A svéd nyelvű eredeti mű címe: Huset i Eldafjord Copyright (c) by Margit Sandemo, 1985 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1995 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-28-4 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 336 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók)
A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat huszonhatodik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Az eldafjordi ház Eskil Lind már gyermekkorában tudomást szerez az eldafjordi házról és az ott elrejtett hatalmas kincsről. Attól fogva mindig a kincsről álmodozik, s felnővén elhatározza, hogy felkutatja. Eldafjordban különös emberek és rémisztő jelenségek várják. Azt is megtudja, hogy aki eddig kincskeresésre adta a fejét, szörnyű halált halt…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely
feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet LESBEN ÜLT a magas hegyormon, akár egy ragadozómadár. Innen kémlelte a falut, amely a hatalmas hegyek árnyékában beékelődött a fjordba. Távolról szinte egybeolvadt a természettel. Ha a tekintetéből nem süt úgy a gyűlölet és a bosszúvágy, senki meg nem mondta volna, hogy emberi lény. Szeme olykor vörös fényben izzott, mintha tüzét az elszánt gyűlölet szítaná belülről. Mozdulatlanul várakozott. Fentről a falu nyüzsgő hangyabolyra hasonlított. – Beköltöztek – suttogta. – Az a férfi és az a nő beköltözött a házamba! Hogy merészelik? Mi keresnivalójuk ott? Félig felemelkedett. Felgyülemlett haragja csökkent valamelyest, ahogy tekintetével követte a lenti eseményeket. Mi lesz hát? Mégsem költöznek be? Szinte csalódást érzett. Ha nem költözik be senki, hogy állhat bosszút az arcátlan betolakodókon? Újra összekuporodott. A sarkára ült, hosszú karjával átkulcsolta a térdét. Guggoló szobor, vagy inkább hegyi szellem benyomását keltette. Mintha már több ezer éve ott ülne ebben a pózban, mozdulatlanul. LENT A FJORDBAN a már nem túl fiatal pár egy
környékbeli férfival beszélgetett. Félelmetesen jóképű – gondolta az asszony. Nem tudta levenni róla a tekintetét. Sötét, göndör haja, világosszürke szeme, érzéki szája ellenállhatatlanul vonzotta a pillantását. Pompás példány! Igazi hím – vad, erős és veszélyes! A férfi átnyújtotta a kulcscsomót a férjnek. – Isten hozta magukat Jolinsborgban – mondta olyan elbűvölő mosollyal, hogy az asszonyt elhagyta minden ereje. – Remélem, jól fogják érezni magukat! – Ebben biztos vagyok – nyugtatta meg a nő. – A férjem orvosa nedves, vidéki levegőt rendelt. Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna! Az asszony férje – mellesleg nem látszott éppen talpig becsületes üzletembernek – krákogó hangon így szólt: – Jolinsborg a neve? Azt hittem, csak Jolin. – Nem, Jolin nem családnév – mosolygott a fiatal paraszt. – Ónorvég férfinév. A tanya tulajdonosait hívták így, egészen az első Jolintól kezdve. Ő építette a házat a XVII. században. – A tulajdonosok közül már senki nincs az élők sorában? – kérdezte az asszony. A parasztember lesütötte a szemét. – Öööö… de igen… csakhogy az illetőt gyám alá kellett helyezni. – Ó, valóban? – Igen. Nem volt egészen… olyan, mint más. Miután elvették tőle a házat, mindig itt lógott az
ablakban, és ijesztgette a lakókat. Így hát… be kellett zárni a… – Milyen szomorú! – mondta az asszony. – Mikor történt mindez? – Úgy két-három éve. – Azt mondta, lakók? – kérdezte a férfi. Semmi nem kerülte el a figyelmét. – Többen voltak? – Na, nem olyan sokan – dünnyögte a másik. – Az emberek nemigen találják a helyüket ezen az isten háta mögötti vidéken. A férfi nem szólt, csak összeszorította a száját. Számára ez ideális hely. Nem egészségügyi okokból keveredtek ide a világ végére. El kellett rejtőzniük. Attól tartott ugyanis, hogy becsapott ügyfelei, akiknek elsikkasztotta a pénzét, végül még az életére törnek. Arra az elhatározásra jutottak, legjobb lesz, ha egy időre visszavonul. Eldafjordnál megfelelőbb helyet nem is találhattak volna. Erre még a madár se járt. A kis falucskát a fjord mellett elhaladó hajókról nem is lehetett látni. A lakosság őshonos. Új házakat nem építettek a meredek hegyoldalban és a keskeny tengerparton. Itt kiválóan el tudnak rejtőzni a világ elől! – A ház igen takaros – dicsérte az asszony. – Persze nem olyan, mint egy palota… A Jolinsborg felett lévő dimbes-dombos fennsíkról vették szemügyre a tájat. A szél belebelekapott a világos nyírfák levelébe, már zöldellt a fű. Az elébük táruló látvány a közeledő nyárról árulkodott. Semmi baljós jel. Épp ellenkezőleg! Terje Jolinsönn kedvezőbb napot nem is választha-
tott volna, hogy kiadja félelmetes titkokat rejtő házát. Ekkor kiáltást hallottak. A hang felé fordultak. Egy fiatal nő futott feléjük a keskeny, kanyargó úton. A paraszt dünnyögött valamit a foga között. A nő elé sietett. A házaspár követte. – Itt jól fogjuk érezni magunkat – jelentette ki az asszony. – Nézd csak meg a házat. Igaz, a földszintet az 1600-as években építették, de az emeletet kiváló érzékkel tapasztották hozzá. Milyen nagy ház, és milyen jó állapotban vannak az ablakok! Férje csak bólintott. Neki inkább az járt a fejében, milyen előnyös szerződést kötött. A gazda azt is említette, hogy megveheti a házat, ráadásul hihetetlenül kedvező áron. Akkor aztán kiadhatná a módosabbaknak nyaralónak. Kisebb lakásokat is berendezhetne benne, úgy még több bérlője lenne… Gondolatai egyre csak a pénz körül forogtak. A feléjük közeledő asszony hasonlított Terjéhez, a sógorához. Feltűnően egymásra ütnek az emberek itt a faluban. Sötét haja apró fürtökben hullott a homlokába. Neki is világosszürke szeme volt. Haja és szemöldöke sötétje még jobban kiemelte világos tekintetét. Amúgy barátságos és vidám szemében most félelem tükröződött. – Csak nem akarod újra bérbe adni a házat, Terje? – De. Már meg is tettem – felelte, és erősen
megszorította a nő karját. – Lehet, hogy a fickó még meg is veszi. Vannak ilyen idióták… Most pedig gyerünk, eridj haza, de rögtön! – Ezt nem teheted! – Fogd be a szád! Még meghallják! Ami történt, szerencsétlen véletlen. Nem tudod megérteni az ostoba fejeddel? Most aztán pucolj innen! – Nem – felelte az asszony és szembenézett a férfival. – Senkit nem engedek beköltözni abba a förtelmes házba. – Most már elég. Tűnés haza! Erősen megragadta a karját, és a lejjebb fekvő tanya felé vette az irányt. Bementek a házba, a nőt belökte az egyik szobába, és becsapta az ajtót. – Befogod végre a pofád, vagy kidoblak az átkozott kölyköddel együtt! Csak a jóságomnak köszönheted, hogy megtűrlek. – Nem igaz – kiabálta a lány az ajtón keresztül. – A két bátyáddal együtt megosztva örökölted ezt a tanyát és Jolinsborgot. A fiam az első számú örökös, Terje! Ezt te is tudod! Hiszen te vagy a legfiatalabb testvér. Tehát a fiamnak és nekem éppen úgy jogunkban áll itt lakni, mint neked. – Jolinsborgon is lakhatnátok, Solveig, úgyhogy csak fogd be a szád! Miután léptei zaja elhalt, az asszony letérdelt egy gyerekágy mellé. Halkan így suttogott: – Édes jó istenem, könyörülj rajtunk! Enyhíts fiam szenvedésén! Gyógyítsd meg, kérlek. Hozzád fohászkodom, ahogy minden nap, minden éjjel. Hallgasd meg imámat! Ha nem lehet véget vetni
szenvedésének, vedd inkább magadhoz. Bár ő az egyetlen kincsem ezen a földön, csak érte élek. A fiú holtsápadtan feküdt az ágyban. Vonásai meglágyultak, az alvás valamennyire enyhített a fájdalmain. Csak néha-néha hagyta el elfehéredett ajkait egy-egy jajkiáltás. Szemhéja szinte átlátszóvá vékonyodott. Bőre megfeszült a finoman metszett arcon. A tartása elárulta szenvedése okát: a feje teljesen hátranyaklott, úgy, hogy a nyaka szinte megnyúlt. Ebben a pózban feküdt a tizenegy éves fiú már több hónapja. Így próbált enyhíteni iszonyatos fejfájásán. – Jolin – suttogta az édesanyja. – Drága kisfiam, miért nem inkább én szenvedek helyetted? Szegény, ártatlan kis teremtés! Bárcsak lenne hová mennünk! De ide vagyunk láncolva, mint a csapdába esett vadak. Az az ördögfajzat elvette minden pénzünket. Hová is mehetnénk egy fillér nélkül? Hogy is tudnánk egyedül útra kelni. Ki fogadna be minket? Fejét reményvesztetten a takaróra hajtotta. Terje Jolinsönn közben visszament új lakóihoz. – A sógornőm, és egyben házvezetőnőm. Özvegy. Van egy beteg fia. Néha elfogja a hisztériás roham. Különben nem rossz ember. Nos hát, remélem, jól fogják érezni magukat… HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB egy koporsót vittek ki Jolinsborgból. A bérlő feküdt benne. Felesége nem követte a koporsót. Nem találták meg a holt-
testét. A FIATAL ESKIL LIND a Jéghegyek Népe nemzetségéből több hónapig lovagolt, hogy elérje álmai netovábbját, Eldafjordot. Tizenkét évesen hallott először Eldafjordról, egy náluk szolgáló zsellértől, aki sokat utazott szerte az országban. Azt az őszi estét Eskil a zsellérekkel töltötte Graastensholmon. Hegyezte a fülét, hogy egy szót se mulasszon el az elbeszélésből. A férfiak szalmából, száraz levelekből tüzet gyújtottak. Nagy részük már nyugovóra tért. Csak hárman maradtak a tűz mellett. Egyikük annyi pálinkát vedelt, hogy elnyomta az álom. Így csak Eskil hallotta az eldafjordi ház fantasztikus történetét. A zsellérnek imponált, hogy felkeltette a kisfiú érdeklődését. Hiszen nem más ült a lábainál minden szavát lesve, mint Graastensholm egyetlen örököse. – Elátkozott hely az, fiam – kezdett a mesélésbe. – Maga az ördög költözött be a ház minden szögletébe. Nos, tudod, a házat egy Jolin nevű fickó építette. Ez a Jolin igen gazdag volt. Nem állítanám, hogy tisztességes úton szerezte egész vagyonát. Az a hír járta, templomi kegytárgyakat rejtegetett a birtokán. Nem tanyasi házba való dolgok azok, templomban a helyük! Rátett néhány gallyat a tűzre, ivott egy kortyot, majd így folytatta: – Tudja, fiatalúr, senki sem él örökké. Ezen az
sem tud változtatni, akinek rengeteg pénze van. Akármilyen gazdag, akkor is elragadja a halál. Ez persze nem tetszett Jolin uraságnak. Hallani sem akart róla, hogy más örökölje a birtokot és az aranyát. Inkább elásta a kincset… – A birtokon? – Igen. Persze a házat nem tudta elrejteni. Így biztosan belehalt a puszta gondolatba, hogy valaki ingyen fog lakni a házában. – Hatalmas kincset ásott el? – Hogy hatalmasat-e? Ha valaki megtalálná, ő lenne a világ leggazdagabb embere! Legalábbis majdnem… A fiú nem akart hinni a fülének. – Hát még senki sem találta meg a kincset? – Nem. Lehetetlen! Az öreg uzsorás szelleme őrködik felette. – Micsoda? Visszajár kísérteni? – Senki nem lakhat a házban. Gondolhatja a fiatalúr, mennyien kutattak a kincs után, de egyik sem élte túl. Vagy meghaltak, vagy szőrén-szálán eltűntek. A történet teljesen felvillanyozta Eskilt. Gondolataiba merült, majd így szólt: – A Jéghegyek Népének leszármazottja vagyok. – Igen, tudom, hiszen Lindnek hívják, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Eskil belátta, nem kellene annyit jártatnia a száját, de nem nyugodott. A Jéghegyek Népe nemzetségével szemben tehetetlennek bizonyultak a
kísértetek. Ez állt a nemzetségről szóló könyvekben. Szembeszálltak magával az ördöggel is. Persze csak a nemzetség kiválasztott, illetve átokverte leszármazottai. De hát ki tudja, Eskil nem kiválasztott-e? A nemzedékén belül nem ismert senkit, aki kiválasztott, vagy átokkal sújtott lenne. Tula és Anna-Maria teljesen hétköznapi emberek. Hirtelen hihetetlenül erősnek érezte magát! Rádöbbent feladatára: le kell győznie az eldafjordi házban garázdálkodó kísértetet, és meg kell találnia a kincset! Amilyen óvatosan csak tudta, megkérdezte, merre van Eldafjord. Erre az öreg szolga elmagyarázta. A földrajz nem volt erőssége. Ráadásul állandóan vándorolt, azt sem tudva, pontosan merre jár. Megfordult már Svédországban, sőt Izlandon is. Olykor még az országokat is összekeverte. Valószínűleg felhígították az agyát a bőséges ivókúrák. Eskilnek azért sikerült nagyjából behatárolnia, hol is lehet Eldafjord. Most már semmi nem téríthette el szándékától. A kalandvágy sem hagyta nyugodni, meg arra is gondolt, milyen boldogok lesznek majd a szülei, ha hazatér a hatalmas kinccsel! Hiszen mindketten annyit fáradoznak, hogy fenntartsák Graastensholmot a magas adók és az ínséges esztendők ellenére. Csak nehogy megelőzze valaki! ELÉRKEZETT AZ 1817-es esztendő. Eskil betöl-
tötte huszadik évét. Tulát csak Christianiáig kísérte, nem Svédországig, ahogy ígérte. Elbúcsúzott tőle, hogy megtalálja Eldafjordot. Most vagy soha! Elegendő pénzzel rendelkezett. Csak rövid ideig lesz távol, a szülei nem fognak gyanakodni. Eleinte minden simán ment. Eljutott Vestlandig, úgy gondolta, valahol itt van Eldafjord. Nem számított rá, hogy a nyugati országrész ilyen hatalmas. Tudni kell, hogy a fiatal Eskil Lind igen beszédes fiatalember volt. Nem esett nehezére ismerkedni és szóba elegyedni másokkal. Teljesen mindegy, miről, csak beszélgethessen. Hanem a politikát kerülnie kellett volna. Ez igen érzékeny témának számított ezekben az időkben. Az emberek egyre gyanakvóbbakká váltak ezen a téren. Hiszen János Károly király kémei épp úgy viselkedtek, mint Eskil. Könnyen kapcsolatot teremtettek az emberekkel, így megtudhatták, kinek az oldalán állnak. Eskil nem sejtett semmit. Szándéka tiszta volt. Egyszerűen szeretett beszélgetni, véleményt nyilvánítani, okosságát fitogtatni. Legtöbbször nem is esett baja. A fogadókban az emberek elfogadták olyannak, amilyen. Zöldfülű, akinek fogalma sincs az ország helyzetéről. Egyszer aztán nagy bajba került. Az egyik vestlandi faluban történt. A falu olyan nagy volt, hogy szinte városnak is lehetne nevezni. Az itt élő emberek már nagyon nem szenvedhették János Károly kémeit. Korábban szinte
elárasztották a falut. Erre tessék, egy újabb akad az útjukba! Ez már több a soknál! Hát már a gondolataikat is tudni akarja a királyi fenség? Ideküld a nyakukra egy ifjút, akinek szinte még tojáshéj van a fenekén! A hír szájról-szájra járt. Így esett, hogy az értetlen Eskil egyszerre csak a dutyiban találta magát, csavargás vádjával. Jobbat nem tudtak kitalálni, hogy rács mögé dugják. Hiába kiabálta szüntelen, hogy ártatlan, nem hittek neki. Azt sem tudta, miért ül a börtönben. Ki merte volna elárulni, hogy kémkedéssel gyanúsítják? Mit szólt volna akkor őfensége, a király? Eskil számtalan levelet küldött haza, amiket a börtönőr persze a cellából kilépve nyomban darabokra tépett. Végül kezdett beletörődni a sorsába. Már azt hitte, soha nem fogják kiengedni, és itt pusztul el a börtön falai közt, elhagyatottan. Csak bolhák, tetvek és patkányok szegődtek társául, meg nagynéha egy-egy részeges, akit éjszakára börtönbe zártak. A tolvajokat és egyéb csirkefogókat más cellába tették. Az étel csapnivaló volt. Eskil lesoványodott. Ruhája cafatokban lógott, sokat betegeskedett. De mindennél rosszabb volt a gyötrő gondolat: miért bűnhődik? Mit követhetett el? Miért nem siet senki a segítségére? Egyszer aztán, amikor már nem is számolta a napokat, új fogoly került a cellájába. Eskil nem tudta, miért került börtönbe. Ezt nem kötötte orrára az amúgy beszédes cellatárs. Eskil el volt keseredve, nemigen szólalt meg. Cellatársa valamennyire
felrázta kedvetlenségéből. Néhány óra múlva elmesélte, hogy éppen Eldafjord felé tartott, amikor ismeretlen okokból letartóztatták. – Nehezemre esik elhinni, hogy egyáltalán létezik az a hely. Mielőtt itt ragadtam, keresztbekasul bejártam egész Vestlandot, de senki nem hallott Eldafjordról. Á, nincs is ilyen hely! – Eldafjord? Mi keresnivalód van arra, fiam? Az a hely maga a halál! Eskil felemelkedett. – Hát hallott róla? – Hogy hallottam-e? Persze! Innen egy ugrásra van a fjord. – De senki nem ismerte… – Ó, ezek a szárazföldi patkányok! Eldafjordra csak csónakkal lehet eljutni. Nem hinném, hogy errefelé bárki is csónakba merészkedett volna. Csak a lábukon tudnak közlekedni. Hanem felejtsd el Eldafjordot, nem neked való hely! Eskil alaposan kikérdezte, hogy juthat el a fjordig. Bár őszintén szólva már nem igazán érdekelte a dolog. Minden kívánsága az volt, hogy kijusson a börtönből. Nem értette, a szülei miért nem siettek segítségére. Nem ilyennek ismerte őket! Egy hónappal később, mikor olvadásnak indult a jég, Eskilre rámosolygott a szerencse. János Károly egyik embere vetődött a faluba. Egy fecsegő hivatalnoktól tudomására jutott, hogy mennyire utálják a király kémeit a környékbeliek. Tőle hallott arról a kémről, akit “csavargá-
sért” börtönbe vetettek. A király embere összeráncolta a homlokát. Nem volt tudomása arról, hogy ilyen zöldfülűt ideküldtek volna. Különben is a környéket már évekkel ezelőtt átvizsgálták. Nem volt érdekes számukra. Kínos eset. Az igaz, hogy a fiú nem vallott. De olyan kíváncsi volt! Mindenáron beszélgetni akart mindenkivel. Erre elborult a király emberének tekintete. Nem; lehet letartóztatni Őfelsége kémeit, bármilyen szószátyárak is. Ragaszkodott hozzá, hogy találkozzon Eskillel. A hivatalnok, miután megtudta, kivel áll szemben, reszketett, mint a nyárfalevél. Megígérte, hogy azonnal intézkedik. Így aztán Eskil végre kiszabadult! A magasrangú úr gondoskodott róla, hogy kapjon lovat, pénzt és ruhát az útra. Mitévő legyen most? Első gondolata az volt, hogy hazamegy. Nagyon fáradtnak érezte magát a börtönben töltött hosszú idő után. Ám amint jól belakott, és borral leöblítette az ételt egy útszéli fogadóban, fontolóra vette a dolgot. Semmi hírt nem hallott otthonról a börtönben töltött hosszú hónapok alatt. Ez rosszul esett neki, bár sejtette, nem közönyösségből nem válaszoltak szülei a leveleire. Éppen betöltötte huszonegyedik évét. Nagyon közel jár Eldafjordhoz…
Elmenjen? Már nem tart sokáig… Miután kiürítette a boroskancsót, újra erősnek érezte magát. A biztonság kedvéért azért küldött egy levelet. Drága anyám és apám! Szeretném tudomásotokra hozni, amennyiben érdekel Benneteket, hogy megjártam a poklok fenekét. Miért nem válaszoltatok egyetlen levelemre sem? Hiába kérem, hogy bocsássatok meg nekem? Nemsokára hazatérek. Mivel azonban elértem úticélomat, először teljesíteni akarom küldetésemet. Még mindig szerető fiatok: Eskil Több napig maradt a fogadóban, hogy erőt gyűjtsön. Majd a tenger felé vette útját, hogy hajót találjon, mely elviszi Eldafjordig. SZÜLEI EGÉSZ TÉLEN azon fáradoztak, hogy a nyomára bukkanjanak. Semmi hírt nem hallottak felőle. Gyakran váltottak levelet Tulával, de a lány nemigen tudott segíteni. Tula nagyon el volt keseredve. Ezerszer megbánta, hogy nem sikerült többet kiszednie a fiúból rejtélyes utazásával kapcsolatban. Az igazat megvallva Eskil nagyon titkolózott, ha Eldafjord szóba került. Valamiféle ház volt ott. Elvarázsolt, titokzatos ház. Már nem is emlék-
szik, miért volt olyan figyelemre méltó. Christianiában váltak el, onnan Eskil északnyugatnak vette az útját. Rendkívül izgalmas kalandnak néz elébe, mondta. Elárulta, próbára akarja tenni az erejét. Azt képzelte, hogy a nemzetség kiválasztott vagy átokverte tagja. Tula rettentően sajnálta, hogy nem tudta észre téríteni. Hiszen ő volt a nemzetség átokkal sújtott leszármazottja. De ezt nem akarta s nem is merte elárulni neki. Azóta ezerszer megbánta, hogy titkát nem osztotta meg vele. Talán minden másképp alakul, ha leleplezi magát. Heike azt válaszolta levelében, szokás szerint olvashatatlan kézírásával, hogy ne gyötörje magát. Tisztában volt vele, mennyi problémája van enélkül is Tulának. De azért kedvét szegte a hír. Egy titokzatos ház Eldafjordban, valahol északnyugaton. Igen kevés nyom áll rendelkezésükre, amin elindulhatnak. Sokszor neki akart vágni csak úgy találomra, hogy fia nyomára bukkanjon, ám Vinga mindig megakadályozta. Szokatlanul hideg volt a tél, nem túl ajánlatos ilyenkor lóra ülni. Heike belátta, hogy igaza van. Ennek ellenére borzasztó nyugtalan volt. Mindenfelé érdeklődött, beszélt az állandóan úton lévő céhlegényekkel, de senki nem tudta, hol van Eldafjord. Amit megtudott, csak elkeserítette, mivel néhányan azt mondták, Izlandon van. De akkor miért nem Eldafjördurnak hívják? Vagy lehet, hogy Svédországban van? Ebben a jól tájéko-
zott Vinga erősen kételkedett. Eldafjord ónorvég, ősrégi név! Biztosan Norvégiában van. Vestlandban, vagy még följebb, észak felé. Reménytelen. Mintha tűt keresnének a szénakazalban. Megindult az olvadás, és Heike lelkesen készülődött az útra. Elindul csak úgy vaktában. Nem várhat tovább, hiszen szinte már elemészti őket a bánat. Eskil levelét éppen akkor kapták meg, amikor Heike indulni készült. – Hál' istennek, él! – sóhajtott Vinga, és keserű zokogásban tört ki. – Már két hete feladták a levelet – állapította meg Heike. – Jó, jó! De bontsuk már fel! Elolvasták. – Mit jelentsen az, hogy megjárta a pokol mélyét? – kérdezte Vinga zavartan. – Tehát korábban is írt, csak nem kaptuk meg a leveleit – szögezte le Heike. – Mi történhetett vele valójában? – siránkozott Vinga. – Jaj, szegény kisfiam! Azt hitte, cserbenhagytuk. Hol lehet most? Heike megfordította a levelet. – Semmi nem látszik a hátulján. A pecsét elmosódott. Jaj, miért is nem írta meg. – Talán nem tudta, merre jár. Másnap újabb levelet kaptak. Gyorspostával érkezett, ráadásul látszódott rajta a pecsét.
– Nos, legalább tudjuk hol van – jelentette ki Heike útra készen. – Ha tudod, merre mész, veled tartok – határozott Vinga – No de nyisd már ki azt a levelet! Vinga türelmetlenül kikapta kezéből a levelet, és felbontotta. Elfogta őket a félelem, amint olvasni kezdték. Az ég szerelmére kérlek, segítsetek rajtam! Apám, segíts rajtam, amilyen gyorsan csak tudsz! Szörnyűségbe keveredtem. Borzasztó itt, semmit nem értek! Segítsetek, különben végem van. Segítsetek mindannyiunkon, el vagyunk veszve! Felkavartam azt, aminek örökre titokban kellett volna maradnia!
2. fejezet AMIKOR ESKIL megpillantotta Eldafjordot, balsejtelme támadt. Nem ilyennek képzelte ezt a helyet. Egy halásztól kapta kölcsön a csónakot. Busásan megfizette, hogy egy hétig használhassa. Úgy gondolta, ennyi idő elég lesz küldetése teljesítéséhez. Lovát a halásznál hagyta, cserébe a csónakért, amíg visszatér. Nem árulta el, mi járatban van, mire kell neki a csónak. Most már tudta, merre menjen. Persze sokkal tovább tartott az út, mint számította. Magas hegyek szegélyezték az útját. Hó borította az elérhetetlen hegycsúcsokat. Most döbbent csak rá, milyen rossz állapotban van. Nagyon legyengült a börtönben. Felhólyagosodott a keze a durva evezőktől, egyre lassabban haladt előre. Egy ideig a nyílt tengeren evezett. A tenger olyan erősen dobálta a csónakot, hogy azt hitte, nem éli túl. Aztán bejutott a fjordba. Itt lecsendesedett a tenger. Egyelőre csak a nagyobbik fjordban haladt. Amikor a nap eltűnt a hegyek mögött, és árnyékba borult a tenger, elérte a kisebbik fjordot, a magas sziklák övezte Eldafjordot. Ha nem tudja, hogy ez a kis fjord itt van a közelben, minden további nélkül elhajózott volna mellette. Amikor szemügyre vette a terepet, végigfutott
hátán a hideg. Még az arca is égni kezdett izgalmában. A kékesfekete hegyek kopáran magasodtak. Látszott, hogy a szél és eső évezredek óta koptatja őket. A keskeny öbölben néhány kis házat és egy halászkunyhót pillantott meg. Alig tudtak megkapaszkodni a meredek hegyoldalban. Több ház nem is igen fért volna el ezen a szűk helyen. Vagy… mégis? Mintha még egy ház tetejét látta volna kivillanni az erdő fölött, jobbra a hegyoldalban. Nem vitás, nappal nagyon szép lehet ez a vidék. Kár, hogy éppen alkonyatkor ért ide, amikor a sötétség szorongásai tölti el az emberek szívét. Elképzelte, hogy élnek itt az emberek télen, amikor a sötét téli napokon a szél befújja a havat a házak résein. Megborzongott. Félt. Nem tudta megmagyarázni, miért. Mintha veszély leselkedne a közelben. Badarság, a borongós este miatt vannak ilyen komor gondolatai. Fárasztó és hosszú volt az út is, no meg a börtön se tett jót az egészségének. Megéhezett. Ráadásul tengeri betegség kínozta. A magas hegyekből áradó hideg a csontjába vágott. Szabályosan rázta a hideg. Nem csoda hát, hogy alábbhagyott a lelkesedése. Mi keresnivalója van itt? Miért is nem lovagolt egyenesen haza Graastensholmra, ahol jó meleg otthon várja?!
Igaz, a szülei még csak nem is írtak neki. Nem próbáltak segíteni rajta, amikor börtönben volt. Történt volna velük valami? Hogy is fészkelhette be magát a fejébe az az őrült gondolat, hogy mindenáron megtalálja a kincset? Haza kellett volna mennie! De most már célba ért. Micsoda cél! Nincs még egy ilyen barátságtalan hely Norvégiában! Felsóhajtott, és továbbevezett. Kisebesedett kezével alig tudta emelni az evezőt. Ahogy közeledett a part felé, újra és újra átjárta a félelem. Mintha a tarkóján érezte volna valami gonosz erő sugárzását. Nem mert megfordulni. A hideg, kékesfekete vízben visszatükröződtek a hegycsúcsok. Ki tudja, lehet, hogy valaki rejtőzik a tenger mélyén. Mi lenne, ha egy szörnyeteg hirtelen kiemelkedne a vízből és felborítaná a csónakot? Eskil összerezzent, és majdnem felkiáltott rémületében, amikor csónakja nekiütődött valaminek. Hirtelen éles zaj csapta meg a fülét, majd a csónak megfeneklett. Egy pillanatra azt hitte, menten meghal. De aztán megértette, mi történt. Partot ért. A part közelében nekievezett egy hatalmas kőnek. A közelben egy hídon emberek álltak, onnan figyelték a csúfos partraszállást. Néhány gyermek ücsörgött a földön. Idősebb férfiak a korlátnak támaszkodtak, mellettük hatal-
mas, mogorva asszonyság állt, meg két fiatal lány, akik összedugott fejjel nevetgéltek. A két lány nem éppen barátságtalanul méregette Eskilt. Sőt! Az egyikük határozottan szép volt. Eskil nem bámészkodhatott tovább. Sietett, hogy kiemelje a sziklán megfeneklett csónakot. Zavarában kényszeredett, túl barátságos mosolyt küldött a még mindig őt bámuló emberek felé a hídra, majd megindult a csónakkal a part felé. A gyerekek beugrottak a vízbe, és elhelyezkedtek a csónak orrában. Erre Eskil majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ura maradt a helyzetnek. A leányok továbbra is rábazsalyogtak. Nemsokára ott állt az emberek között, és máris kérdezősködni kezdett. Az emberek persze nem értették, mi keresnivalója Eldafjordban, de nem szóltak semmit. Eskil érezte, mennyire csodálkoznak. Elmondta, hogy sok évvel ezelőtt találkozott egy férfival. Ő ajánlotta, hogy okvetlenül nézze meg ezt a csodálatos helyet. (Ezzel tulajdonképpen nem is hazudott.) Azóta furdalja a kíváncsiság. Most, hogy itt járt a közelben, elhatározta, hogy itt tölt néhány napot. Igaz is, tudnak-e kiadó szobát? Egymásra néztek és elcsendesedtek. – Terje mindig kiadja a házát – kiáltott fel az egyik kisfiú, de a felnőttek lepisszegték. – Terje? – nézett rá kérdőn Eskil. Az egyik férfi kelletlenül kibökte: – Igaz, Terje Jolinsönnek van kiadó háza. Hanem, fiam, nem szabad akármibe belemenned!
Kérd meg, hogy adjon ki egy szobát abban a házban, ahol lakik. Különben ne fogadd el az ajánlatát! Eskilnek eszébe jutott, hogy Jolinsönnek hívták a férfit, aki a titokzatos házat építette. Ott a helye! Fölösleges annyit kérdezősködni. – Megmutatná valaki az odavezető utat? A két fiatal lány rögtön felajánlotta a szolgálatát. – Remek! A férfiak nem minden derű nélkül nézték, mint fáradozik Eskil, a szárazföldi patkány, hogy kikösse a csónakot. – Majd mi elintézzük – jelentette ki végül egyikük. Már nem voltak olyan gorombák az idegennel. Nem vették igazán komolyan ezt a zöldfülűt, aki ennyire nem ért a csónakokhoz. Eskil hálásan átengedte nekik a munkát. A morcos asszonyság alig győzte kapkodni kövér lábát, hogy elsőként közölje a hírt a szomszédaival. Eskil pedig útnak indult a két lány társaságában, akik le sem vették róla a szemüket, úgyhogy a fiú már szinte zavarba jött. Eskil Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből jóképű férfivá cseperedett. Sötétvörös haja dús fürtökben keretezte az arcát. Zöldesbarna szemének huncut csillogása vonzotta a női pillantásokat. No és az a töméntelen szeplő… Elcsúfíthattak volna egy finom kisasszonyt, de Eskilt még bájosabbá tették. Rövid, pisze orra és
elbűvölő mosolya csak fokozta a hatást. Nem is beszélve szép hosszú lábáról és csodálatos alakjáról! Anyai ágról a nagyszüleitől, Elisabet és Vemund Tarktól örökölte ezt az impozáns külsőt. Az sem csorbított a szépségén, hogy sápadt és sovány volt a börtönben töltött hónapok miatt. A mellette lépkedő szép, édes kis teremtést IngerLisének hívták. Ha arra számított, hogy rendkívül félénk lányokkal fog találkozni a világnak ebben az eldugott sarkában, akkor tévedett. Inger-Lise tudatában volt szépségének. Iskolába is járt bent a faluban, s egyáltalán nem volt elfogódott. Inkább magabiztos. A másik lányon, akit Marinak hívtak, már inkább látszott, hogy a világtól elzárt, isten háta mögötti faluban nőtt fel. Nyilvánvalóan alárendelt szerepet játszott ebben a kapcsolatban. Csodálattal bámulta barátnőjét. Pedig ha Inger-Lise udvarlót találna magának, egy-kettőre elfelejtené. Miért is lenne másképp? Mindkét lány igen vallásos volt, ahogy a faluban mindenki. Inger-Lise szünet nélkül csacsogott. Tette-vette magát. Eskilt cseppet sem zavarta kihívó viselkedése. Miután majdnem egy évet börtönben töltött, ki volt éhezve hölgytársaságra. Marit unalmasnak találta. A lány kukán lépkedett mellettük. Eldafjordban is beköszöntött a tavasz. Ahogy felfelé haladtak, érezték az ébredező természet erős illatát. Ez a tavaszi illat részeggé teszi az embert. Sötétedett. A hegyek fenyegetően emelkedtek a
magasba, szinte eltakarták az égboltot. A napsugárnak azért sikerült áttörnie a felhők falát. A beszűrődő, hideg, sárgás fény reménnyel töltötte el a szíveket. Nemsokára betör majd a fény, megkezdődnek a világos nappalok. Csak legyen türelme kivárni az embernek. Eskil tréfálkozott a lányokkal, különösen Inger-Lisével, de közben minden porcikájával magába fogadta az új benyomásokat. A házak néma sorfala koszorúzta útjukat. Érezte a szegényes kertek illatát, a kora tavaszi nedves föld szagát. Most egy erdő mellett haladtak el, aztán egy kis parasztudvar következett. Tehénbőgés ütötte meg a fülét az istállóból. Látta a pislákoló gyertyafényt az ablakokban. Egyre mélyebben a csontjaiba hatolt a fjord felől érkező hideg… – Itt fent jobbra lakik Terje. Eskil arrafelé nézett. A sötétben jókora, takaros udvarú ház körvonalai rajzolódtak ki. Ez lenne Jolin háza? Itt van elrejtve a kincs? Elég hétköznapinak látszik ahhoz, hogy kincs rejtőzzön a mélyén. – A férfiak lent a fjordban azt mondták, ragaszkodjam ahhoz, hogy vele lakhassam a házban – kezdte Eskil bizonytalanul. – Igen, úgy van! – Mari most először szólalt meg. – De hát miért? – Ó, ne aggódjon! Itt Eldafjordban mindenfélét összehordanak az emberek – jelentette ki IngerLise.
– Ha jól értem, több ház között választhatok? – Igen – felelte Mari. Inger-Lise nem akarta elriasztani legújabb hódítását. – Fogd már be a szád, Mari – suttogta idegesen. De Eskil meghallotta a szavait. Az egészből azt szűrte le, hogy van még egy ház, ahol nem tanácsos lakni. Azt még biztosan az első Jolin építette. Eskil jobban körülnézett. A közelben, az erdő fölött mintha háztetőt pillantott volna meg. Az a ház lesz az, amit még lentről, a fjordból látott először. – Jól látom, van ott egy ház odafent? – Igen, de mi soha nem jártunk még arra – felelte Inger-Lise. – Miért nem? A lány vállat vont. – Terje nem szereti. Úgy jár-kel a ház körül, mintha aranyból lenne. Gazdagoknak adja ki. Legtöbbször betegeknek, akik idejönnek friss levegőt szívni. Mari sokáig ijedten suttogott valamit IngerLise fülébe, de az röviden csak ennyit mondott: “…ugyan már, ostoba babona az egész!” Eskil már nem is figyelt a lányokra. Újra elnézett a ház felé. Most látta csak, hogy emeletes. Meglehetősen szokatlan errefelé ilyen nagy házat építeni. Aztán a ház eltűnt a látókörükből. Egyszer csak egy kapuhoz értek.
– Itt lakik Terje – közölte Inger-Lise. Hangja bíztatóan csengett. Eskil a jövőben számos találkában reménykedhet, amennyiben itt marad. Ígéretes jövő! Mari nem szólt egy szót sem. Kezet nyújtott. Tekintetéből Eskil ezt olvasta ki: “Légy óvatos!” Mintha valami veszélytől szeretné megóvni. Talán a hegyoldalban lévő háztól? ESKIL ÖSSZERÁNCOLTA A HOMLOKÁT. Hol találkozott már Terje Jolinsönnel? Soha nem találkozott vele, de nagyon hasonlított valakire. Kire is? Hol látta már ezt a gyönyörű szempárt? Nem emlékezett. Szó se róla, Terje Jolinsönn nagyon szép férfi volt. Eskilt mégis kellemetlen érzés kerülgette a közelében. Talán a mozdulataiból és mély hangjából áradó durvaság taszította? Pedig a férfi igen barátságosan viselkedett. Halkan beszélt, mintha nem akarná, hogy valaki meghallja a szavait. Biztosan vannak még a házban. A konyha patyolattiszta volt, asszony keze nyoma látszott rajta. – Nos, néhány napra van szobám kiadó – kezdte Terje, elbűvölő mosolyra húzva száját. – Attól függ, mennyit szán rá. A szobák tudniillik minőségük szerint más-más árban vannak. Eskil, hála a király emberének, visszakapta az összes pénzét. Mivel jó szálláshoz volt szokva, elég nagy árat ajánlott. Terje szeme kikerekedett
egy pillanatra, majd elégedetten elmosolyodott. – Hanem az lenne a legjobb, ha itt lakhatnék a házban – fűzte hozzá Eskil sietve. Terjének nem nagyon tetszett az ötlet. – Éjszaka itt zavarná a gyereksírás. Sokkal jobb szobát tudok ajánlani magának. Jolin házában? Máris? Őszintén szólva erre még nem készült fel. Kimerült volt és éhes. – Jelenleg minden vágyam, hogy álomra hajthassam a fejem. Egy kis gyereksírás nem fog zavarni. Ha kaphatnék valami harapnivalót, nem utasítanám el. Egész nap eveztem. Megmutatta felhólyagosodott tenyerét. Terje a fejét csóválta. – Ha ma éjszakára megelégszik egy kisebb szobával, alhat itt a házban is. Holnap aztán majd jobb szállás után nézünk. Ételt is kaphat. A kezét pedig bekötözzük. – Köszönöm. Egy órával később Eskil mély álomba zuhant a takaros kis szobában. Csillapította éhségét, a keze sem sajgott, miután bekötözték. Elégedett volt és rögtön elaludt. AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN hosszú, elkínzott kiáltásra ébredt. Mintha valakit elviselhetetlen fájdalom gyötörne. Felült és hallgatózni kezdett. Nagy nehezen ki tudta venni egy asszony vigasztaló szavait. Egy kisgyermek ordított fájdalmában. Keserves sírása Eskil szívébe hasított.
Szinte ő is megvonaglott a fájdalomtól. Hogy képes valaki elviselni ekkora szenvedést? Szegény gyermek! A fájdalmas jajgatás hatására könnyek szöktek a szemébe. Az anyja nem győzte vigasztalni. Hangjából végtelen keserűség, tehetetlenség áradt. Valaki feltéphette az ajtót, mert most erősebben hallotta a gyermek jajgatását. Dühös férfihang ütötte meg a fülét: – Nem hallgattatnád el ezt az átkozott kölyköt? Vendég van a háznál. Az asszony alig hallhatóan felelt valamit. – Adj be neki egy adagot abból, amit mondtam, hogy örökre elhallgasson! – ordította a férfi. – Mért szenvedjen? Az asszony ijedten csitította: – És ha minden szavadat hallja, Terje? – Mi van akkor? Csak nem hiszed, hogy valaha is meggyógyul? Újra becsapódott az ajtó. Eskil sokáig feküdt éberen, hallgatta a kisgyermek jajgatását, mely elhalkult, majd végleg elcsendesedett. Istenem! Mi történik itt? Szegény ártatlan gyermek! Szegény szülei! Bárcsak segíthetne! Megvirradt. A szoba lassan megtelt fénnyel. Eskil felkelt és kinézett az ablakon. Még nagyon korán lehetett, mert a füvön harmat csillogott. Az udvarból csak egy darabot látott, a gazdasági épületek elfogták a kilátást. Egy bizonyos, bármilyen ember is Terje Jolinsönn, szor-
galmas, ügyes gazda. Ez látszott a gazdaságán. A szomszédos tanyáról kakaskukorékolást hallott. Visszafeküdt. AMIKOR FELÉBREDT, sürgés-forgást hallott a házban. Gyorsan megmosakodott és felöltözött. Amikor belépett a konyhába, Terje már az asztalnál ült, és kenyerével a zsírt törölte ki tányérjából. Eskil köszöntötte, erre a férfi hellyel kínálta. Három teríték volt az asztalon. – Kint dolgozik a felesége? – Nem a feleségem, a sógornőm. Bent eteti a gyermeket. Eskil bólintott. – Talán özvegy? – Igen. A fivérem özvegye. Befogadtam a házamba, mivel nincs hová mennie. Legalább van házvezetőnőm. Jól aludt? – Mint a mormota – nevetett Eskil. Terje elégedetten bólintott. Fiatal, de érett asszony lépett be a konyhába és barátságosan köszöntötte Eskilt. Arcvonásai sokban hasonlítottak azokra az emberekre, akikkel Eskil Eldafjordban eddig találkozott. Terjével ellentétben tekintetéből melegség áradt. A szemében csillogó huncut fény humorérzékre vallott. De most nagyon gondterheltnek látszott. Úgy harminc éves lehet. Szép nő – állapította meg a fiú. Arcvonásai, szépsége ellenére, tragédia jegyeit
viselték. – Milyen furcsa, hogy vendég van a háznál – mosolygott. – Remélem, sokáig lesz nálunk! Terje kérdőn nézett rá: – Igaz is, mi járatban van errefelé? Újra mesélt a férfiról, aki felkeltette az érdeklődését Eldafjord iránt. Igaz, ami igaz, nem csalódott. Igazán kalandos vidéknek ígérkezik. Terje kicsit előrehajolt, majd így szólt: – Mondott még mást is Eldafjordról az a férfi? Eskil mintha enyhe fenyegetést hallott volna ki a hangjából. Solveig megmerevedett a kérdés hallatán. Rémült kifejezés ült ki az arcára. Mit feleljen erre Eskil? Mennyit áruljon el? Vajon mindenki ismerte a Jolin úr kincséről szóló történetet? Terje kíváncsian várta a választ. Az asszony szótlanul várakozott. Eskil zavartan felnevetett, majd megvonta a vállát. – Nem. Mit kellett volna még mondania? Csak a szépségét magasztalta. Mivel úgyis Vestlandhan jártam, gondoltam… Ennyiben maradtak. Bentről hangok hallatszottak. Solveig besietett a szobába. Terje is hamarosan felállt az asztaltól. – Ha befejezte az evést, körülnézhetnénk a környéken. – Nagyon szívesen – felelte Eskil. Terje fogta a kalapját és elindultak. Vidéken té-
len-nyáron kalapot hordtak a férfiak. Ahogy kilépett az ajtón, mellbevágta a látvány. – Fantasztikus! – tört ki belőle. – Pompás látvány, az már biztos! – szólt Terje. – De ebből még nem lehet meggazdagodni. – Az lehet, de városi embernek csodálatos élmény itt eltölteni egy kis időt. Nézze a hóborította hegycsúcsokat! A hegyekben megbúvó mezőket, a sok apró kis fehér virággal. Mindent bevon ez a kék szín, a fjordot, a hegyeket, az eget… még a levegő is kékes színben pompázik! Eskil már el is felejtette előző esti rettegését. A táj gyönyörű képe elűzte a kellemetlen emléket. – Igen – kezdte Terje, miközben ő is megállt megcsodálni a meseszép vidéket –, a városlakó jelentős pénzforrás errefelé. Ezért is hoztam rendbe egy régi házamat. Úgy gondoltam, megnézhetnénk. Feltéve, ha kedve van kivenni ott egy szobát… Eskil szíve nagyot dobbant. – Miért is ne? Majd hirtelen megtorpant, pedig már majdnem bekanyarodott arra az erdei útra, mely a titokzatos erdei házhoz vezetett. Még időben észbe kapott, azt akarta, Terje mutassa az utat. Terje következő szavai annyira meglepték, hogy szinte elállt a szívverése. – Az a férfi, aki Eldafjordról mesélt magának… nem említette a kincset? Eskil csak nagy nehezen szedte össze magát annyira, hogy válaszoljon: – Hát, nem is tudom már, hogy az a férfi, vagy
valaki más mesélt-e egyszer valamiféle kincsről. Amikor a konyhában beszélgettünk, akkor jutott eszembe, hogy Eldafjorddal kapcsolatban említettek valami kincset. Már nem emlékszem tisztán. Hogy Terje elhitte-e vagy sem, amit mondott, Eskil nem tudhatta. Nem mert a férfira nézni. Lehajtott fejjel ment az úton, mintha az éppen nyíló tavaszi virágokban gyönyörködne. – Nos, állítólag itt van elásva – közölte Terje kurtán. – Ne mondja! Már nem emlékszem a részletekre. Terje vigyorgása nem volt túl szívderítő. – Sokan a kincs miatt jönnek ide. Tőlem aztán kereshetik. Szerintem nem létezik. De persze ez csak az én véleményem. – És akik keresik, mit gondolnak, hol van elásva, milyen régi, és miféle kincsről van szó valójában? – Csak öregasszonyok kitalációja az egész! Azt híresztelik, hogy a XVI. században ásták el. Még az ősapám idejében. Ő építette ezt a házat, legalábbis az eredeti részét. Később ráépítettem és kicsinosítottam. Mi tagadás, az öreg Jolin gazdag volt, de hogy kincset ásott volna el…? Ezt csak az emberek híresztelik. Ostoba beszéd! Ahogy mentek az erdei úton ezen a szép tavaszi reggelen, Eskilt furcsa érzés fogta el. Terje mögött lépkedett, és ahogy az előtte haladó férfit nézte, úgy érezte, mintha kilépne a valóságból. Mintha álmodna, vagy festményen látná kívülállóként az
egész jelenetet. Különös, megmagyarázhatatlan érzés volt. A következő pillanatban vége szakadt a látomásnak, és újra a valóságban találta magát. Terje Jolinsönn ott lépkedett előtte a maga testi valójában. – Engem nem érdekel a kincs. Én aztán nem fogok kutatni utána – nevetett idegesen. – Felőlem nyugodtan. De tudnia kell, hogy több évszázada próbálkoznak, és nem találtak semmit. Keresték a falakban, a padló alatt, még a ház tetejét is leszedték, és semmi! – A történet az 1600-as évekre nyúlik vissza. Kétszáz éves a legenda! Hogy maradhatott ilyen sokáig eleven? – Ó, azt hiszem, valamilyen régi könyvben írták le ezt a végzetes mondatot: “Jolin minden vagyonát és aranyát a házában rejtette el.” Ez minden. Ebből keletkezett a legenda. A könyvet, ha jól tudom, a püspöknél találták meg a múlt században. Soha nem láttam. Mi Jolinsönnök nem is hiszünk a kincs létezésében. – Soha nem is kereste? Terje erőltetetten felnevetett. – Nem, én nem! Inkább abban a gazdagságban hiszek, amiért megdolgozom. A földet művelem, vagy építek egy szép házat, és kiadom. Hanem a két bátyám elég bárgyú volt ahhoz, hogy higgyenek a kincsben. Nem is vitték semmire. Megálltak. Eskil még sohasem látott ilyen szép, jól karbantartott házat. Gondosan megtervezték minden egyes részletét, hogy a később ráépített
emelet stílusában harmonizáljon az ősrégi alsó résszel. – Íme, Jolinsborg – jelentette ki Terje szárazon. Eskilnek minden hajaszála az égnek állt. Nem tudta, miért, de beleborzongott a látványba.
3. fejezet TERJE JOLINSÖNN elővett egy nagy kulcsot, és a zárba illesztette. Eskil habozott egy kicsit. Nem emésztette a vágy, hogy betegye a lábát ebbe a házba. – Innen fentről még mesésebb a kilátás – mondta. – Ugye? Általában fel szoktam vinni a látogatókat a fennsíkra. Onnan nincs messze a hegyi kunyhó. – Gyerünk oda – javasolta Eskil sietve. Terje megvonta a vállát. – Ahogy akarja. Visszadugta a kulcsot, majd felkaptattak egy keskeny hegyi ösvényen. Egyre nehezebbé vált az út. Errefelé a vidék is kopárabb volt. Apró köveken haladtak felfelé. Hanem az út megérte a fáradtságot. – Ó – suttogta Eskil, amikor végre felértek. Lélegzetelállító kép tárult elébük. Egészen el lehetett látni a tengerig és a hóborította hegycsúcsokig. Milyen furcsák a házak innen fentről! Mint apró dobozkák. Még Jolinsborg is kicsinek látszott innen. Hanem a ház innen is gyönyörű volt. A tetején már zöldellt a fű. Nemsokára talán muskátli és harangvirág nyílik rajta. Eskil hátralépett, Terje megragadta a karját. – Vigyázzon, nagyon egyenetlen erre a talaj. A fű és moha alatt tele van kövekkel. Az ember
könnyen kitörheti a nyakát. Eskilnek is feltűnt, milyen göröngyös erre a vidék. Közvetlenül fölöttük félelmetes háttérként emelkedett a meredek hegyoldal a gyönyörű Eldafjord fölé. Lentről a házakból szerencsére nem lehetett látni ezt a szédítően magas hegyet. A fennsík eltakarta. Nem sokra rá újra Jolinsborgnál jártak, és Eskil habozva követte Terjét a házba. Mindent megőriztek olyannak, mint eredetileg lehetett. Akkoriban már pusztán a földszint is jócskán meghaladhatta az errefelé szokványos házak méreteit. Jolin úr valószínűleg meg akarta mutatni, ki a legmódosabb a faluban. Persze nem követte a kor divatját, Eskilnek mégis tetszett, bár össze sem lehetett hasonlítani Graastensholm pompájával. Ahogy jobban szemügyre vette a helyiséget, felfedezte a kincskeresők nyomait a falakon és a padlón. Fent az emeleten minden olyan világos, szép és tiszta volt, hogy eltűnt minden rossz érzése. Az ablakon beszűrődő napfény csak fokozta ezt a hatást. – Itt akarok lakni – mondta hirtelen. Terje szép vonásai mosolyra húzódtak. – Gondoltam. Isten hozta! – Fizethetek előre? – kérdezte Eskil és elővette a bugyellárisát. – Így túl leszünk rajta. – Rendben van – szólt Terje, és már nyújtotta is a markát. Eskilt újra különös érzés fogta el, amikor meglátta a férfi kérges tenyerét. Megint úgy tűnt, mint-
ha… mintha kívülről figyelné az eseményeket, festményt vagy színpadi jelenetet nézve. Majdnem elnevette magát a gondolatra. Micsoda ostobaság! Ki hallott még ilyet? Egy hétre kifizette a lakbért. Tovább nem akart maradni. Sem ideje, sem pénze. Hiszen alig várta már, hogy hazatérjen. Ha egy hét alatt nem találja meg a kincset, akkor soha. Újra álmodozni kezdett. Elképzelte, amint hazatér szüleihez a kinccsel. Idenézzetek, ez egy időre elegendő lesz, hogy kézben tartsuk a birtokokat! Tudta, hogy apja milyen keményen dolgozik. Sokan akarták megkaparintani Graastensholmot, a Hársfaligetet, nem is beszélve anyja otthonáról, Elistrandról! Egyre világosabbá vált számukra, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a Jéghegyek Népének le kell mondania a birtokokról. De ha ő visszatér Jolin úr hihetetlen kincsével? Egy dologban biztos volt: nem lesz könnyű átfésülni ezt a gyönyörű házat. Az utóbbi években jelentősen kibővítették. És el kell mennie a püspöki palotába is, hátha olvashat még valamit Jolin úrról. A földszinten kiválasztottak egy szép, tiszta kis szobát Eskil részére. Fehér, házi készítésű ágynemű borította az ágyat, az ablakok elé kis fehér függönyöket akasztottak. Aztán elindultak újra Terje otthonába, hogy elhozzák Eskil holmijait. Eskil megállt a kerítésnél. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha először le-
megyek a fjordhoz, és megnézem a csónakot – jelentette ki habozva. – Csak úgy lent hagytam tegnap este. Terje bólintott. – Aztán eljön hozzánk és eszik valamit, ahogy megbeszéltük. Legyen szíves, ne csapjon zajt, ha érkezik. Solveig aggódik a kisfiúért. Rosszul aludt az éjszaka. Ezt nagyon jól tudom – gondolta Eskil. A szívettépő gyermeksírást soha nem fogja elfelejteni. De azt sem, milyen lelketlenül beszélt Terje a szegény gyermekről. Ránézett a házigazdára, de nem tudta elkapni a tekintetét, mivel az soha nem nézett a szemébe. Ez meglehetősen zavaró volt. Ám ahogy a tavaszi napfényben vidám hangulatban a tenger felé tartott, gondolatai másfelé terelődtek. Nem járt még messze, amikor hirtelen megpillantott egy lányt a léckerítésnek támaszkodva. Eskilnek majd kiugrott a szíve, ahogy észrevette. Az igazat megvallva nem a csónak izgatta, hiszen tapasztalt tengerészekre bízta. Azért akart lemenni a kikötőbe, hogy újra láthassa Inger-Lisét. És íme, teljesült a kívánsága! Udvariasan köszöntötte. A lány azt kérdezte, nem látta-e Marit, mert itt kellene találkozniuk… Hogy az ördögbe láthatta volna, mikor a többi tanya és ház messze lent feküdt a tengernél. De azért ártatlanul csak azt válaszolta: nem látta. Kicsit habozva megállt, mintha egyáltalán nem
lenne fontos számára, hogy szóba elegyedjen a lánnyal. Feszengve arról beszélgettek, ki lakik ebben vagy abban a házban. Ahogy belemelegedtek, a beszélgetés egyre merészebbé és oldottabbá vált. Inger-Lise a nappali fényben még szebbnek látszott. Jobban kidomborodtak kerek, lágy formái. Huncut szemét ide-oda forgatta. Kíváncsinak tűnt. Mindenáron tudni akarta, milyen Terje Jolinsönn házában lakni. Úgy tetszett, mintha valaki a szájába adta volna ezeket a puhatolózó kérdéseket. Talán az anyja. Eskil tudta, hogy a lent lakók nem sokat tudnak Terjéékről. – De hisz csak egy éjszakát töltöttem ott – mondta Eskil kelletlenül. – Solveig nagyon kedves… A lány tekintete hirtelen megváltozott. – Bűnben élnek – suttogta. – Tudod, hogy még össze sincsenek házasodva? Eskil kezdte kellemetlenül érezni magát. – Erről nincs tudomásom – mondta röviden. – Csak azt láttam, hogy Solveig rettentő szomorú a beteg kisfia miatt. Inger-Lise hűvös tekintettel nézett vissza rá. A vestlandiakra oly jellemző álszent vallásosság a falut sem kerülte el. – A gyermek nem beteg, hanem megszállta az ördög! Megszállta az ördög? Eskil megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy az emberek még hisznek ilyesmiben.
– Apja és anyja bűneiért vezekel. Gonosz szellemek kerítették hatalmába. Badarság, akarta éppen mondani a lánynak, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úgysem értené meg. Inkább azt kérdezte, nem találkozhatnának-e késő este, amikor a lány elvégezte napi teendőjét. Inger-Lise elkezdte kéretni magát. – Szeretnéd, mi? Eskil pont az ehhez hasonló válaszoktól irtózott. Micsoda beképzelt, öntelt liba! A fiú sarkonfordult és hátraszólt: – Nem annyira fontos. Inger-Lise azonban nem akarta ilyen könnyen elereszteni a zsákmányát. – Majd meglátjuk, lesz-e időm – jelentette ki közönyösen. – Felejtsd el – mondta Eskil meg sem állva. – Ha most jobban belegondolok, szabad vagyok ma este. Fejés után ráérek. Eskil kihallotta az esedező hangot a magabiztos szavak mögül. Megesett rajta a szíve, megfordult és rövid biccentéssel adta a lány tudomására, hogy rendben van. Azt, hogy hol és mikor találkozzanak, a lányra bízta. Háta mögött sokáig hallotta még a hazaigyekvő Inger-Lise sértett szipogását. Tovább folytatta az útját a falu felé. Sehol egy lélek, teljesen kihalt volt a környék. Ahogy elhaladt egy ház előtt, mozgó árnyakat észlelt az egyik ablakban. Az emberek korántsem tértek még nyu-
govóra, szemmel tartják az eseményeket. A csónakot kikötötték. Eskil leült a híd szélére, és hallgatta, amint a hullámok a partnak csapódnak. Most, hogy nem kellett az evezéssel bajlódnia, egész barátságosnak és csábítónak tűnt a víz. Egy csónak közeledett a parthoz, és a hídnál kötött ki. Mari ült benne. Amikor megpillantotta a fiút, ijedt képet vágott és elöntötte a pír. Eskil így szólt hozzá: – Az előbb találkoztam odafönt a barátnőddel, Inger-Lisével. Rád várt, találkoznotok kellett volna. Mari meglepődött. – Igen? Nem tudtam róla. Akkor felmegyek. Eskil úgy döntött, elkíséri. Amúgy sem akadt semmi egyéb dolga, no meg úgy érezte, illik elkísérnie. A lány nagyon nagy zavarban volt. Sokáig nem is szólt egy szót sem. Csakugyan unalmas teremtés. Eskil egy percig sem kétlette, hogy majd feleségül megy valami fantáziátlan fajankóhoz itt Eldafjordban. Nincs benne semmi, ami felkeltené a figyelmét. Azt sem tudta, miről beszélgessenek. Nagysokára végre talált valami beszédtémát: – Terje nagyon szépen kipofozta Jolinsborgot. Igazán takaros ház. A lány ijedten fordult felé: – Csak nem akarsz ott lakni? – De. Miért ne? – Nem szabad! Eddig mindenki, aki ott szállt meg, halállal lakolt.
Eskil összeráncolta a szemöldökét. – Hogyhogy? – Hát ha nem is mindenki, de nagyon sokan. – Hogy halnak meg? – Különbözőképpen. Valakinek csak nyoma vész. – Nemcsak ostoba szóbeszéd mindez? – Nem, dehogy – felelte a lány kipirult arccal. – Nemrég szintén koporsót vittek ki a házból. Az asszonyt még meg se találták! Tavaly pedig… Solveig férje. És… A lánynak sikerült összeszednie magát. – Ne is törődj azzal, amit mondok! Csak nem szeretném, ha ott laknál, mert még bajba kerülhetsz. Nem állítom, hogy mindenképpen veszélyes ott lakni, de az lehet. Apám azt állítja, Terje olyanoknak adja ki a házat, akik a kincs után keresgélnek. Márpedig a kincskeresők eddig mind meghaltak. – De hát miért? – Nem tudom. Azt híresztelik, Jolin úr nem szereti, ha a kincse után kutatnak. Most már erősebben tűzött a nap. A tavaszi verőfényben nehéz volt mindazt elhinni, amit a lány állított. Babona és a képzelet szüleménye az egész. Holmi szóbeszéd nem fogja eltéríteni a tervétől. – Ez a Jolin – nevetett fel –, érdekel engem. El akarok menni a püspöki palotába, hogy olvassak róla. Eldafjord Björgvin püspökséghez tartozik? – Nem, Nidaroshoz. De nem kell egészen odautaznod. A tanárunknak megvan Eldafjord történe-
te. Nem ő írta le, hanem még az apja és a nagyapja. De ő őrzi. – Hol lakik a tanárod? – Itt nincs iskola! Sotenbe kell menned. Észak felé a következő öböl. Hanem… Azt hiszem, Inger-Lise apjának szintén megvan a falu története. – Köszönöm a segítségedet, Mari! Örülök, hogy nem kell egészen Trondheimig utaznom. – Igen, elég messze van, én még sosem jártam ott. Közben felértek Inger-Liséék házáig. Mari elbúcsúzott és bement a házba. Eskil folytatta az utat felfelé. Most már nem csábította annyira Jolinsborg. Az igazat megvallva félt. Látta, amint Terje a tavaszi munkálatokat végzi kint a földeken. Eskil fel sem tudta fogni, hogy képesek ezeken a meredek földeken gazdálkodni. Nem is beszélve arról, hogy még termést is kicsikartak az errefelé bizony igen sovány termőtalajból. De hát nem volt más választásuk. Ez és a halászat volt az egyetlen megélhetési forrás. Terjét leszámítva. Ő a vidéki levegőre vágyódó városiakból is hasznot húzott. Pacsirta trillázott az égbolton. Milyen korán beköszöntött a tavasz Vestlandban! Graastensholmon még mindent hó borít. Na persze ez túlzás, de még nem zöld a határ, mint errefelé. Otthon… Eskilt elfogta a honvágy. Néha olyan erősen vágyott haza, hogy nem értette, mi keresni-
valója van Eldafjordban. A tavalyi álmát kergeti itt. Akkor még fiatal volt, meggondolatlan. Most már felnőtt. Hogyan is képzelhette, hogy képes megtalálni a kincset? Jaj, istenem! De ha már egyszer itt van, legalább véghezviszi a tervét. Nem lesz könnyű dolga, hiszen évszázadokon keresztül keresték a kincset, eredménytelenül. Mit képzelt? Nem ő az egyedüli, aki hallott Jolin úr létezéséről. Azt hitte, csak őt hajtja a nyereségvágy? Ki nem álmodozott még arról, hogy óriási vagyonra tesz szert, s még a kisujját sem kell mozdítania érte? Kopogtatott Terje Jolinsönn ajtaján. Mivel nem érkezett válasz, egyszerűen benyitott, besurrant a hálószobájába, és kihozta a nyeregtáskáját. Amikor átment a konyhán, Solveiggal találkozott. Újra megérintette a nőből áradó emberi melegség. Az arca túl szögletes ahhoz, hogy szépnek lehessen mondani. De mi is a szépség? Soha nem találkozott még ilyen vonzó asszonnyal! A vonásain látszott, hogy ki van merülve. Szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Szája szögletében két ránc jelent meg. Az átvirrasztott éjszakák szemmel láthatóan megkeserítették. “Bűnben élnek…” “A kisfiút megszállta az ördög.” Az biztos, hogy a falu lakói nem nagyon érintkeztek velük. Bigott vallásosság légköre uralkodott ezekben az eldugott kis hegyi falvakban.
Solveig sietve odalépett hozzál, s kétségbeesett tekintettel kérdezte: – Nem akar odaköltözni, remélem? – De igen – válaszolta Eskil zavartan. – Nagyon szép az a ház. Az asszony egyre csak a fejét rázta, alig tudott megszólalni. – Nem szabad odamennie, fiatalember. Maga még olyan tiszta. Maga előtt ígéretes jövő áll. Nem szabad eldobnia az életét egy ostoba álom miatt. Persze Terje beszélt magának arról az átkozott kincsről, ugye? Eskil csalódott volt. Terje szokott mesélni a kincsről? Miért? Fennhangon megismételte a kérdést. Az asszony először hallgatott, mintha töprengene valamin, majd kinézett az ablakon. Amikor látta, hogy Terje kint dolgozik a földeken, megnyugodott és így szólt: – Magának elárulom, bár ha megtudja, agyonüt. Nem engedhetem, hogy önnel is végezzen. Ne féljen, nem emel kezet önre, hanem… Egyre csak a kincs jár a fejében. Meg akarja kaparintani. Nem mer egyedül kutatni utána, túl veszélyesnek tartja. – Veszélyesnek? De hát miért? A világosszürke szem most szinte szikrát szórt. Solveig hátravetette fürtjeit a homlokából, és így szólt: – Mert úgy van, ahogy mondtam: a kincs meg van átkozva. Jolin úr átkozta meg. Azt mondják, az ő szelleme végez azokkal, akik a kincs után kutat-
nak. Terjének nincs más dolga, mint várni. Egyszer majd valaki rábukkan a kincsre, és persze meghal. Ekkor lép színre Terje, és magához ragadja a kincset. – Ő már nem hal meg – folytatta Eskil. – Úgy képzeli, megúszhatja, ha a kincs nappal kerül elő. Szerinte akkor veszélytelen. – De hisz ez merő álmodozás – dünnyögte Eskil. – Úgy látom, maga hisz benne. Solveig felsóhajtott: – Minden okom megvan rá. Elkínzott jajkiáltás hangzott fel. Az asszony tekintetében újra kiült a félelem. – A fia? – kérdezte Eskil. – Üdvözölhetném? – A kis Jolint? – kérdezte az asszony kikerekedett szemmel. Solveig arca felragyogott az örömtől. Az előbb még riadt, távolságtartó volt a tekintete. Eskil még soha nem látott ilyen változékony arcot. – Ha tényleg akarja! De nem valami felemelő látvány. Magával húzta a fiút. – Hány éves? – kérdezte Eskil. – Tizenegy. Olyan édes, szép kisfiú volt valaha! Hangjába beléhasított a fájdalom. Megállt a gyerekszoba ajtaja előtt és így szólt: – Itt Eldafjordban azt híresztelik, hogy megszállta az ördög. – Micsoda ostobaság! – fakadt ki Eskil, aki mit sem tudott a graastensholmi démonok, szürke em-
berek létezéséről. Nem hitt a gonosz szellemekben. Úgy vélte, csak a Bibliában és más ősrégi írásokban vannak effélék. Solveig hálásan elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. Eskil ránézett a jajgató- gyermekre, és elszorult a szíve. Solveig kiment, nedves ruhát hozott a kisfiú sápadt homlokára. – A gyermek nem ördöngös – jelentette ki Eskil halkan, amikor meglátta és felocsúdott. – Ráismerek a betegségre. Tudja, az apám orvos. No nem olyan, mint a többi. Emlékszem, volt ilyen betege. Azt mondta, az illetőnek agydaganata van. Solveig kétségbeesett tekintetében felcsillant a remény. – Orvos meg tudná gyógyítani? Mi lenne, ha kórházba vinnénk? Eskil a fejét rázta. – Ott nem, de az apám… Nem tudom ugyan, mi történt azzal a betegével. Elvitték apámhoz, ő is többször meglátogatta. Aztán nem ment többet. Ám soha nem említette, hogy meghalt volna. Nagyon régen történt. Még egészen kicsi voltam, és nem igazán érdekeltek a betegségek. Solveig hangjában felcsillant a remény szikrája: – Ó, ha az apja ide tudna jönni… Eskil nem bízott ebben. – Még azt sem tudom, tudna-e segíteni rajta. Nem akarok hamis reményeket ébreszteni magában.
Leguggolt a fiú ágya mellé és így szólt: – Szervusz, Jolin! Eskilnek hívnak. Segíthetek valamiben? A kis Jolin elkínzott arccal nézett rá: – Fáj – suttogta. – Tudom. Eskil Solveig felé fordult: – Kap valami fájdalomcsillapítót? – Mifélét? Kezdetben cseppeket adtam neki, azt szagolgattattam vele. Itt találtam a házban. Főleg szédülés ellen használnak, és hamar ki is fogytak. Nem hiszem, hogy sokat enyhítettek volna a fájdalmán. – Várj csak! Amikor elindultam otthonról, betettem egyfajta fájdalomcsillapítót a tarisznyámba. Sikerült beleerőltetnie a fiúba. Sejtelme sem volt róla, mit ad neki, de számtalanszor látta, amikor Heike adagolta, így tudta, mennyit adjon. – Meglátjuk, használ-e. Nekem mindenesetre használt, amikor fejfájás gyötört. Kezében tartotta a kisfiú sovány kis kezét, s közben az édesanyjával beszélgetett. Érezte, amint a kis Jolin meg-megszorítja a kezét. Tudta, ilyenkor gyötrik leghevesebben a fájdalmak. Micsoda szomorúság lehet ez egy anyának! – Mivel a fiát Jolinnak hívják, jól sejtem, hogy a család legidősebb fiának felesége volt? – kérdezte Eskil. – A név nemzedékeken keresztül öröklődött, ugye? – Utóbbi feltevése igaz, de én a középső fiú, Mads felesége voltam. A legidősebb Jolin…, nos,
őt félreállították. Eskil kérdőn nézett rá. – Igen, bolondokházába csukták. Furcsán viselkedett. Övé volt Jolinsborg, de nem tudta gondozni. Elvették tőle a házat, ám továbbra is a környéken kódorgott. Erre Terje bezáratta. Tudom, szigorúan hangzik, de tényleg veszélyes volt. – A férje meghalt? – Igen. Elég buta volt ahhoz, hogy elhiggye, megtalálhatja a kincset. Valaki kitekerte a nyakát. Jolinsborgtól nem messze találtak rá. Amikor beköltöztünk abba a házba, Jolin még nem volt bolondokházába zárva. Egyesek azt állítják, ő ölte meg a férjemet, mert elfoglalta a házát. Mások úgy hiszik, hogy az öreg Jolin uraság tette. Mindenesetre nem akartam a kis Jolinnal egyedül maradni abban a házban. Aztán Terje megengedte, hogy ideköltözzünk. Most már megérted, miért kereszteltük a fiút Jolinnak? A legidősebb fivér nem házasodhat, mivel bolond. No és a legfiatalabb sem – tette hozzá halkan. – Miért nem? – szaladt ki Eskil száján. – A Jolin családban elterjedt betegség a terméketlenség. A férfi leszármazottak közül sokan nem képesek… arra. Terje sem. Eskil érezte, hogy elpirul. Nem kellett volna kérdezősködnie. Solveig keserűen folytatta: – Az emberek a szájukra vettek minket. Éppen ez volt Terje célja. Erre később jöttem rá. Nem bírta elviselni, hogy nem férfi… Azt akarja, hogy azt higgyék, igazi férfi, és hogy bűnbe estünk! Az
igazság az, hogy soha még az ágyam közelében sem volt. Nem is engedném neki. Semmi közöm ahhoz a durva, faragatlan fickóhoz. – Hát akkor miért nem költözik el? – Hová? Pénz nélkül? A pénzt Terje befektette Jolinsborgba… De nézze csak! A kis haszontalannak hogy kitisztult a tekintete! Lehajolt a fiához. – Jolin? Most nincsenek fájdalmaid? Annyi átszenvedett hónap után a kisfiú végre elmosolyodott: – Nincsenek. Milyen csodálatos érzés! Mielőtt még Solveig elsírta volna magát, Eskil gyorsan előállt az ötletével: – Jolin, azt hiszem, ki kell használnunk az alkalmat. El kellene mennünk sétálni. Régóta nem voltál már friss levegőn, igaz-e? Jolin megpróbált felemelkedni, de elszállt belőle minden erő. Eskil felemelte. Pillekönnyű volt. – Keressen neki meleg ruhát! Solveig sietve öltöztette a fiát. – Sietnünk kell, mielőtt hazaér. – Régóta gyötrik Jolint a fájdalmak? – Régóta fáj a feje. De csak az utóbbi hónapokban fogta el ez a rettenetes fájdalom. Ilyen rosszul még sohasem volt. A daganat egyre nő – gondolta Eskil szorongva. Ennél jobban még soha nem kívánta, bárcsak értene a gyógyítás művészetéhez, mint nemzetségének annyi más tagja. Nemrég értette meg, hogy nem kitaszított és nem is kiválasztott. Pedig ez volt
minden vágya. De jó lenne, ha itt lenne az apja! _ Tudnia kell, hogy a szer hatása idővel csökken – szólt, hogy józanságra intse őket. – Természetesen odaadom mindet, ami nálam van, de be kell osztania, Solveig. Nem szabad túl sokat adni neki. Veszélyes lehet. Apámtól tudom. – Most ne gondoljunk a jövőre – mondta sietve az asszony. – Jolinnak nincsenek fájdalmai, és most ez a legfontosabb. Eskil kivitte a tavaszi napra. Jolin összerezzent a fényre. Beletelt egy kis idő, míg megszokta, és nem szöktek könnyek a szemébe. – Maradjunk a ház innenső oldalánál, így nem láthat meg minket – mondta Solveig sietve. – Hallottam, hogy beszélt a fiúról éjszaka – szólt Eskil halkan. – Az a legrosszabb, hogy a fiam is hallotta, amit mondott. Erre máskor is volt már példa. Rettentően fél tőle! – El kell menniük innen – suttogta Eskil. – Tartsanak velem egy hét múlva! Az asszony egy pillanatra megragadta Eskil karját, mintha mentőövbe kapaszkodna, aztán csüggedten elengedte. – Azt hiszi, élve elhagyhatja Jolinsborgot, ha egy hétig marad? – Hisz nem halt meg mindenki, aki ott lakott. – Nem, de maga elég fiatal és vakmerő ahhoz, hogy kincskeresésre adja a fejét. Ne is tagadja! Hisz ezért jöttem – gondolta Eskil.- A babonában pedig nem hiszek. Ám fennhangon kitérő vá-
laszt adott: – No de Solveig, most érkeztem. A kincsről fogalmam sem volt. Egyetlen vágyam, hogy élvezzem a fantasztikus kilátást és a csendet Jolinsborgban. Miért ne úsznám meg élve, ha más is megúszta? Maga is lakott ott a kisfiával. Magukkal sem történt semmi! – És Jolin? Micsoda szörnyű betegség gyötri! Majd meghaltam a félelemtől azon a télen, amikor ott laktunk. Az a ház el van átkozva! De Mads nem tágított. Mindenáron ott akart lakni. Azt mondta, van egy elmélete arról, hol lehet a kincs. Mindenki így vélekedett, aki meg akarta találni a kincset. A család naplója erre a bizonyíték. Terje egyik nagybátyja így ír a vállalkozásról: “Eldafjord, 1797. június 20. Ma végre a kincs nyomára bukkantam!” A következő bejegyzés már így olvasható: “Svend Jolinsönn meghalt 1797. június 22-én.” Na, mit szól ehhez? – Lehetett szerencsétlen véletlen is. – Igen, de mindenkivel így esett! Svend Jolinsönn-nel, elődeivel és utódaival is, akik úgy vélték, tudják hol a kincs! Bizakodtak, aztán nem sokra rá meghaltak. Így jártak azok is, akiknek Terje kiadta a házat. Persze nem mindegyik, csak akik a kincset keresték. – Azt híresztelik, néhányan egyszerűen csak eltűntek. – Igen. Van, akiknek nyoma veszett. Mint például az utolsó bérlő feleségének. A férfit holtan találtuk a folyosón. Kidülledt szemmel bámult a
semmibe, mintha magával a gonosszal találkozott volna. Hanem az asszonyt nem találtuk. Így járt egy fiatal fiú is, aki rendkívül merész volt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint maga. Mindenáron meg akarta találni a kincset. Eltűnt. – Abból, amit elmesélt, arra következtetek, hogy nem lehetetlen megtalálni a kincset. – No de Eskil! Csak nem akarja… Nem, nem szabad, túl jó és kedves ahhoz, hogy… Ne tegye, a kedvemért! – Nem, nem, csak gondolkozom. Ha megígérném, hogy nem kutatok utána? Mit szólna ahhoz, ha megígérném, hogy nem keresgélek a kincs után, csak odaköltözöm. Ha pedig rájönnék, mint sokan mások, hogy hol lehet, akkor lejönnék ide és elmondanám. Semmi több. – Épp ezt akarja Terje! Arra vár, hogy mások elmondják, hol a kincs. Ne higgye persze, hogy ezzel megelégszik! Azt akarja, hogy maga ássa ki. Vagy hozat egy papot, aki kiűzi az ördögöt a házból, mielőtt beteszi oda a lábát. – Nos, én nem fogok ostobaságot elkövetni. Tegyük fel, hogy rábukkanok Jolin úr kincsére. Akkor sem teszem ki magam a veszélynek. Nem mintha hinnék a szóbeszédben, de nem árt az óvatosság. – Így van. A tavaszi napsütésben kiültek a csűr lépcsőjére a kis Jolinnal. A kisfiún a fáradtság jelei mutatkoztak. Úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha visszamennek.
– Nem lehet egyszerű, hogy ilyen sokan a Jolin névre hallgatnak a családban. Hogyan tudják egymástól megkülönböztetni őket? – Most már csak két leszármazott van, aki erre a névre hallgat. A kis Jolin, és a nagybátyja a bolondokházában. Régebben sokkal nehezebb volt. A kisfiámat nem is erre a névre akartam kereszteltetni, de nem engedték. Mivel ő volt az elsőszülött és az egyetlen gyermek a családban. Arra ítéltetett, hogy Jolinnak hívják. A hagyomány néha bénító erejű. A kisfiú rögtön elaludt, amint ágyba dugták. Kimentek a konyhába. – A férjével boldog házasságban élt? – Nem. A Jolinsönnök durva emberek. – Akkor a kis Jolin alighanem az édesanyjára ütött – bókolt Eskil. Solveig arca felragyogott: – Én is azt hiszem. Majd alig hallhatóan hozzátette: – Ha életben marad. Hirtelen összerezzent. – Pszt! Terje közeledik! Egy szót se a kincsről!
4. fejezet ESKIL KÉSŐ DÉLUTÁN költözött fel a házba. Először is bőségesen megvacsoráztak. Az evés szemlátomást félig kitöltötte Terje Jolinsönn életét. Vacsora után megeredt a nyelve. Arról beszélt, mit hozott rendbe Jolinsborgon, és mennyibe került neki mindez. Neki? Hát nem Solveig és a kis Jolin örökségét fektette bele a házba? Hogy ne tudjanak elmenni innen? Eskil rájött, hogy Solveig túl jóhiszemű volt kezdetben. Hálás volt, amiért beteg gyermekével meghúzódhatott Terje házában. Hiszen gyermekéről azt híresztelték, hogy megszállta az ördög. Később aztán felismerte, hogy csapdába esett. A tanyán kellett maradnia Terje mellett, hogy bizonyítsa annak férfiasságát. – A fiú ma szokatlanul csendes – jegyezte meg. Solveig lelkesen magyarázta: – Mélyen alszik. Eskil fájdalomcsillapítót adott neki. Terje sanda pillantást vetett rá: – Erős szer lehet. – Igen, de nem teljesen veszélytelen – csúszott ki Eskil száján. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. 65 – Legjobb, ha odaadja nekem. Solveig nem ért az ilyesmihez.
Eskil nem adhatja át Terjének a gyógyszert! Akkor a fiú napjai meg lennének számlálva. – Sajnos nincs már belőle – hazudta. Solveignak már odaadta a gyógyszert. Nem mertek egymásra nézni. Vajon Solveig be tudja-e adni a gyógyszert anélkül, hogy Terje gyanút fogna? Erre nem sok esély van, hiszen rögtön feltűnik, ha Jolin nem jajgat fájdalmában. Hogy elterelje Térje figyelmét, Eskil így szólt: – Hogyan szerez lakókat Jolinsborgba? Honnan szereznek tudomást az emberek erről ez eldugott kis öbölről? Terje hátradőlt és kisujja körmével a fogát piszkálta. – Van egy közvetítőm. A fogadókban és a: kocsmákban beszél az idegenekkel. Néha én is vele megyek. – Közvetítő? – kérdezte Solveig. – A Berntsenék gyengeelméjű fiát illeted ezzel a finom kifejezéssel? – Nem gyengeelméjű – jegyezte meg Terje élesen. – Telebeszéli mindenki fejét ezzel a… – folytatta Solveig. Terje durván félbeszakította: – Nem hallottál még arról, hogy a nők nem szólnak bele a férfiak dolgába? Eskil előtt minden megvilágosodott. Az az együgyű fiú mindenkinek beszél a kincsről. Így csalogatják ide az embereket, hogy Terje majd le-
csaphasson az általuk megtalált kincsre. És én? Tőlem is azt várja, hogy kiássam neki a kincset? Azon gondolkodott, elárulja-e, hogy tudja, Inger-Lise apjának megvan Eldafjord története. Ma este éppen a lányával fog találkozni. De nem szólt semmit. Úgy érezte, jobb, ha nem árulja el, hogy Inger-Lisével van találkája. AZTÁN FELMENT Jolinsborgra. Körbejárta a szobákat egyedül is. Mivel a ház magasan feküdt a hegyekben, a nap még mindig besütött az ablakon, és árnyékot vetett a falra. Az egész ház békés hangulatot árasztott. Milyen csodaszép ház! Nehéz megérteni, hogy Solveig el akart költözni innen. Az első emeletet szándékosan fogadószerűen alakították ki, hogy sok lakót tudjanak elhelyezni. Bár erre nem volt átutazó forgalom. Itt volt a végállomás. Csodálatos kilátás nyílt fentről. Eskil álmodozni kezdett. Ó, milyen régóta nem látott hazafelé bandukoló teheneket. Észrevette, hogy IngerLiséék házának kerítésénél ácsorog valaki. Megígérte, hogy találkozik vele! Márpedig Eskil megtartja, amit ígért. A szülei is erre tanították gyermekkora óta. Már futott is a falu felé. Nem szabad ilyen szemtelenül viselkednie fiatal hölgyekkel! Megpróbált valami indokot találni, miért késett el. Mivel nincs órája, nem tudta, mikor fejezi be a fejést a lány. (Persze látta, hogy beterelik a teheneket az
istállóba.) Inger-Lise nagyon kicsípte magát. A legszebb ruháját viselte. Élénk színű köténykét és kendőt kötött a komor posztóruhára. – Sajnálom, de feltartottak – suttogta Eskil. – Régóta vársz? – Nem, éppen most érkeztem. Ühüm! Közel félórája ácsorog már a kerítésnél. Meghatotta, mennyire erőlködik a lány, hogy előkelő hölgynek lássék. Mit mondjon? Eskilnek nem sok tapasztalata volt a lányokkal; néhány kaland otthon és Christianiában. A legutolsó fél évig tartott, mert alig találkoztak. Aztán elmúlt, mivel semmi nem táplálta a kapcsolatot. De ez már nagyon régen történt. Azóta már a börtönt is megjárta. Úgy érezte, felnőtt. Egycsapásra illúziók nélküli felnőtt vált belőle. Néha azonban nem tudta, mitévő legyen, mint például most is. – Nos… szeretnék beszélni az apáddal… – Máris? – kérdezte Inger-Lise kacéran. A fenébe! Eskil dühös lett. – Igen, bizonyos papírok miatt. Otthon van? Hogyne. Átkozott papírok. Inger-Lise először zavarba jött, aztán mérges lett. Nem elég, hogy elkésik, rögtön papírokról akar beszélni! Ráadásul miatta szökött el otthonról a találkára. Eskil pocsékul érezte magát. A lány éreztette vele, milyen ostobán viselkedett. Micsoda szégyen!
Bent a házban Inger-Lise apja meglepődve hátradőlt a széken, hogy csak úgy nyekkent, majd így szólt: – Á, igen! Eldafjord története. Persze, megvan, de már nem teljes. – Nem? – Nem, Mads Jolinsönn kérte kölcsön, hogy olvasson a Jolin család történetéről Aztán nemsokára meghalt. Soha nem láttam viszont azokat a papírokat. Igaz, nem is hiányoznak. – Nem kérdezte meg Terje Jolinsönnt, hol lehetnek? Vagy Mads özvegyét, Solveiget? – Nem. Nem érintkezünk velük. Mi betartjuk az Úr tízparancsolatát. A mi Urunk figyelmét nem kerüli el semmi. Le is sújtott a gyerekére. Terje Jolinsönnt meg minek kérdezném? Nem is tud olvasni. Á, nem. Azok a papírok rég eltűntek. Amikor elindultak kifelé, rákiáltott a lányára: – Inger-Lise, itt maradsz! Miféle hóbort ez, hogy hétköznap vasárnapi ruhát öltesz magadra? – Bocsásson meg – szólt Eskil –, a maga lányát kértem meg arra, hogy megmutassa nekem Eldafjordot. Biztosíthatom afelől, hogy tisztességesek a szándékaim. Apa és leánya rosszalló pillantást vetettek rá. Az apa mérges volt, a lánya pedig dühös. – A lányom itt marad! Semmi szükség rá, hogy ide-oda rohangáljon mindenféle jöttmentekkel, akiknek csak az jár a fejében, hogyan csábíthatnák el a tisztességes vidéki lányokat. Azért mi sem vagyunk ám teljesen tökkelütöttek itt vidéken!
– De biztosíthatom… Hasztalan fáradozott. Egy paraszt – olyan széles, mint az ólajtó – nem durván, de határozottan kikísérte a házból. Eskilt cseppet sem bántotta a dolog. A lány édes ugyan, de egyelőre jobban érdekelte a Jolin család története. Nyilván Solveignál vannak az iratok. Bizonyára tudni sem akar róluk, hiszen a kincs végzett a férjével és oly sok más emberrel. Amikor visszatért Jolinsborgra, a nap már lebukott a hegyek mögött. A vidék újra hideg, kékes fénybe burkolózott. Már nem volt olyan kellemes a házban. Visszavágyott Solveig barátságos kis konyhájába. Eskil leült egy padra és álmodozni kezdett. El kellene vinnie innét Solveiget a fiával együtt. Hazavihetné őket Graastensholmra. Vakon hitte, hogy apja minden betegséget képes meggyógyítani. Eskil egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy sok esetben bizony csődöt mondott apja gyógyító keze. Akárcsak jó Tengelé. Ő is értett a gyógyítás tudományához. Mégsem tudott segíteni szeretett Siljéjén, akinek lábát a rák, ez a veszedelmes kór támadta meg. Éppilyen valószínűtlen feltételezni, hogy Heike meggyógyíthatja a kis Jolint. Eskilben egyébként felébredt a gyanú, hogy a fárasztó utazást a gyermek esetleg nem élné túl.
Mégsem akarta tudomásul venni a tényeket. Megpróbálta maga előtt is elkendőzni a valóságot, és tovább álmodozott. Kis házat is tudna szerezni Solveig s a fia részére a birtokon. Az asszony akár a konyhában is dolgozhatna… No de mit atyáskodik Solveig felett? Nincs ez az asszony arra rászorulva! Szép is, okos is, még humor is szorult belé. Hogyan tehetné boldoggá? Összerezzent. Fülelni kezdett. Semmi nesz. Legjobb, ha lefekszik. Sötétség ereszkedett a szobára. Ellenőrizte, bezárta-e a külső ajtót. Aztán bement takaros kis szobájába. Nincs kulcs az ajtóban? Miért is lenne, hiszen egyedül van a házban! Ez a gondolat egy cseppet sem nyugtatta meg. SOKÁIG CSENDBEN feküdt a hátán, karjait a feje alatt összekulcsolva. Egyre a tetőgerendákat bámulta a sötétben. Az az érzése támadt, mintha visszabámulna rá valaki. Nem, nem lehet. Furcsa, különös lények bámulják a tetőn át? Badarság! A fal felé fordult. Ez most nem segített. No és ha lejöttek szobájába, és itt állnak az ágyánál, a háta mögött? Eskil dühösen megfordult. Nem fél ő senkitől! Már majdnem sikerült elaludnia, amikor hirtelen összerezzent, hogy szinte beléhasított fájdalom. Tompa koppanásokat hallott a házban. Miután feszülten figyelt egy ideig, arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy nyilván csak álmodta az egészet. Ekkor újra hallotta a furcsa zajt. Patkány, vagy egér? Úgy hangzott, mintha valaki a fal mentén tapogatózna, hogy megtalálja a szobájába vezető utat. Eskil úgy feküdt, mint egy fadarab. Hallgatózott, szemét meresztgette a sötétben. Alig mert levegőt venni. Újra halk kaparászást hallott. Kintről jön ez a zaj? Mit idegesíted magad, Eskil, ez csak egy egér! Ilyen céltudatos egér? A kezek tovább keresgéltek. Valahová el akartak jutni. Eskilt keresték? Valaki megszimatolta, hogy itt van a házban? Esetleg valaki látta bejönni? Jolin úr? Megsejtette volna, hogy Eskil is a kincset akarja megkaparintani? Eskil, ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a félelem! Gondolkodj! Fogd be a füled, bújj be a takaró alá, de ne veszítsd el a fejed! Senki nincs a házban! Senki! Ez segített. Megszűnt a zaj. Tehát csak képzelődött volna? Holnap mi is a teendőm? El kell kezdenem a kincskeresést. Nem akarok túl sokáig maradni! Csak az időt vesztegetném! Nem akarok abba a hibába esni, mint a többi kincskereső.
Ragaszkodom az életemhez. Nem akarok vaktában tapogatózni, mindent szépen át akarok gondolni. Kell, hogy legyen valami vezérfonal, amelynek segítségével elindulhatok. A többiek is megtalálták. Én is képes vagyok rá. Vajon mennyien haltak meg? No és hányan tűntek el? Hárman, nem igaz? Egy asszony, egy fiatal fiú és egy férfi még azelőtt, hogy Solveig bekerült a családba. Valahol csak kell lenniük. Nem nyelhette el őket a föld csak úgy. Eskil összerezzent. Újra valami furcsa hangot hallott, egészen közelről. Megtalálta az utat a szobájába? Ne légy ostoba, Eskil, csak nem hiszel a rémmesékben? Mégiscsak a Jéghegyek Népe leszármazottja vagy! Lehiggadt. Mérges volt, amiért nem kérdezte meg Terjét, hol érte az embereket a halál. Persze, Terjétől nem is kérdezhetne ilyesmit. Csak Madsról tudta, hogy az ajtó előtt feküdt holtan. Biztos megpróbált menekülni, de út közben megakadályozta valaki. Vajon ki? Terje? Nem, nem valószínű. Holtan találtak valakit a folyosón is. Kigúvadt szemmel bámult felfelé. A felesége pedig eltűnt. Nem, Terje nem ölhette meg őket. Hanem valaki más… Mads és Terje bátyja, Jolin. Örökölte a házat,
aztán bezárták a bolondokházába, mivel veszélyes másokra. Ez az! Ő lesz az! Bizonyára megszökött. Mindenkit gyűlöl, aki bemerészkedik az otthonába. Lehet, hogy bent van a házban? A házában? Nincs kulcs az ajtóban! Eskil felpattant és odatolt egy asztalt az ajtóhoz, így legalább idejében meghallja, ha valaki be akar jönni. És akkor mit tud csinálni? Kiugrik az ablakon? Maga sem hitt benne, hogy az ablakon át kimenekülhet. Van egy még szörnyűbb lehetőség: Ha az öreg Jolin úr gondoskodik arról, hogy egy ujjal se nyúljanak a kincshez, amit oly gondosan elrejtett! De hisz ő már kétszáz éve halott! No, most már elég a beteges fantáziálgatásból! Az a legvalószínűbb, hogy véletlen balesetek sorozata történt. Az ember gondolatai összekuszálódnak az éjszakai virrasztástól. Töprengés közben hirtelen elaludt. Kínzó álma volt. Valaki föléhajolt és az arcába nézett. Nem tudta, ki az. Nem látott tisztán. Mintha sötétszürke, közepén lyukas fátyol borította volna ezt a különös lényt. A lyukban leírhatatlan szörnyűséget látott. Pirosan izzó szempárt. Mintha egy albínó szeme lett volna. Látott már ilyet valaha. De ez nem albínó szempár. A haja sötét, kócos
és… Ide-oda hánykolódott, hogy véget érjen az álom. Nehezen vette a levegőt, mintha bedagadt volna a torka. Valami nehezet érzett a mellkasán, valami meleg, undorító izét… Fojtott kiáltással ébredt fel álmából. Bebújt a takaró alá, folyt róla a veríték, a szíve majd kiugrott a helyéből. A szoba elviselhetetlenül meleg volt – de nem látott senkit. Eskil, Eskil. Több hónapon át egyedül voltál egy cellában, mégsem gyötörtek ilyen rémálmok. Most pedig…? Feltámaszkodott, megpróbált újra nyugodtan lélegezni. A szoba éppúgy nézett ki, mint korábban… Vagy talán mégsem. Valami furcsa szag terjengett a levegőben – elképzelni sem tudta, honnan jöhet. Nem csoda, hiszen mennyi ideig élt piszokban és szegénységben. Az lenne a furcsa, ha nem bűzlene a hosszú börtönlét után. Holnap okvetlenül meg kell fürödnie. Időbe telt, amíg megnyugodott. Kínozta az éhség. Hozott magával ennivalót. Úgy beszélték meg, hogy idefent reggelizik és vacsorázik, ebédet pedig ők adnak neki. Semmi pénzért ki nem ment volna most a konyhába, hogy harapjon valamit! Az előbb szinte halálra rémült. Már hallucinált is, és micsoda rémálma volt! Puff! Megint az a tompa kopogás. Tehát nem csak képzelődött! Megmerevedett
rémületében. Az emeletről jött a zaj, pont a feje fölül. Most már aztán elég! Egy percig sem marad ebben a házban! Kapkodva felöltözött, eltolta az asztalt az ajtó elől, és kirohant a folyosóra. A tompa zaj az emeletről jön, így még van esélye, hogy kijusson. Hacsak a külső ajtó nincs… Az ajtó szerencsére kinyílt. Újra bevágta maga mögött, és halálra rémülten rohant lefelé, ahogy csak bírt. Szíve hevesen dobogott. A hideg verejték rátapasztotta a ruháját, de ő csak futott-futott a híd felé. Beleugrott a csónakba. Vacogva összehúzta magán a kabátját, ellökte a csónakot a parttól, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Éjfél már elmúlt, lassan megvirrad. De azért még sötétség honolt a fjordon és a tenger felett. Eldafjord titokzatos fényben úszott. Olyan volt, mint valami díszlet. Eskil nem mert felnézni Jolinsborgra. A csónak beúszott a híd alá. Eskil felhúzta a horgonyt, beljebb evezett, majd újra bedobta a vízbe. Lefeküdt. Itt biztonságban érezte magát. Még mindig egész testében remegett a hideg és az átélt élmények hatására, majd elaludt. TENGERI MADARAK rikácsolására ébredt. Korán volt még. A fjord sápadt, reggeli fényben úszott. Az éjszakai hideg még nem engedett fel az öbölben.
Megvirradt. Eldafjordot reggeli harmat borította. Néhány csónakot látott a távolban, a part felé tartottak. Egy nagyobb és egy kisebb halászcsónak. Eleven, hús-vér emberek! Eskil felegyenesedett. Újra eszébe jutott minden. Elfogta a remegés. Nem a tompa kopogtatás és a falon tapogatózó kezek rémítették halálra. Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Hanem az álma. Nem volt biztos benne, hogy csak álmodott. Mi lehetett utána az a szag…? Úgy reszketett a keze, hogy nem tudott uralkodni rajta. Beért a nagyobbik csónak, és kikötött a hídnál. Egy kékre fagyott fiatalembert láttak, akit csak úgy rázott a hideg. Legalábbis azt hitték. – Hé! Egész éjjel kint voltál a tengeren? – kiáltotta egyikük barátságosan. – Iiigen. Itt laktok Eldafjordban? – Nem, csak a postát hoztuk, illetve visszük. Ma van a napja. Posta? Eskilnek eszébe jutott valami. – Várjatok, én is fel akarok adni egy levelet. – Időnk van bőven, kikötünk. Lázasan keresgélt a zsebeiben. A kabátjában mintha lett volna…? Igen, megvan! Talált egy darab papírt. Nos, az embernek sosem kellene levelet írni feldúlt lelkiállapotban. Miután feladta, rájött, hogy ez bizony hiba volt. Igencsak eltúlozta a dolgot. Késő bánat!
Kétségbeesett segélykiáltás volt ez a levél. Szörnyűségbe keveredtem. Borzasztó itt, semmit nem értek. Segítsetek, azt hiszem végem van! Segítsetek mindannyiunkon, el vagyunk veszve! (Itt Solveigra és a kis Jolinra gondolt.) Felkavartam azt, aminek örökre titokban kellett volna maradnia. Lehet, hogy Eskil túlzott a levélben, de el kell ismerni, ennél jobb ötlete nem is támadhatott volna! AZ EMBEREK LÁTTÁN felbátorodott. A nap is előbújt a hegyek mögül, s lassan elhomályosította az éjszaka átélt borzalmakat. Meglehetősen korán baktatott felfelé az úton. Terjéhez és Solveighoz nem állíthat be ilyen korán. Alaposan meglepődnének. Fent voltak már ugyan, de nem valószínű, hogy örülnének a korai vendégnek. Jolinsborg újra csalogatóan tündökölt a magasban. Mitől félt? Az út mentén megjelentek az első pitypangok. A vidék meleg, tavaszi napban fürdött. Mindenütt embereket látott. Újra erősnek és bátornak érezte magát. Fűtötte a tettvágy. Annak még jobban megörült, hogy amikor belépett a házba, egy macska rohant le nyávogva a lépcsőn az emeletről. Hát ő lehetett a tompa zaj okozója! Úgy felvidult, hogy adott a cicának egy nagy tányér tejet. Utána kiengedte. Biztosan Solveigé. Állva megreggelizett, nem akarta vesztegetni
az idejét. Szobáról szobára végigjárta a házat. Átvizsgálta gerendáról gerendára. Hiábavaló a keresgélés. Hiszen sok-sok éven át kutattak itt. Terje ráadásul hozzá is épített. Meg kellett volna találnia a kincset, ha a tetőben rejtették volna el. Az emelet új, tehát lent kell keresnie. Gondolkodjunk! Mindenki, aki a kincskeresés áldozatául esett, az utolsó percben még a külvilág értésére adta, hogy meglepő titok nyomára bukkant. Mads Jolinsönn is, Solveig férje. Eskilnek többet kellene tudnia a kincskeresőkről. Az újabbakról. Akik több száz évvel ezelőtt kutattak a kincs után, talán csak a képzelet szüleményei. Akiket hirtelen ért a halál, rájöhettek a titokra. Eskil abbahagyta bent a keresést, és kiment. Micsoda idő! Tavaszi virágok sokasága tarkállik a fűben. Lent a faluban felbőgött egy tehén. Igazi falusi idill. Van ennél nyugodtabb hely a világon? Itt örök béke honol. Az örökkévalóságot tükrözik a hófödte hegycsúcsok is. Végtelen nyugalom árad mindenhonnan. Magához tért az álmodozásból. A külső épületekben lenne? Eskil megpillantott egy földbevájt pincét. Tetejét benőtte a fű. Hátha…? Habozva megindult felé. Csak úgy buzgott benne a felfedezőkedv.
Újra eszébe jutott a rémes éjszaka. Az ajtót csak egy fadarabbal támasztották be. Nyikorogva nyílt ki. Penészes földszag csapta meg az orrát. Eskil szinte lábujjhegyen ereszkedett le a lépcsőn. Miután leért, hozzálátott a kereséshez, közben az ajtót figyelve. Semmi eredmény. A pince teljesen üres. Semmiféle titkos rejtekajtóra nem bukkant. A pincepadló kemény kőpadló, képtelenség lett volna ásni benne. A falak is keményen állnak, egymáshoz tapasztott kövekből építették őket. Eskil végigtapogatta, nem rejtenek-e valamit, de semmit nem talált. Ha úgy gondolkozna, mint nemzetségének kiválasztott vagy átokverte tagjai, akkor úgy is mondhatná, hogy a pincének nincs “légköre”. Elmosolyodott. A szülei gyakran megéreztek ilyen dolgokat. Ő már nem rendelkezett ezzel a különös tulajdonsággal. Bár ki tudja? Úgy hírlik, a nemzetség hétköznapi leszármazottai rendkívüli pillanatokban képesek különös állapotok érzékelésére. Gyermekkorában gyakran képzelte, hogy kiválasztott. Eskil jót nevetett saját magán. Végül úgy döntött, hallgat a megérzésére, és feladja a keresgélést. Bezárta az ajtót. Visszament a házba, leült a konyhaasztalhoz és gondolkozni kezdett. Elevezzen Sotenig? Ott többet tudhatna meg Eldafjord történetéről. De hisz a többiek is rájöttek a titokra. Ő miért
lenne kivétel? Eskil el sem tudta képzelni, hogy holmi átlagos falusiak vagy városiak okosabbak nála. Abban a korban volt, amikor az ember nem szenved önbizalomhiányban. Megéhezett. Túl korán volt még az ebédhez. A kamrában szárítottak néhány őszi almái Még emlékezett az illatukra. Mint Terje keze alatt minden, az almák is katonás rendben sorakoztak a kamrában. Még papírt is rakott alájuk. Eskil elvett egyet – és keze megállt a levegőben. A papír. Az alma alatt lévő papír tele volt írva… Félrekotorta az almákat. A papírt a polchoz szögezték. Szépen teleírt papírocskák. Terje nem tudott olvasni. Számára egyik papír olyan, mint a másik. Almaszárításra jó. Eskil az almák alatt Jolinsborg történetére bukkant!
5. fejezet A PAPÍROK kicsit meggyűrődtek az almák alatt, de a szöveget el lehetett olvasni. Itt-ott fedték egymást, ahogy a polcra szögezték őket. Eskil nem akarta letépni a polcról. Inkább így olvasott. IngerLise apja szerencsére csak az egyik oldalra írt. Fogót hiába keresett, hogy kihúzza a szögeket. Félrekotorta az almákat és hozzákezdett az olvasáshoz. A papírok nem rendben követték egymást. Eskilt külön szórakoztatta, hogy meglelje a sorrendet. Olvasás közben teljesen elfelejtette, hogy éhes. A történet az 1569-ben született gazdag Jolin Jolinsönn úrral kezdődött, aki 1647-ig élt, és szép házat épített magának egy szélcsendes helyen, mert felettébb gyötörte a köszvény. Jól kiválasztotta a helyet az öreg. Itt jól el lehetett bújni a zord időjárás elől. Aztán egy hosszú, a ház szépségét dicsérő dicshimnusz következett, majd Jolin úr ügyesbajos dolgairól számoltak be. Őszintén szólva nem túl kedvező fényben tüntették fel az öreget. Jolin úr hihetetlenül kicsinyes, zsugori alak lehetett. Volt egy csodálatos hajója. Azzal vitorlázgatott a csipkés part mentén a mély fjordok és öblök között. Az éjszaka leple alatt aztán azt vitte magával, amire éppen kedvet kapott. Amikor leszállt az éj, ott szállt meg, ahol kedve szottyant. Különösen a templomokat kedvelte.
Ha azonban azt gondolnánk, hogy halála után Jolinsborg roskadozott a kincsektől, csalódnunk kell. Fiának, Jolinnak magának kellett vagyont szereznie, mert Jolin úr kincsének nyoma veszett. Még az öreg rejtette el, amikor érezte, hogy közel a halál. Fia már nem lakott a házában. Nem bírt vele lakni. Felépítette lejjebb azt a tanyát, ahol jelenleg Terje lakott. A nagybeteg Jolin úr persze nem tudta volna egyedül elrejteni a kincseit. Egy régi szolgája segített neki. Ő volt az egyedüli, aki tudott a kincsről. Igen ám, csakhogy két nappal az uraság halála után holtan találták a szolgát az udvaron. Valaki kitekerte a nyakát. Ő lenne tehát az első áldozat! Nem kétséges, miért kellett meghalnia. Aztán megkezdődött a keresés. Itt azoknak a felsorolása következett, akik kincskeresésre adták a fejüket. Nem voltak olyan sokan, hiszen elriasztotta őket a többiek halála. Volt, hogy több nemzedéken át nem kutattak a kincs után. Olykor-olykor megpróbálta egy merész fickó – aztán meghalt vagy eltűnt, és ez elijesztette a többieket. Nem vágtak bele az életveszélyes kalandba a következő nemzedékig. Négyen eltűntek, hárman állítólag meghaltak. Kétszáz év alatt nem túl ijesztő szám. Szerencsétlenség is lehetett a halál oka. Tévedett! A lejegyzett történetnek itt, 1790-ben vége szakadt. Azóta sok minden történt, amit nem jegyeztek le. Sok embert sújtott az átok. Hiszen
éppen ezekkel a szavakkal fejeződik be a történet: Amióta elrejtette a kincset, gonosz átok ül első Jolin várán. Ez volt hát körülbelül Jolinsborg története. Érdekes olvasmány, de egy szóval sem említette, hova rejthette az uraság a kincset. Szomorú, igen szomorú! Vajon mások is felfedezték rajta kívül az almák alatt lévő papírt? Igen, biztosan. Elolvasták, és meghaltak vagy eltűntek. No és Solveig? Ő vajon olvasta? Nem. Soha nem érezte jól magát idefönt. Amikor a férje meghalt, rögtön leköltözött a tanyára. Eskil újra elolvasta az írást, de nem lett okosabb. Visszatette az almákat a helyére. Terje nem is sejti, hogy itt tartogatja Jolinsborg történetét! Eskil elmosolyodott. Bosszantotta, hogy mindenféle jöttment, aki itt szállt meg, kiolvasta a feljegyzésből a titkos üzenetet a kincsre vonatkozóan. Ő pedig nem. Kiment a kamrából. Éhsége nem hagyott alább az almától. Egy korsó tej és egy karéj kenyér mindennél jobban csillapítja az éhséget. Evés után elbágyadt, mivel nem aludta ki magát az éjjel. Szemhéja egészen elnehezedett. Az ablakon át meglátta a szürkésfehér macskát. Bekéredzkedett. Eskil beengedte. A macska magasra tartott farokkal besurrant az ajtón. Eskil szólt hozzá egy-két szót. Nagyon szelídnek látszott. Megitta a
reggeli maradék tejet, bement a fiú szobájába. Eskil bebújt a takaró alá. A macska hozzádörgölőzött, s közben szünet nélkül dorombolt. Eskilnek tetszett a dolog. Végre van társasága. Nem megvetendő ebben a házban. Nem akart tovább aludni két óránál. Két óra múlva fel is ébredt. Frissen, új erőre kapva lement ebédelni Solveigékhoz. Hallotta, amint Terje azt morogja, minek ez a felhajtás hétköznap. Solveig kedvéért úgy tett, mintha meg se hallotta volna. A lány ide-oda repdesett a tűzhely és az asztal között. Egészen kipirult. Sötét hajfürtjei az arcába hullottak. Félresimította őket, de visszahullottak. – Hogy van a kis Jolin? – kérdezte Eskil. Terje ideges mozdulatot tett. – Köszönjük, jól – felelte Solveig. – Egész éjjel aludt. Végre kipihente magát. – Ma reggel újra rákezdett – jegyezte meg Terje élesen. – Az embernek még a saját házában sincs nyugta. Sem Eskil, sem Solveig nem szólt egy szót sem, csak összenéztek. – Na? Hogy telt az éjszaka? – vigyorgott Terje, s közben csámcsogott, szürcsölt és a fogát szívta. Eskil felnevetett. – Elég nyugtalanul. Megesküdtem volna, hogy valaki járkál a házban. Mindketten ránéztek. – De csak egy macska volt. – Egy macska? – kérdezte Terje.
– Igen. Azt hittem, a magáé, Solveig. Szürkésfehér macska. – Nekünk nincs macskánk. Biztosan IngerLiséé. Körülbelül egy hete elkódorgott. – Inger-Liséé? – Ismeri? – kérdezte Solveig. – Igen, találkoztam már vele. Amikor körbejártam a falut, ő és a barátnője, Mari, velem tartott. Ők mutatták meg az idevezető utat is első nap. – Hogy a fenébe jutott be az az átkozott macska a házba? – kérdezte Terje dühösen. – Hát tegnap ki-be járkáltunk. Biztosan besurrant. – Az lehet – nyugodott meg Terje. – Hol van most? – Azt hiszem, kiengedtem, de nem emlékszem pontosan. A paraszt felemelkedett. – Nem maradhat bent. A sarokba csinál, bűzleni fog minden. Ezek a mai fiatalok nem viselik gondját az állataiknak. – Megmondom Inger-Lisének, hogy odafent van a macskája – közölte Eskil sietve. Kicsit megijedt a házigazda dühétől. Majd hozzátette: – Most jut eszembe, ha rájövök valamire a kincset illetően, rögtön szólók. Terje szemmel láthatóan felélénkült. – Helyes – dünnyögte elégedetten. – Ügyes lesz, ha talál valamit. Eskil elhatározta, nem szól a kamrában lévő írásról. Miért is bosszantaná Terjét, hogy nem tud
olvasni? – Nem követem a többiek példáját – folytatta mosolyogva. – Nem fogok titkolózni, hogy utána meghaljak. Rögtön szólok, ha találok valamit. – Érdekes, milyen jólértesült a kincsről – mondta Terje gyanakvóan. Solveig lesütötte a szemét. – Ó, találkoztam néhány emberrel a faluban tegnap. Ők meséltek róla. Eltüsszentette magát. – Bocsánat! Ma reggel korán lementem a hídhoz. Olyan szép idő volt, hogy el is felejtettem, milyen hideg van. – Reméljük, nem fázott meg – mondta Solveig aggódva. – Ha mégis, csak szóljon. Akkor majd leköltözik ide. Csábító ajánlat. – Köszönöm, majd szólok. Az igazat megvallva kellemetlen facsarást érzek az orromban. Alszik a kis Jolin? Szívesen üdvözölném. Terjének nem tetszett az ötlet, mint ahogy az sem, hogy Eskil esetleg hozzájuk költözik. – Mindjárt megnézem – mondta Solveig, és befutott a szobába. Amikor visszajött, magához intette Eskilt. Terje fogta a sapkáját és tüntetőleg kiment a házból. Eskil megállt Jolin szobájának ajtajában. A fiú szokás szerint sápadtan és kimerülten feküdt az ágyban. – Szervusz, Jolin. Nem akarok közelebb menni
hozzád, mert meg vagyok fázva. De ha újra jobban érzed magad, akkor majd kimegyünk a friss levegőre, mint tegnap, ha van kedved. A fiú bólintott. Még ez a kis mozdulat is fájdalmat okozott neki. – Megtaníthatnálak olvasni is – lelkesedett Eskil. – Egész jól meglennénk mi ketten. Jolin szóra nyitotta a száját. Solveig és Eskil közelebb léptek. – Van… még olyanod… Egymásra néztek. Ha Terje megtudja, hogy van még a gyógyszerből… – Adok egy kicsit belőle – mondta Solveig határozottan. – De ha Terje bent van, akkor jajgass egy kicsit. Megértetted? – Nem… fogja… megtudni – suttogta a fiú fáradtan. – Nagyon okos kisfiú vagy – mondta Eskil meghatottan. Adtak neki egy kicsit a gyógyszerből. Jolin hálásan visszafeküdt izzadságtól átitatott párnájára. – Azt szeretném, ha… mindig velünk maradnál – suttogta Eskilnek. Mit lehet erre mondani? Eskil bátorítóan mosolygott a fiúra. Solveig kiment. Nem szóltak semmit. Mindketten tudták, hogy Jolin napjai meg vannak számlálva. Lehet, hogy kibírja még pár hónapig, esetleg egy évig. De javulni már nem fog az állapota. Csak rosszabbodni. Egyre erősebb fájdalmai lesznek. Talán megvakul, vagy megőrül…
Eskil nyelt egyet. Könnyek szöktek a szemébe, amikor búcsúzóul megszorította az asszony kezét. Nem szégyellte. NEM SZÍVESEN ment vissza Inger-Liséékhez, hiszen a múltkor kidobták. De nem volt más választása. Ráadásul ebéd után érkezett. Ilyenkor a háziak lepihennek. Inger-Lise ijedten figyelmeztette a folyosón. Eskil elmondta, hogy a macska miatt jött. A lány először megörült, majd kétségbeesett. – Jolinsborgban van? Oda fel nem megyek semmi pénzért! Jaj, istenem, milyen édes kis teremtés! A ruhája istállószagú, de a lány, akár egy angyal! – Megpróbálom megfogni és idehozom – ajánlkozott Eskil nagylelkűen. – Megtennéd? – Persze – ígérte. – De nem merem behozni. Az apád biztos nagyon dühös lenne. Nem találkozhatnánk a kerítésnél? A lány bólintott, éppen mondott volna valamit, amikor nyílt az ajtó, és ott állt az apja, korántsem barátságos ábrázattal. Inger-Lise hízelegni kezdett: – Apukám, Eskil megtalálta a kiscicámat. – Vagy úgy? No és hol van? – Fent Jolinsborgon – mondta Eskil udvariasan. – Csak azt akartam tudni, hogy Inger Liséé-e. – Biztosan Mirre az, édesapám.
– Nem mehetsz oda, te lány! – Nem is akarok. Eskil idehozza. – Idehallgass, te fiatal bakkecske. Ki vagy te, hogy azt hiszed, elcsavarhatod lányaink fejét csak azért, mert jóképű gyerek vagy? Eskilt kezdte bosszantani a paraszt felfuvalkodott viselkedése. Udvariasan meghajolt és így szólt: – Eskil Lind a becsületes nevem, ahogy már bátorkodtam volt magamat megnevezni. (Nem említette, hogy a Jéghegyek Népe nemzetségéből való, hogy elkerülje a fölösleges kérdéseket.) Heike Lind birtokos és orvos fia vagyok. Graastensholm járásból származom, Christianiától nem messze. – Birtokos? – horkant fel a paraszt. – Igen. Apámnak három földbirtoka van. Ebből kettő uradalom, Graastensholm és Elistrand. A harmadik, Hársfaliget, nagyobb parasztgazdaság. Én vagyok az egyetlen örökőse. Inger-Lise elképedve bámulta. Az apja alig tudta felfogni a hallottakat. – Azt mondtad, orvos? Hogy a fenébe igazgathat valaki egyszerre három földbirtokot, űzheti az orvos-mesterséget? – Természetesen vannak intézőink és béreseink. Családi hagyomány nálunk, hogy családunk néhány tagja, akik különleges, gyógyító képességgel rendelkeznek, orvosi tevékenységet folytatnak. Őseim közül sokan a király háziorvosaként dolgoztak. Apám nem, mivel Norvégiának az utóbbi időben igen sok királya volt.
A gazda bólintott. Hirtelen rádöbbent, hogy mezítláb van. Zavarba jött. Épp ebben a pillanatban jött rá Eskilre tüsszentés. Inger-Lise apja barátságosan hátba veregette. – Gyere be, barátocskám! Asszony! Kelj fel, vendégünk van! Van-e még abból a cseresznyeborból? A tisztaszobában az asztalnál egy pohár cseresznyebor mellett aztán kérdések özönét zúdították rá a földbirtokokkal kapcsolatban. Aztán a gazda saját gazdaságát dicsérgette jó darabig. Eskil végül csak úgy tudott elszabadulni, hogy azt mondta: attól fél, a macska nem lesz meg, mire visszatér. Jobb, ha minél hamarabb visszamegy, hogy megtalálja. Inger-Lise szülei a lépcsőn állva integettek, amikor elment. Egy szóval sem említették, hogy a lányuk el lenne jegyezve! EGÉSZEN JÓ KEDVE KEREKEDETT arra a gondolatra, hogy újra egyedül lehet Jolinsborgon. Végre kipihenheti magát. Inger-Lise félénk, de ígéretes pillantásai az asztalnál a végén már zavarba hozták. A macskát sehol sem találta. Sem a házban, sem a ház körül. Eskil hiába hívogatta mindenütt. Felment a szeles fennsíkra, ahol a magány és a hegy szédítő magassága mellbevágta. Innen látta csak, milyen védett helyen fekszik Jolinsborg. A macskát itt sem találta a mohával borított kövek között.
Egy ideig még ott maradt és gyönyörködött a szél és csapadék formázta különös kőalakzatokban, a növényekkel benőtt szikladarabokban, a köztük megbúvó szakadékokban. Sok helyen járható ösvény kanyargott, itt-ott már kibújtak a piros, lila virágok. Nem tudott betelni a pompás látvánnyal. A fjord kékeszöld fényben úszott. Három oldalról magas hegyek koszorúzták, no és a tenger a távolban… Az alatta elterülő kis falu a fjordban most jóval erősebb zöld színekben pompázott, mint az első nap. Hirtelen jött a tavasz. Ezen a vidéken szinte alig volt átmenet a tavasz és a nyár között. Ahogy ott állt, kellemetlen érzés fogta el, mintha valaki állna a háta mögött. Amikor érezte, hogy valami a lábához ér, felugrott és nagyot kiáltott. Csak a macska volt. Hízelegve kunkorította a farkát. Eskil megnyugodott. Felemelte a szelíd cicát és megindultak lefelé. Biztosan egerészett a kövek között. Vajon meddig fog ilyen szelíden megmaradni a karjában? Mikor kezd el hirtelen karmolni? Mik ugrik le az öléből? Elhagyta Jolinsborgot és lefelé folytatta az útját. Sietett, még mielőtt Mirre meggondolja magát. Közben barátságosan beszélt hozzá. Terje a kerítést javította. – Á, szóval megtalálta a macskát! – Igen. Most viszem Inger-Liséhez. – Az lesz a legjobb. Mondja meg neki, ne en-
gedje, hogy megint elszökjön! Eskilbe újra beléhasított, hogy Terje nagyon hasonlít valakire, de kire? Amikor rájött, majdnem kitört rajta a nevetés. Nemcsak Terje, hanem Eldafjord legtöbb lakója kedves öreg Ingela nénjére hasonlított, aki Svédországban lakott. Valójában nem is nagynénje. AnnaMaria nagyanyja volt. Ugyanaz a magas homlok, göndör haj és ívelt szemöldök. Ugyanazok a szép vonások a száj körül. Terje hasonlított rá a legjobban. Továbbsietett az egyre nyugtalanabb macskával. Terje…? Az idős rokonéhoz való hasonlatossága nem jelent semmi különöset. Furcsaság árad a lényéből. Amikor visszagondolt rövid beszélgetésükre, az az érzése támadt, mintha soha nem történt volna meg. Ez a furcsa érzés kerítette hatalmába a férfi jelenlétében. Megfordult, de Terje még mindig ott állt és a kerítést javította. Mit hitt? Hogy nem áll már ott senki? Egész egyszerűen úgy tűnt, hogy Terje másoktól eltérően nem vesz részt a vele történő eseményekben. Beszélgetés közben elkalandozott a figyelme, másra gondolt, mintha ott se lett volna. Eskil újra tüsszentett. Pont a fejesre ért Inger-Liséék házához. Nem volt idejük foglalkozni vele. Amikor megkérdezte, segíthet-e, szörnyülködve utasították vissza. Ki hallott még ilyet, egy háromszoros birtokos fia te-
henet fejjen? Inger-Lise hálásan átvette tőle a macskát. Hosszú, ígéretes pillantást vetett a fiúra. A macska gyorsan feltalálta magát az istállóban, a tehenek lába között futkorászott. Eskil hazament. Borzongatta a hideg. A meghűlés első jelei. Remélte, hogy Terje még mindig a kerítésen munkálkodik, észreveszi nyomorult állapotát, és így szól hozzá: “Drága barátom, ilyen állapotban nem engedhetem, hogy egyedül éjszakázzon odafent! Jöjjön, aludjon nálunk a jó melegben. Solveig majd gondoskodik önről.” Terje sajnos már nem dolgozott a kerítésen. Egyébként is, Eskil erősen kételkedett benne, hogy meghívta volna magához. Felnézett Jolinsborgra. Az utolsó napsugarak még bearanyozták a házat. Ez a szép látvány sem tudta feledtetni az előző éjszaka borzalmait. Most még a macska sincs itt, hogy megossza vele magányát! Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy visszavitte!
6. fejezet ESKIL KORÁN lefeküdt. Addig akart elaludni, amíg világos volt. Így azt képzelte, hogy a falubeliek még ébren vannak. Ez megnyugtatta. Ma reggel a hídnál találkozott néhány sihederrel. Barátságosan üdvözölte őket, mire azok óvatosan visszabiccentettek. Nagyon visszafogottan viselkedtek. Azt hitte, ezek után majd a háza közelében fognak portyázgatni, csúnya szavakat kiabálni, netán kövekkel dobálni az ablakait. Hiszen nem közéjük való. Betolakodó. De sajnos, láthatólag éppúgy félnek Jolinsborgtól, mint a többiek. Vagy talán Terjétől tartottak? Eskil pedig hogy örült volna, ha itt vannak a közelben! Nem bánta volna azt sem, ha csúfolják. Legjobban a macska hiányzott neki. Ennyire még sosem vágyott társaságra. Hát már sosem fog tudni elaludni? Megijedt, hogy kimegy az álom a szeméből. Átkozottul nagy ház. Így még magányosabbnak érzi magát. Hogy bírták itt ki a többiek? Most nem azokra gondolt, akik szerencsétlenül jártak, hanem akik csak megszálltak itt, aztán továbbálltak. De az átutazók nem voltak egyedül, volt társuk. Így a sötétet, a csendet is jobban el tudták viselni.
Kényszeredetten felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy önszántából jött ide. Senki ne kérte rá. Megjárta a börtönt, és amikor kiszabadult, ahelyett, hogy hazament volna, ideutazott Gyerekkori álmát kergette. Nem teljesen épeszű, az biztos! Szülei jutottak eszébe… Nem válaszoltak a leveleire. Nem siettek segítségére. Ennek ellenére gyötörte miattuk rossz lelkiismeret. Saját magát is sajnálta. Néha jólesik az embernek sajnálnia magát. Össze-vissza csapongtak a gondolatai. Már rég aludnia kellene. Behunyta a szemét, hogy ne lássa: már bealkonyodott. Eldafjord elcsendesedett. Hallani lehetett a távoli patak és vízesés zubogását. Nem érezte jól magát. Bedugult az orra, fájt torka, hol melege volt, hol pedig rázta a hideg. Fejfájás kínozta, ágyneműje átnedvesedett. Túlságosan fel volt öltözve, de nem mert levetkőzni. Ki tudja, mikor kell hirtelen kirohannia a házból, hogy lefusson a csónakhoz. Ha a ma éjszakát is kénytelen kint tölteni, akkor neki befellegzett. Pocsékul érezte magát. Már-már elaludt, amikor hirtelen összerándult, és felébredt. A fenébe – gondolta. Most aztán várhatom, hogy újra elaludjam. Megfeszült. Lélegezni is elfelejtett. Hallotta a saját szívverését. Mik ezek a hangok? A kis Jolin?
Nem, idáig nem hallatszik fel a kisfiú jajgatása. Hogy lehet ilyen ostoba! Ráadásul mintha felnőttek jajveszékelnének… Istenem, mi ez? Valaki segítségért kiált! Valaki? Többen! Sokan. Különböző hangok… Honnan jön ez a jajgatás? Előző éjszaka még nem lehettek a házban. Segítségre van szükségük. A Jéghegyek Népének leszármazottai még Jó Tengeltől örökölték, hogy mindenáron segíteni akarnak a rászorulókon. Eskil is az őseire ütött. Felvette a többi ruháját, és gyertyát gyújtott. Kiment az előtérbe. Gondolkodás nélkül cselekedett. Az előtér volt a ház legrégibb része. A gyertyafény lángja furcsa árnyékokat vetett a régi gerendákra, a szekrényre és az ősrégi ajtóra. Most hangosabban hallotta a kiáltásokat. Úgy hangzott, mint egy jajgató-kórus. Hol felerősödött, hol elhalkult a siránkozás… De honnan jöhet? Találomra a konyha felé vette az útját. Bent biztonságos hangulatot árasztott a tejeskorsó, a kenyér és a sajt. Talán a kamrából jön? Eskil kinyitotta az ajtót és belépett. Nem, most messzebbről hallotta a kiáltásokat. A ház másik végéből. Nem mondhatni, hogy egyáltalán nem félt, de csak egyetlen gondolat járt a fejében. Segíteni
akart ezeken az embereken. Amint elért a ház túlsó végébe, a konyhából hallotta a kiáltásokat. Szívébe mart a félelem. Elszállt belőle minden segítőszándék. Nem kétséges, valaki a bolondját járatja vele. Az őrületbe akarja kergetni! Hatalmas nyögéssel a külső ajtónál termet Nem volt könnyű gyertyával a kezében kinyitni a zárat. Mögötte a jajgatás fokozatosan elhalkult. Megégette a kezét. Elfújta a gyertyát, eldobta és feltépte az ajtót. Odakint a panaszos jajveszékelés még jobban felerősödött. Fültépő zaj. Talán a pincéből hallatszik? – gondolta, miközben fejvesztve rohant lefelé az ösvényen. Valami azt súgta neki, hogy a nap folyamán valószínűleg rájöhetett valamire a kinccsel kapcsolatban. Ezért hallotta ezeket a titokzatos hangokat. Amikor lent járt az erdőnél, a jajgatás alább hagyott, majd teljesen elhalkult. Eskilnek úgy tűnt, mintha csalódottság sütött volna az utolsó jajkiáltásokból. Amiért elmenekült? Vagy más miatt? Terje háza felé vette az irányt. Még egy éjszaka kint a tengeren a halálát jelentené. Érezte, ahogy egész testét birtokba veszi a láz. Hogy visszamenjen Jolinsborgba? Semmi pénzért! Legalábbis sötétben nem. Hol lehet Solveig szobája? Isten őrizz, hogy Terje felébredjen az éjszaka közepén! De Solveigot felébresztheti.
Miért mindig a kedves embereket használjuk ki? Pedig Solveignál jobban senkinek nem volt szüksége alvásra, hiszen annyit virrasztott a fia mellett. Jobb lenne Terje ablakán kopogtatni. De mégsem ott kopogtatott. Amikor végre rájött, melyik Solveig ablaka, halkan, de határozottan kopogtatott. A nő rögtön az ablaknál termett, mintha nem is aludt volna. Eskil úgy látta a félhomályban, mintha bólintott volna, majd eltűnt. Eskil odament az ajtóhoz. Halkan kinyílt, ő pedig belopózott a konyhába. Solveig lámpát gyújtott és a fiúra nézett. Kabátot viselt a hálóinge fölött. – Hogy maga hogy néz ki! – suttogta. – Nem bírom ki tovább odafönt – mondta a fiú. – Kísértetek járnak a házban. Solveig éppen szólni akart, amikor Terje jelent meg az ajtóban. – Sajnálom, de itt kell töltenem az éjszakát. Szörnyen meg vagyok fázva – magyarázta Eskil. – Zihál a lélegzete és halottsápadt. – Magas lázam van. – Hát, úgy fest a dolog. Azt hittem, kísértetekről akar hebegni valamit, mint az a másik fickó, aki éjnek idején iderohant hozzánk. Nem volt ki mind a négy kereke. Solveig kérdőn nézett rá: – Kiről beszélsz? – Hát nem emlékszel? Arról a fickóról, aki aztán meghalt. Valami kórusról hablatyolt valamit. A
segélykérő jajkiáltások szabályosan üldözték őt. í – Nekem nem áll szándékomban meghalni. Ezért is jöttem ide – jelentette ki Eskil gyorsan. Mindketten rámeredtek. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. – Szóval maga is hallott valamit? Felsóhajtott. – Hát igen. Pont olyasmit, amit az előbb említett. Egy jajgató-kórust. Vagyis sok szenvedő ember jajkiáltását hallottam. Tegnap éjjel azonban nem őket hallottam. – Úgy mondja, mintha valami mást hallott! volna – szólt támadólag Terje. – Nehogy azzal jöjjön nekem, hogy valami nincs rendben a házzal. Nem fogja tönkretenni a bevételi forrásomat. – Várj, Terje, hadd meséljen tovább! – Nos, az első éjszaka igen zaklatottan telt. Tompa ütések zaját hallottam és kaparászást a falon. Mintha egy vak ember tapogatózott volna, hogy megtalálja a szobámba vezető utat. Aztán szörnyű rémálmom volt egy gonosz manóról vagy miről, amelyik merőn bámult. A hangokat persze a macska is okozhatta az első emeleten. – Mads emlegetett egy különösen randa lényt, amelyik időnként feltűnt álmában… – tűnődött Solveig. – Ugyan! – háborgott Terje. – Mondja csak, mennyi ideje lakják a házat? – kérdezte Eskil. – Közel kétszáz éve…? – Nem, egyáltalán nem – felelte Terje és leült a konyhaasztalnál. A többiek követték példáját. –
Többnyire üresen állt. A szüleim nem akartak ott lakni. Soha nem kérdeztem, miért. Hárman voltunk testvérek. Három fiú. A legidősebb Jolin. Korán felköltözött a házba, és aztán… Terje elhallgatott majd elgondolkozva folytatta: – Szóval megbolondult. Elvékonyodott a hangja. – Utána Mads költözött fel velem – folytatta Solveig. – De nem maradtunk sokáig. – Emlékszik valami különös zajra? – kérdezte Eskil kíváncsian. Solveig az ajkába harapott. – Szörnyen féltem – felelte halkan. – Hatalmas az a ház. Milyen csend honol benne! Nem hallottam semmi különöset. Semmi figyelemreméltót. Csak a szokásos zajokat. Terje így folytatta: – Miután Madsot holtan találták, én léptem a helyébe. Én azonban sosem laktam ott. Rögtön hozzákezdtem az újjáépítéshez. Vagyis a ház kibővítéséhez. Soha nem észleltem semmi különöset. – De nem is töltötted ott az éjszakákat – mondta Solveig. Eskil így szólt: – Tudom, furcsán hangzik, de az az érzésem, hogy valakit… beengedtem. Terje hitetlenkedve nézett rá: – Mikor? – Valamikor a nap folyamán. De ez csak megérzés.
– Persze, persze – szólt Terje szárazon. – Legjobb, ha most ágyba bújik. Nehogy a betegség ráhúzódjon a tüdejére. Aludhat a kis szobában, mint legutóbb. ETTŐL AZ ESTÉTŐL KEZDVE összefolytak a nappalok és az éjszakák Eskil számára. Homályosan emlékezett arra, hogy Solveig kicseréli az ágyneműjét, amit teljesen átizzadt a magas láz miatt. Miközben gyötörte a láz, olykor-olykor megütötte a fülét valami szörnyű jajgatás. De aztán rájött, hogy ez a kis Jolin, nem holmi szellemkórus. Solveig néha leült az ágya szélére. Meleg, ánizsos mézes teával itatta. A gondos ápolás hatására nagy nehezen magához tért. Amikor felnyitotta a szemét, mindketten a szobájában voltak. Solveig sápadt volt a kimerültségtől, Terje szigorúan nézett rá. – Magánál van annyira, hogy válaszolni tud a kérdésemre? – kérdezte Terje. – Igen – felelte Eskil. Hangja olyan bágyadt volt, hogy alig hallották. Az éjjeli szekrényén több kis váza állt, tele virággal. Vajon ki hozta? – Hazudott nekem. Megígérte, hogy rögtön szól, amint a kincs nyomára bukkan, de maga sem különb a többinél. Meg akarja őrizni a titkot. Vegye tudomásul, hogy Jolinsborg még az én birtokom. – No és a kis Joliné – tette hozzá Solveig. – De hisz én nem találtam semmit – mondta
Eskil. – Épp ez dühített rettenetesen, hogy mások rájöttek a titokra, én pedig nem. – Vagy úgy? Mindenesetre ahogy itt feküdt, egyre csak Jolinsborgról beszélt lázálmában. “Igen, megvan a titok nyitja”. Ezt hajtogatta. – Tényleg? Akkor ostobább vagyok, mint gondoltam. Mert a megoldásról hebegek anélkül, hogy tudnám, mi az. Nem mondtam mást? – Nem. Meglehetősen zavarosan motyogott valamit. Almákról zagyvált, Jolin Jolinsönnről és időjárástól védett helyről. Mit lehet kihámozni ebből? – Valamire rájöttem, de magam sem tudom, mire. Solveig határozottan közbevágott: – Nos, mindenesetre ennie kell valamit. Aztán pihennie addig, amíg úgy nem érzi, talpra tud állni. Nagyon beteg volt. – Ó, igen. Köszönöm a segítségét! Bizonyára régóta fekszem így, de nagyon fáradtnak érzem magam. Rögtön szólok, ha rájöttem valamire, Terje. Mennyi ideje fekszem itt? – Több napja – mondta Terje és kiment. Solveig ennivalót hozott. – Sajnálom, hogy a terhére vagyok. – Nem, egyáltalán nem. Nagyon aggódtunk magáért. Feltételezte, hogy Terjét nem igazán érdekelte az állapota. – Hogy van a kis Jolin? – Mint mindig. Sikerült beadnom neki a
gyógyszerből egyik éjszaka, amikor szörnyen jajgatott fájdalmában. Olyan csodálatos érzés, amikor nyugodtan alszik. – Solveig! El kell hagynia ezt a helyet Jolinnal együtt. Nincs túl sok pénzem, de… Az asszony egy kézmozdulattal belefojtotta szót. – Nem tudom, hogyan hagyhatnám itt Terjét. Szüksége van rám, a gazdaságban és a házban. Soha nem engedne el. Pedig mennyire szeretnék elmenni innen! El akarom vinni a fiamat. Nem jó itt neki. Veszélyben van! Senki nem kedveli a faluban. Azt állítják, az ördöggel cimborál. Terje sem szíveli. Majdnem elsírta magát, de uralkodott magán. – No és mi volt Inger-Lisével? – Hogy érti? – Hisz tudja… Eskil keserűen felnevetett. – Megdühödtem az apjára, mert igencsak foghegyről beszélt velem. Erre elkezdtem dicsekedni, hogy három uradalmunk van. Ezek után kenyérre lehetett volna kenni. Solveig elégedetten elmosolyodott. – Jól tette. Maga sokkal különb ezeknél az üresfejű embereknél. Nem akarok semmi rosszat szólni Inger-Liséről, nagyon aranyos, de… Majd így folytatta: – Hogy érzi magát? Fáradt? – Nem, egész jól érzem magam. Rohamosan javult az állapotom. Solveig…
Körülnézett. – Terje kiment a földekre. Eskil megnyugodott. – Nem tudtam, eláruljam-e Terjének, hogy megtaláltam az írást. Solveignak kikerekedett a szeme. – Úgy érti, Jolinsborg történetét? – Igen. Majd Eskil elmondta, hol bukkant rá ä papírokra, és elmesélte, amire még emlékezett. Solveig tanakodni kezdett: – Terjének egy szót se! Jobb, ha én mondom meg, hogy megtalálta. Érzékenyen érintené, ha emlékeztetnénk rá, hogy nem tud olvasni. Időt kell hagyni neki, hadd gondolkozzon a válaszon. Biztos benne, hogy csak ez állt azokon a papírokon? – Igen, többre nem emlékszem. A lényeget elmondtam. Az asszony bólintott. – Akkor elmondom neki. Így majd úgy tehet, mintha ismerte volna a tartalmát. Eskil kinyújtotta a kezét, és Solveig karjára tette. A nőn enyhe remegés futott végig. Eskilnek tetszett, hogy férfias, erős barna kezét az asszony világos karján látja. Solveig karja sovány volt, látszott rajta a rengeteg munka. Eskil mégis úgy érezte, még sosem látott ilyen szépet. – Mégiscsak szereti Terjét? – kérdezte csodálkozva. Keserű fintor ült ki az asszony arcára. – Sajnálom őt, hiszen csak félig férfi. Tele van
gátlással. Mindenkit gyűlöl maga körül. Hogy szeretem-e? Hát hogy szerethetném? Mondja meg, hogy szerethetném ezt a szörnyeteget? – Jó, jó, értem. Hanem hallja-e, biztosan a hiszi, hogy elment a józan eszem, de Terje jelenlétében néha nagyon furcsa gondolataim támadnak. – Éspedig? – Nos, tudom, hogy furcsa, de olyan megfoghatatlan néha. Mintha két dimenzióban élne. Solveig nem értette a szót. – Mintha egy festményt látnék és nem őt. Jolinsborggal kapcsolatban is ez az érzésem. Olyan, mint egy díszlet. A meredek hegyoldal, a fennsík, de leginkább Terje. – Tényleg? Soha nem vettem még észre. Itt bent is? – Nem, nem. Most, hogy mondja, csak Jolinsborg közelében. Solveig a gondolataiba mélyedt. Aztán felállt. – No de most már pihennie kell. Eskil még beszélgetni szeretett volna, de az asszony már kipenderült. Később rájött, miért. Terje lépteit hallotta kintről. Nem akarta, hogy a férfi megint az ágya mellett találja. Eskilt elnyomta az álom. Mély, nyugodt álomba zuhant. Meggyógyult. SOLVEIG behozta a reggelijét. – Csúnya tüdőgyulladást kapott. Egy ideig már azt hittük, nem fog rendbejönni.
A fiú felkönyökölt és az asszonyra mosolygott. – Hm, saláta. Nahát, tudja, igazán elkényeztet. – Megérdemli. De hogy így belebetegedjen a hídon való ücsörgésbe…! – Gondolkoztam rajta. Már bennem lehetett a fertőzés, mielőtt ideérkeztem. Teljesen legyengült állapotba kerültem. Egy évig börtönben voltam. Eskil megfogadta, hogy őszinte lesz. Solveig először akaratlanul is megdöbbent a szavaitól, de amikor a fiú elmondta letartóztatásának történetét, láthatólag megkönnyebbült. Eskilnek is jólesett megszabadulnia titkától. – Említette Terjének a papírokat? – Igen. Azt akarja, olvassam fel neki az egészet. – Nem hozza ide őket? – Később. Amikor idelent mind elfogytak az almák. Eskil furcsán nézett rá. – Tudja, Terje olyan… hogy is nevezik, amikor valaki… – Pedáns. Olyan, mint egy betegség. – Pontosan. Sokszor tényleg azt hiszem, Terje beteg. Néha betegesen retteg attól, hogy valami megzavarja az általa felépített rendszert. Ha az almákat kitette száradni, akkor csak egyenként, balról-jobbra, szép sorjában lehet fogyasztani őket. Nagyon haragudott, amiért maga és állítólag a többiek is úgy feldúlták a kamra polcát. – Egy idő után megszállottja lesz a szokásainak. Neki sem lehet könnyű – mondta Eskil gond-
terhelten. – Valószínűleg. Egyszer azt mondta nekem, még meg is sajnáltam: “Ki fog könnyeket hullatni felettem, Solveig, ha meghalok?” – Hát igen. Képtelen kibújni a bőréből. – Épp amikor ezt mondta, szörnyű dühös voltam rá, mert azt mondta a kisfiam füle hallatára, hogy Jolin csak púp a hátunkon. Ezért dühömben azt válaszoltam, ki mint vet, úgy arat. Erre csak rám nézett és kiment. Talán nem kellett volna ezt mondanom. – Abban igaza volt, hogy az ember nem arathat rózsát, ha bogáncsot vet. Erről jut eszembe… Milyen sok szép tavaszi virággal rakta teli a szobámat! Az asszony huncutul elmosolyodott. – Nem az én művem. Nem mertem korábban megmondani, nehogy újra felszökjön a láza, de szinte minden nap látogatója volt, amióta betegen fekszik. – Igazán? – A lányok jártak itt, Inger-Lise és Mari. Ők hozták a virágokat is. Pedig a falubeliek nem szokták felkeresni ezt a bűnbarlangot, ahogy ők nevezik. Biztosan mély benyomást tett a lányokra, különben nem jöttek volna föl. Ezekre a szavakra Eskil elpirult és elfordult. – Nem kell szégyenkeznie. Sokáig volt a börtönben, megértem, hogy hiányzik az asszonytársaság. Azt hiszi, nem értem? – szólt Solveig lágyan. Nem kétséges, hogy Solveig megérti, hiszen
régóta özvegy. – Hány éves vagy? – kérdezte Eskil hirtelen beszédfordulattal. – Harminckettő. És te? – tegezte vissza az özvegy. – Huszonegy. Szótlanul ültek egy darabig. Eskil felnézett szürke égboltra. Vége a verőfényes napsütésnek. – Felkelek – jelentette ki határozottan. – Nem heverészhetek így egész nap. – Helyes – mosolygott Solveig. – Jolin ébren van? – Igen. – Beszélni akarok vele. – Az jó lenne. Többször érdeklődött utánad. – Utánam? – Te vagy az egyetlen barátja. Az asszony kiment. Furcsa – gondolta Eskil, miközben öltözködött. Alig váltott néhány szót Jolinnal a múltkor. Már el is felejtette, mit is mondott. A kisfiú számára mégis milyen nagy jelentőséggel bírtak a szavai! ESKIL ÉS JOLIN elmélyült beszélgetésbe elegyedett a csónakokról, amikor Solveig belépett. Szeme huncutul csillogott. – Látogatóid érkeztek Eskil. – Rögtön visszajövök, Jolin – szólt. Jolinnak egész jó napja volt. Nem kínozták heves fájdalmak, bár fájt a feje. Fáradt szemét barátjára emelte és bólintott. Eskil el is felejtette, hogy kis barátjá-
nak fájdalmai vannak. – Most vette csak észre, hogy a fájdalom miatt fejét, de még az ajkait is óvatosan mozgatta. Miért is kell ennek az ártatlan gyermeknek szenvednie? – gondolta, majd megszorította a sovány, fehér kis kezet és kisietett a szobából.
7. fejezet OTT ÁLLTAK a konyhaajtóban és elragadóan mosolyogtak, amint meglátták Eskilt. Odasietett hozzájuk, megszorította a kezüket és megköszönte a virágokat. – Meggyógyultál? – kérdezte Inger-Lise és fürkészőn nézett rá. – Igen, meggyógyultam, Solveignak hála. Inger-Lise bájos kis arcocskája elkomorodott. Mari nem szólt, tovább ragyogott a tekintete. Alaposan körülnézett Solveig konyhájában. Eskil erősen kételkedett benne, hogy Mariéknak ilyen takaros konyhájuk lenne. Istenem, milyen jól is érezte magát ebben az otthon melegét árasztó konyhában! Hát még ha nem kellene az állandóan mogorva Terjébe botlania… – Ki szabad jönnöd a friss levegőre? – kérdezte Inger-Lise. Eskil felnevetett. – Nem vagyok már ötéves. Nem kell engedélyt kérnem. De azt hiszem, jobb, ha ma még bent maradok. Solveig avatkozott közbe: – Nem akartok leülni és beszélgetni a beteggel? Habozni látszottak. Leüljenek ebben a házban? Mari kérdőn nézett Inger-Lisére. – Köszönjük – szólt amaz és leült. Mari követ-
te a példáját. Eskil hirtelenjében nem tudta, mit is mondjon. Kétségbeesve törte a fejét. Most is, ahányszor meglátta Inger-Lisét, elfogta a vágy. Szerette volna megérinteni, megölelni. Annyira ki volt éhezve asszonyi melegségre. Ezt persze nem árulhatta el. Miről is beszélgessen a lányokkal? Pedig nem szokta cserbenhagyni a beszélőkéje. A lányok várakozóan néztek rá. Solveig mentette meg a helyzetet. – Sok bárányotok született, Mari? Hosszú beszámoló következett, hol mennyi bárány született a faluban. Eskil tudta, Solveig örül, hogy végre beszélgethet valakivel. Ki volt éhezve a társaságra. Hangja megtelt élettel, vidáman csengett. Gyönyörű szeme csillogott. Eskil kicsit kiszorult a beszélgetésből, de ez cseppet sem zavarta. Fáradtnak érezte magát, hiszen napokig csak az ágyat nyomta. Ültében alaposan szemügyre vette a lányokat. Mariban most sem talált semmi különöset. Nemcsak a külsejében, de a gondolataiban sem. Nem volt saját véleménye, csak ült és papagáj módjára ismételgette, amit Inger-Lise mondott. Ha netán megszólalt, akkor a szomszédokról nyilvánította ki kicsinyes, leereszkedő véleményét, megfűszerezve néhány bigott közhellyel. Inger-Lise ezzel szemben elragadóan élénk társalgó volt. Áradt belőle az önbizalom. Erősen gesztikulált. Néha kitört belőle a “spontán” nevetés, ilyenkor oldalra fordította a fejét. Hangja mes-
terkélten csengett. Minden mozdulatából áradt a tetszeni vágyás. Jó volt ránézni Solveigre a két kis csitri mellett. Érett nő, kiegyensúlyozott és barátságos. Eskil dühös lett. Maga sem tudta megmagyarázni, miért. Hirtelen Inger-Lisének kezdte csapni a szelet. A lány persze észrevette és így szólt: – A szüleim üdvözölnek, és azt üzenik, szívesen látnak, amint meggyógyultál. Kényeskedve ejtette a szavakat. Eskil szinte rosszul lett ettől a negédes hangtól. – Köszönöm a meghívást – mondta halkan. Semmi kedve nem volt a látogatáshoz. Nem akarta végighallgatni a dicsekvésüket. Bizonyára már jövendőbelijüknek tekintenék. Három uradalom! A mindenségit! Már sajnálta, hogy eldicsekedett velük. Jobb lett volna, ha egyszerűen kidobják. Ekkor lépett be Terje. Eskil észrevette Solveig ijedt tekintetét. Az asszony felállt és idegesen rámosolygott. Terje némán végigmérte a lányokat, Eskil viszszafojtott lélegzettel figyelt. Végül úgy gondolhatta, nem árt, hogy látogatójuk érkezett. A legjobb oldaláról mutatta magát. Persze Inger-Lisét akarta elkápráztatni. Marit észre sem vette. Eskil undorítónak találta az egész jelenetet. Terje, ahogy Inger-Lisével flörtöl! Borzasztó! A tetőfok az volt, hogy a férfi befészkelte magát a lányok közé, ezekkel a szavakkal: “Ennél jobb helyet nem is találhattam volna.” Erre Inger-Lise:
“Tetszik, mi? Szeretnéd, mi?” Eskilnek kedve támadt kimenni a szobából, de mégsem tette. Még azt hinnék, féltékeny. Tudta, nevetséges, hogy enynyire felpaprikázza magát emiatt, de nem bírt uralkodni magán. Kénytelen volt végighallgatni kettejük ostoba beszélgetését. Észrevette, hogy Solveig is kezdi kellemetlenül érezni magát. Összenéztek. Pillantásuk elárulta véleményüket: “Milyen közönségesek!” Inger-Lise nyilvánvalóan élvezte, hogy felkeltette Terje érdeklődését. Ráadásul szép férfi! Pompás hím – gondolta Eskil. Nem volt egyedül a véleményével. Hogy tud így csevegni a lányokkal, ha igaz, amit Solveig mondott róla? Nem képes… Egyre türelmetlenebb lett. Zavarta az ostoba fecsegés, legszívesebben elhallgattatta volna őket. Ebben a percben a levegőbe hasított a kis Jolin kiáltása. Solveig rögtön felállt. A lányok kíváncsi tekintettel követték lépéseit. Az asszony segélykérő pillantást vetett Eskilre. Eskil rögtön megértette, mit szeretne tőle. – Megtiszteltetésnek venném, lányok, ha hazakísérhetnélek benneteket – ajánlotta lovagiasan. A lányok kuncogtak a gyönyörűségtől. Terje egyedül maradt az asztalnál. Komor ábrázattal ült. Az úton Eskil azon töprengett, hogy beszélhetne meg egy találkát Inger-Lisével.
Valójában nem értette, miért akar mindenáron találkozni vele. Tulajdonképpen untatta a lány. Nem tudtak kettesben maradni. Mari olyan volt, mint egy kis pióca. Így aztán úgy váltak el: “nemsokára találkozunk, ugye?” Fölfelé baktatott az úton, és azon bosszankodott, hogy ez az átkozott falu tele van emelkedővel. Most érezte csak, milyen rossz állapotban van. A betegség nagyon legyengítette. Mennyi ideig is volt beteg? Elfelejtette megkérdezni. Több napig, ahogy Terje mondta. Lehet, hogy több lakbért kell fizetnie? Terje nem az a fajta, aki bárkit is ingyen bekvártélyoz a házába. Tekintete Jolinsborgra tévedt. Átélt már egyet s mást a házban. Hol lehet a kincs? “A kincset Jolin uraság házában rejtették el.” Valahogy így szólt a fáma. Nem emlékezett rá szó szerint. Mit hordott még össze lázálmában? “Jolin Jolinsönn…” Megvan! Ez az! Hogy erre eddig nem gondolt! Felgyorsította lépteit. “Jolin úr a házát széltől, zord időjárástól védett helyre építette.” Hát persze. “Mivel köszvény kínozta.” Biztosan rájött a többi kincskereső is, hogy itt lesz a titok nyitja. A történet elejét kell újraolvasnia. Eddig azt hitte, nincs jelentősége Jolinsborgra nézve. Fel kell mennie újra a házba. Nincs mese. De egyedül semmi pénzért! Soha többé! Szedte a lábát, hogy minél hamarabb elérje Terje házát. Megígérte, rögtön szól, amint rájön
valamire. Amikor az ajtóhoz ért, bentről veszekedést hallott. Habozott. Nem akart családi ügyekbe avatkozni, de aztán meghallotta kis Jolin kétségbeesett sírását, és berohant a házba. Jolin szobájában voltak mindannyian. Terje kiabálását lehetett hallani Jolin sírásán keresztül. – A fiú nem jajgat az utóbbi napokban! – ordította a férfi. – Biztosan több van belőle! Ide vele! – Nincs több, esküszöm! – siránkozott Solveig. – Engedj el, fáj! – Remélem is! Te és az a nyomorult ficsúr, Eskil, átejtettetek. Add ide, ha mondom! Elhallgattatjuk a fiút örökre. Hát nem érted, hogy csak meghosszabbítod a szenvedését? – Bárcsak elvihetném egy orvoshoz – szipogta Solveig. – De elvetted minden pénzemet, hogy tovább építsd azt az átkozott Jolinsborgot. – Mi rossz van ebben? Tiétek a ház. Talán nem építettem szép házat neked? – Nekem? Hát láttam én valamit is abból a pénzből, amit a bérlőktől kaptál? – A házamban laksz, de csak költözz föl a tiedbe! Eskil feltépte az ajtót. – Mi folyik itt? – kérdezte annyira határozottan, ahogy csak telt tőle. Solveig az ágy mellett állt, és megpróbálta védelmezni kisfiát a dühöngő Terjétől. – Ne avatkozz bele, te kis tacskó! Kifelé!
Semmi keresnivalód a házamban, Solveig! – ordította Terje. – Az ő háza is! – védelmezte Eskil. – Nem! Költözzenek csak Jolinsborgba! Megvetően hátat fordított Eskilnek, és megpróbálta felrántani Jolint. A fiú ordított félelmében. Eskil türelmes ember volt, de ez már több volt a soknál. Terje túl messzire ment. Megragadta a vállát, minden erejét összeszedve eltolta az ágytól és a falhoz nyomta. Arra nem is gondolt, milyen gyönge még a börtönben töltött hosszú hónapok, és a betegsége miatt. A düh megnövelte bátorságát. Ezért mert szembeszállni a sokkal erősebb Terjével. – Ha még egyszer Jolinhoz mer nyúlni, elmegyek a bíróhoz és feljelentem. Úgy vigyázzon! Terje szép szeme egy pillanatig bizonytalanul pislogott, aztán dühbe gurult. – Vigyázz magadra, te zöldfülű! Még a lakbért se fizetted ki három napja! Kidobhatlak az utcára. – Csak rajta! Akkor aztán sosem tudja meg, mire jöttem rá. Ez hatott. Terje leeresztette a karját. Solveig a karjába vette a kisfiút. Megpróbálta megvigasztalni a halálra rémült gyermeket. – A kinccsel kapcsolatban? Hazudsz! – kiáltotta Terje. – Nekem így is jó. Soha nem is érdekelt a kincs. Ó, hogy tudott hazudni néha! Mindenesetre Terje megfeledkezett a kis Jolinról és a gyógyszer-
ről. Eskil megkönnyebbült. Most érezte csak, hogy még mindig egész testében remeg a fáradtságtól és a haragtól. – Nos? – kérdezte Terje. – Hol van? Fogd már be a szád, átkozott kölyök! Az ember még a saját hangját sem hallja a jajgatásodtól. Solveig megpróbálta elhallgattatni a síró kisfiút. Terje újra megismételte a kérdést: – Hol van a kincs? – Még hiányzik néhány részlet, hogy összeálljon a kép – mondta Eskil a lehető leghiggadtabban. Jolin zokogása a szívébe hasított. – A rejtély kulcsa ott áll a papíron az almák alatt. Újra el akarom olvasni Jolinsborg történetét. – Akkor eridj föl magad, te felfuvalkodott tacskó! Gyorsan, addig elvégzem a dolgom az istállóban. Hordd el magad! – Hogy fölmenjek egyedül? Nem. Csak ha velem jön. – Te gyáva féreg! Mitől félsz annyira? Légy egész nyugodt, veled megyek. Nem fogsz átejteni, mint a többiek. Szépen megvárod, amíg megjavítom a tehénistálló betört deszkáját, aztán fölmegyünk. Ezzel kisietett, Eskil pedig odalépett a többiekhez. – Ne félj, Jolin, már nincs miért félned – mondta gyöngéden. – Senki nem nyúlhat hozzád egy ujjal sem, amíg itt vagyok. Most már úgyis elmegyünk innen együtt.
Lefektette a még mindig remegő kisfiút, megsimogatta a haját és Solveig felé fordult. Az asszonyból elszállt minden erő. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült. Eskil vállára hajtotta a fejét. Nála keresett vigaszt. Hosszú évekig egyedül harcolt kétségbeesetten a fiáért. Most támaszra szorult. Eskil óvatosan magához húzta az asszonyt. Kellemes melegség töltötte el, ahogy karjában tartotta Solveigot. Újra erősnek érezte magát. Védelmező karjaiba vette. Olyan jó volt átölelni ezt a törékeny kis testet. – Hálás lennék, ha magaddal vinnél minket, amikor elutazol – suttogta Solveig. – Nem fogsz sokat vesződni velünk. Csak addig tartunk veled, amíg nem találunk lakást és orvost a kisfiam számára. Már nem bírom tovább. Nem maradhatunk egy percig sem ebben a házban. – Nem is fogtok. – Mielőtt idejöttél, azt hittem, nincs semmi más lehetőségünk. Ki segítene rajtunk? Ki vinne el minket innen? Úgy meg voltam félemlítve, hogy gondolkodni sem bírtam. De most már elég! Nem hagyhatom, hogy szegény kisfiam tovább szenvedjen ebben a házban. Drága barátom, ne hagyj itt minket, fel ne menj abba az elátkozott házba! Megjárhatod, mint a többiek. – Vigyázok magamra, ne félj. Közben azon töprengett, hogy tudna Solveig megszabadulni Terjétől. Még mindig a karjaiban tartotta.
– Csak a gyógyszer miatt dühödött fel ennyire? Nem teljesen épeszű! Életveszélyes. – Nem, nem csak amiatt. Tudod, Jolinban nem marad meg az étel az utóbbi időben. Terje utálja, hogy mindent bepiszkít, és hogy állandóan ágyneműt mosok. – No, Terje aztán nem szólhat egy szót sem. Ha csak arra gondolok, ahogy eszik… Mint egy disznó. – Igen, tudom, de hát ő férfi! Azt hiszi, férfias, ha undorítóan viselkedik az asztalnál. Körülötte azonban mindennek tökéletesnek kell lennie. Solveig óvatosan kiszabadította magát Eskil karjaiból, és halálosan fáradt mozdulattal kisimította homlokából a haját. – Jolin egyébként panaszkodik, hogy nem lát rendesen… Eskilnek ez már nem tetszett. A kisfiú állapota ezek szerint kritikus. Nincs már annyi ideje, hogy eljussanak Graastensholmra. Ha el is jutnának, talán akkor sem lehetne segíteni rajta. – Solveig, most nem szabad ezen rágódnod. Az örökségetek… Ha útra akartok kelni, akkor pénzre van szükségetek. Terje nem kevés pénzzel tartozik nektek, igaz? – Azt hiszed, viszontláttam belőle valamenynyit? Gondolod, hogy ingyen lakhattunk nála? Csak nem képzeled? – Jó, jó, de rabszolgaként dolgoztál rá. Elvette az összes pénzeteket, ugye? – Igen, hogy ráépítsen Jolinsborgra. Az állítja,
hogy értünk tette. De hát mi nem kértük erre! Nem is származott belőle semmi előnyünk! Egy fillért sem láttunk belőle. Ó, az az átkozott ház! Tovább nem beszélgethettek, mert meghallották Terje lépteit a konyhában. Kisiettek hozzá. – Indulhatunk? – morogta Terje. – Igen. Eskil mély megvetést érzett házigazdája iránt. Ez az érzés kölcsönös volt. Ennek ellenére az úton Jolinsborg felé megpróbáltak beszélgetni. – Mondja csak – kezdte Eskil –, hol van a legidősebb bátyja? – A bolondokházában, Sotenben. – Biztos benne? Nem lehet, hogy ő rejtőzik Jolinsborgon, és halálra rémíti a lakókat? Lehet, hogy a gyilkosságok mögött is ő áll. – Már gondoltam erre. Amikor még szabadon járkált, roppant dühös volt a betolakodókra. Úgy érezte, elvették tőle a házát. A ház körül lévő bozótosban bujkált, mielőtt elkapták. – Hogy néz ki? – Nos… Mint én. Nagyon hasonlít rám. Most azonban meglehetősen vad és őrült ábrázata lehet. – Hát nem szokta meglátogatni? – Egy bolondot? Mit kezdjek vele? Sosem voltunk jóban. Eskil egyre ellenszenvesebbnek találta Terje Jolinsönnt. – Hány éves? – Nem tudom pontosan. Úgy negyven körül lehet.
Eskil megpróbált visszaemlékezni arra a szörnyetegre, aki rémálmában megjelent. Mads is látta álmában, amikor Jolinsborgon lakott. – Nem, azt hiszem, jóval öregebb – tűnődött hangosan. – Kicsoda? Eskil elmesélte a rémálmát. – Ó, igen, a képzelgések. Nem, ha a testvérünk lenne, Mads felismerte volna. – Ez igaz. – Most már tudni akarom: mire jöttél rá? – Arra, amire alighanem a többi lakó is előttem. Mads is. Azért is halt meg, mert túl közel került a rejtély kulcsához. Eskil is nyomon volt. Vajon ő is meg fog halni? Végigfutott a hátán a hideg. Lelassította lépteit. Semmi kedve meghalni. – Folytasd! – szólt rá Terje türelmetlenül. Mindenképpen tudni akarta. Nem tetszett neki, hogy egyedül nem képes megfejteni a titkot. – Nos, amint tudja, az írásban az áll, hogy a kincset az első Jolin házában rejtették el. – Na és? – Mármost Jolin úr családneve Jolinsönn, vagyis Jolin fia. Terje megállt. Szürke szeme ellenségesen csillogott. – És mi van akkor? – Ez azt jelenti, hogy nem ő az első Jolin. Terje szinte sértésnek vette, hogy egy ilyen egyértelmű dologra nem jött rá magától.
– Á, ez csak szójáték! Azért nevezték első Jolinnak, mert olyan hatalmas volt. – És ha nem? Emlékezzen csak vissza mi áll a papírokon: “Jolin úr”, mármint a XVII. századból, “házát a zord időjárástól, a széltől védett helyre építette.” Nem arra utal ez a mondat, hogy az elődjével ellentétben? – Hova akarsz kilyukadni? Terje Jolinsönn gyakorlatias fickó volt, ügyesen vezette a gazdaságot, de nem lehetett ráfogni, hogy vág az esze, mint a borotva. Eskil apránként magyarázni kezdte: – Jolin úr háza, így szól az írás. De az “első Jolin vára”. Régen kellett, hogy legyen itt a közelben egy másik épület, méghozzá egy igazi vár! – Mesebeszéd! Ezt a házat hívják Jolinsborgnak, vagyis Jolin-várnak. – De csak mert az írás Jolinsborgot említ. Az az elméletem, hogy valóban volt itt a közelben egy vár, amit nem ilyen védett helyre építettek, mint ezt a házat. De megérkeztünk. Lássuk csak a papírokat! Terjét még mindig nem sikerült meggyőznie. Beléptek a házba. A ház szépsége már nem bűvölte el Eskilt, mint az első alkalommal. Iszonyúan félt ebben a házban. Egyenesen az éléskamrába mentek. – Lássuk csak – mondta Terje. Úgy tett, mintha tudná, mi áll a papírokon. – Itt vannak az iratok. Vigyázz, még tönkreteszed a papírokat!
– Van fogója? – Hoztam magammal. Terje óvatosan kihúzott egy szöget, és gondosan kiegyenesítette. A szögekkel is spórolni kell! Vagy csak zavarában foglalta le magát. Nehogy kiderüljön, nem tud olvasni. Eskil nem egészen értette, miért szégyelli magát ezért. Apja, Heike soha nem tanult meg rendesen olvasni, ráadásul nagyon csúnyán írt. De ezt nem rejtette véka alá. Nos, hogy ne hozza zavarba Terjét, rögtön hozzákezdett az olvasáshoz: – Nem, ez nem érdekes. A többi papír? – Itt van egy. Nézd már, eltépték a papírt, hogy rendesen el tudják olvasni. Micsoda vandálok! – Akkor ez lesz az, amit keresünk. Elolvashatom? – Hát persze – dörmögte Terje szemrebbenés nélkül. „… az Eldafjord név nagyon régi eredetű. A hegy lábánál meggyújtott tüzekről kapta a nevét. Amikor égtek a máglyák, aki csak látta, beleremegett a látványba.” Ettől nem lettünk sokkal okosabbak. Adjon egy másikat. Terje pedáns mozdulatokkal félretolt néhány almát. – Itt van még egy. Ezt is felszakították. Eskil olvasni kezdte. – Ez az – szólt hűvös nyugalommal. – Megvan! Ebben a pillanatban hatalmas csattanást hallot-
tak. A külső ajtó csapódott be. Egymásra néztek. – Ma nem fúj a szél – jegyezte meg Terje, és összeráncolta a homlokát. Kiment a folyosóra, Eskil utána. – Bezárták! – kiáltotta Terje az ajtót rángatva – Méghozzá kívülről! Solveig! Hagyd abba ezt az ostoba tréfát! Nyisd ki! Eskil kinézett az ablakon. – Solveig lent van a tanyán. – Akkor hát ki…? Terje elhallgatott. Furcsa, egyre erősödő hangok ütötték meg a fülüket. Úgy tűnt, mintha a ház összes szobájából hallanák. Síró jajveszékelés. – Ezt hallottad akkor éjszaka? – suttogta Terje sápadtan. Eskil bólintott. Valami mást is hallottak. Lépéseket az emeletről. Olyan súlyos, döngő lépteket, hogy az egész ház beleremegett. Terje Eskilbe kapaszkodott. Alig bírt megállni a lábán félelmében. Az egyik polcon lévő fatányérok egymáshoz koccantak. A dübörgő léptek feltartóztathatatlanul közeledtek. Haldokló, elveszett lelkek jajveszékelő kórusa kísérte a halált hozó lépteket.
8. fejezet TERJE dermedten állt. – Van másik kijárat? – kiáltotta Eskil. – Valami ablak, amin kijuthatnánk? Terje némán rábámult, és a fejét rázta. Minthogy Terjétől nem várhatott segítséget, Eskil a legközelebbi ablakhoz rohant. Úgy kellett kitépnie magát Terje szorításából. Teljes erejéből nekifutott az ablaknak. Már a háta mögött hallotta az egyre közeledő lépteket. Az ablak lécei engedtek, de az ablak nem tört be. Terje felnyögött. Eskilbe kapaszkodott, ő akart kijutni elsőnek. Teljesen elvesztette a fejét, nem lehetett hasznát venni. Eskil lerázta magáról, és újra nekifutott az ablaknak. Ezúttal sikerrel. – Gyerünk, másszon ki! – kiáltotta Terjének. Nem kellett sokat buzdítani. Ám az üvegszilánkok összevagdalták, ezért félúton megtorpant. A lépéseket már majdnem a földszinten hallották. Nem volt mit tenni. Eskil eltávolította a nagyobb üvegdarabokat, és kilökte az ordítozó Terjét az ablakon. Aztán ő is kiugrott. Ugrás közben érezte, ahogy valaki hátulról a karjába kapaszkodik. Teljes erejéből kiszakította magát, sikerült kiugornia. Terjére esett. Talpra állította, majd fejvesztve rohanni kezdtek a falu felé. Mindketten csúnyán véreztek. Egyikük sem mert hátranézni, hogy követi-e őket valaki. – Ugye, Mads holttestét a házon kívül találták
meg? – Igen. – Akkor rohanjunk, szedje a lábát! Veszélyben az életünk! Nem kellett sokat unszolni. Terje rohant, mint az őrült. Hátra sem nézett, hogy Eskil fut-e még utána. Bizony, hogy futott. Minél messzebb kerülnek, annál biztosabbak lehetnek, hogy megmenekültek. Solveig szaladt elébük. – Miért kiabálsz olyan szörnyen, Terje? Hogy néztek ki? Mi történt? Terje nem válaszolt, csak berohant a házba. Eskil az asszony szavaiból megértette, hogy senki nem követi őket, ezért megállt. – Gyertek be! – kiáltotta Terje. – Zárjátok be az ajtót! Bementek. Terje nem volt a konyhában. A hálószobába ment, elbarikádozta magát. – Jöjjön ki! – kiáltotta Eskil. – Elmúlt a veszély. Senki nem követett minket. Be kell kötöznünk a sebeit. Abbeli félelmében, hogy elvérzik, Terje kimerészkedett a konyhába. – Ki nem követett benneteket? – kérdezte Solveig. Amíg kimosták és bekötözték a sebeiket, mindent elmeséltek. Terje több sebből vérzett, mint Eskil. – Igazat beszéltek? – kérdezte Solveig. Bólogattak.
– Nem fordultatok hátra, hogy lássátok, ki követ benneteket? – Nem mertünk – vallotta be Eskil. – Biztos vagyok benne, hogy az a szörnyű, undorító lény volt, akit Mads és én is láttam álmomban. Ha egyáltalán álmodtuk. Terje még mindig sápadt volt, és remegett félelmében. – Mielőtt meghallottuk a lépéseket, olyasmit mondtál, hogy “megvan”. Tehát megtudtad, ki ez a titokzatos lény? – Nem, de kicsi többet tudtam meg Eldafjord történetéről. Terje éppen tovább akart kérdezősködni, de Solveig félbeszakította. – Két ember tart erre. Az egyikük… nagyon nagy és szörnyen néz ki… Jaj istenem, mit tegyünk? Terje nem tétlenkedett, már el is tűnt a szobájában. Eskil összeszedte minden erejét és kinézett. Két ember? Miután kinézett, boldogan felkiáltott. – A szüleim! Solveig! Itt vannak a szüleim! Heike és Vinga lelkes gyerekkoszorú kíséretében érkezett. – Terje, jöjjön ki! A szüleim érkeztek meg! Az ereje végén járó Terje ki sompolygott a szobájából. Nem volt túl jó kedve. – Ha a szüleid ijesztettek halálra minket odafönt… – Nem, jaj, dehogy! A partról jönnek, hát nem
érti? Ezután kiviharzott a házból. Szinte eszét vesztette a boldogságtól. Egyszerre ölelte meg mindkettőt. – Édesanyám, édesapám, már azt hittem, elfeledkeztetek rólam! – Ejnye-bejnye – dörmögte Heike. Régen nem látta sírni a fiát. – Hogy felejtettünk volna el? De hát nem kaptunk hírt felőled! – Annyi levelet írtam pedig – mondta Eskil, zavartan törölgetve a könnyeit. Kiengedte öleléséből a szüleit, de Vinga még mindig belekapaszkodott. Végre megtalálta csavargó fiát. – Csak két leveledet kaptunk meg nemrég – mondta az anyja. – Rögtön utána el is indultunk. Megtudtuk ezekből a levelekből, hogy már korábban is írtál nekünk. Hol voltál, drága gyermekem? Itt? Egy teljes évig? – Nem, nem itt. Szóval nem kaptátok meg a leveleimet. Az átkozott foglár pedig megígérte, hogy feladja őket… – Csak nem börtönben voltál? – kérdezte szigorúan az apja. – A Jéghegyek Népének leszármazottja börtönben? Az én fiam! – Ártatlanul dugtak börtönbe, ezért is engedtek végül szabadon. – Ezt örömmel hallom! Hanem az utolsó leveled… nagyon zavarosnak tűnt, Eskil. Iszonyatos félelem lehetett úrrá rajtad, amikor írtad. – Ó igen, ez igaz. Nem is sejtitek! – Jaj istenem! Miért van bekötve a kezed, fi-
am? – kérdezte Vinga – Mondj el mindent szép sorjában! – Gyertek beljebb! Terje és Solveig vendége vagyok. Itt jönnek. Bemutatom… Hirtelen elhallgatott. Eskil és Vinga ijedten bámult Heikére. A hatalmas termetű férfi arca krétafehérré vált. Sárgás szeme feketén izzott az indulattól. Úgy látszott, alig kap levegőt, kezével eltakarta az arcát, és elfordult. – De apám… – Heike – suttogta Vinga. – Mi történt? – Várjatok egy kicsit – mondta férje nagy nehezen. – Mindjárt elmúlik. Miután párszor mély levegőt vett, megnyugodott és megfordult. Solveig és Terje épp ekkorra ért oda. Csak ennyit mondott nekik: – Ne haragudjanak, elfojtottam egy tüsszentést. Tüsszentést? Vinga és Eskil még sohasem látta ilyennek. Pedig Vinga megélt mellette egyet s mást a hosszú évek során. Semmit nem értettek! HELYET FOGLALTAK a konyhaasztalnál. Az újonnan érkezetteket megvendégelték étellelitallal. Evés közben nem kérdezősködtek. Heike és Vinga figyelmét persze nem kerülte el, hogy Terje Jolinsönn milyen csúnya sebeket visel az arcán és kezén. A hangulat is meglehetősen feszült volt. Vinga teljesen összezavarodott. Nem értette, miért olyan merev és szűkszavú a férje. Ez nem
volt éppen jellemző rá. Különösnek találta a mogorva, feltűnően szép arcú férfi viselkedését is. Hanem a fiatalasszony igen kellemes jelenség volt, bár a mozdulatain látszott, hogy meg van félemlítve. Úgy tűnt, mintha állandóan hallgatózna. Solveig a maga részéről azt gondolta, hogy még soha nem látott Eskil anyjánál különb aszszonyt. Milyen törékeny és kedves. Tele van élettel! Eskil apján nem tudott eligazodni. Valami miatt igen feszült volt. Ijesztő az arca, de annál kedvesebb! Eskilt határtalan boldogság töltötte el. – Alig hiszem el, hogy itt vagytok – ismételgette szüntelenül. – Ráadásul éppen most! Apám, olyan sok a mesélnivalóm… Heike félbeszakította. – Várj még, fiam. Ne zavarjuk vendéglátóinkat családi ügyekkel. – Ó, de hát ők is benne vannak – biztosította Eskil. – Nyakig – tette hozzá Terje. – Nos, akkor talán halljuk, mi is történt valójában – szólt Heike, miután megköszönte az ételt. Solveig hirtelen felpattant, hogy letakarítsa az asztalt. – Hol is kezdjem? – kérdezte Eskil. – Az elején. Csak azon csodálkozom, hogy most az egyszer nem egy beteg gyermek miatt kérik a segítségemet a családban. – De igen – közölte Eskil izgatottan. Solveig egy pillanatra abbahagyta a munkát. – A kis Jolin
miatt is írtam. Nagy bajban van. De ezenkívül még annyi a tennivaló! Nem is hiszed, apám. – Majd később megnézem a gyereket – bólintott Heike. – Előbb halljuk, hogy kerültél a börtönbe? Erre Eskil belekezdett a mesélésbe, amiből persze kiderült, hogy még gyermekkorában hallott Eldafjordról. Terje Jolinsönn arcára csúfondáros mosoly ült ki. Vinga úgy találta, tenyérbemászó képe van. Eskil aztán elmesélte jolinsborgi élményeit. Azt is, hányan haltak már meg vagy tűntek el. Az írást is megemlítette. – Igaz ez? – kérdezte Heike. Terje és Solveig megerősítette, amit mondott. – Úgy gondolod tehát, létezik egy másik ház, pontosabban vár is – foglalta össze Heike. A többiek nagy megelégedéssel nyugtázták, hogy Heike megérkezett. Még Terje is örült, hogy másra ruházhatja a felelősséget. Terjét nagyon megviselte az imént átélt borzalom. Keze még mindig remegett, alig bírt bármit is a kezébe venni. – Igen, ez a véleményem – felelte Eskil. – Rendben van. Csak az a bökkenő, hogy Norvégiában nemigen építettek kastélyokat vagy várakat. Nem úgy, mint Dániában vagy Svédországban. Mire alapozod a feltételezésed? – Eldafjord történetében rábukkantam egy különös mondatra: “… a szörnyűség a Sas-hegyen rombadőlt 1256-ban, a földcsuszamláskor.” Akkoriban sok várat építettek.
– A sas-hegyi földcsuszamlás? – álmélkodott Terje. – Azt hittem, jóval később történt. – Ha jól értem, a Sas-hegy Jolinsborg mögött emelkedik? – gondolkodott Vinga hangosan. – Fölötte. Ahol a nagy fennsík terül el. – Szerinted a vár a fennsíkon állt? – kérdezte újra Vinga. – Hát persze. Egyértelmű. Fent jócskán fújhatott a szél. Köszvényben szenvedő ember számára nem éppen ideális hely. – Álljunk meg egy pillanatra – szólalt meg Heike. – 1256 és Jolin úr kora között négyszáz év van! Nemigen költözhetett le a régi várból védett helyre, az újonnan épített házba. – Azt nem is mondtam. Hadd mondjam végig a történetet. – Nos? – “Jolin uraság egészsége érdekében a hegyen akart építkezni, de nem olyan magasan, mint ősei.” Tehát lejjebb költözött, de a kincset valószínűleg még a régi várban rejtette el. Nos, mit szóltok ehhez? – Hm – szólt Heike. – Azt hiszem, igazad lehet, fiam. Nem ártana többet megtudnunk Eldafjord történetéről. Lehetséges volna? – Inger-Lise apjánál megvan! – Vinga meglepődve nézett a fiára. Mit jelentsen ez az izgatott hang? Megegyeztek abban, hogy túl későre jár. Ma már nem mennek fel Jolinsborgra. Ráadásul este ajánlatos elkerülni azt a házat. Heike és Vinga ter-
mészetesen Terje házában fogja tölteni az éjszakát, Vinga pedig elkíséri Eskilt Inger-Lise apjához, mivel ő könnyebben teremt kapcsolatot az idegenekkel, mint Heike. Eskil nem akart egyedül menni. Nem akarta, hogy újra megpróbálják behálózni. Vinga, amilyen diplomatikus, mindenkit az ujja köré csavar. Először azonban látni akarták a kis Jolint. Solveig meglehetősen idegesnek látszott. Nagy szemében felcsillant a reménysugár, de nem nagyon mert bizakodni. Jolin ébren volt. Eskil megnyugtatta kis barátját: – Szervusz, Jolin! Ezek itt a szüleim. Apám orvos, nem kell félned tőle. Meg akar vizsgálni, lehet, hogy tud rajtad segíteni. Helyesen tette, hogy a fiút előre felkészítette, mivel Heike meglehetősen ijesztően festett. – Amikor elviselhetetlen fájdalmai voltak, adtam neki ebből a szerből – dünnyögte Eskil, és óvatosan megmutatta Heikének a szert, hogy Terje ne lássa. – Morfium? Megőrültél, fiam? Honnan szedted? Aztán Jolin fölé hajolt, és gyengéden elbeszélgetett vele. Solveig és Eskil elmesélte, hogy a faluban az emberek azt híresztelik, a kisfiút megszállta az ördög. Heike alaposan megvizsgálta. Megkérdezte, hol érez fájdalmat. Megvizsgálta hallását, látását. Közben bolondozott, hogy elterelje a figyelmét.
– Így ni, Jolin. Most egy időre magadra hagyunk, mindjárt visszajövünk. Kimentek a konyhába. Solveig Heike felé fordult. A férfi felsóhajtott. – Úgy van, ahogy Eskil mondta. A fiának agydaganata van. – Lehet rajta segíteni? – kérdezte Solveig halálra váltan. – Gyógyító erő van a kezemben. Mindent el fogok követni, de ne reménykedjen semmiben! Solveig megragadta a hatalmas kezeket, – Legyen könyörületes hozzánk! Segítsen rajtunk, kérem! Heike bólintott. – Most visszamegyek hozzá egyedül. Közben Vinga és Eskil elnézhetnétek ahhoz a parasztemberhez. – Mi értelme van meghosszabbítani az életét? – avatkozott közbe Terje. – Hiszen csak szenved! Ráadásul ha túléli, csak terhünkre lesz. Dolgozni nem fog tudni a gazdaságban! Solveigből keserű jajkiáltás tört fel. Ezután meglepő dolog történt: Heike hirtelen Terje felé fordult, és ha Vinga nem fogja le a kezét, talán még agyonüti a férfit. Ilyen szörnyen feldúltnak még egyikük sem látta Heikét. Leplezetlen gyűlölet ült ki az arcára! Miért? Terje szavai iszonyatosak voltak, de a férfi csupán buta, mint a föld. Fel sem fogja, milyen szörnyűségeket beszél. Eltartott egy darabig, amíg Heike megnyugodott. Terje közben sietve kiosont a maga dolgával
foglalatoskodni. Elhallgattak. Vinga törte meg a csendet. – Heike, tudni szeretnénk, mi van veled? – kérdezte halkan. Heike nyelt egyet, majd Solveig felé fordult. – Kérem, bocsássa meg a viselkedésemet! – Ne kérjen tőlem bocsánatot. Engem sokszor úgy elöntött a düh és a kétségbeesés, hogy gyakran ököllel estem neki Terjének. Persze utána én ittam meg a levét. Heike bólintott. Behunyta a szemét. – Amikor… először megláttam… azt hittem, Sölvével állok szemben. – Te jó ég – suttogta Vinga. Sölve! Heike apja. Az a szörnyeteg, aki fiát ketrecbe zárta, éveken keresztül ki sem engedte. Botokkal szurkálta, mert örömét lelte benne, ha sír! Hát nem kizárt éppen – gondolta Eskil. Hiszen itt a faluban mindenki, különösen Terje, Ingela nénire hasonlít. És Sölve Ingela testvére volt! – Ráadásul ez olyan igazságtalan Terjével szemben – nyögte Heike. – Nem, apám. Sölve úgy bánt veled, mint egy szörnyeteg. Megértjük, ha feldúlt vagy. No és Terje sem bánik jobban a kis Jolinnal. – Igazi szörnyeteg – suttogta Solveig. – Rosszul bánik a beteg gyermekkel? – kérdezte Heike elfúló hangon. – Úgy, mint ma? – Még rosszabbul – közölte Solveig. – A kis Jolin az útjában van. Csak teher a számára. Nem
illik bele a tökéletes otthon képébe. A Jolinsönnökre jellemző a közönyösség. Nincsenek tekintettel másokra. Attól rettegek, nehogy egy nap megölje a kisfiámat. Azt hangoztatja, nem akarja, hogy Jolin tovább szenvedjen. De elsősorban a saját kényelmére gondol. – A disznó – sziszegte Heike a foga között. – Miért nem költöztök el tőle? – Hová? A faluban senki nem akar és nem is mer segíteni egy ördöngös kisfiún és az édesanyján. Terjével senki nem akar ujjat húzni. Ki segítene levinni a kisfiamat a kikötőbe, hogy elhajózzunk innen? Pénzünk sincs. Terje elvette, és Jolinsborgba fektette. Heike gondterhelten nézett az asszonyra. – Ezt nem lehet ennyiben hagyni. Most bemegyek a fiúhoz. – Helyes – közölte Vinga. – Közben Eskillel elmegyünk ahhoz a paraszthoz az írás miatt. Heike, kérlek, ne izgasd fel magad, ha Terje visszajön a házba. – Majd vigyázok, hogy ne menjen be a szobába – nyugtatta meg Solveig. Egyedül maradt a konyhában, miután a többiek elmentek. Heike után nézett. Ne félj kisfiam – gondolta, ő az egyetlen reményünk. Igaz, ijesztő a külseje. Úgy látszik, olykor csúnya külső jó embert, szép külső pedig rossz embert takar. Hiszen Terje maga a megtestesült gonoszság és szépség. Eskil apja pedig gonosz hegyi manóra hasonlít. De a hangja olyan lágy, mint a nyári fuvallat, a tekin-
tetéből pedig szeretet és megértés árad. Istenem, add, hogy segíteni tudjon beteg gyermekemen! TERJE KEZÉBEN A VASVILLÁVAL szorgalmasan dolgozott az istállóban. Gondolatai elkalandoztak. Iszonyú düh és tehetetlenség gyötörte. Mit művelnek ezek az emberek a házamban? Hogy vetemednek arra, hogy ilyen hangon beszéljenek velem? Kidobom őket! Saját kezemmel fojtom meg azt a tacskót és ördögi kinézetű apját. Istenfélő vagyok, nem tűrhetem, hogy az ördög cimborája beköltözzön a házamba! Meg is mondom nekik! Azt hiszi, mivel nagy és erős, úgy bánhat velem, ahogy kedve tartja? Akkor még nem ismeri Terje Jolinsönnt. Megtalálom a módját, hogy… Nem kellett volna befogadnom Solveigot és az átkozott kölykét. Mintha nem boldogulnék egyedül! Egy másik asszony éppúgy rendben tudná tartani a házat. A nők megőrülnek értem! Mi dolgom ezzel a némberrel meg a fattyával? Terje persze nagyon jól tudta, hogy nemigen találna más asszonyt, aki egy fedél alatt lakna vele. A Jolinsönnöknek elég rossz hírük volt. Mindenki tudta, mennyire közömbösek mások iránt. Ráadásul alig tudnak gyereket nemzeni. Aztán meg itt ez a rettenetes Jolinsborg. Végül pedig melyik aszszony költözne oda egy magányos férfihoz ebben a vallásos faluban, anélkül, hogy összeházasodnának?
Terje felocsúdott álmodozásából. Odavágta a vasvillát, hogy csak úgy zengett az istálló. A BETEGSZOBÁBAN Heike a kisfiúval beszélgetett. – Tudod, elég csúnya vagyok, de ártalmatlan. Nem kell félned, nem bántalak. A sápadt kis arcocska megfeszült az erőlködéstől, hogy szóra nyissa a száját. – Nem vagy… csúnya… Kedves vagy. – Hát ez igaz – mosolygott Heike. – Próbálj meg felülni, akkor könnyebben tudok segíteni rajtad. Így ni… Hátad mögé teszünk néhány kispárnát. Jól ülsz? Jolin feje erőtlenül a párnára hanyatlott. – Igen. Heike tudta, hogy füllent. Nagy fájdalmai lehettek, amikor felültette. De a kisfiú csak mosolygott. Hagyta, Heike hadd emelje kezeit a feje fölé. A feje körül különféle mozdulatokat végzett a kezével. Nem szóltak egy szót sem. – Meleg – suttogta Jolin egy kis idő múlva. – Az a jó. Heike megpróbált minden erejével koncentrálni. Összeszedettnek kell lennie ahhoz, hogy segíteni tudjon. Ez most nem volt olyan egyszerű, mivel még mindig forrt benne a düh. Sölve. Ennyi év után még mindig ilyen hatással van rá! Az egyetlen ember a föld kerekén, akit szívből gyűlöl. Megriadt saját magától. Olyan erős
gyűlöletet érez iránta, hogy képes lett volna megölni egy másik embert, pusztán azért, mert hasonlít rá. Benne is él tehát a gonosz. Ezt sajnos örökölte. Mindig is tudta, csak eddig sikerült elfojtania magában. Eddig mindig kitért azok elől, akik fölmérgesítették. Sölve! Eszébe jutott minden gonoszság, amit átélt keserű gyermekévei alatt. Mivel boldog, kiegyensúlyozott életet élt, azt hitte, sikerült elfelejtenie ezt a rossz időszakot. Tévedett! Újra feltörtek belőle az indulatok. Ráadásul legyőzhetetlen vágy élt benne, hogy bosszút álljon Sölvén. Isten óvjon minket – gondolta. – Nem szabad feldühödnöm. Nem szabad, nem szabad! – Most már nem olyan meleg – hallotta az erőtlen, gyönge kis hangot. Heike felocsúdott gondolataiból. Egy pillanatra elvette a kezét. Ahogy a védtelen kisgyermekre nézett, elmúlt belőle a keserűség, a gyűlölet és a bosszúvágy. – Most majd meglátod – jelentette ki diadalmasan. – Most kapaszkodj! A kis Jolin szó szerint értette az intelmet, és megkapaszkodott az ágy szélében, hogy az ujjai is elfehéredtek. Heike erősebbnek érezte magát, mint valaha. Minden negatív érzés a kezén keresztül távozott belőle, de előbb átalakult hatalmas, pozitív erővé. A belőle áradó szeretet, segíteni akarás izzóvá melegítette a kezeit. Maga is érezte, Jolin pedig odavolt a boldogságtól.
– Ó, milyen csodálatos érzés! Még csiklandoz is egy kicsit! – Az a jó – mosolygott Heike, és olyan melegség áradt a tekintetéből, hogy a kis Jolinnak könynyek szöktek a szemébe. Hiszen nem találkozott sok barátságos emberrel rövid életében. Apja, Mads Jolinsönn nyámnyila fickónak tartotta, mivel mindig fejfájásra panaszkodott. Terjétől pedig jobban félt, mint a haláltól. Eskil volt az első, aki kedves volt hozzá. Majdnem, mint az édesanyja. Heike pedig, ez a hatalmas ember a furcsa, izzó szemeivel… Maga volt a megtestesült jóság és kedvesség. – Gondolod, hogy meggyógyulhatok? – kérdezte halkan. – Megteszünk mindent a gyógyulásod érdekében, Jolin – nyugtatta meg Heike melegen. Rövid szünet után a kisfiú így szólt: – Nem akarok itt maradni. Eskil barátom azt mondta, elvisz minket innen anyámmal együtt. – Jól teszi – felelte Heike. A fiú mélyet lélegzett, mintha kő esett volna le a szívéről.
9. fejezet ESKIL HÁLÁS VOLT, amiért édesanyja elkísérte Inger-Liséék házába. Bemutatta édesanyját a családnak. Mindenki el volt ragadtatva. Vinga tudott igazi úrihölgy módjára viselkedni, másrészt pedig nagyon ügyesen befolyásolt másokat. Az évek során jól elsajátította ezt a művészetet. Heike néha döbbent tisztelettel figyelte, hogyan fordítja a dolgok menetét saját, illetve szerettei javára. Vinga izgalmas szépség volt még mindig. Bár már betöltötte a negyvenet, harmincnak sem látszott. Ugyanakkor, ha kellett, érett nő benyomását tudta kelteni. Most pedig inkább az anyaszerepet játszotta, nagy, langaléta fia oldalán. Eskil csodálattal figyelte. Vinga nem sűrűn tetszelgett ebben a szerepben. Szinte ijedten figyelte, hogy Inger-Lise apja milyen könnyen anyja hálójába került. Vingának megvoltak az eszközei, hogy megszerezze Eldafjord történetét. Vinga nem értette, hogy Inger-Lise, amilyen szemrevaló teremtés, hogyhogy még nem tudta elcsábítani Eskilt. Pedig nagyon próbálkozott. Mi történhetett a fiával? Hanem amikor a lány megszólalt, rögtön rájött, mi a baj. Milyen felfuvalkodott, beképzelt kis béka! Átlátta fia nehéz helyzetét, és így szólt: – Menj, fiam, legjobb lesz, ha segítesz apád-
nak. Egyedül is elboldogulunk az írással. Eskil láthatólag megkönnyebbült és felállt. Vinga kikísérte. – Büszke vagyok rád, fiam, hogy nem kerültél ennek a beképzelt teremtésnek a hálójába. Van még időd. Annyi helyes lánnyal találkozhatsz még. – Jaj, hallgass már, anyám – kérte Eskil halkan. Ahogy elfordult, Vinga látta elkínzott tekintetét. Nem tudta mire vélni. Eskil igencsak feldúlt lelkiállapotban bandukolt hazafelé. Nem tudott rendet teremteni a gondolatai között. Olyan gondterhelt volt, hogy elfelejtette az egész kísértethistóriát. A konyhában találkozott Solveiggal. Bólintott felé, de kerülte a pillantását. – Apád bent van a fiamnál – kezdte az asszony izgatottan. – Már elég régóta. Eskil csak bólintott. Solveig kutatón nézett a zavart tekintetű fiúra, majd így szólt: – Eskil… csak nem akarsz újra felmenni Jolinsborgba? – Hova? Ja, nem! Vagyis… nem tudom. Egyedül biztos, hogy nem. De ha apám felmegy, elkísérem. – Nem akarom, hogy odamenj, Eskil! Eskilen úrrá lett a rosszkedv. – Oda megyek, ahova akarok – vágta rá hevesen, és megindult az ajtó felé. Az ajtóban megállt és mély lélegzetet vett. Miután megnyugodott, visszanézett és így szólt:
– Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. Éppen téged… Csak annyira… össze vannak zavarodva a gondolataim. – Nem tesz semmit – felelte halkan Solveig. Ekkor lépett be Terje. Dühösen azt kérdezte, miért nincs összetakarítva még mindig a konyhában. Nem tűrte a rendetlenséget. Eskil bement a szobájába. AMIKOR LESZÁLLT AZ ESTE, összeültek Terje vendégszobájában. Nagyon féltette ezt a szobát. Egész évben zárva tartotta. Néha megmutatta a vendégeknek, akik az ajtóból megcsodálhatták. Most azonban mégis megnyitotta Heike és Vinga előtt. Ugyanis amikor Vinga hazatért IngerLisééktől, összecsapta a kezét és így szólt: “Jaj, hogy milyen bájos vendégszobájuk van odalent!” Ez felettébb bosszantotta Terjét. Majd ő megmutatja, milyen az igazán szép szoba! Igaz ami igaz, a szoba tökéletesen rendben volt tartva. Az ember szinte feszengett benne. Szegény férfi – gondolta Vinga, aki Eskiltől már hallott a pedantériájáról. “Egyébként”, kezdett bátran a mondókájába, amikor hazaért, “Inger-Liséék említettek egy aszszonyt, aki szívesen lenne a házvezetőnője, Jolinsönn úr. Úgy tűnik, nagy rajongója.” “Á, tudom, Hildának hívják”, válaszolta Terje, és elfintorította az orrát. “Őt nem veszem magam mellé. Túl elhanyagolt ahhoz, hogy ebben a szép házban lakjon. Az emberek kinevetnének.”
Vinga arra gondolt, még jó, hogy Heike nem hallja a szavait. Ő csak bátorítani akarta a szemmel láthatóan igen gátlásos férfit, de a válasz hallatán elállt ettől a kísérlettől. Így esett hát, hogy a vendégszobában ültek, és halkan beszélgettek, nehogy felébresszék a kis Jolint. Kezdetben könnyedén folyt a társalgás. Heike és Vinga az útjukról mesélt. – Nem volt könnyű a nyomodra bukkanni, Eskil – kezdte Vinga. – Soha az életben nem kérdezősködtünk még ennyit. Szerencsére egy halász aztán idehozott minket a csónakján. Jaj, fiam, micsoda boldogság viszontlátni téged! Heike mosolyogva nézett rá majd így szólt: – Tudod, hogy hol vagy, fiam? – Hogyne tudnám? Eldafjordban. – Igen, de Norvégia melyik részén pontosan? – Vestlandban. Heike hevesen rázta a fejét. – Ez túl tág fogalom. Pontosabban. – Sejtelmem sincs. – No ide figyelj. Ha gondolatban kelet felé tovább folytatod az utat hegyen-völgyön át, akkor eljutsz egyenesen a Jéghegyek Népének völgyébe. – Tényleg? – ámuldozott Eskil. – Igen. Persze hosszú az út odáig, de mindenképpen odajutsz. – Ennyire északon vagyunk? Jaj apa, menjünk el oda! – Nem, nem. Semmi dolgunk arrafelé. Időnk
sincs. Ezen kívül, őszintén szólva nincs nagy kedvem ellátogatni a völgybe. Nektek kettőtöknek, mivel nem vagytok különleges képességekkel megáldva, nincs félnivalótok. De én már találkoztam egyszer Gonosz Tengellel. Ez a találkozás egy életre elég volt. Hanem térjünk rá a mi dolgunkra. Azt állítjátok tehát, hogy valaki vagy valami üldözőbe vett benneteket fent Jolinsborgon. – Igen – mondta Terje szárazon. – Nem hiszek a kísértethistóriákban. Eddig csak bosszankodtam, ha meghallottam egyet is. De isten engem úgy segéljen, Lind úr, szörnyű hangokat hallottunk odafent. Heike bólintott. – Jobban hiszek magának, mint a fiamnak. Neki túl élénk a fantáziája. Ma este már nem megyünk sehova. De ha akarjátok, holnap elkísérhetlek benneteket. – Jó – egyezett bele Eskil. – Apám különleges képességei révén meg tudja állapítani, hogy ördöngösség van-e a dologban. Sőt, küzdeni is tud ellene. – No, no – intette le Heike. – Azért nem mindig. Egyedül nem is vagyok képes, csak ha segítséget kapok. De ebbe most ne menjünk bele. Eskillel természetesen rögtön hazautazhatnánk. De ha igaz, kísértetek járnak Eldafjordban, és már halálesetek, is történtek. Így tehát maradunk. Kicsit utánanézünk a dolognak. Terje gondterheltnek látszott. Nem sok kedve volt visszamenni a házba.
– Ráadásul megtaláltuk a rejtély kulcsát. Tudjuk, hol van elrejtve a kincs – mondta Eskil izgatottan. A kincs…? Ez hatott. Senki nem veheti el Terje Jolinsönntől jogos örökségét! – Magukkal tartok – jelentette ki. – Hanem amondó vagyok, hogy vigyünk magunkkal egy papot… Vinga rámosolygott. – Azt hiszem, Heikének több hasznát veszik. – Nem biztos, Vinga – szólt rá Heike. – Van egy pap a faluban – avatkozott a beszélgetésbe Solveig. – Az öreg Bard Trondsonn. – Azt javaslom, hogy Terje menjen el holnap reggel a papért – jelentette ki Heike. – Hasznát vehetjük. A nyughatatlan, nem felszentelt földben fekvő lelkeken sokat segíthet a pap. De a gonosszal szemben tehetetlen. – Vele maga akarja felvenni a harcot? – kérdezte Terje mogorván. – Megpróbálom – felelte Heike békülékenyen. Még mindig nehezére esett Terjére nézni. Akárhányszor ránézett, beléhasítottak az emlékek. Sölve diadalmas arckifejezése, ocsmány nevetése, amikor hegyes botokkal kínozta… Akaratlanul lenézett a karjára. Még mindig látszottak a sebhelyek. Terjének nem voltak sárgás fényben úszó szemei, de rettenetesen hasonlított Sölvére. Heike elgondolkozott azon, amit a fia mondott Terjéről. Néha képszerűen jelenik meg előtte, kilép
a valóságból. Heike még nem vette észre. Igaz, Eskil is csak odafönt látta ilyennek. Őszintén szólva, valami nincs rendjén vele. Nem lehet ráfogni, hogy kísértet. Heike ezt már érzékelte volna. De az lehetséges, hogy valaki újjászületett benne. Birtokba vette a lelkét. Persze nem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy így van. De Eskil észrevételei erre utalnak. No de holnapig még töprenghet ezen. Vinga felé fordult, és így szólt: – Mit tudtál meg Eldafjord történetéről? – Nem sokat. Többnyire a falu birtokairól szólt a részletes leírás. A házigazda pedig mindenáron azt akarta, hogy az ő mintagazdaságáról olvassak. Az volt az érzésem, hogy a lányát akarja férjhez adni, és kiszemelte magának Eskilt a vejéül. Incselkedő pillantást vetett a fiára. Eskil azonban nem viszonozta a pillantását, lesütötte a szemét. – Egyébként megtudtam valamit azokról a máglyatüzekről, amelyekről elnevezték ezt a helyet. – Halljuk hát! – szólt Heike. – Hogy is volt…? Azt olvastam ki a sorokból, hogy az emberekben félelmet keltett a látványuk. “A szörnyűség” így beszéltek róluk. – Ezt a kifejezést már olvastuk valahol – kapcsolódott a beszélgetésbe Eskil. – “A sas-hegyi földcsuszamlás maga alá temette a szörnyűséget.” Vagy valami hasonló. – Pontosan – helyeselt Heike. – Feltételezhet-
jük hát, hogy a fennsíkon égtek a tüzek, Jolinsborg felett? – Igen! – kiáltotta Eskil. – Emlékszem, egyszer, amikor Jolinsborg felé tartottam, a szemem sarkából mintha kísérteties lángok lobogását láttam volna. Nem mertem felnézni. – Többször hallottam az öregeket furcsa tüzeket emlegetni – szólt Solveig félénken. – Fogd be a szád! – hallgattatta el Terje. Eskil úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzését, és megkérdezte: – Tényleg? Én meg már azt hittem, természetfeletti képességekkel rendelkezem. De ezek szerint nemcsak én láttam. – Nem bizony. Az a titokzatosan lobogó tűz igen régi jelenség. Nem igaz, Terje? – élénkült fel Solveig. – Mit hordasz itt össze mindenféle babonás hiedelmekről? – sziszegte Terje. Heike újra a felesége felé fordult: – Az nem derült ki, mit jelentenek ezek a máglyák? – Nem. A továbbiakban még olyasmit olvastam, hogy “az Úr lesújtott az istentelenre”. Aztán, hogy ez mit jelent…? – Természetesen a földcsuszamlást 1256-ban – okoskodott Eskil. – Az rendben van, de kit illetnek az “istentelen” szóval? Mit követhetett el? Jolin úr lenne, aki a kincset elásta az 1600-as években? – Majd holnap meglátjuk – jelentette ki Heike.
Felálltak az asztaltól. Eskil kiment az udvarra. Csendes nyári éjszaka volt. Amint ott állt a tengert kémlelve, meglátta Solveigot. Kifelé tartott az istállóból. Udvariasan odaszólt Eskilnek: – Kellemes esténk van. – Igen – dünnyögte a férfi. Solveig kifogyott a mondanivalóból. Ne menj el, kérlek – fohászkodott magában Eskil. Gondolatai szédülten kavarogtak. Solveig idegesen felnevetett: – Képzeld, a kisborjú megnyalt. Csupa nyál a kezem. Ránézett a kezére és elmosolyodott. Hallgattak egy ideig. – Biztosan nagyon magányos voltál a börtönben. – Hát persze. – Nem csoda, hogy jól érezted magad IngerLise társaságában. – Solveig hangja lágyan csengett. – Jaj, nem érdekelnek az ilyen porcelánbabák. Üresfejűek. Csak magukkal törődnek. Azzal vannak elfoglalva, hogy másoknak tessenek. No és te? Biztosan te is nagyon magányos voltál az utóbbi években, a férjed halála után. Terje nem éppen szívderítő társaság. – Magányos voltam jóval a férjem halála előtt is – mondta Solveig csendesen. – Szörnyű házasság volt a miénk. – Akkor miért mentél hozzá? – kérdezte mér-
gesen a fiú. – A szüleim akarták. – Nehéz elképzelnem, hogy mások határoznak helyetted. Érett nő benyomását kelted. – Ó, akkor még nagyon fiatal voltam. Jolin betegsége miatt gyorsan megöregedtem. – Nem azt mondtam, hogy öreg vagy – suttogta Eskil, kerülve a nő tekintetét. – Úgy képzelem, a nőknek is szükségük van a másik nem közelségére, ugyanúgy, mint a férfiaknak. Mit csinálnak, ha megfosztják őket ettől? – Vágyakoznak, aztán beletörődnek – felelte Solveig halkan. – Te is beletörődtél? Az asszony nem válaszolt. – Kérdeztem valamit. Még mindig semmi válasz. Megfordult, hogy ránézzen. Solveig eltűnt. Hallotta, ahogy valaki óvatosan becsukja a konyhaajtót. Újra egyedül maradt. Hallgatózott. Élvezte a nyári este titokzatos hangjait, a vízesés zúgását. A hegyek végtelen csendjébe néha belehasított a madarak rikoltozása. Azért még hűvös volt az éjszaka. Megborzongott és bement a házba anélkül, hogy felnézett volna Jolinsborgra. Tulajdonképpen nem volt bátorsága. Nem akarta megzavarni ennek a szép estének a nyugalmát, és felizgatni amúgy is nyugtalan lelkét. PÁRÁS VOLT A REGGEL, amikor Heike, Vinga,
Eskil, Terje, Solveig és a lelkész felkerekedett Jolinsborgra. Még nem is pirkadt. Egy bátor, fiatal halász is velük tartott. Nem hitt a kísértetekben. Kíváncsi volt a fejleményekre. A kis Jolin olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt reggel, hogy Solveig egyedül merte hagyni. Régóta nem hagyta el a tanyát. Heike bent volt nála, sokáig beszélgetett vele. A férfi puszta jelenléte is jó hatással volt a fiúra. Ezenkívül kapott egy kis morfiumot a biztonság kedvéért. Heikének nem tetszett, hogy ilyen népes csapat kíséri. Vingát persze nem tudta lebeszélni. Nem is próbálkozott vele. A fiát azonban nagyon féltette, ahogy Vinga is. Mindenáron velük akart tartani. Legszívesebben bezárta volna Terje tanyájára. Solveignak sem lett volna szabad velük mennie. Annyira kérlelte Heikét, hogy végül engedett. Úgysem teljesült eddig soha az óhaja. Tudták, nem azért kíséri el őket, mert félti Terjét. Tudták, mennyire gyűlöli. Hát akkor miért akart annyira jönni? Heike Eskilre nézett. Alig ismert a fiára. Igaz, egy éve nem látta, de a változáshoz semmi köze az idő múlásának. Feldúltnak látszott. Gyakran Solveigra tévedt a tekintete. Arcán hol szomorúság tükröződött, hol dac. Hát az asszony? Szelíd mosoly árad szét az arcán, ha tekintete Eskilre téved. Aztán szégyenlősen elkapja a pillantását. Óó! Bármi történjék is, Eskilnek nem szabad
sebet ejtenie ezen az asszonyon, akit már annyira meggyötört az élet! Bárcsak meg tudná menteni a kis Jolint! De ez szinte lehetetlen. Ahogy felfelé haladtak, kiáltás ütötte meg a fülüket. Néhány fiatal fiú követte őket. Heike megkérdezte tőlük, hogy csak a kíváncsiság hajtja őket, vagy a kellő pillanatban netán bátran segítségükre is tudnának sietni. Zavartan vigyorogtak. Állították, hogy erős fickók, és meg tudnak birkózni még egy szellemmel is! Amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy valóban veszélyes a ház, Heike hagyta, tartsanak velük. Amikor lenézett a falura, látta, hogy az emberek kint állnak a házak előtt és figyelik őket. Így maga is meggyőződhetett róla, hogy hisznek a kísértethistóriában. Bárcsak bebizonyíthatná nekik az ellenkezőjét. Akkor már megérte, hogy maradtak. Hiszen ebben a kis öbölben minden tenyérnyi földre nagy szükség van. A Jolinsborg körüli földekre is. Felértek. – Milyen csodálatos – ámuldozott Vinga. Terjét mintha hájjal kenegették volna. Kiült az arcára, mit gondol: “Na most láthatjátok, gőgös népség, hogy mi falusiak többre vagyunk képesek, mint ti! Erre nem számítottatok, mi?” Heike összeszorította a száját. Miért is képtelen elviselni ezt a fickót! Hiszen nem tehet róla, hogy annyira hasonlít Sölvére! Megálltak a ház előtt. Még Terjének sem aka-
ródzott bemenni. Heike végül így szólt: – Maradjanak kint. Mi majd bemegyünk a lelkész úrral. Ha nem történik semmi, akkor Eskil és Terje utánunk jöhet. Csak akkor, ha kiáltunk értük! Ha ekkor sem észlelünk semmit, akkor bejöhetnek a többiek is. Nem árulta el, hogy a mandragóragyökér nagyon nyugtalanul rángatózik a nyakában. – Apád rendkívül bátor – suttogta Solveig Eskilnek. – Apám? Ó, igen. Semmitől sem fél. Amikor azok ketten eltűntek a házban, Solveig ijedten közelebb lépett Eskilhez. A férfi erős vágyat érzett, hogy átölelje törékeny vállát. Heike és a lelkész megállt az előszobában. Érezni akarta a ház “légkörét”. A mandragóragyökér erősen összehúzódott, különben nem történt semmi. – Észlel valami különöset, lelkész úr? A lelkész – sovány, őszbe hajló férfi – így válaszolt: – Nem. Gyerekkoromban hallottam először Eldafjord történetét. El kell ismerni, Terje Jolinsönn remek munkát végzett. Pompás ez a ház! Ügyes, istenfélő ember. – Járt már itt korábban? – Igen, mindig, mikor meghalt valaki. Csúnyán végezték. Akkor is itt jártam, amikor Mads Jolinsönn meghalt. Akkor még csak a régi épület állt.
– Milyen volt a ház légköre? – kérdezte Heike, és arra gondolt, mennyire félt Solveig a házban. – Légköre? Ilyesmit én nem érzékelek. Végigmentek a házon. Lassan és alaposan végigjárták. Legelőbb a kamrába mentek. A lelkész kicsit tréfásan megjegyezte: – Úgy tűnik, mintha hallgatózna… – Igen, ez igaz. A ház feltűnően csendes. – Mit ért ezen? Heike érezte, hogy a lelkész távolságot tart tőle. Már reggel is vonakodva nyújtotta a kezét. Döbbenet ült ki az arcára, amikor megpillantotta Heikét. Heike ehhez már hozzászokott. – Azt értem, hogy nyugodtan beengedhetjük Eskilt és Terjét. – Ne áldjam meg a házat? – Még ne! – felelte gyorsan Heike. – Előbb győződjünk meg, hogy szükséges-e. Ha most kezd hozzá, és ezzel a gonoszság akár egy kis szikráját is elűzi, sosem fogjuk megismerni a gonosz erő eredetét. Márpedig kíváncsi lennék rá. A lelkész bólintott, és kezdte értékelni segítőtársát. Heike behívta a másik két férfit. – Nos? – kérdezte Terje félénken. – Még semmi – felelte Heike. Terje megkönnyebbültnek látszott. Most először vette szemügyre Terjét, amióta felértek. Megértette, Eskil mire gondolt. Ugyanazt érezte, mint a fia. Terje nem tűnt valóságos lénynek. Sőt, még többet is érzett. Nem bírta szavakba
önteni. Csak azt tudta, hogy számára ismeretlen jelenséggel áll szemben. Valami azért nem világos. Ha Terjének köze van a házon ülő átokhoz, akkor miért űzte ki őt is az ismeretlen erő? Rájött a kincs rejtekhelyére, tehát ki vele! Sehogy sem áll össze ez az egész! Heike érezte, hogy várakozással néznek rá. – Menjünk, olvassuk el még egyszer azokat a papírokat! – határozott. – Hátha találunk valamit, amit nem vettetek észre. A konyha felé igyekeztek. Eskil és Terje minden percben készen állt kirohanni, ha… – Lássuk csak. Beférünk mindnyájan? – kérdezte Heike. Nem értek még oda a kamrához, amikor a házból egyre erősödő jajveszékelés ütötte meg a fülüket. Terje már ki is rohant a házból, mielőtt észbe kaptak volna. Ők hárman nem mozdultak. Eskil csak azért, mert az apja vasmarokkal szorította. – De apám – suttogta ijedten. – Ezt a jajgatókórust hallottuk a múltkor is! – Maradj csöndben, Eskil – súgta vissza Heike. – Én és a lelkész egyedül nem tudjuk megoldani a rejtélyt. Szükségünk van rád. Itt kell maradnod. Téged akar elkapni!
10. fejezet KINTRŐL TERJE kiáltása hallatszott: – Fussatok, ha kedves az életetek! Újra kezdődik! Vingát és Solveigot megbénította a gondolat, hogy Eskil, Terje és a lelkész még bent vannak a házban! Nem hagyhatják itt őket! Sikerült elzárniuk az utat Terje elől, belekapaszkodtak. – Itt marad – határozott Vinga. – Cserbenhagyná a többieket? – Igaza van – kiáltotta a többiek felé Solveig is. – Nem engedhetjük elfutni, mielőtt tudnánk, hogy vannak a többiek. Néhányan a segítségükre siettek. Amikor Terje látta, hogy semmi rossz nem történik a házban, lemondott menekülési szándékáról. Megvetően lerázta magáról a nőket: – Senki nem vádolhat egy Jolinsönnt azzal, hogy gyáva – mondta méltóságteljesen. Erre elengedték, majd hallgatózni kezdtek. Nem hallottak semmi különöset a házból. A bentiek mozdulatlanul hallgatták a jajgatókórust. Eskil szólalt meg hirtelen: – Nem mintha el akarnék szökni, de jó lenne, ha kimennénk az előszobába, hogy bármelyik percben elmenekülhessünk. – Jó, jó, de szívesen utánanéznék, honnan jön ez a hang – felelte Heike.
– Ne feledd, apám, hogy amikor először hallottuk ezt a jajgatást… – Akkor kint erősebben hallottátok. Tudom, tudom – vágott a szavába Heike. – Lelkész úr, ezek azok a háborgó lelkek, akiknek szüksége lehet a maga imájára. A lelkész sápadtan bámulta Heikét. Csodálta nyugodtságát. Valaki gonosz tréfát űz velük. Egyébként nem volt ijedős ember. Mindig vállalkozott rá, hogy kiűzi a gonosz szellemet a házakból. Valójában nem hitt bennük. Az emberek annyi ostobaságot fecsegtek. Hanem most aztán nyakig benne van. Mégis léteznek gonosz szellemek… Heike, mintha gondolatolvasó lenne, rácáfolt a feltevésére: – Ezek a boldogtalan lelkek nem gonoszak, csak rendkívül szerencsétlenek. El sem tudjuk képzelni, mennyire. Igazad van, Eskil, gyerünk ki az előszobába. – Pszt! – szólt a tiszteletes. Fölösleges volt a figyelmeztetés, mindketten hallották a fentről közeledő ijesztő lépteket. – Gyerünk, indulás! – mondta Heike. Amikor kiértek, Heike megállította őket. Az iszonyatos léptekbe beleremegett az egész ház. Csak úgy zörögtek a tányérok a polcokon. A tiszteletes befogta a fülét, és így suttogott. – Uram Jézus… – Utánanézek, mi ez – szólt oda halkan Heike a
fiához, aki bénultan állt. – Nézd meg, nyitva van-e az ajtó. Nem volt bezárva. Eskil a biztonság kedvéért kitárta, hogy akármikor kimenekülhessenek rajta, ha szükséges. – Most imádkozzon! – mondta Heike, amikor a lépések a lépcsőhöz értek. A lelkész az ördögűző ima hangos olvasásába kezdett, és egy keresztet tartott a lépcső felé. A lépések azonban egyre közeledtek. – Nem látok semmit – szólt Eskil. – Én sem – suttogta a lelkész. – Én annál inkább! – kiáltotta Heike. – Gyerünk kifelé, Eskil, maga is, lelkész úr! Itt már tehetetlenek vagyunk! Az ajtó olyan erővel kezdett becsukódni, hogy a küszöbnél álló Eskilt fellökte. Heikének még sikerült beugornia az ajtó elé, mielőtt bevágódott volna, és magával rántotta a lelkészt is. Heike teljes erejével visszafelé tolta az ajtót, amíg a másik kettő kikerült az udvarra. Szinte kigurultak, a többiek segítették fel őket. – Mi történt? Semmit nem hallottunk – kiáltotta Vinga. – Vigyázz, Eskil! – kiáltotta Solveig elszörnyedve. Heikének sikerült még időben elrántania fiát egy hatalmas, zuhanó kődarab alól. Heike egy rántással letépte a mandragóragyökeret a nyakából, és a ház felé tartotta: – A fiamat akarod, tudom, de soha nem fogod megkaparintani! Gyerünk! – kiáltotta a többiek
felé. – El kell hagynunk a házat. Ne lefelé, Terje! Felmegyünk a fennsíkra. A falu többi lakója hazatérhet, ha akar. A többiek haboztak egy kicsit. Terje most nem félt. – A fennsík nem veszélyes – jegyezte meg. – Ezt állítottad Jolinsborgról is – emlékeztette Solveig, és megindult felfelé. A többiek utána. Terje némán követte. Meg volt győződve, hogy elmúlt a veszély. – Hallod a kórust?- suttogta Heike Eskilnek. – Igen. De nem hiszem, hogy a többiek is hallják. – Én hallom – dörmögte a lelkész mellettük. Heike feléje fordult: – Remek! A jajveszékelő kórusnak felolvashatja megváltó imáit, atyám! – Mi volt az, amit előbb a ház felé tartott? Úgy láttam, nem kereszt… – kérdezte kíváncsian a lelkész. – Nem – bólintott Heike. – Nemzetségünk talizmánja, a mandragóragyökér. Hatalmas ereje; van. Különösen, ha nemzetségünk méltó tagját kell megvédelmeznie. – Ebben az esetben a fiát. Szívesen megnézném… – Ne most. Most fontosabb, hogy imádkozzon! – Nem nagyon értem magát. Valójában miben hisz? Heike elmosolyodott. – Nem vagyok az egyház lelkes híve, de tiszte-
lem. Legyen elég ennyi. Terje a nyomukba szegődött emberek csoportja felé fordult. – Mi keresnivalótok idefönt? – Emlékezzen, mi állt az írásban – figyelmeztette Heike. – “A kincset első Jolin várában rejtették el”. Hát nem azon fáradozunk, hogy megleljük azt az átkozott kincset, hogy Eldafjord és a Jolinsönnök végre nyugalomra leljenek? – Jó, jó. Eszembe jutott valami. Úgy tűnik, Jolin úr szelleme nagyon vérszomjas. Nem tetszik neki, hogy a kincs után kutatunk. Ráadásul történt itt valami szörnyűség is a régmúltban. Azok a máglyák, amelyek tüzét még ma is látni… – Hova akar kilyukadni? – kérdezte Eskil. – Nem állhatunk itt az út közepén. Gyerünk föl! – gondolta meg magát Terje. Nagynehezen felértek a kopár fennsíkra. A szél belekapott a ruhájukba. Megállt az egész csoport. – Halljátok a kórust? – kérdezte Heike. – Igen – kezdte a pap. – Most mintha másként szólna. – A remény hangja – bólintott Eskil. – Még mindig érződik, hogy félnek, … de mintha attól félnének, hogy cserbenhagyjuk őket. – Így van – helyeselt Heike – Imádkozzon tovább, atyám, imádkozzon értük! A pap megfogadta Heike tanácsát, és erősebben markolta a keresztet. A többiek csak a lelkész dörmögő imáját hallották, nem hallottak semmiféle kórust. Heike azon tanakodott, vajon Terje hallja-e.
Nem akarta megkérdezni, úgysem szívelhette ezt az embert. – Terje, mit akart mondani nekünk előbb az úton? – kérdezte Elis, a fiatal halász. – Nos, arra gondoltam, hogy talán kiengesztelhetnénk Jolin uraságot. Feláldozhatnánk neki valakit, hogy hozzáférjünk a kincshez. Elégethetnénk valakit, hisz örömét leli az ilyesmiben… – Áldozzunk neki? – kérdezte megrökönyödve Heike. – Mire gondol? Nem fogunk állatokat lemészárolni. – Nem is állatra gondoltam – felelte Terje. Mindenki Terjére bámult. Volt, ki értetlenül, volt ki idegesen nevetgélt zavarában. Heike hangja élesen csengett: – A bolondját járatja velünk? – Miért bolondoznék? A kincsről van szó! – És kit áldoznánk fel? Talán magát? Terje felháborodott: – Engem? Hiszen én vagyok Jolin úr egyetlen örököse, engem illet a kincs! Hát nem világos számotokra, kit áldoznánk fel? Valakit, aki már úgyis halálra van ítélve! Solveig szája elé kapta a kezét és felsikoltott. Innen-onnan felháborodott kiáltások hallatszottak. Betelt a pohár. Heike elvesztette a türelmét. Terjére bámult, és Sölvét látta maga előtt. Zúgott a feje, csak Sölve csúfondáros arca lebegett előtte. Nem látta a többieket. Heike, a nemzetség átokverte tagja, átadta magát a gonosz erőnek, amelyet oly sokáig sikerült elfojtania.
Sölve! Végre bosszút állhat rajta! Ó, hogy gyűlöli ezt az elvetemült férget! Most a kis Jolint is fel akarja áldozni! Szegény Solveig! Távolból kiáltást hallott. Vinga? Mit keres itt, hisz soha nem találkozott Sölvével! Az emberek belecsimpaszkodtak, hogy megfékezzék. De nem lehetett megállítani. Nem is tudják, mekkora erőfeszítésébe került eddig, hogy ne adja át magát a gonosznak, hogy jó és hasznos ember váljék belőle. Hiszen ő a nemzetség átokverte tagja! – Apám! Apám! Még agyonütöd! Lassan felocsúdott. Leengedte a karját. Ez a hang… A fia! Akkor nem lehet, hogy Sölvével áll szemben! Magához tért. Látta Vinga kétségbeesett pillantását és Eskil döbbent arcát. A többiek mozdulatlanul álltak. Mi történt? Hová lett Terje Jolinsönn? Valaki keservesen jajgatott a földön. A ruhája rongyokban, mindenhonnan ömlött belőle a vér. A lelkész megpróbálta felemelni. Terje felüvöltött fájdalmában. – Eltört valamije? – Mindenem! – jajgatott Terje. – Ez az ember teljesen megőrült, hiszen csak tréfáltam! Alig értették a szavát, úgy megduzzadtak az ajkai. Heike összeszedte magát. – Nem akartalak ennyire összeverni. Nem érthetitek, de Terje Jolinsönn rettentően hasonlít arra az emberre, aki tönkretette az életemet. Egy pilla-
natra azt hittem, vele állok szemben… Terjét nagy nehezen talpra állították, Heike belenézett a szemébe és így szólt: – Nem bánom, hogy helyben hagytalak, azok után, amit mondtál. Csak azt bánom, hogy túlléptem a határt. – Megérdemelte a verést! – kiáltotta Solveig. – Minden egyes ütést! Soha nem bocsátok meg neked, Terje! – Azt csinálsz, amit akarsz – nyögte a férfi. – Befogadtalak a nyomorult fiaddal együtt, és ez a köszönet? – Micsoda? Elvetted az örökségünket. Úgy dolgoztam a házadban, mint egy rabszolga! Ennek most már vége! Egyetlen napot sem maradunk veled egy tető alatt! Eskil megszorította a kezét, és helyeslően bólintott. Ő már rég úgy határozott, hogy elviszi őket Graastensholmra, ebbe a szülei is beleegyeztek. Terjét rendbehozták. Nagyon dühös volt, de ez Heikét egy cseppet sem érdekelte. Semmije nem törött el, talpra tudott állni, csak sajnáltatta magát. Megtisztították arcát a vértől, egész emberi ábrázata lett. Miután erőre kapott, egyre csak azt dünnyögte, hogy bíróság elé viszi az ügyet. Tudták, hogy abból úgysem lesz semmi, hisz akkor az emberáldozat is szóba kerülne. Egy páran azért féltették Heike életét. Terje Jolinsönn nem riadt vissza alantas eszközöktől, hogy bosszút álljon.
Mindannyian a fennsík felé fordultak. – Nem lehetetlen, hogy a földcsuszamlás előtt állt odafönt egy vár – szólt a lelkész, a falusiak pedig bólogattak. – De vajon hol? Felbámultak a kőhalmokra. – Én arra keresném – jelentette ki Eskil. Arra a kőhalomra mutatott, amely némi fantáziával egy várfal alapjára hasonlított. – Lehet, hogy ott van a kincs, az alatt a kőrakás alatt? – kérdezte hitetlenkedve Eskil. Terje megfeledkezett nyomorult állapotáról és így szólt: – Ott a legveszélyesebb. Rengeteg a gödör a kövek között. Heike bólintott. – Akkor hát nincs más hátra, keressük ott. Terje feltartotta kezét: – Állj! Senki nem mehet oda előttem! Senki nem csaphat le Jolin úr kincsére! Engem illet, csak engem! Terje Jolinsönn mintha megváltozott volna. Izzott a tekintete, mintha nem is ő állna előttük, hanem egy festmény. Nemcsak Eskil és Heike, a többiek is észrevették a változást. Mintha a régmúltból termett volna előttük hirtelen. – Ez hihetetlen! – kiáltott Heike. – Maga Jolin úr! – Mit hord itt össze? – méltatlankodott Terje. A többiek helyeslően bólogattak. – Igen, magának fel sem tűnt. Azt hiszem, Jo-
lin úr hol az egyik, hol a másik leszármazottjába költözött bele. Talán azért, hogy jobban tudjon vigyázni a kincsre. Mint oly sok más gazdag fösvény, ő sem tudott beletörődni, hogy halála után nem tud őrködni a vagyonán. Ezért próbál újra meg újra visszatérni az utódain keresztül. Ezzel magyarázható az is, hogy a Jolinsönnök terméketlenek, sőt mi több, nem kívánják az asszonynépet. Mit kezdjen velük egy halott lélek? Ha belegondolunk, mi jár állandóan Terje fejében? Növelni akarja a gazdagságát, gyarapítani a házait és a földeket… Mint Jolin uraság. Ezért tűnik sokszor úgy, mintha Terje kilépne a valóságból. A többiek helyeseltek. Olyan rejtélyes volt az egész jelenet, hogy rábízták magukat Heikére. – A kórus elnémult – állapította meg Eskil. Nincs több sírás, jajgatás. Őszintén szólva nagyon megkönnyebbült. Szörnyű, ha az ember nem tud segíteni mások szenvedésén. Csak a szél süvítését lehetett hallani a hatalmas kőtömbök között. Terje felkiáltott. – Megőrült? Semmit nem értek abból, amit összezagyvált. – Persze. Hiszen maga sincs tudatában, hogy Jolin úr hatalmába kerítette a lelkét. – Fütyülök rá! Hagyjátok, hogy elsőként menjek fel a kincshez, vagy erőszakkal állítsalak meg benneteket? – Menjen csak – szólt rá Heike. – Minket nem a kincs érdekel. Végre tiszta vizet akarunk önteni a pohárba.
Terje szeme furcsán csillogott: – Még hogy nem érdekel a kincs? Na persze! Azt hiszi, nem tudom, hogy a falu apraja-nagyja szeretné megkaparintani? De túl gyávák ahhoz, hogy keressék. No és a fia? Miért jött ide, ha nem azért, hogy megszerezze? Milyen álszent, maga gyilkos! Úgy látszik, még mindig nem bocsátotta meg a támadást. – Tudom, hogy Eskil a kincs miatt jött Eldafjordba – jelentette ki Heike nyugodtan. – Csak azért, hogy a kincs révén könnyebben fenn tudjuk tartani birtokainkat. – Ezenkívül a kalandvágy is hajtott – avatkozott bele a szóváltásba Eskil. – Kíváncsi voltam, fel tudom-e venni a harcot a kísértetekkel, mint apám. – Az apád? Lent Jolinsborgban kudarcot vallott. – Még nem végeztem – szólt Heike. – Nos, elkezdi végre keresni a várat, vagy keressük együtt? Terje felemelt kézzel újra megállította őket: – Nem mennek sehova, amíg meg nem találtam. Azzal megindult felfelé. Egyre jobban süvített a szél. – Vissza kellett volna mennem a kis Jolinhoz – mondta Solveig Eskilnek. Szorosan egymás mellett álltak. – Most nem mehet – figyelmeztette Heike. – Nem mehet el egyedül Jolinsborg mellett!
– Elkísérhetem – ajánlkozott Eskil. – Szó sem lehet róla. Egyike vagy azoknak, akik felélesztették a gonoszt. Szükségünk van rád, hogy megtaláljuk. – Én lennék a csalétek? – Úgy is mondhatnánk. Te és Terje. Mehetünk végre? – kiáltotta felfelé. – Maradjanak ott, ahol vannak! Ez mind az enyém! – Mit lát? – kiáltotta a pap. Terje egy kövek közti hasadék fölé hajolt. – Olyan, mint egy nagy lyuk. Gyerekkorunkban sosem játszhattunk itt fönt. Túl veszélyes, mondták a felnőttek. Valóban az. Odébbment. Nehezen egyensúlyozott a mohával benőtt köveken, melyek több száz évvel ezelőtt a földcsuszamláskor rakódtak egymásra. Terje bedugta a fejét a kövek közé. Majd újra kiegyenesedett. – Fényt látok lent a mélyben. Leereszkedem. Miközben elindult, egyfolytában kiabált: – Vigyáznom kell, veszélyes lehet. Valami van odalent. Ki van építve, ez a lejárat. Megtaláltam! Egy lépést se! Ne felejtsétek, a kincs csak az enyém. Solveig felkiáltott: – Terje, vigyázz! Rémült kiáltás futott végig az egybegyűlt embereken. Terje nem látta, amit a többiek. Egy durva, szőrös kar felnyúlt a kövek között, megragadta Terjét a bokájánál fogva… Rémülten kiáltozott,
karjával ide-oda csapkodott, egész testével rángatózott, hogy kiszabadítsa magát… Majd az iszonyatos kar lehúzta a mélybe a kövek közé. Utoljára még hallották kétségbeesett kiáltását, aztán minden elcsendesedett.
11. fejezet EGY IDEIG mindnyájan bénultan álltak. Megpróbálták felfogni, mi történt. A lelkész szedte össze magát először. – Meg kell mentenünk a szerencsétlent! – kiáltotta, és már fel is akart rohanni a fennsíkra. – Ne! Álljon meg! – kiáltott rá Heike rémülten. – A halálba rohan! – De hát nem hagyhatjuk… Heike az eldafjordi parasztok felé fordult: – Egyikőjük sem hallott erről a helyről korábban? – Nem nagyon. Az őseinktől hallottuk, hogy a gyerekeknek nem szabad idefent játszaniuk. Életveszélyes. Azt azonban már elfelejtettük, miért. Valószínűleg azért, mert nagyon csalóka itt a talaj, bármikor beleeshetnek egy mély hasadékba – magyarázta Elis. Az egyik fiatal fiú így szólt: j – Régebben már tűntek el itt emberek. Úgy hírlik, lezuhantak. A többiek bólogattak. A lelkészt ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Heike így szólt: – Hallgasson ide! Az a lény, amely a mélybe húzta Terjét, ugyanaz, melyet a házban láttam. – Tőle származtak azok a fülsiketítő léptek? – suttogta a lelkész. Heike bólintott. Eskil feldúltan hozzátette.
– Én is találkoztam már vele. Jolinsborgban egyik éjjel megjelent álmomban. Nem is biztos, hogy álmodtam. – Csak nem azt állítják, hogy… – kezdte az egyik parasztfiú rémülten. – …Jolin úr kísértete? – fejezte be a kérdést Elis. – Nem, nem – szólt közbe Vinga határozottan. – Inger-Lisééknél láttam egy könyvet. Benne volt Jolin úr arcképe. Biztos vagyok benne, hogy nem ő volt. Jolin úr sovány, igen előkelő, jól ápolt férfi volt. Ezt aligha mondhatnánk el az előbb látott szörnyetegről. Heike elgondolkodva mondta: – Szeretnék bővebben hallani Jolin Jolinsönnről, akit állítólag bolondokházába zártak… – A bolond Jolinról? – kérdezte Elis. Solveig Eskil mellett állt, elkékült a szája, és megremegett a név hallatára. – Nem is tudom – kezdte bizonytalanul. – Éppen lehetne Jolin sógorom, de nem nagyon hasonlít rá. Ha mégis ő lenne, akkor bizony nagyon tönkrement az utóbbi években. – Lehet, hogy megszökött az intézetből, és itt él kint a pusztában elvadultan – találgatott Eskil. – Lehet, nem tudom – felelte Solveig bizonytalanul. – Terje és a fivérei nagyon hasonlítanak egymásra. Mind szépek, magasak és izmosak. Egyáltalán nem durvák a vonásaik. Persze alig láttuk az előbb azt a furcsa lényt, de öregebbnek ha-
tott, mint Jolin. Elhallgattak. Nehéz helyzetben voltak. Ki is mentek volna a fennsíkra megmenteni Terje Jolinsönnt, meg nem is. Féltették az életüket, de Terjét sem akarták cserbenhagyni. Az eső erősebben kezdett szemerkélni. – Tennünk kell valamit – jelentette ki a lelkész. – Tenni is fogunk – szólalt meg Heike. – De Terje Jolinsönnt eltűntnek nyilváníthatjuk. Megborzongtak, de senki nem ejtett könnyet Terje Jolinsönnért. – Solveig – szólt Heike az asszony felé fordulva. – Legjobb lesz, ha hazamegy a kis Jolinhoz. Nem engedhetem el egyedül. A lelkész úr és a feleségem itt maradnak, a többiek elmehetnek. Nagy ívben kerüljék ki Jolinsborgot! Eskil hevesen tiltakozott. Heike mélyen a szemébe nézett: – Legalább egy Lind maradjon életben a Jéghegyek Népéből. Nem kockáztathatjuk az életedet, fiam. – Hadd cseréljek anyámmal. Sokkal erősebb vagyok. – Vinga többször volt mellettem hasonló küzdelemben, te még soha. – Apám, soha nem említettem, de néha azt hiszem, nemzedékemből én vagyok nemzetségünk átokverte tagja. – Badarság! Tula az. Eskil elámult: – Tula?
– Hát még nem jöttél rá? Igaz, ügyesebben titkolta, mint gondoltam. – De hiszen hallottam a jajgató-kórust, és láttam azt a szörnyű lényt álmomban. – Hát persze, mert rájöttél a Jolin úr kincse körül lappangó titokra. Ezért veszélyessé váltál. Hanem most már elég. – Itt maradok – jelentette ki Eskil határozottan. Ajaj, úgy tűnik, lehetetlen meggyőzni a fiút! – Én is maradok – mondta erre Elis. – Én is – jelentette ki Solveig. Odakiáltott a faluba induló fiúknak, ránéznének-e a kis Jolinra. Persze, hogy vele maradnak, amíg haza nem ér. Heike tehetetlenül nézett a makacs gyülekezetre. – Hát akkor maradjatok! De ne gyertek közelebb! – Dehogynem! Nem hagyhatunk benneteket a pácban! – közölte Eskil. Vinga szigorúan így szólt: – Nem tudod, mit beszélsz. Nem biztos, hogy csak a bolond Jolinnal állunk szemben. Heikének minden erejére szüksége lesz. Olyan látványban lehet részetek, amelyről még álmodni sem mertetek. Nem érted, hogy csak a terhünk-re lennétek? Hiszen mindenekelőtt a biztonságotokról kell gondoskodnunk. – Nem leszünk útban. Nem akarom, hogy bajotok essen, anyám. Erre meglágyult Vinga szíve, s végigsimított fia arcán.
– Megértelek. De nem értetted, mire céloztam az előbb. Heike nem képes egyedül felvenni a harcot. Segítséget fog hívni… Nemzetségünk védőszellemeit. Egyik-másik átokverte, illetve kiválasztott leszármazottat. Soha nem lehet tudni, ki siet a segítségünkre. Azt küldik, aki az adott körülmények között legjobban tud segíteni. A lelkész, Eskil, Solveig és Elis értetlenül bámult rá. Teljesen elment az esze ennek a nőszemélynek? – Itt maradhattok, de kellő távolságból figyelitek majd, mi történik – jelentette ki Vinga szigorúan. – Érthető? Eskil bólintott. Tudta, nincs értelme ellenkezni. Heike a mandragóragyökérrel volt elfoglalva. Feltartotta, és látták, hogy mozog az ajka. A lelkész odasúgta Vingának: – Bocsásson meg, de ha ez egyfajta pogány rituálé, akkor én nem működhetek közre. – Ne féljen, nem istenkáromlás – súgta vissza Vinga. – Heike nem dolgozik az egyház ellen. Különleges képességeit tiszteletben kell tartanunk. Enélkül semmi esélyünk. – De a talizmán… mandragóragyökér! Az ördög eszköze. – Ez jó mandragóra. Elűzi a gonosz szellemet. Zuhogó esőben folytatták tovább az utat. Lassan haladtak, mivel kikerülték a szikladarabokat, így is vigyázniuk kellett, nehogy megcsússzanak az esőáztatta köveken. Heike hirtelen megállt. Hunyorgó szemmel figyelték, mi történik előt-
tük. Néhány árnyékot láttak… Lassan előreléptek. Három alak, inkább árnyék. Két férfi és egy nő. Kettejükön látszott, hogy a régmúltban éltek valamikor. Az egyik férfi viszont szemlátomást a közelmúltból jött vissza hozzájuk. Nem volt olyan ködszerű, mint a másik kettő. – Mar – mutatott rá Heike, és odasúgta Vingának: – Senki nem ért úgy a ráolvasáshoz, mint ő! Mély meghajlással köszöntötte őket. A többiek szinte ösztönösen követték a példáját. Heike visszaakasztotta a mandragóragyökeret a nyakába. – Ne féljen, atyám, ők jó szellemek – nyugtatta meg a lelkészt. – Valamikor nemzetségünk átokverte tagjai voltak, de a bennük rejtőző gonosz hatalmat jóra fordították. Én is megpróbáltam követni a példájukat. Amint az előbb látta, nem sok sikerrel. Csúnyán elbántam Terje Jolinsönnel. – De ez volt az első alkalom – szólt közbe Vinga. – Ki a másik kettő? – Dida, és legnagyobb örömömre a Sötétség Vándora. Már azt hittem, soha többé nem találkozom vele. – Nahát… – ámult el Vinga. – Azt hittem, Krajnában tartózkodik! A magas, fekete árnyék válaszolt. Csak Heike értette a szavait. – Azt mondja, szükségem lesz a segítségére –
tolmácsolt Heike. Vinga csodálkozott, miért épp ezt a három őst küldték segítségükre? Dida, Mar és a Vándor… Dida nagy tekintélyű leszármazottja a nemzetségnek. Solnak és Villemonak is megjelent, de főképp Heikének sietett mindig a segítségére. Mindenki dicsérte szépségét. Vinga sajnálta, hogy sohasem látta. Heike sokáig beszélgetett velük, majd a többiek felé fordult: – Azt mondják, semmilyen körülmények között sem jöhettek tovább. Még Vinga sem. A lelkész velünk jöhet, szükségünk lesz rá. Megígérték, hogy megvédelmezik. Ez bizony nem túl jó hír. Egymásra néztek, de nem tehettek mást, maradtak. Eskil levette a kabátját és Solveig feje fölé tartotta. Összebújtak alatta, mintha védelmet keresnének. Elis lefeküdt egy száraz kődarabra, majd felajánlotta Vingának, hogy bújjon a kabátja alá az eső elől. SZEGÉNY LELKIPÁSZTOR nehéz választás előtt állt. Láthatólag zavarban volt. Mit jelentsen ez az egész? Szükség van rá, ez nem kétséges. Megfogadta, hogy együttműködik ezzel a szemre vademberrel, akiből árad a jóság és az értelem. Eddig jutott a gondolkodásban, amikor meglátta, hogy két óriási kődarab zuhan lefelé a magasból. Az elsőt Heikének szánták, a másikat neki. Már éppen arra gondolt, ütött az utolsó órája, ami-
kor mind a két követ megállította a levegőben egy árnyékszerű, kinyújtott kéz. A kődarabok előttük vágódtak a földre. A várromhoz hasonlító kőhalomból csalódott üvöltés hallatszott. – Á, szóval hangot is ki tud adni magából – jegyezte meg Heike szárazon. – Egyébként köszönjük a segítséget. A lelkész szintén dünnyögött valami köszönetfélét. Valójában nem tudta, kinek is mondjon köszönetet. – Ha abból indulunk ki, hogy képes hangokat kiadni, akkor arra következtethetünk, hogy a bolond Jolinnal, vagy legalábbis élőlénnyel állunk szemben – jelentette ki bizonytalanul. – Nemsokára kiderül – mondta Heike. A lelkész észrevette, hogy Heike feszült. Azt is látta, hogy ajkai szüntelenül mozognak. Amikor közelebb lépett, hallotta, amint ráolvasásokat suttog. De milyen nyelven? Egy szót sem értett belőle! Varázslat, nem vitás. Ezzel most nem törődik, teljesíti keresztényi kötelességét. Tudomást sem vesz a varázslatról meg a gonosz szellemekről. Felemelte a keresztet és imádkozni kezdett. Ahogy közelebb jutottak, a kőhalom egyre magasabbá vált, és lassan egy fal körvonalai bontakoztak ki előttük. Hogy eddig senkinek nem jutott eszébe utánanézni ennek a helynek! A lelkész arra gondolt, mennyien tűntek el nyomtalanul a faluban. Játszó gyerekek… kincske-
resők. Az a hír járta, hogy veszélyes ez a hely, mert tele van mély lyukkal és hasadékkal. A régmúltból emlékezhettek az emberek erre az intelemre. Azt már elfelejtették, hogy egy bosszúálló, gyilkos lény a veszély oka. Csak az élt a köztudatban, hogy még a közelébe se ajánlatos merészkedni ennek a kőhalomnak. Szóbeszéd! Biztosan csak a bolond Jolin szabadult ki a bolondokházából. Nincsenek démonok. – Óvatosan – figyelmeztette Heike. – Hadd menjek előre! Meg akarom keresni a lejárót, ahol Terje eltűnt. Ekkor a lelkész fülét újra megütötte a jajgatás. Most a kőhalom közötti repedések mélyéről tört fel a hang. Nem túlvilági hang, valóságos emberek síró, jajveszékelő segélykérése. A lelkész felnyögött tehetetlenségében. Hogy segíthetne a szerencsétleneken? Heike hirtelen megállt. Valaki az egyik repedés mélyéről felbámult rájuk. Ez a valaki arra várt, hogy Heike néhány lépéssel közelebb kerüljön. Akkor elkapja a lábát és lehúzza a mélybe. A lelkész még soha nem látott ilyen undorító lényt. Szürkésfekete loncsos haj alatt állati tekintet. Kiguvadt, vörösen izzó szempár. Elhanyagolt, foghíjas száj. Piszkos szőrös kéz, zsákmányfogásra kész, hatalmas karmokkal. Emberi lény lehetett valamikor. Heike a lény felé tartotta a mandragóragyöke-
ret. Az csak köpött egyet felé. – Mit csinál? Ez nyilván a bolond Jolin – suttogta a lelkész. – Nem – jelentette ki Heike, és folytatta a ráolvasást. – Azt hiszem, tudom, kicsoda. Első Jolin. “Első Jolin vára. A kincset első Jolin várában rejtették el. A vár az 1256-os földcsuszamlás következtében eltűnt.” No és a máglyák? Igen, voltak emberáldozatok, ennek a szörnyűséges teremtménynek a kedvéért áldozták fel őket. – Honnan tudja mindezt? – suttogta a lelkész kíváncsian. – Minden megvilágosodott előttem most, hogy ilyen közel vagyok a várhoz. – De Norvégiában az 1200-as években nem égettek el máglyán embereket! – Az az érzésem, hogy nem egy titok maradt még megfejtetlenül előttünk – mondta Heike. – De most nincs időm… Ezt a lelkész is belátta. Felemelte a keresztet a bestia felé, és szelleműző imát kezdett mormolni. A szörnyeteg egyszerűen csak a kereszt felé köpött. Ahogy felemelte a keresztet, a mélyből felerősödött a segélykérő jajgatás. Igaz, a gonosz szellemmel szemben tehetetlen vagyok, de ezeket a lelkeket még megpróbálhatom megmenteni. Az irtózatos arc közelebb került hozzájuk, ahogy a hatalmas vállak kiemelkedtek a mélyből. Ebben a mélyedésben tűnt el Terje Jolinsönn
is. A lelkész látta, amint a három jó szellem jelt ad Heikének. A férfi arra ment, amerre a szellemek mutatták. A lelkész követte. Éppen amikor el akarta hagyni a veszélyes helyet, a szörnyű lény kiemelkedett, és utánavetette magát. Meg akarta ragadni a lábát. Olyan gyorsan történt mindez, hogy alig tudták felfogni, mi történt. A magas árnyék lehajolt és támadott. A szörnyeteg felordított, és első Jolin eltűnt a hasadékban. A lelkész magánkívül volt a rémülettől. Követte Heikét, de minden percben attól tartott, hogy a szörny újra elkapja a lábát. A mandragóragyökér és a szellemek akadályozták meg, hogy a szörnyű lény lehúzza a mélybe. Bár a mandragóragyökér egyedül kevés lett volna. Egy ideig tudta csak feltartóztatni az iszonyatos lényt. – Erre – szólt az egyik titokzatos alak. – Ez az egyetlen lejárat. Dida felemelte a kezét, és mondott valamit Heikének. Heike tolmácsolta a szavait: – Nem szabad előremennünk. – A Vándor megy elöl, utána én, aztán Dida, majd maga, utoljára pedig Mar. Legyen nyugodt, nem esik bántódása. A lelkész bólintott. Amint óvatosan ereszkedett lefelé a szűk hasadékba, Dante szavai jutottak eszébe: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
HEIKE ÓVATOSAN ereszkedett alá. Nagyon jól tudta, hogy minden pillanatban hatalmas köveket zúdíthat magukra, ha nem figyel a mozdulataira. Három őse könnyedén siklott lefelé. A Sötétség Vándora haladt előtte. A Krajnában töltött hosszú gyermekévek alatt ő volt a legjobb barátja. Mindig vigyázott rá. Megtalálta az elkóborolt juhokat, figyelmeztette a veszélyre… Mindketten örültek a viszontlátásnak. Heike is hallotta a kétségbeesett, panaszos sírást a mélyből. Egész idő alatt hallották a dühös szörnyeteg bosszúszomjas morgását. Az ő vára! Mit képzelnek a betolakodók? A szűk lejárat kiszélesedett. Nemsokára lent találták magukat egy épen maradt helyiségben. Valamikor ember lakott itt. A földcsuszamláskor azonban beszakadt a terem, hatalmas kövek zúdultak be. Most is ott állt a kőhalom. A padlótól a padlásig magasodott. Vigyáztak, nehogy hozzáérjenek a kövekhez. Azok bármely percben lezúdulhatnak. Hullaszag terjengett a helyiségben. Heikének nem volt sok ideje arra, hogy a helyiséget tanulmányozza. A következő pillanatban hatalmas kő zuhant felé. Mar megállította a levegőben. Kőzápor zúdult rájuk. Első Jolinnak nem voltak túlságosan változatos támadási módszerei. Heike végre láthatta a szörnyeteget. A középen felhalmozódott kőoszlop mögött rejtőzött. Heike magasra tartotta a mandragóragyökeret, a lelkész
pedig a keresztet. A Vándor intett Heikének, lépjen előre. Szemmel láthatóan elő akarták csalogatni rejtekhelyéről a szörnyeteget. A pap hirtelen felkiáltott: – Heike, nézze csak! Heike követte a tekintetét. Egy láb állt ki a kőhalomból. Ahogy jobban körülnéztek, több halottat is felfedeztek a helyiségben. Némelyiknek már csak a csontváza feküdt ott. Az eltűntek… A kőzápor abbamaradt. A bestia rájött, hogy csak az idejét vesztegeti. Heike egy kicsit jobban körülnézett első Jolin barlangjában. Egy képekkel teli pogány oltár mögött guggolt. Az védelmezte. Ezért próbálta a három szellem kicsalogatni onnan valahogy. Nem vitás, Heikének kell kicsalogatnia. A lelkészt a szellemek félreküldték. Dida Heike felé intett. Heike megértette. Jobbra húzódott, a falban lévő bemélyedés felé. Első Jolin felordított. Tehát jó nyomon járnak! Ott lenne elrejtve Jolin úr kincse? Újabb kőzápor. Hát nem tud mást kitalálni? Ölni is képes, de csak közelharcban. Gondolatátvitellel csupán köveket tud megmozgatni. Heike közelebb lépett, előrehajolt, hogy eltávolítson egy kőtáblát, mely alighanem egy helyiséget takart. Ez már sok volt – a bestia előugrott rejtekhelyéből – Mar ráolvasással állította meg.
Első Jolin most először állt szemtől-szembe a három szellemmel. Halálra rémült. Ordított, vonított kínjában, és átkozódott. Heike egy szót sem értett az egészből. Úgy tűnt, a Vándor a legnagyobb ellensége. Talán mert ő Heike első számú védelmezője. Egy ideig bénultan állt. Amikor felocsúdott, tovább provokálta Jolint. Kinyújtotta a kezét, hogy félretolja a kőlapot. Jolin felordított. Megfeledkezett magáról, nem tartott már a három szellemtől sem. Mar jelt adott a másik kettőnek. Hangja csakúgy dörgött. Dida és a Vándor feltartotta és a szörnyeteg fölé emelte a kezét. Az megdermedt. Üvegessé vált a tekintete. Mar egyre hevesebben folytatta a ráolvasást. A háttérből hallották a boldogtalan lelkek elfojtott kiáltásait. Mintha jajgatásuk reménnyel telt volna meg… Jolin számára eljött a vég. Mar kíméletlenül folytatta a ráolvasást. A szörnyeteg Heike szeme láttára pusztult el. Szinte összezsugorodott. Apró darabokra esett. Végül ott feküdt a padlón egy halomban. Aztán a halom is eltűnt. Mar elcsendesedett. A három szellem mosolyogva Heike felé fordult. – Most előbányászhatod a kincset – szólt a Vándor. Dida előrelépett és megsimogatta az arcát. – A többi a te dolgod. Idehozzuk szép feleségedet, fiadat és a többieket.
– Még találkozunk – szólt végül a Sötétség Vándora. Heike meghajolt búcsúzóul. Azután eltűntek. A lelkész fellélegzett. – Mi történt? – Majd később elmesélem – felelte Heike. Odamentek a kőlaphoz. – Nézze csak – mondta a lelkész, és a kőoszlop mögötti halomra mutatott. Heike odament. Ott hevert az egyik sarokban a kincs, szanaszét szórva. Templomi ezüsttárgyak, más értékes holmi… egy csontváz feküdt rajtuk, átkarolva gazdagságát. – Biztos az egyik kincskereső – mondta Heike. – Hanem valamit nem értek. A kőlap felé nézett. – Nem értem, mi rejtőzhet amögött. Első Jolin azért reszketett. Heike eltávolította a kőlapot. Ahogy elhúzta, mindenféle tárgyak zúdultak kifelé. Heike és a pap egymásra bámult. – Mi a csoda ez? – suttogta a lelkész. Heike tekintete a legnagyobb tárgyra tapadt. Olyan széles volt, mint Heike, ha kinyújtja mind a két karját. – Nem, ez nem lehet igaz! – suttogta elhűlve.
12. fejezet – HŰ, DE SÖTÉT VAN! – visszhangzott Solveig hangja. – Igen, de itt legalább nem esik. Halló! Itt vagytok? – kérdezte Vinga. – Igen – kiáltotta Heike – Gyertek ide, elmúlt a veszély. Óvatosan másszatok! – Hűha, ez egy barlang! – szólt Elis. – Inkább egy szoba! – helyesbített Vinga. – Pfuj, de büdös van! – Nem látod, anyám? Mindenütt hullák fekszenek – szólt Eskil. – Ne nézzetek oda, inkább ide gyertek! – mondta Heike. – Találjátok ki, mit leltem! – Jolin úr kincsét? – kérdezte Solveig. – Igen, de az még semmi. Első Jolin saját kincsét őrizte. Azt féltette annyira, nem a Jolin úrét. – Mit beszélsz? – kérdezte Vinga. – Legjobb, ha kimegyünk innen. – Jó, de előbb ide nézzetek. Mit szóltok ehhez? – kérdezte Heike. Megmutatta nekik a hatalmas tárgyat. – Szarv? – ámult el Eskil. – Mekkora szarvak, állatbőrre erősítve! Megragadta az óriási szarvakat, alig bírta felemelni. – Valami hiányzik róluk – jelentette ki Vinga. – Igen, a rúd, amivel hajdan a fejükre tudták erősíteni. Sajnos már elrothadt. A bőrcafatok még
megvannak, amelyek az oldalát díszítették. – Milyen állat szarvai ezek? – kérdezte Eskil. – Bölényszarvak, pontosabban jakszarvak – mondta Heike szárazon. Eskil felkapta a fejét: – Jak? A Jéghegyek Népe nemzetségének szimbóluma? A szibériai taran-gajiak totemállata? – Pontosan! Szibériából hozták magukkal. Amint tudjátok, kétfelé szakadt a törzs. A törzs nagyobbik fele nyugat felé, Norvégiába vette az irányt. – A Jéghegyek Népe völgye felé – folytatta Vinga. – Nincs is olyan messze innen. De hogy került ide ez a példány? – Itt valami nem stimmel – mondta Eskil izgatottan. – Gonosz Tengel kisgyerek volt még, amikor a nemzetség letelepedett Taran-gajban. Amikor Norvégia felé vándoroltak, már kész felnőtt férfi lehetett. Tudjuk, hogy 1294-ben Hamelnben járt. A földcsuszamlás viszont 1256-ban történt, amikor a gonosz Jolin már javában szedte áldozatait. – Valamit elfelejtettél, Eskil – mondta Heike. – Gonosz Tengel ivott a gonoszság vizéből. Ettől halhatatlanná vált! Ezenkívül nem tudjuk pontosan, mikor jött nemzetségünk Norvégiába. Lehet, hogy már egy évszázaddal előbb, a XII. században, vagy még korábban. Amikor Tengel Hamelnbe érkezett, talán már nagyon öreg volt. Eskil eltűnődött: – Ki volt hát ez a különös lény? – Nem tudjuk. Csak azt, hogy a Jéghegyek Né-
pe nemzetségéhez tartozik. – Rosszul leszek még a gondolattól is, hogy rokonságban vagyunk vele – szólt Vinga. – Nos, már vége – nyugtatta meg Heike. – Kell, hogy legyen valami feljegyzés arról a korról, az 1200-as évekről! Az eldafjordi máglyákról. Az emberáldozatokról… Amit eddig olvastunk, nem mindenre adott választ. – Hogy a csudába maradt ilyen jó állapotban a szarv, ha már 1200 óta itt rejtegetik? – vakarta a fejét Elis értetlenül. – Hogyhogy nem rohadt el? Heike a kőlapra mutatott: – Ez légmentesen elzárta a külvilágtól. Heike tekintete hirtelen felcsillant: – Ezért rettegett hát annyira gonosz Jolin, amikor Mar belekezdett a ráolvasásba. Hiszen ő is azon a nyelven beszélt! Taran-gajból valósi volt, értett minden szót! A többiek hallgattak. Vinga halkan megkérdezte: – Mi történt itt valójában? – Majd később elmesélem. Most igyekezzünk! Nem valami szívderítő hely. Szemügyre vették a szerteszét heverő tárgyakat. A lelkész az “oltárt” nézegette, és a fejét csóválta: – Nem értem. Semmit nem értek! Heike odalépett hozzá: – Ezeket a jelképeket már láttam korábban – dünnyögte. – Legalábbis egy részüket. Az őseim használták ezeket a varázsjeleket. A legjobb, ha
megsemmisítjük ezt az oltárt, még bajt hozhat ránk. Elkezdték szétszedni a pogány oltárt. Amikor elkészültek, újra első Jolin kincse felé fordultak. – Nemzetségünk értékes tárgyai. Csak azt nem értem, hogyhogy itt vannak és nem a Jéghegyek Népének völgyében? Itt van valami még az ősi időkből. A taran-gajiak hozták magukkal, amikor Norvégiában telepedtek le. Egy sámándob… – Vigyünk magunkkal mindent, és nemzetségünk többi kincse közé tesszük Graastensholmon – mondta Vinga. – Ide nézzetek! Faragott fókafogak, és más ragadozók fogai! Itt egy rituális maszk, biztosan a sámáné lehetett… – Lehet, hogy Jolin sámán volt? – kérdezte Vinga. – Nem hiszem – felelte Heike. – Hiszen Norvégiában élt. De biztos sok rítust ismert. Eskil, ne! – ripakodott a fiúra rémülten. Eskil egy furulyát talált, már éppen a szájához emelte, hogy megfújja, amikor Heike odaugrott hozzá. – Még egy furulya! – kiáltott fel Vinga. – Nemzetségünk történetét végigkíséri ez a hangszer. Vendel Gripet láthatatlan furulyajátékos kísérte a taran-gaji vándorlása során a tajgában. Vagy emlékszel a sok ügyes taran-gaji furulyajátékosra, akik megnyerték a versenyt a jurákszamojédoknál fent északon? És a hamelni patkányfogóra? Nem is beszélve Tula furulyájáról!
– Tula furulyájáról? – kérdezte Eskil. – Nemigen avattok be nemzetségünk titkaiba. – Persze, mert amikor elmondhattuk volna, eltűntél otthonról. Most elárulhatom, hogy Tula megpróbálta furulyajátékával felébreszteni Gonosz Tengelt a szendergéséből. Ebben a pillanatban mintha hatalmas sóhajtás tört volna fel a várromból. Mintha megmozdult volna a kőhalom. Rögtön a kijárat felé néztek. – Nem kellett volna épp itt számra vennem ezt a nevet – morogta Heike. Eskilt majd szétvetette a kíváncsiság. Nehezményezte, hogy szülei elhallgattak előle egy csomó dolgot. Úgy vélte, ha beavatták volna, tisztábban látott volna sok mindent. – Hogyhogy teljesen ép a furulya, holott a szarv farésze teljesen elrothadt? – Mondasz valamit, fiam – fordult felé Heike. – Magunkkal visszük, és majd alaposan szemügyre vesszük. De most menjünk innen! Ki tudjátok vinni ezt a rengeteg holmit? Előbb hallgassuk meg a lelkész úr imáját. Magán a sor, atyám. Megáldaná ezt a sírhelyet, hogy a halottak békében nyugodjanak? Azok, akik még itt fekszenek, és azok is, akik a máglyahalálra vártak talán egy nyomorult cellában, hogy feláldozzák őket első Jolinnak… – Félbeszakíthatlak, apám? – kérdezte Eskil. – Nem hiszem, hogy igaz ez az egész. Soha nem hallottam róla, hogy a szibériai Jeges-tenger mellett élő népek embereket áldoztak volna! Főként nem
máglyán. Hisz takarékoskodniuk kellett a tüzelővel! – Ez így van, fiam, de ne feledd, hogy a Jéghegyek Népe nem a szamojédokhoz vagy a vogulokhoz tartozik. Messzi keletről jöttek, senki nem tudja, pontosan honnan. Állítólag az Altáj környékéről. Nyugatra űzték őket varázslásaik, és egyéb barbár rituális szokásaik miatt. Nem kizárt, hogy embereket is égettek máglyán. Eskil bólintott. Csendben várakoztak, hallgatták a lelkész imáját. Lassan elhalkult a jajgatás, és boldog megkönnyebbülés hangja töltötte be a termet. Aztán minden elcsendesedett. Úgy határoztak, hogy a lelkész néhány napig Eldafjordban marad, hogy segítsen rendbehozni első Jolin várát. Elis megígérte, hogy segít, és a többieket is ráveszi Eldafjordban. Kiviszik majd a halottakat, és elföldelik őket a temetőben. Mialatt átvágtak a köves fennsíkon, megegyeztek, hogy Jolin úr összelopott kincsét visszaadják az egyháznak. Egy része a kis Jolint és Solveigot illeti. Első Jolin kincse pedig teljes egészében a Jéghegyek Népe nemzetségének tulajdona. Eskil az úton lefelé kérdésekkel halmozta el őket: – Miért ül átok Jolinsborgon? Mi keresnivalója volt ott első Jolinnak? Heike sokáig töprengett, majd így szólt: – Hadd próbáljam meg kitalálni. Meg tudnátok mondani, hogy kísértettek-e Jolinsborgban, mielőtt
rábukkantak Eldafjord történetére a XVIII. század végén? – Nem tudjuk – közölte Solveig. Elis bólintott. – Igen, de miután lejegyezték Eldafjord történetét, Jolinsborgot elárasztották a kincskeresők. Erre első Jolin megijedt és elkezdett kísérteni a házban. Állítólag jókora területeket birtokolt Eldafjordban, így bizonyára Jolinsborg is az övé volt. – Jolin úr a XVII. századból nem kísértett? – kérdezte Elis. – A házban nem, de birtokba vette utódai lelkét. Mint ahogy Terjéét is. Már lent is voltak Terje tanyáján. A két parasztfiú eléjük sietett. – Egész idő alatt a kis Jolin mellett ültünk. Végig nyugodtan aludt. Solveig megköszönte a fiúk segítségét, és mindenkit meghívott ebédre. Furcsa volt belépni a házba most, hogy Terje már nem volt köztük. De őszintén szólva egyikük sem hiányolta. VACSORA UTÁN Heike bement a kis Jolin szobájába és sokáig ott maradt. Sokan eljöttek, hogy találkozzanak a nap hősével, de Heike mindenkit határozottan visszautasított. A kis Jolin mindenkinél előbbre való volt számára, és nem akarta, hogy háborgassák. Eskil látta, hogy emberek hosszú sora kígyózik
a fennsík felé, a lelkész és Elis vezetésével. Sokáig maradtak fönt, csak pirkadatkor jöttek le. Hordágyakon hozták le a tetemeket. Levitték a hídhoz és hajóra rakták. A soteni temetőben lesznek eltemetve. Miután mindenki elment a tanyáról, Solveig, Eskil és Vinga egyedül maradt a konyhában. Nem beszélgettek sokat. Fáradtak voltak. Csendben várakoztak. Heike végre kijött a kis Jolin szobájából. Amint meglátták, felélénkültek. Leült az asztalhoz és megragadta Solveig kezét. Rajta is látszott a fáradtság. – El kell döntenie, mitévők legyünk – mondta. – Nem maradhatok tovább, a fiúnak viszont még kezelésre lenne szüksége. Persze nem ígérhetem, hogy meggyógyul. Mit szeretne? Eldafjordban maradni, vagy inkább velünk jönne? Ez esetben számolnia kell azzal, hogy örökre nálunk marad. Az utazást pedig nem biztos, hogy kibírja a beteg gyermek. – De ha itt maradunk…? – Akkor semmi esélye az életben maradásra. – Így nagyon könnyű döntenem – felelte Solveig sápadtan. – Mihez kezdenék egyedül itt Eldafjordban? A kis Jolin is gyűlöli ezt a helyet. – Tudom, de most maguké a gazdaság, Jolinsborg… – Tudom. Majd eladom. Feláldozom Jolin gyógyulása érdekében. – No de nem tud eladni egyik pillanatról a má-
sikra mindent – szólt közbe Vinga. – Ki tud kifizetni ennyi pénzt hirtelen? – Már gondolkodtam ezen – mondta Solveig. – Megbízom a soteni jegyzőt az eladással. Tisztességes ember. Majd elküldi a pénzt, ha eladott mindent. – Remek – helyeselt Vinga. – Úgyis azt hallottuk, sokan szemet vetettek már Jolinsborgra. És még többen lesznek most, hogy elmúlt a veszély. Solveig bólintott: – Inger-Lise apja régóta meg akarja venni. Biztosan előleget is tudna fizetni. Heike a fejét csóválta: – Szerintem jobb, ha rábízza a dolgot a jegyzőre. Van elég pénz nálunk. Különben is azt akartam javasolni, menjünk Sotenen keresztül. Elintézzük az ügyét, én pedig olvasnék még Eldafjord történetéről. Ráadásul meglátogathatnánk Jolinsborg igazi örökösét. Mit szól hozzá, Solveig? Az asszony meglepődött: – Jolin Jolinsönnt? A bolond sógoromat? Nem láttam azóta, hogy elvitték. Azt hallottam, nem fogadja túl barátságosan a látogatókat. Heike komolyan ránézett, és nekiszegezte a kérdést: – Nem lehet, hogy a két fivére becsapta Jolin Jolinsönnt, mivel ő örökölte volna a birtokot? Solveig így felelt: – Hallottam már ilyesmiről. Épeszű embereket bezárnak, hogy kiforgassák őket vagyonukból. Nem kizárt, hogy Terje és Mads képes lett volna
erre. Isten nyugosztalja őket. Hanem ami a legidősebb fivért illeti, bizton állíthatom, ő volt a legkapzsibb mindközül. Több szót nem is váltottak ezen az estén. KÉT NAPIG még maradtak, hogy Solveig összepakolhasson és elrendezzen mindent. Nehezére esett búcsút vennie az állatoktól. Inger-Lise apja jó áron eladta mindet. Így legalább lett egy kis pénze az útra. Eskil szavát nem sűrűn lehetett hallani az utóbbi napokban. Sokat segített Solveignak. Olykor kivitte a kis Jolint a levegőre, egyébként komor képpel járkált. Vinga a férjéért aggódott. Nyugtalanul aludt. Ide-oda vetette magát, és fel-felnyögött álmában. Riadtan, izzadtságban fürödve ébredt. Vinga úgy gondolta, nem is fog addig megnyugodni, amíg el nem mennek erről az elátkozott helyről. Elis csónakján hagyták el Eldafjordot. Eskil csónakját utánakötötték. Solveig és a kis Jolin megkönnyebbülést érzett. A hegyoldal már nem árasztott kísérteties hangulatot. Eldafjord megbékélt. Első Jolin várának romjai már nem jelentenek veszélyt senkire. A Sashegy alatti fennsík sem életveszélyes. Soten felé vették az útjukat. Soten nagyobbacska falu a környéken. Eskil és Elis elkísérte Solveigot a jegyzőhöz, Vinga Jolinnal a csónakban maradt. A kisfiú meglehetősen fáradt volt. – Nem szabad több morfiumot adni a fiúnak! –
figyelmeztette őket Heike. – Enyhe javulást észleltem nála. Helyénvaló, ha haldoklónak morfiumot adnak a fájdalmai enyhítésére, de ha egy lábadozó betegnek túl sokat adunk belőle, egy életre tönkretehetjük. Jelentősen nem javult a fiú állapota, de a szeme másképp csillogott. Heike felkereste a tanárt, akinél megvolt Eldafjord története. Sokáig beszélgettek. Heike semmi újat nem tudott meg. A tanár végül így szólt: – Eszembe jutott valami… Surnadalban van egy levéltár. Eldafjordról nem talál benne semmit, de sokat megtudhat erről a vidékről. Az út azonban több napig tart oda-vissza. Az sajnos nem megy. Nincs idejük. Beteg gyerek is van velük. – Egyik ősöm gyűjtötte a régi írásokat. Tudom, hogy Surnadalban is járt, és lemásolta a partvidék történetét. Elég zavaros. Megpróbáltam átolvasni, de nem végeztem még vele. – Néhány részt már elolvasott, ugye? – Igen, a nagyján már túl vagyok. – Akkor lássunk hozzá azoknak az olvasásához, amiket még nem olvasott. – Helyes! A tanár elment és három testes paksamétával tért vissza. – Jaj nekem! – nyögött fel Heike. Egy óra múlva azonban rá is bukkant arra, amit keresett. Alig várta, hogy elmesélje Vingának és
Eskilnek, amit megtudott. Előbb azonban Solveiggal elmentek a bolondokházába. Nyomorúságos körülmények között tartották a betegeket. Az intézmény inkább börtönre emlékeztetett. Szalmát szórtak a föld- vagy kőpadlóra ágy gyanánt. Ablak sem volt. Csak ütések zuhataga és könnyek. Solveig sógorának külön cellája volt. Fegyveres ápoló őrködött az ajtaja előtt, akár egy börtönőr. Végig bent volt, amíg beszélgettek Jolinnal. Ezt a látogatást megspórolhatták volna. A beteg a hála legkisebb jelét sem mutatta, amiért eljöttek meglátogatni. Solveigot a legcsúnyább szavakkal illette. Azzal fenyegetőzött, ha egyszer kiszabadul és hazatér, kiheréli az összes férfit a faluban, és megerőszakolja a feleségeiket. Pereskedni fog minden egyes üres telekért. Hiszen minden az övé! Minden! Mindig a Jolinsönnök uralták Eldafjordot. Heike egy percig sem kételkedett benne, hogy Jolin Jolinsönn megtenné, amivel fenyegetőzik, ha kiszabadulna. Arra kérték az őrt, hogy vigyázzon szigorúan az életveszélyes betegre. A látogatás után visszatértek a csónakhoz. Elutazás előtt a csónakban falatoztak. – Eskil – suttogta Vinga. – Nézd csak azokat az édes leánykákat a parton. Mennyi pótolnivalód van, fiam! Eskil még csak oda se nézett. Fülig elpirult. – Hogy lehetsz ilyen ízléstelen, Vinga? – szólt rá Heike. Vinga zavarba jött. Heike soha nem szólt még
rá ilyen zordan. Ahogy Eskilre, majd Solveigra pillantott, megértette, hogy hibát követett el. Az nem lehet! Te jó ég! Hogy ők ketten… – gondolta Vinga. – Eskilnek meg kell értenie, hogy… A fia mindent nagyon jól értett. Ezzel magyarázható különös viselkedése. Néha ellenségesen és szemtelenül viselkedett Solveiggal. Néha pedig olyan gyöngéd és odaadó volt, hogy még Vingát is meghatotta, milyen érett férfi vált belőle. Hogy képzeli Eskil a jövőt? Kalandra vágyik? Komoly pillantása másról árulkodott. Mit akar ez az érett asszony a tizenegy éves fiával az én fiamtól? Hiszen még gyerek! Legalábbis hozzá képest. A következő pillanatban már megbánta, hogy ennyire kifakadt. Nem gonosz hárpia ő! Nem akar abba a hibába esni, mint sok anya, aki minden nőben ellenséget lát. Ez a két ember szemmel láthatóan szenved. Nem akartak egymásba szeretni. De a szerelem nyila sosem kérdezi, kit vegyen célba. A mindenségit – gondolta Vinga. Hát nem volt így is elég bajunk a kezelhetetlen fiunkkal? Heikét nem dúlta fel az ügy. Mint férfit biztosan elbűvölik a nagy barna szemek. Ráadásul az asszony gyámoltalan, segítségre szorul. Ez minden férfit levesz a lábáról. Honnan is tudhatná Heike, hogy egy ilyen kapcsolat mennyi problémával jár? Vinga elszégyellte magát. Hogy lehet ilyen
igazságtalan? Solveig egyáltalán nem gyámoltalan. Nagyon is derekasan tűrte a megpróbáltatásokat az elmúlt években. Melyik anya nem aggódott volna egyetlen fiáért, ha beleszeret egy nálánál tizenegy évvel idősebb nőbe, akinek ráadásul súlyos beteg gyermeke van? Az egyetlen fiacskája, akihez annyi reményt fűzött! Jól akarta megházasítani, egy hozzávaló lányt képzelt el. Vinga mosolyt erőltetett az arcára. A mosolyból merev vigyorgás lett. Solveig is észrevehette, mert furcsán mosolygott vissza. Eskil egy szót sem szólt. Komor ábrázattal, magába roskadva ült. Szemét le nem vette volna a zöld vízről.
13. fejezet NEMSOKÁRA ismét úton voltak. Szerencsére szélcsendes idő volt. Ennek különösen Eskil örült. Nem jól viselte a tengeri utazást. – Nos? – kérdezte Vinga kíváncsian. – Rábukkantál valami érdekesre annál a tanárnál? – Igen! Hallgassátok csak! – Ezzel zsebéből elővett egy darab papírt. – A tanár lejegyezte nekem a legfontosabbakat. Hozzákezdett az olvasáshoz. Eskilt hirtelen elfogta a pánik. Te jó ég, csak nem kezd el olvasni most Solveig előtt! Akkor kiderül, hogy nem erőssége az olvasás. Aztán eszébe jutott, hogy ő maga mesélte el, hogy apja csak felnőtt korában tanult meg olvasni. Elszégyellte magát, majd apja felé fordult, aki már akadozva hozzá is kezdett az olvasáshoz. – “Valamikor réges-régen a kietlen vad partvidéken, egy eldugott kis fjordban felépült egy vár. Hírét sem lehetett hallani mindaddig, amíg néhány évszázaddal később egy különös ember nem lett a vár ura. Ettől fogva pogány rituálék színhelyévé vált. Úgy hírlik, még az emberáldozattól sem riadt vissza.” – Ez a mi várunk lesz – lelkendezett Vinga. – Kétségkívül – szólt Heike, majd folytatta. – “A fennmaradt mondák különbözőképpen magyarázzák, ki volt a vár ura. Egyikben az Öreg Erik, aki felemelkedett az alvilágból, a másikban egy
idegen, hideg és sötét nemzette törzs sarja.” – Jaj! – sikoltott fel Vinga. – Ez ismerős! – “Egyik-másik monda részletesen beszél arról, hogy saját népe űzte el ezt a különös embert, aztán később itt az országban egy távoli völgyben táborozott le. Egy másik legenda úgy szól, hogy népe legértékesebb kincsével elmenekült. Mindenesetre minden monda gonosz embernek mutatja, aki nincs tekintettel másokra”. Rövid szünetet tartott, majd a történetíró saját szavaival zárta le a felolvasást: – “Utazásaim során a partvidéken soha nem: bukkantam az említett ősrégi várra, még kevésbé az eldugott völgyre. Így arra következtetek, hogy mindez az emberek fantáziájának szüleménye. Hosszú, téli estéken a tűz körül el kellett szórakoztatniuk egymást valamivel.” – Nos, valamivel többet tudtunk meg – szólt Vinga, majd a fiára nézett. – Eskil, jól érzed magad? Olyan sápadt vagy! – Nincs semmi bajom, hagyj békén! – szólt az vissza szemtelenül, és újra a tengerre tapadt a tekintete. Ez a tengeribeteg egyetlen lehetősége, ha el akarja kerülni, hogy rosszul legyen. – Jolin miatt legjobb lett volna Norvégia déli partja mentén hazatérni. Arra kellemesebb út – mondta Heike. Jaj nem! – gondolta Eskil. Körbehajózni Norvégia déli partjait? – De az túl sokáig tartana. A lovainkról sem feledkezhetünk meg. Bocsássatok meg, most a kis
Jolinnal kell foglalkoznom, amíg alszik. Jolin mögé ült, és a feje fölé tartotta hatalmas kezeit. Solveig nagyot sóhajtott. VÉGRE ODAÉRTEK a kikötőhöz, ahol a lovakat hagyták. Eskil magánkívül volt a boldogságtól. Soha többé nem szállok csónakba! Ahogy apja mellett haladt a szárazföldön, még mindig ringott körülötte minden. A lovakat akarták elhozni. Heike felsóhajtott: – Eskil, beszélni akarok veled most, hogy anyád nincs itt a közelben. – Igen? – kérdezte Eskil rosszat sejtve. – Otthon… nem mennek simán a dolgok. – Hogyan? Nem értitek meg egymást? – Nem, dehogy! A birtokokról beszélek. Nem áll módunkban továbbra is megtartani a három uradalmat. Alexander Paladin idejében még sikerült volna, de most… – Mit akartok tenni? El akarjátok adni Hársfaligetet? – Nem, nem a Hársfaligettel van baj, hanem Elistranddal. Rengeteg pénzt elvisz, és nagyon nehéz rendben tartani. De anyád… – Tudom. Hisz Elistrand a gyermekkorának színhelye. Keményen harcolt, hogy visszakapja. – Ezért nem adhatjuk el. Továbbra is fizetnünk kell a magas adót az államnak és húznunk kell az igát. Eskil, ne hidd, hogy gazdagok vagyunk. – Ezen soha nem gondolkoztam.
– Épp ez az. Talán azért, mert vagyonosnak hiszed magad. Arra szeretnélek kérni, ha egyszer átveszed a birtokok irányítását, és anyád már nem lesz velünk, szabadulj meg Elistrandtól! Add el, amint lehet! Én nem tehetem meg. Anyád miatt. Eskil szívébe hasított a fájdalom. Apa nem beszélhet így! Hogy anyja és apja meghaljon? Nem! – Megértelek, hogy nem könnyű erről beszélned – szólt Heike halkan. – De már felnőtt vagy. El kell fogadnod az életet úgy, ahogy van. A halállal együtt. – Tudom – mondta Eskil fáradtan. – Magamat nem értem. Hogy utazhattam el egyedül? Mi lett volna, ha már nem talállak benneteket az élők sorában, amikor hazatérek? Segíteni akartam, oda akartam adni nektek a kincset. – Nem beszélünk róla többet, jó? – mondta Heike gyöngéden. – Különben is, azért hasznodra vált az utazás, nem? Eskil nem válaszolt. Kis idő múlva így szólt az apjához: – Severinsenék otthon Graastensholmon jól megvannak egymással? Heike lopva a fiára nézett, majd így válaszolt: – Úgy látom, nagyon boldogok. – Hm. Ez még nem jelent semmit. – Egy házasság attól még lehet boldog, hogy nagy a korkülönbség. Severin felesége sokkal idősebb a férjénél. De hát te is tudod. – Igen, tudom. Tizenkét évvel legalább. – Tizennéggyel, ha nem tévedek.
– Vagy úgy! Eskil rájött, hogy túl sokat fecseg, és elhallgatott. Heike a vállára tette a kezét: – Tudod, Eskil, a kornak semmi jelentősége. Azon múlik minden, milyen érett valaki. És menynyire akarja az a két ember, hogy sikerüljön. Az egymás iránt érzett felelősség mellett eltörpül a korkülönbség. A fiú lesütötte pillantását. – De anya… – Anyád olyan, mint a legtöbb anya. Ő sem szereti, ha vetélytársa akad. Időre van szüksége. Hanem, beszéltél már… vele? – Nem, még nem – vágta rá gyorsan. Csendben mentek egy darabig egymás mellett. Eskil hirtelen elnevette magát. – Min nevetsz? – Csak eszembe jutott első Jolin. Elég nevetséges figura. – Azért ne túlozzunk! – Jó, jó, de ahogy viselkedett! Nem volt semmi stílusa, fantáziája. Az értelem sem sugárzott a cselekedeteiből. Csapkodta a mellét, mint egy gorilla, ordítozott és kövekkel dobálózott. Heike elmosolyodott. – Igaz. Amikor ellenállásba ütközött, bután bámult, amíg el nem pusztították. Biztosíthatlak, akkor egy cseppet sem tűnt nevetségesnek. – El tudom képzelni – mondta Eskil megborzongva. – Azt akarom csak mondani, hogy Gonosz
Tengelhez nem mérhető. – Így van. Örülhetsz, hogy Gonosz Tengellel még nem volt dolgod. Azt szeretném tudni, ki is valójában első Jolin… – Apa, ha első Jolin a Jéghegyek Népe nemzetségéhez tartozik, akkor kell hogy legyen még egy ága a nemzetségünknek, mégpedig Eldafjordban! Első Jolinnak rengeteg leszármazottja lehet a faluban. Hisz mindenki nagyon hasonlít egymásra, egyetlen szőke ember sincs a faluban. A kis Jolin is leszármazottja. – Igen. Épp ezért szeretnék többet tudni róla. Nem hiszem, hogy a Jéghegyek Népéhez tartozna. Emlékezz Hanna szavaira! Nemzetségünkkel kapcsolatban csak a Jéghegyek Népének völgyét említi, illetve nemzetségünk egyik ága Taran-gajban él. Ráadásul első Jolin hatalmas termetű volt! Őseink, akik Norvégiába jöttek, mind kicsik voltak, mint Gonosz Tengel. – Igen, de a Jéghegyek Népének völgyében is járt. És értette az ősi, szibériai nyelvet! – Tudom. Nagyon titokzatos. Itt abbahagyták a beszélgetést, mert odaértek arra a helyre, ahol visszaszolgáltatták a csónakot, aztán elmentek a lovakért. A kis Jolinnak még egy kis kocsit is vettek. Majd visszamentek a hídhoz. Kifizették Elist, és elbúcsúztak tőle. Egy fogadóban szálltak meg, mert Jolin már nagyon kimerült volt, és közeledett az éjszaka. EZEN AZ ÉJSZAKÁN értették meg, hogy nagy
bajban vannak. Heike nem tudott aludni. Mindig felriadt álmából. – Mi van veled, Heike? – kérdezte Vinga hajnalban, amikor férje újra felriadt. Heike felült, kiverte a hideg verejték, zihálva lélegzett. Sárgás szeme erős fényben izzott. – Nem rád tartozik – felelte Heike eltorzult hangon. – Már az álmaimról is tudni akarsz? Hát nem lehet nyugtom ebben a büdös életben? Vinga tehetetlen volt. Heike nem szokott így beszélni. Nem értett semmit. Napközben is kezdett különösen viselkedni. Türelmetlen volt, aztán bántotta a lelkiismeret. Senki nem ismert rá. A hangulat egyre kellemetlenebbé vált. Ahogy felértek a hóborította, magas hegyekbe, le kellett szállniuk a lóról, hogy segítsenek a lovaknak felhúzni a kis Jolin kocsiját. A fiúnak nagy fájdalmai voltak az egyenetlen út miatt. Heike nem tudott segíteni rajta. Egyre csak magával foglalkozott. Dúlt-fúlt. Amikor lejjebb értek, újra érezték a tavasz melegét. Rögtön jobb kedvre derültek. Megálltak enni. Kellemesen sütött a nap. Miután pihentek kicsit, Vinga kérdőre vonta Heikét: – Látom, pillanatnyilag nyugodt vagy. Ezért arra kérlek, magyarázd meg a viselkedésed! Haragszol valakire? – Nem, dehogy! Most nem gyötör az a szörnyű álom. Tudom, milyen csúnyán viselkedtem. Bo-
csássatok meg, kérlek, de nem én vagyok, aki… A fenébe, mit ülök itt és magyarázkodom? Vinga belekapaszkodott, amikor Heike fel akart pattanni. – Itt maradsz! Az álmaid gyötörnek? Heikét újra elöntötte a düh, de uralkodott magán. – Nem tudom, mi ez, Vinga. Az álmaimban valaki szólít, hívogat. Barátságos hang, mégis halálra rémít. – Azt hiszem, tudom, mit jelent ez. A poggyászunkban magunkkal hoztunk egy veszélyes potyautast. Heike rábámult. – Nem te vagy, aki így viselkedik, Heike – mondta Vinga. – Megkérnélek valamire. Beleegyezel? – Attól függ. – Beleegyezel, hogy kikössünk ehhez a nyírfához? Felnevetett. – Mire jó ez? Ám legyen, ha akarjátok! Eskil csodálkozva figyelte, amint anyja kötelet hoz a kocsiból. Mit jelentsen ez? Valami játék? Vinga határozott arckifejezése nem erről árulkodott. Heike csak a fejét csóválta, de hagyta, hogy megkötözze a felesége. Vinga elvette Heike kését, és beletette a tűzbe. A kis Jolin a kocsiban feküdt. Solveig mellette állt. Senki nem értette, mi készül itt.
Amikor Vinga elkészült, odalépett Heikéhez, hogy ellenőrizze, tart-e a kötél, majd így szólt: – Biztos vagy benne, hogy az álmaid, a viselkedésed nem emlékeztet semmire? – Nem. Mire kellene…? – Tulára – szólt Vinga hűvösen. – És a furulyájára. Heike mélyet lélegzett, nem szólt semmit. A szeme izzani kezdett. – Szóval a szerencsétlenséget hozó potyautas a feketedő furulya lenne? – kérdezte Eskil. – Pontosan. Heike lágy, könyörgő hangon így szólt: – Vágd el a köteleimet, Eskil! – Nehogy megtedd – szólt rá Vinga. – Add ide a furulyát, fiam! – Ne tedd! – Ott van a kocsiban, nemzetségünk értékes tárgyai között. – Nehogy meg merd tenni, Eskil! – Fogd be a szád, Vinga! Eskil, tudod, hogy engedelmeskedned kell apádnak! Eskil mozdulatlanul állt. Nem tudta, mitévő legyen. Vinga végül így szólt: – Most láthatod, milyen kár, hogy soha nem meséltünk neki Tuláról. Tula a furulyájával majdnem életre keltette Gonosz Tengelt. Gonosz ősünk most éppen azon fáradozik, hogy apádat rávegye a furulyázásra. Azt akarja, Heike ébressze fel a furulyaszóval. – Badarság! – kiáltotta Heike kétségbeesve. –
Te teljesen megőrültél! – De hisz rengeteg furulya van a világon – bizonytalankodott Eskil. – Miért pont… – Tula furulyája hamis volt. Valószínűleg ez is az. Menj és hozd ide, Eskil! Vesd a tűzbe! – Nehogy meg merészeld tenni! – kiáltotta Heike. Mielőtt felocsúdtak volna, Solveig odafutott a kocsihoz, és megkereste a furulyát. Amint megfogta, egy sikoltással el is dobta. – Éget – suttogta elképedve. Heike kárörvendően felnevetett. Végre Eskil is magához tért. Amíg Heike próbálta kiszabadítani magát, megragadta a furulyát, és egy ordítással a tűz felé dobta. Eltévesztette a célzást, de nem adta föl. Most a ruhaujjával fogta meg, és a tűzbe hajította. Heike ordítva tiltakozott. Eskil inge tüzet fogott. Solveig odarohant hozzá, és leöntötte vízzel. Közben a tűz nagy lángra kapott, már-már elérte a nyírfát. – Heike, csinálj már valamit! – kiáltotta Vinga. A tűz, amilyen gyorsan meggyulladt, olyan gyorsan ki is aludt. Minden elégett, a furulyát kivéve. Ott feküdt érintetlenül! – Heike, tudod, hogy mi nem értünk a varázslathoz. Ezzel nyilván Gonosz Tengel is tisztában van. Nem véletlen, hogy éppen minket választott. Ha Eskilt szemeli ki, meg tudtad volna védeni. De ki véd meg téged? Heike arca eltorzult. Szeme szikrát hányt, ahogy Vingára nézett:
– Nem kell engem megvédeni! Adjátok ide a furulyát! Engedjetek el! – Shira! – kiáltotta Vinga kétségbeesetten. Tudta, hogy csak ő tudna segíteni. – Shira, kérlek, segíts! – Hasztalan próbálkozol – sziszegte Heike megvetően, nem is a saját hangján. – Semmi hatalmad. Vinga megragadta Heikét és felkiáltott: – Shira, Heikén keresztül megidézlek! – Engedj el! – üvöltötte Heike. – Shira… nem hívtalak, hazudik… Már késő volt. A Jéghegyek Népének védőszellemei rögtön jönnek, ha Gonosz Tengellel kell felvenni a harcot. Heike kétségbeesetten kapálózott. – Miért is engedtem, hogy megkötözz? Eskil! Próbáld meg megszólaltatni a hangszert! Játssz rajta! – ordította valaki más hangján. Eskil nem figyelt szavaira. A tűzre meredt, mint a többiek. Látták, amint a furulya felemelkedik, ide-oda cikázik a levegőben, mintha megpróbálná kiszabadítani magát. Mint a csapdába esett állat, mely menekülni igyekszik. Aztán már nem látták, mi történt, mert nem voltak kiválasztottak. Csak Heike rémült kiáltozását hallották: – Shira, ne! Nem szabad! A furulya megremegett, majd megállt a levegőben. Szemük láttára vált porrá. Semmi nem ma-
radt utána. Heike hatalmasat ordított, amikor Gonosz Tengel feladta a harcot, és távozott belőle. Solveig mesélte, hogy utána megállt előtte egy szép nő, és mosolyogva így szólt hozzá: – Bátor tettedért segítünk rajtad. Te is segítettél a nemzetségünkön, bár félelem töltötte el a szívedet. Mégis elhárítottad az akadályt az útból. Álltak és hallgattak. A csendet a kis Jolin törte meg: – Édesanyám! Mindannyian odamentek hozzá. Solveig már előre félt a látványtól. Tudta, mennyire megviseli fiát az utazás. Egyre sápadtabb és erőtlenebb. Solveig lenyelte könnyeit, és fölébe hajolt: – Igen, gyermekem? – Édesanyám, tiszta az ég, mégis úgy éreztem, esőcsepp hullott a homlokomra. – Valóban! Solveig éppen le akarta törölni, de Vinga megakadályozta. Vinga könnyes szemmel így szólt Solveighoz: – Nem értheted. Nem akarok semmit elárulni, még korai volna… Jolin, mi történt? Tényleg csak egy esőcsepp? – Nem. Itt járt egy néni is. Lehet, hogy csak álmodtam, vagy közületek volt itt valaki. – Hogy nézett ki? – kérdezte Vinga. – Kicsi volt? Mint egy baba? Idegen vonásokkal, ferdevágású szemmel? És sok színben játszott a haja? – Igen. Álmodtam volna? – kérdezte csodál-
kozva a kisfiú. Vingának eleredtek a könnyei örömében. – Még nem mondhatok semmit… Meglátjuk – hebegte. – Segítenétek kioldozni Heikét? Heike nyugodt volt, kezébe temette az arcát. A többiek némán álltak körülötte. Végül Eskil így szólt hozzá: – Apám, már vége. – Számomra még nem. Annyira szégyellem magam! – mondta elcsukló hangon. – Köszönöm, hogy legalább ti nem veszítettétek el a józan eszeteket Egyre csak a fejét rázta: – És Solveig? Mit fog gondolni rólam? Látta, amint majdnem agyonvertem egy embert, most meg mintha megőrültem volna. Én, aki különben… Eskil bátorítóan megveregette a vállát. – Rá se ránts, apa! Tudod mit? Én most még jobban szeretlek. Igazán jó tudni, hogy mégsem vagy emberfeletti lény!
14. fejezet SOKÁIG TARTOTT a hazatérés, az utak rossz állapota miatt. Ha lóháton mennek, gyorsabban megérkeztek volna, de a kis Jolin és a poggyász miatt nem mondhattak le a kocsiról. Az út során fokozatos javulást vettek észre Jolin állapotában. Visszatért a mosolya, és nem panaszkodott a szörnyű fejfájásra. Néha felült, és beszélgetni kezdett a többiekkel. Solveig alig akart hinni a szemének. Nem merte még beleélni magát, nehogy nagyot csalódjon a végén. Amikor Mjösához értek, Jolin járni akart egyet. Heike és Eskil segítségével meg is tette az első lépéseket. Solveignak potyogtak a könnyei a boldogságtól, mindegyiküket megölelte. A többiek osztoztak az örömében. Olyan jó volt látni, hogy visszatért az életöröm ebbe a szép asszonyba! Még aznap este egy fogadó szobájában beszélgettek négyesben. – Soha nem hittem volna, hogy felépül – vallotta be Heike. – Nagyon előrehaladott állapotban volt. – Tudod, mi történt? – szólt Vinga. Solveig kérdőn nézett rá. – Shira gyógyította meg. Egyik ősünk. Az a szép, törékeny asszony, aki egy pillanatra megállt előtted, és beszélt hozzád. – Ki volt Shira? – kérdezte Solveig. – Shira a legfontosabb mindannyiunk számára.
Apja Vendel Grip volt. – Aki olyan messzire utazott? – Igen. Kisfiad homlokára az élet forrásának tiszta vizéből cseppentett. Ezzel meg lehet semmisíteni a Gonosz Tengel halálvizének hatását. – Nem nevezheted a halál vizének, Vinga – szólt rá Heike. – Hiszen általa Tengel elnyerte az öröklétet. A sötét forrásvíz a gonoszság vize. – Úgy gondoljátok…? – kezdte Solveig. – Reménykedünk benne – mondta Heike halkan. – Ebben az esetben a kis Jolin meggyógyul. De ne reméljünk túl sokat. Lehet, hogy csak átmeneti javulás a vég előtt. Solveig lehajtotta a fejét. – Alig merek reménykedni, de a szívem mélyén mégis bizakodom. Vinga egy kis idő múlva megszólalt: – Azt nem értem, mi a szerepe első Jolinnak. Ki volt ő? – Én sem tudom – vallotta be Heike. – Mindannyian tudjuk, Gonosz Tengel arra vár a völgyében, hogy felkeltsék szendergéséből. Azt is tudjuk, hogy csak furulyaszó keltheti fel. Ezért a Jéghegyek Népének egyik tagja sem nyúlhat soha furulyához. – No de nem mindegyik furulya veszélyes. – Nem, csak amelyeken átok ül. Senki nem tudhatja, hány ilyen furulya létezik a világon. Amikor Tula kezébe akadt egy ilyen elfuserált példány, majdnem megtörtént a katasztrófa. Feltételezhetjük, hogy a hamelni patkányfogónak is ilyen
hangszere volt. Mivel Gonosz Tengel kereste. – Apa, bocsánat, hogy félbeszakítalak – szólt közbe Eskil. – Beszéltetek a patkányfogó és Tula furulyájáról. No de a harmadik? Shira megsemmisítette az élet forrásának vizével, de mit tudunk még róla? – Az a furulya, fiam, Gonosz Tengelé volt. Arra számított kezdettől fogva, hogy ez a hangszer fogja felkelteni. – Akkor most…? – Hogy biztonságban vagyunk-e? Ebben nem reménykedhetünk. Hiszen Tulának majdnem sikerült felébreszteni azt a szörnyeteget. De az igaz, hogy egy időre elhárítottuk a veszélyt. – Valami itt nem stimmel az idővel – vágott közbe Vinga. – Első Jolin már jóval azelőtt Eldafjordban volt, hogy Gonosz Tengel Hamelnben mutatkozott. – Igazad van. Ez az időpont sehogy sem vág egybe. – Na és mit keresett első Jolin Eldafjordban, és főleg mit keresett ott a furulya? – Lehet, hogy Jolin furulyajátékára várt Tengel? De aztán közbejött a földcsuszamlás, és a romok maguk alá temették Jolint. Heike a fejét rázta. – Jolin tagadhatatlanul gonosz ember volt. Ám Gonosz Tengel soha nem fogadott volna ilyen bárgyú és együgyű embert cinkosául. Nem bízott volna benne. – Van egy elméletem – mondta Eskil. – Persze
biztosan butaság. – Lám csak! Halljuk – bátorította Heike. – Abból indulok ki, hogy Jolin sosem játszott ezen a furulyán. – Így igaz. – Akkor talán lopta. Nem nehéz feltételezni róla, hogy becstelen módon jutott a Jéghegyek Népe értékes tárgyaihoz. A Jéghegyek Népének völgyében lenne a helyük ezeknek a tárgyaknak, nem Eldafjordban. – Úgy véled, nem is sejtette, mit visz magával? Igazad lehet, különben biztosan kipróbálta volna. – Nem tudhatta, hiszen a furulya jól el volt rejtve… A többiek felé fordultak: – Tényleg? – kérdezte Heike. – Hol is találtad, Eskil? Csak azt láttam, hogy egyszeriben ott állsz a furulyával. – Igen, ahogy tartottam a hatalmas szarvakat, a furulya kiesett az egyik szarvból. Oda rejtették. – Vagy úgy! – kiáltott Vinga. – Csak ketten tudták, hova rejtették a hangszert. Gonosz Tengel, és akit beavatott. Heike, te mit gondolsz? – Szerintem nem ez történt. – Úgy véled, első Jolin megpróbálta megmenteni a Jéghegyek Népét? Bocsáss meg, de ez nevetséges – jelentette ki Vinga szárazon. – Nem, Jolin ócska kis tolvaj. Ez világos. Ám valaki megneszelhette, hogy el akar menni a völgyből, és kicsempészte általa a furulyát. Olyan helyre rejtette el, ahol a buta Jolin soha nem találná
meg. – Nemzetségünk valamelyik jóságos leszármazottja lehetett – szólt Vinga elgondolkodva. – Valaki, aki Gonosz Tengel ellen dolgozik. Ez az elmélet összevág az enyémmel. – Mi az elméleted? – A fiunk miért éppen Eldafjordban kötött ki, mit gondolsz? Ki lehetett az a cseléd, aki beszélt neki erről a helyről tizenkét éves korában? Nem emlékszem semmiféle szolgára. – Én sem – felelte Heike és felállt. – Nos, ahelyett, hogy itt ülünk és elmélkedünk, mit szólnátok egy kis alváshoz? HEIKE ÉS VINGA már rég elfogadta Solveigot. Annyi minden összekötötte őket. A hosszú utazás, a kis Jolinért való aggódás. Eskil is legyőzte aggályait. Solveig azonban még vonakodott. Nem olyan könnyű egy nőnek vállalni a kapcsolatot egy nálánál sokkal fiatalabb férfival. Eljött a megérkezésük előtti utolsó este. Jolin úgy megerősödött, hogy Heike és Vinga elvitte sétálni. Gondolták, addig Eskil és Solveig legalább egyedül marad. Rájuk férne egy kiadós beszélgetés. A két fiatal a kerítésnél állt, és utánuk nézett, ahogy távolodtak. – Hálás vagyok, amiért ilyen kedvesek vagytok az én Jolinomhoz. Ez az utazás élete csúcspontja. Eskil zavarában a kerítésbe rúgott, majdnem
kidőlt az egész. Elpirult, megpróbálta felállítani. – Az a legfontosabb, hogy a gyógyulás útján van – hebegte. – Én… ööö… Ha te is akarod, gondoskodnék róla egy életen keresztül. Apára van szüksége. Jó barátok vagyunk. – És én? – kérdezte Solveig halkan. – Beleillek a terveidbe? Eskil feléfordult, és rámosolygott a bájos, szép arcra: – Te? Téged csak a pénzedért veszlek el. Solveig tekintete felderült. Értette a tréfát. Eskil nagyon szerette ezt a huncut csillogást a szemében. – Hiszen tudod, hogy a birtokainkat milyen nehéz fenntartani. Te pedig egész nagy vagyonnal rendelkezel majd. Tudod, minden alkalmat megragadok, hogy gazdag legyek! A kincsre is rávetettem magam, nem? Most pedig az enyém lesz, ugye? Solveig elmosolyodott, majd elkomorult. – Amikor harminckilenc éves leszel, akkor én… – Tudom, ötven. De hát én mindig nagyon érett voltam a koromhoz képest… Erre az asszony tiszta szívből elnevette magát. Eskil is vele nevetett. Eskil átölelte, beletúrt sötét fürtjeibe, és így suttogott: – Annyira szeretlek! Nem viselnéd gondját még egy férfinak? Solveig elkomorodott, a férfi nyaka köré kul-
csolta a kezét, és így szólt: – Jaj, Eskil, úgy félek, hogy elveszíthetlek! A kis Jolin és én általad belekóstoltunk a boldogságba. Nem akarlak elveszíteni. – Miért veszítenél el? Apám szerint ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Általatok érettebb lettem. Ezzel anyám is egyetért. Azt állítja, hogy benned drága kincsre leltem. Pedig ő aztán igényes. – Tudom. Ó, Eskil, igaz ez? Vagy csak álmodom? Már azt hittem, egész életemet abban az eldafjordi pokolban kell eltöltenem! HAZATÉRÉSÜK kisebb diadalmenet volt. Heike úgy rendelkezett, hogy a hatalmas bölényszarvakat a kandalló fölé akasztják Graastensholmon. Egy jóbarátjuk kipreparálta a szarvakat és a többi tárgyat, hogy ne roncsolódjanak a levegő hatására. Vinga pedig minden svéd rokonnak megírta, milyen kincsre leltek. Mivel a Hársfaliget bérlője annyira megöregedett, hogy nem tudta már megművelni a birtokot, beköltözhetett abba a házba, amelyet eredetileg Solveignak és kisfiának szántak. A fiatalok pedig megkapták a Hársfaligetet. Igazából Vingának és Heikének kellett volna odaköltözniük, mivel ők idősebbek voltak. De Vinga jobban érezte magát a nagyobb birtokon, Solveig pedig rögtön beleszeretett a kis, takaros Hársfaligetbe. Miután összeházasodtak, a szülők gyakran ellátogattak hozzájuk. Solveig nagyon ügyes gazdasz-
szonynak bizonyult, meleg otthont teremtett. Eskilre is jó hatással volt. Egészen derék gazda vált belőle. Nemsokára segítségük is akadt. A kis Jolin felcseperedett, és teljesen meggyógyult. Élénk, jókedvű és igen segítőkész ifjúvá serdült, mindenki örömére. 1820-ban, amikor a kis Jolin betöltötte tizenharmadik évét, született egy féltestvére. Egészséges, barna kisgyermek, nagy, csodálkozó szemekkel. Sikerült megegyezniük, milyen nevet adjanak neki. Legszívesebben a Jéghegyek Népének két legerősebb asszonya után nevezték volna el. Villemo és Vinga után. Solveig azonban szeretett volna vestlandi nevet adni neki. Így a kisfiút Viljarnak keresztelték. Viljar a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Viljar csendesen, békében cseperedett Graastensholmon. Nem úgy a nemzetség másik tagja, Tula kisfia. Christer Thomassonnak hívták. Nem is lehet csodálkoznunk azon, hogy Tula kisfiát különös vonásokkal áldotta meg az ég. De ez már egy másik történet.
