A TERMÉSZETI, ÉS AZ IPARI KATASZTRÓFÁKKAL KAPCSOLATOS SZABÁLYOZÁS ELLENTMONDÁSAI

A TERMÉSZETI, ÉS AZ IPARI KATASZTRÓFÁKKAL KAPCSOLATOS SZABÁLYOZÁS ELLENTMONDÁSAI Kerekes Sándor MTA doktora, egyetemi tanár Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi kar, Környezettudományi Intézet [email protected] Sokakat foglalkoztat, hogy vajon veszélyesebb-e a világ, amiben élünk, mint volt korábban? Gyakoribbak a természeti katasztrófák, vagy csak az általuk okozott kár a nagyobb? A helyzet nem egyértelmű. A globalizálódó világ, és a kommunikációs infrastruktúra fejlettsége miatt a bejelentett, vagy ismert katasztrófák száma viszonylag magas, de nem beszélhetünk egyértelmű növekedésről. A magyarországi vörösiszap-szennyezés az ipari és a természeti katasztrófák sajátos kombinációját mutatja. Ezért is nehéz választ adni a kérdésre, ki a felelős a katasztrófa bekövetkezéséért. A természeti katasztrófák esetén a felelősség kérdése másként merül fel, mint ipari katasztrófák esetén. Érdekes pedig, hogy sok ipari katasztrófánál jelentős szerepet játszik a természet. A cikk a felelősségi problémák kezelését vizsgálja az ipari katasztrófákkal kapcsolatban.

Kulcsszavak: környezeti kockázatok, vezetői felelősség, ipari balesetek JEL-codes: P48, R11, H23, O13, Q16, Q5, Q50

Tom Massey az RWE Power igazgatója egy kérdésre válaszolva bevallotta, hogy „Tizenöt évvel ezelőtt a vállalatoknak az volt a véleménye, hogy a klímaváltozásnak nincs köze az üzlethez. Nem tudták mérni hatásait, a vállalat, mint entitás nem érzett felelősséget érte, és a klímaváltozást még nem szabályozták globális érvényű egyezmények. Sok vállalat érvelt amellett, hogy a klímaváltozás nem is létezik. Az időközben felismert tudományos evidenciák, és egyes kormányok reakciói, alapvetően megváltoztatták ezt a hozzáállást. Persze szinte minden így kezdődött a környezetvédelemben. Az azbeszt rákkeltő hatását a tudomány már régen bebizonyította, amikor a nagy építőanyag gyártók még bizonygatták az pala és az eternitcsövek ártalmatlanságát. Sok időbe telt, amíg a halogénezett szénhidrogének ózonkárosító hatásáról sikerült meggyőzni a gazdaság szereplőit, és végül elérni gyártásuk és felhasználásuk korlátozását illetve betiltását. Az Economist című világhírű gazdasági magazin címoldalán néhány éve már szinte csak a klímaváltozással kapcsolatos hírek jelennek meg, de biztos vagyok benne, hogy a klímaváltozás lehetséges katasztrofális hatásaira a világ közvéleményének figyelmét nem ezek a hírek, hanem az olyan extrém időjárási jelenségek hívják fel, mint például a Katrina hurrikán, ami 2005-ben több mint 1800 ember életét követelte, árvízzel sújtva New Orleanst. A 225000 ember halálát okozó „Great Sumatra-Andaman earthquake” okozta tsunami nagyobb hatással volt az emberiségre, mint az ENSZ összes fejlődési konferenciája. Ezek a jelenségek győzték meg a közvéleményt arról, hogy az emberiség minden zsenialitása ellenére sem „uralja” a természetet. Több, mint 225000 embernek kellett meghalnia ahhoz, 1

hogy elgondolkodjunk azon, hogy amit eddig „elértünk” az csak annyi, hogy olyan fegyver arzenált halmoztunk fel, amivel egy akár véletlen félreértés eredményeként is, képesek volnánk elpusztítani a Földet. Nincs semmink ugyanakkor, ami képes volna bennünket megvédeni az aszály okozta éhínségtől, az aidstől vagy pláne nem a földrengéstől. Ez utóbbit előre jelezni sem tudjuk. A legbonyolultabb modellek is csődöt mondanak a természet „leleményességével” szemben. Természeti és ipari katasztrófák övezik életünket. A fenyegetettségünk egyre nő, annak ellenére, hogy az emberiség óriási erőfeszítéseket tesz a kockázatok elkerülése érdekében. Az alábbi ábrán jól látható, hogy a nemzetközi erőfeszítések „sűrűsödnek” ugyan, de nem ritkulnak az ipari katasztrófák sem. 2010-ben éppen Magyarországon történt súlyos katasztrófa, amit még fel sem dolgozott a szakmai közvélemény, de már itt van a Japánt érintő tsunami következtében fellépő atomerőmű baleset pedig még csak 2011 elején tartunk.

Történelmi áttekintés Flixborough Torrey Kanyon 1967

Amoco -Cadiz

Seves o ‘72

A növekedés határai Az első olajválság

‘75

Fukushima Tepco

Sandoz: A Rajna szennyeződése Bhopa l

‘80

‘83

ExxonValdez

Csernobil

‘87

Seveso A közös direktív jövőnk a World Commission on Environment and Development

‘92

Kolontár vörösiszap

Indonézia: az első erdőtüzek ‘97 2000

‘10

Riói Egyezmény Túl a határoko n

Koppenhága

Kiotói Egyezmén 2011 y

Caúna

2

Aznalcollar (Spain) Failure of tailing dam Hungary, Kolontar 12. October 2010. Failure wall 25 April 1998 of the red-mud dam wall

A kockázat a definíció szerint két tényező szorzata. Az egyik tényező az ember életét és értékeit fenyegető esemény bekövetkezési valószínűsége, a másik tényező a bekövetkezett esemény okozta kár nagysága. Miután egyre többen élünk a Földön és egyre nagyobb vagyont halmozunk fel, ez függetlenül a káros események gyakoriságának növekedésétől, önmagában is egyértelműen növeli környezeti kockázatainkat. A gyakran feltett kérdésre, vajon veszélyesebb-e a világ, amiben élünk, a válasz mégsem egyértelmű. Gyakoribbak-e a természeti katasztrófák, vagy csak az általuk okozott kár a nagyobb? A helyzet nem egyértelmű. A globalizálódó világ és a kommunikációs infrastruktúra fejlettsége miatt a bejelentett, vagy ismert katasztrófák száma viszonylag magas, de nem beszélhetünk arról, hogy egyértelmű növekedést tapasztalnánk. A halálos áldozatok száma sem nagyobb az átlagosnál.

3

Az oszlopok az áldozatok számát mutatják millió főben, míg a szaggatott vonal a bejelentett esetek számát mutatja. Ha az egy főre jutó kárt vesszük figyelembe, akkor még inkább elbizonytalanodunk, hiszen a Föld lakóinak száma továbbra is exponenciális növekszik, tehát a nevező gyorsan nő, miközben a katasztrófák száma és súlyossága ingadozik, de nem látszik egyértelmű és növekvő trend. Ez tehát a relatív kockázatot inkább csökkentené. A kockázat növekedését tehát inkább az okozza, hogy a felhalmozott vagyon gyorsan nő, és ennek a következménye az is, hogy az úgynevezett „biztosított” kockázat értéke is nő, amint azt az alábbi ábra mutatja.

1. ábra A gazdasági veszteségek (zöld oszlopok) és a biztosított veszteségek (kék oszlopok) változása 1950-2000 között. Forrás: Munich Re 2000 4

A klímaváltozás miatti kockázatok növekedését még a konzervatív szakmai közvélemény is egyértelműnek tekinti. Többek között a klímaváltozás jelének tekintik, és egyre gyakoribbnak tartják Európában is, az árvizeket. Az európai statisztikák, mint azt az alábbi két táblázat mutatja az árvizek gyakoriságát és az okozott károkat illetően, nem maradéktalanul igazolják előfeltevésünket, hiszen az árvizek gyakorisága ugyan nőtt, de az érintettek száma és az okozott károk nagysága is csökkent az utóbbi tíz évben. A javuló statisztikai eredmények persze a hatékony védekezésnek a következményei. A vagyonnövekedés miatti kockázatnövekedést tehát a megfelelő védekezés kompenzálhatja, sőt csökkentheti. 1. táblázat Az európai országokat sújtó árvizek száma és hatásaik. (Összesen.) Forrás: EM-DAT The OFDA/CRED International Disaster Database 1980-2009

2000-2009

Az árvizek száma

239

147

Érintett országok száma

22

19

A megölt emberek száma

1309

511

Az érintettek száma millió 3.0 főben Gazdasági dollár

kár

1.3

milliárd 92.3

45.0

2. táblázat Az árvizek által leginkább sújtott európai országok 2000-2009 között Forrás: EM-DAT The OFDA/CRED International Disaster Database

Országok

Árvizek száma

Megölt emberek száma

Az érintettek Gazdasági kár száma főben milliárd dollárban

Románia

25

169

187400

1.7

Franciaország

14

34

22500

1.6

Görögország

14

15

12200

0.7

Olaszország

13

72

20000

2.1

Egyesült Királyság

12

26

379500

16.6

Bulgária

11

52

13300

0.5

Ausztria

8

1

45800

0.2

Magyarország

6

14

61400

3.8

Cseh

6

38

218800

3.1 5

Köztársaság Németország

6

29

331600

14.1

A védekezés költségei persze tetemesek. Európa gazdag országai megfelelő védelmi rendszert építettek ki már eddig is, és a védekezési erőfeszítések tovább folytatódnak. A gazdaságilag elmaradott térségekben, mint például Bangladesben az árvizek ma is óriási pusztításokat végeznek. Az 1970-es vihar több, mint félmillió, az 1991-es már „csak” 138 000 embert követelt, és a 2007-es árvízben 1042-en vesztették életüket. Valami tehát ott is történt a védekezés érdekében, de a szegényeket a természeti katasztrófák is fokozottan sújtják. A viharok és az árvizek legalább előre jelezhetők. Vannak természeti katasztrófák, amelyeknek az előrejelzése és az ellenük való védekezés sem igazán megoldott. Elég, ha a földrengésekre, vagy az esetenként azokat követő szökőárra gondolunk. Természeti és ipari katasztrófák kombinálódása A magyarországi vörösiszap-szennyezés az ipari és a természeti katasztrófák sajátos kombinációját mutatja. Ezért is nehéz választ adni az egyszerűnek látszó kérdésre, ki a felelős a katasztrófa bekövetkezéséért. A természeti katasztrófák esetén a felelősség kérdése másként merül fel, mint ipari katasztrófák esetén. Érdekes pedig, hogy sok ipari katasztrófánál jelentős szerepet játszik a természet. Az Exxon Valdez vagy a mexikói öböl menti balesetben a különleges időjárásnak is része volt. A magyarországi balesetnél is felvetődik az extrém időjárás – a sokévi átlagot tízszeresen felülmúló esőzések és a heves szélvihar szerepe is. Vajon mentesítik-e vagy csökkentik-e az extrém esőzések, vagy a viharos időjárás, mint extrém természeti jelenségek, a vállalatvezetők felelősségét? Hogyan célszerű értelmezni a környezetvédelem olyan fontos alapelveit, mint az „elvárható gondosság elve” vagy a „megelőzés elve” az ipari baleseteknél, vagy a nagy ökológiai kockázattal járó tevékenységeknél? A Harvard esettanulmánya az Exxon Valdez esetét humán erőforrás esetként kezelte. A problémát a világ vezető üzleti iskolájának a tanulmánya szerint a kapitány alkoholizmusa jelentette. Nem vitatható, hogy HR hiba is történt, amikor egy alkoholista kapitányra bízták a hajó legénységét és rakományát. Meglepő azonban, hogy az említett esettanulmányban fel sem merül, hogy a megépített óriási olajszállító tankhajók folyamatosan környezeti katasztrófát okoztak, hiszen visszaúton a tartályba tengervizet szívattak, majd az olajjal szennyezett vizet az olajkikötő közelében visszanyomták a tengerbe. Erről a „lassú katasztrófáról” senki sem számoltatta el a tulajdonosokat. Az esettanulmány arról sem tett említést, hogy a tankhajó mérete indokolatlanul nagy baleseti kockázatot jelentett. A hatalmas tankhajókat csak azért építették, hogy az olaj szállítási költségét csökkentsék. Valamivel olcsóbb lett a hatalmas tankhajók miatt a benzin Amerikában és nagyobb lett a társaságok profitja. Azt a kérdést, hogy megéri-e vállalni a nagyobb kockázatot, esetleg a természeti katasztrófát literenként néhány centért, „természetesen” nem volt vizsgálat tárgya. Az elmúlt évtizedek meggyőzően bizonyítják, hogy mind a kormányok, mind a gazdasági szereplők számára meghatározó kérdéssé vált a bizalom. Az Eurobarométer felmérések 6

tanulsága szerint az európai polgárok már nem bíznak sem a politikusokban, sem a vállalatvezetőkben, de még a tudósokban sem. Cinikus érvelés lehet, hogy nem bíznak a civil szervezetekben sem, pedig azokat maguk hozzák létre. A bizalmatlanságot jól jelzi, hogy a magyarországi vörösiszap katasztrófát illetően a hazai zöld szerveztek mellett két nemzetközi NGO a Greenpeace és a francia Robin des Bois is saját tapasztalatokat kívánt szerezni. És miközben a mértékadó hazai intézményeink, tekintélyes tudósok munkájára és számos vizsgálatra támaszkodva megállapították, hogy sem az ivóvízre, sem a talajra hosszú távon nem veszélyes a kiömlött vörösiszap, a két NGO világgá kürtölte, ennek nagyjából az ellenkezőjét. „A Robin des Bois nemigen ad hitelt azon magyar egyetemi tanárok és tudósok kijelentéseinek, akik szerint a radioaktivitás kockázata nem fenyeget, ahogy a nehézfémek talajban való mélységi migrációjának kockázata sem.”(36. oldal) Pedig csak két szakértőt küldtek a helyszínre, akik a jelentésükben megállapították: „A Magyarországon kiömlött vörösiszap által elért terület közvetlenül mintegy 8 500 fős lakosság életét érinti. Csak néhány példát kiemelve nagyságrendileg 70 t arzén, 70 t ólom, 130 t nikkel, 650 t króm, 700 t vanádium, 1 600 t kén, 114 000 t alumínium szabadult el a természetbe. Az arzén, a nikkel, a króm 6 rákkeltő hatásúak.” (3. oldal) „2010. október 4-én 13.30-kor a Magyar Alumínium ZRt – MAL által üzemeltetett vörösiszaptározó gátjának nyugati támfala átszakadt, és 600 000 – 1 000 000 m3-nyi, a bauxitfeldolgozás melléktermékeként keletkezett vörösiszap kiömlött a tározóból.” (4.oldal) Nem számoltam utána, hogy helyesek-e a számok, de elég ijesztőnek tűnnek. Annyit azért tudok, hogy ezek az elemek nem a technológia következtében kerültek az iszapba, hanem már ott voltak és a koncentrációjuk legfeljebb megduplázódhatott, ha nagyon jó minőségű lett volna a bauxit. Ekkor ugyanis legfeljebb a felét (az alumíniumoxid részt) kioldhatta volna a nátronlúg, akkor pedig a visszamaradó iszapban az elemek koncentrációja nő, hiszen fele akkora tömegben fordulnak elő. ettől persze még nem „szabadok” hiszen oldhatatlan vegyületek formájában vannak az iszapban. Nem illene ilyen hosszan idézni, de talán ez esetben indokolt, hogy mit ír a külföldön persze nem olvasott „hivatalos” állásfoglalás: „Az Országos Környezetegészségügyi Intézet és az MTA szakértőinek egymástól független vizsgálatai alapján a vörösiszapban nem mutatható ki kiugró (jelentős mértékű) fémszennyezettség, a mérgező hatású fémek koncentrációja nem haladja meg a jelenleg érvényes egészségügyi határértékeket a talajban, de a vizsgált ipari hulladék vizes kivonatának pH értéke 11.8, ami erősen maró hatást jelez. Az MTA Kémiai Kutatóközpont Anyag- és Környezetkémiai Intézetének október 5-én vett helyszíni mintákon végzett mérései alapján a vörösiszap minták a szennyvíziszapokra megengedett határértékeknél kisebb, esetenként jóval kisebb koncentrációban tartalmaznak kadmiumot, krómot, higanyt, nikkelt, ólmot és cinket, az arzéntartalom az MTA KK AKI Kolontár külterületén vett mintáinál ugyancsak kisebb a szennyvíziszapra engedélyezett határértéknél. A 2010. október 8-án vett, majd az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet laboratóriumába szállított talajminták elemzéséből származó eredmények azt mutatták, hogy a vörösiszapban található nehézfémek nem jutottak 10 cm-nél mélyebbre a talajba, és ott sem

7

haladják meg a szennyezettségi határértéket. Ennek alapján megalapozott arra következtetni, hogy a mélyebb talajrétegek és az első vízadó réteg közvetlenül nem veszélyeztetett. Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal (ÁNTSZ) a laboratóriumi elemzések alapján úgy foglalt állást, hogy a vörösiszap hulladék erősen maró tulajdonsága okán veszélyes az emberre, az élő szervezetekre és környezetre. Maró hatása károsítja a bőrfelületet és felerősítheti más szennyezők káros hatásait is. Az Országos Sugáregészségügyi Készenléti Szolgálat szakemberei megvizsgálták az érintett települések, elsősorban Kolontár és Devecser sugárzási viszonyait. A kiömlött vörösiszap nem radioaktív. a helyszínen begyűjtött talajminták ún. aktivitás-koncentrációja a talajok természetes értékeihez közeli, tehát kijelenthető, hogy ezeknek radioaktivitásból származó káros egészségi kihatásai nincsenek. Az OSKSZ hivatalos állásfoglalása alapján a kiömlött iszapos víz radioaktív sugárzási szempontból a környezetében tartózkodó életére és egészségére semmiféle veszélyt nem jelent. A jogszabályok szigorú betartásával végzett mintavételek, elemzések és az eredmények kiértékelését követően a Pannon Egyetem és az ÁNTSZ egyhangúan megállapította, hogy a szálló por mennyisége az érintett települések levegőjében október 17-e óta nem lépi túl az egészségügyi határértéket, és a légszennyezettség valamennyi vizsgált településen csökken. Az ÁNTSZ és a Közép-Dunavölgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség az egyes helyszíneken 2010. október 11-e óta integrált mérési rendszert működtet, amellyel folyamatosan mérik a szállópor mennyiségét az érintett települések levegőjében. A vörösiszap-katasztrófa sújtotta térségben folyamatos az ivóvíz ellenőrzése. Az ivóvíz az egész térségben biztonságosan fogyasztható. Az ÁNTSZ Közép-Dunántúli Regionális Intézetének laboratóriuma eddig több, mint 120 vizsgálatot végzett el a vezetékes víz minőségére vonatkozóan, és valamennyi vizsgálat eredménye negatív.” (http://mta.hu/mta_hirei/osszefoglalo-a-vorosiszap-katasztrofa-elharitasarol-akarmentesitesrol-es-a-hosszu-tavu-teendokrol-125859/) A nemzetközi NGO biztos jót akar nekünk, gondolják a szegény megtéveszthető magyarok. Nem csoda, hogy a társadalom bizalma megingott, és ezt csak fokozzák azok a bizonytalanságok, amelyek a híradásokban derülnek ki az intézményrendszerrel kapcsolatosan, hiszen még azt sem tudjuk igazán eldönteni, hogy milyen hatóság illetékes az engedélyezés vagy a működés felügyeletét illetően? „A Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőséget jelölte meg az ajkai iszaptározók építésügyi és építésfelügyeleti hatóságaként a Fővárosi Ítélőtábla értesült a Népszabadság. A napokban meghozott jogerős végzés értelmében eldőlt az a jogvita, hogy a helyi jegyzőnek vagy a környezetvédelmi hatóságnak kellett volna ellenőriznie az átszakadt 10-es zagytározó támfalainak állapotát. A bíróság végzése szerint a vörösiszap-tározó és a hozzá hasonló létesítmények "engedélyezése és működése korábban is és jelenleg is speciális szabályozást igényel, amely az általános építésügyi hatósági eljárásban nem kezelhető", azaz az ajkai timföldgyár esetében ez a zöldhatóság hatáskörébe tartozik. 8

Az iszapkatasztrófa után Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár azt mondta, hogy a tározók esetében nem a felügyelete alá tartozó hatóság, hanem a területileg illetékes települési jegyző látja el az építéshatósági jogkört. A gátszakadás után a regionális zöldhatóság és a Veszprém Megyei Közigazgatási Hivatal több építéshatósági eljárás lefolytatására utasította a devecseri jegyzőt, aki azonban hatáskör hiányára hivatkozva ezeket nem hajtotta végre.” (http://greenprofit.hu/forum/viewtopic.php?f=34&p=28048) A vita természetesen folytatódik, és érdekes módon a társadalom figyelme lassan inkább a politika és a hatóságok felé fordul, az iszaptározót üzemeltető vállalat felelősségét jó adófizetőkhöz illően, az anyagi kártérítés területére korlátozzák. A „nagy” kérdés az lett, ki adta ki az engedélyt és ki ellenőrizte a működést? A felelősség kérdése természetesen több irányban is felvethető. A települési jegyző vagy polgármester felelőssége felvethető abban a tekintetben, hogy miért laktak emberek a gát szomszédságában, hogyan kaptak engedélyt, vagy ha nem volt engedélyük, miért nem gondoskodtak arról, hogy ne lakjanak ott emberek illetéktelenül. Nehéz azonban elképzelni, amikor egy település jegyzője az illetékes magának a tározónak az építési engedélyét illető kérdésekben. Ismerve a zöld hatóság működési mechanizmusát, ezekben a kérdésekben ott sem áll rendelkezésre a megfelelő szakértelem. A Zöld Ombudsman Hivatala szerint a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal lehetne az illetékes hatóság. Ezt most már tudjuk, de eddig ez sem volt ennyire világos. Ha tudtuk volna, hogy melyik az illetékes hivatal, akkor vajon elkerülhettük volna a katasztrófát? Valószínűleg nem. Műholdas mérésekkel állítólag érzékelni lehetne, hogy mozog-e ott és ha igen, akkor milyen sebességgel a talaj. Ha valóban mozog, akkor az esetleg gátszakadáshoz vezethet. Kinek kellene ilyen vizsgálatokat végeznie? A hatóságoknak vagy a tározót üzemeltető vállalkozásnak? Gondolom mindkettőnek, de az „elvárható gondosság elve” ezt mégis inkább az üzemeltető feladatkörébe utalná. Annál is inkább, mert a hatóságoknak nemigen van esélyük arra, hogy minden létező veszélyforrást, technológiát, emberi mulasztást a „megelőzés elvét” szem előtt tartva ismerhessenek. Ehhez inkább az üzemeltetőnek volnának eszközei, és csak az üzemeltetőnek származik haszna is a kockázatos tevékenységből, a hatóság embereinek nemigen, vagy csak áttételesen. A kockázat elmélet megkülönböztet méltányos és méltánytalan kockázatot. Egy kockázat méltányos, ha a kockázatos tevékenység baleseti, és anyagi kárát ugyanaz a „személy” viseli, aki a tevékenységnek a hasznát is élvezi. Ez persze racionális vagy még inkább emocionális okoskodás. Valószínű, hogy a jogtudomány nem tudna vele mit kezdeni. Vannak persze nemzetközi tapasztalatok ezen a területen is, van gyakorlat is, ami kínál fogódzót a megoldáshoz. Ipari katasztrófák és kezelésük Mindenekelőtt Kanadában és az Egyesült Államokban növekszik azoknak az eseteknek a száma, amelyekben a menedzsereket büntetőjogi értelemben is felelősségre vonják a vállalat környezetszennyező tevékenysége miatt. Erre elvileg a magyar jogrendszer is lehetőséget kínál. A kialakuló joggyakorlat általában védekező reakciókat vált ki a vállalatvezetőkből, az első szakmai reagálások részben a joggyakorlat megváltoztatását, részben a menedzserek nagyobb személyes védelmének szükségességét hangsúlyozzák. 9

A vállalati vezetők számára a polgári felelősségre vonással szembeni védekezés leghatékonyabb módjának a bonyolult - rendszerint külső szakértőkkel kidolgoztatott általában bürokratikus, agyondokumentált környezeti menedzsment rendszer tűnik, noha az amerikai tapasztalatokból nyilvánvaló, hogy ez sem nyújt számukra tökéletes biztonságot. Egy tevékenység környezeti kockázata elvileg is bizonytalan. B.Wynne meggyőzően tárja elénk ezt a veszélyes hulladékokkal kapcsolatban: „A tudományos bizonytalanság azt illetően, hogy mi történik kémiai, fizikai és biológiai értelemben egy hulladéklerakóban, igen nagy, és a lehetőségei annak, hogy vizsgáljuk és csökkentsük a bizonytalanságot, nagyon korlátozottak. Ezért egy adott hulladéknak a hatását az adott területre csak közelítőleg ismerhetjük, ez a hatás sohasem egyértelmű, hanem függ attól, hogy az adott lerakót hogyan üzemeltetik, működtetik. Az, hogy a hulladék melyik lerakóra és milyen körülmények között kerül, szintén számtalan nem ismert társadalmi feltételnek is a függvénye."(Wynne 1987)i Wynne véleményét figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a vállalat vezetők a környezeti menedzsment kapcsán a „lehetetlen művészetét gyakorolják”. De ne feledjük, hogy ami elméletileg megoldhatatlan, nem feltétlenül megoldhatatlan a gyakorlatban. A gyakorlatban ugyanis nem a tudományos egzaktság a követelmény a környezeti kockázatok elkerülését illetően, hanem a felelős magatartás, amit a jog általában elvárható gondosságként határoz meg (Bartman 1993)ii . A vállalati tevékenység környezeti kockázata a gyakorlat követelményeit figyelembe véve két dimenzióban vizsgálható.iii Az egyik dimenzió szerintünk a felhasznált anyagok és technológiák, valamint humán erőforrások függvénye, ezek határozzák meg ugyanis a vállalat által alkalmazott inputokat és outputokat, továbbá ezek határozzák meg az üzemzavarok gyakoriságát és lefolyását is. Ebben a dimenzióban jelenik meg mindaz, ami a vállalat belső rendszerének a függvénye. A másik dimenzió a vállalat számára a változó külső világot képviseli. Megítélésünk szerint ehhez a dimenzióhoz tartozik a vállalat földrajzi elhelyezkedése, a környezet ökológiai jellemzői, a biodiverzitás, a széljárás stb., de ide tartoznak a demográfiai viszonyok (a lakosság népsűrűsége, kor szerinti megoszlása, jövedelmi viszonyai stb.) éppúgy, mint olyan jellemzők, mint a rendelkezésre álló infrastruktura (úthálózat, telekommunikációs viszonyok, veszélyelhárító rendszerek kiépítettsége), a környező lakosság iskolázottsága, környezeti attitűdje, a foglalkoztatottság állapota, a politikai intézményrendszeriv stb. Mint látjuk mindkét dimenzió meglehetősen összetett, megkülönböztetésük azért fontos, mert míg az első dimenzióval - a vállalat belső meghatározottságából származó környezeti veszélyekkel - a vállalati menedzsment és a szabályozó hatóságok egyaránt behatóan foglalkoznak, addig a külső meghatározottságnak a kockázatra gyakorolt hatása rendszerint elkerüli mind a szabályozó hatóságok, mind a vállalkozások figyelmét. Rendszerint csak utólag, a katasztrófák bekövetkezése után szereznek tudomást a jelentőségéről.v A két dimenzió jelentőségét számtalan példával szemléltethetjük. Magyarországon például sok vegyi üzem került abba a helyzetbe, hogy a terjeszkedő város körbenőtte. A korábban a város szélén elhelyezkedő, akkor még esetleg erősen környezetszennyező üzem sem okozott „gondot” mivel a szennyezés csak már erősen felhígulva érte el a város sűrűbben lakott 10

részeit. Később a helyzet megváltozott. Ma már a környezetvédelmi előírásokat maradéktalanul betartó vállalatnak is lehetnek környezetvédelmi konfliktusai, problémái.vi A vállalat jövője szempontjából a környékbeli lakosság tájékoztatása és a kárelhárításra való felkészítése legalább olyan fontos, mint a veszély bekövetkezési valószínűségének a csökkentése. Egy esetleg bekövetkező balesetnél nem mindegy, hogy a környéken lakók és a kárelhárító szervezet fel van e készítve a baleset következményeinek a csökkentésére vagy sem. A bophali vagy a csernobili, vagy legutóbb az hazai vörösiszap tragédia sokkal kevesebb ember életét követeli, ha a hatóságok és a lakosság fel vannak készítve egy ilyen vészhelyzet bekövetkezésére. A vállalatoknak nem elegendő szerintünk a gyár falain belül gondolkodni és gondoskodni a környezeti kockázatokat illetően, hanem figyelembe kell venniük a vállalat változó természeti és társadalmi környezetét is. A vállalatok környezeti menedzsmentje tehát nem korlátozódhat a falakon belülre.

i

Wynne, 1987 in Tim Jackson: Clean Production Strategies Lewis Publishers 1993.p.73-74.

ii

Idézi: Bartman, Thomas R.:Dodging Bullets FORTNIGHTLY, October 1, 1993 p. 21.

iii

Elvi értelemben persze sokkal több dimenzió vizsgálatára volna szükség. A problémát leszűkítve a veszélyes

hulladék által okozott környezeti kockázat vizsgálatára, Wynne különbséget tesz az úgynevezett benső (intrinsic) és a körülményekből fakadó (situational risks) között (Wynne, 1987 in Tim Jackson: Clean Production Strategies Lewis Publishers 1993. p.72). Az aktuális kockázat a hulladékot alkotó vegyületek kémiai tulajdonságainak és annak a kombinációja, amilyennek a különböző emberek ezt éppen tartják. Ez a feltételes értékelés magában foglalja azt is, hogy az illetékes üzleti szereplők milyennek tartják az anyagot, miután van némi szabadságuk (ami a szabályozás típusától függően változik) abban, hogy terméknek és ne hulladéknak minősítsenek valamit (például alapanyagnak az energiatermelés vagy egy recikláló üzem számára) kivonva ezzel az anyagot a szabályozás hatása alól."(i.m.72-73. oldal) iv

A politikai intézményrendszer hatása a kockázatok értékelésére igen fontos a vállalatok számára. A szabályozó

hatóságoknak a környezeti kockázatokhoz való viszonyulása alapvetően a politikai kultúra függvénye, erre mutat rá B.Wynne nagyon világosan az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság veszélyes hulladék lerakással kapcsolatos tapasztalatait elemezve: Az amerikai politikai kultúrában a bizonytalanság, hogy mi történik egy hulladékkal a lerakóban, a bajok forrása a szabályozó hatóságok számára, miután biztosan lesznek akik a bizonytalanságra hivatkozva ragaszkodnak hozzá, hogy az adott hulladéklerakás veszélyes, és felelőtlenség volt engedélyezni és meg kellene tiltani. Így a társadalmi fenyegetés, ami a konfliktusoktól terhelt, bizalmatlan és ellentmondásos amerikai szabályozási kultúrát jellemzi, a tudományos bizonytalanság túlértékeléséhez vezet... Másrészt viszont az Egyesült Királyság politikai kultúrájában a hatóságok viszonya ugyanahhoz a tudományos bizonytalansághoz sokkal rugalmasabb. A viszonyulást az jellemzi, hogyha a dolog bizonytalan, a kedvező eset is bekövetkezhet, nincs rá okunk, hogy a legrosszabbat feltételezzük...”ha a kockázat a megfelelő működtetés és a gondos hulladékkezelés függvénye, az optimista feltételezés helytálló, hacsak súlyos tények nem szólnak ellene." (i.m. p.74)

11

v

A környezetvédők és a menedzserek általában azon vitatkoznak, hogy a multinacionális vállalatoknak az

anyaországnak, vagy annak az országnak a környezeti követelményeit kell -e figyelembe venni ahol működnek. Ezt a kérdést vetették fel például a bophali baleset kapcsán is: "A gázömlés korai elemzései felvetették azt a kérdést, vajon a Union Carbide indiai leányvállalata az Egyesült Államokban működő hasonló üzemmel megegyező technológiát, biztonsági rendszert és eszközöket használt -e. (Union Carbide Fights for Its Life, Business WEEk, Bartman) Valójában pedig ha az adott esetben az amerikai gyakorlatnak illetve előírásoknak megfelelően járt el a Union Carbide, akkor nem volt kellően körültekintő. Bophalban az iskolázatlan lakosság, az eltérő infrastruktúra a vegyi üzem kockázatait növelték. Ez azt jelenti, hogy az üzem környezeti menedzsmentjének még az amerikai üzeménél is igényesebbnek kellett volna lennie. vi. A vörösiszap katasztrófa. Robin des Bois. Magyarország, 2010. december pp. 46. ROBIN DES BOIS Association de protection de l’Homme et de l’environnement 14, rue de l’Atlas 75019 Paris – France Tel.: 331 48 04 09 36 / Fax: 33 1 48 04 56 41 [email protected] Helyszíni riport Charlotte Nithart, Christine Bossard

12