Beszélnem kell vele. Ennek semmi köze a te ügyedhez. Szólnál neki, hogy hívjon fel? Holnapután egykor az osztályon. Nekem nem szabad innen telefonálnom. – Miféle közös titkaitok vannak? – Semmiféle. Csak két testvérnek mindig lehetnek közös meghányni-vetni valóik. Teszem azt, egyesek születésnapja. Jonathannak a legjobbkor jutott eszébe, hogy nővérének nemsokára születésnapja lesz. Fel is csillant Mari szeme rögtön. – Jó, megmondom Karinenak. – Köszönöm. És akkor vasárnap feljössz, mondjuk ötre? Idehívom apát és anyát, megbeszéltük, hogy holnap este
felhívnak telefonon. Mari nyelt egyet. – Muszáj? – Igen. Meg fogják érteni. – Ahogy akarod. De adj még egy esélyt, kérlek. Hadd találkozzam előzőleg azzal a csúnya, ijesztő és magányos barátoddal! Szerintem jó dolog lehet egy csúnya ember feleségének lenni. Biztosan megbecsülne, az ő szemében szép lennék, kényeztetne… azonkívül megmaradna nekem. – Ez a legönzőbb megközelítés, amit valaha is hallottam! – Akkor nem sok mindent hallhattál – sóhajtott fel Mari.
5. fejezet A HÁBORÚ GŐZHENGERE újabb és újabb halált hozó, döngő fordulattal haladt előre. Egyik országot sodorta magával a másik után, Németország szövetségeseinek vagy ellenségeinek oldalán. Észak-Afrikában folytatódott Rommel tábornok megsemmisítő előrenyomulása, és egyelőre szétverte az angolok ellenállását; az Atlanti óceán felszíne alatt ármányos tengeralattjárók lopakodtak a kereskedelmi, a személyszállító és a hadihajók körül, és válogatás nélkül torpedózták őket. A nyugati fronton változó volt a helyzet, délen Jugoszlávia és Görögország továbbra is próbált ellenszegülni… A keleti fronton pedig Hitler egyik meglepetésszerű támadást indította a másik után a Szovjetunió ellen, végig az ország hosszú-hosszú határvonala mentén. A bekebelezett országok megszenvedték a németek uralmát. Az élelmiszert és más mozdítható javakat mindenestül ki kellett szállítani Németországba. Akik ellenállást tanúsítottak a megszállókkal szemben, azokat kivégezték vagy fogolytáborba hurcolták. A zsidók üldözése régóta folyt anélkül, hogy a világnak tudomása lett volna katasztrofális méreteiről. Talán a csehek szenvedtek a legtöbbet, mert egy minden porcikájában embertelen német birodalmi helytartó uralkodott fölöttük: Reinhard Heydrich. Belőle nyilvánvalóan teljesen kiveszett minden emberi érzés. Már otthon Németországban is feltűntek megdöbbentő kegyetlenségének jelei, de akkor bontakozott ki igazán, amikor birodalmi helytartóként egy elnyomott ország élén zsarnokoskodhatott. Azon a berlini ünnepségen, amikor nagyszabású katonai parádé kíséretében megkapta kinevezését, néhány láthatat-
lan lény is jelen volt. Ott rejtőzött a Vándor, ott volt Jó Tengel és Sol is, mert tudták, hogy Gonosz Tengel valahol Berlinben lapul, észrevétlenül, megfoghatatlanul. A Vándor meggyőződött róla, hogy nem tért vissza régi rejtekére, a postojnai barlangokba. Nem: itt volt valahol, érezték a jelenlétét. Azt azonban nem tudták mivel magyarázni, hogy ilyen tökéletesen képes álcázni magát. Emberi szem számára láthatatlanul álltak a tömegben és figyelték – hol humorral, hol megvetéssel és nyugtalansággal – a hitleri katonai pompa és öntömjénezés felvonulását. A Führer, mint rendesen, különféle rendjelek és érdemrendek formájában kitüntetéseket osztogatott kegyeltjeinek, s azok aggálytalanul, büszkén vették át őket. Sol, aki nehezen bírta ki gonoszkodás nélkül, legjobban egy nagydarab, hájas fickón mulatott. A tisztet Göringnek hívták, és a bal mellét teljesen, de jórészt a jobbat is, belepték a kitüntetések. Megelégedetten sütkérezett fényesre dörgölt plecsnipáncélja ragyogásában. – Az árgyélusát, már megint kap egy fityegőt! – súgta oda társainak Sol. – Nem fog sikerülni, mert orra bukik. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, szeme gonoszul megvillant, és rövid varázsige hagyta el az ajkát. – Ejnye, Sol! – csóválta a fejét méltatlankodva Jó Tengel. – Hagyd csak! – szólalt meg rosszmájúan a Vándor. Hitler előrehajolt, hogy feltűzze az érdemrendet Göring gigantikus mellkasára, vagyis inkább pocakjára, mert amaz már dugig tele volt színpompás csillagocskákkal. Sol varázsigéje kettős hatást ért el. Először is, a tű egyenest Göring bőrébe szúródott. Akarata ellenére nem tudott visszafojtani egy ijedt sikkantást, ami nála egy Wagnerszoprán acélos hangjának zengésével ért fel. Másodszor: amikor Hitlernek némi mentegetőzések közepette sikerült
újabb malőr nélkül helyretűznie a érdemrendet, és hátralépve üdvözlésre lendítette karját, Göring is előrenyújtotta az övét. A vízszintesnél magasabbra azonban már nem telt tőle, mert a vaskereszt súlya egyre összébb húzta testét. Hangos puffanással kötött ki végül a márványpadlón. Egy pillanatig az orra alatt levő márványlapot bámulta, a kínos megszégyenülés okán töprengve, azután feltápászkodott. Furcsa mód az új érdemrend immár nem bizonyult súlyosnak. A nagyszámú nézősereg csak a legnagyobb nehézségek árán tudta megőrizni komolyságát. Jó Tengel is elmosolyodott. – Jó, de most már elég volt, Sol! – mondta. Sol arcizmai megfeszültek. – Érzitek ugyanazt, amit én? Hogy Gonosz Tengel itt van, egészen közel? – Igen – mondta a Vándor. – Csak mivel tudja, hogy a sarkában vagyunk, még gondosabban álcázza jelenlétét. Érzékeljük a létezését, de ez minden. – Körülnéztem, mindent körbejártam, de nem találtam meg – mondta Sol. – El fogjuk kapni – fogadkozott a Vándor. – Csak nehogy késő legyen. – Vajon miért marad tétlen? – töprengett Jó Tengel. – Miért nem csinál valamit? – Ez a nagy kérdés – mondta a Vándor. Az ünnepség véget ért, a tömeg feloszlott. Heydrich megérkezett Csehországba, és élt, mint hal a vízben. Mindenre lesújtott a leigázott országban, ami csak nemtetszést váltott ki belőle. Az ellenszegülésre irtózatos megtorlás volt a válasz, lehetőleg ártatlan emberek rovására, a koncentrációs táborok túltettek az emberek legroszszabb álmain is, és senki, a világon senki sem érezhette magát biztonságban. Sokak fejében megfordult, hogy Heydrich maga az ördög.
OTTHON NORVÉGIÁBAN pedig elsötétítés, éhség és rettegés keserítette az emberek életét, mindenki félt a holnaptól. Súlyos béklyó terhe nehezedett az országra. Az emberekből kiveszett az öröm, mert kilátástalannak látták gyermekeik jövőjét, ruhaneműhöz hozzájutni szinte reménytelen volt, mindenki ellenséget látott mindenkiben, mivel nem lehetett tudni, ki fog a németekhez rohanni, hogy jelentse nekik, ha valaki akár csak célzott is az elégedetlenségére. Azt pedig, aki nyíltan szólni mert, azonnal lefogták, és ismeretlen helyre szállították. A háttérben azonban csendben dolgozott tovább az ellenállási mozgalom. A németeknek sokszor meggyűlt a bajuk a passzív rezisztenciával. Például, amikor a rendőrök megtagadták, hogy ők is a hitleri karlendítéssel tisztelegjenek, és amikor parancsba kapták, hogy be kell lépniük a Quisling-féle NS-be, a Nemzetiszocialista pártba, elbocsátásukért folyamodtak. A tanárokat kötelezték, hogy az NS világnézete szerint neveljék a gyerekeket, de egyszerűen nem tették. A sportolók nem neveztek be olyan versenyekre, melyeket ez a párt írt ki, a színészek megtagadták fellépésüket a rádióban. Kemény diónak bizonyult Norvégia elnémetesítése a Nemzetiszocialista párt számára. Mintha egy több tonnás tárgyat puszta kézzel akarnának felfordítani. Az angolok segítségével 1941. márciusában a norvégok támadást hajtottak végre a Lofoten szigeteken. Számos német létesítményt és hajót pusztítottak el, 215 német foglyot ejtettek 10 norvég hazaárulóval együtt. S amikor az angol csapatok visszaindultak Nagy-Britanniába, sok-sok norvég hazafit vittek magukkal, akik később Angliából harcoltak a német megszállók ellen. Ez volt az egyetlen nyílt támadás a németek ellen abban az évben. Jonathannak sehogy sem fért a fejébe, mi értelme egy
másik ország megszállásának, vagy mi benne az öröm. Nyilván nem áltathatják magukat azzal a németek, hogy a hatalom birtokosaiként népszerűek lesznek. És mit nyertek vele? Némi anyagi előnyt, szemben egy egész nép gyűlöletével. Energiájuk nagy része a nép sakkban tartására fecsérlődött. Egy nemzet olyan, mint a réten a fűszál: földig lehet hajlítani, de megtörni soha. Izzadságos munka – vélte Jonathan. És személyesen is gondoskodni akart róla, hogy még jobban beleizzadjanak. – BESZÉLNI AKARTÁL velem, Jonathan? Karine derűs, kellemes hangja csengett a telefonban. Karine hangja mindig derűs volt és kellemes – sosem árulkodott belső problémáiról. Jonathan azonban határozottan érezte, hogy vannak ilyenek. Sehogy sem ismerte ki magát a húgán. Nem tudhatta, hogy mindig ilyen volt-e, de ameddig vissza bírt emlékezni, igen. Feltűnően zárkózott… Jóllehet barátságosan viselkedett, szívesen meghallgatta mások problémáit, de róla magáról semmit sem lehetett megtudni. Ha megkérdezték, a diplomaták sima modorában válaszolt: „Ó, én nagyon jól vagyok. És veled mi újság?” Egyáltalán nem volt jól, az kiderült olykor-olykor, ha az ember elkapta egy-egy pillantását. Főleg olyankor – s ez már régen feltűnt Jonathannak –, amikor emberi kapcsolatokról volt szó. Házasságról, szerelemről, családi idillről. Jonathan válaszolt a kérdésre: – Igen. Mondd, ráérsz a vakáció alatt? Vagy munkát vállaltál valahol? – Nem, csak Christának segítek a ház körül. Miért kérded? Jonathan habozott. Nemigen fejthette ki telefonon. – Hát… szükségem van a segítségedre. El tudsz vállalni egy fontos megbízást? Karine nem válaszolt azonnal.
– Kórházi munkára gondolsz? – Azt szerezhetek neked. Albérletet is. Nyári kisegítőmunkára mindig kell ember. Vajon rájött, hogy nem a kórházi munka a lényeg? Igen, biztosan. – Jó, végül is belefér az időmbe. Mit kell csinálnom? – Ide tudnál jönni, hogy megbeszéljük? Akkor elmagyarázom részletesebben. Elég bonyolult dolog. – Ma este átmegyek a busszal. Hét körül érek oda hozzád. – Az jó lesz. Gyere, várlak. – Kösz, hogy azt mondtad, hogy „várlak”. Tudom, hogy ez csak udvarias fordulat, de azért mégis melengeti az embert. Jégbirodalomban él – gondolta Jonathan, miközben letette a kagylót. Kínosan érezte magát. Mi baj lehet Karinéval? A hangja nem utalt semmire, mindig kedvesen szólt mindenkihez. Egy bizonytalan érzés mégis azt súgta neki, hogy valami baj van vele. MEGÉRKEZETT KARINE. Jonathan ismét felfigyelt erre a ne-gyere-közel-hozzám magatartásra. Megjelenése nem tett különösebb benyomást a szemlélőre: teljesen átlagos külsejű fiatal lány volt, se nem szép, se nem csúnya, a megközelíthetetlenség falával maga körül. Barna haj, meghatározhatatlan színű szem. Szájának formájában talán fellelhető lett volna némi érzékenység, ha hagyja, de rendszerint olyan szorosan összezárta az ajkát, hogy – ha így folytatja – pár évtized múlva mély ráncok fogják elcsúfítani. Az alakja volt a legszemrevalóbb. Keble egy Rita Hayworthéval vetekedett, s ezt kiemelte karcsú dereka. Ám sosem használta ki adottságait. Úgy tűnt, teljesen közömbösen hagyja, milyen ruhát visel: tisztán és takarosan öltözködött, de a legcsekélyebb fantázia nélkül. Sőt, mintha
szándékosan el akarta volna rejteni dús idomait. Elég roszszul teszi – gondolta Jonathan, mert ha egy kicsit rájátszana, biztosan buknának rá a fiúk. Bizony, nem sokat tudott a húgáról… Langyosra hűlt csipketeával és szikkadt háborús kenyérrel kínálta vaj és felvágott nélkül, de hát ezt már megszokták. A sötétítőfüggönyök beárnyékolták a szobát, Jonathan lámpája pedig nem sokat ért, így félhomályban beszélgettek. Jonathan megbízott húgában, beszámolt neki az ellenállási mozgalomban végzett munkájáról. Neveket nem említett, kivéve Runéét, mert ő vetette föl, hogy szükség lenne egy lányra a szervezetben. Karine szemlátomást felvillanyozódott. Jonathan soha ezelőtt nem látott még ennyi örömet és lelkesedést a szemében, és hirtelen felfedezte, milyen aranyos kislány is a húga. – Hű, de izgalmas! Tényleg én is részt vehetek benne? – Nem az izgalom itt a lényeg, Karine. Arról van szó, hogy teljes szívvel akarnod kell harcolni a németek ellen. És száz százalékig megbízhatónak kell lenned. Karine buzgón bólogatott. – Miért nekem szóltál? Miért nem Marinak? Jonathan egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt. – Mert Mari nem rendelkezik a kellő tulajdonságokkal. – Milyen tulajdonságokkal? Jonathan idézte Rune szavait: – Az illetőnek függetlennek kell lennie. És tudnia kell tartani a száját, bárhogy is kínozzák. Azonkívül fontos, hogy ne egykönnyen gyúljon szerelemre. Az utóbbi szavak hallatán fájdalmas vonás jelent meg Karine arcán. Jonathan nem vette észre, folytatta a felsorolást: – Azonkívül bátornak kell lennie. Nem tudom biztosan, hogy ez a pont rád illik-e, azt mondtam, inkább eléggé
hidegen hagy, hogy mi történik veled, ez viszont nem tetszett Runénak. – Azt hiszem, viszonylag bátor vagyok – mondta ünnepélyesen Karine. – De az ilyesmit nem tudhatja az ember, amíg nem kerül olyan helyzetbe, ahol kiderülhet róla, nem? – De, pontosan így van. Én mindenesetre azt hiszem, meg fogsz felelni. Feltéve persze, ha nem kell kockára tenned az életedet. Mert azt megtiltom, hogy olyasmiben vegyél részt. – Azt próbáld meg! – mosolyodott el Karine, s tekintetéből szokatlan magabiztosság sugárzott. – Mikor kezdesz? Mármint a kórházban? – Hétfőn. Jó lesz úgy? – Nagyon jó. Beszélek az illetékessel. MARI MÁR SZOMBATON megérkezett, mint mondta, azért, hogy körülnézzen egy kicsit Oslóban. A városnézésből azonban semmi sem lett, mert Jonathant értesítették a csoportbeli barátai, hogy egy vidéki akciót követően haza kell hoznia Runét a városba. Teherautóval kellett mennie, mert meglehetősen súlyos szállítmányról volt szó. Kolbotn mellett kellett találkoznia Runéval az erdőben. Jonathan megkérdezte, magával viheti-e a nővérét. „Hogyne, csak ne áruljatok el neki semmit” – hangzott a válasz. Így azután Mari is vele tartott, hogy megszemlélje Runét. – Magától értetődik, hogy nem szabad beszélned neki a férjhezmeneteli terveidről – figyelmeztette nővérét Jonathan. – Rune mit se tud a kis ügyeidről. – Kis ügyek? Nyugodt lehetsz, nem szólok egy szót sem. – No, hozzászoktál a gondolathoz, hogy mindent elmondasz apának és anyának?
– Egy csöppet sem! Reszketek, mint a nyárfalevél. – Olyan ez, mint fogorvoshoz menni. Hamar túlesik rajta az ember. – Micsoda hülye hasonlat! A gyerekszülés egy életre szóló gond! Jaj, Jonathan, én ezt nem fogom tudni végigcsinálni, ehhez én nem vagyok elég felnőtt. – Fel fogsz nőni hozzá! Biztos vagyok benne – mondta meggyőződéssel Jonathan. – Nem. Az az igazság, hogy egyetlen reményem ez a te Runéd. Ha belémesik, azt mondhatom neki, hogy övé a gyerek, és akkor huss! – az egész botrány volt, nincs. – Nem hittem volna, hogy ilyen felszínes vagy. Mari! – dörmögte Jonathan. – Nem felszínes vagyok – sóhajtott Mari –, hanem kétségbeesett. KIÉRTEK A KOLBOTN környéki erdőségbe. Az alkony még csupán könnyű fuvallatként jelent meg a levegőben. Jonathannak pontosan elmagyarázták, hol kell felvennie Runét. Rögtön meg is találta azt a helyet, – csak éppen Runét nem látták sehol. Kiszálltak az autóból, és körülnéztek. Elhagyatott vidék volt, sehol egy ház. – Ott van – szólalt meg fakó hangon Jonathan. Rune kissé beljebb állt, a fák takarásában, azért nem vették észre. A szürkés fényben ő maga is leginkább farönkhöz, vagy megroppant fatörzshöz hasonlított barna színeivel, zsíros cserzésű világosbarna bőrzubbonyával, sötét nadrágjával, csúnya, barna gumicsizmájával. Jonathan már akkor észrevette, hogy Mari megdermed, hogy utálkozik, mielőtt halkan kimondta volna: „Nem!” És megértette, hogy az egész spekuláció Rune, a megmentő körül halva született ötlet. Mari olyan elemi erővel utasította el, hogy az már feltűnő volt. Jonathan megütögette a hátát figyelmeztetésül, és Mari
össze is szedte magát, mire Rune sántikálva leért hozzájuk az útra. – Ő Mari, a nővérem – mondta félve. Remélte, hogy Rune emlékszik még, hogy akit az ellenállók soraiba javasolt, az a húga. Rune vonakodva, csigalassúsággal nyújtotta üdvözlésre megnyomorodott kezét. Marinak sikerült borzongás nélkül megfognia. De attól fogva egy szót sem szólt a rakodás egész ideje alatt. Néhány hosszúkás, ovális tárgyat tettek fel a platóra, és elrejtették az aprófával teli zsákok alá. A fa a karburátorgázhoz kellett. Jobb időkben faszenet használtak, bár inkább csak a személyautókhoz. A teherautónál a karburátort oldalra, a vezetőfülke mellé szerelték fel, a személyautók rendszerint egy külön kis vontatókocsit húztak maguk után, azon volt a készülék, a szeneszsákok pedig a kocsi tetején. A benzin a németeknek volt fenntartva. Szótlanul ültek egymás mellett majdnem egész úton. Végül Jonathan kötelességének érezte, hogy megtörje a csendet. – Mari nálam alszik ma éjszaka – magyarázta. – És addig nem lett volna hova mennie. Remélem, nem baj, hogy magammal hoztam. A farakodás is jobb program a semminél. – Ugyan, dehogy – dünnyögte Rune. Jonathan megérezte a levegőben, hogy mind a ketten kínosan feszengnek. Annak ellenére, hogy alig fértek el hárman a szűk üléseken, igyekeztek a lehető legnagyobb távolságra ülni egymástól. – Jó dolog, ha az ember a saját erdejéből hozhat magának fát – mondta zavartan Mari. – Nem sokan tehetik meg, az biztos. – Kerítésoszlopnak fogom felhasználni – felelte szűkszavúan Rune. Jonathan arra gondolt, nem is tudta, hogy Runénak kert-
je van. Egyáltalán, semmit sem tud Runéról, és jobb is, ha nem. Hamar ráeszmélt azonban, hogy aligha farudak azok, egészen más a formájuk is. – Hol tegyelek le? – kérdezte. Rune azonnal válaszolt: egy Jonathan által már ismert címet mondott. Egy másik ellenálló-csoportból lakott ott valaki. Odahajtottak és megálltak. Rune értésére adta, hogy négyszemközt szeretne beszélni vele. Jonathan segített neki lerakodni a kocsiról a néptelen esti utcán. – Megkérdezted a másik testvéredet? – Meg. Igent mondott – válaszolta halkan Jonathan. – Hétfőn kezdi a munkát a kórházban. Mármint holnapután. – Az jó. Mert szerdán lesz a következő röpgyűlés, és azon neki is részt kell vennie. Megbeszélnek egy újabb akciót. Jonathan bólintott. Azután Marival visszamentek a kórházhoz. Egy darabig egyikük sem szólalt meg a kocsiban. Fölöslegesek voltak a szavak. Aztán Mari felsóhajtott. – Sajnálom, Jonathan – mondta. – Könnyűnek találtattam. Úgy látszik, felszínesebb vagyok, mint gondoltam. – Nem tehetünk róla, ha ellenszenvesnek találunk valakit. – Nem erről van szó. Tényleg fantasztikus, hogy mennyi melegség van a tekintetében. De egy egész életet leélni… – Értem, Mari… légy szíves, ne beszélj erről az útról senkinek! Tudod, Runénak nincs engedélye az ilyen anyagszállításra. – Jó, nem mondom el senkinek. Jaj, Jonathan, úgy félek a holnaptól! – Meglátod, nem lesz semmi baj – mondta öccse a szokásos naivan derűlátó módján.
– Te könnyen beszélsz – dünnyögte ingerülten Mari. – Ti férfiak nem is tudjátok, milyen jó dolgotok van. Olcsón megússzátok az életet. És ne gyere a szokásos frázisokkal, hogy be kell vonulnotok katonának, meg hogy minden nap borotválkoznotok kell, mert az nem szégyen. Ti nem tudjátok, mi az a szégyen! – Ámen – tett pontot Jonathan a sorozattűz végére. TERMÉSZETESEN KÍNOS volt a szülőkkel folytatott beszélgetés, de nem lehetett megkerülni. Jonathan segítségével végül is nagy nehezen sikerült kinyögnie Marinak, mi történt. Zokogva, boldogtalanul, öszszetörve, amiért most a szülei is haragudni fognak rá. Hanne kiabált leghangosabban, amint az várható is volt egy ilyen természetű ügyben. Erre azonban Jonathan már felkészítette Marit, és azt is megjósolta, hogy a vihar hamar el fog csitulni. – Fogjátok föl, hogy össze kell házasodnotok! – üvöltötte Hanne. – Minden más megoldás szégyenletes lenne, és elképzelhetetlen! Vetle szemrehányón nézett rá, s ez eszébe juttatta saját ifjúságát, márpedig az sem volt éppen patyolatfehér. Hanne elhallgatott. Vetle arcából minden vér kiment a lánya szégyene miatti fájdalomtól. Leült a zokogó Mari mellé, és átölelte. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz Joseffel élni? És ő sem veled? – Holtbiztos – szepegte Mari. – Kit érdekel, hogy mit akartok, taknyos kölykök! – fortyogott Hanne. – Fütyülök az akaratotokra! A házasság itt az egyetlen kiút. – Drága Hanném, a Jéghegyek Népében mindig szerelemből házasodott mindenki – emlékeztette Vetle. – Ebben a tekintetben ősidők óta mindig kitűntünk más emberek közül. És nemzetségünk nőtagjai közül nem egynek kellett
magányosan világra hoznia gyermekét. Gondolj a büszke Ingridre és fiára, aki az Ingrid fia Daniel nevet kapta! – Én nem akarom, hogy a fiamat Mari fiának hívják! – zokogott fel Mari. – Nem, hát persze, hogy nem – nyugtatta Vetle. – A te fiadat Voldennek fogják hívni, és édesanyád is, én is mindenben támogatni fogunk, ahogy csak telik tőlünk. Azt hiszem, haza kellene költöznöd, Gonosz Tengel ide vagy oda. Tizenkilenc éves fejjel már nem vagy gyerek. Aztán, ha majd megszületett a gyerek, meglátjuk, lehet, hogy addigra megtalálják azt a szörnyeteg ősapánkat, és megint fellélegezhetünk. – De természetesen beszélnünk kell Christával is. Meg Abellel… – mondta Jonathan. Vetle vakaródzni kezdett. Abel nagyon kedves ember – gondolta. Csak hát megvannak az elvei. A test és a lélek tisztaságáról. – Hogyne, persze – felelte. – És Christa érdekében is az lesz a legjobb, ha hazaköltözöl. Épp elég gondja van, nem hiányzik, hogy még miattad is az ő vállát nyomja a felelősség. Mari nagyokat bólogatott. – Elő kell vennünk azt a istenverte büdös kölyköt is! – átkozódott Hanne, nem tagadva meg francia temperamentumát. – Így meggyalázni egy szegény lány becsületét! Jonathan eltekintett attól, hogy rámutasson: ez esetben azt a bizonyos „becsületet” aligha Josef gyalázta meg elsőként. – Az biztos, hogy kedvem volna jó alaposan helybenhagyni – mondta Vetle. – Csakhogy azzal nem oldanánk meg semmit. Mindenesetre egy kis emlékeztetőt azért kap majd tőlem a drágalátos. Ha Marira hárul a felelősség mindenestől, akkor a fiatalúr se ússza meg szárazon. – Haza akarok menni! – kiáltotta Mari, és újabb zokogási rohamban tört ki.
– Persze, hogy hazajöhetsz – vigasztalta gyengéden Vetle. – No de mi lesz Karinével? Rendben van, holnap dolgozni kezd a kórházban, de mi lesz ősszel? – Aztán rendesen vigyázz ám a kishúgodra, Jonathan! – figyelmeztette fiát Hanne. – Nehogy ő is így járjon, mert az aztán már tényleg sok lenne! – De hiszen még csak tizenöt éves – mondta békítően Vetle. – No hiszen, mintha az visszatartaná a férfiakat! – fújtatott Hanne. – Avval együtt azt hiszem, legjobb lesz, ha ősszel visszaköltözik Christa házába. Legalább felőle lehessek nyugodt. Nehogy ez az átokfajzat ősapátok lecsapjon rá. És Christának is jól jönne a segítség. – Igen, Christának borzasztó sok a munkája – mondta Mari, és megtörölte az orrát. – Persze, mert Abel arra nevelte a fiait, hogy a házimunka az asszonyok dolga. Eszükbe sem jut segíteni. Kivéve Joakimot, de ő különben is más, mint a többi. Időközben Hanne is lecsillapodott. Most más célpontot talált a méltatlankodásra. – Nem értem, hogy voltál képes megkérni Jonathant, hogy segítsen elvetetni! Arra nem gondoltál, hogy az a gyerek a mi unokánk? Mari mélyet lélegzett, hogy el ne sírja magát újból. – Most már gondolok rá – mondta. – A Jéghegyek Népének fia lesz – bólintott Vetle. – Nem mondhatunk le róla. És miután Továra lesújtott az átok, a te gyerekednél nem kell ezzel a kockázattal számolni, Mari. – Szóval akkor már nem haragudtok rám? Megbocsátotok? – Hát persze – mondta Hanne, és átölelte a vállát. Ő ugyanis éppoly hirtelen lágyult el, mint ahogy dühbe gurult. Nem volt könnyű lépést tartani érzelmeinek csapongásával. – Hazautazunk veled együtt, és ha hiszed, ha nem,
boldogok vagyunk! Mit gondolsz, milyen érzés volt, hogy a gyerekeink távol vannak tőlünk pont azokban az években, amikor a legnagyobb szükségük lenne a szüleikre? El tudod képzelni, micsoda fájdalmat éreztünk és mennyire vágyódtunk utánatok Vetlével? El tudod képzelni, mennyire gyűlöljük ezt a… ezt a brigantit, aki hatszázötven éve keseríti az egész nemzetség életét? – Igen, világos, hogy szívből gyűlöljük őt generációk sora óta – szólalt meg Jonathan. – Aligha számolt viszont azzal a nemzetségtudattal és összetartással, amit éppen az ő átka eredményezett. – Ez az összetartás Jó Tengel érdeme – helyesbített Vetle. – De igazad van: csakugyan összekovácsolódtunk a Gonosz Tengel elleni küzdelemben. – És ez jó dolog – szögezte le Hanne. – De most hagyjuk Marit, hadd pihenje ki az izgalmakat, Vetle és én pedig tisztázzuk a dolgokat Abellal és Christával, meg azzal a senkiházival – fűzte hozzá sértődött arccal. Jonathan jelentőségteljesen pillantott Marira. Na, mit mondtam? – kérdezte a tekintete. Apára és anyára mindig számíthatunk a bajban, Mari elszontyolodva, de azért megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. Mélyről, remegve vette a levegőt.
6. fejezet A KIS KARINE kerekre nyílt szemekkel ült és fülelt a nagy, erős férfiakra: az ellenállókra. Hát ő is közéjük tartozik! Olyan feladatot hajthat végre, ami sokat jelent ezeknek az embereknek, és talán egész Norvégiának. Meg fog tenni minden tőle telhetőt. Az a férfi, akit Steinnek szólítottak, átható tekintettel nézte, miközben beszélt hozzá. – Itt ez a boríték a fényképekkel. A bátyád és a barátja, Rune elvisz teherautón Askimba. Lakik ott egy hölgy, aki a szövetségesünk. Tolószékkel közlekedik, nem tudja elhagyni a házat. A férje áruló, a németekkel paktál, ezért semmit sem szabad megtudnia, és nem is tud semmit arról, hogy a felesége együttműködik velünk. Az illető hölgy korábban előkelő körökben forgott. Most azt kérjük tőle, hogy azonosítsa az ezeken a képeken levő embereket. A te feladatod lesz, hogy átadd neki a borítékot. Azután ő majd később kapcsolatba lép velem. – Értem – mondta Karine ünnepélyes arccal, és bólintott. – A férj nem láthatja a borítékot. – Úgy van. Megbeszéltem a hölggyel, hogy te egy illatszerbolt kifutólányaként jelentkezel be, és hozod a mintakollekciót, amit meg akart nézni. Nem küldhetünk férfit, mert az felkeltené a férj gyanúját. Egy tizenöt éves kifutólányra azonban nem gyanakszik senki. Amikor belépsz a szobájába, a hölgy megkér, hogy tedd ki a szépítőszereket az éjjeliszekrényére. Miközben te ezzel foglalatoskodsz, ő gondoskodik arról, hogy a férje távozzon a szobából. Akkor kihúzod az éjjeliszekrény fiókját, és a borítékot a zsebedből a fiókban heverő papírok közé dugod. Azután bezárod a fiókot, és a kulcsot átadod a hölgynek. Világos?
– Azt hiszem, világos. – Csak arra vigyázz, nehogy a férj bejöjjön vagy valahogy meglássa, mit csinálsz! – Nagyon óvatos leszek. Gyorsan kell cselekednem, ugye? – Gyorsan és nyugodtan. Ne kapkodj. Hajlamos vagy az idegeskedésre? – Nem, legalábbis, ha… Elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy „ha külsődleges, nem személyes jellegű tennivalókról van szó”. Észrevette, hogy minden szempár őt nézi, és nem fejezte be a mondatot. – Nem túl fiatal még ez a kislány? – kérdezte az Ancher nevű. – Végre tudom hajtani – mondta határozottan Karine. – Pontosan egy ilyen fiatal lány kell nekünk – érvelt Stein. – Aki nem kelt gyanút. És ha a személyisége és vérmérséklete hasonlít a bátyjáéhoz, akkor azt hiszem, ő a megfelelő ember a megfelelő helyen. – Azért én mégis aggódom – mondta Ancher. – Nem magunk miatt, mert én is bízom benne. Hanem mert őrá nézve rossz vége lehet. Az nem érdekes, gondolta Karine. Ha tudnák, milyen kevéssé törődöm az életemmel, semmire se mernének használni. Hogy élek-e vagy meghalok, az nekem tökéletesen mindegy. Most, hogy már 15 éves vagyok, kezdem érezni, milyen űr marad az ember szívében és a lelkében, ha vágyódik egy bizonyos fiú közelségére. Ha azonban tudom, hogy sosem leszek képes elfogadni a simogatását, akkor mi vár még rám az életben? Az ember nem köthet magához egy fiút ilyen feltételekkel. – Mikor indulunk? – kérdezte. – Ugyanaznap, amikor a bátyád moslékot visz Trögstadba, Együtt mentek.
Karine szótlanul bólintott. Szíve hangosan zakatolt mellében az izgalomtól. Élete új értelmet kapott. Nagyszerű, hogy végre nemcsak önmagára gondol majd folyton. Nem mintha tudatosan tenné, de a gondolatoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy mindig milliméteres pontossággal megtalálják a fájó pontokat. BEKÖSZÖNTÖTT A NAGY nap. Ez volt Jonathan harmadik teherautós megbízatása. Idáig minden nagyobb baj nélkül bonyolódott le, de most megszigorították a közúti ellenőrzéseket, mivel több Oslo környéki német létesítményben szabotázsakciókra került sor. Ezért már hajnalban útnak indultak, nem akarták megkockáztatni, hogy visszafelé sötétedés után megállítsák őket. Jonathan előre felkészítette Karinét Rune külsejére, tanulva abból, milyen rosszul sült el a találkozásuk Marival. Karine tehát tudta, hogy nem mindennapi megjelenésű útitárssal lesz dolga, mégis váratlan reakciót váltott ki belőle, amikor megpillantotta Runét a teherautó mellett. Az együttérzés meleg hulláma öntötte el, s könnyek szöktek a szemébe. Fejét lehorgasztotta – de nem fordította el az arcát, nehogy esetleg megbántsa Runét. Milyen különös ember! Végül mégis felnézett rá, nem törődve a könnyekkel. Találkozott a tekintetük – és az a szikra a levegőben mintha azt fejezte volna ki: ismerlek és értelek. Karine abban a pillanatban tudta, hogy barátok, bajtársak, szövetségesek lesznek. Megbízhatott Runéban. És Rune is megbízhatott benne. – Nos, gondolod, hogy a húgom alkalmas? – kérdezte Jonathan feszülten. – Igen – felelte szűkszavúan Rune. – Jó testvért választottál. Szavai nagyon jólestek Karinénak. Oslótól délre egy járőr megállította őket. Meg kellett
mutatniuk nekik a rakományt. Azok beletúrtak a lucskos ételhulladékba, gumibotjukkal a zsákokban piszkáltak, és fintorogtak hozzá. Jonathannak minden fuvarlevele rendben volt, így megkapták az engedélyt a továbbhaladásra. Karinéra szinte ügyet sem vetettek. Nagyon gyermeteg arcot tudott vágni, ha akart. Runétől ellenben szemmel láthatólag undorodtak, s az egyik egyenruhás háton is csapta rövid korbácsával. De nekiesni nem mertek, alkalmasint visszarettentek a tekintetétől. Jonathanban felrémlett, hogy Rune szemében időnként olyan fenyegető villanás jelent meg, hogy még a legbátrabbakat is elrémisztette. Miközben tovább zötyögtek az úton, Karine Runéra gondolt. Aggódott érte. Előbb-utóbb valamelyik náci mint páriát, egyszerűen keresztüllövi. Karine hallott suttogni arról, hogy a nácik ferde szemmel néznek a fogyatékosokra. Tudta, hogy előfordulnak kegyetlenkedések a gyengeelméjűek és mozgássérültek rovására. Megborzongott. Rune ritkán szólalt meg. Ült a sarokban és hallgatta Jonathan élénk fecsegését. Végre megérkeztek Askimba. Megbeszélték, hogy a két fiú egy mellékutcában fog várni, míg Karine vissza nem ér az előkelő villából. Karine első ténykedése az volt, hogy eltévedt a város szélén lévő utacskák és villák között. Kis híján elfogta a pánik. Lehetőleg nem akart senkitől sem kérdezősködni, de végül rákényszerült. Végtére is legális ügyben jár itt. Elkeseredésében majdnem elsírta magát, amint futólépésben bolyongott a jómódról tanúskodó békés utcákon. Máris azzal kezdi, hogy elkésik, mikor még épp hogy csak hozzáfogott megbízatása teljesítéséhez? Mire végül megtalálta a címet; égy zihált a tüdeje, hogy kénytelen volt megállni egy kicsit a kapuban. A ház ura fogadta. Karine gyorsan elmagyarázta jövete-
le célját. – Igen, hogyne, a nejem mintha említette volna – mondta a férfi szórakozottan és közönyösen. – Erre tessék. A hallban egy nagy Hitler- és egy kisebb Quislingfénykép előtt haladtak el. Az egyik szobában Karine egy két sorban megcsavart faragású koloniál íróasztalra lett figyelmes. A férfi előtte ment fel a lépcsőn. Nem ereszkedett le odáig, hogy egy ilyen csitrivel beszédbe elegyedjen, Karinénak azonban az volt a benyomása, hogy a feleségével való törődést sem viszi túlzásba. Erre utalt az a kényszeredett testtartás is, amit az asszony hálószobája felé közeledve Karine megfigyelt nála. Valóban: a hangjából, ahogyan az ajtóban odavetette feleségének a puszta közlésre szorítkozva: „Itt van a hölgy, aki kozmetikumokat akar mutatni neked”, az is kiérzett: „Csak tudnám, minek neked a kozmetikum”. A férfi ott maradt az ajtónál állva, miközben Karine meghajlással üdvözölte a tolókocsiban ülő, megfáradt arcú, de rokonszenves hölgyet. – Gyere be, kicsikém, lássuk, mit hoztál – mondta kedvesen. – Ide az éjjeliszekrényre kiteheted. Közelebb gurult az ágyához. Karine lassú mozdulatokkal vette elő a különböző krémeket és egyéb szépítőszereket. Vigyázva hajolt előre, nehogy összegyűrődjenek a fényképek a nadrág zsebében lapuló borítékban. Előre begyakorolta, hogy mit fog mondani, játszotta a kicsit butácska és naiv kifutólányt, aki most felmondja a jól betanult leckét. A férj még mindig az ajtóban állt. Mintha szokása lett volna szemmel tartani a feleségét. A helyzet kezdett nyugtalanítóvá válni, hiszen a mintakollekció véges volt. A hölgy bőven rászánta az időt mindegyik darabra.
– Hm, ez az ajakrúzs tetszene. De attól tartok, nem az én színem. Karine fontoskodó hangon magyarázott: – Azoknak, akiknek világosak a színei, pontosan ez a halványrózsaszín árnyalat áll a legjobban. Amelyik egy picit lilásba hajlik. De isten őrizz, hogy narancsosba, mert az cseppet sem előnyös. Félrebiccentve tartotta a fejét, hogy jobban lássa a boldogtalan asszony arcát. Kiolvasta a szeméből, hogy boldogtalan. A férfi megvetően elfintorodott, nyilván roppant együgyűnek tartotta Karinét, mint ahogy ez is volt a cél. Telt az idő. A férj pedig nem mozdult az ajtóból. Ekkor – a ház úrnője és Karine nagy megkönnyebbülésére – csengettek. – Kinyitom az ajtót – dünnyögte a férj és eltűnt a lépcső irányába. Mikor már alig hallották a léptei neszét, Karine fürgén előhúzta a borítékot, és bedugta az éjjeliszekrény fiókjának aljára. Ráfordította a kulcsot, és átnyújtotta a hölgynek, aki szó nélkül belecsúsztatta a kézimunkakosarába. Lentről, a hallból fojtott beszélgetés hangjai hallatszottak fel. – Tehát ennél a krémnél maradunk? – kérdezte Karine tisztán érthető hangon. – Igen, köszönöm, de egyelőre elég lesz egy tégellyel. Azután halkan hozzátette: – Nem tudom felhívni Steint a válasszal. Pár nap múlva vissza kell jönnöd, és kapsz egy levelet. Karine bólintott. A hölgy ismét jól hallható hangra váltott: – Akkor pár nap múlva visszajön a megrendelt áruval, ugye? – Természetesen – válaszolta Karine. – Csak ennek a kenőcsnek a beszerzése egy kissé körülményes a mostani
nehéz időkben. Beletelhet némi időbe. – Nem tesz semmit. Köszönöm, kicsikém. Egyedül is kitalálsz, ugye? Amikor Karine megjelent a lépcső alján, a házigazda bűntudatosan hátrább lépett a jólöltözött fiatal nőtől, akivel beszélgetett. – Akkor elintézi nekem ezeket a papírokat, Andersen kisasszony, ugye? – kérdezte feltűnő gyorsasággal. – Hogyne, uram – felelte az ifjú hölgy. Karine feléjük biccentett, és szorosan markolva a szépítőszereket tartalmazó doboz fogóját, kisietett a házból. Csak találjak vissza a kocsihoz! – gondolta. EKÖZBEN A FIÚK egy félreeső helyen várták Karinét a teherautóban. – Mit gondolsz, beválik majd Karine? – kérdezte Jonathan. – Hát persze – felelte Rune. – Meg kell vallanom, félek egy kicsit. Csak nehogy valami kutyaszorítóba kerüljön. – Kimászik ő abból. – Csak hát ő olyan… olyan… – Tudom, mire gondolsz. Magányos. – Igen, pontosan. Honnan tudod? – Az ilyet észreveszi az ember. – Meglehet. Christa és Abel egy kiskutyát akart venni neki, de anya nem tud meglenni egy szobában egy kutyával. Az orvos szerint allergia. – Hiszen a kislány nem is otthon lakik. – Nem, most nem, de előbb-utóbb hazaköltözik megint. Rune szótlanul nézett maga elé egy darabig. – Szerintem édesanyádnak meg kellene feledkeznie az allergiájáról. – Szóval szerinted is jót tenne Karinénak egy kutya? – Az lenne az egyetlen, ami segíthetne rajta.
„Segíthetne rajta”? Ez elég ijesztően hangzott. Jonathan mégis úgy érezte, hogy a kifejezés pontosan illik a helyzetre. – Hogyhogy ilyen sokáig elmarad? – mormogta halkan. – Nem kellene körülnéznünk, hol van? – Nem megyünk sehova. Itt kell megvárnunk. – Gyalog is megkereshetem. – Ülj nyugodtan a fenekeden. Semmi ok a pánikra. Egyelőre. Jonathan nagyot sóhajtott, és nyugalmat erőltetett magára. Legalábbis látszólag. Belül annál inkább furdalta a lelkiismeret, hogy ilyesmibe rángatta bele a testvérét. Túl fiatal ő még ehhez… Ebben a pillanatban megérkezett Karine. – Hála Istennek! – lélegzett fel Jonathan. – Gyorsan be a kocsiba! Rendben ment? A teherautó kínkeservesen lendült mozgásba. A karburátorgáz gyenge pontja volt az indítás. – Igen, minden rendben zajlott – válaszolta lihegve Karine. Arca büszkeségtől ragyogott. – A férje kicsit bizalmatlannak látszott. Viszont éppen enyelgett a titkárnőjével. úgyhogy ha lármázni merne, előveszem ezt az adumat. Megfenyegetem, hogy elárulom a feleségének. – Eszedbe ne jusson! – kiáltott fel rémülten Jonathan. – Hát ennyire nem tudsz semmit a nácikról? Ha útjában állsz, mint a tetvet, laposra nyom szét a két ujja között. Nem leszel hosszú életű ezen a földön, az biztos! – Jesszusom – suttogta Karine. – Az látszott, hogy kitelik tőle egy és más. Elmondta, hogy személyesen vissza kell mennie a válaszért meg a fényképekért. – Elég baj. Mert legközelebb nem ide a közelbe jövünk. Legjobb esetben három hét múlva látogathatod meg újra. – De hát a fényképeken levő személyeket sürgősen azonosítani kell, nem?
– Nem létkérdés – szólt közbe Rune. – És ezt tudja Stein is meg a hölgy is. – Akkor legközelebb nem megyek veletek? – kérdezte Karine. – Nem, a következőt megúszod – válaszolta a bátyja. Mi az, hogy „megússza”? Karine csalódást érzett. – Igazán szívesen segítek, ha olyasmi adódik, amit meg tudok csinálni – mondta halkan. – Derék dolog. Szólunk, ha a csoportnak szüksége lesz rád. Azt pedig, amit most fogsz látni, felejtsd el, Karine. Mert az a mi asztalunk, nem a tiéd. A trögstadi majorban élelemre cserélték a konyhai hulladékot. Ezúttal friss zöldséget is kaptak. Azután végighajtottak a szokásos erdei úton, és ott újabb, titokzatos rakományt vettek át, amit gondosan elrejtettek a saláta, retek, vaj és sajt alá. Karine mukkanás nélkül ült a helyén. Nem kerülte el azonban a figyelmét, hogy az ismeretlen emberek kíváncsian fürkészik és kérdeznek valamit Runétól, aki válaszképp mond valamit, mire az emberek megnyugodva bólintanak. Befogadták. Jó érzés volt. Visszafelé egy darabon sűrű erdőkön át vezetett az útjuk. Karine – ő ült középen – hátrafordította fejét, mert mozgást látott a fák között. Senki sem volt ott, csupán annyi történt, hogy pillantása találkozott Rune tekintetével. Csúnya, boglyas haja alatt a mélyen ülő szempár mintha saját lámpásainak sötétszínű fényével izzott volna a félhomályban. Ez azonban csupán illúzió volt. Rune ritkán mosolyodott el, most mégis feltűnt arcán egy Karinénak szóló kedves mosoly. Karine kissé bizonytalanul mosolygott vissza. Azután újra az út felé irányította tekintetét. Baj nélkül, simán hazajutottak: feltehetőleg kevésbé
keltettek kétes benyomást egy fiatal kislány társaságában. Amúgy is korán volt még ahhoz, hogy valaki tiltott fuvarra gyanakodjék. Karine megköszönte a testőrszolgálatot, és ezzel első megbízatása lezárult. Egy kicsit sajnálta. A RÁKÖVETKEZŐ HÉTEN JONATHAN újabb útra indult Runéval, mely kockázatosabbnak ígérkezett a megelőzőknél. Egész közel kellett merészkedniük a svéd határhoz, amennyire csak védhető magyarázatot lehetett találni rá. Három embert vettek ott fel a kocsira, akik Oslóba tartottak. Stein szerzett nekik hamis igazolványt, amilyet a határ menti települések lakói kaptak, különben nem közelíthették volna meg ennyire Svédországot. A három férfi elbújt a rakodótérben, ponyvák és különféle limlomok alatt. Egyikük sem szólt egy szót sem, hiszen mindannyian tudták, mi az úticél, csak bemásztak és csendben lekuporodtak. Jonathan azonban meghallotta, amint egyikük néhány szót vált a társával, és feltűnt neki, hogy nem norvégul és nem is németül beszéltek. Nem firtatta. Amikor Nordstrandnál jártak, Rune megszólalt. – Láttam valamit a távolban. Egy pillanatra látszott, hogy elkanyarodik az út. Két kocsi áll ott. És emberek járkálnak. Mindezt hadarva, egy szuszra mondta. – Igazoltatás? – Lehet. Jobb, ha megállunk. Kiszálltak, és hátramentek a teherautó végéhez. – Az lesz a legbiztosabb, ha itt kiszálltok – mondta Jonathan a három férfinak, akik kidugták a fejüket a ponyva alól. – Előrébb ellenőrzés van. Értetlenül néztek rá. Megpróbálta elmondani angolul. Erre bólintottak, fogták a holmijukat és leugrottak. Jo-
nathan elmagyarázta nekik, hogy hol vannak és hogyan juthatnak tovább céljuk felé. Megköszönték a segítséget, és eltűntek a bozótban. A teherautó tovább indult. – Ha csak kilyukadt annak az autónak a kereke, akkor jól kitoltunk velük – mulatott Jonathan. De nem defekt volt, hanem igazoltatás. Egyenruhás férfi állt az út közepén, és szigorú, fontoskodó képpel leállította őket. Jonathan előadta, hogy a kórház részére szállítanak, és bemutatta az úti okmányokat. Nem volt elég nekik, át akarták vizsgálni a teherautót. Jonathan a kocsi végében állt, és egyszercsak azt látta, hogy Rune hirtelen mozdulattal lesodor valamit a platóról. Olyan gyorsan csinálta, hogy a németek nem vették észre, mert épp a rakománnyal voltak elfoglalva. – Ez mi? – kérdezte az egyik és körbemutatott. – Használt felszerelés a Lörenskog kórházból az Ullevaal kórház részére.. Be kell érnünk azzal, ami van. Ez itt egy régi pad a… – Rendben – szakította félbe a német katona és lehajtotta a ponyvát a teherautó hátulján. Rune egy tapodtat sem mozdult egész idő alatt. – Tovább! – parancsolták a németek. Végre-valahára hátat fordítottak. Rune hirtelen lehajolt és fölemelte a földről, amin addig taposott. Rögtön elsülylyesztette a zsebében. Azután fürgén felszálltak a kocsira és elhajtottak. – Mi volt az? – kérdezte Jonathan, miközben az utat figyelte. Rune odatartotta az orra elé. Jonathan alig kapott levegőt. – Angol cigaretta? Atyavilág, ebből szép kis ribillió lehetett volna! – Majdnem egy egész pakli. Dohányzol?
– Nem. – Én sem. – A csoportban viszont többen is dohányoznak. Eladjuk nekik – vigyorgott Jonathan. – Mi leszünk a feketepiac hiénái, Rune! – Dúsgazdagok leszünk – nevetett Rune.
7. fejezet KARINÉNAK EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG kellett várnia a „hívásra”. Majdnem három hét telt el, mire végre üzentek neki, hogy újra el kell utaznia Askimba. De hogy még véletlenül se menjen simán a dolog, ez épp azon a napon történt, amikor hazament Christáékhoz a ruháiért. Ültek a konyhaasztalnál és ebédeltek, Christa, Abel, a hat fiú meg ő, amikor egyszer csak befordult egy teherautó az udvarba. – Ki a manó jön errefele? – kérdezte Abel csodálkozva, mert nem sok embernek engedélyezték a gépkocsihasználatot, és még kevesebbnek telt rá. – Á, ez csak Jonathan – mondta elfogódottan Karine. – Értem jött. – Teherautóval? Ezt már nevezem! – mondta Christa. – Úgy látszik, történt valami különleges esemény a kórházban. Azonnal indulnom kell. Mindannyian felálltak az asztaltól, és kimentek az udvarra. Jonathan jött feléjük. – Történt valami a kórházban? – kiáltotta már messziről Karine. Jonathan nyomban kapcsolt. – Igen. Egy komolyabb szerencsétlenség – füllentette. – Milyen kár, hogy máris menned kell! – sajnálkozott Christa. – Most, hogy Mari már nincs itt, ki sem látszom a munkából. Régi szép idők, mikor lányok is voltak a házban! De mit szólsz hozzá, Jonathan, mintha Karine egy kicsit jobb kedvre derült volna Oslóban. – Igen, határozottan vidámabbnak tűnik – mosolyodott el Jonathan, hamiskásan pillantva a húgára. Joakim is kereste a tekintetét, de Karine rögtön félrenézett. – Meg is értem – folytatta Christa. – Nagyszerű érzés,
ha az embernek felelősség van a vállán, igaz, Karine? – Igaz. Amikor éppen indulni akart Jonathan után, puha kis kezet érzett a magáéban. A nyolc éves Nataniel állt mellette és nézett fel rá. – Ne menj el, Karine! – mondta halkan. – El kell mennem. A kórházból hívnak. – Nem a kórházra gondolok. Karine elképedve bámult rá. – Ne menj el! – figyelmeztette újra Nataniel. – Egyikőtök se menjen! – Miért ne? – kérdezte, és érezte, hogy arca megmerevedik. Mindig adott Nataniel véleményére. A kisfiú régiesen csengő szóval válaszolt: – Balvégzet! – Balvégzet? – ismételte ijedten Karine. – De nekem muszáj elmennem, Nataniel. Nem hagyhatom cserben őket. És Jonathant sem. A kisfiú elgondolkodva bólintott. Azután tekintetével a teherautót kereste. – Nem hárman vagytok? – De, bent is ül valaki. Csak eléggé kerüli az embereket. – Nagy kár. Szerettem volna találkozni vele. – Miért? Nataniel habozott. Szép szemében csodálkozással vegyes kíváncsiság látszott. – Szerettem volna kérdezni tőle valamit. – Jössz már, Karine? – kiáltott türelmetlenül Jonathan, aki már felszállt a kocsiba. – Rögtön jövök. Lehajolt Natanielhez. – Megígérem, hogy óvatosak leszünk. Búcsút intett a szépszámú rokonságnak, és felmászott a pöfögő teherautóba. – Nataniel óvott minket ettől az úttól – mondta gyorsan.
– És kérdezni akart valamit tőled, Rune. – Runétól? – kérdezte döbbenten Jonathan. Különös barátjuk arca bezárult, vonásait mintha kemény tölgyfába vésték volna. – Nem érünk rá. Indíts! Karine csodálkozva meredt rá. Ez nem rá vallott. Rune azonban megközelíthetetlenül bámult ki az ablakon, nem nézett Karinéra. A kislány más témára tért át. – Jonathan, beszéltél apával és anyával arról, hogy kapok-e kutyát? – Igen, beszéltem. Pár napja. Megengedték. Úgyhogy munka után Abellel elmegyünk egy kutyatenyésztőhöz. – Jaj, mennyire örülök! – Én is – mosolyodott el Jonathan. – Tökéletes ajándék lesz neked is meg a kutyakölyöknek is. EGYENESEN KERESZTÜLHAJTOTTAK Oslón, majd tovább Moss felé. Szép nyár végi nap volt, de a zöld színek már elvesztették frissességüket: az utak szélén idővel mindenre rátelepedett a por szürke leple. Ó, norvég nyár, miért múlsz el mindjárt, mikor még épp hogy csak felfedeztük érkezésed? – gondolta Karine. Karine jókedvű volt és felajzott, e pillanatban úgy érezte, az élet mindenestül pompás dolog. Nemsokára kap egy kiskutyát. És most éppen egy izgalmas kalandban vesz részt. Az, hogy Jonathannal és Runéval együtt feladattal bízták meg az ellenállók, az értelmes cselekvés érzésével töltötte el, s hozzásegítette, hogy elfelejtse a rá váró magányos élet miatti komor gondolatokat. – Jaj nekem, nincsenek nálam a szépítőszerek! – nyögött fel elszörnyedve. – Csigavér. Minden példás rendben, tetszetős dobozokban vár a sorára a kocsi hátuljában – mondta Jonathan. – Ezúttal azonban a mi elintéznivalónkat vesszük előre, a
tied majd hazafelé menet következik. – Ahogy akarjátok. Ami az én dolgom, az úgyis könynyedén és gond nélkül fog menni. – Igen, de azért vigyázz a férjjel! – figyelmeztette a bátyja. – Jó, jó, bátyókám, bízhattok bennem. Száz százalékig! – Szívből reméljük – dörmögte Jonathan a bajsza alatt. EZÚTTAL SENKIT SEM látott Karine a Bellstad major közelében levő erdőben. Rune és Jonathan bement a fenyők közé és egy súlyos ládával jött vissza, melyet bajosan lehetett álcázni. Élelmet ez alkalommal nem túl sokat kaptak, mivel a németek nemrég jártak ott, és persze rátették a kezüket a jobb falatokra. Egy óra múlva megálltak Askimben, ugyanazon a helyen, ahol legutóbb, és Karine – mindkét kezében egy-egy csinos dobozzal –, nekiindult. – Összeszorul a szívem, mikor így látom a húgomat, ilyen kicsinek és védtelennek – szólalt meg Jonathan. – Elfog a lelkifurdalás. – Pedig jót tesz neki – felelte Rune sajátos, csikorgó hangján. – Ma viszont kicsit ideges a hangulata. – Igen, tudom – bólintott Jonathan. – A kisfiú miatt. Furcsa gyerek ez a Nataniel. Vajon miért akart találkozni veled? Nem hiszem, hogy meglátott volna a kocsiban. Rune megrántotta a vállát. – Honnan tudhatnám? Elhallgattak, vártak. Nem sok forgalmi zajt hallottak a főút felől: kevés autó hagyta el a garázst ezekben a nehéz időkben, azonkívül a németek lefoglalták a használhatóbb járműveket. – Mit gondolsz, esni fog? – kérdezte Jonathan és felnézett az égre. – Olyan sötét van, mintha már alkonyodna. – Nem ártana egy kis eső – felelte Rune. – Régóta tart a szárazság.
Egyikük sem említette aggodalmát Karine és a kocsi hátuljában terpeszkedő rakomány miatt. TEHÁT AKKOR EZ minden – mondta Karine jó hangosan a hölgynek. – Igen, köszönöm, kedveském – felelte az asszony. – És itt a pénz, kétszer is átszámoltam, úgyhogy biztosan megvan. Lentről, a nagy ház alsó szintjéről mulatozás félreérthetetlen hangjai szűrődtek fel hozzájuk: a nevetés és az általános zsivajból felcsapó borgőzös hangok elárulták. Valamilyen német ünnepet ültek meg, de a ház asszonya nem vett részt rajta. A férje körültekintő módon egy emeleti szobát választott ki számára annakidején, így a segítsége nélkül nem tudott lejönni, s ez kiválóan megfelelt a férfi céljainak. Nem mintha hiányoztak volna neki ezek az estélyek – magyarázta a hölgy Karinénak –, de néha jó lett volna kimozdulni a szabadba. A kislány nem válaszolt: nem ajánlhatta fel segítségét, mert azzal magára vonta volna a figyelmet. A lehető legészrevétlenebbül kellett viselkednie, hogy megbízatása rejtve maradjon. Az első pillanatban inába szállt a bátorsága, mikor a házhoz érve meglátta az udvarban az autók sokaságát. Csupa elegáns automobil, amilyen csak az „uraságoknak” lehet. Azután eszébe jutott, hogy nyilván senki sem gyanakodna olyasvalakire, aki egyenesen besétál az oroszlán barlangjába. Szíve a torkában dobogott, amikor becsöngetett. A hallban néhány norvég és német katonatiszt kíváncsian érdeklődött, hogy kicsoda és miért jött, de ahhoz már túlságosan spiccesek voltak, hogy a válaszára is odafigyeljenek. Kivéve egyet. Ő norvég egyenruhát viselt, s tekintete végigkövette a lépcsőn. Karine nem sokat törődött vele,
inkább csak valami enyhe kellemetlenséget érzékelt a rátapadó pillantás meg az alkoholtól felpuhult arc látványa miatt. Elfordította a fejét, és már meg is feledkezett a férfiról. A házigazda egyszer benyitott a szobába, miközben a hölgyek az arckikészítésről csevegtek. Világosan látszott, hogy szegény asszony mozgástere rendkívül szűk, és nem csupán fizikailag. Karine őszintén együttérzett a finom, művelt hölggyel, aki egy ilyen hármasfalú börtönben kényszerült élni. Rokkant, egy zsarnoki férj felügyelete alatt áll, és ellenállóként egy náci házába van bezárva. Ráadásul az a náci még meg is csalja – gondolta. – Az éjjeliszekrény fiókjában – mondta halkan a hölgy, miután férje visszament a társasághoz. Karine átvette a kulcsot, és amilyen gyorsan csak tudta, elfordította a zárban. Rettenetesen izgult, nehogy elügyetlenkedje. – A papírok között. Barna boríték. Karine megtalálta, és egy mozdulattal bedugta a ruhája zsebébe a ballonkabátja alá. Azután hadarva és önmaga számára is meglepően így szólt: – Áldja meg az Isten! A tolókocsis hölgy arcán fájdalmas és hálás mosoly jelent meg, s egy erőtlen kézmozdulattal búcsút intett a kislánynak. Karine szaporán lépdelt lefelé a lépcsőfokokon, abban a kellemetlen tudatban, hogy a zsebében lapuló boríték veszélyessége felér egy adag dinamittal. Szerencsére senki sem állta útját. Mindössze néhány cselédlányt látott átmenni a halion az ebédlő felé, kezükben olyan finomságoktól roskadozó tálcákkal, amilyeneket földi halandók ez idő tájt legfeljebb álmukban láthattak. A társaság épp most készült leülni az asztalhoz. Karine gyorsan kisurrant az ajtón. Hogy hamarabb odaérjen a mellékutcában várakozó teherautóhoz, átvágott a kerten, végigment a szomszédos
villa sövénykerítése mellett, melynek csak a kéménye látszott innen, elhaladt egy rozoga lugas előtt, azután rátért egy ösvényre, mely távolabb egy szemet gyönyörködtető erdőben folytatódott. Ott azonban – ahol senki sem láthatta –, előtte termett a norvég frontszolgálatos, és útját állta. Hogy mit keresett ott, az örök titok marad. Valószínűtlen, hogy kiszámította volna, mikor ér oda Karine, inkább talán ki akarta szellőztetni a fejét, a látvány után ítélve csekély sikerrel. Szeme gyanúsan csillogott az italtól. Akkortájt igen nehéz volt szert tenni alkoholra (hacsak nem maga főzte valaki a pálinkát), de német cimborái a jelek szerint nem sajnálták tőle a jóféle, békebeli árut. Annak pedig nehéz, lehetett ellenállni. Az emberekre nagyon különböző hatással van az alkohol. Ennek az embernek mindenesetre nem a legjobb tulajdonságait hozta elő. Karine ereiben megfagyott a vér, mindjárt a borítékra gondolt, benne a fényképekkel, a nevek listájával és a tolókocsis hölgytől származó egyéb információkkal. Már késő lett volna elrejteni. Remegő szájjal, de mosolyogva kérte, hogy eressze tovább. A férfi persze észre sem vette a képeket. Egészen más érdekelte. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány nyilván még kiskorú, viszont ilyen kebleket nem sokan mondhattak magukénak. Olyan részeg volt, hogy még a hízelgésről is megfeledkezett. Minden teketória nélkül megmarkolta Karine mellét, és testét a magáéhoz nyomta. Karine felnyögött, s a nekivadult állat erejével lökte el magától, aztán futni kezdett. A férfi azonban gyorsabbnak bizonyult nála, s olyan szorosan ölelte magához, hogy alig kapott levegőt. Karine orrát áporodott konyakszag csapta meg, s a férfi az ajkára tapasztotta száját. Undorodva, ordítva védekezett.
Az ellenszegülés dühítette a férfit: csak nem fog ki rajta egy ilyen rüfke, rajta, a győzelmes katonán? Egy másodperc múlva Karine a földön feküdt, a férfi teste alatt. Száját kalodába zárta a csókja, de hiába is kiabált volna: senki sem hallja meg itt az erdő szélén. A férfi keze a ruháján matatott, feltépte a varrást a derekánál, és a melle felé tapogatózott. Karinénak, akinek először csak a boríték járt az eszében s attól félt, hogy kicsúszik a zsebéből vagy összegyűrődik, most más gondja támadt. Régen megfeledkezett a fényképekről, itt most egészen másról volt szó, olyasmiről, amiről a náci katonatisztnek fogalma sem lehetett. A férfi lebirkózta, az igaz, de nem sokáig tartott a győzelme. Karine érezte, hogy az egyik keze a szoknyája alatt kúszik felfelé, és kíméletlenül megtalálja az utat. Mint mikor egy vulkán tör ki, úgy robbantak ki Karine tudatának mélyéről az emlékképek. Nemcsak a második, halálosan megalázó élmény ott a sziklán: egy másik emlékfoszlány is feltolult benne. Még korábbról, a virágos tisztás képeivel, amikor még csak tízéves volt és nem értette, mi történik vele. Jóságos egek! Az egész szörnyűség végighullámzott az emlékezetén, akár egy fájdalmas üvöltés. Egybemosódott a három férfi arca, a katonatiszt a kora nyári hajnalokról, a pókhálókon csillogó harmatcseppekről édelgett, majd rávetette magát. Ijesztően éles kontúrokkal látta maga előtt és élte át újra az egészet. Hallotta saját sikoltozását, és érezte a pusztítást, amelyet a testébe hatoló undokság végzett benne. Eddig nem értette, nem akarta érteni. De most már tudta. Tudta, milyen iszonyatos gyalázatot követtek el ellene akkor, aztán még egyszer – és most megint. A három férfi eggyé vált benne. Ezt nem teheti meg, nem hagyom! A férfi egyik kezével már lehúzta a nadrágját, a másikkal őt nyomta vissza a földre, pedig ez nem volt
könnyű dolog. Karine kétségbeesetten keresgélt a kezével, de csak fenyőtobozok és földbe nőtt gyökerek kerültek az ujjai közé. Ekkor azonban valami megzörrent a férfi övében… Miközben a férfi azzal volt elfoglalva, hogy megfelelően a közelébe férkőzzön, Karine az öv felé nyúlt. Egy kés akadt a kezébe… Minden gondolatot kiszorított a fejéből a határtalan irtózat és a fékeveszett düh. Érezte, hogy a férfi félrehúzza rajta a fehérneműt. Másodpercei maradtak. Nem gondolt semmire. Erezte, hogy karja lesújt és újra lesújt a férfi hátára, vakon a félelemtől, aztán még egyszer és még egyszer, hallotta, hogy felordít, kétszer is, nyögve és hörögve ordít fel, azután rázuhan, és ő csak döfi, döfi bele a kést. A teljes kimerültség bírta csak rá, hogy abbahagyja. Erőlködve lélegzett. Szédült, mintha öntudatlan állapotból tért volna magához, forgott vele a világ, törnie kellett a fejét, hogy rájöjjön, hol van. Szinte fájdalmasan lassan emelte fel karját, mely mintha ólomból lett volna. Az egyik keze és ballonkabátjának ujja csupa vér volt. Feljajdult. A hosszú katonai kés kiesett a kezéből a földre, tudta, hogy meg kell szabadulnia a férfitól, de az… de az… – Jaj nem! – szűkölt alig hallhatóan. – Jaj nem! Mit tettem? És a boríték! Biztosan teljesen tönkrement! A boríték! A borítékra kell gondolnom! Csak a borítékra szabad gondolnom… JONATHAN ÉS RUNE végre megpillantotta a futva közeledő Karinét. Kiugrottak a kocsiból. – Atyaúristen, Karine, hogy nézel ki? – kiáltott fel Jonathan. Látták, hogy csupa vér, de nem attól rémültek meg igazán. Hanem az arckifejezésétől. Az taglózta le őket.
– Karine, drága kishúgom, mit tettek veled? Karine odaért hozzájuk – A boríték – mondta zihálva. – Összevéreződött. És össze is gyűrődött. Az összes fénykép összegyűrődött. Jonathan gépiesen átvette. – Nem vészes. Csak a szélén van egy kis vérpötty. És egy kicsit hullámos lett, ez minden. De veled mi van? Mi történt, Karine? Karine csak nyeldekelt. Látták, hogy nem képes elmondani. Holtsápadt volt az arca. – Csak nem… öltél meg valakit? Karine, ha lehet, egy árnyalattal még sápadtabb lett. Heves fejbólintás volt a válasza. – Megláttak? – kérdezte Jonathan. Karine most a fejét rázta éppoly hevesen. Rune a kezébe vette a dolgot. – Hol történt? – Az erdőben. – El akarták venni a borítékot? Karine hallgatott. Látszott rajta, hogy rögtön elájul. – Valami mást tettek veled? – kérdezte Jonathan óvatosan, mert ösztönösen megérezte, hogy vigyáznia kell. Karinének megrogyott a térde, el kellett kapniuk. – Válaszolnod kell, Karine, nagyon fontos! – Hárman – dadogta a kislány. – Hárman? Hárman voltak? – Igen. Egy, amikor 10 éves voltam. Egy, mikor 12. És egy most. A két fiatalember egymásra meredt. Rune arca kifürkészhetetlen volt. Jonathannak felkavarodott a gyomra. – Kezdem érteni. Szegény Karine! Jaj, szegény kishúgom! Karjába akarta venni, s erre szüksége is volt szegénykének, Rune azonban előbb gyors mozdulattal lehúzta róla a véres kabátot. Okosan tette. A két testvér összeölelkezett, s
Karine olyan szívszorító zokogásban tört ki, hogy attól féltek, elakad a lélegzete. – Megértünk, Karine – vigasztalta Jonathan, és ő is sírva fakadt, de egy cseppet sem szégyellte magát. – És melletted állunk. De most muszáj elrendezni ezt az ügyet. Megtalálhatja valaki a holttestet? – Igen. – El tudnád magyarázni, hogy hol van? Akkor odamegyek és elintézem. – Nem… Nem tudom elmagyarázni. Le akartam vágni az utat. A két fiatalember elgondolkozott. Végül Rune így szólt: – Jonathan, szállj be a kocsiba, és menj el Os… – Csak nem hagylak itt titeket? – De igen, muszáj. A rakománynak időre meg kell érkeznie, mert meg van beszélve a találkozó. A borítékot is át kell adnod nekik. És ami a legfontosabb: a kocsi nem közlekedhet munkaidő után. Máris késésben vagyunk, úgyhogy indulj el most rögtön. – Hát ti? – Karine megmutatja nekem, hogy hol van a holttest. Elrejtem, azután felülünk a vonatra. Add csak le az ásót, Jonathan! Kösz. – Van itt vasút is? – kérdezte Karine. – Igen, az östfoldi vonal – felelte Jonathan. – No de Karine csupa vér! – El kell dobnunk a ballonkabátot – javasolta Rune. Karine nem sajnálta túlzottan, sosem tetszett neki, divat ide vagy oda. Egy picit már jobban érezte magát. Megszűnt forogni vele a világ, s a gyomra sem görcsölt annyira. Megnyugtatta a tudat, hogy a fiúk kezükbe vették az ügyet. – Valahol csak találunk vizet, hogy Karine megmosakodhasson – folytatta Rune. – Jegyre van pénzetek? – kérdezte Jonathan. Rune kínosan feszengett, Karine azonban gyorsan rá-
vágta: – Kaptam pénzt a hölgytől a villában. Ugye nem baj, ha felhasználjuk? – Nem, dehogy. Mennyit kaptál? – Nem számoltam meg. De biztosan elég lesz. Jonathan megadta magát. – Legyen úgy, ahogy akarjátok! De nagyon vigyázzatok magatokra! Rune bólintott. – Több rossz ma már nem fog történni a húgoddal. A két fiatalember tekintete találkozott. Elég volt egy pillantás Karinéra, hogy meggyőződjenek róla: már megtörtént a baj. Vajon hogyan fogja lelkileg feldolgozni mindazt, amin keresztülment? Súlyos kérdés. Jonathan búcsúzóul ismét megölelte. – Nemsokára találkozunk – mondta optimistán. Karine fejében Nataniel szava motoszkált. “Balvégzet” – ezt jósolta. És milyen igaza lett. Pedig a fele még hátravolt. VISSZAMENTEK RUNÉVAL az erdőbe. Karine még mindig kába volt, és borzongva gondolt arra, hogy mindjárt viszontlátja a szörnyű tett színhelyét. Már melyikét? – töprengett keserűen. Az előbb a saját szörnyű tettére gondolt. Arra, hogy embert ölt. Elviselhetetlen gondolat. Ám azok alatt a szürke esőfelhők alatt nemcsak ez az egy gonosztett esett meg. Nem ő itt az egyetlen bűnös. Hirtelen megtorpant. – Ott fekszik, egy kicsit előrébb – mondta fátyolos hangon. – Én inkább… Rune szótlanul bólintott, és intett, hogy maradjon csak ott. Hogy mire gondolt, mikor meglátta a rengeteg késszúrást a férfi hátában, az Karine előtt örökre rejtve maradt. A
kislány leült az ösvényre és várt. Nem akart hallgatózni, de odahallatszott, hogy Rune bevonszolja a hullát az útról az erdőbe. Azután erőteljes ásócsapások hangját hallotta, fém koppanását a köveken, gyökerek reccsenését – majd végül földgöröngyök puffanását és lombos ágak zizegését. Rune visszajött, nem szólt egy szót sem. Karine felállt, elindultak kifelé az erdőből. Azután a központ, a vasútállomás felé vettek irányt. – És ha nem jár vonat? – aggodalmaskodott fakó hangon Karine. – Van egy, délután. Nagyjából mostanában indul. Karine egy darabig hallgatott. – Köszönöm a segítséget – szólalt meg aztán halkan. – Gondolod, hogy el tudod majd felejteni? Karine hangjában keserűség csengett. – Amikor először… erőszakoltak meg, azt sikerült „elfelejtenem”. Részben a másodikat is. És láthattad az eredményt. – Igen. Megértelek. Többet nem beszéltek a dologról, túlságosan is felkavarta őket. Az állomásnál Rune a háttérbe húzódott, hagyta, hogy Karine vegye meg a jegyeket. Karine tudta, hogy Rune kerüli a kíváncsiskodó tekinteteket, ezért szó nélkül a pénztárhoz lépett. Valóságos hidegzuhany érte: a pénzből nem futotta két jegyre. Némi latolgatás után vett egyet az oslói végállomásig, egyet pedig Skiig. Úgy tervezte, onnan majd hazagyalogol. Rune azonban hallani sem akart erről. – Én fogok leszállni Skiben, és pont. – Nem tudtam, mi a jó megoldás – mentegetőzött Karine. – De nyilván az a legfontosabb, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjünk innen mind a ketten.
– Nagyon jól döntöttél. Nem lelkesedem a vonatozásért a sok szájtáti miatt, de túl veszélyes volna itt maradni. – Igen, de Skitől nagyon messze van gyalog. Megkérem Jonathant, hogy jöjjön érted kocsival. – Este? Ne jöjjön, mert elkapják. Miattam ne aggódj, Karine. Magad is gyalog akartál visszamenni Oslóba. Neked talán nincs ugyanolyan messze? – Nem, mert én… Karine a nyelvébe harapott. Elszégyellte magát. – Mert te nem sántítasz – folytatta halkan Rune. Karine ösztönösen megragadta Rune csonka kezét. – Jaj, Rune! Nem úgy gondoltam. Szerencsére befutott a vonat, így nem kellett kínos magyarázkodásba bonyolódnia. Megviselt idegei kellemetlen meglepetést okoztak neki a vonaton. Egész testében reszketni kezdett. Hál’ istennek csak néhány utas lézengett a vonaton, így senki sem látta, hogy Runéhoz bújva kucorog az ülésen és hangosan vacog a foga. Utólag visszagondolva meglepődött, hogy kivételesen nem húzódott el, amikor Rune átkarolta, hogy vigasztalja és melengesse. Természetesnek érezte, hogy közelebb bújik hozzá és hagyja, hogy a sokk utóhatása kitombolja magát testében. A vonat megérkezett Skibe. Karine kikísérte Runét a peronra és megölelte. Életében először ölelt meg egy idegen férfit, magától, teljesen spontán. Rune kissé szomorúan elmosolyodott és egy pillanatra Karine fejére hajtotta a homlokát. Azután leszállt a vonatról, és integetett neki csonka ujjú kezével. Karine visszament a fülkébe. Ruhája elöl, a mellénél még mindig elég nedves volt, nem ért rá megszáradni, amióta Askimban egy város széli árokban kimosták belőle a vért. El is szakadt, de azt el tudta rejteni. És ha nem kezd éppen zuhogni az eső, még azt is meg tudta volna magya-
rázni, miért visel ilyen vékony ruhát ezen a hűvös nyári estén. Persze ez mind csak jelentéktelen apróság. De vajon hogyan fog valaha is túljutni azon, hogy megölt egy embert? Hogy kioltotta az életét? Hogyan fogja megbocsátani magának? Rune azt mondta, nem szabad hagynia, hogy búskomorrá váljon a történtek miatt. Amúgy is olyan vékony mezsgyén egyensúlyozik már tízéves kora óta. Csakhogy ezt könnyű mondani, nehéz megtenni. Furcsa mód mégis úgy érezte, hogy valamelyest oldódott az a pánik, amely miatt elfojtotta magában gyerekkorának iszonyatos emlékeit. Mintha átszakadt volna lelkében a gát azzal, hogy olyan hatalmas erővel csapott le a náci tisztre, akinek személyében jelképesen egyesült mindhárom megrontója. Utána meg merte ölelni Jonathant is és Runét is. Talán megmenekült a férfiaktól való félelmétől? Szívből remélte. De azzal is tisztában volt, hogy az emberölés tudata sok szenvedést fog okozni neki. Hiszen hallgatnia kell róla, és az a legrosszabb. Az, ha az embernek nincs módja vezekelni. Karine úgy érezte, cseberből vederbe esett. JONATHAN EKÖZBEN OSLO felé haladt a teherautóval. Mélyen felkavarta, ami a testvéreivel történt. Először Mari – habár az ő problémája nem olyan súlyos, hiszen átfordulhat a kis emberke fölötti örömbe és a szeretet melegébe, még ha nehéz is az élet leányanyaként. Remélte, hogy Mari felnő majd a feladathoz. Pillanatnyilag a szülői ház biztonsága veszi körül Vetle papa házában, a Hársfaliget közelében. Nagyobb védettségben sehol sem lehetett volna része. Azt a „briganti” Josefet pedig úgy lekapta a tíz körméről a dühöngő Abel, ahogyan még soha. Annyira elmérgese-
dett a helyzet, hogy Christa kénytelen volt kettejük közé állni villámhárítónak és csillapítgatni férjét. Josef, aki felindultságában és megalázottságában már nem tudta megválogatni szavait, ráförmedt: „Fogd be a szád, hülye tyúk!” Ez volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár. Abel kiadta Josef útját és megfenyegette, hogy addig be ne merje tenni a lábát a házába, amíg meg nem állapodik Marival a gyerektartás összegében. „Majd ha fagy! – kiabálta vissza az ajtóból Josef. – Mindenki tudja, mekkora ribanc!” Erre Abel utánarontott és jó alaposan ellátta a baját, Josef pedig úgy meglepődött jámbor és istenfélő apja hirtelen támadt tetterején, hogy csak elhajolt az ütések elől, de nem adta vissza. Christát annyira megviselte ez az egész, hogy sírógörcsöt kapott. Jonathan minderről csak az elbeszélésekből értesült. Egyikük sem tudta, hogy hol van most Josef, mindenesetre a körzeti megbízott megjelent Vetlénél és közölte, hogy a gyermek apja nyilatkozatot tett, miszerint hajlandó fizetni, ha személyesen nem kell találkoznia a családdal. Az egész história roppant kínos volt – és szomorú. Persze Karine helyzetével össze sem lehetett hasonlítani. Jonathan úgy elmerült a gondolataiban, hogy majdnem túlment a célon. A megbeszélés szerint Ekebergnél kellett találkoznia társaival, mert ilyen nehéz rakománnyal nem lett volna tanácsos bevonulni a fővárosba. Letért a főútról és az Ekebergsletta felé hajtott tovább. Ott megállt a megbeszélt helyen, s kis idő múlva fel is bukkant néhány ember. Jobbról-balról megfogták a súlyos ládát, és Jonathan már folytathatta is az utat. Előbb azonban még odaadta nekik a borítékot a fényképekkel, mert nem merte tovább magánál tartani. Most döbbent rá igazán, milyen nagy segítséget jelentett
neki Rune. Mindig ő jelezte előre csalhatatlan ösztönével az ellenőrzéseket az úton, mindig ő foglakozott a járőrökkel és válaszolt a kérdéseikre. Sőt időnként el is ijesztette őket olyan szavakkal, amelyeket Jonathan azelőtt sosem hallott. Jonathan egyenesen belehajtott a kelepcébe. A trondheimi útnál, épp ahol át akart hajtani, egy járőr posztolt. Természetesen nyomban leállították a teherautót; ilyenkor semmi keresnivalója nem volt az úton. A munkaidő egy órája véget ért, mostanra minden autónak a garázsban volt a helye. Jonathan elkésett a felismeréssel, hogy vissza kellett volna mennie a mossi útra, mintha egyenesen a faluból jönne. A városon belüli közlekedés sokkal gyanúsabb volt. Hála az égnék, hogy legalább a rakománytól megszabadult. – Honnan jön? – kérdezte a norvég pártszolgálatos. – A trögstadi Bellstad majorból. – Akkor miért Ekeberg felől jön? Jonathan sokért nem adta volna, ha most eszébe jut valami jó kifogás. – Mert meg akartam nézni, hogy megvan-e még egy üzlet, ahol régebben gyakran szoktam vásárolni – mondta. – Milyen üzlet? Jonathan bemondott egy nevet, amelyet útközben egy cégtáblán látott. Nem mert magánszemélyt megnevezni, mert senkit sem ismert Ekebergben, és ezek nagyon ügybuzgón dolgoztak, ha kétes állításokat akartak ellenőrizni. Jonathané pedig igencsak kétes volt. A megszorító intézkedések miatt szinte hihetetlennek tűnt, hogy valaki kerülőutakra merészkedjen. Hátramentek a rakodótérhez. – Honnan származnak ezek a termények? – A Bellstad majorból – felelte Jonathan, és mutatta a
papirosokat. – Ennyi élelem egy akkora nagy kórháznak? Ezért jött el ilyen messzire? Jonathan némi kárörömmel tudatta velük, hogy németek látogattak a majorba a héten, és az élelem nagy részét lefoglalták saját céljaikra. Hogy elküldjék Németországba. A pártszolgálatosok arcizmai megfeszültek. A lehető legnagyobb bizalmatlansággal viseltettek Jonathan iránt, ez nem volt vitás. Jonathan hálát adott az égnek, hogy leadta a borítékot is a fényképekkel, meg a leleplező névjegyzékkel az ellenállóknak. Ha most nála volnának, az a véget jelentené. Ámbár úgy látszott, elég nekik már az a körülmény is, hogy nehezen elfogadható indokokkal magyarázza, milyen ügyben van úton. Vagy nemcsak erről volt szó? Nem, más oka is volt, hogy visszatartották. Hát persze, most vette észre, hogy egyikük ugyanaz a férfi, aki annakidején letépte róla a piros inget a Karl Johan utcában, és utána futásra akarta kényszeríteni. Ez az ember most szinte nagyítóval tanulmányozta át a papírjait. – Úgy látom, van egy s más a füled mögött – mondta vészjóslóan Jonathannak. – No lám, jó pár ellenőrzést megúsztál! Vagyis jó pár kétes fuvar van itten. Jonathan nem tudott mit mondani, hiszen a papírok önmagukért beszéltek. Ennek ellenére a pártszolgálatos valószínűleg elengedte volna, ha nincs az a jelenet az inggel, amikor Jonathan szemmel láthatólag vonakodott teljesíteni a parancsot. A férfit akkor leállította egy német tiszt, márpedig az ilyesmit nehéz lenyelni. Ráparancsoltak a Jéghegyek Népének fiára, hogy üljön be egy másik kocsiba. Az egyik egyenruhás felugrott a teherautó volánjához, s a kocsit is meg Jonathant is a Victoria Terrasséhoz vitték a Gestapo központjába – a kocsit lefoglalás, a fiút kihallgatás céljából. Így végződött az ötödik út. Karine, ha lehet, minden ko-
rábbinál szárnyaszegettebben került ki belőle. Szinte öntudatlan állapotban vitte a lába a Keleti pályaudvartól a kórházba, ahol még az este rettenetes idegösszeroppanást kapott, és hazaküldték Christához meg Abelhez. Jonathant egy cellába dugták, ott várta, hogy kihallgassák a szamárlétra magasabb fokán álló nácibérencek. Rune pedig elveszítette két jóbarátját. Ezt azonban akkor, amikor sánta lábával hajnaltájt nagy keservesen végre elért Oslo határába, még nem tudhatta.
8. fejezet JONATHAN HÁROM NAPJA várt a cellájában, de feléje se nézett senki. Kemény három nap volt, némi ízelítő abból, mire számíthat, ha vétkesnek találják. Inni egyáltalán nem kapott, naponta egyszer tettek be neki egy pléhedényt, alján valamilyen undorító kásával. Vécé gyanánt egy súrolókefét sosem látott kübli szolgált a sarokban. Az övszíját elvették, viszonylag jó állapotú cipőjét is, minthogy cipőből országszerte nagy volt a hiány. Azután, mikor már kellően megalázottnak, éhesnek, szomjasnak és piszkosnak érezte magát, végre bekísérték egy nagyobbfajta hivatali helyiségbe. Egy német tiszt trónolt a pompás íróasztal mögött. Az a norvég pártszolgálatos is jelen volt, aki előállította Jonathant. A német tiszt kijött az íróasztal elé, és lovaglóostorával könnyedén Jonathan vállára ütött. Mondott valamit németül, amire Jonathan azonnal válaszolt. A tiszt szeme gúnyos elismeréssel villant meg. Jonathannak újból el kellett mondania mindent a Bellstad majorral kapcsolatos fuvarokról. Észrevett az asztalon egy okmányt a kórház pecsétjével; ebből megértette, hogy már onnan is kértek jelentést. A két náci egymás között beszélt valamit egészen halkan, Jonathan azonban hallotta, hogy a norvég férfi többször is említi a Grini helységnevet. Szóval odaviszik? Nagyon is elképzelhetőnek tartotta. A vétke – már amennyit ők tudtak róla –, nem volt súlyos, persze, ha kiderült volna, hogy az ellenállási mozgalom tagja, már régen keresztüllőtték vagy valamelyik németországi büntetőtáborba szállították volna. A csoportban hallott már ezekről a táborokról. Odakerülni annyit tesz, mint megtapasztalni a dantei feliratot a pokol kapuja fölött: „Ki
itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Még mielőtt eredményre jutottak volna, belépett két másik német tiszt. Egyikükre Jonathan rögtön ráismert: ő állította le a norvég pártszolgálatost a Karl Johan utcán. Ő mondta, hogy hagyja Jonathant, mert hogy “árja”. Ez a német kíváncsian méregette Jonathant, majd megkérdezte kollégáit, miért hozták be. Miután röviden közölték vele az okát, a tiszt újból Jonathan felé fordult. Körbejárta, hüvelykujjával felemelte az állát, és a profilját tanulmányozta. Mélyen a szemébe nézett. Csak nem homokos? – gondolta kedvetlenül Jonathan. Ez esetben gondjaim lesznek, finoman szólva. Alighanem mégsem erről volt szó. A német mondott valamit tiszttársának, és egy németországi intézményt vagy hasonlót emlegetett, de Jonathan nem értette rendesen, mert nagyon gyorsan és halkan beszélt. Erre a másik is megkezdte a körjáratot körülötte, úgyhogy Jonathan lassan már karácsonyfának érezte magát. Kedve lett volna rázendíteni a „Lánc, lánc, eszterlánc”-ra, de gyanította, hogy nem tenné vele népszerűvé magát, így inkább eltekintett tőle. A helyzet nem kedvezett a szellemeskedésnek. A két náci befejezte a szemlét. A norvég férfi a háttérben állt, és bosszúsnak látszott: feltehetőleg jobban szerette volna, ha Jonathan skalpját azon nyomban tálcán szolgálják fel neki. A németek Jonathan feje fölött társalogtak, mintha ott se lenne, majd valamilyen döntésre jutottak. Jonathan összeszedte a bátorságát, és tökéletlen, iskolaszagú németségével megkérdezte, értesítheti-e a családját és munkahelyét, hogy itt van. – Nem szükséges – vágta rá a norvég. – A kórházban tudnak róla, és bizonyára értesítették a hozzátartozókat.
Jonathan egy cseppet sem volt biztos ebben, hisz nem otthon lakott. Idővel persze a szülei is megkaphatják a hírt. Az járt a fejében, vajon mi történhetett Karinéval és Runéval. Erősen eltökélte már a kezdet kezdetén, hogy nem árul el semmit, akárhogy is kínozzák. Benyomása szerint azonban nem vádolták komolyabb dologgal, hacsak a cella és a nyomorúságos körülmények nem tartoztak a kínzáshoz. A legtöbben fizikai erőszakra gondolnak a „kínzás” szó hallatán. Pedig a nyomásgyakorlásnak sokkal kellemetlenebb módszerei is léteznek, mint a veréssel okozott fájdalom. A fájdalom elviselésére megedzhetjük magunkat. Ám vajon melyik fiatalember egyezne bele abba, hogy például egyenként kihúzzák az összes fogát? Vagy hogy a szeretteit összeverjék? Vagy… Ó, a kínzások tárháza oly változatos a módszerekben, hogy azt felsorolni sem lehet. Talán soha máskor nincs úgy elemében az emberi fantázia, mint amikor mások gyötréséről van szó. Olyan körmönfont fogásokat találtak ki az emberek szóra bírására, hogy még leírni is viszolyogtató volna. Ami később történt Jonathannal, azt semmiképp sem lehetett volna kínzásnak nevezni, mégis szívesebben választott volna naponta száz ostorcsapást, mint azt a fajta kényeztetést, amiben része lett. Az a német tiszt, akivel korábban is találkozott, most egyik kérdést tette fel neki a másik után, a géppuskaropogás tempójában: Mit tud a családjáról? Honnan származik a család? Mind norvégok? Germán, illetve azon belül teuton ősei vannak? Voltak közöttük zsidók is? Jonathan némi akasztófahumorral gondolt arra, hogy a zsidók az egyetlenek, akik nem találhatók meg a családfájukon, pedig az amúgy igencsak tarkabarka. Válaszolt, amennyire tudott. Beszélt a nemesi ágakról, a
német Paladinokról és Erbachokról, meg a francia de Saint-Colombe vonalról. Ez utóbbi kettőnél egy kicsit csúsztatott, mert ő nem azokról az ágakról származott, de fő, hogy nem hangzott rosszul… A dán Meiden nemzetséget ellenben a sajátjainak mondhatta. Elsorolta az összes norvég paraszt-elődöt, meg a svéd nemzetségeket. A legfontosabbról azonban hallgatott: arról, hogy a Jéghegyek Népe Ázsia tundráiról és sztyeppéiről származik. Volt egy olyan érzése, hogy azt a rokonságot jobb nem bolygatni. Hogy vajon a Jéghegyek Népének elhallgatása előnyére vagy hátrányára vált-e Jonathannak, nem könnyű eldönteni. Mindenesetre úgy tűnt, a németeknek imponált, hogy olyan sokat tud az őseiről, meg az is, hogy milyen sok előkelőség akadt közöttük. A kifogástalan árját látták benne – és aszerint is cselekedtek. Ha megemlítette volna a mongol beütést, esetleg egészen másképpen alakul a sorsa. Netán drasztikusan lerövidül. Sokáig csend ülte meg a pompásan berendezett hivatali szobát. Jonathan várt. Nem volt ijedős fajta, pedig most talán nem ártott volna. Végre egymásra néztek és bólintottak a németek: megszületett a döntés. Természetesen nem kötötték a germán külsejű, szép norvég siheder orrára. Ekkor még csak annyit sikerült megtudnia, hogy Németországba deportálják. Egyszerre mintha elfújták volna minden bátorságát. Nagyon-nagyon egyedül érezte magát, ötéves fiacskává vedlett vissza, aki teljes lelkével vágyik apja és anyja közelségére. CHRISTA ELHÚZTA a függönyt Karine szobájában, és az ágy felé fordult. – Ma már jobban érzed magad, csillagom?
Karine már három napja nyomta az ágyat úgy, hogy képtelen volt értelmesen és összefüggően beszélni. Zokogási rohamai egymást érték, csak az erős nyugtatók csillapították le kissé, amelyeket a kórházban csomagoltak be neki. Christa rajta tartotta szemét a tablettákon, mert Karine már-már az öngyilkosság határán járt. Most határozottan tisztábban működött az agya. – Igen, köszönöm – felelte elhaló hangon. – Látszik is a szemeden. Karine Christára emelte tekintetét. – Olyan fáradtnak látszol. Csak a gondjaidat szaporítjuk Marival. – Ugyan-ugyan! Ha fáradtnak látszom, annak az oka, hogy ez egy nagy háztartás, és a fiúk nem törik össze magukat, hogy segítsenek. – Hát nem – mosolyodott el Karine hervatagon, mint az elhanyagolt szobanövény. – Csak Joakim. Meg Nataniel. – Joakim igen rendes fiú – mondta Christa sok melegséggel a hangjában. – És éppen azt készültem mondani, hogy beszélni szeretne veled. Karine belekapaszkodott a takaróba. – Joakim? Velem? – Igen. Azt mondta, találkozott valakivel, aki… De legjobb lesz, ha ő maga meséli el. Beküldhetem? – Hogy néz ki a hajam? – Látom, kezdesz magadhoz térni – jegyezte meg Christa mosolyogva. – Hol a fésűd? Kicsit megigazítom a hajad. Karine odanyújtotta neki a fésűt. – Meg is kellene mosni – mondta. – És szeretnék zuhanyozni is. – Az várhat. Joakimnak nemsokára el kell menni. Így ni, most már szép vagy. Akkor bejöhet? Karine megadóan bólintott. Joakim pontosan olyan csinos volt és vonzó, amilyen-
nek most nem lett volna szabad lennie. Látására Karine szíve összeszorult. Mindig is küzdött Joakim iránti gyengéd érzelmei ellen, de azok az évek múlásával csak egyre erősödtek. Hiszen egy tizenöt éves lány érzelmei éppoly erősek lehetnek, mint egy felnőttéi, abban nincs semmi különbség. Csak másképpen nyilvánulnak meg. Egyformán fáj az ember szíve, mindegy, hogy fiatal-e vagy öreg. A szerelem és a fájdalom összetartozik, és senki sem védekezhet egyik ellen sem, – régi és közismert igazság ez. Karine pedig csakugyan szenvedett. – Szervusz, Karine – üdvözölte kedvesen Joakim. – Szervusz – felelte Karine, és gyűlölte magát, amiért csak rekedt suttogás jött ki a torkán. A szokásos udvarias érdeklődés után, hogy hogy érzi magát, Joakim rátért a lényegre. – Találkoztam tegnap egy furcsa figurával. Ismer téged. – Runénak hívják? – Igen, de honnan tudtad? – Mert olyan különös figura. Nem mindennapi ember. – Nekem is az volt a benyomásom. – Mit akart? – Azt… Joakim habozott, aztán belefogott újra. – Azt akarta elmondani, hogy több férfi is gyalázatos módon bánt veled, amikor még gyerek voltál. Karine összekuporodott, mintha ostorcsapás érte volna. – Nem lett volna szabad elmondania – hebegte elgyötörten. – De igen, nagyon jól tette! – Joakim hangja egészen határozottan csengett. – Miért hallgattál erről? Senki sem tudott semmit. Azokat a bűnösöket meg kellett volna büntetni, már réges-régen! Karine elfordította arcát. – Ilyesmiről nem lehet beszélni. – Nem. De a hallgatással tönkretenni az egész életed,
azt lehet? Mert azt csináltad! Mi semmit sem értettünk a viselkedésedből. – Olyan furcsa vagyok? – Általában nem. De mihelyt a szerelem vagy ilyesmi kerül szóba, te elpárologsz. Ez mindenkinek feltűnt. Karine hangja az aggodalomtól egészen elfulladt. – Mindenki tudja? – Nem. Csak én. Egyelőre. Az utolsó szó hallatán Karine megint összébb kuporodott. Joakim megenyhült. – Kicsi Karine… – mondta gyöngéden. – Ez a Rune elmondta, hogy most, pár nappal ezelőtt ugyanazt művelték veled. És hogy… ez nagyon megviselt. – Elmondta, mit csináltam? – Nem. Csak azt mondta, hogy erről nem kell többet beszélni, ki van iktatva. Arra kért, segítsek, hogy újra talpra tudj állni azok után, amit gyermeklelkednek el kellett viselnie. Hiszen tulajdonképpen még most is gyerek vagy. „Ki van iktatva”? Hát igen, így is meg lehet fogalmazni. Ó, Joakim, te nem tudod, mit tettem – gondolta. Azt hiszed, el lehet temetni egy halott embert ugyanúgy, ahogy a morzsát a szőnyeg alá lehet söpörni? Azt hiszed, el lehet ezt valaha is felejteni? Joakimot inkább a múlt foglalkoztatta. – Karine, ne gondold, hogy úgysem érthetlek meg. Nálam jobban a világon senki sem érthet meg. Tudod, mikor úgy hét éves lehettem, valaki rám is rámtámadt. – Hogyhogy? Rád? – Igen, egy férfi. – Nahát, Joakim! Karine az elképedéstől és az együttérzéstől megfeledkezett saját nyomorúságáról. Jó jel! – Christa azonban megmentett. Máig nem értem, hogy került oda – egyszer csak ott termett a semmiből, és rávetette magát arra a férfira.
Karine öntudatlanul megragadta Joakim kezét: ez volt az első alkalom, hogy magától közeledett valakihez. – Christának különleges képességei voltak, hallottam róla én is. De ma már nem akar élni velük. – Christa a fekete angyalok és az éjszakai démonok seregéből származik – világosította fel Joakim, és szája gunyoros mosolyra húzódott. – Igen, én is hallottam róla, de ez csak képzelődés. Ellenben visszatérve arra, amikor rámtámadt az a férfi, bár a végkifejletre nem került sor –, hát arról a mai napig rémálmokat látok. Az ilyesmitől soha az életben nem szabadul meg az ember, Karine, ezért meg kell tanulni együtt élni vele. – Olyan… rideg lettem, és úgy félek! – A fiúktól? – kérdezte halkan Joakim. – Igen. Ó, Joakim, annyira szeretném, ha normálisan tudnék viselkedni, de azonnal megmerevedek, mihelyt… Hirtelen észrevette, hogy fogva tartja Joakim kezét, és gyorsan elengedte. A fiú határozott mozdulattal visszahúzta Karine kezét, és tenyerében tartotta. – Nyugodj meg végre, Karine – mondta és megemelte a hangját. – Mit képzelsz rólam? Hogy olyan vagyok, mint Josef? Te csak tizenöt éves vagy, én meg huszonegy. A barátod akarok lenni, érted? Olyan barát, akiben mindig megbízhatsz. Köztünk nincsen semmiféle… erotikus vibrálás, nagyon jól tudod! Hogy nincsen? Ó, drága Joakim, te nem értesz semmit – gondolta Karine. Hogyan is mondhatnám el neked azt a sok érzést, ami kavarog bennem? Hogy fényes nappal rólad álmodom, hogy mennyire vágyódom utánad – de tudom, hogy ha az érzéseim hevessége még tovább fokozódna, akkor világgá mennék, amilyen messzire csak lehet. Mert nem bírnám ki a vereséget, ha rólad van szó. Márpedig az biztos vereség volna, akár így, akár úgy. Vagy elveszítenélek, vagy nem tudnám elfogadni a közeledésedet. És akkor éppúgy elveszítenélek.
– Én is szeretném, ha barátok lennénk, Joakim – szólalt meg alig hallhatóan, és kényszeredetten elmosolyodott. – Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy. De… légy szíves, ne mondd el senkinek… ami velem történt. – De igen. El kell mondanom. – Ne! Nem akarom! – Az ő érdekükben kell elmondanunk. Azért, mert nagyon bánkódnak miattad. Karine végre fel mert pillantani rá. Az arcra, melyet szeretett és lopva el-elnézegetett. Most nyíltan a szemébe nézett, és a tekintetük találkozott. És úgy érezte, a rossz emlékekkel terhes kövek közül néhány mintha legördült volna a szívéről. Már nem érezte magát annyira megvetésre méltónak, nem ő volt a legtisztátalanabb teremtmény ezen a földön. Joakim is átélt már egyszer hasonlót, így hát van valaki, aki talán megérti keserűségét. Nem. Mégsem igaz, hogy hasonlítanának. Mert valamiről nem beszélhet neki. Az erdőben fekvő halottról. Miután Karine nem szólt, Joakim folytatta: – Rune szerint a családnak meg kell tudnia. És azt is mondta, hogy szerinte meg kell kapnod a kutyát. – Meg is kapom – felelte Karine, és fakó arca mintha felderült volna. – Mihelyst meggyógyulok. Nagyot sóhajtott, mielőtt hozzátette: – Nem akarom, hogy másnak is elmondd, de nyilván nem tudlak megakadályozni benne. – Nem, tényleg nem – zárta le a beszélgetést Joakim, és felkelt. – Szervusz, Karine. Az ajtó felé indult. Joakim! – szólongatta Karine némán. Joakim, maradj itt velem! A fiatalember azonban nem volt fogékony a gondolatátvitelre.
JOAKIM ELMESÉLTE szüleinek, mi történt Karinéval gyerekkorában. Természetesen részletek nélkül, mert azokat ő sem ismerte. Mindketten egészen elszörnyedtek, és Christa azonnal felhívta Hannét, aki azután a család többi tagjának is elmondta. Marinak elapadhatatlanul folyt a könnye, most már megértette, hogy ő milyen felszínesen fogta fel az olyan kapcsolatokat és érzéseket, amelyekből Karine ki volt rekesztve. Azon az estén többen is szembenéztek eddigi életükkel. Hanne és Vetle lesújtva, szinte gyámoltalanul ült a kanapén. Annál is inkább, mert épp az imént hívták fel őket az Ullevaal kórházból a hírrel, hogy Jonathant letartóztatták és már útban is van Németország felé. Hogy miért, azt a kórház vezetése nem tudta megmondani. – A legjobbat akartuk a gyerekeinknek – mondta csüggedten Vetle. – Elküldtük őket itthonról, pedig ezzel mintha a szívünket szakítottuk volna ki a testünkből. Meg akartuk oltalmazni őket Gonosz Tengeltől. Csak éppen elfelejtettük, hogy a világ önmagában is legalább olyan gonosz lehet. Hanne bólintott. – Marival is elbánt az élet. Most boldogtalan, és nincs elég lelkiereje, hogy szembenézzen a nehézségekkel. Mindig mindenkinek csak jót akart szegényke, és persze könynyű préda volt egy lelkiismeretlen suhancnak. Karine pedig… Jaj, megszakad a szívem! Hozzuk haza, Vetle, szüksége van ránk! – Inkább nekünk van szükségünk arra, hogy törődhessünk vele, azt hiszem – válaszolta Vetle. – Christa azt mondta, hogy Karine jól összebarátkozott Joakimmal. És maga Christa is mindent megtesz, hogy átsegítse Karinét ezen a válságon. Azonkívül holnap Abel elmegy Karinéval a tenyésztőhöz, és vesznek egy kutyakölyköt. – Kutyakölyköt – húzta el a száját Hanne, aki a déleurópaiakra jellemző érdektelenséggel viszonyult az álla-
tokhoz. – Miért, mit tud egy kutyakölyök? – Rengeteg mindent. És éppen ezért kell Karinénak Christánál maradnia. Mert te megbetegszel a kutyáktól. – Ugyan, Vetle, mit zavar engem az a kis szénanátha? Istenem, csak lennének boldogok a gyerekeink! Meg kell látogatnunk Karinét a hétvégén. És… Mindketten elhallgattak. Ugyanarra gondoltak: egyetlen fiukat elfogták és idegen országba viszik a németek. Vajon viszontlátják-e még valaha? A HÁRSFALIGETI HÁZBAN Henning ágyban fekve a falat bámulta. Nem tudott elaludni, de ez gyakran előfordult vele. Mégiscsak 91 éves volt, és minél idősebb az ember, annál kevesebb alvásra van szüksége. Ma éjszaka azonban egyáltalán nem fog elaludni, azt biztosra vette. Vetle gyerekei… Mind a háromnak rosszul alakult a sorsa. A kis Jonathan, aki mindig olyan öntudatosan fejtette ki véleményét mindenről, most odavan, egyedül az ellenség országában. Egy mindössze tizenhét éves kislegény. Istenem, Istenem! Bárcsak mellette lehetnék! Bárcsak tudtára adhatnám, milyen sokat jelent mindnyájunknak! Senki sem tudhatja, milyen irányban fejlődtek volna a gyerekek, hogyan alakult volna a sorsuk, ha otthon maradhatnak. De az biztos, hogy Gonosz Tengel miatt kellett elhagyniuk az otthonukat. Miatta szóródott szét újból a rokonság. Henningen csüggedés vett erőt. A kis Nataniel még csak nyolc éves, Gonosz Tengel pedig kiszökött az emberek világába és készül valamire. Vajon mire vár? Miért hallgat, miért nem sújt le? – töprengett. Ennek örülniük kellett természetesen, de lassan kibírhatatlanná vált ez a bizonytalanság, ez a várakozás. Henning mindent megadott volna, hogy részt vehessen a
végső leszámolásban, melynek be kellett következnie. Ám tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Egyelőre még jól szolgál az egészsége. Csak az évek… azokból nem futja. Pedig hogy szerette volna tudni, mi lesz a Jéghegyek Népének sorsa, meg amúgy a világé is. Mert Gonosz Tengel nemcsak a Jéghegyek Népét fenyegette. Az egész emberiséget. CHRISTA ABEL kezét fogva feküdt a széles duplaágyon. Amikor menyasszonyként beköltözött az özvegy Abel házába, a fiúkra való tekintettel mindent úgy hagyott, ahogy addig is volt. Egyetlen változtatáshoz ragaszkodott csupán: hogy Abel szerezzen be egy új duplaágyat. Nem volt hajlandó ugyanabba az ágyba befeküdni, amelyben Abel első felesége ölelte a férjét, szülte a gyerekeit, és később lehunyta a szemét. Jólelkű ember lévén Abel teljesítette ezt a kívánságát. – Nagyon sajnálom, hogy ennyi bajt hoztam a fejedre, Abel – mondta Christa. – Szegény kislányok… Nem akartam nehezíteni az életed. – Édes hitvesem – szólalt meg Abel, aki előszeretettel használt ótestamentumi kifejezéseket –, hogy is járja meg az eszed ilyen gondolat! Hisz én is emésztem magam a két kisleányért. Meg amiatt, amit az én fiam művelt Marival! Nem, igazán nem tehetsz magadnak szemrehányást. Jó asszonyom vagy és jó anyja a gyermekeimnek, pedig fiatalon kerültél a házamba. – Köszönöm, Abel – mondta Christa, és fejét a vállára hajtotta. Mindig biztonságra lelt férje mellett, s a biztonságot mindig is áhította. Néha már azon töprengett, nem valamiféle apapótlékként ragaszkodik-e annyira Abelhez. Frank nem az igazi apja volt, de nem sok támaszt nyújtott neki. Sokszor nyomasztotta a sokféle felelősség terhe Abel
házában. De egyszer sem bánta meg, hogy hozzáment. – Abel! – kezdte óvatosan. – Tessék, gyermekem. Jaj, ne nevezz folyton gyermekednek, a feleséged vagyok! – gondolta, de ugyanazon a szelíd hangon folytatta: – Bánod már, ugye? Hogy olyan kemény voltál Joseffel. Abel nem válaszolt, de Christa érezte, hogy az izmai megfeszülnek. – Aggódom miatta – folytatta Christa. – Nagyon sokat gondolok rá. – Én is – ismerte be Abel. – Megérdemelte, hogy megfenyítettem, de avval együtt igazad van. Bizony bánom már. – Nem küldhetnénk neki üzenetet Jakobbal? Hogy hazavárjuk, és hogy felejtsük el a történteket. – Azt nem lehet! – Szerinted nem látta be, hogy indokolt volt a rendreutasítás? – De hát megütöttem! A felnőtt fiamat! – Megvolt rá az okod. Tégy egy kísérletet, Abel! Nyújtsd ki felé a kezed, aztán majd eldönti, hogy elfogadja-e vagy sem. – Jól van – állt kötélnek Abel, és mintha egyszeriben nehéz kő esett volna le a szívéről. – Jól van, felhívom otthon Jákobot, és megkérem, közvetítsen az ügyben mint hírvivő. Kérdés, mit választ Josef, gondolta Christa. Nehéz eset, nem könnyű kijönni vele. Ő meg Efraim a két legbarátságtalanabb Abel gyerekei közül. – Nagyon nehéz a szívem Karine miatt – szólalt meg újra Abel, kissé már álmosabb hangon. – Annyira szeretnék tenni érte valamit. Örülök, hogy holnap elmegyünk a kutyatenyésztőhöz. Olyan magányos az a kislány. – Joakimmal jól összebarátkoztak. – Igen, Joakim jóravaló gyerek. Nyolc derék fiam van,
de ő a legderekabb. Ő meg Nataniel. A kicsi most még tiszta lap. Joakim viszont ritka rendes fiatalemberré fejlődött. Ő az én szemem fénye! Christa mélyen hallgatott. Inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy elárulja, hogy Joakim nem az ő fia. Közelebb bújt férjéhez, és figyelte, ahogy lassan álomba merül. Abel hanyatt feküdt, és ilyenkor mindig horkolni kezdett. Ezen azonban könnyen lehetett segíteni, csak finoman oldalba kellett bökni. Christa már tudott bánni vele: Abel álmában is felfogta, hogy most horkolt, és automatikusan oldalára fordult. Most is így történt. Christát nem zavarta különösebben a horkolása. „Akkor tudom, hogy vagy”, szokta mondogatni. „A horkoló Abel is jó Abel.”
9. fejezet ABEL KÖLCSÖNKÉRTE a szomszédja lovát és szekerét, aztán Karinéval elindultak az öt kilométeres útra a kutyatenyésztőhöz. Sütött a nap, darazsak és pillangók röpködtek körülöttük, csikorogtak a kerekek a kavicson. Könnyű, friss szél borzolta hullámosra a napfényes rozsvetést a távolabbi síkságon. – Nem kell feltétlenül megvennünk valamelyik kutyakölyköt, ha nem találsz olyat, amelyik tetszik neked, azt tudod, ugye? – mondta Abel. – Tudom, persze – rebegte Karine. Csak kókadozott ült mellette a bakon, szomorú, hervadt kis liliomszál az apróvirágos, kopott muszlinruhában, kezét gyámoltalanul az ölébe ejtve. A ruhát Christa választotta ki neki. „Nehogy a kiskutya tönkretegye a szép új ruhádat. Úgy értem, ha esetleg ölbe akarod venni.” Christa és Abel lázas buzgalommal készülődött a kutyakölyök fogadására, mindketten boldogok voltak, hogy örömöt szerezhetnek Karinénak. Maga a kislány azonban nem vett részt semmiben, egészen egykedvűnek tűnt. Amit a többiek nem tudhattak: az éjjel álmot látott. Valaki egy halottat vonszolt a kavicson. Hallotta a kavics csikorgását a súlyos test alatt. Azután ásás neszét, ahogy a fém benyomul a földbe. Közelebb ment. A halott náci ásott, Runét ásta el. Feléje fordította hullaarcát, és rávigyorgott. Karine a saját sikoltozására ébredt. Most már tudta, hogy soha nem bír elszökni az elől a rémség elől, amit az erdőben elkövetett. Mit ér akkor egy kiskutya? – Csak megnézzük őket – mondta Abelnek. Csakhogy olyan kutyabarátot még nem hordott hátán a föld, aki képes lenne üres kézzel elmenni egy kutyate-
nyésztőtől. Karinét már a kerítésnél rabul ejtették a kutyakölykök, ahogy a lécekbe kapaszkodva a nyakukat nyújtogatták, s farkukat csóválták nagy izgatottan, meg amilyen könyörgő tekintettel néztek fel rá. Magammal viszem mindegyiket, gondolta. Hogy hagyhatnék itt egyet is? A tenyésztő megengedte, hogy bemenjen a kutyaóvodába, ahol egy szempillantás alatt csapatostul lepték el az apróságok, hogy üdvözöljék. A két férfi mosolyogva figyelte, amint hancúrozik a kölykökkel, hagyja, hogy rácsimpaszkodjanak, megharapdálják, és visít a nevetéstől, mikor kioldozzák a cipőfűzőjét. – Jaj nekem, melyiket válasszam? – sóhajtozott. Egyszercsak megpillantotta. Egy másik karámban állt, különböző fajtájú, nála valamivel nagyobb állatok között. Vörhenyes barna szőrű kutya volt, kicsike, mégis jóval nagyobb a Karine körül futkározó kölyköknek Kissé a háttérbe húzódva ácsorgott, a fülén meg a farkán is látszott, hogy a nagyobbak gyakran bántják. Szeme riadtan kereste a lány tekintetét, de néma maradt, nem vett részt a Karine lába körül nyüzsgő, igen-igen lármás kórusban. Mint egy kisgyerek a lelencházban – gondolta Karine. A szürke kis árva, akit nem vesznek észre, aki keserűen nézi, amint a belépő házaspárok nálánál kisebb és bajosabb gyerekeket választanak ki. – Azt szeretném. – Jó, de az a kutya már négy hónapos – mondta a tenyésztő. – A többi itt körülötted meg csak kettő. Ha kicsit választasz, figyelhetnéd a fejlődését jóformán a kezdet kezdetétől. – Azt, mindenképpen azt. A két férfi egymásra nézett. – Az egy született áldozat. Nem pont azt kellene választanod, mert lehet, hogy valami nem stimmel vele. – Akkor nálam jó gazdára talál. Vagy már el tetszett ígérni?
– Nem, nem azért mondtam… – És mi történne vele, ha nem tetszene tudni eladni? A kutyatenyésztő vállat vont. – Hát, túl sok kutya nem fér el itt… – Azt a kutyát akarom – mondta gyorsan és határozottan Karine. – Megveszed nekem, Abel? – Hát persze. Hazafelé menet sugárzó arccal, boldogan ült Karine a szekéren, a kiskutyával az ölében. A kis állat félelem nélkül vackolódott be hozzá, ő pedig gyengéd mozdulatokkal simogatta szép, vöröses szőrét. – Ír terrier – magyarázta Abel. – Különlegesen jó fajta, bár sajnos nem túl jól ismert itt Norvégiában. Odaadó és tanulékony. El kellene keresztelned. A törzskönyvi neve teljesen kimondhatatlan. – Valami ír név kellene. Megvan! Shane. – Micsoda? – Úgy kell leírni, hogy “S-h-a-n-e”, aminek a kiejtése Séjn – világosította fel nagybátyját Karine. – Mit gondolsz, tényleg nem stimmel nála valami? – Nem hiszem, hogy bármi baja lenne. Talán inkább csak védekező típus, kerüli az összeütközést, emiatt viszont a többi kutya mindig nekimegy. De majd elvisszük az állatorvoshoz. Egyébként megmondtam a fiúknak, hogy ez a te kutyád lesz, te felelsz érte. – Igen, de azért néha kölcsönvehetik – mosolygott boldogan Karine. – Hát, ahogy gondolod – mulatott Abel. KARINE HAMAR megtapasztalta, mennyi élet költözik egy ilyen kölyökkutyával a házba. A háziak azonban kész örömmel hódoltak új uruknak és parancsolójuknak, s nem győzték kényeztetni. Shane pillanatok alatt feje tetejére állította az egész házat és a család összes szokását. Rögtön a középpontba ke-
rült. Mindannyian nagy élvezetet leltek abban, ha adhattak neki valamit, így azután a vásárlásaik javarésze kutyáknak készült árukból állt és egyéb olyan tárgyakból, amelyekkel, úgy gondolták, örömöt szerezhetnek neki. Kénytelenkelletlen azért az embereknek is került valami a boltból. Shane-t szeretetteljes, de szigorú nevelésben kell részesíteni – ebben mindnyájan egyetértettek. Semmi ágyramászás, fotelban-kuporgás, kunyerálás az asztalnál. Ennek megfelelően első éjszaka Shane kapott egy subaszőnyeget, hogy azon aludjon. Karine megpróbálta nem meghallani bánatos vakkantásait. Reggel azonban, amikor felébredt, Shane-t a paplanján találta a térde hajlatában, békésen szuszogva. Semmiképpen sem mászhatott fel olyan magasra egyedül, tehát vagy bejött valaki a családból éjjel, vagy ő maga tette fel félálomban az ágyra. Rejtély. Mindenesetre Nataniel többszörösen is gyanús volt neki kutya-ügyben. Beszereztek egy nagyon szép és nagyon drága kutyaágyat. Shane azonban csak ugródeszkának használta, arról lendült át Karine ágyára. Valamint: először ott volt érdemes keresni a cipők és kesztyűk hiányzó párját és más tiltott embertárgyakat. Egyéb hasznát nem vették a kutyaágynak. Shane roppant válogatós, rossz evő kutyának bizonyult, sok más terrier-társához hasonlóan. Semmire sem mozdult rá. Máj? Hát igen, talán, végszükség esetén. Vágási nyesedék? Az még végszükségben sem nagyon. Hal? Pfuj, mióta traktálnak egy kutyát macskaeledellel? A csirke volt a kedvence. Időnként, ha már napok óta nem evett semmit, Christa elzarándokolt egy paraszthoz, és igyekezett úgy beállítani a dolgot, mintha a családnak venné (egy csirke kilenc főre?). Megfőzték, kihámozták belőle a legpöttömnyibb életveszélyes csontdarabkát is, s ezek utána szívrepesve nézték mindannyian, ahogy Shane elfogadja tenyerükből a húst, és íme, táplálkozik. Felért ez egy karácsony-
nyal. Többször is megpróbálkoztak a kiéheztetésével, hogy rákényszerítsék, azt egye, ami van. De nem. Shane nem adta meg magát: megvárta, míg gusztusa támad valamire. Azt pedig leshették. Egyik nap Christa és Karine palacsintát sütött. Ha valami, az biztosan ízleni fog neki – gondolták. El is tűnt hamar mindegyik Shane tálkájából. Büszkén újságolták este a többieknek: Shane megette a palacsintát! Mostantól gyakran sütnek majd neki, ha kell, akár minden nap. Karine jókedvűen ment este a szobájába lefeküdni. Zsupsz, be az ágyba. És ott díszelgett a palacsinta, művészi rendetlenségben, a paplan és a párna alatt. Újabb kudarc. Később mégis rájöttek, hogyan vehetik rá Shane-t az evésre. Abel és Nataniel minden reggel telerakott egy zacskót madár- és mókuseleséggel, és kitette az udvarba a „madárszállodába”. Shane ettől teljesen lázba jött, és minden reggel loholt utánuk az udvarba. Mikor visszajött a házba, pofáját magok ékítették minden mennyiségben, ő meg köhögött-prüszkölt a száraz zabszemektől. Eszükbe jutott, mi lenne, ha az ő ennivalóját is ugyanarra a tálcára készítenék ki. Shane kirontott, és felfalta az egészet, nehogy jusson belőle a madaraknak meg a mókusoknak. Ezek után az összes kenyeret, krumplit és egyebet, amit belé akartak diktálni, csak ki kellett vinniük a „madárszállodába”. Dicsértessék a szabad verseny! Elkel néha egy kis ravaszság, hogy az ember keresztül tudja vinni az akaratát. Még nagyobb vonzalmat mutatott Shane minden olyasmi iránt, amit nem volt szabad megennie. Karine reggeltől estig hallgatta a kiáltozást: „Karine! Shane eszi a sisakvirágot!” A kiskutya letépkedte ennek a veszélyesen mérge-
ző növénynek – mely vadon nőtt a ház körül a legkülönbözőbb pontokon – a leveleit és elrágcsálta, ha nem vették el tőle idejében. Joakim és David, akiket már az első napon meghódított, önként kiásták az összes sisakvirágot. A tehenek belepusztulhatnak, ha megeszik a levelét, mi lesz akkor egy ilyen kicsike kutyakölyökkel? Shane-től az egész család el volt bűvölve. Kivéve Efraimot. Efraim éveken keresztül a legkisebb gyerek előjogait élvezte a családban, mindenki őt kényeztette. Azután megszületett Nataniel. Ki nem állhatta már őt sem, és egy újabb vetélytárs végképp sok volt neki. Karine naphosszat hallgatta kifakadásait. „Az a mocsok állat összerondította a padlót!” „Ki turkált a papírjaim közt? Már megint az a rohadt dög?” „Hol az a maradék hurka, amit tízóraira akartam elvinni? Csak nem a kutyuli kapta meg? Hát a közönséges emberi lénynek már nincs helye ebben a házban?” – Sajnálom Efraimot – mondta halkan Karinénak Joakim. – Mindenki sajnálnivaló, akinek nincs öniróniája. Egyik éjjel Abel papa elszörnyedve riadt fel álmából. Először csak csendben feküdt percekig, nem mert szólni Christának. Rettenetes, ez már a szenilitás – gondolta. Nedves volt ugyanis a lepedője. Ám amikor rájött, hogy Shane mászott fel valahogy az ágyába, ő maga tehát ártatlan, úgy megkönnyebbült, hogy hahotában tört ki. Szóval mégsem vagyok szenilis, hála az Úrnak. Az ágybamászásnak pedig vége! Shane-t egy könyörtelen kéz a sarokba repítette – és most már aztán tessék ott maradni éjszaka, egyszer s mindenkorra. És vajon hol találtak rá másnap reggel? Nataniel ágyának végében, fején a paplan sarkával, hogy senki meg ne lássa. Christa leteremtette Natanielt is, Shane-t is, amikor felfedezte az árulást. A kiskutya csodálkozva bámult rá, és kioldalgott a fürdőszobába – ahol is sikerült elkapnia a WC-papír végét. Végighúzta a hosszú, fehér csíkot maga
után a nagyszobán át a konyháig, mire le tudták szerelni. Shane szemlátomást élvezte az életet. Sehol egy nagyobb kutya, amelyik minduntalan odább lökné. Csupa szeretet mindenki részéről az új otthonában. Kivéve egyvalakit, aki rögtön belerúg, ha senki sem látja. Karine is remekül érezte magát. Ott volt neki Shane, „akivel” foglalatoskodhatott, akit kényeztethetett, aki fenntartás nélkül elfogadta a szeretetét és mindig örült, ha meglátta a gazdáját. Hanne és Vetle eljött látogatóba. Hanne egyfolytában trombitált és kiköhögte a lelkét is, de hősiesen tűrte, és együtt örült Vetlével, látva mennyire felélénkült a lányuk. Nagyot kacagott, amikor Shane a bejárati ajtó magas küszöbén egyensúlyozva addig kapálózott, míg aztán hátsó lábával fennakadva a küszöbön, mellső lábait szétterpesztve, ágaskodó farokkal elterült a padlón, mint a béka. Ha megcsörrent a telefon, a kiskutya izgatott futkározásba kezdett a szobában, aminek rendszerint az lett a vége, hogy aki elindult a csörgésre, megbotlott benne és hason fekve vehette fel a kagylót. A legjobban az autót szerette Shane. David – mert az övé volt – csak nagyon ritkán használta, tudniillik amikor épp engedélyezte a hatóság. Shane pedig felfedezte, hogy az első ülés sokkal mulatságosabb, mint a hátsó. így azután, ha David utast is vitt magával, az illetőnek iparkodnia kellett a beüléssel, mert Shane szélsebesen ott termett az ülésen, és az útitárs rendszerint a hátára huppant. A házban minden a kiskutya körül forgott. Efraim duzzogott, Karine számára viszont Shane szolgáltatta az elképzelhető legjobb gyógymódot, ebben mindnyájan egyetértettek. Hanne és Vetle lányai egyelőre jó helyen voltak. Jonathan annál kevésbé. Semmit sem tudtak a sorsáról. Hanne és Vetle álmatlanul töltötte egyik éjszakát a másik után, aggodalmak és félelmek közt. A kialvatlanság nyo-
mot hagyott arcvonásaikon is. Ám egyben közelebb is hozta őket egymáshoz, és jótékony hatással volt felszínességre, könnyelműségre meglehetősen hajlamos egyéniségükre is. A BERLINI KÖZPONTI pályaudvaron különböző csoportokra osztották a norvég és dán foglyokat. Az utazást mindnyájan egyetlen hosszantartó, véget érni nem akaró rémálomként élték meg, fájdalommal az egész testükben, fejgörccsel, bűzzel a telezsúfolt tehervagonok minden pontján, éhséggel és undorral. Ételt naponta egyszer osztottak nekik, de az nemigen ment le a torkukon. A legrosszabb azonban a csüggedtség volt, meg a félelem attól, hogy mi vár rájuk, ha megérkeznek. „Nyilván nem hurcolnának végig bennünket ezen a hosszú úton Németországba csak azért, hogy agyonlőjenek” – szólalt meg egyikük reménykedve. „Munkatáborba visznek – felelte egy másik. – Halálra fogjuk dolgozni magunkat az útjaik építésén vagy valami hasonlón.” Elcsigázva, a szokatlan nappali fényben erősen hunyorogva ácsorogtak a foglyok az állomáson, és fogalmuk sem volt semmiről. Egy kezében lajstromot tartó tiszt sorra szólította és az egyes csoportok felé irányította őket. Legtöbbjüket nagy teherautókra parancsolták fel. Jonathan nézte őket és találgatta, melyik csapathoz vezénylik majd. Elnézte megviselt, érzéketlenné vált arcvonásaikat, némelyikük szemében félelmet is felfedezett, és tudta, hogy jómaga is ugyanilyen piszkos és elhanyagolt. Nyelve mint a dörzspapír, fogain lepedék, szájában utálatos íz. Arcán több napos borosta, ruháján szalmatörek és por. Szennyes, átizzadt alsóneműje kellemetlenül tapadt a testére. Hirtelen meghallotta a nevét. Előrelépett. Őt azonban
nem a teherautókhoz küldték. Nem is az állomáson várakozó csoportok valamelyikéhez. Egyszemélyes csoportot alkotott! A tiszt végigmérte, kifürkészhetetlen arccal somolygott, majd folytatta a felolvasást a következő névvel. Senki más nem csatlakozott Jonathan „csoportjához”. Mellette elhaladó fogolytársai gyanakvó pillantásokat vetettek rá, jóllehet ő ugyanúgy nem értett semmit az egészből. Azután a teherautók elindultak emberrakományukkal az ismeretlenbe. Egy tiszt intett Jonathannak, hogy kövesse. Jonathan, kerülve az ottmaradottak pillantását, utánament a pályaudvar előtti tágas térre. Ott elegáns, nyitott fedelű kocsi várta, melyben a sofőr mellett egy tiszt ült, hátul pedig egy fiatalember: jóképű, szőke, kékszemű, csakúgy, mint ő maga. Beültették mellé hátulra, majd a kocsi elindult. Persze nem karburátorgázzal. – Hova megyünk? – kérdezte a mellette ülőtől. A szőke fiatalember egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem érti, de nem is akar beszélni vele. Ha nem, hát nem, mondta magában Jonathan és vállat vont. Felejtsük el, nekem édes mindegy. Valójában korántsem volt olyan egykedvű, mint ahogy igyekezett elhitetni magával. Ellenséges országban tartózkodott, útban egy ismeretlen cél felé, teljes tudatában saját bűzének a marhavagonban töltött több napos zötykölődés után, ijesztően egyedül… Egyszóval: halálra volt rémülve. Dúsan termő vidéken vezetett át az útjuk, melyek egykor csodálatosan szépek lehettek, most azonban minduntalan a háború torzképeibe ütközött a tekintet. Azt, hogy nyilván Németország is ki volt téve bombatámadásoknak, nagyjából sejteni lehetett. Most azonban, noha mélyen bent jártak a vidéki Németországban, saját szemével látta,
mennyire megsínylették a síkságon elszórt takaros kis falvak az ég komor madarainak halált hozó röptét. A legtöbb ember, akivel találkoztak – férfiak és nők egyaránt –, unalmas, uniformisszerű öltözéket viselt, s nyúzott arcukon nyoma sem volt a győzelmi mámornak. A mellette ülő fiatalember a lehető legtávolabbra húzódott Jonathantól, amit ő tökéletesen megértett. Nyomorultul érezte magát, fényévnyi távolságra az emberi civilizációtól. Ennyire még sohasem vágyott friss vízre, fogkefére, fürdőkádra, tiszta ruhára. Vajon mikor adatik meg neki? A marhavagonban jó néhányan gyomorrontást kaptak a hordóban lévő poshadt víztől. Ha most ugyanez várja, ha nem csillan meg a javulásnak legalább egy halvány reménye, úgy fogja érezni, hogy az élet kezdi elveszíteni értelmét. E pillanatban pedig el sem tudott képzelni semmiféle javulást. Sokáig tartott az út. Jonathannak, mivel már több mint egy napja nem evett, egyre jobban korgott a gyomra. Szerencsére az autó motorja elnyomta a követelődző hangokat. Épp amikor elhatározta, hogy megkérdezi az előtte ülő két megközelíthetetlen alaktól, hová viszik, a kocsi letért az útról. Hosszú fasorba hajtottak be. Végre történik valami, gondolta Jonathan. De hogy jó-e vagy rossz, azt nem tudta. Feltehetőleg az utóbbi. Hatalmas uradalomban találta magát. A kastély előcsarnoka nem kevésbé impozáns hatást tett a belépőre az emeletre vezető, szép ívű márványlépcsővel. Kifejezéstelen arcú, egyenruhás szobalányok álltak a kapuban, és fogadták a két fiatalembert. Kissé visszahőköltek Jonathan elhanyagolt külseje láttán, de megjelent egy testes asszony és szólt, hogy kövesse. Labirintusnak beillő folyosókon mentek végig, majd egy fürdőszobánál álltak meg.
Hála neked, Uram! – fohászkodott Jonathan. Ám ha azt hitte, magára maradhat, tévedett. A robusztus asszony nem tágított, és elengedve füle mellett Jonathan tiltakozását; segített neki levetkőzni. Világ csúfjára tetőtől talpig lecsutakolta, mint egy gyereket, majd két ujjal megfogta a ruháját, és messzire eltartva magától, eltűnt vele. Egy szempillantás múlva tiszta ruhával a kezében jött viszsza-világosbarna ing, barna nadrág, példásan kivasalt alsónemű. Nem látszanak újnak, gondolta Jonathan, de sebaj, patyolatfehérek. Mondhat mindenki a németekről, amit akar, ám hogy tiszták és alaposak, az tény, filozofált tovább. Az asszony borotválkozószereket nyomott a kezébe, meg dobozzal együtt egy fogkefét. Az utóbbit először alaposan megvizsgálta, hogy az is használt-e. Nem úgy festett, de a biztonság kedvéért alaposan leöblítette a csap alatt, mielőtt rányomta a savanyú-édes ízű fogpasztát és használatba vette. Miután befejezte a tisztálkodást és felöltözködött, sokkal jobban érezte magát a bőrében! S amikor termetes dajkája valami “essen”-félét emlegetett, és továbbmenetelt vele a folyosón, arra gondolt: nem is olyan rossz hely ez a büntetőtábor! Estefelé járt már. Az a fiatalember, akivel egy kocsiban utazott, éppen felállt az asztaltól és elhagyta az ebédlőt. Jonathan megfigyelhette, hogy előtte többen is vacsoráztak már, ő volt az utolsó. Miközben fejedelmi magányában olyan vacsorát élvezhetett, amilyenhez foghatót a háború kitörése óta nem tálaltak elébe, egy távoli helyiségből hangok szűrődtek be hozzá, férfiak és nők – Jonathannak úgy tetszett, elég jókedvű – hangja vegyesen. Miféle kastély ez? És mit keresek én itt? – gondolta. Mire befejezte a vacsorát, már csend vette körül. Nem igazán tudta, hogy mit várnak tőle. Habozva állt fel és in-
dult az előcsarnok felé. Ott mindjárt fogadta egy – természetesen – egyenruhás nő. Intett Jonathannak, hogy menjen vele, majd egy orvosi rendelőbe nyitottak be. A nő felszólította, hogy vetkőzzön le, azután magára hagyta. Kint már sötét volt. Jonathan teljesen tanácstalannak és ügyefogyottnak érezte magát, és az egészből egyáltalán semmit sem értett. Levette az összes ruháját, az alsónadrágot kivéve, leült egy bőrrel bevont padra, és várt. Legalább tíz percig semmi sem történt. Megfordult a fejében, hogy fel kellene öltözni és kiballagni a házból, de józan esze azt súgta, hogy ez halva született ötlet. Végig az volt az érzése, hogy figyelik, pedig kintről nem lehetett belátni. Felemelte a fejét és… Megvan! Két faliszekrény között kis lyukat pillantott meg a falban. Szóval mégis. Jonathan úgy tett, mintha nem vette volna észre a kémlelőlyukat. Nyugodtan ülve maradt. Végre hangokat hallott, egyre közelebbről. Férfihangokat. Két fehér köpenyes férfi lépett be, és a feje fölött beszélni kezdtek Jonathanról. Sok mindent nem értett abból, amit mondtak, mert egy sereg szakkifejezést használtak, de az világosan kiderült, hogy a külseje érdekli őket. Elismerően bólogattak, valami “tipikus északi”-t emlegettek, és nekiálltak, hogy lemérjék Jonathant keresztbe-kasul. Különösen a feje kötötte le a figyelmüket, az összes létező méretével. “Gut, gut” mondogatták egyre-másra, sőt egyszer a “perfekt” is elhangzott. Azután szóltak, hogy vegye le az alsónadrágját. Idáig Jonathan elég béketűrően viselkedett, de ez már sok volt neki. Kerek perec közölte, hogy nem. Ekkor megváltozott a két férfi arca, vonásaik jéggé fagytak, és mindketten pisztolyt húztak elő. Jonathan, mélyen megalázva, kénytelen volt mezítelenre vetkőzni. Az orvosok behatóan tanulmányozták, és minden jel
szerint meg voltak elégedve. Felszólították, hogy öltözzön fel és távozzon. Nagy megkönnyebbüléssel tett eleget a felszólításnak. Az egyik debella ismét elébe jött az előcsarnokba és felkísérte az első emeletre. Betessékelte egy szobába, és rázárta az ajtót. Egy hálószobában találta magát, melyben valaha bizonyára nagyon előkelő bútorok terpeszkedhettek, erre utalt a falak selyemtapétája és a mennyezet stukkódíszítése. Jelenleg a lehető legegyszerűbb bútorzat állt benne. Egy-egy ágy az ablak két oldalán, ezen felül pedig csak az, ami nélkülözhetetlen. Késő este volt. Jonathan halálosan kimerült a hosszú utazástól, úgyhogy azt tette, amire nyilván számítottak is a részéről: egykettőre lefeküdt, abban a reményben, hogy a holnap meghozza a magyarázatot helyzetére. Volt azonban egy kis bökkenő: nem tudta leoltani a mennyezeten lévő lámpát. Nem érte el, kapcsolót pedig nem talált. Ezek szerint központilag kapcsolják ki a villanyt mindenütt – gondolta. Kényelmetlenül érezte magát a lámpakörte fényében, de hát előbb-utóbb majd csak leoltják – gondolta. Megpróbált elaludni. Hihetetlenül gyorsan sikerült is neki. Éjszaka egyszer mintha kinyílt volna az ajtó, Jonathannak úgy rémlett, hogy valaki megáll az ágyánál és lenéz rá. Ám túl mélyre süppedt az öntudatlanságba ahhoz, hogy reagálni tudott volna, nem is érzékelte, hol van egyáltalán, álmában édesanyja lépett az ágyához, hogy betakargassa. Azután belezuhant újra a semmibe. ARRA ÉBREDT, hogy valaki vigasztalanul hüppögve sír a közelében. Eltartott egy ideig, mire nagy nehezen kinyitotta a szemét. A villanykörte még mindig égett fölötte. Látványa mellbevágta, hirtelen ráeszmélt, hogy hol van. Megfordult
az ágyban és felnyögött: tagjai mázsás súllyal húzták lefelé. Ha az ember egy marhavagonban tölt el több éjszakát egymás után, azt megérzik az izmai. Valaki feküdt a másik ágyban. Nyilván egy másik szerencsétlen, akit behoztak ebbe a különös kastélyba. Egészen fiatal fiú lehetett, a hangja után ítélve. Talán tőle megtudhat valamit. Ez a fiú biztosan ugyanazon az oldalon áll, ahol ő. Megköszörülte a torkát, jelezte, hogy ébren van. A takaró széle mögül nyomban előbukkant egy tágra nyílt, kisírt szempár. Meg egy hosszú szőke hajú, borzas fej! Egy lány? Hogy a csudába…? Jonathan villámgyorsan felült az ágyban. Megállapította, hogy ruhája rendben összehajtogatva a széken fekszik, és ijedten kutatta agyában, hogyan követhették el ezt a tévedést. Nem tudott behívni senkit, mert csengőt nem talált, ki sem kelhetett az ágyból, mert az nem lett volna illendő, annak ellenére sem, hogy egy egészen csinosnak mondható pizsamával is ellátták. Szegény kislány…! Még mielőtt Jonathan kábult agya kitalálhatott volna egy megnyugtató mondatot németül, a lány szipogva megszólalt: – Ich hab' solch' Angst! – Nem kell félni, nem kell félni – dadogta Jonathan németül. – Nem bántalak. Ezek alaposan melléfogtak. Jó kis slamperáj, mondhatom. – Hogyhogy melléfogtak? – kérdezte csodálkozva a lány. – Hát, hogy egy szobába tettek minket. Légy szíves, fordulj el, mindjárt szólok valakinek… A lány továbbra is értetlenül bámult rá, de azért elfordult. Jonathan kiugrott az ágyból, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
– A kulcs nálad van? – kérdezte. – Aber nein – mondta a lány. A takarót az álláig magára húzva felült az ágyban. Megint itatni kezdte az egereket. – Jaj nekem, mit csináljak? Ez az utolsó esélyem, és úgy félek, és te sem akarod és… – Stop, stop! – mondta Jonathan. – Egy szót sem értek. Tegnap este érkeztem ide, és fogalmam sincs, hogy hol vagyok, milyen kastély ez, erre felébredek és egy lányt találok a szomszéd ágyon. – Te nem tudsz… semmit? Akkor miért vagy itt? – Remélem, te megmondod. – Külföldi vagy? Jonathan gyorsan beugrott az ágyba, és majdnem ugyanolyan illedelmes pózt vett fel, mint a lány. Kis híján a takarót is az álláig húzta, de az túl férfiatlan lett volna. – Igen, norvég vagyok, és nem kaptam semmiféle magyarázatot. Miféle hely ez? – Hát Lebensborn. – Az mi? A birtok neve? – Nem. A szervezeté. – Milyen szervezeté? – Te nem tudsz semmit? Mindenki tudja, mi a Lebensborn. Hitler… Jonathan gyorsan lepisszegte. A lámpa a mennyezeten! Miért égett egész éjjel? Lehet, hogy itt is van kémlelőlyuk, mint az orvosi szobában? Körülnézett. Úgy okoskodott, hogy ha mind a két ágyat szemmel akarják tartani, akkor a lyuknak pont az ablakkal szemben kell lennie… Úgy van! – A fenébe! Figyelnek minket! – súgta oda a lánynak. A lány szeme, ha lehet, még kerekebbre nyílt. Elég átlagos külsejű leányzó volt, egyedül kék szemén és hosszú szőke haján akadhatott meg az ember szeme. Jonathan elmondta, hol van a kémlelőlyuk, és mindjárt
hozzátette, hogy ne nézzen oda, de persze a lány önkéntelenül odanézett. Nem volt semmilyen szög vagy kampó a nyílás környékén, amire ráakaszthatott volna valamit, az egész szobában semmit sem talált, amivel eltakarhatta volna. Ki voltak téve mások kíváncsiságának. – Azt hiszem, legjobban tesszük, ha visszafekszünk aludni – suttogta. – Azért suttogok, mert félek, hogy valahol mikrofont, vagy ilyesmit is elrejtettek a szobában. Nagyon szeretném tudni, hogy hol vagyok, de nem kockáztathatjuk, hogy lehallgassanak minket. Megbízhatsz bennem, becsülettudó ember vagyok – mondta nem egészen kifogástalan németséggel. – Nyugodtan alhatsz, nem bántalak. A lány erre kétségbeesett, sípoló hangon felsírt és csak hullt a könnye, mint a záporeső. – Ó én szerencsétlen! – hallotta néhányszor Jonathan. – De hát biztosítlak, hogy… – kezdte volna, de erre a lány hozzávágta a párnáját. Jonathan sértődötten dobta vissza. Lassan csend lett a nyomasztó hálóhelyiségben. Jonathan a fal felé fordult, és próbált elaludni. Minden bizonnyal sikerült neki, mert amikor reggel felébredt, a lánynak hűlt helye volt.
10. fejezet KARINE MEGKEZDTE kutyája nevelését. – Shane! – kiáltott. – Ide hozzám! Shane meglepetten nézett fel rá a kanapé legmélyebb sarkából. Mi ütött beléd, gazdi? – kérdezte a szeme. – Ide hozzám! Shane meg sem moccant. Karine megfogta és letette a földre, oda, ahová magától kellett volna mennie, majd ezek után adott neki egy darabka süteményt, hogy tudja, mire megy ki a dolog. Merthogy a Davidtól ajándékba kapott kutyáskönyv azt írta, hogy a kutyát meg kell jutalmazni, ha ügyes volt. – Leülni! – kiáltotta azután Karine. Shane türelmesen, megbocsátó tekintettel figyelte. Karine lenyomta a földre a hátulját. – Ügyes kutyus vagy, tessék, kapsz még egyet. No de mi a teendő, ha a kutya köszöni, nem kéri a jutalmat? Ezt nem írta a kutyáskönyv. Egy darabig gyakorlatoztak, azután szünetet tartottak. – Most pedig megtanulunk helyre menni. Shane! Helyedre! Jaj, ne a lábujjamat harapdáld, te bugyuta! Mókás játék – gondolta alkalmasint Shane. Egy ugrással Karine kinyújtott karjánál termett, és hopp! – máris fogai közt tartotta a kardigán ujját. – Ejnye, Shane! – szólt rá szigorúan Karine. Szóval mégsem játszunk? Shane visszabújt a kanapé sarkába. Végképp felhagyott aztán minden reménnyel, amikor Karine felemelte és újabb érthetetlen kiabálással ijesztgette: “Feküdj!” “Nyaff!” – hangzott a válasz. Joakim ekkor érkezett haza. Karine kiment elé a kertkapuhoz. – Megtanítottam Shane-t leülni – újságolta. – Akarod
látni? Ide nézz! Shane, gyere ide hozzám! Shane jött is, természetesen, hogy köszöntse a belépő Joakimot. – Leülni! – kiáltott rá szigorúan Karine. Shane elnyúlt a földön. – Nem jó! Kelj föl! Azt mondtam, leülni! Karine megfogta és kíméletlenül lábra állította. Shane annyira meghökkent, hogy leült és csak bámulta. Hatalmas ujjongás, simogatás, jutalom. Shane nemigen értette a dolgot, de készséggel elfogadta az ünneplést. Az összes többi kísérlet azonban tökéletesen eredménytelen maradt. Joakim jót mulatott Karinén. – Ha a kutya nem jön, mikor hívod, nem szabad utána futnod – magyarázta. – Akkor azt hiszi, hogy ez egy kergetősdi, és továbbszalad előtted. Ilyenkor az ellenkező irányba fuss, akkor biztosan utánad lohol. Utána dicsérd meg! Karine tüstént ki is próbálta. Kisvártatva lógó orral jött vissza. Joakim a hasát fogta nevettében. – Ez a leghülyébb vicc, amit életemben hallottam – fújtatott Karine. – Tudod, mikor fogok itt rohangálni neki, miközben ő a virágokat szagolgatja a kert végében! Joakim letörölte a könnyeit. – Várj, majd én beidomítom. Az ilyet rendesen kell csinálni. Először is kimegyünk a ház mögé a rétre. Nálad van a póráz? Pár perc múlva kezdődhetett a lecke. Joakim rajta hagyta a pórázt, Shane pedig vidáman szökdécselt, hogy elkapja. – Helyedre! – kiáltott rá Joakim szigorú arcot vágva. Shane csodálkozva nézett rá, de akkor észrevette a szomszéd macskáját, és úgy nekiiramodott, hogy Joakimot majd lerántotta a lábáról.
Karine csuklott a kacagástól. – Akkor mással próbálkozunk – mondta optimistán Joakim. – Shane! Feküdj! Ejnye, Shane! Azt mondtam, feküdj! Na, jól nézünk ki, sikerült megtanítanod leülni, csak éppen most nem azt kellene. Joakim erőteljes mozdulattal lenyomta a földre, de Shane mindannyiszor azonnal fölpattant. Láthatólag élvezte, hogy segít az emberszagúnak gyakorolni a földrenyomást. – Ezt nézd meg, Karine! Most eltávolodom tőle. Shane! Maradj fekve! Joakim hátrafordult és elindult. Shane arra számított, hogy vele kell mennie. Aha, szóval mégsem. Le a földre, már megint. Kezd fárasztóvá válni ez a lenyomósdi. Joakim feladta. Shane pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nagyon ügyes voltál ma, Shane – mondta Joakim, és megpaskolta a hátát. A kiskutya osztozott a véleményében. Joakim ránézett Karine kipirult, boldog arcára, és örömében megölelte. – Remekül szórakoztam. Holnap folytatjuk – mondta. Karine rögtön bebújt a csigaházba. – Holnap már vissza kell mennem a kórházba – mondta tartózkodón. – Túl sokáig voltam távol, és Jonathannak biztosan szüksége van rám. – Jonathannak? – döbbent meg Joakim, és rámeredt. – Te tényleg nem tudod? Biztosan senki sem merte megmondani, amilyen nyomorult állapotban voltál. – Megmondani? Mit? – kérdezte ijedten Karine – Mi van Jonathannal? – Á, semmi. Felejtsd el! Karine belekapaszkodott a karjába, és egyenesen a szemébe nézett. – Tudni akarom! – mondta.
Joakim nagyot sóhajtott. – Hogy én miért nem tudom tartani a számat… Hát, a helyzet az, hogy Jonathant letartóztatták. Valahol Németországban van most. Karine elsápadt. – Mikor történt ez? – Ugyanaznap este, amikor… idegösszeroppanást kaptál. Karinénak földbe gyökerezett a lába. Egy csapásra odalett a kellemes vidám délután. Joakim az előbb megölelte, de ő elhárította. A háború meg elvette tőle a bátyját. Visszazuhant újból minden a kilátástalanságba. MIKÖZBEN AZ EGÉSZ család vigasztalhatatlan volt Jonathan sorsa miatt, ő maga már-már luxuskörülmények között élt. Legalábbis ami az ellátást illeti. Jonathant azonban ez nem boldogította. Borzasztóan rosszul érezte magát a bőrében. Mindenki kezét-lábát törte, hogy jó legyen a közérzete, de mikor megkérdezte, mit jelentsen ez az egész, vagy csodálkozó pillantás volt a válasz, amiért ilyen értetlen, vagy a süket fülüket fordították felé. Senki sem méltatta válaszra. Habár túl sok emberrel nem is találkozott. Néhány főnyi női kiszolgáló személyzet, mindegyikük egyformán szenvtelen és férfias modorú, mindegyikük ugyanabban a kevéssé lelkesítő barna uniformisban, ráadásul nyakkendővel. Ezeken a nőkön kívül csak orvosokat látott, akik mindig sietős léptekkel haladtak fel-fellibbenő köpenyeikben a folyosón, miközben halkan tanácskoztak valamiről, és senki sem merte háborgatni őket. Látott még ezenkívül magához hasonló vendégeket vagy pácienseket vagy minek lehet titulálni őket. De csak a hangjuk jutott el hozzá viszonylag messziről,
vagy az ablakon keresztül pillantotta meg őket a park gyepszőnyegén. Különböző korú férfiak és szőke lányok csoportjait látta homályosan, az utóbbiak kacérkodtak az előbbiekkel és színlelt jókedvvel nevetgéltek. Úgy hallotta, mindannyian németül beszéltek. Mikor Jonathan megkérdezte, miért nem szabad találkoznia a többiekkel, mindig azzal intették le, hogy “später”, azaz majd később. Néhány szóból azonban, ami a fülébe jutott, azt vette ki, hogy nem bíznak benne. Külföldi és gyaníthatólag ellenséges beállítottságú. „Elég, ha megteszi a kötelességét – dörmögte egy hang.– Utána…” – ezt a szót vészjósló csend követte. Egyszer az egyik egyenruhás azt súgta a másiknak: „Miért ne lehetne Ulrike?” A másik pedig bólintott. Jonathannak a többiektől elkülönített helyet jelöltek ki. A hálószobájában egyedül volt, azonkívül kitettek még részére egy kisebb ülőkét a folyosóra. Neki megfelelt. A nap folyamán kétszer kivezették az ebédlőbe, ahol mindig magában, a többiek után étkezett. Egyébként zárva tartották az ajtaját. Az ablakból a parkba és a mögötte elterülő földekre látott ki. Egy lezuhant repülőgépet is látott a közelben a szántón: az orra becsapódott a puha földbe, a szárnya és a farka csálén meredt a magasba. Amennyire meg tudta állapítani, német gép volt. Hallgatva a parkban krikettezők gurgulázó nevetését és látva a repülőgép roncsát, mely nagyon is látványosan tanúskodott a közelükben zajló tragédiáról, tehetetlen düh fogta el Jonathant. Nem tetszett neki, hogy ilyen kivételezett helye van, csalónak érezte magát. De azért vigyázott, hogy rendesen jóllakjon az étkezéseknél, mert az később még jól jöhet. Ki tudja, mit hoz a jövő. A bizonytalanság gyötörte leginkább. Egy munkatábort
elviselt volna, de ezt nem. Volt valami beteges az egészben. Egy norvég ellenállót ilyen majdhogynem fejedelmi elbánásban részesíteni – nincs ez rendjén. Kétségtelenül fogva tartották, de ez itt nem közönséges fogság volt. Azt a lányt, akivel éjszaka megosztotta a szobáját, sehol nem látta a többiek között. Eltűnt. Lassan a kastélyban töltött második napja is vége felé közeledett. Ismét rázárták a hálószoba ajtaját. A villany változatlanul égve maradt, csakúgy, mint előző éjjel. Jonathan nem mert elaludni. Ébren akart maradni, arra az esetre, ha történnék valami. Történt. Körülbelül egy óra telhetett el. Jonathan azóta is az ablakkal szembefordulva ült a széken. Ekkor lassan, lopva elfordult a kulcs a zárban. Suttogó hangok. Visszafojtott kacarászás. Kinyílt az ajtó, s egy fiatal nő surrant be a szobába. Neki is hosszú, szőke haj omlott a vállára, mint az előzőnek, de ez volt köztük az egyetlen hasonlóság. Míg az első riadtnak és boldogtalannak látszott, a mostani ahhoz a telt idomú, kemény húsú bajor fajtához tartozott, aki nagyon szemrevaló, nagyon egészséges, nagyon bővérű, és teljes mértékben tudatában van mindezen vonzó tulajdonságainak. – Nem alszol? – kérdezte meglepetten a szőkeség. – Hogyhogy? – Nem tudtam elaludni – dünnyögte Jonathan. Szörnyen zavarban volt. Megint egy nővel kell megosztani a szobáját? Miféle ötlet ez? A legkínosabb az volt, hogy a szobatársa már alváshoz volt öltözve. Keleties szabású, kimonószerű selyem neglizsében pompázott, alatta csábos csipkehálóinggel. Dirndli-viselésre termett idomaival elképesztően idétlenül festett ebben a jelmezben.
– A nevem Ulrike – mondta eltökélten. „Ulrike”. Ezt kitalálhatta volna. De vajon mit akarnak ezek tőlem? – gondolta Jonathan. – A tied pedig Jonathan, ugye? – Igen. Kedves Ulrike kisasszony, bizonyára kínos önnek, hogy egy férfivel kell megosztania a szobáját, igazán sajnálom. Rendkívüli tapintatlanság részükről. A szőkeség nagy, halványkék szemeket meresztett rá, azután jóízű kacagásban tört ki. – Milyen vicces fiú vagy te, Jonathan! – csicseregte, és levette magáról a selyemkimonót. Jonathan elfordította a fejét. – Parancsoljon, öné az ágy, én majd itt töltöm az éjszakát a széken. – Ugyan már! Csak nem fogunk aludni!? Határozott mozdulattal lovagló ülésbe helyezkedett Jonathan ölében, és felhúzta a csipkehálóinget, nem hagyva kétséget afelől, hogy nem visel alatta semmit. Jonathan hátrahőkölt, kis híján hanyatt vágódott a székkel. Émelyítette a parfüm illata, a nő közelségéről nem is beszélve. Most éppen teljes súlyával hozzátapadt és karjaival bilincsbe zárta. Jonathan legszívesebben felpattant volna ültéből, de akkor a nő hanyatt esik, úriember pedig nem kockáztat ilyesmit. – Ulrike kisasszony… azt hiszem… ideje aludni… – Majd később, majd később – búgta a szőkeség, és hajával megcsiklandozta Jonathan arcát. – Jól elüldögélünk itt, nem? Ein Schnaps, ja? – Atyaúristen, ez egy bordély? – kiáltott fel megütközve Jonathan. – Bordell? – horkant fel a valkűr, és egy pillanatra megfeledkezett a csábítás művészetéről. – Te bordélynak nevezed a Führer világraszóló tudományos programját? És ezek szerint én szajha volnék? Nahát, ez már sok! Én, akit ezrek
közül választottak ki, aki a legmagasabb mércének is… Ach, lieber Jonathan, tudod mit? Felejtsük el ezt az ostoba szót! A nő puha, rózsaszínű ujjaival simogatni kezdte Jonathan nyakát és tarkóját. Jonathan a tűrőképessége határán járt. – Azt mondta, tudományos program? Miért nem mondja már meg végre valaki, hogy mit akarnak tőlem? Ezt már majdnem üvöltve mondta, s közben igyekezett kivédeni a nő kezét, amely most mellkasa szőrzetét birizgálta. – Hát még ezt sem tudod? Az új emberfaj, a tiszta északi faj a világ ura lesz. És mi fogjuk létrehozni a legkiválóbb példányokat. A szőkeség előrébb csúsztatta altestét Jonathan ölében. Az megragadta a csuklóját, és eltartva magától a nőt, felkelt a székről. – Ezek megőrültek! – kiáltott fel norvégül. – Ez nem lehet igaz! – Ne csinálj szamárságot! – sziszegte fojtott hangon a nő – Figyelnek minket. Szerintem egyébként ez izgató, nem? Jonathan türelmetlenül szólalt meg, immár németül: – Az a másik lány… Tegnap éjszaka. Mi lett vele? – Alkalmatlan – mondta Ulrike egykedvűen. – Senkivel se jött össze neki. Nekem viszont eddig senki se mondott nemet, úgyhogy jó lesz, ha vigyázol magadra. Jonathan rábámult. Tekintetéből kőkemény elszántságot olvasott ki. Szóval tudja, hogy figyelik a falon keresztül, és nem akar veszíteni. Megértette, hogy a tiltakozással nem menne semmire. Ilyen harcias nőt életében nem látott. Azonkívül be volt zárva egy szobába. – Várjon – mondta, amilyen nyugodtan csak tudta. Időhúzásra kellett játszania. Elhúzni az egész éjszakát. Végül
is megerőszakolni nem tudja ez a Brünhilda. Bár ahogy így elnézte, erre nem mert volna mérget venni. – Nem mondtam, hogy visszautasítom – kezdte óvatosan, de a nő rögtön a szavába vágott. – Szóval akkor mégiscsak… tetszem neked egy kicsit? – duruzsolta, és már nyújtotta is a kezét, hogy meggyőződjön róla. Jonathan elugrott, de a nő gyorsabb volt nála. – Haha! – kiáltott fel diadalmasan. – De még mennyire hogy tetszem! – Ez csak feltételes reflex. Semmi jelentősége – közölte Jonathan hűvösen. Elsáncolta magát a szék mögé. – Szeretnék többet is megtudni, mielőtt belebocsátkozom valamibe – mondta, hogy a szőke démon valamelyest lehiggadjon. – Részletes magyarázatot akarok. Tegnap hallottam azt a kifejezést, hogy “Lebensborn”. Az mit jelent? – Kívánsz, ugye? Valld be, hogy kívánsz! – dorombolta a nő közönségesen. – Ezzel várjunk egy kicsit. Először halljam a magyarázatot. A szőkeség megvonta a vállát, és egyik lábát maga alá húzva, csábos pózban letelepedett az ágy szélére. A legnagyobb nyugalommal lecsavarta a pálinkásüveg hosszú kupakját, és teletöltött poharát Jonathan felé nyújtotta, de az a fejét rázta. – Prosit! – mondta erre, és kiitta. – Honnan jöttél? – kérdezte azután. – Norvégiából. – Ach, Norwegen! Gross-Deutschland. Akkor talán még nem is hallottál Lebensbornról. Ó, az egy nagy eszme! – Hadd halljam! Miért vagyok itt? A nő türelmetlen mozdulatot tett a kezével. Visszanyerte magabiztosságát azzal, hogy Jonathan nem maradt érzé-
ketlen leplezetlen közeledése iránt. – Szent kötelességünk teuton fajunk tisztaságán őrködni – darálta, mint a papagáj. – A nemkívánatos beütések kiküszöbölésének munkája más vonalon halad, az nem minket illet. A mi feladatunk a legtökéletesebb példányok létrehozatala. A Führer elitjének megteremtése. – Igen, ezt már mondta. Színtiszta őrület. De nekem mi közöm hozzá? Én norvég vagyok, és nem érdekel a politikájuk. – Te egy díszpéldánya vagy a fajnak. A tested felépítése, az arcod, a színeid, az intelligenciád… – Örömmel hallom – mondta Jonathan kimérten. – No és? – Te természetesen egy csillaggyereket fogsz nemzeni. Velem. Felfoghatnád már végre! – Nem! – nyögött fel Jonathan. – Soha az életben! – Sőt, többet is – folytatta zavartalanul a szőkeség. – A férfiak ugyebár… – Hát mi vagyok én, tenyészbika? – kiáltotta Jonathan elkeseredve. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt állat, legszívesebben a falnak rontott volna. A nő megszorította a karját. – Uralkodj magadon, figyelnek minket! Talán csak nem vagyok annyira visszataszító? – De igen! – vágta rá dühösen Jonathan, megfeledkezve a lovagiasság szabályairól. – És mi lesz a megszületett gyerekekkel? Ebben a gyerekgyárban! Mit képzel? Hogy olyan gyereket fogok nemzeni, akiknek a fejlődésére később semmi befolyásom sem lesz? Mégsem vehetem el feleségül az összes nőt! Nem is akarom. A mi családunkban az ember törődik a gyerekeivel, szép is lenne, ha nem így volna. A szőkeség élesebb hangon válaszolt: – Azoknak a gyerekeknek, akiket ezeknek a válogatott pároknak a kapcsolata eredményez, természetesen maxi-
mális gondoskodásban lesz részük, emiatt ne fájjon a fejed. Ők a Führer gyermekei, és a birodalom vezetőivé fogják nevelni őket, minden tekintetben a nemzetiszocializmus eszméinek jegyében. Jonathannak sikerült valamelyest lehiggadnia. A szoba sarkában állva figyelte a nőt. Az iménti dühkitörés utóhatásaként mellkasa szaporán emelkedett. – És ön? Ha olyan felsőbbrendű ember, akkor miért van még mindig itt? – kérdezte provokatívan. – Egyik férfinak sem kellett? Vagy talán nem tud teherbe esni? Szándékosan meg akarta bántani. Olyan elemi erővel utálta, hogy már a látását sem bírta. – Részemről kiválóan teherbe tudok esni – sziszegte. – Egy gyereket már be is szolgáltattam. Egy abszolút tökéletes gyereket. – Atyaúristen! Miféle lázálom ez? Miféle őrültekháza? A nő belátta, hogy szőrmentén kell bánnia ezzel a nyakas vikinggel. Gyakran vetett ideges pillantást a falban levő kémlelőlyuk felé. Nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan számította. – Kedves Jonathan – mondta békülékenyen. – Felejtsük el ezt az egész programot, legalábbis ma éjszakára. Beismerem, hogy egy kicsit rámenős voltam, de nem tudtam, hogy nem tájékoztattak. Hazudsz – gondolta Jonathan. Azért küldtek, hogy becsapj és elcsábíts. De nem vitatkozott, hajlandó volt fegyverszünetet kötni. – Mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit? – indítványozta a nő mézesmázosan. – Hogy megismerjük egymást. Nem vagyok én olyan boszorkány, mint gondolod. Jonathannak semmi beszélgetnivalója sem volt ezzel a nőnek álcázott szörnyeteggel. – Fáradt vagyok. Nem fekhetnénk le? A szőkeség arcán pajzán mosoly jelent meg, de azután észbe kapott, hogy milyen elutasítón viselkedett végig Jo-
nathan, és nyájasan mosolyogva csak annyit mondott: – Dehogynem. Fekve is beszélgethetünk. – Ha nincs ellenére, én inkább aludni szeretnék. És igényt tartok az egész ágyamra. Jó éjszakát! Bebújt a takaró alá és a hátát fordította a nő felé. Az mérgesen fújtatott. Alig telt el néhány másodperc, Ulrikét kivitték a szobából. JONATHAN KEGYVESZTETT lett. Másnap hozzá sem szólt senki. Ha azt hiszik, hogy megtörhetnek, nagyon tévednek – gondolta magában. Tudta, hogy éjjel megint látogatót fog kapni. Ulrikét, vagy valaki mást. Éppenséggel nem lenne nehéz ellenállni ezeknek a nőknek, de ha sokáig folytatja, biztosan megbüntetik, méghozzá keményen. Akár az életével fizethet érte. Ezektől minden kitelik. Elég kilátástalannak ígérkezett Jonathan helyzete ebben a luxusbörtönben. És akkor, a vacsora kellős közepén elérkezett az alkalom. Megszólalt a sziréna: légiriadó. Jonathan kihasználta a pillanatnyi zűrzavart, még mielőtt fogvatartói léphettek volna. A konyha felé vezető átjáró szabad volt, mert a nő, aki őrizte, a másik ajtóhoz rohant, hogy megkeresse a kollégáját. Ezalatt Jonathan kisurrant a szűk folyosóra és bezárta maga mögött az ajtót. Futás közben hallotta, hogy az őr dühödten veri az öklével. A folyosó nem volt hosszú. Jonathan belesett a konyhába, de ott nagy volt a mozgás. Nem mehetett be, amíg mindenki el nem hagyta, akkor pedig talán már elkésett volna. Két ajtót pillantott meg a folyosón egymással szemben, feltépte az egyiket, de amögött egy nagy tárolószekrény volt, azután gyorsan a másikat…
A pincelépcső! Nem a legjobb menekülőút, erre már a lépcsőn ráeszmélt. Hármasával rohant, szinte repült le a lépcsőfokokon, mert meghallotta, hogy feljebb is rengetegen igyekeznek le mögötte. Mégsem tartotta valószínűnek, hogy meglátták volna, ők nyilván mind az óvóhelyre siettek. A fenébe! Még jó, hogy nem rohant be oda! Észrevett egy szűk beugrót a falban. Bevetette magát oda és leguggolt. A tömeg elviharzott mellette és lassan megnyugodtak a kedélyek, miután már biztonságban tudhatták magukat. Beszélgettek, kiáltoztak egymásnak. Vajon mindegyik leért? Igen, úgy tűnt. Hallott hangokat egy másik, távolabbi lépcső felől is, de akik azon futottak le, csatlakoztak az előzők csoportjához. Az óvóhely egészen közel lehetett. A másik lépcső felől éles női hang ütötte meg a fülét: – A norvég lelépett. Nem láttátok? Az égből jövő félelmetes, süvöltő hang elhallgattatta őket. Amikor a robbanótöltet hatalmas robajjal a földre zuhant valahol a birtok közelében, Jonathan elérkezettnek látta az időt. Kiosont a lépcsőre és felment. Most vagy soha! Nem jó, a hálószobák mindig zárva vannak. A konyha… Az üres volt. Keresztülfutott rajta, közben egy újabb bomba közeledett a földhöz. Ha itt csap be, nekem végem – gondolta. De még mindig jobb, mint itt maradni! A robbanás megremegtette a házat. Az ajtó be volt zárva, de a kulcsot benne hagyták. Éppen amikor kinyitotta, akkor futott be valaki a konyhába egy másik ajtón át, feltehetőleg az óvóhely felé. Jonathan nem ért rá azzal foglalkozni, észrevette-e az illető. Nem merte becsukni az ajtót, nehogy a zajjal felhívja magára a figyelmet, csak hangtalanul átszaladt a konyha előterén. A
külső ajtó is zárva volt, de egy mozdulattal elfordította a kulcsot, és máris feltárult. Kint volt a szabadban! Ez azonban nem jelentette feltétlenül a biztonságot. Bárhol állhattak őrök. És hogy fog átjutni a szigorúan őrzött kapun? Bevetette magát a parkba, a fák közé; repülőgépek zúgtak el felette, és bombák zuhantak a föld felé, most már azonban valamivel távolabbról hallotta a német légvédelmi tüzérség rakétáinak süvítését. Imádkozott a feje fölött repülő pilótákért – a félelmetes bombaeső ellenére, amely az életét veszélyeztette. Nem a park kapuja felé futott, az értelmetlen lett volna, hanem tovább a fák rejtekében. Jól tudta, hogy a hatalmas dobermannokkal szemben nem sok esélye lenne. A vérebek azonban most biztosan láncra kötve fedezékben voltak, az őrökkel együtt. A nagy robaj miatt semmit nem hallott. Esett az eső – ezt bentről nem is vette észre –, emiatt csúszott a fű. Ő azonban csak futott, csak futott – az életéért. Soha többé Lebensborn, soha többé Ulrike, ez az egy járt csak a fejében. A fal! Közvetlenül előtte. A repülőgépek sivító zúgással húztak el az égbolton. Jonathan nem sokat teketóriázhatott. A bombatámadás véget ért, mindjárt előbújik mindenki az óvóhelyről. Észreveszik, hogy hiányzik. És keresni fogják. Jonathan edzett fiú volt, és a félelem most hatalmasra növelte erejét és elszántságát. Otthon valószínűleg nem próbálkozik egy ilyen magas fallal, hanem hosszas mérlegelés után belátta volna, hogy az egyszerűen képtelenség. Most viszont nem mérlegelt. Teljes erejéből nekilendült, szinte már repült a levegőben, és megkapaszkodott a fal felső peremén. Óriási akaraterővel elérte, hogy kezével-
lábával megtartsa magát néhány tizedmásodpercig, s ezalatt egyik karjával sikerült átnyúlnia a fal tetején. Valamilyen éles tárgy összekaszabolta a kezét, talán üvegcserép volt, vagy szögesdrót, de ügyet sem vetett rá, csak mászott, erőlködött, bőre lehorzsolódott, nadrágja térde kiszakadt, de sikerült átlendülnie és földet érnie a túloldalon. Nem volt más választása. Kökénybokrok. Megszámlálhatatlan növény van a világon, de itt a fal mentén pont tüskés kökénybokroknak kellett nőniük. Mintha még nem lett volna kellően össze-vissza karistolva. A bokrok viszont felfogták az esést, így legalább nem ütötte meg magát annyira. Megengedte magának, hogy egy pillantást vessen a tájra. Gabonaföld. Nem is rossz. A gabonaszárak elég magasak voltak ahhoz, hogy eltakarjanak egy földön kúszó embert. Legföljebb a gazda mérgelődik egy sort, amikor észreveszi a kárt. Kivéve, ha szemmel tudják tartani a földeket a kastély tetőablakaiból. Nem, az nem tűnt valószínűnek. Amúgy is kénytelen volt megkockáztatni, hiszem itt nem cövekelhetett le. Perceken belül rászabadíthatták volna a vérebeket. Hasra feküdt és kúszni kezdett. Könyökével és térdével vonszolta magát előre a hajlongó, sárga kalászok, tűzvörös pipacsok, fehér százszorszépek és égszínkék búzavirágok között. Nem a legszerencsésebb színösszeállítás egy gabonatáblában, Jonathan azonban ennél szebbet el sem tudott volna képzelni. Ezek a virágok most a szabadságot jelképezték. Mikor már egy örökkévalóság óta kúszott így – legalábbis neki végtelen hosszúnak tűnt az idő –, óvatosan
hátrafordította fejét a kastély felé. A fal meg a fák eltakarták a földszintet és az első emeletet, de ha valaki látcsővel áll a padlásablakban, akkor esetleg megláthatja. Jonathan igyekezett olyan észrevétlenül mozogni, ahogy csak lehetett. Ebben a percben áldotta a nemzetiszocializmus kedvenc színét, bármilyen csúf volt is. Egy újabb örökkévalóság után megkockáztatta, hogy egy pillanatra felemelje a fejét és előrenézzen. Hát sosem lesz már vége ennek a búzamezőnek? De igen. Keresztutat pillantott meg jóformán az orra előtt. Csakhogy az út két gabonatábla között vezetett, ezért ott úgy kimagaslott volna, mint a fenyőfa a tengerparton. Nem volt más megoldás: át kellett evickélnie az út túloldalára és folytatni a kúszást a következő búzatáblában. Amögött egy liget várta. Nagyszerű! Autómotor zörejét hallotta. Több autóét is. A kastélyból hajtottak ki. Véletlen volna? Vagy máris megkezdték a keresését? „Á, annyira azért csak nem vagyok fontos nekik. Egy tenyészállat a sok közül. Nyilván fütyülnek rám” – gondolta, kissé talán túlzott derűlátással. Nem gondolkozott annyira előre, hogy vajon miként jut majd ki Németországból. Azon ráér még törni a fejét. Most ezen a gabonaföldön kell túljutnia. Átmászott a földúton, és folytatta a kúszást. Hallotta egy autó pöfögését a háta mögötti útról, ezen a mezőn azonban magasabbra nőtt a gabona. Moccanás nélkül feküdt, amíg az autó el nem haladt mögötte, nehogy gyanúsan lengedezzenek a kalászok. Mire elérte a fás ligetet és végre kiegyenesedhetett, a tenyerén alig maradt bőr. Megcsípte egy darázs a kezén, és hangyák százait kellett leráznia a zoknijáról meg a nadrágjáról. De biztonságban volt – legalábbis e percben. A kastélytól jó messzire eltávolodott. Milyen pompás, szép épület – belül pedig egy tébolyda. Soha többé!
Mit csináljak? – töprengett Jonathan. Várjak itt a ligetben? A dús lombú fákkal és sűrű csalittal remek búvóhely lenne. Nem, az túl kockázatos. A lehető legmesszebbre el kell tűnnöm innen. És jól jönne egy patak vagy egy jármű, hogy a kutyák szimatot veszítsenek. Utat vágott magának a fák között, és sokért nem adta volna, ha tudja, mi van mögöttük. Ösztönei észak felé hajtották. Haza, Norvégia felé. Mit is kezdett volna délebbre, Németország belsejében? Arra, hogy miként jut el Norvégiába, most nem akart gondolni. Képzelgett. Abban reménykedett, hogy az egyenruhára emlékeztető barna öltözet és a jó nyelvtudása majd megtéveszti az embereket. Azonkívül bízott az intelligenciájában. Mert abban aztán nincs hiány! Fog ez menni! Jonathan nem rejtette véka alá, hogy örül az éles eszének. Ki ne örülne? Az erdőcske gyönyörű volt. Rábukkant egy ösvényre, mely vadszőlővel benőtt törzsű fák és árnyékos zugokban sötétlő virágok között kanyargott. Kellemes, friss illat lengte körül, és Jonathan egy kis időre egészen felderült. És milyen szerencse, hogy majdnem az egész vacsoráját meg tudta enni a légiriadó előtt. Ki tudja, meddig kell várnia, mire megint megtömheti a hasát. Bizony, ki tudja… Meglepően hamar elfogytak a fák. Jonathan egy úton találta magát. Az úton pedig egy katonai dzsip állt, tele katonával. Mindegyiknek ott volt a fején a szokásos ronda, kerek rohamsisak. Jonathanra vártak. Naiv próbálkozásának, hogy visszaforduljon, azonnal útját állta egy katonatiszt. – Ide hozzám! – üvöltötte, és fenyegetően lengette hozzá a gépfegyverét. Jonathan el tudta volna sírni magát. A gépfegyver intése
felparancsolta a kocsira, mely azon nyomban elindult. A kastély. Ulrike… Nem, azt nem bírja ki! Akkor inkább a halál! Épp azt fontolgatta, kiugorjon-e az autóból és odatartsa a hátát a golyózápornak, vagy valami jobbat találjon ki, amikor rájött, hogy a kocsi nem a kastély felé tart. Letértek egy másik útra, a falu felé. Kivégzés? Jonathan lélekben máris halottnak érezte magát. Képtelen volt gondolkodni, nem is akart. Erősítette a szívét, hogy kitartson: nem fognak páni félelmet látni rajta! A dzsip befordult a faluba, és megállt egy községházának látszó épület előtt. Jonathant kilökték a kocsiból és feltaszigálták a lépcsőn, be egy helyiségbe. Odabent egy parancsnokféle tisztnek adták át, majd a kíséret nagy része távozott. A tiszt fagyos halszemekkel nézett rá az íróasztal mögül. – Beszél németül? – kérdezte. Jonathan igennel válaszolt. – Lebensbornba nem kívánják visszavenni önt, mert értéktelennek bizonyult számukra – közölte megvetően a tiszt. Hála az égnek! – gondolta Jonathan. – Sachsenhausenbe fogjuk átszállítani – folytatta leplezetlen kárörömmel a halszemű. – Majd meglátja, hogy milyen az, ha valaki köszöni, de nem kér a lebensborni kedvezményezettségből. Végeztem. Két katona kivezette Jonathant az udvarra, ezúttal egy viharvert teherautóhoz. Még pad sem volt a platón, Jonathan a puszta földön ült, füle mellett egy géppisztoly csövével. Nekem már úgyis mindegy – gondolta. Ez legalább egy tisztességes börtön lesz. Nem akarok közreműködni Hitler agyrémeiben. Engem ugyan nem fognak felhasználni arra,
hogy futószalagon gyártsam neki a fajtiszta gyerekeket. Olyan gyerekeket, akiket később sosem fogok látni, és akikre kísérteties, előre programozott jövő vár. A díszkatonáké egy tébolyodott elme elit-alakulatában. 1941 ESZTENDEJÉNEK egy nyárvégi napján Jonathan megérkezett a Berlintől északra levő sachsenhauseni koncentrációs táborba. Mint fiatal és erős foglyot rögtön nehéz testi munkára osztották be egy nagy építkezésre, a tábor közelében. Jonathan fiatal volt és erős, így igaz. Ám amikor megpillantotta hosszabb ideje ott gürcölő fogolytársait, egészen elhűlt a rémülettől. Hát ezt senki sem veszi észre? Hogy létezik, hogy a hatóságok nem avatkoznak be, mikor itt vérlázító módon kizsigerelik ezeket a szerencsétlen, legyöngült embereket? Elmondhatatlanul pocsék ételt osztottak nekik, ráadásul az adagokkal is igencsak fukarkodtak, a barakkokban mindenféle betegségek terjedtek, a munkahelyen elcsigázott öreg emberek robotoltak – akikről később kiderült, hogy nem is olyan öregek, csak teljesen elhasználódtak. A foglyok egymás közt gázkamrákról és hasonló szörnyűségekről suttogtak, de az ilyesmit Jonathan nem hitte el. Hogyhogy nem jelenti senki, hogy mi folyik itt? A hatóságoknak ezt meg kell tudniuk! Milyen naiv volt! Napokba telt, mire rájött,, hogy mindez a hatóságok áldásával folyik. Önmagán is megérezte aztán, milyen az, amikor lassan megfosztanak valakit a maradék erejétől is. Az állandó éhséget pár nap után megszokta, azt azonban nem, hogy milyen ördögi találékonyságot mutattak a táborfelügyelők, ha a foglyok kínzásáról volt szó. Őt személy szerint külön is kipécézték fiatalsága, jó külseje és az őrszemélyzet módszereivel szembeni nem titkolt ellenszenve okán. Elhatározta, hogy nem fogják megtörni. Egy este azon-
ban belső vérzés miatt meghalt egy fogolytársa, miután a gyenge munkateljesítménye miatt össze-vissza verték. Ez az ember volt Jonathan párja a kinti munkában, és rövid idő alatt sikerült jól összebarátkozniuk. Halálának hírére megroppant Jonathan akaratereje. Csak feküdt nyomorúságos priccsén és fojtott hangon zokogott, a gyász és a tehetetlenség fájdalmától gyötörten. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy teherautók gördülnek be a gyülekezőhelyre. Újabb szállítmány szerencsétlen hullajelölt. Félórás kiáltozás, lárma és vezényszóüvöltés után szétosztották a foglyokat az egyes barakkokba. Az övékébe is belöktek egyet, Jonathan aznap elpusztult barátjának a helyére. Sötét volt a barakkban, az ajtó fölötti villanykörte gyenge fénye nem ért el Jonathanig. Mivel már halálosan fáradt volt, épp csak egy hunyorgó, lusta pillantást vetett az ágynál megálló új jövevényre. Homályosan rajzolódtak ki előtte a körvonalai. Egyszerre felpattant az ágyban. – Nahát, csak nem… A férfi megfordult. – Ez a hang… – szólalt meg sajátos, szinte csikorgó hangon. – Jonathan, tényleg te vagy az? Jonathan szeme könnybe lábadt, de immár az örömtől. Rune állt előtte, a szögletes, sánta, boglyas hajú Rune. A legjobb barátja.
11. fejezet RUNE LETELEPEDETT Jonathan ágyának szélére. Suttogniuk kellett, mert takarodó után tilos volt beszélgetni. Jonathan sírt és nevetett egyszerre. – Nem szabadna örülnöm, hogy itt látlak viszont – dadogta. – Kétségbe kellene esnem. Majd ha egy kicsit öszszeszedtem magam, az lesz, de ebben a pillanatban határtalanul boldog vagyok, Rune! – Magányos voltál? – kérdezte Rune, s ezúttal gyengédebben csikorgott a hangja. – Nagyon! Most érzem csak igazán, milyen mérhetetlenül! No de mesélj! Szóval téged is elkaptak? – El. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, azt képzeltem, minden körülmények között túl tudok járni az eszükön, de hát… Ezek szerint vigyázatlan voltam. – Vidéki fuvar? – Nem, akkor azonnal agyonlőttek volna. Oslóban történt, bementem egy bizonyos ügyben egy olyan bárba, amelyet megfigyelés alatt tartottak. Erről ennyit. – Szörnyű… Rune, nagyon sajnálom, hogy ilyen helyre kerültél. Ez… borzalmas hely. El sem tudod képzelni. Egy csomó rettenetes dolgot mesélhetnék, amit egyszerűen nem hinnél el. Pedig igaz, az utolsó apró részletig. De inkább azt mondd el, mi újság otthon, Norvégiában! Hogy állnak a dolgok? – Nem túl jól. Lánctalpak alatt sínylődik az egész ország. – És a család? Tudsz róluk valamit? Karine, hogy van Karine? Rune elmosolyodott a sötétben. – Karine kapott egy kutyát. Nagyon jót tett neki lelkileg. A nővéred, Mari pedig, ha jól tudom, otthon van a szülei-
teknél. Nemrég beszéltem az egyik fiúval abból a családból, akiknél Karine most lakik. Azt hiszem, Joakimnak hívják. – Igen, Joakim rendes fiú. Az a gyanúm, egy kicsit beleszeretett Karinéba. De a húgom még csak tizenöt éves, úgyhogy ebből nemigen lesz semmi. Pedig kár. – Nem az életkor Karine fő problémája. Arra lenne szüksége, hogy valaki kitörölje az emlékezetéből azt a sok rosszat, méghozzá alaposan, hogy ne rekedjen benne, mert akkor később is sok bajt okozhat neki. – Igazad van. De azt mondod, a kutya sokat segített neki. – Igen, rengeteget! Kintről léptek közeledtek, mire Rune azonnal beugrott az ágyába. Amikor a léptek elnémultak, Jonathan odasúgta barátjának: – Rune, eddig nem is voltam tudatában, hogy milyen rettenetesen hiányoznak az otthoniak. Annyira vágyódtam haza minden másodpercben, amióta itt vagyok, csak elfojtottam magamban. Jaj, Rune, de jó lenne hazamenni! – Megértelek – válaszolta Rune. Többet ezután már nem mertek beszélgetni. Jonathan gondolatai barátja körül kalandoztak. Itt nem babra megy a játék, és Runénak semmiképp sem lett volna szabad idekerülnie. Külsejével és egész lényével kilógott a sorból. Az ilyenekkel pedig embertelenül brutálisan bántak Sachsenhausenban. Nem tekintették őket teljes értékű embernek. Le kell radírozni őket a föld színéről, hogy GrossDeutschland csupa egészséges, az északi fajhoz tartozó emberből álljon. Jonathan párnájába rejtette arcát, és rázkódott a sírástól. Most azonban nem önmagáért sírt. Hanem Runéért. ELTELT EGY TÉL Sachsenhausenban. Jonathan balsej-
telmei beigazolódtak: Runét rögtön kinézték maguknak a tábor felügyelői, és külön örömük telt a kínzásában. Mégis Rune volt az, aki tartotta a lelket Jonathanban, amikor esténként visszajöttek a kimerítő munkából. Ritka kemény telük volt, az 1900-as évek egyik leghidegebb tele. A Szovjetunióban és Finnországban katonák jéggé fagyott holttesteibe ütköztek a hóekék az utak mentén – vak halszemükkel a vezetőkre meredtek. A Botteniöböl befagyott, Közép-Európában jéghideg helyőrségi kaszárnyákban és elárvult mezőkön vacogtak a katonák. A koncentrációs táborok foglyai végképp nem voltak felvértezve a tél hidege ellen – a tetejébe mindannak, amit még el kellett viselniük. Rune komolyan aggódott, látva, hogy fiatal barátja egyre soványabb és sápadtabb, és hallgatva, amint éjszakánként rázza a köhögés. Ő, a pária, akit megvetettek és bántalmaztak, nap mint nap megosztotta Jonathannal az ételadagját, s ápolta a kezén és lábán éktelenkedő sebeket, melyeket a kőtörés és a kubikosmunka meg a szánalmas cipőkben megtett kilométerek okoztak. Jonathan pedig, amennyire tehette, igyekezett elejét venni, hogy a felügyelők nekiessenek Runénak, vigasztalta, és tajtékzott tehetetlen dühében, amikor barátja összeverve, szenvedve, némán feküdt az ágyán és moccanni sem tudott. Rune azonban hihetetlenül szívós volt. „Meg kellett tanulnom – mondta. – Egész életemben kitaszított voltam, és az megedzi az embert.” Jonathan el is tudta képzelni. Mindazonáltal úgy gondolta, nemcsak ennek, hanem teste masszív felépítésének is köszönhette Rune, hogy a fizikai erőszakot viszonylag jól tűri. Ami a lelki erőszakot illette, azon már kevésbé tudott eligazodni. Néhány esetben, amikor különösen megalázták, Rune mélyen ülő szeme ijesztően villant meg. Csúnya volt Rune nagyon, akár az ördög. Jonathan
azonban szinte bálványozta. Nála jobb barátot keresve sem találhatott volna. Hullottak az emberek körülöttük. Vérhasban, tífuszban, paratífuszban vagy a kimerültségtől, amit tetézett az élősködők támadása, az éhezés, a bántalmazás… Jonathan próbált vigyázni, nehogy eltompuljon. Meggyászolta minden egyes társát, aki eltűnt a barakkból vagy a munkaterületről. Úgy gondolta, ennyit megérdemelnek, s az egész tábor fájdalmát a vállára vette. A sachsenhauseni foglyok száma több tízezerre rúgott, hogy pontosan hányan voltak, egyikük sem tudta. A foglyok emberkísérletekről suttogtak, vagonszám érkező zsidók tömegéről, akiket a tábor egyik végébe vezényeltek, hogy azután soha többé ne térjenek vissza. Jonathan kezdetben nem hitt ezeknek a híreszteléseknek. Most már nem kételkedett. Tanúja volt, hogy elkeseredésében némelyik fogoly megkísérelt átmászni a reménytelenül magas kerítésen, s látta, amint agyonlőtték őket vagy elégett a testük a szögesdrótra rákapcsolt áramtól, látta, hogy… Nem, agya képtelen volt mindezt befogadni. Sajátos önvédelem gyanánt kialakítottak Runéval egy akasztófahumorral fűszerezett külön nyelvet. Még mindig jobb volt így, mint siránkozni vagy feladni. Furcsa módon túlélték a telet. Tavasszal pedig történt valami… Gyakran jártak a táborban különböző küldöttségek. No nem a foglyokkal való bánásmódot ellenőrizni, szó sincs róla. A magas rangú urak a műszaki létesítményekre, a laboratóriumokra és az adminisztrációt szolgáló beszerzésekre voltak kíváncsiak. Ilyenformán a puszta véletlen okozta, hogy Jonathan és Rune egyszer elhaladt mellettük a munkába vánszorgó foglyok hosszú menetében, A gyülekezőtéren elegáns fekete autók álltak, körülöttük nyalka tisztek, makulátlanul
fényes csizmában, fejükön formás tányérsapkával. Egyszercsak borzongás futott végig Jonathan hátán, Rune pedig megállt. Az elegáns tiszturak egyike ugyanis Jonathanra szegezte tekintetét, és lovaglóostorával feléje mutatott. – Azt ott! Hozzák ide! – parancsolta. Jonathan nem értette a dolgot. Tükör persze nem volt a barakkban, de anélkül is tudta, hogy siralmasan néz ki. Haja elvesztette színét és fényét, arca sápadtszürkévé fakult a fáradtságtól meg a nélkülözéstől, és úgy lesoványodott, hogy nadrágtartó nélkül leesett volna róla a nadrág. Piszkos volt, bőre csupa seb – a tulajdon szülei sem ismertek volna rá. Odataszigálták a magas, szikár tiszthez, akit egészen jóképűnek lehetett volna mondani, ha nem rí le arcáról a ridegség és szívtelenség. Jonathan észrevette a szeme sarkából, hogy Rune megállt a közvetlen közelében. Szeretett volna szólni neki, hogy menjen tovább a többiekkel, nehogy őt is elkapják, mert akkor nem fogják kímélni! Kérdés volt persze, hogy vajon Jonathant kímélni fogják-e. Nem úgy festett a helyzet. – Hogy hívnak? – kérdezte a hideg szemű főtiszt. – Jonathan Voldennek. – Norvégiából? – Igen. Egy másik tiszt rögtön rendre utasította: – Úgy kell mondani, hogy „Igenis, helytartó úr!” Jonathan gépiesen elismételte. – Apád neve? – Vetle Volden. A birodalmi helytartó keskeny ajka megvető mosolyra fittyedt. Láthatólag nem tartotta olyan névnek, amivel dicsekedni lehetett. A magas rangú tiszturak halkan váltottak néhány szót
egymás közt. Aztán a táborparancsnok Jonathanhoz fordult: – Heydrich birodalmi helytartó úr kívánságára áthelyezzük egy másik táborba, a Cseh-Morva Protektorátus területére. – De… miért? – csúszott ki Jonathan száján. Le volt taglózva, semmit sem értett az egészből. A helytartó tekintete szinte átfúrta a foglyot. Jonathan hirtelen egész testében összerándult. Nemcsak azért, mert a hórihorgas férfi minden porcikájából jeges hideg áradt. Hanem, mert meglátott a szemében valamit, ami a csontja velejéig megrázta és megrémítette. Valami… Nem tudta megnevezni, mi volt az. Az az érzés fogta el, hogy itt valami óriási veszély fenyeget. Olyan veszély, amely nagyon messzire hat, messze túl az ő személyén. Észrevette, hogy rogyadozik a térde, hajszálon múlott, hogy el nem vesztette az eszméletét. Ekkor Rune előrelépett. – Helytartó úr, ez a fiú súlyos beteg, és én vagyok az egyetlen, aki meg tudom akadályozni a további súlyosbodást. Engedélyezze, hogy mellette maradjak! Jaj, Rune, ne csináld! Nem érted, hogy ez nagyon veszélyes? – gondolta rémülten Jonathan. Heydrich lassan Runéra emelte tekintetét. Láttára hátrahőkölt, és viszolyogva hunyorgott. – Lőjék le! – szólt az embereinek. – Ne! – kiáltott fel Jonathan, és Rune elé vetette magát. A felügyelők elrángatták onnan. – Lőjék le ezt a torzszülöttet! – üvöltötte fejhangon Heydrich. – Ne! – kiáltott fel ismét Jonathan. Durván elvonszolták és fellökték az egyik teherautóra, Ekkor lövést hallott, majd’ szétrepedt a dobhártyája, olyan közel dördült el. Kétségbeesetten fordította oda fejét, de az egyik felügyelő megragadta a tarkójánál, és lenyomta a
platóra. Jonathannak azonban sikerük egy villanásnyi időre meglátnia barátját, épp abban a pillanatban, amikor keresztülfúródott testén a golyó. És akkor Jonathanban is elpusztult az élet egy darabja. A szelíd fiatal lélek, aki szerette a vidámságot és aki csupa gyengédséggel viseltetett minden élőlény iránt, gyűlölettel teli, irgalmat nem ismerő lénnyé változott, akibe hatalmas és jéghideg erő költözött. Ezt azonban nem tudták azok a katonák, akik elszállították. JONATHANT EGY MORVAORSZÁGI táborba vitték. A tábor felügyelői részéről mintha némi kíváncsiságot és bizonytalankodást tapasztalt volna a személyét illetően. Láthatólag ők sem értették, miért szállíttatta át Heydrich hozzájuk. Ha Sachsenhausen brutális élmény volt, akkor ez a tábor tízszeresen is az. Először is megszállt területen feküdt, így az ott sínylődő emberek természetesen Németország első számú ellenségeinek számítottak. Részben megsemmisítő tábor volt, itt nyíltan folytak a kivégzések, és elsősorban a cseh zsidók ellen irányultak. Az első napokban Jonathan csak jött-ment a területen és kisebb munkákat végzett a németeknek. Nemsokára azonban Heydrich személyesen látogatott el a táborba. Egy teljes órát állt az ablakban és figyelte Jonathant. Ő történetesen szemetet égetett az udvarnak azon a részén, ahol a halottak ruháit gyűjtötték össze. Heydrich ujjai lassan, egy gyászinduló ritmusában doboltak a lovaglóostor nyelén. A segédtiszt csodálkozva nézte feljebbvalóját. Vajon mit akarhat ezzel a fiatal fiúval? Csak nem a kedvét akarja tölteni rajta? – töprengett. Heydrich végre megfordult. A segédtiszt összerezzent. Milyen különös szeme van a helytartónak! Még sosem tűnt
fel neki, hogy sárga színben izzik. Nem is izzik – inkább valami hullaszerűen sárgás árnyalat az. Valami émelyítő és ásatag. Az ember előtti ősidőkből, amikor sötét homály uralta a földet, és szellemek küzdöttek démonokkal a hatalomért. Micsoda képtelen gondolat! Biztosan a hullaégető kemencék tüzének kísérteties fénye tükröződött vissza a helytartó szemében. Most már el is tűnt onnan. – Hívja ide a táborparancsnokot! – utasította segédtisztjét Heydrich. A parancsnok megjelent. Törzskönyvezett szadista a legalávalóbb fajtából. – Adjanak ott kint annak a fiúnak egy hónapot – mondta Heydrich kristálytiszta hangon. – Ez alatt a hónap alatt mindnyájan szabad kezet kapnak, bármilyen módszerrel kínozhatják. Használják a fantáziájukat, minden bizonnyal számtalan ötletük lesz. Meg kell törni, de lassan, fokról fokra! Az efféléknek nincs olyan büntetés, amit meg ne érdemelnének. De nem szabad idő előtt elpatkolnia. Készítsék ki úgy, hogy azt is megbánja, hogy a világra született, és végül a maradék esze utolsó szikráját is elveszítse! – Jawohl, Herr Reichsprotektor! A fiatalember helytelenül viselkedett önnel szemben? – Helytelenül? Heydrich pillantása megint furcsán megváltozott, megfeledkezett a táborparancsnokról és a többi jelenlévő tisztről. Tekintete lassan Jonathan felé fordult újra. – Szánalmas féreg. Meg az összes többi… Évszázadokon keresztül… Hirtelen magához tért. Újra az a német főtiszt lett belőle, aki a bajor titkosrendőrség főnökéből a Gestapovezetésen keresztül a Cseh-Morva Protektorátus helytartójává lépett elő. Imponáló pályafutás, már ha valakinek imponál az efféle. – Vezessék elő a kocsimat! Visszamegyünk Prágába.
– MEGVAN! MEGVAN! Elárulta magát! – Igen. Igaz a hír, amit kaptunk. Nem csoda, hogy nem találtuk meg. Emberbőrbe bújt. – Szóval mégis Heydrichet játssza! A hírhozónak igaza volt. – Akkor a lehető legjobban választott. Ez az ember Gonosz Tengelhez méltó rejtekhely. – Saját maga nem sújthatott le a fiatal Jonathanra, de Heydrich gondolatait ráirányíthatta. És a többiekkel elvégeztetheti a piszkos munkát. – Következésképpen Gonosz Tengel még nem elég erős. Ezért fészkelte be magát valaki másba, és ezért várt olyan soká. – De most már a kezünkben van, Vándor! Fogd a furulyádat, hogy álomba ringasd vele! Gyere! Siessünk Prágába! JONATHAN NEM TUDTA mire vélni, mivel érdemelte ki egycsapásra az összes felügyelő kitüntető gyűlöletét. A nap minden percében a sarkában voltak, megalázták, gúnyolták, gyötörték. Első nap még finomabban. A második nap azonban már igazán közönségesen viselkedtek. Női foglyok előtt ráparancsoltak, hogy vetkőzzön csupaszra, és a férfiasságát gúnyolták, olyan ordenáré kifejezésekkel, hogy egy sokat megélt csavargó is belepirult volna. Kezdetben semmire sem mentek Jonathannal. Az irántuk érzett gyűlölet olyan rideggé és keménnyé acélozta lelkét, hogy lepergett róla, bármit műveltek vele. Minden gondolata akörül forgott, hogy gyilkoljon. Szomorú, ha egy tizennyolc éves ember így érez, és még szomorúbb, ha egy olyan szelíd, közvetlen és meleg szívű ember teszi ezt, mint amilyen Jonathan volt. A harmadik napon kínzói még körmönfontabb módszereket találtak ki, hogy térdre kényszerítsék ezt a kőkemény
fiatalembert. Még 27 nap állt rendelkezésükre a kínzásához – addig nem volt szabad meghalnia. A felügyelők élvezték a feladatot. Bevitték a gázkamrákba. Végig kellett néznie, hogyan pusztulnak el védtelen kisgyerekek, hogyan lépnek be nagyszakállú öregemberek a helyiségbe abban a biztos tudatban, hogy a halálba mennek. A felügyelők figyelték, reagál-e, megtörik-e. Jonathan arcát azonban mintha kemény tölgyfából faragták volna. Nem tudhatták meg, mit gondol magában. A NEGYEDIK NAPON a Jéghegyek Népének ősei megjelentek Prágában. Hamar rájöttek, mi történt Reinhard Heydrich birodalmi helytartóval, ugyanis Prága németbarát urai ki voltak kelve magukból, dühöngtek, sőt őrjöngtek mérgükben. Ekkor 1942 májusát írták, és Heydrich súlyosan megsérült egy ellene irányuló merénylet következtében. – Gonosz Tengel kórházban van. – Most rögtön oda kell mennünk – mondta a Vándor. – Mert ha Heydrich meghal, Gonosz Tengelnek el kell hagynia a testét! Nem követhet a sírba egy halottat, az értelmetlen volna, és kockázatos is, mert az erejét arra kellene fecsérelnie, hogy újra feltornássza magát a sírból. – Másfelől viszont addig nem tudjuk elkapni, amíg Heydrich testében lakik – jegyezte meg Sol. – Úgyhogy a megfelelő pillanatban kell lecsapnunk rá. Jól mondom? – Jól – felelte a Vándor. – Gyertek, sietnünk kell. Egykettőre a kórházban termettek, ahol Heydrich – mint az ország első embere – megkülönböztetett bánásmódban részesült. Kórtermét maximális éberséggel őrizték a német biztonsági szolgálat fegyveresei, az ajtónál és odabent egyaránt. A kórház bejáratánál is posztolt néhány. A Jéghegyek Népének ősei számára azonban nem jelen-
tett gondot bejutni a kórterembe. Megálltak és nézték, hogy egy ápolónő vért vesz Heydrichtől, aki nem volt eszméleténél. – Kíváncsi vagyok, Gonosz Tengel jófajta hamuszürke véréből is megy-e a tűbe – nevetgélt Sol. – Mindenesetre észrevette, hogy itt vagyunk. Majd szétpukkad a dühtől – mondta a Vándor. – Van is rá oka – szólalt meg dünnyögve Dida. – A maga részéről biztosan megtesz majd mindent, hogy Heydrich életben maradjon. – De ezúttal rajtaveszít – mondta Jó Tengel. – Tapasztal/ orvosként ezt bizton állíthatom. Méghozzá egészen hamarosan. Vártak. Jöttek-mentek az orvosok, az ápolónők úgyszintén. Az őrök azonban nem mozdultak. – Nem hagyhatja el a halott testét, amíg emberek vannak jelen – magyarázta a Vándor. – Ugyanis nem láthatatlan, most tehát nem a szelleméről van szó, hanem az élő Gonosz Tengelről. Meg kell várnia, míg egyedül marad, vagy az élő Heydrichhel, vagy a halottal. – Aligha hagyja el Heydrichet, amíg az él – mondta Sol. – Jobb „porhüvelyt” nem találna a földön, mint egy ilyen hozzá hasonló rémes embert. – Csitt! – intette le Jó Tengel. – A beteg állapota roszszabbra fordult. – Az ördögbe! – mérgelődött Sol. – Egy rakás ember van itt! Tennünk kell valamit! – Nem lehet – mondta Dida. – Nem zavarhatjuk el ezeket az embereket, azt egy élő embernek kell megtennie. – Ó, Imre, segíts most nekünk! – suttogta Sol. – Most Grand lépett Imre helyére, a fia – juttatta eszébe a Vándor. – Azonkívül nem tanácsos itt emlegetned őket. – Jó, igazad van, bocsánat. Grand azonban mindenről tudott, már korábbról. Követte őket prágai útjukra, csendben és tisztes távolból, mert
Gonosz Tengelnek nem volt szabad tudnia Marco, Imre és Grand létezéséről. Grand, akinek – elődeihez hasonlóan –, különleges füle volt mindenre, amit a Jéghegyek Népének akár élő, akár holt leszármazottai kiejtettek a szájukon, azonnal cselekedett. Kint a folyosókon a személyzet egy szálfatermetű férfit láthatott a kórház egyik speciális része felé sietni. Szinte villámcsapásként vonta magára a figyelmet, amint végighaladt a folyosókon, mert hozzá fogható szépségű embert sosem látott egyikük sem. Haja a vörösréz sötét színeiben fénylett, egyszerű, minden feltűnést kerülő ruházatot viselt, s arca megdöbbentően hasonlított Marco és Imre vonásaira, bár mégsem volt egészen ugyanolyan. Ha a kórházban levőknek tudomására jut, hogy a fekete angyalok seregéből származik, nem is csodálkoztak volna, mert a fiatalember lényéből valami nem-evilági, valami földöntúli sugárzott. Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy útját állja, meg az őröknek sem, csak álltak megbűvölten és bámulták. Grand besietett abba a helyiségbe, ahol az elektromos kapcsolószekrények voltak. A kórház szíve, némi túlzással… Odabent a kórteremben Heydrich állapota válságosra fordult. Az orvosok kiabálva osztogatták utasításaikat. A legfontosabb azonban az volt, hogy hamar visszavigyék a beteget a műtőbe, megmenteni az „értékes” életet. Befutottak a műtősfiúk, és kigurították a haldokló helytartót a folyosóra, ahová egész csapat orvos, nővér és őr követte. Ekkor felzúgott a légiriadót jelző sziréna. Az egész bagázs kővé dermedt a rémülettől. Légitámadás, itt, Prága közepén? Az angolok? Vagy talán az oroszok? Nem szoktak hozzá a légiriadókhoz. Észre sem vették, hogy a kórház belső riasztója szólalt meg, egy pillanatra mindannyian pánikba estek. Néhányan máris rohantak az óvóhelyre, mások meg kiáltoztak, hogy mit csináljanak a
helytartóval. Egyikük megpróbálta felemelni, mert a kerekes hordágy túl széles lett volna a legközelebbi lépcsőhöz. Egyébként el is zárta az utat egy hasonló, de keskenyebb ágy. Azzal már könnyebben le lehetett volna manőverezni az óvóhelyre. – Tegyék át a másik ágyra! – kiáltotta idegesen az orvos – Cseréljék ki a két beteget! Igyekezzenek! Senki sem törődött a másik beteg férfival, akinek át kellett adnia helyét Heydrichnek. GONOSZ TENGEL őrjöngött. Átkozott tökfejek! – gondolta. – Mit művelnek ezek? Nem elsősorban az emberek nyugtalanították. Hanem a többiek… Akik lestek rá. Szóval megtalálták: már jó ideje érzi a jelenlétüket. Gonosz Tengel majd szétrobbant tehetetlen dühében. Mégsem ők aggasztották a leginkább. Másvalami is volt ott, vagy másvalaki. Valaki volt a közelében, és a megérzései azt súgták, hogy ő az az ember a Jéghegyek Népéből, akit még egyszer sem sikerült azonosítania. És ez a valaki roppant veszélyes, igen! Ki kell jutnia innen… Muszáj! De hogyan? Azok a nyavalyás emberek összevissza ráncigálják, megérdemlik, hogy kinyuvassza őket, hogy… Nem, arra most nincs idő, az igazi ellenségeire kell összpontosítania, a Jéghegyek Népének szellemőseire – és az ismeretlenre, aki jelen van itt valahol, csak elbújt előle. Gondolkozz, Tengel, gondolkozz! AZ ÁPOLÓK SOKAT bajlódtak a két páciens kicserélésével. – Túl szűk itt a hely, menjen arrébb! A helytartó úrról van szó! Jézusom, mi a csoda… Ez meg mi volt?
– Engedjen csak! Aber mein Gott, er ist tot! – kiáltotta az orvos. – Meghalt! Bénult csend állt be. Az orvos lassan összeszedte magát. Odakint szünet nélkül süvöltöttek a szirénák. – Semmit sem tehetünk. Vigyék vissza a kórterembe! A másikat is vigyék abba, ahonnan kihozták, nem érünk rá totojázni vele. Állítsanak őrt a helytartó szobája elé! A többiek igyekezzenek az óvóhelyre! Schnell! – De hát én… – kezdte mondani az őr halálra válva, a többiek azonban csak intettek, hogy ne merjen elmozdulni onnan, és rohantak le a lépcsőn, mihelyst visszavitték Heydrich hulláját a kórterembe. Az őr a falnak támaszkodva lekuporodott a földre, magán kívül a bombázás miatti félelemtől. Egyik ember a másik után rohant el előtte a pince biztonsága felé, a betegeket hordágyon vitték le, vagy letámogatták a lépcsőn. Ő maradt ott egyedül. Ő, a halott helytartó, meg egy eszméletlen beteg a szomszéd kórteremben. Grand nyugodt léptekkel kisétált a kórházból. A HALOTT HELYTARTÓ tehát egyedül feküdt a kórházi szobában. Ám nem volt minden társaság híján. Négy szellem állta körül. A szellemek vártak. Síri csendben vártak. Se hang, se mozdulat nem árulhatta el őket Gonosz Tengel előtt. Heydrich ugyanis meghalt, és Tengelnek most kell majd elhagynia a testét. Biztos, hogy most fog megtörténni – gondolták. Mielőtt az emberek visszajönnek az óvóhelyről. Az idő, ez a titokzatos jelenség, melynek mibenléte oly felfoghatatlan az emberek számára, most megtorpant. A szellemek vártak. Jó Tengel felemelte fejét és ránézett a többiekre.
– Észrevettetek valamit? – kérdezte. – Igen – felelte a Vándor. – Megváltozott a szoba levegője. – Úgy van – mondta Dida. – Tudjátok, mire gyanakszom? , – Ugyanarra, amire én – morogta Sol. – Gonosz Tengel már nincs is itt. – Én is pontosan ugyanerre gondoltam – mondta Jó Tengel. – Kicsúszott a kezünkből. De hogy lehet az? Végig a nyakán voltunk, és nemcsak mi, hanem az emberek is. Hogy a csodában csinálta? – Én már tudom! – kiáltott fel izgatottan Dida. – Azt hiszem, tudom, mikor történt. A kerekes hordágyon… – Tényleg! Hát persze! – csapott homlokára a Vándor. – Kint a folyosón az egyik ápoló, emlékszem, azt mondta: „Ez meg mi volt?” Akkor történhetett, mikor az orvos ki akarta cserélni őket. – Csak úgy lehetett – bólintott Jó Tengel. – Heydrich odakint halt meg, vagy útban kifelé. Gonosz Tengel pedig nem maradhatott a testében. – Vajon az ápoló bőrébe bújt bele? – vetette fel Sol. – Nem, az ápolók nem álltak elég közel hozzá, azonkívül akkor mindenki meglátta volna. Egyetlenegy megoldás jöhet csak szóba. Gyertek! Magára hagyták Heydrichet. Ő már érdektelenné vált számukra. – Világos – suttogta Sol, mikor már a szomszédos kórteremben, az eszméletlen beteg mellett álltak. – Itt van, itt rejtőzködik. Érzitek ti is a közelségét? – Igen – felelte a Vándor. – De most maradjunk teljesen csendben. Nem szabad észrevennie, hogy itt vagyunk. – Bizony nem! – mondta halkan Jó Tengel. – Ugyanis ez a beteg is haldoklik. Ősapánk elszámította magát. Nem kellett sokáig várniuk. Síri csendben álltak és nézték, amint egy ember a másvilágra költözik.
Fél szemmel mindhárman Jó Tengelt figyelték, az orvost. Kisvártatva bólintott. A beteg férfi kiszenvedett. Most! Rajta, mielőtt még visszajönnek az orvosok! Várható volt, hogy az orvosok először a helytartó szobájába mennek. Ez a páciens kevésbé volt érdekes a számukra. GONOSZ TENGEL jól benne volt a kutyaszorítóban. A fene abba a nyamvadt, hitvány fajtájukba, hogy nem képesek semeddig se kitartani! – gondolta. Honnan tudhattam volna, hogy már meg ez is kinyiffan? Nem volt más választásom, be kellett érnem azzal, amelyik kéznél volt, nem lehetett gatyázni. Hogy a fene essen belé! Ki kell szabadulnom ebből a testből, most rögtön, mert megfulladok! No, a megfulladás veszélye egy halhatatlant nem igazán fenyeget, de az biztos, hogy Gonosz Tengel nem maradhatott tovább az elhunyt földi porhüvelyében. A szeme már nem látott, a füle már nem hallott, az ujjai már nem éreztek semmit. A gazdatest használhatatlanná vált. Amellett kockázatos is lett volna, márpedig Gonosz Tengel nem akart egy hullában lakni, amit betesznek a földbe és ott rohad Mit is kezdene ott? Természetesen ki tudna mászni ilyen csávából is, de az óriási erőt emésztene fel, s annak az erőnek most még nem volt birtokában. Micsoda gabalyodás, micsoda káosz! Átkozott furulyás, átkozott balfácánok, a nyavalya essen belétek, ahányan csak vagytok! Átkozott helyzet! A négy szellem egyvalamiben tévedett: Gonosz Tengel nem félt az emberektől, nem izgatta különösebben, hogy meglátják-e vagy sem. Legfeljebb megrémülnek tőle, s ha esetleg halálra rémülnek – ám legyen! Mit érdekli, legalábbis itt a kórházban. Megvan a módszere arra, hogy ne
jussanak ki hírek az eltűnéséről: egyszerűen ki kell iktatni az embereket, egyszer s mindenkorra. Nem, Tengelt láthatatlan üldözői nyugtalanították leginkább. Ők, meg aztán ez az ismeretlen. Az ismeretlen lény közelségét azonban most már nem érzékelte. Ennek határozottan örült. Mellesleg jól becsapta mind a négyüket. Még mindig ott ácsorognak a helytartó szobájában, csak egészen halványan érzékeli a közelségüket. Bárcsak látni tudna! A gazdatest azonban halott, előzőleg pedig eszméletlen volt, a nyomorult! A helytartó szintén. Régóta nem látott már semmit. Átkozott helyzet! De fő, hogy nincsenek itt a nyakán. Legalábbis most. Nyilván a másik szobában maradtak. Itt minden olyan csendes. Sikerült túljárnia az eszükön. Gonosz Tengelt a diadal és a káröröm érzése járta át. Most azonban ki kellett jutnia innen, méghozzá sürgősen, mert a test fokozatos kihűlése máris bénítólag hatott rá. A szellemének ez nem okozott volna semmi nehézséget, most azonban a testtel bíró, eleven Tengel volt, aki kétségtelenül különleges adottságokkal rendelkezett, de mégiscsak érzékeny volt a külső ingerekre. Ennélfogva a hidegre is. Nem, itt most már lépni kell. Ki kell jutnia a szabadba! A NÉGY SZELLEM – Sol, Dida, a Vándor és Jó Tengel – moccanás nélkül várt. Teljesen észrevétlenek akartak maradni a holttest mellett állva. Sol közben találgatta, mi lesz, hogy fog Gonosz Tengel kibújni onnan. A folyosón nem vette észre Tengel villámgyors átköltözését a másik testbe, úgyhogy izgalmasnak ígérkezett a dolog. Alig középkorú férfi holtteste feküdt előttük, a kórte-
remben felakasztott ruhája elárulta, hogy katona. Háborús sebesüléseit szépen ellátták, de azért nem volt éppen kellemes a látványa. Lett még rosszabb is. Miközben ott álltak, a szemük előtt alakult át fokozatosan. Igyekezz! Igyekezz! – gondolta Sol. Az orvosok nemsokára észreveszik, hogy hamis volt a riasztás, egykettőre visszajönnek a helytartóhoz, és valószínűleg ebbe a szobába is. A halott mintha összezsugorodott volna, és a bőre szürkülni kezdett. Egyelőre azonban alig észrevehetően. Azután felnyitotta szemét. Undorító, sárga nyílások voltak, keresztben mozgó pupillával, mint a kecskéknél. Abban a másodpercben – még mielőtt lecsukódhatott volna a két szem – felhangzott kórteremben a Vándor furulyájának első hangja. Az arc a halott páciensé volt, a szempár azonban Gonosz Tengelé, aki most dühödten sziszegett és fújtatott felháborodásában, és amint kinyitotta száját, hatalmas, ocsmány, fekete torok tárult fel, fekete nyelv és hegyes, éles kígyófogak. A következő pillanatban Gonosz Tengel lepattant az ágyról. Csak egy külső burok maradt utána, egy petyhüdt bőrzsák, mely azonban még mindig magán viselte az emberi test formáját, mintha minden a helyén volna. A négy szellem gyanította, hogy a helytartó teste legalább ugyanilyen üres, hiszen Gonosz Tengel sokkal hoszszabb ideig használta, mint ezt a másodikat. Orrfacsaró szag töltötte be a kórtermet, mint amikor felszúrnak egy elmérgesedett, gennyes kelevényt. A Vándor furulyájának hangja megállította az ajtó felé igyekvő kicsi, múmiaszerű torzalakot. A dallam megbénította Gonosz Tengelt, odaszögezte az ajtó mellé. Tengel a négy szellem felé fordította dühöngő arcát, de tehetetlen volt. A fáradtságtól máris homályosulni kezdett undorító, résszerűen keskeny szeme.
– Visszaviszed a barlangba? – suttogta Jó Tengel. A Vándor most már veszélytelennek ítélte a csúf kis múmiát, és abbahagyta a furulyázást. – Nem, túl messze van, és ott mindig sok ember mászkál. Vannak jó barlangok a Harz-hegység erdeiben is. Jó Tengel bólintott. Ezután mindannyian elhagyták a kórházat, még mielőtt az ápolók visszatértek volna lentről. A folyosón kuporgó őr egy töpörödött, leírhatatlanul ocsmány figurát látott alvajáró módjára kisiklani a szobából, azután végig a folyosón, ez azonban magánügye maradt. Senki sem hitt a szavának, amikor beszélni próbált róla. Néhány nap múlva bezárták egy elmegyógyintézetbe. Ám bármennyit szellőztették is azt a kórtermet, ahol a fent hagyott páciens feküdt, nem tudták megszüntetni a gyomrukat felkavaró rémes, áporodott szagot – úgy tűnt, kipusztíthatatlanul beleivódott a falakba. Senkinek sem sikerült kiderítenie, honnan származik az a bűz. – ALUDJ EL, ALUDJ EL – hipnotizálta a Vándor Gonosz Tengelt, miután magával vitte a Harz-hegység egyik ismeretlen barlangjába, melynek bejáratát vadmogyoró-bokrok fedték el. – Aludj, beste, ne háborgasd többé gonosz ármányaiddal a Jéghegyek Népét és a többi embert, hadd éljenek békében a földön! Itt senki sem fog rálelni – gondolta a Vándor. Ítéletnapig szendereghet itt. A biztonság kedvéért fekvőhelye fölé hajolva újból eljátszotta furulyáján a Tengel számára oly gyűlöletes, bénító dallamot. Olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak lehetett, hogy a hangok minél jobban behatoljanak nagy, lapos denevérfülébe. A Gonosz ősapa igyekezett összeszedni utolsó erejét, mielőtt belesüpped a hosszú szendergésbe.
Volt velük valaki a kórházban. Nem megy ki a fejemből. Az az… alak tönkretesz mindent. Nem tudom megragadni. Folyton keresztezi az utamat, keresztülhúzza a terveimet. Bosszút… fogok állni. Bosszút állok mindenkin, aki azt hiszi, legyőzhet engem! Gonosz Tengel még nem adta meg magát. Tudta, hogy pár perc, és elveszett, mert teljesen megbénul. Most azonban még volna esélye, ha össze tudná szedni maradék erejét. Milyen közel jött hozzám ez az agyalágyult! Hogy ez milyen ostoba! Annál jobb, úgy kell neki! – gondolta. A valaha Ázsia kopár sztyeppéiről Norvégia hegyeibe vándorolt gonosz lény akarata utolsó megfeszítésével kiszabadította karmos állatmancsban végződő karját. Az őrjöngő dühből pillanatnyi erőt merítve felemelte: a kéz fellendült, és a karmok villámgyorsan kikapták a Vándor kezéből a furulyát. Még egy erőfeszítés… És a furulya örökre megsemmisült az ördögi lény karmai között. A Vándornak nem volt érkezése megakadályozni, mert mindez hihetetlen gyorsasággal játszódott le. Gonosz Tengelben immár ki is hunyt a parázs, mélyen belesüppedt az örök szendergésbe, melyből nem ébred fel többé – hacsak valami fel nem ébreszti. Ám ha az ébresztőjel mégis újra felhangzik, nos, akkor soha többé nem tudja senki visszaparancsolni a szendergésbe. A furulya ugyanis, melyet egykor a 1200-as években kapott a Vándor a hamelni patkányfogótól, darabokra zúzódott. Visszavonhatatlanul.
12. fejezet A NÉMETEK ISZONYATOS bosszút álltak a Heydrich elleni merényletért. Egy ötszáz lelkes kis falut, Lidicét a földdel tettek egyenlővé. Megölték a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, felégettek mindent, kíméletlen pusztítást végeztek. Kegyetlen bosszú egy kegyetlen emberért. Jonathan életébe komoly rosszabbodást hozott Heydrich halála. Német fogvatartóinak és a nácibarát cseh táborfelügyelőknek immár nem kellett vigyázniuk, nehogy a másvilágra küldjék, mielőtt kitelik a hónap. Szabadjára engedhették gátlástalan brutalitásukat. A Heydrich halálát követő napon kikötötték egy padra, és azon vitáztak, mi volna a legjobb – mármint rá nézve a legrosszabb – módszer a kínzására. Jonathan tisztán látta, hogy itt már nincs mit remélnie. Még egyszer visszagondolt otthonára, és mindazokra, akiket szeretett. Az öreg Henningnél időztek gondolatai a leghosszabban, akivel oly sokszor vitába szállt. Mennyire szeretett volna most bocsánatot kérni tőle a sok gyerekesen nagyképű kijelentéséért! Szerette volna elmondani neki, mennyire közel áll a szívéhez. Késő. Jonathan nem sírt. A szelíd szívét körülvevő jégpáncél útját állta a könnyeknek. Miatta halt meg Rune. Ő csábította Karinét veszélyes utakra. És mi lett a vége? Megerőszakolták. Félelmében, magányában embert ölt. Kétségbeejtő tragédia. Sírni azonban már nem tudott. Egyszer csak kinyílt az ajtó. A felügyelők felpillantottak. Fiatal férfi lépett be a helyiségbe. Egyikük sem látott
még hozzá fogható szépségű embert. Termete, mint a szálfa, haja meleg rézvörös, szeme, mint a fényes csillag, melyből sugárzik a jóság. Mindannyiuknak földbe gyökerezett a lába, csak álltak és bámultak. A férfi odalépett a padhoz, és kioldotta a Jonathant szorító szíjakat. Az egyik felügyelő erőtlen mozdulattal tiltakozni próbált, de a fiatal férfi szépformájú ajkán szelíd mosoly jelent meg, mire ügyefogyottan hátralépett. Jonathan is csak ámult. – Grand vagyok, Imre fia – mondta halkan a fiatal férfi. – Ideje elmenned innen. Segített Jonathannak felkelni. A két fiatalember kisétált az ajtón. Jonathan olyan csúnyán sántított, hogy Grandnak támogatnia kellett. Amikor kiértek az épület előtti térre, Grand lassú, gyengéd mozdulattal végighúzta tenyerét Jonathan arcán, a homlokától az álláig. Azután már nem emlékezett másra. A felügyelők még vagy egy fél percig dermedten álltak, mire magukhoz tértek. – A szentségit! Csak nem hagyjátok kisétálni innen azt a norvég szarházit? – kiáltotta társainak a parancsnok. Jellemző módon a többieket okolta, holott ő sem tett ellene semmit. Mindannyian az ajtóhoz rohantak, egymás sarkát taposták, míg a végén úgy lökődtek ki rajta, mint mikor egy tubusnak kifröccsen a tartalma. A gyülekezőtéren egy lélek sem volt. – Nem nyelhette el őket a föld! Utánuk! Futás! A francba! – Őrszem! Őrszem! – kiabált fel az egyik az őrtoronyba. – Nem látott két férfit kimenni innen? A fegyveres őr csak a vállát vonogatta. Mint a felbolydult méhkas, rohangáltak az egyenruhások a szélrózsa minden irányába. Minden hangszóróból
szirénák sivítottak. A norvég “szarházit” és titokzatos megmentőjét azonban se égen, se földön nem találták. DOLGOZOTT ANDRÉ autójavítójában, a régi hársfaligeti kovácsműhelyben egy kedves és jóravaló fiatal szerelő, aki Gudbrandsdalen lankáit hagyta ott Oslo kedvéért, hogy úgymond „vigye valamire”. André tanoncot keresett pár évvel ezelőtt, ő pedig jelentkezett az apróhirdetésre. Időközben kitanulta az autószerelést, de azóta is hűséges maradt ehhez a munkahelyhez. Megbízható, ügyes kezű, dolgos embernek ismerte mindenki. Talán csak egy kicsikét mélább volt a kelleténél. Nem mintha hiányzott volna belőle a tehetség, csak tempós mozdulataiban, vontatott beszédében megőrződött az a fajta lassú ritmus, amivel a falusi ember oly gyakran elüt a várositól. Mindig nagy csodálója volt a Volden-lánynak, Marinak, és nagyon sajnálta, hogy a húgával együtt átköltözött Christához Oslo túlsó végébe. Mari most visszajött a szülői házba. Megsebezve, szárnyaszegetten. Felcsinálta, aztán cserben hagyta az a gazfickó. Ole Jörgen, mert így hívták az autószerelőt, szívből együttérzett vele. Ha Mari átjött látogatóba a Hársfaligetbe, nagy udvariasan köszönt neki mindig, és óvatosan igyekezett magára vonni a figyelmét. Szegény lány, milyen sápadtan és bűnbánóan jár-kel a birtokon, pedig a házban mindenki nagyon kedvesen bánik vele. Hiába, a szégyenérzettől nem tud szabadulni. Egy napon sikerült szóba elegyednie Marival, valami apró-cseprő dolog erejéig. Olyan riadt volt szegényke, mint egy őzike, mert már nem tudta eltitkolni az állapotát. Ole Jörgen azonban értésére adta, hogy becsüli, és az ő pártján áll. Mari ekkor fedezte fel Ole Jörgen létezését. Valósággal
itta magába az érdeklődését és a kedvességét. Kissé ügyetlenül és szégyenlősen, de egyre többször mosolyogtak egymásra, olykor-olykor váltottak néhány szót is, aztán eljött az a nap, amikor Mari elmerészkedett a műhelybe. Tulajdonképpen a biciklijét kellett megjavítani, de ez a látogatás egy szép és meleg barátság kialakulását indította el. Ennél többet Mari nemigen remélhetett magának, azok után, amilyen helyzetbe került. Azt azonban mindenki észrevette körülöttük, hogy Ole Jörgennek komoly szándékai vannak, és őszintén szereti Marit. Az egész família szorított nekik, és reménykedett. Istenem, csak legyen esze annak a lánynak! Egyedül Benedikte óvta a reménykedő háznépet az illúzióktól. „Nehogy aztán belehajtsátok Marit egy olyan férfi karjaiba, akit talán nem is szeret” – mondogatta. Azután eljött az idő, és Mari egy kislányt hozott a világra, akit Christa után Christelnek keresztelt. Abel hiába mondta a magáét a bibliai nevek hagyományáról, Mari nem akarta olyan nevet, amely emlékeztetné rá, hogy az ő fia a gyerek apja. Ole Jörgen elébe állt azzal, hogy örömmel elfogadná a kislányt, ha esetleg… szóval, ha Mari is…? Mari köszönettel igent mondott. Ráért előtte gondolkozni a dolgon és felmérni az érzéseit. Amit Ole Jörgen iránt érzett, azt nem lehetett éppen lángoló szerelemnek nevezni, de a megbecsülés és a bizalom majdnem ugyanolyan jó alap, amire egy házasság épülhet. A szenvedély nagyon is múló dolog. A gyengéd barátság tartósabb. Az egész rokonság fellélegzett. Mari és Ole Jörgen csendben házasodott össze, és Szent Iván napjának táján Mari újra várandós lett. A kicsi Christel akkor még csak pár hónapja rugdalózott a bölcsőjében. Beigazolódni látszott, amit Vetle hallott: az ő ágán fog megerősödni a nemzetség, hogy a Jéghegyek Népe fennmaradjon a jövőben is. Mari révbe jutott: kiegyensúlyozott lett, nyugodt, visz-
szanyerte jókedvét és boldogan nevelte kislányát. Sebzett önbecsülésének helyreállításához épp egy olyan emberre volt szüksége, mint Ole Jörgen. Ha olyan férfihoz megy hozzá, akire fel kell néznie, csak súlyosbodtak volna önbecsülési zavarai. Mari problémája ilyenformán megoldódott. Karinéé annál kevésbé. Jonathan németországi deportálásának hírére újra összecsaptak felette a hullámok. Bátyja ismeretlen sorsa, az erdőben elásott férfi emléke, a fiúktól való félelme és Joakimtól, kedves, türelmes barátjától és ideáljától való eltávolodása – mindez ólomsúllyal húzta a föld felé. Ha nincs a kiskutya, talán nem is bírt volna ennyi terhet cipelni magával. Mindenért magára vette a bűnt – amint ez oly sok, nyomasztó élethelyzetbe került nőre jellemző. Shane azonban nagyon sokat könnyített ezeken a terheken. Szüksége volt gazdájára, mindig új és izgalmas felfedezéseket tett, aminek örülni lehetett, és annyi kópéságot eszelt ki, hogy Karine hosszú órákra megfeledkezett minden rosszról. A szomszéd kapott valakitől egy egészen kicsi újfundlandit, s attól kezdve a két kutyakölyök vadul hancúrozott egymással. Idővel azonban Shane-t egyre borúlátóbb gondolatok kínozták Kormossal kapcsolatban, merthogy így hívták a barátját. Kormos ugyanis csak nőtt, egyre nőtt, nemsokára már utolérte őt, aztán egyszer csak túl is nőtte. Kiterebélyesedett és elnehezült, mint egy gőzhenger, és Shane egyre kevesebb élvezetet talált közös birkózójátékukban. Azért bosszantó egy kicsit, ha minduntalan földbe döngölik az ember kutyáját. No és ahogy Kormos zabált! Shane döbbenten nézte, milyen boldogan iramodik neki, még a füle is repdes örömében, ha valaki azt kiabálja, hogy “Evés!”. Zsupsz, Kormos már el is nyelte az ételt, mielőtt ő akár csak megszagolhatta volna.
Egy napon vendégek jöttek. Volt velük egy felnőtt kutya is, méghozzá egy szuka. Shane valósággal megkergült, és egészen szemérmetlenül mórikálta magát előtte. Ágaskodó farokkal, fejéhez lapuló fülekkel, mereven szétterpesztett lábakkal szökdécselt körbe-körbe a szuka körül. Karinét úgy rázta a nevetés, hogy el kellett fordulnia. Tudniillik sose nevessünk ki egy kutyát, aki komolyan gondol valamit. A kutyadáma eleinte nagyfokú türelemről tett tanúbizonyságot, idővel azonban úgy találta, hogy Shane határtalan tetszeni vágyása kezd terhessé válni. Aztán egyszer csak megelégelte. Egyetlen rövid és mérges rendreutasítás hatásosnak bizonyult. Shane ijedten visszavonult, lelke mélyéig megbántva, és mancsával a pofáját simogatta, mely futólagos, de emlékezetes ismeretségbe került a vendéghölgy fogaival. Karine imádta a kutyáját. Órákig nem unta el, hogy nézegesse, és tudta, hogy Shane az ő menedéke. Esténként kuncogva idézte fel magában az aznapi kutyaeseményeket. Közte és Joakim, Nataniel, Shane meg Christa között bensőséges baráti viszony alakult ki. A kölcsönös megértés kis szigetkéjét alkották egymás közt. Nem mintha eltávolodtak volna a többiektől, csak valahogy ösztönösen érezték, hogy érzelmileg összetartoznak. Karine élete tehát a felszínen nyugodtan és derűsen gördült előre a maga kerékvágásában. A szorongás és a depresszió sötét áramai a felszín alatt rejtőztek. 1942 TAVASZÁNAK egyik napján Abel azt olvasta az újságban, hogy Norvégia délkeleti részén megint járvány ütötte fel a fejét: szopornyica, amely a kutya- és rókakölyköket támadta meg. – Ugye Shane nincs beoltva? – kérdezte. – Hát… nem tudom – felelte Karine, és bizonytalanul nézett körül, segítséget várva.
– Nem, nincs beoltva – mondta Christa, és őt is elfogta az aggodalom. – Azt elmulasztottuk. Gondolod, hogy nem ártana? Karine felpattant. – Most rögtön oltassuk be! – Ma nem érünk rá. Belekezdtem a nagymosásba, és szükségem van a segítségedre – figyelmeztette Karinét Christa. – David be akart menni a városba Efraimmal. Nem intézhetnék el ők? – vetette fel Abel. Úgy is lett. Shane hódolhatott kocsikázási szenvedélyének, méghozzá David társaságában, ami külön örömet jelentett neki. Karine aggodalmasan nézett utánuk. Mi lesz, ha belefordulnak az árokba? Vagy ha Efraim beleköt Shane-be? Ki nem állhatja szegény kutyust. David viszont rendes, remélhetőleg ő majd szemmel tartja Efraimot. Délután hazajött Efraim. Egyedül. – Davidnak sok volt a dolga, busszal jöttem haza – mondta a szokásos panaszos hangján. – No és Shane? Daviddal van? – kérdezte izgatottan Karine. Efraim rásandított, azután egyenesen a szemébe nézett. A rosszindulat rá volt írva az arcára. Christa kiment a konyhából kiteregetni a mosott ruhát. – Shane? – Efraim úgy mondta ki a kutya nevét, mintha köpött volna egyet. – Már megfertőződött. Karinénak ajkára fagyott a mosoly. Efraim rosszul leplezett kárörömmel folytatta: – Úgyhogy az állatorvos azonnal elaltatta egy injekcióval, egyszer s mindenkorra. Amúgy sem volt valami értékes, és csak megfertőzött volna más kutyákat is. – Nem, nem igaz! – kiáltotta Karine. Szeme úgy lángolt, mint a megsebzett állaté. Szavai felpaprikázták Efraimot. – Szóval szerinted hazudok? – emelte fel a hangját, és
diadalittasan nézett fel rá. Most már nem is leplezte kárörömét, amelyet Karine elkeseredése miatt érzett. Ilyen volt Efraim, a legkisebb fiú Abel első házasságából. – Jaj nem, nem… – hebegte Karine gyámoltalanul, és kihátrált a konyhából. A fájdalomtól egészen kábán botorkált fel a szobájába. Rávetette magát az ágyra, de képtelen volt sírni. Arcára rádermedtek a kétségbeesés vonásai, fulladozva szedte a levegőt, a gondolatok kuszán kavarogtak fejében. El kellett volna mennie a fiúkkal az állatorvoshoz. Miatta történt az egész. Már hónapokkal ezelőtt be kellett volna oltatnia. Felelőtlen volt. Shane, szegény kis Shane, ott állt magára hagyatva az állatorvosnál, semmit sem értett az egészből, és senki sem volt mellette a legjobb barátai közül. Shane nincs többé, nem, ezt nem lehet kibírni! Mi marad neki ezek után? Miatta fogták el Jonathant, ha ő nem keveredik bajba, akkor Runénak nem kellett volna vele maradnia, hanem akkor megmentette volna Jonathant, mint már előtte is sokszor. És azóta Runét is letartóztatták, ezt Joakimtól hallotta, ő meg Oslóban Jonathan egyik barátjától, aki szintén tagja az ellenállócsoportnak. Nyoma veszett, elhurcolták Németországba. Ott aztán semmi jó sem vár rá, a nácik rosszul tűrik az emberi faj különleges egyedeit, márpedig Rune igazán különleges. Istenem, ő csak bajt hoz mindenkire! És az a férfi, akit megölt az erdőben? Lehet, hogy családja volt, gyerekei. Az újság is közölte, hogy titokzatos módon eltűnt, és hogy nyomoznak utána. Nem is bírta végigolvasni a cikket. Kioltotta egy ember életét. Talán nem is csak egyét? Joakim. Joakim mindig jót akart neki. Joakim, akit teljes szívéből szeretett. Mégsem lehetnek soha egymáséi, mert ő nem tudja elviselni a közeledését. Nem tudja elfogadni a gyengédség jeleit, megijed, megmerevedik, visszataszító-
nak tartja magát. Már gyerekkorában is borzalmasan viselkedett. Nem véletlen, hogy két férfi is éppen őt erőszakolta meg. Shane… Soha többé nem láthatja szegény kiskutyáját. Karine már nem is gondolkodott. Tagjai maguktól cselekedtek. Kiment a fürdőszobába, kinyitotta az orvosságos szekrénykét, ahol Abel az altatóit tartotta. Abelnek nem voltak teljesen rendben az idegei, majdnem minden este csak altatóval tudott elaludni. Az üvegpohár is oda volt készítve. Karine, aki már nem volt abban az állapotban, hogy tudja, mit tesz, vizet engedett bele a csapból, és lenyelt egy marék altatót. Azután visszament a szobába, és lefeküdt az ágyra. Vérzett a szíve. Soha többé nem simogathatja meg kiskutyáját, soha többé nem mondhatja el neki, mennyire szereti. Shane, utolsó menedéke ebben az irgalmatlan világban, nincs többé. Ez volt az a csepp, amitől túlcsordult a pohár. Szegény Karine ezt már nem bírta ki. JONATHAN EGY ERDŐ szélén ébredt fel. Felült. Termékeny gabonaföldeket látott maga előtt, szárba szökkent a búza, ha ugyan búza volt. A távolban egy falucska sűrűn épült, piros tetős házai sorakoztak a párás langymelegben. Németország – gondolta. Jellegzetes németországi kép. De hogy kerültem én ide? Belecsípett a karjába. Csak nem…? A fene vigye, nyilván megint abban az átkozott uradalomban vagyok. Szóval vissza kell mennem arra a rémes megtermékenyítő-állomásra, ahol pompás északi hímpéldányokkal fedeztetik a nőstényeket? Hányinger fogta el. – Látom, nem tetszik – állapította meg egy derűs hang a háta mögött. Jonathan megfordult.
– Te vagy, Grand? – mosolygott vissza a hang gazdájára. – Köszönöm a segítséget. Nem mintha érteném, hogy kerültem ide, pontosabban, hogy miért hoztál ide, de nagyon örülök, hogy látlak. Beteg voltam? Elveszítettem a eszméletem? – Nem lesz sok ennyi kérdés egyszerre? – nevetett fel a káprázatosan szép férfi. – Igyekszem válaszolni mindegyikre. Én kábítottalak el, hogy ne lásd, mi történik, és nem azért hoztalak ide, hogy itt hagyjalak, hanem azért, mert te magad kívántad így. – Én kívántam így? Azt kétlem. – Mindenesetre motyogtál valamit egy lányról, akit nagyon sajnálsz. Elzavarták a Lebensbornból, mert nem felelt meg a követelményeknek. Sokkal bonyolultabban jutunk így haza, de mivel ilyen jólelkű ember vagy, úgy döntöttem.; hogy megtesszük ezt a vargabetűt. – Nem vagyok jólelkű – mondta metsző hangon Jonathan. – Legfeljebb voltam. Rideg és keményszívű ember lett belőlem, miután agyonlőtték a legjobb barátomat, a világ legönzetlenebb emberét. – Rune azért nem volt az a Grál-lovag, aminek te láttad – komolyodott el Grand. – A lelkedbe pedig egyáltalán nem hatolt olyan mélyre a ridegség, mint hiszed. Egyébként, amíg itt pihentél, megtaláltam azt a lányt, akit „leselejteztek”. A legközelebbi városban lakik, és elég rosszul megy a sora. A családja is kitaszította, miután alkalmatlannak bizonyult Lebensbornban. – Örülök, hogy megtaláltad – mondta Jonathan. – Mit csináltál vele? – Semmit. Ő a te felelősséged. Te mondod meg, hogy mi legyen vele. – No de én… – hebegett Jonathan zavartan, mert nem számított erre a fejleményre. – Hát, először mindesetre találkoznom kellene vele. Azt sem tudom, hogy néz ki, mármint nem igazán tudom, hiszen nem sokat láttam belő-
le aznap éjjel. – Mégis megmaradt az emlékezetedben, nem? – Persze. Sokszor eszembe jutott azóta. Annyira utáltam azt a másikat, aki másnap éjjel szerencséltetett, hogy vonzalom ébredt bennem iránta. – Nos, akkor felkeressük. Parancsolj, te következel. A VÁROSBAN GRAND magára hagyta Jonathant, valahol egy eldugott helyen akarta megvárni, mert nem szerette, hogy mindenütt olyan nagy feltűnést kelt külsejével. Megmutatta a házat, ahol a lány lakott. Jonathan kissé remegő ujjal kopogtatott be a padlásszoba ütött-kopott ajtaján. Granddal már megtárgyalták az eshetőségeket. “Ha úgy döntesz, hogy magaddal akarod vinni Norvégiába, az határozottan megnehezíti a dolgunkat – mondta Grand. – Ha nem, akkor nagyon egyszerűen hazajutunk. Bízd a szívedre a döntést!” Az ajtó egy résnyire nyílt csak ki, a biztonsági lánc viszszatartotta. Szőke fej jelent meg a nyílásban. – Entschuldigung – kezdte Jonathan, de egy sikkantás félbeszakította, és az ajtó bevágódott az orra előtt. Kissé ügyefogyottan és sértődötten ácsorgott a küszöbön, s azon gondolkodott, mit csináljon. Elmenjen-e, vagy kopogjon újból. Még mielőtt eldöntötte volna, a lány meggondolhatta magát, mert megcsörrent a biztonsági lánc és kinyílt az ajtó. – Gyere be! – suttogta idegesen és valósággal berántotta az ajtón Jonathant. Egy ideig csak bámultak egymásra a lehangolóan nyomorúságos kis szobában. A lány egészen másképp festett így a napvilágnál, cseppet sem lehetett csúnyának nevezni a külsejét, inkább csak egy kicsit semmitmondónak. Színei megfeleltek a lebensborni igényeknek, de egyébként nem-
igen akadhatott meg rajta egy férfi szeme. – Ich… Ich… – makogott Jonathan. Nem tudta, hogy fogjon hozzá. Aztán nekifutott újra! – Nagyon aggódtam érted – mondta most már folyékonyabban. – Féltem, hogy bajod esett. A lányt megzavarta a betoppanása. – Úgy érted, hogy… Meghatározhatatlan mozdulatot tett a karjával. – Hogy micsoda? Mit akartál mondani? – kérdezte Jonathan. – Hogy… megbántad? Nekem viszont már nem kötelességem, hogy… – Jaj nem, nem! – kiáltott fel megütközve Jonathan. – Teljesen félreértesz. Arról van szó, hogy bizonyos rokonszenvet éreztem irántad azon a szerencsétlen éjszakán, és bánt a lelkiismeret, hogy miattam kellett elhagynod Lebensbornt. Meg akartam bizonyosodni arról, nem szenvedsz-e szükséget valamiben. Ezek elég brutálisak tudnak lenni. A naiv szempár keményen megvillant. – A Führer nem téved. Ha kiadták az utamat, akkor nem voltam méltó, hogy szolgáljam őt. Atyaisten! Ez aztán agymosás! – gondolta elképedve Jonathan. Ezzel döntött. Őrültség lenne magával vinni egy ilyen lányt Norvégiába, egy olyan országba, melynek népe szenvedélyesen gyűlöli megszállóit. És miután most találkozott vele, rájött hogy sajnálatnál és némi szimpátiánál erősebb érzéseket nem tudna táplálni ez iránt a lány iránt. Egy cseppet sem volt az esete, és ha ilyen a felfogása a nácizmusról, soha nem értenék meg egymást. Mégsem bánta meg, hogy felkereste. Hálás volt Grandnak, hogy elhozta ide, mert belátta, hogy a lány sorsa tényleg izgatja. Egészen biztos volt, amit Grand állított, azaz, hogy álmában – vagy a hipnózis hatása alatt, ha az volt –,
emlegette ezt a lányt. – Figyelj rám! – mondta határozottan. – Látom, hogy nem valami rózsás körülmények között élsz. Szívesen segítek neked anyagilag, ha nem utasítod vissza. Pillanatnyilag ugyan nincs nálam pénz… Micsoda fogalmazás! – gondolta. Egy örökkévalóság óta, amióta elhagyta Norvégiát, még csak nem is látott pénzt! És alighanem úgy festett, mint egy kékre-zöldre vert, az éhhalál szélén álló, mosdatlan madárijesztő, ha létezik ilyen egyáltalán. A lány arca azonban felderült. – Ha akarod… – mondta lesütött szemmel –, természetben visszaadhatom. Jézusom, ez semmit sem ért az egészből? – dühöngött magában Jonathan. Sosem hallott olyasmiről, hogy baráti segítség? – Szó sem lehet róla – felelte büszkén, – Eszembe sem jutna ilyen alávaló módon kihasználni a helyzetedet. Egyvalamit azonban mégis kérek cserébe: ígérd meg, hogy senkinek sem említed a látogatásomat! A lány túlságosan buta volt ahhoz, hogy felfogja, mire számíthat egy szökött norvég fogoly ebben az országban. Élénken bólogatott. – Megesküszöm, hogy nem árulom el senkinek! – Remek. Megmondanád a nevedet és a címedet? GRAND MÁR VÁRTA. – Messziről látom, hogyan határoztál – mondta mosolyogva. – És most újra álmot hozok rád, mert sürgősen haza kell érnünk. Történt valami, és feltétlenül szükség van a beavatkozásunkra. – De hát rettentő messze vagyunk! – aggályoskodott Jonathan. – Amiatt ne fájjon a fejed! – mulatott rajta Grand. Azután újra végigsimította Jonathan arcát, mint amikor
egy halott szemét lezárják, s Jonathan elveszítette öntudatát. Grand, a fekete angyalok ivadéka, karjába vette és elrepült vele.
13. fejezet DAVID HAZAÉRKEZETT az autóval. – Hol van Karine? – kérdezte meglepetten, mikor belépett a tágas, barátságos konyhába, a család szokásos gyülekezőhelyére. – Azt hittem, elénk jön. Efraim felkelt a székről és kivonult. – Karine egy-két órával ezelőtt felment a szobájába. Gondolom, nem érezte jól magát – felelte Christa. Ebben a pillanatban jelent meg Nataniel. Christa rögtön észrevette imádott kisfián, hogy valami nincs rendben. Látszott, hogy rohant, és űzött tekintettel nézett körbe. – Mi történt, Nataniel? – Hol van Karine? – Azt hiszem, a szobájában. Miért? – Menjünk föl! Fussunk! Joakim máris felpattant. Nyugtalanul nézett Natanielre, mert tudta, hogy ha féltestvére ilyen lelkiállapotban van, az komoly bajt jelent. Mindnyájan felrohantak a lépcsőn, Christa, Joakim, Nataniel és David. Karine az ágyán feküdt, annyira ernyedten, hogy úgy tűnt, nem csupán alszik, hanem talán valami rosszabb történt. – Uramisten! – suttogta kezét tördelve Christa. – Mi van vele? Csak nem…? – Altató tabletták – szólalt meg David, és az ajtó melletti kisasztalról egy üres üvegpoharat vett a kezébe. Joakim akkorra már felemelte Karine felsőtestét az ágyról, és megrázta. – Karine! Karine! Szólalj meg! – szólongatta. A lány úgy csuklott össze a karjában, mint egy rongy-
baba. – David, hozd ki a kocsit! – mondta Christa elfúló hangon. – Közben felhívom a kórházat, hogy készüljenek elő. – Késő! – kiáltott fel Joakim, és a fájdalomtól eltorzult az arca. – Nem fogunk idejében odaérni. – Várjatok csak! – pisszegte le Nataniel és magasba emelte a karját. – Várjatok! Megsegítenek minket! Mindnyájan megdermedtek, mozdulatuk megállt a levegőben. A lépcső felől sietős, puha léptek hangja hallatszott. – Te vagy az, Efraim? – kiáltotta Christa. Nem ő volt. Jonathan toppant be, rongyosan, piszkosan, csontváz-soványán, tele sebekkel, egy fiatal férfi oldalán, akit még egyikük sem látott, akiről azonban mindegyikük rögtön tudta, hogy Marco és Imre véréből származik. Christa sietve megszorította Jonathan kezét és odasúgta neki: – De örülök, hogy újra látlak! Úgy aggódtunk érted! Jonathan zavarodottan bólintott. – Ő Grand. Azt mondta, sürgősen ide kell jönnünk. – Igen, Karinéről van szó. Nagy adag altatót vett be. Grand már ott ült Karine ágya szélén. Kezét a hasára tette. – Erőt adok neki, hogy a belső szerveinek kellő ellenálló képessége legyen. Hívjatok orvost, nincs idő kórházba vinni! Christa rohant a telefonhoz, és kihívta a legközelebb lakó orvost, aki meg is ígérte, hogy rögtön indul. Mindnyájan lélegzetvisszafojtva figyelték Grand gyógyító módszerét. – Én csak életben tartom, amíg az orvos meg nem érkezik – magyarázta a valószínűtlenül szép jövevény. – Neki kell méregtelenítenie a szervezetét. Túl sok idő telt el ahhoz, hogy egyedül is meg tudjam gyógyítani Karinét, de ha együttműködünk, akkor sikerülni fog. Nataniel, gyere, tedd ide a tenyered! Úgy ni, jól van. Te is, Christa!
Teltek-múltak a másodpercek. Egyszercsak Karine szeme lassan kinyílt. Fásult, fénytelen tekintetét körbejáratta mindannyiukon. Csodálkozva nézett Grandra és Jonathanra, és a nevüket suttogta, egy másodpercig elidőzött Joakimnál, azután Davidnál állapodott meg. – Miért engedtétek meg neki? – motyogta alig érthetően. – Hogyhogy? Mit? – kérdezte David. Karine erőlködve elfordította fejét. – Az állatorvosnak. Shane. – Nem értelek, Karine. Hiszen te akartad, hogy beoltassuk. – Igen, de nem azt… Miért hagytad, hogy megölje a kutyámat? Hangja szánalmas sípolással halt el, de sírni a gyengeségtől nem tudott. – Miket beszélsz, Karine! – képedt el David. – Dehogy ölte meg Shane-t! Itt van a kiskutyád az ágyad lábánál és próbál felmászni. Karine akadozva lélegzett. Igyekezett felemelni a fejét, hogy lássa az ágy végét. Joakim felkapta Shane-t és odamutatta. – Itt van! Látod? Itt van! Karine visszahanyatlott a párnára. Még nem nyugodott meg teljesen. – De Efraim azt mondta… – Efraim? Mit mondott Efraim? – vágott közbe emelt hangon David. – Hogy Shane már… megfertőződött… Karine újra visszasüllyedt az öntudatlanságba, elérhetetlenné vált számukra. Egymásra néztek. – Szóval így állunk – mondta Joakim vészjósló arckifejezéssel. Kiment a folyosóra és lekiabált Efraimnak. A kisfiú megjelent a lépcső alján.
– Mit akarsz? Mit ordibálsz? – kérdezte mogorván. – Te azt mondtad Karinénak, hogy az állatorvos elaltatta a kutyáját? Pillanatnyi szünet. – Á, az csak vicc volt. – Rendkívül rossz vicc volt. Nagyon jól tudod, milyen érzékeny Karine. – Egy hisztérika! Nem ártott neki egy kis lecke. Nem dől össze a világ. – Öngyilkosságot követett el – közölte röviden Joakim. Nem tett hozzá többet, úgy gondolta, egye csak meg Efraim, amit főzött. Efraim egy percre elnémult. – Nincs ki a négy kereke – szólalt meg azután. Csöngettek. – Engedd be a doktort! – kiáltotta Joakim. – A doktort? Szóval csak hazudtál, te… Azért az ajtót mégis kinyitotta. Az orvos felsietett a lépcsőn. Grand elébe ment, és tájékoztatta a helyzetről. Azután az orvos a kis Nataniel és Grand kivételével mindenkit kiküldött a szobából. . – Jó kezekben van – mormogta idegesen Christa. – A doktor, Nataniel és Grand mellette van. Jobb kiindulást el sem lehet képzelni. – Van egy kis megbeszélnivalóm Efraimmal – sziszegte David a foga között. Christa felsóhajtott, – Hogy fogom én ezt elmondani Abelnak? – Majd én elmondom, anya – javasolta David, és Christa részéről hálás pillantás volt a válasz. Nem mindegyik fiú nevezte Christát „anyának”. Josef sem, Aron sem és Efraim sem. A többi viszont igen, és ez nagyon jól esett neki. – Mesélj, mi történt veled, Jonathan! – mondta. – A szüleid tudják, hogy visszajöttél?
– Nem, egyenesen idejöttünk. Nem akarta részletezni, hogy hogyan, Christa azonban sokat sejtve, megértőn nézett rá. Maga is a fekete angyalok leszármazottainak harmadik generációjához tartozott, akárcsak Grand, de ajjaj, micsoda különbség! Mindenesetre sok mindent meglátott. A rokonság mindig is furcsállta, hogy Christa olyan ritkán hasznosította különleges képességeit. Miután azonban hozzáment Abelhez, az ő életét próbálta élni. Mélyen hívő keresztényként Abel nem kifejezetten olyan feleségről álmodott, aki a levegőbe tud emelkedni a földről, ha akar, vagy réges-rég óta halott emberekkel trafikál. Ugyanabból a meggondolásból Christa a fiát, Natanielt is igyekezett kordában tartani, hogy fölöslegesen ne vesse be ritka adottságait. Az, hogy fia nálánál több ilyen képességgel rendelkezik, egyértelműen kiderült. Egyelőre azonban titkolnia kellett őket. – Megyek és most mindjárt felhívom Vetlét és Hannét – mondta Christa. – Szeretném elújságolni, hogy visszajöttél. Jonathan visszatartotta. – Nem kellene inkább várnunk ezzel? Mármint Karine miatt… – Nem. Biztos, hogy itt akarnak lenni a lányuk betegágyánál. – Jó, ahogy gondolod. De várd meg, hogy mit mond az orvos, ha kijön. Az ablakon keresztül megpillantották Efraimot: kibiciklizett az udvarból. Nyilván abban reménykedett, hogy a kedélyek egy kissé lecsillapodnak, mire visszajön. Végre kinyílt Karine szobájának ajtaja. – Túléli – kezdte a lényeggel az orvos. – Szinte hihetetlen. Nem mindennapi erők csatáznak benne, az biztos. Mindenesetre be kell vinnünk a kórházba, hogy kipihenje magát és állandó felügyelet mellett legyen. – Hogyne, az jó lesz – mondta Christa. – Szívből kö-
szönjük mindnyájuknak! – A kislány szeretne beszélni a bátyjával. Jonathan besietett a szobába, Christa pedig lement telefonálni Hannának és Vétlenek. Az orvos felhívta a figyelmüket arra is, hogy Grand szerint Jonathan a koncentrációs táborban tuberkulózist szedett össze, de nem súlyosat. A szobába belépő Jonathan valamivel jobb színben találta Karinét. Odalépett hozzá, leült az ágyára, átölelte, és sokáig tartotta a karjában szótlanul. – Soha többé ne csinálj ilyen butaságot! Nem valami vidám dolog, ha kimossák az ember gyomrát – szólalt meg végül. Karine bágyadtan mosolygott. – Ez igaz. Nincsenek efféle terveim. Karine arca elkomorodott. – Mostanában hallottam, hogy Runét letartóztatták – mondta aggódva. – Eljutott hozzád a hír? Jonathan bólintott. Elhomályosult a szeme. – Találkoztam vele Németországban. Sokat segített nekem. De… – Az nem lehet – suttogta Karine. – De bizony. Lelőtték. Tudod, Karine, akkor úgy éreztem, hogy most már semminek nincs jelentősége. Egészen rideg és szívtelen lettem, és egyedül az éltetett, hogy boszszút állok. De amikor ideérkeztem, és megláttalak olyan közel a halálhoz… Akkor megértettem, hogy mégsem pusztult el bennem minden érzés. Újra szelíd és sebezhető hétköznapi ember lettem. – Az jó! Aki nem sebezhető, nem is lehet értékes ember. – Igen, most én is megtanultam. Bár nagyon fáj. – De még mennyire, hogy fáj. Ma megtapasztaltam. – Milyen helyes kutyád van! – mosolyodott el Jonathan. – Ugye? Folytatták a beszélgetést. Jonathan nem is tudta, hogy Grand időközben elhagyta a házat. Megbízatását tejesítette,
mondta Christának. És ugyanolyan rejtélyesen tűnt el, mint ahogy felbukkant. Abel elővette Efraimot. Nem verte meg szíjjal, ahogy a többi fiát szokta, mert az ő szemében Efraim különleges eset volt. Egy hetedik fiú hetedik fia. Azt pedig nem üti meg az ember. Ellenben könnyes szemmel szidta meg fiát, amiért a hazugsága majdnem Karine életébe került. Illett volna tudnia, hogy egy ilyen önző és humortalan gyerek, mint Efraim nem hatódik meg egy könnyes szempártól. JONATHAN HAZAUTAZOTT Vetle házába, a hársfaligeti birtokra. Ennél nagyobb öröm életünkben nem ért minket, mondogatta Hanne is, Vetle is, Mari pedig büszkén mutatta be öccsének a csöpp kis Christelt meg Ole Jörgent, a férjét. Jonathan mindent megcsodált, és olyan boldog volt, hogy újra otthon lehet, biztonságban, hogy egész héten két szalmaszálat sem tett keresztbe, csak nézelődött és élvezte a környezetet. A tüdejét megvizsgálták, de csak kis területen támadta meg a tuberkulózis, és egyébként is, már feltalálták az ellenszerét. Természetesen átlátogatott a régi hársfaligeti házba, ahol apróra be kellett számolnia az öreg Henningnek a Németországban és Morvaországban töltött hosszú-hosszú évről. Most bujkálnia kellett a németek és a nácik elől, de azt ügyesen megoldotta. No és a legfontosabb: bejelenthette a családnak a jó hírt, hogy sikerült elcsípni és ártalmatlanná tenni Tengelt, legalábbis addig, amíg egy következő hibbantagyú el nem játssza az ébresztőjelét. Szívből remélték, hogy ez sosem fog bekövetkezni – vagy ha mégis, addigra felnő Nataniel. Egy este mindnyájan összegyűltek a Hársfaligetben, és éppen erről beszélgettek. Időközben Karine is hazaköltözött, hiszen Gonosz Tengel részéről már nem fenyegette
veszély. Rikard és Vinnie szintén nyugodtan magával hozhatta a kis Továt. Shane is részt vett a kupaktanácsban, így aztán Hanne orrából ki nem fogyott a nátha, de némán tűrte szegény. Mindannyian eljöttek, kivéve Grandot, aki még Karine betegágya mellől visszavonult titkos lakhelyére. Christa átkarolta a kis Natanielt. – Sosem értettem, hogy mi is történik majd, ha Nataniel nagy lesz. Mármint, hogy mit tudna csinálni. Hogy öljön meg egy halhatatlan démont? – Tényleg nem értitek? Pedig Marco már réges-régen megmondta – fogott bele a magyarázatba Henning. – Nataniel az egyetlen, aki talán elég erős ahhoz, hogy ellenálljon Gonosz Tengel szellemének a Jéghegyek Népének völgyében, és megtalálja a gonoszsággal teli korsót. Ha sikerül neki – nos, akkor elővesszük Shira üvegét, és az abban lévő tiszta vizet összekeverjük Tengel vizével. Akkor nem uralkodhat többé az emberiség fölött és az örök élettől is megfosztatik. – És akkor a jóság erősebb lesz a gonoszságnál? – szólalt meg halkan Jonathan. Henning feléje fordította barázdált aggastyánarcát. – Elismerem, hogy ez hiú ábrándnak tűnhet, ha körbenézünk a mai világban, meg az elmúlt korokban is. Bizony sokszor, nagyon is sokszor győzedelmeskedett a gonoszság a jó felett. Nekünk mégis hinnünk kell a jó győzelmében. Különben nem viselnék el az életet az emberek. – Én nem engedem el a fiam a Jéghegyek Népének völgyébe – jelentette ki Christa, és magához szorította Natanielt. Abel nem volt köztük, Christa úgy vélte, nem az ő istenes fülének való az effajta beszélgetés. Joakim és David viszont eljött, David azért, mert ő vezette az autót, Joakim pedig azért, mert el akart jönni, hogy találkozzon Karinével. Hiányzott neki otthon. – Natanielnek természetesen nem most kell felkerekednie – mondta Benedikte. – Az őrültség lenne. Hanem majd
ha felnőtt lesz. – Akkor sem – mormogta Christa. – Tudjátok, gyerekek, mi nem megy ki a fejemből mostanában? – szólalt meg a hatvannyolc éves Christoffer Volden. – Vajon elég biztos helyen őrizzük-e Shira forrásvizét? Nem kaparinthatja-e meg Gonosz Tengel? – Nem juthat a közelébe – magyarázta Henning. – Ezt Marcótól tudom. Kettőnk között csak jó tíz év a korkülönbség, és Marco sok titkot elárult nekem. Nem, Gonosz Tengel sosem merészkedne a tiszta víz közelébe. Shira vize neki veszedelmes méreg. – Ő maga talán nem. De érte küldheti valamelyik cimboráját – vetette közbe Vetle. – Ők nem képesek megsemmisíteni. Ahhoz végtelen nagy erő kell – mondta Henning. – Nem ismerjük Gonosz Tengel valamennyi szövetségesét – jegyezte meg komoran Rikard. – Így vagy úgy, legutóbb a múlt héten néztem utána a Jéghegyek Népe kincsének – mondta Benedikte. – Akkor minden a helyén volt. A Shira üvegét őrző toknak sértetlen a pecsétje. – Ez jó hír – nyugtázta Rikard. – Az. A tiszta víz az egyetlen reménységünk. A víz meg Nataniel. – No, nem egészen – mormogta az öreg Henning. – Azért vannak még segítőink. A többiek bólogattak. Tudták, hogy nagy erők állnak melléjük, ha arra kerül a sor. HENNING ÉS JONATHAN sokat beszélgetett a rákövetkező napokon. Az öregember észrevette, hogy valami nem hagyja nyugodni a gyereket. Egyszer aztán szó került rá. Rune halála mindennél jobban felkavarta Jonathant. Mesélt Henningnek az idomtalan és torzszülött fiúról, aki oly embertelen halált halt, olyan
hóhérok keze által, akik arra sem lettek volna méltók, hogy a cipőfűzőjét bekössék. Megpróbált segíteni Jonathannak – és ő vesztette el az életét. Jonathan elbeszélése mélyen megrendítette az aggastyánt. Ő sem lelkesedett Norvégia megszállásáért, de mindeddig viszonylagos biztonságot élvezett a Hársfaligetben. – Nem lapíthatok itt tovább. Tennem kell valamit – mondta Jonathannak. – Jelentkezem az ellenállóknál, hogy vegyenek fel a helyedre a csoportba – ha hajlandók befogadni egy ilyen vén harcost. Jonathan rettenetes zavarba jött. Mit kezdenének egy kilencvenkét éves emberrel az ellenállási mozgalomban? De, hogyan mondja meg ezt neki, a család mentorának, akit annyira szeret? Henning azonban bölcs öregember volt. – Értelek – mondta, és elmosolyodott. – Aligha bizonyulnék elég fürgének, mikor az erdőben meg a mocsárban kell menekülni, vagy ha az ellenséget kell lepuffantani. Felejtsd el, nem gondoltam komolyan. Pedig komolyan gondolta. Amikor Jonathan hazament, Henning az ablakhoz lépett és elmerengett. Rettenetesen elárvultnak és kirekesztettnek érezte magát. Pedig mennyire szeretett volna köztük lenni és harcolni a hazájáért! Gyűlölte a német betolakodókat, felháborította, hogy otthonosan berendezkednek egy olyan országban, amely nem az övék, milyen gátlástalanul rabolják el a norvégoktól anyagi javaikat, hogy mindenestül Németországba szállítsák, milyen könyörtelenül fosztják meg őket önbecsülésüktől. Henningben forrt a harag. S hogy levezesse haragját és gyűlöletét, kiment a szabadba. Fogta a baltát, meg egy jókora vésőt. Mert az előbb az ablakból éppen a szántóföldön dacoló sziklatömbre látott. Érre a kőben megtestesült kihívásra.
Henningnek most szüksége volt erre a kőtömbre. Hogy megfizessen a németeknek, Hitlernek, és mindenkinek, aki felelős ennek a hazának a leigázásért. A cipőjét ólomsúllyal húzta le a rátapadt sártömeg, de az igazán nem számított. Most meglakol az a sziklatömb! A sziklatömb, mely évszázadokon keresztül jelképezte a Jéghegyek Népének küzdelmét a sors ellen. Ezúttal a norvég nép küzdelmét is hozzávette Henning. Úgy sújtott le rá, mintha az élete függött volna tőle. A véső nyomában kőszilánkok pattantak szanaszét, s Henning acélos izmú harcosnak érezte magát, hiszen a harag mindig megnöveli az ember fizikai erejét. Csakhogy Henningnek nem voltak acélos izmai. Korához képest rendkívüli-életerő szorult belé, de mégiscsak egy kilencvenkét éves aggastyán volt, aki most túlbecsülte erejét. Valami megroppant a mellében. Elviselhetetlenül erős fájdalom hasított a hátába, aztán a vállába, majd szétterjedt az egész felsőtestében, és térdre kényszerítette. Henning, a Lind név utolsó viselője a Jéghegyek Népében, egy pillanatra elcsüggedt. Ne! Ne! – mondta belül egy hang. Még nem halhatok meg! Látni akarom, hogy Nataniel felnő, látni akarom, hogyan küzd meg Tengellel! A földön feküdt. Olyan kibírhatatlan fájdalmat érzett, hogy a látása is elhomályosult tőle. Épp csak rémlett neki, hogy egy emberalak közeledik. André rohant ki hozzá a házból. – Jaj Istenem, nagypapa, mit csináltál? – kiáltott fölé hajolva. – Nem lett volna szabad… Jonathan! Gyere, segíts bevinni a házba! Te meg itt emeld meg, Vetle! Óvatosan! – Jaj, apa! – szaladt oda ijedten Benedikte is. – Drága apukám! Mari már telefonált a doktornak, rendbe jön minden. Vigyázó kezek emelték fel Henninget a földről és vitték a szántón keresztül haza a Hársfaligetbe. Valamelyest csil-
lapodott a fájdalom, de Henning tudta, hogy Benedikte lánya tévedett: ez nem fog rendbe jönni. Nagy szomorúság fogta el. Noha az eszével mindig is sejtette, hogy túl öreg már, nem fogja megérni Nataniel harcát a Jéghegyek Népe és az egész emberiség megmentéséért, mégis belekapaszkodott a hiú reménységbe, hogy ki tud tartani addig. Ilyen szégyenletes ostobaságot művelni! Csak azért, hogy kiadja magából a gyűlöletet a háború urai ellen. Micsoda értelmetlen, gyerekes hőzöngés! BEFEKTETTÉK AZ ÁGYBA, azután az orvos megnézte, és fájdalomcsillapító injekciót adott neki. Nem vitték be a kórházba. „Már késő” – mondta Benediktének az orvos. „Hadd fejezze be otthon az életét! Percei vannak csak halra.” Benedikte ott ült apja ágya mellett. Henning tekintete türelmetlenül repdesett ide-oda. – Mit akarsz mondani, apa? – Imre… Szeretnék beszélni Imrével. Gondolod, hogy meg lehet oldani? – Imre helyébe Grand lépett, a többiek mondták nekem. Tudod, a fia. – Tudom – mondta Henning és lehunyta fáradt szemét. – Igazad van. Ó, de jó lenne beszélni Marcóval! Mi egykorúak voltunk, vagyis majdnem. Annyira hiányzik nekem! Milyen régen volt! Milyen nagyon régen volt… Az öregember gondolataiba mélyedt. – Ha Granddal akarsz beszélni, megpróbálhatok segíteni. – Köszönöm. Benedikte kiment a külső szobába. – Granddal akar beszélni – mondta halkan fiának, Andrénak. – Megpróbálom idehívni, de hát még sosem találkoztam vele.
A Hársfaliget lakói közül egyedül Benedikte volt képes kapcsolatot teremteni Saga és Lucifer különös leszármazottaival. Fél óra múlva három erőteljes koppanás hallatszott az ajtó felől. Benedikte kinyitotta az ajtót. Amikor megpillantotta a rézvörös hajú, gyönyörű ifjút, melegség járta át szívét. – Te csakis Grand lehetsz, Imre fia. Isten hozott! Apám vár. Grand bólintott, és elindult Henning szobája felé. André, aki a szoba ajtaja előtt vigyázta Henning nyugalmát, felállva üdvözölte a jövevényt. Benedikte belépett apjához. André szeme megvillant. Találkozott a tekintete Grandéval. – Te tudod, ugye? – kérdezte halkan Grand. – Igen. – Rajtad kívül senki sem tudja. De te mindig is tudtad. – Igen, de nem fogok szólni. – Helyes. Jobb, ha nem tudják. André habozott. – A nagyapám… Henning Lind a Jéghegyek Népéből… Ő sem? – Jó – bólintott Grand. – ő megtudhatja. Megérdemli. – Köszönöm – mondta meghatottan André. Benedikte beintette Grandot az ajtóból. Grand belépett, s a többiek egy időre magukra hagyták őket a szobában. GRAND MEGFOGTA és tenyerében tartotta Henning csontos öregember-kezét. – Mit akartál megkérdezni, Henning? Az aggastyán felsóhajtott. – Tudom, hogy nagy kérés… De olyan kár, hogy most kell meghalnom. Sokáig éltem. Tizenegy éves voltam, amikor a fekete angyalok rám bízták a nagyapádat, Marcót meg a testvérét, Ulvart. Több nemzedék nőtt fel a szemem
előtt. Tudod, hogy Tova az ükunokám? Bizony jó néhány emberöltő, és mindenki annyi mindent élt meg… Mégis nagyon szeretném… Tudom, hogy szerénytelenség tőlem, mert nem tartozom a kiválasztottak közé, csak közönséges ember vagyok. De mit gondolsz, nem lehetne, hogy… jelen legyek… mint valamiféle arra méltatlan lélek… mikor Nataniel megküzd Gonosz Tengellel? Olyan nagyon szeretném tudni, mi történik. Megértesz? Grand elmosolyodott. – Drága Henning, ha valaki megérdemli, hogy jelen lehessen, akkor az te vagy. Tudod-e, hogy a szellemek a Jéghegyek Népének nagyjai között tartanak számon? – Nem, azt nem tudtam. Megható. Hálás vagyok nekik. – Van néhány kimagasló jellem a nemzetség úgynevezett közönséges tagjai között is. Silje például. Meg te is. És még néhány, de most nem akarom felsorolni őket. Továbbítom a kérésedet, Henning. Nem leszel egészen olyan, mint az elátkozott vagy a kiválasztott szellemek, de azért… – Nem is várhatnám el! – vágott közbe Henning, és boldogan sóhajtott fel. Ha ott lehetek, – akár mint egy légy a falon –, az nekem már elég. – Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta nevetve Grand. – Természetesen nem fogsz a szellemek közé tartozni, de a Jéghegyek Népének sorsdöntő nagy napján, mikor az ősök ítélnek, bizonyára feléd billen majd a mérleg, és láthatod majd a nagy eseményt. – Köszönöm, drága fiatal barátom! Istenem, Istenem… mikor rád nézek, eszembe jutnak az édesapáddal, Imrével töltött napok. Habár vele nem sokszor találkoztam. De a nagyapádat, Marcót jól ismertem. Pelenkáztam kicsi korában, elkísértem az iskolába, együtt sirattuk testvérét, Ulvart, mikor meghalt… Istenem, de gyorsan múlik az idő, Grand! Pedig milyen hosszú életem volt… A morfium hatása megszűnt. Henning arca fájdalmasan eltorzult. Tekintete egy árnyalatnyit veszített fényéből.
Grand halkan megszólalt: – André unokád éles eszű ember. Rájött valamire, amire rajta kívül senki sem gondolt. Azt akarja, hogy te is megtudd, méghozzá most. Az öreg meglepve nézett fel rá. Grand elmondta neki. Henning szeméből az öröm és a bánat könnyei patakzottak. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm, hogy elmondtad! Grand, Lucifer ivadéka gyengéden magához vonta az erőtlen testet. Az öreg Henning a karjaiban lehelte ki lelkét, szelíden és csendesen, mintha csupán álomba szenderült volna.
14. fejezet JONATHAN TERMÉSZETESEN nem mehetett vissza a kórházba dolgozni. Koncentrációs táborból szökött norvég ellenállóként üldöztetésnek volt kitéve és rejtőzködnie kellett. A Hársfaligetben, André műhelyében kapott munkát, amit nem igazán kedvelt, ezért csak egyszerűbb tennivalókat bíztak rá. Persze így is nagyon hálás volt, hogy egyáltalán dolgozhat. A német lánynak tett ígéretét betartotta. Elküldött neki egy összeget apja takarékszámlájáról – a sajátjához nem mert nyúlni, nehogy szemet szúrjon a Gestapónak. Remélte, hogy meg is érkezett, bár nem túlságosan bízott benne. Titokban felkereste öreg barátját, Holmberg doktort, akinek révén annak idején ő is tagja lett az ellenállócsoportnak. Szeretett volna tenni valamit Rune családjáért, meglátogatni őket és elmondani, milyen nagyszerű ember volt a fiuk, beszámolni a sorsáról. Az orvos azonban semmiféle felvilágosítással nem tudott szolgálni. – Az az igazság, Jonathan, hogy egyikünk sem tudott róla semmit. Épp erről beszélgettünk egy alkalommal a tavasszal. Kiderült, hogy egy lélek sem tudja, még a központi vezetőségben sem, hogy egyáltalán mi volt Rune rendes neve. Egyszer csak felbukkant az ellenállási mozgalomban, és mindjárt kitűnt a nem mindennapi rátermettségével. Senkinek sem beszélt magáról. Ő volt a legjobb emberünk. – Mégis lekapcsolták. – Igen, és ezen nagyon meg is lepődtünk. Az volt az érzésünk, hogy… hogy talán ő akarta így. Hogy ki akart kerülni Németországba, miután megtudta, hogy odavittek téged. Erősen kötődött hozzád, tudod? Szárnyai alá vett
téged. – Igen – mondta eltöprengve Jonathan. – Németországban is mindig gyámolított. Sőt, azt mondhatom, hogy értem halt meg. – De ugye nem arról van szó, hogy Rune… – az orvos elhallgatott és bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – Tudom, mire gondolsz. Nem, teljesen kizárt, hogy az volt. Csupán csak… törődött velem. Ezért is rázott meg annyira, hogy lelőtték, mint egy kutyát. – Értem. Hát, szörnyen hiányoztatok a télen mind a ketten, az biztos. Nagyon megörültünk, mikor eljutott hozzánk a hír, hogy hazakerültél. Valóságos csoda! – Igen – somolygott Jonathan. – Annak lehet nevezni. HÁNY DE HÁNY vidéki fiatal vágyódik el szülőfalujából városiasabb környezetbe! És milyen sokan jönnek rá később, hogy nem is volt olyan rossz találmány az a falu. Visszavágynak a virágoktól tarkálló nyári rétekre, az utcába, ahol mindenki ismer mindenkit, az emberibb közösségbe. Mari férje, Ole Jörgen is közéjük tartozott. Édesapja meghalt, s ő örökölte a gudbrandsdaleni tanyát. Marival meghozták a nagy döntést, és az Úr 1944. esztendejében elköltöztek Asker és Baerum megyéből a tanyára gazdálkodni. Mari nem ijedt meg a feladattól: a háború éveiben a hársfaligetiek is tartottak állatokat, hogy kiegészítsék a jegyre kapott fejadagokat, ő pedig gyakran segített nekik. Cseppet sem volt idegen tőle a „gazdasszonymesterség”. Így esett, hogy három gyermekükkel – sőt, Mari már a negyediket is a szíve alatt hordta –, elhagyni készültek a rokonságot. Mari szüleit és testvéreit leszámítva Abel bánkódott emiatt a leginkább. A kis Christel volt az első unokája. Vér szerinti apja, Josef, egyáltalán nem mutatott érdeklődést a gyermek iránt. Oslóban telepedett le, és a saját
életét élte. Azóta ugyan már „megbocsátotta” apjának a verést és a szitkokat, és időnként haza is látogatott. Abel viszont hűségesen küldte a pénzt hónapról hónapra Christel takarékkönyvébe, s bensőséges kapcsolata volt a kisunokájával. Most azzal vigasztalta magát, hogy Gudbrandsdalen azért mégsem Kongóban van, s ha nyugalmasabb idők jönnek, bizonyára nem veszik majd rossz néven, ha egyszer-egyszer meglátogatja őket. Hát persze, hogy nem, örömmel látják – biztosította Mari is, Ole Jörgen is. Mari idővel összesen öt gyermeknek adott életet, de mivel a négy kisebbik csak mellékszereplő volt a Jéghegyek Népe krónikájában, engedtessék meg, hogy egyelőre ne említsük a nevüket. JONATHAN ÉLETE a németországi viszontagságokat követően szép csendesen haladt előre a maga kerékvágásában. Miután 1945. tavaszán vége lett a háborúnak, búcsút mondhatott az autójavítónak, ahol soha nem találta igazán a helyét, és visszatérhetett a kórházi munkához. Egyszer tanfolyamon vett részt az Ullevaal kórházban, s ott ismerkedett meg egy Lisbeth nevű jövendő ápolónővel, egy nagyon kedves teremtéssel. 1946-ban megesküdtek, és három gyermekük született. Ennél többről nemigen lehet beszámolni az ifjú Jonathant illetően. A tüdőbajából réges-rég kigyógyult. Még csak annyit, hogy sok norvéghoz hasonlóan idővel felismerte, hogy nem minden németben lakik szörnyeteg. No és hogyan alakult Karine sorsa…? Joakim hűséges barátként végig kitartott mellette. Leveleket váltottak, hébe-hóba meg is látogatták egymást. A háború vége után Joakim, hogy bátorságot öntsön belé, kézen fogta Karinét, és elmentek együtt az oslói rendőrkapitányságra. Karine végre vallomást tett, beszámolt róla, hogy a férfi rátámadt az erdőben és hogy ő szinte önkívü-
letben agyonszurkálta. Ekkor Joakim is közbeszólt, és elmondta, amiről Karine nem bírt beszélni: a gyermekkori szörnyű élményeket. Karine ugyanis bizalmába avatta Joakimot, és elmesélt neki – de csak neki – mindent, hogy kislánykorában megrontották, és azt is, hogy megölt egy embert. Joakimtól rengeteg lelki támaszt kapott. Karine szótlanul hallgatta Joakim részletes elbeszélését. Nem tudhatták, mennyi önuralmába került rezzenéstelen arccal, higgadtan végighallgatni mindezt. Mint ahogy azt sem tudhatták, mert nem árulta el senkinek, hogy két évvel azelőtt egyszer elment a könyvtárba, és előkereste azokat az újságcikkeket, amelyek az Askim mellett 1941. augusztusában nyomtalanul eltűnt norvég katonáról tudósítottak. Kinyomozta a hozzátartozók címét, és a következő névtelen levelet küldte el nekik: „Ne kutassanak tovább eltűnt rokonuk után! Sajnos elhunyt.” Mindössze ennyit írt. Úgy gondolta, hogy a levél mégis segít a címzetteknek. Hogy legalább ne maradjanak bizonytalanságban. A rendőrfőnök okos ember volt. Úgy intézte, hogy ne kerüljön bíróság elé az ügy. Háborús idők jártak, és a férfit, aki megtámadta, politikailag is Karine ellenségének lehetett tekinteni. Ítélet helyett kitűnő pszichiátriai kezeléshez segítette hozzá Karinét. Ennek köszönhetően lassanként tisztultak azok a lelki sebek, melyekkel oly régóta bajlódott. Természetesen meg kellett mutatnia a rendőröknek azt a helyet, ahova a holttestet rejtették. Runéról is beszélnie kellett, hiszen ő ásta el a halott férfit. A holttest kiemelésénél azonban nem kellett jelen lennie. Látva a nyugtalan kezű, lerágott körmű, gátlásos lányt, megértették, hogy azt a látványt nem bírná elviselni. Időbe telt, mire Karine elgyötört lelke újra visszanyerte egyensúlyát. Joakim – és Shane – azonban kitartóan várt.
Karine nem mindennapian vonzó fiatal hölggyé érett. A külsejével ugyan nem tűnt ki különösebben, de a szemében és a mosolyában volt valami lefegyverző. Valahogy félszeg is és sugárzó is volt egyszerre. Joakim évről évre erősebben vonzódott hozzá. Végül aztán összeházasodtak. 1947 forró nyarán volt az esküvőjük. Karine huszonegy éves volt akkor, kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb, mint korábban bármikor, továbbá fülig szerelmes és nagyon-nagyon boldog. A forróság miatt kiszáradt minden, ezért menyasszonyi koszorúja nem volt, de nem bánta Annál inkább sajnálta, hogy Marit nagymama és Christoffer nagypapa már nem érte meg az esküvőjét. Az előző évben mentek el. Pedig hogy örültek volna! Megdőlni látszott azonban, legalábbis Karine esetében, az a jóslat, hogy Vetle ágán fog számban megerősödni a Jéghegyek Népe. Karine Gard – merthogy most így hívták –, egyetlenegy gyerekkel gyarapította a családot. Egy kisfiúval, aki 1948ban született, és a keresztségben a Gabriel nevet kapta, mint Abel unokája. (Abel ugyanis azt hitte, hogy az. Christa meghagyta ebben a hiszemben: miért sározzák be Abel első feleségének emlékét egy félrelépés miatt?) Abel családjában mindig bibliai nevekre keresztelték az újszülött gyerekeket, és Karine nem akarta megtörni ezt a hagyományt. Más oka is volt azonban Karinénak, hogy a Gabriel nevet válassza. Az Oxenstierna-dinasztia előtt is tisztelegni akart ezzel. Az Oxenstiernák oly sokat jelentettek a Jéghegyek Népe számára, oly sokszor és sokféleképpen segítették őket, hogy Karine úgy gondolta, a legkevesebb, amit megtehet, hogy a svéd nemesi család egyik ősének nevére kereszteli. Ez mind szép és jó, csakhogy… Csakhogy Karinénak hamar rá kellett jönnie, hogy a múltjától nem tud megsza-
badulni. Az a két, vagyis három férfi, aki mérhetetlen önzésében kislányként megrontotta, gyógyíthatatlan kárt tett benne. Nem érzett érzéki örömöt, ha Joakim megérintette. Helyette egész testében megdermedt, pánik fogta el, annyira, hogy légzési görcsöt kapott, és végtelen sokáig tartott, mire túlestek a nászéjszakán. Joakim türelmes volt és megértő, de sajnos nem a világ legjobb szeretője, így részben az ő tapasztalatlansága miatt is óriási gondban voltak a házaséletükkel az elején. Lassacskán valamelyest megtanultak együttműködni. Karine megértette, hogy fizikai vonzalom nélkül is lehet szeretni egy férfit az ágyban. Kezdetben ugyanis kifejezetten szenvedett az együttléteiktől – meg a saját fogyatékosságától is. Sőt, idővel elsajátított a frigid nők ősi művészetét, az alkalmazkodást: úgy tett, mintha örömöt lelne benne. Az ilyen nőknek gyakran szemére vetik, hogy megjátsszák magukat – de hát mi mást tehetnének? Jobb lenne, ha állandóan demonstrálnák, mennyire nem jelent nekik semmit férjük közeledése? Karine mindent megtett, ami telt tőle, hogy Joakimnak jó legyen vele, találékony volt és gyengéd, olyannyira, hogy Joakim jó szeretőnek nevezte. Ő maga azonban semmit sem érzett. Sokszor küszködött könnyeivel a fal felé fordulva, mert olyan nagyon szerette volna, ha nem kell „rendelkezésre állnia”, és mert nem volt képes megérteni, miről beszél Joakim, mikor az erotika „mennyei” élményét emlegeti. Úgy esett, hogy egyszer a kezébe került egy roppant szakszerű és persze tiltott könyv arról, hogyan lehet egy nőt kielégíteni. Odaadta Joakimnak, és megkérte, hogy segítsen rajta. Joakim a homlokát ráncolta, mocskosnak minősítette, és megkérdezte, honnan szedte ezt a szennyet. Karine azonban nem adta meg magát. Igen mérsékelt lelkesedéssel, de Joakim végül is hajlandó volt kipróbálni, követte a szerző leírásait, és megkereste a nagykönyvben
szereplő összes erogén zónát. Másfél órájukba telt. Joakim közben többször fel akarta adni, cseppet sem tetszett neki ez az egész. Karine azonban ragaszkodott hozzá. Aztán, mikor már teljesen kimerültek és Karine a kétségbeesés határán volt, végre célba jutottak. Most már megértette Karine, miről beszélt mindig Joakim. Joakim azonban szégyellte magát és végtelen bűntudata volt. Egyértelműen érződött, hogy undorítónak találta, amit műveltek. Joakim reakciója óriási pofon volt Karinénak. Soha többet nem kért tőle segítséget, és Joakim sem említette később egyetlenegyszer sem ezt az éjszakát, és nem tette fel többé a kérdést Karinénak, akarja-e, hogy segítsen neki. Nem hibádzott semmi Joakimnál, csak éppen nem sok fantázia szorult belé, azonkívül szigorú vallásos nevelést kapott. Karine szeretete nem csökkent iránta, továbbra is Joakim jelentette élete alfáját és ómegáját. Ritkaságszámba menően bensőséges és mély volt a kettejük barátsága, egymás nélkül nem is tudtak volna létezni. A legjobb barátok voltak, és szívből szerették egymást – ezért aztán Karine továbbra is megjátszotta magát az ágyban, és idővel – annyi nőtársához hasonlóan – hihetetlen találékonyságra tett szert abban, miként bújhat ki az intim együttlétek alól. Szerencsére Joakim nem volt az a vérmes alkat, hogy hetente többször is igényelte volna a házaséletet. Ha hetente vagy kéthetente egyszer felesége mellé bújhatott, azzal már meg volt elégedve. Karine is. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Karine és Joakim házassága egydülállóan boldog. És az is volt. Azon az alapon, amelyet közösen alakítottak ki. Mert a kölcsönös tisztelet, az alkalmazkodás és a szívélyesség a dologhoz tartozik. Meg a lemondás. Lemondás nélkül nem működik egyetlen házasság sem. Ám vajon kinek kell többet áldoznia?
IMMÁR MINDENKI megszületett, akinek a Gonosz Tengel elleni küzdelemben részt kellett vennie. Öten voltak, s közülük a legfontosabb szereplő Nataniel, aki azonban még nem mutathatta be nyíltan rendkívüli képességeit. A Jéghegyek Népe nem sokat tudott Natanielről. Nagy becsben tartották, de még csak gyermek volt, s különös szemei nagy titkokat rejtettek. Tova következett utána a sorban, a csúf kicsi görcs, Rikard és Vinnie egyetlen gyermeke. Hogy az ő képességeiből mire telik, azt egyelőre nem sejtették. Csupán annyit tudtak, hogy kemény harcokat kell megharcolnia nap mint nap a gyerekek között, az iskolában és mindenütt. Tova oly mértékben elütött az átlagtól, hogy az összes szép vagy akár kevésbé szép ember, aki találkozott vele, rögtön úgy érezte, hogy toronymagasan felette áll ennek a nyomorultnak. Meglehet, Tova ezt egyfajta küldetésnek tekintette, hogy rajta keresztül nőjön mások önbecsülése. Az ilyen élethelyzet, mint Továé, vagy óriásira növeli az ember lelkierejét, vagy, ellenkezőleg, összezúzza a semminél is kisebbre. Hogy nála hogyan állt a helyzet, arról senkinek sem volt elképzelése a Jéghegyek Népében. Tova ugyanis soha nem beszélt egyiküknek sem arról, hogy hogyan érintik a külvilágnak ezek a megnyilvánulásai. Ötük közül, akiket kiválasztottak a gonosz elleni hadjárat vezetésére, a kis Gabriel volt a harmadik. Neki azonban főként csak a megfigyelő szerepe jutott. Közönséges ember lévén nagyrészt inkább kívülről szemlélheti az eseményeket, beavatkozni kevésbé nyílik alkalma. Következett a negyedik a sorban: valaki, aki már megszületett, de egyikük sem tudott még róla. Ők négyen azonban rendkívüli hatalmú pártfogóra számíthattak: Grandra. Imre fiára, Marco unokájára, és Lucifer dédunokájára.
Luciferére, aki a fény angyalából a sötétség angyalává lett, s aki beleszeretett a Jéghegyek Népének lányába, Sagába. Nem is beszélve a nemzetség többi tagjairól, az élőkről és a holtakról, a szellemekről és a kiválasztottakról, az elátkozottakról és mind az összes segítőtársról, akik egész sereggé gyarapodtak az évszázadok során. Biztos, hogy örömest segít majd mindegyikük. Gonosz Tengel komoly ellenállásba ütközik majd, ha meg akarja védeni korsóját a Jéghegyek Népének Völgyében. Hát még ha a föld halhatatlan urának trónjára tör. Egyelőre azonban arra várt mindenki, hogy Nataniel felnőjön.
