A svéd nyelvű eredeti mű címe: Rop av stumma röster Copyright © by Margit Sandemo, 1988 All rights reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-68-3 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Ára: 392 Ft Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj 400 Ft/kötet, negyed évre 1200 Ft, fél évre 2400 Ft.
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harminckilencedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Hangtalan sikoly A Jéghegyek Népéből származó Nataniel Gard egy hetedszülött férfi hetedik fia. Őt választották ki a Gonosz Tengel elleni végső harc vezetésére. Ám Nataniel még nem érett meg küldetésére, és nehéz feladatokon kell edzenie magát. Ellen Knutsen, aki szörnyű, titokzatos dolgokat élt át, maga is rejtélyes teremtés. Több közös vonásuk van Nataniellel, mint gondolták volna…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely
feloldja a sötét forrásvíz gonosz, hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz. Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet A FOGADÓBAN TÖLTÖTT harmadik éjszakán Ellen megint úgy rettegett, mint utoljára gyermekkorában, amikor az a szörnyű esemény történt. Mozdulatlanul, ugrásra készen ült az ágyában. Kétségbeesetten kutatta félelme ésszerű magyarázatát, de csak valami tompa, súlyos zihálást érzékelt, amelyet rejtélyes módon mintha az épület adott volna ki magából. Odakint az apró ablak fölött a cégér nyikorgott a szélben. Egyedül, egyedül, egyedül vagyok itt – lüktetett a lányban. – Egyedül vagyok egy nagy, alacsony, zegzugos, 250 esztendős házban, amelynek üresek az istállói, recsegnek a lépcsői, és csupa kicsi, ferde falú szobával van tele… És ráadásul még ott az a szoba! AZ OSLÓI EGYETEM ELŐTTI LIGET kertvendéglőjében még minden nagyon kellemesnek ígérkezett: eszményi állás egy olyan fiatal lánynak, aki éppen most érettségizett, és egy kis pénzt akar keresni a nyáron. A napsütés bearanyozta a vidám színekben ragyogó napernyőket, a világos ruhákba öltözött vendégek beszélgetése és kacagása derűs morajlásban olvadt össze. Ebben a hangulatos kerthelyiségben igyekezett Vivi Ellenbe csepegtetni a maga túláradó önbizalmából. – Tavaly ott mentünk el mellette – magyarázta lelkesen Vivi. – Fantasztikus helyen van. Igazi régimódi fogadó, olyan festői, hogy az egyszerűen nem igaz! Válaszolnod kell arra a hirdetésre! Ellen az “Állást kínál” rovatnál hajtotta össze az újságot. – A portási teendőkkel mindenképpen elboldogulok –
vetette oda könnyedén, egy pillanatra megfeledkezve arról, mennyire nincs gyakorlati érzéke. – De rajtam kívül nyilván mások is jelentkeznek a hirdetésre. – Egy olyan fogadóra, amely annyira messze van a rengetegben, nem pályáznak sokan – mondta Vivi. – Húsz mérföldes körzetben egyetlen város sem akad arra. Mindenütt csupa erdő, még hetekkel később is fenyőkkel álmodik az ember. – Egy fogadó csak nem állhat az erdő kellős közepén? – Persze hogy nem. A közelben van egy faluszerű izé, turistaközpont meg minden. A fogadó bizti a régi rév mellé épült. Remek a kaja, van egy marha nagy kandalló, és… – Megpályázom – döntötte el a dolgot Ellen. Így tett, és meg is kapta az állást. Külleme alapján tökéletesen beillett szállodaportásnak. Nem túl szép, de barátságos és kedves, szögletes arcából hatalmas kék szempár nézett ártatlanul az emberekre. Mosolygós szája, kellemes hangja ugyancsak hozzájárult a sikerhez, akárcsak rakoncátlanul göndörödő hollófekete haja, amely nagyon csinossá tette, esőben azonban menthetetlenül összekócolódott. A munkaközvetítő irodában ülő embert csak Ellen külseje érdekelte. Észre sem vette a lány ideges kézmozdulatait és bizonytalan mosolyát, amellyel magányát és értetlenségét igyekezett eltitkolni az idegenek előtt. 1959-et írtak, és Ellen még nem választott pályát. Mint a legtöbb fiatal, tele volt tervekkel, kezdeni akart valamit az életével. Olyan foglalkozásra vágyott, amelyben kipróbálhatja a képességeit, és eléri azt a fajta nyugalmat, amely akkor fogja el az embert, ha tudja, jó helyen kötött ki és teljesítette küldetését az életben.
Mindebben csupán az volt a bökkenő, hogy – oly sok más kortársához hasonlóan – egyelőre csak kereste azt a bizonyos mesebeli foglalkozást. Hiszen annyiféle pálya akad, és mi lesz, ha rosszul választ? Ezenkívül szeretett volna valami nagy dolgot véghezvinni… Ám tervei rögtön zátonyra futottak azon a kegyetlen tényen, hogy nem volt pénze. Így ahelyett, hogy elindult volna a nagyszabású karrier felé vezető úton, elfoglalta a recepciós állást, amely tulajdonképpen semmiféle előmenetellel sem kecsegtetett. Valamiből azonban meg kell élni. Ennie és laknia csak kellett, ehhez pedig bizony pénzre volt szüksége. No meg… a fogadóban eltöltendő néhány hónap nem lesz elvesztegetett idő. Biztosan olyan tapasztalatokra teszek majd szert, amelyeket utána kedvezően használhatok fel – gondolta bizakodva. EHHEZ FOGHATÓ vad erdőséget még sohasem látott. Az autóbusz órákon át haladt a fenyőóriások között, a szűk völgyben néha-néha ritkásan épült emberi települések bukkantak fel a tisztásokon, hogy azután a rengeteg újra bezáruljon a jármű mögött. Végül apró falucskának nevezhető házcsoport tűnt Ellen szeme elé. A folyó partján fehérre festett, takaros kis fogadóra figyelt fel. Noha olyan alacsonyra épült, mintha földszintes ház volna, emelete is volt. A főépülethez istálló és hosszan elnyúló konyha csatlakozott, emehhez hátul ugyancsak emeletes részt toldottak. Az alacsony bejárat fölött, illetve az épület túlsó végén régies, ákombákom betűkből álló felirat messziről láthatóan hirdette, itt működik „Az Ó Révhez czímzett Kortsma és Vendégfogadó”. Nehogy bárkit is kétség fogjon el afelől, milyen célra szolgál a ház.
A hosszú úttól poros, elfogódott Ellen a söntésben találta meg a gondnokot. A szálloda vezetője, Sinclair asszony ötven év körüli, még csinos, ápolt aranyszőke hajú, határozott tekintetű hölgy volt. Kimérten barátságos modorban fogadta a lányt, majd körbevezette az épületben. Ellen a fogadó megtekintése közben igyekezett leplezni a rajta mindinkább elhatalmaskodó szorongást. Megnézték a jókora, bár alacsony mennyezetű ivót, vastag fatörzsekből ácsolt falain a régi szőnyegekkel, majd a nem túl feltűnően korszerűsített ebédlő következett, amely túl kicsinek bizonyult és bővítésre szorult. Egy pillantást vetettek a reménytelenül elavult konyhába, majd felmentek az emeletre vezető keskeny lépcsőn. Átható festékszag csapta meg az orrukat. – Még nem nyitottunk ki – magyarázta Sinclair aszszony. – Az iparosok még a felső szint tatarozásával vannak elfoglalva. Az előző tulajdonos igazán kegyeletsértően járt el, amikor zuhanyozókat és vécéket szereltetett fel az emeleten. Egy XVIII, századi épület komfortosítása persze nem könnyű dolog, ilyen állapotban viszont nem maradhat! Ezzel kinyitotta a ferde tető alatti egyik szoba ajtaját; a berendezést nyugodtan lehetett volna nevezni az ízléstelenség netovábbjának. A padlót rikító színekben pompázó sakktáblás mintájú kő fedte, a falakat gondatlanul felragasztott tapéta borította. Betegesen zöld színét a vastagon felhordott ragasztó az illesztéseknél barnára változtatta. A zuhany halvány árnyalatú, mélabús halakkal díszített műanyag függöny mögött rejtőzött. A csövek mindenhol a falakon kívül húzódtak, a mosdókagylónál unalmasabb tucatárut pedig keresve sem lehetett volna találni. – Ajjaj – fintorgott Ellen.
– Nem megmondtam? Ezen az emeleten fogadjuk a szállóvendégeket, de itt még nem mehetünk végig, mert minden tele van a mesteremberek holmijával. A folyosó legvégén levő szobába költözhetsz majd, ha elkészül. Addig a másik épületben laksz, amelyet meglehetősen rossz állapota miatt csak végszükségben használunk, amikor az összes többi szoba foglalt. Visszaértek a konyhába, majd a fogadó legrégibb részében folytatták útjukat. – Hihetetlen, mennyi irodai munkát kell elvégeznünk – mondta Sinclairné, miközben egy új lépcsőn kapaszkodtak fel. – Ezért kellett ilyen korán beállnod. A többi személyzet tíz nap múlva, nyitásra érkezik. – Ön is itt lakik a fogadóban? – kérdezte óvatosan Ellen. – Nem, nekem saját házam van a faluban. – Aha – mondta a lány. Többet nem mert kérdezni a főnökasszonytól. A mély ablakfülkékkel szegélyezett hosszú folyosón a lábuk alatt vastag deszkák recsegtek. Sinclairné minden bizonnyal megértette a fiatal nő aggodalmát, mert így szólt: – Csak néhány napig leszel itt egyedül. Meglátod, milyen jól érzed majd magad. Az összes ajtót kulcsra zárhatod, hogy megkíméld magad a hívatlan látogatóktól. Most az eredeti fogadóban vagyunk. Az előző tulajdonos a háznak ezt a részét egyáltalán nem akarta használni, ami szerintem ostobaság volt tőle. Egyelőre ide költözhetsz – nyitotta ki a következő ajtót. Az alacsony kis szobának egyetlen fala sem illeszkedett derékszögben. Az egyenetlen üvegtáblákkal fedett kis ablak az útra nyílott. Ellen felfigyelt rá, hogy a második cégér egyenesen az ablaka alatt lóg. – Milyen kellemes hely – suttogta, miközben megcsodálta a régimódi, rózsamintás ágyterítőt és a falakat
díszítő rézmetszeteket. Sinclairné már a folyosón járt. Ellen lehajolt az ajtónyílásban, és követte a gondnoknőt. – A négyes és az ötös kétágyas szoba – magyarázta a hölgy, sorban nyitogatva az ajtókat. – A tizenegyes és tizenkettes gyermekes családok elhelyezésére szolgál. A két nő a folyosó benyílójába fordult. – Ez csupa egyágyas: a hatos, hetes és a kilences. Itt van az egy szem fakád is. Az illemhely az emeleten található, a földszintet nem tudtuk jobban korszerűsíteni. – Hát ez az ajtó… Hova vezet? – kérdezte Ellen, és a benyíló végén lévő alacsony, ferde, festetlen ajtóra mutatott. – Nyilván ez a nyolcas szoba? – Azt az ajtót nem használjuk – felelte röviden a főnöknő, és gyorsan a lépcső felé indult. Ellen gyors pillantást vetett a lezárt ajtóra, mielőtt követte volna. A folyosó minden egyes milliméterét gondosan kifestették és fényesre sikálták – azt a bizonyos ajtót viszont nem. Az épületben minden régi volt – ám a benyíló végén lévő ajtót mintha ki sem nyitották volna az utolsó száz esztendő során. ODAKINT MÉG világos volt, a fogadót emberek zaja töltötte be. A mesteremberek beszéltek, kopácsoltak, a padlódeszkákat csiszolták, Ellen pedig buzgón igyekezett megismerkedni a portáshölgyre váró számtalan kötelességgel. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi dolga lesz, Sinclairnének pedig néha igazán nehezére esett, hogy leplezze Ellennek az irodai munkában való tapasztalatlansága miatt érzett bosszúságát. Aztán eljött a szürkület és az este, a ház fokozatosan elcsendesedett, s végül Sinclair asszony békülékeny
hangon elköszönt a lánytól, a lelkére kötve, hogy gondosan lakatolja le az ajtót. Ellen így is tett, majd a konyhában töltött magának egy pohár narancslevet, és kedvetlenül felment a nyaktörő lépcsőn, hogy nyugovóra térjen az épület legrégibb részében lévő, ferdefalú szobácskájában. Most sokkal tisztábban hallatszott a folyó egyhangú moraja. Valahol messze a fenyvesben rigó énekelt. Dala magányosan visszhangzott az alkonyi félhomályban… Ha a faluban akadtak egyáltalán fiatalok, nem adtak magukról életjelt. Egyetlen autó, egyetlen motorkerékpár zaja sem hallatszott idáig… A csendes koranyári estén egyetlen emberi hang sem ütötte meg a lány fülét. Ellen összehajtogatta a rózsamintás ágyterítőt, és közben arra gondolt, egyáltalán nem érzi jól magát az ódon vendégfogadóban. Ha kilépett az ajtón, zegzugos keskeny folyosóra ért, amelyen egymás után sorakoztak a zárt ajtók. Alatta, a most üresen álló szinten lakott egykor a fogadós – odább pedig a konyha terpeszkedett, megint csak egy újabb üres épületszárnyig. Ezen túl következett az istálló, ahol hajdan a postalovak ropogtatták a zabot. Most, a huszadik század közepén egyedül a huszonegy esztendős Ellen Knutsen tartózkodott a fogadóban. Nem mintha félt volna a sötétségtől, de a hajdani emlékeket némán őrző ház nyomasztó légköre valahogy mégis kellemetlen érzéssel töltötte el. Ilyenkor szinte tapintható a magány – gondolta Ellen rosszkedvűen. Rövid élete során sok kudarc érte, akár amikor javíthatatlan lelkesedéssel gyűjtést indított vagy jótékonysági bazárt szervezett együttérzéstől túlcsorduló szívét megdobogtató ügyek érdekében, akár amikor hangosan tiltakozott az igazságtalanságok ellen, és a gyengék pártját fogta. Mindez csak arra volt jó, hogy rájöjjön, nem érdemes semmibe venni a tömeg vélemé-
nyét, mert gyakran a tömegnek van igaza, aki pedig gyenge, méltatlan is a segítségre… Jaj, hányszor sült fel! Mennyi megvetésben és gúnykacajban volt része, amiért tévútra vezette a jószándékú buzgalom! Milyen sokszor fogta el a reménytelenség, akárcsak ebben az órában! Ellen oly sokat adott volna magából – csak még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja ítélni a helyes arányokat. Mindez egyszerre zúdult rá, ahogyan a rigó dalát és a folyó egyhangú mormogását hallgatta. Az üres ház megannyi zöreje nyugtalan kamaszkorát juttatta eszébe. Családja múltján sötét folt éktelenkedett. Ez a szégyen különösen kislányként foglalkoztatta. Sohasem hozta összefüggésbe azzal a szörnyű élménnyel, amely egykor érte és amelyről soha senki előtt sem ejtett szót. Most viszont a hely és az idő egyaránt kínálkozott arra, hogy efféle emlékekkel gyötörje magát. Szerencsére azonban kimerült, így nem hánykolódott sokáig ébren, túlfűtött képzelete pedig nem erősítette fel a nem létező neszeket. Ahhoz sem volt elég ereje, hogy rémes képzelgéseknek adja át magát, mielőtt elnyomja az álom. MÁSNAP SÉTÁT TETT a faluban, ahol két helyen is be lehetett vásárolni: az egyik igen modern, nagy üzlet volt, a másik egyszerűbb, régimódi szatócsbolt. Ellen az utóbbiba tért be, de csakhamar belátta, mennyivel jobb lett volna, ha nem így dönt. A pult mögött álló hölgyet végtelenül kíváncsi természettel áldotta meg a sors. – Nicsak, máris megjött az első turista? – Nem, én a fogadóban dolgozom az egész nyári idényben.
– Vagy úgy! Ha jól értem, felszolgáló? – Nem, a portán leszek. Bár Isten a tudója, mi sül ki belőle. A munka sokkal nehezebb, mint gondoltam volna. A hölgy áthajolt a pulton, úgy kérdezte meg: – Itt laksz a faluban? Ellennek harmadszor is nemmel kellett válaszolnia a boltosnő feltételezéseire: – Nem, magában a fogadóban lakom. Tegnap érkeztem. Igaz, egy kissé egyedül érzem magam odakint. A boltosnő a pultra csapott. – Uramatyám, az a bolond nőszemély hagyja, hogy egy ilyen fiatal lány egyedül lakjék abban az ócska kísértetházban? Ilyet sem hallottam még! Ellennek tátva maradt a szája. – Kísértetház? – No, a régi szárnyát szerencsére lezárták… – Arra gondol, amelyik közelebb esik az erdőhöz? – kérdezte elsápadva a lány. – De hiszen ott lakom! – Micsoda! – kiáltott fel a hölgy. – Mi? Ott laksz? Nohát, annak a némbernek elment az esze! Nicolaysen sohasem engedte volna meg. Soha az életben! – Most azután félhetek – mondta idegesen, egyszersmind szemrehányón Ellen. – Tényleg van ott kísértetjárás, vagy pedig nincs? A szatócsbolt tulajdonosnője kezdte felfogni, hogy elvetette a sulykot. – Hm, kísértetjárás… az igaz, hogy soha senki nem látott belőle semmit. Mégis, különös dolgok estek meg azon a helyen! – Miféle különös dolgok? A hölgy hátranézett és suttogóra fogta a hangját, mintha attól tartana, hogy mások is meghallják. – Csak annyit mondhatok: hozzá ne nyúlj ahhoz az
ajtóhoz! – A folyosó legvégén lévő ajtóra céloz? – kérdezte enyhe rossz érzéssel Ellen. – Tulajdonképpen mi van vele? Hova nyílik? A boltosasszony bizalmasan előbbre hajolt. – Senki sem tudja, hová. Egy teremtett lélek sem tudja! Bár kimérték, hogy odabent egy szobának kell lennie. Ellen felidézte magában a fogadó képét. – Amennyire emlékszem rá, azon az oldalon nincs ablak, csak a manzárdtető. De miért nem nézik meg? A jelek szerint most következett a történet csúcspontja, mert a hölgy egészen berekedt izgalmában. – Azt az ajtót a negyvenes évek eleje óta senki sem próbálta meg kinyitni. És aki megkísérelte, meghalt! Holtan rogyott össze, amikor be akarta törni az ajtót. Azoknak is végük lett, akik előtte próbálkoztak a kinyitásával. Elvitte őket a pestis, balesetet szenvedtek és így tovább. Ellen a pestis kétes hírére ügyet sem vetve igyekezett kihámozni a tényeket az elbeszélésből. – Tehát az ajtót 1940 táján sem nyitották ki? – Azt az ajtót sohasem nyitották ki. Senkinek sem sikerült. Ha még a németek sem tudták feltörni a háború alatt, akkor hogy sikerülhetett volna a rendes, törvénytisztelő polgároknak? – Vagyis egy német katona megpróbálta kinyitni? – Igen, százados volt az illető. Üvöltve hordta le az embereit, gyávának nevezte őket, és holtan rogyott öszsze éppen abban a pillanatban, amikor szét akarta lőni a zárat. Megütötte a guta. – Nyilván túl sokat üvöltött – mormogta Ellen, aki nem nagyon hitt az ajtóba bújt gonosz hatalomban. – Nincs senki, aki épkézláb magyarázattal szolgálna, mi-
ért nem lehet kinyitni azt a bizonyos ajtót? A boltosnő fölényes mosolyra húzta el száját. – Hogyne lenne! Azt mesélik, hogy valamikor a XVIII. század végén egy nemesember öngyilkosságot követett el az egyik szobában. Étlen-szomjan bezárkózott, és teljesen kiszáradt. Kész múmia lett belőle, amikor utoljára látták. – Utoljára látták? Úgy érti, amikor kivitték a szobából és a fogadóból? – Nem tudni! – suttogta titokzatos hangon a nő. – Csak azt rebesgetik, hogy amikor utoljára látták, úgy ki volt száradva, akár egy múmia. Állítólag szerelmi bánatában vetett véget az életének. Noha sohasem említették, nem nehéz kitalálni, melyik szobába zárkózhatott be. – Tehát nem kísért? – kérdezte mosolyát leplezni igyekezve Ellen. – Hogy lehessen efelől biztos az ember? A háznak abban a részében hosszú ideje senki sem lakik. De kétség sem férhet hozzá, hogy azzal a bizonyos ajtóval hibádzik valami. Most meg az ostoba nőszemély rendbe hozatta a szomszédos szobákat. Csak nem képzeli, hogy akad, aki ott akarna megszállni? A NYÁRI NAP meleg fénye aranysárga és világoszöld színekbe burkolta a vidéket. Ellen a visszaúton jót derült az előbb hallott kusza kísértethistórián. A fogadóba érve megemlítette Sinclair asszonynak, miről beszélgetett a boltosnővel. – Hallottam már – mondta szűkszavúan a gondnoknő. – Ostoba falusi rémtörténet! A fogadó előző tulajdonosa, Nicolaysen úr, rettenetesen komolyan vette a dolgot, de azt hiszem, Steen igazgató úr, aki megvette tőle, ésszerűbben gondolkodik. Mindenesetre magam tataroztattam ki a régi szárnyat. Remélem, te is józanul
állsz hozzá? – Ma éjjel semmi különöset sem vettem észre, a kísértettörténetek pedig soha nem hatottak rám. Ellen gondolataiban ekkor jeges szél gyanánt söpört végig egy bizonyos emlék. Az, amit annak idején átélt… Sinclair asszony rezzenéstelen arccal folytatta: – Természetesen ki akartam nyittatni azt az ajtót, de az asztalosok óva intettek. Mivel nincs hozzá kulcs, annyiban hagytam a dolgot. A feltörése nem éri meg a fáradságot. Jómagam nem vagyok elég erős hozzá, segíteni pedig senki sem segített. Még arra sem voltak hajlandók, hogy bemázolják, így ezt is nekem kell elvégeznem – majd ha egyszer ráérek. Egyébként szerintem hangulatossá teszi a régi szárnyat. Te persze könnyen beszélsz – gondolta enyhe boszszúsággal Ellen. Te, akinek nem ebben a hodályban kell laknod. Az ajtó tényleg hangulatossá tette a fogadót, viszont a mesterkélten régies berendezés nem felelt meg a lány ízlésének. Ismét rátört az a rémes emlék, amelyre sohasem kapott magyarázatot. A macska rúgja meg, miért éppen most tolul fel az a szörnyű élmény? ELJÖTT a második éjszaka a fogadóban. Ellen a szobafoglalásoktól, felszolgálási díjaktól és számláktól zúgó fejjel bújt ágyba. Új hálóingét vette fel. Kissé felelőtlen vásárlás volt, ahhoz képest, hogy ennyire félreeső helyen akarta viselni, mégsem bírt ellenállni. „Nászéjszakára való” – mondta az eladónő, Ellen pedig igyekezett olyan képet vágni, mintha éppen ezt keresné. Az igazat megvallva nemhogy vőlegénye, de még barátja sem volt. Az áttört fehér csipkés hálóing látványától azonban elállt a lélegzete, és úgy gondolta, ilyesmit
úgyis csak egyetlenegyszer szerez be az ember. Ebben a lélekölően elhagyott vadonban, ahogyan némi túlzással a környéket nevezte, a gyönyörű ruhadarab legalább örömmel töltötte el. Odakint süvített a szél, így a csend nem volt annyira nyomasztó. Odaát, a főépületben még egy-két szobafestő is túlórázott, ezért Ellen most nem szenvedett az egyedülléttől. Azzal a bizonyossággal szenderült álomba, hogy ezen a napon jó munkát végzett. Még Sinclair asszonnyal is viszonylag közel kerültek egymáshoz. A mesteremberek távozásakor Ellen már az igazak álmát aludta. Valamikor éjszaka félig felébredt valamilyen hangra, de túlságosan álomittas volt ahhoz, hogy érdekelje, honnan ered. Bosszúsan arra gondolt, hogy apjának meg kellene olajoznia az iroda nyikorgó ajtaját. Ezenkívül a garázs ajtaját sem kellene olyan erősen becsapnia, mert visszhangzik tőle az épület… Három ízben tompán, súlyosan kongott valami. Talán megint az iroda ajtaja nyikorgott, talán nem; Ellen ilyen állapotban nem tudta megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Amúgy kellemetlen álma volt. Azt álmodta, vagy inkább érezte, hogy nincs egyedül – olyan helyen, ahol egyedül szeretne lenni. Ellen lerázta magáról az álmot, megfordult ágyában, és újra elaludt. A harmadik éjszakán történtek azonban teljesen felébresztették…
2. fejezet MÁSNAP LÁTOGATÓJUK érkezett Steen, az új igazgató személyében, akit az előző tulajdonos, Nicolaysen is elkísért. A szeplős arcú Steen az a karrierista típus volt, akit minduntalan szívroham fenyeget, és egyetlen dolog érdekel az életben: a pénzkeresés. Némi zavarral hallgatta Sinclairné magyarázatát, hogy miért tatarozzák a fogadó legrégibb szárnyát, és miért nem festették ki azt a bizonyos ajtót, ám végül úgy vélte, a lezárt szoba nagyszerű reklám a fogadó számára. – A külföldiek imádják a könnyfakasztó rémtörténeteket – szögezte le elégedetten. Nicolaysent azonban felzaklatták a hallottak. – Fogalmuk sincs róla, mit beszélnek! Nem tehetjük kockára a vendégeink életét! Knutsen kisasszony nem lakhat abban a szárnyban. Azonnal költöztessék át! Ellen kijelentette, hogy jól érzi magát és nem akar kényelmetlenséget okozni Sinclair asszonynak, amikor az összes többi szoba még nincs lakható állapotban. Ezenkívül egyáltalán nem óhajtja kinyitni azt a hírhedt ajtót, sőt a folyosónak arra a részére sem szükséges betévednie. Nicolaysen végül kedvetlenül engedett. Ideges, középkorú férfi volt, nikotintól megsárgult ujjakkal és remegő szemhéjjal. Kopasz feje búbját meghatározhatatlan színű hajkoszorú vette körül. Minthogy a faluban működő kis vegyi üzemet is ő vezette, annyira elhanyagolta a szállodát, hogy a végén el kellett adnia. Nagyon nehezen szánta rá magát, de a lelkiismeretes helybeliek már hangosan tiltakoztak, amiért az üresen álló ódon fogadó, a környék egyetlen műemléke egyre jobban pusztul.
Így egy évvel ezelőtt Steen úr vette meg az épületet, és rögtön felújíttatta a homlokzatot és a vendégszobákat. Most pedig a kisebb helyiségekre és a legrégibb szárnyra került sor. Steen csupán átutazóban járt erre, rögtön tovább is indult, Nicolaysen pedig visszatért az üzembe. A nap többi része rengeteg fejfájást okozó rutinfeladatokkal telt el. ELLEN NEM TUDTA, hány óra van, amikor felébredt, de mintha már elmúlt volna a nyári éjszaka legsötétebb szakasza. A szoba szürkés árnyalatba borulva kioltotta a lány új munkaruhájának, a szekrény szélére akasztott, egyszerűsített népviseletnek a színeit. Ellen úgy vélte, nyikorgás ütötte meg a fülét – s erre eszébe jutott, hogy előző éjjel is észlelt valami hasonlót. Vajon ki járkál a fogadóban az éjszaka kellős közepén? Hiszen amikor az este bezárta az épületet és eloltotta a villanyt, az összes iparos eltávozott már. Ellen hirtelen összerezzent, és éberen figyelni kezdett. Az ágyban felülve, hangos szívverésére nem ügyelve hallgatózott. Idefent jár valaki! A folyosó deszkapadlóján óvatos léptek hallatszottak. – Ki az? – kérdezte félénken Ellen. Senki sem felelt. A léptek elhaladtak a lány ajtaja előtt, és a lépcső irányában kopogtak tovább. Csak nem a lépcső felé megy valaki? Honnan indult el az illető? És melyik ajtó nyikorgott az előbb olyan keservesen? Amikor a gondnoknő körbevezette Ellent a fogadóban, a lány felfigyelt rá, milyen gondosan beolajozták minden kis szoba ajtaját. De a folyosón legbelül… Jaj, nem lehet! Micsoda ostobaság! Ekkor újra csend borult a házra. Aki az előbb végig-
haladt a folyosón, leért az alsó szintre. Ellen azonban nem nyugodott meg. Megint úrrá lett rajta az a fojtogató, emberfeletti rettegés, amely egyetlen alkalommal, gyermekkorában fogta el. Jaj ne, nem akarom még egyszer! – könyörgött magában. Nem akarom újra átélni! Sokáig ebben a helyzetben hallgatózott. Zihált, keblét fájdalmas kétségbeesés marcangolta. Ellen igazából nem volt ijedős természetű, ám sok évvel ezelőtt átlépte az ésszel felfogható dolgok határát, most pedig úgy érezte, ismét megközelítette ezt a vonalat. Felrémlett benne a szatócsnő által elmesélt ostoba história, s megpróbált visszaemlékezni rá, mit is mondott pontosan a fecsegő asszonyság. De nem jutott a végére, mert alulról ismét lassú, puha léptek hallatszottak. Mindjárt sikítok – gondolta Ellen. Gyors pillantást vetett az ablakra. Nem mászhatna ki rajta? De emlékezett, hogy az ablak alatt ágyásnak szánt kavicsokat halmoztak fel, ezenkívül a magasság is túl nagy volt. Nesztelenül mászott ki az ágyból, majd pulóvert és nadrágot húzott fel drága hálóingére. Gyorsan magára akarta kapni a harisnyáját és a cipőjét… Vadul dobogott a szíve, miközben idegesen rángatta egyik kicsavarodott zokniját. Csigavér! Mindenre akad természetes magyarázat. Bárki járhat odakint. Egy iparos itt felejtett valamit, vagy pedig elaludt az egyik szobában, most meg a vécét keresi, netán… Nyugalom! Ne törődj ezzel a természetellenes, fojtogató félelemérzettel, semmi baj, csillapodj le! Ellen mély lélegzetet vett. Felöltözve rögtön megnőtt az önbizalma. Nem érezte olyan kiszolgáltatottnak magát. Mozdulatlanul a szoba közepén állva igyekezett visszanyerni önuralmát, mia-
latt a lépések az ajtaja felé közeledtek. Ha igazán bátor lennék – gondolta, akkor most kinéztem volna a kulcslyukon, nem Sinclairné vagy az egyik asztalos járkál-e odakint. Ennyire bátor azért mégsem vagyok. A léptek elhaladtak, megtorpantak… Mindjárt meghalok – gondolta Ellen a nyomasztó csendben. A hirtelen támadt fuvallattól nyikorogni kezdett a fogadó cégére. Az erdő és a folyó felől gyenge susogás hallatszott, az ódon ház belsejében azonban fenyegető csend honolt. Bárki is legyen, tudja, hogy itt vagyok – gondolta a lány. Érzem, milyen félelem, csodálkozás, aggodalom, remény tölt el… Vajon a saját érzelmeim, vagy a másokéi fenyegetnek, vagy pedig a kettő keveréke? Csak nem érzékelhetem mások érzéseit… Úristen, nem akarom még egyszer átélni azt, ami oly régen esett meg! Nem akarok újra sikoltozva menekülni, mint akkor! De hiszen a legjobb úton vagyok arrafelé! Tudta, hogy az, aki odakint a folyosón jár, még mindig az ajtaja közelében álldogál. Léptei nagyon hirtelen némultak el. Most azonban újra hallotta őket. Görcsösen megmarkolta a vaságy hideg csövét. A csoszogó léptek ismét közeledtek. Azután megálltak. Ellen idegei acélrugóként feszültek meg. És ha az a lény bekukucskál a kulcslyukon? Oda sem merek nézni, mert hátha észreveszem a szemét…? Micsoda butaság! Ilyen messziről? Egy percig mind a ketten várakozva álltak az ajtó el-
lentétes oldalán. Ellen nem is tudta, milyen gyermekesen kikerekedett a szeme és a szája. A szobára néma csend borult. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megkérdezze: „segíthetek valamit?”, ám amikor kinyitotta a száját, egyetlen hang sem jött ki rajta. Azután meghallotta, amint valaki gyengén matat az ajtóval, és elszörnyedve látta, miként moccan meg az ajtó, mintha valaki nekidőlne. Majd valaki lassan lenyomta a kilincset. Ellen a torkára forrt rémülettől sikoltani sem bírt. Öntudatlanul görcsösen megmerevedett, s közben azért könyörgött, bárcsak kitartana a zár és az ajtó. Hirtelen engedett a keblét szorító nyomás, amelyet mélységes levertség követett. A kilincset markoló szorítás alábbhagyott, és a lény az ajtón végigcsúszó nesz tanúsága szerint reményvesztetten roskadt össze. Ellen bizonytalanul úgy vélte, mintha gyenge sóhajtást hallott volna. A lányt gúzsba kötő bénultság villámcsapásszerűen múlt el. Pár pillanatig fejveszetten remegett, amíg végre annyira összeszedte magát, hogy rájöjjön, mit kell tennie. A matrac és a paplan alól lerántotta az ágylepedőt, kiemelte az ablaktáblát, s némán fohászkodott, nehogy eltörjön az ősöreg keresztléc. Olvasta, sőt filmen látta is, miként ereszkedett le összesodort lepedőn a hős, de sohasem hitte volna, hogy ilyen nehézséget okoz az odaerősítése. Úgy találta, végtelenül hosszú időbe telik, és míg ő ideges ujjaival babrál a lepedővel, az behatolhat az ajtón. Ellen semmi pénzért sem fordult volna hátra. Végre megkötötte a lepedőt és kimászott az ablakon. Vagy elbír, vagy szétreped – gondolta. Az utóbbi következett be. A korhadt léc hosszas recsegéssel tört el, de Ellen szerencsére idejében elenged-
te a lepedőt. Ekkor már félig leereszkedett, így nem zuhant olyan nagyot. Néhány zúzódást és horzsolást szenvedve tápászkodott fel a kőrakásról, majd futásnak eredt. Ugyanoda jutott! Megint az az esztelen menekülés a képzelt üldöző elől. A világos nyári éjszaka a vége felé közeledett, máris felkelőben volt a nap. Ellen az országút mentén a rémülettől lihegve hanyatt-homlok rohant az alvó falu felé. Az a mélységes rettegés sarkallta, amelyről mindeddig remélte, hogy soha többé nem fogja átélni. A HÁZAKIG NEM vezetett hosszú út, ám ki van ébren ilyenkor? Talán az orvos? Ellennek fogalma sem volt róla, hol lakik a doktor. A rendőrség? Napközben innen nem messze felfigyelt egy kis villára, amelyen a „Körzeti megbízotti iroda” réztáblája díszelgett. Már csak egy sarokra volt tőle… Odaért! A sötétbe burkolózó iroda üresnek tűnt, de hátha maga a megbízott a házban lakik? Ellen vadul, kétségbeesetten megnyomta a csengőt. Az emeleten kinyíló egyik ablakból kócos fej kukucskált ki. – Mi az? – A… a… rendőrbiztos úrhoz van szerencsém? Nekem… nekem… segítségre van szükségem. Alig tudta kinyögni a szavakat. Egész testében remegett, sípolt a tüdeje, alig állt a lábán, lihegő hangja rémületről tanúskodott. – Rögtön jövök – szólt le az ablakban megjelent alak. Amikor ajtót nyitott, még mindig az ingét tűrte be a nadrágjába. Zömök, nyers vonású, dús vörösesszőke hajú férfi volt, morcos szeme álomittasan meredt a jövevényre.
– Gyere be! Ellen betámolygott az irodába. A törvény őre széket tolt alája, mert úgy látta, ez nagyon is elkel a rémült fiatal teremtésnek. – Nos? – kérdezte türelmesen várakozó hanghordozással. A lány néhányszor nyelt és mély lélegzetet vett. – A fogadó… én a fogadóban lakom… egyedül… A lezárt ajtó… valaki kijött onnan… megpróbált bejutni a szobámba… én meg kiugrottam az ablakon. A rendőr a szemöldökét ráncolta. – Várj csak! Te tényleg átéltél valamit. Ilyen fehérre vált ajkat még sohasem láttam. Ki jött ki a lezárt szobából? Igen, én is ismerem azt az ócska históriát. Láttál valakit? – Nem, de hallottam… Azt hiszem… Biztosíthatom, hogy józanul gondolkodó ember vagyok, és mindig úgy véltem, a kísértetek a képzelet szüleményei és eltorzított emlékek, de… de olyan különösnek éreztem. Valóban azt hiszem… – Nyugodj meg, amíg főzök neked egy csésze teát – mondta higgadtan a törvény és rend őre. – Foglaljunk össze mindent a kezdetektől fogva. Melyik szobában laksz? Ellen mesélni kezdett. Mindenről beszámolt, ami csak a fogadóba érkezése óta történt vele. Az elbeszélésbe a nyikorgó ajtókkal és tompa dörömböléssel járó előző éjszakai félálmát is belefoglalta. A biztos figyelmesen hallgatta a lányt, s közben buzgón jegyzetelt. Amikor Ellen befejezte a mondandóját, a hivatalnok egy darabig kezébe támasztotta a fejét és az íróasztalon lévő bélyegzőállványra meredt. Végül mélyet sóhajtott és így szólt: – Az igazat megvallva magam sem hiszek a kísérte-
tekben. De visszakísérhetlek… – Jaj, oda soha többé nem megyek vissza! – Azt mondtam, hogy odakísérhetlek. Viszont nem ezt teszem, hanem inkább valami mást. Az órára nézett, majd a telefon után nyúlt. – Ez Natanielre tartozó dolog. – Natanielre? – kérdezte csodálkozva Ellen. – Nem hallottál még róla? Persze hogy nem, mert őt csak a rendőrség ismeri. Az ilyen homályos ügyek egyfajta szakértője. Azt hiszem, most a segítségünkre lehet. Halló, kisasszony, tudom, hogy reggel öt óra van, de interurbán beszélgetést kérek! Rikard Brink bűnügyi főtanácsossal szeretnék beszélni… Ellen hirtelen észrevette, hogy a pulóvere alól hófehéren előkandikál kihívóan vékony hálóinge. Úgyahogy visszatűrte a ruhája alá. Némi idő elteltével kapcsolták a kért számot. A rendőrbiztos hirtelen kimértebb, hivatalos hanghordozást vett fel. Bemutatkozott, majd azonnal a tárgyra tért: – Vajon rá tudná venni Natanielt, hogy azonnal ideinduljon? Hiszen ismeri és tudja, hol tartózkodik éppen. Akad nálunk egy olyan ügy, amely szerintem érdekelni fogja… Igen, egy fiatal lány kapcsolatba került a mi kis helyi kísértetünkkel. Nyilvánvalóan alapos megrázkódtatás érte, ugyanis vacog a foga és még széttöri a porceláncsészét… Odáig is elhallatszik? Én azonban kételkedem a kísértetek létezésében, akárcsak az ifjú hölgy. Ezért adok hitelt a történetének. Nagyon jó lenne tehát, ha Nataniel ide tudna jönni és elkülönítené az ocsút a búzától… Még egy olyan ajtóról is szó van, amelyet az utolsó néhányszáz évben senki sem tudott vagy mert kinyitni. Az a hír járja, szörnyethal, aki megpróbálja. Ma éjjel a szerencsétlen kísértet éppen azon a bizonyos ajtón átjött elő… Úgy gondolom, érdekelni fogja.
Hosszú szünet következett, amely alatt a vonal túlsó végén a bűnügyi főtanácsos beszélt a kagylóba. – Persze, óvakodom nagydobra verni – mondta azután a körzeti megbízott. – Senki sem tud meg semmit. Hivatalosan nem foglalkozunk a dologgal… Pontosan úgy van, ahogyan mondja, itt is előfordulnak olyan földhözragadt titkok, mint a rejtélyes éjszakai teherautószállítmányok… Igen, akkor mindkettőjüket szívesen látom. Ezzel letette a kagylót és Ellen felé fordult. – Brink bűnügyi főtanácsos is vele jön. Nataniel barátja, és ha jól tudom, távoli rokona. Maga Nataniel előbb felhív, és részletes beszámolót adok neki. Viszont két-három órába is beletelik, amíg ideérnek, így azt javaslom, foglald el odafent az egyik díványunkat, és próbálj meg pihenni. Sinclairnénak megemlítem, mi történt, de úgy állítom be, mintha részedről csupán hisztéria lett volna, amivel nem érdemes törődni. Ugyanis nem akarjuk, hogy bárki is megsejtse, hogy tüzetesebb vizsgálatot szándékozunk végezni az ódon fogadóban. Van kulcsod hozzá? Nagyszerű, akkor kölcsön vesszük tőled. Ma éjjel lesbe állunk. Ellen megborzongott. Köszönettel elfogadta a felajánlott díványt. Abban persze biztos volt, hogy egy pillanatra sem tudja lehunyni a szemét! Nataniel? Milyen furcsa név! Nyilván olyan látnoki erejű rozoga vénember, aki varázsvesszőjével felkutatja a vizet, illetve megtalálja az emberek elveszett pénztárcáit és hasonló holmiját. Hú! Ő bizony nem lehet segítségemre. A NAP SUGARA a rendőrbiztosék legjobb díványára tűzve felébresztette Ellent. Vagy inkább a szobába lépő
nagydarab férfi keltette fel? Rokonszenvesnek tűnő, mackós alkatú, dús hajú ember volt. Jóindulatú szempárja barátságos érdeklődéssel tekintett a lányra. Nehogy megint beleessem valakibe – gondolta álmosan Ellen. Nemrégen vetett véget egy olyan nehéz kapcsolatnak, amelyben ő sokkal több szeretetet adott, mint amennyit kapott, s utána igencsak nevetségesnek és megalázottnak látta magát. Közelebbről elégedetten állapította meg, hogy a férfi idősebb, mint első pillantásra hitte. Negyvenöt éves lehetett, tehát Ellen szempontjából veszélytelen korban járt. Pompás! – Nataniel? – kérdezte álmosan, mivel nem ismerte a látnók teljes nevét. A jövevény azonban nem ő volt, hanem Rikard Brink bűnügyi főtanácsos. Elmondta, hogy Natanielnek hoszszabb autóutat kell megtennie, de hamarosan megjön. Ellen felült a heverőn, igyekezett megigazítani haját és ruháját. – Hány óra? – kérdezte elcsukló hangon. – Tíz. Vár a reggeli. Néhány perccel később valahogyan összeszedte magát, és a bűnügyi főtanácsos társaságában helyet foglalt a reggelizőasztal mellett. Ellen némi ártatlan csevegés után rögtön a tárgyra tért: – Ki az a Nataniel? Vagyis: milyen ember? Voltaképpen hogy hívják? – Nataniel a keresztneve. A családneve mindegy. Neki nagyon fontos, hogy névtelenségbe burkolózzék. Rokonom lévén mindketten igen különös nemzetség sarjai vagyunk, amelyet úgy hívnak, hogy… Talán a legtöbb embernél jobban ismerem. Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha egy kicsit mesélnék róla – hogy megtudd,
mennyire megbízhatsz benne. – Köszönöm, nagyon kíváncsivá tettél. Rikard Brink rövid ideig hallgatott, mintha azon tanakodna, hol kezdjen hozzá az elbeszéléshez. – Azt hiszem, előbb az apja családjáról kell szót ejtenem – jelentette ki. – Kissé elnyúlik, de a történetnek csattanója van. Nataniel atyai ágú nagyszülei valóban szó szerint vették a Biblia igéit, és mindent megtettek, hogy benépesítsék a földet. Látnod kellett volna a nagyapja gyászjelentését, amikor lelke elhagyta földi porhüvelyét. Fél hasáb telt meg csak a gyermekei felsorolásával. Abel, a hetedik fia – igen, valamennyi gyermekének bibliai nevet adott – első házassága alatt apja nyomdokaiba lépett. E módon Abel hetedik gyermeke, Efraim egy hetedszülött fiú hetedik fia lett. Ismeretes, mivel jár ez. – Fogalmam sincs róla – mondta Ellen. – Efraimnak gyógyító erejű a keze. – Hát még ilyet! – Mindenesetre ebben a hitben nőtt fel, apja, nagyapja, a többi rokon, a család megannyi barátja és a csodálok egyre növekvő köre pedig csak fokozta az önbizalmát. Gyógyulást kereső idegenek utaztak hozzá, Efraim pedig kenetteljes arckifejezéssel rájuk tette a kezét, ők meg mindnyájan elégedetten hittek a belőle áradó csodatevő erőben. Eltekintve azoktól… Ellen a rendőrtiszt rosszalló fintorából megértette, hogy Rikard Brink nem tartozik Efraim csodálóinak seregébe. – Sokan közülünk nem hittünk Efraimban – folytatta némi szünetet tartva a mackós külsejű detektív. – A kételkedők élén természetesen Christa, Abel második felesége, Nataniel anyja állt. Ő tudta az igazat, de semmit
sem szólt, mert nem akarta befeketíteni Abel első hitvesének emlékét. Christa jól látta, valójában mekkora szemfényvesztő Efraim. Tudta, hogy az emberek az önszuggesztió hatására egészségesnek kezdik érezni magukat – sőt valóban meggyógyulnak, legalábbis időlegesen. Efraim hírnevének nőttével fokozatosan gyarapodott csodálóinak száma – ő pedig, aki világéletében undok fráter volt, szemérmetlenül nagy pénzeket zsebelt be „csodálatos képességeiért”. Utána titokban a sárga földig leitta magát, hívei azonban bálványozták. Natanielre emiatt senki sem figyelt fel. Natanielt Abel nyolcadik fiának hitték. Csupán Christa, az édesanyja tudta, mi rejlik a gyermekben, megértette, mit jelenthet a sötét szemében hirtelen megjelenő aggodalmas, fájdalmas kifejezés. Késő este suttogva beszélgettek, az anya kérdezett és borzongott a kapott válaszokon. Christa nem akarta elmondani férjének a keserű igazságot – vagyis hogy az egyik fiú, Joakim valójában Abel első feleségének egy vándorprédikátorral folytatott heves és titkos viszonyából származik. Így tehát nem a kérkedő, tehetségtelen Efraim a hetedszülött fiú hetedszülött fia – hanem Nataniel. – Ez úgy hangzik, mintha tényleg hinnél ebben a babonában! – tiltakozott élénken Ellen. Rikard Brink meglehetősen fáradt arckifejezéssel nézett a lányra. – Nataniel esetében bármit elhiszek. Tudod, a hetedszülött fiú hetedik fiának adottsága csupán mellékes apróság. Nataniel sokkal több: a kiválasztottak közé tartozik. – Hogyhogy kiválasztottak? – Ezt… most nem magyarázhatom meg, mert túlságosan messzire kalandoznék. Csak annyit mondhatok,
hogy Nataniellel együtt különös nemzetségbe tartozunk, amelynek Jéghegyek Népe a neve. Valamennyiük közül Nataniel a legkülönlegesebb sarj. Ha mindent elmondanék a származásáról és a benne rejtőző természetfeletti adottságokról, nem hinnél nekem. Ezért inkább rövidre fogom a mondandómat. – Elnézést a kételkedésért! Folytasd csak, szeretnék többet hallani ennek a Natanielnek a különleges képességeiről. – Nos, valóban tud betegeket gyógyítani, de ezt nem veri nagy dobra, mert nem ez a fő feladata. Oly sok mindet tud – és szinte gyűlöli az osztályrészéül jutott csodálatos képességeket. – Vagyis nem veszi rossz néven Efraimtól az „elorzott” diadalát? – Egyáltalán nem! Boldog, hogy senki sem figyel fel rá, és retteg, nehogy felfedezzék. Nos… hatalmas feladatára készül, de légy szíves, erről ne faggass! Erről nem beszélhetek. – Értem – mondta elgondolkodva Ellen. – Mintha az előbb arra céloztál volna, hogy Nataniel névtelen akar maradni. – Pontosan. Nem akarja magára vonni a figyelmet, mielőtt megpróbálta volna végrehajtani hatalmas… feladatát. Csak azt nem értem, miképpen lehet valaki képes véghezvinni ilyen dolgot… Rikard Brink gondolataiba merült, Ellen pedig türelmesen várakozott. A rendőrtiszt utána így folytatta: – Olykor-olykor találkoztam Nataniellel nehéz gyermek- és serdülőévei alatt, és sok különös dolgot éltem át vele kapcsolatban. Egyszer például együtt mentünk a falu főútján. Natanielnek adott az anyja egy ötöst, hogy fagylaltot vegyünk belőle. Magamhoz vettem a pénzt, erre nem
elveszítettem? Nataniel mélabús szeme ekkor még álmodozóbbá vált. „A fűbe gurult el néhány harangvirág alá” mondta, mintha lélekben nem volna jelen. „Egy pitypang van mögöttük – és az út szélén egy kerek, szürke-fehér csíkos követ látok.” Egyetlen pillanatig sem kételkedtem Nataniel szavaiban. Visszafordultunk, és meg is találtuk a követ, a harangvirágokat, a pitypangot és az ötöst. Utána nagyot fagylaltoztunk. „A mama voltaképpen megtiltotta, hogy bárkinek is megmutassam, mit tudok” – mondta szégyenlős mosollyal Nataniel. „Csak hát akkora kedvem támadt fagylaltra.” Tudta, hogy nem fog eljárni a szám. Vagy úgy – gondolta Ellen. Igazam van, olyan látnók, akiből az emberek hasznot húznak, de a háta mögött kiröhögik. Különc alak lehet, a falu bolondja. Rikard megállás nélkül beszélt és beszélt: – Vagy amikor egy évvel később borzalmas élmény érte. Nataniel hirtelen szörnyű fájdalomtól kuporodott össze és levegő után kapkodott. Elszörnyedve figyeltem, milyen küzdelmet folytat, és megálltam jajgatás nélkül, amikor az ujjai mély nyomokat hagytak a karomon. „Nem jutok ki”, nyöszörögte elfúló hangon. „Emelkedik a víz, és nem jutok ki!” Végül lecsillapodott, de egy szóval sem akart az előbbiekről beszélni, csupán kétségbeesve ült jó ideig. Másnap a lakóhelyünktől egy kilométerre lévő tó mélyéről felhúztak egy autót. Mind a négy utasa vízbe fulladt, nyilván ugyanabban az időpontban, amikor Nataniel fájdalmas élményen ment keresztül. Ezt azonban soha senkinek sem mondtuk el. Tizenkét esztendős korában kékes fényt látott atyai nagyanyja feje körül. A fény napról napra tisztább és erősebb lett, míg végül a nagymama egy hét múlva meghalt. Máskor látogatóban jártam náluk és kettesben sétálni indultunk. Útközben betértünk egy igencsak ké-
tes hírű család lakta rozoga kalyibába. Nataniel utána azt mondta, hogy nagyon rossz érzés fogta el. Én csak annyit láttam, amint addig nézett a szutykos fiatalaszszonyra, amíg az rámripakodott, hordjam el magamat azzal a kölyökkel egyetemben. A nőszemély másnap önként jelentkezett a rendőrségen, a házkutatáskor pedig boltokból lopott árukkal tömve találták a kunyhót. Natanielt senki sem hozta összefüggésbe a némber hirtelen bűnbánatával. Jaj, százával sorolhatnám még a hasonló apró epizódokat. Mennyire lehetetlen kártyázni vele, hiszen mindig tudja, mi van az ellenfelénél, hogyan mondta meg előre, hogy a kanyarban szembejön velünk egy autó és… ennyi éppen elég volt. Azután néhány évre elváltak az útjaink, rendőri hivatásom nagyon igénybe vette az időmet, ezenkívül kis családommal együtt eléggé meszsze laktam tőle… Nos, egy napon rendkívül bonyolult ügy felderítésével bíztak meg. Tele volt ellentmondásokkal, homályos pontokkal, sőt némi természetfeletti elemet is tartalmazott. Ekkor jutott eszembe Nataniel. A felkutatása nem bizonyult könnyű feladatnak, mert a kopár hegyekbe vonult vissza gátőrnek, ugyanis így akarta elkerülni azt a rengeteg benyomást, amely más emberekből áramlott rá. Megjött – és egyetlen pillanat alatt megoldotta a rejtélyt. A természetellenesnek tűnő dolgok – mert azonnal megállapította, hogy ilyesmiről szó sincs – helyes fénybe való beállításával hátramaradtak a soványka tények. Nekünk már csak a bűnösökre kellett lecsapnunk. A rendőrség azóta többször vette igénybe a segítségét, például megmagyarázhatatlan eltűnéseknél, állítólagos kísértethistóriák tisztázásához, és így tovább. Feltűnő, milyen gyakran hárítják az emberek babonás jelenségekre, szellemekre, ördögökre a felelősséget, amikor bűncselekményt követtek el.
– Eddig azt hittem, hogy a rendőrség nem hajlandó együttműködni a Natanielhez hasonlókkal. – Nem is, mert a legtöbb rendőr kételkedik bennük. Vannak azonban kivételek, például az itteni biztos. – De hogyan egyezhet bele Nataniel, hiszen ha jól értem, gyűlöli ezt a képességét? – Valóban – mosolyodott el Rikard Brink. – Keservesen gyötri, de egy kissé büszke is rá, még ha nem is akarja bevallani. Ha akarod, nevezd gyűlölet és szeretet elegyének. Ezenkívül szívesen old meg rejtélyeket. – Tehát ezt is meg akarja oldani? – Azonnal igent mondott. És tudod, miért? – Fogalmam sincs. – Miattad. Ellen elpirult. – Ismer engem? Csak nem lát ilyen messziről, vagy valami hasonló kellemetlen dologról van szó? – Nem lát. És légy nyugodt, valóban nem tud gondolatokat olvasni. Szerintem legalábbis nem, bár ezt még sohasem gondoltam végig. Két olyan mozzanat akadt a történetedben, amely roppantul felkeltette az érdeklődését. Arról viszont hallgatott… hogy mi is volt ez. Csak annyit mondott, hogy a lány szerepe az egészben igencsak figyelemreméltó. – Nem hitt volna nekem? – kérdezte csalódottan Ellen. – Á, dehogy, sőt. Ellen egy kis ideig a gondolataiba merült. – Hűha – szólalt meg végül. – Hogyhogy hűha? – Ha Natanielre gondolok, kellemetlen nyomást érzek a mellkasomban, talán együttérzésből. – Megérted őt? – kérdezte szelíd hangon Rikard. – Megérted a fájdalmát?
– Ehhez van bizonyos indíttatásom – válaszolta kelletlenül a fiatal nő. – Gondoltam – bólintott Rikard. – Ne hidd, hogy különben bárkinek ilyen sokat mesélnék Natanielről. Most azonban kivételt tettem, részben amiatt, amit mondott, részben mert neked ugyanaz a kifejezés jelenik meg a szemedben, mint neki. El nem tudnám magyarázni, miféle kifejezés. Ha érted, mire gondolok, akkor leginkább a végtelenség valamiféle megjelenésének mondanám. Ellen nem igazából értette, mire céloz a rendőrtiszt. – És milyen, mint ember? Olyan, mint Efraim, aki valóban nem tűnt túl rokonszenvesnek? – Natanielben semmi sincs Efraim túláradó önteltségéből. Legtöbb rokona szakított is Efraimmal. Nataniel… különös ember. Lelkileg erős, roppant erős, mégis sebezhető. Meg aztán hatalmas teher nehezedik… De már hallom, hogy közeledik az autója. Elémegyek az irodába. Ha itt végeztél, gyere utánam! Ellent hirtelen olyan erős idegesség fogta el, hogy hidegnek és nyirkosnak érezte a kezét. Rikard Brink az ajtóból még hátrafordult. – Egyébként… Ha bemutatkozol, ne nyújts kezet neki! Nataniel a legszívesebben elkerüli a kézfogást, mert rengeteg felesleges benyomást nyer általa. Így tehát senkit sem üdvözöl ezen a módon. Ellent ez sem nyugtatta meg különösebben.
3. fejezet ELLEN EGY KIS IDEIG HAGYTA, hadd beszélgessen a két férfi. Mindazok után, amit Natanielről hallott, öszsze kellett gyűjtenie meglévő csekély bátorságát. Az előbbi csodálatos történetek semmit sem árultak el Nataniel életkoráról vagy külsejéről, csupán annyit, hogy rabul ejtő a szeme. Akkor tehát mélyfekete lehet. Mindez túl regényesnek hatott, Ellennek pedig nem tetszett. Vagy mégis látnoki erejű vénség lenne? Nem húzhatta tovább az időt. Gyors pillantást vetett a tükörbe. A kócos hajtömeg alól rémült, hatalmas szempár meredt elő. Milyen sápadt! Hirtelen elfogta a nevethetnék. Úgy nézek ki, mintha fogorvoshoz készülődnék, vagy mint egy kalandregény hősnője, akit magához hívatott a sejk. Már csak az hiányzik – gondolta nevetve. De amikor leért a lépcsőn, újra elfogta az idegesség. Az irodából hangok szűrődtek ki, ő pedig a nadrágjába törölte izzadó tenyerét, és közelebb lépett. – Éppen itt jön a lány – jegyezte meg a körzeti rendőrbiztos. Az újonnan érkezett férfi, aki háttal állt az ajtónak, ennek hallatára Ellen felé fordult. Nataniel meglepően fiatal volt, nagyjából huszonöt esztendős. Magas növésű, széles vállú, erős kezekkel. Sötét haját nyilván igen gyakran kellett nyírni. Ellen később a részletekre is felfigyelt: az egyszerre érzékeny és akaraterőről tanúskodó szájra, a széles homlokra és az erőteljes arccsontokra. De most, a körzeti rendőr irodájában csupán a fiatal férfi szeme kötötte le. Éppen elég mélabú áradt belőle, ám a lányt nem ez ragadta meg. Nataniel szeme sárga volt, Ellen soha nem gondol-
ta volna, hogy valakinek ilyen sárga lehet a szeme! Tekintetének sajátságos izzása egy kissé meg is ijesztette. Nataniel leplezetlen érdeklődéssel, csodálkozással pillantott rá, olyan módon, ahogyan korábban még soha senki. Ellen félénk mosollyal viszonozta a fiatalember mustrálgatását. Hiszen ez egy klassz pasas! – gondolta, visszaesve a régi diákzsargonba. – Kedves Nataniel – szólalt meg Rikard. – Valóban vonzó teremtés, de még sohasem láttam, hogy ennyire behatón tanulmányoztad volna a lányokat. – Nem a külseje iránt érdeklődöm – válaszolta halk, gyengéd hangjában enyhe türelmetlenséggel Nataniel. – Nagyon különös dologról van szó, amelyhez hasonlóval eddig sohasem találkoztam. – Ezt te mondod? – mormogta Ellen. – Én magam is ugyanezt gondoltam rólad. Nataniel felocsúdott bénultságából, és kinyújtott kézzel elindult a lány felé. – Mit csinálsz? – kérdezte elképedve Rikard Brink. Ellen kitalálta Nataniel szándékát, és kezet fogott a fiatalemberrel. A következő pillanatban hihetetlen dolog történt. Ellen önkéntelenül visszahőkölt, az ő reagálása azonban csekélység volt Natanieléhez képest. A fiatal férfi arcához kapta a kezét, és elgyötörve felnyögött. Egyikük sem szólt semmit. Nataniel kevéssel később leeresztette a karját, és sugárzó arccal bámult Ellenre. – Te érzed – mondta szinte áhítattal. – Láttam, amint viszonzod. Mondd el, hogyan! Nagyon fontos, hogy tisztázzuk ezt a kísértethistóriát, amely talán nem is az. Gondold csak végig! Mit éreztél? Fejezd ki magad minél pontosabban! Ellennek nem kellett sokáig gondolkoznia. Felemelte
a fejét és a fantasztikus sárga szempárba nézett. – Megrémültem – vágta rá. – Olyan volt, mint… minek is nevezzem? Figyelmeztetésnek? A férfi szemében égő fény még erőteljesebbé vált. – Úgy van! Köszönöm, Ellen! Részletesebben is kitérnél arra, miért rémültél meg? – Valamilyen erőteljes érzés volt. Ennél jobban nem tudom leírni. És te… mit éreztél? – kérdezte zavartan Ellen. A fiatalember szeme mélabúsan fátyolossá vált. – Sokkal többet. Láttam, amint… – mondta, de azonnyomban elharapta a mondat folytatását. – Kár – fejezte be csalódottan. Ellen ostoba módon sértve érezte magát. Hihetetlenül fontossá vált számára, hogy jelentsen valamit e rendkívüli személyiségnek. – Túlléptem az illem határait? – kérdezte elhaló hangon. Nataniel mintha álomból riadt volna fel. – Mit mondtál? Ó, nem, másra gondoltam. Teljesen másra. A fiatalember sokáig tanakodva nézett a lányra, majd csodálkozva így szólt: – Ki vagy te, Ellen? – Én? – felelte zavartan az ifjú hölgy. – Ellen Knutsen vagyok. Oslóban lakom a szüleimnél, de készségesen elköltözöm tőlük, csak találjak megfelelő lakást. Semmi különös nincs velem. Eltekintve… Nem, nem. – De igen! Mi volt az előbb az ajkadon? – Nem, nem akarok másokat is belekeverni. Nataniel bólintott, mintha tiszteletben tartaná, hogy Ellen nem akar elárulni más embereket. – Beszéljünk inkább a ma éjszakai közjátékról! Kis
időre négyszemközt maradhatnék Ellennel? Mivel a rendőrbiztosnak szüksége volt az irodájára, az apró kijózanítócellát ajánlotta fel a bizalmas beszélgetés céljára. Ellen úgy vélte, a hely tökéletesen illik az elmúlt napok őrült eseményeihez. Nataniel hozott egy széket és felajánlotta Ellennek, ő maga a priccsre telepedett. A szűk helyiségben nagyon közel kerültek egymáshoz, de a férfi nem fogta meg a fiatal lány kezét. Ilyen közelről nézve távol állt a klasszikus szépségeszménytől, arca mégis varázslatosan vonzónak hatott, mint minden erős jellemé. Ellen úgy érezte, hogy e rendkívüli egyéniség barátságának vagy elismerésének legkisebb jeléért is a tűzbe menne. – Elhatároztuk, hogy ma éjszaka mind a hárman odamegyünk a szobádba – mondta Nataniel. – Én pedig azt akarom, te is tarts velünk. – Nem! – kiáltott fel hevesen a lány. Jaj, jaj! Hát ennyit ér a lelkesedése? Tűzbe menne a barátságáért… Szép szavak. Azután még az éjszakai nyugalmát sem áldozná fel érte! – Sajnos, szükség van rá – mondta halkan a férfi. – Ugyan miért? – Erről most inkább hallgatnék. Majd megtudod, ha túl leszünk az egészen. Semmiféle nyomasztó kísérletnek sem fogunk kitenni. Egyetlen dologra kérlek: maradj a szobádban, viselkedj tökéletesen passzívan, egyikünk pedig állandóan melletted lesz. Ellen sokáig nézett a varázslatosan sárga, barátságosan várakozó kifejezésű szempárba. Azután vonakodva bólintott. – Remek! – kiáltott fel a férfi. – Nataniel… – Tessék?
– Úgy véled, hogy… ööö… az volt? – Kísértetre gondolsz? Éppen azért vagyok itt, hogy kiderítsem. Rikard és a körzeti biztos szerint hús-vér emberről lehetett szó. Erre a feltételezésre megvan a maguk nyomós oka. Akad azonban néhány zavaró mozzanat a történetedben… – Igen, ezt már Rikard is említette. Szerinte két dolog is zavarba ejtő. Ugyan mi? – Az elsőről most ne ejtsünk szót, de az előbb odafent éppen emiatt fogtam meg a kezedet. Bizonyosságra akartam szert tenni valamivel kapcsolatban. – És megbizonyosodtál? Nataniel tekintete a távolba révedt. – Többé-kevésbé meg. Ám egy másik, ijesztő mozzanat is közbeszólt, amellyel egyáltalán nem számoltam. Úgy ért, mintha bomba robbant volna. Ha elrendeztük az itteni históriát – azt hiszem, ma éjjel meg is fog történni –, akkor útjainknak el kell válniuk, Ellen. Muszáj, feltétlenül. – Kár – csúszott ki Ellen ajkán, majd villámcsapásszerűen eszébe jutott valami. – Ezért mondtad, hogy kár? Nataniel arcán mosoly jelent meg, mire a cella is mintha világosabbá vált volna. – Igen, ezért. – Köszönöm! – mondta a lány. Egy ideig fény, melegség és barátságos derű járta át mindkettejüket. – És a másik dolog, amely megzavart? – Igen, erre nagyon szeretnék magyarázatot kapni! A beszámolóban állandóan utalás történt valamilyen gyermekkorodban bekövetkezett eseményre. Vagy talán azért nem akarod elmondani, mert egy másik személyt is bele kellene vonnod?
– Nem, teljesen másról van szó. – Tehát két titkod van? – Így is mondhatjuk. A második azonban családi botrány. – Értem. Akkor ugorjuk át, de ami azt a bizonyos gyerekkori eseményt illeti… Szívesen meghallgatnám, mit éltél át annak idején. A félelem azon nyomban hurokként kezdte fojtogatni. Keze ösztönösen Natanielét kereste. – Egek! – szörnyedt el a férfi. – Micsoda rémület! Mi volt az? Mesélj! – Nem bírom! – mondta gyorsan Ellen. – Képtelen vagyok beszélni róla. Túlságosan… ködös. Túlságosan felzaklat. Talán később. Most ne, mert még mindig az éjszaka történtek hatása alatt vagyok. Nataniel enyhén megszorította a fiatal nő kezét, majd elengedte. – Megértem – mondta gyengéden. Ellen tudta, hogy igazat beszél. – Ki fogjátok nyitni… azt a bizonyos ajtót? – kérdezte félénken. – Attól függ. – Mitől? – Valóban veszéllyel jár-e a felnyitása. – Honnan tudhatod? – Nagyon hamar rájövök. Az élettelen dolgoknak is megvan a maguk kisugárzása. Nataniel ezzel felállt, Ellen pedig elvörösödött, amikor meglátta, mennyire betölti izmos, férfias alakja a csöpp kijózanítót. – Ne menjünk vissza a többiekhez? – kérdezte az fiú. – Ho… hogyne – dadogta Ellen, akit szabályos sokk ért. Eddig nem gondolt Natanielre mint férfira. Azt akarta, legyen ő csak a mester, akitől gyermekként ta-
nul; nem akarta elveszíteni a lelki egyensúlyát. Elhatározta, a hátramaradó rövid időben is gyermekes csodálattal viseltetik iránta, mert ez sokkal kellemesebbnek tűnt, mint ha férfiként tekintene rá. – Végre megvagytok – mondta a körzeti megbízott, amikor visszatértek az irodába. – Nos, mi lesz? Ellen is velünk jön? – Igen – felelte Nataniel. – Nagyszerű – bólintott a rendbiztos. – Időközben beszéltem Sinclairnéval és azt mondtam neki, borzalmasan megrémültél, így holnapig itt maradsz, akkor majd visszatérsz a munkádhoz. Nyugalom! Ez, azt hiszem, immár kevéssé aktuális. Ha Brink főtanácsos úr és jómagam feltételezései helytállóak, akkora botrány lesz, hogy a fogadót egy időre be kell zárni. Amennyiben tévedtünk volna – érted, mire utalok –, nincs olyan földi hatalom, amely megtagadhatná tőled, hogy otthagyd a fogadót. – Nincs harmadik lehetőség? – kérdezte csendesen a lány. – De igen, van – válaszolta a rendőr. – Az éjszaka átéltekre még egy harmadik magyarázat is létezik. Azonban bárhogy legyen is, ma éjjel megtaláljuk a rejtély kulcsát. Ellenre különösebben nem ragadt át a derék biztos lelkesedése. Rikard és Nataniel egy közeli szállodába indult, Ellent pedig újra ágyba parancsolták, mert az előttük álló éjszakán valamennyiüknek kipihentnek kellett lennie. MIUTÁN ESTE az összes iparos és a személyzet elment, az alkonyi félhomályban négy alak lopakodott a fogadó felé. Ellen a kulcsával kinyitotta a hátsó ajtót, majd mindnyájan bementek. Villanygyújtás nélkül ha-
ladtak át a konyhai szárnyon, és az épület legrégebbi részébe vezető keskeny lépcsőn. A lányt már a lépcsőn remegés fogta el. – Próbálj uralkodni az idegeiden – suttogta Nataniel. – Semmi bajod sem eshet, amíg veled vagyunk. A férfi mindig tudta, mit érez éppen a fiatal lány. A három izmos férfi szinte betöltötte a kis szobát. Időközben valaki úgy-ahogy kijavította az ablakot és eltávolította a hozzákötött lepedőt. A rendőr azzal magyarázta meg Ellen éjszakai szökését, hogy néhány komisz kölyök hatolt be az épületbe, és csaknem holtra rémítették az ifjú portásnőt. Odakint keservesen nyikorgott a fogadó cégére. – Tessék, foglaljanak helyet – mondta zavartan Ellen, hiszen a szobácskában alig akadt olyan hely, ahová leülhettek volna. – Majd később – intett Rikard. A bűnügyi főtanácsos szavai rosszat sejtettek. A lánynak fogalma sem volt, milyen tervet ötöltek ki. – Beszélhetünk hangosan? – kérdezte aggódva. A három férfi tanácstalanul nézett egymásra. – Amondó vagyok… lehetőleg kerüljük el – válaszolta némileg zavartan a rendőrbiztos. – Mint említettem, három lehetőség van… Legelőbb talán egy pillantást kellene vetnünk arra az ajtóra. – És ha meghalnak! – suttogta hangjában naiv elszörnyedéssel Ellen. – Natanielnek meg kell állapítania, fenyeget-e onnan életveszély. Induljunk! – De hiszen… – tiltakozott gyámoltalanul a lány. – Jaj, persze – sóhajtott fel Rikard. – Hiszen valamelyikünknek veled kellene maradnia. A helyiséget csönd ülte meg. A zömök, biztonságot sugárzó rendőrbiztos kezét a kilincsre téve, némileg
türelmetlenül már az ajtóban állt. Rikard és Nataniel tétován, egyben várakozóan tekintett Ellenre az egyre erősebbé váló homályban. Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy mind a hárman szemügyre akarják venni azt a hírhedt ajtót. – Most meg kellene sértődnöm – nevetett fel erőltetetten a lány. – De megértem. Menjenek csak! A folyosó sarkáig eljövök, mert nem akarok egyedül maradni. De ne számítsanak rám, ha bármi is történik! Mielőtt hátra tudnának fordulni, én már lent járok a faluban! Szavai hetyke fogadkozásnak tűntek, amíg három erős férfi között állt a szobában. Ám amikor a folyosón haladt a többiek után, megfeszültek az izmai, és félénken pislogott hátra, a lépcső sötét torka felé. A biztonság kedvéért a folyosó elágazásába állt, kezével a fal durván ácsolt faburkolatát markolva, készen arra, hogy hanyatt-homlok meneküljön bármelyik irányba. Natanielt egyébként helytelen lett volna erősnek nevezni. Tekintélyt parancsoló lényében volt valami légies, nem evilági, amin a lány nem tudott kiigazodni. A fiatal férfi keze néha egy madárszárny fürgeségével mozgott. Ellennek ilyenkor az a benyomása támadt, hogy Nataniel valóban madár, és bármelyik pillanatban a levegőbe emelkedhet, sorsukra hagyva a renyhe, darabos földlakókat. Hőseink nem mertek világosságot gyújtani, így a folyosó a mély ablakréseken át beszűrődő szürkés félhomályba burkolózott. Ellen ki tudta venni a többi, fehérre festett ajtót, arról viszont csak sejtette, merre is van. Igyekezett nem arra nézni, pillantását mégis vonzotta a folyosó vége. A három férfi tiszteletteljes távolságra megállt az alacsony nyílás előtt. Mindenki Natanielre várt. A különös fiatalember habozva közelebb ment, majd
az ajtótól fél méterre megállt, tekintete végigpásztázta az ódon, festetlen ajtókeretet. Ellen izgalmában lélegezni is elfelejtett. Ellen felidézte az előző éjszaka hallott hang emlékét. Valaki lemondóan az ajtónak dőlve a padlóra rogyott, majd vigasztalanul felsóhajtott. Képzelődés lett volna, vagy gyilkos szándékkal akarták holtra rémíteni, vagy pedig…? Nataniel tenyerét az ajtó felé tartva lassan felemelte a kezét. Ellen igyekezett szemmel tartani, mit is csinál. Nem hitte, hogy a csodálatos képességű ifjú hozzányúlna az ajtóhoz. Nataniel körözve végigvezette kezét az ajtó deszkájának teljes felülete fölött… Utána némán állt egy darabig. Végül gyors elhatározással a korhadt fára helyezte a tenyerét. Ellen visszahőkölt rémületében. Nataniel azonban nem rogyott össze holtan, s Ellen megkönnyebbülten fellélegzett. A természetfeletti képességekkel megáldott fiatalember hosszasan, alaposan végigtapogatta az ajtó fáját. Utána elengedte és hátrafordult a többiek felé. – Semmi veszély – suttogta. – Az ajtónak nincs saját ereje. Az egészben az volt a legijesztőbb, hogy ezt a lehetőséget is számításba vette. A rendőrbiztos hanghordozásából ítélve mintha valami roppantul kényelmetlen gondolatot forgatott volna a fejében. – Nem állhat esetleg… más erő hatása alatt? Nataniel megfontolta, mit feleljen neki. – Nem. Erre semmi sem utal. Ezen a helyen senki sem halt meg természetfeletti módon az ajtó vagy egyéb okkult hatóerő következtében. – Hát a német százados? – kérdezte Ellen.
– Bizonyára úgy halt meg, ahogyan feltételezted: túl sokat ordított. Nem sok kell hozzá, ha valakinek például magas a vérnyomása. – És a többiek, akik őelőtte kísérleteztek az ajtó kinyitásával? – Nem érzékelhető a gonosz, hirtelen halál jelenléte. Ezen a helyen semmi természetellenes sincs. Az emberek gyakran természetfeletti dolgokkal hozzák összefüggésbe a különös haláleseteket. Mindez fokozottan érvényes a régebbi időkre. Az itt állítólag előfordult legtöbb természetfeletti eset minden jel szerint nem több felnagyított mendemondánál. – Vagyis nem érzékeled a halál jelenlétét? – kérdezte Rikard. – Ezt nem mondtam – válaszolta nagyon is gyorsan Nataniel. – Éppen ellenkezőleg, érzem, hogy erős… Nos, ami a lényeget illeti, az itt bekövetkezett halálesetek mögött semmi titokzatosság sem lappang. – Úgy véled… biztonsággal felnyithatjuk az ajtót? – Teljes biztonsággal. – Akkor máris nekilátunk – jelentette ki határozottan a rendőrbiztos. – De hiszen nincs hozzá kulcs – szólt közbe Ellen. – Drága kislány! – mosolyodott el Rikard Brink, a nadrágzsebében kutatva. – Bűnügyi nyomozó számára nincs egyszerűbb, mint felfeszíteni egy zárat. Ezzel a körzeti megbízottal együtt az ajtóhoz indult. Miután meghallotta, hogy csupán prózai fadarabról van szó, még Ellen is közelebb merészkedett. Ő, aki mindig is bátor és felvilágosult lánynak tekintette magát, nem is sejtette, milyen gyáván viselkedik kritikus helyzetekben. Szégyen, gyalázat! Mielőtt hozzáláttak volna a rejtélyes ajtó kinyitásához, a rendőrbiztos valamennyi szomszédos ajtót sorban
kinyitotta és bezárta. – Véletlenül nem ezeket hallottad? – Nem – válaszolta Ellen. – Hiszen ezek nesztelenek. Az, amelyet egymás után két éjszaka hallottam, kísértetiesen recsegett-ropogott és nyikorgott. Arról pedig meg vagyok győződve, hogy innen, a folyosó végéről jött a hang. – Vagy úgy. Lássunk hozzá, Brink úr! Ellennek ebben a pillanatban elkelt volna valaki, akinek a kezét foghatja, Rikard azonban a zárral foglalatoskodott, Natanielt pedig nem merte zavarni. Inkább óvatosan megfogta a rendőrbiztos zubbonyának szegélyét. Rikard a nála lévő kulcskarikáról kiválasztott egy álkulcsot, és a zár után kotorászott. Megtalálta, aztán… – Furcsa – morogta. – Van valamelyikőtöknél zseblámpa? A körzeti megbízott gyenge fényű, kis lámpát húzott elő. Ellen kíváncsisága legyőzte a félelmét, és elengedte a derék biztos zubbonyát. A három férfi lehajolt és megvilágította a zárat. Hirtelen elképedve kiáltottak fel. – Nincs rajta kulcslyuk – jelentette ki Rikard. – Ezt az ajtót egyáltalán nem lehet kinyitni. A HOSSZÚ, DÖBBENT csendben szinte tolakodón hatott a folyó zúgása. A folyosó végéről nyíló apró négyszögletű benyílón besütött a holdvilág. – Miféle tréfa ez? – kérdezte a körzeti rendőr. – Csak nem vakajtó? – Nem hinném – felelte az ajtó peremét végigtapogatva a bűnügyi főtanácsos. – Igazinak tűnik, és nyomásra leheletnyire behajlik. Kulcslyuk viszont nincs. A zár vasalása alatt csak fa található. Minden jel szerint belülről reteszelték be.
– Most aztán nagyon szórakoztató dolgot mondtál – jelentette ki kedvetlenül a körzeti megbízott. – És nem rakhatták át a zárat? – kérdezte Nataniel. – Úgy, hogy a kulcslyuk most a vasalás alatt található? Lágy hangja gyógyírként hatott Ellen felzaklatott idegeire. A férfiak megvilágították a zárat. – Semmi nyoma sincs, hogy átrakták volna – jelentette ki Rikard. Mind a hárman fokozódó gyanakvással lassan Ellen felé fordultak. A lány zavartan nézett egyikükről a másikra. A homályban a három férfi elmosódó arcából csak a sötét szemüregek rajzolódtak ki egyértelműen. – Én tényleg… – nyögte ki nagy keservesen. A rendőrbiztos a sötétben is kivehető módon keserűen gúnyos képet vágott. – Ifjú hölgyem, a történeted egyre cseppfolyósabbá és lehetetlenebbé válik. Nem vagy véletlenül mitomán? – Mi… mitomán? – Igen. Kóros hazudozó, aki elhiszi a saját maga által kitalált történeteket. Ellen gyámoltalanul rázta a fejét. Ugyanolyan értetlenül állt szemben a történtekkel, akár a három férfi. – Ellen nem kóros hazudozó – mondta határozott hangon Nataniel. – A múlt éjszaka megtörtént dolgot élt át. – Ezt meg honnan tudhatod? – kérdezte Rikard. – Mégis van ezen a helyen rejtélyes kisugárzás? – Olyan sűrű, mint a tejbegríz – felelte a látnok. – Hiszen éppen az előbb azt mondtad, hogy az ajtónak nincs ereje – jegyezte meg támadó éllel a rendőrbiztos. – Az ajtónak nincs is – válaszolta Nataniel.
– Miféle kisugárzásra gondolsz? – kérdezte tiszteletteljes hangon Rikard. – Nem tudom – simított végig a homlokán Nataniel. – Kellemetlen. Oly sok érzésről tanúskodik. Kétségbeesés, magány, gonoszság, bosszúvágy, mohóság, harag, remény, vágyakozás és reményvesztettség torlódik egymásra. De a legerősebb benyomás a közönséges, hétköznapi csalás. – Ez kissé erős volt – mormogta a körzeti megbízott. – Nem érzékelsz valami kellemesebb érzelmet? – Nem! – csattant fel Nataniel. – Semmi kellemeset sem észlelek. – Most ránk célzol, vagy a helyre? – kérdezte diszkrét köhécselést követően Rikard. – Arra célzok, ami az ajtó mögött található. Ocsmányság árad át rajta. – Valamit kifelejtettél a felsorolásból, Nataniel – jegyezte meg a bűnügyi főtanácsos. – Érzékeled a halál jelenlétét? Nataniel hevesen elfordult. – Ebben az esetben ez lényegtelen – mondta csaknem haragosan. A rendőrbiztos felsóhajtott. – Elegem van abból, hogy itt álldogáljak és árnyalakokhoz suttogjak. Menjünk vissza Ellen szobájába, ahol legalább látjuk egymást és hangosan beszélhetünk. A csepp helyiségbe való visszatérésnek mindannyian nagyon örültek. A rendőrbiztos az ágy legnagyobb részét lefoglalta. Nataniel hátát a falnak támasztva a padlóra ült, Ellen pedig egyfajta rokonszenvtől vezérelve mellé telepedett és Rikardnak engedte át a széket. A lány fején zavart gondolat villant át: még mindig a hálóinget viseli a felsőruhái alatt. Mikor nyílik végre lehetősége arra, hogy az alkalomnak megfelelőbb viseletet
öltsön? – Most pedig mitévők legyünk? – kérdezte. – Mihelyt megvirrad, feltörjük az ajtót – mondta a rendőrbiztos. – Baltával verjük szét. – Érdemes? – kérdezte Rikard. – Minden okunk megvan rá – vágta rá Nataniel. – Az igazat megvallva, én nem vagyok ennyire biztos benne – mormogta a körzeti megbízott. – Attól tartok, így elriasztunk egy-két gazfickót. A többiek igyekeztek követni a derék közeg gondolatmenetét. – Még nem mondtad, Nataniel, hogy a rendőrségre tartozik-e az, amit Ellen átélt, vagy pedig… nem ennyire földhözragadt jelenséggel állunk szemben – szólalt meg Rikard. Ellen feszülten várta a választ. Az igazat megvallva rettegett tőle. Nataniel jócskán hagyott magának időt a válaszadásra. Végül így szólt: – Bárcsak felelhetnék a kérdésedre, de az egész anynyira zavarba ejtő. Odaát a benyomások olyan elegyével állunk szemben, hogy nem tudtam kihámozni a lényeget. – Vagyis történt egy s más ezen a helyen? – Kétség sem férhet hozzá. – Láttad, mi van az ajtó mögött? – kérdezte a magas rangú rendőrtiszt. Nataniel karját a térdére helyezte, és nyugtalan fintorral meredt a plafonra. – Kicsi és sötét helyiséget láttam, a falai csupasz fatörzsekből valók. Ezenkívül valamit, amit nem értek, és ami nem tartozik oda. – Hogyan nézett ki az a valami? – Nagy, kerek… Sok volt belőle. Nem tudtam meg-
ragadni. Nataniel egyre jobban elképesztette Ellent. Rikard minden jel szerint tisztában volt rendkívüli képességeivel, ugyanis mindig a megfelelő dolgokra kérdezett rá. Ezzel szemben a rendőrbiztos a döbbenettől tátogva meredt Natanielre. – Más egyéb? – Nincs… nem láttam. Válasza Ellenre vetett gyors oldalpillantás és némi habozás után született meg. Rikard nem tett fel több kérdést. A két távoli rokon valószínűleg nagyon jól ismerte egymást. Ekkor a külső csendet kis időre egy teherautó motorja törte meg. – Mondd csak – fordult óvatosan Ellen a mellette ülő férfihoz, – miért kérted, hogy én is itt legyek, hiszen eddig egyáltalán nem voltam hasznotokra. A lányt Nataniel válasza sem tette okosabbá. – Hány óra van? – Éjfél. – Múlt éjszaka hány órakor hallottad azt a lényt? – Később. Nem tudom. – Négy óra tájban zörgetett be nálam – mondta a rendőrbiztos. – Akkor várunk. – De mit csináljak? – kérdezte félénken Ellen. – Semmit se csinálj! – csattant fel Nataniel. – Semmit sem értesz? Nem érted, hogy rá kell jönnöm arra, van-e olyan nagyon szokatlan tulajdonságod, amelyet én könnyedén… Nem, felejtsd el – mondta bosszúsan. – Bocsásd meg, hogy ennyire lobbanékony vagyok! Gyakran viselkedem így, amikor ehhez hasonlóan megerőltető és nehéz ügyekkel akad dolgom. Ellen bólintott. Nagyon sajnálta, hogy a fiatalembert
bosszúság fogta el miatta, de meg tudta érteni. És Nataniel őszintén kért elnézést. – Az efféle rejtélyek roppantul próbára teszik az erejét – magyarázta suttogva Rikard. – Amint rájön, miről van szó, azonnal megnyugszik. – Tehát nem tudod, mivel van dolgunk? – mormogta a rendőrbiztos. Nataniel sápadtnak és kimerültnek hatott. – Nem. Annyira zavaros az egész. Ezért kell Ellent segítségül hívnom. A fiatalember hirtelen elhallgatott, a rendőrbiztos pedig “pszt!”-et suttogott. A földszintről csendes, lassú léptek közeledtek.
4. fejezet ELŐSZÖR DERMEDTEN ültek, de amikor az óvatosan settenkedő léptek elérték a lépcsőt, mind a négyen nesztelenül felálltak, a szoba pedig újra reménytelenül kicsinek bizonyult ennyi ember számára. – Ugyanazok a léptek, mint tegnap éjszaka? – suttogta a bűnügyi tanácsos. – Nem tudom – válaszolta Ellen. – Talán. Nem vagyok biztos benne. Először azonban felülről jöttek. – Lényegtelen – súgta oda Nataniel. – Alhattál, amikor az éjjeli látogató felment a lépcsőn. A körzeti megbízott az ajtó felé indult. – Várj! – suttogta Rikard. – Hagyd, hogy elmenjen a barátunk! A barátunk… Ez aztán jól illett az odakint tovasettenkedő emberre! Ellen mégis hálát érzett a nagydarab rendőrtiszt iránt, amiért például nem „hazajáró léleknek” nevezte. A léptek eltávolodtak. Ellen ösztönösen Nataniel kezét kereste, ő azonban gyengéden eltolta magától. Az ifjú a fejét ingatta, s a lány megértette, miért utasítja vissza. Szabadnak kellett lennie ahhoz, hogy csakis a folyosóról érjék benyomások. A lépések csendesen, óvatosan és tompítva haladtak el odakint a folyosón. Ellen feszült figyelemmel ráncolta a homlokát. Enyhe bizonytalanság fogta el… Az egyik padlódeszka recsegett. Nataniel azonnal a lányra nézett. Ellen tagadóan rázta a fejét. Az előző éjszakán egyetlen deszka sem reccsent meg. – Nem feltétlenül lényeges – suttogta Rikard. Ellen kételkedett. Emlékezetébe idézte az első napot,
amelyen Sinclairnéval együtt bejárta az épületet, és lépteik alatt odakint végig recsegett a padló. Amikor az ismeretlen befordult a folyosón, elhalkultak a léptei. A szobában lapuló négy ember behatóan fülelt. A szállodát mélységes csend ülte meg. Azután valamennyien irdatlan, nyöszörgő recsegést hallottak, amely mintha valamilyen ősöreg ajtótól származott volna. Ellen szeme kitágult a döbbenettől. – Gyerünk – súgta oda a többieknek a rendőrbiztos. Kilopakodtak a folyosóra. Ellen habozott, aztán két rossz közül a kevesebb magánnyal járót választotta. Sebes léptekkel közelítették meg a benyílót. Túl későn érkeztek. Szemük láttára csukódott be az az ajtó, amelyet soha senki nem akart kinyitni, a folyosón az előbb végigsettenkedő lénynek pedig nyoma veszett. A rendőrbiztos a foga között sziszegett néhány keresetlen szót. – Láttad, amit én láttam? – kérdezte Natanieltől Rikard. – Igen. A becsukódó ajtó nagyon nagy volt. – Pontosan így van. Ez az ajtó pedig igencsak kicsi. Annyira halkan mozogtak és beszéltek, hogy a rejtélyes szobába az imént belopakodott alak nem hallhatta őket. – Van onnan más kijárat is? – kérdezte a rendőrbiztos. Nataniel válaszul a fejét rázta. A személyisége tehát olyan lenyűgöző, hogy még a két lábbal a földön járó rendőr is azt hiszi róla, tudja, mi található csukott ajtók mögött. Ellen immár Nataniel fenntartás nélküli csodálói közé tartozott.
Noha a rejtélyes ajtóhoz kapcsolódó sok titokzatos és szörnyű eseménytől megfájdult, a gyomra, mégis kisebbfajta győzelmet érzett. Most legalább látják, hogy nem a bolondját járatta velük. Éjszakánként valóban járkált erre valaki. De mi a helyzet a kicsi ajtó helyett kinyíló naggyal? Erre a rejtélyre gondolva borsódzott a háta. Talán valaha nagyobb ajtó állt ezen a helyen, és azon ment át a kísértet? Nem szabad megint rémeket látnia! Rikard éppen felemelte a karját, hogy megvizsgálja a reménytelenül csukott ajtót, amikor egyszerre megtorpant. – Be a szomszédba! – suttogta, és kinyitotta a hetes szobát. Valamennyien beosontak, de résre hagyták az ajtót. Most már Ellen is hallotta, amint még valaki jön fel a lépcsőn. Uramatyám! – gondolta. Úgy tűnt, mintha az újabb hazajáró lélek felbukkanása minden rémségétől megfosztotta volna a történetet, és enyhén nevetséges színezetet adott volna neki. A lány nem félt többé. És most valóban eltűnt az a korábbi, mélyen ülő rettegés. Ezt sietett is súgva Nataniel tudtára adni. – Tudom – felelte tömören a fiatalember. Ellen ebben nem is kételkedett. Az egyre erősebb hajnali világosságban a férfi arcába nézett, és felfedezte, hogy Nataniel is megértette az odakint settenkedő kísértetek komikumát, és érzékelte a fiatal nő derültségét. Ellent hirtelen ismeretlen öröm töltötte el. A titokzatos ajtó újra hosszasan nyikorgott. – Most! – adta ki Rikard az utasítást. Ellen hirtelen egyedül maradt a szobában. Odakintről
rémült ordítás hallatszott, mire ő aggódva kikukucskált. A rejtélyes ajtó visszacsúszott eredeti helyzetébe, a három férfi pedig egy kapálózó alakot fogott közre. – Gyújts villanyt! – kiáltotta oda neki a rendőrbiztos. Ellen a lépcső végéhez futva felkattintotta a kapcsolót. A folyosót a villanyvilágítás áldott fénye öntötte el. Visszafelé tartva a körzeti megbízott gúnyos hangja ütötte meg a fülét: – Ejha! Ez aztán az érdekes fejlemény. Nicolaysen úr, a fogadó korábbi tulajdonosa igencsak savanyú képet vágott a három férfi gyűrűjében. – MA ÉJJEL zsákmányra számítottunk – szögezte le elégedetten a rendőrbiztos. – Csak azt nem tudtuk, miféle halacska fog a hálónkban ficánkolni. Bizony a fülünkbe jutott, hogy évek óta, különösen télen, szórványos teherautó-forgalom figyelhető meg a fogadó körül, de sohasem tulajdonítottunk jelentőséget neki. Most pedig legyen szíves kinyitni az ajtót! Nicolaysen lassan összeszedte magát. – Az ajtót? Miféle ajtót? Éppen a kilences szobába tartottam, hogy megnézzem, véletlenül nem hagytam-e ott a szemüvegemet. – Ne hordjon össze hetet-havat! Mindannyian láttuk, amint be akart menni ezen az ajtón, de sikerült újra becsuknia. Most pedig nyissa ki! – Rémeket láttak. Azt az ajtót nem lehet kinyitni. A bűnügyi főtanácsos ekkor azonban már a fal és az ajtókeret közötti résbe nyomta és lassan végighúzta az ujjait. Hirtelen megállt a keze. – Van itt egy rigli – szólalt meg. – Világíts ide, Nataniel! – Vigyázzanak! Halál fiai, ha hozzányúlnak! – fenyegetőzött a lefülelt belopakodó.
– Az még odább van – jelentette ki hűvös hangon Nataniel. Óvatosan elhúzták a riglit. Az ajtó keretestül, mindenestül felemelkedett. Sötét hasadék tárult hőseink szeme elé. A rendőrbiztos gyorsan belökte az egyik szomszédos szobába Nicolaysent, hogy szabad legyen a keze. – Nehogy lepedőn próbáljon meg leereszkedni – figyelmeztette. – Ellen a tanú rá, mennyire nem tart az ablak, ráadásul itt sokkal magasabb a fal – fűzte hozzá némi kárörömmel. Az ismeretlen szoba ajtaja pokoli csikorgással és nyikorgással szélesre tárult. Noha odabent nem volt villanyvilágítás, mégis jól láthatták, mit rejtett az ajtó. Ahogyan Nataniel megjósolta, az ablaktalan helyiség nagyon kicsi volt, fala pedig durván ácsolt fatörzsekből állt. A ferde tető még kisebbé tette. A legfeljebb négy négyzetméternyi padlón gondosan lezárt, nagy kerek hordók álltak. Az egyik fal mentén külföldi címkéjű üvegek sorakoztak. A beépített priccsen kuporgó alak azt próbálta elhitetni velük, hogy egyáltalán nincs is ott. A rendőrbiztost azonban nem sikerült megtévesztenie. – Ha nem tévedek, Steen igazgató úrhoz van szerencsém? Az illető olyan képet vágott, mintha ecetet ivott volna. Rikard Brink bűnügyi főtanácsos sorban megnézte a hordókat, miközben egyszerre komorodott el és derült fel az arca. – Mi van bennük? – érdeklődött a rendőrbiztos. – Nyissuk ki és nézzük meg?
– Ne! – kiáltott fel önkéntelenül Steen igazgató. – Valójában mit gyártanak Nicolaysen úr vegyi üzemében? – kérdezte behízelgően gyengéd hangon a rend helyi őre. – Titokban talán még szeszt is főznek, amelyet itt tárolnak és töltenek be eredeti üvegekbe? – Honnan tudhatnám? – védekezett agresszív módon Steen. – Fogalmam sincs róla, mivel foglalkozik. – Ugyan már – legyintett türelmetlenül a rendőrbiztos. – Nem vagyunk gyerekek, hogy elhiggyük ezt a mesét. Feszítse csak fel az egyik hordót, Brink úr! Rikard engedelmeskedett. A kis helyiséget a házi főzésű pálinka összetéveszthetetlen illata töltötte be. Jó minőségű, de hát mégiscsak titokban lepárolt szesz volt. – Ha nem tévedek, Ellen tegnapelőtt éjszaka fültanúja volt, amint elhelyezték ezeket a hordókat – mondta a rendőrtiszt. – Emlékszel arra a három tompa puffanásra, amely mintha az otthoni garázsajtó lett volna? – Igen, álmomban – bólintott a lány. – Szóval akkor hozták ide a hordókat. – Hiszen nem is sejtették, hogy itt laksz a házban. Ez csak másnap jutott tudomásukra, és ugye, igencsak felzaklatta őket? – Nicolaysent legalábbis igen. Ellennek egyáltalán nem tetszett Nataniel viselkedése. Mindvégig mozdulatlanul, szinte megmerevedve állt, csak a fejét járatta sebesen ide-oda, orrlyukai remegtek. Sárga szeme keresett valamit, de nem találta meg… – Én is azt hiszem, hogy akkor hozták ide a hordókat – vélekedett Rikard. – Ma éjjel pedig mindent el akartak távolítani, ugye, Steen úr? Hiszen Ellen beköltözött ide és megzavarta titokban űzött kisded ügyleteiket. Steen bosszúsan támaszkodott a falnak és inkább félrenézett. – Az a hülye Sinclairné! Egy szóval sem mondtam
neki, hogy ezt az épületszárnyat is hozassa rendbe! Saját kezdeményezése volt. Megdöbbentünk, amikor tegnapelőtt vagy mit tudom én mikor, itt jártunk. Megállapodtunk, hogy ráijesztünk a lányra és elkergetjük, ami sikerült is. De nem is sejtettük, hogy rögtön a rendőrségre rohan! Tehát ők voltak! – hálálkodott némán Ellen. – Nem tudtam, hogy érdekeltsége van Nicolaysen vegyi üzemében – mondta a rendőrbiztos. – A gyár az enyém, Nicolaysen a képviselőm – felelte bosszúsan Steen. – Amikor el kellett adnia a fogadót, kénytelen voltam megvenni. – Így tovább használhatták ezt a kiváló raktárt, amelyhez senki helybeli sem mert közeledni. Most meg végül két nő dugába döntötte a terveiket. Steen válasz helyett megvetően fújt egyet, majd mogorván Ellenhez fordult. – Csak nem éjszakai udvarlókat vártál, azért akasztottad ki a lepedőt az ablakba? Ezt nem tűröm a személyzetem körében. – Már nincs személyzete – figyelmeztette tárgyilagosan a rendőrbiztos. Nicolaysen váltig tagadta, hogy az üzemben szeszt főznének, sőt maga hívta oda a két rendőrt, nézzék csak meg, milyen tisztességes munka folyik benne. – Nos, akkor csempészett pálinka – jelentette ki Rikard. – Egyre megy. A rendőrbiztos a fogdába indult a két jómadárral, és megígérte, igyekszik minél hamarabb visszajönni. – Micsoda megkönnyebbülés! – sóhajtott fel Ellen, miután a derék közeg elvezette a szeszcsempészeket. – Igazán hitelesen csinálták! Nagyon is illúziót keltően! Elfelejtettem megkérdezni, melyikük volt az. – Most aztán oda a munkahelyed – mosolyodott el
kesernyésen Rikard. – Csak nem gondolod, hogy hiányzik? Most már tudom, sohasem váltam volna be recepciós hölgynek. Túlságosan precíz munka egy magamfajta gondatlan nőszemélynek. Örülök, hogy elmehetek innen. Egyszerre elhallgatott. A priccs előtt térdeplő Nataniel zöldesszürke vitorlavászon zsákot húzott elő a kezdetleges fekhely alól. Lassú mozdulatában volt valami vészjósló, ami Ellen ajkára fagyasztotta a mosolyt. – Mit találtál? – kérdezte Rikard. Nataniel nem válaszolt. A félig kinyitott hosszúkás csomagtól elfordulva felnézett Ellenre. – Lennél szíves kimenni egy kis időre? Ellen érezte, amint elönti a veríték. Nataniel szeme sötéten fenyegető árnyalatban izzott. Végre megtalálta, amit keresett. A lány engedelmesen visszament a szobájába, és egész testében remegve az ágy szélére roskadt. Nataniel ugyanis nem elég gyorsan húzta össze a vásznat, Ellen tehát részben látta a hosszúkás csomag tartalmát. A vízhatlan ponyva alól posztószerű, vastag porréteg lepte valami, továbbá hajra emlékeztető csomó kandikált ki. A lány még akkor is remegett, amikor Nataniel belépett a szobába és melléállt. Ellen, akár egy fuldokló, megragadta a fiatalember kezét, majd a karjának támasztotta a fejét. Érzékelte, hogy Nataniel gyengéd pillantással néz le rá. – Tehát mégiscsak történt erőszakos haláleset ezen a helyen – suttogta a lány. – De ki volt az? Kit gyilkolt meg az a két lelkiismeretlen gazember? – Senkit. – De hiszen… – nézett fel értetlenül Ellen a férfira. Nataniel válasz helyett gyengéden tekintett rá, szeméből
végtelen fáradtság tükröződött. Másik kezével a lány haját simogatta. – Ki… ki volt az… odabent? A rendkívüli képességű ifjúnak szemlátomást úgy kellett kipréselnie magából a választ. – A nemesember. A FOLYÓ VIZE a nap első, halvány sugaraitól szikrázott. Ellen egy kövön ülve figyelte Natanielt, aki hasra feküdt a parton, és kezét a jéghideg vízbe dugta. Az iszonyat még mindig a lány testében fészkelt; csupán néhány perc telt el azóta, hogy kijöttek a fogadóból. Nataniel határozottan magával húzta az ágy szélén bénultan kuporgó lányt, és szó nélkül a folyópartra vezette. A korai napfelkeltekor csend honolt a tájon. – Szereted a folyót – állapította meg csendesen a lány. Nataniel feltápászkodott és víztől csillogó kézzel melléje ült. – Szeretem a napot., a fényt… és az életet – mondta szomorkás hangon a fiatalember. – Szeretem nézni, ahogyan a víz a köveket cirógatja, ahogyan a felhők vándorolnak az égbolton. Szeretem a napsugarak ragyogását, az állatokat, fákat, gyermekeket, mindent, ami él! De ez nem az én világom. Némán egymás mellett ülve érezték, milyen jól megértik egymást. Amikor Ellen észrevette, hogy a férfi szemét elhomályosítja az a mély fájdalom, amely mindig benne lakozik, elmosolyodott, lehajolt, megmerítette a tenyerét, és a vizet a férfi arcába fröcskölte. Nataniel egy pillanatig levegő után kapkodott, majd elnevette magát, ő is vizet merített és a lány nyaka fölé tartotta a kezét. – Hé! Álljon meg a menet! – kiáltotta Ellen. – Csak hálóing van alattam.
– Jól tudom – mosolygott Nataniel és hagyta, hogy ujjai között a lány nyakába folyjon a víz. – Ne-ee! – sikított fel a lány. – Csak nem látsz át… – Nincs rá szükség. Szerinted mi ez? Óvatosan előhúzta a hálóingnek a pulóver és a nadrág közül kikandikáló szegélyét. – Tessék, már megint – morogta Ellen, mialatt viszszatűrte. – Már megint! Nem tudtam átöltözni. Mióta lóg ki? – Azt hiszem, tegnap este óta. Igazán elragadó! – Eddig miért nem szóltál? – kérdezte szemrehányón a lány. Nataniel újra elnevette magát. Oly szép, oly életteli volt, amikor nevetett. Mintha nem gyötörnék többé annak a sötét birodalomnak az árnyai, amelyet éppen az előbb érintett. – Nyugalom! Csak félórával ezelőtt vettem észre, amikor az ágy szélén ültél. Akkor pedig nem volt olyan kedvem, hogy ilyesmiről beszéljek veled. Ismét sötét gondolatok fogták el őket. – Jaj, Nataniel – sóhajtott fel tehetetlenül a lány. – Hogyan lehettek ennyire embertelenek? Egyszerűen elrejtették az ágy alá? – Mi mást tehettek volna vele? Nem szólhattak róla a helybeli papnak, hiszen akkor lőttek volna a kísértetjárás meg a kinyithatatlan ajtó legendájának. Ellen megrázkódott. Nataniel hideg, nedves tenyerébe fogta a lány kezét, de azt már maga a mozdulat is felmelegítette. – Ellen… – biztatta a fiatalember. – Mit gondolsz, el tudnád most mondani, ami régen történt veled? Mindkettőnknek a magunk dolgára kell mennünk, és nem találkozunk többé. Számomra nagy jelentősége volna, ha hallhatnék róla.
A lány sokáig némán ült, a gondolatok és az emlékek csak úgy kergetőztek a fejében. – Fázom – nyöszörögte. Nataniel megértette, hogy Ellen nem a hűvös levegőre céloz. Markába fogta a törékeny kezecskét, mintha bátorságot és erőt akarna kölcsönözni neki. – Olyan nehéz – suttogta. – Nincs mit mesélni róla. – Csak egy érzés volt? Ellen bólintott, de nem nézett fel. – Hol történt? – A szüleim egy gyönyörű völgyben, Valdresben béreltek nyaralót. Ha jól emlékszem, tíz esztendős voltam. Nataniel várta a folytatást. Újra érzékelte a lányból áradó öntudatlan félelmet. Ellen elhúzta a kezét, mintha nem akarná, hogy az előbbi érzés a fiatalemberre is átterjedjen. Majd így folytatta: – Egy nap egyedül sétálgattam… Keze tehetetlenül kapaszkodott a semmibe. – Jaj, nem bírom, Nataniel! Muszáj tudnod? – Igen, mert nagyban hozzásegítene, hogy tisztán lássak. – Arra célzói, megvan-e… az a tulajdonságom, amelyről beszéltél? – Igen. A folyó morajlását néhány autó motorjának távoli pöfékelése tette változatosabbá. Hamarosan új nap kezdődik. Ellen szinte öntudatlanul mormogta: – Régi, elgazosodott úton mentem. Nem emlékszem pontosan, bár azt hiszem, mintha egy elhagyatott major mellett haladtam volna el… De lehet, hogy mégis tévedek. Nem emlékszem a környezetre, Nataniel, csak az erdőre és az útra emlékszem… és aztán… A lány egyre nehezebben lélegzett. – Leírhatatlan félelem kerített hatalmába. Mélyről,
minden ok nélkül jött. Körülnéztem… Semmi ijesztő sem volt. Régi deszkakerítés. Moha, fű, fenyőfák… Homályos emlékeim vannak egy mohalepte alapfalról, de akár máskor és máshol is lehetett. Már nem tudom. Ellen egyre halkabban suttogott, majd teljesen elnémult. Nataniel sárga szeme ijesztően felizzott, ahogy áthatóan a fiatal nőre meredt. A lány mindvégig kerülgette a témát, az időt nyújtva folyton a körülményekre tért ki. Az ijesztő emléket csak nem akarta szóba hozni. – Folytasd – mondta halkan, szinte zümmögve Nataniel. Ellent szédítő érzés fogta el, ahogy a csodálatos képességekkel megáldott férfi szemébe nézett. Mintha örvénybe került volna, amelyből nem lehet kiszabadulni. – Majdnem… megfojtott a rémület, mintha egy másik lélek foglalt volna helyet bennem. Natanielnek erre tátva maradt a szája, de Ellen alig látta és hallotta. Térdre borult a férfi előtt, és úgy megszorította a kezét, hogy már fájt. Ellen hangja nyöszörgő sírásra váltott. – Boldogtalan lélek volt, Nataniel, nagyon gonosz, de jaj, mennyire boldogtalan! Végtelenül magányos és elgyötört! Egész lényemet betöltötte, valamit kért tőlem, talán irgalmat és megértést, szenvedett, határtalan kétségbeesés áradt belőle! Elállt a lélegzetem, úgy féltem, annyira rettegtem… esztelenül rettegtem… Lihegve, nyöszörögve kapkodott levegő után. – Azután futásnak eredtem. Nem én határoztam el, a lábam csak vitt és vitt előre. Nem tudom, hol voltam, de nagyon messzire értem… Azt hiszem, egy kis völgyön haladtam át, eszemet veszítettem a rémülettől, Nataniel, kergettek, üldöztek és sikoltoztam. Ellen értetlen, gyermeki csodálkozással meredt a fia-
talemberre. – Hallottam a sikolyaimat, de nemcsak tőlem származtak. Olyan különös volt! Mintha velem együtt egy férfihang is ordított volna. Félelmében és elviselhetetlen fájdalmában sikoltozott, és azért volt annyira különös, mert megesküdtem volna rá, hogy az a lélek, aki belémfészkelte magát… nő volt. Az ilyesmit lehet tudni. – Így igaz – bólintott Nataniel. Ellennek fogalma sem volt róla, hogy úgy viselkedik, mint egy kamaszlány, de Nataniel megérezte. – Én pedig szaladtam, megpróbáltam elmenekülni mindezek elől, a sikolyok elől, a saját sikolyaim elől. Azután szörnyű dolog történt. A völgy hosszú volt, csak nem akart véget érni, és ekkor másféle ordítást hallottam. – Miféle ordítást? – Mintha rövid időközönként megismétlődő, kutyaugatásszerű, gonosz, rosszindulatú vonítás lett volna. Érted? – Igen. Férfitól vagy nőtől jött? – Férfitól. De közben a másik jajveszékelése is megütötte a fülemet. Mögöttem pedig a nő volt, bár nem követett, hanem azon a helyen maradt, ahol futásnak eredtem. Nem tudott onnan elszabadulni. Ellen az utolsó szavakat csodálkozva ejtette ki, mintha nem értené, mi tartotta vissza a nőt. – Azután véget ért a völgy, én pedig elszórt házakat pillantottam meg, lassan minden elcsöndesedett bennem, és a rontás befejeződött. De sohasem felejtettem el. A lány érezte, hogy a férfi keze végigsimít a haján. Amikor felnézett rá, látta, hogy Nataniel szeme könnyben úszik. – Kicsi Ellen – mondta elszomorodva. – Kedves kicsi
Ellen! – Most már választ kaptál? – kérdezte tétován a lány. – Igen. Úgy volt, ahogyan gondoltam, sőt előbb is, mint vártam. Ellen nem merte megkérdezni, vajon miféle rendkívüli tulajdonsága van. Előre félt a választól. Hirtelen elszégyellte magát mindazért, amit tett, és félrefordította az arcát. – Bocsáss meg! – suttogta. – Milyen lehetetlenül viselkedem! Egy idegen karjaiba vetem magam, tücskötbogarat hordok össze, sírok és… Nataniel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Úgy gondolod, még mindig idegenek vagyunk egymás számára? Valóban azok volnánk? Ellen a barátságos, megértő sárga szempárba nézett, észrevette a benne rejlő szomorúságot, a fiatalember magányát, és tudta, hogy sokfajta gondjában-bajában osztozik. – Nem – felelte elcsukló hangon. – Többé nem vagyunk idegenek egymás számára. Sohasem álmodtam volna, hogy valaha is szólok róla. Most mégis természetesnek tűnt. Tudtam, hogy meg fogsz érteni. Nataniel mosolya szíven ütötte a lányt. – Drága Ellen, egyetlen dologra azért megkérnélek. Ne tekints úgy rám, mint valami istenségre! Hidd el, nem vagyok az. – Nem úgy tekintek rád, ma éjjel inkább azon gondolkoztam, olyan vagy, mint akit megérintettek az istenek. Egyébként honnan tudod, hogy…? Nataniel keserűen felnevetett. – Nagyon is jól látom kritikátlan csodálatodat. Nem használ a barátságunknak. És vajon hallottál már olyan istenről, aki allergiás a narancsra, évente legalább háromszor megfázik, és olyan rossz a kézügyessége, hogy
a tanára idegösszeomlást kapott? Ellen szipogott és zavartan elmosolyodott. – Nos, akkor nem vagy isten. De a közönséges halandók közé sem tartozol. Nataniel óvatosan kisimította Ellen kócos haját. – Te sem tartozol közéjük, kislány. Voltaképpen ki vagy te, Ellen? Váratlan mozdulattal kiegyenesedett, és magával húzta a lányt. – Segíthetnék neked, hogy megszabadulhass attól a tehertől – mondta hevesen. – Ámde veszélyes… – Hogyan veszélyes? Nataniel az ajkába harapott. – Annyira szeretnélek viszontlátni, kedvesem. Azt hiszem, sokat tudnánk adni egymásnak… Ellen egyetértőleg buzgón bólogatni kezdett. A férfi ellágyulva folytatta: – Életemben először találkozom olyan kívülállóval, aki talán megértene valamit az én árnyéklétemből. Rikard igen derék ember, de józan, fölhözragadt rendőr. Benned, aki az ismeretlen határán élsz, más rejlik. Anyám és a családjából még valaki meg tudja érteni, mi lakozik bennem. Ám még sohasem találkoztam a családunkon kívülálló személlyel, aki… Nataniel félbeszakította a mondatot, újra a messzeségbe révedt, végül ismét összeszedte magát. – Közöttünk azonban erőszak és halál áll, Ellen. Minél távolabb kell tartanunk magunkat egymástól. – Valóban úgy gondolod, legyünk olyan elkeseredett ellenségek, hogy… Nem, nem tudom elképzelni! – Nem erre gondoltam. De nem emlékszel rá, mi történt, amikor először fogtunk kezet? – De igen. Te viszont sohasem mondtad, miért reagáltál olyan erősen.
Nataniel végigsimított az arcán. – Végtelenül nehéz megmagyarázni. Mintha a veszély fekete fala emelkedett volna kettőnk közé, Ellen. Olyan hevesen csapott mellbe. Arra intett, többé sohasem szabad találkoznunk. Őszintén sajnálom. – Én is – mondta csendesen a fiatal nő. – Továbbá… – nézett valamilyen távoli, ismeretlen cél felé Nataniel. – Küldetést kell teljesítenem, amely lehetetlenné teszi, hogy bárkit is magamhoz kössek. Sem mint barátot, sem mint… Nem fejezte be a mondatot. Vajon mire gondolhatott? Szeretőre? Feleségre, gyermekekre? – Miféle küldetésről van szó? – kérdezte óvatosan a lány. – Erről nem beszélhetek – tért magához az elrévedésből Nataniel. – Ha titkos ügynöknek tartanál, hát nem vagyok az! – Nem is tartottalak annak – mosolygott vissza rá Ellen. – Mikor fogod teljesíteni a küldetésedet? Hamarosan? A fiatalember most minden jel szerint zavarba esett. – Nem tudom, Ellen. Valóban nem tudom. Először fel kellett cseperednem, de már felnőtt vagyok. Csak annyit tehetek, hogy várom a hívást. Ellen kérdően tekintett rá, Nataniel azonban visszatért a maga világába, megfeledkezett a lány jelenlétéről. – Shirának sokáig kellett várnia a maga küldetésére, akárcsak Sagának. Azután hirtelen, mindenféle jelzés nélkül elfogta őket az elhivatottság tudata… Én azt hittem, nagyon fontos, hogy minél előbb a völgybe jussak. Vajon mire várnak? Mélyet sóhajtott, és visszatért a jelenbe. Egyiküket sem fogta el a beszélhetnék. Ellen néhány kavicsot kapott fel, a folyóba dobta őket, Nataniel kö-
vette a pillantásával. Utána a lány újra a fiatalember felé fordult. – Tudsz rám szakítani némi időt? Nataniel pillantása éppen eléggé ékes válasznak bizonyult. Ellen idegességében nem tudta, miként fogjon hozzá. Nataniel türelmesen várta, hadd oldódjék meg a nyelve. – A legtöbbször érzésekről van szó, ugye? – kérdezte nagy erőfeszítéssel. A férfira mélyen hatottak ezek a szavak. – Igen. Bátor lány vagy, Ellen. – Egyáltalán nem. Előre rettegtem ettől a reggeltől. – Mikor… értetted meg? – Fokozatosan. Sejtelem… félelem… immár pedig a bizonyosság. Ezért kezdtél már akkor az élményem iránt érdeklődni, amikor a helybeli rendőr felhívott? Nataniel könnyedén követte a lány csapongó gondolatmenetét. – Így igaz. Elképesztett, hogy az éjszakai lénnyel történt találkozásodkor mit éreztél. Az én nézőpontomból szemlélve ezek valódi, őszinte érzések voltak. Azután arra utaltál, hogy gyermekkorodban átéltél már ilyesmit. Most beigazolódott. – Nataniel – dadogta gyámoltalanul a fiatal nő. A férfi átölelte a lányt, fejét a vállához szorította. Ellen olyan volt, mint egy kisgyerek, aki fél a sötétségtől és vigasztalást keres. Azzal a különbséggel, hogy sokkal-sokkal jobban félt. – Úgy, úgy! Ne félj! Könnyebb elviselni, ha elfogadod. – Jaj, Nataniel – nyöszörögte Ellen. – Szoríts erősen! – Ugye, Steen szavai adták meg a bizonyosságot? – Te adtad meg. Ő csak megijesztett azzal, amit az ablakban lógó lepedőről mondott.
– Igen. Pedig reméltem, hogy nem érted meg, mit mond. Ellen nagy erőfeszítéssel szedte össze magát a beszédhez: – Amikor meg akartak rémíteni, a lepedő már az ablakban lógott, én pedig messze jártam.
5. fejezet ELLEN NEM TUDTA, mennyi ideig állt ijedten Nataniel vállára borulva ezen a nyári reggelen, miközben a férfi gyengéden simogatta. Végül, még ekkor is a férfi zakójához szorítva az arcát, így szólt: – Most mesélhetsz arról a bizonyos tulajdonságról. – Helyes. Nos, rendkívül ritka adottságról van szó. Néhány, térben és időben távoli esettől eltekintve errefelé sohasem fordult elő. Most tekintsünk el anyám családjától, a Jéghegyek Népétől, amelyben csak úgy nyüzsögnek az ellenpéldák, mert ez más lapra tartozik. A te adottságod nem olyan átfogó, mint az enyém, de nálad is érzésekről van szó. Nagyon érzékeny vagy a hangulatokra és a benyomásokra. De nem ez a fő. – Kezdjük inkább veled – szakította félbe Ellen, mintha húzni akarná az időt, s egyben tisztázni a fogalmak jelentését. – Tudom, nem vagy képes gondolatokat olvasni, de általad értettem meg ezt a dolgot az érzelmekkel. Mindig tudtad, mit érzek éppen. – Igen. Ismersz bizonyos állatokat. Nagyon fogékonyak az emberek érzéseire, vagy inkább hangulatára. Reagálnak a félelemre, dühre, jóindulatra, szomorúságra, és így tovább. Az érzelmek ugyanis hangulatot teremtenek, sőt néha szaggal is járnak. A gondolatok esetében ilyesmi sohasem fordul elő. A gondolat gyors, irracionális és halott. Minden „természetfeletti” érzékem mások érzelmein és hangulatán alapul. A lány elgondolkozva bólintott. – Ugye, mindvégig tudtad, hogy a nemesember volt az, aki az ajtóm előtt állt? Tudtad, hogy a zárt szobában van?
– Igen. De a pálinkáshordókkal folytatott csalás megzavart. Ez is erős benyomást hagyott bennem, a mohóság, becstelenség és mások becsapásának érzetét. Ellen még mindig alig állt a lábán. Átölelte Natanielt, arcát a vállához szorította, így igyekezett nyugalmat és erőt meríteni. Tudta, mi az elkerülhetetlen jövő, túl akart lenni rajta, de a józan ésszel dacolva húzta az időt, másra terelte a szót: – Mi volt az a harmadik lehetőség, amelyet a rendőrbiztos említett? – Ó, csupán annyi, hogy valami vén csavargó abban a szobában ütött tanyát és éjszakánként ennivalóért indul. Ezért kellett halkan beszélnünk. Most viszont beszéljünk arról, amit „kísértetnek” neveznek… Jaj, inkább ne beszéljünk! – gondolta Ellen, de hallgatott. – Hazajáró lelkek tulajdonképpen nincsenek – mondta megnyugtató hangon Nataniel. – Senki sem kísért. Viszont az erős érzelmi feszültségek egy része megmarad. Értesz? – Hogyne! – kiáltott fel lelkesen Ellen. – Mindig különleges emberekről állítják, hogy kísértenek. Azok, akik erőszakos halállal haltak, szerencsétlenül jártak vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. Gonosz, boldogtalan lelkek járnak haza… Mindenütt, ahol bizonyára hihetetlenül erős érzelmek és feszültségek honolhattak. Vagyis nincsenek jelen, de a hangulatuk tovább él azon a helyen? – Pontosan így van! Tömör formában, hogy az erre különösen fogékony élőlények érzékelni tudják – olyan módon, amely valamiképpen kapcsolódik a régmúlt eseményeihez. A lány számára ez túlságosan bonyolultnak bizonyult.
– És én miképpen keveredtem mindebbe? – Te? Kedvesem, nem szívesen világosítalak fel. No tessék! Megásta a csapdát, én pedig fejjel előre beléestem! Ellen bátran nyelt egyet. – Kérlek, magyarázd meg! Nataniel szomorkás tekintettel nézett rá. – Mint mondtam, nagyon fogékony vagy valamilyen egészen rendkívüli dologra. Azok a szerencsétlen emberek, akiket csak önnön kétségbeesésük éltet, nálad keresnek segítséget. Ellen érezte, hogy erős szédülés fogja el. – Nem. Nem! Holott tudta, milyen céltalan tiltakoznia. Tudta, mennyire igazat beszél Nataniel. A fiú elgondolkozva így szólt: – Én ezt „hangtalan sikolynak” nevezném, amit jóformán csak te meg én vagyunk képesek meghallani. Rajtunk kívül nagyon keveseknek van efféle különleges adottsága. Ellen az ajkába harapott. Igyekezett elhitetni magával, hogy az egészet csak álmodja, ám a folyópart, a fogadó, Nataniel közelsége, a testéhez tapadó hálóing nagyon is valóságos volt. – Kapcsolatba lépnek velem – suttogta egyetértően. – De vajon miért éppen velem? A férfi arcán gyengéd mosoly jelent meg. – Mert égető szükségét érzed annak, hogy másokon segíts. Hiszen minden gyenge és szerencsétlen teremtés iránt felelősséget érzel, ugye? És eddig is sok ostobaságot műveltél, mert másokon segítettél, nem is gondolva a következményekre, a rövidlátó nagyokosok pedig jól megmosták a fejedet? – Így igaz. – Nem tévedek, ha azt mondom, mindenedet odaad-
nád a bajbajutottaknak? – Nem – rebegte a fiatal nő. – Segítőkész és jószívű vagy, és két világ között egy keskeny határvonalon egyensúlyozol. Így a láthatatlan világban létező boldogtalanok könnyen utat találnak hozzád. Bonyolult, amit most mondtam? – Nem, nem, folytasd! – Jómagam nem két külön világnak látom őket, mégis ilyen leegyszerűsítő kifejezéseket kell használnom azért, hogy megértsd, mire gondolok. – Egyelőre legalábbis követni tudom a gondolatmenetedet. De miképpen segíthetnék rajtuk? – Te nem tudsz – válaszolta szelíden Nataniel –, én viszont igen. – Miképpen? – kérdezte elcsukló hangon Ellen. – Ne törődj vele, mert túl szörnyű. Én mindenesetre nyugalmat hozok rájuk, elűzöm az egyes helyekre ködként rátelepedő tragikus érzelmeket. Az viszont már rám tartozik, milyen módon teszem. – Nem is akarom megtudni – jelentette ki a lány, miközben jeges borzongás futott át a testén. – Így a legjobb. De ha némiképp megvigasztal, az a nemesember nem volt valami rokonszenves. Szenvedését teljességgel ő maga idézte elő. Puszta bosszúvágyból zárkózott be; hogy majd meglátja az az ifjú hölgy, aki visszautasította… Azután ott feküdt, feküdt, sajnálta magát és kiszáradt. Senki sem jött a segítségére. Emlékszel arra, hogy arról beszéltek, amikor „utoljára látta valaki”? – Persze. – Ő maga kelt fel és nyitotta ki az ajtót, hogy szóljon, szeretné, ha megmentené valaki… De akkor már késő volt. Úgy nézett ki, mint valami múmia. Aki meglátta, kísértetnek vélte, és rácsapta az ajtót, amely azután
örökre zárva maradt. A tizennyolcadik században nagyon babonásak voltak az emberek. A nemesúr pedig nem tudott többé a talpára állni. – És mindezt honnan tudod? – De hiszen az éjjel abban a szobában jártam, kedvesem – mondta meglepődve Nataniel. – Vagy úgy – bólintott a lány. – Nem tehetek róla, mégis sajnálom – tette hozzá dacosan. – Ő persze érzékelte ezt. – Meglehet. De sohasem értette meg, milyen ostobán viselkedett. Nataniel gyengéden elmosolyodott. – Most pedig felmegyek a szobába és megváltom. A hozzá hasonlók felett nem mondok imát, áldást vagy rontást. Nem vagyok sem pap, sem varázsló. Az efféle dolgok mégis kiszívják minden erőmet. Nem akarom, hogy utána találkozz velem. – Jaj, Nataniel – mondta visszafogott kétségbeeséssel Ellen. – Milyen magányos lehetsz! – Az vagyok – jegyezte meg tömören a férfi, és elengedte a lányt. Ellen tudta, milyen kényes kérdést tesz fel, de borzalmasan kíváncsi volt: – Mondd csak, nincs… nincs barátnőd? – Hogy volna? – fakadt ki a fiatalember. – Hiszen látom, valójában milyenek a nők. Jó, persze érdeklődtem egy pár lány iránt, én meg tetszettem nekik. A felszínen minden úgy ment, mint a karikacsapás. Ám az egyik hencegni akart velem, ezenkívül pénzsóvár természettel sújtotta a sors, a másik megbízhatatlanul és éretlenül viselkedett, a harmadiknak pedig túl csípős nyelve volt. Hiszen átlátok rajtuk, Ellen! És különben is, miféle életet kínálhatnék nekik? Hatalmas, félelmetes küldetésem először is minden gondolatomat lefoglalja, másodszor
pedig mit gondolsz, milyen lehet velem együttélni, akit ennyire komor dolgok foglalnak le? Jóllehet egyik lánynak sem volt fogalma különleges vonásaimról. Erről csak te tudsz. – És bennem… vajon mit látsz? – Hiszen mondtam már! Barátok lehettünk volna. Nehéz megmondani, hogy barátoknál több lett volna-e belőlünk, hiszen az efféle érzelmek annyira irracionálisak. Kiszámíthatatlanul, gyakran nagyon kellemetlenül érik az embert. Viszont mindenképpen nagyszerű barátok lehettünk volna. Te még türelmes is lennél velem, mert megértenéd az okát. Mégsem megy, mert komoly figyelmeztetést kaptam. Láttam, mi történne velünk. Ha összetartunk, egyikünk életveszélybe kerül és magával rántja a másikat. Ott pedig a halál vár egyikünkre – bár némileg zavaros, kire. – Nehéz lesz elválnom tőled – mondta elkomorodva Ellen. Nataniel kezébe fogta a lány arcát. – Boldogtalan voltál, amikor ideérkeztél. Csalódás ért? – Igen. Annyi szeretetet akartam adni. Amikor az illető fiú érdeklődni kezdett irántam, azt hittem, mindez abból áll, hogy én csak adok és adok neki. Persze nem így volt. – Téged pedig megalázott, és ostobának érezted magadat, amikor rájöttél, hogy az illető futó kalandnál nem keres többet. Minden szerelmedet neki adtad? – Ugyan, ugyan! Olyan voltam, akár egy akkumulátor. Egyre jobban feltöltődtem. Mostanra kétszerte annyi szeretet halmozódott fel bennem, mint korábban. – És nincs, akinek átadhatnád? A lány lesütötte a szemét. – Nincs. És nem is akarok újra szerelmes lenni. Any-
nyira fáj. Ellen meg akarta kérdezni Natanielt, miképpen tudhat annyi mindent a múltjából, ám a férfi oly fáradtnak és ingerlékenynek tűnt, hogy inkább nem gyötörte efféle csekélységekkel. A fiatalember gondolataiba merült. – Bennem még érintetlenül van meg a fény, az öröm és a remény szeretete. Körülöttem azonban ott lapulnak az árnyak, úgyhogy semmi sem mehet kifelé. – Ha én lennék a barátnőd, a te sötéten izzó szeretetedet is befogadnám, Nataniel. Mert hozzád tartozik, nem lehet megkerülni. Remélem, egyszer találsz olyan nőt, aki megérti. Ellen félrefordította a fejét, nehogy a fiatalember meglássa, milyen szomorú. Egyszerre bánkódott a férfi, saját maga, minden miatt. Nataniel természetesen ezt is érzékelte. – Ellen – mondta csendesen. – Tessék! – Az a szörnyűség, ami történni fog velünk, időben még messze van. A fiatal nő felemelte fejét, és a férfira nézett. – Ezt is tudod? – Igen. Nem most rögtön esik meg. Viszont ne tekintsd meghívásnak! – Ne félj! – mosolygott rá boldogan a lány. – Nem szándékozom beléd szeretni. Csak a barátod akarok lenni. Végtelenül szükségem van a barátságodra. – Nekem is a tiédre, Ellen. Csak arra gondoltam… – Mire? – kérdezte lelkesen a lány. – Két dolgot szeretnék kérdezni tőled. Először is: mi volt az a bizonyos családi botrány? Nem tudnád most elmesélni? Érzem ugyanis, hogy még mindig a lelkedet nyomasztja.
Ellen hevesen összerázkódott. – Az a botrány azóta is gyötör, és szívesen hallanám, mi a véleményed róla. De mint mondtam: saját magamat kiadhatom, ám becstelenségnek tartanám kiteregetni a családi szennyest. „Halottakról vagy jót vagy semmit”, és így tovább, sőt az élőkről sem. Nataniel kérdőn nézett a lányra, de amikor Ellen elhallgatott, bólintott. – Tiszteletben tartom az álláspontodat, bár azt hiszem, helyesen tennéd, ha beszélnél a családod fekete bárányairól. Vagy talán nincs is ilyen? – De van. Inkább ne bolygasd! Viszont az előbb két dolgot akartál kérdezni tőlem. Ne mismásold el a másik kérdést! – Csak arra gondoltam – mosolyodott el Nataniel –, hogy az a szörnyűség, amely velünk történni fog, nem azon nyomban következik be. Így tehát… – Nos? Miért tétovázol? – Mert olyan bizonytalan vagyok, nem helytelenül cselekszünk-e. Nos… akarod, hogy fényt derítsek arra a gyermekkori történetre? – A rettenetes élményre? – Igen. Ellen megfontolta az ajánlatot. – És mit kell tennünk ehhez? – Legelőször is a helyszínre mennünk. A lányt hirtelen jeges rémület fogta el. Megtorpantak, félúton a fogadó felé. Ellen igyekezett összeszedni magát, de forgott körülötte a világ. A táj, a folyó, a napfény, a madárdal, a motorzaj… Viszont kell látnia… Vissza kell térnie abba a rettenetes völgybe. Igaz, Nataniellel együtt, mégis újból átélni azt a lidércnyomást… Nem, nem, nem…!
– Köszönöm! – mondta végül. – Kitűnő! Most rögtön sajnos még nem mehetünk oda, mert előbb egy másik megbízatást kell teljesítenem. Három hét leforgása alatt egymás után három gyermeknek veszett nyoma ugyanazon a környéken. Fekete mágiára és egyéb rút dolgokra gyanakszanak. – Veled jöhetek? Most Nataniel gondolkozott el egy kis időre. – Angliába? Nem, lehetetlent kérsz. De ha akarod, írhatok. – Jaj, de jó! Kérlek, írj! Minden napról hosszú beszámolót szeretnék. – Te szentséges ég – nevette el magát a fiatalember. – Ám legyen. Akkor viszont szükséged lesz a nevemre és a címemre – tette hozzá habozva. – Értem – vágta rá a lány. – Nem adod meg bárkinek a családnevedet. Bennem azonban megbízhatsz. Senkinek sem szólok rólad vagy az itt történtekről, és a nevedet sem árulom el. – Rendben van – mosolygott rá Nataniel. Tollat és noteszt vett elő a zsebéből. Egy lapot teleírt, és átnyújtotta Ellennek. – Ne menjünk vissza a házba a poggyászodért, és ne hagyjuk végre magunk mögött „Az Ó Révhez czímzett Kortsma és Vendégfogadó” gyászos történetét? – A legnagyobb örömmel! Továbbindultak az épület felé. Ekkor már erősen sütött a nap. – Gondosan őrizd meg azt a cédulát, Ellen! Amikor csak szükséged van a segítségemre, azonnal hívj fel! Bár remélem, a jövőben már nem kell ehhez hasonlókat átélned. – És ha történetesen neked… – mondta feszélyezetten a fiatal nő. – Ha bármikor szükséged volna a segít-
ségemre… Persze nem így van. – De igen! – felelte szívbéli meggyőződésből Nataniel. – Ha tudnád, mennyire szükségem van rád, igencsak megijednél. Ellen gyors pillantást vetett a cédulára. Egy angliai szálloda címe előtt A Jéghegyek Népéből származó Nataniel Gard állt rajta. A férfi zárójelben ezt írta alája: (A borítékon nem kell a Jéghegyek Népét megadnod. Ezt a nevet nem használjuk a nyilvánosság előtt.) Ellen összehajtotta a papírdarabot. Úgy érezte, páratlan megtiszteltetés érte. – GONOSZ TENGEL továbbra is mély álomban van. – Remek. Ugyanis azt hiszem, a fiú most megy át a legingatagabb fejlődési szakaszán. – Én nem ingatagnak, hanem inkább kissé túlságosan is érzékenynek nevezném. – Ez a helyes beszéd. Milyen jó, hogy olyan dolgokon gyakorolhatja a képességeit, mint ez a vendégfogadó! – Még néhány hasonló próbának tesszük ki, mielőtt nekiláthatna élete nagy feladatának. – De… – vetette közbe Jó Tengel. – Felbukkant ez a lány, Nataniel pedig a jelekből ítélve kötődik hozzá. Mit tegyünk? – Semmit – válaszolta Dida. – Nataniel semmit sem veszít, ha erősebb érzelmekkel viseltetik más emberek iránt. Épp ellenkezőleg. Ha egymásba szeretnének, a szerelem hatalmas többleterőt jelent majd a Gonosz Tengel ellen vívott küzdelemben! – De még mennyire – mondta Sol. – Bizonyára emlékeztek rá, miképpen sikerült Vanjának szerelme puszta erejével emberi lénnyé tennie Tamlint, az éjszaka démonát?
– Így igaz – mondta a Sötétség Vándora. – Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán lesz valami Nataniel és a lányka között. Mi viszont ne gördítsünk akadályokat az útjukba. – Ugyan már – legyintett Jó Tengel. – Még néhány próbának tesszük ki a fiút, mielőtt az igazán nagyok következnének, amelyek eldöntik, elég erős-e. Bizony, emberpróbáló feladatok lesznek! – Bőven van időnk – intett helyeslően Dida. – Grand várakozásra intett. – Hacsak nem a gonosz ébred fel előbb – jelentette ki keserűen a Sötétség Vándora. – Kedvem volna megsemmisíteni a világ összes furulyáját. – Ó, semmi vész – nevetett fel Sol. – Hülye ősatyánk viselje a következményeket, amiért olyan fene bonyolult dallamot választott saját ébresztőjéül. – Hát igen, ezzel a szó szoros értelmében a saját sírját ásta meg – mosolyodott el Dida. A Jéghegyek Népének négy szelleme elhagyta „Az Ó Révhez czímzett Kortsmát és Vendégfogadót”, ahol érdeklődéssel követték figyelemmel, miképpen oldja meg Nataniel Ellen szörnyű élményeinek rejtélyét.
6. fejezet NATANIEL ELLENNEK írt beszámolója: Első nap „Drága Ellen! Sohasem voltam túl jó levélíró, az ilyesmi a nőknek jobban megy. De azért megpróbálok néhány sort összeütni. Ne lepődj meg, ha kissé sommásra sikeredik a beszámolóm. Nos, a Tóvidéket is láttam. Igaz, nem túl sokat belőle, mert az egészet nyirkos pára borítja, mintha kiszívná a színeket, a madárdalt és az emberek életkedvét. Vagy talán a felhők ereszkedtek ilyen alacsonyra? Nem tudom. Áthaladtam egy csupa alacsony, szürkésfehér sorházból álló kis falun. Úgy tűnt, valami nagybirtokos béresei laknak benne. A földesúr kastélyát is láttam, de nem túl lenyűgöző. Piszkosvörös téglából épült szögletes cipődoboz, a falain hosszú repedésekkel. Most a falubeli szálloda nagy, hideg szobájában lakom, amely se nem modern, se nem patinásán ódon, egész egyszerűen régimódian kényelmetlen. Szívesen feltételezek sötét, gyanús dolgokat erről a faluról. Nyavalygónak hat, amit írok? Mint mondtam, a köd elveszi az ember életkedvét. A helybeli rendőrség tájékoztatott az eseményekről, így most felsorolom, mi is történt ideérkezésem előtt. Május 26., péntek: a 9 éves Ken Brown, egy autószerelő fia, reggel nem volt a szobájában. Úgy tűnik, előző este le sem feküdt, miután nyolc óra felé aludni indult. Nyomtalanul eltűnt. Kent kis emberkerülőnek írják le,
aki békapetéket kelt ki a szobájában, amúgy a szabadban hason fekve tanulmányozza a vizek állatvilágát, ha éppen nincs az istállóban. Legnagyobb bánatára a családjának nincs pénze arra, hogy lovaglóórákat vegyen, így kénytelen a lovak ápolásával megelégedni. Június 1., csütörtök: A 15 éves Alex Fry, a csúf kastélyban lakó földbirtokos unokaöccse este hétkor sétálni indult a kutyájával, és azóta nem látták. Alex mindig is beteges volt, így sokat tartózkodott külföldön, mivel nem bírja az otthoni nyirkos éghajlatot. Félénk, emberkerülő álmodozó, aki sohasem néz az emberek szemébe, szemüveges, és halálosan retteg a lányoktól. Ha azt hiszed, akad valami támpont a két fiú természete miatt, azonnal más véleményre jutsz, mihelyt meghallod, ki a harmadik eltűnt. Június 9., péntek: Liz Thompson, a jó családból származó 14 esztendős, igencsak koraérett lány, nem tért haza egy táncmulatságból. Mivel az ilyesmi gyakran előfordul, a családja eleinte nem aggódott miatta. Csak akkor ijedtek meg, amikor már három napja nem adott életjelt magáról. Liz meglehetősen elkényeztetett lányka, aki olyan felkapott szórakozóhelyeken forog, ahová nem engedik be azt, aki nincs divatosan felöltözve, minden hónapban hatalmas összegeket költ ruhákra és kencére, értelmi képességeivel nincs oka kérkednie, fantáziája pedig a nullával egyenlő. Csakis „jó fejekkel” áll szóba, Ken Brownnal nem hozható kapcsolatba (a kisasszony nem jár a lovasiskolába, mert ki nem állhatja az istállószagot), még kevésbé Alexszel, aki mindig magában van, és senkivel sem érintkezik. Liz aligha az a lány, akibe belészeretne. Amint látod, abban az életkorban vannak, amelyben a gyerekek kalandokat keresve el szoktak szökni hazulról. Ken talán valamivel alatta. Vannak azonban olyan jelek,
amelyek arra utalnak, hogy nem önszántukból csatangoltak el. Mindhármójukat könnyűszerrel elrabolhatták. Hiszen ketten közülük házon kívül tartózkodtak, Ken emeleti szobájának ablaka pedig nyitva volt. Az ablak egyáltalán nincs magasan, arra az oldalra meg egyetlen szomszéd sem láthat rá. Ken ágyán és Fryék lépcsőjén az eltűnés utáni reggelen csirkecsonthoz kötözött bőrdarabokból álló apró tárgyat találtak. Liz anyja azt mondja, talán látott valami hasonlót, de ha látott is, közelebbről nem vizsgálta meg, azonnal a szemetes dézsába dobta. Nem biztos benne, és amúgy is tyúkesze van. A helyi lakosság nyugalmát feldúlták a rejtélyes eltűnések és pontosan tudják, kiket kell gyanúsítani. A vidéken tizenhárom beavatott személyből álló boszorkánygyülekezet működik, ám senki sem tudja, – vagy nem akarja megmondani – kik a tagjai. A faluban persze mindenki holtbiztos afelől, hogy itt fekete mágiát alkalmaztak. Figyeld meg, hogy mind a három gyermek csütörtök este, illetve éjszakán tűnt el; márpedig a csütörtökről péntekre virradó éjszaka régi hagyomány szerint a boszorkányok gyűlésének ideje. Ma szerda van, nem egészen egy hete tűnt el Liz. A rendőrség tehát három hete kutat Ken, két hete Alex és lassan egy hete Liz után. Mivel nem merték újabb titokzatos eltűnés kockázatát vállalni, engem hívtak segítségül. Talán nem említettem, hogy az egyetemen néprajzot tanultam, különös tekintettel a hiedelmekre és babonákra. Ez a választás teljesen természetesnek tűnt. Nehogy nemzetközileg ismert szaktekintélynek gondolj; megint csak Rikard ajánlott, miután a norvég rendőrséget megkereste a Scotland Yard ebben az ügyben, de teljesen más vonatkozásában.
Valamit el kell mondanom neked, Ellen, mert a találkozásunkkor erre nem tértünk ki. Különleges képességem nem olyan, hogy tetszés szerint vetem fel és le. A benyomások legtöbbször váratlanul, maguktól érnek. Az erőm megfeszítésével elő is tudom kényszeríteni őket, ez viszont sohasem olyan hatásos, mint az előző esetben. A környezet hatására csődöt is mondhatok, míg spontán látomásaimmal, vagy inkább tudásommal sohasem tévedek vagy vallok kudarcot. Remélem, érted, mit akarok mondani? Továbbá nem minden emberrel bírok „kapcsolatba lépni”. Hiszen te egyszeri kivétel voltál. Vannak azután olyanok, akik egyáltalán nem fogékonyak, vagy én nem vagyok fogékony különleges természetükre. Mindezt azért írom, hogy megértsd, miféle problémákkal állok szemben itt Angliában. Az egyik eltűnttel nem tudok kapcsolatba kerülni, Ellen! Ez pedig furcsa. Az ügy valóban valamilyen rendkívül különös mozzanattal rendelkezik. A rejtélyes eltűnések, a mágia és a többi megmagyarázhatatlan körülmény miatt az egész dolog eleve az, viszont a különösön belül is van valami különös. Mielőtt ma hozzáláttam volna a kutatáshoz, bezárkóztam a gyermekek néhány személyes holmijával. Nem tudtam kapcsolatba lépni velük. Részben tudtam az okát, ám ez sem könnyíti meg a dolgot. Két esetben magyarázatot találtam: egyikük minden bizonnyal meghalt, a másik mély kómában fekszik és ezért nem érhető el, míg a harmadik – nos, tőle egyáltalán nem kaptam jelzést. Amúgy meglehetős könnyedséggel tudok felkutatni eltűnt személyeket, ez az ügy azonban nem adott indíttatást. Egyáltalán nem jelent meg előttem az a hely, ahol tartózkodnak, mindössze homályosan sejtettem, hogy
együtt vannak. Leginkább mégis az ijesztett meg, hogy úgy éreztem, egy gyermekkel többen vannak. Miközben ott álltam a holmijukkal, nem voltam olyan biztos abban, hogy valóban meghalt-e az egyikük – és a halottak jelenlétét jellemző űr, a sötét és mély rezgések érzete mégis fennállt.” (Ellen nagyon szerette volna megtudni, vajon ki halt meg a három eltűnt közül, Nataniel azonban egyetlen szóval sem említette. Talán ő sem tudta?) “Emlékszel, amikor a fogadó nyomasztó kis szobájában álltunk? Tudom, akkor felfigyeltél arra, amit éppen észleltem. Hiszen a szoba csaknem beleremegett a rezgésbe, én pedig tudtam, hogy a nemesember – vagy egy másik holttest – ott van. Most viszont talán legjobb lesz elfelejteni az akkor történteket és erre összpontosítanom a figyelmemet. Ami a csirkecsontokat és a bőrkéket illeti, számomra semmit sem mondanak. Vagy nagyon nagytudású boszorkánygyülekezetről van szó, vagy ők is blöffölnek csak. Ehhez a jelképhez hasonlót más öszszefüggésben még sohasem láttam. Leginkább a vuduizmusban használt vészthozó jelre, az ungára emlékeztet, ám túl kevés a közös bennük. Ma csak Ken otthonát tudtam felkeresni. A ház a falu szélén áll, az apa műhelye a csűrben található. Ken szülei tisztes, barátságos átlagemberek, a fiú szobája tiszta és rendes. Több kisebb testvére van, felvilágosítással azonban nem tudtak szolgálni. Ken semmit sem szólt nekik, és semmi gyanúsat sem hallottak. A szüleik persze mélységesen kétségbe vannak esve. Egy ehhez hasonló eltűnés gyakran szörnyűbb annál a tudatnál, hogy a gyermek halott. Remény és félelem között hánykolódva az a pánikszerű érzés fogja el őket, hogy megmenthetik a fiú életét – ha a megfelelő módon cselekszenek.
Én most teljesen elakadtam, Ellen. Nem tudom, miképpen lássak neki a dolognak. Holnap, ha a másik két családot is meghallgatom, talán valamilyen értékelhető nyomra akadok. Most csupán az a borzalmas érzés gyötör, hogy sietnem kell, mert kifutok az időből. Ezenkívül a boszorkánygyülekezet vezetőjét is meg kell találnom! Ha jó képességei vannak, a rendőrség segítsége nélkül is a nyomára bukkanok. Ha nem, házról házra járva kell kérdezősködnöm. Tudod, először ódzkodtam e levél megírásától, aztán oly kellemes élményt jelentett. Már most előre örülök annak, hogy holnap este újabb jelentést küldhetek. Bárcsak jó híreket közölhetnék! Légy szíves, írj néhány szót magadról! Tudhatod, mennyire szeretnék felőled is hallani, nem csupán elbeszélni itteni kalandjaimat. Minden jót kíván barátod, Nataniel” Második nap „Drága Ellen! Köszönöm a lapodat, a leveleink biztosan keresztezték egymást, de nem tesz semmit. Muszáj ennyire lesújtóan tömören és szárazon írnod? Tudom, képes vagy javítani a stílusodon. Mintha attól tartanál, nehogy azt higgyem, szerelmes vagy belém. Drága barátom, tudom, nem vagy az! Még mindig az a fiú jár az eszedben. (Ha összeakadnék vele, nem különleges képességeimet használnám, hanem szíves-örömest megverném!) Nekem sem áll szándékomban, hogy beléd szeressek. Írj tehát tiszta szívedből, én nem fogom félreértelmezni szavaidat. Hiszen jó barátok vagyunk, Ellen, ami ritkaság férfi és nő között. Igaz, hosszabb távon barátok sem
lehetünk, viszont semmiféle intő jel sem akadályozhat meg a levélváltásban! Hiszen az Északi-tenger választ el egymástól. Hosszú bevezetés volt, pedig mennyi mindenről kell beszámolnom! Remélem, képes leszel elolvasni ezt a tengerikígyó hosszúságú levelet. Éppen kimerülve ülök a szállodai szobámban. Ma olyan sok minden történt, én pedig… Legjobb lesz mindent időrendben elmondanom. A jó és kiadós, bár szokatlan reggeli után a kastélyba indultam. Autón is mehettem volna, de meg akartam ismerkedni a környékkel. A sűrű ködben gomolygó völgyre kitekintve csak sejteni tudtam, merre emelkedik az erdős Foggy Hill, a rendőrség pedig arról tájékoztatott, hogy a völgy végén hangás fenyér kezdődik. Jómagam mindebből semmit sem láttam. Tegnap este a szálloda ebédlőjéből megpillantottam az öblös tavat, mára viszont ez is eltűnt a ködben. Ez a vidék derült időben bizonyára szép látványt nyújt, mégis van valamiféle kellemetlen vonása. Talán csak azért, mert rejtélyt takar, a hátborzongató dráma minden kellékével: köd, kastély, boszorkányok köre és a falu sugdolózó népe. Amint mondtam már, a községre a nagybirtokrendszer nyomta rá bélyegét. A Foggy Hill lejtőjénél azonban modern emeletes ház áll. Liz Thompson családja lakja, de én előbb a földbirtokosékhoz mentem. A völgyben itt-ott láttam néhány szalmatetős, ólomüveges, alkóvos angol házat. A birtoktól nem messze terméskőből épült, hatalmas ablakos, elképesztő épületre figyeltem fel, amelynek a legváratlanabb helyeken akadtak erkélyei. Minden bizonnyal felkapott művész vagy agyonterhelt nagyvállalati igazgató lakja. Nagyjából félúton jártam e borzalmas ház és a birtok
között, amikor megálltam hallgatózni. Amikor erről írok, úgy értem, befelé hallgatózom. Minden csendes volt, mégis megesküdtem volna rá, hogy segítségért könyörögve engem hívott valaki. Emlékszel, miről beszéltünk legutóbb? Hangtalan sikolyról. Nem rendelkezem a te képességeddel, amellyel szenvedő, boldogtalan szellemeket vonzói magadhoz. Ez viszont élő lélek néma kiáltása volt, mégis nagyon furcsa. Olyan… idegenszerű. Csupán egyetlen másodpercig érzékeltem menet közben, így nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Körülnéztem. Magam előtt ki tudtam venni a ronda kastélyhoz vezető fasort. Tőlem balra lejtő vezetett egészen a tóig, jobbra pedig keskeny ösvény a Foggy Hill felé. Próbaképpen elindultam az ösvényen. A magas nyárfák között kanyargó ösvény lassan emelkedett. Felfigyeltem egy négyszögletes transzformátorházra, majd kicsit feljebb egy körülkerített szivattyúházra. Amúgy semmire sem akadtam. Még tovább mentem, immár tűlevelű erdőben, több jelet azonban nem fogtam fel. Így visszamentem az útra. Amit hallottam, annak nem feltétlenül a jelen esethez lehetett köze. Meglehetősen átnedvesedtem, mire a kastélyba értem. Nem számoltam azzal, hogy ilyen nyirkos a köd. Szép fiatal lány, a házikisasszony nyitott ajtót. Úgy vélem, tizenhat év körül járhat. Hosszú, selymes a haja, vékony a szemöldöke és feltűnően nőiesen öltözködik. Az ilyesmi manapság eléggé szokatlan, hiszen a fiatal lányok a divat parancsát követve ruházkodnak. Tudod, hogy az egyik unokahúgomnak alig van szoknyája? Mindenhova hosszú nadrágban mennek!” (Ellen itt elvörösödött. Neki sem volt egynél több szoknyája, mielőtt végzetes módon jelentkezett Az Ó Révhez Czímzett Kortsma és Vendégfogadóban meghirdetett állásra. Eszébe kell vésnie, hogy Nataniel ked-
veli, ha nőiesen öltözködnek a gyengébb nem tagjai.) „Maureennek hívják. A nappaliba vezetett, ahol Mr. Fry köszöntött. Azt hiszem, az angol földbirtokos paródiája. Őszülő halánték, egyenes testtartás, térdnadrágos tweedöltöny, vastag harisnya. A felesége nagyon ápolt, szertartásosan merev a viselkedése, és igencsak lefoglalja, hogy ő a környék legmagasabb állású hölgye. Amúgy meglehetősen unalmas személy. Természetesen nagyon aggódnak Alex miatt, különös tekintettel a fiú rossz egészségi állapotára. Az asszony száján véletlenül kicsúszott, hogy Alex jólétéhez anyagi érdekeik is fűződnek. A beszélgetés alapján az alábbiakat tudtam öszszeszedni: Amikor néhány évvel ezelőtt meghaltak Alex szülei (az anyja Alexszel azonos betegségben szenvedett, amelynek a szívhez és a tüdőhöz lehet köze, bár pontosan nem derült ki, miféle kórság), Fry megígérte, hogy gondját viseli a fiúnak. Alexnek senki sem jósolt hosszú életet. Fry, a fiú apai nagybátyja bizonyára nagy összeget kap azért, hogy ő a gyámja, ehhez jön Alex öröksége, amelyet neki kell kezelnie. Alex halála esetén minden az anyai ágú rokonságára száll, mert onnan származik a vagyon, Fry pedig nem tarthat igényt rá. A Fry családnak ezért érdekében állt, hogy tisztességgel a gondját viseljék, amit valóban meg is tettek. Szinte felháborítóan kényeztették. Mindezt egy szomszédjuk mondja, akit a nap folyamán később kerestem fel. Fryék rendkívül szkeptikusan viselkedtek velem szemben, mert nem hisznek ’az ilyesmiben’. Ehhez viszont hozzászoktam, mert a mi ’hivatásunkban’ sok megaláztatást kell eltűrnünk, drága Ellen.” (Kettőjük közös vonásának felemlegetése kellemes húrokat pendített meg a lány lelkében. Az utóbbi szavakat olvasva felnevetett.)
„Mindazonáltal türelmesen válaszoltak a kérdéseimre, noha feltételezésem szerint a rendőrség korábban pontosan ugyanerről kíváncsiskodott. Bizonyára érdekel, mit éreztem náluk? Nos, Kennél minden normális volt. Itt viszont valami nem stimmelt. Hiszen természetes lett volna, ha ezekből az emberekből aggodalom és kétségbeesés árad. Én azonban ehelyett félelmet éreztem, ami nem igazán illett a körülményekhez. Hadd idézzem fel leghívebb emlékezetem szerint a beszélgetésünket: Nem törődtem az olyan rendőri rutinkérdésekkel, mint hogy milyen ruhát viselt Alex, a különféle időpontok, és így tovább. A válaszokat már a rendőrségtől megtudtam. – Ismerte Alex Ken Brownt? – kérdeztem. – Alex gyakorlatilag senkit sem ismert a környéken – válaszolta Mrs. Fry. – Itthon leginkább a házban tartózkodott, amúgy az ideje legnagyobb részét svájci és más külföldi kórházakban, illetve szanatóriumokban töltötte. Én azonban észrevettem, hogy a lány enyhén elpirul, így lecsaptam rá. – Talán te ismerted Kent? – Azt a proligyereket! – nevetett fel Maureen. – Őt, aki folyton a lóistálló körül őgyeleg? Fontoskodik és azt képzeli, hogy mindent tud a lovakról? Köszönöm szépen, nem az én ismeretségi köröm. – Hát Liz Thompsont? – Őt aztán még kevésbé! Liz az a fajta, aki az összes fiúval kipróbálná. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha rossz véget értek volna a kalandjai, hiszen tényleg kihívóan viselkedett. – Alex viszont nem ismerte Lizt? – Természetesen nem! Maureen a leírtak alapján talán nem tűnik rokonszen-
vesnek, pedig az. Bocsánatkérően mosolygott reám, és a hangja gyengéd és barátságos. Az ilyen szőke, légies teremtések némiképpen ellágyítanak.” (Köszönöm szépen! – vetett bosszús pillantást Ellen a tükörbe, kifésülhetetlen fekete fürtjeire és életörömtől kicsattanó arcára.) Nataniel így folytatta: „Ezért óvatosabbnak kellett lennem. – Mondják csak… tudnak a környéken működő valamiféle boszorkánygyülekezetről? A háziak lopva tekintettek egymásra. A hosszúra nyúlt csendet végül vonakodva a földbirtokos törte meg: – Azt hiszem, erről inkább mélyen tisztelt szomszédomat kellene megkérdeznie. Ilyen dolgokban nálunk lényegesen jobban tájékozott. A gúnyos hanglejtésből ítélve itt akadhatott keresnivalóm. – Melyik szomszédjára céloz? – Feltételezem, hogy idejövet nem kerülte el figyelmét a csupa acélból, üvegből és kőből épült kis fészke? Douglas Bigbynek hívják, és írónak mondja magát. Azt hiszem, valamikor a harmincas években az egyik újságban meg is jelent egy cikke. – Ugyan, papa, nem lehet olyan öreg! – Mindegy, ha nem ő írta, akkor más. A jó ég tudja, miből él. Feltehetően varázsfüvek és szerelmi bájitalok eladásából. A család nyilvánvalóan nem óhajtott eszmecserét folytatni Mr. Bigbyről, ezért rövidre fogtam a dolgot és másra tereltem a szót: – Miért félnek ennyire? Valamennyien megremegtek és dühtől szikrázó szemekkel meredtek rám. – Nem természetes, hogy félünk, ha eltűnik valame-
lyik szeretett rokonunk? – csattant fel az asszony. – Nem erre a fajta félelemre gondoltam – feleltem. – Önöket saját dolgaik miatt veri ki a hideg veríték. A szobára telepedő csendet csupán a földbirtokos fujtatása törte meg, végül a lánya így fakadt ki: – Nem tudom, kiféle-miféle maga, sarlatán vagy más, de csináljon valamit! Találja meg Alexet, mert életbevágóan fontos! – A fiút illetően kétségtelenül az – feleltem szárazon. – Önöknek azonban különleges érdekük fűződik ahhoz, hogy ép bőrrel kerüljön elő, ugye? A férfi végre kimondta, mi nyomasztja őket. – Így igaz. Alex eltűnése számunkra katasztrófával ér fel, főleg most. Az anyja nővére néhány nap múlva látogatóba jön. Ugyanis minden évben megnézi, jól megy-e az unokaöccse sora. Tekintélyt parancsoló hölgy, és nagyon bizalmatlan irántunk – hiszen én vagyok annak a szörnyű fickónak a bátyja, akihez férjhez ment az ő csodálatos húga – igen, a családjuk így tekint ránk. De arra gyanakszom, hogy a fiú pénzét is szemmel tartja. Hiszen ők fognak örökölni utána. – Amennyiben Alex halna meg előbb. – Elég nagy a kockázata – sóhajtott fel Mr. Fry. – Alex élete egyetlen cérnaszálon lóg. Inkább témát változtattam. – Van fényképük a fiúról? Mrs. Fry elment a családi fotóalbumért. – Itt van egy ötéves felvétel. Amint látja, műteremben készült, így Alexről ez a legjobb fénykép. Az eltűnt tízesztendős korában vézna, sötéthajú fiú volt, szája szögletében morcos vonással. Nagyon öntudatosnak és elkényeztetettnek hatott. Feltűnően hasonlítóit Maureenre. A körülbelül egy éve készült utolsó amatőr felvételen még nagyobb volt köztük a hasonló-
ság, annak ellenére, hogy Alexnek ekkor már szemüveget kellett hordania. Alex hajszíne sötétebb volt, kerekebb az arca és erősebb a szemöldöke, amúgy bárki testvéreknek nézhette volna őket. A jellegzetes családi vonások közeli rokonsági fokra: első unokatestvéri kapcsolatukra utaltak. – Mióta tartózkodott Alex idehaza? – kérdeztem. – Néhány hete – felelte Mrs. Fry. – Az eltűnésekor ment ki első ízben a szabadba, mert addig túl rossz volt az idő. Jaj, micsoda szörnyűség! Pedig tűvé tettük érte a környéket! – Ha uraságod természetfeletti képességekkel rendelkezik, akkor lát most valamit? – kérdezte hévvel fűtötten Maureen. – Tudja, hol van Alex? Él-e még? A válaszadás előtt töprengtem egy kicsit. – Ebbe a történetbe három gyermek bonyolódott bele. És az egész ügynek van egy rendkívül sajátságos vonása. Újra meg újra azt érzékelem, hogy egyikük – vagy mindegyikük – nincs az élők sorában, de nem is halt meg… Nem, rosszul fogalmaztam. Úgy érzem, mintha az egyik eltűnt egyszerre volna halott és élő. Fryék értetlenül bámultak rám, én pedig kissé nevetségesnek éreztem magam, hiszen nem tudtam pontosabban megmagyarázni a dolgot. Nem sokkal később elbúcsúztam tőlük, és a szomszédságban emelkedő hatalmas, csupa üveg ház felé indultam. Tervezője minden bizonnyal szabad kezet kapott, és kritikátlanul élt is vele. Az időjárás ugyanolyan pocsék volt, mint korábban, ám a ház felé tartva jókedvem támadt! Te jutottál eszembe, megjelentél lelki szemeim előtt, mire derűs, barátságos képet öltött a táj. El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, amiért hozzád hasonló barátra találtam, Ellen, hiszen a barátságunk olyan szép, tiszta,
ugye? Ami először megragadott benned, az a kifejező tekinteted és életteli arcod. Tudod, hogy mindenre egy hároméves gyerek nyíltságával reagálsz? Ugyanakkor egyetlen pillanatig sem vagy sok fiatal lányhoz hasonlóan színlelten gyermeteg. Ha megijedsz, kitágul a szemed és őszinte félelem költözik bele, ha pedig örülsz, előbb enyhe mosoly ül ki a szájad szögletébe, majd lehervad, hogy sugárzó nevetésnek adja át a helyét. Ha pedig szomorkodsz, úgy nézel ki, mint egy ázott kutya. Ez a spontán viselkedésed ellenállhatatlan, én ugyanis nem bírom elviselni az utcán azt a sok barmot, aki élettelen szemmel bámul az emberre. Legkivált a rágógumizókat. A rágóguminál jobban semmi sem teszi tönkre azt a benyomást, amit az egyes személyek tesznek rám. Másrészt nem hiszem, hogy azok közé a lányok közé tartozol, akik szenvedélyt és vágyakozást színlelnek. Most talán személyes területekre tévedtem, de valamikor ismertem egy ilyen nőszemélyt. Összesen két találkozásunk során teljes repertoárját végigjátszotta, a nyakamba vetette magát, szenvedélyesen becézgetett, búgott, tekergett és nyögdécselt. Mindebből egy árva hang sem bizonyult őszintének. Undorító volt; egyetlenegyszer bújtunk ágyba, és még akkor sem voltam képes véghezvinni, amit elvárt tőlem. Arra kértem, legközelebb, ha újabb fiúval találkozik, viselkedjen természetes módon, és faképnél hagytam. Bocsáss meg, ezt nyilván nem kellett volna leírnom, de ilyesmiről csakis veled válthatok szót. Olyan jó, hogy megnyilatkozhatom valaki előtt. Újból bocsánatot kérek, felejtsd el az egészet! Csakis azért vagyok hozzád ilyen bizalommal, mert ennyire természetes a viselkedésed. A kifésülhetetlen hajad is azonnal megragadott. Kedvem volna az ujjaim köré csavarni és kiegyenesíteni a fekete fürtjeidét, azután megnézném, mi történnék, ha elengedem őket. A
ronda kastélyból eljövet te jártál az eszemben, és gyűlölködve gondoltam arra a fickóra, akire a szerelmedet pazaroltad, és aki eltaszított magától. Nem fogta fel, miről mondott le?” (Ellen újra meg újra elolvasta az utolsó néhány bekezdést, majd kénytelen volt a tükörben ellenőrizni, helytálló-e, amit Nataniel írt. Noha nem tudta eldönteni, felkacagott örömében, hogy a fiatalember valamit vonzónak talált benne.) „Borzongva tértem vissza az angliai falu ködös valóságába, majd kis idő múlva már egy legalábbis elefántokra méretezett díványon ülve vettem szemügyre házigazdámat, Mr. Bigbyt… Douglas Bigby gondosan manikűrözött hüvelykujja és keskeny mutatóujja közé fogva messzire tartotta a csirkecsonthoz kötözött bőrcafatokat. – Mit jelentsen ez az ízléstelen vacak? – Úgy gondoltam, felvilágosítással szolgálhat róla. – Hát tudja – mondta sértetten Mr. Bigby. Vontatottan, megvető hanghordozással beszélt. Vörös szegélyű fekete házikabátot és mértékre készültnek tűnő papucsot viselt. Negyvenes éveiben járhat, szőke haját gondosan fésüli, hosszúkás, napbarnította arca pedig ernyedtségről és életuntságról árulkodik. Keskeny száját erénycsősz vénkisasszonyhoz illő rosszallással húzta félre. – Mi nem alkalmazunk ilyen sarlatán fogásokat. Hiszen ez nem is igazi csirke, hanem broiler csontja! Végtelenül megvető pillantással illetett. Viselkedésében semmi sem tűnt természetesnek. Nála affektálóbb egyénnel életemben nem hozott össze a sors. – Ön tehát a helyi boszorkánygyülekezet vezetője? – kérdeztem. – Nem tagadom – mosolygott önelégülten. – Én vagyok az itteni boszorkánymester, és meg kell jegyez-
nem, hogy egész Angliában némi tekintélynek örvendhetek a magunk köreiben. Nem azt mondta az imént, hogy egy kissé ismeri a tevékenységünket? Miképpen lehetséges az ilyesmi Norvégiában? – tette hozzá jóindulatúan leereszkedő hangon. – Tanulmányoztam a témát – válaszoltam kitérően. – Roppant érdekes – mondta dorombolóan lágy hangon Mr. Bigby. Ebben a pillanatban fel is állt az ablakpárkányon heverésző macskája. – Elképedne szerény körünk eredményein. Erős oldalunk az ördögűzés. Az ördögűzés! Alig tudtam fékezni az ingerültségemet. – Akkor tehát akadnak errefelé kiűzendő démonok? Minden jel szerint nem fogta fel a kérdésemben rejlő metsző gúnyt. – Uraságod megdöbbenne, ha tudná, hány meg hány embert tartanak megszállva a gonosz lelkek – búgta sejtelmesen. – Önt például Apollyon démon tartja a hatalmában. Egek, micsoda szélhámos! – gondoltam magamban. Van képe megjátszani az Antikrisztus szolgáját! – Tudja uraságod, extraszenzorikus képességeim exempláris mértéket ütnek meg – hencegett tovább a sarlatán, aki folyton hosszú és választékos szavakkal dobálózott. – Például a megfordított téglatestekkel folytatott pszichometriai teszt során harmincból kilenc helyeset találtam el. Ez pedig kész szenzáció! Beismertem, hogy ez valóban rendkívül jó eredmény. Óvatos tudakozódásomra, részt vehetnék-e egyik szeánszukon, nagy kegyesen azt válaszolta, noha szívesen mutatná be norvégiai kollégájának, mire képesek, de sajnos kívülállókat elvből nem engednek be az összejöveteleikre. Megkérdeztem, csütörtök esténként tartják-e a gyűléseiket, de azt felelte, mindig változó időpontok-
ban. Nem emlékezett rá, volt-e találkozójuk a három utolsó csütörtök valamelyikén. A három gyermek eltűnéséről természetesen hallott, és roppant rossz néven vette, hogy a helybeliek a boszorkánygyülekezetet gyanúsítják. – Ehhez semmi közünk, egyáltalán semmi közünk – intett kifejezően a kezével. – Nevetséges feltételezés. Mi nem áldozunk fel gyerekeket. Az emberáldozat mindeddig nem került szóba, de ki akartam deríteni, összefüggésben áll-e a három gyermek eltűnésével. Mr. Bigbyről a szó szoros értelmében mindent fel tudnék tételezni. Kár, hogy nem mehetek el a szeánszukra. Nagy érdeklődéssel kérdezte meg, mi a véleményem a gyermekek eltűnéséről. Megismételtem, amit Fryéknél mondtam: „… Egyszerre halott és élő”. Legnagyobb bosszúságomra Bigby gúnyos nevetésben tört ki. – Akár a zombik? A haiti élőhalottak? Nem rossz ötlet. Nem lepődnék meg, ha a földbirtokos kisgyermekeket rabolna, és saját szolgálatába állítaná az élő hulláikat. Micsoda rémes cinizmus! Tudod, ahogy ott ültem, egyre jobban felháborított a viselkedése. Fryékról nem akart beszélni. Buta parasztoknak és makacs hazudozóknak nevezte őket. A Thompson családból senki sem tartozik a boszorkánygyülekezet tagjai közé. Érdektelen, nevetséges parvenük. Brownék? Csak nem az autószerelő családjára gondolok? A hangjából ítélve feneketlen szakadék választotta el a tisztességesen dolgozó emberektől. Az járt az eszemben, hogy az összehasonlítás igencsak a Brown család javára szólna. Végül olyat tettem, amit amúgy sohasem szoktam. Viszont látni akartam, mivel is foglalkozik a csoportjuk.
Továbbá annyira felbosszantott ez a szánalmas kis műkedvelő boszorkánymester, hogy alaposan meg akartam leckéztetni. Elgyötört, bár önelégült mosollyal éppen azt mondta, pontosan ismeri a halála napját. Hosszú szenvedést követően fiatalon ragadja el a halál. (Akkor igencsak sietnie kell a kaszásnak – gondoltam gonoszkodva.) – Egyáltalán nem így van – szólaltam meg. – Nyolcvanhárom esztendős koráig fog élni. Akkor majd kétoldali tüdőgyulladásban hal meg. Egyetlen nap leforgása alatt vége lesz. Bigby elviselhetetlen mosolya mintha ezt mondta volna: „Én csak jobban tudom.” – Az a sebhely az állán – folytattam – gyermekkorában keletkezett, amikor nekiszaladt egy rézveretes rokokó komódnak. Ekkor már a homlokát ráncolta. Tudod, Ellen, dühös voltam, ilyenkor pedig hihetetlenül élesek és pontosak a benyomásaim, nem tudom, miért, de már korábban is megfigyeltem. – És most roppant bosszús – tettem hozzá. – Éppen a megérkeztem előtt talált az íróasztala egyik fiókjában egy olyan számlát, amelyet elfelejtett kifizetni. Ez a lehető legrosszabbkor jött. Önnek súlyos anyagi gondjai vannak, Mr. Bigby. A kókler némán ült, hátrahúzódott tőlem, mintha pestises volnék. Engem valamilyen lelki kényszer arra ingerelt, hogy folytassam a játékot. – Akarja, hogy doromboljon a macskája? Bigby végre visszanyerte a lélekjelenlétét. – Az a macska nagyon ritkán dorombol, és ha igen, akkor sem parancsra! Kapcsolatba léptem a macskával – nagyon könnyű dolog, mert a macskák igen fogékonyak –, az állat félig
lehunyta a szemét, majd örömében hangosan dorombolni kezdett, miközben a karmaival az asztalterítőt kaparta. Én ugyanis minden barátságos érzelmemet a macskára összpontosítottam. Bigby ekkor már tátott szájjal bámult rám, megfeledkezve addigi enyhén megvető viselkedéséről. Összeszedte magát, felállt, eltűnt a szomszédos szobában, majd kupacnyi téglatesttel jött vissza, amelyek közismert kísérleti eszközök a parapszichológiai kutatások területén. Egyik oldalukon körrel, négyszöggel, csillaggal, hullámvonallal és mindenféle más ábrával vannak megjelölve. A képes részükkel lefelé fordítják őket, a kísérleti alanynak pedig ki kell találnia, mi van az eltakart oldalukon. Bigby kitűnő eredményt ért el, amikor harminc darabból kilencet helyesen talált el, mindez bizonyos képességek meglétére utal. Ő azonban nyilvánvaló módon haszontalan dolgokra fecsérli el adottságait. Egyenként ráböktem a téglatestekre, ő meg feljegyezte, milyen ábra van szerintem a lefelé fordított oldalakon. Amikor elkészültem, egymás után fordította meg a lapocskákat. – Nicsak, az elsőt jól találta el! – mondta nagy kegyesen. – Igen, a második is. Hát a következő… A hangja fokozatosan halt el, a tizedik után már csak gépiesen emelgette a téglatesteket. A vége felé kétszer hibáztam, mert addigra elhagyott az érzékem, nekem pedig elegem volt az egészből, és csalódottság fogott el önmagammal szemben, amiért ennyire olcsó diadalra ragadtattam magam. – Huszonnyolcat jól talált el – jelentette ki áhítattól elfúló hangon Mr. Bigby, majd tiszteletteljesen meghajolt. – Nagy kegyet jelentene számunkra, ha ma este jelen volna a szeánszunkon. Azonnal összehívom a tag-
jainkat. Megköszöntem a megtiszteltetést és eszembe véstem, hogy ezen a csütörtök estén minden jel szerint nem szándékoztak gyűlést tartani, vezetőjük azonban az átéltek hatására meggondolta magát. Utána anélkül távoztam a házból, hogy megválaszoltam volna a sarlatán kérdéseinek özönét. Mindössze ezt mondtam neki: – A három gyermek felkutatására jöttem ide, Mr. Bigby. – Igenis, hát persze – válaszolta; máskor oly fásult hangja csaknem alázatosnak tűnt. Drága barátom, szégyellem bevallani, de örömömet leltem abban, hogy megleckéztettem egy kicsit! Távoztomkor láttam, amint Fry a birtok felé tart; nem haladt el Bigby háza mellett, így nyilván nem hagyta el a saját földterületét. Vállára vetett puskával éppen a főútról fordult le a Foggy Hill mellett elvezető keskeny ösvényre, amelyre az előbb jómagam is rátértem. A falu irányába mentem, bár nem egészen vissza, mert közben újabb út ágazott le, amely a modern villanegyed felé vezetett, én pedig pontosan oda igyekeztem. Hiszen Liz Thompson otthonát is fel kellett keresnem. Miközben a Foggy Hill lábánál haladtam el, újra érzékeltem azt a néma kiáltást. Azt a különös hívást, amelyet nem tudtam azonosítani. Akárcsak az előbb, most is felülről, az erdő felől jött, de egyáltalán nem a Frybirtok irányából, amely most fölöttem terült el. Természetesen megálltam, ez alkalommal viszont nem akadt olyan ösvény, amelyen elindulhattam volna. Egyáltalán nem lehetett feljebb menni, mert egy meredek sziklafal megálljt parancsolt. Így azután csak az út mentén haladhattam tovább. Nyilván megtehettem már pár száz métert, amikor most pontosan magam fölött érzékeltem a segítségért
esdeklést. Ez a könyörgés azonban félelemmel keveredett. Valaki tőlem félt. Aztán ismét eltűnt. Mélységesen összezavarodva tértem rá Thompsonék kavicsos ösvényére. Őket kissé talán félvállról vettem, viszont annyira sarkallt a vágy, hogy megoldjam a néma kiáltás rejtélyét, hogy ezzel a családdal kevésbé törődtem. Mr. Bigby kivételesen igazat beszélt, amikor meglehetősen unalmas népségként jellemezte Thompsonékat. Azt a szobát, amelybe bevezettek, olyan hagyományos módon bútorozták be, hogy maga volt az angol lakáskultúra paródiája. Mintha nem is emberek laknák ezt a házat. Mrs. Thompson egyedül tartózkodott otthon. Magasabb társadalmi osztályból származó, elegáns háziaszszony. Liz tűnt el a legrövidebb ideje, de ez nem jelentette azt, hogy családtagjai kevésbé aggódtak volna miatta. Mrs. Thompson meggyőződése szerint lánya egy nőket megerőszakoló bűnöző áldozatául esett, és egyáltalán nem vette tudomásul azt a tényt, hogy korábban két fiúnak is nyoma veszett. – Liz nagyon derék lány – igyekezett meggyőzni inkább önmagát, mint engem. – Csakis tisztességes emberekkel érintkezik, és afelől biztos lehet az úr, hogy nem önszántából tűnt el. Liz nem tartozik a mai rendetlen fiatalok közé, akik Marion Brando módjára alsóneműben járnak vagy összevissza száguldoznak a motorkerékpárjukon. Az én lányom tudja, mit csinál. Nagyon óvatosan arra céloztam, hogy másfajta értesülések jutottak a fülembe. Mrs. Thompson enyhén elpirult, ami az ő köreiben megengedett leghevesebb érzelemkitörés volt. – Persze Maureen Fry mondta? – kérdezte némi éllel a hangjában. – Csak mert nem bír megtartani egy fiút, aki helyette Lizt választja, rögtön bemószerolja!
Elfojtottam feltörni készülő mosolyomat. Az úrihölgyről feldúlt lelkiállapotban lehullt az álca, és szavaiból kiviláglott egyszerű származása. Mrs. Thompsonnak mindenesetre volt egy előnyös vonása a többi mai vendéglátómmal szemben. Teával és némi harapnivalóval kínált meg, ami igencsak javított a hangulaton. Tagadta, hogy ismernék Ken Brownt vagy a családját, és Mr. Bigbyről sem ejtett egyetlen szót sem. Viszont elárulta, hogy a sarlatán boszorkánymester régóta perben áll Fry úrral. Az elhúzódó ügy a mezsgyehatárok kitűzése körül és azért folyik, hogy melyiküket illetik meg a területhez kötődő bizonyos jogok, amelyek eredete feltehetően a középkorba nyúlik vissza. Ezt az alkalmat kihasználva a keskeny ösvény felől érdeklődtem. – Arra gondolok, amely a birtok és Mr. Bigby telke között húzódik – magyaráztam. – Van arra egy transzformátor meg egy szivattyúház… – Szivattyúház? – kérdezte értetlenül a háziasszony. – Igen, az előbbitől valamivel jobbra és feljebb található, és a földbe van süllyesztve. – A trafóházat láttam már, de… Ó, amit említett, az nem szivattyú! – Hát akkor micsoda? Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, és különben itt volt az ideje, hogy befejezzem a látogatást. Az asszony a telefonasztal felé tartva még hátraszólt: – Az az ösvény sehová sem vezet, hanem véget ér az erdőben. Viszontlátásra, legyen szerencsém máskor is! Azonnal beszélgetésbe bonyolódott, nekem pedig már csak a távozás maradt hátra. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Thompsonnak sejtelme sincs a kilétem vagy a látogatásom célja felől. Tökéletesen üresfejű perszóna. Jaj, Ellen, mennyire gyötörnek a hozzá hasonló szemé-
lyek! Az állítólagos szellemi fogyatékosokban, akiket személy szerint nagyra tartok, sokkal több a lélek, mint a Mrs. Thompson-félékben. Őt értelemmel megáldotta a jó sorsa, de nem bír élni vele. Nem sokat tudtam kihozni belőle, noha több ízben súroltam a kezét. Ama kevesek közé tartozik, akik számomra semmit sem mondanak, talán mert egyáltalán nincsenek érzelmeik. Az ilyenek soha semmit sem élnek át. Bizonyos emberek olyan erejű indíttatást adnak, hogy szinte az egész életüket, a múltat és a jövendőt egyaránt leolvashatom. Te is közéjük tartozol – egészen egy bizonyos pontig. Tudod, mire célzok. A továbbiakról sejtelmem sincs, mert minden attól függ, különkülön a magunk útját járjuk-e, vagy pedig előidézzük-e azt a válságot. Az utóbbi esetben nem fordulnak jóra a dolgok, drága Ellen.” (Úgy tűnik, mintha én lennék az, akinek meg kellene halnia – gondolta Ellen. Bár Nataniel esetében sohasem lehet tudni. A válaszai néha bizony jóslatszerűek. Jaj, bárcsak folytathatnánk az ismeretségünket! Olyan csodálatos ember! Most viszont választ kaptam arra, miért tud olyan sokat eddigi életemről. Tagadhatatlanul ijesztő és mennyire bosszantó! Ellen azon kezdte törni a fejét, voltaképpen mi történt vele a múltban, és van-e annak olyan mozzanata, amelyet Natanielnek lehetőleg nem kellene látnia. Rengeteg ostobaságtól eltekintve semmi kínos vagy kétes dolgot sem talált. A töprengést követően újra az olvasásnak szentelte magát.) „Eldöntetlen kérdés, túlélem-e hatalmas, szinte emberfeletti küldetésemet. 99%-os a kockázat, hogy nem. Sajnos nem mondhatom el, miből áll a feladatom, mert úgysem értenéd. Viszont hidd el, amit most leírok:
semmiképpen se rám pazarold a jövődet!” (Késő ilyesmivel előállnod, Nataniel – gondolta a fiatal nő. Máris annyira elragadtattál, hogy magam is megijedek tőle.) „Miután Thompsonéknál is végeztem, csakhamar az erdőbe felfelé vezető útra bukkantam. Noha egy darabig a sűrűben csatangoltam, nem érzékeltem újabb néma kiáltást. Utána annyira elfáradtam és átnedvesedtem az örökös nyirkos párától, hogy visszamentem a szállodába. Ilyen kimerülten, kialvatlanul nem érzékelhetek újabb üzeneteket. Nagyon jó, hogy borítékokat címzel és bélyegzel fel apád cégénél. Így könnyebben teheted szabaddá magad, és minél hamarabb elutazhatunk rémes gyermekkori élményed színhelyére. Örülök, hogy némiképpen enyhült a nyomás, viszont ne próbálj ezen a módon kibújni! Ha valóban ki akarsz gyógyulni gyermekkori emléked hatásából, akkor gyökerénél kell megragadni a bajt, nem elegendő pusztán beszélni róla. Drága barátom, olyan boldog vagyok, amiért megismerkedhettem veled. Mint mondtam, korábban soha senkinek sem írhattam, ezért bocsásd meg az ömlengéseimet! Csak szólj, ha eleged van belőlük. Mindig is erős magányérzetem volt, hiszen annyira különbözöm a többi embertől. Tudom, hogy senki sem tarthat velem látomásaim és az idegen országban való vándorlásom során. Arra olyan sok az árnyék, általad pedig a mindennapokban, a fénnyel teli élő létezésben gyökerezhetem, és te követni tudod gondolataim csapongását. Együtt minden annyival könnyebb volt. Azt kívánom, bárcsak… Nem, értelmetlen, többé szót sem ejtünk róla.” (Ellen azonnal megértette. Ő maga is vigasztalást talált a másik ember létezésében, mert immár nem volt
egyedül kínzó élményeivel. Azt viszont furcsállta, miféle vigasztalást találhat az ő személyében az oly erős egyéniségű Nataniel. Hiszen hozzá képest egy nagy nulla vagyok – vélekedett.) “Ha tudok, holnap újra írok, viszont lassacskán a boszorkánygyülekezet összejövetelére kell indulnom, bár nem sokat várok tőle. Szánalmas műkedvelőknek tűnnek, és jól is van így. A valódi boszorkányszombatokat inkább nagy ívben kikerülöm. Az előbb átolvastam a levelet, és megdöbbentem. Milyen ostoba voltam! Hiszen annyira egyszerű a megoldás. Én hatökör pedig jóhiszeműen lelepleztem, mi mindent tudok, noha eddig nem is figyeltem fel rá. Immár mindent értek. Most kell csak sietnem!”
7. fejezet MIUTÁN ELLEN a hétvégén háromszor is elolvasta Nataniel maratoni hosszúságú levelét, hétfő reggel a konyhába ment. – Megjött már a posta? – Igen – felelte az anyja. – Hol a levelem? – Nem kaptál semmit. – Ne viccelj! Hová tetted a levelemet? – Igazat beszélek! Ma nem hozott rejtélyes angliai küldeményt a levélhordó. Egyébként ki az illető? – A fogadóban ismerkedtünk meg. – Hiszen csak négy napot töltöttél abban a kócerájban. – Négy nap alatt is sok minden történhet – jelentette ki sejtelmesen a lány. – Akkor tehát nem ért rá a levélírásra a barátom. Holnap biztosan jön tőle küldemény. – Nocsak, férfi az illető? Máris megfeledkeztél volna Royról? – Nem kell mindenben szerelmet keresni! – Haha! Aki ilyen hosszú leveleket ír, annak biztosan nyomja valami a szívét – évődött lányával a fiatalos Knutsen asszony, majd újra a keresztrejtvénye fölé hajolt. Ellen ezután munkába indult. Holnap biztosan ír – gondolta. Ám másnap sem jött levele. A lány három óra hosszat töprengett ezen. Megpróbált telefonálni Rikard Brinknek, a bűnügyi főtanácsos azonban szolgálati ügyben járt el, nem tartózkodott az irodájában. Ellen ekkor felhívta Nataniel angliai szállodáját,
amelynek számát a levélpapírról tudta meg. Kissé elhamarkodottan cselekedett, ugyanis a kagylóban felhangzó angol hang teljesen összezavarta. Mit kezdjek az iskolai angolságommal? – gondolta bosszúsan. Ám végül egész jól elboldogult. Mr. Gard nincs a szobájában, néhány napja nem látták a szállóban. Mióta? Csütörtök este eltávozott a hotelből, és nem jött viszsza. Noha a rendőrség tudakozódott felőle, feltételezésük szerint Mr. Gard egymagában követ valamilyen nyomot. A portás úgy vélekedett, hogy a rendőrség nem próbálta meg felkutatni. Ellen kihallhatta a hanghordozásából, mennyire bizalmatlan a különc idegenekkel szemben; Mr. Gard tehet bármit, a helyi lakosság akkor sem foglalkozik vele. Ellen letette a kagylót, majd azon gondolkozott, ne hívja-e fel az ottani rendőrséget is, de rájött, hogy csupán három korona csörög a zsebében. Erre a napra végzett a munkával. A nyelve még mindig ragacsos volt az egész napos bélyegnyalogatástól. Egyébként sem bízott az angol rendőrség szakértelmében, ami meglehetősen sértő feltételezés volt a Scotland Yard olajozottan és hatékonyan működő apparátusával szemben. Noha szívesen beszélt volna az angol rendőrséggel, nem akarta felhívni őket. Mi lesz, ha eget-földet mozgat meg semmiért? Bárcsak tudnám, hol van Nataniel – gondolta hazafelé tartva. Talán szüksége van rám, én pedig itt kuksolok, és nincs kit megkérdeznem. Senkit sem talált odahaza. Ellen bement a szobájába, és még egyszer átolvasta a levelet, de nem okosodott ki belőle. A sűrűn telerótt papírlapokból nem tudta kiolvasni, mi lehetett az, amire a fiatalember rájött.
Bárcsak kapcsolatba léphetnék vele! – gondolta. Hirtelen ötlete támadt. Vajon nem tudna-e Nataniel módján kapcsolatba lépni a rendkívüli képességű ifjúval? Még hogy én! – legyintett Ellen, aki sohasem vette észre, hogy telepatikus képességekkel rendelkeznék. Viszont Nataniel azt mondta, másoknál fogékonyabb vagyok. Meglehet… Persze vonzom magamhoz a nyugalmukat meg nem lelt holtakat. Nataniel azonban él. Ellen legalábbis reménykedett benne. A lány megpróbált gondolatátvitellel élni, ám csakhamar félbeszakította a kísérletet. Ugyan már, ilyesmi nem telik ki tőle! Pedig Nataniel már közel járt a rejtély megoldásához, mielőtt Bigbyék összejövetelére indult volna, csakhogy öt napja neki is nyoma veszett! Senki sem tudakozódik a holléte felől, és ha igen, akkor már késő lesz. Ellen komolyan gondolkodóba esett. Nataniel hatalmas természetfeletti erők birtokában van. Ő maga ezeknek csak csekély töredékével rendelkezik. Nataniel gyakran említette az akarat összpontosítását… A szüleim csak órák múlva jönnek vissza – töprengett. Addig enyém a ház. Elhatározta, hogy nagy alapossággal lát a dologhoz. Meg kell tudnia, szüksége van-e Natanielnek a segítségére. Ellen számára nem volt ismeretlen a jóga és a meditáció, ezért tudta, miként ernyessze el a testét és rekeszsze ki agyából a fölösleges gondolatokat. Hátha siker koronázza próbálkozását! Noha neki szerény adottságai vannak, Nataniel talán van olyan erős, hogy felfogja a tőle érkező jelzéseket. A szőnyegpadlóra ült, hátát a falnak támasztotta és a
kezébe fogta Nataniel levelét. Bár nem tudott tökéletes jógaülésben helyet foglalni, elernyedt, és ez volt a fő dolog. Korábban megpróbált fekvő helyzetben lazítani, de eléggé szégyenletes módon elnyomta az álom, így ezt a módszert most inkább elvetette. Nataniel… Nataniel… Nataniel… ismételgette némán, érezve, hogy egyre mélyebben csúszik a sötétségbe. Néha felvillant benne: Úristen, milyen nevetséges lehetek, ugyan miért teszem? Ilyenkor nyomban vége szakadt a meditációnak. Ám minden egyes újrakezdés után egyre messzebb hatolt a szellem birodalmába. Nem merte felnyitni a szemét, és olyan messze jutott, hogy tér és idő kihullott a tudatából. Nem is sejtette, hogy félóra múlt el, amikor észrevette, hogy változni kezd az állapota. Úgy vélte, üres térben lebeg, és az agya is megtisztult. Kezdődhetett a következő szakasz, az akarat összpontosítása. Lelki szemei előtt megjelent a barátja, amint éppen a fogadóban töltenek el néhány szörnyű órát, ám elmosódott arcát nehéz volt felidézni. Aztán felidézte ama ritka alkalmak egyikét, amikor Nataniel rámosolygott. Mélabúsan húzta el szája szegletét, furcsa szeme sárga fényben izzón nézett a lányra. Ellen immár minden arcvonását is látta, fülére nőtt hosszú haját, ami oly jól állt neki… Nataniel, Nataniel, merre jársz? Válaszolj! – könyörgött magában Ellen, aki ekkor már olyan erővel koncentrált, hogy bizsergett a haja, a kezében tartott levelet pedig ólmosan nehéznek érezte. Feje mintha kiürült volna, elhalt a teste… Ekkor a hallban megszólalt a telefon. Hogyan lehettem ennyire ostoba, hogy nem húztam ki a falból? Lassan, fájdalmasan visszatért a mindennapok vilá-
gába. Minden erőfeszítése hiábavaló volt. A telefon csörgését nem hagyhatta figyelmen kívül. Ha már kizökkentette, nyugodtan felveheti. Nehézkesen tápászkodott fel, mintha az egész teste megmerevedett volna. A hívó egy ismerős hölgy volt, Ellen édesanyját kereste. A lány felírta a számát, majd lecsapta a kagylót. Tehetetlen dühében kihúzta a falból a csatlakozót. De most már nem kezdhette elölről az egész folyamatot. Egy székre rogyva remegő kezébe temette az arcát. Csalódottságában sírás fojtogatta. Bocsáss meg, Nataniel, bocsáss meg, nem tudom, vajon sikerült volna-e, de mindenesetre eléggé messze jutottam. Szomorúságában keserves sírásra fakadt. Könnyeinek árja nem akart elapadni. Ellen belátta, hogy sírását javarészt lelki kimerültsége okozza. A kísérlettel túlerőltette magát. Jó időbe telt, mire észrevette, hogy nincs egyedül. Még az ajtót sem zárta volna be? Előkotorta a zsebkendőjét, megtörölte a szemét és kifújta az orrát. Végre tisztán látott. Milyen bosszantó és megalázó, hogy ilyen módon lepi meg valaki! Itt ül a hallban és szipog, mint egy bőgőmasina! – Bocsánat – motyogta kásás hangon, és felnézett. Úgy vélte, az illető, akár családtag, akár kívülálló, rendelkezhetne annyi tapintattal, hogy elmegy és nem álldogál őt bámulva! A jövevényt még sohasem látta, de azonnal mély rokonszenvvel töltötte el. Egyszerűen, csaknem szegényesen öltözött szőke ifjú volt. Kissé félénknek tűnt, kék szeméből azonban ragyogó fény áradt. Ez a szempár olyan jóságot sugárzott, hogy Ellen csaknem újra elsírta magát.
– Nos? – kérdezte, felállva a székből. A váratlan látogató először melegen rámosolygott, majd így szólt: – Azt akarom, hogy folytasd. – Micsoda? – kérdezte zavartan a lány. – Nem értem. – Most te vagy az egyetlen, aki segíteni tudsz Natanielen. Folytasd, amit az előbb abbahagytál és próbáld meg elérni! Ellen érezte, amint arcából kiszökik a vér. – Honnan tudod… Egyáltalán, ki vagy? A jövevény olyan egyszerű, melegszívű ember volt, akit azonnal tegezni szokás. A lány szemében teljesen lehetetlennek tűnt, hogy magázza. – Linde-Lou a nevem – mutatkozott be megnyerően lágy hanghordozással a hívatlan vendég. – Nataniel védelmezője vagyok. Most rád van szüksége, mert ennyire közvetlenül nem tudom elérni. Csakis te mentheted meg. Nagyon siess! – De én nem bírom tovább. Túl gyenge vagyok, nem jutok vele kapcsolatba. – Próbáld meg. Mi megbízunk benned. – Ki az a „mi”? Odalent, az utca felől ajtó becsapódása hallatszott. – Most mennem kell – mondta könnyedén a titokzatos látogató. – Tégy meg minden tőled telhetőt! Ezzel az ajtón át távozott. Ellent annyira felkavarták az utóbbi események, hogy meg sem próbálta visszatartani a szőke ifjút. Amikor végre kiszaladt a lépcsőfeljáróra, Linde-Lounak már nyoma veszett. Ellen csodálkozva tért vissza, ez alkalommal gondosan kulcsra zárta a bejárati ajtót, és újból a szobájába ment. Nem zártam volna be az előbb? – gondolta. De igen,
mintha megtettem volna! Most nem ért rá tépelődni. Így volt a legjobb, hiszen az előbb nagyon is különös események történtek. Vajon honnan tudhatta ez a fiatalember, mivel próbálkozott az imént Ellen Knutsen? Minden látszólagos kudarc dacára mégiscsak sikerült volna kapcsolatba lépnie Nataniellel, aki telepatikus úton a szőke ifjút küldte hírnökként hozzá? Talán ez a rejtély magyarázata. De akkor feltehetően a közelben lakik! Hogy is hívják? Linde-Lounak? Micsoda lehetetlen név! Nataniel védelmezője? Furcsa megnevezés! Csodálatos ember! Olyan, mintha ő volna a megtestesült szeretet és jóság! Ekkorra már összeszedte magát. Tudta, hogy feladattal bízták meg, amely talán sikerrel jár. Egyedül ő képes segíteni Natanielen. Talán. Most nem szabad kételkednie! Ha az ember hisz abban, amit tesz, fáradozását legtöbbször siker koronázza. Visszaült a padlóra, és elölről kezdte az egész fáradságos folyamatot. Szerencsére egyetlen alkalommal sem jutott eszébe: nehogy becsengessen valaki! Ez ugyanis megint véget vetett volna gondolatereje összpontosításának. Visszatért a fekete űrbe, amelyben szinte halottnak érezte a testét. Teltek-múltak a percek. Ellen alig lélegzett, minden gondolatát Nataniel foglalta le. Egyetlen apró nesz elegendő lett volna ahhoz, hogy megtörje a hangulatot, Ellen pedig nagy sóhajtással felébredjen és belássa, erőfeszítéseinek megint semmi eredménye sem volt. Most azonban csend borult a házra, így érezte, hogy olyan furcsa dolog történik meg vele, aminek bekövetkeztét azelőtt sohasem hitte volna
el. Egyáltalán nem olyan volt, mint a gyermekkori megrázkódtatás, vagy a fogadóbeli rémálom, amikor egy boldogtalan lélek bújt belé. Amit most átélt, nagyszerű, valamiképpen mégis rémítő dolog volt. Jó háromnegyed óra telhetett el, amikor észrevette, hogy máshol tartózkodik. Sötétség vette körül, és a nyirkos föld szaga csapta meg az orrát. Nem volt egyedül, de nem ismert magára. Egyáltalán nem úgy érezte, mintha fiatal, viszonylag gondtalan lány volna. Agyát rengeteg tudás, súlyos bizonyosság, valamint a jövő és a múlt megannyi eseménye töltötte be. Noha nem bírt összefüggően gondolkozni, tudta, hogy most más ember. Szomjúság, éhség, fájdalom, bénító fáradtság és tehetetlenség érzete fogta el. Új ereje és titoklátása miatt félelem lett úrrá rajta. Vagyis nem ő maga félt, hanem az a másik ember, akibe éppen átköltözött. Gyorsan elhárított magától valami olyan szörnyű dolgot, amelyről mit sem akart tudni, a másik emberi lénynek azonban nagyon is alapos ismeretei voltak. Halott és mégsem halott… Az erdei ösvény. Egy hangtalan sikoly. A mozaik összeállt, egyelőre tökéletlenül, még mindig annyi hiányzott belőle, hogy nem vált egységes képpé, a félig rejtett minta azonban felsejlett előtte. Halott és mégsem halott. Ellen számára túl erősnek bizonyult ez a megrázkódtatás. Sikoltva ébredt fel, majd a padlóra roskadt. Jó darabig mozdulatlanul hevert a szőnyegen. Vadul vert a szíve, és olyan hevesen lihegett, mintha tíz kilométert futott volna. Soha többé – gondolta. Soha, soha többé! Jaj, szegény Nataniel, akinek ezzel a tudattal kell élnie!
Nem az éppen aktuális eseményekre gondolt, hanem mindarra, aminek csupán apró szeletét sejtette meg. Érezte, éppen mi bántja Natanielt a leginkább, őt, aki annyira szereti az életet és a napfényt! Legdrágább barátját, Natanielt! Most pedig roppant fontos tényezővé vált az idő. Nem késlekedhetett. Lázas tenniakarással szedelőzködött. Hány óra van? Még záróra előtt a bankba ér. Nagykorú volt, felvehette azt a pénzt, amelyet szülei gyűjtöttek össze neki az évek során, és amelyhez sohasem nyúlt hozzá. Jókora összeg gyűlt össze, neki pedig csak egy töredékére volt szüksége. Sietve a repülőtérre telefonált, egy papírra néhány sort kapart össze a szüleinek, majd megfelelő útiruhát keresett… Néhány órával később már a Londonba tartó esti gépen ült. A TÓVIDÉKEN ELTERÜLŐ apró falu nem volt azonos azzal, amelyről Nataniel a leveleiben beszámolt Ellennek. A név és a hely egyezett, a lány viszont nem értette, miképpen nyilatkozhatott róla oly kedvezőtlenül Nataniel. Hiszen ez a vidék elragadó! A Foggy Hillt övező enyhe lejtők ragyogtak a szikrázó napfényben, a völgy mélyén elterülő tó vize fodrokat vetett, a körülötte fürtökben sorjázó kis házak takaros látványt nyújtottak. A jókora fák között álló kastély ugyancsak a szemébe tűnt, az egész táj fölé a tekintélyt parancsoló Foggy Hill magasodott. Odébb, a völgy túlsó végén egyre enyhébb kékes párába burkolózott a hangával borított dombhátak sora. Itt szeretnék lakni – gondolta Ellen, de rögtön utána eszébe jutott, amiért jött. Nehéz volt elhinni, hogy ez a békés angol falu szörnyű rejtélyt takar, mindenekelőtt
pedig Nataniel nagyon nagy bajban van valahol a közelben, és senki sem keresi. Noha a leggyorsabb módon ért ide, azaz taxival a legközelebbi repülőtértől, igencsak kimerítette az utazás. Miután először a fiatalember szállodájába ment és megbizonyosodott arról, hogy barátja azóta sem adott magáról életjelt, a rendőrséget kereste fel. Itt személyesen a helyi rendőrfőnök, magas, sovány férfi fogadta, aki kifürkészhetetlen tekintettel szemlélte váratlan ügyfelét. Ellen számára némiképpen nehéznek bizonyult megmagyaráznia idejövetele okát, de valahogy sikerült megértetnie magát. Inkább azt állította, hogy a legtöbb dolgot Nataniel leveleiből tudta meg. Ennek ellenére kénytelen volt szóba hozni a telepátiát. A rendőrfőnök titka maradt, miképpen vélekedik e témáról és a lány Natanielhez fűződő kapcsolatáról. A derék felügyelő alig szólalt meg Ellen hosszas beszámolója alatt. – Tudom, hogy segítségre van szüksége – fejezte be Ellen. – Méghozzá igen gyorsan. Azt hiszem, nagyjából tudom, hol található. A rendőrtiszt végre szóra nyitotta száját. – Sok minden történt azóta, hogy utoljára… lépett kapcsolatba Nataniel Garddal. Pénteken reggel – vagyis a Mr. Gard eltűnését követő napon – előkerült Ken Brown. – Micsoda? – kiáltott fel Ellen. – Életben van? A felügyelő ünnepélyesen bólintott. – Igen, de meglehetősen rossz állapotban. Éppen kórházban van, mert csupa tűszúrás a teste, és az átéltek utóhatását is ki kell hevernie. Semmi értékelhető dolgot sem képes közölni velünk. Mindössze annyit tud, hogy amikor négy héttel ezelőtt belépett a szobájába, valaki már elbújt az ajtó mögött, mert egy átható szagú rongyot
szorítottak az arcához. Többre nem emlékszik, csak arra, hogy pénteken kora reggel a helybeli temetőben ébredt fel. Egy utcaseprő figyelt fel a fiúra, amint az utcán támolygott. – Semmilyen emléke sincs arról, mi történt e hosszú idő során? – Nem. A levegőben tett furcsa utakról mesélt – vagyis arról, hogy madarak módján repült. Ezenkívül rémképeket emleget, és egy sor más olyan dolgot, ami arra utal, hogy valamiféle kábítószerek hatása alatt állt és hallucinációi voltak. – De miként élhetett négy hétig? – A könyökhajlatában jól látszik, hogy intravénásán táplálták. A ruhái enyhén nyirkosak voltak, és föld került rájuk, ami a temetőben eltöltött utolsó éjszakán is előfordulhatott. – Efelől nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg Ellen. Nataniel hideg, sötét helyen volt a földön. – Nem kezdhetnénk nyomban hozzá a felkutatásához? – Már csak néhány emberemre várok, akik hamarosan megérkeznek. Ken testén, továbbá a megtalálása helyszínén jónéhány olyan jelre bukkantunk, amelyek miatt Mr. Bigby letartóztatására kényszerültem. Ehhez természetesen a helyi közvélemény is jócskán hozzájárult. – Ezt persze nem lehetett elkerülni – mondta Ellen. – Hát a kutyát megtalálták? – Miféle kutyát? – Alex Fry kutyáját, amelyet az eltűnésekor sétáltatott. Nataniel nagyon aggódott a kutya miatt. – Abban a két levelében, amelyet az előbb olvasott fel, egyetlen szó sem áll semmilyen kutyáról. (Jaj, az a felolvasás! Ellen öreg angol tanára sohasem fogadott volna el ilyen akadozó fordítást.)
– Nem, ezt a… telepatikus kísérletünk alatt éreztem. Natanielt a kutya vezette nyomra. Ő hívta némán segítségül odafent az erdőből, holott emberkerülő a természete. Ezért voltak olyan idegenszerűek a jelzései. Nataniel először nem értette, hogy egy kutya bocsátja ki őket. A felügyelőt kisebb köhögési roham fogta el. Nagyon valószínű, hogy Nataniel Gard súlyos veszélyben forog, egy józanul gondolkodó rendőr számára viszont nem bizonyult egyszerűnek, hogy ezt a parapszichológiai blablát is elfogadja. – Miért aggódott a kutya miatt? – Nem tudom. Én csak az érzését fogtam fel. – Értem – mondta a rendőrfőnök, bár minden jel szerint épp az ellenkezője volt igaz. – Nem láttuk a kutyát. Az igazat megvallva nem is nagyon kerestük. Nagyon csüngött Alexen. – Milyen fajtájú állat volt? – Azt hiszem, szetter. – Hála Istennek – mormogta Ellen. – A szetterek viszonylag képesek elboldogulni a szabad természetben. Csupán azt tudom, felügyelő úr, hogy a kutya fontos. Remélem, életben van. Veszélyben forgott, de többet nem tudtam felfogni. Ugye, ma szerda van? – Igen. Ellen gondolataiba merült. – Kíváncsi vagyok, mi történik holnap éjszaka. – Erre kíváncsi is lehet. Az első csütörtöki éjszakán eltűnt Ken. A másodikon nyoma veszett Alexnek – és a kutyának. A harmadikon Liznek. A negyedik csütörtök éjszakán Nataniel Gard tűnt el, Ken viszont megkerült. Ez vajon miféle cselhúzás? – Nataniel közbeavatkozását biztosan nem tervezték be. Útjukban volt. Éppen emiatt aggódom.
Két rendőr érkezett az őrsre, néhány perccel később pedig elindultak a birtok és Mr. Bigby háza felé. – Van valamilyen ötlete? – kérdezte az autóban Ellentől a felügyelő. – Azt hiszem, van – felelte a lány. – Előbb azonban látnom kell a környéket. Ott volt az a keskeny ösvény… – Úgy gondolja, hogy Nataniel Gard azon haladt? – Nem jutott túl messzire. Most viszont még nem vagyok biztos benne. A… gondolatátvitel alatt felfogtam valamit, amit úgy lehet értelmezni, hogy abba a szivatytyúházba zárták be. – Még hogy szivattyúházba? Miféle szivattyúházba? – kérdezték egymás szavába vágva a rendőrök. Némán haladtak tovább. Ellen a félelemtől és a türelmetlenségtől mintha tűkön ült volna. Mr. Bigby üres háza pontosan azon a helyen állt, ahol Nataniel leírta. A monstrum minden szempontból kirítt az idilli tájból. Noha a terméskő megfelelő anyag vidéken, úgy tűnt, mintha a tervezőnek elment volna az esze. A volánnál ülő rendőr lassított. – Ugye, erről az ösvényről van szó? – kérdezte. Ellen kinézett az ablakon. Megpillantotta a négyszögletű, sárgás habarccsal borított kis épületet. – Igen. Becsapták a kocsi ajtóit, majd valamennyien nehézkesen felfelé indultak az ösvényen. A magas, selymes fűből elszórtan apró bokrok nőttek ki a rezgőnyárfák között. Ellen hirtelen megállt. – Ott van a szivattyúház vagy mi az – mondta, és lelépett az ösvényről. – Uram, irgalmazz! – mormogta az egyik rendőr. A felügyelő semmit sem szólt, mindössze sokféleképpen értelmezhető pillantással illette a lányt. Ellennel az élen valamennyien közelebb mentek. Úgy
tűnt, mintha a rendőrök némileg vonakodva követnék. A talajba süllyesztett épületet apró kapuval ellátott vasrács vette körül. Ellen úgy találta, ez a rács szokatlanul míves munka egy szivattyúházhoz. Kinyitotta a kaput, és a bekerített területre lépett. – Állj! – kiáltott fel a felügyelő. – Lábnyomok vannak a fűben. Az utóbbi időkben élénk volt errefelé a gyalogosforgalom, pedig erre hosszú évek óta nem volt ok. – Idenézzenek! – szólalt meg az egyik közrendőr, aki még a kapun kívül vizsgálódott. – Lelapult a fű. Itt egy állat feküdt. Mind a négyen egymásra néztek, miközben ugyanarra az állatra gondoltak. – Ne haladjunk tovább? – kérdezte rosszat sejtetően tompított hangon a felügyelő. Ellen a bejárat felé fordult. Néhány lépcsőfok vezetett le hozzá. A kőkeretbe foglalt súlyos vasajtót jókora lakat zárta le. Az ajtóra feliratos kis fémtáblát erősítettek. Ellen előrehajolt, hogy kibetűzze, mi áll a csillogó sárgaréz lapon. „The family of Fry. May they rest in peace.” A Fry család kriptája előtt álltak.
8. fejezet ELLEN ELSZORULT szívvel tekintett a sírbolt ajtajára. Emlékezetébe idézte Linde-Lou-t, azt a fiatalembert, aki felkereste, a jóságról tanúskodó szeméből áradó aggodalmat és félelmet. „Segíts a védencemen” – mondta a pillantása. „Én tartozom felelőséggel Nataniel iránt, de nem tudom elérni. Ez csakis neked áll módodban. Könyörgöm, mentsd meg!” Ellen nagyon bánkódott, amiért nem ajánlotta fel a szegény fiúnak, hogy az ő útiköltségeit is kifizeti, így Linde-Lou vele tarthatott volna. A felügyelő az egyik rendőr felé fordult. – Masterson, üljön autóba és hozza ide a Fry családot! – Engedélyt kér tőlük a sírbolt felnyitására, uram? – Nincs időnk engedélyt kérni – válaszolta mogorván a rendőrfőnök. – Ebben a történetben három embernek és egy kutyának még mindig nyoma veszett, én pedig kezdek a spiritizmus híve lenni! Ellen nem bonyolódott annak magyarázatába, hogy Nataniel képességeinek semmi közük sincs a spiritizmushoz. Topogott türelmetlenségében, mialatt a rendőr mély sóhajtással távozott – a derék Masterson nagyon szeretett volna jelen lenni a kripta feltörésénél –, a másik két hatósági közeg pedig egy éles kővel megpróbálta leverni a lakatot. A lakat jó minőségű anyagból készült, ellenállt az ütéseknek. Ellen érezte, amint ellepi a jeges veríték. Hátha későn érkeztek? Mi lesz, ha teljesen hamis nyomot követnek? És ha kapcsolata Nataniellel csupán a képzelet műve volt? A lakat végre felpattant. A felügyelő csaknem letépte a pántot, és szélesre tárta a nyikorgó ajtót.
Kellemetlen bűz csapta meg az orrukat. Ellen levegő után kapkodva ismerte fel a gondolatátviteli kísérlet közben érzékelt szagot. A nyirok és doh mellé emberszag járult – élőké és holtaké… Jaj, bárcsak életben volna Nataniel! Odabent teljes sötétség honolt, a napfény pedig csupán a döngölt földpadló apró négyszögét világította meg. A felügyelő mellett álló rendőr bekapcsolta a zseblámpáját és vonakodva bement. Ellen gyermek módjára befogta a fülét, nem akarta hallani a megjegyzéseiket. – Uramatyám – mondta a közrendőr. – Ilyet sem láttam még! A lány akarata ellenére húzta el a kezét és nyitotta ki a szemét. Igencsak tétován lépett át a sírbolt küszöbén. Ha a belépő szeme alkalmazkodott a sötétséghez, a sírkamra nem is tűnt olyan kicsinek. A falak mélyedéseiben vagy talapzatokon régebbi vagy újabb koporsók feküdtek. A zseblámpa pásztázó fényében az egyiken az 1795-ös, egy másikon az 1920-as évszámot vette ki. A belépők figyelme azonban nem a koporsókra, hanem a kripta közepén felállított két tábori ágyra irányult. Az egyik üres volt, a másikon azonban mély álomban vagy kábulatban lévő fiatal lány feküdt… Ellen úgy vélte, életben van. Az ágy mellett infúziós állványt helyeztek el, amelyről folyadékkal teli palack lógott le. A belőle kilógó gumicsövet az eszméletlen lány karjába kötötték. Nyilván glikózt vagy egyéb folyékony táplálékot vezettek az ereibe. – Ő volna Liz Thompson? – suttogta Ellen. – Igen. Ki kell vinnünk, de nem merek ahhoz az izéhez nyúlni. – Nataniel és Alex vajon hol van? Hát a kutya? – kérdezte idegesen Ellen.
A zseblámpa körbepásztázta a helyiséget. Az egyik sarokban gúzsba kötött alak feküdt, neki azonban nem vezettek infúziót a vénájába. – Nataniel – nyöszörögte térdre hullva Ellen. – Jaj, mit tettek veled, Nataniel? – Azonnal vigyük ki a szabadba! – kiáltotta a felügyelő, majd a közrendőrrel együtt felkapta az ájult testet, kivitték a fűbe és levágták a kötelékeit. Ugyanebben a pillanatban tért vissza a kastélyból a rendőrautó, amelyből többen szálltak ki. – Mit jelentsen ez? – ordította kivörösödött arccal a földbirtokos. – Ki dúlta fel a sírbolt nyugalmát? Mi a fenét keres itt ez az ember? A felügyelő röviden elmagyarázta a tények állását. – Alex! – sikoltott fel Mrs. Fry. – Csak nem találták meg? – Még nem – felelte a rendőrfőnök. – Először a férfival kell törődnünk, mert az ő állapota a legrosszabb. Étlen-szomjan feküdt megkötözve ebben a hidegben. A lányt odabent legalább gyapjútakarókba bugyolálták. Masterson az élettelen Natanielre nézett. – Ha jól látom, azt akarták, hogy meghaljon. Ellen, aki a másik rendőrrel Nataniel mellett térdelt, kétségbeesetten nézett fel Mastersonra. – De nem halt meg! Nyilván a puszta akaraterő tartotta életben. Tudom, milyen hatalmas lelki tartalékokkal rendelkezik. Csak a tüdeje miatt aggódom. Olyan hideg volt odabent. Olyan hideg… Panaszáradatának a felügyelő vetett véget. – Masterson, azonnal hívjon orvost és mentőautót! Egyedül nem merjük kihozni Liz Thompsont. Masterson ismét távozott. Kissé bosszúsan, amiért főnöke állandóan őt küldi el a helyszínről. Nataniel arca oly sápadt és megviselt volt, hogy min-
den egyes vonása ijesztő élességgel rajzolódott ki. Sötét szemöldöke szinte feketének hatott viaszszínű arcához képest. Hihetetlenül lassan lélegzett. Ellen arra gyanakodott, maga Nataniel szabályozta így annak érdekében, hogy életfunkcióit a minimálisra csökkentse. Feltételezését megerősítette, amikor kitapintotta a pulzusát. Olyan lassan vert a szíve, hogy Ellen néha már azt hitte, ez volt az utolsó. De hát nem csak ő hallott a jógáról… A lány dörzsöléssel igyekezett Nataniel kezét felmelegíteni. A Fry család döbbenten, tehetetlenül állt, mit sem értett az egészből. Ellen igyekezett nem a szőke, légies Maureenre nézni, akinek külsejéről Nataniel olyan csodálattal szólt… – Nincs valamelyiküknél szíverősítő? Nagyon elkellene. Fry feleszmélt, és öreg vadászhoz méltón lapos üveget húzott elő a farzsebéből. – Persze, persze – dadogta, miközben remegő kézzel próbálta lecsavarni a dugót. – Tessék! Whisky van benne. A rendőr átvette az üveget és Nataniel szájába nyomta a végét, így mindenképpen le kellett nyelnie az erős szeszt. A nemes ital természetesen Nataniel torkába csorgott, ezért ülőhelyzetbe kellett felemelniük, ám az eszméletlen férfi magához tért, és ez volt a fő. Miután kiköhögte a lenyelt whiskyt, néhányszor mély lélegzetet vett és a szokatlan napsütéstől elvakítva zavartan meredt rájuk. – Ellen? – kérdezte hitetlenkedve. – Hol vagyok? A lány szipogott megkönnyebbülésében. – Jaj, kapcsolatba kerültem veled, Nataniel, megértettem, hogy veszélyben forogsz, és amilyen gyorsan csak tudtam, ideutaztam. Hála a képességeidnek! Nataniel hamiskásan elmosolyodott.
– Ha nem lennének, nem jutottam volna ilyen helyzetbe. Viszont észrevettem, hogy keresel. Mit szólsz hozzá, hogy ennyire erős vagy, Ellen? Ez hihetetlen lehetőségeket nyit meg előtted! – Köszönöm, de nagyon hálás volnék, ha nem kellene újra megismételnem a kísérletet. A gondolatvilágodba való betekintés igencsak… Ne hordj össze tücskötbogarat! Inkább mondd el, mi történt! A fiatalember felismerte a rendőrfelügyelőt és angolra váltott át. – Tehát felderítették az ügyet? – Semmit sem derítettünk fel – mondta a rendőrtiszt – Csupán kettőjüket találtuk meg, mindazonáltal roppantul örvendünk. A mentők és az orvos fülsüketítő szirénázással érkeztek a helyszínre, és Lizt a betegszállító kocsiba emelték. Nataniel nem volt hajlandó a kórházba menni; azt mondta, most már elboldogul, ha kaphat egy pohár tejet. – Ki tart napközben tejet magánál? – kérdezte a helybeli doktor, aki ottmaradt, miután a mentők Lizzel a kórházba indultak. – De most valami tápláló és erősítő szert kapsz tőlem. Nataniel némi ápolást követően annyira magához tért, hogy a kőfalnak tudott támaszkodni. – Hol van a fiú? Ken? – kérdezte. – Biztonságban van és kórházban fekszik. – Hát a kutya? – Nem láttuk. De mi van Alexszel? Nataniel jobban aggódott az állat, mint a fiú miatt. – Keressék meg! Segítségre szorul. – Nataniel, hol van Alex? – kérdezte élesen tagolva Ellen. – Itt kellett lennie, hiszen a kutya idekint feküdt. – Nem Alexet követte, hanem Kent – válaszolta fáradtan Nataniel.
– Kent? De hiszen Alex kutyája volt! – Ez a kutya nagyon okos. Ahhoz ragaszkodik, aki valóban szereti. Ken gondját szokta viselni az istállóknál, mialatt Maureen lovaglóleckéket vett. – Alex és a kutya a legjobb barátok voltak – tiltakozott Mrs. Fry. – Alex, persze – rebegte behunyt szemmel Nataniel. – De olyan rég volt… – Ken régebben tűnt el, mint Alex – vetette közbe a rendőrfőnök. Nataniel válasz helyett némán elmosolyodott. Nagyon kimerültnek látszott. Minden oka megvolt rá! – Vissza kell mennünk a kastélyba – mondta Fry. – Alex nénikéjét várjuk. Bármelyik pillanatban megérkezhet. – Látni akarja Alexet? – nyitotta fel a szemét Nataniel. A Fry család egyöntetűen visszahőkölt. A rendőrfelügyelő ingerült hangon kérdezte: – Voltaképpen mi történik itt? – Ne hagyja, hogy elmenjenek – mormogta Nataniel, aki a jelek szerint már-már újra álomba merült. Mindannyian feszülten várták újabb megszólalását. Fryék tiltakoztak, a rendőrök azonban leintették őket. – Ellen – szólalt meg végül Nataniel. – Emlékszel, amikor azt írtam, „halott és mégsem az”? – Igen. Ugye, Alexre vonatkozott? – Persze. Amikor egyik gyermekkori játékszerét vettem a kezembe, mély rezgéseket éreztem, amelyek halottól származnak. Amikor viszont nemrég használt zokniját fogtam meg, éreztem, hogy az élők sorában van. – Ez nem stimmel – jelentette ki a rendőrfőnök. – Éppen fordítva lehet! Csak nem támadhatott fel holtá-
ból? Most akkor él, vagy meghalt? Követelem azonnal a választ! Nataniel elgyötörten sóhajtott fel. – Alex immár öt éve halott. – MICSODA? – kérdezte hitetlenkedve a felügyelő. – De hiszen nemrég láttam. Az utóbbi években sokszor találkoztam vele, szót is váltottunk egymással. – Nem így volt. A fiúruhába bújtatott Maureent vélte Alexnek. Maureennek tulajdonképpen rövid, sötét haja van, noha szőke parókát visel. Amikor Alexnek öltözve jelenik meg, kitömi az arcát, vékony szemöldököt húz és szemüveget vesz fel. Most viszont már nem játszhatja tovább a fiú szerepét, ugyanis érett nővé serdült. Vége a zsíros éveknek, Fry. Nincs több bevétel Alex örökségéből. A nagynénikéje ugyanis egyetlen pillanat alatt észrevenné a csalást. Mindannyian Maureenre néztek, aki hátrahőkölt. Ilyen idomokkal bizony senki sem nézhette többé fiúnak. Nem csoda, hogy „Alex” rettegett a lányoktól – gondolta Ellen. Az sem véletlen, hogy Maureen maga anynyira nőiesen öltözködött, hogy még jobban hangsúlyozza a két „énje” közötti különbséget. – Természetesen könnyűszerrel állíthatták, hogy Alex külföldön tartózkodik vagy betegen fekszik odahaza – folytatta Nataniel. – Nem sok kívülálló látta, ezért Maurennek csak ritkán kellett eljátszania az unokafivére szerepét. Mi a helyzet, doktor úr? Ugyebár sohasem akadt dolga Alexszel? – Nem, már öt esztendeje nem hívtak hozzá. Azt mondták, szakorvossal kezeltetik, ha éppen itthon tartózkodik. Mrs. Fry pedig ápolónő volt a férjhezmenetele előtt, így mindig akadt segítség odahaza.
– Azt csak értem, hogy Alex természetes hálált halt – fakadt ki Ellen. – De mit tettek a holttestével? Nataniel tekintetére fátyol borult. – A közelünkben van, de nem igazán tudom, hol. Támogatna valaki? A lábam annyira elgyengült. Sok buzgó kéz segítette talpra, majd le a kriptába. A sírbolt emberekkel telt meg. Fryék megpróbáltak kereket oldani, de a rendőrök nyomban elfogták és visszakényszerítették őket. Nataniel egy darabig azzal a jól ismert, fürkésző arckifejezésével állt a sírkamra közepén, amely mindig megijesztette Ellent. – Ott van – bökött az ősök egyik nagyméretű koporsója felé. Ellen nem bírta tovább, inkább kiment. Odakint várta be a többieket. A Fry családot a rendőrök fogták közre. Mindenki néma volt, ám több jelenlévő arca zöldesfehérré vált. A felügyelő hangosan az orrát fújta. Mrs. Fry sírt, bár aligha Alex halála miatt érzett gyászában. Az ösvényen lefelé Nataniel hirtelen megtorpant. – Pszt! Várjanak! Ekkor már mindannyian elhitték, hogy a fiatalember mindenre képes, így megálltak. – Most kéne ide Ken – mormogta a foga között. – Csak nem a kutya? – kérdezte Ellen. – Ő az. Nagyon közel van, de nem mer előbújni. – Nem tudná a Fry családból valaki…? – szólalt meg a felügyelő. Nataniel a fejét rázta. – Retteg tőlük. Mi a kutyus neve? – Boy – válaszolta fásultan a földbirtokos. – Menjenek csak előre – mondta Nataniel. – Most, amikor tudom, hogy egy kutya hív, talán könnyebben fog menni. Korábban is keresett, de félt, én pedig nem
értettem, kitől jönnek a jelzések. A többiek az autókhoz mentek. Fryékat a rendőrségi kocsiba tuszkolták. Közben Nataniel gyengéd, csalogató hangja ütötte meg a fülüket. Néhány perc múlva csontig aszott kis állat mászott elő alázatosan az erdőből, és a férfi mellé érve a hátára fordult. Nataniel addig becézgette a kutyát, amíg Boy vissza nem nyerte a biztonságérzetét. Utána karjába kapta, és az orvos autójához vitte. A két madárijesztőhöz hasonló alak egyformán bizonytalanul állt a lábán. – Nem lehetne Ken mellett a kórházban? – kérdezte Nataniel. Az orvos szokatlanul morcos hangon felelt neki: – Azt hiszem, ez egyszer kivételt tehetünk. – Most pedig irány a rendőrőrs – mondta a felügyelő. – Magyarázatot akarok az ügy homályos részleteire. Neked és a kutyának egyaránt kiadós étkezést ígérhetek. MIUTÁN NATANIEL jóllakott, lezuhanyozott, meleg ruhába öltözött és a doktor vitamininjekciókat adott be neki, a felügyelő irodájában gyűltek össze. A kórházból kapott tájékoztató szerint Liz öntudatlanul fekszik, de csakhamar magához fog térni. Kenhez hasonlóan minden bizonnyal ő sem tud majd értékelhető felvilágosítással szolgálni. A Fry család a fogdában kuksolt, Mr. Bigby pedig visszatért csupa üveg és acél házába. A kutya Ken betegszobájában terjesztette a bacilusokat. A kisfiú túláradó örömmel fogadta a váratlan ajándékot és a lelkesedéstől rögtön jobbra fordult az állapota. – Miért rabolták el a két gyermeket? – kérdezte a felügyelő. – Mi célt követtek? – Természetesen az első bűnüket, az Alexszel kapcsolatos csalást akarták eltitkolni! Hiszen alaposan kutyaszorítóba kerültek. Alexnek valamilyen módon min-
denképpen „meg kellett halnia”, viszont nem állhattak elő a szegény fiúcska holttestével, amely egy több, mint száz esztendeje elhunyt mellett feküdt a… Nataniel nem fejezte be a mondatot, a többiek pedig lesütötték tekintetüket, így nyilvánítva ki Alex sorsa iránti részvétüket. – Nem rendezhették volna úgy a dolgot, hogy csak Alex eltűnését játsszák meg? Sok hazulról eltűnt gyereket sohasem találnak meg – mondta Ellen. – Megtehették volna, de akkor minden szemrehányás őket éri, amiért rosszul vigyáztak a gyámfiukra. Ők pedig mást is el akartak érni, ami a Fry család jellemével függ össze. Mohóságukban és kíméletlenségükben állandóan újabb ellenségeket szereztek. Hallották, hogy valaha is jó szót ejtettek volna másokról? Különösen Maureen volt agresszív és bosszúálló természetű, mert nem tűrte, hogy bárki is a tyúkszemére lépjen. Ellen nem tudta megállni, hogy közbe ne vágjon: – Mintha azt írtad volna, milyen gyengéd természetű és kedves teremtés? Nataniel válasz helyett Ellenre nézett és ingerülten rázta a fejét. Csak nem hallotta ki a féltékenységet a lány hangjából? Ellen azonban érezte, amint a férfi keze egy pillanatra nyugtatóan megszorítja a vállát. Végtelenül csodálatos érzés volt! – A földbirtokos és Bigby pedig állandó perpatvarban állt egymással – tette hozzá az egyik rendőr, aki látta már, mire megy a játék. – Pontosan így van! Bigby a hókuszpókuszai miatt sebezhető volt. Fryék elhatározták, több legyet ütnek egy csapásra, és jókora hasznuk származik az egész ügyből. Ha Bigbyt azzal gyanúsítják, hogy gyermekeket rabol el, mert a mágikus szertartásainál valamilyen aljas
célra használja fel őket, akkor a földbirtokos főellenségének vége. Ha például három egymást követő csütörtökön sorban nyoma vész egy-egy gyermeknek, senki sem fog arra gyanakodni, hogy Fryéknak fűződne alapos oka hármójuk közül az egyik eltűnéséhez. Már csak két alkalmas kísérleti pótnyulat kellett kiválasztani. Liz magának halászta el Maureen barátját. Mindenki tudja, milyen megalázó vereségnek számít az ilyesmi egy fiatal lány szemében. Ken és Maureen sem tűrte egymást. A fiú gyűlölte Maureent, amiért bántalmazza az állatokat, elsősorban Boyt, Alex kutyáját, de a lovakkal sem viselkedett valami kíméletesen. Hiszen maga Maureen árulta el nekem, hogy Ken alaposan helyére tette a lovasiskolában. – Fryék mindent gondosan megterveztek – simított végig kezével az arcán Nataniel. – Először Kent rabolták el, akit Maureen „nagyokos zabigyereknek” hívott. Nem állt szándékukban megölni Kent és Lizt, csupán kölcsön akarták venni őket, amíg elhitetik Alex halálhírét. Kent elkábítva a kriptába rakták… – Állj meg egy pillanatra! – szólt közbe Ellen. – Hogy sikerült nekik ez az intravénás táplálékkal és a narkotikus injekciókkal? (A lány közben bosszankodva állapította meg, milyen gyenge lábakon áll az angoltudása, ha szakkifejezésekre terelődik a szó!) – Hiszen Mrs. Fry azelőtt ápolónő volt – adta meg a magyarázatot a rendőrfőnök. – A kábító hatású anyagokra azért volt szükség – folytatta Nataniel –, hogy a gyermekek utána boszorkányos lovaglásról és más különös látomásokról számoljanak be. – Ezzel viszont ártottak nekik! – kiáltotta felháborodottan Masterson. – Hiszen függőségbe kerülhettek vol-
na a szertől. – Nem, nem! – csóválta fejét az orvos. – Mindössze különféle növények egyszerű keverékéről volt szó. Ezeket vagy ártalmatlan változataikat régen a boszorkányok használták. Fryék nagyon gyenge dózist adtak be a gyerekeknek. Mókás, hogy éppen Mr. Bigbytől kapták a receptet, amikor még jószomszédi viszonyban álltak egymással. Ez eléggé rövid időszak volt. – El tudom képzelni – mormogta Nataniel. – Nos, a Ken eltűnése utáni csütörtökön „Alexnek” kellett volna kutyástul eltűnnie. Természetesen csupán annyi történt, hogy Maureen a szegény állatot becsukta a kriptába, majd visszatért a kastélyba. A kutya később fontos szerepet játszott volna a tervükben. Másnap, amikor meg akarták etetni, kirohant, Fryék pedig semmiféle eszközzel sem tudták visszacsalogatni. A harmadik csütörtökön a táncos szórakozóhelyről hazafelé tartó Lizre támadtak. Őt a másik tábori ágyon helyezték el. A csirkecsontok és a bőrdarabkák roppant idétlen jelképei Fryék számításainak megfelelően a boszorkányszakkörre, vagy inkább pancserkörre és Mr. Bigbyre terelték a helyi közvélemény gyanúját. A negyedik csütörtök éjszaka szolgáltatta volna a Bigby elleni döntő bizonyítékot. Ekkor akarták megölni a kutyát, mintha a sátánnak áldozták volna fel a boszorkánygyülekezet által megtartott feketemisén, hogy azután másnap reggel valaki a környékről megtalálja a tetemét. Nem tudom, milyen boszorkányszombatra utaló jeleket akartak hátrahagyni, de minden bizonnyal újabb sületlenségeket találtak volna ki. Csakhogy minden félresikerült. Képtelenek voltak befogni a kutyát. Mihelyt megközelítették, elmenekült. Boy az erdőben húzódott meg, ha nem a kripta előtt őrködött, amelyben öntudatlan állapotban feküdt egyetlen barátja, Ken. Ek-
kor jelentem meg én és jól rájuk ijesztettem. Nem tudták, hányadán állnak velem. Nem mintha hittek volna látnoki erőmben, viszont náluk jártam során végtelenül elővigyázatlanul viselkedtem, amikor azt mondtam, hogy az egyik gyermek halott is meg nem is… – Úgy van – bólintott a rendőrfelügyelő. – Amikor sötétséget, ürességet és a halott előidézte rezgéseket érzékelte, Alex régi játékát tartotta a kezében. Viszont a nemrég használt harisnyát… ugye, az élő Maureen vette fel? – Helyesen gondolta, felügyelő úr. Emiatt támadt az az érzésem, hogy egy gyermekkel többen vannak. A három eltűnttel való kapcsolat létesítésére kapott tárgyaknak valójában négy birtokosa volt. – Ami a kapcsolatot illeti… – szólalt meg Ellen. – Azt írtad, egyikük talán meghalt – természetesen Alex volt az. Egy másik mély kómában feküdt, ekkor biztosan Kenre utaltál, míg a harmadikkal egyáltalán nem tudtál összeköttetést teremteni. Az illető nem lehetett más, mint a butácska, fantáziátlan Liz. Nataniel elmosolyodott. – Liz pontosan ahhoz az embertípushoz tartozik, amelyik teljesen híján van az érzékelésen túli hajlamoknak. Az ilyenek egyáltalán nem hipnotizálhatók, de semmi más módon sem lehet befolyásolni őket. – Te szoktál hipnotizálni? – Soha! Még azt sem tudom, egyáltalán képes vagyok-e rá, mert sohasem akartam kipróbálni. Az irodát megülő csend tanúsága szerint valamennyi jelenlévő hitt Nataniel hipnotizáló erejében. Ellen a homlokát ráncolva emlékezett vissza arra, amikor a csodálatos adottságokkal megáldott fiatalember a fogadó melletti folyóparton gyakorlatilag kikényszerítette belőle, hogy rémítő gyermekkori élményéről meséljen. A
fiatal nő újra felidézte magában, hogy amikor Natanielre nézett, szédülés fogta el, részben gyengéd és kifejező hangjától. Részéről mindez talán öntudatlanul történt, de ha nem egyfajta hipnózis volt, akkor vajon micsoda? Nataniel folytatta élménybeszámolóját: – A Mr. Bigbynél tett látogatáskor azonnal megállapítottam, hogy neki semmi köze a gyermekrablási ügyhöz, a boszorkánygyülekezet más tagjaival azonban szívesen találkoztam volna. Amikor a háza közelébe értem, láttam, amint Fry vállára vetett puskával jön felfelé az erdőből. Megpróbálta agyonlőni a kutyát, de nem találta meg. Fryék elvethették a feketemisével kapcsolatos terveiket, ehelyett azonban rám kellett ügyelniük. Szerencséjük volt. Miután elolvastam az Ellennek írott levelemet, összeállt a kép: félnek a nagynéni látogatásától, valamennyi érintett ellenséges viszonyban áll egymással, Maureen és Alex között nagyfokú a hasonlóság. Mivel tudtam, hogy az ösvény melletti helynek valami különlegessége van, előbb odamentem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a szivattyúháznak tűnő valamit, amelynek rendeltetéséről Mrs. Thompson nem ért rá tájékoztatni. Csupán ennyit mondott: „Hiszen az a kis épület nem szivattyúház. Nem vette észre, micsoda?” Ekkor szólalt meg a telefon. Úton Thompsonékhoz nem tudtam tisztességesen megvizsgálni, mert a sajátos jelekre összpontosítottam a figyelmemet. A levél átolvasása után elgondolkodtam és elhatároztam, tüzetesen megnézem azt a földbe süllyesztett építményt, mielőtt jelenlétemmel tisztelném meg a boszorkánygyülekezet összejövetelét. A Fry család éppen ekkor ott tartózkodott, hogy a mindennapok világába való visszatérésre készítse elő Kent. Hiszen kezdettől fogva azt tervezték, csak rövid ideig tartják elbódítva a két gyermeket, majd egy csütör-
töki éjszakán elengedik őket, Ken és Liz pedig varázslatos lovaglásról számol majd be a rendőrségnek. Lizt holnap este akarták szabadon bocsátani. A terv értelmében Alex természetesen soha többé nem került volna elő. Hiszen a holtteste biztonságban hevert az egyik régi koporsóban, amelyet senki sem fog felnyitni. Eltűnése olyan rejtély maradt volna, amelynek nyitját csupán Mr. Bigby és társai ismerik. – Aha – bólintott a felügyelő. – Fryék tehát még évekig csinos jövedelemre tettek volna szert Alex vagyonának kezelése által. Hiszen sok évbe telik, amíg egy eltűnt személyt halottá nyilvánítanak. – Pontosan így van. De hol is tartottam… Mire a kriptához értem, elrejtőztek. Éppen rájöttem, miféle épületről is van szó, amikor hátulról leütöttek. Ügyet sem vetettek arra, hogy megvizsgálják, életben vagyoke, csupán összekötöztek és otthagytak, hadd haljak meg. Ellen felnyögött. – De hogyhogy nem észlelte a közelségüket! – jegyezte meg félénken Masterson. – Észrevettem, hogy valami baj van – bólintott Nataniel. – Viszont a sírkamrára, helyesebben szólva arra összpontosítottam, vajon mi lehet az ajtaja mögött. A következő napokban, amíg bírtam, ébren feküdtem. Hallottam, amint jönnek és ellátják Lizt. Alex közelségét ugyancsak érzékeltem, de ő csak a sok halott egyike volt… Egyszer hallottam, amint odakint nyüszít a kutya. Gondolati úton sikerült összeköttetést teremtenem vele, ezért jött ma hozzám olyan készségesen. Egyre csökkent az erőm, közben éreztem, hogy Ellen kapcsolatot létesít velem. Válaszolni próbáltam, bár attól féltem, hogy félresikerül, hiszen oly gyenge voltam. A fejemre mért ütés súlyos károkat okozott. – Ugyan már! – legyintett a doktor. – Sohasem lát-
tam, hogy valaki étlen-szomjan eltöltött hat nap után ilyen jó erőben legyen. Miképpen sikerült? – Csak a bioritmus lelassításának kérdése – jelentene ki a fiatalember. – Csak! – fújtatott az orvos. – Tudom, hogy a jógik és az úgynevezett fakírok képesek rá, de mégis… Nos, ha valakinek sikerült, akkor az Mr. Gard! – Még mindig találkozni kíván a boszorkánykör tagjaival? – vágott közbe a rendőrfőnök. – Ugyan, ostobaság az egész – legyintett Nataniel. – Gyermeteg játszadozás. – Úgy van, most viszont annyira megrémültek, hogy felhagynak szánalmas tevékenységükkel. – Bigby nem akar többet részt venni benne – szólalt meg Masterson. – Így az egész hókuszpókusznak vége szakad – dörzsölgette kezét a felügyelő. – Hála Istennek! Már mindnyájan látták, milyen fáradt Nataniel. A rendőrök és az orvos megígérték, hogy a jövőben nem élnek vissza a nevével. A rendkívüli képességű férfi kijelentette, nem óhajt híres lenni. Azt sem akarja, hogy idegenek csip-csup gondjaikkal zaklassák és a legostobább ügyekben jóslást kérjenek tőle. Csakis akkor próbálna meg segíteni, ha emberek életéről vagy lelki egészségéről van szó. – Ezenkívül – tette hozzá – magánjellegű, szinte teljesíthetetlen küldetést kell teljesítenem, amelyhez éppen erőt gyűjtök… A többiek kérdőn meredtek rá, Nataniel azonban ekkor már saját világába húzódott, és ügyet sem vetett a jelenlétükre. Ellent nagyon furdalta a kíváncsiság e sokat emlegetett küldetés hallatán. Úgy tűnt, Nataniel még neki sem akar beszélni róla.
Persze rögtön elszégyellte magát beképzeltsége és felhőkben járó igényei miatt. Miért éppen őt tüntetné ki Nataniel azzal, hogy elárulja legféltettebb titkát? Bár nem éppen emiatt töltötte el a büszkeség? Azért, hogy Nataniel őt, Ellen Knutsent választotta bizalmasául és legjobb barátjául? Éppen emiatt nem tagadhatta le, hogy enyhén sérti a fiatalember titkolózása. Ellen nem is sejtette, mi mindent kellene Natanielnek előbb megmagyaráznia ahhoz, hogy egyáltalán hozzákezdhessen élete hatalmas feladatának ismertetéséhez. Ellen és Nataniel visszatért a szállodába. A lányt voltaképpen öröm töltötte el, hogy minden ilyen szépen alakult; a férfi titokzatos küldetése miatti bosszúságát elfojtotta. A másnapi repülőútra tekintettel megértette, Nataniel túlságosan fáradt ahhoz, hogy éppen most csevegjen vele egy kicsit, bár azért… Amikor a hotel előcsarnokában elváltak, a lány űrt érzett a lelkében. Hiányérzet és nyugtalanság kerítette hatalmába!
9. fejezet ELLEN ÉPPEN ÁGYBA bújt, amikor éjjeliszekrényén megszólalt a telefon. Nataniel kereste. Annyira megváltozott a hangja, hogy a lány őszintén megijedt. – Ide tudnál jönni, Ellen? A szobámba – most azonnal? – Természetesen! Engedj két percet, amíg felöltözöm! Mit akar, milyen ruhát vegyen fel, eléggé csinos? Éppen az előbb zuhanyozott le, noha ösztönösen tudta, hogy a külsejének most semmi jelentősége. Nataniel hangja sokkal komolyabb dolgot jelzett. Amikor kissé félénken belépett a fiatalember szobájába, Nataniel az ágyában feküdt és a hideg rázta. Sovány arcát barázdák szabdalták, sötét haja pedig az izzadságtól a homlokához tapadt. – Jaj, kedves barátom! – kiáltott fel elszörnyedve Ellen. – Mit csináltál? Mi történt veled? – Semmi, csak… A lány azonnal szemrehányást tett neki, akár azok az emberek, akik állandóan aggodalmaskodnak valamiért. – Jobb lett volna, ha befekszel a kórházba, te csökönyös szamár! Hiszen tüdőgyulladást, agyrázkódást, vagy mit tudom én mit kaphattál…! – Nem erről van szó – szakította félbe türelmetlenül a férfi. – Csak az átéltek utóhatása. Én… én… A sötétség volt, Ellen. Gyűlölöm, azt akarom, hogy fény és élet vegyen körül, a ti fénylő világotokba akarok elérni, de állandóan a félhomályban kell vándorolnom. És bezártak… a sötétségbe… csupa halott közé… Ellen, maradj nálam, te hoztad el a fényt és a napsütést, szükségem
van rád, kétségbeejtően kellesz nekem… Megfogta a lány kezét és az arcához szorította. Ellen az ágy mellé térdelt, és átölelte Nataniel remegő vállát. A fiatalember feltámaszkodott a könyökére és közelebb vonta a lányt, mintha magához akarná vonzani a belőle áradó fényt és életörömöt. Ellen nyugtalansága semmivé enyészett. Tudta, hogy Nataniel idegállapotának semmi köze ahhoz a félelemhez, amellyel az átlagemberek viseltetnek a sötétség iránt. Nataniel megszokta az éjszakát és a halált – viszont iszonyatos kegyetlenséget követtek el vele szemben, amikor az áhított naptól elzárva egy sötét sírboltba vetették! – Nataniel – kérlelte könnyes szemmel. – Feküdj vissza, próbálj pihenni! Ideülök melléd, mert pontosan tudom, hogyan érzed magad. Megértem, drága barátom, mélységes aggodalom marcangolja a szívemet, amikor arra gondolok, mit állhattál ki. Emlékezz rá, hogy egy pillanatra átéreztem, mi nyomasztja a lelkedet. Nataniel visszafeküdt a párnájára és felnézett az ágy mellé leülő Ellenre. Gyengéden letörölte a lány könnyeit. – Igen, akkor nálad voltam, Ellen. Te meg én… A fiatal nő észrevette, miképpen hagy alább Nataniel görcsös remegése, miközben behunyja a szemét. Az arcára nézve emlékezetébe idézte, milyen szörnyű látványt nyújtott, amikor rátaláltak a kriptában. Csupa kosz volt, egyhetes szakálla kunkorodni kezdett, szeme begyulladt, ajka kicserepesedett… Noha megfürdött és frissen borotválkozott, Ellen tudta, hogy azt a szörnyű látványt sohasem fogja elfelejteni. A férfi kezét megfogva igyekezett a napra, a melegre, csupa örömteli dologra gondolni, és nagy erőfeszítéssel próbálta mindezt átadni neki.
Látta, amint Nataniel behunyt szemmel mosolyog, és a szorítása is erősebb lesz. – Képes vagy rá, Ellen – mondta csendesen. – Köszönöm neked, kislány, hogy létezel! Köszönöm, hogy van olyan ember a földön, aki előtt nem szégyenkezem! Még sohasem volt ilyen barátom. És köszönöm, hogy idejöttél! Ellen nem tudta, vajon Angliára vagy a szállodai szobára céloz-e a fiatalember. Lassan-lassan megnyugodott, végül a lélegzetvétele arról árulkodott, hogy elaludt. Ellen sajátságosan szép arcára pillantott, és mintha attól tartott volna, hogy valami tiltott dolgot cselekszik, gyorsan és könnyedén végighúzta rajta az ujjait. Csak nem mosoly jelent meg a szája szegletében? „Nataniel hihetetlenül erős” – mondta korábban Rikard Brink. „Ugyanakkor sebezhető is.” Igen, mindig Nataniel lelkierejébe vetette bizalmát. Most viszont a rendkívüli képességekkel megáldott férfi gyenge oldalát is látta már. Nataniel nem volt a képregények merev arccal tűzön-vízen átgázoló hőse, akit akár ötven golyó is átfúrhat, mégsem esik semmi baja. Nataniel élő, érzékeny lény volt, emberi gyengékkel. Ellen ekkor hirtelen elengedte a férfi kezét. Hiszen tudta, hogy Nataniel érzékeli az ő lelkiállapotának változásait. A világ minden kincséért sem tudhatja meg, mit érez iránta! Abban viszont senki sem akadályozhatja meg, hogy az ágya mellett ülve csodálja különleges, érzékeny arcát! AMIKOR MÁSNAP a repülőgépen ültek, minden ragyogó fényben úszott. Megkönnyebbülve nevetgéltek,
felidézve az Anglián át tett autóutat. Minden múltbeli és jövőbeli eseményről megfeledkeztek, annyira a mában éltek, hogy ha Rikard ekkor látta volna őket, megérti, mennyire el akarják felejteni a történteket. – Tetszik nekem a neved, Nataniel. Hosszú és szokatlan, de szép és illik rád. – Nekem pedig tetszik, ahogyan kiejted – mosolyodott el gyengéden a férfi. – Olyan különös melegség tölti el a hangodat. Olyan különös volna? – gondolta Ellen, de inkább nem mondta ki hangosan. Inkább elmosolyodott: – Örülök, hogy nem Efraimnak hívnak, mint a bátyádat. Hiszen előfordulhatott volna, hogy téged keresztelnek erre a névre. Efraim… Nem, ez lehetetlen! Ugyanígy akár a Manasse nevet is kaphattad volna a keresztségben… – Haha! – nevetett fel Nataniel. – Van egy nagybátyám, akit Manassenak hívnak. Egyszer felsorolom neked, milyen fantasztikus bibliai neveket viselnek apám rokonai. Nagy szerencsém volt, amiért nem kaptam különösebb nevet, mint a Nataniel. – Illik hozzád – ismerte be Ellen. – Bár először azt hittem, rozoga vénember vagy. Nataniel olyan hangosan nevetett fel, hogy a repülőgép összes utasa feléje fordult. – Anyád családjában ugye nem fordulnak elő ilyen nevek? Nataniel arca újra komolyra vált. – Nem, anyám családjában… – Néhányszor említetted, hogy egy kicsit furcsa nemzetségből származik. – Egy kicsit furcsa! Kislány, sejtelmed sincs róla! Ami őket illeti… Bizony, ott is előfordulhatnak igen-
csak különös nevek. Mit szólsz például az alábbiakhoz: Kolgrim, Tancred, Tristan, Dominic, Villemo, Ulvhedin, Vendel, Shira, Heike, Vinga, Tula, Tova, Saga és így tovább? Mindez csupán ízelítő volt. – Hát – dadogta zavartan Ellen. – Ezek nem éppen bibliai nevek… Egyszerre nevettek fel. A lány arra gondolt, hogy milyen csodálatos is együtt. Együtt… Közeledett a norvég tengerpart, vissza kellett térniük a hétköznapok világába. – Most a hét végére haza kell utaznom, hogy meglátogassam anyámat. Néha beszélgetnünk kell, hiszen teljesen elszigetelten él a saját családjától, amelyhez kétségtelenül én is tartozom. Nagyon szereti a férjét és a legtöbb mostohafiával is a legjobb barátok, viszont időről időre eszébe jut a Jéghegyek Népének közössége. Anyámnak semmi kifogása sincs az otthoni meleg, őszintén átélt vallásosság ellen. Kivétel persze Efraim álszentsége, amelytől libabőrös lesz a háta. De… Gondolom, megérted. – De még mennyire! Bizonyára vágyik rá, hogy a vérrokonaival is összejöjjön. – Úgy van. Viszont te nem tudnál vonaton elutazni Valdresbe? Hétfő délben a fagernesi állomáson várlak. Megfelel? Ellen két dolog között őrlődött: nem akarta viszontlátni azt a bizonyos erdei utat, másfelől nagyon vonzotta Nataniel társasága. Kedvetlenül szólalt meg: – Nem fütyülhetnénk az egészre? – Nem gondolhatod komolyan. – Nem tudom. – Egész életedet bizonytalanságban akarod eltölteni? Nem akarod megtudni, voltaképpen mit éltél át? Én véget tudok vetni az egész feszültségnek – a lelkedben
és azon a helyen. Ellen felsóhajtott. – Rendben – mondta csendesen. – De nem szeretnélek gyötörni. – Nem gyötörsz vele. Nos, akkor te gyötörsz engem – gondolta fáradtan és bosszúsan a lány. Hirtelen oly bonyolulttá vált az élet. Ellen nem tudta, mit akar és mit nem akar. Legjobb lesz elfelejteni az egészet! – Te, Nataniel… – Nos? – Szerettél volna hétköznapi ember lenni? Nem vágysz arra, hogy elveszítsd… különleges erődet? Nataniel enyhe döbbenettel gondolkodott el a kérdésen. – Uramatyám, nélküle el sem tudom képzelni az életemet! A világ minden kincséért sem akarok átlagember lenni. – De hiszen gyűlölöd az adottságaidat? – Bizonyára hallottad, hogy Rikard gyűlölettel vegyes szeretetnek nevezi az érzelmeimet, és ebben tökéletesen igaza van. Sok örömöm is telik benne. Kár, hogy csak a sötét oldalát láthatod. A válasz megnyerte Ellen tetszését. – Reméltem is, hogy meg akarod tartani az erődet – nézett a férfira. – Hiszen a személyiséged alkotórésze. – Tehát nélküle semmit sem érek?- kérdezte hamiskásan mosolyogva Nataniel. – Ugyan már! – kiáltott fel őszinte meggyőződéssel a lány, majd előrehajolt, hogy elrejtse az arcába szökő pírt. – Nem várhatok tovább – szólalt meg hirtelen Nataniel –, el akarom olvasni azt a levelet, amelyet ma
reggel nyomott kezembe a szállodaportás. – Én nem akadályozlak meg benne – mondta elképedve, némi sértődöttséggel a hangjában Ellen. – Legszívesebben persze magamban olvastam volna el… – Én meg mindvégig rád akaszkodtam? Tessék, a fal felé fordulhatok és alhatom. Olvass csak nyugodtan! A férfi figyelmét nem kerülte el a sértett hanghordozás, de a rejtett kíváncsiság sem. – Ugyan már, Ellen! Nem tudod, kitől kaptam ezt a levelet? – Honnan tudhatnám? Feltehetően valamelyik légies szőkeség… Jaj! Megfeledkezett róla, hogy a saját leveléről van szó, amelyet azután írt, hogy Nataniel kifogásolta a kurta levelezőlapot. – Add vissza! – kiáltott fel és kikapta a borítékot a fiatalember kezéből. – Már nem áll, ami benne van! Nataniel viszont valamiképpen visszaszerezte a levelet. – Ez az enyém! – mondta gyermekes daccal. – Te írtad nekem, és nem veheted el tőlem! – Csakhogy amikor írtam, nem is sejtettem, milyen hamar viszontlátjuk egymást. Olyan dolgok vannak benne, amelyeket nem kellene elolvasnod – tiltakozott. – Éppen ezért akarom elolvasni. Sok mindent még nem tudok rólad, Ellen. – Azt hittem, te mindent látsz – felelte tompa hangon a lány. – Az erősebb lelki feszültségeidet és élményeidet fel tudom fogni, viszont a hétköznapi életedről sejtelmem sincsen. És légy szíves, ne beszélj a légies szőkeségekről! Csakis azért találtam ki, hogy távolságot tartsak kettőnk között. Nincs olyan nőtípus, amely az eszmé-
nyem volna. Most pedig végigolvashatom a leveledet? – Nyugodtan! Bár sok ostobaság van benne. Késő este írtam, olyankor pedig nem mindig tárgyilagos az ember. – Látni akarom azt az ostobaságot. Csend támadt, amíg Nataniel a levélbe temetkezett. Ellen mereven, feszülten ült mellette. Megpróbálta emlékezetébe idézni, amit leírt. Javarészben érdektelen apróságokról szólt, de bizony a jövőre vonatkozó nagyszabású terveiről is beszámolt, az emberiségért teendő hőstettekről. – Úristen, milyen gyermekesnek tűnhet! Nataniel bizonyára pompásan szórakozik gyermeteg idealizmusán. Volt azonban ott néhány olyan mondat is, amelyet nagyon szeretett volna kitörölni a papírról. Remélte, hogy Nataniel nem figyel fel rá. Az első részlet így szólt: „Úgy gondolom, némileg helytelen színben látod Royjal való kapcsolatomat. Tényleg azt mondtam, hogy mindenemet neki adtam, de ez nem igaz, mert homályosan sejtettem, utána olyasvalakivel fogok találkozni, aki sokkal többet jelent majd nekem.” Végzetes mondat, különösen a következővel összekapcsolva, noha ez a levél végén állt: „Bárcsak ne láttad volna előre, mi történik velünk, mert akkor minden olyan egyszerű lenne!” A külön-külön ártalmatlan két részlet együttesen katasztrófát jelentett! Nataniel összehajtotta a levelet. Ellen óvatos pillantást vetett a férfi irányába. Bizony, mind a két részletet elolvasta! Nataniel sápadtan, összeszorított ajkakkal meredt a semmibe. A gép ereszkedni kezdett, ettől Ellennek bedugult a füle.
Nataniel ekkor megszólalt. – Mit mondtál? – kiáltotta Ellen, időlegesen süket fülére mutatva. – Ma reggel felhívtam Rikardot. A repülőtéren vár. Milyen jó, így legalább gyorsan elbúcsúzhat Natanieltől. A legközelebbi viszontlátásig lecsillapodik, és nem keletkezik közöttük olyan feszültség, mint most. A gép leszállt és megállt, oldalához lépcsőt húztak. Végtelen hosszúnak tűnő ideig tartott, amire az utastérből az ajtóig értek. Újra norvég föld volt a lábuk alatt! A nagy kaland véget ért. – Ki az a Linde-Lou? – kérdezte Ellen kiszállás közben. Nataniel dermedten állt meg, ily módon a lépcsőn lefelé igyekvő többi utast is feltartóztatta. Egy pillanatra hátrafordult a lány felé, miközben arcára olyan döbbenet ült ki, amelyhez hasonlót Ellen életében nem látott. Rögtön ezután felfedezte, hogy útban van, így továbbindult. Ám a betonra érve karon fogta a lányt és gyors léptekkel a fogadóépület felé indult. – Mit tudsz Linde-Lou-ról? Csak nem álmomban beszéltem tegnap este? – Ugyan, dehogy! Találkoztam vele. Nataniel ismét megtorpant. – Te… találkoztál… Linde-Lou-val? – Igen. Tudod, hogy telepatikus kapcsolatot próbáltam létesíteni veled. Közben csöngött a telefon, én pedig… – Igen? Folytasd! – Akkor kiestem a transzból, vagy minek is nevezzem, és felhagytam a próbálkozással. Olyan szomorúság fogott el. – És azután? – Azután megjelent Linde-Lou. Valószínűleg elfelej-
tettem bezárni az ajtót, bár biztos voltam benne, hogy becsuktam. Mindenesetre ott állt a hallban, mert nem kopogtatott, és nem is csengetett. Azt mondta, újra meg kell próbálnom, mert szükséged van a segítségemre. – Milyen volt a külseje? Ellent összezavarta a kérdés. Natanielnek tudnia kell a választ, hiszen biztosan jó barátok. Netán csaló volna, avagy veszélyt jelentene Natanielre nézve? Ilyen szelíd tekintettel aligha! Továbbmentek, és már a repülőtér főépülete alatti folyosón jártak. – Fiatal volt, eléggé szegényesen öltözött, világosszőke hajú, szép arcú. De a szeme hihetetlen… – Köszönöm, ennyi elég! Nataniel magával vonszolta a lányt. Ellen minden mozdulatából észrevehette, mennyire feldúlt. A férfi egyetlen szót sem szólt, miközben a csomagjukra vártak, majd átmentek a vámon. Ellen nagyon szerencsétlennek érezte magát, de nem merte megkérdezni Natanieltől, miért olyan bosszús. Őrá, vagy arra a bizonyos Linde-Lou-ra haragszik? A várócsarnokba érve azonnal meglátták Rikardot. – Micsoda öröm, hogy épen és egészségesen láthatlak viszont benneteket… szólalt meg a bűnügyi főtanácsos, de azonnal elhallgatott, amint észrevette Nataniel arckifejezését és Ellen sápadtságát. – Azonnal hármasban kell beszélnünk, Rikard! – Bemehetünk az étterembe. Ellen egy csöppet sem volt éhes, de követte a két férfit a repülőtéri vendéglőbe. Csak egy csésze teát kért. Miután kihozták a rendelést, Nataniel kiengedte a benne felgyülemlett feszültséget. – Gondold el, Rikard, Ellen látta Linde-Lou-t! Felkereste Ellent, és arra kérte, segítsen rajtam.
Rikard sokáig némán bámult maga elé. – Linde-Lou-t? – kérdezte végül hitetlenkedve. – Ellen látta és beszélt vele? – Igen, és azt mondja, szép, bár hétköznapi fiatalember volt. – De hiszen… Eddig csak édesanyád, Christa és te… – Pontosan! – Bocsássatok meg egy kérdést – szólalt meg enyhe bosszúsággal Ellen. – De kicsoda az a Linde-Lou? Nataniel kihívón fordult feléje. – A kérdést inkább így kellene megfogalmazni: ki vagy te, Ellen? – Légy szíves, ne beszélj tovább rébuszokban! – kérte a lány. – Annyira kimerítesz velük! – Linde-Lou Nataniel védelmezője – sóhajtott nagyot Rikard. – Ezt ő maga is mondta. Viszont nem tűnt idősebbnek Natanielnél, sőt még fiatalabb is lehet nála. – Pedig jóval idősebb! Linde-Lou ugyanis hatvan évvel ezelőtt meghalt. A lány szíve hevesen dobogni kezdett, miközben arcába szökött a vér. – Ez nem lehet igaz – jelentette ki határozott hangon. – De még mennyire! Csak Christa és Nataniel képes látni. Valaha hétköznapi embereknek is mutatkozni próbált, de ők csak valami rémületes szörnyet láttak. Holtában bizony nem volt túl vonzó jelenség. Te azonban az élő Linde-Lou-t pillantottad meg. A lány szemét könnyek lepték el. – Csodálatos fiú volt. A szeme a világ minden jóságát magába foglalta. – Igen, Linde-Lou maga a megtestesült jóság, ezért a Gonosz Tengel ellen vívott harc nagyon fontos résztvevője.
– Kicsoda ellen vív harcot? – Egyetlen szót sem mondtam el neki – szólt halkan Nataniel a bűnügyi főtanácsosnak. – Hiszen olyan rövid ideje ismerjük egymást. Egy teljes emberöltő óta – gondolta Ellen, akit tökéletesen összezavartak és felzaklattak a két férfi szavai. Kísértetet látott volna? – Linde-Lou nem szokványos kísértet – mondta Nataniel, mintha a lány hangosan ejtette volna ki az előbbi kérdést. – Ő is a Jéghegyek Népének sarja, és mint mondtam, a Jéghegyek Népe nagyon különös nemzetség. Ha szellemnek nevezzük, viszonylag közel járunk az igazsághoz. A lány a döbbenettől némán ült. Nem tudta, miképpen viselkedjék: fogadja el egyszerűen a hallottakat, vagy pedig kételkedjen bennük, netán tiltakozzon? Mielőtt eldönthette volna a kérdést, Nataniel rosszat sejtető nyugalommal így szólt hozzá: – Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszámolj a családi botrányotokról, Ellen. – Micsoda? Vagy úgy! De hiszen annak semmi köze sincs… – Mondd el! – Olyan visszataszító – feszengett a fiatal nő. – Tudom, hogy nem akarod kiadni a rokonaidat, most viszont nagyon fontos dologról van szó – mondta Nataniel. – Kit érint az a bizonyos botrány? Ellen szégyenlősen nézett a padlóra. – Atyai nagyapámat… Nem, nincs kedvem elmesélni! Rikardnak, aki bűnügyi nyomozóként hozzászokott a rejtélyek megoldásához, más ötlete támadt. – A teljes neved Ellen Knutsen. Végiggondoltad már, Nataniel, hogy Knutsen a családneve?
– Te már biztosan – felelte a fiatalember, aki nem egészen értette, mire megy ki a játék. – Apád családjában gyakran előfordul a Knut név? És E-vel kezdődő nevet szoktak-e a fiúgyermekeknek adni? Ellen összeráncolta a szemöldökét. – Igen. Apámat Knutnak hívják, akárcsak a dédapámat. – A közbenső nemzedékekben pedig E-vel kezdődő nevekre keresztelik valamelyik fiút. Akad közöttük például Erling? Ellen arca rákvörösre vált. – Mindig Knutsennek hívtak benneteket? – támadta le Rikard a szegény teremtést. – Ejha – dünnyögte Nataniel, aki végre megértette, mire megy ki a játék. – Nem – válaszolta Ellen. – A családi botrányt követően is apád eredeti családnevét viseled? – Nem, atyai nagyanyám vette fel az apósa, azaz a dédapám nevét, akit szintén Knutnak hívtak. De mit jelentsen ez? – Atyai nagyanyád… – mondta Rikard, minden egyes szót hangsúlyozva –… az apósa nevét vette fel, hogy elrejtőzzön a férje, a te atyai nagyapád elől? Így van? Ellen arcszíne krétafehérre vált. – Így igaz. Nataniel közelebb hajolt hozzá. – Igazából tehát Skogsrud a családotok neve? Édesapád pedig 1909-ben született? A lány egyetlen szót sem tudott kinyögni, csupán némán bólintott. – Fel kell hívnom Andrét – pattant fel Rikard. – Mind
a ketten ráértek ma este? – Tulajdonképpen nem – válaszolta Nataniel. – De szabaddá tehetem magamat. – Én is – bólintott Ellen. – Hát a szüleid, különösen édesapád? – Nem tudom… bár feltételezem, hogy igen. Miről van szó? Rikard a mellettük lévő fülkéből telefonált. Nyitva tartotta az ajtót, miközben a fiatalokra nézett. – Halló, André? Abbahagyhatod a kutatást. Megtaláltuk a hiányzó láncszemet… Bizony, Skogsrudékról van szó. Ellen Skogsrud éppen Nataniellel és velem teázgat… Igen, ma este kimegyünk a Hársfaligetbe, ahol végre a teljes nemzetség egybegyűlik. Nataniel ekkor a lány felé fordult és sugárzó mosoly kíséretében így szólt: – Üdvözlünk a Jéghegyek Népének soraiban, Ellen! A HÁRSFALIGETT FOGADTATÁS csodálatosra sikeredett. Nataniel, aki eredetileg édesanyját, Christát készült meglátogatni, ehelyett őt és apját, Abelt is magával hozta a Hársfaligetbe. Idősebb, jórészt családos féltestvérei már mind elköltöztek a szülői házból. Rikard a felesége, Vinnie, valamint szemük fénye, a balcsillagzat jegyében született Tova társaságában érkezett meg. Marit is beleértve a nemzetség valamennyi tagja jelen volt. Ellen szülei kezdetben igencsak gyanakodva fogadták a meghívást. Nekik aztán nincsenek olyan rokonaik, akiket úgy hívnának, hogy Jéghegyek Népe! Lányuk szeme azonban olyan lelkesedéssel csillogott, hogy megértették, milyen sokat jelent számára ez az este.
Végül engedtek és némi berzenkedés közepette ünnepi ruhát öltöttek. Micsoda fogadtatásban részesültek! Az ódon hársfaligeti ház Vetle Volden unokáitól nyüzsgött. Az udvar bejáratánál az aprónép virágfüzéreket és a szivárvány színeiben pompázó, ISTEN HOZOTT! feliratú táblát aggatott ki. Ellen és szülei előtt forogni kezdett a világ ennyi ember láttán. A lány a tömérdek családtag közül elsőként egy Benedikte nevű, nagyon öreg hölgyre figyelt fel, akinek végtelenül kedves tekintete éles ellentétben állott rútságával. Ellen az életben ugyanolyan rokonszenvesnek találta Andrét, az előbbi matróna fiát, mint amilyen kedvesen szólt hozzá a telefonban. André volt Rikard apja, akit Ellen már igencsak jól ismert. Nataniel anyja volt csak az elragadó teremtés! Miképpen lehet egy csaknem ötvenéves nő még mindig 158 ilyen szép és fiatalos? Ellen felfigyelt még egy hatvanadik esztendeje felé járó rokonra, akit Vétlenek hívtak. Roppant temperamentumos francia felesége átölelte a fiatal lányt és mindkét orcájára cuppanós csókot nyomott. André felesége, azaz Rikard anyja minden bizonynyal egy Mali nevű hölgy lehetett. Ellen itt már nem tudta nyomon követni, ki kivel milyen rokonságban áll. Három testvér: Jonathan, Mari és Karine is megjelent, mindannyian házastársuk kíséretében; Karine férjét Joakim Gardnak hívták és Nataniel féltestvére volt. A feleségénél jóval idősebb Abel Gard, Nataniel apja kora dacára jól tartotta magát. Vetle kilenc unokájának nevét végleg nem tudta megjegyezni. Egyetlen gyermek tűnt ki közülük: a legfiatalabbik, Gabriel, aki Karine fia, valamint Nataniel unokaöccse volt. A komoly tekintetű, értelmes fiú fi-
gyelmesen tekintett az újdonsült fiatal nőrokonra. A hársfaligeti ház szalonjában igen sokan gyűltek össze. A gyermekek is jelen lehettek, hiszen nem voltak már pólyások, a legkisebb is elmúlt tízesztendős. Knut Knutsen Skogsrud lelkivilágát tökéletesen felkavarták az események. Nem tudta igazából felfogni, hirtelen mekkora – és milyen – rokonsága támadt! André azonban elővette a családfát és bebizonyította a vérségi kapcsolatokat. Knut kénytelen-kelletlen elismerte, szerencsétlen apját Erlingnek, atyai nagyapját pedig ugyancsak Knutnak hívták. Még azt is tudta, hogy az utóbbi anyjának Emma volt a neve. Malit roppant büszkeség töltötte el, amiért megállapíthatta, hogy ő, valamint Rikard fia a legközelebbi rokonuk. Ellen és a rendőrtiszt örömében egymás karjába omlott. A fiatal nő a családfára sandítva próbálta leolvasni, milyen közeli rokonságban áll Nataniellel… Közös ősért egészen a XVI. századig kellett visszamenni az időben! Hiszen ez megnyugtató! Knut elmondta, hogy idős édesanyja továbbra is az élők sorában van, és előre örült, hogy minderről beszámolhat neki. Noha az idős hölgy nem a Jéghegyek Népéből származik, a hallottak biztosan érdekelni fogják. – Tehát a nevünkhöz illeszthetjük a “Jéghegyek Népéből való” előtagot? – kérdezte mosolyogva Knut. Barátságos természete dacára néha idegesen nézett körül, Mint elmondta, örök emlék abból a szörnyű időszakból, amikor gyermekként anyjával együtt bujdosnia kellett az apja elől. – Nyugodtan a „Jéghegyek Népéből való”-nak hívhatjátok magatokat – bólintott André. – Azonban ezt a nevet a hétköznapok során nem használjuk, továbbá
csakis a nemzetség vérszerinti leszármazottaira érvényes. Sajnos a beházasodottak nem vehetik fel. A könnyű vacsorát követően a Skogsrud család nagy vonalakban meghallgatta a Jéghegyek Népének történetét. Ellen némán fülelt a csodálatosnál csodálatosabb eseményekre. Nataniellel nem nagyon tudott szót váltani, mert eléggé távol ültek egymástól. Ez azonban nem számított, hiszen minden jelenlévő oly forró szeretettel fogadta, hogy remekül érezte magát. Knut elhatározta, újra felveszik a Skogsrud nevet. Nagyon megörült, amikor értesült arról, miért változott meg annak idején apja viselkedése. Megkönnyebbülve fogadta a hírt, hogy Erling nem tehetett róla, amiért oly félelmetessé és gonosszá vált. Hiszen a nemzetséget sújtó átok fogant meg. Skogsrudék saját szemükkel láthatták az agg Benedikte és az ifjú Tova példáján, miért gyötri kétségbeesés újonnan nyert rokonságukat. Vetle, aki serdülőkorában Spanyolországban összeakadt a páncélba öltözött, rémületes Erling Skogsruddal, nem mondott el mindent. Nem szólt arról, hogyan dugta be a szörnyeteg félelmetes mancsát a rejtekhelyére, amikor csaknem elragadta. Azt sem kellett megtudniuk, hogy Erling Skogsrud feltehetően még mindig az élők sorában van, és Gonosz Tengel legállhatatosabb rabszolgái közé tartozik. Ha szükség lesz rá, majd értesülnek róla. Az este nagyon hosszúra nyúlt, hiszen csak a töredékét tudták elmondani annak, amit kellett volna. Knut és családja azonban megkapta a családi krónika tisztázatát, hogy nyugodtan elolvashassák a Jéghegyek Népének történetét. Miután kicserélték a címüket és telefonszámukat, a
rövid időn belül bekövetkező viszontlátás ígéretével valamennyien remek hangulatban váltak el. Ellen alig tudott elbúcsúzni Natanieltől, mert mindketten más irányban távoztak a szüleikkel. Hétfőn viszont találkozni fognak… Ha meg meri tenni. Ellen hol készen állt rá, hol nem. Természetesen meg fogja tenni. Hiszen nem maradhat távol Tőle. Az elbeszélés zűrzavarában nem nagyon tértek ki Nataniel megbízatására. Ellen azonban sejteni kezdte, miről lehet szó. Csevegő szülei mögött ülve az autó hátsó ülésén kiverte a hideg veríték. Hiszen hallott a kiválasztottról, akinek eljövetelét a Jéghegyek Népének egész nemzetsége várta. Nagyon is sok jel utalt arra, hogy az illető személy Nataniel. A lány szíve sajgott az ifjú miatt érzett mélységes aggodalomtól. Még csak sejtette, miféle lény lehet az a Gonosz Tengel, akiről folyton szó esett az este folyamán. Ám ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy rá és az érzékeny, sebezhető Natanielre gondolva velőig ható borzadály kerítse hatalmába.
10. fejezet ELLEN MINDEDDIG szép idővel és ragyogó napsütéssel kapcsolta össze Nataniellel való ismeretségét, amikor azonban a vonat Norvégia egyik legszebb völgyének szíve felé gurult, ennek a képzettársításnak vége lett. A kilátást elzárva súlyos felhőtömeg nehezedett vigasztalanul a völgy fölé. Pedig meg akartam mutatni Natanielnek, milyen gyönyörű Valdres – bosszankodott a lány. A tetejében még erős szél is fújt, amely a vasútvonal mentén álló nyírfákat meghajlította és a szemerkélő esőt szerteszórta. Jaj, a hajam – gondolta némi aggodalommal Ellen. Nem bírja az esőt vagy a párás levegőt. Apró, göndör fürtökre válik szét, és tönkreteszi gondosan elkészített frizurámat. Mit szól hozzá Nataniel? Egy ideig valóban a hiúság foglalta le a gondolatait, és megfeledkezett két igazi gondjáról: a gyermekkori rémülettel való újabb találkozásról – és Natanielhez fűződő kapcsolatáról. Miként játssza meg a közönyöst, ha Nataniel átlát rajta? Nataniel, aki bár nem tud gondolatokat olvasni, kényelmetlen módon észreveszi mások érzelmeit és hangulatát? Ellen számára minden nappal egyre nehezebbé vált a helyzet, mert az efféle érzelmeknek megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy a távollét alatt érettebbekké válnak. Milyen igazságtalan, hogy Nataniel mindent tud róla, ő viszont semmit sem tud a rendkívüli képességekkel megáldott férfiról! A Jéghegyek Népe… Mennyit gondolt rájuk az utóbbi néhány nap során! Egyre nagyobb ámulattal olvasta krónikájukat. Mindez igaz volna? Csak nem találták ki a
benne foglaltakat? Apja és ő maga ugyanolyan buzgalommal látott neki az olvasásnak. Mindkettőjüket egyformán lenyűgözték a csodálatos események. Ellen anyja is bele-beletekintett a feljegyzésekbe, de távolról sem vette olyan komolyan őket, mint férje és lánya. Ellen és édesapja szemében egyre rokonszenvesebbé vált újonnan támadt rokonságuk. Ellen különösen Rikard iránt érzett ódaadást. Hiszen látta Továt, valamint azt a törődést és szeretetet is, amelyet a rendőrtiszt és Vinnie, a felesége tanúsított a szerencsétlen fiatal lány iránt. Ellen tapasztalta, hogy a Jéghegyek Népének legfontosabb jellegzetessége a nemzetségen belüli összetartás és szeretet. Ugyancsak szeretettel viseltettek minden élőlény, a gyengék, az állatok és az egész természet iránt. És ezt a családot üldözi a gonoszság! Milyen igazságtalan az élet! Egy helyen viszont az állt a könyvekben, hogy éppen a gonoszság fenyegetése fejlesztette ki bennük az irgalmasságot és megértést. Gonosz Tengel minden bizonynyal nem számított az események ilyetén alakulására. Ha mindezt egyáltalán el lehet hinni. Ellen egyelőre szerteágazó legendaként tekintett a Jéghegyek Népének történetére. Úgy gondolta, kiindulásnak ennyi is elég. No és Linde-Lou? Nataniel gondolatainak ereje vetítette volna ki? Mennyire megdöbbentek, amikor említést tett Natanielnek és Rikardnak a szegényesen öltözött szőke fiatalemberről! Mind a ketten képtelenek voltak felfogni, miképpen láthatta a hatvan éve halott ifjút. Ellen megborzongott az emléktől. Végre megállt a vonat. A lány mély lélegzetet vett.
Nemsokára viszontlátja Natanielt! A férfi eléje jött és felkapta a bőröndjét. Ellen úgy vélte, boldognak tűnik, bár nem mert igazán bízni saját vélekedésében. Hiszen a Hársfaligetben jóformán nem is váltottak szót. Másfelől abban az embertömegben alig is adódott alkalma rá! Mégis remélte, hogy a rejtély megoldása nyugodt körülmények között történik. Nataniel egyetlen szóval sem célzott a lány összekócolódott hajára, csupán azt kérdezte, hozott-e magával esőkabátot. Ellen némán biccentett. Izgalmában persze elfeledkezett róla a vonaton, és nem vette elő. – Fel a fejjel, Ellen – mosolygott rá Nataniel. – Nem lesz olyan veszélyes. Nem erre gondoltam – mondta magában Ellen. Olyan vonzó és magabiztos vagy, hogy minden önbizalmamat elveszítem. Ellen egyáltalán nem volt tisztában vele, milyen megnyerő külsejű, noha nem tökéletes szépség. Ehelyett folyton azon képedt el, miért nem falja fel az összes többi fiatal lány pillantásával Natanielt, bár megértette, hogy a férfi nem a „köz” ízlése szerint való. Nataniel vonzereje nem jelentette szükségszerűen azt, hogy minden egyes nő hasra essen előtte. Ellen tulajdonképpen igencsak megelégedett a dolgok utóbbi menetével. Nataniel lefoglalt szállodai szobájába kísérte a lányt, majd meghívta ebédelni. Ellen bánkódott, amiért előzőleg annyit majszolt a vonaton, hiszen nem tartozott a hétköznapok világába, hogy egy ilyen csodálatos férfival ebédelhet. Akármennyire is törte a fejét, semmi társalgási témát sem talált. Nagy erőfeszítéssel igyekezett szépen enni, és éppen mivel jó benyomást akart tenni Natanielre, leöntötte magát a levessel, aztán telemorzsázta az ab-
roszt. Nataniel biztatóan mosolygott rá, közben a legkülönfélébb dolgokról csevegett, Ellen azonban fájdalmasan tudatában volt a férfi fölényének. Hiszen ő felfedte az érzéseit – amelyek kínosan érintették Natanielt. Végre megoldódott a nyelve. – Milyen csodálatos asszony az édesanyád! Nála szebb nőt még sohasem láttam. A fiatalember arca felragyogott. Örült a dicséretnek és annak is, hogy Ellen végre mondott valamit. – Ugye?! Persze volt a felmenői között, akitől a szépségét örökölhette. Kevés sarja van a Jéghegyek Népének olyan ősökkel, mint anyám. – Tényleg? Sajnos, odáig még nem jutottam el az olvasásban. Éppen Villemo kalandjainál tartok. – Nem tudtál többet elolvasni? – Mit gondolsz, meddig lehet eljutni két nap alatt, ráadásul akkor, ha az apám folyton kikapdossa a kezemből a telerótt íveket? – Hát akkor még sok van hátra – mosolyodott el Nataniel. – Azt hiszem, igencsak meg fogsz rémülni a fejleményeken. – Lopva pár pillantást vetettem a végére, mi áll benne rólad, de semmit sem találtam. – Valóban így van, hiszen mindegyikünknek magának kell megírnia a saját beszámolóját, az enyém pedig egyelőre csak vázlatban van meg. Eddig amúgy sem sokat éltem meg. De az anyám igen… Hát még Vanja, az ő anyja… Nataniel az emlékek árjától elragadtatva felsóhajtott. Ellen hallotta, mintha a „fekete angyalokról és éjszakai démonokról” motyogna magában valamit, de úgy gondolta, bizonyára félreértette a férfi szavait. – Egyébként tetszettél anyámnak – mondta hangosan Nataniel. – Azt akarta, hozzalak el egyszer hozzánk…
Nocsak! – lepődött meg boldogan Ellen. Nagyon szívesen! Ám Nataniel azon nyomban megölte alig kicsírázott reményét: – Ez persze nem megy. Minél előbb be kell fejeznünk ezt a históriát, utána a magunk útját kell járnunk. Miért kell tönkretennie a hangulatot? Ellen komor gondolatokba süppedt, de azután elhatározta, hogy öszszeszedi magát. Ha Nataniel ennyire könnyedén veszi a dolgot, ő sem marad el mögötte. – Mi van Efraimmal? – kérdezte természetellenesen élénk hangon. – Ő, akinek egyáltalán nincs humorérzéke, viszont egy hetedszülött hetedik fiának képzeli magát. Nehéz dolga lehet. – Valóban így van – sóhajtott fel Nataniel. – Efraim el fog zülleni. Próbálunk ugyan segíteni rajta, őt viszont dühroham fogja el, ha beleavatkozunk az életébe. Hiszen ő A Legnagyobb, és mint ilyen, szent és sérthetetlen. Mekkora tragédia! Szentként tisztelik és Isten küldöttének tartják, pedig nem az. Ez az állapot nem tarthat sokáig. Különösen akkor nem, ha valaki olyan gyenge, mint ő. A pokol kénköves tüzéről prédikál, de a pálinkásüveget és önmagát imádja, és a különféle gyógyintézetek közlött ingázik. Milyen jó, hogy nagyapám nem érte meg! Ugyanis ő ültetett bolhát Efraim fülébe. – Nem az volna a legjobb, ha Efraimot beleértve mindenki megtudná, hogy valójában te vagy a hetedszülött ember hetedszülött fia? – Hogy aztán én legyek a szent ember? Köszönöm szépen, ebből nem kérek! Országszerte híre menne, és csak Isten a tudója, miképpen magasztalnának. Erre nem érek rá. Hatalmas feladatot kell teljesítenem, amely minden egyébnél előbbre való. De ha végeztél az ebéddel, azt hiszem, ma délután próbát tehetünk. Kevés az időnk.
Ellen felállt az asztal mellől. Úgy érezte magát, mintha a fogorvoshoz kellene mennie. Az efféle látogatást szívesen halogatja az ember, azután hirtelen elfogja a fogfájás, és nem odázhatja el tovább. DÉLUTÁN FÉL ÖTKOR Nataniel autója elindult a főúton. A türelmetlen turisták járművei olyan sebességgel haladtak el mellettük, mintha abban versenyeznének egymással, melyikük nézi meg a legrövidebb idő alatt ezt a gyönyörű tájat. Az alacsonyan vonuló felhők amúgy is komor színűre festették a vidéket, a lány pedig aggódva gondolt a közelgő szürkületre. Bárcsak hangos szóval tiltakoztam volna a ma délutáni kivonulás ellen! – fordult meg a fejében. Reggel sokkal tisztábban és világosabban lát az ember. De ha minél előbb meg akar szabadulni tőlem, akkor… – Hogy is történt annak idején? – kérdezte Nataniel. – Messze volt ez a völgy attól a bizonyos erdei úttól, ahol először éreztél valami szörnyűségeset? – Elég messze – válaszolta a fiatal nő. – Tökéletesen vaktában futhattam. Utána házakat vettem észre, mégis inkább felfelé, a hegyek irányába rohantam tovább… Nyilván elhagyott a józan eszem. – Csillapodj le, Ellen – mondta gyengéden a férfi. – Teljesen természetes, hogy akkor úgy viselkedtél. Ha az ember pánikba esik, nem képes józanul gondolkodni. Szántóföldek, rétek, vagy akár házak mellett is elfuthattál volna, mégsem veszed észre őket. A lány gondolataiba merülve bólintott, közben kezével a nadrágját gyűrögette. – Csigavér – mondta Nataniel. – Mindvégig melletted leszek. Engem ér a nagyobb megpróbáltatás. – Csak nem tudod, minek voltam tanúja? – kérdezte
elképedve Ellen. – Nem, de korábban foglalkoztam hasonló ügyekkel. Legutóbb például egy fogadóban… – Köszönöm – vágta rá a lány, mert nem akarta, hogy Nataniel erre az élményre emlékeztesse. – Sok kísértethistóriára derítettél már fényt életedben? – Nem nevezném őket kísértethistóriának – felelte a férfi. – Mindössze olyan helyeken fordultam meg, ahol felkavaró dolgok történtek. Amúgy nem nagy a számuk. Az esetek kilencvenkilenc százalékában természetes magyarázatot lehetett találni azokra a rejtélyekre, amelyek felderítésével megbíztak. – Úgy gondolod, „természetes” dolgot éltem át azon a helyen? A férfi gyors pillantást vetett rá. – Minthogy rólad van szó… nem! Biztos vagyok benne, hogy múltbeli dolgot éltél át, viszont abban is, hogy rajtad kívül eddig senki sem érzékelte. – Hát te? – Nos, én más vagyok. Nyilván a saját bőrömön tapasztalom meg. Nataniel keze olyan biztonságot adónak tűnt, ahogyan a kormánykereket markolta. Ha a bálványozott férfi nem fél, akkor neki semmitől sem kell tartania. – Itt van! – kiáltott fel hirtelen a lány. – Pontosan errefelé mentem be az erdőbe. Azóta sok ház épült a környéken, mégis biztos vagyok benne. Az autó megállt egy útmenti pihenőhelyen. – Pontosan itt? Hiszen erre nem vezet út az erdőbe. – Tényleg nem, de nem nézhetnénk körbe gyalog? Biztos vagyok benne, hogy pont itt volt. Jó tíz percig keresgéltek, aztán kénytelenek voltak megállapítani, hogy a „pont itt” meglehetősen elnagyolt helyzetmeghatározásnak bizonyult. Útnak nem lelték
nyomát, bár egy tizenkét esztendős emlék rekonstruálása sem volt túl egyszerű feladat. Tanácstalanul szálltak vissza az autóba. Ellennek végül az az ötlete támadt, hogy keressék fel azt a helyet, ahol annak idején újra elérte a főutat. Nataniel ezt észszerű javaslatnak tartotta, Ellen pedig némileg bizonytalanul, ám addig kalauzolta, amíg megálljt nem intett neki. A lány széttárt ujjakkal a nadrágjához dörgölte a tenyerét. Nataniel látta Ellen ideges kézmozdulatát. – Tehát jó helyen járunk – állapította meg nyugodt hangon. – A 35-ös főúton, Gjövik felé. Miután a lány meg sem moccant, megfogta a kezét. – Jól van, gyere – mondta, Ellen pedig érezte, amint a kezén át beléje áramlik Nataniel ereje. – Biztos vagy benne, hogy valóban ide lyukadtál ki? – kérdezte kételkedve Nataniel, miközben kiszálltak a kocsiból. – Tökéletesen! Ezúttal semmi kétség sem férhet hozzá. – De… ebben az esetben át kellett haladnod a vasúti pályán! Erről pedig egyetlen szót sem ejtettél. Ellen csodálkozva nézett széjjel a vidéken. Magasan a tengerszint felett álltak, messzire el lehetett látni. Pontosan alattuk a húzódott vasúti pálya. – Fantasztikus – mondta a lány. – Nincs róla emlékem, mégis minden bizonnyal… az állomásépületnél rohantam át a síneken, Nataniel! Pedig megesküdnék rá, hogy semmiféle vasútállomást sem láttam! – Már megint a pánik – mormogta a férfi. Ellen ebben nem volt olyan biztos. Talán valami más, valami több is szerepet játszott benne? De mivel nem tudta volna megmondani, micsoda, így inkább elhallgatta tompa gyanúját.
Megadóan felsóhajtott. – Térjünk rá arra az ösvényre. Itt értem ki az erdőből. Most persze „fordítva” haladunk át az erdei úton, de ez nem számít. AZ ELSŐ SZAKASZON gyorsan haladt valamilyen cél felé. Léptei azonban fokozatosan elbizonytalanodtak. – Furcsa – szólalt meg végül a lány. – Micsoda? – Rossz irányba jöhettem… Nem, mégis ez a helyes út. Csak nem értem… – Mit nem értesz? – kérdezte barátságos hangon Nataniel. – Megesküdtem volna, hogy néhány alacsony házikó állt ezen a helyen. Sőt tudom, hogy itt voltak, mert pontosan itt sikerült legyűrnöm a pánikot, és itt kezdtem tisztán látni. Megpróbáltam tájékozódni… Ezért tudom ennyire pontosan, hogy itt lyukadtam ki. Viszont hol vannak a házak? Itt kell lenniük! – Talán lebontották őket? Ellen felnézett a fák csúcsaira. – Tizenkét év alatt ennyit nőttek volna a fák? Lehetetlen! Az egyik ház pontosan annak a fenyőnek a helyén állt. – Nem mintha sokat tudnék a tűlevelű fák növekedési üteméről, de az az óriás biztosan nem tegnap került ki a faiskolából. Különös dolog, Ellen. Menjünk egy kicsit tovább, akkor talán megtalálod a helyes irányt! – Úgy van. A völgy pontosan ott nyílik… A lány elhallgatott. Éppen maguk mögött hagyták az erdőt és egy völgyalakú réten találták magukat, amelynek két oldala igen meredek volt. A nyári este szürkés fényében a legkülönfélébb virágok pompáztak. – Nem – suttogta Ellen. – Most már végképp semmit
sem értek! Akkor errefelé semmilyen rét sem volt, csak csupa láp és erdő, ami a völgyhöz tartozott. – Az utolsó tizenkét évben nyilván kiirtották az erdőt és fűmaggal vetették be a helyét. – Lehetséges, de nézz le a falu felé! Először odalent támadt az a borzalmas érzésem, amely menekülésre késztetett. Nem látod, amit én látok? Nataniel elgondolkozva bólintott. – Teljesen esztelenül eredtél futásnak, hiszen mi keresnivalód lett volna idefent? Hiszen nemcsak a vasútvonalat kellett érintened, hanem a 60-as főutat is, néhány jókora parasztgazdaságról nem is beszélve! – Én viszont mindebből semmit sem vettem észre, Nataniel! Csupa erdő, láp, vadon volt ezen a helyen, meg egy pár apró szürke ház, amely már nincs meg. Hát ez meg micsoda? A férfi komoly tekintettel nézett a lányra, de elragadó szemében szörnyű sejtelem jelent meg. – Ez nem lehet – mormogta maga elé. – Mire gondolsz? – kérdezte merev ajkakkal Ellen. – Lehetséges volna? – szólt még mindig magához Nataniel. – Ilyesmi megtörténhet velem, de hogy Ellennel is… Hihetetlen! – Megijesztesz! – De hiszen ő is a Jéghegyek Népéből származik… Nem kételkedem benne, jó helyen járunk. Tudod, mire gondolok? – mondta végül. – Azt hiszem, úton errefelé más időbeli síkba kerülhettél. Abba az időbe, amelyben az a szörnyűség valóban megtörtént. Több mint száz évvel előbbre, bár pontosan nem tudom, mikor eshetett meg. Ha láttad Linde-Lou-t, akkor itt is szédítő dolgokat élhettél át. Azt mondtad, apró házak voltak? – Olyan kicsik és viharvertek, mint a legócskább mai házak.
– Nem láttad a vasútvonalat – mondta gondolataiba merülve Nataniel. – Sem az állomásépületet, sem a tanyákat, vagy a főút mentén álló más épületeket sem. Talán azért, mert mindez nem volt itt? Természetesen itt volt, de a te szemed nem látta. A száz évnél régebbi állapotot láttad. – Haza akarok menni – nyöszörögte Ellen. Nataniel ügyet sem vetett rá, teljesen a saját gondolataiba temetkezett. – Ebben a völgyben történt valami, akárcsak innen messze az erdei úton. Azt hiszem, idevezettek – méghozzá azok a szerencsétlenek, akik belekeveredtek ebbe a régi históriába, mert segítséget akartak kérni tőled… Hangtalan sikoly. A fogékony, melegszívű Ellen. Aki veleszületett hajlamával segíteni akar minden bajbajutott emberen. Az irgalmas szamaritánusra valló természete, könyörületes szíve keltette hullámok egészen a szellemvilágig értek. Kettőjük pillantása találkozott. Pontosan ugyanarra gondoltak. Ha Nataniel vigasztalóan nyújtja ki kezét a lány felé, Ellen azon nyomban, vonakodás nélkül a karjába veti magát. Nataniel azonban nem így cselekedett. Minden szempontból erősebb volt, mint Ellen. A lány a völgy nyílása felé tekintett. Gyermekkorában itt rohant keresztül. A völgy nem nyújtott valami vonzó látványt. Mélyen a meredek, málló sziklafalak alatt húzódott, a rengeteg erdőt pedig alágurult kőtömbök tarkították. – Most nem hallok kiáltást – mondta csodálkozva. – Nekem is ez járt az eszemben. Nem hallok semmit, és semmit sem érzek. Egyáltalán nem érzékelek félelmet, gonoszságot, semmiféle légkört. Csupán néma vá-
rakozást – mintha valaki egy bizonyos dologra várna… Ezt a súlyos, titkos várakozást Ellen ugyancsak érzékelte. Nataniel az égboltra nézett. – Tessék, hát nem megint elered az eső! Én pedig az autóban hagytam az esőkabátjainkat! Várj itt rám, értük megyek. Ellen bólintott. Virágos rét vette körül, a völgy bejárata pedig jó ötven méterrel odébb volt. Semmiféle veszélyt sem érzett. Nataniel eltűnt a főutat a réttől elválasztó ritkás erdőben. Ellen felfelé tartotta az arcát, hadd érje a gyengéden hulló eső. Sajátságos szédülés fogta el… Talán nem helyes, ha folyton az égboltot bámulom… Hirtelen összeráncolta a homlokát. Lenézett. Levegő után kapkodott. – Nataniel! – próbált segítségért kiáltani, ám erejéből csupán szánalmas nyöszörgésre futotta. A súlyos várakozás véget ért. Ellen megértette, hogy eddig Nataniel jelenléte akadályozta meg e szörnyűség bekövetkeztét. Most viszont Nataniel elment, és ő egyedül maradt azok területén, akik egykor segítségért esedeztek hozzá. Körülötte sűrű bokrok nőttek ki a földből, az egyik elől még félre is kellett lépnie. A rét eltűnt, helyén a völgy eredeti bejárata terült el csenevész fenyőfákkal, málladozó sziklatömbökkel és úttalan lápvidékével. A fák és bokrok előre szorították, nem hagyva nyílt teret a főút és Nataniel felé. Csupán a mély völgy irányába menekülhetett. Megpróbálkozott ugyan az ellenkező iránnyal, azonban újabb meg újabb bozótos növényzet sarjadt ki a talajból és szorította befelé, magába a völgybe. A szegény lány közben szívszaggatóan kiál-
tozta Nataniel nevét. A végtelen messzeségből, mintha egy másik világból jött volna, a férfi kétségbeesetten szólongatta Ellent. A hívó szó azonban nem jutott el a lányhoz. Egyedül járt, régen elmúlt időkben. Körülötte pedig a kísértetek szörnyűséges, vadul jajveszékelő panasza hangzott fel.
11. fejezet AMIKOR ELLEN MEGÉRTETTE, hogy nem térhet vissza Natanielhez a jelenbe, tökéletesen elveszítette az önuralmát. Az egyetlen nyitva álló úton lefelé menekült, a kis völgy mélyébe. A hangok mindvégig nyomon követték, mintha együtt rohantak volna vele a szirtek mentén. Hiszen nem akarok ártani nektek – gondolta kétségbeesetten. – Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtatok! Miért zártátok ki Natanielt? Hiszen éppen ő az, aki segíthet rajtatok. Mit akartok tőlem, mit kívántok? Válasz gyanánt jajveszékelés ütötte meg a fülét, majd metsző gúnykacaj következett. Ellen hirtelen megértette a helyzetet. Nem az emberek kergették, hanem bűneik járták át a völgyet. A sziklafalak, a föld és a fák magukba szívták és kilélegezték az egykor itt szerteszórt gonoszságot. Maga a völgy fejtett ki ellenállást Nataniellel szemben. Az a völgy, amely oly gonosszá vált, hogy megfelelő áldozatot, egy gyenge és fogékony fiatal lányt ejtett rabul, akit kényére-kedvére gyötörhetett. Ellen előre rohant, megbotlott, elesett, feltápászkodott és továbbfutott. Hallotta egy elgyötört férfi panaszos sikoltozását, hallotta, amint a másik férfi a sziklák tetejéről véreb módjára üvölt. Noha egyszer sem hallotta a nőt, a lány mégis tudta, hogy neki is ott kell lennie. Ellennek sejtelme sem volt róla, miért, de bizonyosság töltötte el. A tizenkét esztendővel azelőtti esethez képest ellenkező irányba futott, bár ennek a jelek szerint semmi jelentősége sem volt. A kiáltások nyomon követték. Végre a völgy végéhez ért, e pillanatban viszont
szörnyű dolgot érzékelt. Lépteket hallott a háta mögött! Tébolyodott sikollyal előrevetette magát a lápba. Érezte, amint lába alatt enged a talaj, léptei a feketésbarna pocsolyákban cuppogtak, azután egyre jobban süllyed… Egy hang kiáltott: – Ellen! Ellen! Gyere vissza! A lány vadul kapálózott, valaki ugyanis megragadta, ő pedig szabadulni próbált. Azután derengeni kezdett előtte, hogy éppenséggel Nataniellel folytat küzdelmet. Még mindig a beléje fészkelődött rémülettől őrjöngve kiáltotta oda neki: – Nem kellett volna holtra rémítened, amikor utánam eredtél… – Ugyan már, Ellen – mondta határozottan a férfi. A lány ekkor vette észre, hogy nem a láp bűzös pocsolyájába zuhant, hanem virágos réten fekszik. Pontosan azon a helyen, ahol akkor állt, amikor Nataniel magára hagyta. A férfi pedig igyekezett észhez téríteni. – Nyugodj meg, Ellen, semmi veszély nem fenyeget, bizonyára rosszat álmodtál. A lány levegő után kapkodott, de ekkorra már részben visszanyerte az önuralmát. – Még hogy rosszat álmodtam? Nem alhatom el álltomban! – Nem aludtál – mosolyodott el gyengéden Nataniel. – Elájultál, amikor pedig odaértem hozzád, eszméletlen állapotban feküdtél. Visszatérőben láttam, amint felnézel az égre, majd összerogysz. Először teljesen ernyedten feküdtél, viszont mialatt magadhoz tértél, nyilvánvaló volt, hogy valami rémisztő dolgot éltél át. – Úgy van – borzongott meg Ellen, majd elmondta az álmát. – Ezt mégsem értem, Nataniel. Nem szoktam
ájultan összerogyni. Nataniel nagyon komoly hangon szólt hozzá: – Mindvégig olyan feszült voltál, akár egy felhúzott íj. Attól kezdve, hogy az állomáson találkoztunk. Még ha talán nem voltál is tudatában, halálosan rettegtél ettől a pillanattól. Utána felnéztél az égre – egy feszült idegállapotban lévő embernek nem kell több, hogy elájuljon. – Meddig voltam eszméletlen? – Rövidebb ideig, mint gondolnád. Nem tudom pontosan, talán két percig. – Nagyon hosszú két perc volt! – nevetett fel keserűn a lány. – Mostanra talán kissé alábbhagyott a feszültséged? Pontosan azt álmodtad, amitől rettegtél, ugye? – Igen, Olyan erős megkönnyebbülést érzek, hogy azt hiszem, immár mindenen túl tudom tenni magamat. Menjünk le a völgybe! – Jól van, Ellen! Hamarosan túl leszünk rajta. A férfi úgy-ahogy letörölgette átnedvesedett ruháit, majd rásegítette az esőkabátját. Nem mondta, mi jár az eszében: hogy mennyire valósat álmodott. Ellen álmában úgy jelent meg a völgy bejárata, ahogyan hajdan az ismeretlen múltban kinézett. Nem a kísértetek hangját hallotta, hanem az egykor itt lejátszódott dráma szereplőiét. Natanielt újból elfogta az a különös bizonyosság, amely az ismeretlen világból érkező gondolattal vagy látomással járt együtt. Kéz a kézben léptek be a gonoszság völgyébe. – Milyen csend van – suttogta a sziklafalakra pillantva Ellen, és megállt. – Senki sem kiáltozik. – Nem, mert mostanra véget ért a küldetésed. Egyszer segítségül hívtak – most pedig visszatértél. Ők most a segítségedet várják. Már ismernek téged. Tudják,
hogy az utolsó garasodat is hajlandó volnál feláldozni a bajbajutottakért. Ebbe vetik a bizalmukat. – Tényleg érzékelek valamilyen várakozást. De valóban „ők” azok, nem pedig maga a völgy, a természet? Nataniel olyan hosszú ideig nem felelt, hogy Ellen már aggódni kezdett. Végül vonakodva így szólt: – Úgy van, ahogyan mondod: ide befészkelte magát a gonoszság. Továbbindultak. Nataniel örült, hogy a lány nem fogta fel ugyanazt, amit ő: nincsenek egyedül a völgyben, mert valaki halkan, várakozással telve követi őket. Ellennek igaza volt: ezen a helyen olyan rémséget követtek el, amelyet szinte nem lehet emberi lényekről feltételezni. A gyermekkorában átélt hajszából azonban már semmi sem maradt. Nataniel alig ért ide gondolataiban, Ellen máris hangosan kimondta őket: – Érzed ezt a néma szomorúságot? A fenyőkről csöpögő esőt, a levegőben lebegő ködfoltokat, mindazt, ami várakozik és bánkódik? Milyen szép, és milyen mélyen vájja magát az ember lelkébe! – Így van. Nem lesz nehéz dolog rendet tenni. A völgy mostanra megérett a segítségre. Sokáig szenvedett önnön gonoszságától. A völgyben vezető út teljesen váratlanul véget ért, és egy mocsaras erdei tó zárta el előttük az utat. Nataniel idegei pattanásig feszültek. – Mi az? – kérdezte Ellen. – Semmi – mormogta a férfi. – Kerüld meg a tavat. Nataniel maga elé engedte Ellent, majd hátrafordult, lenézett a völgybe, utána a lábánál elterülő mocsaras vízre pillantott. – Vissza fogok jönni – suttogta. – A lány nélkül… Ellen már a tó túlsó oldalán várta. – Milyen könnyen ment – mondta boldogan. – Ezút-
tal semmi sem történt. Nataniel ajkán merev grimasszá fagyott a mosoly. – Így igaz. Semmi sem történt. Ne nézzük meg egy füst alatt a másik helyet is? – De igen, ha már itt vagyunk… Ellen hangja immár meglehetősen gondtalanul csengett. Semmi baj nem érheti, ha vele van Nataniel, aki elűzte az árnyakat. Némán haladtak tovább. A vasútvonalat érintették már, akárcsak néhány tanyát, ahol azonban életnek nyomát sem látták. A parasztok minden jel szerint odafent a hegyi legelőkön jártak. Utána keresztezték a 60-as főutat, majd arra a régi erdei ösvényre tértek, amelyen járva Ellen tizenkét évvel azelőtt olyannyira megrémült. – Nataniel – szólalt meg tétovázva a fiatal nő. – Csak nem tartasz hisztériásnak? Úgy értem, hogy talán semmi sem történt a völgy bejáratánál, én csak színleltem az ájulást és… A férfi nem akarta újra megrémíteni a lányt, amikor végre lecsillapodott – másfelől látta, mennyire bizonytalan. – Drága Ellen – mondta gyengéden, kezébe fogva a csinos kis arcot. – Nem kételkedem benned. Tudom, hogy nem te találtad ki. A lány kérdő tekintete ellenére elhallgatott. Ellen azonban nem engedett. – Honnan tudod? Nataniel nem ejthetett szót a látomásairól, ám hirtelen eszébe jutott, hogyan vághatja ki magát. – Tudod, mielőtt ideindultam volna, felhívtam néhány embert. Hiszen nem tudhattam egészen pontosan, hol élted át mindezt. Most viszont biztosra veszem, hogy a hallottak egyeznek azzal, amit átéltél. Holnap találkozom valakivel, aki mindenről fel fog világosítani.
– Mégis valamilyen közismert helyi kísértethistóriáról van szó? – Nem, nem! Ha jól tudom, errefelé sohasem volt kísértetjárás. Persze mesélnek ezt-azt. – Ugyan mit? – Mint mondtam, nagyon keveset tudok róla, mert akivel beszéltem, nem ismeri pontosan azt a régi históriát, csak azt tudja, hogy itt valami szörnyű bűntettet követtek el. Több olyan rémtörténetet nevezett meg, amely sok mérföldes körzetben él a nép ajkán, hiszen a pontos helyet nem adhattam meg. Csak most kezdem sejteni, miféle sötét ügy játszódott is le ezen a tájon. A fiatalabb nemzedék, amelyhez az ismerősöm is tartozik, már nem nagyon ismeri, az idősebbek meg nem szívesen ejtenek szót róla. A legszívesebben elfelejtenék az egészet. Mindenesetre az, akivel beszéltem, tudott egy olyan helybeliről, aki ismeri az egész gyászos históriát. Leírva megtalálható a körzeti levéltárban őrzött ódon bírósági jegyzőkönyvek között – mi viszont nem érünk rá a régi aktákban kutakodni. Vagyis meg kell elégednünk a néphagyománnyal. Rájuk telepedett a csend. Már hosszú percek óta haladtak az alig látható erdei ösvényen. Lépteik lelassultak, Nataniel arcán pedig megjelent az a fajta feszültség, amelyet Ellen oly jól ismert, és amelytől annyira tartott. Szívesen kérte volna meg a férfit arra, fogja meg a kezét, ám nem merte. Ehelyett olyan közel ment hozzá, hogy csaknem a lábára lépett. Minden pénzt megadott volna érte, ha ismét a biztonságot nyújtó autóban ülhetnének. Hirtelen teljesen megváltozott a hangulat. A sűrűben jártak, Nataniel pedig mintha megfeledkezett volna a lány jelenlétéről. Valami megragadta az érzékeit, olyan hatalmas erővel, hogy a férfi csakis an-
nak és semmi másnak sem volt tudatában. Ellen időleges megkönnyebbülését kellemetlenül belélopódzó szorongás váltotta fel. Lassacskán, valamiféle meghatározhatatlan szörnyűség kerítette hatalmába őket. A tehetetlenség, a végtelen magány, a kétségbeesés alkotta, leginkább azonban a gonoszság. Olyan mélységes, aljas gonoszság, amely mintha a levegőben lebegve több felől, több egyénből, évszázadok sokaságán áthatolva áradt volna! Ellen most örült csak igazán annak, hogy a Jéghegyek Népének sarja, és a nemzetség egyik legerősebb képviselője lépked mellette. Hallotta Nataniel lihegő lélegzetvételét. – Miféle helyre bukkantál? – mormogta a férfi. – Éppen neked kellett ennek a kellős közepébe cseppenned! – Mi… miről van szó? – Még nem tudom, csak sejtem. Érzem az igazak közellétét. Ezeknek is mindenhol ott kell lenniük! Ellen nem értette, miről beszél Nataniel, de megkérdezni sem merte. Csupán azt érezte, ugyanolyan beteggé teszi a helyszín, mint a múlt alkalommal. Bárcsak soha ne tért volna vissza ide! Bárcsak újra elrohanhatna innen, mint tizenkét évvel azelőtt! Nataniel azonban könyörtelenül megragadta a kezét, mintha érzékelné a lány menekülési vágyát. Lépteik egyre jobban lelassultak, szinte vánszorogva haladtak tovább. A göcsörtös fenyők alatt az esőtől felázott a moha, és benőtte a földön fekvő, régen kidőlt, szürkésre vált deszkakerítést is. A lány emlékezetébe idézte a palánkot, amely annak idején állt még, bár igencsak megdőlt. Ellen letörölte arcáról az esővizet. Keze megduzzadt a nyirkos hidegben. A lelkét nyomasztó teher egyre nehezebbé vált, mintha mély, beteges depresszió töltötte
volna el. – Most erősebben érvényesülnek azok a benyomások, amelyek egy magányos teremtménytől származnak – suttogta Nataniel. – Érzed? Ellen a félelemtől merev arccal bólintott. – Ezt éreztem utoljára. Csak annak idején sokkal kevesebbet érzékeltem. – Általam fogsz fel többet. Ez a magányos valaki viszont éppen téged keresett. Igazad van, mert valóban nő. – De hogy tudnánk… Nataniel hirtelen visszahőkölt és magához vonta Ellent. Keményen a mellkasához szorította az arcát, így védelmezve attól, amit megpillantott. – Ne nézz oda! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, nehogy odanézz!
12. fejezet ÉPPEN egy tisztásra értek. A háttérben egy réges-régen eltűnt kisparaszti gazdaság épületeinek alapfalai látszottak. – Úristen – mormolta Nataniel. – Én semmit sem láttam – nyöszörögte Ellen. – A házak voltak azok, amelyek… – Nem láttad a deszkakerítést? – A korhadt deszkakerítést? Mi van vele? Nataniel kelletlenül engedte el a lány kezét. Ellen félénken nézett körbe. – Semmit sem látok – jelentette ki értetlenül. Nataniel nem válaszolt. Szája széle hitetlenkedő fintorba torzult, miközben valamilyen láthatatlan dologra meredt. – Viszont érzem – mondta vacogó fogakkal Ellen. – Valaki rám néz. Gyűlöletet, gúnyt és megvetést érzek magam körül, érzékelem, hogy valaki segítségért esedezik, és menekülni szeretnék. Nataniel épp akkor ragadta meg a fiatal nőt, amikor az csaknem futásnak eredt. – Nehogy megint pánikba essél! – szólt rá szigorú hangon. – Nem segít rajtad, sőt éppen ellenkezőleg. Persze nyugodtan elszaladhatsz, de akkor nem szabadulsz meg ennek az élménynek az emlékétől, sőt azok sem lelnek békére, akik hozzád fordultak segítségért. Én nem érzékelem olyan erősen a segítségért való könyörgést, de értem az okát! – Ugye, a nő bámul rám? Nataniel egész testében megrázkódott. – Igen. Ő kért meg téged arra, legyél irgalmas iránta. Kis ideig töprengve szemlélte a lányt.
– Milyen erős vagy? – Úgy érted, lelkileg? Attól tartok, nem vagyok túl erős. – Kár. Jobb lett volna, ha… Azért is, mert az a nő téged keres. De nem! Menj csak vissza az autóhoz, a főúton haladva eléred, én pedig magam megpróbálom elrendezni ezt a dolgot. A lány a férfi sápadt, aggódó arcába nézett és döntött. – Nem, Nataniel. Eddig oly sokszor segítettünk egymáson. Ha most szükséged van a támogatásomra, akkor megkapod. Helyesen jegyezted meg, hogy ezen az úton végig kell mennem. Nem nagyon segít rajtam, ha felemás dolgokat hallok tőled. Mondd el tehát, mit látsz! Eltűröm – legalábbis azt remélem. A férfi futó mosolyt vetett rá, egy pillanatra feloldva az egész lényét hatalmában tartó feszültséget. – A szokásosnál is bátrabbnak kell lenned, ha azt akarod, hogy téged és azt a nőt egyaránt megszabadítsunk ettől a lelki gyötrelemtől. Ellen a rémülettől félig öntudatlanul állhatatosan Nataniel szemébe meredt. – Eléggé bátor vagyok – vágta rá. A férfi arca megkeményedett, csaknem brutálissá vált. – Akkor lásd meg az én szememmel! Utána döntsd el, valóban akarsz-e segíteni? Néhány lépést tett előre, leguggolt, és kezét valamivel a talaj fölé tette. Ellen látta, amint felvesz egy korhadt fadarabot, megvizsgálja, majd újra eldobja. Ezután úgy tűnt, mintha mélyen a moha alatt megtalálta volna azt, amit keres. Egy hihetetlenül viharvert pózna maradványával tért vissza, amely a jelek szerint nem az összedőlt kerítésből való volt, majd a lány kezébe adta. Ellen attól tartott,
mindjárt széjjelmállik az ujjai között. – Szorítsd a mellkasodhoz, és minden másról próbálj megfeledkezni! Nataniel a lány mögé állt, és erősen magához szorította. Karja satuként kulcsolta át Ellen vállát, kezét pedig a lányéra helyezte, amely a korhadt, töredező fadarabot tartotta. – Most pedig lásd, amit én látok – mondta igéző, szinte delejező hangon. – Látod ott azt a két kis fenyőfát? Nézz egyenesen közéjük! Csak láss, minden egyébről feledkezz meg! Azt hiszem, be tudod fogadni az én képességemet. Talán menni fog. Ellen addig meredt arra a pontra, amíg káprázni nem kezdett a szeme, pedig a két kis fa között csak az eső által feláztatott, a szélben lengő fű volt. – Semmit sem látok – panaszkodott. – Higgadj le, izgatott vagy. Ellen megpróbált egyáltalán nem gondolkozni, csak bámult maga elé. Semmi sem történt, az idő pedig egyre telt. Nataniel szorosabban magához ölelte, kezéből hatalmas erő áramlott át a lányéba. Ellen mélységes csalódást érzett, amiért méltatlannak bizonyul. De azután… Levegő után kapkodott. Nataniel azonnal felfigyelt. – Nataniel!… Nem látom… de hallom és érzem! Vízióim és hallucinációim vannak. – Remek, Ellen! Amúgy hálás lehetsz, hogy nem jelenik meg előtted a konkrét látvány. Nem valami kellemes. Nos, mit hallasz? – Valami éppen előttünk zörög és csörömpöl. Így van?
– Tökéletesen. Mást is érzékelsz? – Nem szeretem ezt a hangot – nyafogott gyerekesen a lány. – A fadarab adja, nem akarom többé a kezemben tartani! Ellen megpróbálta ellökni magától a fadarabot, ám Nataniel gyorsabb volt. Ellen tudta, hogy ez a korhadt fadarabka közvetíti a néhány méterre előlük jövő hangot. Égette a kezét, gyűlölte az érintését, de Nataniel most könyörtelenül viselkedett. – Nem akarom – jajveszékelt fennhangon a lány. – De igen! Meg kell tudnod, miért kéri az a nő a segítségedet. Az a nő gonosz – gondolta Ellen, én nem akarok segíteni rajta. – A gonoszság is szenvedhet – súgta szelíden a fülébe Nataniel. – Igen – mormogta a lány. – Tényleg rettentően szenved, bár nem látom, miért. – Azt mondtad, vízióid vannak. Akkor hát hunyd be a szemed, és figyeld, érzékelhetőbben megjelennek-e! Ellen engedelmeskedett a felszólításnak. – Igen – suttogta kis idő múlva. – Most felfogok belőle valamit. Sok-sok ember… De a nőt nem látom. Tudom, hogy éppen mellettünk van, mégsem látom. – Nagyon jó – jegyezte meg halkan Nataniel. – Én ugyanis megkísérelem megakadályozni. Azt akarom, hogy lásd az igazakat. – Tudod, semmit sem látok, de átélek valamit. Jaj, olyan nehéz elmagyarázni. – Értem – mondta gyengéden a férfi. – Meséld el, mit élsz át! – Olyan különös – mondta akadozva Ellen. – Hosszú időszakot érzékelek. Nem azóta telt el hosszú idő, ha-
nem sok egymást követő évről van szó. – Így igaz. Folytasd! – Ezen a helyen épületek álltak. Az alapfalaik még megvannak… És az út… Az út fontos. Széles és forgalmas, nem úgy, mint ma. Annyi ember halad rajta… Szüntelenül jönnek. Megállnak. Nevetnek, megborzonganak, vagy gyorsan továbbmennek. Gyermekek… ők félnek, érzem a rémületüket. Vonakodva, becsukott szemmel haladnak el, jaj, mennyire félnek! Még az igáslovak is megbokrosodnak. Sárgás őszi avar… Téli sötétség… Jeges szél… suttogás… itt, a közelben… Nyári napsütés, téli viharok, kikelet… Ellen hangja álmossá vált, mintha transzban volna. – A házak a földbe süllyednek. Kövek… Köveket dobálnak rájuk, Nataniel! Ugyan miért teszik? Hallom, amint undorukban és rémületükben imákat mormolnak. Az erdő gúnykiáltásoktól visszhangzik. Igen, az igazak azok! Itt haladnak el és úgy érzik, ők a jók. Nataniel! – sikoltott fel hirtelen Ellen. Levegő után kapkodott. – Most., most már értem! Jön egy férfi – és leveszi. Hála neki! Hála illesse, amiért egyetlen irgalmas szívű ember akadt közöttünk! Nataniel elengedte a lány kezét, a fadarab pedig a földre zuhant. A látomás eltűnt. Ismét Nataniellel együtt volt az erdőben. A lány a férfi felé fordult, a vállának támaszkodott és megpróbálta elfojtani a sírást. – Segíts neki, Nataniel! Könyörgöm, segíts neki, te képes vagy rá! – Először meg kell tudnunk, mit követett el – mondta halkan Nataniel. – És ha nem tévedek, éppen ezt élted át a völgy bejáratánál. Emlékezz vissza, hogy ketten ese-
deztek a segítségedért! – Akkor tehát tudom, miért nem volt jelen velük a völgyben a nő – mondta Ellen, akin olyan kín és szorongás lett úrrá, mintha az illető minden bűne az ő nyakába szakadt volna. – Tudom, miért nem tudta elhagyni ezt a helyet. – Úgy van – bólintott Nataniel. – Hogyan jársz el, amikor megnyugtatod a békét nem talált lelkeket? – kérdezte gyámoltalanul a lány. – Nem is imádkozol értük, de nem is igézed meg őket. Viszont magad mondtad, amit teszel, borzalmasan igénybe veszi az erődet. Voltaképpen mit csinálsz? – Az a dolog minden erőmtől megfoszt – felelte elgyötörten a férfi. – Mégis meg kell tennem. Tudod, minden embernek van jóságból, barátságból és irgalmasságból álló belső tartaléka. Az utóbbi állandóan megújul – minél többet vesznek el belőle, annál többet kapsz vissza. Erre magad is rájöttél, emlékszem, hogy említetted. Az érintetteknek és az egész helynek adom minden jóságomat, nyugalmamat és biztonságomat. Ezzel elűzöm a gonosz gondolatokat és érzéseket. – Értem. – Azért nem akartalak viszontlátni utána a fogadóban, mert tudtam, hogy teljesen kimerült leszek. Idő kellett, amíg összeszedtem magam. Ellen könnyei újra kibuggyantak, immár a fiatalember miatt. Aggódó hálával simította végig Nataniel arcát. A férfi magához vonta és arcát a hajához szorította. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak – két csodálatos lény a hétköznapi emberek világában. A férfi így szólt: – Most pedig megpróbálom elűzni az igazak minden gonoszságát. Mit gondolsz, képes vagy visszamenni az autóhoz?
– Nem, melletted akarok maradni. Már nem félek, és… Vagy talán utadban vagyok? – Nem erről van szó – felelte lassan a férfi. – Csak arra gondoltam, előfordulhat, hogy… A lány félbeszakította. – Talán… talán szükséged van valakire, aki úgy érez és nem képed el azon, amit teszel? A férfi komoly arcán derű villant fel. – Tudhatod, hogy erre szükségem van. Foglalj tehát helyet amott a fenyőfák alatt és tisztelj meg a társaságoddal! Mélyen lekötelezel, ugyanis borzasztóan magányos munkáról van szó. Ám teljesen csendben kell maradnod, nehogy eltereld a figyelmemet. – Ez csak természetes. Nem segíthetnék neked? A férfi elmosolyodott. – Csacsi! Hiszen most azok közé tartozol, akiken segíteni fogok! ELLEN ÜLTÉBŐL figyelte, amint Nataniel háttal áll neki. Az erdőre félhomály borult, az eső szakadatlanul zuhogott. Ellen mégis jól látta Nataniel széles vállát és hosszú lábát. A férfi teljesen némán fordult a tisztás felé, mélyen összpontosított. Ellen remélte, hogy a benne keletkező forró érzések nem érik el és nem zavarják meg Natanielt. Igyekezett semmire sem gondolni, végül mégis félre kellett fordulnia. Ültében nem érezte az idő múlását, noha már órák telhettek el. Ellen akár egész éjszaka ott kuporgott volna, ha viszonzásul Nataniel közelében lehet. Megpróbált úgy érezni, mintha a férfi lelki támasza volna. Azt képzelte, már az is jelent valamit, ha nem mutatkozik türelmetlennek. Ellen fokozatosan ébredt tudatára annak, hogy az er-
dő hangulata megváltozott. Nyugalom és néma öröm gyulladt fel benne, majd lassan, de feltartóztathatatlanul terjedt át egész testére. A jéghideg nyári este dacára a levegő melegnek tűnt. Végre elérte a gyengéd, felszabadult hála érzete. – Nataniel – szólalt meg csendesen. – Most már vége. A lány látta, amint a férfi széles válla megremeg. Felállt és közelebb lépett hozzá. Nataniel némileg inogva, behunyt szemmel állt egyhelyben, homlokán veríték gyöngyözött. Ellen ösztönösen átkarolta. Nataniel mintha transzból ébredt volna. Megpróbált a lányra mosolyogni, ám kísérlete teljes kudarcot vallott. – Ülj le – mondta óvatosan. Felesleges volt mondania, Nataniel ugyanis lerogyott, majd térde köré kulcsolt kézzel ülve maradt. Ellen megértette, hogy most jó ideig meg sem fog moccanni, de ez már nem ijesztette meg. A lány nem félt többé a környéktől. A hely emlékezetéből kitöröltettek az igazak, aki pedig hátramaradt, jót gondolt róluk. Ellen bőrig ázott, arca kékre fagyott, haja pedig egyetlen kócos gubanccá vált, ahogyan ott ült Nataniel mellett, mégsem szólt semmit. Natanielen kívül számára semminek sem volt jelentősége. Már jócskán éjszaka volt, amikor a férfi végre felemelte a fejét és barátságosan a lányra tekintett. Ellen annyira megörült, hogy láthatja az arcát, hogy hirtelen indíttatástól vezérelve a karja alá dugta a kezét és ezt rebegte: – Köszönöm, Nataniel! Végtelenül hálásan köszönöm! A fiatalember rámosolygott. Ő is átfázott, arcvonásai megfeszültek a rájuk erőltetett mosolytól. – Nekem kell köszönetet mondanom – felelte. – So-
hasem ment még ilyen könnyen az erőátvitel, és sohasem tértem ennyire gyorsan magamhoz, mint az előbb. – Tényleg? – lepődött meg Ellen. – Ugyan miért? – Mert mindvégig erős és szép érzéssel töltöttél el, kicsi Ellen. Hirtelen érezte, amint a férfi keze óvatosan megfogja és maga felé fordítja az arcát. Beletekintett a csodálatos szempárba, amely egyszerre volt sötét és sárgán izzó. – Teljesen egyetértek azzal, amit a leveledben írtál – mondta csendesen Nataniel. – Ha nem tudtuk volna, mi történik velünk… Ellen végre rá mert nézni. – Valóban olyan veszélyes? – Igen – bólintott csüggedten a férfi. – Én pedig spontán előrejelzéseimmel, vagy minek is nevezzem őket, eddig soha nem vallottam kudarcot. El kell válnunk egymástól, mert ez az egyetlen lehetőségünk a megmenekülésre. Nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy ilyesmi előforduljon. – Mi az az ilyesmi? A férfi ismét a saját térdét kulcsolta át, mert nem akart a nőre pillantani. – Láttam, amint átölellek és… és… megcsókollak, és közben csodálatos, tökéletes odaadást éreztem. Tudtam, hogy ez az első alkalom. Akkor jött a hatalmas rémület. Égető fájdalom cikázott át rajtam, és a levegőt az a mély, rezgő hang töltötte be körülöttünk, amely a halált jelenti. Te pedig… eltűntél. Üresség volt ott, ahol az előbb álltál és átöleltél. Ellen az utóbbiakból nem tudta kivenni, melyikük halna meg és miért. Amúgy mi a jelentősége? Ha egyiküknek vége, ugyan mi lesz a másikból? Miféle élet volna az? Viszont amikor arra gondolt, hogy Nataniel már
megismerkedésük legelső pillanatában megértette, barátságuk szerelemmé fokozódik – hogy mindvégig tudta, egykor majd meg fogja csókolni – szédítően csodálatos érzés fogta el! Ellen boldogságában csendesen felsóhajtott. – Továbbá sajnálatos módon mind a ketten a Jéghegyek Népéből származunk – folytatta előbbi gondolatmenetét Nataniel. – így rokonokként is összekerültünk volna. Ezt pedig nem szabad megtennünk. Ó, milyen könyörtelen, milyen igazságtalan is mindez! – Nem tudnánk… – szólalt meg félénken Ellen. – Mit akarsz mondani? – Ha a veszély éppenséggel egy csókban rejlik… (Nehezen tudta kiejteni a szót úgy, hogy el ne árulja vágyakozását.) Nem találkozhatnánk mégis? Anélkül, hogy… – Csak nem képzeled? – kérdezte keserű hangon Nataniel. – Máris eléggé messzire mentünk. Képes vagy rá? A lány a férfi szájára, majd aranylón csillogó szemébe, erős kezére, a szűk nadrág alatt mozgó izmaira, széles vállára nézett – és félrefordult. – Nem – válaszolta halkan. – Már nem. – Én sem. Az igazat megvallva… Gyerünk innen – szakította hirtelen félbe önmagát a férfi és felállt. Ám amíg áthaladtak a sötét erdőn, megfogta a kezét, Ellen pedig szinte táncolva tette meg mellette az utat. Natanielnek nem volt szíve figyelmeztetni arra, hogy feladatuk másik fele még hátravan. Mivel korábban már segédkezett megdöbbentő bűnesetek felgöngyölítésében, tudta, ez sem lesz móka és kacagás. Elérték a főutat. – Most pedig menj itt végig, amíg el nem éred az autót! Nagy kerülő, de azt akarom, hogy megtedd.
– De miért? Hova akarsz menni? A férfi összeszorította a fogát. – Megígértem… hogy visszatérek az erdei tóhoz és a völgy bejáratához. Meg kell tisztítanom attól a bűntől, amelyet bizonyára ott követtek el. Ezt viszont nélküled kell megtennem. – Miért? – Mert túlságosan durva lehet neked. – Miért? – Nincs más kifejezés a szókészletedben? Magad mondtad, mennyire elfáradtál. Ezt már nem bírnád. – És te? Tudod, milyen látványt nyújtasz? Ég a szemed a kimerültségtől, remeg a kezed, és sápadtabb az arcod, mint jónéhány kísérteté, akit megmenteni szándékozol. Szükséged van rám – döntötte el a kérdést. Nataniel feladta ellenkezését. – Talán igen. Gyere, legdrágább barátom! Kettesben vagy sikerrel járunk – vagy pedig belepusztulunk a kísérletbe! AMIKOR AZONBAN újra a völgy bejáratához értek, Natanielt életének nagy meglepetése érte. Kemény harcra számított, felkészült arra, hogy azon nyomban az autóhoz küldje Ellent, ha valami váratlan dolog fordulna elő. Ám a legerősebb döbbenetnek az erdei tó melletti mocsár derűs csendje és békéje bizonyult. Az úttalan völgyben nyomukba szegődött két árnyalaknak immár nyoma veszett. Túlságosan elmosódottak voltak ahhoz, hogy Nataniel meg tudta volna állapítani, mifélék. De amikor odalent a lápnál valamilyen embertelen dolog érzete ragadta meg, tudta, a bűntett voltaképpeni helyszínére jutottak. Most azonban semmit sem észlelt ezen a helyen. – Nataniel – szólalt meg csodálkozva Ellen. – Eltűnt!
Tehát ő is érzékelte! Ellen számára azonban csupán érzelmi benyomásokról, nem látomásról volt szó. – Mit gondolsz, összetartozott a kétféle élményem? – De még mennyire – mondta Nataniel. – Szétválaszthatatlanul. Csak annyira egymáshoz kapcsolódtak, hogy nem is tudtam, az alanti hellyel együtt ezt is megtisztítom. – Nyilván némi megkönnyebbülést jelentett? – De még mennyire! – mondta őszinte meggyőződéssel a férfi. – Akkor viszont irány az autó. Nehogy megfázz, későre jár az idő! Még ha Nataniel csupán feleannyira fáradt, mint én – gondolta Ellen, akkor is jól kimerült. Aggódva figyelte a mellette haladó férfit, de az bátorítóan mosolyogva nézett rá kétségbeesett szerelemről tanúskodó szemével. Ellen csak most fedezte fel, hogy az éjszaka lassan a pitymallatnak adja át a helyét. A súlyos, sötét esőfelhők miatt a különbség nem volt olyan nagy. – Tényleg egy teljes éjszakát töltöttünk itt? – kérdezte elképedve. – Bizony, bizony! Nem csoda, hogy úgy érezzük magunkat, mint akin átment az úthenger! Amikor elérték azokat a magas fenyőket, amelyek helyén Ellen állítása szerint apró házakat látott, egy férfi bukkant fel előttük. Igencsak élő személy volt, minden bizonnyal környékbeli gazda, kezében kötegnyi szénaszállító karóval. A paraszt megtorpant a két alak láttán. – Ej, mennyire rámijesztettetek – mosolyodott el. – Kíváncsi voltam, miféle népek jönnek föl a Siralomvölgyből. A Siralomvölgyből – gondolta döbbenten Ellen, magán érezve Nataniel tekintetét. – Kísérteteknek néztél bennünket? – kérdezte várakozón Nataniel, aki tudta, hogy a nép errefelé ismeretle-
nekkel is tegeződik. – Nem mintha hallottam volna róluk – válaszolta a férfi. – Bár egy ilyen helyen sose lehessen tudni! – Korán keltél? – Munkára ez a legjobb idő. – Így igaz. A gazda tapintatosan viselkedett. Nem kérdezte meg, ők vajon mit keresnek errefelé ilyen korán, ráadásul ennyire átnedvesedve. Így volt a legjobb, hiszen mit válaszoltak volna? – Mondd csak, volt erre régen valamilyen major? – nézett körül Ellen. Észrevette, mennyire feszülten figyel Nataniel. A gazda megragadta azt a lehetőséget, hogy ilyen korai órán szót válthat valakivel, és egy nagy kőre telepedett. Példáját a Jéghegyek Népének két sarja is követte. – Ha jól értem, nem idevalósiak vagytok? Furcsa, hogy tudjátok… Itt azelőtt valóban volt egy kis tanya. Bár már régóta nincs meg. Nagyon, nagyon régen… Az ember kényelmesen elővette a pipáját, és a sarkához ütögetve kiürítette. Az egyre erősebb fényből ítélve a nappal diadalmaskodott az éjszaka felett. Nataniel aggódva figyelte Ellent, aki elég gyakran tüsszentett, ezt az alkalmat azonban nem szalaszthatták el. – A szóbeszéd szerint mintha szörnyű história kapcsolódnék ehhez a helyhez? – kérdezte óvatosan Nataniel. A parasztot a jelek szerint nem bántotta a környék rossz híre. Élvezettel szívta be a pipafüstöt, és hátrafordulva a vállán át lenézett a völgybe. A pipa szárával a falu felé bökött. – Odalent Steglemoen mellett… ami nincs már meg, de annak idején az erdő mélyén, az út túloldalán ért véget Berit bűnös élete.
– Így hívták? – kérdezte Nataniel. – Az itteni tanyára valósi volt? – Nem. Ellen feszülten hallgatta a két férfi beszélgetését. Vajon megtudják az igazságot? – Mikor történt mindez? – folytatta a kérdezősködést Nataniel. – Nos, vésd jól eszedbe, hogy az efféle históriák mindig többfajta változatban keringenek. Sok olyan történetet ismerek, amely Berit Thonról és gyászos végéről szól. Az emberek annyi mindent beszélnek össze. Bár amondó vagyok, hogy a leghihetőbb változat szerint a XVIII. század végén halt meg. Állítólag ez volt errefelé az utolsóelőtti nyakazás, de én nem hiszem el. Utána is sok embert fejeztek le. Ellen kellemetlen szúrást érzett a szíve táján. Hiába pillantott Nataniel felé, ne induljanak-e tovább, a fiatalember a helyén maradt. A lány nagyot nyelt és lélekben felkészült a szörnyű események meghallgatására. – Tudjátok, mai szóval szenzációhajhászásnak nevezném, hogy hosszú évekig elrettentő és intő célzattal a kerítés póznájára tűzték a kivégzett fejét. A fadarab – gondolta Ellen, akit szédülés fogott el az utóbbiak hallatán. A pózna egyik darabját tartottam a kezemben! Ezt sohasem bocsátom meg Natanielnek! A férfi így folytatta a rémtörténet elbeszélését: – Sok helybelinek a dédanyja vagy a dédapja még látta a levágott fejet és a hírhedtté vált hosszú fekete haját. Gyermekkoromban én is találkoztam olyan öregekkel, akik gyermekként látták. Egybehangzóan azt állítják, borzalmas rettegés fogta el őket azon a helyen. A pulyák nem mertek elmenni mellette, mert a haja susogott a szélben. Különösen télvíz idején, amikor csupa jég lett és folyton a kerítéshez csapódott. A nyugat felé
vezető országút annak idején ott haladt el, még ma is megvan a nyoma… Utána az itteni kis tanyát meg a völgyet Siralomvölgynek nevezték el. Az utolsó megjegyzés nem függött igazán össze az eddig hallottakkal, a Jéghegyek Népének két sarja mégis úgy vélekedett, lassacskán összeáll a kép. – Mondd el, mi történt, nagyon érdekel minket – biztatta a parasztot Nataniel. A gazda a régi históriát biztosan nem tartotta túl vidítónak, bár miért is tartotta volna annak? Elfintorodott, de azért hozzákezdett az elbeszéléshez: – Akkor azt a változatot mesélem el, amely szerintem a legvalószínűbb, bár jó ideig el fog tartani. – Ha te ráérsz, mi is ráérünk – jegyezte meg Nataniel, Ellen pedig rábólintott. – Nos, valamikor két svéd érkezett ide, vas után kutattak a környéken. Azon a tanyán szálltak meg, amelyet Északi Thonnak hívnak. A tanya közelében tényleg vasra bukkantak, így egész nyáron át ott maradtak. Azután az egyik svéd hazament. A másik maradt, mert közben összeszűrte a levet Berittel, a ház asszonyával. Állítólag szép menyecske volt és igencsak kikapós, mindenesetre belebolondult abba a svédbe. Az emberek pusmogni kezdtek róluk. Ismeritek azt a nótát, amelyik úgy kezdődik, hogy „Babám, ha este látod”? – Hogyne – válaszolta kórusban a két rokon. – Innen ered! Berit Thon énekelte esténként, miközben a porontyait dajkálta. A szeretőjének énekelte, és ha emlékeztek a szövegére, rögtön megértitek, miért. Ellen dúdolni kezdett: Babám, ha este látod a mécses fénykörét,
az ablakod bezárod, maradjon kinn sötét. A ház ura az ágyban pihen, ha ég a láng, és akkor alszik el csak, ha lakatlan tanyánk. – És így tovább sok strófán át – mondta a lány. – A szeretőjét figyelmeztette vele. – Úgy van! Amikor pedig nem volt odahaza az ura, bejöhetett a svéd. Azután beköszöntött az ősz, és amíg a gazda szénát kaszált a réteken, Berit rávette a szeretőjét, hogy lője agyon az urát. Meg is tette. Rálőtt, az ember a kaszába esett, és nyomban szörnyethalt. Azt a rétet később Gyilokkaszálónak nevezték el. Nem tudom, miképpen sikerült eltitkolniuk a gyilkosságot. A férjét szó nélkül eltemették. A helybeli népek nyilván azt hitték, hogy a kaszában botlott meg, a lőtt sebet meg nem vették észre. Fogalmam sincs róla, miért nem tűnt fel nekik. Ám a mi szerelmespárunknak a gyilkosság után nem ment túl jól a sora. Az özvegy egyedül nem tudott elegendő pénzt keresni, így azután a szeretőjével együtt a környező házakat fosztogatta. A svédet a lelkiismerete gyötörte, amiért Beritre hallgatott és megölte az urát. Egyre gyakrabban veszekedtek, végül a férfi azt mondta, feljelenti, amiért felbujtotta egy nagyobb betörésre. Berit nem bízott többé a szeretőjében, bár azt is mondják, időközben összeházasodtak. Egyszer, amikor a svéd fent volt a hegyek között és vasat pörkölt, lesbe állt. Ez tavasszal történt, a férfi pedig esténként odafent egy fa alá feküdt aludni. Berit ott leselkedett, és amikor a svédet elnyomta az álom, a magával hozott ónt megolvasztotta és a fülébe öntötte… Ellen felsikoltott és elfordult. Alaposan felkavarodott a gyomra. – El tudjátok képzelni, micsoda gyötrelmes kínokat
szenvedhetett el az a nyomorult. De mit tett Berit? Nem ért rá kivárni, amíg meghal a szeretője vagy a második férje, hanem a hajánál fogva árkon-bokron át egészen a Dög-tóig húzta, miközben a szerencsétlen üvöltött a fájdalomtól. Ellen és Nataniel bólintott. A lány Nataniel sápadtságából látta, hogy a történet őt is igencsak megviseli. – Berit a tó mellett egy lápos részbe süllyesztette a svédet, és gondosan elrejtette a tetemét. Azonban a gyilkosság éjszakáján két vestlandi fuvaros haladt el arrafelé, aki hallotta a szegény ember borzalmas üvöltését. Természetesen elszörnyedtek, és másnap, amikor lakott területre jutottak, elmondták, mit éltek át az éjjel. Néhány férfi elindult, hogy utánanézzen, mert azt hitték, hogy a fuvarosok bolondoznak velük. Ám itt a völgyben nyomokat találtak, amelyekből ítélve valakit a fűben vonszoltak. Utána már csak a nyomot kellett követni, amely az ingoványnál ért véget. Ott pedig megtalálták a svéd tetemét. A szegény végül csak kilehelte a lelkét. Ellen hevesen borzongva fújta ki magát. – Nos, ez volt az első változat – mondta a parasztember. – Van azonban egy másik, amelyik szintén elgondolkodtató. Ugyanúgy kezdődik a hűtlen asszonnyal, a nótával és így tovább. Ebben viszont az áll, hogy Berit és a szeretője az alvó férj fülébe öntöttek olvasztott ónt, és őt húzták végig a völgyön át egészen a tóig. A völgyet azért nevezték el Siralomvölgynek, mert a szerencsétlen ember olyan keservesen bőgött. Ebben a változatban rövidebb az útvonal, hiszen a haldoklót a tanyáról, nem pedig a hegyhát tetejéről vonszolták a tóig. A tetemét a mocsárba süllyesztették, ám akadtak tanúk, akik hallották a borzalmas üvöltést, a holttestet pedig megtalálták. Mivel látták, hogy ónt öntöttek a fülébe, a
gyilkosok nem állíthatták azt, hogy a gazda magától esett bele a lápba. Az asszony szeretője elmenekült, sohasem fogták el, bár állítólag odalent a folyóba fulladt. Ellen Natanielre pillantott, vajon melyik változatot tartja hitelesnek. A fiatalember kifürkészhetetlen arckifejezéséből azonban csupán arra lehetett következtetni, hogy az egész rémes história igencsak felkavarta. – Beritet viszont elkapták – folytatta a férfi. – Halálra ítélték és lenyakazták, a fejét pedig elrettentésképpen egy hosszú póznára tűzték az út mentén. A levágott fej nagyon sokáig volt azon a helyen. Végül, amikor már rá sem lehetett ismerni Berit hajdani szépségére, a földre hullott. A közelben lakó egyik öregember megkönyörült rajta és elásta az árokban. Ám akárhányszor kaparta el az apóka, különös módon a koponya újra meg újra feljött a föld alól. Rémes látványt nyújtott, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. – Valóban – bólintott Ellen. – Berit nem lelt nyugalomra – mondta a gazda. – De igen – felelte Nataniel. – Immár ő, a férje és a szeretője is nyugalomra talált. A paraszt bizonytalanul bólintott, mert nem tudta, minek vegye az utóbbi hírt. – A barátom tud egyet s mást az efféle dolgokról – magyarázkodott Ellen. – Vagy úgy! Csend ülte meg az erdőt, míg végül a gazda feltápászkodott, Nataniel pedig megköszönte a kiadós reggeli beszélgetést. Ellen csaknem betegnek érezte magát a meghallgatott rémtörténetektől. – A szerelem nem mindig szép – bölcselkedett a helybeli férfi. – Hát nem – bólintott rá Nataniel. – Sok oldala van.
– A kivégzés visszataszító história lehetett. Úgy értem, azok számára, akik végignézték. – El tudom képzelni – mondta Nataniel. – Már megint az igazak. – Pontosan! – pillantott rá a gazda. – Különös, hirtelen mennyi „tisztes polgár” bukkan fel ilyenkor. Csupa erény mindegyik, megbélyegzik a nyomorult bűnöst, utána emlékbe visznek magukkal valamit a nyakazásról… Ellen útnak indult, Nataniel csakhamar beérte, és együtt haladtak a gjöviki út felé. – Most legalább nem kell felkeresnem azt a helybeli fickót – mondta a fiatalember. Ellen némán bólintott. – Látom, rosszul vagy – jegyezte meg Nataniel. – Tudsz azért autót vezetni? – Jogosítványom legalábbis van. – Remek. Meg kell hogy kérjelek, vezesd visszafelé te a kocsit. Ellen látta, hogy Nataniel szája úgy rángatózik, mintha hideglelés rázná. – Ha velem mersz jönni, szívesen vezetek – mondta a lány. – Csekélység lesz ahhoz képest, amit átéltünk ezen az éjszakán. – Egyetértek – mondta Nataniel.
13. fejezet ELLEN VADONATÚJ jogosítványával nem tartozott a gyakorlott autóvezetők közé. Megfeszített idegekkel igyekezett a hosszú, hegynek lefelé vivő úton Fagernes felé. Minden megtett kilométer után elfogta a hála. Nataniel nem lehetett segítségére. Tenyerébe temetett arccal ült mellette – nem mintha Ellen sofőri képességei miatti rémületét próbálta volna leplezni, hanem igyekezett napirendre térni az erdőben történtek felett. Csak akkor nézett a lányra, amikor a kocsi már hoszszú ideje állt egy helyben, járó motorral. Rájött, miért nem mer továbbhaladni a lány: olyan útkereszteződéshez értek, ahol elsőbbséget kellett adnia. – Most indulhatsz – mondta magára erőltetett nyugalommal a fiatalember, Ellen azonban kihallotta a hangjából, továbbra is milyen hatalmas feszültség van benne. – Sokáig tudtam vezetni – mormogta Ellen. – Most viszont nem tudom egyesbe tenni a sebességváltót. No lám csak, sikerült! Kettesbe tetted – gondolta Nataniel, de nem mondta ki hangosan. Nem dúlhatja fel a lány megmaradt csekélyke nyugalmát. Kis idő múlva Ellen így szólt: – Teljesen tisztában vagyok azzal, milyen vadállati kegyetlenséggel elkövetett, megbocsáthatatlan bűnt követtek el. Mégis ugyanekkora undort éreztem az igazakkal szemben. – Úgy van – felelte Nataniel. – Hiszen Berit tudta magáról, hogy bűnös. Viszont a kivégzésén megjelent kíváncsiak jónak és hibátlannak tartották magukat, és diadalérzettel nézték végig a lefejezését. Mindig is gyűlöltem az önelégülteket.
Ellen, aki tudta, mennyire megnehezíthetik mindazok Nataniel életét, akikkel kapcsolatban állást kell foglalnia, kezét hirtelen indíttatástól vezérelve a férfiéra helyezte. – Az Isten szerelmére, a kormányt fogd, ne az én kezemet! – sziszegte Nataniel. Ellen ismét az útra összpontosította a figyelmét. Amikor azonban jól belátható, hosszú egyenes szakaszra értek, elgondolkozva így szólt: – Te, Nataniel… Feltételezem, igen sokat tudsz a jövőről. Tudod, mi történik velünk, úgy értem, a világgal és az emberiséggel? A fiatalember meglepően hevesen válaszolt: – Sohase tégy fel nekem ilyen kérdéseket! Soha! Én ugyanis nem tudom megválaszolni őket. – Bocsánat – motyogta szégyenlősen Ellen. Azzal elfordult és a tó felé nézett. – Jaj, halászsas volt! Megesküdnék rá! – Ne oda nézz, hanem amerre mész! – kiáltott fel Nataniel. – Arra megyek, amerre nézek, te hülye! – csattant fel a lány. Kis ideig döbbent csend ülte meg az autót, majd mindketten harsány hahotában törtek ki. – Azt hiszem, legközelebb mégis inkább magam vezetek – szólalt meg végül a férfi. – Ha lesz még rá alkalom – jegyezte meg halkan Ellen. NATANIEL A SZÁLLODÁBA érkezve ágyba parancsolta Ellent. Bort és ennivalót küldetett fel neki, és a lelkére kötötte, hogy szárítsa meg a ruháit és aludja ki magát. Ő maga azonban nem ment be Ellen szobájába. A lány a szörnyű gyermekkori emlékektől mentesen,
ám megannyi Natanielre irányuló vágyálmot dédelgetve szunnyadt el. ÚJ NAP VIRRADT FEL, ideje volt az állomásra indulni. Ellen összecsomagolta a poggyászát, majd kibámult az ablakon. A nyelés közben fellépő furcsa érzés és a bedugult orr alapos megfázást sejtetett. A kiálltak után ez nem is ment csodaszámba. Az eső elállt, ám a nyárhoz továbbra is képest hűvös idő maradt. A néma vidék fölé magasodó szürke égen nem sütött a nap. Nataniel a lány mögött, a szoba közepén állt. – Nem fogok írni – szólalt meg a férfi. Szavai tőrdöfésként érték Ellen szívét. – Nyilván így lesz a legjobb – válaszolta alig hallhatóan. – Legjobb lesz minden köteléket átvágni. Remélem, találsz olyan fiút, aki… – Hallgass inkább – mondta elgyötörten a lány. – Tudod, mikor fog bekövetkezni velünk az a szörnyűség? Nataniel felé fordulva csak ekkor vette észre, hogy a férfit is mennyire megviseli a búcsúzás. – Nem tudom – sóhajtotta a fiatalember. – Amikor… először találkoztunk, tudtam, nem azonnal fog bekövetkezni. Azóta viszont eltelt némi idő. – Úgy érzed, mintha most azonnal bekövetkezne? Nataniel a szemöldökét ráncolva kereste a választ. – Nem úgy érzem. Miért? Ellen zavartan dadogta: – Azt mondtad, akkor fog bekövetkezni, amikor legelőször… megcsókolsz? Nataniel számára ekkor vált világossá, miben sántikál a lány. – Én viszont nem érzem a küszöbön álló veszélyt!
Arra célzol, Ellen, hogy fittyet hányhatunk az egész látomásra… Hát tudod, ez a gondolat lenyűgöz. Ellen ragyogott, amiért ilyen remek ötlete támadt. – Ez a szállodai szoba teljesen veszélytelen – állapította meg Nataniel. – Én pedig tudom, hogy itt nem leselkedik ránk veszély. És én sohasem tévedek. A lány várta, mi lesz ebből. Nataniel ellenállhatatlanul közeledett feléje. A lány szíve a torkában dobogott. A férfi szája egyvonalban volt az ő szemével, tudta, már csak néhány pillanatig kell várnia… Kellemes, bizsergő érzés kerítette hatalmába egész testét, arca elpirult. A férfi végtelen gondossággal fogta keze közé a lány fejét, szeme remegő aggodalomról és várakozásról tanúskodott. Ebben a pillanatban felpattant az ajtó és egy szobalány rontott be, karján kötegnyi tiszta lepedővel. – Bocsánat, azt hittem, már üres a szoba… Nem vonattal utazik el a kisasszony? – De igen – válaszolta Ellen, továbbra is édesded várakozásban, amit még a szobalány becsörtetése felett érzett bosszúság sem tudott tönkretenni. – Akkor legjobb lesz sietnie, mert mindjárt indul a vonat. – Jaj! – kiáltott fel Ellen, azzal máris elindultak az előcsarnok felé. – Annyira mégsem kell sietni – vetett egy pillantást az órájára Nataniel. – A szobalány túlzott, neked pedig nem kell futórekordot döntened. A portásnő utánuk szólt: – Gard úr! Az előbb kereste egy úriember! – Engem? – Igen, egyébként éppen itt jön. A kérdéses személy Rikard Brink volt. A rendőrtiszt máskor oly nyugodt arca feldúltságról és szomorúságról
árulkodott. – Nataniel! Christától értesültem róla, hogy itt vagy. – Mi a baj? – Továval van baj – felelte mélységes szomorúsággal hangjában Rikard. – Nem úgy alakulnak vele a dolgok, de nem akartunk szólni róla… – Gyere velünk az állomásra – mondta Nataniel. – Ellen vonattal megy haza. Útközben beszélhetünk. Nos, mi történt a kis Továval? Átvágtak az utcán az állomás felé, ahol a vágányon már ott állt a vonat. – Hiszen tudod, milyen. Betöltötte a huszonkettőt, és idáig az élet sem bánt vele kíméletesen. Azt azonban nem is sejtettük… – Csak nem követett el valami rosszat? – Nem, viszont nehezen talál barátokra, mert a külseje a legtöbb embert elrémíti. Attól tartok, Nataniel… Borzalmasan félek, hogy Gonosz Tengel oldalára állt! Ennek hallatán döbbenten torpantak meg. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – Nem tudom – mondta fáradtan Rikard. – Hiszen nagyon keményen sújtotta az átok, a társaitól jövő értetlen gúnyolódás és élcelődés pedig sokkal jobban megviselte, mint sejtettük volna. Ezért összeállt egyik régi osztálytársával. A fiú igazi gazfickó, de a mi kislányunk sem válogathat kényére-kedvére. Bizonyára beléje szeretett, vagy legalábbis boldog, amiért az illető egyáltalán szóba áll vele. Viszont csupán eszköznek használja Továt, aki egy sor bűntényben segédkezett neki. – Ugyan – mondták a fiatalok. – De igen. Tova varázsolni tud, méghozzá sokkal többre képes, mint sejtettük. Noha tevékenyen nem vett részt a betörésekben, elcsavarta a foglárok szemét, a fiú pedig akadálytalanul kisétált a börtönből és egérutat
nyert. – De hiszen ez rettenetes! – Szegény Vinnie nemcsak a mi sorsüldözte nemzetségünkbe házasodott be, hanem még átoksújtotta gyermeke is született! Persze tudnotok kell, hogy nagyon szeretjük Továt. – Mindnyájan – mondta Nataniel. – Viszont én miben segíthetek? – Valahol a környéken, a valdresi hegyekben bujkálnak. Mivel erre jártál, úgy gondoltam, segíthetnél megtalálni, és ha beszélnél vele… Talán jobb belátásra tudnád téríteni… Közben a vonathoz értek. Ellen felszállt, és az ablakon kihajolva beszélgetett a két férfival. – A tetejében azok közé tartozik, akiknek Gonosz Tengel ellen kellene harcolniuk – sopánkodott Nataniel. – Természetesen segítek a keresésben. És ha hajlandó meghallgatni, szívesen beszélek a fejével. Tudjátok nagyjából, merre rejtőzködnek? – Igen, viszont más veszély is fenyeget. A körzeti rendőrbiztos csatárláncba állított helybeli férfiakkal indult az üldözésükre. Ebben még semmi rossz nem volna, viszont egy vakbuzgó alak is részt vesz a hajszában. Ráadásul puska van nála! – De hiszen… – tátogott Ellen. – Itt maradok! Én is segítek! – Túl veszélyes – rázta a fejét Rikard. – A fiút elfoghatja a kétségbeesés, arról az embervadászról nem is szólva! – Már megint az igazak! – sóhajtott fel Nataniel. – Mindig akadnak olyanok – mondta a bűnügyi főtanácsos –, akik szívesen vennék saját kezükbe a törvény alkalmazását, ugyanis a többieknél sokkal jobbaknak tartják magukat. Meg kell találnunk őket, Nataniel!
– Természetesen veled jövök – bólintott az ifjú. – Várnál egy kicsit addig, amíg elbúcsúzom Ellentől? Az állomásfőnök már kivonult a palacsintasütővel. Rikard kezet fogott Ellennel, és visszaindult a szállodába. – Jaj, milyen rémes, Nataniel – mondta elszörnyedve Ellen. – Annyit gondoltam Továra azóta, hogy nálatok jártam. Mit érezhet egy fiatal lány, aki olyan csúnya, mint ő. Azt hiszik, hogy a külső teszi az embert. Sajnos, túl sokat jelent az ostoba fiúk számára. Kis ideig szánakozva gondoltak Továra, majd visszatértek önmaguk helyzetéhez. – Tudtam, hogy nem fog sikerülni – mondta kétségbeesetten Nataniel. – Valóban bekövetkezik, amit megjósolsz. Akkor jöttem rá, amikor az a szobalány ránk nyitott, mi pedig éppen ki akartuk hívni magunk ellen a sorsot. – Maradj velem, Ellen – fakadt ki hirtelen Nataniel. – Most nem veszíthetlek el. Szállj le a vonatról, utána hazaviszlek a kocsin. – Jó – mondta a lány, és mély lélegzetet vett. – Felkutatjuk Tova nyomát. Jövök! A vonat azonban elindult. A kocsi ajtaját egy vidáman zsivajgó, kiránduló iskolai osztály zárta el. A szerelvény pedig egyre gyorsított… Ellen az ülésre hanyatlott. – Semmi értelme harcolni ellene – suttogta maga elé. – Ha Nataniel látott valamit, akkor az úgy is van. Egyetlen dolgot tehetünk: nem találkozunk egymással. Pedig ez az egyetlen dolog, amit nem akarunk. Ellen tehát visszautazott a szürke oslói hétköznapokba – Nataniel pedig nekilátott következő feladatához. Társaságnak ott maradt nekik a vágy és a hiányérzet.
– AZT MONDTAM, menj a francba! Tova kissé félrehúzódott. Macskáéhoz hasonló sárga szeméből mélységes sértettség áradt. – Hiszen segíthetek neked… – Képtelen vagy felfogni, hogy csak utamban vagy, te madárijesztő? Hiszen pusztán a te személyleírásod alapján minden rohadt zsaru rögtön rám talál. „Törpére emlékeztető boszorkány. Övé a világ legrondább póneme, csimbókban álló hajával vén banyára emlékeztet, szeme színe pokoli tűzben égő sárga…” – Ilyet sohasem hallottam. – Most viszont tőlem hallhatod. – Hiszen kiszabadítottalak a sittről. – Talán nem köszöntem meg? Talán nem hoztalak ide magammal? De nem fér bele a tökfejedbe, hogy egy zsernyák lánya vagy? Menj le a faluba és add fel magad! Nehogy beköpd, hol vagyok, különben ezer darabra hasítom szét az undorító, göcsörtös, ferde testedet! Megértetted? – Nem maradok veled – ígérte meg Tova. – Viszont a távolból nyomon követlek és gondoskodom, nehogy bajod essék. Hiszen tudod, képes vagyok láthatatlanná tenni téged. – Átkozott boszorkány! – ordított fel a betörő. – Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen a boszorkányokhoz. Kedves voltam hozzád és a segítségedet kértem, viszont ettől még nem szerettem beléd! Nincs ki a négy kereked! Most pedig eredj! Kopj le! Tűnj már el! Tova útnak eredt, ám a közelben maradt. Csak félelmében beszél így – gondolta. Tegnapelőtt klassz havernak nevezett. Előtte egyetlen fiú sem beszélt így hozzám. Segítenem kell neki. A kis rondaság óvatosan mögötte lopakodott, nehogy észrevegye.
DÉLTÁJBAN a nyomukra bukkant. A félreeső Geitebotn völgyének bejáratát jelző gázlónál száraz cigarettacsikket talált. Jon szája egyik szögletét szinte észrevehetetlen mosolyra húzta és felegyenesedett. Ujjaival végigsimított a puskacsövén. Kemény arcán gyengédségnek nevezhető kifejezés jelent meg. Gondosan karbantartott, nagyon drága távcsöves fegyver volt, amely hónapok verítékes munkájába került. Rénszarvasnak és más nagyvadnak szánták. Ma azonban másfajta vadászatra indult. Ezen a napon embervadászatra vonult ki a hegyekbe. Amikor odalent a faluban összeállt a szökevények felkutatására alakult csatárlánc, ragyogóan tiszta idő volt. Most viszont alacsonyan szálló súlyos felhők ereszkedtek a hegyhátak közé. Csakhamar minden irányban elzárták a kilátást. Néhány méteres körzeten túl nem látott el a szem. Jon megvetően félrehúzta a száját, amikor eszébe jutott a körzeti rendőr, és az a helytelenítő szempillantás, amellyel a törvény helyi őre illette. „Jól jegyezzétek meg: nem vagyunk a Vadnyugaton!”, mondta. „Csak egy fiúról van szó, akit élve akarok visszaszállítani a börtönbe.” Jonnak nem fért az fejébe, mi kifogásolnivalót talál a rendőr éppen őbenne. Nála jobb vadász nem akadt a környéken, és végtelenül törvénytisztelő ember hírében is állt. Ekkor még a puskáját sem hozta magával. Az már más lapra tartozott, hogy a háza mellett elhaladóban bement érte, akkor viszont a rendőrbiztos nem volt már velük. Jon megvetően fújt. Még hogy fiú? Gengszterpalánta, bűnöző disznó, nagyvárosi söpredék. Rablásokban és
betörésekben vett részt; igaz, nem ő tervelte ki a gaztetteket, de mégis utolsó csirkefogó! A rendőr azt is mondta, minden bizonnyal egy lány is a gazfickóval tart, ezért legyenek óvatosak. Ugyan miért? Mi különbség van közöttük? A nők mindenféle gazságra képesek, sőt a férfiaknál sokkal több telik ki tőlük. Ez a kis ringyó pedig egy bűnözővel állt össze. A csatárláncban résztvevő hülyék persze a legkényelmesebb helyen, odalent a fenyvesben caplatnak előre. Jon idejekorán elvált tőlük, és saját szakállára látott hozzá a szökevények becserkészéséhez. Előző este éktelenül vonítottak a kutyái. Már ekkor tudta, hogy valaki elhaladt a háza mellett, és egyenesen ide felfelé tartott, a rejtekadó Geitebotnba. Jon mindezt egyetlen szóval sem említette meg a rendőrbiztos vagy a többi nagyokos előtt. Egyedül akarta elejteni a zsákmányt. Hóna alá szorította a puskát, érezte, amint a síkos tus az anorákjához simul, és elmosolyodott. A rendőrbiztos azt mondta, ne lőjenek. És ha a fickó ellenáll? És ha fegyver van nála? Hogyne lenne! Ilyenkor ugyebár jogos önvédelem esete forog fenn? Vagy pedig megpróbál kereket oldani a ködben, így Jon kénytelen lesz utána lőni. Először figyelmeztető lövést ad le, de ha erre sem áll meg, akkor ugyebár magának köszönheti, amit kapott? A fickót Olav Nilsennek hívták. Jon számára puszta névnél és egy újságban megjelent rossz minőségű fényképnél többet nem jelentett. Viszont törvényszegő! Átkozott disznó! Autókat lop, betör, talán még becsületes, szorgos embereket is leüt. Az Olav Nilsen-félék rászolgáltak a halálra. Le kell lőni őket, mint a veszett kutyát, nem pedig védelmezni és dédelgetni. Gyilkos fajzatok!
Jon haragjában összeszorította a fogát és még erősebben szorította magához a puskát. Ki kell irtani őket! Tűnjenek el a föld színéről! A patakból kiálló lapos köveken át ugrálva a túlsó oldalra jutott. Néha meg-megcsúszott az avarban, a fegyvert azonban lövésre készen tartotta. Sohasem lehet tudni… Végül feljutott a mámorka- és rekettyebokrok közé. A lápok, sűrű bozótosok útvesztőjében kanyargó vadcsapást követte. A ködben göcsörtös nyírfák bukkantak fel, majd enyésztek el újra. Jon céltudatosan haladt előre, közben egyetlen gondolat foglalta le. Megtalálja a gazfickót és azután… Igen, mi lesz azután? Hidegvérrel törtetett a cél felé, az igazságérzet okozta izgalomtól mégis torkában dobogott a szíve. A lápos talajba itt-ott belenyomódott lábnyomok jelezték, jó úton jár. A szökevények útvonalát könnyen lehetett követni. Valóban ketten voltak. A valamivel kisebb lábnyom feltehetően a cafkától származott. Ha egy Olav Nilsenhez hasonló alak társaságával akar kérkedni, csak tessék! Csak nem mozdult meg valami a nyírfák között? Megállva hallgatózott. Szinte nesztelenül permetezett az eső, amely mintha a levegőben lebegett volna. Jon hajából egy vízcsepp hullott alá végig az arcán, egyenesen a gallérja alá. A vadász megborzongott. A bozótosban újra megmoccant valami. Jon a készenlétben tartott fegyverrel tüzelőhelyzetet foglalt el. – Célba vettelek! – kiáltotta. – A legkisebb mozdulat, és lövök! Szavaira csak a nyírfákról lecsöpögő víz válaszolt. Jon a ködből kirajzolódó sötétebb árnyékra célzott.
– Ahogy akarod, én figyelmeztettelek! A tompa dörrenés elhalt a tejfehér ködben. A cserjésből valamilyen felriasztott nagyobb madár, feltehetően siketfajd repült fel. Jon káromkodva állt fel. Utat tört a borókabokrokból és kecskefüzekből álló bozóton. A szökevények iránti gyűlölet töltötte el, a kudarc szégyene is sarkallta. A félretolt ágak finom vízcseppekből álló permettel borították be a hátát. Nadrágja a térdéhez tapadt, ő azonban ügyet sem vetett rá. Hirtelen megállt. Egy elszakadt ing feküdt előtte a földön. Jon felvette és megvizsgálta. Az alsó szélét letépték, de vérnyomot sehol sem talált. Valószínűleg horzsolt seb – gondolta megvetőn. Néhány métert óvatosan előrelopakodott, majd oldalra ugrott, és egy nagy kő mögé bújt. A bűnöző egy kidőlt nyírfatörzsön ült, Jonnak háttal, levetett cipővel. Akkor mégis horzsolt seb! Puskát nem vett észre, marokfegyvere azonban lehet… Most telibe találhatnám – gondolta az embervadász, és célba vette a szökevényt. A zsákmányt megcélozni mindig nagyszerű élmény. Ez viszont nem vadászat, hanem mészárlás volna. Az ilyesmi nem becsületes játszma. Noha életre méltatlan szörnyeteg, esélyt kell kapnia a védekezésre. Jon alaposan megfontolta a következő sakkhúzást. Ráronthatna a rejtekéből. A fickó erre minden bizonnyal pisztolyt rántana. Ekkor az számít, melyikük lő előbb. Vagy rákiálthatna: „Fel a kezekkel!” A gazember talán menekülni próbálna. És aztán… Bumm! Jon nem tudta eldönteni, melyik a jobb megoldás. Talán megkísérelhetné… Hirtelen csaknem felugrott a döbbenettől. A fickó közönyös hangon így szólalt meg: – Nyugodtan előjöhetsz a kő mögül. Fegyvertelen
vagyok. Jon összeráncolta a szemöldökét, majd felállt és ujját a ravaszon tartva közelebb lépett hozzá. – Nem félek tőled, te kis mocsok – kaffogta. A fiú hátrafordult és ránézett. – Tényleg nem? Pedig már azt hittem, hiszen puskát fogsz rám. Jon továbbra is éberen leeresztette a fegyvert. A fiú húszegynéhány éves lehetett, amúgy egészen jóképű volt. – Hallottam, amint lőttél az előbb – mondta a betörő. – Milyen jó, hogy rám találtál! Jont megzavarták és felbosszantották ezek a szavak. Nem a várakozásának megfelelően alakulnak a dolgok. – Ugyan miért? – kérdezte mogorván. Olav Nilsen vállat vont. – Éhes vagyok. Fáj a sarkam. Van nálad valami kaja? – Voltaképpen csak hasznodra válna az éhezés, te elkényeztetett kis börtöntöltelék, én azonban keresztyén ember vagyok. Nesze! Jon a tarisznyájából szeletelt kenyérrel teli zacskót vett elő és odadobta a fiúnak. – Tehát önként visszamégy a börtönbe? Olav a puskára nézett. – Önként? Van talán más választásom? Jon szorosabban markolta meg a fegyvert. – Megpróbálhatod! – Veled tartok, de csak azért, hogy csalódást okozzak neked – kacagott fel Olav. – Még hogy te okozol nekem csalódást? Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte dühtől kivörösödött arccal Jon. – Nem érted. Nézz csak körül! Most ugyan mindent beborít a köd, de reggel nagyon klassz volt itt a hegyek-
ben. Láttam egy kapitális őzbakot, amint átúszta az egyik erdei tavat. Nem mondom, az volt ám a szép látvány! Jon remélte, hogy a fiú valamilyen váratlan cselfogásra ragadtatja magát, nem csupán egy helyében ülve cseveg. – Ez a környék remek vadászterület. – Úgy érted, szeretted volna lelőni az őzbakot? Jézusmária, mennyire hasonlítunk egymásra! – Még hogy mi hasonlítunk egymásra! – ordította Jon. – Jegyezd meg, semmiféle közös vonásunk nincs! Én becsületes, törvénytisztelő polgár vagyok, nem pedig gengszter. – Arra céloztam, nyilván valamennyiünknek elkél egy kis feszültség. Te állatokra vadászol, mi pedig a városban másképpen keresünk némi izgalmat. Az állatok legyilkolása megengedett, viszont autót csórni törvénybe ütköző cselekedet. Azt hittem, idefent különbek a népek. Erre éppen veled akadok össze. Az emberek bizony mindenhol egyformán alantasak. Jon tiltakozásra nyitotta a száját, ám hirtelen elfogytak az ellenérvei. Mint minden szűk látókörű ember, aki érzi, hogy elveszítette a harcot, erőszakhoz akart folyamodni. Ökle vagy a puskatus erejével akarta a fiúba beléverni, hogy ő, Jon sokkal különb ember, mint a nagyvárosi nyomornegyedből származó börtöntöltelék. Már csaknem a képébe ordította, hogy a vadászat engedélyezett tevékenység, de azután eszébe jutott, hogy a fickó ezt már megmondta. Utána arra gondolt, hogy az ifjú gazember csaknem gyilkosságba keveredett, de amikor felidézte az előbb leadott lövést, inkább hallgatott. Maga sem értette, de hirtelen úgy érezte, mintha remek, míves, hőn szeretett puskája a kezét égetné. Fájda-
lomtól eltorzult arccal dobta a fegyvert a földre. Olav Nilsen a következő pillanatban felkapta a szarvasölőt és Jonra célzott annak legdrágább kincsével! – Bunkó állat – vigyorodott el a fiú. – Olyan érzelgős, hogy még ezt a sódert is beveszi! Jon rémületében úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolná meg a gyomrát. Képtelen volt többé világosan gondolkozni. – Úgy, úgy – mondta lassan a fiú. – Így már mindjárt más. Fordulj meg! Jon engedelmeskedett. A faluban rá váró családjára gondolva átkozta magát, amiért egy pillanattal azelőtt olyan gyenge volt. Végső kísérletet téve így szólt: – Most legalább tudjuk, melyikünk a legnagyobb bitang. – Úgy van – felelte hűvösen Nilsen. Jon hirtelen azt hallotta, amint valami nagyot puffan a háta mögött, a fiú pedig rémülten felordít. Az ifjú bűnöző előrebukott, a puska vaktában elsült. Hátrafordult. Olav Nilsen orrával előre az aljnövényzetbe esett. Egy lány ült a hátán, olyan hihetetlenül ronda teremtés, akihez foghatót még életében nem látott. – Ide a puskával! – lihegte Jon, aki hirtelen felbukkant szövetségest látott a rusnya leányzóban. – Nem – válaszolta a rémületes külsejű lány. – Azt akartátok megtudni, melyikőtök a legnagyobb bitang! Most pedig a legnagyobb bitang meghal! – Neee! – ordította Jon, ösztönösen az arca elé kapva a kezét. Zúgó hang ütötte meg a fülét. Felnézett és még meglátta, amint legdrágább kincse, a puska távcsövestül és mindenestül nagy ívben a Geitebotn közepén elterülő tóba pottyan. Egyszerre elképedve, megkönnyebbülve és felhábo-
rodva meredt a kis gnómlányra. – Hiszen megmondtam, hogy a legnagyobb bűnös meg fog halni – vigyorodott el a rusnya fehérszemély. – Mindkettőtöket túlságosan kísértésbe hozta. Ugyan mit értek nélküle? Jon fortyogott a puska elvesztése miatt. – Ki kell majd fizetned az árát – mondta bosszúsan. Olav Nilsen kihasználta a kínálkozó helyzetet és futásnak eredt a fenyér felé. Nem is sejtette, milyen rövid időn belül véget ér szökési kísérlete. Egyenesen két férfiba ütközött, akik galléron ragadták. A látnoki képességgel megáldott Nataniel ugyanis könnyedén rátalált. – Apa! Nataniel! – kiáltott fel Tova. – Hát ti mit csináltok itt? – Téged keresünk – felelte komoran Rikard Brink. – Láttuk és hallottuk, ami az előbb itt történt. Azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha mindannyian a faluba megyünk. – Tönkretette a drága vadászfegyveremet – szólalt meg Jon. A nagy vadász megpróbált morcos hangot megütni, ám kísérlete kudarcot vallott. – Láttam – válaszolta Rikard. – Nyugodjon meg, uram, a rendőrség meg fogja téríteni a kárát. Bár azt javasolnám, inkább virágot vagy tubákot vegyen a pénzen – netán ruhát a családjának! Jon hallgatott, a többiek viszont láthatták, mit gondol magában: „Azt veszek, ami jólesik.” – Gondjukat viselnéd, Rikard? – kérdezte Nataniel. – Négyszemközt szeretnék beszélni Továval. Rikard előrement az elfogott szökevénnyel és a felsült vadásszal, Nataniel pedig a rút lánykával együtt messziről követte őket. Eleinte egyikük sem szólalt meg. Végül Tova törte
meg a csendet: – Az ember olyan könnyen belekapaszkodik minden szalmaszálba. – Tudom – válaszolta Nataniel. – A hozzánk hasonlók nehezen találnak olyat, akire a szerelmünket pazarolhatnánk. Tova gyors oldalpillantást vetett rá. Elment az esze, hogy egy sorba helyezte kettőjüket? – Mi ketten kívülállók vagyunk – folytatta Nataniel. Ó, Ellen, Ellen – fortyogott benne. – Úgy van – bólintott a kis rondaság. – Azt hittem, szeret. Akkor pedig ugye mindent meg lehet tenni a másikért? – Bizony. Sajnos bűncselekményt is, ha ezzel örömöt szerzel imádottadnak. – Csak nem…? – Egyelőre még nem. Azonban egy olyan lányra találtam, akiért ugyanazt tenném, amit te elkövettél. Akár a börtönből is kiszabadítanám. Valóban beleszerettél? – Egy frászt! A legszebb jelző, amivel illetett, a madárijesztő volt. Viszont az előbb varázsoltam egy kicsit, így az a prosztó megégette a mancsát a drágalátos puskáján és el is veszítette. Olav azonban visszaélt a segítségemmel. – Nehéz a magány, Nataniel – szólalt meg Tova rövid hallgatás után. – Ezért a rossz oldalára álltál, ahová véleményed szerint tartozol? – Miért, talán a szépek oldalára álljak? – Tova, mi ketten a kiválasztottak közé tartozunk! – Te igen, én viszont csupán átokverte sarj vagyok. – Ámde arra szemeltettél ki, hogy támogassál a Gonosz Tengel elleni harcban. – Ugyan miért támogatnálak? Hiszen az ő jegyében
születtem. Szívesen szolgálom az ügyét. Ti többiek olyan unalmasak vagytok, olyan becsületesek! Nataniel megállt és a lányra nézett. Hanna minden bizonnyal hasonlóan nézhetett ki. Apró, zsákszerű termetű, kurta végtagokkal. A füle olyan, mintha megragadták és kicsavarták volna. Az arca csupa májfolt és bibircsók, apró szeme pedig mélyen ülő és folyton pislog. Az orra olyan, akár a krumpli. Mitévő legyen Továval? Katasztrófával ér fel, ha Gonosz Tengel szolgálatába áll. – Embertársaim gonoszsága miatt válok gonosz lénynyé – mondta a rémületes megjelenésű lányka. – Arra támadt kedvem, hogy a szépeket és szerencséseket gyötörjem, és meg is teszem. – Csak nem? – kérdezte elszörnyedve Nataniel. – De még mennyire! – vigyorgott Tova. – Bár csak ártalmatlan apróságokat művelek. Szemölcsöt varázsolok az új fiújával randizó szépség orrára, vagy megoldom valamelyik elegáns dáma alsószoknyáját. Akármit is szólsz hozzá, élvezetemet lelem benne. Az én életemet nem örömök szegélyezik. – Viszont tudom, hogy a szüleid mindent megtesznek érted. – Meglehet. Ám a szüleim nincsenek nagy segítségemre, ha Szentivánkor bizsereg a testem és senki sem kérdez meg, volna-e kedvem vele jönni az ünnepre. Nataniel átkulcsolta a rút lányka torz vállát. – Kicsi Tova! Tudom, hogy a Jéghegyek Népének minden sarja nagyon szeret téged! – Ne legyél olyan édeskés, mint aki beleesett a mézes hordóba! Rólam lepereg az ilyesmi. – Komolyan beszélek, Tova – engedte el Nataniel szörnyszülött lányrokonát. – Pokolian nehéz feladat előtt állunk, amelyre alaposan elő kell készülnünk.
– Tudom, hogy még túl gyenge vagy hozzá. – Ezt meg honnan tudod? – Mélyen tisztelt őseink közölték Benediktével, akivel kapcsolatban állnak. – Mit mondanak rólam? – Aggódnak, aminek csak örvendeni tudok. Nataniel nem tudta, mit mondjon, mert nem akart iskolamesterhez hasonlóan szólni a kis rondaságoz. Tova és ő egyaránt nem ismerte a másik gondolatait. Talán így volt a legjobb. Nataniel ugyanis nem összpontosíthatta rá a figyelmét, amit amúgy sajnált. Minden gondolata Ellen és a nyomában tátongó űr körül forgott. Mióta tud a lány létezéséről, nem bírja ki nélküle. Tova kénytelen volt elrejteni Nataniel előtt, mi jár az eszében. A kedves kis barátságos, puhány Nataniel! – gondolta. A pofádba vigyoroghatok, de nem szabad azt hinned, hogy melletted állok! Engem más célok vezérelnek, hiszen tudom, ki az én uram és mesterem! Őt akarom szolgálni! Nataniel szavaira összerezzent. Csak nem tudta meg? – Nyilván hallottad már, ki a védelmeződ – mondta a férfi. Tova összeszedte magát és válaszolt neki. – Hallottam. Maga Imre. Bár bizonyára mélyen alszik, mert sohasem láttam. – Főleg a küzdelem során áll majd melletted. A rémületes külsejű lány ördögi vigyorra húzta el rút száját. – Akkor nehéz dolga lesz! – Tova… – mondta óvatosan Nataniel. – Én még nem állok készen arra, hogy felkeressem a Jéghegyek Népének völgyét, és te sem. Akarod, hogy hetente néhányszor meglátogassalak benneteket – így erősítve egymást? Szükséged lehet az akaraterőmre, hogy szem-
beszállhass a gonosszal. Te pedig átadhatsz egy keveset a gátlástalan humorodból. – Te bediliztél! – nevetett fel Tova. – Bár miért is ne? Mint mondtam, nem túl izgalmas az életem. Legfeljebb örömömet lelem a gyötrésedben. – Köszönöm! Akkor majd megbeszéljük. Nataniel nem tudta, miért környékezi tompa rosszullét Tova közelében. Egyáltalán nem a lány förtelmes megjelenése miatt. Berzenkedésének más – ösztönös, lelki – oka volt… Hevesen megrázkódott. Ez a nyirkos köd borzongatja meg az embert – gondolta. – Tehát találtál magadnak valakit – mondta hangjában támadó éllel Tova. Nataniel arcvonásai ellágyultak. – Igen, de nem lehetünk egymáséi. – Ne hordj össze ilyen hülyeségeket – sziszegte a rút lányka. – Nyilván „normális” külsejű? Mindjárt gondoltam. Még hogy nem lehettek egymáséi! Nem tudjátok, mit beszéltek! Nataniel lenézett távoli nőrokonára, aki mindössze a derekáig ért, noha csaknem egyidős volt vele. Tudta, hogy Továból a keserves tapasztalat szól. Nem mondhatta el, miért nem kaphatják meg Ellennel egymást, de elszégyellte magát. Szégyenkezett, amiért annyi mindent tálcán kapott, így például Ellen szerelmét. AZNAP ESTE, miután visszatértek a civilizált világba, Nataniel úgy viselkedett, mintha lázas volna. Nem tudott elég gyorsan telefonközelbe kerülni. Ellen vette fel a kagylót. Nataniel hangját hallva szinte összecsuklott a térde. – Te vagy az, Ellen? Itt Nataniel beszél. Az a mód, ahogyan levegő után kapkodott, éppen
eléggé ékesszóló volt. – Szia… Hello… Alig találok szavakat. Azt hittem, soha többé nem hallok felőled. – Ez nem állt szándékomban, de… Tova… Kivételezett helyzetűek vagyunk, csak nem értettük meg… – Bocsáss meg, miről beszélsz? – El kellett mondanom… annyira kedvellek, Ellen, hogy akkor sem szakíthatjuk meg a kapcsolatunkat, ha nem találkozhatunk. A lány kis ideig hallgatott. – De ehhez mi köze van Tovának? – Szegény kis Tovának semmi esélye sincs az életben. Beleszeretett egy teljesen méltatlan fiúba, de még az a semmirekellő sem akarta. Érted már? El kell mondanunk egymásnak, hogy van valakink, akit szerethetünk, akivel megoszthatjuk a szerelmünket. Ott vagy még, Ellen? – Igen. Köszönöm, hogy felhívtál! Értem, mire célzol. Olyan boldog vagyok. Beismerem, mennyire fájt. Hiszen tudhatod, hogy… mit érzek irántad. – Találkoznunk kell! Nem számít, talán kevés az időnk, de muszáj. – Jaj nem! – nyögött fel a lány. – Mi a baj? – Korábban jelentkeztem egy iskolába, amely a nyugati partvidéken található. Úgy gondoltam, szociálpedagógusnak megyek. Amikor ma hazaértem, itt volt az értesítés, hogy felvettek. Én pedig felhívtam az iskolát, és holnap reggel indulok. Éppen csomagolok, a jegyemet már meg is váltottam. Nataniel előtt elsötétült a világ. – Értem. Megint a sors! Nem akarja, hogy együtt legyünk. – Úgy sajnálom, Nataniel. Talán lemondhatnám.
A férfi mintha figyelmeztető jelzést hallott volna. – Ne tedd, érzem, hogy veszélyes. – Rendben – sóhajtott fel Ellen. – Akkor nyilván kapcsolatban maradunk, Nataniel! Köszönöm, hogy találkozhattam veled, és hogy vagy nekem! Üdvözöld nevemben a kis Továt! – Megteszem. Minden baráti szóra nagy szüksége van. Miután hosszasan elbúcsúztak egymástól, és kölcsönösen megígérték, hogy írnak, illetve telefonálnak egymásnak, Nataniel lassan helyére tette a kagylót, és szembenézett a nyakába szakadt legújabb gonddal: Mitévő legyen Továval? A rút lány a szállodai szobájában várta, mert nem nagyon akart emberek előtt mutatkozni. Nem mintha szörnyülködő pillantásaik elől menekült volna, hiszen ezen régen túltette magát, most viszont kedvesen akart viselkedni. Hiszen Nataniel oly kedves volt vele. Látta, milyen komor arcot vág a belépő Nataniel. – Mi történt, visszautasított? – Nem, éppen ellenkezőleg. Ám a sors nem akarta, hogy találkozzunk. – A sors! Ne beszélj úgy, mint valami krajcáros regény főhőse, Nataniel! A férfi már megint felbosszantotta. Elfogta a düh, amiért Nataniel gondolatban már megint annál a lánynál jár. Tovának nem kellett volna Nataniel, mégsem tűrhette, hogy másokra gondoljon. Az ismeretlen lányt eleve ki nem állhatta. Nataniel összeszedte magát, majd barátságosan a rokonára mosolygott: – Majd csak elboldogulunk valahogy a rossz iránti vonzalmaddal, kicsi Tova. Hiszen tudom, milyen finom lelkű ember vagy.
És ezt még el is hiszed, te hülye! – gondolta a torzszülött lány. Félrefordult, nehogy a férfi észrevegye ördögi vigyorát. Olyan szörnyű kifejezés jelent meg az arcán, hogy ha Nataniel látja, rögtön megérti, ez nem más, mint Gonosz Tengel öröksége.
