A SÚLYOS IPARI BALESETEK MEGELŐZÉSÉVEL ÉS ELHÁRÍTÁSÁVAL KAPCSOLATOS NEMZETKÖZI ÉS EURÓPAI UNIÓS SZABÁLYOZÁSOK ÖSSZEFOGLALÁSA Bognár Botond - Dr. Damjanovich Imre Az összefoglalás célja, hogy rövid áttekintést adjon a súlyos ipari balesetek megelőzésével, illetve elhárításával kapcsolatos nemzetközi és európai uniós szabályozásról, valamint arról, hogy hazánk ezen a téren milyen nemzetközi kötelezettségeket vállalt és ezek megvalósításában jelenleg hol tartunk. A SEVESO I. Irányelv Az Európai Gazdasági Közösségek Tanácsa 1982. június 24.-i (82/501 EGK számú) SEVESO I. Irányelve foglalkozott először átfogóan az egyes ipari tevékenységekkel járó súlyos baleseti kockázatokkal, és előírta a Tagállamok számára, hogy legkésőbb 1986. január 8.-ig meghozzák azokat a belső jogi intézkedéseket, amelyek szükségesek az Irányelv előírásainak megvalósításához. Az Irányelv ugyan már nem hatályos, ugyanakkor a jelenlegi európai ipari baleseti megelőző és elhárító rendszerek e szabályzó okmány alapján jöttek létre. Ez volt a forrása néhány hazai jogszabálynak, többek között a települések polgári védelmi sorolásáról szóló 134/1996. kormányrendelet veszélyes anyagokra és technológiákra vonatkozó mellékletének is. A SEVESO I. Irányelv érvényesült több vonatkozásban az ipari balesetek határon túli hatásairól szóló Helsinki egyezmény kidolgozásakor is. Az Irányelv bevezetője hangsúlyozta, hogy: a) a lakosság és a környezet védelme, valamint a munkahely biztonsága és az egészségvédelem megköveteli, hogy különös figyelmet szenteljenek egyes ipari tevékenységeknek, amelyek nagyobb balesetek okozói lehetnek; b) minden ipari tevékenységnél, ahol veszélyes anyagokat alkalmaznak vagy alkalmazhatnak, és így nagyobb baleset esetén súlyos következményekkel kell számolni az emberre és a környezetre nézve, szükséges, hogy a gyártó minden rendelkezésre álló eszközzel megelőzze a balesetek bekövetkezését, illetve korlátozza azok következményeit; c) azon ipari tevékenységeket illetően, amelyek különösen veszélyes anyagokat alkalmaznak vagy alkalmazhatnak bizonyos mennyiségben, szükséges, hogy a gyártó közölje az illetékes hatósággal a szóban forgó anyagokra vonatkozó információkat. A SEVESO I. Irányelv 21 cikkelyből és 7 mellékletből állt, gerincét az 1. és az 5. Cikkelyek alkották, a hozzájuk tartozó legfontosabb mellékletekkel együtt. Az 1. Cikkely fogalommagyarázattal kezdődött, amelyben definiálták a veszélyes ipari tevékenységet, az üzemeltető fogalmát, a súlyos baleseti esemény leírását, valamint a veszélyes anyagok osztályozását. Az Irányelv hatálya alá esett minden olyan ipari tevékenység, amely az 1. Mellékletben szerepelt, valamint azok az anyagok, amelyek a 3. Mellékletben megnevezett mennyiség felett a gyártás, feldolgozás során késztermékként, melléktermékként, vagy hulladékként számításba jöhettek, továbbá amelyeket a 2. Melléklet szerinti mennyiségben tároltak. A 3. Melléklet felsorolta azokat a veszélyes anyagokat (szám szerint 149-et) és mennyiségüket, amelyeknek bármi fajta felhasználása esetén az Irányelvet alkalmazni kellett. Amennyiben a fenti kritériumok érvényesültek az üzemeltető köteles volt az illetékes
hatóságot értesíteni a veszélyes tevékenységről és az abban szereplő, vagy feltehetően keletkezhető veszélyes anyagról. Rendkívül lényeges elem volt a súlyos ipari balesetek megelőzését és elhárítását szolgáló egységes irányítási rendszer – nemzeti jogszabályok alapján történő – létrehozása. A Tagállamoknak biztosítaniuk kellett, hogy a súlyos balesetekre a biztonsági intézkedéseket az üzemeltetők kidolgozzák. Az Irányelvben foglaltak szerint a tagállamok létrehozták az illetékes hatóságokat, amelyek megszervezték a veszélyes létesítmények felügyeletét, ellenőrző tevékenységet láttak el, valamint gondoskodtak arról, hogy a létesítményen kívüli mentési tervek kidolgozásra kerüljenek. Az üzemeltetőknek az illetékes hatósághoz nyilatkozatot kellett eljuttatniuk, amely tartalmazta a létesítmény vagy üzem pontos nevét és címét, a felelős igazgató nevét, a gyártás vagy tárolás típusát, az alkalmazott anyagokat. A Tagállamoknak arról is gondoskodniuk kellett, hogy az üzemeltetők 1989. június 8.-ig elkészítsék és benyújtsák az illetékes hatósághoz azokat a kiegészítő információkat, amelyeket a súlyos balesetek megelőzésére, valamint következményeinek csökkentésére hoztak. Az Irányelv előírásai szerint a nyilvánosságot tájékoztatni kellett a meghatározott ipari tevékenységről a baleset következményeinek csökkentése érdekében. Ezeket a tájékoztatókat rendszeresen meg kellett ismételni, bár az Irányelv nem szabott erre vonatkozóan határozott időnormákat. A Tagállamok képviselőiből létrehoztak egy bizottságot, amelynek feladata egyrészt az Irányelv időszakonkénti felülvizsgálata és összhangba hozása volt a műszaki haladással, másrészt információcserére szolgált a súlyos balesetek megelőzése és következményeinek csökkentése terén szerzett gyakorlati tapasztalatokról. Ennek érdekében a Tagállamok közölték a Bizottsággal, hogy mely intézménynél található az illetékes hatóságuk, és tájékoztatót adtak a területükön bekövetkezett súlyos balesetekről. A Bizottság gyűjtötte és elemezte a rendelkezésre álló adatokat, és a következtetéseket a Tagállamok számára rendelkezésre bocsátotta. A SEVESO I. Irányelv és az ipari balesetek országhatáron túli hatásairól szóló Helsinki Egyezmény kapcsolata Az Egyezményt 1992. március 17-én Helsinkiben írták alá a részes államok. Az Egyezményhez az ENSZ Európai Gazdasági Bizottság tagállamai, a szervezetben konzultatív státusszal rendelkező országok és az ENSZ/EGB tagállamok által létrehozott regionális szervezetek csatlakozhattak. Az Egyezmény célja az volt, hogy elősegítse a nemzetközi együttműködést az érintett államok között a súlyos balesetek országhatáron túl terjedő hatásainak megelőzése, a felkészülés, a kölcsönös segítségnyújtás területén, és lehetővé tegye az országok közötti gyors tájékoztatást. Az Egyezmény 3. Cikkelye tartalmazza azokat az általános rendelkezéseket, amelyek irányadóként szolgálnak a további cikkelyek és a hozzájuk kapcsolódó mellékletek számára. A Részes Felek vállalják, hogy az ipari balesetek megakadályozására megelőző, készenléti és elhárító intézkedéseket léptetnek életbe, ennek érdekében biztosítják, hogy az üzemeltető a súlyos balesetek veszélyének mérséklésére minden szükséges intézkedést megtegyen. Nemzetközi szinten az információk cseréje, a konzultációk és egyéb együttműködési lehetőségekkel összehangolt stratégia kidolgozása szolgálja a balesetek kockázatának csökkentését. A megelőzéssel a 6. Cikkely foglalkozik. A Részes Felek vállalják, hogy intézkedéseket hoznak az ipari baleseti kockázatok megelőzésére és csökkentésére, egyúttal megkövetelik az üzemeltetőtől a veszélyes tevékenység biztonságos működtetésének
bizonyítását megfelelő információk rendelkezésre bocsátásával. Az ennek érdekében végrehajtandó, gyakorlati lépések a IV. és az V. Mellékletekben találhatóak1. A megelőzési elvek szerint előzetesen rögzíteni kell a veszélyes ipari tevékenységeket, és meg kell állapítani, mely anyagfajták tartoznak a veszélyes anyagok körébe. Ebből a szempontból megállapítható, hogy „Az ipari balesetek országhatáron túli hatásairól” szóló egyezmény fő vonalaiban követte a SEVESO I. Irányelvben meghatározott elveket. Ebben is szerepelnek megnevezett anyagok, bár számuk jelentősen kevesebb, és megtalálhatóak az anyag kategóriák is, amelyeknek kritériumai megfelelnek a SEVESO I. követelményeinek. Az Egyezmény a veszélyes tevékenységek elemzésére és értékelésére kellő mélységű útmutatást adott, amely felhasználható volt a SEVESO I. Irányelvben megkövetelt elemzések elvégzéséhez is. Az Egyezmény szerint a veszélyhelyzetek és az ipari balesetek országhatárokon túli hatásainak mérséklésére felkészülési terveket kell készíteni, amelyeknek egy része az üzemeltetők kötelessége, míg az üzemen kívüli tervek elkészítéséért, a lakosság tájékoztatásáért, az országhatáron túli hatások megelőzéséért és csökkentéséért az illetékes hatóságok a felelősek. A fentiek alapján a Részes Államok gondoskodnak egy hatékony és összeegyeztethető ipari baleseti értesítési rendszer felállításáról, valamint az illetékes hatóságok és kapcsolattartó pontok kijelöléséről. A Részes Államoknak fel kell állítani vagy ki kell jelölni egy központi szervezetet, amely nemzetközi és országos szinten egyezteti az Egyezményből fakadó tevékenységeket. Ez a szervezet az illetékes hatóság, amely tulajdonképpen jelenleg is megszervezi az országon belül a SEVESO II. Irányelvben rögzített hatósági feladatok végzését. Az illetékes hatóság tehát részt vesz a hazai és országhatáron túl terjedő súlyos ipari balesetek megelőzésének szervezésében, hatásainak csökkentésére kidolgozott intézkedések végrehajtásában, ugyanakkor kapcsolatot tart más nemzetek hasonló szervezeteivel, és megfelelő törvényi felhatalmazás2 alapján a kölcsönös segítségnyújtás irányítója is. A SEVESO II. Irányelv A SEVESO II. Irányelv rendszere A Tanács 1996. december 9.-i (96/82/EGK) SEVESO II. Irányelvében újra fogalmazta a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos baleseti veszélyek ellenőrzéséről szóló határozatát. Az Irányelv 1997. február 3.-án lépett életbe, és a tagállamoknak a nemzeti törvényalkotásban 24 hónapon belül kellett megerősíteni, majd 1999. február 3.-tól alkalmazni az előző SEVESO I. érvényességének visszavonásával egyidejűleg. A SEVESO II. Irányelv jelenti jelenleg az Európai Unió államaiban az ipari katasztrófák megelőzésével és elhárításával kapcsolatos jelenlegi szabályozások alapját. A hazai szabályozás megalkotásánál ezen irányelvet feltétlenül figyelembe kellett venni, sőt, előírásainak a hazai jogrendbe való beillesztése EU integrációnk elengedhetetlen feltételét jelentette és jelenti. A SEVESO II. Irányelv bevezető részében meghatározta azokat az általános alapelveket, amelyek kiindulópontként szolgálnak. Ebben kiemelik: a) az előző – SEVESO I. Irányelv – hatékonyabb megvalósításának szükségességét és hatásosabb rendszerek bevezetésének megteremtését; b) az új létesítmények telepítésére vonatkozó szigorúbb ellenőrzés fontosságát; 1
Az itt megfogalmazott követelmények már előremutattak, és összhangban vannak a később megjelent SEVESO II. Irányelv 7. Cikkelyével is, mely szerint „a Tagállamoknak kötelezniük kell az üzemeltetőt, hogy dolgozza ki a súlyos baleseti megelőzési irányelveit, és azokat megfelelően alkalmazza”. 2
LXXIV.Törvény
c)
a vezetési rendszerekben olyan alapelvek lefektetését, amelyek minimálisra csökkentik a súlyos balesetek lehetőségeit; d) a Helsinki Egyezménnyel való harmonizáció megteremtését; e) a nyilvánosság tájékoztatásának fontosságát, a környezetvédelmi információk szélesebb hozzáférhetőségének biztosítását; f) a súlyos balesetek megelőzése érdekében az eddigi tapasztalatok összegyűjtését, az információk hatékony elemzését, valamint az egész Közösséget átfogó információs rendszer működtetését. A SEVESO II. Irányelvben – az előzőhöz képest – több, fontos újítást vezettek be: a) hatályát egyrészt kiszélesítették, másrészt egyszerűsítették, azaz nincs többé az ipari létesítményeknek tételes felsorolása, a nevesített veszélyes anyagoknak rövidebb listáját adják meg, ugyanakkor növelték a veszélyes anyagok osztályainak számát és meghatározták az egyes osztályok kritériumait; b) a létesítményekben a súlyos balesetek megelőzése érdekében biztonsági vezetési rendszert kell létrehozni, amely szervesen kapcsolódik az általános vezetési rendszerhez, és tartalmazza a szervezési módszereket is; c) fontos eleme az Irányelvnek, hogy a belső és külső veszélyhelyzeti tervek használhatóságát és alkalmazhatóságát a továbbiakban a gyakorlatban is ki kell próbálni, monitoring rendszert kell kiépíteni a megelőzési tervek folyamatos értékelésére, hiányosságok esetén a vizsgálatok és a korrekciós beavatkozások mechanizmusának létrehozására; d) a területfelhasználási tervekben – az új létesítmények helyének kiválasztásakor, a meglevők módosításakor és fejlesztésekor – a hosszú távú igényeket is figyelembe véve megfelelő távolságot kell kijelölni a létesítmény és a lakott területek vagy egyéb szempontból fontos objektum között; e) az Irányelv betartására felügyeleti rendszert kell felállítani. Általános szándékként fogalmazták meg, hogy az Irányelv célja a veszélyes anyagok alkalmazásával járó súlyos ipari balesetek megelőzése, és ezeknek az emberre, valamint a környezetre ható hatásainak csökkentése. Az Irányelv hatálya mindazon létesítményre kiterjed, ahol veszélyes anyagok vannak jelen, mégpedig függetlenül attól, hogy ténylegesen megtalálhatóak, vagy várhatóan előfordulnak, illetve vélelmezhetően egy vegyi folyamat ellenőrizhetetlenné válása során keletkeznek. Mint általában minden jogszabály, így a SEVESO II. Irányelv is meghatározta a legfontosabb fogalmakat, amelyeknek pontos leírása kulcsfontosságú a továbbiakban. Az egyértelműség szempontjából definiálták többek között: a létesítmény, az üzem, az üzemeltető, a veszélyes anyag, a súlyos baleset fogalmát. Az I. Mellékletben megtalálhatóak a megnevezett anyagok listái (1. Rész), illetve a készítmények és anyagok általános kategóriái, és azok kritériumai (2. Rész). Mindkét rész egy alsó és egy felső küszöbértéket tartalmaz. Az alsó érték a 6. és 7. Cikkely alkalmazásával függ össze, mely szerint az üzemeltetőnek információt kell szolgáltatni a veszélyes anyagok mennyiségére és halmazállapotára vonatkozóan, valamint tervet kell kidolgoznia a súlyos balesetek megelőzésére. A nevesített résztvevők kötelezettségei Az Irányelv rögzíti a különböző szervezetek feladatait a súlyos balesetek megelőzésében, a következmények csökkentésében, az információk áramlásában és nyilvánosságra hozatalában. Az EU Bizottság kötelezettségei: a) egységes kritériumok felállítása az illetékes hatóságok számára annak eldöntésére, hogy egy létesítmény nem képes súlyos balesetet okozni;
b) c)
d) a)
b) c)
d)
e) f) a) b) c) d) e) f) g) a)
a Tagállamok által évente megküldött veszélyes létesítmények jegyzékének beterjesztése a Választmányhoz; a súlyos balesetek nyilvántartására információs rendszer létrehozása, amely szakmai tanácsokkal segíti, továbbá a bekövetkezett súlyos balesetből levont általános elemzéssel látja el a Tagállamok illetékes hatóságait és bármely szervezetet, amely ilyen kérdésekkel fordul az információs rendszerhez. (Ennek az információs rendszernek nyilvánosnak kell lennie); egységes jelentési űrlap kidolgozása a nemzeti illetékes hatóságok számára. Az EU tagállamok kötelezettségei: a nemzeti jogalkotásban minden olyan rendelkezés meghozatala, amelyekkel az üzemeltetők rákényszeríthetőek, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket a súlyos balesetek megelőzésére, és következményeiknek az emberre, valamint a környezetre való hatásainak csökkentésére; az üzemeltetők kötelezése arra, hogy dolgozzák ki a veszélyes létesítményre vonatkozó biztonsági elemzést, hozzák létre biztonsági vezetési rendszerüket, biztosítsák a megfelelő védelmi eszközöket; olyan rendszabályok bevezetése, amelyek arra kötelezik az üzemeltetőket, hogy a veszélyes létesítményekben mérjék fel a súlyos baleseti veszélyeket, tegyék meg a megfelelő biztonsági intézkedéseket, dolgozzák ki a belső védelmi terveket, valamint szolgáltassanak adatokat az illetékes hatóságok számára a külső védelmi tervek kidolgozásához; hogy a terület felhasználási tervekben az új létesítmények vagy a meglevők módosításakor érvényesüljenek azok a hosszú távú igények, amelyek figyelembe veszik a környezet és a lakosság kockázatának csökkentését; ugyan akkor a Tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy az információkat a biztonsági intézkedésekről, és a baleset esetén követendő magatartásról a lakosság ismerje, és a veszélyekről megfelelő módon időben tájékoztatást kapjon. Lehetőséget kell adni a nyilvánosságnak, hogy kifejtse véleményét az új veszélyes létesítmények tervezésekor, a meglevők módosításakor, és ismerje meg a létesítményben levő veszélyes anyagok hatásait; tájékoztatás adása más Tagállamoknak, amennyiben azok területét veszélyeztethetik a súlyos baleset következményei, vagy hatásai. Az illetékes hatóság kötelezettségei: az Irányelvben lefektetett feladatok végrehajtása, a helyi hatóságoknak és a létesítményeknek műszaki és tudományos segítségnyújtás; fogadja az üzemeltetők biztonsági jelentéseit, azokat elbírálja, szükség esetén kiegészítő információkat kér; az üzemeltető jelentései alapján együttműködik a helyi hatóságokkal és a létesítmény vezetésével a külső védelmi tervek kidolgozásában; rendszeres és időszakos felügyeleti ellenőrzésekkel megbizonyosodik arról, hogy az üzemeltető mindent megtesz a súlyos balesetek megelőzésére, a hatások csökkentésére; kapcsolatot tart a Bizottsággal, a határidős és az esedékes egyéb jelentéseket megküldi; gondoskodik a bizalmas és titkos adatok védelméről. Az üzemeltető kötelezettségei: az üzemeltetőnek meg kell tennie minden szükséges intézkedést, hogy megelőzze a súlyos balesetet, és minimálisra csökkentse a baleset következményeinek hatását az emberre és a környezetre;
b)
az üzemeltetőnek bizonyítania kell az illetékes hatóság előtt, hogy ezeket az intézkedéseket meg is tette; c) az Irányelv hatálya alá eső már működő létesítményekről meghatározott időn belül nyilatkozatot, jelentős változásokról pedig kiegészítést kell adnia; d) az Irányelv hatálya alá eső új létesítményeket jogszabályban meghatározott időhatáron belül az építkezés vagy a működtetés előtt be kell jelentenie; e) a létesítményre, vagy üzemre belső védelmi tervet kell kidolgoznia, a dolgozókat felvilágosítani, kiképezni, és megfelelő felszereléssel ellátni; f) adatokat szolgáltatni a létesítményen kívüli védelmi tervek elkészítéséhez, és részt venni azok kialakításában; g) a súlyos baleseteket azonnal jelenteni, valamint a következmények felszámolásában részt venni. A SEVESO II Irányelv két alapvető jelentési kötelezettséget ír elő: a) a 6. Cikkely alapján bejelentési kötelezettséget, amely vonatkozik mind az alsó, mind a felső értékhatárú anyag mennyiséget alkalmazó létesítményekre, valamint az új és már üzemelő létesítményekre. Eszerint az üzemeltetőnek az illetékes hatóság számára információkat kell szolgáltatni a létesítményről, a veszélyes anyagokról (mennyiségeiről, fizikai állapotukról), az üzemben folyó tevékenységről és a közvetlen környezetről. b) A 9. Cikkely, valamint a hozzá kapcsolódó II. és III. Mellékletek a biztonsági jelentési kötelezettséget határozzák meg. Ennek alapján az üzemeltető kialakítja a súlyos baleseti megelőzési irányelveit, létrehozza a biztonsági vezetési rendszerét és kidolgozza a belső védelmi tervét. Mindezeket írott formában kell elkészíteni, kiindulva az általános célokból és alapelvekből, ezáltal biztosítva az ember és a környezet magas szintű védelmét. A biztonsági jelentésnek tartalmaznia kell: a súlyos baleseti megelőzési irányelveket, a biztonsági vezetési rendszert, a létesítmény környezetét, az üzem leírását, a veszélyes tevékenységre vonatkozó kockázatelemzést, a megelőzési módszereket, továbbá a baleset következményeinek korlátozására és ellenőrzésére teendő intézkedéseket. A biztonsági jelentést új létesítményekre a működtetés megkezdése előtt az illetékes hatóságnak be kell nyújtani. Már üzemelő létesítmények esetében a határidők az alábbiak voltak: a) a SEVESO I. hatálya alá eső létesítménynél két éven belül 1999. február 3.-tól számítva; b) a SEVESO I. hatálya alá nem eső létesítménynél három éven belül 1999. február 3.-tól számítva. A biztonsági jelentést ötévenként fel kell újítani, és napra késszé kell tenni, illetve bármikor az illetékes hatóság kérésére, vagy az üzemeltető saját kezdeményezéséből. A 9. Cikkely 6. pontja bizonyos korlátozások bevezetését teszi lehetővé a biztonsági jelentésben. Az üzemeltetőnek kell meggyőzően bizonyítania, hogy egyes veszélyes anyagok az üzemben vagy a technológiában elfoglalt helyzetük vagy állapotuk következtében nem képesek súlyos baleset előidézésére. Ekkor az illetékes hatóság alkalmazhatja a harmonizációs kritériumot, és eldöntheti, hogy felmentést ad a biztonsági jelentés egyes pontjainak korlátozására. A biztonsági jelentés általában foglalkozik a veszélyes üzemek leírásával, a baleseti kockázatok elemzésével és a védelmi intézkedésekkel, a védelmi tervekben, egy létesítményen vagy üzemen belül és a környezetükre vonatkozóan kívül, konkrétan meghatározzák az egyes személyek, szervezetek feladatait egy esetleges súlyos baleset bekövetkezésekor és következményeinek felszámolásakor.
A belső védelmi tervet az üzemeltető dolgozza ki, ismerteti a dolgozóival és felkészíti őket az abban foglaltak végrehajtására, egyúttal benyújtja az illetékes hatósághoz más lényeges információkkal együtt. Az illetékes hatóság továbbítja azokat a helyi hatósághoz. A helyi hatóság elkészíti a külső védelmi tervet, ebbe bevonja az érintett területi szolgálatokat, és ismerteti a közvéleménnyel. Az üzemeltető és a helyi hatóság kötelessége megfelelő időközönként, de legalább háromévenként, a védelmi tervek gyakorlatban történő kipróbálása, felülvizsgálata és amennyiben szükséges napra késszé tétele. Tájékoztatási kötelezettségek A SEVESO II. Irányelvben központi helyet foglal el, hogy a biztonsági intézkedésekről tett tájékoztatók a közvélemény részére rendelkezésre álljanak, és azokat mindenki megismerje. A nyilvánossággal minden esetben véleményt kell cserélni, ha: a) olyan, új létesítményt terveznek, amelyben feltehetően a veszélyes anyagnál a felső küszöb értéket kell figyelembe venni (9. Cikkely); b) a meglevő létesítményben valamilyen változtatás történik; c) a meglevő létesítmény környezetében fejlesztést kívánnak megvalósítani; d) A fentieken kívül, a külső védelmi tervekről. Az üzemeltetőnek és helyi hatóságnak a tájékoztatás terén kettős feladata van, a fentiekből következően egyrészt aktív információszolgáltatás, amikor a lakosságnak be kell számolni a tervezett tevékenységekről, útmutatást kell adni a követendő magatartási szabályokról, másrészt passzív módon készen kell állni, és lehetővé kell tenni bárki számára a szükséges információk megadását. Amennyiben egy veszélyes létesítmény más Tagállamok területét potenciálisan fenyegetné, akkor az illető Tagállamoknak a másikat erről tájékoztatnia kell, hogy az elkészítse a veszélyhelyzeti terveit, és a terület felhasználási terveiben a nem kívánt hatásokat figyelembe vegye. Súlyos baleset bekövetkezésekor: a) az üzemeltető köteles tájékoztatni az illetékes hatóságot a baleset körülményeiről, a balesetben szereplő veszélyes anyag(ok)ról, a környezetet és az élő világot fenyegető veszélyekről; a megtett védelmi intézkedésekről; a hatást csökkentő intézkedésekről; valamint a hasonló események megelőzéséről; b) az illetékes hatóságnak amennyiben szükséges a külső védelmi tervek alapján meg kell tennie a szükséges intézkedéseket; össze kell gyűjtenie az összes információt a baleset értékelésére; felügyelnie kell, hogy az üzemeltető a helyreállító munkákat végrehajtsa; javaslatokat kell kidolgoznia a megelőző intézkedésekkel kapcsolatban. A Tagállamok információs kötelezettségei a Bizottság számára kettős jellegűek: a) a kötelező értesítés során a VI. Mellékletben előírt kritériumok szerint kötelező a súlyos balesetet jelenteni, azaz a balesetet okozó veszélyes anyagot, személyi balesetet a létesítményen belül és kívül, az ingatlan kárt, a környezeti károkat, és a határon túl terjedő hatásokat; b) a fentieken kívül az Irányelv javasolja az önkéntes értesítés rendszerét is, mely szerint kívánatos lenne a kritériumokat el nem érő balesetekről és a "majd nem balesetekről" is tájékoztatni a Bizottságot. A súlyos baleseti információs rendszernek széles körű, nemzetközi tájékoztatáson is kell alapulni. A SEVESO II. Irányelv előírja egy olyan nyílt, adatgyűjtő és tájékoztató rendszer felállítását, amely nem csak a Tagállamok illetékes hatóságai számára nyújt hasznos információkat, hanem bármely egyéb szervezetnek is. A nyilvántartásban minimálisan tárolni kell adatokat a Tagállamok által jelentett balesetekről, a balesetek okaiból levont következtetéseket, és a megelőző intézkedésekkel
kapcsolatos általános információkat. A nemzetközi információs központot az Olaszországban tevékenykedő súlyos baleseti veszélyeket kutató intézet működteti. Felügyeleti rendszer és szankciók A felügyeleti rendszert az illetékes hatóságnak kell megszervezni oly módon, hogy az ellenőrzési rendszer legyen képes a létesítményben alkalmazott műszaki, szervezeti, és vezetési rendszerek vizsgálatára. Minden létesítmény számára külön felügyeleti programmal kell rendelkezni. A felügyeleti rendszernek biztosítania kell, hogy: a) az üzemeltető megtegyen minden szükséges intézkedést a súlyos balesetek megelőzésére, valamint egy ilyen baleset következményeinek csökkentésére mind a létesítményen belül, mind azon kívül; b) megállapítható legyen, hogy a biztonsági jelentésben közölt információk és adatok megfelelnek e a valóságnak, és kellőképpen tükrözik e a létesítmény állapotát; c) a nyilvánosság megfelelően legyen tájékoztatva. A veszélyes létesítmények felügyeletére az illetékes hatóságoknak programot kell kidolgozni, amelynek az egyes létesítmények szisztematikus értékelését kell magába foglalnia, vagy legalább évente helyszíni ellenőrzést kell tartaniuk. Az ellenőrzés tapasztalatairól az illetékes hatóságnak jelentést kell készítenie, az üzemeltetőnek pedig, amennyiben szükséges, a feltárt hiányosságok megszüntetésének bizonyítására ésszerű időn belül az ellenőrzést meg kell ismételnie. Az illetékes hatóságnak joga van a biztonsági jelentésben foglaltakon kívül egyéb információkat kérni a létesítmény vezetésétől, ha a súlyos baleset értékeléséhez, vagy a külső védelmi terv elkészítéséhez a szolgáltatott adatok nem elégségesek. Az Irányelv szerint a Tagállam a kijelölt hatósága rendelkezése szerint megtilthatja bármely létesítmény vagy üzem, vagy ezek egyes részeinek használatát, illetve használatba vételét, ha: a) az üzemeltető a súlyos balesetek megelőzésére, illetve csökkentésére tett intézkedései komoly hiányosságokat mutatnak, b) vagy ha az üzemeltető az Irányelvben meghatározott időn belül az elvárt jelentési kötelezettségeinek nem tesz eleget. Az adatok bizalmas kezelése A SEVESO II. Irányelv széles körű jogokkal és lehetőségekkel ruházza fel a nyilvánosságot, hogy megismerje a veszélyes anyagokkal dolgozó létesítmények tevékenységét, a súlyos balesetek megelőzése érdekében tett intézkedéseit. Ennek érdekében betekinthetnek a létesítmény biztonsági jelentésébe, információkat kérhetnek a veszélyes anyagok tulajdonságairól, az ezeket feldolgozó technológiai folyamatokról. Az illetékes hatóságoknak gondoskodniuk kell arról, hogy az általuk megszerzett adatokat bizalmasan, illetve titkosan kezeljék. A SEVESO II. Irányelv utasításainak egyértelmű értelmezésére, bizonyos feladatok kidolgozására, a tudományos elemzésekre nemzetközi technikai munkacsoportokat állítanak fel. Ezek általában a tagországok illetékes hatóságai kijelölt szakembereiből és felkért, elismert szaktekintélyekből állnak. A szakbizottságokat a Tagállamok illetékes hatóságaiból álló bizottság irányítja, és ennek tartoznak jelentési kötelezettséggel. Munkájukat tudományos háttérrel az Olaszországban működő Súlyos Baleset Kockázati Hivatal támogatja. Elsődleges feladatuk a SEVESO I és II Irányelvek megvalósítására a fő vezérfonal kimunkálása. Ennek érdekében albizottságokat hoznak létre többek között a felügyeleti rendszer, a biztonsági jelentések tartalmának egységesítésére, a biztonsági vezetési rendszer kidolgozására, a környezetre veszélyes anyagok hatásainak felmérésére, az ilyen anyagok folyamatos értékelésére.
Az összefoglalásból látható, hogy hazánk EU csatlakozásakor ebben a vonatkozásban működő rendszer lesz az unió államaiban, amely az iparban szigorú (és költséges) előírásokat tartalmaz. Nem valószínű, hogy az újonnan csatlakozók számára - az előírások be nem tartásának engedélyezésével - verseny-előnyöket kívánnának biztosítani. A dokumentumok előírásai megvalósításának helyzete Magyarországon Az ipari balesetek országhatáron túli hatásairól szóló ENSZ/EGB egyezményben (továbbiakban: Helsinki Egyezmény) hazánk több kötelezettséget is vállalt, amelyeket részben már teljesített, illetve az Egyezmény hatályba lépése óta folyamatosan valósít meg. Magyarországon az Alkotmány deklarálta, hogy "a Magyar Köztársaság elismeri és megerősíti mindenkinek a jogát az egészséges környezethez". A Környezetvédelmi törvény általános szabályai alapelvként rögzítették a környezet megőrzését, az emberek és a környezet harmonikus kapcsolatának fontosságát. A 266/1996 Kormányrendelet és a hozzá tartozó 4/1997 Népjóléti Miniszteri Rendelet meghatározó volt a veszélyes anyagokra és készítményekre vonatkozóan. E rendeletek előírták, hogy Magyarországon vegyi anyagokkal folyó tevékenység (feldolgozás, kezelés, csomagolás, tárolás stb.) csak minősített anyagokkal történhet. A rendeletek az európai normáknak megfelelően szabályozták a veszélyes anyagokkal történő tevékenységeket. A rendeletek, ugyanakkor kellő hangsúlyt fektetnek az adatok megőrzésének szabályaira is. Mindezek az Európai Unió követelményeit messzemenőn kielégítették. A Gazdasági Közlekedési Minisztérium létrehozta és működteti az Ipari Katasztrófaelhárítási Információs Rendszert. Ez a rendszer kezeli az ország területén tárolt, szállított és raktározott veszélyes anyagok adatbázisát, bizonyos mértékben a balesetek bekövetkezésekor bevethető vállalati erőket és eszközöket, ily módon kellő hátteret ad a súlyos balesetek hatásainak gyors értékeléséhez, felszámolásához. Kormányrendelet kötelezte az ipari vállatokat, hogy jelentést nyújtsanak be a veszélyes technológiai folyamatokban szereplő anyagok mennyiségéről, a tárolásukról, valamint a potenciális veszély elhárításába bevonható eszközökről és személyi állományról. A jelentést évente kell megtenni, illetve, ha a technológiai folyamatban jelentős változtatás történt, akkor a lehető legrövidebb időn belül. A lakosságot érintő vegyi hatások szempontjából ki kell emelni a 114/1995. és a hozzákapcsolódó 134/1996. Kormányrendeleteket, amelyek polgári védelmi szempontból rangsorolták a településeket. A besorolás alapját a SEVESO I Irányelv mellékleteiben található anyaglisták képezték. Ezeknek a kormányrendeleteknek a kiadása mérföldkőnek számított a települések védelmének tervezésében és a hatósági beavatkozásokban. A rendeletek négy kategóriába sorolták a településeket a területükön gyártott, tárolt, vagy kezelt veszélyes anyagok mennyisége alapján. A besorolás szerint, a 3200 településből 118 első kategóriás, 875 második kategóriás, 285 harmadik kategóriás és 906 negyedik kategóriás volt. Az IKIR-hez tartozott egy értékelő program is, amellyel a veszélyes anyagok előzetes értékelése elvégezhető volt. Ily módon a veszélyes létesítmények veszélyhelyzeti tervezése előre számítható, és a lakossági mentés lehetséges irányai tervezhetőek voltak. Magyarország 1992-ben az elsők között csatlakozott "Az ipari balesetek országhatáron átterjedő hatásainak egyezményéhez". Az Egyezményt Aláíró Országok III. Konferenciáján (1994. március 23-25., Budapest) a tagországok eldöntötték, hogy szakmai koordinációs központokat hoznak létre Budapesten és Varsóban. Az Egyezmény szellemében a magyar kormány 1995 decemberében a Belügyminiszter felügyelete alatt felállította az Ipari Baleseti Nemzeti Központot az Egyezményben foglaltak megvalósítására. Továbbá, a kormány határozata alapján (2408/1995 (XII.20)), az illetékes minisztériumokkal (BM, IKIM, KTM) megállapodva, az előkészítő munkák eredményeire
alapozva, 1996. áprilisától kezdve a Közép- és Kelet-Európai Környezetfejlesztési Intézeténél működtették az ENSZ/EGB Iparibaleset-megelőzési Regionális Koordinációs Központot (továbbiakban: Regionális Központ), mint a szakmai koordinációt megvalósító szervezetet. A Központ tevékenységét a vonatkozó E/ECE/1268, valamint az ENVWA/W.G.4/CRP3/ jelű dokumentumokban lefektetett feladatok határozták meg. Ennek megfelelően az ipari balesetek megelőzésével kapcsolatos témakörökre összpontosította munkáját azzal a céllal, hogy: a) előmozdítsa az Egyezmény/E/ECE/1268 hatálybalépését; b) a tagországok érdekelt hivatalai és intézményei között információ- és tapasztalatcsere, valamint együttműködési hálózatot hozzon létre; c) a fogadó országokban előmozdítsa a szakmai és intézményi kapacitások fejlesztését; d) információs bázisként és szakértői forrásként szolgáljon, melyekhez a tagországok tanácsért fordulhatnak. A Regionális Központ 2000. novemberétől - a Helsinki Egyezmény Részes Felek I. Értekezletétől - kezdve, mint a Közép és Kelet-Európai Környezetfejlesztési Intézet Iparibaleset-megelőzési Regionális Koordinációs Tudományos Központja működik az előző bekezdés b)-d) pontjaiban szereplő feladatok végzésére. A kölcsönös információ és a súlyos balesetek elhárítása területén Magyarország nemzetközi téren is aktív szerepet játszott. Egyrészt, részt vett az ENSZ és az OECD megfelelő szervezeteinek munkájában, másrészt kétoldalú és regionális szerződések megkötésével biztosította, hogy a veszélyes anyagok hatásai minél kevésbé érjék területét, és kockázatot jelentsenek a lakosságnak. A szomszédos országokkal megkötött bi- és multilaterális egyezmények jó alapokat szolgáltattak az ipari balesetekről az információszolgáltatáshoz és a közös fellépésre az esetleges következmények felszámolásához. Az Egyezmény betartása ugyanakkor feltételezte, hogy az alapjául szolgáló SEVESO irányelvek a hazai jogi szabályozás részei legyenek. Ez azt jelentette, hogy a súlyos ipari balesetek megelőzése és elhárítása területén átfogó jogi szabályozás vált szükségessé, ami az ipari katasztrófák szabályozását is magába foglaló “katasztrófa törvénnyel”3, és a kapcsolódó végrehajtási jogszabályokkal valósult meg.
3
LXXIV. Törvény
