– Átmegyek az öböl túloldalára – mondtam. – Megné zem, mit csinál Alex és Julia. Igyekeztem nagyon könnyed hangon beszélni, de alig hanem kihallatszott a szavaimból némi nyugtalanság. – Elkísérjelek? – kérdezte Judith. Beleszívtam a cigarettámba. Alig öt méterre tôlünk hul lámok szaladtak ki a homokra. Vízpermet csapódott az arcomba. – Nem is tudom – válaszoltam hátrafelé mutatva, ahol a gyerekeink kergették a labdát. – Ugyan, úgysem foglalkoznak velünk. Itt sok az ember. Amíg itt maradnak, nem lehet baj… – Felállt. – Szólok Thomasnak, hogy nemsokára visszajövünk. Mi történt a szemeddel? A sötét partszakasz kevésbé volt sötét, mint hittem. A dûnék mögött ittott kis faházak álltak, kivilágított terasszal. Úgy tíz perc múlva elhalkultak a hátunk mögött a mély basszus hangok, és a távolabbi szórakozóhelyrôl ideszûrôdô zene hangja vált erôsebbé. Amott jól kivehetôen másféle zene szólt: salsa, de mindenképp valami délamerikai. Judith le vette a papucsát, és a kezében hozta magával. Iménti nyugtalanságom egyik pillanatról a másikra szer tefoszlott. Mint oly sokszor, ezúttal is fölöslegesen aggód tam, állapítottam meg magamban. Mi történhet itt, az is ten szerelmére? Néha szembejöttek velünk emberek, fôleg fiatalok, fiúk és lányok térdig érô úszónadrágban és bikini ben, meg egykét egymásba gabalyodott párocska, akik öt méterenként okvetlenül megálltak, hogy csókolózzanak egyet. 257
– Bocs, hogy csak úgy otthagytalak benneteket – szólalt meg Judith. – De nagyon nem bírom, amikor Ralph így viselkedik. Mint egy nagy gyerek. Mintha néha elfeledkez ne róla, hogy már szinte kamasz fiai vannak. Iszonyúan fel bosszant, amikor ilyen példát mutat nekik. Nem válaszoltam. Valamivel közelebb húzódtam hozzá, így összeösszeért az alkarunk. Kellemes illat csapta meg az orromat: a tenger sós illata keveredett benne egy parfüm vagy dezodor illatával. Tisztában voltam vele, hogy csak idô kérdése. Pontosabban: az idôzítésé. Ha máris átkarolnám a derekát, az túl gyors lenne. Próbáltam megbecsülni, mek kora távolságra lehetnek a következô parti szórakozóhely fényei. Tíz perc. Tíz perc alatt teljesen enyém lesz a nô. De ahhoz okosan, finoman kell közelednem hozzá. Nem iga zán finoman persze: csak az ô szemszögébôl nézve finoman. – Engem inkább szórakoztat – feleltem végül mégis. – Tetszik, ahogy Ralph át tudja adni magát a dolgoknak. Ha búvárkodik, ha kardhalat szeletel – mindent ugyanolyan lelkesen csinál. Ugyanolyan lendülettel. Néha szinte félté keny vagyok rá. Belôlem hiányzik ez a lendület. A nôk szeretik becsmérelni a férjüket. Ez minden nôre igaz. Néha egyszerûen igénylik, hogy kiönthessék a szívü ket valakinek. De ebben sohasem szabad támogatni ôket. Soha. Nem szabad, hogy azt érezzék, rosszul választottak. Épp ellenkezôleg. Ilyen helyzetben meg kell védeni a kriti zált férjet. A kritizált férj védelmezésével közvetetten a pa naszkodó nôt dicsérjük a jó ízlése miatt. – Neked ez tényleg tetszik benne? – kérdezte Judith. – Engem néha annyira fáraszt. Az a nagy lendület.
Nemrég a parton, miközben ráhelyezte az üstöt a raké tára, Ralph nyafkasággal vádolta nejét. Azt hiszem, igaza is volt. Judith tényleg nyafka volt. Nem is kicsit. Már akkor minden ok nélkül nyafogott és hisztizett, amikor a fiúk kilôttek egy rakétát a nyaraló kertjében. Viszont szép volt és jó illatú. A világért sem vennék feleségül olyan nôt, mint Judith. Akkor mindig le kéne vennem a lábam az asztalról, amint belép. Idôben le kéne vágnom a füvet, és nem söröz hetnék az ágyban. Ha böfögnék vagy finganék, éppoly gondterhelt képet vágna, mint amikor a férje a bográccsal bíbelôdött. De nem volt a feleségem. Hála istennek. Ma es te viszont az enyém lehet. Ma, meg talán néhányszor még késôbb, miután mind hazaértünk a nyaralásból. Nehezemre esett beismerni, és könnyen lehet, hogy nem is voltam egészen tudatában, de tény, hogy a nyafkasága fel is izgatott valamelyest. Itt egy nô, aki nem tud nevetni a fingó férfiakon. Aki, ha lehetôsége lenne rá, egy puki után kiküldené a férfit az osztályterembôl. Aki aztán várhatna a folyosón, míg a tanító néni vissza nem hívja. Máris érez tem, ahogy a farkam mozgolódni kezd a rövidnadrágom ban. Leküzdöttem a késztetést, hogy ott azonnal megra gadjam, és leteperjem Judithot. Hogy máris a kezembe ve gyem a kezdeményezést. A nôk imádják, ha féligmeddig megerôszakolják ôket. Minden nô. – Elhiszem, hogy fáraszt – mondtam. – Másfelôl viszont, gondolom, nemigen unatkozol Ralph mellett. Mindig kita lál valamit. Én a magam részérôl persze halálra unnám magam egy ilyen ember mellett. Egyetlen nap alatt. Csakhogy én nem vagyok nô. Pláne nem olyan, mint Judith – egy nyafka,
258
259
hülye picsa. Szexi picsa, szó se róla, ugyanakkor semmiben sem különbözik az olyan, a férfifantáziákat benépesítô, fe lelôs pozíciókat betöltô nôktôl (stewardessek, tanítónôk, kurvák), akikben egyvalami mindig közös: hogy annyira át látszóak. És éppen ez, ez az átlátszóság, ez a kiszámítható ság izgatott fel benne a leginkább. A nô, aki minden miatt nyavalyog. A tûzijáték miatt, a szomszédoknak okozott kelle metlenség miatt, a levegôbe lôtt üstök meg a kisgyerekként viselkedô férjük miatt, de közben… Közben úgy kapja ki az ember farkát a gatyából, mintha fizetnék érte, és másra sem vágyik, csak hogy az ember jól berakja neki, de tövig. – Persze, mindig kitalál valamit, velem viszont gyakran tiszteletlenül bánik – felelte Judith. – Mások jelenlétében is, ami különösen bosszant. Mindig sikerül úgy beállítania, mintha én mindenért folyton csak nyafognék. És mivel én nem szeretek mások elôtt veszekedni, ilyenkor inkább ott hagyom. – Oké – mondtam. Az „oké” volt az új divatszó. Eleinte ellenálltam, miköz ben a lányaim okkal, ok nélkül használni kezdték, de végül – mint a divatszavak általában – ragályosnak bizonyult. Praktikus kis szó, mert kettôs jelentése van: ha az ember azt mondja, oké, egyfelôl azt mondja, igen, másfelôl pedig, hogy pontosan érti, mire gondol a másik. – Mostanában már figyelem – folytatta Judith –, és rájöt tem, hogy nemcsak velem csinálja ezt, hanem minden nô vel. Egyrészt tényleg iszonyú sármos tud lenni, ugyanakkor a nôkre úgy tekint, mint a férfiaknál butább teremtmé nyekre. Nem is tudom, hogyan, ahogy néz, ahogy beszél ve lük…
– Oké – jegyeztem meg ismét. – Tisztázzuk: Ralph igazi szívtipró. Épp emiatt zúgtam bele annak idején. Attól, ahogy a nôkre néz, ahogy annak idején rám nézett, rögtön gyönyörûnek éreztem magam. Kívánatosnak. A nôk imádják, ha egy férfi így néz rájuk. Csakhogy idôvel az ember rájön, hogy a szívtiprók nemcsak rá néznek így, hanem minden egyes nôre… Úgy döntöttem, ezúttal semmit sem mondok. Magam elé idéztem Ralphot, a szívtiprót. A kocsányon lógó szemét, miközben Carolinet bámulta. – Caroline mondott neked valamit errôl? – kérdezte Judith. – A te feleséged nagyon szép, Marc. Meg lennék lep ve, ha ez Ralph figyelmét elkerülte volna. – Hát, nem igazán. Nem hiszem. Caroline legalábbis nem mondott nekem semmit. Magam elé bámultam, néztem az egyre közeledô fénye ket. Sietnem kellett, nem maradt sok idôm – de nem ez volt a megfelelô pillanat. S fôképp: nem ez volt a megfelelô be szédtéma. – És van még valami – mondta Judith. Megállt. Ennek örültem. Amíg nem mozgunk, gondoltam, az idô is áll. – De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Sen kinek, érted? Még a feleségednek sem! Ránéztem. Nem láttam jól az arcát, csak a haja körvona lait a sötétben zúgó tenger háttere elôtt. Meg a szemében tükrözôdô valamit – csöppnyi fényt, villódzást, nem volt erôsebb, mint a pislákoló gyertya lángja. – Megígérem – mondtam. A partszakasz épp kihalt volt. Csak egyetlen lépést kellett volna tennem. Egy lépés, és máris a hajába fúrom a kezem, ajkamat az ajkára szorítom,
260
261
aztán elindulok lejjebb – kisvártatva mindketten a homok ban térdelünk, onnan pedig megy minden magától. – Néha, tényleg ritkán, de elôfordul, hogy félek tôle – mondta halkan Judith. – Egyszer például veszekedtünk, és akkor megláttam valamit a szemében: most megüt, gondol tam. Hangsúlyozom, soha, egyetlenegyszer sem emelt még rám kezet. Jó, egész étkészleteket tört szét a falon, de még egy pofont sem kaptam tôle soha. Csak a szemében láttam. Gondolatban most ver, gondoltam ilyenkor. Gondolatban még a padlót is feltörli velem. – Oké – feleltem, de mindjárt éreztem, hogy ez most ke vés. – De amíg csak gondolatban csinálja, még nincs nagy baj – fûztem hozzá gyorsan. Judith nagyot sóhajtott. Megfogta a csuklómat. A legszí vesebben letepertem volna, de türtôztettem magam. – Nincs, persze, de azért óvatossá válik az ember – mond ta Judith. – Mindig ott motoszkál bennem, hogy mi van, ha egyszer tényleg megtörténik. Hogy elveszti az önural mát, és arcul üt. Néha úgy érzem, ezzel ô is tisztában van. Már hogy ezt gondolom. És hogy tulajdonképpen csak ezért nem történt még meg. – És beszéltetek is már errôl? Úgy értem, nem lenne jobb megbeszélni ezt a dolgot? Mielôtt esetleg tényleg meg történik, ahogy mondod? Összevissza beszéltem. Nyilván. Ha jobban megnézzük, az egész téma rohadtul nem érdekelt. Amit persze ôrültség lett volna elárulnom. Nekem itt az érdeklôdô és megértô férfi szerepét kellett játszanom. Ôszinte érdeklôdést mímel nem. Csak a megértô férfi kaphatja meg, ami jár neki. – Te mit gondolsz? – kérdezte Judith. – Szerinted elôfor dulhat, hogy Ralph egyszer csak megvadul?
Eszembe jutott a norvég lány, akit Ralph alig egy órával korábban földhöz csapott, hogy tiszta erôbôl hasba rúgja. Hallottam, ahogy azt üvölti, hogy mocskos, kibaszott kurvák. – Jaj, dehogyis, ezt nem hiszem – válaszoltam, és én is megfogtam Judith csuklóját. – Szerintem Ralphban egy szerûen túlteng az energia. Az ilyen emberek néha nagyon indulatosak tudnak lenni. Valahol le kell vezetniük az ener giáikat. De szerintem Ralph gondoskodik róla, hogy más hol vezesse le ôket. Mindenben, amit csinál. Ezért veti bele magát mindenbe olyan hihetetlen elánnal. De az, hogy nô ket verjen, pláne a saját feleségét, szerintem nincs benne a pakliban. – A hüvelykujjammal Judith csuklóját ciró gattam. – Ralph ahhoz túl jó ember – tettem rá még egy lapáttal. – Mama! Nem hallottuk, nem is láttuk Alexet. Most hirtelen ott állt, alig néhány méterre tôlünk. Judithtal egyszerre engedtük el egymás csuklóját. Rög tön éreztem, hogy túl hirtelen: lebuktunk. – Szia, Alex – mondta Judith. – Mama… Tett felénk két lépést. Szôke tincsei a szemébe lógtak. A félhomályban nem láttam rendesen, de valami csillogott az arcán. Valami nedvesség. Izzadság? Vagy könnyek? – Hol van Julia? – kérdezte Judith. – Mama… – mondta Alex újra; és akkor már hallottam a hangján: sírt. Még közelebb lépett az anyjához, aztán át karolta a vállát. Majdnem akkora volt, mint Judith. Judith a tarkójára tette a kezét, és magához szorította. – Alex, mi történt? Hol van Julia?
Hol van Julia? Ha visszatekerem életem filmjét, az általában ezekkel a szavakkal kezdôdik. Továbbtekerni nincs értel me. A nézô tengerpartot lát, mellette nyaralót, medencét, tûzijátékot, a kerti sütô rácsán sistergô kardhalat. Szokvá nyos nyaralós képek. Mindenféle mögöttes jelentés vagy rejtett tartalom nélkül. A Hol van Julia? után az életem már csak elôrefele csévélôdött. És nem is arról van szó, hogy a nyaralós képek visszamenôleges hatállyal hirtelen mögöt tes jelentést vagy rejtett tartalmat nyertek volna. Nem: egy szerûen soha többé nem akartam ôket látni. – Mi történt, Alex? – kérdezte Judith, miközben tovább ra is magához ölelte a fiát. Nem kapott választ, a mellén nyugvó fejbôl csupán halk szipogás hallatszott. Nem akarom utólag mentegetni magam. Tettem, amit tettem. Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülnék, pon tosan ugyanígy cselekednék, szokták mondani az emberek, hogy korábbi hibáikat igazolják. Én nem mondok ilyet. A magam részérôl mindent másképp csinálnék. Mindent. – Hol van a lányom, a mindenségedet! – üvöltöttem, és megragadtam Alex karját, kitépve anyja ölelésébôl. – Mit csináltál vele, te kis rohadék?
– Marc! Judith megragadta a fia csuklóját, és próbálta visszahúz ni magához. – Te… – néztem rá hûvösen – most fogd be a szád. Egy pillanatra rám meredt, aztán elengedte Alexet. – Elnézést – mondtam, majd újra a fiúhoz fordultam. – Szóval Julia. Hol van? – Én… én nem tudom… – dadogta a gyerek. Aztán mesélni kezdett, csapongva, követhetô krono lógia nélkül. Szívem szerint folyton a szavába vágtam volna, de visszafogtam magam. Koncentrálj – intettem magam. Koncentrálj, és ne mulassz el semmit. Egy szót se. Fület ki nyitni. Orvos vagy. Csak akarni kell. Mi az nekem? Egy perc alatt felállítani egy diagnózist? Levonni a helyes következ tetést? Egy perc – a maradék tizenkilenc akkor az enyém. A gyerekek – Alex és Julia – átsétáltak az öböl túlsó felé re, az ottani bódék és strandvendéglôk felé. Ittak valamit a bárpultnál. – Csak kólát, mama, esküszöm – nézett az anyjára Alex. – Julia pedig Fantát. Egy darabig nézték a táncolókat. Julia táncolni akart, Alexnek nem volt kedve. A lányom nyaggatta picit, hogy ne legyen már olyan mulya, gyere már, gyere, táncoljunk! De Alex megmakacsolta magát. Tinédzserek is voltak a terem ben, de fôleg felnôttek. És a tinédzserek is mind idôsebbek náluk. Abszolút ôk voltak a legfiatalabbak. Alex egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Gyere, menjünk vissza a többiekhez, mondta. Aggódni fognak, hogy hol mara dunk ilyen sokáig. Julia erre legyávázta, lebalfaszozta – aztán elment táncolni egyedül. Alex egy ideig még tá
264
265
31
masztotta a pultot, és nézte, ahogy Julia átfurakszik a tán coló tömegen, és maga is táncolni kezd. Vissza sem nézett. Táncolt. Elôször egy csapat lánnyal – mind idôsebb volt ná la –, aztán idôvel fiúk is megjelentek körülötte. Alex ôrlô dött. Most még megtehette volna: odamegy hozzájuk, ô is elkezd táncolni, és minden ugyanolyan lesz, mint volt – de félt, hogy Julia kineveti, és végképp balfasznak tartja majd. Ismerôs történet, gondoltam. Minden férfival megesik, ezért nagyon is hihetôen hangzott. Közben mérges is volt, folytatta Alex. Nem esett jól neki, hogy a lányom csak úgy faképnél hagyta. Aztán egyszer csak fogta magát, és elment a bárpulttól, ki a partra. Kölcsönkenyér visszajár – gondol ta: Julia hamarosan keresni kezdi, de nem találja. Lesétált egészen a fövenyig. Ott álldogált egy darabig, hogy med dig, nem tudta, de legfeljebb néhány percig. Közben el szállt a dühe. Lassan visszaballagott a szórakozóhelyre, a táncparkettre. Meglepi Juliát, gondolta. Táncolni fog ve le. De a lányom már nem volt ott. Eltûnt. Alex bejárta az egész táncparkettet, körbekörbe, keresztülkasul. Semmi. Egyszer boldogan felsóhajtott, mert azt hitte, Juliát látja, de amikor közelebb ment, kiderült, hogy egy másik lány az. Csak hasonlított Juliára. Alex akkor körbejárta az épületet, utána benézett a nôi mosdóba. Próbálta elképzelni, mi tör ténhetett. Julia megunta a táncolást, és elkezdte ôt keresni. És miután nem találta, úgy döntött, visszamegy a többiek hez. – A mobilod nem volt nálad? – szakította félbe Judith fia beszámolóját. És ha igen? – gondoltam. Julia úgysem vitte magával a sajátját… De annyira mégsem rossz a kérdés, jöttem rá
a következô pillanatban. Alex minket nyugodtan felhívha tott volna. Az anyját. Hogy megkérdezze, nem láttuke Juliát. – Nem – válaszolta Alex. – A házban hagytam, le volt merülve az aksija. Még egyszer körbejárta az épületet, ami mögött véget ért a strand, és egy sziklás partszakasz kezdôdött. Néhány szor elkiáltotta Julia nevét. Végül úgy döntött, a legjobb lesz, ha visszajön hozzánk. El is indult, de kisvártatva rátört a kétség. Biztos jó ötlet? Vajon Julia ezt tenné? Nekiindul na egyedül a vaksötét partszakaszon? Nem, gondolta Alex. Eszébe sem jutna ilyesmi. Még akkor sem, ha csak ôt akar ná megijeszteni azzal, hogy egyszer csak, se szó, se beszéd, eltûnik. Úgyhogy visszament a strandvendéglôhöz. Kikér dezte a pultosokat. Tizenhárom éves lány. Hosszú, szôke hajú. Biztos emlékeznek rá! Kiabálnia kellett a zene miatt. A pultosok alig beszéltek angolul. De egyikük tényleg em lékezett Juliára. Legalábbis olyan leírást adott róla, amely pontosan illett rá. Utána viszont csak a fejét rázta. Látta, mondta. A táncparketten. De aztán eltûnt. Látta esetleg, hogy kivel ment el? – üvöltötte Alex. Vagy egyedül távozott? A pultos vállat vont. Bocsánat, mondta. Nem láttam, ami kor elment. Csak azt láttam, hogy már nincs itt. Alex erre megint elbizonytalanodott. Meg kellene kérdeznie máso kat is? Megint végig kellene kutatnia az épületet meg a kör nyékét? Vagy jobb lenne, ha visszajönne? Hozzánk? Lázasan törtem a fejem. Úgy ítéltem meg, hogy Alex be számolója máris túl hosszúra nyúlt. Nem estem pánikba, inkább valamiféle jeges nyugalom telepedett rám. A szívem nem vert szaporábban, sôt mintha lassabban dobogott vol
266
267
na. Cselekedni! Abban jó vagyok. A cselekvésben és a megoldáskeresésben. – Ezek szerint ti nem találkoztatok vele? – kérdezte Alex. Észrevettem rajta valamit, amit hirtelenében nem tud tam hova tenni. Talán a hangján, amelyen az iménti kér dést feltette: mintha nem érdekelné igazán a válasz, csak tudná, hogy ezen a ponton logikusan ezt a kérdést kell fel tennie. Nem nézett rám közben. Végig az anyját nézte. Nem mer rám nézni, gondoltam. Hibásnak érzi magát, mert elvesz tett valamit, ami az enyém. A lányomat. Jobban kellett vol na vigyáznia rá. Nem lett volna szabad elengednem vele a lányomat. De hát nem is én engedtem el! – jutott eszembe. Türtôztetnem kellett magam, nehogy megint vállon ra gadjam és megrázzam. Nem találkoztunk Juliával. Elméle tileg nem lehetetlen, nem zárható ki száz százalékig, hogy egyedül visszasétált a teraszokhoz, mi pedig nem vettük észre. De csak elméletileg. Judith végig jól látható helyen ült, onnan figyelte a focizó Lisáékat. Én legfeljebb tíz per cet töltöttem a vendéglô mosdójában. Meg kellett volna lát nia minket. Vagy nekünk kellett volna meglátnunk ôt. Julia még itt van valahol, állapítottam meg. Itt, a strand vendéglô mellett vagy a környékén, néhány száz méterre tô lünk. A szívem most valamivel lassabban, de súlyosan vert. Cselekedni. Most! Nincs vesztegetni való idôm, minden másodperc számít, villant át az agyamon – és majdnem elnevettem magam ezen a mondaton, ami sokkal inkább illett valami bûnügyi sorozatba, semmint a valódi életbe – az itt és most zajló életbe (az én életembe!).
Judithra és Alexre rá sem nézve rohanni kezdtem a strandvendéglô felé. – Marc! – hallottam Judith hangját. – Várj! Hátra sem fordultam, rohantam tovább. Még tíz méter. Aztán eszembe jutott, hogy ez így nem lesz jó. Hárman többre megyünk. Hárman kell keresnünk Juliát. – Gyertek! – integettem Judithék felé, megállva egy pil lanatra. – Siessetek! Míg Judith megnézte a nôi mosdót, én megkértem Alexet, mutassa meg azt a pultost, akinél Julia után érdek lôdött. Odaintettem magamhoz a fickót, és beleüvöltöttem a fülébe. Ô visszaüvöltött valamit, de nem értettem, mit. Aztán a pultnál toporgó, szomjas vendégekre mutatott. Az apja vagyok, üvöltöttem. Erre még egyszer rám nézett. Ta lán tényleg minden tôle telhetôt megtett, hogy osztozzon aggodalmamban, de ez nem igazán látszott rajta. A lányok megnônek – olvastam ki a tekintetébôl. Elkezdenek olyan dolgokat csinálni, amelyekrôl a papa talán jobb, ha nem is tud. Utat törtem a táncoló tömegben. Találomra rákérdezni a mula tozóknál, nem láttake véletlenül egy tizenhárom éves kis lányt, nem tûnt igazán jó ötletnek. A tánctér szélén, a ho mokban, néhány alumínium bárszék állt magas asztalok körül. Az egyiknél megtaláltam Judithot. – Hol van Alex? – kérdeztem. – Elküldtem – felelte. Rámeredtem. – Megmondtam neki, hogy siessen vissza a többiekhez – folytatta. – Keresse meg Ralphot. És ki tudja, talán azóta Julia is odaért.
268
269
Néztem a villódzó vörös és sárga diszkófényektôl megvi lágított arcot. Ugyanaz az arc volt, amit nem sokkal ezelôtt a kezembe akartam fogni, hogy ajkamat Judith ajkára nyomjam, de most elsôsorban az aggódó anyát láttam eb ben az arcban. Nem az én lányomért aggódott – a saját fiá ért. Nem tudom, már akkor így érezteme, vagy csak késôbb jöttem rá, de Alex történetében nem stimmelt valami. Fô leg nem az eltelt idô. Mennyi ideig téblábolt ott, mielôtt úgy döntött, ideje megkongatni a vészharangot? Sírt, amikor találkoztunk a parton. De vajon korábban kezdte, vagy ak kor, amikor meglátta a homokban az anyukáját? – Segíthetett volna – mondtam. – Lehet, hogy tudott vol na mutatni valakit. Egy olyan embert például, aki táncolt Juliával. Az is lehet, hogy eszébe jutott volna valami, amire nem gondolt korábban. – Szerintem most jobb, ha az apjával van. Teljesen ösz szezavarodott, Marc. Hisz’ láttad, mennyire hibáztatja ma gát. Szégyelli magát elôtted. Az apjával! – gondoltam, és majdnem elnevettem ma gam. Talán tényleg jobb kezekben lesz az apjánál, igen. Ô mindenesetre el tudja magyarázni neki, hogy kell földre küldeni egy lányt, ha makrancoskodik. – Van valami oka, hogy szégyellje magát, Judith? – kér deztem, de aztán máris megbántam a kérdést. Még inkább a hangsúlyt, amellyel feltettem: vádló voltam. Képtelen vol tam leplezni, hogy kételkedem Alex sztorijában. Hiba. Az anyja most sokkal óvatosabb lesz, így késôbb jóval nehezeb ben tudom hazugságon kapni a fiát. – De Marc, kérlek! – felelte Judith hunyorogva. – Alex még gyerek. Jó, elvesztette Juliát. De hiszen magad is hal
lottad, hogy történt. Lehet, hogy mi mást léptünk volna a helyében, de mégiscsak Julia hagyta ott ôt, nem pedig for dítva. Ránéztem. Gondolatban elszámoltam tízig. Néztem a homlokán, arcán és száján táncoló diszkófényeket. Lehet, hogy ez a nô szimplán buta? Vagy éppen jóval okosabb, mint hittem? Jobb, ha nem szólok többet, gondoltam. Ne hezemre esett türtôztetnem magam. Hiszen te is nô vagy, te buta picsa! – kiáltottam volna a legszívesebben. És na gyon jól tudod, mi minden történhet egy nôvel! A férfi dol ga, hogy megvédje a nôt. Akkor is, ha még csak gyerek! Vettem egy mély levegôt. – Igazad van – mondtam. – Ne vonjunk le elhamarko dott következtetéseket. A közhelyek szerencsére mindig segítenek. Mentôövet dobnak az embernek, amikor már éppen elnyelné a hábor gó tenger. Láttam, hogy Judith arca ellazul. Elôvette a mo bilját, és felcsapta a fedelét. – Felhívjam Ralphot? – kérdezte. – Hogy Alex odaérte már? Vagy, hogy nemsokára odaér. Rajta, gondoltam. Hívd Ralphot. Jó ötlet. Elsô kézbôl ta núsíthatja, hogy a nôk mind kurvák. És akkor senkinek sem kell majd szégyellnie magát. Néztem a partnak csapó dó hullámok fehéren habzó taraját. A legszívesebben ott hagytam volna Judithot. Szó nélkül, faképnél. De, jutott eszembe máris, ez nem lenne okos dolog. Számos okból. – Hívd fel – mondtam. – Én addig körülnézek arra. A tenger felé mutattam, oda, ahol véget ért a homok, és kezdôdött a köves rész. A sziklák alja hosszan benyúlt
270
271
a tengerbe, kicsit feljebb meredeken emelkedni kezdtek. Az egyik magas szikla mögül épp elôbukkant a félhold. A hold sápadt fényében embercsoportot pillantottam meg. Néhány száz méterre álltak tôlünk, félig eltakarta ôket az egyik tengerbe nyúló szikla. Ötenhatan lehettek. Néztek valamit. Valamit a földön. Álltak valami körül. – Ralph! – hallottam meg Judith hangját. – Hol vagy? Egy ember kivált a csoportból, és futni kezdett a strand vendéglô felé. – Mit mondasz? Hogy hol? – Judith befogta a fülét, és hátat fordított nekem. – Micsoda? De hát miért nem vagy a… A többit nem hallottam. Nagy lépésekkel indultam el a sziklán gyülekezô emberek felé, csakhamar rohanni kezd tem, és közben igyekeztem keresztezni a csoportból kivált férfi útját is. Olyan közel ért, hogy láttam: tényleg férfi, fe hér halásznadrágot visel, fehér trikót és tornacipôt. Az is fehér volt. Az ilyen apró részletekre késôbb pontosan em lékszik az ember. Mert jól tudja, hogy mind a gyülekezô embereknek, mind a fehérbe öltözött férfinak valami köze van az életéhez – nagyon is komoly köze. – Mi van? – kiabáltam angolul. Mi történt? – Mentôt! – kiabált vissza a férfi levegôért kapkodva. Hívnunk kell a mentôt! – Orvos vagyok – feleltem. Aznap este másodszor. Julia a sziklák között feküdt a nedves homokban. Az embe rek hátrébb húzódtak, amikor letérdeltem mellé, és mérni kezdtem a pulzusát. Fülemet a mellére tapasztottam, hal kan a nevén szólítottam. Mozdulatlanul feküdt, az arcbôre 272
