Horváth Márk – Lovász Ádám
A sötétség előállítása egy csipetnyi sóból (Building Darkness with a Grain of Salt)
A jó és a rossz közötti harc geológiai megjelenése a szikla és a barlang által körülhatárolt immanencia keretei között történik. Azon szükségszerűség, amely előmozdítja ezeknek a heterogén elemek szembenállásának és a küzdelmének kiterjedését, koordináták közé kerülélését, maga az ökológia, a küzdelem ökológiája. A környezet pusztítása nem szigorúan a természetnek mint háttérnek az elpusztulása, hanem bárminemű érték világosságra hozatalának a kizárása, a valódi ideálnak és a valóságnak kooperatív destrukciója, visszahúzódása. Nincsen többé alteritás, csupa túlzott meghatározatlanság. A döntés, a jó és a rossz közötti választás lehetősége kivonul. Jól látható Raffaello festményén, valamint Szent György és a sárkány küzdelmének egyéb ikonikus ábrázolásain a fény és az árnyék fontossága, vagyis, hogy a háttér mennyire meghatározza a cselekményt. A valóságossá váló ideál előfeltétele a háttér feltárulkozása, a szikla fényben való megjelenése, amely valós transzcendenciaként kerül a látószögünkbe. A barlangok belsejének egyenetlen felülete, akárcsak az igénybe vett emberi test megnyúlása és összehúzódása, az intencionalitás gazdagságának kísérleti penetrációja, amely kitüremkedés elősegíti a differenciálódás munkálkodását. A barlang száján olyan repedések találhatóak, amelyekre nem találunk magyarázatot, akár csak a Mars felszínén található, a víz egykori jelenlétére utaló deformálódásokra. Újra értelmeződik a materialitás disztribúciója olyan minőségek számbavétele révén, amelyek túlmennek evilági határokon, még evilágiságukban és materialitásukban is. A barlang tetején fák vannak, melyek csupaszságukkal szinte felfüggesztődnek, a látás számára gyökértelenné, dekódolhatatlanná válnak. Nem lehet gyökere egy barlangra építkező fának, mivel a gyökerek a sötétbe vesznek. Más a Föld mélyének sötétje, mint annak a Napnak a feketesége, amely soha sem érkezik el. Azért, mert már valójában elérkezett, és mindig is jelen volt. Ez a Nap ott honol a barlang felfüggesztő belsejében, egy sötét anyag által kitöltött térben, ahol a telítettség is ürességként hat. Érdeklődésünk a Föld felé irányul, a Föld tartózkodó magáért valóságának érzékisége felé. A barlang egy tartózkodó mélység, mely nem szorul semmilyen kognitív hordozóra, hanem szuverén uralkodó módjára elzárkozó lényegiségében leplezi titkait. Úgy gondolhatjuk, hogy egy festmény alkalmatlan a mélység bemutatására, mivel két dimenziós. Mindazonáltal Martin Heidegger szerint a valódi művészet lényege az igazság jelenvalóságának megjelenítése. Oda viszi az igazságot, ahol a néző van, azonban még a nézőtől is független, ahhoz képest szuverén és önálló valóság. Mint fogalmaz: „ha egyáltalán mű: mindig a megőrzőkre vonatkoztatott. Akkor is, sőt éppen akkor, ha csak vár a megőrzőkre, és megszerzi és kivárja a megőrzők betérést igazságába. 1
Sőt, a feledés, amelybe a mű belemerülhet sem semmi, még ez is megőrzés. A feledés a műből él. A mű megőrzése azt jelenti: benne állunk a létezőnek a műben megtörténő nyitottságában.”1 Heidegger kiemeli, hogy az egzisztencia lényege a „kiálló bennállás a létező tisztásának lényegszerű kitárulásában” található. Amennyiben el kívánunk jutni a nyitottság állapotába, el kell mozdulnuk annak irányába, miközben a mozgásában is fenntartjuk álhatatosságunkat. A mű ezen álhatatosság közvetítésére hivatott megvilágosodás kitárulása (Auseinander). A műalkotás az a Másik, amely stabilitást és egységet kölcsönöz a valódinak. A szikla és a barlang ellentéte Raffaello festményén új megvilágításba helyezi az autonómia immanenciájának nyíltságát. Francois Laruelle szerint az apriori, vagyis az adott, valóságát az Egyből meríti, és ennyiben tehet szert a nem-kevert tartalomra és valóságra.2 Miért nem-kevert tartalmú Raffaello Szent György a sárkánnyal című festménye? Pontosan annak nyitottsága, a barlang szájának üregessége az, amely áthatja a festményt és az emlékezet számára titkokat rejt; olyan titkokat, amelyek meggátolják a világ átláthatóságának kikristályosodását. A nyíltság akkor lehet operatív, amennyiben nem teljes: a teljes nyíltság lerombolja annak lehetőségét, a spekuláció műveleteinek végbemenetelét. „Az abszolút, reflektálatlan nyíltság ’teljes’ önmagában, és a transzcendentális megértésnek e ponton szükségtelen a világhoz és a történelemhez való kapcsolódása, amelyeken belül meggátolódna operativitása: ez, általánosságban, nem egy projekt, hanem az, ami, vagyis exterioritás, alap és egység, és mindenekelőtt: ’a világ’.”3 A teljesség feltárulkozása megkívánja az átláthatóság teljességének hiányát. Az apriorikus kép fennmaradása érdekében mindig szükséges a teljes láthatóságának részleges megvalósítása. Teljes megvalósítás esetén ‒ ha látnánk a barlang mélyén rejlő denevéreket, sötét szőrös repülő lényeket ‒ elveszne a mű varázslata. Elképzelhetőek maradnak ezek a szárnyra kelt sötétségek, és így a képzelet munkája érvényesül. Bármikor előszállhatnak a barlangból, megjelenhetnek a már feltárulkozott kígyó nyomában. Távolról sem bizonyos, hogy az odalentről kitüremkedő, hidegvérű kísértet volna az egyetlen veszély, amelyet a nyílás kitermel magából. Ha egy csapásra megláthatnánk azt, ami a résen túl van, bizonyára megijednénk. Megrendülne bizalmunk a spekulációban, szilánkjaira törne, és minden megmaradt alap felszámolása után kiáltoznánk. Követelnénk a hatalmaktól, hogy tegyék láthatóvá a titkokat. A látás hiánya a garanciája annak, hogy a titkok rejtettek maradnak és a világ varázslata fennáll. Egy egész, szubterrán világot tartalmaz a barlang, egy mögöttes zártságot, amelyet a szavak ketrece képtelen magában tartani. A kígyó ‒ eme értelmezés szerint ‒ csupán kitüremkedése a démoni, földalatti erőknek, egy nyúlvány, amely le kívánja húzni a sötétbe a fénylő lovagot. Bennünket az Egy fenomenalitásának sötét oldala foglalkoztat e ponton. Depriválódva a pozitív viszonyulás lehetőségétől, a szemlélő óhatatlanul affelé kénytelen visszahúzódni, ami az elgondolhatóság számára kínálja magát. A Föld destabilizálódik, mivel az addig szilárdnak képzelt talaj kilyukadt horizontként lepleződik le, amely szüntelenül forradalmasítja önmagát, miközben normativitása a bomlottság szétfolyó kauzalitásának alávetett. A kígyó ennek az instabilitásnak, volatilitásnak a jele. Bármikor előbukkanhat a barlangból, amely a Test szinonimája a tradicionális művészetben. Kiszivárog a veszély, mint a vegyi hulladéktárolóból a szennyező anyag.4 A kígyó a 1
Heidegger 2006 [1950]: 53. Laruelle 2013 [1989]: 66. 3 Laruelle 2013 [1989]: 67. 4 444.hu 2015 2
2
hordókból kiszivárgó mérgező anyag, a folyadék, mely mérgez, olyan folyékonyság, amely szakadékot eredményez a létben. Eme szivárgás védekezésre ítéltet bennünket. Elmúlt korok produktivitása láncreakciószerű destruktivitásba torkollik, non-diadikus (kettősség-romboló) felszámoló instrumentummá, gazdátlan nemtelen keverékké. Nemtelenné tesz bennünket. A keverék a nem-kevert Egy bomlottságából, a hordó szétrohadásából, avagy az erodálódó barlang szájából kiszálló hideg funkciótlanság, rendeltetését vesztett vágy A vágy, amint rendeltetésétől megfosztódik, gyilkos szörnnyé válik, amely a nőt elrabolja és magával viszi a feketségbe. A nő, akit a festményen látunk, az égi valóság reprezentációja, az Egy non-teitikus alkalma, az adott emanációja, tiszta jel. Nem-kevert transzcendencia, amelyet elnyelődéssel fenyeget a toxikus egyveleg nyers materialitása. A kígyó nem pusztán vágyakozás, immanenssé vált tűz, hanem koszos, a Föld anyagi világából előbukkanó alkalom. Az Egy minden, kivéve a kevertség. Az Egy a tisztaság alkalmának feltárulkozó immanenciája. Raffaello festményén ez az egység sugárzik a háttérben lévő toronyból, a gyilkoló dárdából, sőt, még a barlang tetején növő csenevész fából is. Az Egység szúrja le a behatárolhatatlan mélység megtestesülésének aktivizmusát. A kép a lovag dinamizmusát állítja előtérbe, ám a valódi dinamizmust a sárkány testesíti meg, amely a fénytől távol levő árnyékos hegyoldalban aktivizálódik, és a fény felé kúszik. Eredetét megtagadva a háttérből az előtérbe vágyakozva adaptálódik a helyszín változásához. A hagyományos nézet a nőt a röggel azonosítja, a férfit pedig az arra hulló magszemmel, a földművelés aktusa pedig a házastársi egyesülés.5 Eliade a Koránt idézve a következőt állapítja meg: „Asszonyaitok szántóföldek számotokra”6 A meddőség, az infertilitás a parlagon maradt föld képében jelenítődik meg. Az a föld, amely toxikus szennyező anyagokat fogad magába, a meddőség talaja. E talaj telítődik a méreganyagok által: phosphorus oxychloride, benzo-trifluorid, izopropanol, DNBS – 4klór-3,5-dinitro-benzoesav, 4-aminó BTF (benzo-trifluorid), NH3 – ammónia. A phosphorus oxychloride egy mérgező anyag, amely a levegővel érintkezve annak nedvességtartalmával reagál mérgező és maró foszforsavat és sósav-gázt kreálva. A tápláló nedvesség, a föld víz áztatta felszíne a terhesség előfeltétele, amelynek hiányában a levegő öncélúan marad nedves, a halál tautologikus öncélúságában. A phosphorus oxychloride a halál öncélúságában feloldódva mérgezi a valóságot. George Bataille megjegyzi: „én már halott vagyok, és én a halál pillanatából szólok az élőknek: a halálról, az extremitásról.”7 Éppenséggel a bezárt vegyi üzemből kiszivárgó anyagokról is elmondhatjuk ugyanezt, akik nyelv híján kémiai hatásaikon keresztül lépnek kommunikációba velünk és környezetükkel, illetve a környezetükben lévő egyéb dolgokkal. A benzo-trifluorid a Trifluralin nevű növényvédő szer alapanyagaként most a környezetet szenynyezi, azaz egy paradoxont alkotva aktivizálódik. Gianni Vattimo megjegyzi, hogy a műalkotás „megnyitja, és önmaga köré alkotja meg saját világát, és a dolgoknak egy új, általános átrendeződését írja elő.”8 Akárcsak a benzo-trifluorid, amely egy perverz átrendeződésen keresztül saját célját tagadja meg azáltal, hogy talajokat és idegrendszereket egyaránt károsít. Az ember belső szerveit számolja fel, létre-
5
Eliade 2014 [1957]: 118. Korán 2,225. 7 Bataille 2014 [1954]: 50. 8 Vattimo 2010 [1985]: 69. 6
3
hozván a BWO-t, egy olyan testet, amely belül üres, akárcsak a barlang, és ahhoz hasonló démonokat rejt magában.9 A benzo-trifluorid a vizeletkiválasztás szerveit is károsítja, destrukciót eredményezvén a májban és a vesében, végleges kiszáradást okozva az emberi szervezetben. A terméketlen talajhoz hasonlóan a vizeletkiválasztás problematikussága az organikus létezést is ellehetetleníti. Azon növények, amelyek a növényvédő szer által beszennyezett talajból származnak, nem szolgálhatnak az élőlények táplálékául. Ennek „bűntársa” az izopropanol, egy szintén erősen tűzveszélyes oldószer. Az izopropanol bomlásterméke a felbomlást katalizáló folyadék önmegsemmisüléséből kiáramló likviditás, az aceton, pedig az idegrendszert számolja fel. Heidegger a primitivitásról szólva, a következőket állapítja meg: „Primitív az, ami az adományozó, megalapozó ugrás és előugrás hiányában mindig jövő nélküli. Semmi továbbit nem képes önmagából kibocsátani, mert semmi mást nem tartalmaz, mint aminek foglya.”10 Az, ami feloldja a világot, saját önmegsemmisítő irányultságának rabja marad. Önmagából nem bocsát ki mást, mint feloldódást. Oldószerként tekinthetünk bármely toxikus folyékonyságot, amely világroncsoló hatású. Ami primitív, primitíven tautologikus, önmagába záródó valóság, az jövő nélküli. Olyan, mint ourobosz, a saját farkába harapó kígyó, a transzcendencia nélküli körforgás, amelynek neve a hermetikai tradícióban „Minden az Egyben” volt, amint ezt Julius Evola kiemeli: „Az alkímiai ideogramma »Minden-az-Egyben« a O, avagy karika: egy olyan vonal vagy mozgás, amely önmagába zárt, és önmagába foglalja saját kezdetét és végzetét. A hermetikában ezen szimbólum jelképezi mind az univerzumot, mind a Nagy Művet.” 11 Az izopropenol „testvére”, a DNBS ‒ 4-klór-3,5-dinitro-benzoesav egy olyan vegyi melléktermék, amely hajlamos a párolgásra. Még a levegőre is veszélyt jelent: működésbe lép, beteljesíti a tautológia berobbanását. Döntés nélküli, poros oszcilláló dimenziótlanság, egy olyan kiterjedés, amely teljes mértékben szükségtelen, ám szükségtelenségében is eljut bárhová a levegő médiumán keresztül. Avagy egy olyan irritatív auto-affektáló cirkularitás, amely, lényegiségét tekintve elkülöníti a kettősséget az Egytől. Két szemünkbe kerülve, valódi immanenciaként roncsoló hatást fejt ki, amelynek révén sérül a látás, akadályát képezi a percepciónak. Gondoljuk el, miként fogadnánk be a műalkotás lényegiségét, igazságát, amennyiben nem rendelkeznénk a tisztánlátás képességével. Amennyiben roncsolt látással rendelkezünk, képtelenek vagyunk magunkba fogadni igazán receptív módon a műalkotás el nem rejtettségét. A mű, amely egyébként világot állít fel, és Földet állít elő, elmosódottá válik.12 Elvesztenénk az állandósult mozgás megjelenítésének lehetőségét, és visszazuhannánk az ennek következtében fellépő homályba. Paul Virilio hívja fel figyelmünket arra, hogy a létezők látszatait eltorzítja a közvetítő, valós idejű médiák sebességének gyorsulása, amely a látóhatárt összezsugorítja, önmagába zárttá teszi, ouroboszhoz hasonlatossá alakítja.13 A vegyi anyagok is médiát képeznek, mégpedig a rontás médiáját, csatornáját. Az általuk megfertőzött levegőn át árad a rontás. Az ég lágysága és a szikla szilárdsága összemosódik, a kígyó és a dárda szerepe felcserélődik, Szent György imádkozik és a Szűz pedig, mintha a lovon ülne, a páncél pedig a földön hever. Az égbolt lángol Szent György imádsá-
9
Deleuze-Guattari 1983 [1972]; Deleuze-Guattari 1987 [1980]. Heidegger 2006 [1950]: 60. 11 Evola 1995 [1931]: 21. 12 Heidegger 2006 [1950]: 43. 13 Virilio 2008: 3. 10
4
gaitól, vagy talán a Szentlélek jelenlététől, szuper-fluiditásától. Viriliot ismét idézve, megállapíthatjuk a következőt a holografikussá vált perspektíváról: „A holográfia semmilyen értelemben nem képezi a perspektíva tökéletesedését, sem a domborzat vagy a sztereoszkopikus vízió tökéletes megalkotását. Ehelyett maga a vég: a valóságra irányuló bármilyen perspektívának a kiirtása.”14 A holográfia a valóság helyettesítésére szolgáló hamis ekvivalencia, amely a valóság helyébe lép, és auto-fetisizálásán keresztül ‒ Virilio szerint ‒ elmozdítja a valóst a helyéről. A hologram, a holografikus kép a valós dolog helyére lépő hamis transzcendencia. Úgy tűnik, mintha az egyik dolgot kiváltaná, vagy meghaladná egy másik. Virilio nézetében azonban nem egyébről van szó, mint a valaminek a semmi általi eltüntetéséről, kiirtásáról. A hologram félig áttetsző alakjai fél-holtként retusálják az általuk kikezdett létezőket. A kemikáliák unilaterizáló mozgása hasonlóképpen hologramizálja spontán módon az általa érintett közeget, elmosódottá téve a határokat. A jelentőség megfertőződik az adott adottságnak a tagadásaként szolgáló mozgás kaotikusságával. Egy olyan primitív helyfoglalás a vegyszerek, vegyületek spontán terjedése, amely a hiánnyal pótolja a léttel való telítettséget. Elszabadul a tagadás a DNBS ‒ 4-klór-3,5-dinitro-benzoesavnak az erőtérben való elterjedésével. A kemikáliák által beszennyezett levegő az eredeti létezőt elmosódottá, hologramszerűvé teszi. A toxikus gázok kiaknázatlan vízgyűjtőjének megnyílásában azonosíthatjuk ama mozzanatot, amely során sterilizálódik és csupaszodik a „világ és a Föld”. A fák levelei összekeverednek a levegővel, zöld párolgássá lényegülnek át, a fák pedig destruktív, sötét csupaszságokká transzformálódnak, a barlangban leledző gyökerek pedig egybefolynak a barlang feketeségével. A barlang mélyéről Dante Infernojából rémek, démonikus karakterjegyeket viselő lények törnek elő. Eugene Thacker a démonikust az indiferenciával azonosítja.15 A démonikusság az emberi félelmek testet öltöttsége, az elképzelhetőnek és az elképzelheetlennek a hibridizációja. A démonoknak a továbbiakban Thacker három típusát regisztrálja. Elksőként van az úgynevezett ellen-szuverén, a Dante által Dis-nek nevezett monstrum, az alvilág immobilizált, fagyott istene.16 Nagytestű, kimozdíthatatlan fenyegető jelenlét, amely azonban saját impotens immobilitásának a rabja. Ezért nem is jelent ‒ legalábbis látszólag olyannyira nagy ‒ veszélyt, inkább egyfajta ellenpontként tekinthetünk rá, mint minden érték ellenpólusa. A második típus, a kísértő és csábító, idegtépő démonok sokasága, amelyek ugyan külsőségeiket tekintve jelentéktelenebbek az ellen-szuverénnél, viszont közvetlenebbül érintik az embereket, mivel az ellenszuverén csendes, mozdulatlan uralmából emanálódnak.17 Mozgékonyságuk emberi méretű testükből és hibrid, denevér-szerű szárnyaikból ered. Erejük a megtévesztés, az emberrel való látszólagos hasonlóságból ered. Míg az ellen-szuverén távoli és mozdulatlan marad, a sokaságként jelentkező démonok (Horváth‒Lovász: Tömeg és sokaság) egészen közelről támadják az embert, támadásuk a megtévesztés jegyében olykor simogatásnak, ölelésnek, őszinte közeledésnek tűnhet. Viszont még a sokaságnál is veszélyesebb az a különleges testetlen démonikus atmoszféra, légkör, amit Dante aura nera-nak (fekete szél) nevez.18 Az aura nera az, amit mi kemikus, mérgező levegőként, a festményt hologramizáló furcsa immanenciaként, eltorzult, elementáris pezsgésként nevezhetünk meg. Mint írja Thacker az Infernoban „a démonok nem csak az embereket és az állatokat ragadják hatalmukba, hanem az alvilágnak a táját, a domborzatát 14
Virilio 2012 [1984]: 117. Thacker 2010: 31. 16 Thacker 2010: 31-32. 17 Thacker 2010: 32-33. 18 Thacker 2010: 34-35. 15
5
is. A démonikus megszállottság az Infernoban nem csak terratológiai, hanem geológiai és klimatológiai is egyben.”19 A démon ‒ különösen annak harmadik típusa ‒ megragadhatatlan, akárcsak az aura. Egy olyan mediáció, amely pszeudo-auraként, hamis transzcendenciaként determinálja mindazt, amin keresztülhalad. Mint a városok alatti metró-hálózat, körbefonja az alvilág különböző rétegeit, felszínre hozva azok rejtett tartalmait. Mindezt azonban nem a meghaladás (transzcendencia) jegyében, hanem az aláásás, létrontás értelmében. Az Egy valós tapasztalása, egy ilyen hamis mobilizáció keretén belül még csak nem is lehet egyedi alkalom sem, hanem egy soha meg nem nyíló lehetőség marad, legalábbis, amennyiben ez a törés fennáll. A törés nem tart örökké, tűnjék bármennyire is totálisnak a következtében végbemenő leromlás. A 4-aminó BTF (benzo trifluorid) egy irritatív, felszívódó anyag, akárcsak az aura nera, amelyet a barlangból kiáradó baljós feketeként is elgondolhatunk. Amint rápillant a barlangból kiáradó sötétre a látó, szinte belezavarodik ebbe a kimondhatatlan, horrorisztikus kimondhatatlanságba, hiszen a sötétség nem annyira szín Thacker szerint, hanem sokkal inkább a látnivalónak a hiánya.20 Azért félünk a sötétben, mert hiányzik az, amitől nem félhetnénk, amihez vonzódhatnánk. A barlangban a megjelölés, a szignifikáció dezorientálódik, sőt, lehetetlenné válik. A fekete színt nem lehet kimondani, mert nincs. Vele ellentétben az érzéki világ múlandó látszólagossága, színeinek pompája a sötétség színrelépésének köszönhetően szintén semmivé foszlik. Voltaképpen látszódik, azonban látszásának módozata a hiány, ezért látszása tét-nélküli semmi marad. Az árnyákban meghúzódó sárkány nihilista lehetősége és veszélye az, ami voltaképpen érdekessé teszi a festményt. Alig különbözik a szikla bemelyedéseinek geológiai eltéréseitől a sárkány redőzöttségének árnyalatisága: a sárkány a szikla sötétjének kitüremkedése. A kitüremkedés az erőszakos láthatóság spontán kivetülése, egy olyan villámszerű megroppanás, amely örökre véget kíván vetni a tettek idejének. Kibomlik a megnevezhetetlenből, és oda kíván visszavezetni bennünket; egy világos, árnyalatokkal telített, ám árnyalatiságában is egyhangú melankolikus illúzióból, egy homogén, vad, megnevezés előtti igazsághoz. Ez az igazság többféleképpen is feljegyezhető. Egy lehetséges értelmezés a fekete energia, illetve fekete anyag. A fizikatudomány mai állása szerint az univerzum 68%ban fekete energia, 27%-ban pedig fekete anyag.21 Vagyis, amennyiben a festményre vonatkoztatnánk e tanulságot, a techno-tudományos komplexum által feltárt ontológiai tényt, akkor Raffaello festményének 95%-a aura nera-ból kéne hogy álljon. A fizikatudomány tanulságait természetesen nem kérhetjük számon egy reneszánsz festőn. Akkoriban még hittek az árnyalatok valóságában, a sokszínűség kavalkádjában, amely a festményeknek rendszeresen több mint felét alkotja. Kígyónyelv (b): a világkígyó nyelvének rettenetessége abban rejlik, hogy megmutatja számunkra a fekete, a sötét realitást. Ahol megjelenik a barlang, ott már kilyukadt a művészi szépbe vetett hit, alapvetően megrendült az esztétika világmegváltó szerepében való bizalom. A kígyó az organikus lét hamissága tudatosításának eszköze, mivel a vágy (samsara) szférájába húz le bennünket, a vágy pedig az organikussággal elkerülhetetlenül összekapcsolódó jelenség, kvalitás. Az öntudattal rendelkező lények kiemelkedő kvalitása Thomas Ligotti szerint azon ontológiai körülmény, hogy léteznek, miközben nem volna szabad létezniük.22 Hasonlóképpen a fennmaradt 5%-nyi érzékelhető anyag, amelyről tudomással rendelkezünk, szintén mindössze annak a megmaradt heterogenitásnak 19
Thacker 2010: 36. Thacker 2010: 60. 21 NASA 2015. 22 Ligotti 2010: 20. 20
6
a teljességét jelenti, amelyet még nem sikerült a homogenitás feketeségének magába szippantania. Sőt, odáig is merészkedhetünk, hogy a színnel rendelkező dolgok azok, amelyek törvénytelenül, makacsul léteznek, saját lehetetlenségük ellenére. Ezáltal nem azt kívánjuk mondani, hogy igaztalan vagy illuzórikus volna létük a feketeséghez viszonyítva, hanem csupán rá kívánunk világítani létezésük valószerűtlen voltára. Az ember valószerűtlenül öntudatos, az érzékelhető dolgok pedig a valószerűtlenségük révén válnak érzékelhetővé. A barlang belső tere: kiaknázatlan, még felszínre nem került mélység Raffellónál, olyan tartalék, amely fenyegetően vár a kitörés pillanatára. Ez a kitörés a világkígyó színrelépésével válik lehetővé. Az általunk tárgyalt festmény gyönyörűségét, esztétikai vonzóságát a fény princípiumot megtestesítő Szent György, és a sötét, ám szubterrán dominanciával rendelkező világkígyó közti küzdelem befejezetlensége adja. Szent György leszúrja a kígyót, azonban e cselekedet, fatális módon, nem vet véget a sötétség uralmának. Sőt, eluralkodik rajtunk az a benyomás, mintha egyéb szörnyek és torz démonok várnának ránk a belsejében. Barlangunk egy sötét objektum, egy olyan dolog, amit Harman kifejezésével élve „sötét objektumnak” nevezhetünk. Amint megjegyzi, még egy olyan látható dolog, mint egy hangszer is lehet rejtett, sötét dolog, mivel egyetlen dolog sem tárulkozik fel előttünk teljes nyíltsággal.23 Nyíltság helyett sokkal inkább a zártság jellemző a dolgokra: zeg-zugaikban megannyi kvalitás rejtőzködik, mintegy monopolizálva a rejtettség színterét. Színtér, mert a látó előtti ismeretlensége ellenére dolgok tárulkoznak fel egymás számára ott, abban a tartományban, amelyhez nem adatik meg számunkra a hozzáférés lehetősége. A rejtett színtér a forma láthatóságának felfüggesztettsége, a felfüggesztettség immanenciájának elszabadult testet öltöttsége. Mondatok és szavak áttetsző villogása helyett a felfüggesztettség disztribúciója, annak megannyi rezgésével együtt, érzékelhető, azonban a látó mindezekből kimarad. Mi nem léphetünk be a sötétség szentélyébe, ezért a barlang materialitása csupán a gyomrában élő denevérszárnyú kísértetek számára adott életvilág. A műalkotás befogadója rádöbben arra, hogy a feketeség ijesztő volta miből ered: a feketeség egy olyan problematika, amellyel a fényhez szokott elme képtelen mit kezdeni. Aki túlságosan sokat élt anélkül, hogy a halál végső felbomlásában szerzett volna némi edzettséget, annak számára a halál, mint fenyegető Másik tűnhet fel. Hasonlóképpen: a sötét anyag, a barlang mélységének ismeretlen volta csak azok számára fenyegető valóság, akik a fény és szín valóságához vannak hozzászokva, anélkül, hogy számoltak volna a színtelenség igazságával. A színtelenség igazságát DJ Shadow Building Steam with a Grain of Salt című száma fejezi ki találó és átütő módon. A repetatív zongoratémának sötétségét a hátteret alkotó zaj, a bakelit lemez sercegésének mechanikus reprodukciója emeli ki. A folyamatosan akadozó, és váltokozó ritmika a sötét előtörésének ingadozó dinamikáját mutatja, amely felett egy angyali, transzcendensnek tűnő kórus énekel egy úgyszintén ismétlődő dallamot. A 6 perc 44 másodperc hosszú dal telítettségét épp e hossz nem-létezése adja, hiszen a repetatív témák valójában ennél sokkal kevesebb vagy sokkal több időt tesznek ki eredeti formájukban. DJ Shadow módszerének lényege ugyanis a már létező zenék rekombinációja, vagyis munkássága a zene „vége”. DJ Shadow után képtelenség „újabb” zenéket alkotni abban az értelemben, hogy nincs szükség új dallam feljátszására, sem létrehozására ahhoz, hogy feltárulkozhasson a zene világossága. A zeneszám nagyszerűsége dallamnélküliségében áll, vagyis hogy leleplezi az összes létező zenét, felcserélhető, megsokszorosítható és rendelkezésre álló egységekként, olyan egységekként, amelyeknek legfőbb jellemezőjük a felhasználhatóság. Nincs 23
Harman 2011: 34-36.
7
már az emberi alkotásra szükség a zene megszületéséhez, így is túl sok dallamot hagyunk magunk után. A sötétséggel való 95 százalékos telítettség a 100 százalék felé kúszik, és a dallam, valamint a szín pusztulása válik az egyetlen totalitássá. A Building Steam with a Grain of Salt videójának monokromitása még így is túlságosan színes, hiszen a sötétség különböző intenztitásának fokaival játszik, így megtagdva attól a teljességet, hiszen akkor semmi sem maradna az emberi szem szűkös képessége számára. A videó így részlegesen megadja magát az antropocentrizmusnak, és dallamában vetíti előre az ember megszűnésének igazságát.
BIBLIOGRÁFIA: 444.hu, ‘Gyorsan menjünk innen, mert ez itt nagyon durva!’, április 9 2015: http://444.hu/2015/04/09/gyorsan-menjunk-innen-mert-ez-itt-nagyon-durva/ BATAILLE, Georges (2014 [1954]) Inner Experience (New York: State University of New York Press) DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (1983 [1972]) Anti-Oedipus. Capitalism and Schizophrenia Vol I. (Minneapolis: University of Minnesota Press) DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (1987 [1980]) A thousand plateaus. Capitalism and Schizophrenia Vol II. (Minneapolis: University of Minnesota Press) ELIADE, Mircea (2014 [1957]) A szent és a profán (Budapest: Helikon) EVOLA, Julius (1995 [1931]) The Hermetic Tradition. Symbols and Teachings of the Royal Art (Vermont: Inner Traditions) HARMAN, Graham (2011) Circus Philosophicus (Winchester, U.K. and Washington, U.S.A.: Zero Books) HEIDEGGER, Martin (2006 [1950]) Rejtekutak (Budapest: Osiris) LARUELLE, Francois (2013 [1989]) Philosophy and Non-Philosophy (Minneapolis: Univocal) LIGOTTI, Thomas (2010) The Conspiracy against the human race (New York: Hippocampus) NASA (2015) ‘Dark Energy, Dark Matter’, itt: http://science.nasa.gov/astrophysics/focusareas/what-is-dark-energy/ (utolsó frissítés: 2015 március 27) THACKER, Eugene (2010) In the Dust of this Planet. Horror of Philosophy Vol. I. (Winchester, U.K. and Washington, U.S.A.: ZerO Books) THACKER, Eugene (2015) Starry Speculative Corpse. Horror of Philosophy Vol. II. (Winchester, U.K. and Washington, U.S.A.: ZerO Books) VATTIMO, Gianni (2010 [1985]) Art’s Claim to Truth (New York: Columbia University Press) VIRILIO, Paul (2012 [1984]) Lost Dimension (Los Angeles: semiotext(e)) VIRILIO, Paul (2008) Open Sky (London and New York: Verso)
8
