A svéd nyelvű eredeti mű címe: Omänniskan Copyright (c) by Margit Sandemo, 1986 All rights reserved Hungarian translation (c) Szöllősi Adrienne, 1996 Hungarian edition (c) CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpad A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-59-4 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 336 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A dúvad Az ikertestvérek, Marco és Ulvar annyira elütnek egymástól, amennyire csak két testvér különbözhet: Marco gyönyörű ifjú, Ulvarnál rútabb szörnyeteget el sem lehetne képzelni. A Jéghegyek Népének tagjai tudják, hogy mindkettőjüknek megvan a maga feladata – ám senki sem érti, miképpen származhat bármi jó is Ulvartól, aki gonosz, mint maga az ördög…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpró-
bálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az. elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet SOHA SENKI nem volt még olyan magányos, mint a kis Henning, amikor azon az emlékezetes, jéghideg márciusi napon hazaért Hársfaligetbe. Teste elgémberedett a fagytól. A fákat, a bokrokat, a füvet kristályos dér lepte be. Még az istálló teteje is deres volt. A lovak áthevült teste valósággal gőzölgött a hidegben. Henning érezte, hogy alig bírja mozgatni végtagjait. Ahogy testét a fagy, gondolatait a kétségbeesés bénította meg. Képtelen volt gondolkodni. Valójában nem is mert. És értelme sem lett volna annak, ha most a jövőt kutatja. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal, nem a sorsán keseregni. Be kellett vinnie a házba drága kincsét: Saga újszülött gyermekeit, Marcót és Ulvart, az ikerpárt. Az udvaron, a házban csend volt. Senki nem várta. Talán soha többé nem is fogja senki? Nem, az lehetetlen, gondolta kétségbeesetten. Nem szabad ezen tűnődnie. A gyerekek… be kell vinni őket a házba. Most ez a legfontosabb. Henning gyermek létére már sokkal többször volt kénytelen megtapasztalni, milyen kegyetlen törvények szerint működik az élet, mint jó néhány felnőtt. Leugrott a bakról és felemelte az egyik gyermeket. A meleg, puha sál mélyéből nyöszörgés
hallatszott. A sál melegsége nélkül valószínűleg nem élte volna túl szegény az éjszakai utazást. Marco volt az, a gyönyörű, fekete hajú kisbaba. Mennyire különbözik egymástól a két gyermek… Szorosan magához ölelte a csecsemőt, amíg előkereste rejtekhelyéről a kulcsot. Csupán egy napja, hogy Sagával a szülei keresésére indultak. És mi minden történt ezalatt, micsoda sorsfordító események! Az ajtó kinyílt. Sajnos a házban sem volt sokkal melegebb. – Ne félj, kicsi Marco – szólt az aprósághoz ártatlan gyerekhangján. – Henning majd befűt a kályhába, és akkor jó meleg lesz. Miközben a tűzifát kereste, óhatatlanul is zakatoltak a fejében a gondolatok. Tegnap délután, jutott eszébe önkéntelenül, tegnap délután tudtuk meg Sagával, hogy anyám és apám hajója eltűnt. Malen környékén. Malen pedig nem más, mint egy mozgó zátony a part közelében, Norvégia legnagyobb hajótemetője. És amikor már hazafelé tartottak, valami elképesztő dolog történt. Még most sem igen értette az egészet, és úgy sejtette, aligha fogja bármikor is érteni. Felemelte a kis Ulvart. Egészen közelről látta a csecsemő csúnya arcát. A takaró, amibe a kicsit bugyolálta, szinte forró volt. Amikor visszaért a másik gyerekkel, lefektette
testvére mellé az ágyra. – A lovak – mormogta félhangosan, mintha magyarázkodni akarna a csecsemőknek. – Be kell vinnem a lovakat. Nem maradhatnak kinn hajnalig! Kirohant az udvarra, hogy bevigye a lovakat az istállóba. Odabenn meleg volt. Hálásan megpaskolta a lovak oldalát. A tehenek türelmetlenül bőgtek. – Mindjárt jövök és megfejlek benneteket – ígérte Henning. Amikor visszaért a házba, a csecsemők felsírtak. Henning csak most döbbent rá, mennyire kiszolgáltatottak szegénykék. – Egy pillanat – mondta nekik Henning kissé hajszoltan. Olyan sok teher zúdult rá egyszerre! Mibe öltöztesse őket? Még mindig hideg volt, így aztán odament a kályhához és megpiszkálta a tüzet. És közben hiába próbált semmire sem gondolni, agyában cikáztak a gondolatok, mintha összeesküdtek volna ellene… a gyerekek születése, amelynél neki egyedül kellett segédkeznie, azután Saga megállíthatatlan vérzése, és ahogy lassan, lassan kisiklott az emberek világából, és akkor… Tényleg megtörtént vele mindez? Két fekete szárnyú lény érkezett, és elvitte a lányt, mielőtt meghalt volna… hogy elvihessék uruknak… Lucifernek, igen, ezt mondták. A fekete angyal, aki mégsem a Sátán. Hihetetlennek tetszett a történet még önmaga szemében is.
Pedig Saga eltűnt. Az angyalok erős karjukra emelték. Ám otthagyták neki a két gyermeket; Lucifer ajándéka a nemzetség számára, mondták, majd megérintették az apróságokat, mintha az élet melegét adták volna nekik ezzel. Azután az egyik a kezét Henning fejére tette, és azt mondta, hogy át kell vennie a kiválasztott helyét. Még hogy ő lépjen Saga helyére? Mellkasához kapott. Igen, ott lógott a mandragóra, nyugodtan, biztonságot sugározva. Az angyal őt is megérintette. Akkor néhány pillanatra hatalmas erő szállt belé. Amikor a lény eltűnt, ismét kicsinek és elhagyatottnak érezte magát. Nyomasztotta a ránehezedő felelősség. A kályhából jótékonyan áradt a meleg. – Tudtok várni még egy kicsit? – kérdezte aggódva a gyerekektől. – Ki kell mennem, hogy megfejjem a teheneket. Szükségetek van rá, már biztosan nagyon éhesek vagytok. A két apróság sírni kezdett. Hangjuk még nem volt túl erős, mégis mélyen Henning szívébe markolt. Lelkifurdalása támadt. Még sohasem fejte meg ilyen gyorsan a teheneket. Sietve megetette az állatokat. A teheneknek szénát adott, a disznók vályújába moslékot öntött, magot szórt a tyúkoknak. A trágyakihordással még ráér. Amikor elkészült, mint egy kis fürge manó, megragadta a tejeskannát és rohant vissza a házba. A kicsik még mindig takarójukba bugyolálva
feküdtek. Mit is mondott Saga a tejről? Hogy keverje vízzel? És hogyan fogja megetetni őket? Miközben ott ült az ágy szélén és egy kanállal próbálta az apróságok szájába önteni a tejet, megérkezett Line Eikebyből. Sápadt, sovány asszony volt, idősebbnek látszott a koránál. Vonásain, egész testén meglátszott a nehéz munka, a gondokkal teli évek nyoma. Férje el akarta adni földjüket a városiaknak, akik tömegestül települtek ki erre a részre, amit egykor Graastensholm járásnak hívtak. Line nem szólt egy szót sem, de bántotta, hogy rákényszerül gyermekkori otthona eladására, mert a birtokot ő, nem pedig a férje örökölte. Eikeby lakói még mindig tartották az atyafiságot a Jéghegyek Népével. Teljes joggal, hiszen Mattias Meiden édesanyja Eikebyből származott. Az itteniek mindig a Jéghegyek Népének segítségére siettek, bármiről is volt szó. A helyzet ugyan megváltozott kissé, amikor Heike beengedte a szürkéket a kastély falai közé, de amióta Sagának sikerült kiűznie őket onnan, az eikeby-i rokonok ismét közeledni kezdtek hozzájuk. Mindezt óvatosan tették, rossz lelkiismerettel, mert érezték, hogy a nehéz időkben sem lett volna szabad cserbenhagyniuk a rokonaikat. – Jézusom! – kiáltott fel Line, amikor belépett. – Te meg mit csinálsz? – Ó, Line, kérlek, segíts! – fakadt sírva
Henning. – Annyira félek, hogy meg fognak halni! – Miket beszélsz, te fiú? Csak nem Saga gyerekei ezek itt? Mikor születtek? És hol van Saga asszony? Persze biztosan ágynak esett szegény. – Saga elment – szipogta a fiú. – Meghalt? Hogyhogy elment? Istenem, de gyönyörű ez a gyerek! Még soha nem láttam ilyen szép csecsemőt… és a másik… Uram segíts! Csak nem ez is olyan… olyan… én láttam Heike urat is, de ez a szerencsétlen olyan csúf, mint maga az ördög! Hiszen akkor… hiszen akkor Saga, akkor Saga asszony nem élte túl… Némi hallgatás után Line kétségbeesetten folytatta. – Mégis, hol fekszik? Odafönn, a szobában? – Nem. Nem itt történt. Még az éjszaka meghalt, útközben. – A kocsiban van még? – Nem. Nagyon messze innen. Jó időbe tellett, mire Line fölfogta, hogy mi történt. – Jézusom, segíts! Haza kell hoznunk! Henning pánikba esett. Mégsem mesélhet Linének az angyalokról… – Nn… nem, nincs szükség rá. Volt ott valaki… egy egyházi ember… azt hiszem. Megígérte, hogy gondoskodik Sagáról. Azt mondta, azonnal eltemeti. – De hát akkor… – Saga menthetetlen volt.
– Értem – mondta tompán Line. – És a szüleid? Ők hol vannak? Nem maradhatsz itt egyedül ezzel a két csecsemővel! – Hamarosan megérkeznek – vágta rá gyorsan a fiú. – Csak késik a hajójuk. Az asszony Henningre nézett. Nem maradhat egyedül… És hogy remegnek az ajkai… – Szóval késik a hajó? De ilyen sokat? – Nincs semmi baj – biztosította Henning. – Nem Malen felé mentek, más irányba fordultak… – Ugye, eltűnt a hajó, fiam? – Csak egy kis időre. Hamarosan megtalálják. Talán már be is futott a kikötőbe. Sajnos, nem tudtuk megvárni, mert Saga rosszul lett. El kellett indulnunk hazafelé. Line érezte, hogy most nem megy sokra a fiúval. Minden megnyilvánulása arról tanúskodott, hogy nincs szüksége részvétre, legalábbis egyelőre. Micsoda büszke gyerek! – A gyerekek – mormogta Line. – Muszáj enniük… Ebben Henning sem kételkedett, hiszen vékony hangjukon egyre csak sírtak. – Nézzük csak – szólalt meg Line. – Találnunk kéne egy szoptatós dajkát… igen… sajnos, az újonnan ideköltözötteknek a felét sem ismerem! Most senki nem jut eszembe, de majd érdeklődöm. Nem etetheted őket kanálból! Van azonban valami, amivel a kisbárányokat szoktuk etetni… megyek
is, és elhozom… Henning leroskadt egy székre. Föl sem fogta már, mit mond Line, hogy az újszülött bárányok cumiját akarja elhozni a kicsiknek… HAMAR SZÉTRÖPPENT A HÍR. Henningnek fárasztó napja volt, csak úgy özönlött a házba a sok kíváncsi, de jó szándékú ember. Végre találtak egy szoptatós dajkát is, aki viszont csak az egyik gyereket vállalta. Ulvarral nem volt hajlandó törődni. Szegény Henning teljesen kétségbeesett. A gyerekek ágyát asszonyok fogták körül. – Micsoda kis angyal! – sóhajtott az egyik olvadozva, amint Marcóra nézett. Még szép, hogy az! Mesélhetnék egyet s mást az apjáról, gondolta Henning, akkor talán végre nyugton hagynának bennünket! De természetesen egy szót sem szólt. Halálosan fáradt volt. A nagy sürgés-forgásban senki sem gondolt arra, hogy ennek a szegény tizenegy éves fiúnak micsoda felelősség szakadt a nyakába. A kis Marcót ellátták ruhával, de Ulvarral senki sem törődött. Henning megkérte az adományozókat, hadd adhassa Ulvarra a fölöslegessé vált ruhadarabokat. Nagy nehezen meg is engedték neki, ám Ulvart egyedül kellett öltöztetnie. Beleremegett, amikor kezével érintette az apróság formátlan testét, erős vállát, mely anyja halálát okoz-
ta. Az asszonyok elfedték a szemüket, nehogy Ulvarra kelljen nézniük. Olykor mégis fölemelték a fiúcska takaróját és látványosan megborzongtak. A dajka, mihelyt megérkezett, megszoptatta Marcót. Henning félelemmel a szívében leült vele szemben, és arról kezdett beszélni, hogy megígérte a gyerekek haldokló anyjának, nem választja el egymástól az ikreket. A dajka megígérte, hogy napjában többször is eljön, hiszen nem messze lakik tőlük. Line volt az egyetlen, aki némi részvétet mutatott Ulvar iránt. A bárányoknak való cumit ugyan nem találta meg, viszont elmagyarázta Henningnek, hogyan etetheti a kicsit úgy, hogy egy vászonkendő csücskét tejbe mártja. Ő maga nem volt hajlandó megérinteni az ördögfattyút. Henning mégis hálás volt neki. Saga utasításainak megfelelően készítette el a tejet, majd kivonult a kicsivel a konyhába. Némi időbe telt megértetnie Ulvarral, mit is csináljon a vászonkendővel. Elkeserítette, hogy az asszonyok odabenn állandóan a Belindát és Viljart ért szerencsétlenségről beszéltek. Legszívesebben bedugta volna fülét az ujjával, de akkor kiesett volna a kezéből a gyerek. Az apróság ráemelte aranysárga szemét. Bár szinte még alig látott, mégis Henning tekintetét kereste. Arca elégedetlenül rándult össze minden alkalommal, amikor Henning kivette szájából a
vászonkendő csücskét, hogy belemártsa a tejbe. – Ne aggódj, Ulvar – vigasztalta a babát. – Henning nem hagy itt téged. Bízhatsz bennem, a barátod vagyok. Ne törődj azokkal a buta asszonyokkal. Mi remekül megvagyunk, és ez mindig is így lesz. Az apróság szeme kifejezéstelenül bámult rá. Eszébe jutott, amit a két fekete angyal mondott, amikor megpillantotta Ulvart. “Egyiküktől származik majd az az ember, aki képes lesz felvenni a harcot Gonosz Tengel ellen. A másik gyermeknek is megvan a maga feladata. Ez az ikerpár urunk ajándéka a Jéghegyek Népének.” Vajon melyikük lehet az? Végül is mindegy. Henning mindkettejükkel törődni fog. Semmi különbséget nem tesz majd köztük. Henning azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy tudhatta volna, az ember így vagy úgy mindig igazságtalan valamelyik gyermekével. Ahogy közeledett az este, Henning egyre fáradtabb lett, de az asszonyok nem tágítottak, csak fecsegtek tovább Marco ágya körül. Még az állatokat is meg kell etetnie. A kisfiú fogta magát és karján a csecsemővel bement hozzájuk. Fölkapta a fejét, amikor meghallotta, miről beszélgetnek. – Lie asszony itt van a járásban. A papéknál szállt meg. Tudjátok, régen az övé volt Elistrand.
Megözvegyült, és mivel hallotta, milyen szerencsétlenség történt Hársfaligetben, úgy gondolta, kezébe veszi a dolgok irányítását. Nagymama? Henning elvörösödött. Tiszteld apádat és anyádat, áll a Bibliában, viszont egyetlen szó sincs benne a nagyszülőkről. Sohasem szerette nagyanyját, mert az mindig leereszkedően beszélt szeretett anyjával és megvetette apját, amiért képtelen volt megtartani Graastensholmot. Amikor végképp elveszítették a hatalmas birtokot, nagyanyja nem sietett a segítségükre. Egyébként sem segítette őket soha semmiben. Félt nagyanyjától, mindig úgy érezte, elveszíti erejét a jelenlétében. Az asszonyok éppen azon tanakodtak, melyikük vegye magához Marcót, mit sem törődve Henning csöndes tiltakozásával, hogy a testvéreket nem lehet egymástól elválasztani. Valamennyien jóságosnak érezték magukat, hiszen ezzel nagy terhet vennének le Henning válláról. Ebben a pillanatban toppant be Lie asszony. Tekintélyes alakja betöltötte az egész ajtónyílást. – Henning, gyermekem – harsant fel hangja. – Mit nem hallok a szüleidről? Valóban megfulladtak? A gyermeknek elfehéredett az arca. – Persze, mi mást is várhattam volna a felelőtlen apádtól, mint hogy magával viszi a lányomat erre az útra! Te pedig magadra maradtál, szegénykém! Természetesen hozzánk kell költöznöd. Hal-
lom, Saga ikrei rád maradtak. Ráadásul az egyik átoksújtott! Mondtam én mindig, hogy a lányomnak nem lett volna szabad beházasodnia egy ilyen családba! Henning nem egészen értette, mit akar a nagyanyja, hiszen ő Belinda gyermeke, Ulvar pedig Sagáé, aki Svédországból származott. Lie asszony utat tört magának az asszonyok között, majd lekezelő kézmozdulattal kizavarta őket a szobából. Ezek után a gyerekágy fölé hajolt, megborzongott Ulvar láttán, s rámosolygott Marcóra. – Milyen elbűvölő gyermek! Hirtelen elhallgatott, Henning felé fordult, majd fojtott hangon, úgy, hogy unokáján kívül senki nem hallhatta, megkérdezte: – Ugye, Sagának nem volt már senkije életben? És ha jól emlékszem, a család gazdag ágából származott. Igazam van, Henning? – Igen… – Akkor sejtésem szerint neked is jár valami az örökségből? – Saga úgy kívánta, hogy harmadrészben osztozzam az ikrekkel. És meg is ígértem neki – mondta Henning szorongó szívvel, mert azt gondolta, hogy jelen esetben nem a pénz a legfontosabb, amiről beszélniük kellene. – Méghogy ez a kis korcs örököljön? Egyértelmű, hogy intézetben a helye. Te és az a gyönyörű fiúcska pedig osztoztok a vagyonon. És termé-
szetesen elköltöztök innen, mert itt nem lehet lakni! – Dehogynem! – kiabálta Henning kétségbeesetten. – Maradnom kell, hogy megvárjam anyámat és apámat. – Fogd már fel végre, hogy soha többé nem térnek vissza. – Dehogynem! – ellenkezett megint a fiúcska. – És a fiúknak is maradniuk kell. Mégpedig együtt! Megígértem Sagának! Egész nap mást sem tett, mint az asszonyokkal hadakozott. Most pedig ideállít a nagyanyja, de nem azért, hogy segítsen rajta. Lie asszony odament unokájához és fülön ragadta, pontosan úgy, ahogy Belindával is tette soksok évvel ezelőtt. – Na ebből elég! – sziszegte. – Nekem eddig mindig igazam volt. Annak a szörnyetegnek otthonban a helye, és akkor… – Sajnálom, Lie asszony – szólalt meg egy hang az ajtóban –, de ezúttal másképp lesz. Megfordultak. Henning fülét még mindig szorongatta a nagyanyja. – Találkoztam az asszonyokkal, akik kijöttek a házból, úgyhogy mindent tudok, Henning. Malin vagyok, svédországi rokonod. Bár rokonságunkat bizonyítandó talán vissza kellene mennünk Jó Tengelig, de ez most lényegtelen. Egyébként Christer lánya vagyok, és a híres Tula unokája. Saga a legjobb barátom volt. Azt írta, hogy nincs
szüksége a segítségemre, de valami mégis azt súgta nekem, hogy jöjjek. És úgy látom, éppen idejében érkeztem. Henning és nagyanyja elképedve nézte a lányt. Lie asszony végre elengedte unokája fülét. Henning szóhoz sem jutott meglepetésében. Malin folytatta: – Semmi nem lesz abból a tervéből, asszonyom, hogy szét akarja választani a gyerekeket. Itt maradnak a Hársfaligetben Henningnél, én pedig segítek neki. Ezenkívül Henning szüleit is meg kell várnunk. A kisfiú ezt hallva odafutott Malinhoz, és karját dereka köré fonva hozzábújt. – Értem, szóval a pénzre fáj a foga – mondta savanyú arccal Henning nagyanyja. – És ehhez akarja felhasználni az unokámat! – Itt eddig senki nem beszélt pénzről, kedves asszonyom. Két árva gyermek sorsáról döntünk. – Három árva gyerek, három – vetette közbe Lie asszony. Henning a nagyanyja felé fordult, de még mindig Malinba kapaszkodott. – Az én szüleim még élnek! Saga pedig azt mondta, hogy ha Malin megérkezne, osztozzam vele a saját részemen. És ez így is lesz, mert Malin nagyon kedves és Saga is így akarta. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most távozik, Lie asszony – mondta Malin nyugodt hangon. – Amit eddig hallottam, abból kénytelen voltam
leszűrni, hogy soha nem volt támasza Belinda családjának, még akkor sem, amikor szükségük lett volna rá. Azt pedig sejtem, hogy most miért akarja ilyen hevesen pártfogásába venni Henninget. Higygye el, ön nélkül is boldogulunk. Magam egy diakonissza intézetben szereztem képesítést, ezenkívül fiatal vagyok és erős. Saga leveleiből tudom, hogy Henning milyen szorgalmas, és milyen remekül végzi munkáját a gazdaságban. Ami pedig a pénzt illeti, nos, abból nekem is van elegendő. Én a barátságot egyébként mindenek elé helyezem, így nincs szükségem semmire. Az örökség teljes egészében a fiúké lehet. Lie asszony összeszorította a száját. – Majd meglátjuk, kedvesem. Ne aggódjon, szemmel tartom én magát. Soha nem szíveltem azokat az asszonyokat, akik maguk tartják el saját magukat. De megértem, mit érez egy nő, ha pártában marad. Mégse gondolja, hogy itt nagyobbak lesznek az esélyei. A férfiak nem szeretik az olyan nőket, akik nem tudják, hol a helyük. Malint egy cseppet sem keserítették el Lie aszszony gyilkosnak szánt szavai. Csendesen elmosolyodott. – Nem tudom, valójában ki az, aki nem tudja, hol a helye – mondta halkan. – Tudja, nekem meg az a véleményem, hogy az önhöz hasonló asszonyok mindig találnak maguknak olyan férfit, aki felett zsarnokoskodhatnak. Henning életében talán először mert nevetni
nagyanyja jelenlétében. – Hát, nagyapa pontosan ilyen volt – mondta, majd Malinhoz fordult. – Annyira örülök, hogy itt vagy, Malin! – Én is – felelte kedvesen a lány. – Az a benyomásom, hogy pihenésre van szükséged. Majd beszélek Linével, hogy segítsen nekem ma este az állatok körül. Tetszett nekem az az asszony. Te pedig bízd rám magad, most meg bújj rögtön ágyba. – De mi lesz, ha közben megérkezik anya és apa? – Nyomban felébresztelek. A kisfiú végre felengedett. Csak most érezte, milyen halálosan fáradt. Amikor a kisfiú lefeküdt, Malin bement hozzá. – Malin – mondta Henning –, tudod, eddig még nem volt rá idő, hogy bárkinek is elmondjam, de rettenetesen hiányzik nekem Saga! A lány megsimogatta a kisfiú homlokát. – Ne aggódj, majd vigyázunk az ikrekre. – Mindenképpen teljesítenünk kell az utolsó kívánságát. Kicsivel ezután Henning már aludt is. Malin gondosan betakargatta, majd lement, hogy munkához lásson. Pedig ő is fáradt volt a hosszú út után. Nézte a két kicsit. Aludtak. Malin arcán látszott, mennyire aggódik értük. Egy ideig még nézte őket, tekintetét egyikről a másikra emelve, majd kiment.
Furcsa módon egyszer csak végtelen nyugalom szállta meg. Érezte, végre megtalálta azt a helyet, ahol hasznát veszik, és ő is hasznosnak érezheti magát. Három kisfiú, és valamennyire neki kell vigyáznia. Mind a háromnak szüksége van rá. Szegény kicsi Henning! Micsoda napja lehetett! Kinézett az ablakon, tekintete az utat kémlelte. De sehol egy kocsi. Henning szülei nem jöttek. Malin maga sem tudta volna megmondani, csalódást érez-e emiatt.
2. fejezet MALIN ÉS HENNING között egykettőre mély barátság szövődött. Megosztották egymás között a tennivalókat, éppen úgy, mint amikor a fiú Sagával dolgozott a gazdaságban. Azzal a különbséggel, hogy Malin jobban bírta a munkát. A lány ügyesen irányította a gazdaságot. Gondoskodott arról, hogy az újonnan épült villák lakóinak eladják a tejet, vajat és még sok mást, amit a gazdaságban termeltek. Ezen szép pénzt kerestek, mert a villák lakói meglehetősen jómódúak voltak. A jövedelemből lehetővé vált számukra, hogy a faluban lakó néhány magányos asszonyt ellássák élelemmel. Marcónak és Ulvarnak is jól ment a sora. A dajka rendszeresen jött, hogy megetesse Marcót, és Ulvar számára is találtak jobb megoldást, mint a vászonkendő. Henningnek rengeteg volt a dolga, de ha véletlenül üres órája akadt, odament az ablakhoz és az utat bámulta. Azt hitte, szülei bármelyik percben betoppanhatnak. Olykor kilovagolt, hátha így nagyobb szerencsével jár, de mindig egyedül tért vissza. Később egyre jobban magába zárkózott. Malin szomorúan tapasztalta ezt, de nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg a fiút. Csak annyit tehetett, hogy igyekezett elterelni a figyelmét, vagy meg-
próbálta elszórakoztatni valami vidám dologgal. Egy nap levél érkezett, az “Emma” tulajdonosától. “A fiatal Henning Lindnek”, állt a borítékon. Sokáig ültek egymással szemben az asztalnál, mire ki merték bontani. Malin látta, hogy a fiú szemében gyúlt reményt miként váltja fel hirtelen a rettegés. De jó lenne csak aludni és aludni, és arra ébredni, hogy a szüleim megint velem vannak! Végül nagyot sóhajtott, és megkérte Malint, hogy nyissa ki a borítékot. A lány nem örült a rá váró feladatnak. Talán jobb lett volna, ha csak várnak és várnak, akkor még mindig lenne remény… Végül belátta, hogy mindez az ő dolga. Mégsem várhatja el egy tizenegy éves fiúcskától, hogy megtegye. Határozott mozdulattal bontotta ki a levelet. Szeme előtt először egybefolytak a sorok, majd összeszedte magát, és rekedt hangon felolvasta, ami a levélben állt: “Szomorú kötelességünk tudatni Önnel, hogy ráakadtunk az “Emma” nevű szkúter roncsaira az Arendalhoz közeli partok mentén. Két halottat sikerült kiemelnünk a vízből, de nem az Ön szeretett rokonai voltak. Mivel a hajó eltűnése óta igen hosszú idő telt el, számolnunk kell azzal, hogy senki nem élte túl a katasztrófát.” Malin képtelen volt tovább olvasni. Nem érdekelték már a hajótulajdonos sajnálkozó sorai. Mintha minden erejük elhagyta volna őket.
Csak ültek egyhelyben, egészen addig, amíg bealkonyodott. Végül Henning törte meg a csendet. Malin legnagyobb csodálkozására a kisfiút nem roppantották össze a szomorú hírek. – Nem találták meg őket – mondta keserűen a gyermek. Malin nem tudta, mit válaszoljon neki. Talán jobb lett volna, ha fokozatosan felkészíti erre a lehetőségre is. Vagy ennek a szegény fiúnak éppen arra a csöppnyi reményre van szüksége a túléléshez? – Nem, nem találták meg őket – fűzte hozzá Malin is. Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy végre volt bátorsága kimondani ezt a végzetes mondatot. Egyik este, amikor a napi munkától elfáradva élvezték a kályha melegét, Henning elmesélte, mi történt akkor, amikor Sagával szülei keresésére indultak. Beszélt Luciferről, a gyermekek apjáról is. Elmondta, hogyan vitték el Sagát a fekete szárnyú angyalok, mielőtt még meghalt volna. Elmondta, milyen hatalmas erő szállta meg addig, amíg az egyik angyal a vállára tette a kezét. Megmutatta a mandragórát is, amit mindig a nyakában hordott. Elmesélte, milyen elképesztő meleg áradt a takarókból, melyekkel bepólyázta az újszülötteket. Most hideg volt mind a kettő, Malin mégis érezte a belőlük áradó vibrálást. Hitt Henningnek, hiszen annyi különös történet
kapcsolódott családjuk nevéhez. Unokaöccse megemlítette azt is, hogy az angyalok szerint az ikrek egyikétől származik majd a Jéghegyek Népének azon leszármazottja, aki szembeszáll a gonosszal, de a másiknak is lesz valamilyen különleges feladata. Aznap este későn tértek nyugovóra. Vajon melyikük lehet az? Tudták, hogy Ulvar sorsa meg van pecsételve. Malin eddig soha nem említette Henningnek, de előfordult már, hogy gonosz fényt látott megcsillanni a csecsemő szemében öltöztetés vagy pelenkázás közben. Ulvar azt sem szerette, ha mosdatták. Ilyenkor soha nem sírt, nem kapálózott, mint más csecsemők, csupán mélységes gyűlölettel a szemében nézett Malinra. Malin ennek ellenére szerette a gyermeket, mélységesen átérezte, milyen keserű sors vár rá. Segíteni akart neki. Marcón azonban nem tudott eligazodni. Ulvar magatartása érthető volt számára, de Marcóé… A gyermek gyönyörű volt! Formás kis fejére éjfekete fürtök borultak. Bőre hol aranylóan, hol egészen feketén fénylett. Szép vonásai önkéntelenül is vonzották az ember tekintetét. De leginkább a gyermek mosolya kápráztatta el Malint. A lány jól tudta, hogy egy csecsemőnek nincsenek kialakult jellemvonásai, Marcóban azonban volt valami megfoghatatlan. Később rádöbbent, azt találja furcsának, hogy az apróságtól visszajelzést kap min-
denre. Sokszor észrevette a gyermek tekintetén, hogy érdeklődve figyeli őt, mintha azon tűnődne, voltaképpen kicsoda Malin? A lány sokszor kellemetlenül érezte magát az átható pillantások tüzében. Máskülönben Marco sem elégedetlenkedett soha. Akkor sem, amikor a fülét csutakolta, sőt még akkor sem, ha szappan ment a szemébe. Éppen úgy nézett rá, mint Ulvar, csakhogy Marco szemében nem gyúlt gyűlölet. A fiúcska ajka körül olykor mosoly jelent meg, de Malin soha nem tudta eldönteni, hogy hideg, jóságos, vagy éppen közömbös ez a mosoly. Saga gyermekei nagyon különösek voltak. A kicsik rajongtak Henningért. Nyomban rugdalózni kezdtek, amint a fiú átlépte szobájuk küszöbét. Gyakran meglátogatta őket, sokáig elüldögélt az ágyuk mellett, beszélgetett és játszott velük. Malinnak ilyenkor mindig könnybe lábadt a szeme. Három árva gyermek, akik ennyire szeretik egymást. TELTEK-MÚLTAK A HÓNAPOK. A dajka már nem járt hozzájuk. Mindkét gyermek túl volt a csecsemőkoron, így ugyanazt az ételt ehettek, mint Henningék. Megtanultak felülni. Erősnek és egészségesnek tűntek. Ulvar erős kis ökleivel hadonászott, ha nem tetszett neki valami, Marco pedig figyelemmel kísért a tekintetével mindent, ami csak környezetében történt.
Malin és Henning már nem furcsállta Ulvar külsejét. Idegen látogatók azonban gyakran fölkiáltottak rémületükben, amikor meglátták a kisfiút. Henning soha többé nem beszélt szülei eltűnéséről, és Malin is igyekezett kerülni ezt a témát. Henning fiatal kora ellenére nagyszerűen vezette a munkákat a gazdaságban. Ösztönösen tudta, hogy mit kell tennie. Számára öröm volt a paraszti munka, ami apjának teher és nyűg volt mindig. Még arra is tellett, hogy béreslegényt fogadjanak. Hiába voltak mindketten rendkívül szorgalmasak, akadt a gazdaságban éppen elég nehéz testi munka, amit képtelenek lettek volna ellátni. Béresük barátságos, idősebb ember volt. Jól bánt az állatokkal és mindent tökéletesen elvégzett, amit csak rábíztak. De soha nem kérdezősködött az apróságok felől, kényesen kerülte ezt a témát. Egyszer, amikor Malin behívta, hogy nézze meg a kicsiket, látta, hogy a férfi lopva keresztet vet. Malin szeretett dolgozni. Még a hátfájás is jólesett neki, ha kemény munka okozta. Azt sem bánta, hogy esténként holtfáradtan zuhan az ágyba. Így aztán soha nem maradt ideje arra, hogy saját sorsáról gondolkodjon. Tudta, hogy apja, Christer, és anyja, Magdalena elvárja tőle, hogy férjhez menjen, hogy gyermekei szülessenek, nehogy kihaljon családjuknak ez az ága. A Jéghegyek Népének pedig nem szabad kihalnia, hiszen családjuk fennmaradása lehet az
egyetlen remény a túlélésre, ha Gonosz Tengelnek mégiscsak sikerülne felébrednie földalatti álmából, és elfoglalná a világot. Svédországban apján és anyján kívül senki nem élt már a nemzetségükből, Norvégiában pedig csak Henning és az ikrek. Egyszer Henning is megnősül majd, ha nem pusztul bele a gazdaságban és a fiúcskák körül végzett nehéz munkába. És az apróságok? Ulvarra nem számíthatnak, hisz átokverte. Talán Marco? Malin még mindig képtelen volt eligazodni a gyermeken. Őszintén szólva nem volt túl sok kedve a házassághoz. Hiába volt ügyes és szorgalmas, a férfiak soha nem néztek rá kétszer. Ha mégis férjhez menne valaha, nyilván özvegyember kérné meg a kezét. Hiszen azoknak éppen a Malin-féle lányokra van szükségük. Eszes, kiszámítható, tisztességes feleség lenne, aki remekül gondoskodik a férj gyermekeiről és a háztartásról, és férjének mindenben segítségére van. És természetesen szülne még néhány gyermeket. Malinnak azonban nem tetszettek az özvegyemberek. Éppen ezért volt boldog, hogy a három fiúcskának szüksége van rá. Így legalább lehetősége nyílt arra, hogy minden vágyát munkába fojtsa. Húszéves volt. Magában már rég leszámolt azzal, hogy a saját életét élje. Kicsit elhamarkodta
talán, de praktikusan gondolkodott, és nem hitegette magát álomképekkel. Odahaza volt néhány heves fellángolása, ám szerelmének tárgyai soha még csak észre sem vették, milyen viharok dúlnak benne. Egyikük végül feleségül vette a barátnőjét, a másik egy fiatal tanár volt, akivel a diakonissza iskolában találkozott. Hónapokon át próbálta elkapni a férfi tekintetét. Amikor végre sikerült, az összevont szemmel azt kérdezte: ugye, maga új közöttünk, nővér? És mielőtt Malin válaszolhatott volna neki, a férfi elfordult, és egyik kollégájával kezdett beszélgetni. Malinnak tehát rá kellett döbbennie, hogy nem lesz könnyű dolga a férfiakkal. Így határozta el, hogy Norvégiába utazik, hogy gondját viselje Sagának. És micsoda szerencse, hogy így döntött, különben ki tudja, mi lenne már a három gyermekkel! Szívesen magára vállalt minden felelősséget a gyermekekkel kapcsolatosan, egyáltalán nem volt terhére. AZTÁN VÉGRE fölálltak az ikrek, és lassan, botladozva elindultak a lakásban. Malinnak és Henningnek egyre több ideje ment el arra, hogy vigyázzon a kicsikre. Ulvarral különösen sok gond volt. A kisfiú, amióta felfedezte, hogy mi mindenre képes, egyre kevésbé engedelmeskedett. Malin és Henning esténként szinte összeroskadt a fáradtságtól.
Marco külön utakon járt, Csendes volt és titokzatos. Szépségével továbbra is ámulatba ejtett bárkit, aki csak látta. Gyakran mosolyodott el, de mosolya mindig álmodozó volt. Nem beszélt annyit, mint az akaratos Ulvar, de gyakran elgügyögtek egymással, amiből persze a felnőttek semmit sem értettek. Malin minden egyes alkalommal elszomorodott, amikor megérintette Ulvar formátlan kis testét, szögletes tagjait, hegyes vállát. Jól tudta, hogy a gyermeknek mennyi értetlenséggel, rosszindulattal kell majd szembenéznie. Tudta, hogy a kicsi leginkább testvéréhez húz, utána Henninghez. Malin csak a szükséges rosszat testesítette meg számára. Henning szorgalma és ügyessége meglepte. Azután eszébe jutott, amit a fiú mesélt neki a kezét vállára helyező fekete angyalról, és arról, hogy neki kell Saga helyébe lépnie… És a fiút mintha tényleg megszállta volna egy meghatározhatatlan erő, ami keresztülsegítette minden nehézségen. És ott volt a mandragóra is. Ki tudja, milyen szerepe lesz majd a gyökérnek? De mind a kettőjüknek fizetnie kellett azért, amit kaptak. Henning azért kapta erejét, hogy kibírja a nehéz paraszti munkát, hogy ne legyenek anyagi gondjaik. Malin néha kért a szüleitől eztazt. Olykor pénzbeli támogatást is. Christer és Magdalena pedig készségesen segített egyetlen lányuknak.
MIND TÖBB TEHETŐS EMBER költözött a környékre, amivel persze az is együtt járt, hogy megnőtt a betörések száma. A helybéli csendőrbiztos egyre kevésbé volt képes felderíteni az eseteket. Malin nem idegeskedett túl sokat a betörők miatt, egyrészt mert erre nemigen maradt ideje, másrészt mert úgy gondolta, hogy a Hársfaliget olyan nyomorúságos kis gazdaság, hogy a rablók bizonyára elvesztik a kedvüket, amint ránéznek. Amikor mégiscsak betörtek hozzájuk is, el sem tudta képzelni, mi csalogathatta annyira a rablókat… Egyik őszi éjjel halk kaparászásra ébredt, majd suttogást hallott. Dobogó szívvel ült fel az ágyban. Most döbbent csak rá, milyen felelőtlenek voltak. Henning jóízűen aludt. Nem is ébresztette fel a fiút, hiszen az ő korabeli fiúk gyakran képesek meggondolatlanul viselkedni. A hold hideg fénye besütött a szobába. A kicsik nyugodtan aludtak az ágya mellett, Henning szobájából is nyugodt szuszogás hallatszott. Malin kimászott az ágyból, belebújt papucsába és köntösébe. Egy darabig még hallgatta a lentről felhallatszó zörejeket, majd megragadta a piszkavasat és a lépcső felé indult. Ketten voltak. Egyikük kezében gyertya égett. – Az ördögbe! – morogta az egyik. – Ebben az ócska kócerájban úgysem találunk semmit. – Esküszöm neked, hogy igen! Hát soha nem
hallottál még a Jéghegyek Népének kincséről? Még Christianiában is mindenféle hírek keringenek róla! – Nem én! De ha tényleg a birtokukban lenne a kincs, nem laknának ilyen szegényesen! – Milyen igazatok van! – szólt közbe Malin ridegen. – Van ugyan valami, amit a Jéghegyek Népének kincsének neveznek, de megnyugtathatlak benneteket, hogy számotokra nem lehet érdekes. A rablók alig kaptak levegőt meglepetésükben. – Jesszusom – mondta az egyik, mintha nem várta volna, hogy bárki is felbukkanhat. – Mi van azzal a kinccsel? – dadogta a másik. – A kincs nem más, mint egy csomó régi orvosság – igyekezett Malin nyugodtnak mutatkozni. – Csak a család számára értékes. Ezért megkérlek benneteket arra, hogy távozzatok. Az egyik hunyorogni kezdett. – Régi gyógyszerek? Jobb, ha mégiscsak megmutatja nekünk azt a kincset, kicsikém! Istenein, mit tettem, esett kétségbe a lány. A másik, kettejük közül hallhatóan a műveletlenebb, okvetetlenkedni kezdett. – Mi a fenét kezdhetnénk mi azzal? – Ismerek egy gyűjtőt, aki a világ minden pénzét kifizetné az ilyesmiért, úgyhogy tartsd a pofád! Te pedig – fordult Malinhoz –, remélem, okos leszel és odaadod nekünk a kincset. Ugye nem akarod, hogy erőszakoskodjunk veled!
– Nem a házban őrizzük. De ha most szépen elmentek, nem szólok senkinek a látogatásotokról. – Na ide figyelj – lépett közelebb Malinhoz a butábbik. – Jobb, ha nem ellenkezel. Hát nem fogod fel, hogy fasírtot csinálunk belőled? Henning álmos hangja szólalt meg Malin mögött. – Mi történt? – Menj vissza és feküdj le! – kérte a lány. – Hát többen vagytok a házban? – kérdezte a rabló. – Csak gyermekek. Csak gyerekek. Nem hallottad, te tulok? Te meg, fiam, gyere csak le ide, hogy elbeszélgethessünk. Malin nyomban rájött, hogy Henninggel akarják zsarolni. – Eszedbe ne jusson, hogy engedelmeskedj! – kiáltotta a fiú felé. Erre a gorombábbik odament hozzá, és megragadta a karját. – Mondtam, hogy fogadj szót, mert ennél roszszabb dolgok is történhetnek veled! – Engedj el – kiáltotta Malin –, fáj a karom. Henning nekiugrott a férfinak, Malin pedig a piszkavassal próbálta megütni, mire ott termett a másik és kicsavarta fegyverét a kezéből. – Na most már nem szórakozunk tovább – ordította az egyik és kést rántott, majd Malin torkához szorította. A másik a kiabáló Henning karját csavarta hátra.
– Engedd el a fiút – kérte a lány. Henning kiabálni kezdett. – Nincs nálam a mandragóra, Malin! Fent hagytam! Meg kell szerezni! A férfiak felröhögtek. Vidámságuk azonban nem sokáig tartott. Valahonnan mennydörgésszerű hang hallatszott, és a szobát fehér fény árasztotta el. A rablók felordítottak, majd villámsújtottan hullottak a földre és rángatózni kezdtek, mintha elviselhetetlen fájdalmak gyötörnék őket. Malin elképedve bámulta Henninget. – Mi történt? – Onnan fentről jött valami… – suttogta félve a fiú. Felnéztek. A holdfényben megpillantották a két apróságot, amint kis fejüket a korlátnak támasztva ácsorognak. Pillantásuk arról árulkodott, hogy ugyancsak elégedettek a földszinten történt eseményekkel. A férfiak hirtelen elcsendesedtek. – Istenem! – suttogta Malin. – Istenem! – Még lélegeznek – mondta Henning. – Még élnek! Malin is magához tért első rémületéből. – Azt hiszem, ezt akarták elérni, nehogy kellemetlenségeik legyenek a hatóságokkal. Kötözd meg őket, Henning, mielőtt felébrednének. Utána menj a béreshez és kérd meg, hogy hozza ide a csendőrbiztost. Én majd vigyázok a gyerekekre. Malinnak remegett a lába, amikor elindult fel-
felé. Nem mert a fiúk szemébe nézni. Ulvar nevetése még mindig csengett az előszobában. Istenem, mi volt ez az egész, gondolta, amikor átkarolta a fiúkat. Rosszul is végződhetett volna. Mi lesz, ha egyszer ellenünk fordul, ha nem tetszik neki valami, amit teszünk, pedig nem akarunk neki rosszat… Vajon képesek leszünk kordában tartani, Henning meg én? – Köszönjük neked, kicsi Ulvar – simogatta a fiúcska bozontos fejét. – Bebizonyítottad nekünk, hogy mennyire szeretsz bennünket, hálásak vagyunk neked! Vagy talán kiszolgáltatottak?, gondolta magában a lány. A kisfiú úgy belekapaszkodott a hajába, hogy majdnem felkiáltott fájdalmában.
3. fejezet A KÓRHÁZ VALÓJÁBAN nem volt régi, csupán borzasztóan lepusztult. Koszos mennyezetéről pókhálók lógtak, a falakról mállott a vakolat. Az ágyak alatt porpamacsok kergetőztek, amikor valaki véletlenül kinyitotta az ablakot. Ebben a kórházban olyan embereket ápoltak, akiknek nem volt senkijük. Nevezhették volna szegényháznak is, ha egy jótékonysági szervezet nem rendez be egy műtőtermet. Sajnos mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a szerencsétlenek életben maradását is biztosítsa. S valóban. A kórházban igen magas volt a halandóság, és sokan betegebben kerültek ki onnan, mint ahogy odaérkeztek. Az egyik vizit alkalmával az orvos megállt az egyik régi betegük ágyánál. Felsóhajtott. – Van még valami értelme annak, hogy idebenn tartsuk? – Nem tehetjük ki az utcára, doktor úr – felelte a férfi ágya mellett álló diakonissza. – Nem, nem. Ha jól tudom, nincs hol laknia. Van még egy ilyen betegünk, ugye? – Igen, a női osztályon, de irgalmasnak kell lennünk hozzá is. – Nincs a környéken valahol egy otthon, ahol elszállásolhatnánk őket? Itt csak foglalják a helyet.
– Sehol nincs hely, uram. Várnunk kell, amíg valaki meghal. – Ha ugyan nem itt halnak meg szerencsétlenek – mondta csendesen a doktor. – Hiszen ez az ember csont és bőr. Eszik egyáltalán rendesen? – Az irgalmasnővérek etetik reggel és este. De soha nem reagál semmire. Az orvos felemelte a férfi kezét, mely addig a gyapjútakarón nyugodott. – Csak két ujja maradt meg. A másik kezével sem jobb a helyzet. A lábában legalább sikerült megállítanunk az üszkösödést. Bár nem tudom, volt-e értelme egyáltalán. És az asszony? – fordult kérdőn a diakonisszához. – Ő jobban van már? – Szerencsére jó az étvágya és már magához tért. De képtelen lenne ellátni magát – fűzte hozzá aggódva a nővér –, teljesen megbomlott az elméje. – Beszél valamiről? – Össze-vissza mindenről. Még csak nem is a mi nyelvünkön. Semmit sem értettünk belőle. – Ők ketten ugye a túlélők? – A többiek mind meghaltak. Az orvos megint csak sóhajtott, és az ágyban fekvő szerencsétlenre nézett. MÁR MEGINT ezek a hangok! Régóta hallja őket, de képtelen válaszolni nekik. Néha már-már úgy érezte, sikerül, de túlságosan fáradt volt. Fáradt volt mindenhez. Néha emberek vették körül, megpróbálták ki-
nyitni a száját, és ha ment, ragacsos valamit öntöttek bele. Nem volt jó, de nyelnie kellett. Hol van most? Mi történt vele? És miért nem jár az agya? Hiába próbált gondolkodni, gondolatai minduntalan szertefoszlottak, akár a köd. Már arra sem emlékezett, kicsoda is ő voltaképpen. Olykor megjelent gondolataiban egy-egy arc, de eltűnt, mielőtt még felismerhette, azonosíthatta volna. Lehet, hogy értesítenek… valakit… De mégsem, űzte el magától a gondolatot. Egy nap idegen hangot hallott. Tiszteletet parancsoló volt. Nem értette, mit mondanak, szavaik légüres térben keringtek körülötte. Néha mégis sikerült elkapnia egy-egy szófoszlányt, hogy azután rögtön elfelejtse. De ez az új hang valahogy tisztábban csengett. Mintha most jobban értené, bár elég furcsa nyelvet beszéltek. A férfi nem megfelelő kezelést emlegetett, és hogy szükség lenne… mire is? Nem értette. Hogy rossz az étel, hogy a betegek ettől soha nem gyógyulnak meg. Persze, persze, mondta a másik, ez csak egy vidéki kórház stb., stb.… Később felfigyelt arra, hogy jobban érzi magát. Talán a jobb étel miatt? Szemhéja már nem nehezedett ólomsúllyal szemére, a kezét is fel tudta emelni. De mégis olyan furcsa volt. Mintha hiányozna róla valami. Hirtelen emlékezni kezdett, bár csak halvá-
nyan. Emlékei érzelmek voltak, félelem és aggodalom valakiért, akit nagyon szeret, és valaki más iránt, akit értesítenie kell. Melegség töltötte el a szívét, ha erre a kicsi, kicsi valakire gondolt… A szemhéja… Valaki felkiáltott a közelében. – Hívják azonnal a doktort! Kinyitotta a szemét! Némi felfordulás támadt körülötte, majd valaki megszólalt mellette. – Hallasz engem? Hallasz engem? Idegesítette a hang közelsége. – Hallasz engem? Megpróbálta ismét kinyitni a szemét, de hiába. Megpróbálta mozgatni a kezét, de hiába. – Nézzék, mozognak az ajkai! Mondani akar valamit! – Nővér! Hozzon valami erőset! Egy kis pálinkát! Égett a szája, de mégis jó érzés volt. Kellemes emlékeket ébresztett benne. Aztán elrántotta a fejét, valamiképp tudta, hogy nem ihat ilyesmit. Néhány csepp mégis lejutott a torkába. Köhögni kezdett. Levegő után kapkodott, majd lassan magához tért. Most már nem esett nehezére kinyitni a szemét. Komor, szürke mennyezet. Már látta egyszerkétszer. Ezek szerint nem ez az első alkalom, hogy magához tér. Körülötte arcok, amint fölébe hajolnak. Valamennyien ismeretlenek. Tekintete meg-
állt egy szigorú, de barátságos női arcon. Érezte, hogy az asszony rokonszenvez vele. Ő is, akárcsak a többi asszony az ágya körül, ápolónői ruhát viselt. Talán diakonisszák? Megpróbált mondani valamit, de először csak rekedtes hörgést sikerült kipréselnie magából, majd némi biztatás után megkérdezte. – Hol… hol vagyok? – Thistedben, Dániában – válaszolta a diakonissza. – Norvég vagy? A férfi elgondolkodott a kérdésen. – Azt hiszem. – Hát norvég! De azt a másikat képtelenség megérteni. Milyen másikat?, szerette volna megkérdezni, de addigra teljesen kimerült. Már azt sem érezte, amikor rázni kezdték, remélve, hogy így magához tudják téríteni. Jó néhány nap telt el, mire ismét képes volt kinyitni a szemét. A szigorú tekintetű diakonissza többször is bement hozzá, hogy szóra bírja, de képtelen volt megszólalni. Ám egyik reggel, amikor a diakonissza bement hozzá, megkérdezte tőle. – Ki… ki az a… másik? – Milyen másik? – kérdezte az asszony. De erre már nem tudott felelni. Képek tolultak fel benne. Ismét félni kezdett, aggódott valakiért, akit a karjában tartott, valakiért, akiről azt hitte, hogy meghal. Neki pedig meg kel-
lett volna védenie. Aztán a hideg, a szomjúság… Rettenetes hideg volt… Újabb emlék. Víz, víz mindenütt, jeges, sós víz. Hogy mennyire gyűlölte, mert félt, hogy elveszi tőle, ami neki a legdrágább. Ám a gyűlöletnél is erősebb volt egy másik érzés, a féltés. Féltette azt a valakit, akit a karjai közt tartott. – Belinda! – mondta hangosan. A diakonissza máris mellette termett. – Mit mondtál? – Belinda. Belindának hívják. – Kicsodát? – A feleségemet. Akit a karjaimban tartottam. Bárhol is legyen, nekem meg kell… A férfi hirtelen nyugtalan lett. Ápolója tudta, hogy ez nem tesz jót neki. – Nyugalom, nyugalom – mondta, és megpróbálta ágyban tartani. – Ki az a másik? Beszéltek valakiről – suttogta a férfi, akit lassan megint elhagyott az ereje, és rettegve érezte, hogy nemsokára ismét öntudatlanságba merül. A diakonissza leült az ágya mellé, és igyekezett eszméletén tartani. – Figyelj rám, fiatalember… Bár a férfi nem volt különösebben fiatal, az asszony szavai valahogy megnyugtatták. – Egy kis csónakban érkeztél ide. Egy lélek-
vesztőben. Az egyik halászhajó fedezett fel, amint a part felé sodródtál. Négyen voltak a csónakban. Ketten megfagytak, de te és a feleséged, amennyiben tényleg ő az, túléltétek. – A karomban tartottam? – Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy az asszony is itt van a kórházban. Szegénynek teljesen elborult az elméje. Nem is csoda azok után, amin keresztül kellett mennetek. – Látnom kell! – jelentette ki határozottan a férfi. A diakonissza tétovázott. – Megpróbálom elintézni. De ne várj túl sokat a találkozástól. Lehet, hogy mégiscsak egy másik asszony, vagy elborzaszt az állapota. A férfi lelkesen bólogatott. A szíve majd kiugrott a helyéből, képtelen volt lecsillapodni, pedig tudta, hogy nem tesz jót neki az izgalom. A nővér szétnézett a teremben. A férfi csak most döbbent rá, hogy nincs egyedül, mások is fekszenek körülötte. Ahogy körbefordította a fejét, rengeteg ágyat látott, szürkés-piszkos ágyneműben férfiak feküdtek, többségük öntudatlan öreg. Voltak azonban néhányan, akik fáradtan bámultak az ő ágya felé. Közben valaki egyfolytában nyöszörgött a terem egyik sarkában. Kellemetlen, savanyú szag terjengett a levegőben, amit még a fertőtlenítőszerek sem bírtak elnyomni. Most már értette, min tűnődik a diakonissza. Hogyan hozhatna be ide egy nőt? A férfi nem
hagyhatta el ágyát, viszont rettenetesen szerette volna látni az asszonyt. Végül beleegyezően bólintott, bár hozzáfűzte, hogy azért előbb beszél még az orvossal is. A férfi agyában lassan derengeni kezdett, hogy ki is lehet ő. Viljar Lind, a Jéghegyek Népéből. Az az apró lény pedig, aki után annyira vágyakozik, a fia, Henning. Egyre jobban látta az összefüggéseket. Eltűnődött, vajon mióta fekhet itt. Valami azt súgta neki, hogy már nagyon régóta. Kezével megérintette az állát, és döbbenten tapasztalta, hogy hosszú szakállt eresztett, ő, aki mindig simára borotválta az arcát. Ám még valamit érzett. Kezével, mellyel állát simogatta, volt valami furcsa. Sokáig nem merte alaposabban megvizsgálni, mi lehet a baj. Végül mégis rászánta magát. A látvány porig sújtotta. Majdnem minden ujja hiányzott. Kezét óvatosan a gyapjútakaró alá rejtette. Kezdett türelmetlen lenni. Vajon mikor jöhetnek? Fáradt volt, aludni szeretett volna végre, de nem bírt. Várt. És mi lesz, ha mégsem Belinda az a nő? Istenem, mi lesz, ha meghalt? Nem. Az teljességgel lehetetlen. Ennyi szenvedés után élnie kell! És ha nem ismeri fel? Hiszen azóta annyira lesoványodott. Valósággal csont és bőr. Ráadásul szakállt is eresztett. Keresztelő Szent János nézhetett ki így, amikor a sivatagban élt és sáskával táp-
lálkozott. Pedig mennyire szeretett volna tetszeni Belindának! Mintha most találkoznának először életükben. És ha mégsem ő? Megpróbált visszaemlékezni, kik ültek még velük a csónakban. Az elején hatan voltak még. Ketten eltűntek, de ki lehetett vajon az a kettő, aki ott maradt velük még egy ideig? A hidegen, az éhségen és azon kívül, hogy végig karjában tartotta az eszméletlen Belindát, nem emlékezett semmire. Kinyílt az ajtó. A diakonissza lépett be. Egy nőt támogatott. – Belinda! – szeretett volna felkiáltani, de alig jött ki hang a torkán. – Itt van a feleséged – mondta a diakonissza, és az ágyhoz vezette a szerencsétlen asszonyt, akinek megjelenése nagy feltűnést keltett a teremben. – Itt a férjed, nézd csak! Az asszony eleinte kérdőn, sőt riadtan nézett Viljarra, majd lassan, lassan mintha töprengeni kezdett volna. Mint aki nem tudja eldönteni, hová is tegye magában ezt az arcot. Kórházi ruhát viselt, sovány volt és nyúzott. Viljar azonban még soha nem látta ilyen szépnek. Számára Belinda a világ legszebb asszonya volt mindig is, bár a kívülállók bizonyára teljesen átlagosnak mondták volna. Viljar még most is szerelmes volt feleségébe. Nem tudta, hogyan bizonyítsa
érzelmeit az asszonynak. Átölelni nem merte, mert félt, hogy csonka kezével megrémiszti Belindát. Milyen félve, szinte rettegve áll ott! Mennyire zavart a tekintete! Könnybe lábadt a szeme, ahogy ránézett. Az asszony váratlanul megszólalt. Viljar döbbenten hallgatta. Ő ugyanis értette a mások számára értelmetlennek tűnő mondatokat. A diakonisszához fordult. – Nagyon régen hallottam így beszélni. A fiunkhoz beszélt így mindig, amikor az még kisbaba volt. A nővér nem felelt. Őt is megrázta a jelenet. Azt hitte, hogy a fiuk is velük volt a csónakban, és Belinda azért zavarodott meg, mert gyermeke a tengerbe veszett. – Belinda, felismersz engem? – kérdezte félve Viljar. – Viljar vagyok, a férjed! Az asszony szeme mintha felcsillant volna egy pillanatra, de aztán ismét üressé vált. A férfi végtelenül elszomorodott. Pedig menynyi mindent szeretett volna elmondani neki! A Belindával való találkozás annyira kimerítette, hogy ismét elvesztette az eszméletét, hiába küzdött ellene. BELINDA azonban mellette maradt. Leült az ágy szélére, és beszélni kezdett hozzá, mintha Viljar kisbaba lenne. A diakonissza érdeklődéssel figyelte. Belinda
minden mozdulata, arckifejezése arról árulkodott, hogy nem tudja, ki fekszik előtte, csupán ápolni, támogatni akarja, mert segítségre szorul. Számára férje most olyan volt, mint egy csecsemő. Valaki, aki megérti gügyögő beszédét. A diakonissza szerette volna tudni, mi járhat az aszszony fejében. Látszott rajta, hogy már nem fél a férjétől, sőt. Mégsem képes rendezni a vele kapcsolatos gondolatait. Szerencsétlen asszony! Teljesen megzavarodott. A diakonissza megpróbálta visszavinni Belindát a női osztályra, ám az asszony belekapaszkodott az ágy rácsába. Kétségbeesett, hogy meg akarják fosztani attól az embertől, akivel törődhetne. A diakonissza meggondolta magát. – Segítenél nekem megborotválni és levágni a haját? Furcsa módon Belinda, aki eddig semmit nem akart megérteni, most egyszerre mindent értett. A diakonissza behozott mindent, amire szükségük lehet. Belinda olyan gyengéden bánt Viljarral, ahogy csak bírt. Szemében új, eddig ismeretlen fény gyúlt. Érdekelte, amit csinál. Előbb-utóbb magadhoz térsz majd, gondolta a nővér. Meg is ígérte Belindának, hogy másnap is segíthet a férfi ellátásában. Amikor másnap belépett a kórterembe, Belinda már az ágy szélén ült és etette Viljart. A férfi már nem volt teljesen öntudatlan, de még nem is tért
egészen magához. A többi férfit felzaklatta az asszony jelenléte, ám Belinda nem látott és nem hallott semmit, csak Viljart figyelte. A diakonissza értesítette az orvost a fejleményekről. – Most végre elhagyhatják a kórházat. Az aszszony úgyis gyógyíthatatlan, de arra képes, hogy ápolja férjét, aki lassacskán felépül majd. Utána pedig képes lesz gondoskodni az asszonyról. – De hát nincs hova menniük! – Hvidemoséból az öreg Jepsen eddig azért nem fekhetett be, mert nem volt helyünk. Mi lenne, ha helyet cserélnének? – De hát Jepsen háza csak egy nyomorúságos kis kunyhó! A diakonissza lassan beadta a derekát, és mivel annyira szívén viselte a pár sorsát, maga gondoskodott arról, hogy élelmet és tüzelőt vigyenek magukkal, legalább annyit, amennyi kis időre elég lesz nekik. Amikor Viljart bevitték a kórházba, nyakában tarsoly lógott. A diakonissza megőrizte és most odaadta neki. – Isten óvjon benneteket – mondta a félig kábult férfinak, és az asszonynak, aki végtelenül boldog volt, hogy ezentúl egyedül ápolhatja; A kocsi végigzötyögött velük a Jepsen kunyhójáig vezető úton.
BELINDA MAGÁRA MARADT az ápoltjával. Zavarban volt. Szeretett volna mindent a legtökéletesebben csinálni, de még magát sem tudta tisztességesen ellátni egyedül, nemhogy még egy másikat, egy súlyos beteget. Bár nem tudta, ki ez a férfi, csak azt, hogy ismeri valahonnan, mégis égett a vágytól, hogy gondoskodhasson róla. Jepsen háza valóban nyomorúságos volt, tele bűzlő ruhadarabokkal, romlott étellel, egerekkel és bolhákkal. Belindának azonban csak egy dolog járt a fejében, hogy “gyermekének” legjobbat nyújtsa. Eszébe sem jutott, hogy rendet csináljon, de Viljart ellátta, akár egy herceget. A férfi már nem volt annyira kábult, de azon kívül, hogy elfogadja az asszony gondoskodását, képtelen volt bármire is. Viljar sejtette, hogy nem csupán a csónakban töltött hosszas fagyoskodás miatt van ilyen rossz állapotban. Tudta, hogy nagyon beteg. Halvány emlékei voltak a kórházban töltött első napokról, amikor mellében szúró fájdalmat érzett, és állandóan köhögött. A nehezén ugyan már túl van, de ha lélegzett vagy mozdult egyet, érezte, hogy maradt valami a tüdejében. Amikor Belinda egyszer nem volt mellette, köhögési rohamot kapott, s torkából vér buggyant fel. Belindának egy szót sem szólt erről, mivel tisztában volt azzal, hogy az aszszony nem tudna mit kezdeni a súlyos betegséggel. Viljar félt. Megrettent attól, mi lesz Belindával,
ha ő már nincs mellette. Haza kell jutniuk, mégpedig minél előbb! És ő itt fekszik teljesen magatehetetlenül! A diakonissza fejében is ilyesmi járt. Meghatódott, akárhányszor csak a szegény párra gondolt. De a kórházban sok beteggel kellett foglalkoznia, nem volt egyetlen szabad órája sem. Mindenesetre legalább gondolatban velük volt. Jepsen nem jött vissza a házba. A kórházba szállítás annyira megviselte, hogy hamarosan meghalt. Bár Belindát és Viljart senki nem akarta kitenni a házból, számukra mégis rossz érzés volt, hogy más házában kell lenniük. Egy nap Viljar végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ismét beszéljen. Utoljára a kórházban volt képes erre. – Belinda – suttogta rekedten. Az asszony kikerekedett szemekkel bámult rá, majd csendre intette. – Belinda, levelet kell írnod, haza. Ám felesége csak bámult rá. Szemlátomást nem értette, mit akar tőle Viljar. – Én nem tudok most írni… Belinda. És később sem fogok tudni. Nincs mivel megfognom a tollat. Írnunk kell a kisfiúnknak, Henningnek. Tudnia kell, hogy élünk. Belinda csak a fejét rázta. Láthatólag nem tetszett neki, amiről a férfi beszél. – Kedvesem, hát nem emlékszel Henningre? Belinda emlékezett, csak éppen nem úgy,
ahogy Viljar képzelte. – Henning nem tud olvasni. Túl kicsi – mondta az asszony. Ez volt az első értelmes mondat, amit Viljar a gyermeki gügyögéseken kívül hallott a feleségétől. – Hiszen Henning már tizenegy éves. Az asszony megrettent. – Nem, nem – suttogta. – Ilyet nem mondhatsz. Még csak csecsemő. Viljar behunyta a szemét. – És ki vagyok én, Belinda? – kérdezte remegve. – Egy kisgyerek. – Ez nem igaz. Én vagyok Henning apja, te pedig az anyja. Miért teszel úgy, mintha nem így lenne? Félsz valamitől, Belinda? Az asszony nem felelt. – Hát akkor írj Sagának – mondta fáradtan Viljar. – Sagának? De hát kicsoda az a Saga? Istenem, gondolta a férfi, mert már alig bírt megszólalni. Hogy magyarázhatná el neki? – Kedvesem, miért ne írhatnál levelet anélkül, hogy ennyit kérdezősködnél? Az asszony bután meredt rá. – Nincs papírom. Viljar tudta, hogy nem haragudhat rá, hiszen nem tehet arról, hogy ilyen állapotban van. Mégis megpróbált rákiáltani, hogy szerezzen papírt, ha nincs, de iszonyatos köhögési roham akadályozta
meg ebben. Attól kezdve csak foszlányokban emlékezett az eseményekre. Látta Belinda elszörnyedt arcát, a véres ágyneműt, majd minden elsötétült körülötte. Soha nem jutunk már haza, gondolta még kétségbeesetten. A DIAKONISSZA lelkesen figyelte a papot, aki az imént érkezett a kórházba. – Valóban Norvégiába készül? Valóban? A férfi rámosolygott. Jól ismerték egymást. – Hát ennyire örül annak, hogy megszabadul tőlem egy időre? – Nem, dehogy. Csak meg szeretném kérni valamire. Egy egészen különleges dologra… – Kedves nővér, hisz tudja, hogy szívesen teljesítem a kérését, bármi legyen is az. A diakonissza a kezét tördelte. – Csakhogy nem holmi apróságról van szó. Régóta nyomja már a lelkemet, és most már egyre kevésbé viselem el. – Mondja csak ki bátran, mi nyomasztja ennyire. A diakonissza erre elmesélte a norvég pár történetét, akiket kiengedtek a kórházból, és most magukra hagyva élnek a város szélén. Jó lenne, ha magukkal tudná vinni őket. Van egy kis pénzük is, ami elegendő lenne az útra. A pap arca gondterheltté vált. Nem efféle kérésre várt, de aki Á-t mond, mondjon B-t is.
Fredrikshavnból hajóval megy Christianiába, de az út elején kocsival kell mennie, és két beteg ember… azután a hajó fedélzetén! Még rosszabb lesz. Ezenkívül arról is gondoskodnia kell majd, hogy a szerencsétlenek hazakerüljenek. Ezzel összeomlana előre kidolgozott útiterve. – Természetesem magammal viszem őket, nővér – sóhajtotta megadóan. A PAP ELSZÖRNYEDVE jött ki az öreg Jepsen házából. Velük keljen át a tengeren? Egy haldokló tüdőbeteggel és egy őrült asszonnyal? Mit szólnak majd az utasok? Meg a kapitány? Viszont a szavát adta, ezenkívül komolyan vette a hivatását, és a christianiai utat vezeklésnek tekintette. Nem csekély időbe telt, mire a kocsival keresztülvergődtek Jylland mezőin. Viljar ugyan magához tért a rohama óta, de annyira gyenge volt, hogy beszélni sem tudott. Még a suttogás is nehezére esett. Szerencsére fölfogta, amit a barátságos pap mondott neki. Szívét végre boldogság töltötte el. Föladta, hogy Belindát rábírja a levélírásra. Henningről sem akart vele beszélni, bár az utóbbi időben az asszony mintha értelmesebbnek tűnt volna. Belinda semmit sem fogott fel az egész utazásból. Számára Viljaron kívül semmi másból nem állt a világ. Rögeszmésen gondoskodott a férfiról,
akit továbbra is csecsemőnek hitt. Egy tavaszi estén végre Fredrikshavnba értek. A hajó útra készen állt, már csak a másnap reggelt várták. A tengerparton azonban váratlan esemény zavarta meg őket. Amikor fel akartak szállni, Belinda sikoltozni kezdett. – Soha! Soha többé az életben! Emberek gyűltek köréj ük. Viljar tökéletesen megértette a feleségét, ő is rettegett a víztől, de tudta, ez az egyetlen esélyük, hogy hazajussanak. Szívesen elmondta volna Belindának, hogy tavasszal már nem olyan hideg és nem olyan viharos a tenger, de tüdeje ismét felmondta a szolgálatot. Csalódottan feküdt a hordágyon. Soha, soha nem érünk haza.
4. fejezet ULVAR A HÁRSFALIGETI HÁZ előszobájából az emeletre vezető lépcső korlátjánál kuporgott. Egy idegen férfi üldögélt az előszobában. Ulvarnak egyáltalán nem tetszett. Valójában a szobájában kellett volna aludnia, de nem akart. És Ulvar mindig úgy cselekedett, ahogy neki éppen tetszett. Ez a buta férfi most Malinnal és Henninggel beszélget. Henning mintha félt volna valamitől. Ulvar nem értette, hogy miről van szó, csak azt tudta, hogy a férfi egyáltalán nem tetszik neki. – Nem viheti el a tehenünket – mondta Malin a férfinak. Ezt már Ulvar is értette. Malin ezek után még egy csomó furcsa dolgot is mondott: “Rokonom, Viljar ki tudja majd fizetni önnek. Fia csak azért nem férhet hozzá a pénzhez, mert apját még nem nyilvánították halottá. Értse már meg, hogy Henning nem férhet hozzá, amíg apját nem nyilvánítják halottá, és nem lesz nagykorú.” A férfi erre azt felelte, hogy ő nem várhat addig, és egyébként is… azután valami furcsát mondott, valami olyasmit, hogy “kisajátítani”, amit Ulvar egyáltalán nem értett. Buta, buta bácsi! Nem szeretlek, megfojtani, megfojtani… Úgy, mint akkor… buta bácsi, csúnya bácsi,
gyúljon fény, hogy fájjon a szemed. Hurrá! De most nem sikerült. Bepisilt a pelenkájába, de nem baj. Szeretett bepisilni, mert Malin ilyenkor mindig dühös lett, mert ki kellett cserélni a pelenkáját. Buta, buta, buta bácsi! Most kimegy az istállóba, hogy elvigye a tehenet. Malin sír, Henning megfogja a kezét és azt mondja a bácsinak, hogy nem teheti meg, de az csak megy. A FÉRFI a szomszédjuk volt, aki vett egy darab földet Hársfaliget mellett. De nem elégedett meg ennyivel. Azon volt, hogy Henning földjét is megszerezze. Most végre volt némi esélye, hiszen Viljar már jó ideje távol volt. Azt állította, hogy Viljar tartozott neki. Henning nem kételkedett állításában. Most csak a tehenet viszi el, mert nagy szüksége van rá. Utána majd jön a többi… Megtorpant. Az istálló ajtajában egy fiúcska állt. – Mit csinálsz idekint ilyen későn, te gyerek? És hálóingben! Mész innen, de rögtön! A kisfiú csak nézett rá. A férfi utánakapott az egykét évesnél nem idősebb gyereknek. Ez a lány nem vigyáz a neveltjeire. A kisfiú kitért előle, majd a ház felé szaladt. Sikerült megrémiszteni a kisnyulat, mulatott a férfi, miközben kinyitotta az istállóba vezető kaput. Fenyegető morgás ütötte meg a fülét. Ijedten fordult hátra, és attól, amit látott, rémületében
földbe gyökerezett a lába. Három hatalmas kutya állt mögötte fenyegetőn. Szemük borostyánsárgán csillogott. Lehet, hogy nem is kutyák, hanem farkasok! Igen, farkasok! De hát hogy kerülnek ide, a járás leglakottabb részére? Ennél tovább nem gondolkodhatott, a három farkas ugyanis szemmel láthatóan nem tréfált. Látszott rajtuk, hogy elszánták magukat az ugrásra. A ház felé, vagy az istállóba hiába futott volna, mert a farkasok elzárták az útját. Egyetlen lehetősége a menekülésre az öreg hársak közt kínálkozott. Megpróbált kiabálni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Rohant, rohant hazafelé, nyomában a lihegő állatokkal. Az ő korában már nem tesz jót az efféle rohangálás! A gazdaságban a házvezetőnője végzett minden nehéz munkát, ő nem ereszkedhetett ilyen mélyre. Ő csak az üzlettel foglalkozott, hiszen elsősorban magával kellett törődnie. Mindez eszébe jutott, miközben halálos félelemben bukdácsolt a mezőn keresztül. Már majdnem otthon volt. Mégiscsak jó futó, hogy meg tudott menekülni a vadállatok elől. A farkasok. Vajon honnan kerülhettek ide? Talán az éhség hajtotta őket ide a vadonból, egészen a város széléig… Éhesek… Éhesek! Uram segíts! A félelem egyre jobban hatalmába kerítette, gyorsabban futott, mint életében bármikor. Először a mellkasában érezte a szúrást, utána a
szíve körül is, majd hasogatni kezdett a tarkója, végül levegőt is alig kapott. A szájában vér és vas kellemetlen ízét érezte. Halálosan fáradt volt. Már csak az élniakarás ösztönözte a futásra. Elérte a lépcsőt. Már majdnem mind a négy lépcsőn felment. Házvezetőnője ott állt az ajtóban. – Hát mi van az úrral? Úgy fut, mint akit az ördög kerget! – Farkasok! Farkasok! – suttogta, majd eldőlt a lépcsőn. – Micsoda? Farkasok? Megbolondult az úr? A férfi lassan felemelte a fejét, és az udvar felé fordult. Mellkasában elviselhetetlenné vált a fájdalom, aztán ráborult a megszabadító sötét. – De uram, mit csinál? Uram! Csak nem akar meghalni? Az asszony felemelte a fejét. – Meghalt. Uram Jézus, mit tegyek? Mi lesz most velem? – ELSZALADT – mondta meglepődve Henning, Ott állt az ablaknál, bár nem sok kedve volt ahhoz, hogy végignézze a tehén elvonszolását. – Ott rohan a régi hársfák között… és Malin… a tehén nincs nála, de… – Mi van? – kérdezte türelmetlenül Malin, mert Henning hangja remegni kezdett. – Eltűnt, de mintha… három hatalmas kutya, vagy farkas lenne a nyomában. Nem, csak a fák árnyékait láthattam. Bár úgy futott, mintha az élei-
éért futna. – Lehet, hogy megfájdult a hasa. Henning kétkedve nézett a férfi után. – Nem tudom, mi volt az mögötte… nem volt elég időm ahhoz, hogy alaposan megnézzem. – Fogalmam sincs, mi lehetett az, de semmi esetre sem farkasok. Biztos a fák árnyéka tévesztett meg. Nem tudta mire vélni a dolgot. A fák lombja mindent eltakart előle. – Ezzel kaptunk ugyan néhány nap haladékot. Ám nem kételkedem abban, hogy a férfi néhány nap múlva ismét bekopogtat hozzánk. – Egyébként nem hiszem, hogy tartoznánk neki. Apám soha nem kért kölcsön. Talán jobb lesz, ha elmegyünk a rendőrbiztoshoz, és megkérdezzük, mitévők legyünk. Malin nem nagyon bízott a hatóságok segítségében. Új szomszédjuk igen befolyásos ember volt. Egy ideig még álldogált odalenn, majd felment, hogy megnézze a fiúkat. Ulvar akkor surrant vissza az ágyba, amikor Malin éppen kinyitotta szobájuk ajtaját. Malin minden szó nélkül felemelte a dunnáját és megfogta a fiúcska lábát. Jéghideg volt. – De Ulvar, hol jártál? És már megint tiszta pisi vagy! Miért nem szólsz soha, ha kell? Malin úgy érezte, ezzel betelt a pohár. Nehezére esett e fárasztó nap végén még egyszer tisztába rakni a komisz fiút.
Marco pedig nyugodtan feküdt ágyában, és titokzatos mosolyával az arcán figyelte az eseményeket. Ulvar egyszer csak nevetni kezdett, rekedten és vadul, hogy Malinnak futkosott a hátán a hideg. AZ ÁRNYAK VÖLGYE… Miért jutott most ez eszébe? Talán a Bibliában olvasta valamikor? Fáradt teste még mindig küzdött a halállal, maga is jól tudta ezt. Körülötte ködös volt minden, hallotta szívének fáradt dobbanását. Nehezen, zihálva lélegzett. Ha ezt is túlélem… Nem, ezt már nem bírom ki. Haza kell mennem! Ki kell bírnom! Valami ringat… talán Kháron ladikján utazom… nem, nem. Ez másik hajó. Ez hazavisz. De hol van Belinda? Azt hiszem, ő is a hajón van. Mi lett volna velünk a kedves pap nélkül? Hallottam Belinda sikolyát a kikötőben. Nem akart felszállni a fedélzetre. Többre nem is emlékszem. Csak a köhögésre, ami a végtelenségig kifáraszt. A köd… már megint a köd… nem akarom, hogy beborítson… csak a sötétség, az örök sötétség. Henning! Kicsi fiam! Nem is tudod, hogy életben va-
gyunk. Hol van Belinda, tudom, hogy… nem… bírja nélkülem… HANG SZÓLT A KÖDBŐL. Viljar! Milyen barátságos hang! Talán már meghaltam? Viljar! Ki kell bírnod! Nem veszíthetnek el téged! Ez a hang! Milyen ismerős! De nem, az nem lehet, hiszen akkor már én is meghaltam! Nem, Viljar! Még nem haltál meg. Még nem. Harcolnod kell ellene! Miattuk! Nagyapa! Nagyapa! Heike az, aki már tizenöt éve halott. Hogy kerülhet mégis ide? Itt ül mellettem. Érzem. Kezével a homlokomat simogatja. A halállal harcolsz most, Viljar. Próbálj meg visszajutni Hársfaligetbe! Ha otthon vagy már, mondd meg, hogy keressenek elő neked a kincsből egy elixírt. Egy zöld üvegcsében van, legalul, a jobb oldali sorban. Az talán segít majd rajtad. Csak addig kell kibírnod valahogy. Gondolj Henningre és Belindára! – Belinda? Ő is itt van? Igen, itt van a hajón. Altatót kapott. Van egy orvos is a fedélzeten. De érted semmit sem tehet. Minden csak rajtad áll. – Elhagyott minden erőm. Szükség esetén az ember képes még a kiszáradt
forrásból is erőt meríteni. Ha pedig életben maradsz, soha ne engedd Ulvart a kincs közelébe. – Ulvar? Nem ismerem. Ha hazaérsz, megtudod, ki ő. Most ne törődj semmivel, csak szedd össze magad! – Nagyapa, a Jéghegyek Népének szellemei soha nem jelennek meg egy átlagos, halandó családtag előtt. Te most mégis itt ülsz mellettem. Igen. Mert a fiadnak szüksége van rád. Ő pedig rendkívül fontos a Jéghegyek Népe számára. Ezért vagyok itt. – Értem. Igyekszem összeszedni magam. Ismét beburkolta köd, tüdeje már alig működött. Viljar észrevette, hogy egyedül van. Nagyapa eltűnt. Már nem akart meghalni. Hiszen annyi boldog év várhat még rá, Belindával és a kisfiával. Felesége pedig teljesen tőle függ. Nem hagyhat magára egy megzavarodott asszonyt. Csak a tüdeje fáradt nagyon. Végre sikerült levegőt vennie. Bárcsak még egyszer sikerülne… MALIN EIKEBYBEN JÁRT. Kicsit tovább is időzött odaát, mint tervezte, de jólesett végre kikapcsolódnia. A szomszéd váratlan halála felkavarta a környéket. A szíve mondta fel a szolgálatot. Teljesen váratlanul. Ha az embernek fontosabbá válik az evés, mint a mozgás, akkor nem szabad csodálkoznia azon, hogy ekkora rohanást nem visel el. Már egy hónapja is van, hogy eltemették a
szomszédot és azóta senki nem kérte rajtuk számon a tartozásukat. Malin így lassan hinni kezdett Viljar ártatlanságában a kölcsönt illetően. Csak azt nem értette, miért vetemedett szomszédjuk ekkora hazugságra. Malin hazafelé botorkált. Sajnálta Henninget. Ma este minden rászakadt, a házi munka, a gyerekek körüli esti teendők… Megállt egy pillanatra. Valaki követte. Egy pillanatig azt hitte, hogy a szomszédjuk szelleme, aki eljött, hogy bosszút álljon rajta. Úgy tudta, a férfinak nincs örököse. És a házvezetőnő? Azt mondják, az ágya alatt találták meg a férfi papucsát… Erről eszébe jutott, lehet, hogy csak egy udvarló szalad utána. Hiszen fiatal lány, huszonegy éves. Bár nem különösebb szépség, mindig is csinos volt, tiszta, kellemes megjelenésű. A férfi hamar utolérte. A villanegyedben lakott. Nem volt valami jó híre, sok lány fejét elcsavarta már. Malin is felfigyelt rá, hiszen csinos fiúk nem nőnek minden bokorban. De titkos álmai soha nem voltak vele kapcsolatban. Nem is lelkesedett különösebben az efféle hódítókért, de beszélgetni biztos kellemes lesz vele. A férfi persze nem beszélgetni akart vele. Gyorsan elmondta, hogy régóta figyeli Malint, de eddig még soha nem merte megszólítani. Remélte, hogy a lány nem haragszik meg rá az őszinteségért. Malint azonban nem lehetett olyan könnyen el-
csábítani. Egyébként nemrég hallotta ugyanezt az egyik Eikeby-i lánytól, amikor vörös szemmel mesélte kalandját az ifjúval. – Nem, nem veszem zokon – felelte hidegen –, de most sietnem kell. A kisfiúk várnak odahaza. Ma este sokáig maradtak egyedül. Úgyhogy bocsásson meg, de… A fiúnak ez persze nem tetszett, erősen megragadta Malin karját. Nem akart vele durván bánni, de most úgy érezte, rákényszerül. A fiú hirtelen dühös morgásra lett figyelmes, majd a bokorból kiugrott egy hatalmas állat, és rávetette magát. Érezte, amint az állat mancsai a vállára nehezednek és hátralökik. Megrémült, mozdulni sem bírt. Ott feküdt a hátán, rajta a lihegő állat, melynek pofájából elővillantak a hatalmas fogak. Malin sikoltozni kezdett. – Nem! Ó, nem! A kutya, vagy farkas erre elszaladt. A fiú nagy nehezen magához tért. Malin nem tudta abbahagyni a kiabálást, csak földbe gyökerezett lábbal bámult a bokrok mögött eltűnő állat után. Rémülten rohant haza. Eszébe jutottak a farkasok, melyeket Henning látott. És ő akkor még nevetett az egészen. Nem mert benézni a fiúk szobájába. Henning már lefektette őket. Csend volt odabenn, csak azt lehetett hallani, ahogy Henning a konyhában zörög a csészékkel és a kanalakkal.
Úgy érezte, be kell mennie. Odalopakodott Ulvar ágyához. Nagyon sötét volt, így Malin csak annyit látott, hogy ott fekszik az ágyában. Mintha hideg szél lengte volna körül a fiúcskát. Persze az is lehet, hogy csak képzelte az egészet. Légzése nyugodt volt, mint azé, aki mélyen alszik. De nincs benne mégis egy kis nyugtalanság? Már megint képzelődik! Nem, a lábát most mégsem nézi meg! Kisurrant a szobából, elindult a konyha felé. Henning már várta, és kérdően tekintett rá. A fiú azóta megvállasodott. Hamarosan tizennégy éves, szorgalmas, erős fiú, csak tekintete árulta el, hogy fiatal kora ellenére sok mindenen keresztülment. A lányt gyakran bántotta Henning sorsa. Túl nehéz volt a teher, amit kénytelen volt a vállára venni. – Mi van veled, Malin? A lány nem akart hazudozni. Össze kell tartaniuk, hiszen egymáson kívül nem számíthatnak senkire. – Itt járt megint a farkas – suttogta reszketve. – Csak egy. Megmentett egy utálatos férfitól. Henning elsápadt. – Meggyilkolta? – Nem. De a másikat sem támadták meg közvetlenül. A szíve nem bírta a megterhelést. A fiú torka elszorult.
– Ugye, aludtak? – kérdezte félve Henning. – Én lejöttem és a konyhában mosogattam, nem hallottam, mit csinálnak odafenn. – Ó, Henning – suttogta Malin –, mitévők legyünk? AZNAP ÉJJEL nem jött álom a szemükre. Pedig nagy szükségük lett volna a nyugodt alvásra. Ulvar szeme furcsa kíváncsisággal csillogott a reggelinél. Szokatlanul rossz volt. Szép lassan kiöntötte aludttejét az asztalterítőre, rugdosta Henninget az asztal alatt, tejeskásáját kanalával a falhoz kente, és iszonyatosan káromkodott. Sem Henningnek, sem Malinnak nem volt hatalma fölötte, azt csinálta, amihez kedve volt. Csak Marco volt képes rá, hogy különös nyelvükön elmondott néhány szóval megfékezze. Ulvar erre lecsúszott a székéről, és szégyenkezve elbújt az asztal alatt. Henning fáradt volt, nagyon fáradt. Ki kellett mennie a mezőre, de leginkább arra lett volna szüksége, hogy az ágyában kipihenje magát. Ulvar, aki közben felmászott az ablakba, hirtelen felkiáltott. Csak nehogy megint a farkasok jöjjenek, remegett Malin. – Egy kocsi tart errefelé – mondta Henning, barátságosan a fiú vállára téve a kezét. Ulvar azonban kisiklott Henning ölelő karja alól, és tüntetően arrébb húzódott.
Malin felsóhajtott. – Olyan, mint egy… halottaskocsi – állapította meg Henning sápadt arccal. – Miket beszélsz? Marco is csatlakozott Ulvarhoz. A két kisfiú egymás mellett térdelt az ablakban. Malin is melléjük állt. A szérű felől furcsa, hosszú kocsi közeledett. A bakon két férfi és egy nő ült, mögöttük egy koporsószerű láda. Valóságos élményben van részük, vagy csak képzeletük játszik velük? Mindenesetre rossz előjel lett volna, ha valóban halottaskocsi hajt be az udvarba. A kocsi azonban valóságosnak bizonyult. Malin azt javasolta, menjenek ki és tudakolják meg, mit akarnak itt. – Ti csak maradjatok idebenn – mondta az ablakból lekászálódó fiúknak. – Később majd kijöhettek köszönni, de egyelőre maradjatok bent. Előbb megtudjuk, kik is ők valójában. Ulvar elégedetlenül pillantott rá, és megütötte a lány lábát. Malin már rég rájött arra, hogy fölösleges megbüntetnie Ulvart, hiszen olyankor életveszélyesen megvadul. Kik lehetnek a jövevények? Amikor kiértek, a bakról leugrott egy papi ruhába öltözött férfi. Az asszony csendesen ült a bakon, fejét lehajtotta, úgy, hogy arcát nem is lehetett látni. Egész
lénye azt sejtette, nem érdekli, mi zajlik körülötte. A kocsis sem mozdult. Félúton találkoztak a pappal. Henning remegni kezdett. De a fiút nem a pap látványa, hanem az aszszony billentette ki egyensúlyából. Malin nem találta ismerősnek. De hát alig ismert valakit a járásban lakók közül. Aggódva hátranézett, de csak azt látta, hogy a két apróság engedelmesen az ablakhoz nyomja az orrát, és türelmesen vár. Henning tompán felkiáltott, és oda akart rohanni a kocsihoz, de a pap visszatartotta. – Csak nyugodtan, fiam – mondta csendesen. – Te vagy Henning, ugye? A fiú bólintott. Képtelen volt levenni szemét az asszonyról. – Viselkedj nyugodtan, fiam, különben nagy baj okozója lehetsz. Jól látod, az az asszony az anyád. Szegény nagyon beteg… Malinnak elakadt a lélegzete. Ő is igyekezett megnyugtatni Henninget. – Ugye, ön dán? – kérdezte a papot, miközben Henning vállára tette a kezét. – Igen, Thistedből, Dániából jövök. – És mi van Henning apjával? – kérdezte Malin a kocsi felé biccentve. – Nem halott – mondta a pap. Henning láthatóan megkönnyebbült. – De attól tartok, már nem bírja sokáig.
Szegény Henning csak állt és nem moccant. Elképesztő volt az önuralma. – Nyugodt vagyok – biztosította Malint és a papot, miközben patakokban folyt a könny az arcáról. – Odamehetek…? – Igen, de csak óvatosan. Anyádat vigyük be először a házba, csak utána üdvözöld. Apádat a legkisebb megrázkódtatás is sírba viheti. És Henning… készülj fel arra, hogy anyád nem ismer majd fel! – Nem fog felismerni? – Zavart állapotban van a baleset óta. Szegény Henning! Hogy bírja majd ki, hogy ne boruljon szülei nyakába, és ne sírja ki magát alaposan ölelő karjukban? A kocsis lesegítette Belindát a bakról. Malin döbbenten állapította meg, milyen zavaros az aszszony tekintete. Egykor szép arcán látszott, hogy korán megöregedett. – Várj még, Henning – súgta oda a fiúnak a pap. – Vigyük csak be a házba! Apádnak nagyobb törődésre van most szüksége. Anyád egyetlen sikolya apád életébe kerülhet. – Mi a baja Henning apjának? – kérdezte Malin. – Tuberkulózis. Ráadásul az utolsó stádiumban. Kész csoda, hogy idáig kibírta. – Köszönjük a segítségét. Malin remegett az izgalomtól. Henning elrejtőzött a ház sarkában, amíg a lány és a pap bevezette
édesanyját. A lépcső közepén Belinda megtorpant és mondani akart valamit, mire a pap gyorsan odalépett hozzá nyugtatgatni kezdte. – Őt is behozzuk majd. Malin látta, hogy az asszony sírni kezd. Viljar és Belinda tehát él! De vajon milyen élet vár rájuk? – Tulajdonképpen diakonissza vagyok – mondta a papnak Malin, miközben kinyitotta előttük az ajtót. – Ó, hát maga is? – kérdezte örömteli hangon a pap. – Egy másik diakonissza mentette meg e két szerencsétlen ember életét… Uramisten! Mintha egy kisördögöt láttam volna! A fiúcskák visszaszaladtak a konyhába. Malin, a pap és Belinda bement a szobába. Az asszony léptei láthatóan elbizonytalanodtak. Tekintetét tanácstalanul járatta végig a falakon. Nyöszörögni kezdett. – Azt hiszem, kezdi felismerni régi otthonát – suttogta a pap. Leültették egy székbe. – Henning bejöhet most, hogy már egyedül van? – Igen, igen. Addig majd a kocsis vigyáz az apjára. Belinda csodálkozva nézett körül a szobában, ujjai az asztalterítővel babráltak, amikor belépett Henning. A gyermek arca eltorzult a visszafojtott
sírástól. – Anyám – suttogta, és lassan közelebb lépett. Anyja ráemelte üres tekintetét. – Én vagyok az, Henning, anyám! Az asszony szemében lassan, nagyon lassan fény gyúlt, kinyújtotta a kezét és megérintette a fiú kabátkáját. A többiek moccanni sem mertek. Belinda remegve felsóhajtott. Jól látszott megfáradt vonásain, ahogy önmagával küzd, elhiheti-e mindazt, amit szemével lát. Majd óvatosan kitárta a karját, fia pedig ölébe bújt. Addigra már patakokban folyt a könny szegény fiú szeméből. Belinda ringatta fiát, állát a gyermek fejéhez szorította és sírni kezdett. A pap Malinhoz fordult. – Sajnos nem tudhatjuk, mennyit ért meg az egészből – suttogta. – Bár nagy előrelépés az ő állapotában, hogy felismerte a gyerekét. Maradjon velük, én behozom az apát. Malin nyugtalan volt. A konyhaajtóból két kíváncsi szempár követte figyelemmel az eseményeket.
5. fejezet VILJART RÉGI ÁGYÁBA fektették. Malin végre alaposabban szemügyre vehette. Elszörnyedt attól, ami a szeme elé tárult. Meglepte a férfi rossz állapota. Szeme körül mély, sötét karikák, bőre holthalvány. Homlokáról ömlött a veríték, lélegzése teljesen szabálytalan volt Hat-hét éves lehetett, amikor utoljára látta Viljart. Belinda akkor még nem volt a férfi felesége. Már nem nagyon emlékezett az akkori Viljarra, de biztos volt benne, hogy másképp festett. Megkérték Henninget, maradjon az anyjával, amíg megállapítják, apja állapota megengedi-e, hogy kitegyék ekkora megrázkódtatásnak. Belinda elmeállapotáról keveset tudtak, de a pap biztosította őket arról, hogy a fiúnak sohasem lenne képes ártani. A pap odahajolt Viljar ágya fölé. – Fiam – szólalt meg óvatosan. – Fiam, hallasz engem? Hazaérkeztél. Haza, Hársfaligetbe. A férfi nem nyitotta ki a szemét, de száján mintha halvány mosoly jelent volna meg. – Sikerült, kibírtad az utat – dicsérte meg a pap. – És ha már idáig kibírtad, a többi sem lesz nehéz számodra. Malin nem volt ennyire derűlátó. Nem értette, hogyhogy nem veszi észre a pap, hogy már ez is több volt, mint amire egy halandó képes lehet.
Legnagyobb meglepetésére Viljar lassan, nagyon lassan kinyitotta a szemét. Tekintete körbejárt a falakon. Pillantásával a pap szemét kereste, ajkai mozogtak, mintha mondani akarna valamit. – Az elixír, igen! – A hajón sikerült megértetnie velem, hogy van a házban egy gyógyszer, valamilyen erősebb szer, ami javíthat az állapotán. Malin látta, hogy a pap kételkedik Viljar szavaiban. – Nagyon nehéz volt megértenem, hogy mit akar, de annyit sikerült kihámoznom az egészből, hogy egy zöld üvegcsét kell keresnünk, a jobb oldali sorban, a legalsó rekeszben. A lány értetlenül meredt rá. – Ha jól emlékszem, valamiféle kincsről beszélt. – Értem már! Már is szaladok érte! A kincset nem Hársfaligetben őrizték. A házban csak teljesen szokványos gyógyszereket tartottak, amire bármikor szükségük lehet. Saga halála után nem volt kire bízni a ládikát, kivéve persze Ulvart, de ő még apró gyermek volt, és rá egyébként sem hagyták volna, hisz… Malin gyorsan megtalálta a zöld üvegcsét. Kétlette, hogy Viljarnak bármiféle ismerete van a gyógyszerekről. Vajon kitől tudhatta meg, hogy éppen erre a szerre van szüksége? A por beleszáradt az üvegbe, és Malin hiába próbálkozott azzal, hogy egy késsel kikaparja va-
lahogy. Szerencsére a tűzhelyen volt még egy kis meleg víz, így abból csöppentett valamennyit az üvegbe. Amíg a por feloldódott, visszament Viljarhoz. Viljar ráemelte tompa tekintetét. – Saga? – kérdezte rekedten. Malin leült az ágy szélére. – Saga elment közülünk. Engem Malinnak hívnak. Örülök, hogy mindketten hazatértetek. A férfi lehunyta a szemét. Minden egyes kimondott szó iszonyatos fájdalmat okozott neki. – Christer… leánya… – Kérlek, ne izgasd fel magad. Feküdj nyugodtan és pihenj! Hamarosan bejön hozzád majd Henning. Az italod elkészült. – Jó. Heike megkért, hogy… – Viljar nyelve elakadt. Heike? Malin most már mindent értett. Ezek szerint az ősök szellemei megint beavatkoztak a halandók életébe. MIUTÁN Viljart megitatták és pihent egy kicsit, Henning végre bemehetett hozzá. Belindát egy másik szobában fektették le, és mivel rettenetesen fáradt volt, nem tiltakozott semmi ellen. El is aludt, amint a párnára hajtotta fejét. Még mindig nem tudták, sikerült-e kiragadni Belindát saját világából, vagy továbbra is álmai között él. Félő, hogy soha többé nem tudják visszahozni maguk közé.
Henning szomorúan állt apja ágya mellett. Viljar megpróbált felemelkedni, de nehezére esett. Hangját alig lehetett hallani. – Fiam! Milyen nagy lettél! – És ügyes! – dicsekedett Malin. Henning meg sem mert szólalni. Imádott apja idegenné vált számára. Leginkább szánalmat érzett iránta, pedig Viljarnak szeretetre lett volna szüksége. Henning azonban teljesen megbénult, szólni se, moccanni se nem mert. Az ajtónyílásban két kis kíváncsi manó bukkant fel. Nem fértek már a bőrükbe, és igazán sokáig rendesen viselkedtek, amíg magukra voltak hagyva a konyhában. Malin megrettent. De igazán csak akkor ijedt meg, amikor Ulvar felmászott az ágy végébe. Viljar észre is vette. Malin remélni merte, hogy a férfi nem ájul el a látványtól. A pap is nehezen szokott hozzá a kisfiú trollszerű kinézetéhez. Magas járomcsont, sárgán villogó szem, ellenséges tekintet, sűrű, hollófekete haj, mely bozontosán állt szerteszéjjel. Orra lapos volt, fogai aprók és hegyesek. Hogyan kerülhetett ide ez a kis szörnyeteg? Ulvar nem szeretett senkit, ezt Malin is jól tudta. Viszont az is igaz volt, hogy őt és Henninget is megmentette valaki néhányszor. Viljar viselkedése azonban mindenkinek meglepetést okozott. Nézte a kis lényt, amint az ágy támlájára kapaszkodik. Megkérdezte:
– Hát te ki vagy? Viljar tekintetében nyoma sem volt a megrökönyödésnek. Legfeljebb talán csodálkozott egy kicsit. – Ő Ulvar. Saga fia. – Saga? Igen, értem. Meghalt. Igen, most már értem, hogy miért. Kicsi Saga. Marco türelmesen várt az ágy mellett. – Ő pedig Ulvar ikertestvére, Marco. Felemelem, hogy jobban lásd. Malin felemelte a gyönyörű gyereket. – Istenem, mit jelent ez az egész? – suttogta Viljar, és lehunyta a szemét. Malin Ulvarhoz fordult. – Észrevetted, Ulvar? Tetszettél Henning édesapjának. – Mi ebben a különös? Megfeledkeztek arról, mennyire imádtam nagyapámat, Heikét. Malin szívesen felvilágosította volna, mekkora kettejük közt a különbség, de nem tette. Ulvarnak minden jóindulatra szüksége volt, amit csak kaphatott. Viljar elaludt, Henning pedig kijelentette, bent marad vele. Bizonyára lekiismeretfurdalása volt amiatt, hogy képtelen volt apját kellő szeretettel üdvözölni. Malin, karjában Marcóval, elindult kifelé. Ulvar össze-vissza ugrándozott és azzal próbálta elkápráztatni a papot, hogy az új heverőn ugrált. Malin nem bírta ráncba szedni, legalábbis aznap.
Őszintén szólva meglepte Viljar viselkedése. Inkább Ulvarra figyelt fel, nem Marcóra. Ránézett a kisfiúra. Számára Marco a legcsodálatosabb gyerek volt a világon. Minden anya ilyen engedelmes, szófogadó gyermekről álmodik. Megpróbálta Viljar szemével nézni a fiút. Valóságos álom volt ez a gyerek. És Viljarnak feltűnt mindez. Pontosan azt vette észre, ami a kisfiú lényege, hogy álom, hogy nem olyan, mint bármelyik más halandó. Ulvarra ránehezedett a Jéghegyek Népének átka, személyisége összetettebb volt, mint ikertestvéréé. Malin Sagára gondolt. Ha Lucifer is ilyen szép volt, nem csoda, hogy Saga képtelen volt ellenállni! Rádöbbent, hogy nemcsak Ulvar van kitéve a szóbeszédnek, hanem Marco is. Aki ennyire tökéletes, hogyan fogja megtalálni a helyét ebben a gyengeségekkel teli emberi világban? Az Úristen legyen velünk, gondolta Malin. Képesek leszünk egyáltalán felnevelni ezt a két gyereket? Egyre zavarosabb volt körülötte minden. Szerencsére mindennapi teendői kissé elvonták figyelmét az idegesítő gondokról. A béres majd elvégzi Henning feladatait is, ő pedig nekilátott a főzésnek. Milyen kedves ember a pap! Nem is tudta, hogy mondhatnának köszönetet neki. A hálószobában Viljar egy pillanatra kinyitotta
a szemét és meglátta, hogy kisfia szálfaegyenesen ül egy széken az ágya mellett, feszülten, hátha a következő pillanatban szükség lesz rá. Viljar kábultan elmosolyodott. Csonka kezével a fiú karja után tapogatott. Henning felfigyelt a tétova tapogatózásra. Megfogta apja kezét. Viljar most már nyugodtan visszazuhanhatott az öntudatlanságba. SEMMI KÜLÖNÖS nem volt a pap külsején. De ha jobban megismerte az ember, felfedezhette, mennyire értékes személyiség. Már az is sokat elárult jelleméről, hogy az ismeretlen házaspárt felkarolta és visszavezette otthonába. Tisztában volt azzal, hogy valójában mi is a papi hivatás lényege. Malin rokonszenvesnek érezte, és bár ő inkább a maga módján volt vallásos, találkozásuk hatása alatt elhatározta, hogy gyakrabban fog templomba járni. Délben éhesen ültek le az asztalhoz. Malin mást se csinált egész idő alatt, mint hogy Ulvart visszatuszkolta a székébe. A kisfiút teljesen lenyűgözte a kocsis bajusza. De még mielőtt nekiláthattak volna az evésnek, Ulvar kísérletet tett arra, hogy kéngyufával meggyújtsa az asztalt. Még jó, hogy Marco rábeszélésére felhagyott próbálkozásával. Ulvar odaszólt valamit bátyjának, amiből a többiek semmit nem értettek, a fiúcska azonban szemmel láthatóan dühös lett. Szerencsére kettejük közül Marco akarata volt az erősebb.
MALIN EGÉSZ NAP ide-oda futkosott. Hol mindennapos tennivalóival volt elfoglalva, hol a pappal beszélgetett, hol benézett Viljarhoz és egy kis ennivalót vitt neki, hol tisztába tette a fiúkat, vagy összerámolt Ulvar után, aki aznap különösen ördögi hangulatban volt. És a kocsisról is gondoskodnia kellett. A pap úgy döntött, náluk tölti az éjszakát. Malin bátorította fel, bár ez többletmunkát jelentett számára. Amikor végre sikerült lecsillapítania Ulvart, megkérte két vendégét, hogy vegyenek az ételből. Amikor enni kezdett, hirtelen felugrott. Megfeledkeztek Henningről! Egész nap ott ült apja ágya mellett. Egész biztos, hogy rettenetesen éhes. Leszállt az est. Malin lámpással a kezében lépett a szobába. Henning elaludt. Félig ledőlt már a székről, de még mindig apja kezét szorongatta. Malin nem ébresztette fel. Ráér még enni valamit. Ahogy az ajtón kilépett, jól látta, hogy Ulvar párnákkal dobálja a többieket. Szegény fáradt volt, úgyhogy Ulvar most nem számíthatott megértésre. Malin nyakon ragadta, és a következő szavak kíséretében lenyomta a székre. – Most pedig itt maradsz ülve, te kis szerencsétlen! Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Belinda támolygott be a szobába. Malin és pap azon nyomban felugrott, és hely-
lyel kínálták az asztalnál. Még mindig talány volt számukra, megváltozott-e az asszony elmeállapota. Belinda végigsimított a homlokán. Úgy tetszett, a papot felismeri, de a többiektől mintha megijedt volna. – Cúnya boszojka – selypítette Ulvar. Malin remélte, hogy Belinda nem értette meg Ulvar motyogását. Bár érthető volt, hogy az aszszony megjelenése felzaklatta. – Ulvar, ő Henning édesanyja – magyarázta a gyermeknek Malin. A kisfiú utálkozva fintorította el az arcát. – Aludtam? – kérdezte Belinda lehajtott fejjel. Nem mert rájuk nézni. – Igen, egy órácskát. – Nem tudtam, hogy vendégeink vannak. Malin és a pap egymásra nézett. – Hol van Henning? – kérdezte félve. – És hol a férjem? – Bent vannak a hálószobában. Mind a ketten – fűzte hozzá a pap. – Mind a ketten? Mind a ketten – válaszolta az asszony önmagának, majd kérdőn körbenézett, mintha a két dolgot nem tudná összekapcsolni. Pillantása a kezére tévedt, és kétségbeesetten felkiáltott. – Lehetetlen – suttogta. – Lehetetlen, hogy ilyen sovány legyek! – Nagyon beteg voltál, Belinda – mondta barátságosan a pap. – De szerencsére túl vagy a ne-
hezén. – Beteg voltam? Nem is emlékszem rá. – Betegséged ellenére képes voltál ápolni még betegebb férjedet. Sikerült életben tartanod. Belinda körül forgott a világ. Észrevette Ulvart. Hosszasan elnézte, de tekintetében semmi jele nem volt a meglepődésnek. – Nem értek semmit… semmit. – Semmi baj, Belinda. Ülj csak le az asztalhoz és egyél velünk. – Saga? – kérdezte az asszony. – Már nincs köztünk – felelte Malin. – De itt vagyok helyette én. Malin vagyok, Christer leánya. – Persze, Christer… Belinda leült az egyik székre. A többiek szomorúan vették észre, hogy pillantásából még nem tűnt el teljesen a közöny. – Viljar? – kezdte újra a kérdezősködést. – Odabenn alszik az ágyában – felelte a pap. – Henning is vele van. – Henning – suttogta boldogan. Majd hirtelen nyugtalanul kezdett viselkedni. Egyre idegesebben tördelte a kezét. Malin megdöbbenve vette észre, hogy Belinda keze milyen kékes, vékony. Bizonyára az ő keze is alaposan átfagyott a tengeren, csak nem annyira, mint Viljaré. Elképzelte, hogy férje milyen kétségbeesetten védhette a szerencsétlen asszonyt a faggyal, jeges széllel szemben, akár saját egészsége feláldozása árán is. Úgy tűnt, Belinda kérdezni szeretne
valamit. – Ki… ki volt bent nálam az imént? – Senki nem volt odabenn – csodálkozott el Malin. – Úgy véltük, jobb, ha nyugodtan alszol egy ideig. – Pedig volt bent nálam valaki, és azt mondta: itt az ideje, hogy végre használd az eszed is, bolond vénasszony!! Hallucinációk? Hát ennyire rosszul lenne? – Mit mondtál, Belinda? – kérdezte elképedve Malin. – Soha senki nem mondana neked ilyesmit! – Azért furcsa, mert azóta mintha tényleg jobban forogna az agyam… mégis olyan különös az egész. Nem is tudom, hol vagyok. Azt persze tudom, hogy otthon, de mégis olyan furcsa, mintha hiányozna valami. – Erről majd beszélhetünk később, Belinda. De ha valóban szólt hozzád valaki, akkor az csak valamelyik ősünk lehetett. Talán Heike… – Nem, nem ő volt. Őt jól ismertem. Malin eltűnődött. – Kire is voltjellemző az ilyen nagyfokú tiszteletlenség?… Persze! Csakis Sol lehetett! Ő meglehetősen szabadszájú volt. – Nem. Valaki más volt. Úgy értem, élő ember. Malin elszégyellte magát. Belinda nagy nehezen megivott egy pohár tejet. – Kik ezek a gyerekek? – kérdezte illedelmesen. – A tieid, Malin?
A lány nem tudta, mennyi az, amit már bátran elárulhat. De összeszedte magát és megmondta az igazat. – Saga ikrei. – Saga ikrei? – hitetlenkedett az asszony. – De hát… már ilyen… nagyok? – Nagyon sokáig voltál beteg – magyarázta kedvesen Malin. – Jobb, ha magad is megbarátkozol ezzel a gondolattal. Hidd el, sokkal könnyebb lesz. Belinda eltolta magától a villát, amit éppen az előbb emelt fel. – Bemegyek Viljarhoz. – Nem, most nem lenne jó – mondta Malin, és megfogta Belinda kezét. – Viljarnak pihenésre van szüksége. Sokkal gyengébb, mint te. – Éppen ezért van szüksége rám… – Nem – mondta a pap és óvatosan visszatartotta. – Vigyáztál már rá éppen eleget. Most magaddal törődj! – De hát Viljar is annyit törődött velem… Csak nem emlékszik mindenre, amin keresztülmentek? Vagy a hársfaligeti időkre gondolt? – Elmeséljem neked, mi történt abban a két évben, amíg nem voltatok idehaza? Az asszony keze idegesen matatott a villával és a késsel. Malin megkérte az ikreket, menjenek fel a szobájukba, de azok maradni szerettek volna. Semmi kedve nem volt vitatkozni velük, úgyhogy csendre intette őket.
Most még Ulvar is bólogatott, ígérve, hogy békén marad. A pap beszámolt mindenről, ami Dániában velük történt. Elmondta, hogy Belinda elméje megsérült, de most mintha sokkal jobban lenne, mint Thistedben bármikor. Elmondta azt is, hogy valamennyien nagyon örülnek ennek. Belinda csak bólogatott. Maga is belátta, hogy agya kicsit nehézkesen jár mostanában. – Emlékszel valamire? – kérdezte óvatosan a pap. – Csak töredékesen – mondta az asszony, és lehunyta a szemét. – Emlékszem, hogy Viljar egyszer vért köhögött. Féltem, hogy elhagy, örökre. Pedig nem volt rajta kívül senkim… Emlékezett még néhány apróságra. Felismerte a pap hangját, és emlékezett a diakonissza kikeményített szoknyájának a suhogására. Emlékezett, hogy a kórházi szoba mennyezetére sokszor rásütött a nap, emlékezett a kunyhó szagára… – Tudja, atyám, ahogy mesélt, egyre több minden jutott eszembe. – És az a különös, hogy te is sokkal tisztábban beszélsz. Sokkal tisztábban, mint amikor megérkeztetek. Belinda kábultan bólogatott. – Csak egyvalamit nem tudok kideríteni. Hol sérültem meg ennyire? És egyáltalán, hogy kerültünk Dániába? Nem értem! A pap mesélni kezdett az “Emma” katasztrófá-
járól. Minden szavát ötször megrágta, mielőtt kimondta volna. Belinda holtsápadtan bámult rá. Attól féltek, hogy minden összeomlik benne. – Nem! Nem! – suttogta. – Nem akarom, hogy így legyen! Nem akarom, nem akarom! Malin látta, hogy az asszony hamarosan hányni fog. Gyorsan kivezette a konyhába, és hozott egy vödröt. Miután Belinda lecsillapodott és rendbe szedte magát, visszamentek a szobába. A fiúk csendben üldögéltek a helyükön. Malin meglepődött hirtelen jólneveltségükön. Hangosan meg is dicsérte őket. – Az lenne a legjobb, Belinda, ha mindent elmesélnél, beszélnél arról is, ami fáj. Hiszen szörnyű lehetett csónakban hányódni a tengeren és arra várni, mikor nyelnek el a jéghideg habok. Van még valami, amit nagyon szeretnél elfelejteni? – Borzalmas volt abban a kis csónakban… – Mi is át tudjuk élni valamennyire, de hogy milyen lehetett a valóságban… – Igen – sóhajtott fel az asszony. – Iszonyatos volt. – Belinda! Megkérdezhetnénk Viljart is, de jobb lenne, ha tőled tudnánk meg, mi történt. Megkönnyebbülnél, hidd el… – De én… Sokáig nem szólt egy szót sem. Arcán látszott, mennyire megrázza az emlékezés. – Igen, azt hiszem, jobb, ha elmondom. Lassan,
nagyon lassan el is kezdte. – Hatan… voltunk a csónakban. Az elején… hatan. Sokáig nem történt semmi, csak ültünk és fáztunk, rettenetesen. Élelmünk sem volt. Szerencsére az időjárás kedvezett nekünk, és az első néhány naptól eltekintve békés volt… Éreztem, ahogy egyre jobban elhagy minden erőm. A világból már csak az éhséget, a hideget és Viljar közelségét érzékeltem. És még valamit. Hogy feltétlenül értesíteni kellene Henninget arról, ami velünk történt… még úgy is, hogy tudtam, bármelyik pillanatban meghalhatunk. Belinda elcsendesedett. Gondolkodott valamin. Közben egyfolytában törölgette szeméből a könynyeket. Vártak. Ulvar hangtalanul mocorogni kezdett, mire Malin nyugtatásképpen megfogta a kezét. A kisfiú megharapta, mégis csendben ült tovább. Belinda arca mintha megmerevedett volna a kíntól. – Egyik reggel arra ébredtem, hogy valamelyik társunk meghalt. Viljar bele akarta dobni a tengerbe, de egyvalaki nem engedte. Azt mondta, haza kell vinnünk a holttestét a rokonainak… Kis szünetet tartott. – …Viljar és én felváltva aludtunk, vigyáztunk egymásra. Aznap éjjel mind a ketten elaludtunk. Én arra ébredtem, hogy az a férfi, aki nem engedte, hogy bedobjuk a hullát a tengerbe… az a férfi… egy késsel a kezében falatozik a…
– Nem kell befejezned – kérte Malin. – Mindent értünk. – Istenem! – suttogta a pap. – Hogy lehetséges ez? – Atyám, mi semmit nem tudhatunk a szörnyű éhségről! És mi történt azután, Belinda? – Felordítottam – folytatta remegve. – Erre valamennyien felébredtek és kiabálni kezdtek. Én Viljarhoz bújtam, nem akartam látni semmit. Amikor ismét fel mertem nézni, azt láttam, hogy… de Viljar nem volt benne, tudjátok, ő nem volt benne! Azt láttam, hogy a hulla és az a férfi már nincs a csónakban. Az egyik férfi kezében pedig kés volt, és a késen vér… bedobta a vízbe és a kést elnyelték a habok… én magamon kívül voltam. Kiabáltam. Volt a csónakban még egy asszony, ő is eszét vesztve őrjöngött. Utána pedig már nem emlékszem semmire. – És Viljar? Őt hogyan érintette ez a szörnyűség? – Sírt. Keservesen sírt. Pedig Viljar szinte soha nem sírt. És egyre szorosabban ölelt magához. Másra már nem emlékszem… Utána olyan különös volt minden… Az asszony idegesen felnevetett, majd hevesen sírni kezdett. – Megkönnyebbültél egy kicsit? – kérdezte tőle Malin. – Valamennyire, de soha nem bírom elfelejteni. – Értem. Tudod, mi sem fogjuk elfelejteni,
amit most elmeséltél nekünk. Nem csoda, hogy menedéket kerestél egy nemlétező világban! Malin boldog volt, hogy a kicsik nem értették, miről is van szó valójában. Ulvar fejét az asztalra hajtva el is aludt. – Henningért is annyira aggódtam. Szörnyű volt, hogy semmit sem tudok arról, mi történik vele, hol van, mit csinál… rettenetesen hiányzott. Ezért képzelte azt, hogy férje Henning. Mintegy pótlék volt számára. És úgy beszélt hozzá, akár egy gyermekhez… Malin felállt. – Lefektetem a gyerekeket. Szegény Henning pedig ott alszik az ágy szélén. Belinda, szívesen aludnál a régi szobádban? – Nagyon szeretnék együtt lenni Viljarral és Henninggel. – Úgyis fel kell ébresztenünk Henninget. Az ágy pedig végül is kétszemélyes. Minden rendben lesz. Henning majd visszaköltözik a szobájába… De Belinda… kérlek, készülj fel arra, hogy Viljar esetleg… – Igen, tisztában vagyok vele. Most már egyre több mindenre emlékszem… ne aggódj, nem leszek hisztérikus! Az asszony megérintette az alvó Ulvar nyakát. – Pontosan olyan, mint Heike – mormogta. – Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít rá. Igen, apró karikatúrája a groteszk külsejű Heikének, és azt hiszem… nem lesz olyan kedves a természete.
Malin csak megerősíthette volna ebbéli hitében. Henning még mindig az ágy szélén feküdt. Belinda elnézte kettejüket. – Ők az én kis családom. És mennyire szeretem őket! Szerencsére megint erősnek érzem magam… és azt hiszem, szükségük lesz az erőmre… – Igen – suttogta Malin. AMIKOR MÁSNAP Henning és a két apróság kíséretében bement hozzájuk a reggelivel, a legnagyobb megdöbbenésére Viljar ébren volt. – Malin és udvartartása! – mosolyodott el halványan. – Elkényeztettek bennünket! – Ugyan már – felelte komolyan Malin. Letette a reggelizőtálcát és elrendezte az ágyat. Viljar ránézett. – Most már minden rendben van, Malin! – Sokkal jobban nézel ki! Ezek szerint hatott a gyógyszer. Ugye? – Lehetséges! Ki járt bent nálam az éjjel? – Henning és Belinda is itt volt. – Nem. Valaki, aki némileg nyersen bár, de a tudomásomra hozta, hogy legyek végre hajlandó egy kis élniakarást mutatni, és ne hagyjam el magam ennyire. Malin és Belinda egymásra nézett. Pontosan ezt mondta valaki Belindának is. – Talán egyik ősünk volt az!
– Nem – suttogta Viljar. – Nem szellem, hanem élő ember volt. Azt hiszem, jót tett, hogy rámszólt. Sokkal jobban érzem magam. Malin nem tudta, mit gondoljon. Csak arra emlékezett, hogy Viljar haldoklott, amikor hazaérkezett. Most sem túl életerős, de legalább nem lebeg fölötte a halál árnyéka. Az élet apró fénye gyúlt benne. És Belinda? Ki gondolta volna, hogy a zavaros elméjű asszony egyszer csak értelmesen kezd beszélni. Ma pedig látszott rajta, hogy megerősödött, és bármiben kész segíteni, ha szeretteiről van szó. Viljar és Belinda segítséget kapott. No de kitől? Kitől? Képtelen volt megfejteni a titkot. SZINTE HIHETETLEN, hogy Belinda és Viljar mégiscsak hazakerült. Valamennyien örültek neki. Bár a már amúgy is rettenetesen fáradt Malinnak ez csak többletmunkát jelentett. Viljar nagyon gyenge volt még, örülhettek, hogy legalább lassan, nagyon lassan javulni kezdett az állapota. Belinda elképesztően sovány volt, és azonnal sírni kezdett, ha nem sikerült neki valami. Malin azon gondolkodott, ne költözzön-e el valahová Saga ikreivel, de a hársfaligeti család hallani sem akart erről. – Anyádon és apádon kívül, akik tőlünk meszsze Svédországban élnek, már csak mi maradtunk a
Jéghegyek Népéből, Malin – mondta Viljar. – Mi testesítjük meg a család három ágát! Nem mehetsz el! Egyébként is, mire mennénk nélküled? Kérünk, maradj még, persze, csak ha bírod erővel! Amit Viljar a családjukról mondott, az utolsó szóig igaz volt. Viljar Heike ágához tartozott, ő pedig Arv Gripéhez, az apróságok meg Anna Maria Olsdatteréhez. Viljar apja, Eskil, a Paladinokat kötötte össze a Lindekkel, minthogy szülei, Heike és Vinga házasságot kötöttek. Malin ága rendkívül elszigetelt volt, egészen Jó Tengelig kellett viszszamenniük, ha föl akarták idézni a rokonságot. Malin már nagyon fáradt volt. A beteg Viljar, a házimunka, a gyerekek iránti felelősség megtörte erős fizikumát. Amikor egyik este végre leült ágyára és fájó lábait tapogatta, csendesen felsóhajtott: – Vajon mikor jut időm arra, hogy magamra is gondoljak végre? Csakhogy diakonisszának készült. És ez a hivatás önfeláldozást követel.
6. fejezet HÁRSFALIGETBEN BEKÖSZÖNTÖTT AZ ŐSZ. 1870-et írtak. A húszéves Henning fát vágott az udvaron. Szép szál fiatalember vált belőle. Válla erős, termete egyenes, mint a jegenye törzse. Mosolygós arca belső nyugalomról árulkodott. Apja segített neki, ő állította rakásba a fát. Viljar a csonka kezével csak néhány dologban tudta hasznosítani magát. Csodával határos módon gyógyult meg, orvosuk nem is győzte hangsúlyozni. Jó néhány évig tartott, mire sikerült kiszabadulnia a halál markából. Furcsa módon nem fertőzött meg senkit, még a gyengélkedő Belindát sem. Azóta Belinda is sokkal jobb állapotba került, el tudta látni kis családját. Időközben bizalmas barátjává fogadta Malint, aki még mindig náluk lakott… Maradnia kellett. Belinda egyedül nem bírt volna gondoskodni Ulvarról, Henningnek és Viljarnak pedig mindig odakinn akadt dolga. Bár Ulvar soha nem engedelmeskedett Malinnak, és folyton fintorgott, ha a fiatal lány kért tőle valamit, furcsa módon mégis tartott tőle. Marco iskolában volt. Hogy Ulvar merre járt, azt nem tudhatta senki. Remegő szívvel engedték iskolába a gyerekeket két évvel ezelőtt. Ulvart a tanító egy hétig tűrte meg az iskola falai között.
Utána kitiltotta. Ezalatt az egy hét alatt telefirkálta a falakat, és káromkodásokat vésett a padokba. A tanárt aljas vén kujonnak nevezte, sorban összeverekedett az iskolában a fiúkkal, késsel összeszabdalta a lányok ruháját, és lopott az egyházközség pénzéből. Ulvar valójában boldog volt, hogy nem kell tovább nebulóskodnia. Az iskola előtti egy-két évben szinte elviselhetetlenné vált a család számára. Soha nem lehetett tudni, merre jár és miféle gaztettet forgat a fejében. Egyedül Marco volt képes visszatartani. Szabályosan váltották egymást, úgy figyelték Ulvart. Ha véletlenül megfeledkeztek erről, akármiféle rossz hírre számíthattak. Ulvar már betöltötte a kilencet, és ha Marco elment az iskolába, senkinek nem engedelmeskedett. Reggeli után mindig eltűnt, ideje túlnyomó részét az erdőben és a mezőn töltötte. Malin egyszer szerette volna megtudni, merre járt, hol töltötte az idejét, de soha többé nem próbálkozott vele. Ulvar után sietett, és kérte, álljon meg, ne menjen tovább. A fiú azonban rá se hederített, befutott az erdőbe. Malin dühös lett. Pedig nehezen lehetett fölbosszantani, alapvetően nyugodt volt a természete. Ám az, hogy Ulvar egész egyszerűen fütyült rá, végtelenül felpaprikázta. Utánarohant a sűrűbe és kiabálni kezdett. – Azonnal gyere ide, te gazfickó! Elegem van
az erdei kirándulásaidból! Ekkor váratlanul előtte termett egy nagy farkas, és rávicsorította a fogát. Malin visszahőkölt, izmai megfeszültek. A dúvad szemlátomást fenyegette. Egyre közelebb kúszott, fülét lesunyta. Fogai fehéren csillogtak a napfényben. Jó néhány éve nem látták már a furcsa farkasokat. Malin most már egészen biztos volt benne, hogy a farkasok Ulvar személyéhez kötődnek. Elgondolkodott és eszébe jutott, hogy az utóbbi néhány évben történt néhány különös dolog. Egyik napszámosukat egyszer a földön találták. Minden ízében reszketett. Amikor fel akarták segíteni, kiderült, hogy zsebei tele vannak a Hársfaligetről ellopott tárgyakkal. A napszámos ijedten mesélte, hogy egy hatalmas, vicsorgó pofájú farkas állta útját, majd dörgés és villámlás támadt, ő pedig bénultan hanyatlott a földre. A kerekedő vihart nem értette, hiszen télen nemigen fordul elő ilyesmi. A ház udvaráról Ulvar gúnyos nevetése hangzott fel. Malint leginkább ezzel tudta felbosszantani a kisfiú. Egy másik alkalommal Viljar az akkor négy-öt esztendős ikrekkel kiment a folyóhoz, hogy még a tavaszi áradás előtt hazavigye néhány halász szerszámát. Ám megcsúszott egy kövön, és hasztalan próbálkozott, a víz ide-oda sodorta, lába hiába keresett biztos talajt a lába alatt. Egy pillanatra sikerült kidugnia fejét a habok-
ból, mesélte később a többieknek, és meghallotta Ulvar vad nevetését. Ami pedig utána történt, még később is hihetetlennek tűnt számára. Mintha egy undorító vízilény fogságába került volna. A lény hínárszerű keze Viljar homloka köré fonódott, majd fojtogatni kezdte. Érezte, hogy ütött az utolsó órája. Istenhez imádkozott, de könyörgése nem talált meghallgatásra. A víziszörny egyike lehetett azoknak, akiket még Saga űzött el Graastensholmról, és most rajta akart bosszút állni. Csakhogy az undorító lény egy nála erősebb akaratnak engedelmeskedve felemelte őt a víz fölé, majd csonka keze beleakadt valami nedves, gyökérszerű növénybe és Viljar levegő után kapkodva a partra tudott vergődni. Ettől kezdve nem törődtek azzal, hogy Ulvar mit csinál. Egyébként mindig Marcóval egyszerre tért haza. Akkor valamennyien fellélegeztek, hiszen Marconál jobb felügyelőt nemigen találhattak volna a rakoncátlan Ulvar mellé. Ulvarnak volt egy jó oldala is: mint az átoksújtottak többsége, szerette az állatokat, soha nem bántotta volna őket. Ilyen volt annak idején Kolgrim is. Malinnak gyakran eszébe jutott, milyen elképesztően tragikus sors jutott mindkét fiú osztályrészéül. Ulvarnak soha nem kívánta volna, hogy olyan fiatalon kelljen megválnia az élettől, mint Kolgrimnak. Hiszen még tizennégy éves sem volt,
amikor a kincs utáni hajszában (minden bizonnyal Gonosz Tengel akaratából) meg kellett halnia, magával rántva az ártatlan Tarjeit is. Malin azt szerette volna, ha Ulvar megváltozik, akárcsak Ulvhedin. Bár neki három segítője is volt, Villemo, Dominic és Niklas – valamennyien kiválasztottak. Ulvarnak nem jutott ilyen segítség. Noha a sötétszárnyú angyalok Henninget emelték Saga helyébe, neki mégsem volt hatalma Ulvar felett. Henningnek nem volt zöld szeme, és nem volt semmilyen különleges képessége sem. Viszont elképesztően erős volt az akaratereje, ha mindennapos gondokat, problémákat kellett leküzdeni. Ulvar miatt gyakran bajba került családjuk jó híre is. Egyszer például fel akart gyújtani egy villát, melyben egy olyan hölgy lakott, akit nem szívelhetett. Csak Viljar és Henning gyors beavatkozásának köszönhették, hogy nem sározódott be a család neve. Egy másik alkalommal elfogott egy kisfiút, és szabályos kínzásnak vetette alá. Szerencsére fölfigyeltek a kiáltásaira. A gyermek apja törvény elé akarta vinni a dolgot, de Viljar elérte nála, hogy mégsem tette meg. Ulvart a környéken mindenki gyűlölte, és sokan szerették volna, ha intézetbe csukják, ahonnan nincs visszaút. Viljarék persze el akarták kerülni, hogy ilyesmi történjék Saga fiával, inkább vigyáztak rá, torkukban remegő szívvel.
Az erdei kirándulásokat sem hánytorgatták föl többé neki, hiszen addig semmi különös nem történt: bár el sem tudták képzelni, mit csinál naphosszat odakinn. Pedig megtudhatták volna könnyen, csak bele kellett volna lapozniuk a családi krónikába. Viljar kiegyenesedett és felrakott néhány hasábot a farakás tetejére. – Ott jön Marco. Ma igazán korán ért haza. – Inkább szalad – jegyezte meg Henning mély basszus hangján. – Zaklatottnak tűnik. – Istenem, csak nehogy Ulvarral legyen baj megint! – Mi történt, Marco – kérdezte Viljar, amikor a fiúcska közelebb ért. – Ugye, nem Ulvar… – Nem, nem. Ennek semmi köze Ulvarhoz – mondta. – Azt hallottam, hogy meg akarnak semmisíteni néhány régi sírt a temetőben. Elfoglalják a helyet az újak elől. Viljar döbbenten hallgatta. – Mit beszélsz? – De hát nem tehetnek ilyet! – szólt közbe Malin is. – Képesek lennének a földdel egyenlővé tenni a Jéghegyek Népe, a Meidenek és a Paladinok ősi sírjait? Hiszen… szent valamennyi! – Igen, de csak számunkra – állapította meg Viljar keserűen. – Hiszen mi gyakran onnan merítettünk erőt, hogy elmentünk a temetőbe, hogy őseinkkel beszélgessünk. Emellett a sírok a család
összetartozását is jelképezték. A Jéghegyek Népe együtt kell hogy maradjon, bárhogy alakuljon is sorsunk. Senki nem választhat külön bennünket. – Ki rendelte el ezt az őrültséget? – kérdezte Marcotól Malin. – Nem tudom, Malin – mondta a fiú, és mélykék szemével nénjére nézett. – De bizonyára azok, akik más ehhez hasonló dolgokban is dönteni szoktak. Viljar és Malin összenézett. – A helybéli elöljáróság? – tűnődött Viljar. – Nem tetszik nekem az, amikor valaki úgy rakosgatja íróasztalán az emberi sorsokat, mintha kártyalapok lennének. – Az is lehet, hogy a járási elöljáróság dönt, hiszen ők határoznak a templommal kapcsolatos ügyekben – tűnődött Belinda. – Talán – mondta fáradtan Viljar. Malinnak harcos fény gyúlt a szemében. – Odamegyek és beszélek azokkal a vandálokkal, azokkal a szűkagyúakkal! Ezt soha nem fogom megengedni, soha! Malin nem is sejtette, hogy elhatározása megváltoztatja egész további életét. KÜLÖNÖS,.CSUPASZ LÉNY bóklászott négykézláb az erdőben. Akár a kis állatok, körbe-körbe járkált, mindent megszaglászott, morgott, fel-fel röffent, mint egy vadmalac.
Ulvar volt az – egy emberbőrbe bújt kis állat. Sziklákkal körbevett tisztáson járt. Furcsa érzése támadt. Párzás és pusztulás szaglott a levegőben. – Itt történt valami! – suttogta szinte tébolyultan. – Tudom, hogy ide tartozom. Tudnom kellene, mi történt itt, hiszen érzem, micsoda erők uralják a teret! Nem is sejtette, mennyire igaza van. Tőle jobbra állt az a sziklafal, amelyre Heike a mandragórát akasztotta, s ahova Vinga menekült a halottak vágya elől. Akaratlanul is a Heike által rajzolt mágikus kör közepébe állt, ahonnan a szürkék népét előhívta az alvilágból. Kolgrim is járt itt, sőt Ulvhedin és Ingrid is egy alkalommal. Sol gyakran kisétált ide, hogy élvezze a Sötétség Fejedelmével együtt töltött órákat. Csoda lett volna, ha éppen Ulvar nem talál ide, éppen ő nem érzi meg a körből áradó gonoszságot. Ott ült a kör közepén, és rokonaira gondolt. Kimondhatatlanul gyűlöli őket. Tudja, hogy titkolnak előle valamit. Egyszer sikerült kihallgatnia egy beszélgetést, ami feltétlenül erre utalt. “Nem vehetjük elő a kincset” suttogta egyikük. “Nem szabad, hogy Ulvar tudomást szerezzen a létezéséről” “De hát Ulvar még gyerek!” “Neked fogalmad nincs arról, mire képesek az átoksújtottak, ha megkaparintják a mágikus szereket! Előtör belőlük minden gonoszság.” Igen. Már régóta érzi, van benne valami, egy
erő, mely vakon tombol a bensejében és képtelen felszínre törni, mert hiányzik hozzá a segítség. Ez a valami lehet a kincs! Ulvar eddig nem sokat hallott családjuk történetéről. Gondosan ügyeltek arra, nehogy bogarat tegyenek a fülébe. Ám egyik vendégük, Belinda egyik rokona mégis elszólta magát. Az a lány mondott valami nagyon érdekeset, de a többiek idegesen csendre intették. Mit is mondott? Már régóta töri ezen a fejét. Valami ősapáról beszélt. Egy ősapáról, aki ismét felbukkanhat, ha nem ügyelnek valamire… Abbahagyta a gondolkodást, inkább tovább szaglászott a domboldalban. Egészen biztos volt benne, hogy itt egyszer meghalt valaki. Lehasalt a fűbe. Mélyen magába szívta a föld szagát. Hirtelen látomása támadt. Az élmény teljesen fölizgatta. Még soha nem történt vele ilyesmi, hogy egyszerre csak képek hosszú sora tűnik fel a fejében! Nagydarab, kövér embert látott… utána pedig egy csomó szörnyeteget, a legkülönfélébb lényeket, akik darabokra tépték… Csodálatos! Ulvar minden porcikáját elégedettség töltötte el. Szaporán, de mélyen szedte a levegőt. Miféle lények ezek? A szürkék népe! Igen, a szürkék! Akik sokáig Graastensholmon laktak. Az egyik fiútól hallotta még az iskolában. Milyen kár, hogy a szürkék egyszer s mindenkorra eltűntek!
Pedig elkövethettek volna együtt egy pár rémtettet. Ah! Ezek a buták annyi érdekes dolgot eltitkoltak előle… Ulvar összerezzent. Ösztönösen megérezte, hogy ideje hazaindulni. Hamarosan Marco is hazaér abból az idióta iskolából. Egyszer úgyis felgyújtja. Nem szereti, mert elválasztja a testvérétől. Szép kis tűz lenne. Remélhetőleg a tanárnak nem lenne ideje kimenekülni. Orrában érezte az égett hús szagát. Csodálatos! – MALIN! Biztos vagy benne, hogy feltétlenül oda kell menned? – kérdezte Viljar. – Igen, és ráadásul most, amikor még elég dühös vagyok. Nem nyúlhatnak hozzá a család sírjaihoz. Hogy a többiek a faluban mit akarnak, az az ő dolguk, de a Jéghegyek Népének nyughelyeit ne háborgassák! Malin megremegett. Kis szörnyeteg osont végig a kerítés mentén. – Szervusz, Ulvar! – szólt oda neki nevetve. – Hát az órát, azt ismered. Soha nem tévesztenéd el. Minden nap ugyanebben az órában! A fiú fintorogni kezdett. Belinda hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta. Nem tudott hozzászokni a látványához. Ulvar kisebb volt, mint ikertestvére. Mintha valami erőnek erejével visszatartotta volna a növésben, még apró gyermekkorában. Malin akárhányszor csak látta, szánalmat érzett iránta. Bár
tudta, hogy Ulvar nem tart rá igényt. Külsejét illetően Ulvar leginkább Grimarra hasonlított, esetleg Hannára, akik mindketten a Jéghegyek Népének völgyében vesztették életüket… meg talán arra a gyermekre, akit Gabriella szült, s aki a szülés után röviddel meg is halt. Jó Tengel, Ulvhedin, Mar és Heike külseje is riasztó volt, de bennük volt valami, ami vonzotta az ember tekintetét. Ulvar gonosz kis manó volt, és remekül érezte magát ebben a szerepben. Esze ágában sem volt rokonszenvet kelteni bárkiben is. Sőt, büszke volt a külsejére. Ezt tekintve még szerencsésnek is mondhatta magát, hiszen elégedett volt a sorsával. Kérdően nézett a többiekre, érezte, hogy történt valami. Viljar sírokról beszélt, melyeket tönkre akar tenni valaki. Ulvar szerette a temetőket. Sok furcsaságot észrevett ott, ami a hétköznapi emberek szeme előtt titokban maradt. Családjának ősei nem érdekelték különösebben, hiszen még arra sem méltatták, hogy megjelenjenek neki. A családból soha senki nem világosította fel az átoksújtottak és a halott ősök kapcsolatáról. Jobbnak vélték tudatlanságban tartani, már ami ezt a témát illeti. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit eltitkoltak Ulvar elől, hihetőleg teljesen jogosan. Mielőtt felfoghatta volna, mi is történik most valójában, Malin már neki is indult a faluba vezető
útnak. – Gyere be fiam és egyél valamit – hívta kedvesen Belinda. – Ti is gyertek – szólt oda férjének és fiának is, akik engedelmesen követték. Később a két kisfiú is csatlakozott hozzájuk. MALIN BELÉPETT a dohánybarnára festett elöljárósági épületbe. Végignézte az ajtóra kiakasztott táblákat, kereste, melyik lenne a legmegfelelőbb, ahol előadhatná a panaszát. Megkérdezeti valakit, mire egy nagy terembe vezették, ahol léptei zaját visszaverték a falak. Feltettek neki néhány kérdést, majd elmondhatta, milyen ügyben kereste fel a hivatalt. A hivatalnok, egy szigorú tekintetű, megbízhatónak látszó fiatalember összevonta a szemöldökét. – De hát azok a sírok már nagyon régiek, kedves kisasszony. Már senkit nem érdekel az állapotuk! – Dehogynem. Minket! – felelte indulatosan Malin. – A mi őseink nyugszanak ugyanis ott… és… Inkább nem mondta tovább. Mégsem vallhatja be egy hivatalnoknak, hogy családjuk számos tagja olykor megnyugtató beszélgetéseket folytat a sírban nyugvó ősök valamelyikével. – Mindig gondoztuk a sírokat – mondta inkább. – Fontos részei családunk történetének. – Tudjuk, hogy a Jéghegyek Népe volt valaha a járás legbefolyásosabb családja, de higgye el kis-
asszony, most már más szelek fújnak errefelé is… – Igen? – kérdezte némi éllel Malin. A fiatalember túlságosan is szigorú volt ahhoz, hogy a lány vonzónak találja. – Ha nem vette volna észre, kisasszony, az utóbbi néhány évtizedben megsokszorozódott a környék lakóinak a száma, ami természetesen bizonyos következményekkel jár, még egy temető számára is. – De hát miért nem terjeszkedik a temető? – Ha szabad kérdeznem, milyen irányba? Hiszen félkörben a folyó határolja, a másik oldalán egy szikla zárja le, arrébb meg a szántóföld. – Hát terjeszkedjenek a szántó felé… – Nem tehetjük. Egyrészt a föld gazdája nem akar megválni birtokától, másrészt fontos termőterület. Malin összeszorította a fogát. Eltűnődött valamin, majd folytatta. – Úgy látom, ön nem óhajt a segítségemre lenni. Ha másképp nem megy, kénytelen leszek a feljebbvalóihoz fordulni. Bár fogalma sem volt, kit kell majd megkeresnie, kijelentése, mégis megtette a hatását. A fiatalember felállt és a lányhoz fordult. – Kérem, kövessen – mondta, és bevezette egy még az övénél is díszesebb szobába. Az íróasztal mögött tekintélyes úr fogadta. Hogy milyen rangban? Azt sajnos nemigen értette, de az ő szempontjából ennek nem is volt túl nagy jelentősége.
A fiatalember elmondta, mi járatban van. A magasrangú hivatalnok bozontos szemöldöke mögül vizslatta a lányt. Malinnak az volt a benyomása, hogy a férfinak nincs jó kapcsolata a feleségével, és e rossz kapcsolatból következik hivatalbeli mérhetetlen szigora. Abban pedig egészen biztos volt, hogy szódabikarbónát szed ebéd után. – Nem hinném, hogy bármi kifogásolnivalója lehetne a temetővel kapcsolatos új terveimet illetően – jegyezte meg némi szarkazmussal. – Kellő kegyelettel nem háborgattuk az új sírokat, kizárólag a régiek megsemmisítését terveztük. Beosztottam, Volden pedig az én útmutatásaimnak megfelelően rajzolta meg az új térképet. Az ifjú Volden lelkesen bólogatni kezdett. Malin azonban nem egykönnyen adta meg magát. – De hát miért nem látják be, hogy ez a terv csak ideiglenesen nyújt megnyugtató megoldást? Graastensholm járás, bocsássák meg, hogy a régi nevet használtam, többé már nem szétszórt tanyák összessége, hanem sűrűn lakott település. És ha így terjeszkedik tovább, kénytelenek lesznek kibővíteni a temetőt. Akkor pedig most fölöslegesen akarják feláldozni a Jéghegyek Népének régi sírjait! A főhivatalnok egyre szigorúbban nézett Malinra. Felesége férjének ezt az oldalát bizonyára nem ismeri. A lány nem is értette, miért képzeli, hogy a férfi felesége ennyire uralkodó személyiség lenne.
– Volden úr talán nem mesélte el Önnek, hogy még így sem lenne lehetőségünk a bővítésre? Volden hevesen bólogatott. Malinban tombolt a kitörni készülő indulat. – Az isten szerelmére! Lehetetlen, hogy nincs más megoldás! Például kialakíthatnának egy temetőt az erdőben. De az erdő széle különösen alkalmas lenne erre. – Nagyon távol esne a templomtól – Csóválta fejét elégedetlenül az elöljáró. – Sajnálom, de nem megy. – Régebben lehetséges volt – fortyant fel Malin. Az elöljáró a legrosszabb taktikát választotta Malin ellen, amit hivatalos személy ügyfelével szemben csak alkalmazhatott. – Ha a körzeti orvos engedélye elkészült, hozza csak be nekem nyugodtan, Volden – szólt oda közönyösen beosztottjához. – Igenis, Johnsen úr. Volden egy intéssel Malin értésére adta, hogy a kihallgatás véget ért. A lány azonban nem állta meg, hogy ne tegyen még egy epés megjegyzést a főhivatalnok otthoni viszonyaira. – Tényleg ennyire nyűgös volt ma reggel a kedves…? A férfi dühösen nézett fel rá. Amikor még egyszer visszafordult az ajtóban, Malin még látta, hogy a férfi idegesen ajkához emel egy pohár, feltehetően szódabikarbónás vizet.
Volden rendkívül zaklatott volt, amikor visszaértek a szobájába. – Elképesztően viselkedett, Christersdatter kisasszony… – Szeretném megnézni a térképet, amit rajzolt. És ne szorítsa már ennyire össze a száját. Nem áll jól magának. Ha így folytatja, hamarosan úgy néz majd ki, mint Johnsen úr, a főnöke. – Az a terv már nincs nálam – mormogta. A lány harciasan nézett a férfira. – Kedves uram! Önnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy egy hölgy számára vonzó legyen. Ám szolgai hivatalnokmentalitása leginkább egy bogaras vénkisasszonyhoz teszi hasonlatossá. A férfi azt sem tudta, mit válaszoljon, annyira felháborította a lány viselkedése. Malin nem szívesen alázta meg a férfit, de ő és főnöke annyira leereszkedően bántak vele, hogy már képtelen volt uralkodni magán. Huszonnyolc éves volt, és nem tűrte el, hogy egy Volden-féle aktakukac így bánjon vele. Harminc körül lehetett a férfi is, mégis úgy viselkedett, mint egy vén, begyöpösödött agyú hivatalnok. – Ha már nincs önnél a terv, akkor kénytelen vagyok arra kérni, hogy mutassa meg nekem a helyszínen, milyen dúlásra készülnek. – A temetőben? – kérdezte elképedve a férfi. – Igen. Mégis hol másutt, ha szabad kérdeznem? Gondolom, a munkaideje már lejárt. Mielőtt hazamenne, igazán tehetne velem egy sétát a teme-
tőbe. A felesége várhat egy negyedórácskát a vacsorával. – Nem vagyok nős – felelte morcosan a férfi. – És semmi kedvem alkalmazkodni a szeszélyeihez! – Rendben – fordult vissza az ajtóból Malin. – Akkor majd meglátogatom egy magasrangú ügyvédbarátunkat, aki már sok hasonló nehéz helyzetben segített a családunknak. Volden nem sejthette, hogy a lány hazudik. Ismerőseik között nem volt senki, aki ilyen esetekben melléjük állhatott volna. – Rendben van – morogta Volden –, elmegyek magával a temetőbe, de csak azért, hogy meggyőzzem róla, nincs más megoldás. – Nagyszerű – jegyezte meg Malin. Fogalma sem volt, miféle bonyodalom veszi ezzel kezdetét.
7. fejezet NEM IS LETT VOLNA hosszú az út a temetőig, ha Malinnak és Voldennek nincs rossz hangulata. Alig szóltak egymáshoz. Malin kerülte Volden pillantását, de azért azt még megfigyelte, hogy a férfi magas, és jólöltözött, bár nem a legdrágább ruhákat viseli. Szépvonalú kezével dühösen szorongatta kesztyűjét. Malinnak bizony sietnie kellett, ha lépést akart tartani a férfival. Volden még mindig dühös volt és átkozta a lányt, aki egyszercsak beviharzott szobájába és ekkora fölfordulást okozott. Képes lenne tönkretenni a tervét! Vagyis Johnsenét, bár mégiscsak ő rajzolta meg! És milyen szépen, cirkalmasan! Johnsen meg is dicsérte érte. Micsoda érzelgősség ennyit foglalkozni azokkal az ősrégi sírokkal! Bár megfordult az agyában, hogy a kulturális értékeket minden esetben védeni kell, de mi köze a kulturális értékekhez egy jelentéktelen, vidéki család néhány sírjának? Igazán őrültség, hogy belement a játékba! Lopva a lányra pillantott. Megállapította, hogy nincs rajta semmi különös. Olyan arc, melyet gyorsan elfelejt az ember. Bár igazán szépen, ápoltan öltözködik. Ezt még a hivatalban megfigyelte. A lány családjáról csak mendemondákat hallott, mi-
szerint a Jéghegyek Népének múltja egészen különleges, de azt soha senki nem mesélte el neki, hogy miért. A Hársfaligetben laktak, visszavonultan, távol a település többi házától. Van állítólag egy gyermek a családban, egy kis szörnyeteg, akit valójában intézetbe kellene zárni, annyira veszélyes a környezetére. Rokonai mégis kezességet vállaltak érte. Malinra nézett. Azt mondják, a lány diakoniszsza. El is tudta képzelni róla, hiszen viselkedése, és a tény, hogy az ikrek az ő felügyeletére vannak bízva, mind ezt bizonyította. Amikor odaértek a temetőhöz, a férfi kinyitotta előtte a kaput. – Nos – szólalt meg hosszú hallgatás után Malin. – Melyik részt akarják feltétlenül feldúlni? Nem értette, miért gúnyolódik vele állandóan a lány. Egyelőre semmit sem válaszolt, és nem is állt szándékában, amíg a megfelelő helyre nem érnek. A szél sárga leveleket kergetett a lábuk között. Gyönyörű volt az ősz, különösen itt a fával teleültetett temetőben. Némelyiknek a nevét sem ismerte. Malin arra lett figyelmes, hogy követi őket valaki. A sírok között kis árnyék surrant, Volden és az ő nyomát követve. Lázasan beszélni kezdett, megpróbálta Volden figyelmét más irányba terelni. – Azt hiszem, a templomot még a XIII. szá-
zadban építették. Jól látni a… – Úgy emlékszem, nem a templom miatt tettük meg ezt a kis sétát – jegyezte meg epésen Volden. Malin nem értette, mit kereshet errefelé Ulvar. Semmi esetre sem szólhatott rá. Soha nem bocsátaná meg neki, hogy leleplezte. Ulvar elvesztette minden humor érzékét, ha önmagáról volt szó. Azt volt a kérdés, mitévő legyen, ha Volden mégis felfigyelne rá? Ulvar bármire képes lehet. Volden megállt. – Ezeket a sírokat akarjuk eltüntetni – mondta, és végigmutatott azon a területen, ahol a Jéghegyek Népének ősei feküdtek. – Igen. Gondoltam – felelte szárazon Malin. – Csakhogy ez nem történhet meg. – Mondana legalább egyetlen okot, hogy miért nem? Mert puszta érzelgősségből nem változtathatom meg a véleményem. – Több érvem is van! De kezdjük a kriptánál. – Ahhoz nem állt szándékunkban hozzányúlni. – Csakhogy családom története ott kezdődik. Magánál van a kulcs? – Nálam van minden kulcs, amire a temetőben szükségünk lehet – mondta Volden, majd döngő léptekkel a kriptaajtóhoz masírozott, ezzel is jelezve, mennyire nem érdekli az egész. A kulcs nagyot csikordult a zárban. Malin nem mert meggyőződni arról, Ulvar a közelükben van-e még. Bár szinte biztos lehetett benne.
– Ezek a Meiden család sírkamrái – mondta csendesen. Odabenn fülledt volt a levegő. – A Meidenek voltak Graastensholm urai, mielőtt a mi családunk ideérkezett volna. Egy régi, súlyos koporsóra mutatott. – Ez az idős Meiden grófnő nyugvóhelye. Tőle kapta ősünk, Jó Tengel a hársfaligeti birtokot. Mindez 1586-ban történt, Volden. Ez családunk Graastensholm járásbéli történetének kezdete. A férfi nem felelt. Inkább türelmetlennek, mint érdeklődőnek tűnt. Szemlátomást átkozta magát, hogy képes volt belemenni egy ilyen értelmetlen vállalkozásba. – Itt pedig olyasvalaki fekszik, akinek személye döntően befolyásolta a Jéghegyek Népének történetét – állt meg Malin a következő koporsónál. – Charlotte Meiden, akinek gyermekét Silje, Jó Tengel későbbi felesége vette oltalmába, amikor anyja kitette az erdőbe, hogy elpusztuljon. – Hisz ez szörnyű! – Az a kor nem volt kíméletes azokkal az aszszonyokkal, akik nem voltak férjnél. Nem mintha ma másképp lenne. Charlotte azonban boldog volt, hogy megmentették gyermekét, és hálája jeléül családunknak adták Hársfaligetet. – Utána viszont Graastensholm is a Jéghegyek Népének tulajdonába ment át – vetette oda dühösen Volden. – Igen. Mivel Charlotte Meiden fia, Dag, feleségül vette Silje és Tengel leányát, Livet. Itt nyug-
szanak ők is a kriptában – tapogatózott tovább Malin a félhomályban. Apró kő hullott be kívülről és koppant a kripta kövén. Volden megfordult, de semmi figyelemreméltót nem látott. Ulvar ezek szerint még mindig figyeli őket. Biztosan valahol odakint hegyezi a fülét. Tehát nagyon oda kell figyelnie arra, mit mond. Nem szabad Voldent ellenségként kezelnie, még ha az is. Sose lehet tudni, Ulvar hogyan reagálna erre. Igyekezett mérsékelni magát. – Ezen a táblán pedig az áll, hogy Jacob Skille – mondta Volden. – Ki volt ő, és mi köze volt a családhoz? Malin elmosolyodott. – Charlotte férje volt. Sol csalogatta Graastensholmra, de őt addigra már nem érdekelte a férfi. Azt hiszem, Charlotte soha nem tudta meg, hogy Jacobot és Solt egykor gyengéd érzelmek fűzték egymáshoz. Legalábbis remélem, hogy nem sejtette. – Tarald Meiden – olvasta Volden a következő feliratot. – Liv és Dag fia. A Jéghegyek Népének egyik leggyengébb akaratú leszármazottja. Az átoksújtottakról majd később beszélek. Valójában nem tehettek róla, milyen sors jutott nekik, és gyakran igen erős személyiségű emberek voltak köztük. Ulvar vajon hallotta, amit mondott? A kisfiú tudta, hogy az átoksújtottak közé tartozik, de ennél
többet soha senki nem mondott neki. – Tarald egyszerűen csak gyenge jellemű ember volt. Legnagyobb érdeme, hogy egy csodálatos fiút nemzett feleségének, Yrjának. Mattiasnak hívták. Volt még egy fia, de ő… ő nem itt fekszik. – Hanem hol? – Tröndelagban. Családunk egyik legszerencsétlenebb sorsú tagja volt. Úgy festett, Volden megelégszik ezzel a magyarázattal. – És itt fekszik Yrja Meiden, Mattias édesanyja, ha jól látom. – Nagyszerű asszony volt. Eikebyből jött, egyszerű család szülötte volt. – Itt pedig az áll: Sunniva Meiden. Vajon ő ki lehetett? – Sol leánya. Tarald első felesége, aki meghalt, miközben világra hozta gyermekét, Kolgrimet. A legtöbb asszony életével fizetett a családban, ha átokverte gyermeket hozott a világra. Kolgrim életét nem sok szerencse kísérte. Volden nem felelt. – No és itt van Mattias – járkált tovább a koporsók között. – Mattias orvos volt. Szeméből csak úgy áradt a jóság. Mellette fekszik felesége, Hilde, Graastensholm hóhérának a leánya. – Micsoda gyülekezet! – hüledezett Volden. – Hilde is remek asszony volt – felelte kurtán Malin. – Mattiasszal kihalt a Meiden család.
Egyetlen leánya, Irmelin, unokatestvérének, Niklas Lindnek a felesége lett. Kimentek a langyos őszi levegőre. Malin gondosan ügyelt arra, hogy ő menjen elöl. Jól láthatta, mint tűnik el Ulvar torz alakja az egyik sírkő mögött. – Hogy kerültek ide ezek a pompázatos sírkövek? – képedt el Volden. – A Paladin-család nyugszik e helyen – világosította fel Malin. – Valamennyien őrgrófok voltak. Fejedelmi családból származtak. Közülük sokan dán földben fekszenek. Cecilie sírja viszont itt van. Cecilie Tarald húga volt, de csöppet sem olyan jellemgyenge, mint a bátyja. Alexander Paladin felesége lett. – Szóval így kerültek be ebbe a finom családba? Malint ez a megjegyzés némileg felbosszantotta. – Ha erről beszélek, csak azért, mert finom lelkű emberek voltak. Eszem ágában sem volt a származásukra célozni. Voldennek nem tetszett, hogy Malin, ha burkoltan is, de rendreutasította. – És ez itt? Tristan Paladin? – Cecilie szerencsétlen sorsú fia. Egyébként ősanyám, Lene testvére volt. – Szóval az ön ereiben is fejedelmi vér csörgedez? Malin ezen jót nevetett.
– Nem. A fejedelmi vér azóta felhígult! Belekeveredett azóta egy szakácsnő, egy katona és még Isten tudja kicsoda vére is. A férfi továbbment. – Ulvhedin Paladin a Jéghegyek Népéből… – Ó, igen – sóhajtott fel Malin. – Különös alak volt. – Elisa Larsdatter. A felesége, ha nem tévedek. Micsoda mésalliance! – Egyáltalán nem. Ulvhedin is az átoksújtottak közé tartozott. Elisa pedig embert fabrikált belőle. Persze segítettek neki még néhányan, de akkor is. Elhaladtak még néhány Paladin mellett, miközben Malin tudatosan egy bizonyos sírkő felé vezette Voldent. A feliratot nemrég újították fel. Volden a következőket olvashatta: – Jó Tengel, a Jéghegyek Népéből. Született 1548-ban. Meghalt 1621-ben. Felesége, Silje… Aha. Róla már beszéltünk. – Ezzel elértünk oda, ahonnan valamennyien származunk – mondta Malin. – A Jéghegyek Népének minden tagja számíthatott eddig ősei segítségére. Közöttük is a leghatalmasabb Jó Tengel. Volden úgy bámult rá, mintha azt hinné, hogy a lány meghibbant. Malin úgy tett, mintha nem vette volna észre, inkább a sírkő feliratát böngészte elmerülve. A férfi rádöbbent, hogy igazságtalanul bánt a lánnyal.
– Itt van Sol, akit már annyiszor emlegetett. Ki volt ő valójában? – próbálta helyrehozni a hibát. – Nagyon érdekes ember volt. Katonák vitték el innen, boszorkányság miatt akarták kivégezni. Talán igazuk volt… – Ki akarták végezni? – kérdezte Volden. – Igen. De családja megmentette attól, hogy értetlen emberek keze közé kerüljön. Megmérgezték. – De hát ő is családtag volt, nem? – Tengel nővérének a lánya, egyben Tengelék nevelt lánya. – Tengelnek és Siljének három gyermekről kellett gondoskodnia? – Valójában négyről. Született még egy saját gyermekük, Are, aki később Hársfaligetet örökölte. Igen gyakorlatias ember volt. – Felesége, Meta… – Egy utcanő leánya. – Uram, segíts – mormogta Volden. – Családunk mindig felkarolta az elesetteket. Itt fekszik két fiuk. A harmadik a harmincéves háború alatt vesztette életét. Volden fejében egymást kergették az adatok. – Tarjei Lind… – Igen. Nagy feladatra szemelték ki őseink. Gonosz Tengel ellen kellett volna harcolnia, csakhogy Kolgrim, aki nem volt más, mint a Gonosz eszköze, meggyilkolta, mielőtt Tarjei kibontakoztathatta volna különös képességeit. – Kezdek összezavarodni – mondta kétségbe-
esetten Volden. – Ki az a Gonosz Tengel? Malin összeszedte a gondolatait. – Most inkább nem mesélem el – mondta. Félt, hogy esetleg Ulvar is meghallhatja, pedig neki nem hiányzott, hogy megismerje gonosz őse történetét. – Nem akarom megszentelt földön elmesélni – magyarázkodott Malin. Volden értetlenül nézett rá, de nem firtatta tovább a történetet. – Van itt egy másik kő, közvetlenül Tarjeié mellett. Kié, ha szabad kérdeznem? – Fia, Mikael nyugszik e kő alatt. És itt elágazik a családfánk, mert Dominic, Mikael fia Svédországba költözött. A férfi továbbment. Olvasgatták még a sírköveket, amíg egy díszes, magas kőhöz nem értek. – Újnak tűnik – állapította meg Volden. – Igen – vágta rá gyorsan Malin. – És ha ezt is le akarják rombolni, családunk soha nem bocsátaná meg. – Heike Lind – olvasta Volden a sírfeliratot. – Róla már sokszor hallottam! Ugye ő is, olyan… különös volt? – Igen. Családunk egyik legnagyszerűbb fia. Neki sikerült megszabadulnia a szörnyű tehertől, melyet születésétől rárakott a sors. Nem lehetünk elég hálásak neki. – De én mintha valami mást is hallottam volna. Úgy tudom, szellemeket és kísérteteket engedett Graastensholm falai közé.
Volden elmosolyodott közben, mintha jelezni kívánná, hogy valójában nem hisz az efféle történetekben. – A szürkék népét. Nem tehetett másként. Különben nem kapták volna vissza Graastensholmot. Saga érkezéséig a szürkék teljesen birtokukba kerítették a kastélyt. De neki sikerült kiűznie őket. Egyébként Saga az ikrek édesanyja. – Valóban? – Igen. Neki is átoksújtott gyermeke született. Meghalt szülés közben. Jól tudta, hogy Ulvar minden egyes szót hallott. Nem hitte, hogy ezzel árthat neki. Ulvarnak csak a kincsről és boszorkányos képességeiről nem volt szabad tudomást szereznie. Szegény Malin! Milyen keveset tudott Ulvarról! Hiszen semmit nem sejthetett arról, amit Ulvar odafenn az erdőben művel, hogy kiderítse végre, mi rejlik benne. Olykor sikerült is neki egyegy varázslat, bár az összefüggéseket egyáltalán nem értette. Olykor furcsa lényekkel találta magát szemben, akik a közönséges halandók szeme előtt rejtve maradtak. De talán éppen tudatlansága miatt volt annyira veszélyes. “Bűvészinas”, aki kiengedi a palackból a szellemeket. Sok mindent nem tudtak még Ulvarról. Neki pedig esze ágában sem volt, hogy bármiről is beszámoljon. Volden és Malin a kapu felé indult. – Van még valaki, akiről nem meséltem. – Ki az?
A lány megremegett. – Ó, nem érdekes. – Meséljen róla is, kérem! A lány nehezen állt kötélnek. – Tulának hívták. Eltűnt Graastensholmról. – Hogyhogy eltűnt? – Senki még csak nem is sejti, hogy történhetett. Bement a kastélyba és nem jött ki többé. Ennek már huszonkét éve. Semmilyen nyomot nem hagyott maga után. Már csak annyit kellett volna hozzáfűznie, hogy négy démon is örökre eltávozott vele együtt Graastensholmról, de inkább hallgatott. Voldennek éppen elég volt egyszerre annyi, amennyit hallott. Egy kocsi állt meg a temető előtt. Johnsen, Volden felettese szállt ki belőle. A kapuban várta őket. – Hát itt vannak – mormogta. – Mondhatom, sokáig tartott. Remélem, Volden, meggyőzte a kisasszonyt! Volden lehajtotta a fejét, majd visszanézett a temetőre. Malin figyelmét nem kerülhette el, hogy Ulvar feje épp az imént bukott le a temető fala mögött. – Igazán nem tudom – mondta Volden elgondolkodva. – Azt hiszem, kezdem érteni, mi is valójában a kegyelet. – Micsoda? Kegyelet? Tisztelet? Mi köze ennek a mi ügyünkhöz? – Sajnos igen sok – mondta Volden, Malin pe-
dig örömében majd kiugrott a bőréből. A legszívesebben keblére ölelte volna a férfit. – Azt hiszem, el kellene gondolkodnunk az erdei temető lehetőségén is – folytatta a fiatal hivatalnok. Johnsen összevonta félelmetes szemöldökét. – Az erdei temető!? – vakkantotta. – Huh! Csupa fölösleges kiadás! Ezt a régi kócerájt egyszerűen el kell tüntetni. Készen is van már a tervem, a tanács is elfogadta. És erre maga most azt mondja, hogy vessem el az egészet? Tegyem magam nevetségessé előttük? Ugyan már. Volden állta a pillantását. – Másképp látom a dolgot, uram. Ha elpusztítjuk ezeket a sírokat, velük együtt sok más is veszendőbe megy. – Micsoda? Sajnálja ezeket az öreg csontokat? – Nem. A történelmet, Johnsen úr. A kultúrtörténetet. Felmérhetetlen értékű emlékek, melyek figyelemreméltó életekhez kapcsolódnak. – Figyeljen ide, Volden, jó lenne, ha végre megértené, hogy nem ül olyan biztosan a székében. Csak nem a kisasszony beszélte tele a fejét? – Christersdatter kisasszony megtanított arra, hogy megértést tanúsítsak e dolgok iránt. Ajánlom, hogy vegyük fel a kapcsolatot a műemlékvédő egyesülettel, és hallgassuk meg, mi a véleményük erről. Malin egyre jobban elámult a férfi bátorságán. – Nos, jó – mondta zavartan Johnsen. – Azt
ajánlom, hogy jöjjön el hozzám ma este hétkor, talán sikerül hatnom az értelmére. De megbeszélhetjük azt is, ha foglalkozást akar váltani. Természetesen Christersdatter kisasszonyt is elvárom. Talán rádöbben, mennyi kárt okozott nekem a felvilágosító tevékenységével! Most mennem kell, találkozóm van a helybéli polgármesterrel. Tehát: este hétkor! Mielőtt még tiltakozhattak volna, visszaszállt kocsijába és elhajtott. Volden elsápadt. – Remélem, hogy nem kerül az állásába – mondta őszintén Malin. – Én is remélem. – Mert ha igen, akkor… – Ne foglalkozzon ezzel – szakította félbe a férfi. Attól kezdve ismét hivatalosan viselkedett. – Tudja, hol lakik Johnsen úr? – Nem. – Akkor majd elhozom a Hársfaligetből háromnegyed hétkor. – Ó, igazán kedves. – Egyáltalán nem, ez a dolgom. Johnsen kocsija után nézett. – Micsoda karrierhajhász! – sóhajtott fel. Remélte, hogy Malin nem hallotta, amit mondott. – NOS? – kérdezte Viljar, amikor Malin belépett a konyhába. Malinnak lángolt az arca, ehhez képest megle-
hetős közönyösen felelt. – Még nem tudom. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm az egyiküket. De a másikat már nem lesz ilyen egyszerű. Egyébként odamegyünk hozzá ma este, hogy pontot tegyünk a dolog végére. – Azt mondtad, megyünk? – kérdezte Belinda. – Igen, én és egy Volden nevű fickó. – Akit sikerült meggyőznöd az ügyünkről? – kérdezte Viljar. – Igen. Eleinte nagyon merev volt, de utána felengedett. Szinte emberi lett. De csak szinte. Viljar pillantása találkozott a lányéval. Megértette, hogy a lány mire céloz óvatos szavaival. – Ulvar kint járt a temetőben – mondta Malin nagyon halkan. – Kémkedett. Persze úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. – Helyesen tetted. Hallott valami fontosat a Jéghegyek Népének történetéből? – Nem hiszem. Nagyon óvatos voltam. De biztosan hallott valamit. Legalábbis azt, hogy hívták őseinket, és mi mindent csináltak. Elkerülhetetlen volt, hogy meséljek róla. Henning kinézett az ablakon. Egy hordó víz állt az istálló mellett, az ikrek azzal játszottak. – Ugye, a kincsről nem beszéltél? – Egy szót sem. – Rendben. Tudod, az az érzésem, hogy Ulvar újabban varázslással próbálkozik. Szerencsétlenek ugyan a próbálkozásai, de mégis, belekezdett. A többiek nem szóltak bele a beszélgetésbe. Az
Ulvarral együtt töltött évek egyikükben sem múltak el nyomtalanul. – Át kell öltöznöm… Belinda, nem adnád nekem kölcsön azt a kis, piros kalapodat? Nekem mindenem olyan komoly, olyan diakonisszás… – Hát persze hogy kölcsönadom! Mi lenne, ha azt a könnyű ruhát is odaadnám? Amit tavaly vettem az esküvőre. Azóta is csak ott lóg a szekrényemben. – Igen, köszönöm, ha tényleg… – mondta Malin. Arca valósággal kivirágzott. VOLDEN PONTOSAN érkezett. Malin, aki az utolsó percig a tükör előtt állt és rezignáltan kritizálta, amit látott, szégyenlősen üdvözölte. A férfi arcán meglepetés látszott. Ami azt illeti, a lány külseje ugyancsak megváltozott, amióta utoljára látták egymást. Kicsit szokatlan volt Belinda csábító ruháját viselni, de nem mondta volna kellemetlennek. Kevés pillanat adódott eddig életében, amikor valóban nőnek és önmagának érezhette volna magát. Eddig mindig volt körülötte valaki, aki az ő támogatására, segítségére szorult. Szerette volna magával vinni Viljart, mint morális támaszt, de úgy tűnt, az egyik tehenük még aznap este megfial, így a férfinak maradnia kellett. Malinnál jobban pedig senki nem képviselhette volna a temető ügyét. Ez utóbbiban Malin most nem volt annyira biztos. Az volt a benyomása, hogy sem Johnsen, sem
Volden szemében nem sokat számítanak a nők. Némán mentek keresztül a településen, a villák között kígyózó új utakon. Malin soha nem látta a régi Graastensholmot. Itt-ott akadt még egy-két szántó, de a villák egyre sűrűbb körben vették körül. A falu lassan beépült a városba. Johnsen háza távolabb állt, egy kis erdőn át vezetett oda az út. Malin megtorpant. – Mi történt? – kérdezte Volden. – Nem… nem is tudom. Megijedtem. Talán valami zörejtől. Jól ismerte ezt a “zörejt”, bár már régen hallotta. De nem! Megint hallja! A bozótosból zaj hallatszott, majd egy hatalmas, szürke, félelmet keltő állat állt előttük. Torkából mély morgás tört fel. – Jézusom! – suttogta Volden, és karját védelmezőn Malin köré fonta. – Hiszen ez egy… – Forduljon meg – mondta Malin. – Nem, ne rántson kést. Ez most nem segít. Jöjjön már! A férfi nem mozdult. Nem szívesen fordított hátat a szörnyetegnek. A farkas közelebb lépett és rájuk villantotta sárgán csillogó szemét. Amikor a farkas ily módon jelezte, hogy ugrásra kész, már Volden is tudta, hogy nincs más választásuk. Malin látta, milyen rémült a férfi, és örömmel vette észre, hogy ennek ellenére az ő biztonságát helyezi előtérbe. Amikor hátrálni kezdtek, úgy ment, hogy mindig ő álljon a farkas felé.
Az állat nem akarta megtámadni őket. Úgy viselkedett, mint egy pásztorkutya: terelt. – Nem menekülünk – suttogta Volden. Malin, akinek már volt szerencséje máskor is a farkasokhoz, nyugodtabbnak tűnt. – Egyetlen lehetőségünk, hogy visszavonuljunk. – Nem akarok futni. – Én sem. Szeretném látni, mit történik mögöttem. – Maga nem is fél – csodálkozott a lány viselkedésén Volden. – Csak uralkodom magamon – mormolta a lány. Végre kiértek az erdőből. A farkas nem ment tovább, de fejét még mindig fenyegetőn hátracsapta, fülét pedig lesunyta. Majd hirtelen eltűnt az aranyló sűrűben. Volden nagyot nyelt. – Megpróbáljuk… – Nem. Nem mehetünk át arra, higgye el! – Sajnos… nem ismerek másik utat, ami Johnsen házához vezetne. Talán megkerülhetnénk az… – Talán jobbra? – javasolta Malin, bár sejtette, hogy hiába próbálkoznának. – Kíséreljük meg! Ajaj, már alaposan elkéstünk. Rég ott kellene lennünk. A férfi egyre biztosabb volt benne, hogy elveszíti állását. Malin együttérzett vele.
Szörnyű nagy kitérő lenne, ha megkerülnék a mindkétfelől egyre szélesedő erdőt. Visszamerészkedni pedig egyiküknek sem volt kedve. – Vajon kié lehet az a szörnyű állat? – suttogta Volden, mert hangosan nem merte kimondani. – Azt hiszem, senkié. – Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy farkas volt? Valódi farkas? – Nemigen tudok másra gondolni. – Hiszen elképesztően nagy volt. Egyébként sincsenek errefelé farkasok. Arról nem is beszélve, hogy egy magányos farkas sohasem támadna meg két felnőtt embert. Felfoghatatlan! Szörnyű volt… – Enyhén szólva! Hangos robajlás zaja töltötte be a levegőt. – Mi volt ez? – kérdezte Volden. Megálltak és hallgatóztak. – Micsoda robaj volt! – ámuldozott Malin. – Figyeljen csak! Még mindig hallatszik. Volden megmerevedett. – Pattogás és ropogás. – Füstszag van – állapította meg a lány. – Nézze csak az eget! – Ez Johnsenék háza! Robbanás váltotta ki a tüzet. És nekünk… oda kellett volna mennünk ma este! Bénultan álltak egymás mellett. Két ember, akik tehetetlenül állnak szemben az ismeretlen természeti erőkkel. Volden szedte össze magát hamarabb.
– Bármilyen furcsán is hangzik, de ennek a szörnyetegnek köszönhetjük az életünket! Malin nem tudott válaszolni. Rémült volt – de olyasmi miatt, amit a férfi nem sejthetett.
8. fejezet ULVAR ÉLETE attól a naptól kezdve változott meg, hogy elment a temetőbe. Mennyi érdekes dolgot hallott! Hogy Malin mennyi mindent tud! És neki soha nem mesélte el. Az az átkozott Malin! Miért nem mondott soha semmit a Jéghegyek Népéről, őseikről. Többet akart tudni. De sem Malinhoz, sem Viljarhoz nem fordulhatott. Tudta, hogy úgyis kibújnának a válasz elől. És Henning? Soha még csak nem is sejtette vele, hogy tudna valamit. Belinda pedig semmit sem tudhat. Rettenetesen buta. Abban is biztos volt, hogy Marco sem hallott soha semmit. Marcóhoz a vér szoros köteléke fűzte. Ulvar gyakran megérezte, mire gondol Marco, és fordítva. Attól fogva éjjel-nappal azon gondolkodott, mitévő legyen. Magányos óráiban, amikor a többiek odakinn dolgoztak vagy iskolában voltak, Ulvar pincétől a padlásig feltúrta a Hársfaligetet. Tudta, hogy Viljar a szobájában egy csomó gyógyító szert tart elzárva. Csakhogy őt más érdekelte. Érezte, hogy más az, amit keres, valami misztikus, valami titokzatos! Egyszer mintha kincsről beszélgettek volna. Azóta sem tudta elfelejteni ezt a szót.
Kincs, kincs. Valósággal a hatalmába kerítette, hogy a kincs az övé, őt illeti. Micsoda nap volt, amikor annak a Johnsennek leégett a háza! Igazán ügyesen sikerült felgyújtania! Tönkre akarta tenni a Jéghegyek Népének sírjait. Mert Ulvar aznap a temetőben megértette, hogy valamiféle kötelék fűzi őt a sírokhoz. Kapcsolatba kell kerülnie velük. Pedig hányszor látott már szellemeket! De akkor még nem tudta, hogy akár hasznára is lehetnének. Van valamilyen tudás, aminek nincs a birtokában. Hiányzik belőle valami, valami, ami nagyon erőssé tehetné! Lehet, hogy éppen a kincs az? Hogyan bizonyosodhatna meg erről? A temetőben többször is elhangzott egy név. Azóta sem felejtette el. Gonosz Tengel. Már régebben is hallotta. Suttogva, óvatosan emlegették. Csodálatos volt hallani. Sokat jelentett Ulvar számára. Kétségtelenül Tengel volt az ő ura. Beleremegett, ha csak rágondolt. A templomszolga is majdnem benn égett. Későn érkezett egy kicsit, de legalább látta, amint a gyönyörű máglya fellobbant. Bizony. Látott mindent. De nem látta Ulvart. Micsoda szerencse! Pedig nagyon közel volt. Ulvar éppen elrejtő-
zött a tűz közelében, amikor a fickó fölbukkant. Robbanásszerű tűz volt, mesélte mindenkinek a férfi. Meg is nézték később néhányan. Szakértők. De azt nem tudták megmondani, mi volt a tűz oka. Talán gáz… Beszéltek, amiről akartak. Hogy Malin mennyi érdekes dolgot fecsegett össze a temetőben! Azt mondta, hogy az átoksújtottak nem tehetnek a sorsukról. Persze ő nem szorult vigasztalásra. Boldog volt, hogy annak született. Malin azt is mondta, hogy gyakran erős személyiségű emberek voltak. Hát van nála erősebb személyiség a földön? No igen, Marco. De hát ők testvérek. Ám Gonosz Tengel… jó lenne, találkozni vele, bárki legyen is! Meg kell tudnia! Meg kell tudnia! Érdekes volt, amit Kolgrimról hallott. A gonosz eszköze, egy az igazán szerencsétlen sorsúak közül, aki meghalt tizennégy évesen. Ulvar számított arra, hogy ennél magasabb kort érhet meg, de egyébként sok rokon vonást fedezett fel kettejük között. Aztán itt van Ulvhedin. Kezdetben még érdekes alak lehetett, de jött Elisa, és emberi lényt formált belőle. Az már biztos, hogy tönkre fogja tenni Elisa sírját. És Heikéét is! Heikéét, akinek sikerült felülke-
rekednie átkozott sorsán! Nem érdemli meg, hogy éljen, vagyis nem érdemli meg, hogy ilyen szép sírja legyen! Majd lerombolja azt a hatalmas sírkövet és rápisil! Volt még valaki, akinek az alakja teljesen lenyűgözte. Solé, a boszorkányé. Gyönyörű lehetett! Van is egy festmény róla a hársfaligeti házban. De eddig soha még csak figyelemre sem méltatta azt a kopott képet. Majd most letörli róla a port, kíváncsi rá, van-e Solnak valami mondanivalója a számára. És a szürkék népéről is többet kellene tudnia. Hallott már egy-két helybéli kísértet-történetet. Szörnyű, hogy elkergették őket Graastensholmról. És éppen Saga, az édesanyja. Ah! Törődik is ő vele! Hiszen semmit sem érez az anyja iránt! Az egyik falubeli szipirtyó azt mondta neki, hogy az anyja miatta halt meg. Talán azt hitte, hogy ettől majd rossz lesz a lelkiismerete? Akkor nagyot tévedett. Azt tudta, hogy Marco vágyakozik az anyja után. Gyakran gondol rá és azon töpreng, hogy milyen lehetett. Sokszor kérdezgette erről a többieket is. De Marco elégedett velük. Malinnal és Belindával is. Bezzeg ő utálja őket. Viljart is. Henning még úgy-ahogy elmegy, bár valójában ő is közömbös a számára. Marcón kívül senki nem érdekelte. Megint hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Meg kell tudnia, meg kell tudnia!
Az az átkozott fickó, aki Malinnal volt a temetőben, most persze megkapta Johnsen munkáját. Végül is neki semmi baja nincs Voldennal, egészen addig, amíg az békén hagyja a sírokat. És egyelőre úgy néz ki, hogy Volden letesz a sírok feldúlásáról, és inkább az erdei temető ötletét szeretné megvalósítani. Az a szörnyű Volden ennek örömére most mindenhová magával cipeli Malint, azt mondja, hogy érdekli a véleménye. Egy héten többször is eljön érte, az a féleszű! No és Malin! Ő is teljesen meggárgyult! Már nem a régi fekete ruháit hordja, kis fehér gallérral, hanem a legelképesztőbb színű ruhákban parádézik! Mire jó ez az egész? Bár ami azt illeti, új ruháiban fiatalabbnak és kedvesebbnek tűnik. Rá is ritkábban haragszik meg. “Per ma este ellátogat hozzánk”, hallotta már oly sokszor az utóbbi időben. Malin arca ilyenkor kivirul, úgy viselkedik, mint egy bolond! Amíg a fickó ilyen jó hatással van Malinra, békén hagyja. De ha eszébe jutna, hogy elvonja Malin figyelmét a kötelességeiről, esetleg arra vetemedne, hogy magával vigye innen… Akkor aztán megnézheti magát! Ulvartól senki nem veheti el a rabszolgáját! Belinda képtelen lenne ellátni a házimunkát. Minden a feje tetejére állna. Arról nem is beszélve, hogy állandóan faggatózna, kérdezgetné, hová megy, hol volt ilyen sokáig… erre neki semmi szüksége. Utálja az egészet! Utálja!
EGY ÉV MÚLVA Per Volden megkérte Malin kezét. A lány sejtette, hogy erre egyszer sor kerül, és föl is készült rá. Mégis dadogni kezdett, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy még nem mehet hozzá. Hársfaligetben szükség van még rá. Persze, annak a kis ördögfattyúnak!, gondolta Volden, de hangosan nem mondott semmit. Tudta, hogy Malin milyen mély kegyelettel adózik Saga emlékének. Egyébként ő is a falubeliek véleményét osztotta, hogy a fiút intézetbe kellene küldeni. Bár, igaz ami igaz, a fiú idejének jelentős részét odafenn töltötte az erdőben, és egyelőre nem ártott senkinek. Bizonyára olyan bűnöket is a nyakába varrtak, melyekről valójában nem is tehetett. A faluban mindenki gyűlölte. A hársfaligetiek már nem nagyon titkolhatták, milyen veszélyes ember lakik velük egy fedél alatt. Hiába nem ártott eddig sem embernek, sem állatnak, személyisége kiszámíthatatlan volt. Szerette, ha kigúnyolhat másokat, vagy borsot törhet az emberek orra alá. Csupa olyasmit művelt, amiért nem járt büntetés, de lassan-lassan elérte azt a határt, amit az emberek már nem tűrhettek. Asszonyokat molesztált, sót öntött a kocsmában a vendégek kávájába, behajtotta a teheneket a vetésbe, szégyentelen ajánlatokkal zaklatott kislányokat, vagy éppen tönkretette a kisfiúk játékát. Ulvar istencsapása volt a környékbeliek számá-
ra. Mindenki tisztában volt már azzal, hogy a farkasok Ulvar szolgálatában állnak. Sokan úgy hitték, hogy az állatok természetfeletti lények. Néha csak egy farkas jelent meg, néha kettő, de háromnál soha nem több. Üldözőbe is vették néhányszor a farkasokat, sokan még Christianiából is idejöttek, hogy bizonyítékát adják férfiasságuknak. Voltak, akik ezüstgolyót tettek fegyverükbe, hiszen az ilyen varázserejű szörnyetegekkel más nem végezne, vélték. Mások, gyakorlatiasabb gondolkodású emberek már szobájuk padlóján látták heverni a bestia bőrét. Csakhogy a vadászoknak egyetlen farkas sem jelent meg. Még csak arra utaló nyomokat sem találtak, hogy valaha is ott jártak volna. Soha senkit nem öltek meg a farkasok, csak egyetlen ember halálát lehetett velük összefüggésbe hozni, azét a férfiét, aki rossz egészségének köszönhette, hogy meghalt. Malin ezért is mondott egyelőre nemet Voldennek, bár sokáig már nem halogathatták a házasságot, ha gyermekeket is szerettek volna. És Malin szeretett volna gyermeket. – Tudom, tudom – mondta aggodalmasan, és zavartan gyűrögette a kesztyűjét. – Semmi mást nem szeretnék ennél jobban, de hát mit tehetek? Nem hagyhatom cserben a hársfaligetieket. Nélkülem nem boldogulnak. Hányszor sírt már Belinda a fiú gonoszsága, vagy éppen “furcsa” ötletei miatt.
És hányszor próbálta Viljar és Henning elmagyarázni neki, hogy megbántott másokat! És a gyerek még csak tízéves. Még sok időbe telik, mire megbízhat benne az ember, ha egyáltalán elérkezik az az idő! – Magunkhoz vehetnénk! – javasolta Per. – Nem! – kiáltott fel hevesen Malin. Indulata még őt magát is meglepte. – Nem vállalhatsz ekkora áldozatot. Te vetélytárs vagy a számára, bármilyen furcsán is hangzik. Pedig egyáltalán nem szeret engem. Még rosszabbul viselné, ha gyerekeink születnének. Nem, nem merem. Képes lenne megölni őket! – De ha ennyire veszélyes… – Tudom. Be kellene zárni. Értsd meg, nem tehetem ezt Saga fiával! Egyébként sem lenne senkinek elég hatalma ahhoz, hogy odajuttassa. – A testvére? – Marco soha nem lenne képes bezáratni Ulvart. Marco az egyetlen, aki megértést tanúsít iránta. Hihetetlenül türelmes szerencsétlen fivérével. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár húsz évvel idősebb vagyok Ulvarnál, mégis egy generációhoz tartozunk. Tehát nekem is könynyen születhet olyan gyerekem, amilyen ő. Képes lennél elviselni? Volden nehezen válaszolt a kérdésre. – Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy Ulvar gyűlöl engem, Malin. Emlékszel még a tűzre? Ami egy évvel ezelőtt történt. Amikor a farkas
elzavart bennünket. És egyben az életünket is megmentette. A lány elérzékenyült. – Hát te is felfigyeltél erre? Én eddig nem mertem említeni neked, mivel azt gondoltam, gyakorlatias gondolkodású lévén nem hinnéd el. Bárcsak megpróbálhatnánk! – Mi lenne, ha kikérnénk Ulvar véleményét? Megkérdezni Ulvart? Malinnak eddig soha nem jutott eszébe. Pedig ő jobban ismeri a fiút, mint Per. – Megpróbálhatjuk – mondta bátortalanul. ULVAR FELMÁSZOTT az egyik alacsonyabb tölgyfára. Onnan kémlelte a hársfaligeti házat. Olyan volt, akár egy erdei troll, vagy inkább egy fekete tündérfiú. Hátát a fa törzsének támasztotta, csontos térdét fölhúzta. Haja bozontos volt, vastag száját ördögi vigyorra húzta. Utálkozva nézte a két embert. – Miért kellene nekem hozzád költöznöm, csúnya, kövér Malin? És micsoda pipogya frátert szedtél össze magadnak! Azt hiszed, nem tudom, mit műveltek, amikor magatokban maradtok? Jólesik neked, ugye, Malin, amit ez a szerencsétlen Per összeügyeskedik! Gyereket csinált neked, mi? Most meg össze kell házasodnotok! Malin elvörösödött. – Szó sincs ilyesmiről, Ulvar. Tudod jól, hogy semmi olyat nem tettünk, ami ne lenne illő. Csak
szerettünk volna megkérdezni, hogy hajlandó lennél-e velünk lakni. Mert én nagyon szeretném. Szívesen lennél a mi fiunk? – Még hogy ennek a kiherélt kecskebaknak a fia legyek? Akkor inkább maradok. És Marco is marad. – Marcót még meg sem kérdeztük. Előbb a te véleményedet szerettük volna meghallgatni. A fiú gyanakvóan nézte őket. – Csak nem akarsz elválasztani miket egymástól, te büdös dög? – Figyelj csak ide, Ulvar! – szólalt meg most Per. Hangja fenyegetően csengett. – Nem beszélhetsz így… Ulvar szemében zöld fény villant, majd egy kés pengéje állt Volden cipőjébe. Úgy tűnt, a lábát nem sikerült eltalálni. – Légy vele óvatos – figyelmeztette Malin. – Ulvar, figyelj csak! Ha Marco eljönne hozzánk, te is vele tartanál? A fiú egyre ellenségesebben nézte őket. – Majd meglátom – mondta, és behunyta a szemét, jelezve, hogy a kihallgatás véget ért. – Itt a késed – mondta nyugodt hangon Per és odanyújtotta neki. Ulvar kirántotta Volden kezéből, de Malin, aki már jól ismerte a fiú arckifejezéseit, tudta, hogy lenyűgözte Per nagylelkűsége, hogy mindezek ellenére nem kobozta el a veszélyes szerszámot. Per és Malin kézenfogva indult a ház felé.
– Minden a legnagyobb rendben lesz, majd meglátod! – biztatta a lányt. – És visszatérve egy korábbi kérdésedre, némi gondolkodás után azt kell mondanom, hogy szeretnék tőled gyereket, akár átoksújtott, akár nem. – Köszönöm – suttogta Malin. – Te vagy a legdrágább az életemben! IDIÓTÁK! – gondolta Ulvar, távolodó alakjukat nézve. Semmit sem fogtatok fel! Hogy lehettek ilyen féleszűek, hogy beengedtek a ti kis meghitt fészketekbe! De csak tegyétek! Csináljatok csak gyerekeket, de akkor majd meglátjátok, milyen tűzijátékot rendezek! Azoknak a fattyaknak nem lesz egy nyugodt pillanata sem. Majd bolhát teszek az ágyukba és tüzes vassal kínzom őket! Megerőszakolom őket és kiszúrom a szemüket! Azt hiszem, remekül fogok szórakozni! Egyszer csak Henning erős alakja bukkant fel a fa alatt. – Ulvar, lennél olyan szíves és segítenél nekem felemelni egy követ? – kérdezte kedvesen. – A boronához kellene, nehezéknek. – Minek segítsek neked, hiszen erős vagy, akár a barom – bökte oda neki, de végül vele ment. Henning nem nagyon törődött Ulvar utálatos szavaival. Furcsa módon elfogadták egymást, bármennyire is különbözött a véleményük. Talán azóta éreznek így, amióta Ulvar és Marco egyik éjjel a kandalló előtt megtudta születésük
igazi történetét? Viljar természetesen mélyen hallgatott a fekete angyalokról és arról, hogy ki az édesapjuk. Egyébként elmondott nekik mindent, Henning pedig részletekbe menően kiszínezte. Elmesélte, milyen kétségbeesett volt az anyjuk, amikor rájött, hogy meg fog halni, és hogy kénytelen magukra hagyni újszülött gyermekeit. Elmondta, hogy megígérte Sagának, hogy gondját viseli a kicsiknek. “És tudjátok, nem esett nehezemre. Szeretlek benneteket. Mindkettőtöket.” Talán ez volt az oka, hogy bár Ulvar a szavaival állandóan bántotta Henninget, mégis engedelmeskedett neki. A gyerekek idővel többet is megtudtak anyjukról. Azt is, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottja, hogy Svédországból jött, és hogy családja az Oxenstiernák szolgálatában állt, de ez a hagyomány a távozásával megszakadt. Malin kapott egy levelet Lotten Oxenstierna grófnőtől, aki szerette volna, ha Saga lesz gyermekei nevelője. Malin természetesen beszámolt neki Saga tragikus haláláról és arról, hogy két kicsit hagyott maga után. A grófnő egy következő levélben részvétét fejezte ki Saga halála miatt és biztosította a családot arról, hogy bármikor szívesen látja őket Svédországban. Malin megköszönte a grófnő kedvességét, és megnyugtatta, hogy a gyermekek egyelőre gondos ellátásban részesülnek rokonaiknál. Tudta, hogy Ulvart soha nem küldhetnék el
Svédországba. Képtelen lenne ilyen rosszat tenni a grófi családdal, akikre az övéi mindig is számíthattak. Szüleivel is rendszeresen váltott levelet. Apja és anyja örült volna, ha visszamegy hazájába és ott alapít családot. De Malin fülig szerelmes volt Per Voldenbe, úgyhogy inkább maradt. NEM VOLT NEHÉZ rábeszélni Marcót, hogy kövesse Malint jövendő otthonába. Azonnal megértette, hogy Belinda képtelen lenne ennyi embert ellátni és még Ulvarért is felelősséget vállalni, hiába van Henningnek jó kapcsolata a fiúval. Marco megígérte Malinnak, hogy amennyire csak tőle telik, figyel majd testvérére. De mi lesz addig, amíg iskolában van… Amennyire Ulvart gyűlölték az emberek, anynyira szerették Marcót. Mindenkivel ugyanúgy viselkedett, nyugodt volt és barátságos, és tízéves kora ellenére nagyon is önállóan gondolkodott. Bár állandóan meghúzódott a háttérben, személyisége mégis mindenütt érvényesült. Sokan úgy vélték, hogy Marco nem hétköznapi ember. – Marco ideje is eljön majd – mondogatta Henning, aki tudta, hogy mindkét gyereket kiszemelték egy feladatra. Sokszor gondolkodott már, mi lehet az, de képtelen volt elképzelni, hogy vajon hol tehetné magát hasznossá Ulvar.
9. fejezet EBBEN AZ ESZTENDŐBEN is segített néhány barát és szomszéd a szénakaszálásnál. Volt azonban pár év, amikor senki nem akart dolgozni náluk, nevezetesen, amikor a szürkék még bent laktak Graastensholmon. Most viszont mindenki szívesen jött, legalábbis addig, amíg Ulvar távol tartotta magát. Az idén egy fiatal lány is eljött segíteni. Az egyik szomszédos villában lakott, és az a hirtelen ötlete támadt, hogy szénát kaszáljon. “Hiszen olyan festői a vidék, anyám, emellett még hasznomat is veszik”, lelkendezett anyjának. Este álmodozó arccal tért haza. – Istenem, milyen csodálatos élet a parasztoké! Hiszen a földdel dolgozhatnak, beszívhatják a széna illatát, és apró báránykákat etethetnek. Anyja gyakorlatiasabban gondolkodott. – Vajon az is olyan kellemes lehet, amikor hosszú téli éjszakákon át virrasztanak, hogy segítsenek a borjazó tehénnek? Vagy durva, trágyától nehéz szagú ruhákat hordani, hajnalhasadás előtt felkelni, annak tudatában, hogy a gazdaságban mindenki arra vár, hogy te ellátod őket. – De hiszen éppen ez a csodálatos benne! Mindig is erre vágytam! – Valóban? Múlt héten még az egyetemen szerettél volna tanulni – csupán azért, mert lányok
nem tanulhatnak. Azelőtt pedig éltél-haltál a christianiai bálokért. Lánya oda sem figyelt. Tekintete a távolba révedt. A jóképű fiatalemberre gondolt, aki Hársfaligetben lakott. A szénásszekeret hajtotta. Mindig csak annyi ideig látta, amikor visszaért az üres szekérrel, hogy elvigye a lekaszált szénát. Alig váltottak egymással néhány szót, mégis rendkívül vonzónak találta. Kicsit szégyenlős volt, de magas és erős, hangja mélyen csengő. Az volt a benyomása, hogy még nem volt dolga asszonnyal. Oda kell mennie másnap is. HENNING IS FELFIGYELT a lányra, aki csillagként tündökölt a sok fekete ruhás paraszt között. Különös madár, nem illett bele ebbe a környezetbe. Húszéves lehetett. Szőke haját vastag fonatban körbetekerte a fején, halántékánál néhány hullámos fürtöt fújt a szél. Fehér blúzt viselt és virágmintás, könnyű szoknyát. Az ő környezetében élő asszonyok szürke, esetleg barna színű ruhákat hordtak. És úgy tűnt, a divat is inkább a szigorú, magas nyakú ruhák felé fordul majd. Annelinek hívták. Henning tudta, merre laknak. Apja üzletember, s tőzsdei részvényes. Sok gyermeke volt. Anneli egész nap kitüntette a figyelmével, zavarba is hozta a fiút. Amikor elmagyarázta neki, hogyan rakja fel a szénát a szekérre, a lány olyan kacéran felelt neki, hogy szegény Henning belepi-
rult. Bár az is lehet, hogy ő értelmezte rosszul a lány válaszát. Másnap reggel nyugtalanul ébredt. Vajon eljön ma is? Lehet, hogy csak hirtelen ötlete bírta rá, hogy segítsen Hársfaligetben. Ám a lány eljött. Amikor izgatott tekintete találkozott az övével, csendes nyugalom öntötte el. Anneli eljött, el ám! Sőt, a barátnőinek is mesélt Henningről. A lányok olvadozva hallgatták, és egyikük bevallotta, hogy már régen szemet vetett a fiúra, csakhogy az olyan bátortalan. Tőle tudta meg azt is, hogy a Jéghegyek Népéből való férfiak ugyancsak megállják helyüket az ágyban, mert… Ám a mondatot nem fejezte be, mert a lányok kuncogni kezeltek. “De nemcsak az átoksújtottak? Akik olyanok, mint Ulvar?” töprengett egy másik lány. Végül megállapodtak abban, hogy ezt képtelenek eldönteni. Barátnői rafináltabbak voltak, mint Anneli. Igaz, néhány évvel idősebbek is voltak nála. Azt mindenesetre elérték, hogy benne is felébredt a kíváncsiság a Jéghegyek Népének különleges képességei iránt. Egyre jobban emésztette a vágy Henning után. Maga is jól tudta, milyen veszélyes lehet ez. Persze tisztában volt azzal, hogy a rangjabeli lányok számára hol a határ. Hát a barátnői? Vajon átlépték már? Henning a mezőn nem merte megszólítani a lányt. Inkább megvárta az ebédszünetet. Csakhogy a hosszú konyhaasztalnál nem sike-
rült mellé ülnie, sőt, távol kerültek egymástól. Még látni is alig látta. Aznap egy rövid mosolyon kívül másban nem volt része. Már csak egy nap van hátra… Henning szenvedett. Esetlennek érezte magát a lány közelségében. Egyre nyugtalanabb lett. Érezte, ha sokáig tart, a nyugtalanság felőrli minden erejét. Szüleit meglepte addig nyugodt, kiegyensúlyozott fiuk viselkedése. Mi szállhatta meg? Malin azonban megértette. Az ő figyelmét sem kerülte el a lány, és azonnal rájött, hogy megbabonázta a fiút. Anneli kedves, bájos teremtés volt, de Malin nagyon is kétlette, hogy egymáshoz valók. Henning férfias megjelenése ellenére érzékeny volt. Malin akárhányszor belenézett kedves, szégyenlős tekintetébe, nyomban elérzékenyült. Értette, hogy a lány miért szeretett bele, de nem illettek egymáshoz. Egyáltalán nem! Hogyhogy nem látják maguk is? A harmadik, vagyis az utolsó napon, Henning végre kapott egy lehetőséget. Körbevezette a lányt az udvaron. Látszott rajta, mennyire büszke a házra, az állatokra. Anneli évődött vele. – Szerencsésnek mondhatod magad – jegyezte meg, miközben egy kismacskát tartott ölében és simogatta. – Mindig is arról álmodoztam, hogy vidéken élhessek. Hogy gondozhassam az állato-
kat… Majd diszkréten fintorogva letörölgette a piszkot, amit a disznó a kezére fröcskölt. – Igazán? – kérdezte Henning, arcán őszinte csodálkozással. – Én mindig azt hittem, hogy te is azok közé a városi lányok közé tartozol, akik nem szeretik bepiszkítani a ruhájukat. – Nem, dehogy! Bármit képes vagyok elviselni! – tiltakozott Anneli, megrebegtetve szempilláit. Henning dobogó szívvel indult az ajtó felé. – Gyere, üdvözöld a lovat – mondta szinte nevetve, mert már nem bírta visszafojtani a szívét elöntő boldogságot. Anneli vacsorára is ott maradt. Belinda hívta meg. Henning végig hallgatott. Képtelen volt egy szót is szólni hozzá, amikor a többiek is hallhatták. Különösen Ulvar, aki nem volt szégyenlős, és hangos megjegyzéseket tett a lányra. Nem bírtak vele, és kimenni sem volt hajlandó. Mintha nem is hallotta volna. Még akkor sem engedelmeskedett, amikor Viljar megragadta a grabancát és egyszerűen ki akarta hajítani. Csak annyit mondott most is, mint ilyenkor mindig: – Képes lennél kezet emelni nevelt gyermekedre? Azt akarod, hogy feljelentselek a rendőrségen? Valamennyien tudták, hogy képes lenne elmenni és bepanaszolni, milyen kegyetlenül bánnak vele, anyátlan, apátlan árvával. Így nem tehettek mást, megkérték Annelit, ne is vegye észre gonosz megjegyzéseit és kellemetlen tréfáit.
Ezzel véget is ért Henning románca. Esténként ábrándozva állt az ablaknál és abba az irányba kémlelt, amerre a lány lakott. Egészen addig állt ott, amíg Ulvar meg nem kérdezte, hogy Henning mikor kezd már úgy bőgni, mint egy szerelmes jávorszarvasbika. Erre Henning arca elvörösödött, szeme megtelt könnyel, és berohant a szobájába. Anneli bátrabb volt, mint ő. Minden este kint álldogált az utcán más ifjak társaságában, de szemével állandóan á Hársfaligetre vezető utat kémlelte. De Henning soha nem jött. Végül Ulvar vette kezébe a dolgot. Szeme gúnyosan csillogott, amikor egyik este elment a piactérre. A fiatalok nyugtalanul figyelték. Közülük sokan rossz emlékeket őriztek magukban Ulvar kegyetlen tréfáiról. Ulvar közömbösen Anneli felé tartott. – Henning ma este vár a hársfaligeti szénapajtánál – vetette oda. – Este nyolckor. Anneli utálkozva nézte a visszataszító jelenséget. – Elmegyek, ha lesz hozzá kedvem – mondta szemtelenül. Lesz hozzá kedved, gondolta Ulvar és zöld szemét rávillantotta a lányra. Henningnek pedig azt mondta, hogy Anneli szeretne találkozni vele. Menjen ki hozzá a szénapajtához, este nyolckor. Henning csak arra volt képes, hogy bólintson. Azért kiöltözött estére, vizes fésűvel fésülte ki
haját és még apja borotválkozó vizéből is elcsent egy kicsit, abból, aminek olyan kellemes az illata. ESTE NYOLCKOR Ulvar a rejtekhelyén kuporgott, és várta, mi történik. Remélte, hogy pompás látványban lesz része. De nem úgy alakult, ahogy remélte. Meg is érkeztek mind a ketten, de hamarosan rájöttek, hogy Ulvar állított csapdát nekik. – Attól tartok, hogy itt rejtőzik valahol a közelben – dünnyögte Henning. – Gyere, menjünk innen! Így is tettek. Ulvar csalódottan nézte, amint elindulnak a holdvilágos ösvényen. Dühös volt. Egy hónappal találkozásuk után egyre jobban vágyakoztak egymás után. Anneli barátnői, akiket naponta tudósított mindenről, egyre türelmetlenebbek lettek. – Még nem értél el nála semmit? – kérdezték a lányt. – Nem. Olyan borzasztóan szégyenlős. Ráadásul lovagias! Soha nem érintene meg egy lányt a házasságkötés előtt. – Miért kellene olyan sokáig várnotok? – kérdezte egyik barátnője. – Hiszen éppen az a mulatságos az egészben, amikor annyira felizgatod a férfiakat, hogy azok már képtelenek uralkodni magukon. Barátnői némileg eltúlozták saját férfikalandjaikat, hogy ezzel is félrevezessék a tapasztalatlan
Annelit. Mivel a lányt is hajtotta a vágy, nem esett nehezére elcsábítania a férfit. Egyik este az erdőben bekövetkezett az elkerülhetetlen, Ulvar közreműködése nélkül is. Henningnek zúgott a feje a lány közelében, hiába küzdött saját érzései ellen, valósággal elkábult. Anneli pedig nem tolta el Henning simogató kezét. Miután megtörtént, Henning kétségbeesve kért bocsánatot a lánytól, aki viszont roppant elégedett volt. Végre elérte, amire vágyott. Micsoda győzelem! Lesz miről mesélnie holnap. NÉHÁNY HÓNAP MÚLVA már egyáltalán nem így gondolkodott. Henning nyugodt volt, amikor Anneli közölte vele a tényeket. Sokkal rosszabb volt a helyzet barátnőivel. Már aznap elveszítette őket, amikor boldogon beszámolt hódításáról. Miután élvezettel meghallgatták részletes beszámolóját, felálltak, és egyenes háttal távoztak. Bukott nőnek tartották Annelit. A legszörnyűbb az volt, amikor anyjának és apjának is be kellett vallania. Sietős esküvőt tartottak. Anneli apja idegesen járkált fel és alá, anyja állandóan felzokogott, Belinda és Viljar arca még sem rezdült egész idő alatt. Malin aggódott. Többen nem is vettek részt a szertartáson. Anneli átköltözött Hársfaligetre. Akkor már nem találta különösebben vonzónak a falusi életet.
Állandóan hányingere volt. Sokáig ágyban maradt, nem volt hasznára senkinek. Eltűnt karcsú, lányos alakja, Ulvar pedig egyfolytában ezen köszörülte a nyelvét. Malin ismét elhalasztotta Perrel tartandó esküvőjét. Maradnia kellett, hogy segítsen és hogy békét teremtsen. Anneli haza is költözött egyszer, de szülei nem tanúsítottak különösebb megértést problémái iránt. Szobáját már át is alakították fivérei számára, egykori otthonában már nem volt semmi keresnivalója. Hársfaligetben pedig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy jókedvre derítse. Még Marco is azon igyekezett, hogy megkönnyítse az életét. Anneli azonban nem vette észre igyekezetüket. Nem látott mást, csak Ulvar gonoszságát. Meggyőződése volt, hogy a gyerek különösképpen gyűlöli. Anneli nem tanulta meg, hogy ne törődjön gonosz megjegyzéseivel, Ulvarnak pedig több se kellett. Ám Annelinek nemcsak Ulvarral volt baja. Neki semmi nem tetszett. – Majd elmúlik – vigasztalta egy nap fiát Belinda. – Az asszonyok gyakran viselkednek furcsán, ha gyermeket várnak. Meglátod, utána már minden másképp lesz. – Remélem – felelte fáradtan Henning. Egyre kevésbé volt képes elviselni saját magát. Mindenért, ami történt, önmagát hibáztatta. Malint végre sikerült meggyőzniük arról, hogy
nélküle is boldogulnak már a Hársfaligetben. Szegény lány hagyta magát rábeszélni, hiszen már régóta szeretett volna egybekelni Perrel. A mézeshetek alatt még Hársfaligetben maradnak az ikrek, hogy legalább házasságuk első napjait nyugalomban töltsék. MALIN 1872 NYARÁN kötött házasságot Perrel. Az esküvőt a régi graastensholmi templomban tartották, aminek azóta persze más lett a neve. Rengetegen összegyűltek az egész járásból. Volt akit meghívtak, volt aki csak bámészkodni jött. Az emberek elámultak, amikor meglátták a ragyogó külsejű Marcót. Mellette pedig ott ült Henning Lind a Jéghegyek Népéből. Hamarosan átveszi a hársfaligeti birtokot. Szüleinek már csak az az egy a vágya, hogy nyugalomban élhessék le életük hátralevő részét. Így hát miért ne irányíthatná Henning a birtokot, legyen bármilyen fiatal? Felesége most nincsen vele. Gyermeket vár. Bizonyára sokszor rosszul érzi magát. Mondják, most is bezárkózott a szobájába. Malin szülei is megérkeztek Svédországból. Előkelő és gazdag, mindamellett kedves emberek benyomását, keltették. Christer és Magdalena hitetlenkedve bámulta Ulvart. Természetesen felkészültek a találkozásra, hiszen Malin mindenről beszámolt a leveleiben, erre azonban mégsem számítottak…! Igyekeztek barátságosan viselkedni vele. Ulvar szemmel látha-
tóan nem örült jelenlétüknek, de legalább békén hagyta őket. Viljar Lind is ott volt a templomban, és természetesen felesége, Belinda is. Szegény kicsit idegesnek tűnt, de soha nem mozgott otthonosan enynyi ember között. Kedves, csinos asszony lett belőle, vélték a helybéliek. És milyen szép az ifjú pár! Ennek a lánynak sikerült megszelídítenie a komor hivatalnokot. A menyasszony csak úgy sugárzott a boldogságtól. Valaki hiányzott. Hála Istennek, örvendeztek jó néhányan. Tartottak Ulvar Lindtől. Nem is csoda, hogy nem jött el, hiszen az efféle ördögfajzat biztos rosszul érezné magát a templomban. Mindenki boldog volt. Csak Marco látszott nyugtalannak, de ez is inkább csak Henningnek tűnt fel. Mintha azt szeretné, hogy legyen minél hamarabb vége a ceremóniának. Marco nyugtalansága annyira szokatlan volt, hogy Henning komolyan aggódni kezdett. Jól tudta, hol járnak a fiú gondolatai. MALIN HIÁBA KÉRTE Ulvart, az nem akart velük tartani a templomba. Sokkal fontosabb dolga van annál, mint hogy végighallgassa a buta pap oktalan fecsegését. Ezek után inkább hagyták, és ünneplőjét visszaakasztották a szekrénybe. Ulvar ott kuporgott a domboldalban, és a templomba igyekvő embereket figyelte.
A sok idióta! Végeznem kellene valamennyivel! Malin meg befekszik annak a fontoskodó alaknak az ágyába! Hogy lehet ennyire hígagyú? Persze mi mást várhatott tőle? Utálom az egész esküvőt! Legjobb lenne, ha… – Igen! És meg is teszem! – kiáltotta csillogó szemmel. Felugrott és visszarohant az erdőn keresztül. Átcsörtetett a bámészkodó tömegen. Nem törődött velük, mintha csak mafla kutyák lettek volna. Hirtelen csend támadt, amikor belépett a templom kerítésén. Megkezdődött a szertartás. Ulvar talált egy nyitott hátsó ajtót… A pap éppen abban a pillanatban szentelte meg Malin és Per házasságát, amikor megkondult a halálharang. Mély, érces hangja betöltötte a környéket. Az ifjú házasok falfehéren néztek egymásra. A gyülekezet szinte megbénult. Marco volt az egyetlen, aki képes volt cselekedni. El is indult a torony felé. Végül Malin is visszanyerte határozottságát. – Gyere le azonnal, Ulvar! – mondta keserűen. – Gyere le! Henning visszatartotta, amikor szép ruhájában éppen elindult volna felfelé. – Majd mi elintézzük. Mármint Marco és én. Maradj itt! Viljar és Christer is velük tartott, majd rövid
tétovázás után a pap és néhány férfi is. A halálharang pedig tovább kongott. A toronyba vezető lépcsőn belebotlottak a harangozóba. A földön feküdt, és fejét fogva jajveszékelt. – Maga a gonosz járt itt – dadogta. – Nem gondolhatja komolyan – mondta neki Viljar. – Vagy legalábbis egy kis szörnyeteg! Henning és Marco addigra már felért. Henning kirántotta Ulvar kezéből a kötelet. Abbamaradt a harangozás, de a riasztó hangok még sokáig a fülükben csengtek. – Teljesen megőrültél – förmedt rá Henning Ulvarra. – Mit ártott neked Malin, hogy képes vagy tönkretenni élete legszebb napját? Ulvar már majdnem mondott valami csúnyát, amikor pillantása találkozott Marcóéval. Erre egy kicsit összehúzta magát, majd káromkodások özönét zúdítva mindenkire, hirtelen leviharzott. Malin egyenes háttal állt a templom közepén. – Nem fogok sírni a saját esküvőmön – erősködött. – Te se sírj, Belinda! Inkább arra gondoljunk, hogy szegény fiú nem tehet erről. – Anyám, Tula is átokverte volt, de ő mindenkit képes volt elbűvölni a viselkedésével. Gyermekkoromban én is szerettem volna közéjük tartozni. Ma azonban már hálát adok a sorsnak, hogy hétköznapi embernek születtem. Ulvar egészen különösen gonosz, ám Malinnak igaza van, próbál-
junk megértést tanúsítani iránta. Christer szavai mindenkire megnyugtatóan hatottak. Fejezzék be méltósággal a jelenetet, és felejtsék el. Szívük mélyén azonban még sokáig emlékeztek a bizarr harangszóra Malin esküvőjén.
10. fejezet MALIN ÉS PER MÉZESHETEI nem tartottak túl sokáig. De legalább egy nyugalmas hetet eltölthettek új villájukban, nem messze Hársfaligettől. Senki nem háborgatta őket, kiélvezhették egymás társaságát. A hét leteltével Malin elment Hársfaligetre. Szerette volna tudni, mi van Annelivel, hiszen már nem volt messze a szülés ideje. Megpillantotta Belindát a ház előtt. Az asszony elmesélte, hogy Anneli végre magához tért, amikor a gyermekszobát kellett berendezni. Hirtelen minden olyan izgalmasnak tűnt számára, a csipkék, a kis gyermektakarók, a színes, puha játékok. Anneli valósággal kivirágzott és mintha visszatért volna a jókedve. Henning sugárzott az örömtől, és újra fellángolt benne felesége iránti hűséges szerelme. De amikor elkészültek a gyerekszobával, Anneli visszasüllyedt a búskomorságba. Rettenetesen szenvedett, mint még soha senki, és azt hibáztatta, aki ebbe a kényelmetlen helyzetbe hozta. Belinda hangja keserűen csengett, hiába is igyekezett palástolni. Henning volt az egyetlen gyermeke, ráadásul remek fiú, és erre egy ilyen csöppet sem belátó feleséget szerez magának. Belinda már abban sem nagyon bízott, hogy bármi megváltozhat.
– Ne aggódj – vigasztalta Malin. – Anneli még fiatal, néhány év múlva megfontoltabb lesz. És még kiváló parasztasszony is válhat belőle. Bementek a házba. Malinnak kedve támadt megnézni a gyerekszobát, ha már olyan sokat beszéltek róla. Tudta, merre van, így egyenesen abba az irányba indult. A lépcsőre új, puha szőnyeget vettek, amely teljesen letompította lépteit. Senki nem hallhatta, hogy felfelé igyekszik. Kinyitotta a gyermekszoba ajtaját, és értetlenül nézett körbe. Ulvar volt odabenn. Háttal állt neki, ezért nem vette észre, hogy Malin belépett. A szoba közepén díszes gyermekágy terpeszkedett. Egyébként az egész szoba roskadozott a cicomától és a játékoktól. Minden olyan tündérien édes volt, hogy Malin valósággal rosszul lett. Általános nemtetszését csak fokozta Ulvar viselkedése. Akár egy kisördög, úgy ugrált az üres gyermekágy körül. Kezében jókora stoppolótűt tartott, ezzel támadt az ágyra, és az odaképzelt csecsemőt szurkálta. Malin egy pillanatra behunyta a szemét. Megpróbálta összeszedni magát. Undor és félelem kavargott benne. – Ulvar – szólalt meg színtelen hangon. A fiú megfordult és rámeredt. Malinnak az volt
a benyomása, hogy a fiú lesunyja a fülét, bár ezt nem láthatta, mert Ulvar bozontos haja teljesen eltakarta. – Hogy képzeled, hogy csak így rám ijesztesz? – mordult Malinra. – Szadista vagy? – Én nem – felelte a fiatalasszony. – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy hazaköltözz hozzám és Perhez. Most azonnal! – De Marco is jön! – Természetesen. Ulvart egyedül nem is merte volna befogadni a házba. Hálát adott Istennek Marcóért. Vagy talán nem Istennek kellene köszönetet mondania? Lement a konyhába, hogy mindent megbeszéljen Belindával. Malin figyelmét nem kerülhette el, hogy Belinda megkönnyebbült a hír hallatán. – Ahogyan mondod, kedvesem, minden megváltozik majd, amint Anneli megszülte gyermekét. Végre nektek is részetek lehet egy kis örömben! MÉGSEM ÍGY TÖRTÉNT. Az újszülöttet is a családi átok sújtotta, s Anneli röviddel a szülés után meghalt. Henningnek még egyszer át kellett élnie a tragédiát. Tizenegy évvel Saga halála után a felesége lehelte ki lelkét a karjai között. Viljar és Belinda nem tudta megvigasztalni. Meddig ül még az átok családjukon? Viharnak csak olykor-olykor jutott ki egy kis öröm az élet-
ben. A sors újra és újra lecsapott rá. Most pedig azt kell látnia, hogy imádott fia özvegyen marad, kezében az apró, szerencsétlen kis élettel. Ezt már igazán nem tudta, hogyan fogja elviselni. Malin és Per sokáig nem tért magához a hír hallatán. Hát nem elég nekik Ulvarral megküzdeni? Most még egy hozzá hasonló gyerekkel is vesződjenek? Amikor alaposabban szemügyre vették a gyermeket, megállapították, hogy Henning leánya, akit Benediktének keresztelt, egyáltalán nem hasonlít Ulvarra. Az újszülött szeme is sárga volt, haja éjfekete és bozontos, csontjai erősek, szögletesek. De ezzel vége is volt a hasonlóságnak. A gyermek arcáról erő és végtelen nyugalom áradt. Szép valószínűleg nem lesz soha, de szemében nem fedeztek fel semmi gonoszságot Henninget elkeserítette, hogy Anneli szülei nem akarták unokájuknak elismerni a kis Benediktét. Egyszer megnézték a gyermeket, de undorodva elfordultak tőle. Természetesen leányuk halála is befolyásolta őket. Elmondták mindennek a Jéghegyek Népét, gonosznak, sátánfajzatnak. Hársfaligeti rokonaitól a kicsi mégis megkapott minden szeretetet, amire szüksége volt. Óvatosan bántak vele és kedvesen szóltak hozzá. Belinda különösen pátyolgatta. Szegény gyermeknek nyilván nagy szüksége lesz még a szeretetre nehéz életében.
Henning sokszor a karjába vette és hosszasan ringatta, arcát a kislány meleg arcához szorította. Végtelen odaadással szerette a gyermeket. Az utolsó pillanatig szerette Annelit, még akkor is, amikor felesége undok volt vele, és teljesen elzárkózott előle. Megfogadta, mindig azon lesz, hogy Anneli gyermekének boldog életet biztosítson. Szíve legmélyén azonban rettegett. Hiába tűnt most úgy, hogy Benedikte teljesen ártalmatlan, ki tudja, milyen lesz, ha felcseperedik. Bármi lehet belőle. Lehet, hogy gonoszabb lesz, mint Ulvar, vagy Sölve, akiről szintén azt gondolták, hogy teljesen ártalmatlan, és lám, micsoda szörnyeteg vált belőle. Henning azért fohászkodott, hogy leányának ne legyen része hasonló sorsban. Szerencsére Anneli családja visszaköltözött Christianiába. Elutazásuk megkönnyebbülés volt a hársfaligetiek számára. Végre biztosak lehettek abban, hogy senki nem terjeszt róluk mindenféle gonosz rémhíreket, hogy ördöggel cimborálnak és boszorkányságokat űznek odahaza. Viljarnak és kis családjának végre nyugodtabb lett az élete. Ulvar sem volt már a házban, bár sokszor benézett hozzájuk. Gondosan ügyeltek arra, hogy ne maradjon egyedül Benediktével, de a gyermek szemlátomást egyáltalán nem érdekelte. Mással foglalkozott, csak senki nem tudott rájönni, mivel. Marco az iskolából hazafelé szinte minden nap
benézett hozzájuk. Az évek során mély barátság szövődött közte és Henning között. Marcót bátran magára hagyták a kicsivel. És mintha a csöppség is egyre jobban kötődött volna hozzá, szeme felragyogott, amikor Marco belépett a szobába, és fogatlan szájával kedvesen felnevetett. A gazdaság is egyre inkább felvirágzott, és semmi baj nem lett volna, ha Henning nem tűnik ennyire magányosnak. Kihunyt benne valami, de még Anneli halála előtt. Szülei úgy vélték, hogy felesége piszkálódásai sokkal jobban bántották, mint mutatta. Érezte, hogy nem ismerik el. Jóság, kedvesség alig méltányolt erény a földön. De hát hol követte el a hibát? Az igazság persze az, hogy sehol. Egyszerűen nem a megfelelő emberbe lett szerelmes. Mert igaz a mondás, hogy nem mindig elegendő a szép külső. Valójában Anneli kevésnek bizonyult a számára, csakhogy ezt Henning nem szívesen vallotta be. 1874-ben megszületett Malin és Per fia, Christoffer Volden, a Jéghegyek Népéből. Nagyapja, Christer után kapta nevét a keresztségben. Remekül ment a soruk az elmúlt két évben, amióta Ulvart és Marcót magukhoz vették. Anyagilag sem álltak rosszul. Pernek biztos állása volt a községházán, Malin pedig remek háziasszonynak bizonyult. Szinte naponta átjártak Hársfaligetbe. Marco jól tanult az iskolában, Ulvar pedig… Az ám, Ulvar! Malin nem igazodott el a fiún. Amióta új otthonában lakott, szokásos, üres fenye-
getőzésein kívül semmivel nem dúlta fel a család nyugalmát. Malin eleinte úgy gondolta, Marco jelenléte tartja kordában. Később azonban rájött, hogy valami más érinthette meg Ulvart ennyire. Titkolt valamit. Ezért nem törődött családjával, ezért hagyta, hogy nyugodtan éljék életüket. Amikor a kis Christoffer megszületett, Malin majd megőrült félelmében. Per is, bár gondosan titkolta. Amikor Malin először mutatta meg Ulvarnak a gyermeket, annyira remegett a keze, hogy a kicsit átadta Pernek. Ulvar érdektelenül bámulta a csecsemőt. – Micsoda kis rémség! Miért gondoljátok, hogy érdekelhet? – vetette oda, és eltávozott. Gyakran volt házon kívül. Sok időt töltött Hársfaligetben. Ilyenkor Henning azonnal befogta valamilyen munkára. Ulvar szó nélkül engedelmeskedett, elvégezte, amit rábíztak, majd elment. Útja egyenesen az erdőbe vezetett. Malin sokáig soha nem hagyta egyedül gyermekét, függetlenül attól, hogy Ulvar otthon volt-e, vagy sem. Soha nem tudhatta, mi történik. Egyszer azonban el kellett szaladnia a kereskedőhöz, Christoffer pedig éppen elaludt, és nem akarta felébreszteni. Per dolgozott, Marco iskolában volt, Ulvar pedig órák óta távol. Malin rohant, hogy mihamarabb visszaérjen, de még az út felénél sem járt, amikor visszafordult.
Inkább ne legyen aznap elegendő kenyér, mint hogy gyermekének bármi baja essék. A fiúcska akkor már féléves volt. A házban csend volt, amikor visszaért. Óvatosan a gyermek szobája felé osont. Odabentről morgás hallatszott. Szíve majd kiugrott a helyéből. Istenem, futott végig az agyán. Istenem, mit tettem! Alig mert benyitni. Ahogy nyílt az ajtó, a morgás egyre erősödött. Malin majdnem elájult félelmében. A szürke farkas állt a gyermek ágya mellett. Nem a gyermekre, hanem a vélt betolakodóra morgott. Amikor észrevette, hogy Malin az, megfordult, és kiugrott a nyitott ablakon. Malin az ágyhoz lépett. Lába annyira remegett, hogy alig volt képes megállni rajta. Óvatosan az ágy fölé hajolt, és látta, hogy Christoffer mélyen alszik, az egészből semmit sem vett észre. Malin elgondolkodva állt az ágy mellett. Sokáig tartott, mire végleg megnyugodott. Eszébe jutott valami. Kihajolt az ablakon, és suttogni kezdett. – Gyere vissza! Kérlek, vigyázz legféltettebb kincsemre, amíg visszajövök. Ezzel kiment a szobából. Egy ideig még a konyhában várt, majd mielőtt elindult volna, beleselkedett a gyermekszoba ajtajának kis repedésén.
A farkas a helyén volt. Aznap este hatalmas tál süteménnyel kínálta férjét és a fiúkat. Sőt, Ulvart külön megölelte, amikor hazajött. – Köszönöm – suttogta neki. – Köszönöm, köszönöm, kedvesem! Ulvar gyorsan kibontakozott a számára megalázó ölelésből, és szitkozódni kezdett, hogy mit képzel Malin, hogy így ráveti magát. A süteményből viszont alaposan bepakolt. Majdnem a felét ő ette meg. De hát meg is érdemelte. A KIS CHRISTOFFER gyorsan megtanult felállni, és utána hamarosan járni kezdett. Malin számára ez nagy könnyebbséget jelentett, mivel így könnyebben tudott ügyelni a fiúra. Egyik délután munka közben furcsa dologra lett figyelmes. Nem akart hinni a saját fülének. Pedig nem hallucinált. Az ikrek szobájából halk magyarázás szűrődött ki. Marco olvasni tanította Ulvart! És a tanulásnak ezzel nem szakadt vége. Estéről estére ott ültek együtt szobájukban, és olvastak. Marco angyali türelemmel tanította Ulvart, aki ördögi elszántsággal vetette bele magát a tanulásba. Malin nem tudta mire vélni a dolgot. Az erdő vad fia civilizációra vágyik? Ulvarnak azonban más céljai voltak a tanulással. Nem az bosszantotta, hogy buta marad, mert
nem jár iskolába. Szidta magát oktalanságáért, hogy nem jött rá hamarabb arra, honnan tudnak olyan sokat családtagjai nemzetségük történetéről. Elolvasták a családi krónikában! Amikor kincs utáni reményében végigszaglászta a házat, Belinda és Viljar hálószobájában ráakadt egy könyvszekrényre, melyet gondosan lelakatoltak. A zár felnyitása természetesen nem jelentett gondot Ulvar számára. Akkor még merő oktalanságnak tartotta, hogy ilyen gondosan őrzik ezeket a buta porfogókat. Ugyan minek, hiszen a könyvek tele vannak ismeretlen, furcsa ákombákomokkal. Nem sokkal ezután kénytelen volt belátni a porfogók fontosságát. Elcsente az egyik példányt és egy nagyító segítségével próbált megbirkózni a lehetetlennel a pince homályában. Megpróbálta összehasonlítani a betűket, de az egyetlen, amelyet ismert, saját nevének a kezdőbetűje, az “U” volt. Bár ezt is csak azért ismerte, mert Marco megtanította rá. Gyötrelmes időszak következett. Akkoriban járt át olyan sokat Hársfaligetbe. Rádöbbent, hogy segítségre van szüksége. Marco szívesen segített neki, boldog volt, hogy testvére érdeklődést mutat a tanulás iránt. Ulvart azonban jobban érdekelték az írott, mint a nyomtatott betűk. Marco ennek is örült, mert így legalább írni is megtaníthatta. Ulvar pedig lassan megtanulta leírni a betűket.
Görcsösen fogta kezében a tollat, és nagyokat káromkodott, ha nem sikerült, majd a papírt és a tollat dühösen a sarokba hajította. De másnap visszajött, hiszen eltökélte, hogy megtanul olvasni. Marcót sikerült még valamivel meglepnie. Nem elégedett meg azokkal a betűkkel, melyekre testvére megtanította. Marcónak nagy nehezen sikerült kiszednie belőle, hogy a régi írásokban használatos betűkre is kíváncsi. ULVAR ELÉGEDETT VOLT. A tudás birtokába jutott. Elérkezett az ő ideje. Egyik reggel Ulvar nagyon korán kelt fel. A többiek még aludtak, csak Malin kisfia, Christoffer szobájából hallatszott gügyögés. Az egyéves kisfiú azonban veszélytelen volt számára. Kiment a házból, és egyenesen a Hársfaliget felé indult. Ott is csendes volt minden, még Henning hároméves kislánya sem ébredt fel. Gyakorlott mozdulattal nyitotta ki a pincelakatot, beosont, és kényelmesen elhelyezkedett titkos zugában, az egyik szellőzőnyílás alatt. A legrégibb könyvet vitte magával. Viljar és Belinda ugyancsak elcsodálkozott volna, ha bekukkant titkos szekrényükbe. Ulvar kinyitotta a könyvet. Mikael Lind írta, bár a fiú ezt nem tudta. Az írás régi volt és olykor szinte olvashatatlan. A családi krónikának azonban nem ez volt a legrégibb darabja. Ulvar nem tudta, hogy létezik egy első könyv, a legrégibb, Siljéé. A
könyv minden tekintetben annyira értékes volt, hogy a családi kincsek között őrizték. A Jéghegyek Népének története mély hárfahúrok pengését idézi fel bennem, olvasta Ulvar. – Sikerült! El tudtam olvasni! Most végre megtudhatok mindent! – lelkendezett. Csakhogy az olvasás meglehetősen lassan ment. A türelem soha nem tartozott Ulvar erényei közé, most mégis erőltette magát, kitartóan próbálkozott. Aznap csak néhány oldalt sikerült elolvasnia. De nem adta fel! Megtagadták tőle, hogy megismerje családja történetét, féltek, hogy esetleg túl sokat tudhat meg. De Ulvar eddig soha nem veszített. Most majd visszakapják! JÓ PÁR HÓNAP MÚLVA Malin elgondolkodva töltötte tányérokba a levest. – Mit csinálhat, Per? Most már vasárnap sincs itthon. Ez nem mehet így tovább. Többnyire korán reggel eltűnik, és csak vacsoraidőben jelenik meg. El nem tudom képzelni, mit csinálhat ezalatt az idő alatt. – Eddig még senki nem tett említést arról, hogy bárhol is kárt okozott volna – felelte férje, miközben négyéves fiának felvágta a húst. – Talán az a legjobb, ha békén hagyjuk. Malint azonban nem nyugtatta meg a válasz. – Amikor Henningnek már nincs szüksége rá a
gazdaságban, egyszerűen eltűnik. És soha senki nem látja, merre jár. Hársfaligetről látják őt olykor, de csak akkor, amikor már hazafelé tart. – Biztos fent van az erdő szélén. Amiatt fölösleges aggódnunk, hogy bántaná az állatokat. Hagyjuk békén, azt mondom. Neked is jobb, ha nem itthon kell állandóan rajta tartanod a szemed. – Igen, igen, de… próbáltam kérdezgetni, merre jár, de rettenetesen dühös lett. Megijedtem tőle. Azt hiszem, ideje lenne elutaznunk végre Svédországba. A szüleim már nagyon öregek, és Ulvarnak sem ártana, ha világot látna. – Tavasszal nekivághatunk az útnak – ígérte meg Per. – De annak már nem örülök annyira, hogy Ulvart is magunkkal visszük. Nélküle is épp eléggé fárasztó utazás lesz. Elhallgattak, amikor Marco belépett. A szobát, mint máskor is, különös fény öntötte el. Hiába faggatták volna Ulvar felől, csak azt mondta volna, hogy nem tudhatja mindig, merre jár. Malin ezt persze nehezen értette meg. Hiszen annyira közel álltak egymáshoz, mintha egy test, egy lélek lennének. Egyszer azt is mondta, hogy “Ulvar behúzta a függönyt”, amiből Malin azt a következtetést vonta le, hogy egy lényeges ponton különböztek egymástól és ez tette lehetővé számukra, hogy függetlenedjenek. Nem talált ennél okosabb magyarázatot.
A SVÉDORSZÁGI UTAZÁS valóban fárasztónak bizonyult. Ulvar rettenetesen dühös volt amiatt, hogy el kellett jönnie. De éppen makacs ellenállása győzte meg családját, hogy mindenképpen magukkal kell vinniük. Szerencsére Marconák sikerült jobb belátásra bírnia Ulvart. Ha nincs velük Marco, ikertestvére képes lett volna egész utazásukat tönkretenni. Christer és Magdalena nem győzte csodálni unokájukat. A kisfiút és az ikreket is megajándékozták egy kis pénzzel. Ulvar arca ettől már felderült. Hazafelé nem lehetett bírni vele. Senki nem tudhatta, hogy az utazás miatt félbe kellett hagynia a családi történet olvasását, pedig éppen egy különösen izgalmas részhez érkezett. Amikor megálltak Christianiában, hogy meglátogassák ismerőseiket, Ulvar már nem bírta tovább. – Felőlem addig maradtok, amíg csak akartok, de nekem haza kell mennem! Most Marcónak sem sikerült visszatartani. – Azt csinálsz, Ulvar, amit akarsz – sóhajtott fel Malin. – Tudod, hol a kulcs. Egyébként köszönöm, hogy olyan… kedves voltál az utazás alatt. Ulvar arca elfintorodott. Még hogy kedves! Vonatra ült. Christianiától egészen Drammenig húzódott az új vasútvonal, mely rettenetesen vonzotta az Ulvar korabeli fiúkat. Persze senkinek nem árulta el, hogy mit tervez. Félt, hogy akkor nem egyeznének bele, hogy elmenjen. Amikor családjával utazott, senkinek sem tűnt
fel, hiszen lóval és kocsival utaztak. Most viszont egyedül utazott, nyilvános közlekedési eszközön. Ulvart persze nem különösebben érdekelte, mekkora feltűnést kelt megjelenésével. Büszke volt külsejére. Csodálatos volt vonattal utazni! Az utolsó kocsi platóján állt, és nézte, mint tűnnek el a sínek a vonat mögött. Részegítő érzés volt. Bozontos hajába minden oldalról szél túrt. Az sem érdekelte, hogy arca kormos lesz a vonat füstjétől. Már majdnem tizennyolc éves volt, és tudta, hogy közel jár a családi titok megfejtéséhez. Amikor a kalauz a jegyét kérte, egyszerűen fogta és áthajította a korláton. Esze ágában sem volt jegyet venni. Amikor keresztülment az egyik kocsin, az emberek riadtan húzódtak össze üléseiken az alvilági alak láttán. Nem volt már messze otthonától, úgyhogy egyszerűen leugrott a vonatról. A kalauz túlélte az esést, de csak annyit tudott elmondani, hogy ezer kisördög támadt rá, és azok dobták ki a kocsiból. Egyébként is annyira megijedt attól a szörnyű alaktól, hogy alig merte elkérni a jegyét. Ahogy végignézett bekötözött testén, csendesen hozzáfűzte: – Talán jobb lett volna, ha nem is kérem tőle. Mivel a vonaton senki nem ismerte Ulvart, aki egyébként minden nyom nélkül tűnt el, az utasok is a kalauz véleményét támasztották alá. El sem tudták képzelni, ki lehetett az az alak. Az ügyet ezzel
diszkréten le is zárták. ULVAR A HÁRSFALIGETI HÁZ pincéjében üldögélt. Ölében a könyvek. Még nem ért a családi történet végére, ám fontos ponthoz érkezett. Hohó! Hát ettől féltek ennyire! Nem akarták, hogy az erős és vakmerő Ulvar megtudja! Hónapokon, sőt éveken keresztül olvasta a könyveket, és dühöngött, ha valamilyen oknál fogva nem tudott lemenni a pincébe, mert a hársfaligeti ház hátsó fertálya sem volt mindig mentes a kíváncsi tekintetektől. Arról nem is beszélve, milyen nehéz volt fölosonni Viljarék hálószobájába és kicserélni a könyveket. Olvasás közben néha elszorult a torka attól, hogy mi mindent akartak eltitkolni előle. Kikerekedett a szeme, amikor Gonosz Tengelről olvasott, a kincsről, melynek rejtekhelye még mindig nem derült ki a számára, és a nevetséges harcról, melyet az átoksújtottak vívtak gonosz ősükkel. Nem értette, miért volt erre szükség. Minden elképzelését felülmúlta az a rész, melyhez éppen ekkor ért. A Jéghegyek Népének egyetlen átokverte tagja se érintsen meg soha furulyát. Lehetőleg senki ne tegye, aki e nemzetségből származik, de különösen az átoksújtottak ne. Mert létezik egy varázsfurulya, mely különös hangjával előcsalogathatja rejtekéből a Gonoszt. Akkor Gonosz Tengel felébred álmából, és átveszi a hatalmat a világ felett. Márpedig ez világunk végét jelenti!
A könyv becsukódott. – Most már legalább tudom – dünnyögte keserűen. – Gonosz Tengel! Végre igazi rokonra leltem. Összerezzent. Mi ez a hang? Vagy csupán egy sejtelem? Mintha morajlást hallana a föld mélyéről. Nem képzelődött. Kívülről érkezett a hang. Nem tudta volna pontosan megmondani, honnan, de valahonnan kibírhatatlanul magas, panaszos hang hallatszott. Mintha visszhangozna a szélben. Ulvar arca lángolt. Végül büszkeség töltötte el. Hiszen őse őt választotta ki arra a nagy feladatra, hogy megszabadítsa. Felugrott. Az imént még a könyvről is megfeledkezett. Később azonban magához tért, és sikerült a helyére csempésznie. A többivel még várhat. A lényeget megtudta. Amíg hazafelé rohant, csak úgy cikáztak agyában a gondolatok. Furulya, varázserejű furulya. Hol fogja megtalálni? És miért varázserejű? Hogy lehet egy furulyának varázsereje? A furulyákról úgy általában keveset tudott. A családban ezért nem beszéltek hát soha erről a hangszerről! Miatta! Be akarták csapni! De megbánják még, hogy így bántak vele! Gonosz Tengel és én erősek vagyunk! És én vagyok az ő kiválasztottja!
11. fejezet GONOSZ TENGEL végre megtalálta, hogy kit használhat! Ulvar aznap éjjel szörnyű álmot látott. Utálatos mocsár közepén találta magát. Undorító massza tapadt testére, és miközben kezével próbálta magát kiszabadítani belőle, ujjáról hosszú, nyúlós szálak lógtak alá. Kétségbeesetten felkiáltott, mert hirtelen ijesztő külsejű alak bukkant fel a közelében. Mozgását nem korlátozta a mocsár, hátulról közeledett Ulvar felé. Ulvar hiába próbált menekülni, a mocsár fogva tartotta, szíve olyan hevesen dobogott, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban szétpattanhat… – Ulvar! Ulvar! Valaki megrázta. Felnézett és megpillantotta bátyja nyugodt arcát. – Miért kiabáltál olyan kétségbeesetten? Igazságtalanul rámordult Marcóra. – Semmi közöd hozzá – mondta. Arca verejtékezett, ágyneműje is vízben úszott. – Csak szeretnélek megnyugtatni, ha lidérces álmod volt. Ulvar ösztönösen megérezte, ki volt az, aki így ráijeszthetett. Gonosz Tengel! Lehet, hogy valami fontosat akart mondani neki, és erre ez az idétlen
Marco felébreszti… Ezek szerint Gonosz Tengel kedveli, sőt kiválasztotta, hogy nagy dolgokat hajtson végre. Egyvalamiben teljesen bizonyos volt: őse félelmetes szövetséges, valódi szörnyeteg. Ulvar hátán végigfutott a hideg. ATTÓL AZ ÉJSZAKÁTÓL FOGVA Ulvar megváltozott. Előtte sem volt veszélytelen, de fenyegetőzéseit többnyire nem váltotta be. Attól kezdve azonban semmire és senkire nem volt tekintettel. Tudta, hogy nem hívhatja segítségül a szürkéket, hiszen Heike és Vinga nem jegyezte le a varázsformulát. A kincset sem szerezheti meg, mert Viljar gondosan elrejtette valahová. Később megtudta, hogy a családi kincset egy christianiai bank széfje őrzi. Azt is megtudta, hogy a bankot arra utasították, hogy soha ne adják ki a kincset olyan családtagnak, akinek Ulvarhoz hasonló a külseje. Ulvar gyakran hallgatózott. Hihetetlenül sok fontos dolog jutott így a tudomására. De most már csak félelmetes urát akarta szolgálni. Elnézte a fák vastag kérgét. Tudta, hogy lehet furulyát faragni belőle, de milyen hangja lehet az ilyen furulyának? Viljar egyik nap azzal állított be hozzájuk, hogy Ulvar segíthetne neki az erdei tónál begyűjteni a halászszerszámokat. Ulvar szerette volna a
pokolba küldeni Viljart, de rájött, hogy kint a tavon legalább nyugodtan gondolkodhat. A földeket kásás hó borította. Ulvar mélyen belesüppedt, amikor a tó felé tartott. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül gyűjti be a hálókat. A fogást pedig mindig megosztották Hársfaliget és Malin családja között. Marco nem volt otthon. Magasabb iskolába járt már, és korán reggel el kellett mennie hazulról. A tó csendes volt és elhagyatott. Lehet, hogy a többi halász már rég kint járt, de az is lehet, hogy csak később jönnek majd ki. Aznap szürke volt minden. A felhők valósággal rátelepedtek a vidékre. Idegesen nézett körül. Kiszedte az utolsó hálót, és az evezőrúddal arrébb lökte magát. Honnan jön ez a riasztó, sötét köd, mely a part teljes hosszában szétterült már, és lassan a tó közepe felé kúszik. Hirtelen az a benyomása támadt, mintha nem egyedül ülne a csónakban, ám a vélt idegent sötét pára vette körül, és alakjának csak a körvonalai látszódtak. Névtelenül lopakodott be a lelkébe. Ulvar azonban tudta már, hogy ki ő. Gonosz Tengel nem testi valójában, csak a gondolat erejével volt jelen. Ulvar igyekezett uralkodni magán. Már majdnem kiugrott a csónakból, hogy úszva érje el a partot. Remegett, hányingere volt, és félelmében bepisilt. Torkából jajveszékelés tört fel, melynek nem
tudott gátat vetni. A szörnyalaknak iszonyatos szaga volt. Érezte, hogy a betolakodó akarata uralma alá vonja agyát. Egyetlen hang sem hallatszott saját nyöszörgésén, sóhajtásain kívül, mégis érzékelte, hogy parancsot kap, nem szavakkal, csupán gondolatokon keresztül. “A tanítványom vagy, az inasom, a rabszolgám! Engedelmesen végre kell hajtanod minden parancsomat.” – I… i… igen – dadogta Ulvar, miközben fogai összekoccantak. “A furulyámat tönkretették ellenségeim, azután, hogy egy másik tanítványom kezébe került.” Shira, jutott eszébe Ulvarnak. Majd rájött, hogy Tula volt az a bizonyos tanítvány, de ő hátat fordított ősapjának… Ulvar nem lesz hűtlen hozzá. Gonosz Tengel azt is tudomására hozta, hogy képes ellenőrizni minden gondolatát, majd így folytatta: “Van némi esélyed, bár nagyon kicsi. Él a városban egy asszony, akinek van egy régi furulyája. Az a nő nem tudja, mi van a birtokában. Az a dolgod, hogy megszerezd tőle. Egyelőre legyen elég annyi, hogy újabb utasításaimat akkor kapod meg, ha már nálad van a furulya.” És hogy találom meg azt a nőt?, gondolta Ulvar, mire Gonosz Tengel a következőképpen felelt:
“Majd én mutatom neked az utat.” A tóról felszállt a köd, senki nem ült már vele szemben. Ulvar érezte, hogy pillanatokon belül el fog ájulni, ezért gyorsan lefeküdt a csónak fenekére, nehogy beessen a vízbe. Nem akarok részt venni ebben. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt végleg elsötétült volna előtte minden. Nem merem! Nem merem! Borzalmas! AMIKOR ELHALVÁNYULT a találkozás emléke, Ulvar nevetve gondolt arra, milyen rettenetesen megijedt. Természetesen segít Gonosz Tengelnek, mesterének, vezércsillagának! Micsoda megtiszteltetés! Majd meglátja, hogy rá, Félelmetes Ulvarra mindig számíthat! Nem árulja el úgy, mint Tula! Tengel ismét kapcsolatba lépett vele, és álmában tudomására hozta, hogy be kell mennie a fővárosba. Majd ő irányítja a lépteit, nem kell keresgélnie. Találkoznia kell egy asszonnyal, és gondoskodnia arról, hogy az meghívja a házába. Pár nap múlva alkalma nyílt arra, hogy minden feltűnés nélkül beutazzon Christianiába és ott éjszakázzon, ha feltétlenül szükséges. A többiek ugyanis látogatóba utaztak egész hétvégére, Ulvart pedig képtelenek voltak rávenni, hogy velük tartson; betegnek tettette magát. Télen mindig gyorsan besötétedett. Ulvar Christiania főutcáján őgyelgett. Szabadnak érezte
magát. A sötét jótékonyan eltakarta riasztó alakját a kíváncsi pillantások elől. Bőrkabátjának gallérját felhajtotta, mint mások is a hideg estéken. Alacsony termetű volt, lába görbe, de egyébként nem volt rajta semmi feltűnő. Elég sok pénzt hozott magával, mert sejtette, hogy szüksége lehet még rá. Nem az összes volt az övé, de azzal vigasztalta magát, hogy a zsugori Per igazán kölcsönözhet valamennyit fogadott fiának. Ösztönösen befordult egy mellékutcába, majd tovább a piactér felé. Ulvar nem ismerte Christianiát, de azt könnyen megállapíthatta, hogy nem az előkelő városrészben járkál. A házak alacsonyak voltak és nyomorúságosak. Kikerült néhány utcán heverő részeget. Ezek megfagynak még ma éjjel, állapította meg magában. Egyáltalán nem sajnálta őket, úgy érezte, hogy megérdemlik. Érezte, hogy már majdnem célhoz ért. Testében ott vibrált Gonosz Tengel nyugtalansága. Ulvar körülnézett. Hideg este volt, mégis sokan jártak az utcán. A piac bezárt, már csak egy-két árus szöszmötölt a pultjánál. Talán az az asszony lesz, akihez őse vezérelte? Ott távolabb a járdánál? Hiszen az a nő prostituált! Pedig érzései feléje vezérelték. Mit mondjon neki? Arcát forróság öntötte el. Titokban figyelni kezdte az asszonyt. Nem túl fiatal, de van benne valami hanyag elegancia. Érett asszony, hajában magasan ülő tollas fejdísszel és ripsz-szalagokkal, hullámzó keb-
lekkel, fűzőbe szorított testtel. Nem csúnya. Az egyik utcai lámpa alatt állt, így Ulvar pontosan láthatta, hogyan hullanak homlokába gesztenyeszínű fürtjei. Szeme feketén csillogott. Arca erősen festett, de mégis jellegzetes. Ulvar izgatott lett. Hát hogyne! Az utóbbi időben állandóan a Jéghegyek Népének könyveivel volt elfoglalva, és közben észre sem vette, hogy fiatalemberré serdült. Egy igazi nő? Az asszony elég izgató jelenség, neki pénze is van, ura és parancsolója is így akarja. Odalépett az asszonyhoz, köszönt neki. A nő feléje fordult. Meglepettnek tűnt. Talán a fiú rekedt hangja miatt. Ulvar alakja árnyékban volt. Az asszony csak annyit látott belőle, hogy jólöltözött, gazdag, hiszen pénzét megmegcsörrentette zsebében, de kicsit talán túl fiatal. – Mit akarsz, te kis zöldfülű? – tréfálkozott vele. – Már húszéves vagyok – hazudott Ulvar. – Szerettem volna felajánlani, hogy hazakísérem. Mintha valaki más beszélt volna rajta keresztül. – Udvarias vagy, fiú, de az udvariasságod pénzbe kerülhet. – Mennyibe? Az asszony nevetséges összeget nevezett meg. Az utóbbi néhány évben alighanem leszállította az árait. – Megkapja a dupláját is, ha beenged a házába
– lovagiaskodott Ulvar. – Miért vagy ennyire bőkezű? Ulvar nem volt elég óvatos, belépett a lámpa fénykörébe. Az asszony felkiáltott. – Fúj! Téged akkor sem engednélek be, ha a világ minden kincsét elhoznád nekem! – Nem beszélnél így, ha tudnád, hogy mivel rukkolok majd elő! A nő idegesen felnevetett. – Kicsi vagy te ahhoz, hogy bármilyen mutogatnivalód legyen! Ulvar nem tétovázott, félrehúzta a kabátját. – Uram segíts! Micsoda szerszám! – mondta zavartan a nő, de látszott, hogy tetszik neki. – És máris tettrekészen! Gyere, mire várjunk még? Megfogta a fiú karját és együtt botorkáltak tovább. – Miért ilyen riasztó a külsőd, te fiú? – kérdezte az utcalány, és kezével végigsimította a fiút elölről, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban ott van az, amit látott. – Nem tudom. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy így nézek ki. Egyébként néha még hasznosnak is bizonyul. A nő megborzongott. Mostanában mindig nehezen talált magának valakit. Ez a fiú megfelelne, csak ne lenne ilyen rettenetesen csúnya! Most várakozással nézett az esemény elé, pedig máskor teljesen közömbösen érintette. Bementek egy szegényes külsejű házba. Az
asszony kinyitotta az ajtót, majd felvezette Ulvart egy keskeny lépcsőn. Az előszobának káposztaleves szaga volt, a szobát olcsó parfüm illata töltötte be. A nő meggyújtotta a petróleumlámpát. Ulvar szeme előtt selyemmel, plüssel és keleti szőnyegekkel borított szoba képe bontakozott ki. Az ágyat, melyet heverőként is használt, durva ágyterítő takarta. – Kellemes? Ugye? – mondta az asszony és hátravetette a fejét. Közben kihúzta kalapjából a tűket, és gondosan feltette a kalaptartóra. Ulvar levette a kabátját. Az asszony is vetkőzni kezdett. Hátat fordított Ulvarnak, hogy az segítsen kioldani a fűzőjét. Az ördögbe is! Most majd megtudod, hogy milyen egy igazi férfi! Te leszel az első nő Ulvar Lind életében, de megemlegeted még ezt a találkozást! Vén szajha, most emberedre találtál! Az asszony lejjebb csavarta a lámpát és Ulvar felé fordult. Lassú, szeretetteljes mozdulatokkal vetkőztetni kezdte. Ulvar nem sejtette, hogy az asszony gyakorlatból teszi mindezt, borzasztóan izgatott volt. Amikor elkészült, lefeküdt az ágyra. Teste fehéren világított a félhomályban. Ulvar vadul rávetette magát, hogy a nő hirtelen alig kapott levegőt, de nyögdécselése arra utalt, hogy nem kellemetlen neki. Csodálatos volt asszonyi ölben pihenni. Megrészegült testét kiragadta a mindennapok komorságából. Az asszony kiabált az
élvezettől, amit évek óta egyetlen férfi sem bírt nyújtani neki. Félelmetes, perverz örömet érzett az ördögi ifjú karjaiban. Ulvar, miután végzett, a saját bársonyövével fojtotta meg az asszonyt. Átkutatta a szobát. Gonosz Tengel szelleme ezzel magára hagyta. Érezte, hogy hirtelen megint szabadon mozog. Valójában már akkor elhagyta őse ereje, amikor átlépte az asszony házának küszöbét. Ulvar ismerte feladatát, további útmutatásra nem volt szüksége. Nem zavarta az asszony meztelen hullája. Módszeresen átkutatta a szobát a furulya után. Az asszony nem lehetett túlságosan tiszta, mert a színes felszín alól koszos alsóneműk, újságok és mindenütt vastag porréteg került elő. Az asszonyra pillantva furcsa dologra lett figyelmes. A nő testét itt-ott visszataszító sebek borították. A fiú legyintett, most nem volt ideje arra, hogy ezzel foglalkozzon. Tekintete megakadt egy jókora ruhásszekrényen. Belülről már korábban átkutatta, most inkább a szekrény tetején levő valamilyen húros hangszer és egy harmonika vonta magára a figyelmét. Nem tudta volna megmondani, miért, de biztos volt abban, hogy a kérdéses furulyának is ott kell lennie. Máshol nem is lehetett volna, hiszen mindent alaposan átkutatott. A hangszereket borító vastag porrétegből arra következtetett, hogy már évek óta nem használta senki egyiket sem. Bizonyára örökölte, gondolta
magában. A diadal e mámoros pillanatában, amikor már olyan közel volt a sikerhez, egy férfi jelent meg az ajtónyílásban. Ulvar megdermedt. A férfi az ágyon heverő asszony testét bámulta. – Agda? – kérdezte félénken. – Agda… Ulvar felé fordult. – Ki vagy te, pokolfajzat, hogy… A fiú nem várta meg a mondat végét. Csak egy dolog járt a fejében, a furulya. Anélkül nem mehet el. Keresztülfutott a szobán, felborítva néhány székét, felugrott és belekapaszkodott a szekrény szélébe. Ujjai valami hosszú, keskeny, fából készült hangszert érintettek… A férfi is magához tért. Üvöltve a szekrényen lógó Ulvarba kapaszkodott. – Átkozott gyilkos! – kiáltotta. Ulvar is felordított, de ő csalódottságában, mert a furulya lassan kicsúszott ujjai közül, és a szekrény mögé esett. A férfinak végre sikerült leráncigálnia Ulvart, és segítség után kiáltozott. A házat hirtelen emberek árasztották el. Ulvar kapálózott, karmolt és beleharapott az őt fogva tartó férfiba. Végül kést rántott és hadonászni kezdett vele, de úgy tűnt, nem birkózik meg a túlerővel. – Micsoda kis ördög – mondta az egyik. – Hogy kerülhetett ide? Ulvar felkiáltott.
– Parancsolom, hogy nyeljen el benneteket a pokol! Szegény Ulvar, azt hitte, hogy ő is képes arra, amire Ulvhedin. Ulvar átkainak azonban nem lett semmi eredménye. A sikertelenségtől megalázva küzdött tovább, akár egy alvilági démon, de támadói lecipelték az utcára. Miért nem tanított meg valaki néhány varázslatra? Meg kellett volna kapnom a kincset! Akkor most porrá változtattam volna ezt sok hitvány alakot! Ahogy Tulának is sikerült végeznie azzal a gonosz asszonnyal. Ulvar nem tudhatta, hogy Tulának az őt követő négy démon sietett akkor a segítségére. Sem ő, sem a nemzetségből senki más nem tudott volna senkit porrá varázsolni. Ulvar tisztában volt számos képességével, de most egyik sem segíthetett rajta. Talán azért, mert megijedt, és nem tudta, mitévő legyen. Megalázó pillanat volt ez a legyőzhetetlen boszorkánymester számára. Így azután úgy viselkedett, mint egy csapdába került vadállat. Az emberek még uszítottak is ellene. – Szúrd csak le! – kiabálta egyikük, majd lekevert neki egyet. Ulvar attól félt, hogy agyonverik. – Hisz ez maga az ördög! – kiabálta hisztérikusan egy asszony. – Végezzetek vele! Szerencsére a közelben felbukkant egy rendőr.
– Fejezzétek be! Azonnal! Mi történt? Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, a rendőr pedig igyekezett nyugalomra inteni őket. Ulvarnak sikerült kiszabadulni az erős karok szorításából. – Mivel Norvégiában jelenleg nincs halálbüntetés, meg kell hogy elégedjetek az életfogytiglani börtönnel. Az sem megvetendő! Ulvar ott állt tehetetlenül az ellenséges emberek gyűrűjében. “Gonosz Tengel! Gyere, segíts rajtam!”, gondolta már az őrület határán. A titokzatos ős azonban hallgatott. Ulvar a rendőr felé rúgott, mire az egy erőteljes mozdulattal leütötte. Abban a pillanatban, amikor Ulvar elvesztette eszméletét, hatalmas lángnyelvek csaptak fel a ház felől és elviselhetetlen meleget árasztottak. – Uram Jézus! Agda háza lángokban áll!! – Felborulhatott a petróleumlámpa abban a nagy dulakodásban – igyekezett rögtön magyarázatot találni valaki. A furulya!, akarta kiáltani Ulvar, mielőtt minden elsötétült előtte. Nem csoda, hogy Gonosz Tengel hallgatott. Az értékes furulya örökre odaveszett. Semmi szükség nem volt már Ulvarra.
12. fejezet HENNING AZ ÚT SZÉLÉN ÜLT, közvetlenül a hídnál, és a lányát figyelte. Benedikte Malin fiával, Christofferrel együtt ágacskákat dobált a folyóba a híd egyik oldaláról, majd a két játszópajtás a másik oldalra futott megnézni, sikerült-e átvinnie őket a tavaszi áradásban megduzzadt vízfolyásnak a híd alatti szűk örvényen. Emberemlékezet óta gyermekek ezrei szórakoznak ilyesmivel. Henning gyengéden fájdalmas arckifejezéssel nézett a lányára. A most tizenegy esztendős Benediktét hozzátartozóin kívül aligha mondta volna bárki is szépnek. Olyan magasra nőtt, mintha már tizennégy éves lenne, ehhez szögletes és széles testalkat járult, mély hangjától pedig zengett az egész ház. Feketés, csúnya árnyalatú haja, és lapát nagyságú keze-lába volt. Arcán a Jéghegyek Népe átokverte sarjainak jellegzetes jegyei: széles pofacsont, sárgásan izzó, ferde szem, klasszikusnak egyáltalán nem nevezhető orr, vastag száj. Ám akár neveltetése tette, akár a jólelkű Henning öröksége, Benedikte meleg barátsággal mosolygott környezetére. Darabos mozgása leginkább kiskutyáéra emlékeztetett. Noha tudott makacskodni és olykor nehezen lehetett bánni vele, úgy tűnt, mintha ettől ő maga szenvedne leginkább. A gyermekek néhány pillangó után futottak.
Henning hagyta, hadd menjenek csak, úgyis hamar visszajönnek. Hosszú ideje nem kellett a környéken felbukkanó farkasoktól félniük. Ulvarral együtt a fenevadak is eltűntek a vidékről. Öt év telt el azóta, hogy Ulvart oly váratlanul lecsukták egy christianiai nő meggyilkolásáért. Természetesen valamennyien megpróbálták elérni a kiszabadítását, de csakhamar belátták, milyen reménytelen feladatra vállalkoztak. Hiszen valóban elkövette, amivel vádolták, gaztettéért pedig bűnhődnie kellett. Sem a bíróság, sem a közvélemény nem talált enyhítő körülményt Ám hamarosan kiderült róla, hogy nem börtönbe, hanem a közveszélyes elmebetegek intézetébe való. Ulvart átszállították a tébolydába, azóta is ott senyvedett. Hozzátartozói felkeresték ugyan, de Ulvar nem értékelte túl nagyra látogatásaikat. Csupán a rácsot rázva könyörgött nekik, illetve fenyegetőzött, ha nem érik el kiszabadulását. Ugyan mit tehettek volna? Henning tudta, mennyire gyötri Marcót fivére sorsa. A nagyszerű fiatalember zárkózottá és tépelődővé vált. Ismételten kérlelte Viljart, Henninget, Malint és Pert, segítsenek kihozni Ulvart az elmegyógyintézetből. Ők pedig többször nyújtottak be kegyelmi kérvényt – mindhiába. Az igazat megvallva Henning számára nem kis biztonságérzetet jelentett, hogy Ulvart odabent tartották – noha személyesen mélységes részvétet érzett a fiú iránt. Hiszen jól ismerte, milyen átok
sújtja a Jéghegyek Népét. Henning tudta, miféle sorsra született Ulvar. Éppenséggel ez sem könnyítette meg a dolgot. A gyermekek egy fiatal nő kíséretében tértek vissza. Henning szívét elárasztotta az öröm. Agnete csatlakozott hozzájuk, az új pap leánya. Szelíd és barátságos természetű nő volt, Anneli szöges ellentéte. Henning már régóta szerette volna megkérni a kezét, de nem mert előhozakodni vele. Hiszen egy átoksújtotta gyermek apja volt, ilyen terhet pedig nem akárki vett volna magára. Pedig Agnete minden jel szerint erősen kötődött Benediktéhez. Olyan kedvesen és megértően viselkedett a kislánnyal, hogy Henning szívét mindannyiszor melegség töltötte el. A papkisaszszony odaadása minden jel szerint viszonzásra talált. Benedikte rögtön felragyogott, mihelyt meglátta Agnetét. Hosszasan sugdolózott és nevetgélt a fiatal nő társaságában, Agnete pedig gyakran látogatta meg kis barátnőjét, azon kívül is, hogy hetente néhány alkalommal Benediktét és Christoffert tanította. Henning egyetlen pillanatra sem merte elképzelni, hogy Agnete talán őiránta tanúsít érdeklődést. Pedig így állt a helyzet, legalábbis részben, mert a fiatal nő az apát és leányát egyaránt megkedvelte. A férfi azonban sohasem mutatta ki Agnete iránti érdeklődését. Az ilyesmi elbátortalaníthatja a nőket, bizo-
nyos esetekben veszélyes lehet. Ami Agnetét illeti, katasztrofális eredménnyel járt. Henning felállt és legszebb mosolyával köszöntötte Agnetét, akit a férfi arckifejezése szabályosan szíven ütött. – Túl kedves vagy a gyerekekhez – mondta gyámoltalanul, ugyanis sohasem tanulta meg, miképpen kell hölgyekkel társalogni. Anneli, a felesége e szempontból nem volt segítségére, mert visszájukra fordította a szavait és kigúnyolta parasztos viselkedéséért. – Nem vagyok kedves, úgy gondolom, megörvendeztet a társaságuk – mosolygott reá kissé bizonytalanul Agnete. Nehéz volt szeretnie Henninget, amikor nem tudta, hányadán is áll vele. Vasárnap volt, az istentisztelet véget ért, mindenki hazafelé tartott a templomból. Henning a gyermekeknél maradt, mert Benediktének némi nehézséget jelentett az istentiszteleten való részvétel. A kilencéves Christoffer pedig engedetlenül viselkedett aznap reggel, így büntetésből nem mehetett el a templomba. A kisfiú azonnal eltökélte, hogy ezentúl minden vasárnap engedetlen lesz. Henning lopva Agnetére tekintett, miközben a papkisasszony a társaságától fellelkesült gyermekekkel csevegett. A maga módján rendkívül vonzó nő volt. Milyen melegség árad a szeméből… és milyen gyengéd, finom a mosolya. Kissé ódivatú ruhákat visel – hiszen pap leánya – a keze pedig olyan beszédes, oly szeretetteljesen és óvatosan
tudja Benedikte bozontos fejére tenni. Sötétszőke haj övezte keskeny, finom metszésű arcához hasonlóan meglehetősen vékony a testalkata. Törékeny termete felkeltette Henning védelmező ösztönét. Ekkor megjelent Malin és Per, utánuk pedig kisvártatva Viljar és Belinda is. A verőfényes nyári napon mindnyájan megálltak egy kis csevegésre. Malin meghívta magukhoz templom utáni kávézásra Agnetét. A paplány gyors, kérdő pillantást vetett Henning felé. Malin azonnal észrevette, mi a helyzet. – A meghívás természetesen nektek, hársfaligetieknek is szól – mondta gyorsan. – Ezen a héten rajtunk a sor. Hirtelen Marco bukkant fel. Futva igyekezett feléjük. Már messziről láthatták, milyen rémült az arckifejezése. Agnete különös meghasonlást érzett, ha megpillantotta Marcót. Szíve mélyéből szerette volna, ha odaadó jóbarátok lehetnének, de sohasem bírta volna elviselni az iránta érzett szerelem terhét. Szinte kétségbeesetten dacolt ilyen irányú érzéseivel. Marco gyönyörű arca mindenki pillantását vonzotta, látványa pedig fájdalommal is járhatott. Valamilyen módon kívülállt a világi és hétköznapi dolgokon. A szerencsétlen átlagemberek számára túl sokat jelentett volna elfogadni Marco lényét. Agnete gyorsan megint Henningre tekintett. Ekkor jött rá, hogy Marco látványa annyira elkáp-
ráztatta a szemét, hogy alig tudta kivenni Henning körvonalait. – Ulvar kiszabadult – lihegte feldúltan Marco, amikor odaért hozzájuk. – Micsoda? – kérdezte Malin. – Megszökött? – Nem. Elengedték. – Elengedték? – mondta elképedve Viljar. – Csak nem! Marco lesütötte a szemét. – Biztosan beteg. Nem akarták… tovább ott tartani. – Nem akartak egy beteg embert kórházban tartani? – csattant fel Malin. – Hát hol a helye, ha nem ott? – Nem tudom – válaszolta kimerült hangon Marco. – De bizonyára számíthatunk rá, hogy idejön. – Nyilván felbukkan majd a környéken – bólintott Henning. – Mi pedig szívélyesen fogadjuk. – Másokhoz is eljut a szabadulás híre? – kérdezte elgondolkozva Malin. – Alighanem. – Akkor kénytelenek leszünk elrejteni. A helybeliek sohasem egyeznének bele, hogy itt lakjon. – És miért nem? – csattant fel Agnete. – Nincs ugyanannyi joga az élethez, mint másoknak? Csak nem kitaszított? – De még mennyire az – válaszolta Henning. Agnete jámbor lénye felfortyant. – Hol marad az emberiesség? Ez nem járja!
– Nálatok meg a Hársfaligetben egyaránt keresni fogják, Malin – tűnődött Belinda. – Tehát egyikünk házában sem maradhat. Olyan helyet kell találnunk neki, ahol békén hagyják. Hiszen tudhatjátok, mennyire rettegnek tőle a helybeliek. Marcót szorongás fogta el. Hozzátartozói jószándékú szavakkal vigasztalták: nem engedik meg, hogy ikertestvére szenvedjen. Azután mindannyian Malin és Per háza felé indultak. Henning öntudatlanul is úgy intézte, hogy Agnete mellé kerüljön. A férfi örült annak, ha maga mellett tudhatta a papkisasszonyt. Jelenléte nyugalommal töltötte el. Az ekkor harminchárom éves Henning tudta, hogy Agnete nagyjából egyidős vele, sőt egy-két évvel talán idősebb is nála. A családjában uralkodó szigor miatt nem ment férjhez. Ő volt a legfiatalabb gyermek, és szülei mindannyiszor megálljt parancsoltak, ha udvarló bukkant fel a láthatáron. “Nem mehetsz férjhez” – mondogatták neki. “Mi lesz belőlünk, ha magunkra hagysz, ilyet nem tehetsz velünk!” Henning mérhetetlenül önzőnek találta a tiszteletesék viselkedését. Nem gondolnak arra, hogy tönkreteszik leányuk életét? Pedig Agnetének csak egy élete van! Ha ő, Henning, megfelelne Agnetének, bizony gondoskodna róla, hogy kikerüljön szülei gyámkodása alól, ő azután nem adná meg magát! Ám még nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze Agnetét, akar-e a felesége len-
ni. A derék Henningnek nem volt ennyi önbizalma, miután első feleségétől, Annelitől csak megaláztatásban részesült. A KIS BENEDIKTE estefelé bement apja szobájába. Lógó orral állt, kezében néhány félig elhervadt vadvirágot tartva. – Ugyan mi a baj? – kérdezte barátságosan Henning. A leányka csúnya, rekedt hangján így válaszolt: – Az erdő szélén virágokat szedtem nagymamának. De hirtelen egy hatalmas kutya jött ki a fák közül, és olyan rútul morgott rám. Henning érezte, amint ösztönösen kiegyenesedik a háta, és görcsösen összeszorul a keze. – Nagy kutya? Farkashoz hasonló? – Mint Piroska és a farkas meséjében? Igen, ez nekem is rögtön eszembe jutott. Borzasztóan nagy volt. Henning nyelt egyet. – Jól tetted, hogy hazasiettél – mondta a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. – Most pedig gyere, ülj le, mindjárt kapsz vacsorát! Ulvar tehát erre jár – gondolta. – Figyelmeztetnem kell a többieket. ULVAR EGYENESEN a temető felé tartott. Elszánt, komor arcán gyűlölet ült ki. Öt évig senyvedett! Öt évig kellett viselnie a megaláztatást olyan
emberi férgek között, akik a törvény engedélyével parancsolhattak neki, tarthatták bezárva, űzhettek gúnyt belőle! Aljas férgek! Folyton ezek a nyomorultak keresztezik az útját! Öt évvel ezelőtt meghiúsították a furulya megszerzését, ezért Gonosz Tengel elfordult tőle. Leginkább ez a gondolat, ez az emlék bántotta. Értetlenséggel vegyes féktelen düh emésztette. Képtelen volt túltenni magát a történteken. – Meglátod, Gonosz Tengel – suttogta a foga között. – Bennem megbízhatsz, mert még nem mondtam ki az utolsó szót. Most őseimhez megyek. Kell, hogy legyen, aki segíteni tud… Ekkor már több napja járt-kelt szabadon. Módszeresen hajtotta végre fogságban kiötölt bosszútervét. Első dolga volt, hogy felkeresse azt a christianiai utcát, amelyben Agda, a szajha lakott. A ház feketéllő romjai még mindig ott álltak, az elszenvedett szörnyű veszteségre, a lángok martalékává lett furulyára emlékeztetve Ulvart. A tébolydából elbocsátott gonosztevő végtelen türelemmel várakozott a nyomornegyed sötét zugaiban, amíg meg nem pillantotta azt a férfit, aki akkor, öt éve hirtelen belépett a ringyó szobájába. Őt az Aker-folyóba fojtotta. Addig tartotta fejét a víz alá, amíg el nem ernyedt. Utána megtalált néhányat a helybeliek közül, akik annak idején lefogták az utcán. A szerencsét-
leneket egytől-egyig hátba szúrta. Ugyanez a sors érte az egyik rendőrbiztost is. A másik nem került a szeme elé, neki pedig nem volt ideje a további kutatáshoz. A holttesteket szeméttartályokban rejtette el. Utána szülőfaluja felé indult. Fanatikus elszántságában sem éhséget, sem fáradságot sem érzett. Hihetetlen akaraterővel haladt előre. A temető… Először oda akart menni. Igyekezett emlékezetébe idézni, mit mondott Malin, amikor utánuk kémkedett. Arról, hol nyugszanak a Jéghegyek Népének átoksújtotta tagjai. Most persze már tudott olvasni, így nem kellett emlékezőtehetségét segítségül hívnia. Csaknem besötétedett, már csak nyugaton sárgállott az ég alja. A sírkövek hosszú, elmosódott árnyakat vetettek a temető szentelt földjére. A szürkületben alig látszott, milyen a vázákba tett virágok színe. Ulvar azonban aligha ügyelt a virágokra. Az ilyesmi iránt sohasem volt érzéke. A temető falára guggolt, tekintetét arra irányította, ahol nemzetsége tagjainak nyughelyei sorakoztak. – Ti, a Jéghegyek Népe átokverte sarjai – mormogta. – Gyertek elő és segítsetek a veletek rokon léleknek, hogy kiszabadíthassuk hatalmas ősatyánkat! Tudjátok, hogy engem választottak ki e dicső küldetésre. Csak a hétköznapi halandók ostobasága miatt vallott kudarcot a kísérlet. Úgy!
Siessetek, gyertek elő, amikor Ulvar, a nemzetség legnagyobb sarja hív benneteket! Csakhogy megfeledkezett arról, hogy a Jéghegyek Népe valóban gonosz sarjait nem ide temették. A Jó Tengel előtt éltek nem ezen a helyen nyugodtak, sőt még Kolgrim vagy Sölve sem, Solról, Trondról, Marról vagy Tuláról nem is beszélve. Az utóbbi négy elátkozott amúgy sem sietett volna Ulvar segítségére, hiszen immár Jó Tengel segítő csapatába tartoztak. A temetőt mégis árnyak lepték el, Ulvar ugyanis látni tudta a rejtett dolgokat, a megidézetteknek pedig volt miről szót váltaniuk vele. Hihetetlen izgalom fogta el, amikor észrevette, hogy a sírokból árnyak bújnak elő, majd emberi alakot öltve lassan feléje közelednek. Milyen sokan voltak! Ám úgy látta, nem túlságosan lelkesednek a vele való szövetkezés gondolatától. Önkéntelenül néhány hüvelyknyit hátrált a falon. Felállt, hogy magasabb legyen náluk. Az ősök élén nemzetségfőhöz hasonlóan méltóságos férfi haladt. Noha Ulvar sohasem ismerte, azonnal tudta, csakis Jó Tengel lehet. Ezért felhorkant és hátrahőkölt. Ösztönösen utálta a gonoszság ellen vívott küzdelem élharcosát. Jó Tengel közvetlen közelében ott lépkedett valaki. Annyira hasonlított rá, hogy szinte össze lehetett téveszteni őket, bár ez a második fiatalabbnak hatott, nem annyira keménynek és tekin-
télyt parancsolónak, hanem érzékenyebbnek és gyengédebbnek. Ulvar mégis érezte, mennyire hihetetlenül erős személyiségek mind a ketten. Rájött, hogy a második a Jéghegyek Népéből származó Heike. Őket egy harmadik férfi követte, mongol arcvonású, átható tekintetű, félelmetes óriás. Vele aztán egyáltalán nem lehetett kukoricázni. Ez biztosan Ulvhedin – gondolta Ulvar, bár fogalma sem volt, miért. Talán maguk az árnyalakok sugalmazták? A három férfi mögött leírhatatlanul szép, csábító, csillogó vörös hajú, átható sárgászöld szemű nőalak közeledett: Ingrid, a graastensholmi boszorkány. Utána jóarcú, egyenes tartású, biztos fellépésű fiatalabb férfi következett. Noha Ulvar nem sejthette, ki az – mégis ösztönösen tudta, csakis Niklas lehet. A háttérben sok más szellem is felvonult, de ők itt és most nem bírtak jelentőséggel. Miután Ulvar rendelkezett a halottlátás képességével, rájött, ezek a Jéghegyek Népe átoktól nem sújtott, közönséges sarjai, akik ebben a temetőben nyugszanak. Közéjük tartozott Silje, – mihelyt Ulvar meglátta ezt a gyengéd természetű, mégis erős akaratú nőt, tudta, ki az –, Vinga, Kaleb, Gabriella, Tristan Paladin és… Vajon honnan tudja mindezt? Miként tölthette el pillanatok alatt ez a bizonyosság? A megjelentek nem engedték meg Ulvarnak,
hogy ilyesmin törje a fejét. – Ulvar, a Jéghegyek Népének fia! – szólította meg Jó Tengel, különös, üresen kongó hangon, száraz, szigorú hanghordozással. – Idejében fordulj vissza! Fordíts hátat Gonosz Tengelnek, állj közénk és küzdj ellene! Ulvar csaknem felugrott féktelen haragjában. – Még hogy uram és parancsolóm ellen küzdjek? Soha az életben! És a gaz árulókhoz csatlakozzam? Hiszen mindannyiótoknak megvolt a képességetek arra, hogy dicső mesterünk követőivé váljatok, ti pedig eldobtátok magatoktól csodálatos adományait! – Gondold meg magad, Ulvar, hiszen tudod, milyen bajban vagy. Betegségeddel szemben segítségre van szükséged. Hidd el, Gonosz Tengel nem segít rajtad! – Egyáltalán nem vagyok beteg – sziszegte Ulvar, miközben a nyaka körül összefogta zubbonyát, nehogy kilátsszanak rút sebei. Tudta, hogy arca már megváltozott, orrát részben elpusztította a szajhától kapott vérbaj. Az elmegyógyintézetből éppen az előbbi, nyilvánvaló tünetek miatt tették ki a szűrét, aminek ő viszont csakis örülni tudott. – Valóban beteg vagy. – Nem halálosan. – Talán nem halsz meg azonnal, de aligha javul az állapotod. Odahaza a Hársfaligetben segítséget kaphatsz. Henningben és a lányában egyaránt gyógyító erők rejlenek, még ha ők nincsenek is tisztá-
ban ezzel. Menj hozzájuk! Nem érted, hogy másokat is megfertőzhetsz? – Nagyon mókásan hangzik – vigyorgott Ulvar, noha kissé elbizonytalanodott a hangja. Ezek a hazajáró lelkek, vagy minek is nevezze őket, oly biztosak mindenben, annyira erősnek és szigorúnak hatnak. – Mielőtt végem, az egész országot megfertőzöm! – Vigyázz, mit beszélsz, Ulvar, hiszen tudod, Ulvhedin is itt van. Ő pedig elegendő erővel rendelkezik ahhoz, hogy a földbe varázsoljon. Térj tehát észhez, csatlakozz hozzánk és küzdj gonosz ősapánk ellen! Ulvar gépiesen hosszas szitkozódásba kezdett a gyáva férgekről és mocskokról, de önkéntelenül is Ulvhedin felé pislantott, majd elhallgatott. Nem akarta, hogy a láplakókhoz hasonlóan őt is a föld nyelje el! Ulvhedin tulajdonképpen csak a hazajáró lelkeket tudta a földbe dalolni, Ulvarnak érről viszont fogalma sem volt. Jó Tengel mindössze meg akarta ijeszteni. A sírkövek fölött az égen megjelent a hold vékony párába burkolózott sarlója. Erős sugárkoszorú vette körül. A hazajáró lelkek körvonalai e háttér előtt Ulvar számára még félelmetesebbeknek tűntek. Önkéntelenül is borsódzni kezdett a háta. – Jól van, megadom magam – mondta gyorsan. Jó Tengel megvetőn mosolyodott el. – Ez az ígéret túl hirtelen.
Ulvart elfogta a pulykaméreg. – Akkor mi a frászt akartok? Mondhatok többet annál, mint hogy megadom magam? – Sokkal többet – válaszolta hűvösen Jó Tengel. – Viszont elmehetsz Henninghez és segítséget kérhetsz tőle. Mondd el neki, hogy leányában, Benediktében nagyszerű gyógyító képességek lappanganak! – Piha! Marcóhoz is elmehetek, ő mindig segít rajtam. – Ilyen ügyben ne fordulj a fivéredhez! – csattant fel Jó Tengői. – Nem élhetsz vissza a jóságával. – Hahaha – fintorította el a száját Ulvar. – Azt csinálok, amit akarok. – Ulvhedin! – szólt parancsoló hangon Tengel. A hatalmas szörnyeteg fenyegetően lépett elő. – Ne, ne – tartotta maga elé mindkét kezét Ulvar. – Megteszem, megteszem! – Mit teszel meg? – Mindent, amit csak akartok. – Köszönöm, de az előbbi ígéreted komolyságában jogosan kételkedünk. Nos, Ulvar, te szerencsétlenségre született rokon, egyetlen egyszerű dologban segítek rajtad. Nem akarok belebocsátkozni abba, hogy teljesen kigyógyítsalak a betegségedből, viszont a fertőzést meg tudom szüntetni. Így tehát nem árthatsz másoknak. Utána csakis rajtad múlik, miképpen viselkedsz. Magad választhatod meg, melyik oldalra állsz – ám jól gondold
meg magad! Gonosz Tengeltől semmi jó nem származott. Ismeretségéből még hívei sem húztak hasznot. – Ti erről mit sem tudtok. – Te javíthatatlan – szólt közbe fáradtan, mégis barátságosan Niklas. – Sajnos küldetést kell teljesítened, különben az emberiség javát szem előtt tartva megsemmisítettünk volna. A fertőzés veszélyét azonban ki kell küszöbölnünk, ez a legkevesebb, amit tehetünk. – Még hogy nekem volna küldetésem? Ugyan miféle küldetést kellene teljesítenem? Én csak egyetlenről tudok: engedelmeskedem a hatalmas boszorkánymesternek, és szolgálni akarom. Bármennyire fenyegetőztök is, semmit sem tehettek, mert hullák vagytok, hullák, én pedig élek! Emlékezzetek rá, legyőzhetetlen vagyok! Jó Tengel előbbre lépett, Ulvar pedig csaknem hátraesett. Igencsak megalázó módon kellett kapálóznia, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Jó Tengel kezével néhány tekintélyt parancsoló mozdulatot tett, miközben varázsigéket mormolt. Így kergette ki Ulvar testéből a félelmetes fertőzést. Ulvar természetesen nem érezte, mégis megértette, mi történik vele. Öntudatlanul is az arcához nyúlt – ott azonban semmi sem változott. – Legalább a sebeimet begyógyíthattad volna, te kuruzsló – ordította. Ekkor Heike lépett előre és hűvösen így szólt a nyomorulthoz:
– Már régóta teszed próbára a türelmünket, Ulvar, a Jéghegyek Népének sarja. Anyád miatt kérünk, állj a jó oldalra! Így idővel a sebeid is be fognak gyógyulni. Most pedig menj, és ne okozz több rosszat sem a hozzátartozóidnak, sem másoknak! Ulvar oly sok mindent akart mondani nekik. Legszívesebben káromkodott, átkozódott, megvetően gúnyolódott volna – de önnön bosszúságára mindössze annyi telt ki tőle, hogy a falról leugorva sietősen tovaosonjon a temető melletti ösvényen. Még látta, miként válnak semmivé a jelenések az éjszakai levegőben, és miképpen világítja meg a hold az ódon graastensholmi temetőt. Ulvart kegyetlenül marcangolta a vereség érzete. Minden eddiginél féktelenebb rombolás- és gyilkolásvágy kerítette hatalmába.
13. fejezet AGNETE FELKAVART lelkiállapotban sietett ki a hársfaligeti ház udvaráról. Hiába ajánlotta fel Henning, hogy elkíséri hazáig, a papkisasszony nemet mondott, így miközben a háziak mindannyian az istállóban foglalatoskodtak, a fiatal nő útnak indult. Mivel lelkészcsaládból származott, igencsak megdöbbentette, mekkora távolságot tartanak Ulvar hozzátartozói szerencsétlen rokonuktól. Agnete nem számított volna részükről ilyen viselkedésre. Hiszen mindig végtelenül megértőnek tűntek. Éppen egy olyan nyilvánvalóan rossz útra tévedt ember szorulna teljes támogatásukra, mint amilyen ez az Ulvar lehet. Még hogy elrejtik! Hiszen így a sznobok szoktak cselekedni kényelemből! Nos, nem viselkedtek teljesen elutasítóan, hanem úgy vélekedtek, ez szolgálja leginkább Ulvar javát. A helybeli lakosság üldözné, ha náluk lakna. Az ilyesmi mégsem illik, az ember álljon ki hozzátartozói mellett, bármennyi gondja-baja is származzék belőle. Agnete hirtelen megremegett és rémült nyöszörgést hallatott. Az utat szegélyező egyik hársfa mögül groteszk alak ugrott elő. A hold sápadt fényében olyan szörnyű látványt nyújtott, hogy a papkisasszony egy pillanatig úgy érezte, mindjárt
elájul. Csak nem egy ördög a…? Ezen nem tudott sokáig töprengeni, az undorító lény ugyanis hosszú, erős karjával megragadta. Eltorzult ábrázatát szorosan Agnete arcához szorította. Úgy tűnt a sötétben, mintha a feneketlen mélység gonosz hatalmai ragadták volna magukhoz a földi uralmat. – Te meg ki vagy és mi a fenét keresel itt? – sziszegte a teremtmény. – Agnete vagyok, a pap leánya, és látogatóban jártam a Jéghegyek Népéből származó Henning Lindnél – lihegte egy szuszra a szerencsétlen nő. A rémes külsejű alak enyhített a szorításon. – Vagy úgy, Henningnél – mondta undorító vigyorgás kíséretében. – Nos, hogy megy az én kis nevelőapám sora? Agnete elképedten tátogott. – Ulvar? Uraságod a Jéghegyek Népéből való Ulvar? Felfoghatatlannak találta, hogy ez a szörnyeteg a csodálatos Marco ikertestvére legyen! – Uraságod… valóban Ulvar? – dadogta. A megszólított erre felnevetett, ami nem hangzott túlságosan kellemesnek. – Talán. Itt van Marco? – Marco Malinnál és Per Voldennél lakik – válaszolta Agnete, miközben sikertelenül próbálta visszanyerni az önuralmát. Igyekezett nem ránézni, mert úgy vélte, nem bírja tovább. Ugyan mi történhetett az orrával, vagy már eleve ennyire rút az
arca? Agnete heves részvétet érzett. Milyen sokat szenvedhetett! Ő meg pontosan úgy viselkedik vele, mint a többiek. Távolságot tart ettől a szegény embertől. Kiegyenesedett és bátran a rémes arcba nézett, noha hullámokban tört rá a hányinger. – Persze, Marco Malinnál lakik, hol másutt – mondta rekedt, tompa hangján Ulvar. – De most idehaza van? Nem éppen valami szaros iskolában? A szörnyeteg trágársága roppantul kínosan érintette a finomlelkű nőt. Mindenképpen időt kell szakítania arra, hogy megtanítsa az illemre. – Marco éppen befejezte a tanulmányait, és hazatért a vizsgái után. – Amelyek természetesen jól sikerültek – vigyorgott Agnetére az ördögpofa. – Nagyon jól – felelte remegő hangon a nő. – Kit akar… először meglátogatni… uraságod? Marcót, vagy Henninget? – Meglátogatni? – sziszegte Ulvar. – Ott fogok lakni, ahol Marco. De először jól megijesztem a hársfaligetieket, hogy rémületükben összepisálják magukat. Agnete undorában önkéntelenül is egy lépést hátrált. A kellemetlen nevetés újra felharsant. – Tudnak a közeledtéről. Egyébként nem tegeződhetnénk? A család jóbarátja vagyok. – Henningé, mi? – vigyorgott Ulvar. – Ha úgy akarod, tegezzél, én tojok az ilyesmire. Tehát tudják, hogy idejövök? Kár.
Agnetét magával ragadta a buzgalom. – Aggódtak miattad. Úgy gondolták, a helybeliek üldözésedre indulnának, így valamilyen védett helyet próbálnak szerezni neked a közelben, ahol lakhatnál. Nekem pedig éppen eszembe jutott valami. Ulvar összehúzta sárga szemét. – Meg akarnak szabadulni tőlem, mi? – Nem, nem, éppen ellenkezőleg – igyekezett megnyugtatni Agnete a rémes jövevényt, de szavai nem hangzottak valami meggyőzően, hiszen az előbb ő maga is ugyanerre gondolt. Éppen azért akart segíteni rajta, mert a családtagjai oly elutasítóan viselkedtek vele szemben. Annyit meg kell hagyni, roppant visszataszító alak! Neki viszont nem szabad ennyire keresztyén emberhez méltatlanul gondolkodnia! Hiszen küldetése, nemes hivatása akadt! Ulvar szeme újra felvillant, Agnete azonban túlságosan tapasztalatlan és tisztaszívű volt ahhoz, hogy viselkedését értelmezni tudja. Mialatt a sötétbe meredt, és fejében alakot öltött az irgalmasság gyakorlati megvalósításának terve, Ulvar tekintete fürge szalamandra módjára siklott fel-alá a nő testén. Csak nem Henning babája? Majdnem biztosra vette. Ez lenne ám a móka! Micsoda képmutató fráter ez a Henning…
– Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy tudsz valamilyen helyet… Agnete felébredt töprengéséből. Jaj, képtelen megszokni ezt a torokhangot. Pedig muszáj! Keresztyéni hite követeli meg. – Pontosan azt. A papi birtokhoz tartozó régi zsellérkunyhó üresen áll. Jövő nyárig le akarják bontani, hogy újabb villák épülhessenek a helyén. Arrafelé senki sem jár, te pedig ott lakhatsz, ha akarod. Ulvar eltöprengett a váratlan ajánlaton. Agnete lopva szemügyre vette a szörnyet. Megértőnek kell lennem – gondolta. Igen, szívem csupa részvét ez iránt a szerencsétlen teremtmény iránt. Nem ő akart magának ilyen külsőt, sem enynyire undorító modort. Szörnyű dolog lehet számára a tükörbe nézni, és valószínűleg borzasztó kisebbrendűségi érzése van. Lelke mélyén biztosan jó ember, hiszen minden élőlénynek tiszta a szíve és a lelke, nem tehet róla, hogy az övé ennyire megkeményedett. El kell jutnom a durva héj alatt lapuló puha maghoz, ahol megmaradt benne az emberiesség csírája. Szegény fiú! Még ha mindenki távolságot tart is vele, megláthatja, hogy egy jóbarátra számíthat! Teljesen az ő javának szentelem magam. Istennek tetsző cselekedet lesz. Ezenkívül Ulvar Henning rokona, Marco testvére, és Malinnal is rokoni kapcsolatban van. Csupa derék ember! Szívesen megteszem értük! Magától értetődik, hogy
segítek a szegény szerencsétlen ifjún! Ulvar gondolatai sebesen cikáztak. Most jól kell kijátszania a kártyáit. Marcóval találkozni akart, a többiekre azonban fütyült. Nos, Marcóval előbb-utóbb összeakad. A papoknak viszont sok a pénzük! Porig sújtott ábrázatot vágott. – Igazad van, te melegszívű leány. Nem akarom jelenlétemmel zaklatni szeretteimet. Az én hírem túlságosan rossz. Mondd el nekik, hogy otthonra találtam, és jól megy a sorom! Add oda a házikó kulcsát, és senkinek sem leszek terhére. – Nyilván szükséged van egy kis ételre, hiszen bizonyára régóta egy falatot sem ettél. Ma este tudok szerezni neked valamit. Ulvar tudta, hogy a jámbor teremtés így is fog tenni. Elfojtotta elégedett vigyorát. – Túl szívélyes vagy hozzám, bár egy kis ételt tényleg nem utasítok el. – Ugyan, semmiség. De nem keresed fel a családodat? – Addig nem megyek el hozzájuk, amíg nem teremtettem magamnak szilárd alapot, amelyen a magam lábán is megállhatok, és tiszta szívvel nem léphetek elébük. Úristen, micsoda közhelyeket vágott ki! Valóban beveszi ezt a blablát a liba? Minden jel szerint igen. Ilyen ostobák az áldozatos lelkű nők? – Azonnal megkaphatod a kulcsot – mondta Agnete. Szeme csillogott az odaadástól, amikor
arra gondolt, hogy segíthet valakin. Ó, te kis aranyos – gondolta Ulvar, miközben a fiatal nő háta mögött elfintorodott. AGNETE RENDKÍVÜL SZIGORÚ neveltetésben részesült. A felnőttekkel szembeni vak engedelmességre oktatták, férfiak jelenlétében mindig le kellett sütnie a szemét, csak akkor nyithatta ki a száját, ha szóltak hozzá, reggel-este a Bibliát olvastatták vele, és folyton kifaggatták, merre járt… Agnete csupán a Jéghegyek Népe tagjainak jelenlétében érezhette szabadnak magát. Velük a két gyermek, Benedikte és Christoffer révén ismerkedett meg. Miután a leányka szokatlanul nagyra nőtt, nem ment éppen szépségszámba és sok más szempontból is kirítt a helybeliek közül, annyi baja akadt az iskolában, hogy Henning inkább kivette onnan. Házitanítónőre volt szüksége, Agnete személyében pedig éppen a megfelelő személyre leltek. Olyan jól látta el feladatát, hogy Christoffert ugyancsak kivették a meglehetősen álmosító tanodából – “így Benediktének legalább társasága akad.” Ez a rendszer kiválóan működött, Agnete pedig nagyszerűen érezte magát a Hársfaligetben, ahová hetente néhány alkalommal jött el.- Megszabadult az élettől való görcsös félelemtől, amit a szigorú neveltetés sulykolt belé, s egészen különleges módon kezdett Henningre tekinteni. Agnete azonban idősebb volt a férfinál, aki minden jel szerint nem
tekintette többnek házitanítónőnél. Ami pedig anyját és apját illeti… Hiszen meg kellett ígérnie nekik, hogy sohasem megy férjhez. Most pedig a Henning szegény, kitaszított rokona iránti felelősség is az ő vállát nyomja! Jaj, azért a fiúért mindent megtenne! Henning így legalább meg volna vele elégedve. Mégis kénytelen volt beismerni, mennyire viszolyog attól, hogy Ulvar gondját viselje. Erről sem a szerencsétlen nyomorult tehet! Nagyon lelkiismeretesen fog törődni vele. Életének legnagyobb jócselekedete vár reá! HENNING AGNETE UTÁN tekintett, aki éppen a tanulószobának berendezett helyiségbe lépett be. A házitanítónő a legutóbbi időben oly zaklatott! Már egy egész hete így viselkedik. Olyan… titkolózó lett, szeméből valamilyen rejtélyes elragadtatás árad. Ugyan mi lehet vele? És mennyire sietősen távozik a leckék után! Ő, aki Henning legnagyobb örömére korábban egy kis időre mindig ottmaradt a gyermekeknél. Most jóformán még elbúcsúzni sem ér rá. Henning arra a kötött szatyorra nézett, amelyet Agnete a vállára vetve hordott. Ebben a szatyorban amúgy a könyveket és más tanszereket szokta magával hozni. Újabban feltűnően nehéznek látszott, a fiatal nő alig bírt tőle egyenesen megállni a lábán. Benedikte, mint mindig, most is megfogta tanítónője kezét. Henning szomorúan állapította
meg, hogy a tizenegy éves lány már csaknem olyan magasra nőtt, mint Agnete. A derék apa mélységesen sajnálta gyermekét. A nagydarab lányokat nem rajongták éppen körül az udvarlók. Henning lelkében súlyos tusa dúlt. Egyszer már nagyon megégette magát a nőkkel. Első felesége igencsak megtépázta az önbizalmát. Henning agyondolgozta magát, csak hogy a kedvében járjon, olyan kedves és barátságos volt vele, amennyire csak telt tőle, viszonzásképpen azonban mindössze gúnyos szavakat kapott. Anneli szájából csak úgy záporoztak az olyan sértések, mint hogy “fatuskó” meg “vidéki fajankó”. Házassága kellemetlen élményei Agnetével kapcsolatos terveit is elsorvasztották. Henninget most viszont nyugtalanság fogta el. Agnete arca úgy ragyogott, mint aki szerelmes, vagy mint aki magasztos cél felé törekszik. Henning érezte, hogy a papkisasszony talán kicsúszik a kezei közül. Ez pedig nem történhet meg! Hirtelen ráébredt, milyen elviselhetetlenné válna Agnete nélkül az élete. Egész óra alatt nyugtalanul járt-kelt az előcsarnokban. Végre kijöttek a tanulószobából. Henning ekkor erősen hebegve arra kérte Agnetét, maradjon még egy darabig, mert valamiről beszélni szeretne vele. Agnetét feltűnő idegesség fogta el. A nagy faliórára nézett, amely Silje gyermekeinek réges-régi arcképei között lógott az előcsarnokban.
– Nos, nem tudom… eléggé sietős a dolgom – mondta, ujjával öntudatlanul is a duzzadó táskára bökve. Henninget megint csak furdalta a kíváncsiság, mi lehet benne. Afelől biztos volt, hogy a tankönyvek nem foglalnak el ennyi helyet. – Nagyon kérlek, fontos dologról van szó – sürgette, mert attól tartott, hátha mindjárt inába száll a bátorsága. Agnete bólintott, a két gyermek pedig távozott a helyiségből. Henning az “osztályterembe” vonta Agnetét, mert ott beszélgethettek a legkevésbé feszélyezetten. Henninget még jobban elbizonytalanította, hogy Agnetének szemmel láthatóan sietős volt a dolga. Ő sem olyan gondosan választotta meg szavait, mint ahogyan szerette volna. Mindenesetre azzal hozakodott elő, hogy leányának anyára van szüksége, – jaj, milyen sértő szerelmi vallomás, nyilván ez volt a legnagyobb ostobaság, amit csak mondhatott! – majd hozzátette, neki magának is feleség kell. Ekkor sem válogatta meg különösebben jól a szavait. Leginkább úgy tűnt, mintha ingyen házvezetőnőt keresne. Agnete lehorgasztotta a fejét. Orcáján egy-egy lángvörös rózsa jelent meg, majd a pír lefelé, a nyaka irányába terjedt tovább. Kis ideig eltartott, mire válaszolt. – Köszönöm, Henning, de megbízatásom van…
Hát ez meg miféle válasz? Henning látta, hogy maga Agnete is zavarban van. – Úgy értem… Most nem tudok neked választ adni – dadogta Agnete, miközben nyelvén egymásra tolultak a szavak. – Én… Itt elhalt a hangja. Henning belátta, elveszíti Agnetét, ha nem fejezi ki magát tisztességesen. Tapogatózva előrenyúlt és megfogta a papkisasszony kezét. – Nem jön a számra, amit mondani akarok. Mélységes… gyengédséget érzek irántad. Nagyon szeretném, ha a feleségem lennél, mert nem tudok nélküled élni. Látta, amint a nő mély lélegzetet vesz. Agnete nagy gonddal igyekezett válaszolni előbbi szavaira. – Örömmel fogadtam ajánlatodat – mondta ünnepélyesen. – És ha egy kis időt adsz, akkor apa és anya elé viszem a dolgot. De… – Természetesen magam megyek hozzájuk – vágta rá Henning. – Először tudnom kellett, vajon… örömödet leled-e benne. Úristen, nem lehetne kevésbé mereven? – gondolta bosszúsan. Ám ebben az évben, 1883-ban, ilyen idők járták. Az Angliából egész Európára átterjedt képmutató viktoriánus erkölcs szigorú szabályai Norvégiában is érvényben voltak. Agnete még mindig lesütötte a szemét. – Eléggé… örömömet lelem benned – felelte csaknem suttogva. – Viszont ha még egy darabig türelmet tanúsítasz irántam, akkor csakhamar sok
mindent… megtudsz. Akkor eldönthetjük, elmenjünk-e a szüleimhez. Könnyekben úszó szemével végre a férfira tekintett. – Bár azt hiszem, meglehetősen reménytelen – suttogta, és kiszaladt a szobából. Henning összeszorította az állkapcsát. A leánykérés felemásra sikeredett. Vajon miféle titkot rejteget Agnete? ULVARNAK REMEKÜL ment a sora! Olyan remekül, hogy csaknem úgy gondolta, hosszabb ideig marad a zsellérkunyhóban. Ezt természetesen nem tehette, hiszen küldetést kellett teljesítenie. Ő lesz az, aki felébreszti szendergéséből Gonosz Tengelt. Miután a furulyával kapcsolatos megbízatás kudarcot vallott, más eszközökhöz kell nyúlnia. Erre is megvolt a terve. A könyvek szerint a nemzetség ősatyjával legkönnyebben a Jéghegyek Népének völgyében lehet kapcsolatba kerülni. Tehát feltétlenül odamegy. Ám alaposan fel kell készülnie, nehogy menekülésre kényszerüljön, mint annak idején Ulvhedin és Ingrid, majd később Heike és Tula. Most az a legfontosabb feladata, hogy megszerezze a kincset, még ha erőszakkal, emberéletek árán kell is szert tennie rá. Az ilyesminek Ulvar számára nem volt jelentősége, a tervnek ez a része viszont még nem állott teljesen készen. Majd meglesz, annyi azonban biztos, hogy a kincset magával
kell vinnie a völgybe. Időközben Agnete odaadó jótékonykodását élvezte. A papkisasszony minden nap élelemmel és finomságokkal látta el. Kényelmes volt az ágyban fekve lakmároznia, mialatt Agnete rendet rakott, serénykedett, gondoskodott, nehogy bármiben is hiányt szenvedjen. Ulvar számára mindez álomnak tűnt az elmegyógyintézetben eltöltött nyomorúságos évek után. Ezért igyekezett Agnete jelenlétében a tőle telhető legelőnyösebb módon viselkedni. A lány rendkívül félénk természetű volt, Ulvartól pedig minden bizonnyal rettegett. Ő azonban legkedvesebb hangján hízelgett, elővette azt a régesrégen elfelejtett illedelmes modort, amelyre Henning és Malin tanította, ezenkívül gyakran panaszkodott, milyen fájdalmakat érez itt meg ott. Ugyanis felfigyelt rá, hogy az ilyesmi felkelti Agnete együttérzését és gondoskodását. Előszeretettel feküdt “lázára” hivatkozva az ágyban, amikor a nő eljött hozzá. Agnete ilyenkor gyengéden simított végig a homlokán és meleg italt készített neki. Ulvarnak sikerült rávennie Agnetét, csempésszen ki némi pálinkát a paplakból. Sajnos, csak néhány cseppet kapott belőle a meleg italába – mert az átkozott nőszemély fukarságában nem adta oda az egész butykost! Viszont kellemes látványt nyújtott! Amíg Ulvar el nem készült a tervével, megelégedett anynyival, hogy fektében legeltesse szemét a fiatal
nőn, aki eközben szorgosan mosott, rendet rakott és ételt készített védence számára. “Odahaza azt mondom, hogy sokáig marasztaltak a Hársfaligetben” árulta el egyik alkalommal. Agnete ezen a napon nem teljesen a megszokott módon viselkedett. Ulvar látta, mennyire remeg a keze, miközben átnyújtja a csészét. Orcájára nyugtalan pír ült ki, és egész ott-tartózkodása alatt sem tűnt el. – Történt valami? – kérdezte leggyengédebb hangján Ulvar. Agnete összerezzent és ránézett. Még mindig nem szokott hozzá védence szörnyű külsejéhez. Ulvar láttán állandóan enyhe borzongás fogta el, miközben olyan képet vágott, mintha romlott ételt evett volna. Mégis bátran viselkedett, sohasem panaszkodott. – Hogyhogy? – kérdezte zavartan. – Ugyan mi történt volna? – Nem tudom. Sohasem kérdezősködnek utánam? – faggatózott Ulvar. – A Hársfaligetben? Miért éppen nálam érdeklődnének? Bár Henning néha emlegetni szokott. Azon tanakodik, vajon hová tűntél. Hiszen tudta, hogy a farkas megjelent. – Tényleg ezt mondta? – Ugye, néha farkasnak szokott hívni? Én legalábbis így értettem. Hiszen Ulvar a neved, ezért természetes, hogy… – Igen, igen – legyintett türelmetlenül az em-
berbőrbe bújt dúvad. – Erre kár fecsérelni a szót. De miért vagy olyan zavarban, ha Henningről beszélsz? Ulvar úgy érezte, mintha Agnetét áhítat fogná el, amikor kiejti Henning nevét. A nő mély lélegzetet vett, hogy elmondja, amit egész nap megpróbált elhallgatni. – Henning megkérdezett, akarok-e a felesége lenni. Úgy gondolom, neked elmondhatom, hiszen közeli rokona vagy. Ulvar felemelkedett fektéből. Sárgán izzó szemmel meredt a nőre. – Micsoda? – vigyorgott gúnyosan. – Henning megkérte a kezedet? A mai napon? És te mit szóltál hozzá? Agnetét sértette védencének hangneme. Az sem tetszett neki, hogy Ulvar felkelt az ágyból. Mellesleg egyáltalán nem tűnt betegnek. Kissé sértődötten így szólt: – Megköszöntem az ajánlatát, de arra kértem, várjon addig a válasszal, amíg be nem fejeztem küldetésemet. Utána beszélnünk kell a szüleimmel, ami nem lesz egyszerű dolog. Ulvar vadászó ragadozó módján lábujjhegyen settenkedett körbe. Minthogy előzőleg ruhástul feküdt az ágyban, állott szagot árasztott. Agnete úgy vélte, undorítóan tolakodik. – És mit felelsz Henningnek? – firtatta gúnyosan Ulvar. – Akarod azt a lusta vénséget? – Igen, akarom – válaszolta a szándékozottnál
élesebb hanghordozással Agnete, mert úgy gondolta, Henning megérdemli, hogy a védelmébe vegye. – Egyáltalán nem lusta, csak gondos és jószívű. Henning kiváló ember. Ulvart felingerelték a nő szavai. Elővigyázatlanságában sutba dobta addigi hízelgő magatartását, és szorosan Agnetéhez lépett. A nő azonnal kitért előle. – Henning – mondta összeszorított fogakkal. – Tudod, hogy Henning nyomorult gazember? – Egyáltalán nem az! Ulvar látta, hogy a papkisasszonyt eltölti a közelsége miatti undor, ezért még közelebb lépett hozzá. – Henning hazudott nekem. Egész életemben hazudott! A Jéghegyek Népének kincse az arra érdemeseket illeti, és abban a rohadt házban senki, de senki nem akadt, aki elmondta volna nekem, hogy a kincs létezik. Elrejtették előlem, ellopták tőlem, most azonban vége a dalnak. Most lakolniuk kell. És Henning… ő lesz közülük az első! – Nem – suttogta Agnete. – Nem árthatsz neki, hiszen születésed óta gondodat viselte, sőt, ő segített a világra! – Ellopta a kincsemet! – üvöltötte Ulvar. – Most pedig én lopom el az övét. – A kincsét? Mit mondasz? – kérdezte remegve a nő, és az ajtó felé iszkolt. Ulvar azonban elállta az útját. A szörnyeteg előrelépett, majd egyetlen rántás-
sal két darabra szakította Agnete ruháját. A papkisasszony felsikoltott és a melle fölött összefogta a foszlányokat. Ulvar a kezére csapott, majd leszakította válláról a ruha maradványait. – Nem! – kiáltotta Agnete. – Mit csinálsz, megőrültél? – Fogd be a pofádat, te rohadt álszent vénség – mondta összeszorított fogakkal Ulvar. – Most pedig olyasmiben lesz részed, amiről egész vénkisasszonyéletedben álmodtál. Még hogy itt ülsz és imakönyvekből olvasol fel nekem! Nem fogod fel, hogy torkig vagyok vele? Azt képzelted talán, így tévútra vezetsz? Látod, az istened szart sem ér! Az én uram olyan erős, hogy… Ulvart cserbenhagyta a képzelőereje, s ezt oly módon pótolta, hogy torkon ragadta Agnetét. – Mit szólnál akkor, ha kitekerném a nyakadat, mint valami csirkének? Feltehetően semmit – villant át Agnete fejében, a helyzet azonban véresen komoly volt a tréfálkozáshoz. Ó, milyen tévesen ítélte meg Ulvart! Igazi, szörnyű jelleme most került napvilágra. Vérszomjas fenevad! – Könyörgöm, kíméld meg az életemet – nyöszörögte, mert a szörnyeteg mancsa olyan szorosan fonódott a torka köré, hogy alig kapott levegőt. Ulvar ekkor rekedt, félelmetes hahotával elengedte. Jellegzetes nevetése volt ez, de Agnete korábban sohasem hallotta. – Az életedet? Eszembe sem jutott, hogy meg-
fosszalak tőle, mert ez túlságosan egyszerű bosszú volna Henninggel szemben. Kapjon csak meg – tönkretéve! Akkor majd meglátjuk, akar-e még. – Nem! – kiáltotta Agnete, ám Ulvar az egyik sarokba szorította, ahonnan sehova sem tudott hátrálni. A férfi lecsatolta az övét. Agnetét hisztérikus rémület kerítette hatalmába. – Nem szabad a magadévá tenned! Nem gyalázhatsz meg, te… – Nos, minek akartál az előbb nevezni? – kérdezte széles vigyorral Ulvar. – Halljuk, mi vagyok? – Szörnyeteg! Dúvad! Agnete kétségbeesetten vetette magát előre, hogy Ulvar mellett elfutva kijusson a kunyhóból, de a rémítő ördögfajzat karjaiban kötött ki. Amikor észrevette, hogy a gonosz manó alteste teljesen csupasz, tébolyodott sikoltozásban tört ki. Egy darabig tökéletes felfordulás uralkodott a helyiségben. Agnete minden erejével menekülni akart, Ulvar azonban mindannyiszor megragadta, amikor a szerencsétlen nő előtt pillanatokra mármár felvillant a remény, és egyre újabb ruhadarabokat tépett le róla. Végül semmi sem maradt, amibe burkolózhatott volna. Térdre roskadt, két karját keresztbe tette maga előtt. Ulvar megragadta a haját és kegyetlen erővel felrángatta a nyomorult teremtést. Agnete nem volt hajlandó a rút sebekkel és forradásokkal borított
visszataszító, meztelen, oly végtelenül… állatias alakra nézni. – Megígérem, beszélek Henninggel a kincsről – zokogta. – Szót emelek az érdekedben, hogy neked adja. Egyetlen, szédítő reménnyel kecsegtető pillanatra látta, amint Ulvar némán áll, mintha megfontolná az előbbi lehetőséget. – Megígérem – szipogta Agnete. – Nem nyugszom, amíg meg nem kapod. A szerencsétlen nőnek persze fogalma sem volt róla, miből is áll a Jéghegyek Népének kincse. Azt hitte, kézzelfogható javakról van szó. Semmit sem tudott arról, milyen veszélyes is lehet a kincs a nemzetség valamelyik gonosz, átoksújtotta sarjának kezében. Ulvar viszont ilyen szempontból a legelvetemültebbek közé tartozott. A szörnyeteg egyetlen mozdulattal visszalökte a földre. – Haha! Azt hiszed, meg tudod tenni? Képes volnál rávenni őket, adják ki nekem a kincset? Nagyon sokra tartod magadat, te riherongy! Agnete megpróbált négykézláb kereket oldani, de Ulvar átfogta a derekát és az ágyra dobta. Agnete rémületében és határtalan undorában újra sikoltozni kezdett. Ulvar őrjöngő dühbe gurult és egy mocskos ruhadarabot tömött a szerencsétlen nő szájába. – Most pedig befogod a pofádat, hülye ribanc, és abbahagyod ezt a baromkodást!
Hirtelen veszélyesen komolyra fordult a helyzet. Nem tudott elmenekülni. Ütötte, karmolta, harapta, rúgta támadóját, de hát mit tehetett? Most, hogy Ulvar maga alá gyűrte, hiába volt minden ellenállás. Agnetének iszonyattal, felháborodással, kétségbeeséssel és bánattal kellett átélnie, miként teszi magáévá Ulvar. A borzalmas fájdalom eltörpült ahhoz a határtalan undorhoz képest, amely akkor töltötte el, amikor a szörnyeteg belehatolt. Az egész oly megalázó, oly lealacsonyító volt, hogy Agnete csodálkozott, hogyhogy nem hal meg szégyenében. Ám becsületére szólva mindvégig küzdött. Ulvar tehát nem aratott könnyű győzelmet. Sokáig kellett tusakodnia, amíg elérte célját. Utána kimerülten rogyott össze. Agnetének maradt annyi ereje, hogy durván beléje rúgva lelökje Ulvart a földre, majd ráöntse az éjjeliedényét. Azzal összekapkodta a ruháit és elrohant, mielőtt az őrjöngve üvöltő szörnyeteg feltápászkodhatott volna a nedves, síkos padlóról.
14. fejezet – APA – mondta erős, rekedt hangján Benedikte. – Miért nem jön mostanában soha Agnete? – Nem tudom, kislányom – válaszolta kimerülten Henning. – Nem tudom. Pedig ismerte az okát. Ő maga tehetett róla. Sohasem lett volna szabad elárulnia, melyen érzelmekkel viseltetik a házitanítónő iránt. Három hete levelet kapott Agnetétől, erős érzelmi töltésű levelet. A rengeteg olvasás csaknem ronggyá nyűtte. Kedves Henning! – írta a pap leánya. – Nem szabad azt hinned, hogy hálátlan lennék, amiért voltál olyan jóságos és megkérted a kezemet. Most azonban, Henning, el kell felejtenünk korábbi beszélgetésünket. Nem vagyok méltó hozzád, és soha, soha nem lehetek a feleséged. Ugyanúgy nem lehetek a tiéd, mint ahogyan másé sem. Sajnálom, ha megsértenélek, de nem tehetek mást, kénytelen vagyok megírni ezt a levelet. A gyermekek tanítását is abba kell hagynom, többé nem jövök el a Hársfaligetbe. Köszöntsd nevemben a kedves kicsiket. A Te mindig odaadó Agnetéd. Henning nem értette, mi bírhatta Agnetét a levél megírására. A paplakba akart menni, hogy megkérdezze, de amikor a templom előtt összefutott a tiszteletes feleségével, az mindössze annyit közölt vele, hogy Agnete az utóbbi időben betegen
fekszik és nem kíván látogatókat fogadni. Henningnek nem szabad eljönnie, hiszen úriembernek nem illik ágyban fekvő nőt felkeresnie. Mi a baja? Valami van az idegeivel – mormolta a papné, és sietve távozott. Láthatóan éppoly keveset tudott Agnete betegségének mibenlétéről, mint Henning. A derék férfi arra gondolt, ír neki, Semleges hangú levelet, amelyben egészségi állapota felől érdeklődik. Ám nem sikerült úgy fogalmaznia, ahogyan szerette volna. Hiszen akármit is írt, nyilvánvaló volt, mennyire tanácstalanul és sebzetten áll szemben a nő hirtelen támadt elutasító viselkedésével. A Te mindig odaadó Agnetéd – írta, nem csupán ennyit: Szívélyes üdvözlettel. Az odaadó sokkal többet jelent… Nem szabad vágyálmokkal áltatnia magát! A papkisasszonyt mégsem tudta elfelejteni. Néhány nappal azt követően, hogy Benedikte Agnete felől kérdezősködött, riasztó hírek jutottak Henning fülébe. A szóbeszéd egyik ház konyhájából a másikba, a cselédség révén terjedt. A hírek lassan a Hársfaligetet is elérték. Valami történt a papkisasszonnyal. Azt suttogták, hagyta, hogy egy férfi túl mélyen lessen a szoknyája alá… Lehetetlen – gondolta a döbbenettől némán Henning. Ez nem igaz, Agnete egyáltalán nem olyan! Megkérte a cselédlányokat, vessenek véget
a pletykálkodásnak, hiszen csak nem képesek elhinni effélét?! A szolgálók azt felelték, bizony van benne igazság, mert a papék cselédjétől hallották. Várjanak csak addig, amíg a tiszteletes úr és a felesége meg nem tudja, mert akkor a leányuk nem a paplakban fog megvénülni! Henning megvetette önmagát, amiért megkérdezte: honnan tudhat erről a cselédlány? Ja, a kisasszony ruháin látszott – mondta a szobalány. Még hogy Agnete… beteg volna? Más lappanghat a háttérben; Henning nem volt hajlandó elhinni a pletykákat. Jóhiszemű volt. Arra gondolt, amit Agnete a levélben írt neki: “Nem vagyok méltó hozzád…” Megpróbált eligazodni a szóbeszédek és féligazságok zűrzavarában. Legelőször is el kell mennie Agnetéhez. A lány szülei elfoghatják a levelét, ezért nem mert írni neki. Mielőtt azonban cselekvésre szánta volna magát, valami történt. ULVARNAK VOLT ANNYI sütnivalója, hogy felfogja, a pap leánya ellen elkövetett gaztette hatalmas felzúdulást okozhat. Így mindent magával vitt, amire csak szüksége lehetett, és elrejtőzött a zsellérkunyhó fölött elterülő erdőben. Nem szándékozott továbbmenni, mert most bármi áron meg akarta szerezni a kincset.
Öt nap telt el bármiféle esemény nélkül. Ezért visszaköltözött, mert a kunyhóban még mindig akadt ennivaló. Agnete bőségesen hozott neki a paplak éléskamrájában felhalmozott készletekből. Egyre teltek a napok. Az étel fogyni kezdett. Átkozott némber, nem hoz több ennivalót? Hagyja, hogy itt kornyadozzon, amíg éhen nem hal? Egy gonosz lelkén átvillanó komor gondolat azt súgta neki, Agnete nem jön el többé hozzá. Az emléket kínosnak érezte. Jó, jó, hogy ilyen módon állhatott bosszút a nyomorult Henningen, aki bizony sohasem fogja megkapni a finom kisasszonykát! De hát Agnete borzalmasan megsértette Ulvart. Átkozott ribanc! Ezt még megkeserüli! A nyomorult egyébként elnyerte méltó büntetését – vigyorodott el Gonosz Tengel leghűségesebb híve. Most viszont nem várhatja tovább a sült galambot! A kincset akarta. Amikor minden ennivalója elfogyott, otthagyta a zsellérkunyhót. Még nem állt teljesen készen a terve, de majd ihletet merít hozzá. Marco segíthet neki. Marco néha nagyon ostoba volt, bizonyos magasabb eszméket követett, ám fivérével mindig jól bánt. Hűséges volt Ulvarhoz. Marcót felhasználhatja a kincs megszerzésére. Gonosz Tengelnek sokáig kellett várakoznia. De most eljött az idő! Az erdő széléig ment, és a Hársfaliget felé nézett. Vasárnap volt. Tudta, hogy ilyenkor mindany-
nyian ott szoktak összegyűlni. A hülye Malin, férje, a még hülyébb Per, a fattyuk – végül pedig Marco. – Most meglátják, ki állja a cechet – vigyorodott el Ulvar és még feljebb húzta a nadrágszárát. HENNING KÉSZEN ÁLLOTT, hogy a paplakba induljon, amikor Malin és családja állított be. Az asszony arcára rémület ült ki. – Mi történt? – kérdezte azon nyomban Henning. – Végtelenül szomorú vagyok, Henning. Éppen az előbb hallottam, hogy Agnetét elkergették hazulról. – Micsoda? Hol van most? – Nem tudom. Ma reggel történt. A papot helyettesítették a templomban, és már mindenki tud a dologról. – Mi történt szegény kis Agnetével? Meg kell találnom, szüksége van rám. Malin gyengéden megfogta unokatestvére karját. – Indulj a keresésére! Agnete ugyanis odahaza elmondta, hogy megerőszakolták, de a szülei nem hittek neki. Henning elsápadt az iszonyattól. – Megerőszakolták? Ugyan ki? – Te is arra gondolsz, mint én? Nos, a papék cselédje kihallgatta, amint Agnete bevallotta a szüleinek, hogy gondját viselte egy mindenki által
kiközösített embernek. Úgy vélte, ezzel jót cselekszik, és azt akarta, hogy közeli barátja, a Jéghegyek Népéből való Henning Lind büszke legyen rá. Az illető pedig megerőszakolta. – Úristen! – suttogta Henning. – És ez még nem minden. A gaztett feltehetően következményekkel járt. – Miféle következményekkel? – kérdezte remegő ajakkal, alig érthetően a férfi. Malin felsóhajtott. – Félek, Henning, jobban félek, hogysem el tudnám mondani. Amikor következményekről beszélek, természetesen az ilyen eset után szokásosakra gondolok. És emlékszel rá, hogy azt mondták, a tetejében még beteg is? Ulvar nevét még egyikük sem ejtette ki. De mindketten bizonyosak voltak benne, kinek is viselte gondját Agnete. – Igen, emlékszem rá – felelte Henning csaknem sírva. – Nem akarták tovább a kórházban tartani, mert féltek a fertőzéstől. Jaj, kicsi Agnete! Mit tegyek? Meg kell, hogy találjalak… Ekkor Viljar lépett be. – Az udvar közepén áll Ulvar – mondta elcsukló hangon – és foglyul ejtette Benediktét. Henningben összeomlott az egész világ. – Benedikte – mondta halkan. Suttogása sikolynak hatott. MINDANNYIAN AZ UDVARON gyűltek össze.
Nagy ívben vették körül Ulvart, aki szorosan az értetlen Benedikte mögött állt. A sors iróniája folytán a leányka magasabb volt támadójánál. A gazember gyűlölködő fenyegetésekkel igyekezett pótolni, ami termetéből hiányzott. Viljar, Belinda, Henning és Marco mellett a kis Christoffer, továbbá Malin és Per is ott volt. Valamennyien tehetetlenül álltak. Egyikük sem siethetett Benedikte segítségére. A szél ellenére meleg nap volt. A fasorban zizegtek a hársak levelei, a szél fűszálakat és ágacskákat sodort magával. Háromszáz évvel korábban Jó Tengel ezen az ősrégi udvaron ment végig, boldogan, hogy mindez az ő tulajdonába került. Azóta megváltoztak az épületek, de a föld ugyanolyan maradt. A fűben ösvényeket taposott ki a tucatnyi nemzedék lába, az udvart az istállók és fészerek szaga, meg a fel-alá suhanó fecskék csivitelése töltötte be, akárcsak három évszázaddal korábban. Most pedig a megtestesült gonoszság tette be ide a lábát. A Jéghegyek Népének átka. Henning magánkívül volt a kétségbeeséstől. – Mindentől megfosztottál, ami csak kedves volt nekem, Ulvar. Visszaéltél a bizalmammal; egész életedben rosszal viszonoztad a jót. Elszakítottad tőlem a jövendőbelimet, tönkretetted az életét. Most pedig a legdrágább kincsemet is el akarod venni! – Ezt? – röhögött kajánul Ulvar. – Ugyan miért volna drága? Ennél csúnyább kölyköt még soha-
sem láttam. Szebbet persze nem tudtál csinálni, te ostoba bunkó! Benedikte… A darabos, szerencsétlen kis Benedikte piros szívekkel díszített szép, vasárnapi ruháját viselte. Mennyire szerette ezt a ruháját! Már csaknem kinőtte… Hacsak… Hacsak meg sem éri, hogy kinője? Nem! Az ilyen gondolatoktól megszakad az ember szíve! – Ereszd el a gyereket, Ulvar, különben kihívjuk a rendőrséget! – csattant fel Per. – Ugyan, mire azok ideérnek, már túl késő lesz. Most pedig add ide a kincset, Viljar, te csonka, vén romhalmaz! Nem kapjátok vissza a lányt, amíg nincs a kezemben a kincs. A szél Viljar acélszürke hajába fújt. – Te nem kaphatod meg a kincset – mondta. Igyekezett nyugodtan beszélni, noha remegett izgalmában. – Dániából idefelé a hajón megígértem Heikének. Magad is tudod, hogy nem értesz hozzá. – Dehogyisnem! Kell a kincs. – Mit fogsz tenni vele? – kérdezte Malin. – Semmi közöd hozzá, te rohadt cafka! Különben a Jéghegyek Népének völgyébe megyek. Gonosz Tengel ugyanis engem választott ki arra, hogy megszabadítsam. – Ostobaság! – Talán nem hiszitek el, hogy láttam? Már csaknem sikerült, szert tettem egy furulyára… – Úristen – suttogta Viljar.
Ulvar ismét hallatta metsző nevetését. – Igen, mindannyiótokat becsaptalak! Nem tudtátok, mi? Az orrotok előtt olvastam el a Jéghegyek Népéről szóló összes rohadt könyvet! A jelenlevőknek elállt a lélegzete. Ulvar késével fenyegetően hadonászott Benedikte gégéje előtt. – Az arcátlan emberek azonban elégették a furulyát. Ezért szükségem van a kincsre, méghozzá minél előbb! Nincs több vesztegetnivaló időm. – A kincs nem itt van – mondta Henning. – Tudom, vén szarházi! Te pedig, Viljar, velem meg ezzel a kölyökkel most elindulsz a kincsért. Ha nem, akkor… Apró mozdulatot tett a késsel, mire Benedikte felsikoltott. A többiek látták, amint vér buggyan ki a nyakán. – Ulvar – könyörgött fivérének Marco. – Ereszd el Benediktét! Ulvar azonnal feléje fordult. – Fogod be a pofádat! Két szalmaszálat sem tettél keresztbe értem. Te, aki állítólag olyan nagy emberbarát vagy! Te is velem jössz arra az esetre, ha valami félresikerül és vágnom kell. Fenyegetően felemelte a karját. A kilencesztendős Christoffer zokogni látta legjobb játszópajtását. A nyakán lecsorgó vért ugyancsak látta. Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, odafutott hozzá. – Nem szabad megvágnod Benediktét – kiáltot-
ta, és megragadta Ulvar karját. Mindannyian elszörnyedve kiáltottak fel, és egy lépéssel közelebb mentek a szörnyű jelenethez. Látták, amint Ulvar kést tartó kezén megfeszülnek az izmok. Ekkor lövés dördült el. Az épületek falai között visszhangzott a csattanás. Ulvar tágra nyitotta a szemét, és értetlenül bámult ikertestvérére. Utána összerogyott. Elernyedő kezéből kicsúszott a kés. Marco füstölgő pisztolyt tartva kezében állt mozdulatlanul. Ezt vajon honnan szerezte? – villant át Henning agyán. Most semmi másra nem tudott gondolni. Benedikte sírva futott egyenesen apja karjába. Henning kétségbeesetten ölelte át. – Apa – szólalt meg szánalmas hangon a nagyranőtt kislány. – Valóban csúnya vagyok? – Nem – felelte elszoruló torokkal Henning. – Nem, nekem te vagy a legszebb az egész világon. – Nekünk is – mondta Malin, és leguggolt Benedikte mellé, – Mindannyiunk szemében te vagy a legszebb. A felfordulás kellős közepén észrevették, hogy Marco sír. Még soha senki nem látta sírni. A csodálatos szépségű ifjú keserves könnyeket hullatva guggolt le a halott mellé, és ölébe vette Ulvar fejét. – Meg kellett tenned, Marco – mondta gyengéden Belinda. – Tudom. Mégis, a testvérem volt. Felnézett
rám, nekem meg ezt kellett tennem vele. Szerettem Ulvart, Belinda. Valamilyen különös módon szerettem. – Tudjuk. Mi is szerettük a szerencsétlent, Marco. – Mit gondoltok, látta, hogy ki…? – Nem – felelte Viljar. – Azonnal meghalt. – Hála érte – suttogta Marco, és ikertestvére fölé hajolt. Óvatosan megcirógatta a halott borzas üstökét. – De hát hogyan tudtad? – kérdezte zavarodottan Viljar. – Hiszen azt a pisztolyt elzárva tartom. Marco a fejét rázta. – Ne kérdezd – mondta rekedten. – Nincs semmi jelentősége. De legyen, ahogy akarod. Az ablakon keresztül láttam, amint Ulvar megragadja Benediktét. Erre magammal hoztam a pisztolyt, ugyanis mélységes aggodalom fogott el. Nem akartam, hogy… Ulvar… Viljar némán bólintott, ám a többiek látták rajta, nincs megelégedve a válasszal. Tudták, hogy a pisztolyhoz csakis ő férhet hozzá. A fegyverdobozhoz kizárólag neki volt kulcsa. Sölve ugyancsak képes volt rá – gondolta Henning. Sölve pusztán a gondolatai erejével magához tudta vonzani a kívánt tárgyakat vagy embereket. Mindannyian a különös Marcóra tekintettek, akit igazából egyáltalán nem ismertek, hiszen olyan visszahúzódó és szűkszavú volt. Rokonainak
be kellett érniük annyival, hogy a felszínen barátságosan és gyengéden viselkedik. Marco felemelkedett. A többiek óvatosan segítettek kiteríteni Ulvar holttestét, a ruháit is megigazították. Viljar a halottra borította zakóját. Ám még sok minden maradt megválaszolatlanul… – Azt hiszem, egyet és mást el kell magyaráznod nekünk, Marco – mondta Malin. A családtagok néhány lépést hátráltak a kiterített, letakart tetemtől. Marco felszárította könnyeit és fürkésző tekintettel nézett Malinra. A többiek várakozva vették körül őket. – Mindig olyan hálás voltam Ulvarnak – mondta Malin. – Gyűlölködött ugyan, de a farkasok segítségével védelmezett bennünket. Bár azt hiszem, ezt sohasem ismerte volna be. – Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha jót gondoltok felőle – mosolyodott el fájdalmasan Marco. – Pedig tulajdonképpen te voltál…? Hirtelen észrevették, milyen csend borult rájuk. Elállt a szél, a távolból csak a vonat hosszan elnyújtott, szomorkás füttye hallatszott. Ám a külvilághoz most nem volt semmi közük. A Jéghegyek Népe számadást tartott, sem a helyszín, sem az időpont nem játszott szerepet. Úgy érezték, akármelyik évszázadban lehetnének. Marco kissé távolabb állt a többiektől. Kezével alig észrevehető mozdulatot tett, amire hirtelen két hatalmas farkas bukkant elő a ház mögül és állt az ifjú két oldalára.
A rokonságon döbbent suttogás futott végig. – Néha hárman voltak – jegyezte meg Per. – Nézzetek csak hátra… A családtagok azonnal megfordultak, de semmit sem láttak. Amikor viszont ismét arra néztek, ahol az előbb Marco volt, a daliás fiatalember eltűnt. Helyette három farkas állt ugyanott. Majd újra felbukkant, és a két másik farkas eltűnt. – Tehát te voltál az! Te magad! Vagyis egykor te mentettél meg minket Perrel attól, hogy bennégjünk Johnsen villájában? – Én voltam. Azt nem tudtam megakadályozni, hogy Ulvar felgyújtsa a házat, mert nem volt teljes hatalmam fölötte. – És szintén te vigyáztál Christofferre, amikor kicsi volt? – Nem, az egyik… segítőtársam. Nekem iskolába kellett járnom. A többiek ösztönösen érezték, hogy a segítőtársak felől nem kérdezősködhetnek. – Akkor te mentetted ki Viljart a folyóból – folytatta Malin. – De miért állított meg a farkas, amikor Ulvar után futottam az erdőbe? – Ott okozta a legkevesebb kárt. Sajnálom, hogy egykor meg kellett halnia annak az embernek, aki hazáig futott a Hársfaligetből. Az illető a saját csapdájába esett. Nem láttam, mennyire rossz a szíve, mert akkoriban túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem az ilyesmit.
Belinda elgondolkozva nézett Marcóra. – Mondd csak… Annak idején, amikor Viljar meg én testben-lélekben tökéletesen kiégve tértünk haza, egyikünk zavarodott elmével, másikunk haldokolva… Emlékszel rá, hogy azon az éjszakán valaki odabent járt nálunk? Erre nyilván nem emlékezhetsz, hiszen akkoriban nagyon apró gyerek voltál. Viszont az a rejtélyes éjszakai látogató mindkettőnket meggyógyított. Marco a maga elragadó módján elmosolyodott. – Én voltam az. Nagyon jól emlékszem rá. Bocsássatok meg, amiért annyira éles szavakkal szóltam hozzátok! Azért tettem, hogy elérjek valamit nálatok, és felrázzalak benneteket. – És azok a villámló, dörgő fénycsóvák, amelyek Henninget és engem egyaránt lenyűgöztek, és amelyekről úgy gondoltuk, Ulvar idézi elő őket? Az is a te műved volt? – kérdezte Malin. – Akartok egy kis bemutatót? – mosolyodott el Marco. – Nos, kitaláltad. Ulvar nagyon szerette, ha varázsolok, ő legalábbis így nevezte. Mindig szívből jövően nevetett rajta. Ulvar pokoli hahotáját egyikük sem mondta volna szívből jövőnek, most azonban minden sokkal érthetőbbnek tűnt. A gyermekek tágra nyílt szemmel meredtek Marcóra. A történtekből nem sokat értettek, ám a biztonság kedvéért mind a kettő szorosan kézen fogta a maga apját, így senki sem veheti el tőlük Henninget vagy Pert.
Henning a homlokát ráncolta. – Mégis hagytad, hogy Ulvar folytassa kisded játékait? Hiszen szörnyűségeket követett el, amelyeknek valószínűleg a felét sem ismerjük. – Mint mondtam, nem tudtam teljesen kordában tartani. Ezenkívül várakozásra kényszerültem, hiszen Ulvarnak küldetést kellett teljesítenie. – Vagy úgy! Most viszont már késő. – Mostanra teljesítette a küldetését. Henning dermedten állt. A többiek látták, milyen erősen töri a fejét. – Agnete – suttogta kis idő után. – Akkor tehát igaz. De hogy ő legyen az áldozat… Noha nyilván a sors akarata. Előre elrendeltetett. Így a Jéghegyek Népének védőszárnyai alá kerül… Malin megpróbálta követni a férfi gondolatmenetét, de nem teljesen sikerült neki. Henning a hársfák koronái felé emelte tekintetét. Újból erőre kapott a szél, ezért lombozatuk a zöld és az aranysárga váltakozó árnyalatában csillogott. Emlékezetébe idézte azt az éjszakát, amelyen Saga belehalt ikerfiainak születésébe. Felidézte a fekete angyalok szavait: “Egyiküktől származik majd a Jéghegyek Népének legnagyobb sarja. A másiknak… más küldetése van.” Henning tekintete összetalálkozott Marcóéval. Tulajdonképpen mennyit is tud ez a daliás, huszonkét esztendős ifjú? – Tehát Ulvar volt az, aki továbbviszi a nemzetségünket! Tőle származik majd a megmentőnk.
Akkor neked mi a feladatod, Marco? A szép ifjú szomorkásan mosolyodott el. – Számomra eljött az idő, hogy elhagyjalak benneteket… – Hogy elhagyj bennünket? – kiáltották rokonai egymás szavába vágva. – Igen. – Vagyis ez lett volna a megbízatásod? – fakadt ki igencsak csalódottan Henning. – Megölni a fivéredet, miután végrehajtotta küldetését? – Nem, nem. Viszont ha meg akarod találni Agnetét, Henning, már a falun kívül jár. Éppen Christiania felé tart a főúton. – Azonnal utána eredek! – Jól teszed. És ne félj! Ulvar rettenetes betegsége sem őt, sem a gyermekét nem fertőzte meg. – Előbb vagy utóbb belehalt volna abba a nyavalyába – mondta Malin, aki a diakonisszaképzőben orvosi ismereteket is tanult, és már régen felismerte Ulvaron a vérbaj rémes tüneteit. – Kétségtelenül – válaszolta Marco. – Először azonban megőrjítette volna. Ő pedig amúgyis éppen eléggé veszedelmes volt. Ezzel odalépett Henninghez és átölelte. – Hála illet téged, mert két árva fiúnak aligha akadhatott volna olyan kiváló nevelőapja, mint amilyen te voltál! Neked köszönhetően túléltük vészterhes és szomorú világrajövetelünket. Nyugalomban, biztonságban nőhettünk fel. Ulvar nevében is köszönetet mondok. Olyan boldog volt, ami-
lyenek csak lehetnek a hozzá hasonlók. – Nem hagyhatsz el bennünket most, Marco! – De igen. Éppen most kell elhagynom szerető körötöket. Most pedig siess Agnete után, mielőtt nyomát veszítenéd! Henning még egyszer megölelte, majd lopva megdörzsölte a szemét, Benediktét Malin gondjára bízta, és sebes léptekkel vágott neki az ősrégi hársfasornak, amely a környék minden változása dacára megőrizte hagyományos jellegét. Marco ezután Malinhoz fordult. – Téged is ugyanolyan hála illet, Malin. Mindkettőnk számára csodálatos nevelőanyának bizonyultál. Bocsásd meg fivéremnek mindazt a roszszat, amit veled szemben elkövetett. Malin nem tudott válaszolni a torkát szorongató gombóctól. Képzeletében felidézte a kis Marco képét… Hogyan csillogott a tűzhely fényében néha elefántcsont árnyalatban a bőre, ha megmosta és megfordította a fiúcskát. Mostanra eltűnt ez a csillogás – néhány éve mégis látott valami hasonlót, amikor szentivánéji tüzet gyújtottak a mezőn. Malin mindig is sokat töprengett ezen a fiún és származásán. – Per – mondta a búcsú nehéz pillanatától megindult hangon Marco. – Te, akinek ereiben nem is a Jéghegyek Népének vére folyik, gondunkat viselted. Nehéz szívvel hagylak el mindannyiótokat. – Csak nem dobod sutba fényes képzettségedet, fiam?
– Éppen ellenkezőleg, nagyon nagy szükségem volt rá. Egy lépés volt az utamon. Miféle úton? – álmélkodtak a többiek. Valami azonban távoltartotta őket attól, hogy megkérdezzék. Marco a hatvanhárom esztendős Viljarhoz lépett. – Véget ért megpróbáltatásaid hosszú korszaka. Nagyon sokat szenvedtél. Sok kemény csapás sújtott, neked kellett átélned a Jéghegyek Népe történetének legnehezebb korszakát. Most már oszladozik a sötétség, hajnal hasad. Ulvar volt az utolsó kereszt, amelyet hordoznod kellett; ezentúl semmi rossz sem nyomasztja a válladat, és Belindáét sem. Ezután kezét Benedikte fejére helyezte. – Ez a kislány remekül el fog boldogulni. Erősebb, mint képzelnénk. Viljar, Belinda, emlékezzetek rá, mit mondtam, és mondjátok meg Henningnek! Meg kell tudnia, mert teljesen feleslegesen aggódik leánya jövője miatt. – Öröm volt hallani – mondta Belinda. Marco őt hosszasan átölelte és hűséges aszszonynak nevezte, aki a Jéghegyek Népének legboldogtalanabb korszakában házasodott össze a nemzetség egyik sarjával, és egyetlen pillanatra sem hagyta cserben új rokonságát. Szavai végtelenül megörvendeztették Belindát. Marco ezután megölelte Benediktét, majd felemelte a kilenc esztendős Christoffert. – Te kis vadóc, majdnem olyan szeleburdi
vagy, mint Christer nagyapád volt gyermekkorában. Bár túloztam, őt mégsem lehet felülmúlni. Vigyázz a veled egykorúakra! Légy mindkettőjük védelmező lovagja: Benediktéé és Ulvar kislányáé. Tudod, az unokahúgomé. A felnőttek mindannyian megrökönyödve álltak. Vajon honnan tudhatja, fiú lesz-e vagy leány? Marco valamennyiüktől elbúcsúzott. Egy pillanatra megállt fivére élettelen teste mellett. – Méltó nyughelye lesz – mondta csendesen Viljar. – Tisztességesen eltemetjük, a Jéghegyek Népe ősei között. – Köszönöm – mondta Marco. Azzal az erdő felé indult. – A holmidat nem viszed magaddal? – kiáltotta utána meglehetősen fátyolos hangon Malin. Az ifjú hátrafordult és megrázta fejét. Fekete fürtjei táncoltak a szélben. A jelenlévők sohasem láttak szebbet Marco ekkor feléjük küldött mosolyánál. Utána eltűnt a gazdasági épületek mögött. ODAFENT AZ ERDŐBEN a két fekete angyal várta. – Üdvözlünk, Marco – köszöntötték. – A szüleid nagyon meg vannak veled elégedve. – Nekem azonban meg kellett ölnöm a testvéremet – mondta kétségbeesetten Marco. – Szükség volt rá. Ulvar ereiben túl sok folyt Gonosz Tengel véréből. Nem szállhattunk szembe
vele, mert őt a gonosz hatalom választotta ki magának. Tudhatod, milyen erős Tengel. Erősebb, mint a legtöbb hatalom a világon és azon kívül. – Mégis súlyos bánat nyomasztja a szívemet. – Tudjuk. A szüleid is gyászolnak. – Miért engedtétek ilyen sokáig garázdálkodni? Az egyik fekete angyal sötét szemével a semmibe meredt, mintha látomása támadna. – Annak a gyermeknek, akit a lány hordoz a méhében, lesz egy unokája… – Vagy úgy – szólalt meg Marco némi szünet után. – Tehát akkor üt az óra? – A Jéghegyek Népe harcba indul majd Gonosz Tengel ellen. Igen, közeledik az ideje. – Ugye, a Jéghegyek Népe nem egymaga fog megküzdeni vele? A fekete angyal lassan elmosolyodott. – Nem egymagukban fognak harcolni. Ám szükségük is lesz segítségre. Soha nem volt még olyan hatalmas, ártó erő, mint Gonosz Tengel, aki arra vetemedett, hogy megbolygassa az Élet Forrásait és igyon a gonoszság vizéből. Kis ideig mind a hárman hallgattak az idefent erősen zúgó erdőben. Marco sóhajtott. – És én? Most mit csináljak? – Most kezdődik a tanulóidőd, Marco. Az ifjú kihúzta magát. – Készen állok rá. Vezessetek oda, ahová kívánjátok!
ODALENT A Hársfaligetben Henning kinyitotta az ajtót a megtört Agnete előtt. Hosszú és nehéz beszélgetést folytattak az út mentén. Csaknem egy órán át ültek az árok partján, rábeszélési kísérletek, keserű szemrehányások és visszautasítások közepette. Sok könny hullott, sok szeretetet és megértést mutattak egymás iránt; Agnete orcáját többször lepte el a szégyenpír. Lelkében az elhagyatottság érzése zűrzavarral és a tilos, csírázó reménnyel váltakozott. Henning szívélyes kézmozdulattal intett, lépjen be a Hársfaliget ajtaján. Agnete lehajtotta a fejét és megpróbálta viszonozni a férfi mosolyát. Noha végtelen hála töltötte el, ebben a pillanatban mélységes kétségbeesésen kívül más nem látszott rajta. Agnetével együtt Saga unokája is átlépte a küszöböt. Megérkezett otthonába, a Hársfaligetben lakó rokonai közé.
