A sorozat következő, huszonkettedik kötete július 14-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél

A sorozat következő, huszonkettedik kötete július 14-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI.

Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül Keleti szél A bitófa virága A halál kertje Maszkabál Sárkányfogvetemény Hollószárnyak suhogása Farkasok órája

A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek is megrendelhetők a kiadónál (a megrendelő lap a kötet végén található). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is. Az ezután megjelenő kötetek mostantól kezdve új módon fizethetők elő! Az erre vonatkozó részletes tudnivalókat a kötet végén ismertetjük

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Vargtimmen Copyright C) by Margit Sandemo, 1985 All rights reserved Hungarian translation (c) Somogyi Gyula, 1995 Hungarian edition (c) CESAM HUNGARY, 1995 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-23-3 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 280 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságnál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, XIII. ker. Budapest, Lehel út 10/a, levélcím: 1900 Budapest) és vidéken a postahivatalokban. (A részletes előfizetési feltételek és a megrendelőlap a kötet végén találhatók).

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat huszonegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Farkasok órája A knapahulti Gunillát istenfélő, erényes életre nevelték, – azaz folyton verték soha el nem követett bűneiért. Noha Gunilla mást szeret, apja arról álmodozik, hogy a derék Arv Griphez adja férjhez. Egy szép napon megérkezik a faluba Arv rokona, a Jéghegyek Népéből származó Heike Lind. Különleges képességeivel hamarosan rájön, hogy Gunillának és Arvnak egyaránt az ő segítségére van szüksége. És megérzi a sűrű erdő mélyén húzódó szurdokból valamennyiüket fenyegető halálos veszélyt…

GONOSZ. TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, mélyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól.

Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet FARKASOK ÓRÁJA: a napnak az a szakasza, amikor az élet és a föld érverése is a leglassabban lüktet. Az éjszaka és a nappal közötti csendes órában minden félálomba dermed. A legyengültek haláltusájukat vívják, alig pislog az élet lángja, sok ember pedig a nyomorúságos földi lét elhagyására kényszerül. A félelmet zsigereikben érző férfiak és asszonyok a lélek útvesztőiben tévelyegnek, a lelki betegek némán segítségért kiáltanak a tovatűnő éjszaka szürke homályába. Ebben az órában sötétben bujkáló lények garázdálkodnak. Farkasok és más ragadozók settenkednek zsákmányt keresve, áldozataik a fűben és a bozótosban megbújva reszketnek. A mélységekből megnevezhetetlen teremtmények emelkednek fel, hogy elkeveredjenek a földi emberekkel. Az alvók fekhelye körül leselkedve várják, akad-e olyan elveszett lélek, amelyet foglyul ejthetnek ezen az éjszakán. A TÉLUTÓ KÉKES fényben csillogó éjszakájának ilyen órájában esett meg, hogy a Knapahult tanya gazdája felriadt és felült az ágyban. Miféle hang ütötte meg a fülét? Ebba, a felesége, ez a bűnös szajha az igaztalanok álmát aludta, miután ördögien szép testével ismét sikerült a kárhozatba csábítania őt. Persze annak rendje s módja szerint büntetésképpen jól el is tángálta ezért. A konyhából, ahol leányuk aludt, semmi zaj nem szűrődött be.

A hang kívülről jöhetett. A gazda óvatosan dugta ki az ágyból pipaszár lábát – mégsem volt eléggé elővigyázatos. Az ágy megreccsent, a különös hang pedig éppen a ropogással egyszerre szólalt meg újra. A gazda nem tudta kivenni, mi lehet az. Kiáltott volna valaki? Jó ég tudja. Rókától, bagolytól, vagy akár a tavasz közeledvén dübörögve, zengve rianó jégtől is származhatott. De lehetett más, ismeretlen hang is. A pokol kutyái? Vagy a másvilágról visszajáró kísértetek? Érezte, hogy égnek áll a haja. A knapahulti Karl mezítláb tapogatózott a konyha felé és végtelenül óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorgott ugyan, de ha lassan nyitották ki, egészen halk maradt ez a zörej. Egy pillantást vetett a lehajtható pad felé, amelyen leánya, Gunilla a napi kemény munka után kimerülve, mélyen aludt. Hát igen! – gondolta morcosan Karl. Egy kis munka jót tesz a kölyköknek. Bizony meg kell tanulniuk, hogy a görnyedt hátat nem adják ingyen! Karl rendkívül meg volt elégedve előbbi életbölcsességével. Egyébként is addig csűrt-csavart mindent, amíg a maga előnyére fordítva azt állíthatta, hogy az Úrnak tetsző dolog. Gunilla állandó hajszolása is ide tartozott. “Dolgozz, te leány, mert a renyheség egyenesen a gyehennába vezet!” Csoda-e hát, hogy oly szorgosan tevékenykedett a tanya népe… A tornácon felhúzta a csizmáját, amely még mindig nedves volt a zabföldön végzett egész napos robot után. A tavaszi vetéshez elő kellett készítenie a szántót. Végül kiért a szabadba.

A néhány megmaradt hófolt kékesen világított a ragyogó fekete éjszakában. Az égbolton csillagok ragyogtak, de a hold nem látszott. A levegő a tavasz közeledtét jelezte, még ha most Karl didergett is vastag, szúrós alsóneműjében. A távolban a folyó morajlott, a hóolvadás miatt a szokottnál erőteljesebben. Amúgy teljes csend ült a tájon. Mi mást is vártam? – gondolta bosszúsan a paraszt. Ha jól odafigyelek, persze hogy semmit sem hallani. Mégis a szabadban álldogált egy darabig, mert a szokatlan hang valóban felriasztotta álmából. Éppen sarkon fordult, amikor ismét meghallotta. Érezte, hogy egész teste megdermed a rémülettől. Kiáltás volt, talán több kiáltás is, és a Knapahulton túl fekvő, erdő borította homokos síkság felől jött. Annyira távolról hangzott, hogy nem tudta azonosítani, ahhoz viszont eléggé közelről, hogy hirtelen és meghatározhatatlan rémülettel töltse el. A kiáltás újra belehasított az éjszaka csendjébe. Hullámverésként jött, mintha teljes énekkar zendített volna rá. Uram Jézus, itt az Ítélet Napja! – gondolta Karl, és borostás arca falfehérré vált. Nekem tiszta a lelkem, Ebba viszont, a hitvány némber, sohasem részesülhet az isteni kegyelemben. Amilyen bűnös asszony, az ő útja egyenesen a pokolba vezet. Nos, ehhez semmi közöm. “Enyém az ítélet”- mondja az Úr. Karl jól ismerte a Bibliát, legalábbis azokat a helyeket, amelyek megfeleltek neki. A síkság felől ismét felhangzott az a bizonyos kiáltás. Megesküdött volna rá, hogy nincs olyan állat, amely ehhez hasonló hangot hallat. Hát ember? Ugyan már, nem szabad efféle ostobaságokon törnie

a fejét; nyilván a csalóka tavaszi éjszaka késztette ilyen balga gondolatokra. Noha fázott, sokáig fülelt az ajtóban, de a kiáltás nem hangzott fel többé. Végül visszament a házba. A konyhában megállt egy pillanatra, és enyhe megvetéssel tekintett lányának a takaró alatt kirajzolódó körvonalaira. Karl mindig is kisebb értékű lényeknek tartotta a nőket. Örökké bántotta, hogy nem fia lett. Cserébe, helyesebben szólva büntetésképpen Gunillának ugyanolyan keményen kellett dolgoznia, mintha fiú lett volna, jóllehet mindössze tizenöt esztendős volt, és igencsak alulfejlett. Karlnak arról is gondoskodnia kellett, hogy Gunilla gazdag férjet találjon, így talán neki, az apjának is csurran-cseppen valami. A lánynak ugyan akadt már imádója, de az ég óvjon tőle! – gondolta Karl. A backai Erland, az a mihaszna, istentelen tacskó, nem fogja megkapni! Karl magasabb állású vőlegényt akart, és tudta is, ki legyen az. A bergqvarai nagybirtok tiszttartója egyelőre gyermeknek tartja Gunillát, ám az idő múlásával majd csak felnyílik a szeme, és észreveszi, hogy a leány felnőtté cseperedik! Ha pedig feleségül veszi Gunillát, a knapahulti Karl megcsinálta a szerencséjét. Ebba, ez az ostoba nőszemély azonban folyton csak riogatja a lányt. Hallani sem akar róla, hogy Gunillát náluk előkelőbb emberhez próbálják férjhez adni. Miért, nem elég jó a backai Erland? Piha! Karl visszament a hálószobába. Egy pillanatra megállt az ágy mellett és lenézett feleségének a sötétben gyengén kivehető, csábító idomaira. Megint felkeltette benne a test ördögét az átkozott cafkája! Még álmában is mórikálja magát! Karl már-már ütésre emelte a kezét, de aztán mégis leeresztette, amikor eszébe jutott a kitörő verekedés. Inkább úrrá lett rút vá-

gyain, amelyeket Ebba lobbantott lángra benne. A huzatos ablakhoz ment és kinézett. Az egész környékre csend borult. Vajon mit hallhatott az előbb? A knapahulti gazda nem volt érzékeny ember, de még ő is felfogta, hogy a fenyér felől, akár a Sátán műve, akár nem, valamiféle ismeretlen, gonosz dolog fenyegette. Kis tanyája valamivel a falu szélén túl állt, magányosan az erdővel borított síkságon. Más nem hallhatta a kiáltásokat, amelyek csakis idáig érhettek el. Karl pedig semmi pénzért sem ejtett volna szót róluk. Még hogy bolondot csináljon magából, és kiröhögjék! Keserű emlékként élt benne, amikor néhány évvel azelőtt elhárította a falubeliek feje felől vétkeik büntetését. Karl kihirdette, hogy az Úrtól való jelet látott: közeledik az Ítélet Napja, amelyet csak a kiválasztottak élnek túl. Még a pontos időpontot is tudta. Aztán meg hogy semmi sem történt, ő gúny és nevetség tárgya lett a többi paraszt szemében. Akkor, becsületét mentvén, megvallotta az igazat, hogy az ő állhatatos könyörgése hárította el az egyházközségről az Úr haragját. Ilyesmit nem akart átélni még egyszer. Ha nem ennyire dacos és elmondja, mit hallott az erdő felől, talán sok mindenre idejében fény derül. Amit ezen az éjszakán észlelt, csupán az első intő jel volt. Karl a hallgatásával éppenséggel segített a falun kívül eső szurdokban összegyűlt gonosz erőknek. Amikor a többiek is sejteni kezdték, hogy ama bizonyos helyhez valami szörnyűség tapad, és ezért Ördögszurdoknak nevezték el, már késő volt. Ekkor már senki sem hozhatta kapcsolatba azzal, ami ugyanekkor, de az ország egy másik vidékén esett meg. A KICSI, ÁM jól kézben tartott Knapahult szegényes

megélhetést adott a belőle élőknek, de nem volt szegényebb a smålandi Växjöhöz közeli Bergunda egyházközség többi tanyájánál. Ebba, a gazdasszony az ablaknál állt és kinézett tizenöt esztendős leányára, Gunillára, aki éppen az aprójószágot etette. A gazda a padon ült, a feleségére tekintett, miközben komor gondolatokba merülve újra meg újra felidézte a múltat… Karl Knapahulton született és nevelkedett, ám fiatalabb testvérként nem örökölhette a majort. Ezzel ifjúkorában egyáltalán nem törődött. Annak idején őáltala szólt a Szentlélek, és elhivatottsággal töltötte el, hogy a nép számára hirdesse az Igét. Karl a Svédországot akkoriban ellepő számtalan szabadegyházi gyülekezet küldötteként Bibliájával a vidéket járta. Természetesen ahhoz a szektához csatlakozott, amely a legvadabb színekkel ecsetelte az elkárhozottaknak a pokol kénköves tüzében elszenvedett kínjait. Örömmel vágta az emberek szemébe, milyen hitványak is valójában. Hosszú utakat tett meg az országon belül. Akkoriban még jó kiállású ember volt, ezért követőinek négyötöde nem véletlenül a fiatalabb vagy idősebb nők közül került ki. Karl dörgő szóval prédikált előttük, miközben az aszszonyi állatok keltette kísértéssel dacolva sanyargatta lázadozó testét. A virrasztva imádkozók térdre hullva kimutatták mélyen kivágott ruhájuk alatt domborodó bájaikat, ülepük pedig hívogatóan csalogatta az igehirdetőt, miközben könnyek között tanúsítottak bűnbánatot. Karl az ilyen heves érzelmi kitörésekbe torkolló áhítatosságok után mindig nyírfavirgáccsal verte magát. Ily módon sikerült legyőznie a romlásba vivő csábítókat, akiket a Sátán küldött útjába. Aztán felbukkant Ebba.

Szeme, akár a lobogó tűz. Mélyebben kivágott ruhát viselt és duzzadóbb idomokkal rendelkezett, mint bárki más. Dereka vékony volt, akár a homokóra közepe, csípőjét pedig csábítón himbálta. Karl csúfosan elbukott. Négyszemközti imádkozásra hívta be szobájába a leányt, akit teljességgel átitatott a Sátán gonosz hatalma. Karl félóra hosszat az örökké tartó kárhozattal fenyegette, összefüggéstelen szavakat dörgött a kéjvágyról és mohóságról, amit ki akart űzni belőle, előkapta a virgácsot és csupasz hátát kezdte verni… Ez azonban még neki is soknak bizonyult. Hirtelen eltátotta a száját, lihegve, üvegessé vált tekintettel állt egy darabig, majd térdre roskadt az értetlenségtől szipogó leány előtt. Keze nem engedelmeskedett akaratának, sőt, egyáltalán nem volt akarata. Dühöngő bika módjára bőgött és fújtatott, s közben a fiatal nő ruhájába nyúlva turkált. Ebba, aki megértette, mire megy ki a játék, nem akadályozta meg a délceg, tekintélyt parancsoló prédikátort, hanem megfelelő pózba helyezkedett a padlón. Karlra természeti csapás gyanánt tört a vágy, letépte magáról a ruháit, de közben megakadt a nadrágszíja. Türelmetlenségében nyöszörgött és úgy zihált, hogy olyan hangot adott, mint az orgona fújtatója. Végre elő tudta húzni férfiúi díszét, Ebba pedig áhítatosan felhördült és még jobban szétterpesztette a lábát. Karl felordított, amikor beléhatolt; Ebba nem, ő ugyanis átesett már a tűzkeresztségen, amit a férfi persze nem vett észre. Megvadult bikaként tette magáévá a lányt, s közben arra gondolt, sohasem hitte volna, hogy ilyen csodálatos lehet az ördög kísértése! Ettől fogva csupán Ebba létezett Karl számára. Ha csak meglendítette a csípőjét, a férfi éjjel-nappal készen állott. Utána mindig elverte, őrjöngő dühében már az első

este is, bár sohasem annyira, hogy elviselhetetlen lett volna. Ebba a verést a nemi érintkezés részének, szükséges rossznak tekintette, amúgy pedig igencsak meg volt elégedve Karllal. Hiszen olyan jóképű volt, és minden nő rajongott érte. Miután összeházasodtak, Karl több időt fordíthatott ifjú hitvesének jó útra térítésére, a bűn hálójából való kiszabadítására. Ennek érdekében ordítozott vele és csépelte, ám minden egyes átnevelési kísérlet felfokozta a vágyát és ismét csak Ebba buja ölében kötött ki. Ezért még behatóbban gyűlölte, hiszen magától értetődően mindenről a felesége tehetett. Ő, Karl, Isten erős lelkű szolgája volt, akit Ebba próbált meg letéríteni az erény keskeny ösvényéről. Egyszer azután hírt kapott hazulról. Meghalt a bátyja, Knapahult pedig őrá szállt. Azonnal hazautaztak és átvették a tanyát. Kislányukat magukkal vitték. Mivel fiacskájukat elveszítették, Gunillán kívül nem volt más gyermekük. Karl ezért a szörnyű igazságtalanságért még jobban gyűlölte a feleségét. Ő maga úgy gondolta, továbbra is ugyanúgy a nők kedvence, mint ifjúkorában. Ám gyakran elkapta Ebba megvető pillantását, amint az asszony fintorogva végigpásztázta Karl egyre gyarapodó zsírpárnáit, kidudorodó hasát. Észrevette, miként remeg undorában az asszony orrcimpája az ő derék férfiemberhez méltó izzadságszagától. Ebba egyszer hangosan kimondta, mennyire viszszataszítónak találja vékony, csontos, fehér, szőrös lábát. Karl ekkor éktelen dühbe gurult és alaposan eltángálta a feleségét. Nehogy már panaszkodni kezdjen, vagy tán elfelejtette mindazokat a nőket, akik Karl láttára térdre borultak és szuka módjára tüzelni kezdett az altestük? „Régen történt”, merészelte válaszolni az asszony, amiért

újabb pofont kapott. Ebbán is meglátszott az idő múlása, de ő alig öregedett, inkább csak megérett. Telt idomai még dúsabbakká váltak, egyáltalán, hihetetlenül csinos volt. Ezt maga Ebba is tudta. Karl szajhának, ringyónak, cafatnak nevezte, és rászórta az összes gyalázkodó jelzőt, ami csak eszébe jutott, ám mindez javarészben nem volt egyéb káromkodásnál. Karl komolyan sohasem gyanúsította meg a feleségét, hiszen annyira bizonyos volt benne, hogy Ebba bálványozza őt. Semmit sem sejtett az arra haladó vándorkalmárokkal vagy csavargókkal a szénapadláson folytatott nagyszerű pásztorórákról, miközben Bergqvarán robotolt. Ebba nem törődött vele, mit szól mindehhez a leánya, vagy helyesebben szólva nem is akarta tudni. Nagyon óvatosan viselkedett, amikor légyottra osont más férfiakkal, és eltökélte, úgy fogja fel a dolgot, mintha Gunilla mit sem látna belőle. Ebba saját magára rakott fel szemellenzőt. Karl, akit felizgattak az ablaknál álló felesége körvonalai, feltápászkodott és odament hozzá. – Nézd csak, Karl! – mondta az asszony és a könyökével megbökte a férjét. – Nézd, megint álmodozik! Egy helyben áll és a naplementét bámulja ahelyett, hogy öszszeszedné a vödröket. Karl éppen akkor ragadta meg felesége karját, amikor Ebba figyelmeztetően kopogni akart volna az ablakon. – Hagyd csak! Majd beszélek vele, ha bejön. Naplopó! Ebba megbánta már, hogy árulkodott a férjének. – Ugyan már, Karl! Semmi rosszat nem művel. Én szorgalmasnak találom. Vagy talán nem engedelmes, nem küszködik öt éves kora óta a munkával, hogy elégedettek legyünk vele? Miért baj, ha néha álmodozik egy

keveset? Ezt csak elviselhetjük. A paraszt magához húzta Ebbát, és kérges kezét lassan csúsztatta fölfelé. – El van kényeztetve az a lány – morogta a foga között. – Csak hiúságra kapatod, amikor állandóan csodálod, a haját keféled és díszes ruhába öltözteted. Bűnös, világi hívság! Ebba felsóhajtott. Semmi hivalkodót nem látott az abaposztóban és a facipőben. Magában azonban beismerte, hogy kedvét leli a leánnyal való foglalatosságban. Karl összefogta az asszony szoknyáit, úgy hogy alájuk nyúlhatott, s közben máris Ebba fülébe zihált. Másik kezét az ingválla alá dugta, és megfogta a mellét, amitől azonnal bizseregni kezdett a felesége mellbimbója. Jaj, már megint mit csinálsz, te vén kan! – gondolta az asszony, de azért kissé szétterpesztette a lábát. – Gunillának fenyítésre van szüksége, csak ennyi hiányzik neki – mondta meglehetősen elfúló hangon a knapahulti gazda. Ebba összeszorította a száját. Hiszen nagyon is jól tudta, mennyire túlzottan szigorú Karl a leányukkal. Ha még rosszabbra fordul a helyzet, akkor… – Olyan furcsa – lihegte a férfi, miközben ujjával odaért egy bizonyos ponthoz, amivel mindig felgerjesztette Ebbát. Ez most sem maradt el, mert hevesen megremegett és Karlnak feszítette a hátát. Akár valami szuka – gondolta megvetőn a férfi. Átkozott ringyó, megint elemében van! Majdnem szétfeszült a nadrágja, ezért csak üggyelbajjal folytatta előbbi gondolatmenetét: – Más gyerek nem viselkedik így! Ez meg mindenen elmélázik. Ebba szemében, amellyel még mindig a lányt követte, hirtelen rémült kifejezés jelent meg.

– Úgy gondolod, tudja? Szerinted ezért…? Ezért mereng? A férfi tekintete lángolt a dühtől. – Ostobaság! Honnan tudhatná? – Nem – sóhajtott fel Ebba. – Honnan is tudhatná? Észrevette, milyen nehézkesen matat Karl a saját ruhájával. Nem tudna egy kissé sietni? – gondolta türelmetlenül, mert ekkorra már tűzben égett az öle. Csak most ne forduljon meg az a lány! Külön izgalmat jelentett, hogy olyan veheti észre őket, akinek egyáltalán nem volna szabad. A gazda elfojtottan nyögött a kényelmetlen helyzetben. Knapahult tanya lakóit téves lett volna gazdálkodóknak nevezni, a zsellér vagy még inkább a telkesparaszt kifejezés jobban illett rájuk. Knapahult a hatalmas Bergqvara uradalmának fennhatósága alá tartozott, amely ekkoriban a Posse nemzetség tulajdonában volt. A telket azonban korábban, olyan körülmények között, amelyeknek történetünkhöz nincs közük, megváltották és így önálló gazdaság lett. Így valamivel mégis különb volt a szokásos zsellérkunyhóknál. Karl éppen ezért becsületbeli ügynek tekintette, hogy kis birtokát egy bizonyos szinten tartsa. Segítségül csupán egyetlen leányuk állt rendelkezésre, a munka dandárjához pedig egy öreg bérest is elhívtak. Ennyi munkaerő elegendő volt Karl földecskéjének megműveléséhez. Miután a padlón befejezték házaséletüket, legalábbis erre az alkalomra, Karl feltérdelt és megpofozta a feleségét. – Nézd meg, mit művelt ismét a bujaságod! Hányszor kell még nekem, szegény férfinak megtagadnom az Urat, és a te kedvedben járnom? Nem tudsz betelni vele? Nem gondolsz a lelked üdvösségére? A gyehennában akarsz

égni? – Húzd fel a nadrágodat – mondta száraz hangon Ebba. – Nevetséges látványt nyújt a zsírpárnáid alól lecsüngő, lottyadt fütykösöd. Karl fenyítő célzattal még egyszer rácsapott, de azért felállt. Ebba követte a példáját és kisimította a szoknyáit – akár a tollait elrendező tyúk, miután továbbállt a kakas. Rögtön eltávolodtak egymástól – megvetést éreztek a másik iránt, testi vágyuk azonban örökre egyesítette őket. Karl férfiemberhez méltón meghúzta a nadrágszíját. Milyen jó dolguk is volna, ha Gunilla nem viselkednék folyton olyan furcsán! Noha engedelmes, csaknem megfélemlített lány, ahogyan illik, de amikor nevelni akarták, mintha puha falba ütköztek volna. Karl az Úr dicsőségére minden szombaton elverte elkövetett vagy elkövetni szándékozott bűneiért, mert így legalább megtisztult az ünnepre. A gyermeket szigorúan kell nevelni, hiszen az Írás is azt mondja, hogy akit szeretünk, azt megfenyítjük. Ebba az utóbbi időkben viszont morgolódni kezdett. Azt állította, Gunilla már túl nagy ahhoz, hogy a csupasz hátát vesszőzzék meg. Micsoda ostobaság! Minél idősebb lett a lány, annál több bűnnek esik áldozatul, legjobb tehát kezdettől fogva torkon ragadni a gonoszt. Az ő leánya bizony nem lesz a falu szajhája! Bárcsak fiú lenne! Ez volt Karl legnagyobb bánata, ezen szomorkodott szünet nélkül. Hiszen volt egy kisfiuk. Néhány óra hosszat az övék lehetett, de azután elragadták tőlük. Karl sohasem tudta túltenni magát ezen a… „csaláson”. És helyette lett egy lányuk! Milyen szörnyű, milyen igazságtalan az élet! Bosszúsan kipillantott. Az a méltatlan teremtés meg csak ott áll és bámészkodik! Az asszonyi állatoknak nincs helyük Isten gyülekezetében. A nő az a szükséges rossz,

amely próbára teszi a magasrendű férfi hitét. Mit ér a fehérnép az Úr szeme előtt? Egy fabatkát sem! Miért hagyta el ennyire az Úr a knapahulti Karlt, legalázatosabb szolgáját, aki oly sok lelket mentett meg, és annyi bűnössel közölte, hogy el fog kárhozni? Mindezért pedig csak egy leánygyerek a jutalma! GUNILLA VERSELGETETT magában, megfeledkezve a kezében tartott, csörömpölő vödrökről. „Ó, te zöld hold…” Ez bizony ostobán hangzott. Jobb lenne talán a sárga hold? Vagy inkább „Ó, te ezüstös hold, sápadt fényedtől csillog az égbolt…” Ej, milyen nehéz dolog is verselni! Gunilla enyhe zavarral mosolyodott el költői kísérletein. Felhagyott a hold megéneklésével, inkább ismét jóbarátjához fordult: – Biztosan megérted, hogy most be kell vinnem ezeket a vödröket… Az udvaron persze semmiféle jóbarát sem tartózkodott. Neki azonban oda kellett képzelnie, különben nem bírta volna elviselni az életet. Gunilla testileg koraérett, de szellemileg gyermekes tizenöt éves kamaszlány volt. Sötét haját szigorúan rövidre vágták, mint egy apródét. Csak semmi hivalkodás! Eszményien szép arcát aranybarnára sütötte a nap. Sűrű pillák keretezte sötétkék szempárja egyenes, rövid orrot fogott közre. Iskolázott ember smålandi Jeanne d' Arcnak mondta volna. Gunilla azonban meglehetősen elveszetten állt a világban. Nem tehetett róla, hogy apja indokolatlan büntetései lázongást és felháborodást keltettek benne. Hiszen mindig mindent megtett, ami telt tőle! Eléggé szerencsétlen

módon gyakran elkalandozott a figyelme, de ez valóban oly szörnyű bűn volna? Egyáltalán nem kedvelte a paraszti munkát, érezte, nem erre született, de sohasem mutatta ki az ellenszenvét. Amennyire csak bírt, igyekezett apja kedvében járni. Talán épp itt követett el hibát? Apja azt állította, hogy állandóan a fiúkra gondol. Ugyan már, hogyan is tehetné? Hiszen kik közül válogathatott? Itt volt például a backai Erland, az a… tacskó! Feszélyezték a legény vágyakozó pillantásai, Gunilla ugyanis egyáltalán nem szokott hozzá az ilyesmihez. Lélekben egyáltalán nem serdült fel, sok szempontból még gyermek volt. Még mindig nagyon szívesen játszadozott a kutyakölykökkel és a fenyőtobozokból készített tehenekkel, amelyeknek ágacskákból csinált lábakat. Kínosan érintette, hogy melle riasztó iramban növekedésnek indult. Erland folyton hozzá akart nyúlni. A fiatalember félénk kísérletei mindannyiszor éktelen dühre fakasztották Gunillát. Maga sem értette, miért, de ilyenkor mindig elfutott előle az erdőbe. Meg sem állt kedvenc búvóhelyéig, egy kiugró szikláig. Itt mindig leült és arról álmodozott, hogy egyszer majd olyan hőstetteket visz végbe, amelyekért az egész falu dicséretével halmozza el. Látóköre nem terjedt a község határánál tovább. Ugyan mit kezdjen a backai Erlanddal? Micsoda gyámoltalan tejfelesszájú! Sohasem fog férjhez menni. Pfuj, de undorító dolog! Egészen másról álmodozott. Olyan barátról, aki inkább atya, mint szerető. A bergqvarai tiszttartóról. Milyen kedvesen és barátságosan viselkedik vele! Gunilla érezte, hogy őhozzá bármikor fordulhat, mert biztosan megértené. Arra vágyódott, bárcsak az ölébe ülhetne, hallgathatná mély, barátságos hangját és zavaros gondolatairól, meg nem utolsósorban örömeiről mesélhetne

neki. Ő sohasem tapogatná meg, és nem is beszélne olyan ostoba, érthetetlen dolgokat, mint Erland. Mindenki tudja, milyen ostoba fickó. Gunilla nem gondolta, hogy Erland eszével volna baj. De a fiú annyira más! Éretlen, mintha még csak keresné önmagát. A folytonos tapogatózása pedig… Ugyan, Erland buta tacskó! Gunilla félig-meddig felébredt álmodozásából. Egyik kezében a vödrökkel, a másikban a tyúketető merőkanállal visszaindult a ház felé. Ahogy elhaladt az udvaron álló nyírfák mellett, csendes tiltakozás gyanánt rájuk csapott egyet-egyet a kanállal. Rögtön utána vissza is fordult és bocsánatot kért a nyírfáktól. – Nem bántani akartalak benneteket – mondta elszontyolodva. – Csak már megint meggondolatlan voltam. Kérlek, bocsássatok meg! Amikor belépett a konyhába, ismét megcsapta orrát egy bizonyos fülledt szag. Mintha valamilyen… tiltott dologé volna? A levegő pedig olyan hangulattól volt sűrű, amelyet korábban sokszor érzékelt ugyan, mégsem tudott azonosítani. Gunilla képtelen volt felfogni a jeleket. Apja azonnal nekitámadt: – Jó sok időbe tellett – mondta kedvetlenül. – Semmit sem tudsz rendesen elvégezni? Most azonnal eredj Bergqvarára! Szólj a tiszttartónak, hogy hétfőn el tudok menni, ha kívánják. Karl hátsó szándékkal küldte oda Gunillát ilyen meglehetősen felesleges ügyben. Minél előbb össze akarta boronálni leányát a tiszttartóval, mielőtt az még új aszszonyt hoz a házhoz. Nem volt éppen ifjú ember, és hoszszú évekkel ezelőtt özvegyült meg. Itt volt az ideje, hogy felfigyeljen a nősülési lehetőségre. Egy kisparaszt leánya

számára az uradalmi tiszttartónál magasabb társadalmi állású férj aligha jöhetett szóba. Gunilla örült, hogy hírt vihet a gazdatisztnek. Mindig nagyon szívesen beszélgetett vele. A lány még legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy apja össze akarja hozni őket. Ha tudta volna, nem tánclépésben ugrándozik a Knapahultról a füves ösvényen a kastély felé! ÉPPEN AZ ERDŐ SZÉLÉRE ért, ahonnan a szántókon és réteken túl az egész falu és Bergqvara kastélya is a szeme elé tárult, amikor hirtelen megállt. Az út menti domb tetejéről nyomorúságos fűzfasíp hamisan szóló hangja ütötte meg a fülét. Amihez csak a szegény backai Erland hozzáért, az biztosan félresikerült. Még egy kis fűzfasípot sem bírt rendesen kifaragni. – Várj, Gunilla! – kiáltott fel a fiú, amikor meglátta, hogy a lány tovább akar indulni – Gyere ide, mutatok valamit! Gunilla rendkívül vonakodva állt meg. Haragudott rá, amiért legutóbbi találkozásuk alkalmával ismét „ostobaságokat” beszélt. – Gyere, megláthatod, mit találtam a fűben! Kíváncsisága úrrá lett Gunillán. – Igencsak sietős a dolgom – figyelmeztette a fiút, ahogy közelebb ment hozzá. – Későre jár és… – Nézz ide! – mutatott Erland a földre. – Nicsak! – szólt meghatottan Gunilla és a tavaszi első, halványkék ibolya fölé hajolt. – Jól tetted, hogy nem tépted le, Erland! Olyan szép ott, ahol nőtt. A Backa majorból való Erland büszkeségtől csillogó szemmel nézett a lányra. Pattanásos arcú kamasz volt, olyan rossz testtartással, mintha gombostűkkel tűzték

volna össze. Folyton zavartan, darabosan mozgatta kezétlábát, és fellépését Gunilla iránti leplezetlen csodálata sem tette éppen biztosabbá. Fénytelen, barnás haja minden irányba elállt, a legénytoll meg épp hogy kiserkent az arcán; az elszórtan jelentkező, gyenge, göndör szálkezdeményeket le kellett volna borotválnia. Mégis kedves volt az arckifejezése, és kisgyermek koruk óta mindig is jókat játszott Gunillával egészen mostanáig, amikor hirtelen megnőtt. Immár nem a játszadozás, hanem más valami járt az eszében, míg a leány még mindig gyermekes, romantikus dolgokról álmodozott. Persze Erlandban is maradt regényesség, sőt, csaknem költőnek lehetett volna nevezni. Pillanatnyilag éppen ez bosszantotta Gunillát, mert a fiú rajongása elfogadhatatlan formát öltött. A lány hihetetlenül ingadozónak és éretlennek találta, talán éppen azért, mert a bergqvarai jószágigazgatóval hasonlította össze. Gunillának atyai jóbarátra, nem pedig szeretőre volt szüksége. Ezt azonban sem ő, sem Erland nem ismerte fel. – Ha… hamarosan eee… elutazom – szólalt meg akadozva a fiatalember. – Elutazol? Te? Hová? Erland kihúzta magát. – Katonának állít ki a körzet. – Micsoda? – Én sem értem – mondta meglehetősen lógó orral Erland. – De a földesúr azt mondta, hogy Eksjöbe, a smålandi ezredbe fogok kerülni. Nagyon messzire… Gunilla elnémult erre a hírre. – Sokáig leszel távol? – kérdezte végül. – Nem tudom – felelte ugyanilyen gyámoltalanul Erland. – A faluban mindenki nevet rajtam. Azt mondják, sohasem lesz belőlem felnőtt. Azért küld oda az uraság,

hogy megemberesedjem. A lány hallgatott, mert lelke mélyén ő is effélét kívánt. – Azt mondják, kapok egy telket meg egy kunyhót – folytatta szerencsétlen hangon a fiú. – De ha elutazol, kivel fogok játszani? – kérdezte csendesen Gunilla. Erland nem is figyelt rá. Csak bámulta és bámulta a lányt. – Milyen szép vagy, Gunilla! – Ugyan, ne kezdj már megint butaságokat beszélni! – Nem butaság! Te… Sohasem…? – Mit akarsz? Az éles hanghordozás Erland kedvét szegte. Keze, amellyel lankadatlanul Gunilla közelében motoszkált, ernyedten hullott le. – Ugyan, semmit. – Akkor ne állj úgy, mint egy rakás szerencsétlenség! Mit akartál? – Ülj le egy kicsit. – Erre nem nagyon érek rá – mondta Gunilla, de azért leült a fűbe, gondosan ügyelve, nehogy eltapossa az ibolyát. Erland a könyökére támaszkodva közvetlenül mellé feküdt és némán bámult rá. A lány mindinkább felpaprikázódott. – Mit akartál mondani? – Kinőtt a szőr a mellkasomon. – Nem igaz! – kiáltott fel még mindig gyermekesen feleselve Gunilla. – De igen! Nézz csak ide! Mielőtt a lány megállíthatta volna, Erland feltépte az ingét összehúzó zsinórt. – Hol látsz te itt szőrt? – kérdezte szívtelenül Gunilla.

– Tényleg nem látod? Idesüss… Ugyan, hová lett… No, megvan! – Lenyűgöző – jelentette ki szárazon Gunilla a fiú mellkasának közepén kiserkent, csaknem észrevehetetlen két szőrszál láttán. – Undorító! Erland sértetten húzta össze az ingét. – Neked már… – Hol, mi? Ott, dehogy! – Nem erre gondoltam! Gunilla rámeredt, majd utálkozva felpattant. – Te nyomorult, visszataszító gazember! Menj csak el katonáékhoz és soha többé ne gyere vissza! Erland ugyancsak sietett feltápászkodni. – Várj, Gunilla! Ígérem, többé nem mondok ilyet! – Engedj el – sziszegte a lány, és megpróbálta kiszabadítani karját a nyakigláb kamasz szorításából. – Apám ügyében kell a tiszttartóhoz mennem. ő sokkal kedvesebb nálad, te pedig buta vagy, surmó, ostoba, fajankó! – Az a vénember? – kérdezte hitetlenkedve Erland. – Csak nem hasonlítasz össze vele! – Egyáltalán nem öreg. – De igen. Erland, aki rájött, hogy a terméketlen vita miatt elveszítheti a lány érdeklődését, gyorsan más tárgyra tért. – Mondd csak, igaz, hogy apád furcsa hangokat hallott az erdő felől? – Ó, hiszen az még a télen volt, vagy múlt tavasszal! – mondta bosszúsan Gunilla, három lépés távolságot tartva Erlandtól. – Jó, jó, de azóta nem hallotta őket? Gunilla elgondolkodott egy darabig. – Meglehet. Sugdolóztak anyával, bár nem tudom, mit. Biztosan azokról a hangokról beszéltek. – Tudja az apád, mi lehet?

– Te talán tudod? – kérdezte szemtelenül a lány. – Más nem hallotta a hangokat, de én majd megnézem, honnan erednek. – Te? – kérdezte végtelen megvetéssel Gunilla. – Majd ha visszatértem – helyesbített Erland. Szerencséjére volt mi mögé bújnia. – Most nem érek rá. Gunilla szeme elhomályosult. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy egyetlen játszópajtása cserbenhagyja, még ha a közelmúltban olyan tolakodó lett is. – Akkor legjobb lesz sietned, mielőtt mások megelőznének! – zárta le a beszélgetést Gunilla, és futásnak eredt. Ezt a többjelentésű választ a fiatalember nem tudta értelmezni. – Gunilla! – kiáltott fel könyörögve, ám hangja elhalt a rengetegben. A lány máris messze járt. – A pokolba! – bosszankodott Erland, mert úgy gondolta, bevonulás előtt illik megtanulnia a káromkodást. Bűnbánóan tette hozzá: – Bocsáss meg, Uram, nem úgy gondoltam! GUNILLA JÓCSKÁN megkésve haladt a kora nyári alkonyatban Bergundán keresztül Bergqvara kastélya felé. Úgy hallotta, hogy az uraság, Posse országgyűlési követ át akarja építtetni az ősi családi fészket. A tervek már készen álltak, az udvar nagy részét pedig máris elfoglalták a felhalmozott építőanyagok. Szép ház lesz! – gondolta a lány, miközben beszívta az épületfa friss illatát. A tiszttartó irodájába ment, hiszen Arvid E. Posse gróf, országgyűlési követ olyan hatalmas úr volt, hogy vele a kisparasztok nem is beszélhettek. Viszont a tiszttartónak vagy más néven birtokfelügyelőnek mindig volt egy-egy barátságos szava, együttérző pillantása a szegény emberekhez.

Most éppen nem tartózkodott az irodában, Gunilla pedig nem érte be annyival, hogy az írnokának adja át az üzenetet. Személyesen akart találkozni vele, mert nem akadt még egy olyan ember, akit nála jobban kedvelt volna. Ezért az istálló felé indult, ahol a tiszttartó a fejés idején az intézővel együtt szemlét tartott. Gunillát nyugalommal és örömmel töltötte el a tehenek bőgése és a sajtárok kopogása. Látta, amint a tiszttartó két másik férfival eszmét cserél. Egyikük sem vette észre a lányt, aki óvatosan közeledett feléjük a tehenek sora között. Gunilla mindig csodálattal bámulta a bergqvarai istállót. Hogy még ez is olyan nagy, világos, tiszta és ápolt legyen! Elszorult a szíve, amikor saját két tehenükre gondolt, akik olyan szűk és sötét istállóban kucorogtak, hogy a szarvuk csaknem a tetőt súrolta. Egy darabig némán szemlélte a három férfit. A tiszttartó délceg, fiatalos ember volt, noha napbarnított arcán mély nyomokat hagyott a szomorúság. A két másik sokkal zömökebbnek, sótlanabbnak és földhözragadtabbnak hatott. A tiszttartó végre észrevette és felderült a láttán. – Hiszen ez a knapahulti Gunilla! Mi járatban vagy itt? Úristen, mennyire kedveli ezt az embert! Hihetetlen, hogy megismerte! Mélyen meghajolt előtte. – Üzenetet hoztam édesapámtól a birtokfelügyelő útnak. A Jéghegyek Népéből való Arv Grip, Örjan fia, Vendel unokája a leányra mosolygott. – Hadd halljam, Gunilla!

2. fejezet HÁROM ESZTENDŐ TELT EL. A falusiak örök hidegleléssel emlegették az „Ördögszurdok”-ot. Nem értették, mi rejtőzik odafent a fenyőerdő mélyén. Szilárdan meg voltak győződve róla, hogy démonok ütötték fel ott a tanyájukat. Ők nyelték el elevenen birkáikat és más kisebb háziállataikat – az eltűnt jószágoknak ugyanis soha többé nem lelték nyomát. A télen széjjelzúzott fejjel találtak rá az egyik parasztra, aki bement az erdőbe, hogy utánanézzen a rejtélynek. Egy másikat torzonborz lények vettek üldözőbe és csak üggyel-bajjal tudott hazajutni. Az egyik fiatal nőnek teljesen nyoma veszett. A knapahulti Ebba azt állította, csendes éjszakákon szívszorongató sírást szokott hallani. Ha a bergundai parasztok nincsenek annyira elzárva a világtól, hamarosan megoldották volna a rejtélyt. Ilyesmiről azonban nyíltan nem beszélhettek. Még a földesúrrál és legközelebbi emberével, a Jéghegyek Népéből származó Arv Grippel sem merték közölni a fenyéren tanyát ütött pokolbéli lények hírét. Bárcsak megtették volna, hiszen a megoldás oly egyszerű volt! Gunillát állandóan odahaza tartották, és szigorúbban vigyáztak rá, mint bármikor. Bergunda összes majorsága közül Knapahult esett a legközelebb az Ördögszurdokhoz, így a leánynak még azt sem engedték meg, hogy abba az irányba hagyja el a telkük határát. Gunilla számára nehéz időszaknak bizonyult az eltelt három év. Nem volt hétköznapi teremtés, és felnőtté vá-

lása előtt keserves serdülőkoron kellett átesnie. Támaszra és megértésre lett volna szüksége, ám szülei ennek tökéletesen az ellenkezőjét adták neki. Karl továbbra is bűnről és kárhozatról ordibált, és ugyanúgy elverte a lányt, mint korábban. Gunilla most viszont legalább magán tarthatta a ruháit, amíg apja megvesszőzte. Karl gyakran olvasott fel a Bibliából, leginkább Ezékiel könyvének 23. fejezetét, amelyet különösen szeretett. A felolvasás intésül szolgált Gunilla számára, miként járnak azok az asszonyok, akik pogány férfiakkal paráználkodnak. A lány ki nem állhatta a szörnyű történeteket, különösen nem apja szájából, és egyre zavarosabb képzetei lettek mindenről, aminek csak köze volt a testi szerelemhez. A derűsebb természetű Ebba sem könnyítette meg a dolgot, amikor dünnyögve-kuncogva utalt arra, mivel is jár majd Gunilla felnőtt élete. „Jövendőbeli férjednek mindent meg kell engedned, amit csak akar. De sohase engedd meg, hogy a lelkedet is magáévá tegye, tartsd hűvösen kívül magad!” Gunilla bizony nem kapta meg azt a felvilágosítást, amelyre oly nagy szüksége lett volna! Ebba kívülről-belülről ismerte az ő Karlját és nagyszerűen tudott bánni vele. A férfi ódivatú és önző felfogást képviselt arról, mire való a feleség. Dolgozzék a házban, örüljön a gyermekáldásnak, de jaj a léha aszszonyszemélyeknek! Karl sohasem látta be, hogy ő maga tesz meg mindent annak érdekében, hogy lángra gyújtsa feleségében a vágyat – neki pedig oka adódjék megverni Ebbát, amiért felébredt benne a kéj érzete. Ebbát azonban más fából faragták, mint oly sok sorstársnőjét. A vallási megújulási mozgalmak követőinek körében az a kicsinyesen szigorú felfogás uralkodott, miszerint az asszonynak érzéketlennek kell lennie, szerepe mindössze arra korlátozódik, hogy férje élhessen házas-

társi jogával. A szabadegyházak nőtagjai házasságuk elején a bizalmas együttlét óráiban talán még átölelték férjük nyakát, és fülébe súgva biztosították szerelmükről. Válaszként rendszerint arcul csapták őket. Erre azután érzéketlenségre tanították saját testüket, szemükben pedig kihunyt az együttlét örömének fénye. Ebba azonban nem tartozott közéjük. Már a kezdet kezdetén átlátott Karlon, pontosan tudta, mit várhat tőle és miképpen hárítsa el a kiadós verést. Férje leginkább a forma kedvéért ütötte meg, és sohasem okozott neki fájdalmat. Ebba pedig hosszú éveken át valóban szerette a délceg vándorprédikátort, jól tudva, mennyire függ tőle a férfi. Mostanra azonban megváltozott a helyzet. Karl egészsége megrendült, baj volt a gyomrával meg a veséjével, az utolsó évben pedig képtelen volt eleget tenni férji kötelességének. Igazi harag csak ekkor ébredt benne. Miután ő maga kudarcot vallott, annál alaposabban verte el Ebbát. Gunilla gyakran látta, hogy anyja csupa seb és kék folt, szeme pedig kisírt. Ez nagy fájdalmat okozott a lánynak. Természetesen régen megértette, mit csinálnak a szülei, amikor este suttognak és nyöszörögnek. Ilyenkor csaknem rosszul lett és magára húzta a takarót, hogy semmit se halljon. Anyja azonban lélekben oly erős volt. Most viszont mintha már a látszatot sem tudta volna tartani. Gunilla az utolsó év során egyre gyakrabban látta anyját, amint utazókkal bonyolódik beszélgetésbe, egy alkalommal pedig, mialatt Karl távol volt, önkéntelen szemtanúja lett a szénapadláson lejátszódó jelenetnek. Nem vették észre, de ő meg sem állt az erdőig, és a földre vetette magát, hogy a nyirkos mohának szorítva hűtse le a szégyentől lángvörös arcát. Szegény Gunillának senkije sem volt, akivel megbe-

szélhette volna nyomasztó gondjait! A végén oly csendes, zárkózott és ideges lett, hogy folyton szorosan összekulcsolt kézzel kellett ülnie, mert így legalább senki sem figyelt fel remegésére vagy lelki gyötrelmeire. Egy alkalommal minden bátorságát összeszedve elment a paphoz, mert tudta, ő olyan ember, akit Karl nagyon tisztel. Gunilla ölbe tett kézzel sokáig hallgatta a lelkész kérdéseit, vajon minden vasárnap elmegy-e a templomba és minden este imádkozik-e. Azután végre ő is előhozakodhatott a maga mondandójával: – Meg szeretném kérdezni a tiszteletes urat, váltana-e néhány szót az apámmal? A lelkipásztor csodálkozva nézett rá. – Igen – folytatta nagyot nyelve a lány. – Ugyanis csúnyán meg szokta verni édesanyámat, és ez nagy fájdalmat okoz nekem. Anyám semmi rosszat sem csinál, tegnap mégis feldagadt az egyik szeme. Rengeteget sír, amit korábban sohasem tett. A derék lelkész nemigen tudta, mit szóljon ehhez. Hiszen a knapahulti Karl rendkívül jámbor ember volt, aki minden vasárnap szép summát dobott a perselybe. – Miért verné meg anyádat? – Nem tudom, de gyakran teszi. – Mikor? Talán ha odaégeti az ebédet? – Nem, anya szorgalmas és jól főz. Apa mindig este veri meg… Gunilla arca rákvörösre változott. Kínos szünet után a pap kijelentette: – Akkor az anyáddal, nem az apáddal kellene beszélnem! Bizonyára nem vetette alá magát apádnak jó feleség módjára, ahogy illik. Talán nem eléggé engedelmes? A dacos és lázadozó feleség gyakran olyan erőszakos cselekedetre ingerli a férjét, amilyen nem is áll szándékában. Kérd meg anyádat, gondolkozzék el ezen! Vagy küldd el

hozzám, én majd beszélek a fejével! Gunilla hirtelen mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. – Nem, majd beszélek édesanyámmal – mondta gyorsan, azzal sietősen elbúcsúzott és bocsánatot kért a zavarásért. A pap nagy kegyesen bólintott. GUNILLA BETÖLTÖTTE tizennyolcadik életévét. Legfőbb ideje volt férjhez mennie, mert annyira vonzó teremtéssé serdült, hogy a környékbeli fiúk a bokrokban leselkedtek rá, hátha meglátják egy pillanatra, amikor keresztülmegy az udvaron. Egyszer, amikor az árnyékszékre ment, kukucskáláson kapta egyiküket. Éktelen dühbe gurulva köveket dobált a szerencsétlen fickóra, aki hanyatthomlok menekült el. Más alkalommal ketten bújtak el az istállóban és a lányra vetették magukat, amikor fejni jött a teheneket. Gunilla teljes erejét összeszedve a sajtárral fejbe csapta az egyiket. Az örökös robottól sovánnyá, inassá és izmossá vált. A másikat úgy megrúgta, hogy társával együtt rémülten iszkolt el, leginkább talán azért, mert a lány közben mindvégig segítségért kiáltott. Karl atyai haragjától pedig okkal tarthattak! Gunilla azonban tudta, hogy apja nincs otthon. Sikoltozásával csupán meg akarta ijeszteni őket. A három fickó szerencséjére Karl semmit sem tudott meg. Ugyan már, falusi tuskók! Még hogy ők az ő lányánál? Náluk magasabb állású emberre van szükség! Ha már az a szerencsétlenség érte, hogy csupán egyetlen leánya van, akkor a csalódásért kárpótlásban kell részesülnie! Karl az eltelt három év során derekas munkát végzett, ami a Jéghegyek Népéből származó Arv Grip megdolgozását illeti.

Végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor Erlandot katonának vitték Eksjöbe. Terve megvalósításában éppen ez a mihaszna alak akadályozta a leginkább. És Erland alig melegedett meg a kaszárnyában, amikor az egyik őrnagy szeme megakadt a hórihorgas ifjún. A tiszt tudta, hogy III. Gusztáv király nagyranőtt katonákból álló testőrséget akar. Erlandot Stockholmba küldték, és ott is maradt. Gunillának hiányzott gyermekkori játszótársa. Persze lelke mélyén tudta, hogy a gyermekjátékoknak vége, azt az időt sohasem lehet visszacsalogatni. Amikor túlságosan hiányolta Erlandot, emlékezetébe idézte egyetlen látogatását, amelyre mindössze néhány nappal azután került sor, hogy a fiú elhagyta a szülői házat. Ekkor találkoztak, Erland pedig megkérte, láthatná-e, vajon Gunilla lába is olyan szép, mint a teste többi része. „A lábam?”, fortyant fel Gunilla. „Nézd csak meg, mielőtt elvisz a hóhér, te hatökör!” Azzal egészen térdig rántotta fel a szoknyáit. Erland tűzvörösre vált arccal levegő után kapkodott, és mielőtt a lány megsejthette volna, mit forgat a fejében, kezével a szoknyái alá nyúlt és megfogta a testét. Gunilla felsikoltott dühében és meglepetésében, majd felkapott egy vizes, ocsmány göröngyöt és bekente vele a magáról megfeledkezett Erland arcát. Aztán futásnak eredt, miközben az ifjú katona levegő után kapkodott, tüsszögött és a sarat köpködte. Megnyugtató érzés volt az efféle emlékekre visszagondolni, amikor a mélabú és a magány akart úrrá lenni rajta. Alig néhány nappal Gunillának a papnál tett sikertelen látogatása után anyja kékre-zöldre vert arccal jött ki a hálókamrából. Szeméből elszánt, hűvös dac sugárzott. Ugyanazon a napon később, miután Karl elment a tanyáról, egy vándorlegény állított be. Azt mondta, a késeket

akarja megfenni. Gunilla korábban látta már, és tudta, mi fog következni. Igaza is lett, mert Ebbát hirtelen mintha a föld nyelte volna el. A köszörűsnek ugyancsak nyoma veszett. Gunilla szipogott, és egy darabig egész testét tehetetlennek érezve céltalanul járkált a konyhában. Hosszasan állt egy helyben, a távolban elvesző utat nézve. Meglátta az apját, két ismerős parasztot… Végül Arv Grip tiszttartót. A négy férfi minden jel szerint a környező szántók megműveléséről vitatkozott. Anyja ekkor már régóta távol volt. Gunilla jól tudta, milyen hosszú időre szokott Ebba eltűnni a szénapadláson. A lány gyomra összerándult az undortól. A mező szélén álldogáló férfiak minden jel szerint nem szándékoztak bejönni a tanyára, Gunillát nem is emiatt fogta el rosszullét. Tehetetlen kétségbeesésében leroskadt a konyhaasztal mellé. Még azzal sem volt tisztában, hogy egyáltalán leült. Az asztalon kenyérvágáshoz használt, éles kés hevert. Gunilla öntudatlanul felkapta. Felkelt és visszament az ablakhoz. Miközben Arv Grip karcsú, erőteljes, biztonságot ígérő alakjára szögezte a szemét, saját alkarjába szúrta a kést, és úgy belevágott a húsába, hogy szerteszét fröcskölt a vér. Lelki kínja eltompította a karjába nyilalló fájdalmat. Öntudatlanul visszatette a konyhakést az asztalra. Karja ernyedten hanyatlott le, vére a földre csöpögött. A szürkére koptatott deszkapadlót szép, vörös pettyek borították el. Ebba belépett és felsikoltott. – Mit tettél, Gunilla? Leánya feléje fordította halottnak tűnő arcát. A hangja is élettelen volt.

– Megvágtam magamat. – Megvágtad magad? Megvágtad magad? – rikácsolta Ebba. – Akkor csinálj legalább valamit, ne állj egy helyben! Gunilla ismét az út szélén beszélgető férfiak irányába tekintett. Ebba követte a pillantását, majd kirohant az udvarra. – Karl! Karl, gyere ide, Gunilla megsérült, megvágta magát, siess! Ebba hisztérikus visítása nagyobb félelmet jelzett, mint amit egy apró seb látványa indokolt volna. A férfiak meghallották kiáltozását, és mind a négyen a ház felé indultak. Ebba közben befutott a szobába és céltalanul próbálta meg felitatni a leány karjából meglehetős erősen ömlő vért. – Hogyan vághattad meg magad így, Gunilla, nem tudtál jobban vigyázni? Mit akartál a késsel? Ebba nem várt választ, és úgysem merte volna meghallgatni. Inkább tovább szapulta leányát, amíg végre megérkeztek a férfiak. Arv azonnal átvette az irányítást. – Van valahol tiszta tépés? Ebba, forralj vizet, te pedig, Karl, szorítsd jól össze a seb széleit! A tiszttartó felfigyelt rá, hogyan rázkódik össze Gunilla öntudatlanul is apja érintésére. Másvalami is a szemébe ötlött: a lány felkarját ronda kék foltok borították, mintha gyakran kíméletlenül megszorították volna… Miközben a másik három férfi jajveszékelt és igencsak szánalmas látványt nyújtott, Arv bekötözte Gunillát, aki ezalatt teljesen nyugodtan állt. A tiszttartó meglepve vette észre a lány üres tekintetét. A knapahulti Karl az utolsó év folyamán számtalanszor célozgatott a Jéghegyek Népéből származó Arv Gripnek Gunillára. A gazda persze tudta, hogy leánya

gyakran fordult ügyes-bajos dolgokban a tiszttartóhoz, és sokat beszélgettek, már amennyire ez egy érett férfitól és egy gyermekes természetű lánytól kitelt. Barátságuk áthidalta a nemzedéknyi korkülönbséget. Karl egyáltalán nem gyanakodott a lányára, éppen ellenkezőleg, biztatta. Különféle ürügyekkel folyton Bergqvarára küldte, hogy minél gyakrabban találkozhassanak. Arvnak kezdetben eszébe sem jutott a paraszt hátsó szándéka. A knapahulti Gunilla kedves és vonzó kislány volt, és szokatlanul értelmes ahhoz képest, hogy olyan szülői házból származott, amelyben a birtokfelügyelő gyanúja szerint a legtöbb dolog nem ment rendjén. Arv bizonyos mértékig örömöt lelt benne, ha megbeszélhette Gunillával a szívét nyomasztó apró-cseprő ügyeket. Leginkább állatokról vagy növényekről volt szó, de a derék ember gyakran érezte, mennyire gyámoltalan, az élet dolgaival szemben milyen értetlen a kis teremtés. Minden jel szerint szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a szívét. Arv ekkoriban épp nemigen ért rá erre, mert a kastély viharverte főépülete helyébe újat szándékoztak építeni. A tiszttartó ki sem látszott a tervekkel járó rengeteg munkából, néhány percet azonban minden alkalommal a lányra szánt. Úgy vélte, ennyivel igazán tartozik a szegény sorsú családnak. A Jéghegyek Népéből származó Arv Grip jóvágású ember volt. Noha elmúlt már negyvenéves, alig látszott rajta az idő múlása. A természet nem áldotta meg olyan hirtelenszőke hajjal és ragyogó kék szemmel, mint nagyapját, Vendelt, sötétbarna hajában azonban egyetlen ősz szál sem akadt, szabályos arcéle volt, és általában rendkívül jó modorú ember benyomását keltette. Gyermekkora és ifjúsága során kitűnő neveltetésben részesült, Arvid Erik Posse országgyűlési követ nagy kiterjedésű birtokán pedig úgyszólván nélkülözhetetlenné vált.

Arv mégis rendkívül magányos ember volt. Fiatalon nősült, de feleségét néhány esztendő múlva elveszítette. Ekkor megesküdött, hogy soha többé nem fog megházasodni. Túlságosan szörnyű volt az őt ért csapás, ezenkívül úgy gondolta, illik örökre megőriznie felesége szent emlékét, így nem hozhat új asszonyt a házhoz. Ám a hosszú-hosszú évek alatt halványulni kezdett szegény hitvesének képe. Hogy elfojtsa magányában támadt gondolatait, belevetette magát a munkába, buzgalmában csaknem agyondolgozta magát. A Gunillával folytatott ártatlan csevegések kellemes és egészséges kikapcsolódást jelentettek a tömérdek napi feladatból. Arv lassacskán elkészült a kötéssel. Közben lopva a leány megkövesedettnek tűnő arcát fürkészte. Utána különböző ürügyekkel kiküldte a többieket, mert egy kis időre négyszemközt akart maradni a lánnyal. Mihelyt kimentek a szobából, így szólt: – Ezt a sebet szántszándékkal ejtetted magadon. Miért, Gunilla? Hangja gyengéden és barátságosan csengett. Gunilla úgy felelt, mintha révületbe esett volna: – A pap nem akart meghallgatni. Arv a homlokát ráncolta. Ugyanebben a pillanatban visszatért Ebba az ollóval, amelyért a tiszttartó küldte, Karl pedig elhozta Gunilla abaposztóból készült ujjasát. – Magammal viszem a lányt Bergqvarára – jelentette ki Arv. – Ott jobb kötszereim vannak. – Hogyne – mosolyodott el bátorítóan Karl, aki legszívesebben a kezét dörzsölte volna örömében. Nem is történhet jobb, mint hogy ilyen hosszasan beszélgetnek egymással! – Milyen ügyesen látja el a sebet, Grip úr! – mondta elismerően Ebba. – Akár valami doktor!

– Ugyan, nem sokat tudok – mosolyodott el Arv. – Annyi viszont igaz, hogy olyan nemzetségből származom, amelyben ősidőktől fogva akadt a gyógyításhoz értő ember. Néhányukat boszorkánynak, illetve varázslónak tartották. – Ejha! – Ennek mostanra, vége. Korábban minden nemzedékben akadt ilyen családtag, de ma már sajnos nem. Az utolsó vajákos asszony egy Ingrid nevű hölgy volt, ő Norvégiában élt. A következő nemzedékben született egy leány, aki véget vetett az egésznek. Shirának hívták, és nagyon különös lény volt. Apám féltestvéreként az előttem lévő nemzedékben látta meg a napvilágot. A legutolsó boszorkánymesterhez, Marhoz ment férjhez és megmentette. Az én generációmban, sőt az utána következőben sincs ilyen. Átok ült a családunkon, amely alól mostanra felszabadultunk. Arvnak persze sejtelme sem volt vele egykorú rokonáról, Sölvéről, és fiáról, Heikéről, akik mindketten átoksújtottan születtek. Ebba és Karl egyaránt úgy vélekedett, hogy a tiszttartó hetet-havat összehord, Gunilla viszont mintha halvány érdeklődést mutatott volna. Karl buzgón sürgette őket, induljanak el a Bergqvarára vezető hosszú gyalogúton, és közben visszatartotta a két gazdát, nehogy megzavarják a kibontakozni készülő idillt. Arv és a lány egy ideig némán haladt az úton. – Ugye, szükséged van valakire, akivel megbeszélheted a gondjaidat? – törte meg végül Arv a csendet. Gunilla szeme nyugtalanul villant fel, a férfi azonban látta, mennyire fején találta a szöget. – És a pap nem akart meghallgatni? – Nem, hanem… – szólalt meg felindultan Gunilla,

de rögtön magába fojtotta a szót. – Másról kezdett beszélni? – Igen. Ezt honnan tudta a tiszttartó úr? – A papok gyakran tesznek így. Tudod, ők is csak emberek, és a híveik lelki bajai meg azokkal kapcsolatos kérdései igencsak kellemetlenek lehetnek. Ha nincs mindenre válaszuk, kitérnek, nehogy csorbát szenvedjen a tekintélyük. – Nos, ez alkalommal nem éppen lelki bajokról volt szó – mondta Gunilla és mosolyogva lehajtotta a fejét. – Mindig is nagyra tartottam az egyházat. Most viszont, amikor először fordultam a szolgájához számomra nehéz ügyben, alapos csalódás ért. Mennyire megveti a nőket! Egy időre csend támadt, közben Arv Grip azon tanakodott, miképpen is közelítsen a dologhoz. – Gunilla – szólalt meg végül barátságos, mégis határozott hangon. – Én bizony nem vagyok lelkipásztor, de meghallgathatlak, ha szükségét érzed annak, hogy valaki előtt kiöntsd a szívedet. Segítségedre is lehetek talán? – Nem – mondta a lány. – Nem akarom kiadni a szüleimet. A pappal szemben is éppen elég nehéz volt. És soha többé nem akarok beszélni róla, amikor ennyire szerencsétlenül végződött a tiszteletesnél tett látogatásom. – De mit mondott a lelkész? – Hogy anyával vált majd egy-két komoly szót! – fakadt ki hevesen és meggondolatlanul Gunilla. – Pedig apa volt az, aki… Itt hirtelen elhallgatott. – Nos, mit csinált apád? – kérdezte gyengéden Arv. Gunilla az illatos erdőben még nagyobbnak érezte magányosságát és tanácstalanságát. A földeken túl már felbukkantak a bergqvarai birtok épületei. A lánynak túlságosan rövidnek tűnt a kastélyhoz vezető út. Olyan remek érzés volt, hogy a derék Grip birtokfelügyelő úr ol-

dalán sétálhat. Nem volt kedve beszélni, mindössze a barátságos, művelt ember közellétét akarta érezni. – Mivel akarja bekötözni a sebet, Grip úr? – kérdezte halkan. – Semmivel. Rájöttem. hogy az igazi seb a lelkedet sértette meg. Most az előbb, amikor megvágtad magad, csupán kétségbeesésedben és tehetetlenségedben hallattál segélykiáltást. Ezért akartam beszélni veled, méghozzá négyszemközt. A lány nem szólt semmit. – Apád… komiszul viselkedik anyáddal szemben? Láttam, bedagadt az egyik szeme. Gunilla nem válaszolt, csak még jobban lehorgasztotta a fejét. – Nos, Gunilla? Emlékezz rá, hogy a barátod vagyok! Ugye, már régóta barátok vagyunk? Okot adtam valaha is a csalódásra? – Nem – felelte halkan a lány, azután felemelte a fejét. – Nem akarom, hogy apa dühös legyen anyára – mondta kétségbeesett hangon. – Nem szabad így tennie, mert belepusztulok! – Nincs joga hozzá, amikor anyád semmi rosszat sem követett el. – De bizony elkövetett! – nyöszörögte megmegakadva Gunilla. – Csak apa nem tudja. És éppen ez nehezíti meg annyira a dolgomat. Nagyon szeretném megvédeni anyát, mert ő mindig jót akar nekem, még ha nem is mindig viselkedik okosan. Én viszont tudom, hogy anya… hogy… Nem, ezt nem mondhatom el! – Anyád még mindig nagyon vonzó nő – szólalt meg szelíden Arv. Már csaknem hozzátette: „Annak, aki szereti az enyhén közönséges, kétségbeesésében züllő nőtípust”, de nem akarta megsérteni Gunillát. Inkább ezt mondta:

– Tudod, Karl kezd öregedni. – Így tehát Ön tudja, hogy anya…? – sírta el magát a lány, majd ismét magába fojtotta mondandóját. Arv egyetlen szóval sem említette, hogy Ebba milyen egyértelműen próbálta őt elcsábítani néhány alkalommal, persze mindhiába. – Csak sejtés – nyugtatta meg a lányt. – Úgy hallottam, anyádat senki sem hozta rossz hírbe. Ez azonban lényegtelen. Fontosabb, tud-e Karl valamit, vagy nem. – Semmit sem tud, abban biztos vagyok – mondta gyorsan Gunilla. – Máskülönben agyonverte volna. Arv arca egy pillanatra megdermedt, utána élesebb hanghordozással folytatta: – Mindebből az a legnagyobb baj, hogy elkopik a szüleidbe vetett bizalmad. A te érzékeny lelkedet felmorzsolja az a válság, amelynek nap mint nap ki van téve. Hű akarsz maradni a szüleidhez – ők viszont mindketten olyan rútul viselkednek, hogy nem tudod, mit tarts felőlük. Beszéljek én velük? – Jaj, azt nem szabad! Sohasem kellett volna bármit is mondanom! – Semmit sem mondtál, felejtsd el a kérdésem. A legnagyobb felelősség apádat terheli, csakhogy ha megpróbálom rávenni, hogy ne verje többé anyádat, rögtön rájönne, kinek járt el a szája. Most talán az lesz a legjobb, ha visszafordulsz, Gunilla. Olyan lassan jöttünk idáig, hogy ötször is oda-vissza megtehettük volna az utat. Ne aggódjanak miattad a szüleid. A lány szomorúan elbúcsúzott Arvtól és megköszönte a segítségét. A gazdatiszt fájdalmasan elmosolyodott. – Kellemes veled elbeszélgetni. Most vigyázz magadra, és ne engedd, hogy a felnőttek ostobasága tönkretegyen!

Arv sokáig maradt egy helyben, és a lány karcsú alakja után nézett, amint az eltűnt az erdei ösvényen. Szegény gyermek – gondolta. Miképpen lehet két ilyen primitív embernek ennyire jól sikerült sarja? A természet néha nagyon szeszélyes. Mindenképpen szót kell váltania a knapahulti Karllal, de viszolygott ettől a feladattól. Karl kiszámíthatatlan alak, a felesége pedig bizonyíthatóan felszarvazta. Hogyan hozza szóba ő, Arv Grip, az asszony ügyét? Egyébként fütyült a házaspárra. Itt az ártatlan kislánynak volt szüksége szószólóra, erre a feladatra viszont szívesen vállalkozott. Magányos életében Gunilla jelentette az egyetlen napsugarat. Ez a gyermek nem érdemli meg, hogy szétzúzzák természetesen nyílt lényét.

3. fejezet NOHA EGYELŐRE MÉG senki sem tudta, a bergundai egyházközségben ókori végzetdráma bontakozott ki. Mindössze egyetlen ember volt képes elhárítani… Az új Bergqvara lassan kezdett alakot ölteni. A III. Gusztáv kori letisztult stílusban épült nagyméretű kastély lenyűgöző látványt nyújtott. A főépületre merőleges gazdasági szárnynál hosszabbat mindaddig senki sem látott. Az urasági ház mögött, a tóba nyúló földnyelven a középkori lovagvár, a legelső Bergqvara régesrégen rommá lett maradványai porladoztak. A knapahulti Karl elkeseredéssel figyelte, hogy Gunilla és a bergqvarai tiszttartó között egyáltalán nem fejlődnek a dolgok. Vak ez az ember? Nem látja, hogyan válik egyre szebbé Gunilla? Karl ezért egy napon, amikor Bergqvarán dolgozott, összeszedte minden bátorságát és beszédbe elegyedett Grip tiszttartóval. Éppen déli szünetet tartottak, és úgy esett, hogy a tiszttartó papírjaiba mélyedve Karl közelében az udvaron állt. A paraszt levette a sapkáját. – De szép lesz az új kastély! – mondta elragadtatva. Arv elképedve nézett rá. Hát ez a kellemetlen, savanyú képű fickó meg ki fia-borja? Persze, a knapahulti gazda! Most azonban a nagy nyájasságtól kenyérre lehetett volna kenni. – Reméljük, minden jól megy – válaszolta udvariasan Arv. Lelkiismerete nyomban furdalni kezdte, amiért sohasem szakított időt a gazdával való komoly négyszemközti beszélgetésre. De hát az építkezés lekötötte minden erejét.

– Remélem, hogy a leányunk nem zavarja uraságodat elmélyült foglalatosságában? Gunilla szeret sokat beszélni. – Ugyan, Gunilla egyáltalán nem zavar. Okos kislány, aki sohasem fecseg. – Pedig százszor is a lelkére kötöttem, hogy ne vegye túlságosan igénybe a tiszttartó úr értékes idejét. De tudja, nagyon magányos. Úgy látszik, mintha valamilyen különös módon kötődne uraságodhoz. Megmondtam neki, hogy a saját jó hírére is gondolnia kell, hiszen tudja, mi mindent pletykálnak az emberek. Férjhez kell adnom, mert régen abba a korba ért már. Annyit mondhatok, kérőkben nincs hiány. De a lányunk csak parasztlegények közül válogathat. – Mi a baj a parasztlegényekkel? – mosolyodott el jóindulatúan Arv. A knapahulti gazda elvörösödött. – Semmi, de biztosíthatom a nagyságos urat, hogy Gunilla különb sorsot érdemel. Illően, az Úr intő szavát követve neveltük, erényesnek és dolgosnak. Gunilla szép és sokkal okosabb, mint a sok ostoba kérője együttesen. Az ilyen fickók nem akarnak maguknak okos feleséget, és ha eszesebb náluk az asszony, megverik. Knapahult hozománynak sem utolsó. Nem ám az a közönséges zsellérkunyhó! – Hogyne, bizonyos előjogai vannak. Karl addig ütötte a vasat, amíg meleg volt. Be nem állt a szája, mert jól tudta, ilyen alkalom egyhamar nem nyílik előtte. – Ezért ha már egyszer férjhez adom, akkor bizony magasabb állapotú embert keresek… Arv hirtelen felfigyelt rá, milyen mereven bámul rá a knapahulti gazda. – Miben sántikálsz, kedves Karl? – mosolyodott el.

– Senki sem találhat Gunillánál jobb feleséget! Ezenkívül így szól az Írás: „Nem jó az embernek egyedül.” – jelentette ki ünnepélyesen az egykori vándorprédikátor. Arv nem tudta, bosszankodjék-e vagy inkább nevessen. – Tud erről a lány? – kérdezte igencsak rosszkedvűen, mert kellemetlenül érintette annak gondolata, hogy Gunilla tudatosan akaszkodott reá az elmúlt év folyamán. – Még hogy tud róla? Ugyan, mit gondol a nagyságos úr? Ilyen bogarat sohasem ültetnék a fejébe. Bizony óvakodik a paráznaságtól, mert kiűztem belőle! A fiatal lányokat addig kell fegyelmezni, amíg számukra idegenné nem válnak a bűnös gondolatok! Arv visszaemlékezett a Gunilla karján éktelenkedő kék foltokra. – Úgy érted, hogy elvered a felnőtt lányodat? – Az Írásban áll, nagyságos uram. – De Gunilla csak nem tett semmi rosszat? Nem ismerek még egy embert, aki olyan gyermekien tisztaszívű volna, mint ő. – Pontosan erről van szó! Azért ilyen, mert kezdettől fogva kivertem belőle az erkölcstelen gondolatokat. Minden egyes ünnepnap előtt az Úr haragjára intettem. Csupasz bőrre, ahogyan írva vagyon. Arv mélységes döbbenetében azon tanakodott, vajon hol állhat ilyesmi a Bibliában. Most kezdte igazán érteni, miért viselkedik Gunilla úgy, mint aki nem találja helyét az életben, s közben némán barátságért és megértésért esdekel. Arvot részvét fogta el a szegény kislány iránt. Ugyanakkor féktelen haragra gerjedt és leküzdhetetlen kedvet érzett, hogy ellássa ennek a hetvenkedő „igaz embernek” a baját. Karl legnagyobb szerencséjére Posse gróf közeledett

feléjük, máskülönben sok minden megtörténhetett volna. – Bizonyára tudod, Karl, hogy több mint kétszer olyan idős vagyok, mint Gunilla? – kérdezte gyorsan a paraszttól. – Ez csak előny. A férfi számára talán igen – gondolta Arv. De ami a lányt illeti…? Arv lelkében ellentétes, sőt zűrzavaros érzelmekkel fordult gróf Arvid E. Posse országgyűlési követ felé, majd igyekezett ismét az építkezés terveire összpontosítani a figyelmét. A KNAPAHULTI KARL mégis termékeny talajba vetette a magvakat. Arv korábban sohasem gondolt arra, ami ettől fogva foglalkoztatni kezdte. Mindeddig úgy tekintett Gunillára, mint magányos és boldogtalan gyermekre. A Karllal folytatott beszélgetés óta azonban másfajta szemszögből is figyelte Gunillát. Kezdetben berzenkedett a paraszt ötletétől, majd fokozatosan elképzelte, amint a lány felnőtt nővé érik… Karl, aki megtette, ami tőle tellett, türelmesen várakozott. Ettől fogva még több ügyben küldte Gunillát a bergqvarai tiszttartóhoz, ami nem bizonyult túl bonyolult feladatnak, hiszen egy alárendeltnek vagy száz különböző ügyben kellett fordulnia a földesúr intézőjéhez. Arv számára világossá vált, hogy a lány nem is sejti, mit főzött ki az apja. Gunilla éppoly keresetlenül nyílt volt, mint eddig. Továbbra is a nagyvilágról álmodozott, és elmondta, milyén nehézségeket okoz számára, hogy szülei kívánsága szerint viselkedjék. Viszont soha többé nem említette, mennyire gyötri apjának és anyjának életvitele. Arv elnézte a kemény munkától feltört kis kezét, a terhek cipelésétől megerősödött vállát. Nem tudta, nem görnyedt-e meg a háta is. A derék tiszttartó úgy vélte,

felháborító lenne, ha egy ennyire finom női lélek hajótörést szenvedne az őt meg nem értő, szűk látókörű embereknél végzett mindennapi robot során. Megpróbálta kicsalogatni Gunillából, gyakran veri-e meg az apja, ám a lány ilyenkor mindig félrefordult és azonnal másra terelte a szót. Arv azonban látta, hogy könnyek lepik el a szemét, és hallotta hangjának remegését. Zaklatottságában egyre gyakrabban virrasztott éjjelente, és arra gondolt, hogy a fiatal lányt meg kellene menteni az emberhez méltóbb lét számára. A kisbirtokon dolgozni önmagában még nem jelentett semmi rosszat, mert a földművelő munka derék embereket nevelt, Gunillában viszont annyival több rejtőzött: méltóság, erős jellem, sokoldalú képességek, és olyan értelem, amelyet kár lett volna parlagon heverve hagyni. És a tetejében még meg is verik! Olyan dolgokért, amelyeket sohasem követett el, de valamikor talán megtenne? Arv nem bírta elviselni, hogy Gunillát szenvedni lássa. A tiszttartó békés természetű ember volt, aki másokkal szemben mindig tapintatosan viselkedett, és a világért sem avatkozott volna bele mások családi életébe. Hagyja hallgatólagosan jóvá, ami Gunillával történik? Nem. Valamivel később, 1793 késő őszén ismét összetalálkozott a knapahulti Karl gazdával. Először megbeszélték, mi a teendő a paraszt összedőléssel fenyegető magtárával, majd hosszas viszolygás után Arv Grip így szólalt meg: – Nos, találtál megfelelő férjet Gunillának? – Nem – mondta leesett állal a gazda, és megpróbált úgy tenni, mintha ostobább volna, mint amilyen valójá-

ban. – Nem. – Akkor másképpen gondoskodtál a jövőjéről? – Nem, de mi lenne az? – Majd én beszélek a lánnyal – mondta röviden Arv, akinek figyelmét nem kerülte el, hogy a paraszt lopva elvigyorodik. Ez a magatartás kihozta veleszületett béketűréséből. – Idefigyelj, Karl! Azt suttogják a faluban, hogy az egyetlen gyermekeden kívül a feleségedet is meg szoktad verni! – Micsoda? Eljárt a szája? – csattant fel a korán vénülő gazdálkodó. – Ugyan! Nincs is szükség rá, mert jómagam szintén láttam kékre-zöldre verve. A kis Gunilláról pedig nem is szóltam. Tulajdonképpen hogyan viselkedsz a házadban az asszonynéppel, Karl? A knapahulti gazda levegő után kapkodott. – Korábban azt mondtad, kivered a bűnt a leányodból. Az akkor hallottak annyira felháborítottak, hogy el sem tudom mondani. És milyen ürüggyel bántod a feleségedet? – Parázna szajha – morogta Karl, és kiköpött. – A véraláfutásokért és a kék foltokért Isten színe előtt kell felelned. – Ugyan, Ebba sohasem jut a mennyországba, de a lány sem. – Ha így van, miért vered ki belőlük a bűnt? – kérdezte Arv, aki felindulásában alig volt képes beszélni. – Az igazaknak joguk van megbüntetni azokat, akik nem gyakorolnak bűnbánatot – húzta ki magát Karl. – Hát az önteltek? – Ők is pokolra jutnak. – Nos, akkor legalább tudom már, hova jutsz te, Knapahult tanyai Karl – mondta Arv, és sarkon fordult.

Karl maró válasszal akarta illetni, de már nem volt kit. Ebba lassan előjött a gazdasági épületek közül, és Arv távolodó, karcsú alakja után nézett. – Miről beszéltél a tiszttartóval? Karl, akinek nem nyílt módja a vaskos visszavágásra, gyűlölködő pillantást lövellt rá. – Te pokolfajzat! – sziszegte, és a feleségét be sem várva, továbbindult. Ebbát is elfogta a méreg. – Egészen egyszerű dolgot kérdeztem tőled. Te viszont olyan lehetetlenül viselkedsz, hogy talán inkább a tiszttartót kérdezem meg. Ő legalább férfi benyomását kelti. Ez pedig több, mint ami jelenleg kitelik tőled. Ebba a legérzékenyebb pontján találta el Karlt. – Haha! Csak nem képzeled, hogy kellesz valakinek, te vén, elhasznált kanca? – Igen, ezt képzelem – dünnyögte gúnyosan Ebba, noha óvakodott attól, hogy megvetésében elhúzza a száját. KARL MEGJEGYEZTE, hogy Arv Grip beszélni kíván a leányával. Így amikor Gunilla a következő alkalommal Bergqvarára jött – és erre aligha a véletlen folytán már másnap sor került –, Arv e szavakkal fogadta: – Szeretnék egy kicsit beszélni veled, Gunilla. Gyere be az irodámba, meghívlak egy csésze kávéra. – Kávéra? – mondta elképedve Gunilla. – Még sohasem kóstoltam. – Nem? Itt az ideje. A lány csodálkozott a tiszttartó külsején. Szeme és arcvonásai arról tanúskodtak, hogy előző éjszaka igencsak rosszul aludt és idegesnek is tűnt. Az egyik cselédlány két csészét hozott be, bennük az-

zal a titokzatos barna folyadékkal, amelyről Gunilla anynyit hallott, de amelyet sohasem látott még. Mihelyt a szolgáló kiment az iroda előteréből, Arv így szólalt meg: – Milyen terveid vannak a jövőre nézve, Gunilla? Most valódi tervekre, nem álmokra gondolok. A lány zavarában lekapta tekintetét a falról, amelyet tapéta díszített! Igaz, hogy régi volt, a szélén pedig kissé felkunkorodott, de mégis, milyen szép mintákkal ékeskedett. Az ablakkeretet fehérre mázolták. Ilyesfélének a kis parasztházban nyoma sem volt! – Hát – válaszolta szédelegve. – Nem tudom. Nyilván átveszem a tanyát, hiszen egyke vagyok… – És persze férjhez is mégy? – Nem – vágta rá a lány. – Nem fogok férjhez menni. – Ugyan miért nem? – Mert az bűn! – Bűn? – vonta össze Arv a szemöldökét. – A házasságban semmi bűn nincs, hiszen Isten alkotta. Gunilla félrefordult, mert képtelen lett volna elmagyarázni, hogy azt nem akarja, ami a házasélettel jár. Ide vezettek Karl nevelési módszerei! Arv is látta, mi a baj. Ez bizony nehéz feladatnak ígérkezett! Felállt székéből, és a lánynak hátat fordítva így szólt: – Gunilla, nagyon régóta magányosan élek. Ha a feleségem akarsz lenni, ígérem, nálam jó dolgod lesz. Gunilla arca előbb krétafehérre, majd rákvörösre vált. Csak nem arra gondol? – Nem! – zihálta. – Ugyan miért, nem? Úgy véled, túl öreg vagyok? Gondolj a fiatal Liljevallra, aki egy hatvanéves özvegyasszonyt vett feleségül, aki a nagyanyja lehetne! Ebben senki sem talált kifogásolnivalót! – Nem tehetem! – ellenkezett dacosan a leány.

– Azt hittem, kedvelsz engem, Gunilla. – Hát persze hogy kedvelem! Csak nem tudom… Nem, nem vagyok képes rá! – Mást szeretsz? – Ugyan, az egész világon nincs más, akit jobban szeretnék Grip úrnál. De… De… Idegességében a kezét tördelte. Arv várta, miként folytatja. – Nem vagyok képes arra, amit… a házaspárok csinálnak. Most, ahogyan kimondta, szégyenében legszívesebben meghalt volna. De a férfinak mégiscsak meg kellett tudnia, miért utasítja el baráti ajánlatát. Arv elkomorodott. Megértette, hogy Gunilla lelkében szüleinek viselkedése ébresztette fel az undort. A jobb sorsra méltó férfi azonban nagyon szeretett volna új gyermekeket az elveszítettek helyett. Mi módon oldhatná meg ezt az ügyet úgy, hogy mindenki jól járjon? Maradjon Gunilla Knapahulton? Karl és Ebba aligha változtatna az életvitelén. Gunilla örökké csak szenvedne, amíg emberronccsá válva maga is elbukna. – Kedves gyermekem, nem szeretnél megszabadulni a testi és lelki bántalmazástól? – tett újabb kísérletet Arv. – Tudod, hogy én sohasem vernélek meg. Gunilla nem válaszolt. A tiszttartó látta a nyakát eléktelenítő kék foltokból, hol ragadta meg kíméletlenül Karl, és néma düh fogta el az álszent gazda iránt, aki ilyen kegyetlenségre ragadtatta magát egy védtelen gyermekkel szemben. – Tudom, hogy képtelen vagyok rá – suttogta a lány. – Akkor hadd mondjak még valamit – sóhajtott fel Arv. – Hozzám jössz feleségül, a házamba költözöl… Várj, mert még nem mondtam végig! Békén hagylak,

amíg nem vagy elég érett ahhoz, hogy minden szempontból a feleségem legyél. Gunilla ekkor végre óvatosan felemelte a fejét. Gyönyörűszép volt, amint a fény csaknem áttetszővé tette a napsütötte, aranybarna bőrét. – Ugyanis szeretnék még saját gyermekeket – folytatta gyorsan Arv. A lány azonnal ismét félrefordult. – Nem! Nem lennék képes rá! Ha igent mondanék az ajánlatára, becsapnám, de azt nem érdemli meg. Úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát. – Ez még a jövő titka, Gunilla. Sokszor lesz még alkalmad meggondolni magadat. Legfontosabb, hogy elkerülj hazulról. Gunillát erősen csábította az a gondolat, hogy nem kell többé hallgatnia apjának a kéjsóvár testről hirdetett gyalázkodásait. Azt is elkerülhetné, hogy fültanúja legyen, amint Karl a feleségével közösen állatiasan nyöszörög, majd megveri Ebbát. Nagyon örült volna annak, ha mindennap a barátságos Grip úrnál lehetne. Csak ne… – Nagyon ügyes vagyok a házimunkában – vágta rá a lány. – Jól el tudnám látni a feladatomat. – Ebben nem kételkedem. – Grip úr nem találna a munkámban kivetnivalót, és elbeszélgethetnénk… – Látod! Nos? Gunilla nagyot sóhajtott. – Ez így nem igazságos! Nem igazságos Grip úrral szemben! – Majd az idő megmutatja. De te nem akarsz saját gyermeket? Gunilla félénk, vizslató pillantást vetett a férfira, mint aki nem biztos benne, hogy éppen tőle szeretne-e utódot.

Arv azonban rögtön belátta, hogy rosszul ítélte meg ezt a pillantást, amikor önmagára vonatkoztatta. A lány csupán megrémült, hiszen apja, talán anyja, sőt… az előbb ő, Arv is zsákutcába kergette. – Nem – mondta majdnem egykedvűen Gunilla. – Nem hiszem. Nem tudom elképzelni. Igazán szeretem a gyerekeket, de nem fogadhatnám be inkább a másét? Arv összeszorította a fogát. Kis híján feladta már a próbálkozást, amikor újabb ötlete támadt. – Van egy másik javaslatom is, Gunilla, talán jobb az előzőnél. A házamba költözöl gazdasszonyként, vagy ha jobban tetszik, mindeneslányként. Így legalább meglátjuk, hozzá bírsz-e szokni ahhoz a gondolathoz, hogy a feleségem legyél. Gunilla gyanakvó tekintettel nézett rá. Arv sietett megnyugtatni: – Magától értetődik, hogy nem áll szándékomban egy ujjal sem hozzád nyúlni! Itt Bergqvarán senki sem venné rossz néven, és nem is tennének undorító célzásokat, mert állandóan azzal győzködnek, vegyek fel végre egy cselédlányt, aki segít nekem, magányos özvegyembernek a házimunkában. A lány szép arcocskáján vágy, kétség, aggodalom és remény elegye jelent meg. – Meg… meggondolhatom a dolgot? – Természetesen! Gondolkodj csak rajta addig, amíg szükségét érzed! A lány felállt és meghajolt. – Köszönöm, Grip úr! Köszönök mindent, a páratlan ajánlatát, köszönöm, amiért megért és amiért… Itt megbicsaklott a nyelve és kénytelen volt újrakezdeni. – Grip úr annyira kedves. Én pedig olyan szívesen… engedelmeskednék. De az egész lényem berzenkedik el-

lene. E szavakkal kirohant a szobából, és azon nyomban eltűnt. Arv ekkor fedezte fel, hogy a lány nem is nyúlt a kávéjához, amelyre olyan kíváncsi volt. Átérezte, menynyire izgatott és felzaklatott lelkiállapotban lehet Gunilla, és szíve összeszorult az együttérzéstől. Arv nem tisztázta magában, mit is érez valójában a lány iránt. Végtelenül kedvelte, és nagyon is el tudta képzelni, hogy házasságot kössön vele. Gunilla azonban még mindig hihetetlenül éretlen volt, csaknem gyermek, a férfi pedig nem gyulladt iránta szenvedélyre. Arv életét egyetlen szerelem töltötte be: az, amelyet néhai felesége iránt érzett. Más nőt sohasem tudott volna olyan forrón szeretni, mint korán sírba távozott hitvesét. Ekkorra viszont belátta, hogy nem élhet tovább egyedül. Megszállottságként kerítette hatalmába az a gondolat, hogy házába hívja a szelíd kis Gunillát. Arv gyermekeket akart, miután házasságából származó fiát és leányát olyan szörnyű tragédia érte, amelyre még emlékezni is vonakodott. Lelki szemei előtt látta, amint új gyermekek hancúroznak takaros kis bergqvarai házában. Egyelőre azonban képtelen volt elképzelni, hogy Gunillával közösen nemzze őket, akármilyen bájos is a kislány. Gunillának először lélekben felnőtté kell válnia. A BACKAI ERLAND ekkor tért haza. A katonaság kemény iskolájában megemberesedett és hihetetlenül férfiassá vált. Pompás egyenruhában feszített: háromszögletű kalapot, zöld szegéllyel díszített vörös zubbonyt, fehér derékszíjat és combközépig érő csizmát viselt. Fegyverzete kardból és hosszú puskából állt, amelynek végére félelmetes szuronyt tűztek. Láttára bizony hevesen kezdett dobogni a lányok szíve!

Gunilla véletlenül találkozott vele. Erland éppen Knapahult felé tartott; látni akarta a lányt, meg aztán útközben mindenhol szívesen elbüszkélkedett volna, micsoda dalia lett belőle. Meglepve állt meg Gunilla az erdei ösvényen. Hát ez meg kicsoda? Milyen délceg idegen! Fényesre suvickolt derékszíja és csizmája csillogott, csörömpölt a kardja, pengett a sarkantyúja. Széles válla és világot látott emberhez méltó mosolya férfiasságot sugárzott. A lány bizonytalanul remegő térddel közelített feléje. – De hiszen ez Gunilla – szólalt meg egy mély férfihang, a smålanditől elütő tájszólásban. – Hogy megnőttél, és milyen szép lettél! Erland meglepődött a lány tágra nyílt szeme láttán. – Nem ismersz meg? – Ne-em – suttogta Gunilla igencsak félénken, hiszen egyedül volt az erdő kellős közepén ezzel a félelmetes férfival. – Hát bizony, az egész egyházközségben nem akadt senki, aki megismert volna – mosolyodott el az, kivillantva fehér fogsorát. – Erland vagyok, a backai Erland! – Micsodaaa…? – tátotta el a száját Gunilla. – Bizony, én vagyok az! A lány megpróbált olyan szemmel nézni rá, mintha még mindig gyermekkori játszópajtása volna. – Valóban Erland vagy? – kérdezte először lassan, majd egyre inkább felragyogva. – Tényleg! Mennyire megemberesedtél! A marcona harcos elégedetten mosolygott. – Katonatelkem is van. Tudod, engem állított ki a körzet. Ez annyit jelentett, hogy több tanya vagy egy település összefogott egy katona eltartására és felszerelésére, aki háborúban, vagy amikor szükség volt rá, rendelkezés-

re állt. Az illető telket és kis házat kapott, a velük járó előnyökkel egyetemben. A katonát a teljes körzet küldte hadba, így tehát a helybeliek elkerülték a háborúval járó további megsarcolást. A katonakunyhó hatalmas előmenetelt jelentett a backai Erland számára. Mivel négy idősebb fivére volt, nem várt volna rá valami fényes jövő. Gunilla még mindig nem tudta elfogadni azt a változást, amelyen a fiatalember keresztülment. – Valóban Erlandhoz van szerencsém? – Ha el nem cseréltek, igen – vigyorgott a katona. – Azt hittem, Stockholmban vagy, és a királyt védelmezed. – Tényleg ott voltam. Őfelségét, Gusztávot azonban tavaly agyonlőtték az Operában, és akkor az én stockholmi szolgálatom is véget ért. Ha látnád, micsoda szép nagy város Stockholm, egészen más, mint Bergunda! Växjö tízszer belefér! – Akkor tehát rosszul őrködtél? – kérdezte szemrehányón Gunilla. – Ugyan! Nem mehettem be az Operába. Azok a gazemberek tudták, hogy nem vagyok ott, ezért lőttek rá. – Értem – mondta gondolataiba merülve a lány, aki hallott az uralkodó elleni gyilkos merényletről. Mitevő legyen? Hiszen nem tréfálkozhat csak úgy egy ilyen tetőtől talpig férfias daliával a fagyos erdőben. Erland annyira lenyűgözte, hogy érezte, amint kifut a vér az arcából. – No és mi van azokkal az ördögökkel a szurdokban? – kérdezte hirtelen Erland. – Sikerült legyőznötök őket? – Nem. Rosszabb a helyzet, mint valaha – mondta kék szemében rémült tekintettel a lány. – Tudod, hogy a faluból eltűnt Siri? Állítólag még mindig életben van, és ő az, aki keresztbe tett ágakkal meg hasonló módon nyomokat próbál hátrahagyni.

– Ejha! No, én majd elkapom őket! A muskétámmal, a szuronyommal és a kardommal legyőzhetetlen vagyok! – Nem szabad megpróbálnod, Erland! – kiáltott fel rémülten a lány. – Nagyon veszélyesek, mert nem erről a világról valók. Tudod, hogy nemrég a Nordagården tanyán jártak és mindent elvittek, ami csak az éléskamrában volt, és semmiféle nyomot sem hagytak hátra? Nem emberi lények, a golyó sem fogja őket. – Betölthetek egy ezüstgolyót – mondta Erland, miközben elgondolkozva tekintett a fák csúcsára. – Jaj, könyörgök, ne tedd meg! Megfoghatnak! – Azt pedig nem akarod? – kérdezte a katona, és újra Gunillára nézett. A lány fejében úgy kavarogtak a gondolatok, mint őszi szélben a falevelek. Ez az új Erland borzongásra késztette, mintha valaki mögötte állna és óvatosan végighúzná ujjait a gerincén. Olyan érzés hasított a mellébe, amelynek létezéséről mindeddig sejtelme sem volt. Mit tett vele Erland kissé réveteg, önbizalommal teli és csaknem szégyentelenül férfias mosolya? És miért kóvályog, mi lehet az oka? Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mintha elvesztette volna az egyensúlyérzékét és bármelyik pillanatban Erland karjaiba akarna zuhanni! Hirtelen rájött, hogy a fiatalember komoly hangon beszél. – Gunilla, én láttam Stockholmot, ami a világ közepe! De más lányra nem néztem, legalábbis nem sokra. Szükségtelennek találta, hogy elmesélje két-három kis kalandját, amely némi tapasztalathoz juttatta a testi szerelem terén. Úgy vélte, megsértheti Gunillát, ha elmondja, miképpen csavarta el a stockholmi fehérszemélyek fejét. Erland magától értetődően szívesen dicsekedett volna el történeteivel, de jó ösztönnel megérezte, mi játszódik

le egy magányos falusi kislány lelkében, így inkább azt mondta: – Tudod, igazán jó telket és házat kaptam. Tegnap ott voltam és megnéztem. Bergundán kívül esik ugyan, de nincs túl messze. Nem jönnél el velem oda egyszer? Gunilla hallgatott. Válasz helyett óvatosan belelépett egy apró pocsolyába, amely befagyott az éjszaka folyamán, és a jégréteg reccsenését hallgatta. Erland kissé fásultabban folytatta: – Én egész idő alatt arra gondoltam, hogy egyszer mégis egy pár leszünk. Majdnem az egész zsoldomat megtakarítottam. Tizennégy tallérom van, és az nem kevés! Gunilla e pillanatban bármire tudott volna gondolni, csak éppen a pénzre nem. Észrevette, hogy akarata ellenére remegni kezd az egész teste. Leszegett szemével csak a gondosan kifényesített csizmát látta – az egyik sarok alá apró agyaggöröngy ragadt, benne néhány száraz fűszállal –, szívverése pedig ugyanolyan hevesen visszhangzott a fülében, mint amikor apja szokta vesszőzni. Nem tehetett róla, tekintete mégis feljebb siklott Erland vörös abaposztóból készült nadrágba bújt lábszárán, és a zubbony alá hatolt. Hallotta, amint szülei odabent a kamrában veszekszenek, majd megjelent az anyja, és ringó csípővel a pajta felé tartott, ahol már egy árnyékszerű alak várt rá. Ismét felhangzott fülében apja kántálása, ahogyan Ezékiel prófétának az egyiptomiakkal és asszírokkal paráználkodó némberekre szórt átkait olvasta fel. Gunillát hirtelen szörnyű rosszullét fogta el. – Mi bajod van, Gunilla? Miért sikoltozol? Ne szaladj el, várj! A lány úgy rohant Bergqvara felé, mintha puskából lőtték volna ki. Átvágott az erdő sűrűjén, ahová Erland díszes egyenruhájában nem követhette. Egész testében

hevesen lüktetett a vér, nem tudott megszabadulni attól a kellemesen viszolyogtató mámortól, amelyet a férfi láttán érzett. Úgy gondolta, még a szajháknál is feslettebb, mert tekintetével arra a bizonyos helyre meredt, és boldogító bizsergést érzett a saját testében, éppen ott, ahol semmit sem lett volna szabad éreznie. Erland ezalatt arról beszélt, hogy férj-feleségként kellene katonáskodásáért kapott kis házában lakniuk. Majdnem hányinger fogta el, kénytelen volt megállni és mély lélegzetet venni. Meggörnyedve, nyögve, mélységesen boldogtalanul állt, míg végre egy kicsit jobban lett, és fel tudott egyenesedni. Fülelt, de semmit sem hallott. Gyors léptekkel továbbindult a bergqvarai uradalom felé, és ott csaknem azonnal megtalálta a Jéghegyek Népéből való Arv Gripet. A tiszttartó szívélyesen mosolygott rá. – Ejha, de kifulladtál, Gunilla! Talán kísértetet láttál, azért vagy ilyen sápadt? A lány fellélegzett, remegő térddel meghajolt és lihegve suttogta: – Tiszttartó úr… Ha nagylelkű ajánlata továbbra is fennáll… akkor én… akkor szívesen elvállalom a házvezetőnőjének tisztét. Egyelőre ennyit mondhatok. Arv sokáig nézett rá. Megértette, hogy valamilyen megrázkódtatás érhette Gunillát, de nem akarta faggatni. Nyugtatólag, védőn átkarolta a fiatal nő vállát, aki az érintéstől csaknem térdre roskadt. – Jól van, Gunilla. Akkor tehát mindent elrendezek, amíg munkába nem állsz. Külön bejáratú saját szobát kapsz, hazulról pedig magaddal hozhatod minden kedves holmidat. – Köszönöm – rebegte a lány. – És nem szükséges…? – A házvezetőnőm leszel, semmi más. Egy napon talán másképpen látsz majd mindent, de erről most nem

beszélünk. Semmi kötelezettséged nincs, akkor költözhetsz vissza, amikor csak akarsz. – Ön olyan kedves, olyan jó – mondta könnybe lábadt szemmel Gunilla. – Majd meglátod, hogy jól kijövünk egymással – mosolygott rá Arv. MOST MÁR CSUPÁN egyetlen személy hiányzott a dráma szereplői közül. Ekkorra azonban ő sem járt távol a történet színhelyétől.

4. fejezet A JÉGHEGYEK NÉPÉBŐL SZÁRMAZÓ HEIKE LIND végre apja hazájában járt. Sölve sok-sok évvel azelőtt hagyta el Svédországot, hogy soha többé ne térjen vissza oda. Átoksújtotta fia, Heike, akinek létezéséről senki sem tudott, azért utazott Északra, hogy megpróbálja felkutatni a Jéghegyek Népéhez tartozó rokonait. Heike semmit sem tudott sorsukról. Csupán három címet ismert: apja húga, Ingela a svédországi Södermanlandban fekvő Vingåker mellett, egy Skenäs nevű uradalomhoz közel lakott. A skånei Andrarumban szintén élt még egy rendkívül távoli rokona. Az utóbbi Örjan fia, a Jéghegyek Népéből származó Arv Grip volt. Heike öröksége, Graastensholm, ahol ebben a pillanatban aligha lakott bárki is, Norvégiában volt. Többi rokonai Graastensholm közelében, Elistrandon éltek. Úgy tudta, hogy a ház asszonyát lánykori nevén Elisabet Paladinnak hívták és egy Vemund Tark nevű férfihoz ment férjhez. Mindketten Sölvével lehettek közel azonos korúak. Csupán ennyi adat állt Heike rendelkezésére. Miután Dániát elhagyva Skånéba ért, úgy gondolta, ott kezdi a keresést. Nagy szükségét érezte annak, hogy találjon valakit, aki elfogadja különös, sőt szörnyű külsejét, és megértést tanúsít iránta. Észak felé tartó hosszú lovaglása alatt sebezhető és emberkerülő természetűvé vált. Egy Heikéhez hasonlóan barátságos ifjúnak nehezére esett az emberek távolságtartó, leereszkedő jókedve, rémülete vagy undora, amellyel külsejét illették. Az a körülmény sem könnyítette meg a dolgát, hogy a Heike nevet német nyelvterületen lányoknak is szokták

adni. Apja bizony hanyagul választott, amikor így nevezte el egyetlen fiát. Ő viszont leginkább csak nevetett az ilyen jelentéktelen részleteken; számára Heike férfinév volt, és punktum. A nevével járó apró kényelmetlenséget azonnal elfelejtette, mihelyt Dániába, majd onnan Skånéba ért. Heike a Jéghegyek Népe átokverte sarjainak mintapéldánya volt. Széles, hegyes válla úgy torzította el alakját, mintha a feje valóságos helyzeténél alacsonyabban helyezkedett volna el. Vállcsúcsa ugyanis kínai mandaringallér módjára csaknem fülmagasságig ért. Oldalnézetből aránytalanul fejlett felsőteste és hosszú, durva szálú haja félelmet keltő látványt nyújtott. Ha alakja sötétben, világosabb háttér előtt jelent meg, mindehhez sárgán izzó szeme is hozzájárult. Ilyenkor a katolikusok hányták magukra a keresztet, a protestánsok pedig megbánták bűnös életüket. Arca, amelyet többnyire elfordított vagy eltakart, hogy ne hívja ki maga ellen az embereket, szokatlanul széles, kiugró pofacsontja és hegyesen elkeskenyedő álla miatt leginkább háromszögre hasonlított. Pokolbéli démonhoz illő megjelenését keskeny, ferde sárga szeme, széles orra és farkaséra emlékeztető szája tette teljessé. A hétköznapi emberek előtt csupán akkor kezdett világossá válni, hogy nem kell tőle félniük, amikor a szemébe néztek. Tekintetéből barátság, mélységes mélabú, valamint a szenvedők és megalázottak iránti megértés áradt. A nemzetség átokverte sarjai közül még Jó Tengelben sem élt a Heikééhez fogható emberszeretet. A Jéghegyek Népe tagjai nem is álmodtak arról, hogy valamelyik szerencsétlen, átoksújtotta rokonukat ennyi gyengédséggel és szelídséggel áldja meg a sors. Talán Gonosz Tengel átkos öröksége gyengült meg az évszázadok során? Nem próbálta-e meg Jó Tengel ele-

jét venni a rossznak, nem próbált-e meg erőt és bátorságot adni utódainak, hogy felvegyék a harcot a bennük megbúvó gonosz erőkkel? Talán így volt – talán másképpen. Sölve sorsa mindenesetre másra utalt. Ő helytelen irányba fejlődött. Végül az emberiesség csírája sem maradt meg benne. Heike sem volt tetőtől talpig jó, sőt éppen ellenkezőleg! Gyakran érezte, hogy lelkében vad ösztönök tombolnak, ezeket pedig minden erejével el kellett nyomnia. Utazása során olykor-olykor ostobasággal, sőt gonoszsággal találkozott. Tudta, hogy hatalmas mértékben megnőne az ereje, ha az ezekre hasonlóval válaszolna. Könynyedén összeroppanthatta volna azokat, akik kigúnyolták, egy alkalommal pedig felülkerekedett a benne szunnyadó bosszúvágy. A történtekre a legszívesebben nem is gondolt vissza. Útközben valahol néhány serdületlen kölyökre akadt, akik egy szerencsétlen békát kínoztak. Heike megmentette a kis állatot, de utólag nagyon megbánta, amit a fiúkkal tett. Mégsem cselekedhetett másképp. Heikét ugyanúgy megrémítette, milyen éktelen haragra gerjedt ízetlen csínyük láttán, mint az érintetteket. Pontosan megismételte, amit a csibészek a békával tettek: öszszekötözte, hegyes ágakkal bökdöste és a tűző napon hagyta őket. Azzal továbbindult, nem hatotta meg a fiúk irgalomért való könyörgése és bánkódása. Heike ekkor gyűlölte meg átkos örökségét, és megfogadta, soha többé nem tesz így. Ám tudta, hogy aligha lenne elegendő lelkiereje megakadályozni, hogy Gonosz Tengeltől örökölt gonosz hajlamai a felszínre törjenek. Ez a tudat keserű bizonyossággal élt benne. Milantól kapott derék hátaslova még mindig hűségesen szolgálta. Heike az állat kedvéért nem fogta sietősre útját, gyakran iktatott be pihenőket. A világ minden kincséért sem akarta volna elveszíteni a paripát. Nehezen is

tudott volna másikat szerezni, de főként mert olyan bizalmas baráttá vált, akihez a magányos ifjú mindannyiszor beszélhetett, amikor társaság iránti vágyakozása túlságosan elhatalmasodott rajta. A mandragóra ugyancsak nála volt. Sohasem kellett kételkednie abban, hogy a boszorkánygyökér őt illeti. A mandragóra mentette meg mindannyiszor, amikor az emberek tudatlanságukban és rémületükben oda akarták visszakergetni a szörnyű külsejű idegent, ahonnan szerintük érkezett. A biztonságot jelentő mandragóra ilyenkor meleget árasztva bátorságot adott Heikének, hogy kikerüljön a kutyaszorítóból. A varázsgyökér valamilyen módon „szólni” tudott hozzá. A nehéz pillanatokban idegen gondolatok bukkantak fel a fejében, és rögtön tudta, mitevő legyen. Heike vigyázott is a bitófa virágára! Minden este leakasztotta a nyakából, és akármilyen nyomorúságos volt is éjszakai szállása, mindig gondoskodott róla, hogy az ember formájú gyökérnek puha, kényelmes hely jusson. Ingecskét adott rá, amelyet saját maga készített lenvászonból, és meleg állatbőrrel takarta be. Ugyanígy mindig megtakarított egy darabkát nagyon egyszerű elemózsiájából, és az akasztófamanó mellé helyezte. Heike ekkor tudta már, hogy a mandragóra leginkább a Paradicsom földjéből kívánna egy darabkát, de sejtelme sem volt, miképpen szerezzen ilyet. Remélte, az emberképű fű gyökere nem veti meg egyszerű adományait. Az ételdarabka reggel mindig érintetlen volt – legfeljebb ha az egerek nem rágtak belé – Heike azonban érezte, hogy méretre kicsi, mégis hatalmas barátja és védelmezője nagy súlyt fektet a gondoskodásra. Ezt számos alkalommal tapasztalhatta. A mandragóra sohasem hagyta cserben Heikét, sőt!

Néha, amikor sötét, huzatos fészerekben szállhatott meg, sokáig nézte a mandragórát, azon tanakodva, él-e. Ilyenkor suttogva beszélt hozzá, ám választ természetesen nem kapott. Ezt mindaddig folytatta, amíg el nem aludt. A Jéghegyek Népének mandragórája nem nyújtott valami szép látványt, hiszen göcsörtös volt, ugyanakkor döbbenetesen emberinek tűnt lelógó hajával és Heikére meredő „szemével”. Tekintélyes kora ellenére hihetetlenül jó karban lévőnek hatott. Heike sokat törte rajta a fejét, voltaképpen milyen idős is a „gyökérember”. Választ kap-e valaha erre a kérdésre? Milyen messze kell visszamennie az idő homályában, amíg el nem éri a mandragóra eredetét? Miután Heike sokáig élt a Földközi-tenger mellékén, az északi országok lakóinál többet tudott a mandragórához kapcsolódó mondákról. Tudta, hogy ez volt a Teremtő első kísérlete az ember létrehozására. Miután megalkotta Ádámot és Évát, elvetette a gyökeret. A mandragóra ezért vágyódik vissza a Paradicsom földjébe. Emiatt jelent halálos veszélyt arra, aki megpróbálja kihúzni a talajból. Ezért ragaszkodik megható odaadással ahhoz, aki megbecsüli az érdemeit. Emiatt küzd a gonoszság ellen, de gazdája ellen fordul, ha az rosszul bánik vele. Bizonyára ez volt a legfontosabb oka, amiért Gonosz Tengel oly sietősen szabadult meg tőle – elmélkedett Heike. Hiszen a mandragóra rendkívül veszedelmes ellenséggé válhatott a nemzetség ördöngös őse számára. A Jéghegyek Népe pedig sok bizonyítékot látott arra nézve, hogy a mandragóra nem hagyja elpusztítani magát. A család több tagja félt tőle, Heike viszont legjobb barátját látta a bűvös gyökérben. A legtöbb ember úgy

hitte, hogy a mandragóra nőnemű lény, ez azonban nem, vagy csak részben volt igaz. A Jéghegyek Népének akasztófamanója bizonyos jelek alapján hímnemű volt – Heikének néha mégis az az érzése támadt, hogy nővel van dolga. Hosszú haja, kicsavarodott tagjai legalábbis erre utaltak… Heike gyanította, hogy a mandragóra tetszőlegesen, vagy gazdája kedvének megfelelően alakul át. Gazda! Micsoda ostoba szó! Heike sohasem kételkedett benne, kettőjük közül ki az igazi úr és parancsoló! SKÅNÉBA ÉRVE sokáig kereste Andrarumot, hiszen az ő külsejével a kérdezősködés nehéz feladatot jelentett. Végül azonban csak eljutott oda. Az első csapás már itt érte. A birtok új tulajdonosától, a Piper nemzetség sarjától megtudta, hogy Gripék régesrégen, már 1774-ben elköltöztek Andrarumról. Amíg Örjan Grip vezette a gazdaságot, jól mentek a dolgok. Amikor azonban fia, Arv vette át a stafétabotot, hamarosan kiderült, hogy nincs kedve a gazdálkodáshoz, és a képességei sem felelnek meg a feladatra. Ezért ő és Vibeke, a felesége az öreg Örjannal és a nyolcvanegy esztendős, rokkant Vendel Grippel együtt otthagyták Andrarumot. Hogy hova mentek? Nagyon rég volt, emlékszel rá, anya, hova mentek innen Gripék? Nem Corfitz Becket követték Bosjöklosterba? Corfitz Beck akkor persze már régen meghalt. Bosjökloster kastélyában jelenleg a gyermekei laknak. Egyébként Arv és Vibeke Gripnek is született egy szép kisfia. Heike Sölvétől hallott arról, hogy Christiana, Arv dédanyja, Beckékkel tartott, mert náluk akart szolgálni. Arv nagyapja, Vendel viszont inkább Andrarumon maradt. Évtizedekkel később tehát meggondolták magukat

és Christiana példáját követték. Rokona felkutatására kísérletei során ez volt Heike első kudarca, amelyet még több is követett. Így nem maradt más választása, mint hogy nyugati irányban ismét átszelje Skånét és felkeresse Bosjöklostert. Szerencséjére a távolság nem volt túl nagy, sőt az idejét sem kellett tékozolnia, miután pontos felvilágosítást kapott az útra vonatkozóan. Ám Bosjöklosterben sem szegődött mellé a szerencse! Heikére mély benyomást tett a hatalmas kastély. Mint mindig, amikor emberekkel kellett beszélnie, viszolygott a hosszú bevezetőtől. Mindig sokáig tartott, amíg az emberek felfogták, hogy rémítő külseje ellenére ugyanolyan, mint ők, legfeljebb talán érzékenyebb és sebezhetőbb a többieknél. Végre túl volt a legkínosabb magyarázkodáson, és ahhoz az emberhez irányították, aki a legtöbbet tudta Arv és Örjan sorsáról. Az illető Corfitz Beck egyik unokája volt. Az előkelő nemesúr, aki egyik dán ősanyja után immár a Beck-Friis nevet használta, döbbenten tekintett a szeme elé került különös lényre. Rendkívül kimérten így szólt hozzá: – Nos, Örjan Grip már régen meghalt. Arvot, a fiát a nagynénémhez, Agneta Beck-Friishez küldték, aki a göingei járásbíróhoz, Salomon von Otter báróhoz ment férjhez. A derék Arv csapnivaló földművesnek bizonyult, de beretvaként vágott az esze. A járásbírónak, aki azóta megyefőnök lett, jegyzőre volt szüksége. – Akkor tehát induljak Göingébe? – Ennél jobb tanácsot nem adhatok. – Messze van ide Göinge? Egyáltalán nem vagyok ismerős Svédországban.

Beck-Friis úr továbbra is igen tartózkodóan viselkedett. – Igen, hallom, hogy erős akcentussal beszél svédül. Nem említette, véleménye szerint hová valósi lehet a különös idegen. – A göingei járásban, Önnestad mellett laktak – folytatta a magyarázatot. – Ez nincs innen túl messze. Agneta nénikém és a férje természetesen régen meghaltak már, ezenkívül 1776-ban elköltöztek Önnestadból, méghozzá Halmstadba. Egyáltalán nem tudom, mi történt azóta Arv Grippel. Ezért azt javaslom, hogy menjen tovább Önnestadba és tudakozódjék ott. A helybeliek bizonyára tudnak felvilágosítással szolgálni. Heike úgy vélte, ez igazán értelmes javaslat, így hálás köszönetet mondott a jóindulatú segítségért, miután megkapta a pontosabb címet és elmagyarázták neki az oda vezető útvonalat. Beck-Friis az ablak mellé állva sokáig nézett a távolodó lovas után. – Micsoda különös teremtmények is vannak az Úr kertjében – mormogta, majd folytatta az előbb félbeszakadt pasziánszot. HEIKÉN MIND NAGYOBB levertség lett úrrá. Arv Grip incselkedő árnyként lebegett előtte. Utolérhetetlen maradt, folyton kitért a találkozás elől. Önnestad – talán Halmstad… Meddig és merrefelé kell még folytatnia távoli rokonának felkutatását? Marta az éhség. Útja során éppen az élelem jelentette a legnagyobb gondot. A pénze régen elfogyott már, az emberek pedig aligha fogadtak fel az övéhez hasonló külsejű egyént munkára. Mindeddig az évszakok megengedték, hogy a lova szabadon legelhessen, de most beköszöntött a tél, és északibb tájakra is jutott, tehát szénát kellett vennie. Ama néhány alkalommal, amikor munkát

talált valamilyen parasztgazdaságban vagy kikötőben, élelemben kérte a fizetségét. Így gondoskodott önmaga fenntartásáról. Amit kapott, magával vihette; készletei mindannyiszor kitartottak egy-egy hétig. Nem tudta rávenni magát arra, hogy némi harapnivalót kérjen a bosjöklosteri kastélyban. Hiszen némi büszkeség csak maradt benne! Sohasem szégyenítette volna meg a rokonait azzal, hogy egykori uraiknál élelemért kolduljon! Lopni pedig semmi áron nem tudott volna! Útja során egyetlenegy alkalommal sem vetemedett erre. Az idő azonban egyre hidegebbre fordult. Arvot azonnal meg kell találnia! Így tehát éhesen, fáradtan és kedvetlenül indult tovább. Ő, aki csak a Földközi-tenger mellékének enyhe éghajlatát ismerte, a fogvacogtató hidegben behúzta széles vállát. Heike, a Jéghegyek Népének legmagányosabb sarja azért jött a világra, hogy másoknak önzetlenül és érző szívvel legyen segítségére. Légüres térben lebegett, haza és otthon nélkül, hiszen nemzetsége, a Jéghegyek Népe Heike létezéséről mit sem tudott. Egyszer régen, a gyermek- és az ifjúkor közötti vágyakozó átmenet során arról álmodozott, hogy lesz valaki, akivel szót válthat, akivel közösséget érezhet, aki szavak nélkül is megérti gyengéd mosolyát. Immár nem áltatta csalóka reményekkel magát. Mert a kitaszított, iszonyatot keltő Heike számára nem létezett efféle ember, ő pedig beletörődött keserves sorsába. Néhányszor, amikor bensőjében a nyomasztó tompa űr túlságosan is fájdalmassá vált, tehetetlenségében a csupasz földet vagy a nyerget öklözte, Ilyenkor megfogta a mandragórát, erőt és vigaszt merített belőle, és ismét magához tért.

Önnestad környékén sokáig kutatott, amíg végre talált valakit, aki ismerte Salomon von Ottert. Ennek hivatali ideje után több új járásbíró is működött. Heike végül rájött, hogy a legtöbbet von Otter közvetlen utóda, az immár visszavonult Bengt Johan Edberger tudhatja. Ő von Otter beosztottjaként kezdte pályafutását és sokszor kényszerült helyettesíteni főnökét. Von Otter ugyanis az a fajta ember volt, aki egyszerre több vasat tart a tűzbe. Járásbírói hivatala mellett még a lundi egyetemen is tanult. Edberger továbbra is a községben lakott, így Heike a lehetőségekhez képest rendbe hozta magát. Megfésülte fekete, kócos haját, egy éles késsel levágta homlokába lógó fürtjeit, a patakban megmosakodott, ruháiból pedig kikefélte az út porát. Mennyire kárbaveszett a fáradozása! A Jéghegyek Népe átokkal leginkább sújtott sarjai keltette benyomáson még az sem segített volna, ha selyembe és bársonyba burkolóznak. Heike pedig nagyon egyszerűen volt felöltözve. A vend parasztok viselete elkopott a hosszú úton, a hideg ellen pedig egyetlen védelmét egy állatbőrökből összefércelt mellény alkotta. Torkában dobogó szívvel kopogtatott be a magas állású hivatalnok házának kapuján. A bosjöklosteri Beck-Friis úrral történt találkozás alaposan megijesztette Heikét. A kastély túlságosan nagy, az uraság túlságosan leereszkedő volt, a berendezés pedig túlságosan fényűzőnek és taszítónak hatott a Heikéhez hasonlóan egyszerű körülmények között nevelkedett egyénekre. Most ugyanezzel az emberfajtával akad dolga. A fennhéjázó Bosjöklosterrel összehasonlítva ez a ház legalábbis külsőre szerényebbnek látszott. Miután Heike hosszasan tárgyalt a cselédséggel, megengedték neki, hogy az előcsarnokban találkozzék Edbergerrel.

A hatvanhat esztendős, mogorva öregúr igencsak elképedten meredt hívatlan látogatójára, s közben fenyegetően húzta össze a szemöldökét. Heike ezért igyekezett a lehető legrövidebbre és a legudvariasabbra fogni a mondókáját. – A Jéghegyek Népéből származó Arv Grip? – kérdezte az egykori járásbíró. – Jól emlékszem rá, mivel gyakran kellett helyettesítenem von Ottert. Grip úr az ő jegyzője vagy ha jobban tetszik ez a kifejezés, írnoka volt, ezért gyakran dolgoztunk együtt, noha csupán pár évig lakott itt… Jaj nekem – gondolta Heike. Kereshetem tovább! – Elköltözött… Halmstadba? – kérdezte óvatosan. – Von Otterékkal? Igen, ezt szándékozott tenni, de… Jaj, milyen szomorú história volt! – Szomorú? – mondta rosszat sejtve Heike. Mi lesz, ha Arv nincs többé az élők sorában? – Szörnyű tragédia érte. De kerüljön talán beljebb, nem állhatunk örökké az ajtóban. Edberger a legtöbb emberhez hasonlóan lassan megbarátkozott Heike ijesztő külsejével, miután meghallotta gyengéd, jóérzésű egyéniségre valló hangját, és látta a sárga szempárból áradó szelídséget. A bíró ezenkívül túlságosan iskolázott személy volt ahhoz, hogy a föld mélyéből előjött ördögi lényekről szóló babonákban higygyen. Heikében csupán szerencsétlen megjelenésű teremtményt látott. Heike vonakodva követte. Hirtelen darabosnak, piszkosnak és rongyosnak érezte magát. Nem is tudta, milyen méltóságot áraszt. Akinek volt szeme hozzá, észrevette. – Vegye le a zekéjét és kövessen – mondta a nyugalmazott járásbíró, és bevezette a puha bőrhuzatú székekkel berendezett apró könyvtárszobába. – Bizonyára hosszú utat tett meg lóháton. Honnan érkezett ide?

– Krajnából – válaszolta az igazságnak megfelelően Heike. – Micsoda? Onnan jött egészen idáig? – Igen, tavasz óta lovagolok, egyre északnak. Mindenképpen ide kellett utaznom, mert megpróbálom felkutatni a rokonságomat, a Jéghegyek Népét. Ezenkívül szeretném átvenni azt a birtokot, amely az én jogos örökségem, és most valószínűleg gazda nélkül maradva, ebek harmincadján lehet. Edberger nem válaszolt a hallottakra, hanem megpróbálta elhelyezni Heikét a társadalom ranglétráján, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. Az egyik asztalon tálca feküdt, rajta ételekkel. Az öregúr éppen némi frissítőt vett magához, amikor Heike beállított. Egy pillantást vetett a váratlan vendég arcára – és rögtön mindent megértett. – Bizonyára megéhezett a hosszú úton – mondta tapintatosan. – Megtisztelne azzal, hogy elfogyaszt velem egy csésze teát? Éppen bekaptam valamit. Heike ránézett. Noha groteszk arcán mosoly suhant át, az egykori járásbíró láthatta a szeméből, mennyire elgyötört. – Hogy megtisztelném-e? Méltóságos uram, ilyet soha senki sem mondott nekem! Nemes lélekre vall, hogy így szólt hozzám! – Ugye, éhes? – mosolyodott el Edberger. – Annyira, hogy vigyáznom kell, mit is egyek. Útközben nem volt könnyű élelmet szereznem. A bíró bólintott. Ezt meg tudta érteni, noha nem mondta ki hangosan. Egy rémült cselédlánynak szólt, hozzon be egy második csészét és még némi ennivalót. Rövid ideig némán ettek. Edberger elnézte, miként csúsztat le a torkán Heike leírhatatlan élvezettel minden

egyes falatot és kortyot. Örült, hogy jóllakathatja és megitathatja – a különös vendég egyre inkább elnyerte a tiszteletét. Heike végül mégis kénytelen volt megkérdezni, noha egyáltalán nem akarta megtörni a kellemes hangulatot: – Az előbb tragédiát említett? A bíró szomorúan horgasztotta le a fejét. – Igen. Heike várt egy kicsit, majd így folytatta: – Milyen ember volt Arv Grip, az én távoli rokonom? Vendéglátója azonnal élénkebbé vált. – Ó, derék fiatalember volt, szerény, talán túlságosan is szerény. Ha akarja, bármit elérhetett volna. A tetejében délceg megjelenéssel áldotta meg a sors. – Ha jól értettem, megházasodott, és született egy kisfiuk? – A fiú után még egy lánykájuk is lett. Arv Grip imádta a családját. A felesége végtelenül bájos teremtés volt. – Ugye, Vibekének hívták? Andrarumon legalábbis így emlegették. – Valóban ez volt a neve. A gyermekeket pedig Christernek, illetve Anna Mariának keresztelték. Jaj, Istenem! Edberger úr keservesen felsóhajtott. – Fiatal emberekről beszél, tehát régen történhetett, ami megesett velük? – Bizony. Mikor is hagyta el Önnestadot Arv Grip? Lássuk csak… 1777-ben. Tizenhat évvel ezelőtt. Miképpen találhatná nyomát? Ha egyáltalán maradt valami nyoma. A tragédia emlegetése mást sejtetett. Heike feszülten várta a történet folytatását. – Amint tudja, Salomon von Ottert Halmstadba ne-

vezték ki megyefőnöknek… Heike némán bólintott. – Ekkor magától értetődően oda költöztek. Von Otter magával akarta vinni Arv Gripet. Ő előreutazott, hogy elrendezze a lakást és gondoskodjék minden szükséges dologról. A felesége később indult utána… Egy ideig nyomasztó csend telepedett a szobára. Amikor a járásbíró ismét megszólalt, fátyolosan csengett a hangja. – Vibeke ifiasszony nagyon boldog volt. Új otthonuk lesz, ráadásul Halmstadban, amely Önnestadhoz képest a világ közepe. A búcsú végtelenül meghatott, hiszen Gripnét mindenki nagyon kedvelte. Emlékszem, hogy átöleltem, ő pedig azt súgta a fülembe, hiányozni fogok nekik. Azzal a két gyermekkel, a kocsissal és a pesztonkával együtt útnak indult. Még ma is látom, amint a fekete batár kikanyarodik az udvarról, Vibeke pedig kis kacsójával buzgón integet mindazoknak, akik a búcsúztatásukra összesereglettek… Edberger ismét elhallgatott. Heike mozdulatlanul ülve várta a folytatást. – Arv Grip jónéhány nappal később visszaért Halmstadból. Azt kérdezte, miért nem jön már utána a családja. – A nyugalmazott bíró Heikére nézett. – A kocsi, Lind úr, sohasem érkezett meg Halmstadba! Útközben nyoma veszett. Nos, Arv tehát mégis életben van! – Heikének azonnal ez a meglehetősen önző gondolat villant át az agyán. A következő másodpercben viszont mélységes részvét fogta el ismeretlen rokona iránt. – Mindenestül nyoma veszett? – kérdezte döbbenten. – Nem egészen. A lovat, a kocsit és a holmijuk egy részét később Markarydben találták meg néhány csavargó gazembernél, akik mindezt a városban próbálták meg

eladni. Makacsul tagadták, hogy bármi közük volna a Grip család eltűnéséhez, ám a bűnösségükhöz kétség sem férhetett. Ugyanis már korábban árultak a környéken hasonló dolgokat. Sajnos azok, akik kihallgatták őket, éktelen dühbe gurultak, és a nyomorultakat a helyszínen agyonverték, mielőtt bármit is ki tudtak volna szedni belőlük. – És az eltűntekkel mi történt? – A kocsis holttestét jóval később Önnestad és Markaryd között, a Tyringen-tó mellett találták meg. Arv, aki már régóta az egész környéket tűvé tette a családja után, azonnal odautazott. Habár nagy területet ástak fel, és a tóban csáklyákkal keresték a halottakat, a többieknek nyomuk veszett. Igaz, Arv egyetlen tárgyat talált – egy kis medaliont, amelyet felesége a nyakában szokott volt hordani. Ez nem tűnt biztató nyomnak… Heike hallgatott egy darabig, mielőtt megkérdezte volna: – Milyen idősek voltak a gyermekek? – Nézzük csak! Kettő, illetve három évesek? Vagy talán egy-egy esztendővel idősebbek? Erre már nem emlékszem. – Vagyis meglehetősen tehetetlenek voltak? Edberger gyors pillantást vetett Heikére, akinek a hangja feszülten, ugyanakkor tompán csengett. – Kisgyermekkoromban rendkívül nehéz sors jutott osztályrészemül – magyarázkodott a rémítő külsejű vendég. – Ezért igencsak a helyükbe tudom képzelni magam… Az egykori járásbíró némán bólintott. Noha nem ismerte Heike szenvedéseit, jól meg tudta érteni, mennyire mostoha gyermekéveket élt meg az, akit hozzá hasonló külsővel vert meg a sors. – Arv Grip éveken át kereste a családját – folytatta

elbeszélését az öregúr. – Időről időre visszatért ide Önnestadba. „Nem hallottak valamit?” kérdezte. Ilyenkor mindig nehezemre esett a fejemet rázni, miközben láttam, hogyan huny ki egyre inkább szemében a remény. Azután egyszer örökre elmaradt. Így tehát fogalmam sincs, hol lehet. – Bizonyára Halmstadban? – Ez nem olyan biztos. Salomon von Otter, és a felesége, Agneta Beck-Friis már régen meghalt. De várjon csak… Edberger hosszasan gondolkozott. – Arv Grip egyik utolsó ittjártakor mesélt a nemzetségéről, a Jéghegyek Népéről. Célzást tett rá, hogy a családnak azt az ágát, amelybe ő is tartozik, a skånei ágat, korábban sohasem sújtotta valamiféle átok. – Így igaz – bólintott Heike. – Bizonyára megérti, mire gondolt Arv, ha azt mondom, én viszont az átok áldozata vagyok. A járásbíró arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, mire gondol. – Arv ugyanekkor mást is mondott. A skånei ág öszszes leszármazottja IV. Keresztély korától fogva töretlen hűséggel állt egyetlen család szolgálatában. – Így van. Ezért egészen a Beckekig és a BeckFriisekig követték a főúri nemzetség sarjait. – Igen. Arv hozzátette, hogy az ő rokonai uraik családjának egy bizonyos tagjához kötődtek, méghozzá mindig a következő nemzedékből. Az illetőt mindenhová követték. – Most már értem – hajolt előre székében Heike. – Nem említette Arv Grip, hogy Agneta Beck-Friis melyik gyermekének a szolgálatába szándékozik állni? – De igen! Azt a kisleányt említette, akit a Catharina Charlotta névre kereszteltek, és itteni tartózkodásuk első

évében született. Szilárdan meg vagyok győződve róla, ha őt megtalálja, Arv Gripnek is a nyomára bukkan! – Vagyis nem tudja, hol él ez a hölgy? – Nem. Arv viszont azt mondta, hogy egy tíz járást átfogó fellebbviteli bíróság elnökéhez szándékozik férjhez menni. Közben jónéhány év telt el, én pedig igazából sohasem gondoltam át, mire célzott. Ugyan hol lehet ilyen bíróság…? Csakis Vaxjöben. – Akkor tehát keressem ott? – Azt javaslom, kezdje előbb Halmstadban. Érdeklődje meg, mi lett Catharina Charlotta von Otterrel. Először a férje nevét kell megtudnia. Heike meleg szavakkal köszönte meg Edberger úr segítségét és megértését. A házigazda kiszólt a konyhába, hogy vendégének készítsenek bőséges ennivalót az útra. Heike útra kelhetett, miután részletesen elmagyarázták neki, miképpen jut el Halmstadba. A barátságos öregúrnál tett látogatása a boldogság szigetének tűnt számára a fagyoskodás, a tengernyi kudarc és az emberektől való félelem közepette. Jóllakottan, megmelegedve és az emberi közösséghez tartozás tudatától megerősödve indulhatott tovább útjának következő szakaszára. A TYRINGENI TÓNÁL hosszasan időzött, megpróbált többet kideríteni a régen megesett szörnyűségről. Errefelé azonban senkitől sem tudott felvilágosítást kérni, végül pedig belátta, hogy csupán az idejét vesztegeti. Így tehát továbblovagolt Markaryd felé, ezen a kisvároson kellett áthaladnia, hogy eljusson Halmstadba. Ám még el sem hagyta Tyringent, amikor különös dolog történt vele. Edberger úr pontosan elmagyarázta neki, merre kell mennie, de arról nem tett említést, hogy itt mennyi útel-

ágazás található. Heike józan paraszti esze azt súgta, mindenképpen a bal oldalit válassza, mert Edberger nyilván erre gondolt. Ezzel szemben viszont egész lénye berzenkedni kezdett. Olyan hatalmas ellenállást fejtett ki, hogy Heike minden gondolkodás nélkül északkelet felé vette az irányt. Megállt és tájékozódni próbált. De nem, ösztöne azért is a „rossz” útra hajtotta. Nos, akkor ezt lesz kénytelen megpróbálni. Előbb vagy utóbb úgyis találkozik emberekkel, akiket megkérdezhet. Erre mégsem került sor. Az utat mindkét oldalról sűrű erdő fogta közre, ő pedig egyre keletnek lovagolt. Útiránya mindenképpen helytelen volt, hiszen Halmstad Svédország nyugati partján van, Heike meg éppen az ellenkező irányba tartott. Bizonyossága azonban nőttön-nőtt, ahogyan beljebb haladt a rengetegben. Erre kell mennie! Tompa, különös izgalom fogta el, úgy tűnt, mintha… Igen, mintha a mandragóra űzné előre, ő próbálná sarkantyúzni a lovat. Már vagy egy órája haladt az erdőben, amikor végre néhány házat pillantott meg. A lakók elszörnyedt pillantásaival mit sem törődve megkérdezte őket, jó úton halade Halmstad felé. Akadt egy nagydarab, erős fickó, aki válaszolni mert a lóháton ülő erdei szellemnek. – Ez az út Småland legsötétebb erdeibe vezet, így az lesz a legjobb, ha őméltósága visszafordul. Heike, akit korábban illettek már az Őméltósága titulussal, keserűen mosolyodott el a felelet hallatán. Így nevezték a Sátánt – amikor féltek tőle. – Markarydbe eljutok errefelé? – Igen, oda, sőt Halmstadba is eljut, de hatalmas kerülő. Legjobb, ha visszafordul!

Heike azonban érezte a testét szorító kényszert. Ezért azt mormogta, hogy ő mégis erre szándékozott jönni, és folytatta útját. Az erdő újra sűrűbb lett. Heike előtt egy jávorszarvas-család haladt át az ösvényen. Amúgy mintha tökéletesen egyedül lett volna ezen a vidéken. Esteledett. Éjjeli szállást vagy valamilyen búvóhelyet kellett találnia, előbb azonban tovább akart lovagolni egy darabot. Nem sokkal ezután megállította a lovát. Hát ez meg micsoda? Már néhány perccel előbb észlelte. Fejében először tompa zúgás támadt, amely ekkorra dübörgéssé fokozódott. Oly sötét és erős rezgések voltak, hogy kezével befogta a fülét – ami természetesen mit sem segített. A Jéghegyek Népének vére szólalt meg benne. Heike átokverte sarjként a hétköznapi embereknél többet volt képes érzékelni. Most azonban nemcsak a vér szavát hallotta. A mandragóra hihetetlenül tevékennyé vált. Heike érezte a mozgását, érezte, amint fájdalmában vagy a feszültségtől gyengén megvonaglik. Félelem, rémület és rossz érzés töltötte el. Vonakodva haladt még egy keveset. Tovább zúgott a feje, sőt, most már egész testében remegett. Közeledem – gondolta. Olyan helyhez közeledem, amelynek a Jéghegyek Népéhez van köze. A mandragóra vezetett ide. Nem erre akartam jönni, ő azonban jobban tudta. Heike ekkorra már rájött, mi ez a mély, hatalmas erejű rezgés. A közelben meghalt valaki.

5. fejezet A FEJÉT BETÖLTŐ DÜBÖRGÉS olyan volt, mintha egy óriási orgona legmélyebb hangja visszhangzott volna benne, csaknem az elviselhetetlenségig fokozva. A remegés miatt kénytelen volt befogni a fülét, és elgyötört arcát az alkonyodó ég felé fordította. – Köszönöm! – kiáltotta. – Ennyi elég! A rezgés lassan lecsillapodott, de teljesen nem halt el. A hang figyelmeztetőn, intőn zúgott továbbra is. Heike megfogta a mandragórát nyúlt. – Nos, barátom, most aztán mondtál valamit. Ha jól értem, döntő ponthoz érkeztünk. Tegyük fel, hogy az útonállók lent a Tyringeni tónál támadtak a kocsira? Még ott megölték a kocsist, azután a batárral együtt ezen a mellékúton menekültek? Itt inukba szállt a bátorságuk, és lemészárolták az utasokat? Azután kitérőt tettek Markarydbe, ahol megpróbálták eladni a lopott holmit? A mandragóra nyugodt maradt, a hang azonban véget érni nem akaró fájdalom alakjában továbbra is a fejében zúgott. Heike leszállt a lováról. Hol keresse az áldozatok nyomát? Itt, ahol csupa magas fenyőfa nő, közöttük pedig sűrű aljnövényzet tenyészik? Ez nem lesz éppen könnyű dolog! Némileg bizonytalanul kantárszáron fogta a lovát, és letért az erdei útról. A hang továbbra is egyenletesen szólt… Hirtelen egy ösvénynél alig szélesebb gyalogútra figyelt fel. A fák árnyéka csaknem teljesen sötétbe borította. Az utat nem használták gyakran, de nem is nőtte be teljesen az aljnövényzet. Valaki olykor-olykor végighaladt rajta. Minthogy a mandragóra, az ösztöne, az elátko-

zott vére – vagy bárminek is nevezze azt, ami irányította – nem tiltakozott, továbbment. Heike belátta, mennyire értelmetlen volna oly sok évvel később bármilyen nyomokat keresnie. Ez az ösvény azonban olyan helyre vezethette, amely kapcsolatban állhat a Grip család eltűnésével. Így is tett. Egy darabig gyalog ment, a lova mögötte poroszkált, aztán fűvel benőtt tisztásra ért, ahol kis tanya állott. Épületei rendkívül megviseltnek tűntek. Az elnyúló középső épületet szegélyező magtárak erősen pusztulóban voltak. A lakóházból kimagasló kémény bármikor összeomolhatott. Az udvaron teljes rendetlenség honolt, az istállóból pedig egyetlen tehén bőgése hallatszott ki. Heike az egyik fához kötötte a lovát, és bekopogtatott a lakóépület igencsak alacsony ajtaján. Feszült csend következett, végül egy öregember reszketeg hangja szólalt meg: – Itt semmiféle ellopnivaló holmi nincsen! – Nem ilyen ügyben jöttem – válaszolta Heike. Újabb csend. – Nos, akkor Isten nevében gyere be! Heike a házat beborító sötétségben először semmit sem látott, de mivel néhány nappal korábban egy ehhez hasonló erdei kulipintyóban fordult meg, tudta, hogy a lakóhelyiségben áll. Ekkora sötétséget ritkán tapasztalt. A tűzhelyen csupán néhány darab faszén izzott, de azok nem adtak fényt. Heike inkább az ajtóban maradt, hogy a szeme előbb megszokja a sötétséget. – Jó napot – mondta bizonytalan hangon. A fejét csaknem szétrepesztő zúgás ekkorra abbamaradt. – Ha tolvaj vagy másfajta gazember, menjen útjára –

szólalt meg az előbbi, félelemmel vegyes haragtól remegő hang. – Semmim sincs. Egyáltalán nincs semmim! – Becsületes ember vagyok – biztosította jó szándékáról Heike és bemutatkozott. Elmondta, mindössze néhány felvilágosításra van szüksége. – A hangodból hallom, milyen jólelkű vagy – szólt az öreg. – Az emberi társaság bizony elkel. Gyere be és foglalj helyet! – Hogyne – mosolyodott el lassan Heike. – Köszönöm a szíves meghívást, de ebben a sötétben semmit sem látok. – Persze, erre nem gondoltam. Dobj egy nyaláb rőzsét a tűzhelyre! Heike előretapogatózott és talált is néhány borókaágat. A tűz rögtön fellángolt. Pillantása egy rozoga ágyban ülő aggastyánra esett. Az öregember mindkét szemét feltehetőleg régen kiszúrták. Heike most már megértette, miért olyan elhanyagolt a ház és az udvar. – Ugye, egyedül lakik itt, apóka? – kérdezte elszörnyedve. – De hát miképpen boldogul? – Hozzászokik az ember – jelentette ki száraz hangon a vak. – Értem. Nos, néhány fontos kérdést szeretnék feltenni, de ha úgy akarja, először mindenben segítek, aminek csak szükségét érzi. – Igen, ma alig tudom a lábamat húzni, ezért nem utasítom el az ajánlatodat. Tudod, mindig akad néhány apróság, amivel akkor sem boldogulok, ha kiteszem a lelkem. Ebben bizony Heike kénytelen volt egyetérteni vele. Hiszen előzőleg látta az udvart… Hamarosan kiderült, milyen sok tennivaló akad. Heike mindent elintézett, amit csak az öreg kívánt, de sok

feladatot önként vállalt. Megfejte a tehenet, tejet adott a macskának, a tyúkokat és a disznókat pedig megetette. Utána kívül-belül kitakarított – de nagyon vigyázott, hogy mindent a szokott helyen hagyjon, nehogy a vak megbotoljék bennük. Heikének maradt még a nyeregtáskájában egy vend szilvapálinkával teli kis üvege. A pompás ital hálás fogadtatásra talált az öregnél. Miután Heike mindkettőjük számára megterítette az asztalt, a vak aggastyán így szólt: – Nem maradnál nálam, fiam? Ilyen áldásban hosszú évek óta nem részesültem. – Nem maradhatok hosszabb ideig – sajnálkozott Heike. – Tovább kell indulnom, egészen Norvégiáig. De nagyon hálás lennék, ha éjszakára szállást kaphatnék. Ennek semmi akadálya sem volt. – Köszönöm! – Bizonyára csinos legény vagy, ha ennyire jóságos természettel és ilyen melegen csengő hanggal áldott meg a sors. – Mindenkinek megvan a maga keresztje – mosolyodott el Heike. – Öregapámnak a vakságával kell együttélnie, nekem pedig a rémítő külsőmmel. És ezt nem tréfából mondom, mert távol áll tőlem az ilyesmi. Megszoktam, hogy láttomra visszahőkölnek az emberek. – Akkor a vak mélyebbre tekint, mint a látó – mondta csendesen az öreg. – Talán igazat beszél. Most viszont szeretném feltenni a kérdéseimet. Remélem, hogy nem gyötröm velük öregapámat. – Nekem csupán egy dolog gyötrelmes – mondta komoran az aggastyán. – Elmondani, miképpen veszítettem el a szemem világát. – Szörnyűséget sejtek – hajolt előre Heike. – Tudja, néhány rokonom után kutatok, akik tizenhat évvel ezelőtt

nyomtalanul eltűntek. Azt hiszem, valahol itt a közelben veszett nyomuk. Az öreg remegni kezdett és önkéntelen nyöszörgésben tört ki. – Csillapodjék! – szólt hozzá nyugtatón Heike. – Tudom, nem tehet róla, apóka. Sőt ha elmondja nekem, mi történt, a haramiák megtorlásától sem kell tartania. Ugyanis a nyomorultakat, akik megvakították, nagyon hamar elkapták és agyonverték Markarydben. A rémült remegés lassan alábbhagyott. – Arra szeretnék fényt deríteni, hol temették el a két nőt és a gyermekeket – mondta barátságos hangon Heike. – Az a rokonom, akihez készülök, tudni akarja, mi történt velük. Sokáig kereste a családját, de erre az útra minden jel szerint nem akadt rá. – Előtted sohasem járt olyan ember nálam, aki erről kérdezősködött volna – jelentette ki a vak. – Sejtem, és a háza amúgy is jól el van rejtve az erdőben. – De vajon hogyan bukkantál rá, fiam? – Nyomra akadtam és idáig követtem – mondta részletesebb magyarázat nélkül Heike, aki nem nagyon akarta leleplezni természetfeletti képességeit. – Kérem, legyen olyan jó és mondja el, mi történt. Az öreg élénken bólogatott a viskót betöltő kellemes melegben. Heike ugyanis előzőleg fát vágott az erdőben, és most a tűzre, a szegényes lakhely egyetlen fényforrására tett belőle. Hiszen a magányosan tengődő vaknak nem kellett gyertya vagy faggyúlámpa. Az öregember arcát belepte a korom, haja összetapadt. Hihetetlen nyomorban élt. Egyetlen vigaszául az szolgált, hogy állatai tejjel és tojással látták el, nagyritkán valószínűleg hússal is – ha volt szíve levágni valamelyik négylábú vágy tollas barátját.

– Úgy gondolom, példátlan erőről tett tanúbizonyságot, hogy ilyen sokáig egyedül boldogult – mondta meleg hangon Heike. – Bárcsak többet segíthetnék, de jómagam olyan szegény vagyok, mint a templom egere. – Éppen eleget tettél értem, fiam, most pedig elmondom, amit előtted senki sem hallott! A tűz gyengén ropogott. A helyiségben ekkorra olyan meleg lett, hogy az öregnek le kellett vennie vastag ujjasát. Azután hozzákezdett az elbeszéléshez: – Igazat szóltál. Azon a napon, tizenhat évvel ezelőtt szörnyű dolog történt az út mentén. Heike hirtelen rájött, hogy a fejét korábban csaknem szétfeszítő zúgásnak vége szakadt, amióta belépett az öregember viskójába. A halál közelségét jelző dübörgés az út mellett bizonyult olyan elviselhetetlennek. – Éppen hazafelé tartottam a malomból, amikor az útkanyarulatban meghallottam, amint… Nincs még egy kortyod abból a jóféle pálinkából, fiam? – Az egész üveget megtarthatja. Magam keveset iszom. Ez a hír mennyei örömöket jelentett a szerencsétlennek, aki maga még krumpliból sem tudott volna pálinkát főzni. A vak öreg mohón öntötte le tikkadt torkán a nemes italt. Amikor eléggé erősnek érezte magát ahhoz, hogy felidézze a borzalmas eseményeket, hangosan felsóhajtott. – Keserves sírás hallatszott. Gyermekek hangjának tűnt, amihez egy nő sikoltozása és egy ló nyerítése társult. Sejtettem, hogy valami gazság történik, és bárcsak ne mentem volna oda! Hiszen egyáltalán nem segíthettem rajtuk. Heike nagyon kellemetlenül érezte magát, de meg kellett tudnia, pontosan mi történt.

– Szörnyű látvány tárult a szemem elé. A földön egy nő hevert, két férfi hajolt föléje. Egy másik nő a porban térdelt, védekezőn maga elé tartotta a kezét. Az út túlsó oldalán két gyermek állt. Nyilván túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármit is értsenek, de azért szívettépően sírtak. Gondolkozás nélkül odarohantam és rájuk rivalltam, hogy hagyják abba. Nem kellett volna így tennem, de ilyen kegyetlenséget nem nézhettem tétlenül. – Megértem – mormogta Heike, akit a hallottak anynyira felkavartak, hogy összeszorult a torka. – Ők felém fordultak, átkozott vénségnek neveztek, és azt mondták, minek lestem meg őket. Mielőtt felfoghattam volna a szavaik értelmét, rám vetették magukat, megragadtak, az egyik előkapott egy… A vak aggastyán képtelen volt folytatni, mindössze szánalmas nyöszörgés jött ki a torkán. – Nem szükséges elmondania a részleteket – mondta csendesen Heike. – Ugye, akkor… veszítette el a szeme világát? – Igen – válaszolta elfúló hangon az öregember. – Utána elájultam, hiszen olyan borzalmasan fájt… – Értem. És amikor magához tért? – A haramiák nyilvánvalóan elmenekültek már. Más hangokat hallottam, nagyon barátságosan szóltak. Szörnyülködtek, és azt mondták, el kell temetniük a halottakat. – Tehát a martalócok megölték őket? – Bizony. Amikor magamhoz tértem, derék emberek siettek hozzám és a gondomat viselték. Lemosták az arcomat és megkérdezték, ki tette ezt a szörnyűséget. A gonosztevők azonban megfenyegettek, hogy elvágják a torkomat, ha eljár a szám. Ezért azt mondtam, hogy nem tudom, ami igaz is volt. Csupán annyit tudtam, hogy ketten voltak és minden nagyon gyorsan történt.

– Tehát azok az emberek eltemették a halottakat? Tudja, hol ásták el őket? – Az út szélén. Nagyjából meg tudom mutatni, mert hallottam, amint felássák a földet. Magukkal akartak vinni a városba, én azonban nem hagyhattam magukra az állatokat. Ők erre szóltak az egyik szomszédomnak, aki az első hetekben segített. Mostanra azonban meghalt, az utolsó években magam voltam kénytelen elboldogulni. – Tud valamit azokról az emberekről, akik megtalálták? – A beszédjükből kivettem, hogy először egy házaspár ért oda, utánuk meg egy magányos férfi. A házaspár gyalog jött, a férfi kocsin. Én a rettenetes fájdalomtól alig értettem bármit is abból, amit beszéltek. Jaj, az a pillanat… Amikor felfogtam, mit műveltek a szememmel azok a nyomorult gyilkosok… Az öreg zokogásban tört ki. Sikertelenül próbálta meg elfojtani a sírását. Heike előrehajolt és megfogta a kezét. – Hiszen ez olyan… – dadogta az öreg –, mintha gyógyító erő volna a kezedben, fiam! Bizony szívesen vennélek szemügyre. Csak nem te vagy Krisztus urunk? – Ugyan, távolról sem – sóhajtott fel Heike. – De talán fogékony vagyok a szenvedés iránt. Tudja, apóka, valamikor nekem is részem volt belőle. Nos, az a három ember, aki azután odaért – derék és barátságos volt? – Hogyne. Derék, jó emberek. A magányos férfi úrnak tűnt, és nem is smålandi tájszólásban beszélt. A házaspár viszont erre a vidékre valósi volt. – Milyen idősek lehettek? – Ezt tényleg nem tudnám megmondani, hiszen majdnem végig üvöltöttem a fájdalomtól. Leginkább mégis a lelki kínok gyötörtek.

Heike látta, hogy az öregember felindultságában egyelőre aligha képes bármi mást is hozzátenni az elmondottakhoz. – Most már nem faggatom tovább, öregapám, hanem térjünk nyugovóra. Mit gondol, holnap el tudna jönni velem az útig? Tudja, meg kell találnom a sírokat. Az öreg készségesen beleegyezett a kérésbe. Heike nem gondolta ugyan, hogy hasznára lehetne, hiszen neki másfajta eszközök álltak rendelkezésére a halottak földi maradványainak felkutatásában. Mégis szerette volna, ha az öreg vele tart, mert talán szolgálhat olyan más értékes felvilágosítással, amelyet átadhat Arv Gripnek, ha egyáltalán ráakad. Persze akármit is tud meg, csakis halálhírrel állíthat be Arvhoz. Bár egyfajta megkönnyebbülést jelenthet, ha értesül róla, mi történt valójában. Így legalább nem kell többé tépelődnie az eseményeken. HEIKE ELVÉGZETT az öreg helyett minden reggeli teendőt, majd a vak útmutatásai alapján a következő tanyára lovagolt – amely olyan messze volt, hogy csak nagy jóindulattal lehetett szomszédnak nevezni. Sikerült megegyeznie a gazdával, hogy hetente néhány alkalommal elküldenek valakit a vakhoz, ne kelljen többé egyedül ellátnia a házimunkákat, amelyekkel amúgy sem boldogult már. A vaksága mellett igencsak bennjárt a korban, és hosszabb időre nem maradhatott felügyelet nélkül. A szegényes major lakói, akik nem is tudták, milyen nyomorúságosan tengődik az utóbbi időben a szerencsétlen világtalan, barátságosan fogadták Heikét, és segítséget ígértek. Még arra is hajlandók voltak, hogy jószágaival együtt befogadják az öreget. Heike megköszönte a jóságukat, és visszalovagolt a

vak kunyhójához. Délelőtt kimentek az úthoz. Mialatt Heike kantárszáron vezette a lovát, nyergében az apókával, érezte, amint a rezgések kiújulnak. Minél közelebb értek az úthoz, annál jobban erősödtek. Heike biztos volt benne, hogy egyedül is rátalálna a sírokra, de ráhagyta az öregre, hadd irányítsa ő. Egy darabig az úton haladtak. A vak megkérdezte Heikét, nem lát-e egy nagy követ. A kő ott volt. Az öreg erről felismerte, hol vannak. Könnyedén mutatott rá arra a pontra, amely felől annak idején ásást hallott. Noha pontatlanul határozta meg a helyet, nem tévedett sokat. Heike jobban tudta, hiszen a fejében egyre erősebben dörgő zúgás az erdőbe, egy kis mélyedéshez vezette. Amikor megpróbált elhaladni a fiatal nyírfákkal benőtt teknő mellett, elhaltak a rezgések. Mihelyt viszszament, azonnal felerősödtek. Végül a síroknál állt – a hang ekkorra az elviselhetetlenségig fokozódott. – Elég – sziszegte a foga között Heike. – Megtaláltam a helyet. Amikor jobban megnézte a mélyedést betöltő nyírfák alatt a talajt, felfedezett valamit. Leült a földre a vak öregember mellé. – Itt csak két kereszt maradványai vannak – mondta. – Bizonyára nem volt idejük többet állítani. – Kettőnek kell lennie – bizonygatta az aggastyán. – Csak azt tudom, hogy két nőről beszéltek. – És a gyermekek? – A gyermekek? Életben maradtak! Hiszen miattuk veszekedtek! Heike alig bírt magához térni meglepetéséből. – Várjon csak! Valamit minden bizonnyal nem mon-

dott el! – Nem? Úgy gondoltam, még tegnap este elmondom, de nagyon elfáradtam, te meg azt mondtad, térjünk nyugovóra. – Így van, én szakítottam félbe az elbeszélést. Az öreg pedig talán kezd feledékeny lenni – gondolta Heike. A vak mellé guggolt. – Hadd halljam most! Nagyon fontos dologról van szó! Tényleg úgy érti, hogy a két kicsi életben van? És kik veszekedtek miattuk? Az útonállók? – Ugyan, ugyan! Nem tudom, miért nem ölték meg a gyermekeket, bár feltételezem, annyira aprók lehettek, hogy nem jelentettek veszélyt a nyomorultakra. Vagy talán a közeledő házaspár ijesztette meg őket. – Esetleg az egyik haramia irgalmasabb szívű volt a másiknál. Ilyesmi is előfordul. Nos, öregapám ezt nem tudhatja, hiszen a gaztett után öntudatlanul feküdt. De mesélje el, mit hallott, miután eszméletére tért! Amennyire csak emlékszik, hiszen kába lehetett a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. – Pontosan tudod, fiam, milyen érzés volt! Sokat nem fogtam fel, de megértettem, hogy a három derék ember azt mondta, mennyire sietős a dolguk, és nincs idejük tisztességesen eltemetni a két szerencsétlen nőt… – Tehát csak a nőkről beszéltek? A gyermekekről nem. – Csak a nőkről. Azután hallottam, amint a két férfi ásni kezd, miközben az asszony a gyermekeket vigasztalta. Szegény porontyok szívettépően zokogtak. Heike nagyot nyelt, nehogy ő is könnyekben törjön ki. – Sokáig másra nem emlékszem, de azután meghallottam, ahogyan éles hangon veszekedni kezdtek. A gaz-

dag hangú férfi és a házaspár egyaránt magának akarta a gyermekeket. Heike akaratlanul is elmosolyodott az öregember szóhasználatán. Megértette, hogy a vak aggastyán nem az ismeretlen férfi hangjára, hanem a hangjából kicsengő modorra célzott. – A magányos úr azt mondta, fiúörökösre van szüksége, aki átveheti a vagyonát. Bizonyára nagyon előkelő ember lehetett. A házaspár ugyancsak gyermektelen volt, ők is maguknak akarták a kisfiút. – A leányka tehát senkinek sem kellett? – kérdezte Heike, akinek együttérzésében elszorult a szíve. Alig veszítette el édesanyját a kisgyermek, még a látottaktól döbbenten állt, máris cserbenhagyta mindenki! – Nem volt még nagyocska? – kérdezte reménykedve. – Alig lehetett egy-két évesnél idősebb, de mindössze egy pillanatra láttam. – Igen, emlékszem. – Azután szörnyű hangzavar támadt, mert a házaspár és az úriember hívására megjöttek azok, akik magukra vállalták az ápolásomat. Közben viszont megértettem, hogy azok hárman pénzfeldobással eldöntötték, ki vegye magához a gyerekeket, és a házaspár nyert. – Vagyis a fiúcska a házaspárnak jutott – jegyezte meg szárazon Heike. – Pontosan. Az előkelő úr rettenetesen bosszankodott ugyan, mégis megígérte, hogy a kisleány szerető otthonra lel a házában. – Vagy úgy – mondta Heike. – Már csak az marad hátra, tudja-e, merre indultak tovább. – Ezt nem tudom – rázta fejét az öregember. – De ha belegondolok, néhány támpont akad. – Nagyszerű! Hadd halljam!

– Nos, ha jól értettem, az előkelő férfi, akinek a kislány jutott, messze északra tartott, valahova Stockholm környékére. – És a házaspár? – Hááát – nyújtotta el az aggastyán a szót –, ők tényleg megmondták, hova igyekeznek. Ismerem azt a vidéket, Småland és Blekinge határán van. Boldogult anyám odavalósi volt, így mihelyt meghallottam a nevet, azonnal tudtam, merrefelé található. – Mi annak a helynek a neve? – Most persze, hogy nem jut eszembe, hadd gondolkozzam rajta! Heike türelmesen várakozott. Kellemetlen őszi napvolt, az eget ólmos felhők borították. Heike örült, amiért előző éjszaka fedél volt a feje felett, noha a vak öregember kunyhóját düledező romhalmaznál egyébnek nem lehetett nevezni, és a társaságát is élvezte. Ő legalább elfogadta olyannak, amilyen. Most pedig ismét útra kell kerekednie! – Nézzük csak – mondta a vak. – Anyám mégsem onnan származott, hanem… Megvan! Bergkvarába mentek! A házaspár, akinek a fiú jutott, Bergkvarába igyekezett. A gazdag ember pedig Stockholm környékére tartotta kislánnyal. Az út első szakaszára felajánlotta nekik a kocsiját, és ők hálálkodva el is fogadták. Heikének így legalább lett Arv Gripnek átadandó üzenete. Ha egyáltalán találkoznak. Most mitevő legyen? Keresse fel a Keleti-tenger partján fekvő Bergkvarát? Ehhez egyenesen keletnek kellene lovagolnia. Halmstad viszont az öregember szerint pontosan az ellenkező irányba esik. Átkozott helyzet! Egyébként mi dolga akad Bergkvarában? Keressen fel minden egyes ifjút, aki… Hány éves is? Tizennyolc-

tizenkilenc. Vegye talán szemügyre mindegyikük szüleit, és kérdezze meg: „Bocsáss meg, de a szüleid valóban vérszerinti szüleid?” A leghelyesebb az lesz, ha továbbmegy Halmstadba, és ott folytatja Arv Grip felkutatását. Heike visszakísérte viskójába az aggastyánt, és gondoskodott róla, hogy amire csak szüksége van, kéznyújtásnyira legyen tőle. Megállapodtak, hogy semmi értelme megzavarni az út mentén eltemetett két szerencsétlen nő végső nyugalmát. Most, midőn Heike megtudta, hogy csupán Arv feleségét és a pesztonkát gyilkolták meg, az élők fontosabbak lettek a holtaknál. Az öreg megígérte, hogy beszél valakivel, aki később szentelt földbe temeti a szerencsétlen nők földi maradványait. Heike ezután elbúcsúzott a mélyen megilletődött vak apókától, és folytatta útját. A Jéghegyek Népe utolsó sarjaként hagyta el Skånét, hasonlóan ahhoz, amikor családja hajdan örökre elköltözött Dániából. A nemzetség lassan északon gyűlt össze, mert tagjai huzamosabb ideig nem nélkülözhették egymás társaságát. A zordon Szibériában a Jéghegyek Népének immár hírmondója sem akadt. Heike elhagyta a Földközi-tenger mellékét, amikor északnak indult Krajnából. Az ősök leszármazottai viszonylag kis területen belül, Skandináviában éltek. Heike pedig megpróbálta fellelni valamennyiüket, a két eltűnt gyermeket is.

6. fejezet HEIKE HALMSTADI LÁTOGATÁSA igen rövidre sikeredett. Nagyon gyorsan megtalálta azokat, akik ismerték a néhai megyefőnököt, Salomon von Ottert és hitvesét, Agneta Beck-Friist. A házaspárnak valóban volt egy Catharina Charlotta névre keresztelt leánya. Az 1784-es esztendőben a växjöi koronabirtokon férjhez ment az ország egyik nagyurához, aki már akkor magas állású bíró volt, de azóta még feljebb vitte. Ő Arvid Erik Posse gróf, törvényszéki elnök. Vagy úgy – hebegte zavartan Heike, mert az előbbiek nem mondtak sokat neki. Hallottak-e bizonyos Arv Grip írnokról vagy jegyzőről, aki új otthonába követte Catharina Charlotta asszonyt? De még mennyire! Posse Växjö mellett átvett egy szép uradalmat, amely korábban von Otterék birtokában volt. A Heikének felvilágosítást nyújtó derék emberek elmondták, hogy a bergundai egyházközségben található, közelebbit azonban nem tudtak. A Växjö közelében fekvő Bergunda egyházközség egyértelmű cím volt, a környéken pedig nem sok nagybirtok akadhatott. Heike újabb kísérletre kényszerült. Vissza kellett fordulnia keletnek. Växjö Småland kellős közepén található, és ha nem leli meg Arv Gripet, még mindig tovább mehet a Keleti-tenger partján fekvő Bergkvarába, hátha ráakad Christerre, Arv fiára. Közeledett a karácsony. Az égbolt indigó-árnyalatú télies kék színbe borult. Minden egyes parasztházban élénk sürgölődés folyt, a falvakban összeverődtek az emberek, hogy együtt örüljenek az ünnepnek. A templomok

harangjait reggel-este meghúzták, Heike pedig a megszokottnál is jobban érezte, mennyire kívül áll a többiek világán. Idegen volt, aki nyugtalanul hajszolta magát véget érni nem akaró útján. Krajna ekkor már hihetetlenül távolinak tűnt előtte, a szörnyű erdélyi közjátékot pedig legszívesebben elfelejtette volna. Hiszen immár ősei országában járt, legalábbis részben. A Jéghegyek Népének igazi hazája leginkább Norvégia volt. Idővel azonban majd oda is eljut. Rokonai bizony jól elbújtak! Ha a többiek után is ilyen sokáig kell kutatnia, mint Arv Grip után, alaposan össze kell szednie magát! Egy hideg téli éjszakán, amikor kristálytiszta égbolton ragyogtak a csillagok és a hold fénye sütött a vidékre, a Bergundához közeli erdős pusztán lovagolt át. Úgy vélte, az utolsó szakaszon nem tarthat pihenőt. Az étele is elfogyott, így minél előbb oda kellett jutnia, mielőtt lovastul megéheznék. A legutóbbi időkben kevés segítséget kapott az emberektől, Heike pedig nem az a fajta volt, aki másokra akaszkodik. Az éjszaka vége felé járt, a hold lenyugvófélben volt. Heike érezte, hogy alvás nélkül sem ő, sem a lova nem bírja sokáig. Hirtelen megállította a derék állatot. Heike remegő orrcimpájával még sohasem hasonlított annyira veszélyt szimatoló vadállatra, mint éppen ekkor. Mi ez a füstszag? Itt, az erdő borította vadonban, ahol egy teljes napja nem látott embert vagy házat? Nem hitte, hogy a közelben emberi településre találna, ehhez ugyanis az erdő túlságosan sűrű volt. A csípős szag mégis az egész környékre rátelepedett. Heike arrafelé indult, ahonnan a füst származhatott. Errefelé meglehetősen egyenetlen volt a terep. Kiterjedt lápok, sűrű erdők, kisebb dombok és vízmosások

váltakoztak folyókkal és tavakkal. Szédítő mélységről vagy magashegységről azonban nem lehetett beszélni, legfeljebb hullámos vidékről. Hirtelen észrevette, honnan jön a füst. Heike az egyik magaslat tetején állt, és úgy érzékelte, mintha a kékesfehér füstkarikák egyenesen a föld mélyéből emelkednének fel. Ez azonban csupán érzékcsalódás volt. Amikor közelebb ért, felfigyelt az erdőben húzódó, csaknem szurdoknak tekinthető bemélyedésre, amelyből a füst felszállt. A hold világított még annyira, hogy előrelopakodhatott a sötét erdőben. Az oltalmazó fenyők alatt egészen a vízmosás széléig lovagolt, és lenézett. – Ez meg mi a csuda? – suttogta magában. Az egész vidéket varázslatos hangulat ülte meg. A dérrel borított fák mélykék árnyéka durva fatörzsekből ácsolt háztetőkre vetődött – már ha ezeket az épületeket egyáltalán házaknak lehetett nevezni. Nem rendes emberi település volt, hanem valami egészen más. A mandragóra megmozdult, tekergett, a bőrébe karmolt. A táborra, ha egyáltalán így lehetett nevezni a durva fatörzsekből hevenyészve összetákolt és minden tervszerűség nélkül egymás mellé dobált építményeket, teljes csend borult. Heike éles füle azonban arra figyelt fel, hogy valahonnan elfojtott, kétségbeesett sírás szűrődik ki. A viskók közötti nyílt téren tűz maradványai parázslottak, mellettük pedig összekuporodott alak, kétségtelenül őrszem ült. Leginkább szőrméből és rongyokból összerakott hatalmas kupacra hasonlított, mindenfajta emberi jelleg hiányzott belőle. Heikének nem volt szüksége a mandragóra intő figyelmeztetésére. Ösztönösen érezte, hogy erről a helyről

minél gyorsabban el kell menekülnie. Vigyázva, végtelenül óvatosan visszahúzódott a fák közé, majd csendesen odébbállt. Borzongva látta be, hogy aligha volna az élők sorában, ha nem éppen a farkasok órájában vetődik ide, amikor az állatias külsejű őrszemnek alábbhagyott a figyelme és elszundított. Ez a hely halálosan veszélyes volt. HEIKE MEGFELEDKEZETT A FÁRADTSÁGÁRÓL, csupán az járt az eszében, hogyan tud minél gyorsabban eltávozni a szurdok közeléből. Arra gondolni sem mert, mi történhetett volna, ha a ló száraz gallyra lép, vagy a veszélyt megérezve felhorkan. Miközben az erdőben nyargalt, lassan megvirradt. Hosszantartó magánya után végre emberi lakóhelyet pillantott meg. Kis tanya volt az erdő szélén. Az udvaron egy aszszony éppen a fadézsát tisztította ki. Heike leszállt a nyeregből, mert a lovas ember gyakran fölényesnek tűnik a gyalogossal szemben. Aztán odament az asszonyhoz, jól tudva, hogy „rossz irányból”, egyenesen az erdő felől érkezett. – Jó reggelt – köszönt udvariasan. A nő hátrafordult. Arca krétafehérre vált. – Nem! Nem – dadogta. – Uram, Jézus, szabadíts meg a gonosztól, én… A férjem a házban van. Idehívom, ha… Heike hozzászokott már az effajta fogadtatáshoz, de úgy gondolta, ez az asszony mégis eltúlozza a dolgot. Az erdőszéli kis parasztház szegényes mivoltához képest a nő egyébként igencsak feltűnő jelenség volt. Egykor sokkal jobb napokat láthatott. Csókos szájával, szikrázó szemével, formás orrával és szép arcvonásaival még akkor is elbűvölő látványt nyújtott, ha álla alatt meg-

jelent a toka kezdeménye, szeme körül meg az öregedésre utaló első táska. Lobogó barna hajában azonban alig akadt ősz szál, alakját pedig még mindig nagyszerűnek lehetett mondani. Heike nagyon hamar felfogta az asszony egész viselkedéséből, hogy hazudik. Egyedül volt a tanyán, csak ijedtében hivatkozott a férjére. Heike hirtelen megértette, miért fél ennyire tőle a nő. – Ne gondoljon felőlem semmi rosszat – mondta szelíden. – Heike Lind a nevem, és békés ügyben jöttem. Útban idefelé az erdőben rémületes hely mellett haladtam el. Ugye azt hiszi, odavalósi vagyok? Az asszony tágra nyílt szájjal, hevesen bólogatott. Szeme kimeredt, és készen állt rá, hogy elrohanjon a félelmetes kinézetű jövevény elől. – Tulajdonképpen miféle hely az? – érdeklődött. – Ördögszurdoknak hívják, Örd… uram… A nő, amikor rájött, minek akarta az idegent nevezni, félelmében lenyelte a szó végét. – Meg tudom érteni, hogy így nevezték el – mondta gondolataiba merülve Heike. – A pogányság levegőjét árasztja. – Nos, én nem ott lakom – mosolyodott el. – Hosszú utat tettem meg, és a bergundai egyházközséget keresem. Jó helyen járok? Újabb élénk bólogatás volt a válasz. – Akkor talán segítene abban, hogy megtaláljam a rokonomat? Ismeri a Jéghegyek Népéből származó Arv Gripet? Úgy tűnt, mintha az asszony döbbenetében azon nyomban hanyattvágódna. – Uraságod rokona? – Igen. Mindketten a Jéghegyek Népéből valók vagyunk. Ismeri Grip urat? – Őőő… a leányom gazdája. Gunilla nála dolgozik.

Ezenkívül… Nem, nem. – Vagy úgy? – kérdezte elképedve Heike. Végre Arv sarkában volt! – Akkor segítene megtalálnom a rokonomat? Az asszony továbbra is hitetlenkedett az Ördögszurdok felől érkezett lény személyazonosságát illetően, amire viszont az érintett egy szóval sem utalt. Kora reggelre járt az idő, Heike pedig csapzottnak és kimerültnek érezte magát, miután egy teljes napon és éjszakán át ült a nyeregben. Szegény paripája csaknem elájult a fáradtságtól, Heike azonban éppen most nem akarta feladni. Ennyire közel még sohasem volt a célhoz! – Hogyne segítenék, csak… – felelte nagy keservesen a parasztasszony. – Semmi rosszat nem akarok okozni neki – mosolyodott el keserűen Heike. Az egész udvart dér borította be, a nap még nem emelkedett fel a látóhatárt alkotó rengeteg erdő fölé. A két ember – a tanyasi szépasszony és az erdőből előjött óriás – hangja visszhangzott a csendben. – Grip úr Bergqvara kastélyában lakik – válaszolta a nő. Tiszttartó, vagyis birtokfelügyelő. Most Heikén volt a sor, hogy elveszítse az önuralmát. – Bergkvara? Hát az nem a Keleti-tenger partján fekszik? Én pedig most nyilván Småland kellős közepén járok? – A tengerparton valóban van Bergkvara, de az egy egész falu neve. Itt Bergqvara uradalma fekszik, amely Posse gróf birtoka. Így tehát Possét, Catharina Charlotta von Otter férjét is megtalálta. Teljes lett a kép. Milyen különös egybeesés, hogy Christer, Arv Grip kisfia Bergkvara községbe került, apja pedig egy azonos nevű birtokra! És ha…?

Ha a vak öregember tévedett? Ő a Keleti-tenger partján elterülő Bergkvarát említette. De ha a fiúcskát sorsolással elnyert házaspár erről a Bergkvaráról beszélt? És Bergkvarát a vak tette képzeletben a tenger partjára? Heike elhatározta, hogy vár egy darabig. Arvról többet egyelőre nem szól, amíg nem tud meg közelebbi részleteket. – Ugye, másoknál jobban ismeri Svédország térképét? – szólt barátságos hangon az asszonyhoz. Az az elismerést hallva megfeledkezett félelméről. – Én ne ismerném Svédországot? – csattant fel. – Én, aki egész Smålandot, Skånét és Blekingét bejártam azzal a kontár vándorprédikátorral? Szép férfi volt, ércesen zengett a hangja, engem pedig, amilyen ostoba liba voltam, elvakított a szónoki tehetsége és a… – Az utolsó pillanatban elkerülte, hogy ajkára vegyen valamilyen trágár szót. – És mi hasznom származott belőle? Ez! Felhúzta a ruhaujját. Felkarját számtalan folt és véraláfutás borította. Mindegyik más-más színben és fejlődési szakaszban volt. – Veri az ura? – ráncolta össze Heike a homlokát. – Ugyan – legyintett keserűen az asszony. – Mindez csak rámtapadt, amikor festeni akartam és nem volt olyan deszkám, mint a képíróknak. – Paletta – mosolyodott el Heike. – Örüljön, amiért megmaradt az érzéke a tréfához! Ez a dolog amúgy egyáltalán nem nevetni való. – Képzelje csak, erre én is rájöttem már – mondta a száját elhúzva Ebba, aki ekkorra feloldódott fagyos rémületéből. – A tüzet okádó prédikátor azonban méltó büntetésben részesült. Éppen Bagoly-Kjerstihez ment, mert nem tud pisálni, így hamarosan szétpukkad. Bárcsak így lenne! Heike semlegességét megőrizve hallgatott. Nem tud-

ta, miként válaszoljon a szabadszájúság ilyetén megnyilvánulására. – Talán én tehettem róla, hogy nem lett fia? Ő legalább annyira hibás volt – mondta felpaprikázva az aszszony. – De ha már Griphez megy, szóljon Gunillának, a leányomnak, hogy elkészült a szoknyája. Ööö… Lind úr nyugodtan vágjon át ezen az úton, és az erdő szélén majd meglátja Bergqvara kastélyát. A tiszttartó pedig… Pontosan elmagyarázta Heikének, hol találhatja meg Arv Grip házát. Heike, aki némileg támolygott az Ebba erős személyiségével történt váratlan találkozás után, folytatta útját. Pihenőt, takarmányt és meleg istállót ígért hű társának, ha még egy kis ideig kitart. A szép hátaslónak lipicai vér is folyt az ereiben, bár nem volt fajtiszta állat. Mindeddig hősiesen osztozott Heike megpróbáltatásaiban, s ezért jutalmat érdemelt. A derék Heike végtelenül kimerültnek érezte magát, az izgalom azonban ideges remegéssé változtatta fáradtságát. Szeme égett, szája kiszáradt. Célba ért, legalábbis az út első szakaszán. Heike Sölve halála óta első ízben találkozhatott olyan emberrel, aki az övéi közé tartozik! Ebba útmutatása alapján a lázas építkezés közepette is könnyedén megtalálta Arv házát. Posse gróf készülő családi fészke lenyűgöző kastélynak ígérkezett. Mindenhol a karácsonyi előkészületekkel foglalatoskodó vagy az építkezésen dolgozó emberek nyüzsögtek, így a lovát kantárszáron vezető idegent senki sem méltatta figyelemre. Arv háza felé közeledve felfigyelt egy fiatal lányra, aki bosszúsan ugrálva karácsonyi koszorút próbált feltűzni egy túlságosan magas póznára. Heike a ház sarkához kötötte a lovát, és odament a lányhoz.

– Hadd segítsek – mondta, majd a fiatal nő háta mögött állva helyére illesztette a koszorút. A lány elképedve fordult hátra, és közvetlen közelről meredt a rút arcba. – Fúj! Vagyis bocsánat… nem akartam… Heike rámosolygott. – Nem tesz semmit, megszoktam már. Ugye, te vagy Gunilla? – Igen. – Üzenetet hoztam anyádtól. Elkészült a szoknyád. Azt is hozzátette, hogy az emberek sugdolózni kezdenek. Gunilla, aki elragadtatva bámult rá, felsziszszent: – Egyáltalán nem így van, ezzel csak anyám akar lelkifurdalást kelteni bennem, hogy rávegyen valamire, de én nem és nem! Heike e némileg rejtélyesnek tűnő szavak után úgy vélte, ideje Arv felől tudakozódni. – Máris idehívom – mondta ismét szívélyesen és barátságosan Gunilla. Heike a szokatlanul vonzó fiatal lány után tekintett. Anyja valaha nyilván igazi szépségszámba mehetett, ebben a bájos teremtésben azonban veleszületett kifinomultság volt. Gyönyörű barna hajával és ragyogó kék szemével végtelenül tisztának és törékenynek hatott. Heikének azonnal megtetszett Gunilla, többek között azért is, mert rögtön elfogadta őt olyannak, amilyen. Egy pillanatra megrettent ugyan, de rögtön erőt vett magán. Hétköznapi, rendes embernek fogadta el Heikét, amiért csak hála illethette! Gunilla nemsokára visszatért egy negyven és ötven év közötti férfi társaságában, akinek barátságos tekintetéből szomorúság áradt. Arv Grip volt. Heikének torkában dobogott a szíve. A lány csodálkozva tekintett az egymást döbbenten bámuló

két férfira. Arv mély lélegzetet vett, majd lassan így szólt: – Hiszen, hiszen te a Jéghegyek Népéből való vagy! Hála a Jóistennek, Arv vonakodás vagy elszörnyedt felkiáltás nélkül rögtön elfogadta! Heike érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Kissé elcsukló hangon szólalt meg: – A Jéghegyek Népéből származó Heike Lind vagyok, Sölve fia. – Sölve fia? Sölvéé, aki felől hosszú évek óta semmit sem hallottunk! Gyere be azonnal! Gyere be! Gunilla, intézkednél, hogy kapjunk valami ennivalót? – kiáltotta izgatottan Arv. – Sokáig lovagoltál, Heike? – Igen. Az út utolsó szakaszán tegnap reggel óta nem tartottam pihenőt: A lovam végtelenül kimerült, fázik és éhes. – Mielőtt bármi mást tennél, Gunilla, fuss az istállóba, és szólj nekik, hogy a lehető leggondosabban törődjenek Heike lovával! Egyébként milyen szép és errefelé szokatlan fajta! Hol tenyésztenek ilyen pompás állatokat? – Krajnában, a vendek földjén – mondta Heike. Arv sokáig nézte, mintha ki akarná kutatni, mit is jelentsen mindez. A Jéghegyek Népe e váratlanul előbukkant sarjának rejtélye egyre mélyebbé vált. – Gyere be, Heike, most már tényleg megesz a kíváncsiság! Heike távoli rokonával együtt belépett a ragyogóan tiszta, egyszerűen, de takarosan bútorozott szobába. – Mióta Gunilla nálam dolgozik, nagyon el vagyok kényeztetve – jelentette ki boldogan Arv. – Láttad volna, hogyan is nézett ki azelőtt a házam! Vendégét karosszékkel kínálta, amelyet minden bizonnyal, a bergqvarai kastélyból örökölt. Heike vonakodott leülni.

– Olyan poros és piszkos vagyok. – Szamárság! Hadd vegyem le a zekédet! Úgy, ülj le! – Nem szabad elaludnom – gondolta Heike. Ez a szék túlságosan hívogatónak tűnik. Legjobb lesz, ha nyársat nyelve ülök! Az asztal két szemközti oldalán foglaltak helyet. Egy pillanatig behatóan tanulmányozták egymást. – Egek, mennyire fáradt lehetsz – szólalt meg Arv. – Hát igen, az utolsó nap nem kellett volna olyan sokáig úton lennem. – Ugye, mindenáron ide akartál érni? – Igen. Találkozni akartam valakivel a nemzetségemből. – Ez sikerült neked, gyermekem, – ragadta meg a kezét Arv. – Légy üdvözölve szerény lakomban! Heike nem volt éppen az a kimondott gyermek, de kettőjük között legalább huszonöt év korkülönbség volt. – Megengeded, hogy kertelés nélkül beszéljek? – kérdezte Arv. – Hát persze! Ezen a téren igencsak edzett vagyok. Arv élénken bólogatott. Nem lepte meg Heike közlése. – Azt hittük, hogy a családunkban nem születik többé átokverte leszármazott. – Nem így történt – mondta nyugodt hangon Heike. – Most már belátom, a részünkről nem volt ez több vágyálomnál. Mégis különös, hogy az én nemzedékem átokmentes maradt. – Nem maradt az. – Micsoda? – Ott volt Sölve – mondta csendesen Heike. Arv döbbenten nézett rá. – Mit beszélsz? Hiszen Sölve teljesen hétköznapi fiúnak tűnt!

Heike erre inkább nem válaszolt. – Most hol van Sölve? – Régóta halott. Én akkor csak ötéves voltam. – Jó lenne, ha mindent elmesélnél – mondta csendesen Arv. Gunilla visszaért, és a konyhában azonnal főzéshez látott. – Derék lánynak látszik – jegyezte meg Heike. – De még mennyire! Odahaza nagyon keményen fogták. Jó, ha az embert megtanítják dolgozni, de mindennek megvan a maga határa! Most viszont mintha biztonságban érezné magát. Nincs még egy dolog, aminek annyira örülnék, mint éppen ennek… – Láttam, hogy félelem villan fel a szemében, ha elbizonytalanodik. Arv szomorkásan elmosolyodott. – Bizonyos értelemben kimentettem a szülei keze közül, de nem bántam meg. Sohasem volt még ennyire jó dolgom – vidult fel. – Most azonban hadd halljak Sölvéről, még rólad, családunk teljesen ismeretlen tagjáról! Heike mély lélegzetet vett. Miután jól meggondolta, mit mondjon, így szólt: – Ha Ingela nagynéném él még, őt is meglátogatom majd. De neki nem mesélek Sölvéről. Csak azt nem tudom, Önnek is elmondhatom-e. – Légy szíves, tegezzél, Heike! Tudom, hogy óvakodni kell az átokkal sújtottaktól, mert halálosan veszélyesek lehetnek. Ám amikor a szemedbe néztem, rögtön rájöttem, hogy ugyanolyan vagy, mint Jó Tengel. Graastensholmon láttam az arcképét. Nem mondanám, hogy a pontos mása vagy; a te arcod szögletesebb, még… Arv már majdnem kimondta, hogy rútabb, de ráébredt, hogy ez nem volna valami kedves. Ezért inkább el-

harapta a mondatot. – A szemetekből áradó kifejezés azonban ugyanolyan. Tengel tekintete persze nagyobb élettapasztalatról árulkodik, míg a tiedet kevésbé érintették sorsod eseményei. Viszont a te arckifejezésed határozottan mélabúsabb. Egyébként ugyanaz a megértés árad belőle mások szenvedése iránt, ugyanaz a… melegség, amit éppenséggel kevésbé lehetne várni családunk átoksújtotta sarjainál. – Köszönöm – mosolyodott el csendesen Heike. – Mi azonban nyilván rendelkezünk a megértéshez szükséges bizonyos előfeltételekkel. – Nem minden átokverte leszármazottnál volt így. Az önzés, a gonoszság volt az uralkodó vonásuk. De most meséld el, mi történt Sölvével! Heike rövid ideig maga elé meredt, mintha nem tudná, hol kezdje az elbeszélést. – Egyszer azt mondta, nem mindig volt sárga a szeme… – Micsoda? Sölvének sárga volt a szeme? – De még milyen! Szerinte fokozatosan változott meg, a kedélyállapotával összhangban. Ugyanakkor nőtt a… Heike itt elhallgatott. – A gonoszsága? – kérdezte mélységes felindultsággal Arv. – Igen. – Te jó Isten – suttogta Arv. – Jóságos Isten! Milyen módon… halt meg Sölve? – Felakasztották. Arv hosszú ideig egyetlen szót sem tudott kinyögni. Végül csak megkérdezte: – Vissza tudsz emlékezni arra, mi történt? Heike fiatal arcán fájdalmas kifejezés suhant végig. – Visszaemlékezni? Mintha bármikor is el tudtam

volna felejteni! Nagyon lassan és kedvetlenül, nekilátott az elbeszélésnek. Szót ejtett keserű kisgyermekkoráról, amelynek több mint három évét ketrecbe zárva töltötte. Utána sort kerített arra, miképpen szabadította ki Elena, majd Sölve halálát is leírta. Arvot felkavarták a hallottak. Gyermekkorából ismerte Sölvét, és noha a viselkedésében akadtak keménységre utaló nyomok, rokonai nem is álmodták volna, hová fejlődik Daniel fia. Arv arra is felfigyelt, hogy Heike sohasem nevezte apjának Sölvét. – És azután mi történt veled? Gunilla már régen ételt-italt tálalt fel. Szünetet kellett tartaniuk az elbeszélésben. Heike több nap óta először evett tisztességesen. Utána beszámolt Milan és Elena házában eltöltött boldog éveiről, a Stregestiben történt közjátékot azonban átugrotta. Arv némán meredt maga elé, miután Heike befejezte élettörténetének elmondását. A derék ember képtelen volt felfogni, hogyan őrizhette meg szelíd természetét Heike. – Megértem, hogy nem akarod Sölvét apádnak nevezni – mondta minden indoklás helyett. Heike legnagyobb meglepetésére így válaszolt: – Sok mindent köszönhetek neki. – Úgy? – kérdezte keserű gúnnyal Arv. – Például mit? – Megtanított rá, hogyan nem szabad viselkednem másokkal szemben. Ez elég egyszerű bölcselkedés volt ugyan, Arv mégis pillanatról pillanatra jobban becsülte Heikét. Honnan vette a túléléshez szükséges lelki erőt, amikor születésétől fogva minden összeesküdött ellene? Ki tudta, mi örvénylik Heike lelkének legmélyén? Arv csupán egyetlen órája ismerte, mégis azonnal, féle-

lem nélkül a szívébe zárta. Nem kellett volna inkább fenntartással élnie? Arv nem tudott és nem is akart másképpen viselkedni Heikével. Heike a Jéghegyek Népéből származott. Már ennyi is elegendő lett volna ahhoz, hogy megérdemelje a barátságos fogadtatást. Jóllehet külsejét tekintve nagyon súlyosan sújtotta az átok, ugyanakkor végtelenül magányos lény is volt, aki határtalan bizalommal fordult Arvhoz. Heike tehát megérdemelte, hogy rokona is ugyanolyan bizalommal fogadja. Gunilla, aki éppen ekkor lépett be, hogy leszedje az asztalt, szintén azonnal elfogadta Heikét. Arv bízott a fiatal lány ítélőképességében, aki okos kis barátjává vált, noha sajnos túl sokat tudott az emberek rosszabbik oldaláról. – Szeretnélek minél tovább itt tartani, Heike. Másfelől amilyen gyorsan csak módodban áll, Ingelához is el kell érned. Ingela kétségbeesett, amiért hosszú évek óta semmit sem hallott a bátyja felől. Bármit tud meg róla, még ha halálhír lesz is, megkönnyebbülésnek fogja érezni. Hát még ha Sölve ismeretlen fia adja át az üzenetet! – Igen, de miféle fia! – Ingelának minden oka meglesz rá, hogy örüljön az unokaöccsének, ezenkívül pedig helyén van a szíve. Ellenséges fogadtatástól nem kell tartanod. – Rögtön indulok hozzá. – No, no, egy kis ideig itt is maradhatsz – mosolyodott el Arv. – Tudod, nem túl gyakran találkozom a Jéghegyek Népe sarjaival. Heike vonakodott. Égve vágyódott arra, hogy elmondja, amit a két gyermekről megtudott, de elhatározta, vár még egy kicsit, amíg erre alkalmasabb lesz az idő. Ha meggondolatlanul fecseg, talán újabb keserves csalódás éri Arvot. Először ki kell sütnie, miképpen fogalmazza

meg a mondandóját. A fáradtságtól úgy tűnt, mintha valamennyi tagja ólomból volna, ugyanakkor végtelen nyugalom fogta el. Azóta nem érezte ilyen biztonságban magát, hogy gyermekkorában Elenánál keresett menedéket, amiért a falujabeliek közül néhányan megszólták rút külsejét. Most azonban végre egyik rokonánál volt! – Még Sölvétől hallottam, hogy Ingela férjhez ment. Vannak gyermekei? – Egy fia. A férje meghalt ugyan, de Ingela továbbra is Göran Oxenstierna özvegyénél áll szolgálatban Skenäs kastélyában. – Göran Oxenstierna özvegyénél? Hogyhogy életben lehet még egyáltalán? Hiszen Göran Oxenstiernáról Dan dédapámmal kapcsolatban hallottam! – Jaj, Heike – mosolyodott el Arv. – Göran Oxenstierna akkor született, amikor szépapád apja, Mikael hatvannégy esztendős volt! Göran rendkívül magas kort ért meg, és csak ötvenéves korában nősült, akkor is huszonhét évvel fiatalabb hölgyet vett feleségül. Nekünk, a Jéghegyek Népe tagjainak az a szokásunk, hogy már kora ifjúságunkban megszületnek az utódaink. Ezért fog át egy évszázad annyi nemzedéket a családunk sorában. Göran Oxenstierna pedig csaknem százesztendős korában halt meg. De a kérdésedre visszatérve: Ingela egyetlen fia nagyjából veled egykorú. A fiatalembernek a saját apja Olov után Ola a neve. – Jó lesz, ha őt is köszönthetem. És milyen a helyzet Norvégiában? Arv arca elkomorodott. – Rossz. Nagyon, nagyon rossz! Heike mindeddig attól tartott, hogy őseinek öröksége, Graastensholm kicsúszik a kezéből. Most viszont, amikor Arv oly gondterhelt arcot vágott, nem érintette különö-

sebben a kastély és a birtok sorsa. Homályos aggodalmat érzett, hátha szörnyű dolog történt ott lakó rokonaival. Megdörzsölte a szemét, így próbált meg ébren maradni. – Ki lakik most Graastensholmon? – kérdezte elcsukló hangon. – Úgy gondolom, erről később kellene beszélnünk – jelentette ki határozottan Arv. – Hiszen mindjárt lezuhansz a székről. – Hogyne, hogyne – mosolygott zavartan Heike. – Nagyon hálás lennék, ha néhány napig itt maradhatnék. Semmi ellenállóképességem sem maradt, képtelen vagyok több embert felkeresni, nem bírom tovább az elszörnyedt arcukat látni… Így nagyon hálás lennék, ha… – Maga is észrevette, hogy önmagát ismétli. – …néhány napig itt maradhatnék… – Ez leghőbb kívánságom. – Heike úr megkaphatja az én szobámat, én odahaza megszoktam, hogy a konyhában, a lehajtható padon aludjam – mondta gyorsan Gunilla. Heike igencsak erőtlen tiltakozás után végül is beleegyezett. Rendes ágyba fekhetett, párnára, lepedőre, és dunyhával takarózhatott… Alig tette fejét a párnára, máris elnyomta az álom. HEIKE A KÍVÜLRŐL beszűrődő hangokra ébredt fel. Nehezen mondta volna meg, hány óra van, de valószínűleg egy teljes napot aludt. Gunilla egy bosszús fiatal férfival váltott szót. – Ezt nem teheted meg velem, Gunilla! Hiszen oly sok éven át vártam rád, és takarékoskodtam a pénzemmel. – Csendesebben, Erland, vendégünk van, aki az én szobámban alszik.

– A te szobádban? Csak nem…? Gunilla azonnal félbeszakította az indulatos ifjút. – Nem az a fajta ember, akibe belehabarodnak a lányok. De finom lelkű, magányos és szerencsétlen, én pedig azonnal megkedveltem. A Heike számára ismeretlen Erland kétségbeesetten nyögött fel. – Te mindenkit szeretsz – kivéve engem! – Ez nem igaz – válaszolta csendesen Gunilla. – Nagyon jól tudod, mit érzek irántad. – Vajon honnan tudjam? – Ha ezt sem fogtad fel, akkor semmit sem értesz! – Hiszen meg sem érinthetlek. – Pontosan így van! – Igen, de… A két vitatkozó távolabb húzódott, hangjuk elhált. Heike az előbb felbukkant Erlandnál is jobban értette, hogy Gunillát nyomasztja valami. Csak azt nem tudta, miféle gond lehet és mi az oka. „Nem az a fajta ember, akibe belehabarodnak a lányok.” Noha ez Heike számára nem jelentett újdonságot, mégis fájt neki. „De finom lelkű, magányos és szerencsétlen, én pedig azonnal megkedveltem.” Ezért köszönet illet meg, Gunilla! De vajon magányos és szerencsétlen is lenne? Ezen Heike nem szokott töprengeni. Tűnődött egy darabig, végül arra a következtetésre jutott, hogy Gunilla bizony éles szemű megfigyelő. Noha fel akart kelni, képtelen volt rá; ismét álomba zuhant.

7. fejezet SZÜRKÜLETKOR végre tényleg felébredt. Hallotta a konyhából beszűrődő hangokat, amelyek nyilván a vacsorát főző Gunillától származtak. Bizonyára szörnyen néztek ki – gondolta. – Mosdatlanul és csapzottan nem mehetek ki hozzá! Lerogytam az ágyra és elaludtam – vajon még a tegnapi napon? Amikor viszont az egyik sarokban mosdóállványt vett észre, rögtön kedvre derült. Felkelt és amennyire csak tudta, rendbehozta magát. Szétálló haját vízzel simította le, ruháiból kikefélte az út porát. Keserűen gondolt arra, hogy a kosz legnagyobb része máris az ágyneműhöz tapadt. Ezután kiment a konyhába és igencsak félénken üdvözölte a kedves lányt. Heike egyáltalán nem szokta meg a fehérnéppel való társalgást, mert állandóan észlelnie kellett, milyen döbbenettel tekintenek félelmetes külsejére. Gunilla azonban nyugodtan viselkedett vele szemben. Enyhén remegve mosolygott rá, majd jó reggelt kívánt neki, amit azonnal estére javított ki, ezen meg mind a ketten jót nevettek. – A tiszttartó az uraságnál van – mondta a lány. – Megbízott, hogy készítsem el a vacsoráját. De attól tartok, hogy a kása egy órán belül nem lesz meg. Ugyebár éhes? – Ha kaphatok erősítőnek egy köcsög tejet, nyugodtan várhatok egy órát – mondta. – Úgy gondoltam, elmegyek a paplakba. Messze van ide? Gunilla elmagyarázta, merre található. Mivel a helybeli lelkész valóban messzire lakott,

Heike a tejet kortyolgatva elhatározta, hogy lóháton teszi meg az utat. – Nem várna, amíg világos lesz? – kérdezte Gunilla. – Inkább sötétedéskor megyek oda – válaszolta olyan tömören, hogy a lány rögtön megértette Heike indítékát. – Mire visszajön, kész lesz az étel – bólintott a fiatal nő. Heike habozott, mielőtt kilépett volna a házból. Oly sok mindent szeretett volna megkérdezni ettől a szokatlan kis teremtéstől, de nem kapkodhatta el a tudakozódást. Inkább hát kiment és az istállóból kikötötte a lovát. Heike az anyakönyvbe akart betekinteni… Két nappal karácsony előtt alacsonyan szálló hófelhők borították be az esti égboltot. Bergqvara kastélyának díszes kapujánál fáklyák világították meg az utat. Heike megsarkantyúzta a lovát, és áthaladt a templom felé vezető hosszú fasoron. Hirtelen visszafogta az állatot. A szürkéskék levegőben néma panaszra figyelt fel. Ismét a Jéghegyek Népének vére szólt hozzá. Most nem a halál közelségét jelző rezgéseket érzékelt, hanem csupán figyelmeztetést: légy résen! Van itt valami – mondta a szélcsendbe belehasító zúgás. Óvakodj! Vajon mitől? Nincs más hátra, rá kell jönnie. A bergundai egyházközség lelkipásztora barátságos ember volt, aki jóindulattal viseltetett e szánalomra méltó, riasztó külsejű és szomorú szemű ifjú iránt. Készségesen megengedte neki, hogy betekintsen az anyakönyvekbe. Heike ekkor meglehetősen zavartan elmagyarázta, hogy e téren rászorul a tiszteletes úr segítségére, mert

sohasem volt alkalma megtanulni írni és olvasni. – Ketten csak megbirkózunk vele – mondta a derék pap. – Mit akarsz megtudni? – Egy eltűnt rokonomat keresem – kezdett bele Heike. – Velem egykorú ifjúról van szó. Nagy valószínűség szerint a Keleti-tenger partján fekvő Bergkvara egyházközségében él. De van némi esélye annak is, hogy mégis az itteni Bergqvara birtokról lehet szó. Ezt a kétséget próbálom meg tisztázni. – Veled egyidős ifjú? Nem tudnál pontosabban fogalmazni? – Megpróbálom. De először meg kell kérnem a tiszteletes urat, egyelőre senkinek se szóljon erről a látogatásomról. – Természetesen bizalmasan fogom kezelni – válaszolta némi csodálkozással a hangjában a pap. – Nos, az a rokonom, akinek sok-sok évvel ezelőtt nyoma veszett, pontosan velem lehet egyidős. Közelebbi adatot nem tudok mondani. Christer volt a keresztneve, ennek azonban semmi jelentősége nincs, mert az az ember, aki ide vagy a másik Bergkvarára hozta, nem ismerte a nevét, és minden bizonnyal átkereszteltette. A rokonom három vagy négy éves volt, amikor eltűnt. A nevelőapja nem követett el bűncselekményt, sokkal inkább irgalmasságból cselekedett. A lelkipásztor máris előhúzta a keresztelési anyakönyvet, – Akkoriban még nem itt szolgáltam – magyarázkodott. – Különben azonnal meg tudtam volna mondani, kit hoztak ide három-négy éves korában. – Ha egyáltalán akad ilyen személy. – Igen, de természetesen tudnom kell a te pontos életkorodat. – Bárcsak tudnám – mosolyodott el Heike. – De ki-

számoltam, hogy ez a Christer gyerek minden bizonnyal 1774-ben született, akárcsak én. – Vagy úgy. Akkor tizenkilenc, vagy inkább húszesztendős lehet. Vajon melyik évből válogassunk? A tiszteletes kinyitotta a vastag könyvet. Közelebbi időpont hiányában jó darabig tartott, amíg metszett lúdtollával egyik nevet a másik után írta ki egy papírlapra. Isten szolgája Heike felé fordult. – Az alábbi fiúk az egyházközségben születtek, és itt is keresztelték meg őket. Így őket természetesen kihagyhatjuk. Ugye, azt mondtad, a rokonod három vagy négy éves korában került ide? – Igen. – Meg kell néznünk az 1777-es és az 1778-as esztendőt, ki csatlakozott akkor a gyülekezethez. De már most meg tudom mondani, hogy az előbb felsoroltak közül legalább két olyan család hiányzik, amelyet jól ismerek. – Bizonyára a bergqvarai uradalom alá tartoznak. – Nos, ez a bergundai egyházközség legtöbb tagjára igaz… Tudod, kihez kellene elmenned? – Nem. – A bábaasszonyhoz. Öreg már, és mindent tud a bergundaiakról. – Felkeresem. De melyik az a két család, amelyiknek nincs beírva a neve, tiszteletes úr? – Anders Erikssoné, aki az anyakönyv szerint 1777ben jött ide két kisfiával. Egyikük Erik Andersson, a másik pedig Mats Andersson. Kérdezd meg a bábaasszonyt, törvényes gyerekek-e vagy sem! – Úgy lesz! – bólintott buzgón Heike, és gondosan megjegyezte a neveket. – És melyik a másik család? – Sven Karlsson, aki ugyancsak Bergqvara alá tartozik. 1778-ban költözött ide Skånéból, ugyanabban az évben kereszteltette meg újszülött leányát… és egy idősebb

fiát is! – Ez ígéretesnek tűnik. Hogy hívják azt a fiút? – Nilsnek. Az apai névvel együtt Nils Svenssonnak. – Nos, akkor máris van három név, amelyet megvizsgálhatok. A pap hirtelen egyszerre lapozgatott mind a három év bejegyzései között. – Különös! – mormogta. – Micsoda? – Van egy ifjú, akit egyáltalán nem anyakönyveztek! – Ki az? – A Backa tanya gazdájának ötödik fia. Kerestem a nevét, mert veled egykorú. A backai Erland igencsak színes egyéniség. De ahogy látom, az anyakönyv tanúsága szerint meg sem született, a kereszteléséről nem is szólva. Pedig mind a négy testvére szerepel az anyakönyvben. Erland? Heike azon törte a fejét, hol is hallotta nem olyan régen ezt a nevet? Persze! Ő az a fiatalember, aki a konyhában vitatkozott Gunillával! Az Erland nevet nem sokan viselték. Ugyanaz az ifjú lehetett. Heike megköszönte a barátságos lelkipásztor segítségét és távozott. Már késő volt ahhoz, hogy felkeresse a bábaasszonyt, ráadásul teljesen más irányban is lakott, ahova Heike a sötétben nem talált volna el. Így visszalovagolt Arvnak a bergqvarai uradalomban lévő kis házába. Arv még nem tért vissza a földbirtokossal, Arvid Posse gróffal és országgyűlési követtel folytatott megbeszéléséről, Gunilla viszont vacsorával várta Heikét. A vendég ismét érezte, milyen nyugalom fogta el, mihelyt belépett a konyha melegébe. – Valószínűleg kénytelen lesz egyedül elkölteni a vacsoráját – mondta a lány. – Amikor Grip jószágigazgató

úr fent van az uraságnál és a birtok ügyeiről tárgyal vele, rendszerint nagyon későn tér haza. Legtöbbször a szolgáló is megjelenik, a grófnő pedig saját kezűleg főzött punccsal kedveskedik nekik. Ahogyan Grip úr szokta mondani, ilyenkor csak úgy szalad az idő. Terítsek a nagyszobában? – Ugyan, itt a konyhában eszem. Szórakoztatnál a társaságoddal, Gunilla? A lány igencsak zavarba jött, ideges mozdulatokkal kötényébe törölte a kezét. – Jaj, nem tehetek ilyet… – Noha a tiszttartó rokona vagyok, ennél sokkal egyszerűbb körülmények között nőttem fel – nevetett rá kedvesen Heike. – Te meg én sokkal közelebb állunk egymáshoz. – Igen, talán… – mosolyodott el bizonytalanul Gunilla. Vonakodva foglalt helyet Heikével szemben a konyhaasztalnál. Az egész házat át- meg átjárta a karácsonyi előkészületek illata. Heike számára, aki a vendek fűszeresebb és édesebb ételeihez szokott, mindez újdonság számba ment. A frissen sült kenyér illatát, az imént töltött hurka nehéz szagát természetesen meg tudta különböztetni a faggyúétól és az éppen elkészült gyertyákétól, sok mindent azonban nem tudott azonosítani. Gunillát minden jel szerint alaposan igénybe vették az ünnep előkészületei. Heikét egy pillanatra mélabú fogta el. – Mi az? – kérdezte Gunilla. – Miért vágott olyan szomorú arcot? – Semmi különös sem történt. Csak éppen visszagondoltam a családomra, amelyet elhagytam és soha többé nem látok viszont. Persze nem az én rokonaim voltak, de családtagnak tekintettek. – Hallottam, mit mesélt a gyermekkoráról – bólintott

a lány. – Tegezzél, Gunilla, hiszen majdnem egykorúak vagyunk. A fiatal nő erre szégyenlősen sütötte le a szemét. Heike, aki szeretett volna többet megtudni róla és érezte a közöttük fennálló köteléket, nagy merészen kérdéssel hozakodott elő: – És te hova valósi vagy? A lány szeme azonnal tágra meredt a rémülettől. Odahaza sebezték meg a lelkét – gondolta Heike. – Knapahulton születtem – felelte kifejezéstelen hangon Gunilla. – Kis tanya az erdő szélén. Heike elhatározta, hogy őszinte lesz, mert segíteni akart ezen a különös fiatal lányon. – Bocsáss meg, Gunilla, de ma fültanúja lettem annak, hogy egy Erland nevű fiatalemberrel beszéltél. Gunilla finom metszésű arcocskája tűzvörösre vált. – Jaj, meghallott… meghallottál… bennünket? Nem akartuk. – Persze, megértem, de kénytelen voltam végighallgatni. Nyilván semmi közöm hozzá, mégis azt hiszem, ifjú és dühös barátodnál többet értettem meg. Ugye, valamilyen gondok gyötörnek? Gunilla heves mozdulattal félrefordította az arcát. Heike némán figyelte a falra árnyékot vető finom profilját. A lány a szájához szorította a kezét és a hüvelykujja körmébe harapott. – Nem szereted, hogy jár utánad? Semmi válasz. – Úgy gondolod, undorító dolog a testi szerelem? Gunilla hevesen és szégyenlősen bólogatott. Lángvörös orcáján könnycsepp csordult le. Heike hirtelen felfigyelt a lány szeme alatt húzódó karikákra, amelyek fáradtságról tanúskodtak.

– Bocsáss meg – mondta gyorsan. – Én meg csak itt ülök és feltartalak a hálószobádban! – Nem, én csak… Gunilla arca ijedtséget tükrözött, amikor ismét Heike felé fordult. – Nagyon szeretnék veled beszélni. Úgy érzem, jót tenne – csillapodott le lassan a lány. – Odahaza vannak gondjaid, ugye? – kérdezte halkan Heike, miközben a lány gondolataiba merült. Gunilla nem válaszolt. Úgy tűnt, meg sem hallotta a kérdést. – Jó itt – mormogta. – Itt jól érzem magam. Ez olyannyira elgondolkozva mondta, mintha számára egészen különleges jelentősége lenne. Heike várta a folytatást. – Nem akarok hazamenni. Címzettje ennek a kijelentésnek sem volt. Heike újabb próbát tett: – Ez az Erland… Ha jól értettem, nagyon kedveled. – Dehogy! – hőkölt vissza a lány. – A kézzelfoghatóbb szerelemtől eltekintve kedveled. – Nem! Heike ekkor megértette, mi a helyzet. Gunilla a saját válaszaitól félt. – Gunilla… Mi ketten teljesen fesztelenül beszélhetünk egymással, mert én sohasem fogok bármit is követelni tőled. Nem kell attól tartanod, hogy közelednék hozzád másképp, mint jóbarát. Megengeded, hogy röviden elmondjam nézeteimet a szerelemről? Gunilla végre felébredt révületéből, és észrevette, mennyire önzőnek tűnhet a magatartása. – Igen, ha ekkora bizalomra méltatsz. Most igencsak különös dolog történt. A zárkózott Gunilla a pap előtt képtelen volt kitárulkozni. A barátsá-

gos Arv Grippel folytatott beszélgetésekben is meglehetősen félszívvel vett részt. Arról nem is beszélve, hogy az Erlanddal való bármiféle közösség vállalása csírájában hunyt el! Most viszont Heikével, aki tulajdonképpen idegen volt, sokkal felszabadultabbnak érezte magát. Egyszeriben kedve támadt nyíltan beszélni minden nehézségéről. Ez tökéletesen új érzés volt. Heike gyengéden elmosolyodott. – Természetesen nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy a szerelemről nyilatkozzon, hiszen csak a sóvárgó oldalát ismerem. Mégis úgy tekintek a szerelemre, mint valami lenyűgözően nagy eseményre, két ember érzelmeinek, teljes személyiségüknek összefonódására… Gunilla lehorgasztott fejjel remegni kezdett. – Bűn – szakította hevesen félbe Heikét. – Annyiban talán igazad van, hogy a szerelem sokoldalú valami, de az… Bűn! Undorító! – Ki verte ezt a fejedbe? – kérdezte óvatosan Heike. – A pap? Derék, megértő embernek tűnt. – Nem a pap. Jó lélek, bár semmit sem fog fel az egészből. Apa azonban ugyancsak egyfajta pap. Nem felavatott lelkész, mégis afféle. Vagy úgy, világi prédikátor – gondolta Heike. Nagyon kellemetlen személy lehet. Kis ember, aki nagy hatalmat akar magának. Ki beszélt nemrég egy ilyen igehirdetőről? Persze, a lány anyja. – De hiszen az apád is házasságban él! Egyszer csak szeretkeznie kellett anyáddal, különben nem jöttél volna a világra. Akkor meg hogyan beszélhet mások „bűneiről”? – Tudom – mondta félig elfúló hangon Gunilla, Heikének az asztalon nyugvó, ökölbe szorított kezére

bámulva. Bizony nem nyújtott szép látványt; amilyen szögletes és szőrös volt, leginkább farkas mancsára emlékeztetett. – Apa csalódott bennem. Volt egy kisfiuk – állandóan róla beszél. Később elveszítették a fiukat, és csak én lettem helyette. Apa képtelen megbocsátani nekem vagy anyámnak, hogy leánynak születtem. – Miféle bosszúállás ez? – kérdezte felháborodva Heike. – Tehát anyádnak is nehéz a sora? Gunilla teljesen lehorgasztotta a fejét. – Igen. Apa borzalmasan meg szokta verni, és parázna szajhának nevezi. Annyira sajnálom anyát. És az egészben az a legrosszabb, hogy apának igaza van. Nem csoda, ha ez a lány ilyen súlyos gondokkal küszködik – gondolta Heike. Megfogta és maga felé húzta Gunilla kezét, így előtűnt egy régi sebhely a karján. A lány felnézett, összetalálkozott a tekintetük. Gunilla csaknem felsikoltott. Heike amúgy oly barátságos kifejezésű szeme sárgán izzott fel, mintha egész lénye lángra lobbant volna éktelen haragjában. – Nem számít – szólt gyorsan Gunilla. – Itt biztonságban vagyok. – Így van. Maradj csak itt – mondta tompa hangon Heike. – Soha többé ne menj vissza ahhoz a gazemberhez! Nincs joga hozzá, hogy apának nevezze magát. – Heike elengedte a lány kezét. – Útban idefelé összetalálkoztam az anyáddal. Nagyon elkeseredettnek tűnt, és meg is tudom érteni. Heike szeméből eltűnt az előbbi őrjöngő izzás. Ez megnyugtatta Gunillát. – Anyának minden oka megvan az elkeseredettségre. De félbeszakítottalak. Éppen a szerelemről beszéltél. – Hol is tartottam? – mosolyodott el Heike. – Igen, azt akartam mondani, hogy nem osztom azt a nézetet, miszerint választottunkkal fejest ugorjunk az ágyba. Azt

hiszem, a testi vonzalom kezdetektől fogva fennállhat két ember között – vagy sem. Ha oda merjük adni magunkat a másiknak, ez csak a végét jelenti annak a hosszú időnek, amelynek során megismerjük egymást. Én ugyanis az érzéki odaadásban is meg akarom őrizni a szépséget. Gunilla kevés élettapasztalata ellenére megérezte, hogy Heike nem szokott ilyesmiről beszélni. Noha meglehetősen nehézkesen és bonyolultan fejezte ki magát, a lány megértette, mit akar mondani. – Úgy véled… először barátság, azután szerelem? – Igen, ha a testiséget szerelemnek nevezzük. A kettő nem mindig ugyanaz. – Szóval lehet valakit testi vonzalom nélkül is szeretni? – kérdezte gyorsan Gunilla. – Azt hiszem, lehet. De az egyik ember előbb-utóbb mégis nagyon közel akar kerülni a másikhoz. Gunilla hirtelen észrevette, milyen meghitt hangulat uralkodik a konyhában. Az asztal közepén égő gyertya a helyiség többi részét homályban hagyta, ehhez járult a finom karácsonyi ételek illata. – Amit mondasz… – hebegte –, …pontosan az ellenkezője annak, amit anya és apa csinál. – Hát ezt hogyan érted? – Úgy értem, ők… Nem szabad visszaélned a bizalmammal! – Tudhatod, hogy sohasem tennék így. Én csak segíteni szeretnék. Gunilla bólintott, mintha pontosan tudná. – Apa meg anya… Úgy éltek, mintha egész életüket a másik foglalta volna le… testi értelemben. Persze gyűlölték és szidalmazták egymást. De mostanában…! Nem tudom, mi történhetett. Apa komolyan beteg lett. Most már csak kígyót-békát kiabálnak egymásra. Heike bólintott, s ez végtelenül megnyugtatóan hatott

a fiatal lányra. – Anyád említette, én pedig megértettem, mi baja van apádnak. Ha ilyesmi történik a férfiakkal, nem tudnak többé nővel lenni. Sajnos, elég gyakori, amiről beszéltél. A szüleidet csakis az érzéki szerelem kötötte össze. Amikor véget ért, semmi sem maradt. – Valószínűleg teljesen igazad van. Tehát úgy gondolod, hogy a közösség másik fajtája sokkal fontosabb? Heike kíváncsi volt, mi rejtőzhet a lány hirtelen kíváncsisága mögött. – Ezért nem akarsz férjhez menni a backai Erlandhoz? Vonzalmat érzel iránta? De attól félsz, hogy az egész úgy végződik, mint a szüleid között? – Többről van szó – borzongott meg hevesen a lány. – Tudom. Megundorodtál az érzéki szerelemtől. Most pedig viszolygást érzel, amiért vonzódsz valakihez? – Bárcsak ne tudnál ennyit – suttogta Gunilla. – Szörnyű egy alak vagy! – Egy magadfajta lány nem élheti le egyedül az életét! Túlságosan értékes ember vagy ahhoz, hogy pártában maradj! – Ugyan, nem maradok hajadon – mondta a lány, és csillogó szemmel meredt Heikére. – Van még valaki, akihez bármikor férjhez mehetek. – És ő békén hagy? – kérdezte kétkedve Heike. – Bizony! De előbb átgondolom a dolgot. Gunillát a hangja hetykének és magabiztosnak mutatta, de remegő keze másról árulkodott. – Gondold meg jól, Gunilla! – figyelmeztette Heike. – Magad sem vagy tudatában, milyen nagyon kötődsz a backai Erlandhoz. – Egyáltalán nem kötődöm hozzá – vágta rá villámgyorsan a lány, akinek szemébe visszatért a rémület. – Én mindössze nyugalmat, biztonságot és barátságot akarok,

hiszen te magad mondtad, hogy… hogy ilyen házasságban nagyon jól lehet élni! – Egy ideig igen. – Örökké! Az egész élet folyamán, mindvégig lehet! Heikét elfogta az aggodalom, hátha ismét felborította a lány lelki egyensúlyát. A gyertya pislákoló fényében úgy tűnt, Gunilla szemét ismét könnyek lepik el. Heike hirtelen azt hitte, mindjárt szétreped a mellkasa. Korábban sohasem érzett ilyesmit. Gyengédségnek vélte. Arra vágyódik, hogy gondját viselje ennek a sebzett lelkű, eltévedt leánynak. Heikének, a kitaszítottnak hogy juthat ilyesmi az eszébe! Még kevésbé gondolhatott arra, amihez oly szívesen látott volna hozzá: megtanítani Gunillát, milyen szép is lehet a szerelem. És ő maga mit tud róla? Heike természetesen még nem szeretett bele a lányba. Ám ha nem vigyáz, alaposan megégetheti magát. Ez a lány így is épp elég gonddal küszködik, hát ha még egy viszonzatlan imádó is zaklatja! Ettől a kellemetlenségtől meg kell kímélnie Gunillát! – Mégis úgy gondolom, ezt az Erlandot nem intézheted el ilyen egyszerűen. Úgy tűnt, komoly a szándéka. Tisztességesen meg kell magyaráznod neki az indítékaidat. – Nem tehetem! – kiáltott fel rémülten a lány. Ezt tényleg nem tehette meg. Így tehát helyette Heike kényszerül magyarázattal szolgálni a helybeli fiatalembernek. Gunilla azonban nem is gyaníthatja, mert biztosan megtiltaná neki. Heike inkább a másik vége felől közeledett a dologhoz: mennyire lehet azonos Erland Christerrel, Arv eltűnt

fiával? – Mi a helyzet ezzel az Erlanddal? – kérdezte óvatosan. – Régóta… ismered? – Mióta csak élek. Ez nem sokat mondott. Gunilla feltehetően fiatalabb Erlandnál, aki a hangja alapján érett férfinak tűnt. A lány aligha tudhatja, mióta lakik rajongója a bergqvarai uradalom területén. Ezt személyesen kell megvizsgálnia, méghozzá nagyon gyorsan! Arv nem érdemli meg, hogy családja sorsát illetően tudatlanságban éljen. ARV GRIP ÉS A SZOLGABÍRÓ a hideg téli éjszakában a bergqvarai kastély lépcsőfeljáróján búcsúzkodott a grófi pártól. A sötétben sejtelemesen rajzolódtak ki a várrom körvonalai. – Hamarosan havazni fog – jegyezte meg Posse gróf. – Jól illik a karácsonyhoz. Éppen megfelelő hangulatot ad az ünnepnek. A többiek minden egyes lépcsőfokon megálltak, és nekitámaszkodtak a kőkorlátnak. Nem volt kedvük hazaindulni. A grófnő puncsa nagyon ízlett nekik, és egy kis ideig még szívesen elbeszélgettek volna. – A farkasok a holdra vonítanak – vélekedett a szolgabíró. – Ez nem túl valószínű – mondta Arv. – Errefelé már régen nem élnek farkasok. Kutya volt, nem farkas. – Esetleg az Ördögszurdokban tanyázó démonok – vetette fel Posse. Az utóbbi ötletre mindannyian nevetésben törtek ki. – Az a legrosszabb, hogy az itteni nép hisz a létezésükben – legyintett a szolgabíró. – Hadd higgyenek benne! Imádják az efféle kísértethistóriákat – mondta a gróf.

– A parasztok a legvadabb dolgokat beszélték össze, – mosolyodott el a szolgabíró –, így hát magam mellé vettem hat embert és behatoltunk az erdőbe. Csakis azért, hogy véget vessünk a babonás fecsegésnek. Természetesen semmi gyanús dolgot nem láttunk. Erre kijelentették, hogy nem a megfelelő helyen kutattunk utánuk: – A Nordagården tanyát viszont valóban kifosztották – szólalt meg Arv. – Csavargó gyülevész népség lehetett. – És az a gazda, akire széthasított fejjel bukkantak? – Valószínűleg vitába keveredett valamelyik szomszédjával. Tettesként éppen kapóra jöttek a démonok. A parasztok váltig állítják, hogy a Kvernbekkenből eltűnt Sirit az úgynevezett Ördögszurdokban tartják fogva. Csendes éjszakákon állítólag sírás szűrődik ki az erdőből. Posse gróf Arv felé fordult. – Nem ő az, aki valamikor tetszett neked? – No, no, ez meglehetősen erős fogalmazás – jelentette ki magabiztosan Arv, de azért zavarba jött. – Úgy találtam, kedves és iskolázott nő. Jól kijöttünk egymással, bár ennél több nem volt közöttünk. Siri eltűnésének híre lesújtott, de ez nyilván mindannyiunkra érvényes. A többiek egyetértően hümmögtek. – Talán emlékeznek rá, – folytatta Arv – akkoriban éppen Vingåkerben élő rokonomnál, Ingelánál jártam látogatóban. Amikor visszatértem, már két hónapja nyoma veszett Sirinek. A felkutatására irányuló gyámoltalan kísérleteimnek ennyi idő elteltével semmi értelmük sem volt. Ami a szeretteimet illeti, balszerencsés vagyok. Örökre nyomukat veszítettem. A gróf és a szolgabíró zavartan hallgatott. Ismerték, milyen szörnyű veszteség érte Arvot fiatal korában. – Nos, ideje nyugovóra térni – próbálta enyhíteni Arv a kínos csendet. Ezzel mindnyájan jó éjszakát kívántak

egymásnak, s a látogatók hazaindultak. Arv felnézett a hófelhőkkel borított égboltra, és a kővé fagyott talajon lépkedett. Heikétől eltérően ő nem volt képes előre észlelni, ha valami rendkívüli dolog készült. Ha Heike éppen ebben, a pillanatban vele van, figyelmezteti Arvot. Ám ez a különös, állatias vonásokkal is rendelkező emberi lény Gunilla biztonságot nyújtó konyhájában üldögélve csevegett a lánnyal, és percről percre erősebben kötődött hozzá. A Backa-majorban Erland az ágya szélén ült, és tehetetlen kétségbeesésében kardlappal verte a dunyhát. A knapahulti Karl jobban érezte magát a helybeli füvesaszszonynál, Bagoly-Kjerstinél tett látogatás után. Éles hangon jelentette ki a feleségének, hogy nem jut a mennyországba, ha beteg férjét nem szolgálja reggeltől estig rabszolgaként. Ebba gúnyosan azt válaszolta, ebben az esetben ketten jutnak a pokolra. Karl ütésre emelte a karját, de legyengülve képtelen volt eltalálni az asszonyt. Fent az erdőben pedig rejtett tűzhelyeken izzott a parázs. Az Ördögszurdok árnyékában titokzatos lények sürögtek-forogtak… A bergundai egyházközség karácsony ünnepére készülődött.

8. fejezet A KARÁCSONY ELŐTTI NAP REGGELÉN mindenkit lázasan lefoglaltak az utolsó ünnepi előkészületek. Heike enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem segédkezett, de úgy gondolta, fontosabb tennivalója van: Arv fiát kell felkutatnia. A serénykedő Gunillától megkérdezte, merre található Anders Eriksson és Sven Karlsson háza. Hiszen a pap tájékoztatása szerint Eriksson fiai tizenkilenc, illetve húsz esztendősek. Nils Svenssont, Sven Karlsson fiát ugyancsak fel akarta keresni. Gunillát túlságosan lefoglalták a teendői, hogysem meglepődjék Heike kérdésén. – Mit gondolsz, elég jó ez a kocsonya? Korábban sohasem készítettem egyedül ilyet. A nagy vagy a szép terítőt tegyem a karácsonyi asztalra? Mit is kérdeztél? Eriksson? El tudta ugyan magyarázni, merre laknak, de hozzátette, hogy ezen a napon aligha találja őket otthon. Ma az ünnep előtt az uradalomhoz tartozó összes paraszt megfürdik a bergqvarai serfőzdében. Heike azon tanakodott, mitévő legyen. Persze pompás alkalom lett volna, hogy egyszerre vehesse szemügyre valamennyiüket. Ő azonban rémítő arcával és csaknem torz testével aligha mehetett be a fürdőházba. A tetejében mellkasán és lábszárán olyan szőrös volt, akár valami erdei manó. Jó Tengelhez, Ulvhedinhez és a Jéghegyek Népe oly sok átokverte sarjához hasonlóan a magányos Heikét is hatalmas férfidísszel áldotta meg, vagy inkább sújtotta a természet szeszélye. Ilyen külsővel nem mert mutatkozni a serfőzdében.

Kénytelen volt segítségért fordulni Arvhoz. Nem akart Gunillától a backai Erland felől kérdezősködni, hiszen ezzel nyilvánvalóan felkeltette volna a lány kíváncsiságát. Kissé zavartan kiötölt egy történetet valamilyen nemlétező személyről, akivel útközben összetalálkozott, és aki arra kérte, adja át üdvözletét a három ifjúnak. Megkérdezte Arvot, eljönne-e vele a fürdőhöz, és megmutatná-e őket, mert úgy látja, kifelé kezdenek szállingózni az emberek. Heike hozzátette, hogy lehetőleg észrevétlen akar maradni. Össze szeretné szedni a bátorságát ahhoz, hogy később beszéljen velük. Arv szívesen engedett Heike könnyen teljesíthető kívánságának. Miért nem mennek be az irodába? A fiúknak mindenképpen az ablak előtt kell elhaladniuk. Heike hálásan köszönte meg Arv segítségét. Az irodában a küszöbön álló karácsonyról beszélgettek. Arv kijelentette, Heikének természetesen őnála kell eltöltenie az ünnepet. A tiszttartó hirtelen félbeszakította saját szavait. – Erre jön Sven Karlsson, Nils Svensson apja. Bizonyára a fia is mindjárt itt lesz. Heike szögletes, lassú mozgású idősebb férfira figyelt fel, akinek magas homloka alatt mélyen ült a szeme. Alsó állkapcsa szélesebb volt a felsőnél. – Közelednek az Andersson fivérek – mondta Arv. – Erik és Mats. A fiatalemberek csoportjának közepén láthatod őket. Hirtelenszőke hajúak, közelülő kék szemmel. A két testvér annyira hasonlított egymásra, hogy ikreknek is beillettek volna. Tiszta sor – gondolta Heike. Nyugodtan kihúzhatta őket. Egyikük sem lehetett Christer, Arv fia. A sörházból ezután magányos ifjú lépett ki. Alul szélesebb volt az arca, mint fent.Ez a fickó minden bizony-

nyal Nils Svensson – mondta Heike. – Úgy van. Az apja szakasztott mása. Már csak egyetlen helybeli ifjú maradt, aki azonos lehetett a Jéghegyek Népéből származó, eltűnt Christer Grippel: A backai Erland. A FÉRFIAK TOVÁBB SZÁLLINGÓZTAK kifelé a fürdőből. Ragyogón tiszta arcukkal, enyhén nedves hajukkal szinte teljesen újjászülettek. Heike felsóhajtott. Bizony rá is ráfért volna egy kiadós fürdő! Arv olvasott a gondolataiban. – Ha már besötétedett, együtt odamehetünk. Szólok, tartsanak készenlétben meleg vizet. Gunilla kimoshatja a ruháidat, karácsonyra pedig kölcsönkaphatsz tőlem néhány holmit. – Ez már tényleg sok a jóból. Mégis igent mondok rá, mert karácsonykor az ember, akármilyen szegény is, szeretne alaposan megtisztálkodni. – Persze! El sem hiszed, milyen boldog vagyok, hogy nálunk vagy! Heike kissé gépiesen bólintott, ugyanis közben felfigyelt egy alakra, aki éppen a serfőzdéből távozott. – Isten segíts – nyögött fel a rút külsejű ifjú. Teljes harci díszben, ütemes léptekkel, pengő sarkantyúval, karddal az oldalán délceg katona közeledett az úton. – Hát igen, a backai Erland – mosolyodott el Arv. – Idehaza egyáltalán nem kellene viselnie az egyenruháját, viszont szereti, ha megcsodálják érte. Milyen daliás fiatalember volt! Külsejével mágnesként vonzhatta a lányokat. Valószínűleg kissé együgyű, de aligha rossz a természete – vélekedett Heike.

Erlandból Gunilla oldalán nagyszerű férj válhatna. Heike erre a gondolatra enyhe sajgást érzett a mellkasában. Viszont egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a backai Erland – Arv fia. Ej, ha Gunillából Arv menye lenne! Ő, aki annyira kötődik a fiatal nőhöz, nagyra értékelné ezt az újsütetű rokoni kapcsolatot. Gunilla azonban nem akarja Erlandot, vagy még inkább: nem mer a felesége lenni. Helyette ott az a másik férfi, akihez bármikor férjhez mehet, és aki gyengéden fog bánni vele. Bárki is az illető, ennek a tervnek mindenképpen kudarccal kell végződnie. Gunilla számára Erland a megfelelő férfi, hiszen a lány oly egyértelműen árulta el az érzelmeit iránta, és az ifjú katona, ránézésre legalábbis, oly derék embernek tűnt. Heike elfojtotta feltörő sóhaját. Arv nagyot tüsszentett. – No, most már én is megkaptam azt a nyavalyát, amely a faluban dúl, ráadásul karácsonykor! Pedig milyen előkelő vendégeket hívtam meg! Az uraságot, a szolgabírót és… Újabb tüsszentés következett. – Komoly ez a betegség? – Ugyan, hamar túl van rajta az ember. De amíg el nem múlik, lázzal és pocsék közérzettel jár. – A jeles uraságok csak eltűrnek egy kis megfázást. Amúgy sem kerülhetik el. Miközben Heike éppen azon törte a fejét, miképpen válthatna néhány szót Erlanddal és Gunillával, a délceg katona az iroda felé vette lépteit, és határozott mozdulattal bekopogtatott az ajtón. Szeméből nem sugárzott életöröm.

– Jó napot, intéző úr – mondta erőltetetten katonás hangon és illedelmesen meghajolt a tiszttartó előtt. – Jó napot, Erland, örülök, hogy idehaza láthatlak. Üdvözölnéd rokonomat, a Jéghegyek Népéből származó Heike Lindet is? Erland a vendég felé fordult, ám visszahőkölt a látványtól. – Uram Jézus, ne hagyj el, hiszen ez maga a Sátán! – kiáltott fel őszinte szívből, bár igencsak meggondolatlanul. – Heike derék ifjú – mondta Arv. – Ej, te laksz Gunilla szobájában? Az imént mondott ezzel kapcsolatban valami effélét. – Így van – mosolyodott el Heike. – Milyen mulatságos, Gunilla is hasonló módon nyilatkozott rólad. Erland igyekezett megjátszani a közönyöst. – Rólam? Ezt nem tudom elképzelni. – Ugyan, mi járatban vagy itt, Erland? – kérdezte Arv. A daliás katona kihúzta magát. – Szólni akarok, hogy nem veszem át a katonatelket. – Nem veszed át? – csapta össze a kezét Arv. – Hogyhogy, miért? – Úgy gondoltam, elhagyom Bergqvarát, tiszttartó úr, és minél messzebbre költözöm. – Ezt nem szabad megtenned! Öreg édesanyád beteges, szüksége van arra, hogy a közelében legyél. – Más gyermekei is vannak, tehát csak meglesz valahogy. Én azonban mindenképpen el akarok menni innét. – Ezt sajnálnám – jelentette ki határozottan Heike. – Ismerek ugyanis valakit, aki nagyon bánkódnék a távozásod miatt. Viszont örülök, hogy most összetalálkozhattunk. Ha nincs ellenedre, szeretnék beszélni veled, Backe káplár. Azt hiszem, vannak közös érdekeink. Meglátod,

minden a te javadra fordul majd. Erland megpróbálta eltitkolni elragadtatását, amiért Heike felismerte alacsony rendfokozatát. – Nem hinném, hogy sok mindenről beszélhetnénk – mondta tompa hangon. – De azért persze szívesen váltok veled szót. Most éppen anyámhoz megyek. Mint hallhattad, meglehetősen beteges. Találkozhatunk a karácsonyesti harangszókor? – Hogyne. Pontosan hol? – Nos… Legyen a régi romnál? – Rendben – bólintott Heike. Arv csodálkozva nézett rájuk. Valamiképp kívülállónak érezte magát, s képtelen volt felfogni, miféle közös érdeke lehet két ennyire különböző embernek. Heike hátat fordított a karácsonyi előkészületeknek, és lóháton a helybeli bábaasszonyhoz indult, aki a tó túlsó partján, egy kis házban élt. Annak sem volt túl sok vesztegetnivaló ideje, mert éppen a karácsonyesti tejbedarát főzte. Azt mondta Heikének, nyugodtan beszélhetnek, csakhogy ő közben a konyhában tüsténkedik. Heike mindeddig úgy képzelte, a bábaasszonyok kövér, kedélyes nők, de ez a nénike alacsony, sovány teremtés volt, akit csaknem széjjelvetett a nyugtalanság. Miért érdeklődik az úr a backai Erland után? Heikének el kellett mesélnie az egész történetet eltűnt rokonáról. Elképzelhető, hogy Erland fogadott gyermek a Backa tanyán? – Erland? – kiáltott fel nevetve a bába. – Kakukkfióka ugyan, de… Hová tettem a sót? Kakukkfióka? Heikének torkában dobogott a szíve. Most megtalálta a nyomot! – No, megvan. – A bábaasszony megsózta a grízt, egy pillanatra leült az asztalhoz, és előrehajolt.

– Természetes magyarázata van, miért nem szerepel az illető az anyakönyvben, fiatalúr! Tudja, Erland törvénytelen gyermek. Bűnben fogant, az ilyeneket meg nem anyakönyvezik! – Nem ő az ötödik fiú a házban? – kérdezte összezavarva Heike. – Nem bizony! Jaj, jaj, gyászos egy história volt! Stockholmból néhány előkelő uraság jött látogatóba a régi földbirtokoshoz. Egyiküknek megtetszett a backai Britta, az meg nem tudott ellenállni a csábításnak. A férje volt olyan józan, hogy a sajátjának ismerje el Erlandot. Az egyház viszont nem akarta törvényes szülöttként anyakönyvezni. – Erland tehát itt született? – kérdezte Heike. – Saját magam segítettem a világra – mondta a bábaasszony. – Úristen, hogy ordított! Mintha már akkor tiltakozni akart volna. Igen, az új földesúr, Posse gróf rendezte el, hogy katona legyen a fiúból. Jóvá akarta tenni, hogy Erland gyermekkorában annyit szenvedett, amiért a ház egyik vendége szemet vetett az anyjára. – De hogyan lehettek olyan biztosak afelől, ki az apja? A bábaasszony felnevetett, és mindhárom megmaradt fogát kimutatta. – Mert a backai gazda abban az évben egész télen Växjöben dolgozott. Így tehát mindenre akadt magyarázat. – És te, fiam? Ilyen vállakkal nehéz lehetett anyádnak a világra hoznia! Nemhiába bábaasszony! – Anyám belehalt – mondta szűkszavúan Heike. A ritkás hajú öregasszony többször bólintott. – Gondoltam. Ugye, neked sem volt túl vidám a gyermekkorod?

– Hát nem – mondta Heike. ÍGY TEHÁT á bábaasszony is megerősítette: semmi esélye sincs annak, hogy Christer Bergqvara uradalmában éljen. Heikének mégis el kellett utaznia a másik Bergkvarába, a Keleti-tenger partjára, Småland és Blekinge határába. Pedig semmi kedve sem volt. Itt, új barátai között pompásan érezte magát. Megint útra kell kelnie! Hirtelen végtelen fáradtság lett úrrá rajta. Arvhoz visszaérve kiderült, házigazdája annyira megfázott, hogy életveszélyt jelentene, ha a fürdőbe menne, onnan pedig felhevült testtel kilépne a jeges hidegbe. Heikének így egyedül kellett fürdenie, amiért tulajdonképpen hálát érzett. Eleve félszeg volt, Elena istenfélő nevelési módszerei pedig még inkább megerősítették félénk természetét. Amikor a rárakódott kosztól megtisztulva, az Arvtól kölcsönkapott szép ruhákban kilépett a fürdőházból, hallotta, amint az ünnep eljöttét hirdetik a bergundai templom harangjai. Mindenhol fáklyák lobogtak, az emberek az utolsó előkészületeket végezték. Senki sem figyelt arra a magányos, nagyra nőtt alakra, aki a park fái között a tóba nyúló földnyelven álló ősi várrom felé lopakodott. Heike úgy vélte, a vár meglehetősen életveszélyes állapotban van. A négy torony egyike még mindig megvolt, de bármelyik nap összeomolhatott. Erland, aki már korábban odaért, az esetleg lezúduló kövektől biztos távolságra állt. Amikor a két ifjú találkozott, a sötétség dacára felfigyeltek rá, mennyire hasonló a termetük. Egyformán magasra nőttek – de jaj, mennyire különböztek egymástól!

Heikéből teljesen hiányzott az az arányosság, amellyel Erlandot oly bőségesen áldotta meg a sors. Úgy tűnt, mintha herceg és erdei manó találkozott volna. – Beszélni akartál velem? – kérdezte férfiasan morcos hangon Erland, aki mégsem volt képes ellenszenvet érezni a rút megjelenésű Heike iránt. – Igen. Leülhetnénk arra a padra? Egyikük sem törődött a fagyos levegővel vagy a padot belepő dérrel. Mindketten hozzászoktak a kemény viszonyokhoz. – Nos? – kérdezte Erland, miután letelepedtek. – Gunilláról… van szó – mondta habozva Heike. Erland azonnal gyanakodón hegyezte a fülét. – Nem tudom, mi játszódott le közöttetek – folytatta Heike. – Ám akármennyire fél tőled, ugyanolyan biztos, hogy téged akar, téged és senki mást. Ezért amondó vagyok, nem kellene elhagynod Bergqvarát. Erland erre csak bosszúsan fújt, de Heike úgy sejtette, hogy egyre inkább elbizonytalanodik. – Azt hiszem, mindhármunk sorsában akad közös vonás – folytatta bátran. – Ez pedig a nehéz gyermekkor. Erland nem vitatta, hogy a két fiúnak rosszul ment a sora. – És Gunilla? Neki is…? – Azt hiszem, neki lehetett a legnehezebb. Mi ugyanis magányos óráinkban erőt gyűjthettünk a lázadáshoz a környezetünkkel szemben. Azt mondhattuk magunknak, fütyülünk rá, mit gondolnak rólunk. – Pontosan így van – mondta most már élénkebben Erland. – Gunilla finom kis lelkét közben megtaposták, és teljesen esztelen útra terelték. – Ezt meg hogy érted? – Nem tudod, hogy az apja mindent kárhoztat, ami-

nek csak köze van a testi szerelemhez? – Pfuj, az a felfuvalkodott undok vénember! – Én nem találkoztam vele, de láttam, mit művelt Gunillával meg az anyjával. – Még kérdőre vonom érte! – Egyelőre várj, mert ezzel még nagyobb bajt okozol. Gunilla mindenki másnál jobban szeret téged, Erland. Ugyanakkor rettenetesen fél tőled. – De hát miért? Hiszen én csak kedves akarok lenni hozzá. – Ugye, magadnak akarod? – Heike zavarba jött. – Vagyis le akarsz feküdni vele. – Hogyne! – Gunilla megundorodott az ilyesmitől. Erről a szülei tehetnek. Az anyja valóban könnyelmű nő… – Így igaz! – Az apja pedig folyton a bűnről meg a pokol kénköves tüzéről mennydörög. Mit gondolsz, hogy érzi magát Gunilla? Erland némiképpen elcsüggedt. – Azt akarod mondani, teljesen tönkretették? Állandóan ki fog térni előlem? Tökéletesen hűvössé vált a férfiakkal szemben? – Nem, és éppen itt van a legnagyobb baj. Hiszen Gunilla téged akar. Veled akar szeretkezni. Éppen ez riasztja a leginkább. Az állítólagos bűnnek még a gondolatától is beteg lesz. Erland egy pillanatig mozdulatlanul ült. – Átkozott vén szarházi! – ordított fel hirtelen. – Ezt tényleg el lehet mondani róla! – Igen, de akkor mitévő legyek? – Légy türelmes! Képes vagy rá? – Nem hinném – mondta leverten, bár őszintén Erland. – Viszont most már értem, hogy így kell tennem.

– Gunilla azt mondja, bármikor férjhez mehet valakihez, aki sohasem nyúlna hozzá. Tudod, kiről van szó? – Hogyne! Gunillának elment az esze! – Ki az? – Bizalmasan súgták meg – szabadkozott Erland. – Akkor ne is áruld el – vágta rá Heike. – Neked azonban meg kell akadályoznod, Erland! Ha Gunilla máshoz megy férjhez, mind a hárman örökre boldogtalanok lesztek. A szeméből láttam, terád van szüksége, akárhogyan is tiltakozott. A katona Heike felé fordult, és amennyire csak a sötétben bírt, fürkészve tekintett rá. Heike most már jól látta arisztokrata származásra utaló arcvonásait. – Hallod-e, furcsa egy alak vagy – mondta lassan Erland. – Néha olyan a hangod, mintha… mintha talán magad is érdeklődnél iránta? – Ebben az esetben igencsak hiábavaló érdeklődés volna, ugye? Mire Erland elszánta magát a válaszra, hanghordozásának kezdeti nyersesége csaknem teljesen elpárolgott, és meghatottságnak adta át a helyét. – A fenébe is, te rútság, azt hiszem, megkedveltelek! – Akkor egyformán állunk – felelte jóindulatúan Heike. Mind a ketten felálltak. – Megígérem, hogy itt maradok – jelentette ki Erland. – És újra beszélek majd Gunillával. Ígérem, nem bújok ki a bőrömből. De nem örök időkre! – Én sem hiszem, hogy erre szükség volna. Most azonban a lehető legnagyobb gonddal válogasd meg a szavaidat! És… viseld a gondját! – Meg is érdemli – bólintott a katona. Miközben áthaladtak a kastély sötétségbe borult parkján, Erland más tárgyra terelte a szót.

– Itt a faluban azt akarják, hogy mint katona és a fegyverforgatáshoz értő ember, menjek be az erdőbe és végezzek az Ördögszurdokban lapuló démonokkal. A szolgabíró ugyanis nem hisz a létezésükben! – Ó, hogy mennyire téved! – mondta elszörnyedve Heike. – Én ugyanis láttam őket. – Valóban? – állt meg Erland. – Akkor mégis léteznek? – Bizony. Amikor éjszaka lovagoltam Bergqvara felé, lenéztem a szurdokba. Legnagyobb szerencsémre aludt az őrszem, különben már nem lennék az élők sorában. Életveszélyesek, egyedül nem szabad oda menned! – De vajon kifélék, mifélék? Ördögök vagy…? – Nem tudom – válaszolta gondolataiba merülve Heike, miközben ismét elindultak a park kijárata felé. – Csak annyit tudok, hogy megijedtem. Jómagam és a… védőszellemem is. – Micsoda? – fordult feléje Erland. – Van egy amulettem. Felejtsd el, amit mondtam! E felszólítás teljesítése nehéznek ígérkezett. Erland képtelen volt kiigazodni ezen a szörnyetegen, akit talán Arv Griptől eltekintve, több értelemmel áldott meg a sors, mint bárki mást, akivel eddig találkozott. Ők ketten azonban rokonok voltak, így tehát arra legalább magyarázatot kapott, miért is olyan eszes Heike. GUNILLA A SZENTESTE ELŐTTI délutánra kimenőt kapott. Meglátogathatta a szüleit, aminek a lány vegyes érzésekkel tett eleget. Szívesebben élvezte volna a tiszttartó és különös vendége társaságát. Karl kibírhatatlanabb volt, mint valaha. Koromfekete, magas gallérú „papi ruhájába” öltözött, amelyet egyébként nem lett volna joga viselnie. Őrjöngött dühében, hogy Gunilla még mindig nem tudta „behálózni” Arv

Gripet. – Grip úr megkérte a kezemet – felelte fáradtan Gunilla. – De vajon hogyan mondjak igent neki? Karlt, ha lehet, még inkább elkeserítette a lány félszeg viselkedése. Ebba némán kuporgott az egyik sarokban. Eltompult tekintetéből dac, gyűlölet és végtelen szenvedés áradt. Gunillát alaposan megrémítette, hogy így látja viszont életvidám anyját. UGYANEBBEN AZ IDŐBEN Heike fogott egy széket és leült Arv mellé, akit annyira elővett a láz, hogy ágyba kellett bújnia. – Mióta idejöttem, Arv, azóta készülődöm hozzá, hogy beszéljek veled erről. Még mindig nem tudom, helyesen cselekszem-e… A meglehetősen betegnek tűnő Arv rámosolygott. – Mindig azt szoktam mondani, ha bizonytalan vagy valami felől, ne tedd meg. Most azonban felkeltetted a kíváncsiságomat. Ki vele, mi nyomja a szívedet! Heike az ajkába harapott. – Reméltem, hátha valódi karácsonyi ajándékot adhatok át neked, de ez sajnos nem sikerült. Először is megint útra kell kelnem. És talán ennek sem lesz sok haszna… – Nem szabad elutaznod éppen most! Mit akarsz mondani? Heike újra várt egy darabig. – Arv… Úton idefelé… a nyomaidat követtem. – Magától értetődik. És aztán? – Tudhatod, hogy mint átok sújtotta családtag különleges képességekkel rendelkezem… – Ezeket mindeddig nem láttam. – Nem – mosolyodott el Heike. – Nem nagyon szoktam hencegni velük. Ezenkívül a bölcs, mindentudó

mandragóra is velem van. – Micsoda? Nálad van? Az egész nemzetségünk azt hiszi, régen elveszett! – Az enyém, valóban engem illet, akárcsak valaha atyai nagyapámat, Danielt. A mandragóra mindenhova követett és megvédett az évek folyamán. Itt Svédországban pedig, együtt az én különleges képességeimmel, újdonsággal szolgált a feleséged és a gyermekeid felől. – Mit beszélsz? – kiáltott fel Arv. – Megtaláltam a feleséged sírját. Az övét és a pesztonkáét is. Rokona és barátja a kezébe temette arcát. Sokáig maradt mozdulatlanul ebben a helyzetben. Végül Heike szelíd hangja törte meg a csendet: – Viszont a gyermekek életben maradtak. Az ágyban fekvő beteg meg sem moccant. Heike látta, hogy hitetlenségében visszatartja a lélegzetét, mintha remélni sem merne. – A leányod felkutatásáról bizonyára le kell mondanod, őt lehetetlen megtalálni. A fiúra azonban esetleg rábukkanhatunk. Megtudtam ugyanis egy helységnevet. Arv végre megmozdult. Annyira elcsuklott a hangja, hogy szinte képtelen volt beszélni. – És ezt csak most mondod! Hiszen már több napja vagy itt! – Attól tartottam, hiú reményeket keltek. Először magam akartam óvatosan utánajárni. – Utánajárni? Ezt meg hogy érted? – Talán az lesz a legjobb, ha elejétől fogva mindent elmondok. Akkor jobban megérted a kétségeimet. – Igen, az Isten szerelmére, hadd halljak mindent! Minden egyes részletet! – Előbb feküdj vissza, mert még jobban megfázol! Heike beszámolt a halál közelségét jelző rezgésekről,

a vak öregemberről és arról, mit hallott az a gyermekeket befogadóktól. Utána elmondta, kiknek tisztázta itt helyben a származását. Arv elmosolyodott, amikor meghallotta, mely ifjakra is gyanakodott. Amikor Heike befejezte az elbeszélést, Arv a menynyezetre szegezte tekintetét, és így szólt: – Bergkvara! Tehát ezért nem árultál el semmit. Először itt akartál megbizonyosodni. – Így van. Nem akartam, hogy minden egyes helybeli fiatalemberben a fiadat keresd. Elég nagy felfordulást okozhattál volna. – Azonnal abba a másik Bergkvarába kell utaznunk! – ült fel Arv az ágyban. – Most rögtön oda kell indulnunk! – Megőrültél? – nyomta vissza Heike a párnák közé a beteget. – Ilyen magas lázzal? Gondolj az előkelő vendégekre, akik karácsony másnapján jönnek ide! – Fütyülök rájuk! Meg kell találnom a fiamat! Figyelj ide! Ha rábukkanunk azokra az emberekre, akik befogadták Christert, akkor talán ők meg tudják mondani, ki volt az az előkelő úr, aki magához vette az én kis Anna Mariámat? – Ez nem lehetetlen, de… – Nagyon remélem, különben semmi lehetőségünk nem nyílik Anna Maria megtalálására. Azt állította az illető, Stockholm felé tart? Ez semmit sem mond, mert magába a fővárosba, a környékére, vagy bárhova még északabbra is utazhatott. Jaj, Heike, nem bírok csak úgy tétlenül feküdni itt! – kiáltott fel Arv. – Most hallgass rám! Beteg vagy, előkelő vendégeket vársz, ezenkívül ott van a grófnál végzett munkád. A gróf bizonyára nem szívesen nélkülözne ilyen hosszú ideig. Mivel megbízol bennem, hadd utazzam el én a Keletitenger partján fekvő Bergkvarába! A holnapi istentiszte-

letre úgysem mennék el, karácsony másnapján pedig valószínűleg csak útban lennék. Abban a faluban bizonyára megtalálom a fiadat. – Igazad van – jelentette ki Arv rövid gondolkodás után. – Időbe telik, amíg elszabadulok innen. Menj hát te, Heike, barátom és rokonom, és találd meg az én Christer fiamat! Találd meg nekem őt! – Akkor már holnap korán reggel útnak indulok – bólintott Heike. – Tedd azt! Indulj el korán! Christer szép kisfiú volt, a haja sötét, a szeme barna. Az állkapcsán… jobb oldalon van egy apró anyajegye, bár mostanra teljesen eltűnhetett. Tartsd meg ezeket a ruhákat mint az én ajándékomat! – Köszönöm, de… – Semmi de! Ne hagyj fel a kutatással, amíg meg nem találod a fiút, Heike! Ígérd meg! – Megígérem. Ha módomban áll, meglelem. – Vedd elő a Jéghegyek Népének minden tudományát, akármilyen is legyen! Heike ekkor olyan ferdén húzta el a száját, ahogyan csak kitelt tőle. AMIKOR GUNILLA VISSZATÉRT, gazdáját felzaklatott kedélyállapotban és rosszat sejtető magas lázzal találta. Heike pedig elutazáshoz készülődött. A lány mindent megtudott. Miután osztozott Arvval örömében és felcsigázott reményében, Heikéhez fordult. – Elutazol? – kérdezte elszomorodva. – Pedig úgy örültem, hogy itt töltöd a karácsonyt. Heike csaknem elviselhetetlen fájdalmat érzett a szívében, amikor látta, miképpen borul el Gunilla bizakodó tekintete. – Visszajövök – mondta rekedt hangon. – Remélem, jó hírekkel.

Gunilla bólintott. – De azok, akik szeretik a fiút, bizonyára nem örülnek majd neki? – Erre is gondoltam – szólt ki Arv a hálószobájából. – Nem akarok azoknak az embereknek tragédiát okozni. Csak látni akarom a fiamat, tudni, hogy jól megy a sora, megérinteni őt, tenni akarok valamit érte, – ennyi elég nekem. Ha úgy alakulna, hogy ideköltözik… Ekkora boldogságot alig tudok elképzelni! Bár a vak azt mondta, hogy az a házaspár, amelyik magához fogadta, gyalogszerrel jött. Tehát aligha lehettek jómódú emberek. Én mégis hálás köszönetet mondok nekik, megtérítem minden kiadásukat – és tovább támogatom a fiút. Heike csupán félfüllel figyelt rá. Pillantása megpihent Gunilla csinos alakján, ahogy a lány kezdte feltálalni a dús szentesti vacsorát. Hirtelen felébredt álmodozásából, elfordult és keservesen nyelt egyet. AMIKOR HEIKE KARÁCSONY reggelén lóháton útnak indult, a kastély és a templom közötti fasort ellepték a kocsin vagy gyalogszerrel az istentiszteletre érkező hívek. Noha reggel nyolc óra előtt még félig sötét volt, Heike magasra feltűrte a gallérját és a homlokába húzta Arvtól kapott kalapját, nehogy megbámulják. Az emberek csupán lova hátán árnyékszerűen elvágtató megtermett lovast láttak. A levegőben az első hópelyhek örvénylettek. Egyelőre nem sok – de a felhők kiadós havazást ígértek. Heike valamivel később elnyargalt az ünnep tiszteletére gyertyafényárba öltözött templom mellett, és keletnek fordult, hogy átvágjon Smålandon. Előző éjszaka rosszul aludt. Álmatlanul feküdt, nyugtalanul forgolódott. Jól tudta, hogy Gunillától csupán

egyetlen fal választja el. Ő volt az első lány, akire a rémítő külsejű ifjú komolyan szemet vetett, és aki jelentett valamit a számára. Noha még nem bolondult bele végzetesen Gunillába, tudta, itt a legfőbb ideje, hogy elhagyja Arv házát. Útja leginkább menekülésre emlékeztetett. Véget érni nem akaró fenyvesen lovagolt át, miközben a nap egyre magasabbra emelkedett. Az oltalmazó erdőben nem fagyott meg a talaj, a havazás továbbra sem fedte be a földet. A mélységesen felzaklatott Heike lovaglás közben mindenfélére próbált gondolni, de lelki szemei előtt folyton Gunilla elkomoruló arca jelent meg. „Csak nem utazol el? Nélküled olyan üres lesz a ház, Heike!” Mindez nem volt egyéb barátságos szavaknál. Hiszen Heike nagyon jól tudta, hogy a lány gondolatai a backai Erlandnál kalandoznak. Megéhezett. Megállt, de ekkor is a Gunilla által gondosan elkészített útravalót ette. Ez sem késztette arra, hogy más dolgokon járjon az esze. Továbbindult, és megpróbált semmire sem gondolni. Teli torokból rázendített egy vend dalra… Semmi sem segített rajta. „Vigyázz magadra, Heike!” – idézte fel újra meg újra Gunilla kedves szavait. Elhomályosult a szeme, s erről nem az arcába csapó hópelyhek tehettek. – A fenébe! – sziszegte indulatosan és leugrott a lováról. Egy kidőlt fatörzsre ült, majd kezébe temette az arcát. – A fenébe! – ismételte meg, mert értelmesebb dolog nem jutott az eszébe. Lova hűségesen várakozott a néma rengetegben. Az áfonyabokrokat rágcsálta, ezzel azonban nem nagyon lakhatott jól. Valaki hirtelen gyengéd mozdulattal Heike vállára

tette a kezét. Felnézett, s tekintete zölden szikrázó szempárral találkozott. – Sol! – suttogta döbbenten. A gyönyörű jelenés félrefordította a fejét és dacosan összecsücsörítette a száját. – Nem akarjuk, hogy szenvedj, kedves barátom – szólalt meg. – Egyébként legutóbb Stregestiben nagyszerű tettet vittél végbe! Ritkán mulattam olyan jól, mint amikor elégettétek a szép boszorkány haját! Heike, akit hirtelen végtelen nyugalom fogott el, remegve elmosolyodott. – Ugye, ismered a mandragóra bűvös hatalmát? – kérdezte szépséges, csaknem kétszáz éve halott rokona. – Tudod, hogy a segítségével magad felé fordíthatod egy nő érzelmeit? Heike bólintott. Igencsak zavarban érezte magát ostoba érzései miatt, amelyekről immár mások is tudomást szereztek. – Bizonyára azt is tudod, hogy nem ő a neked való lány? Ha betörnél az életébe és ellenkezőjére fordítanád a vonzalmait, túlságosan sok embert tennél szerencsétlenné. Amúgy is elég nehéz a helyzete. – Igen – mondta elszorult torokkal Heike. – Tudom, hogy számomra nem létezik a szerelem. – No, no, erről most inkább ne beszéljünk! Viszont itt nem szabad az idődet vesztegetned, Norvégiába kell sietned, ahol nagy szükség van rád! Kétségbeesve várjuk, hogy odaérj és megmentsd kedves birtokainkat. – Úgy érted, már most induljak oda? – kérdezte rémülten Heike. Sol türelmetlenül legyintett. – Dehogy, most először fejezd be a küldetésedet Arv Grip számára, hiszen ő is közülünk való. Utána viszont ne maradj Bergundában, erre ugyanis nincs időd! Ingrid

akart a segítségedre sietni, de te nem ismered őt, így helyette inkább én jöttem. – Ingrid dédanyám? Ő is közétek tartozik? – Persze! Nagyon aggódik, mi lesz drága Graastensholmjának a sorsa. – Értem, csak olyan tehetetlennek és szomorúnak érzem magam. – Mi viszont nem akarunk levertnek látni, mert ezt nem érdemelted meg. Ugye tudod, hogy immár téged illet a Jéghegyek Népének titkos kincse? Most azonban nem férhetsz hozzá, mert Norvégiában van. Így nem ismered az összes titkát, ezért segítenünk kell rajtad. Kapsz tőlünk valamit, ami teljesen ellentétesen hat, mint a szerelmet ébresztő mandragóra. Van egy aprócska növény, amely a legjelentéktelenebb külsejű és egyben a legkeserűbb is. Heike félénken tekintett Sol különös módon elmosódó arcába. – Ha keserűnek nevezem, nem az ízére gondolok, bár az is éppen eléggé rossz – mondta furcsán távolinak tetsző hangján. – A hatása oly végtelenül keserű. Ugyanis megöli az álmaidat, elpusztítja egy másik ember utáni vágyaidat és vonzódásodat. Be mered venni, Heike? A szegény ifjú lelkét mélabú öntötte el. – Így lesz a legjobb – válaszolta csendesen. – Nagyszerű – bólintott Sol. – Ha kiértél az erdőből a mezőre, állj meg a fenyves szélén! Ott megtalálod azt a bizonyos növényt, néhány hervadt levele maradt még. De siess, nehogy belepje a hó! A levelei emberi kézhez hasonlóan ötágúak. Morzsold össze és nyeld le őket! Utána nyugodtan továbbindulhatsz. Heike hátrafordult, hogy köszönetet mondjon, de egyedül ült a fatörzsön. Zavartan szállt újra nyeregbe. Valóban megtörtént, ami az előbb megesett vele? Nem csupán elgyötört lelkének képzelődése volt?

Félórával később véget ért a hegyhát, az út pedig lápokkal közrefogott réteken vezetett tovább. Heike megállt, leszállt a nyeregből és az árok partján keresgélni kezdett. A vizes hóban igen hamar lágy szárú, apró növényre bukkant, amelyen megvoltak még az ötágú levelek maradványai. Heike letépte őket és ismét felegyenesedett. Hosszasan álldogált, s egyik kezével végigcirógatta az elszáradt leveleket. Heike ízelítőt kapott abból, mi juthat valakinek osztályrészül – gyengédség, összetartozás, vonzódás – és az a szédítő valami, amire még gondolni sem mert. „Morzsold össze a leveleket és nyeld le Őket!” Öntudatlanul összeszorította a tenyerét, hallotta, miként roppannak össze gyenge reccsenéssel az elszáradt levelek. Ismét kinyitotta a tenyerét, és a szánalmas barna növényi maradványokra tekintett. Gyorsan megrázta a fejét, hogy ismét visszatérjen a hétköznapok világába. Teljesen elment az esze, hogy itt álldogál és száraz füveket akar megenni! Mintha segítene rajta az efféle ostobaság! Bizonyára a képzelete űzött vele tréfát odafent az erdőben! Nem most fordult elő első ízben, hogy látott valakit ősei, a Jéghegyek Népének leginkább átoksújtotta teremtményei közül. Heike tudta, képes észrevenni a hétköznapi ember számára láthatatlan dolgokat. Gondolatai visszatértek a valós életbe. Szép arcot látott maga előtt, amely tiszta tekintetével oly melegen és bizalmasan mosolygott rá. A bensőjét melengető érzésnek csírájában kellett elhalnia. A száraz levéldarabkák elhomályosultak előtte. Többször nagyot nyelt, és megtörölte a szemét. Nem is annyira Gunilla járt az eszében, hiszen a lány iránti érzései még csak csíráztak. A beláthatatlan jövőre

gondolt, arra, hogy aligha ez az utolsó alkalom, amikor ilyen növényre van szüksége. Ez a fű kioltja lelkének fájdalmas vágyakozását, amelyről semmiképpen sem akart lemondani. Ő azonban örökös egyedüllétre ítéltetett. Néha még a mandragórát is megátkozta, amely oly elszántan küzdött Sölvével, hogy ő, Heike életben maradjon. – Így lesz a legjobb – suttogta, elfojtva feltörni készülő sírását. Gyorsan szájába vette az elszáradt levelek törmelékét és a Gunillától kapott tömlő tejjel leöblítette a torkán. Bizony keserűnek hatott! De hát nem azt szokták mondani, hogy keserű a szerelem íze? Mély lélegzetet vett, és megtörölte a szemét. Azután folytatta magányos útját kelet felé.

9. fejezet EZEN A KARÁCSONY REGGELI istentiszteleten a papnak az ünnepi evangéliumhoz fűzött jámbor elmélkedései nem találtak visszhangra a backai Erland lelkében. Ő, aki amúgy igen istenfélő ember volt, Gunillának a női padsorokban a fekete fejkendők között fel-feltűnő arcéle miatt teljesen megfeledkezett a jászolban fekvő kis Jézusról. Bárcsak megfordulnál és rám néznél! Erlandnak bizony nem voltak hipnotikus képességei. „Számára nincs más férfi rajtad kívül, Erland. Te vagy az egyetlen, akit akar.” A titokzatos Heikének könnyű ilyet mondania. De vajon hogy a… Bocsáss meg, Uram, nem akartam a templomban! Vajon miképpen lehet szólni az olyan lányhoz, aki a legártatlanabb gondolatok hallatán is felkapja a fejét? Heike szavai mégis szívet melengetően hatottak Erlandra. Annyira szeretett volna kedves lenni az ő Gunillájához, akit legszívesebben a tenyerén hordozott volna. Tehetett ő róla, hogy felforr a vére, amikor csak a lány közelébe kerül? Hiszen Gunillának büszkének kellene lennie emiatt, ugye? Milyen sokat is álmodozott Stockholmban Gunilláról, arról a sok szépről, amit együtt átélnek majd! Erlandnak ettől a gondolattól elszorult a torka. Türtőztetnie kell magát! Nem dughatja ismét a kezét Gunilla szoknyája alá. Türelmesnek kell lennie, amíg Gunilla magától omlik a nyakába. Heike pontosan erre gondolt. De vajon miképpen vigyen végbe ő, a backai Erland, az áldott emlékezetű III. Gusztáv testőrségének

káplárja ilyen fegyvertényt? Erland akkorát sóhajtott, hogy majd szétrepedt a zubbonya. Csak sikerülni fog! Ugyanis kétségtelenül megvolt hozzá a szükséges akaratereje. Ámde a test hiába felkészült, ha a lélek gyenge… Ugyan, nem ez a helyzet! Az utolsó zsoltár alatt éneklés helyett csupán mormogott, miközben tekintete oldalról Gunillára szegeződött. Végül a bátyja oldalba bökte és bosszúsan odasúgta: – Nem próbálnád meg legalább az illendőség látszatát megőrizni? Erland elvörösödött és lehorgasztotta a fejét. A maga részéről befejezte az éneklést. Mialatt a hívek tömege a padsorok között lassan elhagyta a templomot, Erlandnak sikerült Gunilla mellé férkőznie. – Eljöhetek látogatóba ma este? – kérdezte. – Beszélnem kell valamiről. Gunilla idegesen rezzent össze. – Délután hazamegyek Knapahultra – próbálta elhárítani a hadfi próbálkozását. – Remek! Akkor majd az erdőn át elkísérlek. A lány csendesen sóhajtott, de újabb kifogást nem talált. ERLAND EZÉRT várt rá már kora délután, mielőtt sötétedni kezdett volna. Gunilla látta, hogy a katona a hosszas várakozástól csaknem kékre fagyott a hidegben. Gyengédség támadt benne iránta, hiszen az új, roppant férfias és biztos fellépésű Erlandon mintha nem is fogott volna a zord időjárás. Ám gyorsan elfojtotta a didergő ifjú iránti részvétét. Csak semmi érzelem! Erland ünnepélyesen nézett a lány szemébe. – Semmiféle ostobaságot sem fogok elkövetni – ígérte. – Megbízhatsz bennem.

Gunilla szíve tovább engedett. – Jaj, milyen rossz miattad a lelkiismeretem! Olyan kedves vagy hozzám, Erland! Én azonban nem tehetek róla, hogy így viselkedem. – Tudom. Az a furcsa Heike beszélt velem erről. Tudok rád várni, Gunilla. Ha három évet vártam már rád, akkor azt hiszem, újabb háromra is képes vagyok. – Csak nem ment el a józan eszed! – nevetett fel némileg gyámoltalanul a fiatal nő. Erlandot hatalmas öröm fogta el, hogy oly sok keserves esztendő után ismét nevetni látja gyermekkori játszópajtását. Már csaknem átölelte Gunillát, de aztán illedelmesen mégis inkább megfért a bőrében. A nap folyamán jócskán havazott, az erdőre visszhangtalan, mélységes csend borult. A bátor katona megfogta a lány kezét. Gunilla engedte, noha bizonyos távolságot tartott tőle. Lassan haladtak előre, lassabban, mint akarták. – Gyermekkorunkban te voltál az egyetlen, aki kedvesen viselkedett velem, Gunilla – mondta meleg hangon Erland. – Mindenki más kurafinak, meg nem is tudom, minek nevezett. – Mintha tehetnél róla – suttogta lehorgasztott fejjel a lány. – Emlékszel, amikor meg akartál védeni? – Igen. Az erdőben leselkedő boszorkányoktól és manóktól. Erland körülnézett és felkacagott. – Milyen ostobák is voltunk! Gunilla hirtelen úgy érezte, megkönnyebbül a szíve. Noha nem tudta, szeméből szerelem és csodálat áradt, ahogyan az ifjúra mosolygott. A katona rendíthetetlenül uralkodott magán. Annak a fura Heikének mégis igaza volt. Gunilla őbelé, Erlandba szerelmes.

Miközben gyermekkori emlékeiket idézték fel, derűs kacagásuktól visszhangzott az erdő, Gunillának pedig azon járt az esze, milyen régen is érezte ennyire remekül magát. Erland ekkor azonban kényes tárgyra terelte a szót. – Nem jönnél el egy nap megnézni a katonakunyhót? Csak megnézni? Gunilla akaratlanul kihúzta magát. – Anyádat nyugodtan magaddal hozhatod – csillapította Erland. A lány bizonytalanul bólintott és az ajkába harapott. A fatörzsek között ekkor már felbukkant a knapahulti major. – Olyan szép lenne ott, Gunilla! Függönyök lennének az ablakon és… Függönyök? Függönyök! Akár magában a bergqvarai kastélyban! – Mit gondolsz, elfér ott a szövőszékem? Erlandnak örömében csaknem elállt a szívverése. – Hogyne! Sok hely van a házban – mondta elfúló hangon. – Milyen látványt nyújt kívülről? – Ha akarod, akár kis kerted is lehet. Most ugyan kissé benőtte a gyom, mert a telek az előző katona, a vén Klamp halála után több évig üresen állt. De tavasszal feláshatom a kertet. A gazdasági épületek sem rosszak. Gunilla ábrándozni kezdett. Saját ház? Kikerülhet szüleinek ijesztő zsarnoksága alól. A maga ura lehet. Művelheti a földecskéjét, állatokat tenyészthet, süthet, főzhet, moshat magára és a… Erland ekkor meggondolatlanul tovább színezte a jövőt: – Gondold csak el, milyen szép lesz, ha a gyermekeink a zöld pázsiton hancúroznak!

Gunilla hirtelen megállt és végiggondolta, mit is jelentenek a fiatalember előbbi szavai. Torkából lassú nyöszörgés tört fel, amely, ha minden erejével nem gyűri le, sikoltásban folytatódott volna. – Nem, Erland, nem megy – szipogta, és el akart futni. A katona azonban már észrevette hibáját és megragadta a lány karját. – Nem úgy értettem, Gunilla, felejtsd el, amit mondtam! Tudhatod, hogy képes vagyok várni, külön szobában alhatunk, csak költözz hozzám. Komolyan beszélek. Akarsz a feleségem lenni? Gunilla szipogott, miközben gyengén, fél szívvel megpróbált kibontakozni. – Nyilván megérted, nem tudom megtenni, neked pedig, akárcsak más férfiaknak, jogod van arra, hogy gyermekek apja legyél. Csak én vagyok az, aki… – Gunilla – fogta Erland könyörgésre a szót. – Fütyülök a gyerekekre, csak hadd kaphassalak meg! – Jaj, Erland – sóhajtott fel szívettépően a fiatal nő. Erland látta, hogy ég a szeme a szerelmes vágyakozástól. – Jaj, mit tegyünk, Erland? Sikerült kiszabadítania magát, majd az út utolsó szakaszát futva tette meg Knapahultig. Erland mozdulatlanul nézett utána, lelkében remény és csüggedés váltakozott egymással. Nem férhet hozzá kétség, hogy Gunilla szereti. Bárcsak néha be tudná fogni hetvenkedő katonához méltó száját! Kedvetlenül visszafordult a falu felé. GUNILLA ELTOMPULT LÉLEKKEL lépett be és hajolt meg szülei előtt. Anyja éppen az istállóba készült, ő pedig azonnal felajánlotta a segítségét. De erről szó sem

lehetett, hiszen legszebb ünnepi ruháját viselte. – Gyorsan végzek – mondta Ebba. – Addig terítsd meg az asztalt, Gunilla! Leánya nem örült különösebben, hogy négyszemközt marad Karllal. Még sohasem érezte ennyire kellemetlenül magát apja társaságában. Ezért gyorsan levette a tűzhelyről a karácsonyi vacsorát, majd lesütött szemmel térültfordult a konyhaszekrény és az asztal között. Nem is akart ránézni Karlra most, amikor a találkozás Erlanddal annyira felkavarta a lelkét. Jókedvűnek érezte magát, de félelem is bujkált benne. Karl hátratett kézzel, nyugtalanul járt-kelt a szobában. Fekete ruhája és magas papi gallérja volt rajta. Az alkalomhoz illő bibliai idézeteket mormolt, és szigorú tekintettel ellenőrizte, mit csinál éppen Gunilla. – Milyen jó, hogy talpon látom apámat – mondta a lány. – Ha jól tudom, túl van a betegségen? – Igen, az Úr segít az övéinek. Orvoshoz menni céltalan, csak a gyógyulásért való ima segít. – Azt hittem, hogy Bagoly-Kjerstinél járt – mondta Gunilla inkább jóhiszeműen, mint megfontoltan. – Bagoly-Kjersti? – köpött ki Karl és hirtelen megállt. – Csak nem képzeled, hogy nekem bármi közöm is van a pogány bűbájossághoz? Anyád miatt mentem el oda. Nem, az Úr meghallgatta leghűségesebb igehirdetőjének könyörgését, és segített rajta. Közelebb lépett Gunillához, így az megérezte a paraszt bűzös leheletét. Karl fogai is igencsak rossz állapotban voltak. – Nos? Rávetted Grip őuraságát, hogy újra megkérje a kezedet, te lány? Karl képmutató lénye, vallásosnak álcázott hamis fecsegése és az a mód, ahogyan „paráználkodásáért” Ebbára hárított minden felelősséget, mélységes undorral

töltötte el Gunillát. Tudta, hogy a férfiakkal kapcsolatos érzelmeit sokkal inkább Karl, semmint anyja pajtabeli megannyi félrelépése tette tönkre. Karl korábban tökéletesen meg tudta félemlíteni Gunillát. Ám most Grip tiszttartó jósága és bölcsessége, Erland szerelme, és nem utolsósorban Heike megértő természete megerősítette belső tartását. Érezte, hogy apjának, ennek a hitvány hencegőnek immár semmiféle hatalma sincs felette. – Nem, apám – válaszolta gyorsan. – Nem akarok Grip úrhoz férjhez menni, mert másé a szívem. Karl arca pulykavörösre változott. Gunillára meredt, aki viszolygásában félrefordította a fejét. – Micsoda? – üvöltötte. – Nincs benned semmi szemérem, te? – A backai Erlandot szeretem, apám. De maga annyira tönkretette az életemet, hogy nem mehetek feleségül hozzá, és senki máshoz sem! – A backai Erlandot – mondta dühtől elcsukló hangon Karl. – Azt a bűnben fogant hitvány kurafit? Őt akarod, és visszautasítasz egy olyan sikeres és jómódú embert, mint a tiszttartó? Nincs… benned… semmi… szemérem? Minden egyes szó után lesújtott rá a kezével, de a lánynak sikerült félrehajolnia. A dühtől őrjöngő Karl végül karon ragadta és arcul csapta. Gunilla nyöszörögve védekezett. Nem akart visszaütni, hiszen belésulykolták a szülei iránti tiszteletet. Karl mindenfajta meggondolás nélkül úgy tett, mint a régi szép időkben. Térdre kényszerítette a lányt és felhúzta a szoknyáit. – Apám! – kiáltotta elszörnyedve Gunilla. – Megőrült? Nem tehet ilyet, nem szégyeníthet meg így! Karl, aki ekkorra teljesen elvesztette a józan eszét, így lihegett:

– Én majd kihajtom belőled a bűnt, te galád szajha, mert enyém az ítélet, így szól az Úr… Gunilla tébolyodottan próbált kiszabadulni. Karl hirtelen felfedezte, hogy felnőtt nővel akad dolga. Vasmarokkal szorította le, és a lány szép, feszes bőrét bámulta. Érezte, amint férfitestébe visszatér a jól ismert, kellemes merevedés, amelyben az utolsó év folyamán nem volt része. – Jogom van hozzá – mormogta. – Jogomban áll… Gunilla szerencsére alig értette, mi történik vele, de észrevette, hogy apja arca elernyed, szeme kimered. Kétségbeesetten vergődött, ám Karl belékapaszkodott. – Engedjen el, apám, az Isten nevére kérem! – kiáltotta. Ebben a pillanatban belépett Ebba, akit Gunilla sikoltozása és a feldöntött székek zaja hívott a házba. Ő azonnal felismerte, mi a helyzet, mert Karl arckifejezését többszáz alkalommal láthatta. Jeges iszonyat fogta el. – Teljesen megőrültél, most már Gunillának is nekimégy! – rikácsolta és a férjének rontott. – Jogom van hozzá – üvöltötte vissza a paraszt. – Te csak tartsd magad távol, úgysem vagy már jó semmire! Ebba megragadta a sütőlapátot, és lesújtott a férjére. Karl egészen a szoba sarkáig tántorodott. – Nem üthetsz meg, te vén kanca! – ordította a rémülettől eszét veszítve. – Megvan hozzá a magam joga! A bosszúvágytól bőszült fúriává vált Ebba azonban ügyet sem vetett rá. – Most visszakapod, amit az évek során Gunillával és velem szemben elkövettél! Egyszer neked, az ördög cimborájának is lakolnod kell a bűneidért! – Ebba! – kiáltott rá szigorú hangon Karl, miközben addig záporoztak rá az ütések, amíg a lapát ketté nem

tört. Felesége a piszkavassal verte tovább. – Nem szabad így beszélni az Úr kiválasztottjával! Hagyd abba, te ördögi nőstény, au, segítség, meghalok! – Még hogy te lennél az Úr kiválasztottja? – ordította gúnyosan Ebba, és a férfit legkényesebb pontján ütötte meg. Karl összekuporodott a fájdalomtól. – Mire vagy képes? Semmire, még az ágyban sem. Minden férfi, akivel felmentem a szénapadlásra, sokkal többet tudott nálad, és olyan örömökben részesített, amelyekről neked fogalmad sincs. Ne büszkélkedj hát a szánalmas, hüvelyknyi fütykösöddel! Gunilla feltápászkodott a padlóról és karon ragadta Ebbát. – Anyám, anyám! Ne tegye saját magát szerencsétlenné! Ebba végre észhez tért. – Úgy van. Ez a féreg nem ér meg annyit. A ház korábbi teljhatalmú ura nyomorúságos emberroncsként hevert a földön. – Hűtlen feleség! Jaj, jaj, felszarvaztak! A faluban mindenki rajtam nevet majd! – nyöszörögte önmagán sajnálkozva. – Sok éve röhögnek rajtad – legyintett rá könyörtelenül Ebba. – Azt viszont sohasem fogom megbocsátani, hogy csillapíthatatlan kéjvágyadban Gunillának estél neki! Megértetted? Soha! Karl számtalan sebből vérzett, és habár valószínűleg agyrázkódás is érte, nem akarta megadni magát. – Az én csillapíthatatlan kéjvágyam? Tudhatod, milyen szentéletű, tiszta ember vagyok! Ő, az a ledér nőszemély vetette rám magát! Gunilla éppen azon igyekezett, hogy talpra állítsa és ágyba támogassa apját. Az utolsó mondat hallatán émelygés fogta el és a hitetlenségtől dermedten meredt

Ebbára. – Mit beszélnek, anyám? – Ugyan, ne törődj vele – mondta gyorsan Ebba. – Semmit. Megőrült. Vagy azt hiszed, nem látok át rajta? A lány azonban végre mindent megértett. Érezte, amint undorában összehúzódik a gyomra. Nyöszörögve támolygott ki, majd Ebba könyörgő kiáltozásával mit sem törődve kétségbeesetten rohant el Knapahultról. JÓVAL KÉSŐBB, falfehérre vált arccal ért vissza a tiszttartó házához. Alig állt már a lábán. Arv még mindig ágyban feküdt, de kétségtelenül a javulás útjára lépett. Gunilla jövetelére felkönyökölt. – Nocsak, megjöttél, Gunilla – szólt barátságosan a lányhoz. – Gyere csak be! De hogy nézel ki? Nem érzed jól magad? Gunilla csüggedten nézett rá. – Kér vacsorát, Grip úr? – Nem kérek. Gyere ide! Mi történt? Bántott valaki? A lány zavartan morzsolgatta kendője szegélyét. – Erland volt? – kérdezte Arv, aki hallott már holmi szóbeszédeket… – Nem. Apa volt az, aki… Arvnak eszébe sem jutott, hogy Karl bármire is vetemednék a saját leányával szemben. – Megint bántotta Ebbát? Ennek véget kell vetnünk! – Úgy hiszem, már vége – suttogta alig hallhatóan Gunilla. – Anya ma visszaütött. Arv annyira helyénvalónak találta az asszony viselkedését, hogy a hírhez nem is fűzött megjegyzést. – Csak nem sérült meg komolyan? – Nem hiszem. Mindenesetre átkozódott és ordított utána. Arv hosszasan elgondolkozott.

– Gunilla – szólalt meg végül gyengéden. – Nem jó így neked. Átgondoltad, amit korábban javasoltam? A lány továbbra is lesütötte a szemét. – Nagyon szeretném, ha a feleségem lennél, mert amióta idejöttél a házamba, olyan boldognak érzem magam. Gunilla az ágy szélén ülve minden erejét összeszedve küzdött feltörő könnyeivel. Erlandra gondolt, akiről Grip úr nem nagyon tudta, mi köti össze Gunillával. A lány fájdalmas űrt érzett a szíve helyén, de tudta, hogy Erlanddal sohasem volna képes együtt élni. Most, hogy a saját apja támadta meg, undora a férfiaktól elviselhetetlen iszonyodássá nőtt. Erlandnak pedig sohasem sikerülhet kibújnia a saját bőréből, akármilyen nemes indítékok is vezérlik. Gunilla ehhez túl jól ismerte gyermekkori játszótársát. Arv Grippel más volt a helyzet. Érett, idősebb férfi, akit nem feszítenek szét a szenvedélyek. Gunilla nem gondolt a jövőre, kizárólag a jelen járt az eszében. Grip úrnál biztonságban van. De hát ez hazugság! – Bocsásson meg, Grip úr! – állt fel az ágy széléről. – Egy pillanatra majdnem hajlandó voltam igent mondani megtisztelő ajánlatára. Mégis Önhöz menekülök az otthoni körülményeim elől, Grip úr pedig túl jó ember ahhoz, hogy beleegyezzem egy ilyen cserébe. – Maradj csak ülve és beszéljük meg a dolgot! Félek, meg fogod bánni, ha később találsz majd olyan férfit, akivel igazán meg akarod osztani az életedet. Jaj, Erland, te daliás ifjú, akivel olyan jól tudunk nevetni – és akitől annyira félek! Olyan idegen, férfias, veszélyes lett, és…? Minek is mondták? Gonosz vágyakat lobbant lángra. Ismét hányinger fogta el.

– Nem fogom megbánni – vágta rá. Arv felsóhajtott, mert érezte, a lány nem a szívéből beszél. – Biztos vagy benne, hogy boldog leszel velem, Gunilla? Bocsáss meg, Erland! Bocsáss meg, de nem tehetek mást! – Tudom, hogy boldog leszek Grip úr oldalán. Ön türelmes ember, és ez nagyon fontos. A férfi sokáig töprengett. – Hát igen, engem valóban türelmes természetűnek lehet nevezni. Nos, Gunilla, majd meglátjuk. Már holnap megtétetjük az első kihirdetést, így nem tékozoljuk el az időt. – Ön olyan kedves – szipogta a lány, akinek ekkor már nemcsak a sírástól szorult el a torka. Elkapta a náthát. Arv kinyújtotta a karját és mint egy jóságos bácsika, átölelte. Gunilla szabad folyást engedett könnyeinek, majd biztonságot és vigasztalást keresve a keblére borult. GUNILLA LÁZAS MEGFÁZÁSA miatt kénytelen volt ágyba bújni. Üzenetet akart küldeni Erlandnak, mert érzése szerint a katona magyarázatot érdemelt, erre azonban végül is nem tudta rászánni magát. Erlandnak senki sem szólt. A faluban senki sem merte közölni vele a szörnyű hírt. Hívő természete ellenére maga Erland nem tartozott a buzgó templomjárók közé, hanem azt a nézetet képviselte, hogy a vallás magánügy közötte és az Úr között. Ehhez pedig a papoknak semmi közük. Így a három templomi kihirdetésről egyáltalán nem értesült. Miután Gunilla az erdőben megfutamodott előle, visszavonult a katonakunyhójába és megpróbálta lakható állapotba hozni. Ugyanis jogosan remélte, hogy

imádottja egy napon eljön hozzá – saját akaratából. Hiszen Erland semmit sem tudott Karl végzetes cselekedetéről. Kiderült, hogy a knapahulti gazda eléggé komoly sérüléseket szenvedett, ám leginkább addigi kikezdhetetlen tekintélye szenvedett csorbát. Teljesen megbénította az a tény, hogy Ebba vissza mert ütni, és Karl most egészen új oldalát mutatta. Olyan szelíden, megbocsátóan, nemeslelkűen, megértőn viselkedett, mint maga Jézus Krisztus – ő legalábbis szentül meg volt győződve erről. (Többé nem mert Ebbához nyúlni, hiszen az az eszeveszett némber még újra nekieshet!) Így inkább az ágyban maradt és szelíd, szenvedő hangon közölte a közönyös Ebbával, hogy sajnos borzalmas büntetések várják a pokolban, amiért megverte az urát! Ő azonban közbenjár érte az Úrnál, mert Ebba túlságosan együgyű ahhoz, hogy felfogja, milyen rettenetesen helytelenül cselekedett. Hosszasan darálta, miképpen jönnek el az angyalok az ártatlanul bántalmazott knapahulti Karlért, az Úr kevés kiválasztottjának egyikéért, aki az égben az Atya trónusa mellett foglalhat helyet. Ugyanis érzi, eljött halálának órája… Gyors oldalpillantást vetett Ebbára, az asszony viszont sértő módon szenvtelenül viselkedett. Ez a magatartás igencsak felbőszítette Karlt. Mégis sikerült türtőztetnie magát és kenetteljes hangon úgy folytatta, hogy az Ebbához hasonló elvetemült, bűnös asszony számára nem elegendőek a másvilágon reá váró büntetések. A császárnak is meg kell adni, ami a császáré. Bizony, mihelyt talpra áll, a szolgabírónál is fel fogja jelenteni. Ez kötelessége, noha csaknem megszakad a szíve. De ha egyszer Ebba életveszélyes módon kezet emelt szerető, ártatlan férjére! – Csak próbáld meg! – fenyegette meg a felesége.

Karlnak sikerült megőriznie szelíd hanghordozását. – Jogom van ahhoz, hogy megfegyelmezzelek – jegyezte meg gyengéden. – Kötelességem kivernem belőled a rosszat, az eredendő bűnt, amelyet minden nő Évától örökölt. Most viszont tudom már, mennyire igazam volt. Te csaknem a szemem láttára paráználkodtál. A hűséges férjet keményen sújtja, ha feleségét mint ledér aszszonyi állatot kapja rajta. Karl az utolsó szavakat a foga között sziszegte, nem tudván dühét igazán fékezni. – Mit gondolsz, vajon ki volt a hibás, hogy némi gyengédséget és megértő szeretetet kívántam magamnak? Karl elhúzta a száját az efféle őrült elképzelésekre. – A szolgabíró börtönbe vet azért, amit tettél – nyöszörögte, és lehúzta ruháját a testét ellepő megannyi dudorról. – A szolgabírónak joga van megtudni, miképpen sérültem meg. – Tessék, jelents csak fel! – mondta Ebba. – Akkor talán majd nekem is lesz mivel előállnom. Hogyan csaltad ki a gazdag nők pénzét annak idején, amikor egyik igehirdetésről a másikra járva játszottuk meg magunkat. Szót ejthetnék arról is, amit az évek során velem, és végül, de nem utolsósorban a minap Gunillával szemben elkövettél! Tudhatod, nem szoktam megválogatni a szavaimat. Hadd hallja meg a szolgabíró, mi mindent műveltél! Karl elkeseredésében megfeledkezett előbbi szelídségéről és megpróbált felkelni az ágyból. – Tudhatod, hogy csak a jogommal éltem! Isten a tanúm, ó jaj, nyomorékká vertél, te némber, szegény hátam mindjárt kettéhasad, meghalok, és te tehetsz róla! A szolgabírót azonban nem említette többé. Csupán az ágyat nyomta. Nem akadt még egy ember, aki oly ártatlanul szenvedett volna, mint a knapahulti

Karl. A TISZTTARTÓ HÁZÁBAN bensőséges megértés alakult ki Arv és a sebzett lelkű Gunilla között. Néha olyan meghittség uralkodott közöttük, hogy a lány fokozatosan megnyugodott. Gyakran ült meleg ruhába öltözve és takaróba burkolva szomorkásan az ablaknál, mert csak lassan gyógyult fel meghűléséből. Ilyenkor Erland járt az eszében, aki nem kapott hírt tőle. Árulónak érezte magát, viszont nem volt kit elküldenie a katonakunyhóba. Az esküvő előtti napon azonban eljött hozzá Ebba. Gunillának ekkor alkalma nyílott rá, hogy a fülébe súgja kívánságát. Ebba megígérte, hogy azon nyomban felkeresi Erlandot, és elmagyarázza neki, hogy áll a helyzet, mert Ebba meg tudta érteni, miféle nehézségek gyötrik leányát. Gunilla ekkorra már felgyógyult, így ismét felkelt és dolgozhatott. Ezen az utolsó estén azonban házimunkára nem sok idő maradt. Lázas előkészületek folytak az esküvőre, amelyet másnap délre tűztek ki a templomban. Gunilla csak késő este készült el a menyasszonyi ruhájával. Kimerülten rogyott le a konyhai padra. Arv belépett, és mosolyogva tekintett a jövendőbelijére. – Nos? Csak nem fárasztó? – De még mennyire! Szerencse, hogy nem minden nap házasodik az ember! Gunilla sápadtságát jegyese az éppen hogy átvészelt betegségnek tulajdonította. Néha Arv is felvette azt a bizonyos szemellenzőt. Leült a fiatal nő mellé, egyik kezét a karfára, a másikat a térdére téve. – Holnap mentesülsz a munka alól – ígérte, Gunillán

nyugtatva szelíd tekintetét. – Eljön néhány szomszédaszszony. Ők mindent szépen elrendeznek és felöltöztetnek téged, így tehát semmire sem kell, hogy gondod legyen. Gunilla enyhén remegve mosolygott rá. Nem tagadhatta, mennyire fél az előtte álló naptól. Ekkorra már tegeződött jövendőbelijével, akivel megtanulták, miként beszéljenek természetes hangon tréfás és komoly dolgokról egyaránt. – Láttam, hogy az elmúlt három hét alatt lélekben máshol jársz és aggódsz valami miatt – szólt hozzá csendesen. – Megbántad? – Az esküvőt? Ugyan, dehogy? Egészen más nyugtalanít. – Csak nem Heike? – Bizony. Régen vissza kellett volna érnie. – Talán a fiad nyomára akadt és elindult rajta. – Én is ezen tanakodom. Mióta Heike hírt hozott a gyermekeimről, éjjel-nappal rájuk gondolok. Sokszor gondoltam rá, hogy utánaeredek a tengerparti Bergkvarába, ez viszont ostobaság volna. Ami nem sikerül Heikének, azzal én sem boldogulok. Mégsem merek remélni! Gunilla megfogta a férfi kezét. Egymásra néztek és gyengéden elmosolyodtak. – Mondd csak, Gunilla… Úgy gondolod, megismertél az elmúlt időben? A fiatal nő félénken bólintott. – Én pedig egyre nagyobbra tartom azt, akit alaposan megismerek. Arv egy darabig a menyasszonyára nézett, majd végtelenül óvatosan közelebb húzta magához. Gunilla nem védekezett, hiszen korábban gyakran lelt vigasztalásra Arv biztonságot nyújtó mellén. Most azonban a férfi egy apró lépéssel tovább ment.

– Holnap a feleségem leszel, Gunilla. Hozzá kell szoknod, hogy az emberek házastársaknak tekintenek – mindazzal, amivel a házasság együtt jár. Gunilla testén remegés futott végig. Mindeddig eszébe sem jutott, mit gondol majd róluk a falu népe. – Könnyen lehet, hogy holnap látni akarják, amint megcsókollak – mondta szelíd hangon Arv. – Fel kell készülnöd rá. Hallotta menyasszonya heves szívdobogását. – Akarod… most gyakorolni? Gunilla mélyen lehorgasztotta a fejét. – Talán így a legjobb – motyogta alig hallhatóan. – Így legalább nem fog el a rémület. – Tőlem nem kell félned – mondta Arv, megfogva menyasszonya állát. Óvatosan, végtelenül óvatosan homlokon csókolta. Gunilla egy helyben ült, de úgy remegett, mint egy rémült őzgida. Hiszen kedvelem – mondta magában. Hiszen oly végtelenül kedvelem! De ez elég-e? Számtalan házasságot sokkal törékenyebb alapokra építettek. – Öleld át a vállamat – mondta Arv. Gunilla egész lénye berzenkedett, de amikor Arv kíméletesen megcsókolta a szemét, engedelmeskedett. Keze élettelenül nyugodott a férfi vállán, mintha kényszerből tette volna oda. Bármennyire is nagyra tartotta Arv Gripet, nem ezen a módon szerette. Úgy gondolta, annak is eljöhet még az ideje. Amilyen gyorsan megkedvelte a tiszttartót, főleg az utolsó néhány hét folyamán, éppoly hamar eljöhet a szerelem is. – Kár, hogy apád nem tud eljönni az esküvőre – je-

gyezte meg Arv, aki nem tudta, mit művelt néhány héttel azelőtt Karl. Gunilla keze azon nyomban görcsösen átölelte a férfi hátát, mintha segítséget kérne tőle. Arv tenyerébe fogta menyasszonya arcát és gyengéden megcsókolta orra hegyét, orcáját… Gunilla pedig tűrte.

10. fejezet AZ ASSZONYOK megérkeztek. Gunilla, aki remegő ujjakkal tűzte fel a szép brosst menyasszonyi ruhájára, hallotta, amint odabent a hálószobában mindent felfordítanak. – Tisztességesen simítsátok ki a lepedő sarkát! – csattant fel egy éles női hang. – Fogd csak meg – szólt egy másik. – Színtiszta len. – Hát bizony! Ezt csak a jobb népek engedhetik meg maguknak. – Jobb emberek? A knapahulti gazda leánya? Éppen ő lenne különb nálunk? Csak azért, mert annak a zsellérkunyhónak bizonyos előjogai vannak? Attól még zsellérkunyhó marad! – Nézzétek ezt a selyemcsipkét! Még nem láttam ennél szebb nászágyat! – Nászágyat? – kérdezte az éles hang. – A kecskémbe fogadok, hogy a nászéjszakát már megelőlegezték! Az ilyen lóhalálában kihirdetett esküvő csakis egy dolgot jelent. – Hát igen, a kicsike egy ideje itt lakik a házban – kuncogott egy másik asszony. – Bizonyára igen hamar az ágyába lopakodott. Hiszen Grip magányos ember, sőt jóképű is. Gunilla arca lángvörösre változott. A ruhájához tűzte a brosst, és űzött vadként sietett ki a házból. Közben az előző estére gondolt… AZ ERDŐN magányos lovas haladt át. Január, az év leghidegebb hónapja, jeges szorításában tartotta a természetet. Noha a hóréteg, mint oly gyakran

Svédország legdélibb tájain, vékony volt, a jeges szelek a nyitott térségeken itt-ott feltorlaszolták a havat. Heike útja során mindvégig vacogott a hidegtől. Mélységes rosszkedv töltötte el. A Jéghegyek Népéből származó ifjú, Christer Grip felkutatására tett erőfeszítései teljes kudarccal végződtek. Pedig milyen sokáig, milyen alaposan kereste! A tengerparti Bergkvara jóval nagyobb település volt, többször annyian lakták, mint ezt itt az erdők közepén. Heike rendkívül gondosan vizsgálódott, és sokkal több időt használt fel, mint gondolta volna. Biztosra akart menni. Még azoknak is utánajárt, akik egykor Bergkvarába költöztek, és ismét elhagyták a falut. Úgy vélte, minden eshetőséggel meg kell próbálkoznia. Megbizonyosodott afelől, hogy Arv fia nem él ott, soha nem is járt a tengerparti faluban. Valamennyi számba jöhető fiatalembert gondosan ellenőrzött – mindhiába. Hogyan tudassa Arvval a lesújtó eredményt? Heike ijesztő megjelenésével nem mindig bizonyult egyszerű feladatnak a kutatás. Főleg kezdetben erős ellenállásba ütközött. A vége felé azonban, amikor már mindenki hozzászokott a külsejéhez, könnyebben végezhette a dolgát. Egyetlen lehetőség maradt: Christer kisgyermekkorában talán Bergqvara birtokán élt, az őt örökbefogadó család azonban valamilyen okból elköltözött. Ebben az ügyben ismét a paphoz kell fordulnia. Christer meglelésének elenyészően csekély esélye volt, a további kutatással pedig újabb fáradságos erőfeszítések jártak. Heike felsóhajtott. Örült, hogy ismét társaloghat Gunillával. Lecsillapodott lelkiállapotban láthatja viszont, mert a lány Heike számára immár csupán jóbarát volt, semmi más. Az apró, keserű növény igen hatásosnak bizonyult.

Heike hirtelen észrevette, hogy a Knapahultot Bergqvarával összekötő úton lovagol. Előzőleg félkört tehetett az uradalom körül. Ezekben a sűrű erdőségekben nehezen tudott tájékozódni. A lovas előtt az ösvényen a legjobb ruhájába öltözött asszony haladt. Ringó csípőjéről Heike felismerte Gunilla anyját. Beérte és megállította a lovát. – Jó napot! – köszöntötte. – Uram Jézus, ne hagyj el! – kiáltott fel Ebba. – Muszáj mindig ennyire megijesztenie? Csak úgy a semmiből bukkan fel! Heike elmosolyodott. – Bergqvarára igyekszik? – kérdezte és leszállt a lováról. – Üljön csak fel, én szívesen gyalogolok egy kicsit. – Nagyon köszönöm a jóságát, de nem akarom, hogy a ló szaga átitassa az ünnepi szoknyámat. Éppen a templomba megyek. – Vagy úgy? És a férje nem tart magával? – Nem, mert ágyban fekszik – válaszolta röviden Ebba. Továbbindultak, Heike pedig kantárszáron vezette tovább hű paripáját. Az asszony közben némi zavart érzett váratlanul felbukkant útitársa miatt, akin nem igazán tudott kiigazodni. – A férjem rútul viselkedett Gunillával, én meg alaposan elpáholtam. Ezt már régen meg kellett volna tennem – tette hozzá kegyetlen kárörömmel. – Mit követett el a férje, amiért ilyen haragra gerjedt? – A vén bakkecske ki akarta próbálni. – Micsoda? – kiáltott fel elszörnyedve Heike. – Én azonban még idejében megállítottam. A jogaira hivatkozott, de mit segített rajta? Tudja uraságod, ha Gunilláról van szó, úgy védelmezem, akár az anyatigris a kölykét. Őrjöngő dühbe gurultam, és nagy elégtételt je-

lentett, hogy elverhettem. Még most is élvezem, ha rágondolok. – Nagyon helyesen cselekedett – mondta Heike, akit a hallottak annyira megrendítettek, hogy meg sem gondolta, mit mond. – Ha módom lett volna rá, még a szerszámát is levágom – folytatta bosszúvágytól fűtve Ebba. – Bár nem lenne sok értelme, mert megvénült. Heike úgy tett, mintha ezt nem hallotta volna. – És Gunilla hogy van? – Köszönöm, amilyen jól csak egy menyasszony érezheti magát. Azt hiszem, remeg, sír és bánkódik. Mi nők már csak ilyenek vagyunk. Az esküvőnk napján mindnyájunkat kissé elfog a rémület. Heike a fagyos, de tiszta időben ismét megállította a lovát. – Menyasszony? Gunilla férjhez megy ma? Persze Erlandhoz, ugye? Ez bizony gyorsan ment! – villant át rajta. – Nem Erlandhoz. Magához Grip úrhoz. – Micsoda… Arvhoz? – kérdezte Heike. Annyira elképesztette ez a hír, hogy úgy állt, mintha a földhöz cövekelték volna. – Igen, a tiszttartó már régen megkérte a kezét. Tehát Arv volt a tartalékban lévő, derék, ismeretlen kérő, aki békén hagyná Gunillát! Heikének ez eszébe sem jutott. – És Erland? Ebba megtörölte a homlokát és továbbindult. – Igen, Erland! Tényleg végtelenül sajnálom azt a szegény fiút. Tegnap este Gunilla kérésére nála jártam és beszéltem vele. Tudja uraságod, a lányomnak nem volt ideje rá, mert lázas betegen feküdt. Erlandot lesújtotta a hír, és ezzel még semmit sem mondtam! Gunilla nem

viselkedett valami szépen vele, de őt is meg tudom érteni. Megundorodott attól a jótól, ami az ágyban vár az emberre, és tíz pár lóval sem lehetne odahúzni szegényt. Ezt Erlandnak is megmondtam, ő meg tudta, mit beszélt öszsze a férjem a lányunknak az évek során a pokol kénköves tüzével fenyegetőző prédikációiban Ezékiel próféta szajháiról, akik az egyiptomiakra meg az asszírokra vágynak és az utcasarkon magukhoz intik a férfinépet, de Erland előtt nem említettem meg a vén kujon utolsó gaztettét, mert akkor biztosan agyonverte volna Karlt, én pedig nem akarnám, hogy börtönbe csukják, mert nem azt érdemli… Ebba az utolsó mondat után kimerülten levegőt vett és szünetet tartott. – Beszélnem kell Erlanddal – mondta Heike. – Igaza van, szörnyű csapás érte a fiút. – Gunilla bizony nagyon sajnálja, de tudom, nem tehet róla. A tiszttartónál nyugalomban fog élni. Viszont aggódom Erland miatt. A végén azt ordította oda nekem, szarik mindenre. A finom lelkű Heike nehezen emésztette meg Ebba keresetlen stílusát. Erre most sem volt ideje, mert az asszony így folytatta: – Azt mondta, kimegy az erdőbe és megöli az Ördögszurdokban az összes démont. – Megtette már? – sápadt el Heike. – Nem, ma délben lát hozzá, pontosan akkor, amikor Gunilla férjhez megy. – Ezt nem szabad megtennie! Kész öngyilkosság! – Talán épp azért. Nyilván hősi halált akar halni. Megtisztítja az Ördögszurdokot, miközben maga is odavész. Erland mindig is meg akarta játszani a hőst. – Úristen! – suttogta Heike. – Úristen!

Úgy vélte, kissé könnyelműen vette szájára Isten nevét, de Ebba nem látta azt, aminek ő tanúja volt az erdő mélyén. Ebba a maga részéről azt gondolta, hogy az Úr megidézése nagyon furcsának és pogányhoz valónak hangzik a föld mélyéből előjött szörnyeteg szájából. De hát igazából sohasem tudta, minek tartsa Heikét. A rút ifjú nyeregbe pattant. – Azonnal az erdőbe nyargalok és megállítom Erlandot, mielőtt odaérne. Megőrült, elment az esze! Mielőtt Ebba válaszolhatott volna, ló és lovasa eltűnt a felvert hó felhőjében. Az asszony értetlenül rázta a fejét. – Itt most már túl sok minden történik egyszerre! Én pedig állandóan arra panaszkodtam, milyen unalmas ez a porfészek! HEIKE A HAVAS erdőben józanabbul kezdte szemlélni a helyzetet. Nem tudhatta, merről jön Erland – ha még nem ért volna oda a rémületet keltő szurdokhoz, amelyhez neki magának sajnos egyszer már volt szerencséje. Fejében vadul cikázó gondolatokkal, végignézett a fákon, amelyek egyik oldalát keményre fagyott hó borította. Miképpen akadhatna rá a szerencsétlen fickóra? Heike tudta, hogy Erlandnak segítséget kell kapnia, ha komolyan gondolja az Ördögszurdok megtisztítását. És ebben a halálraszánt katonának csakis ő, Heike nyújthat támogatást. Nem érzett különösebb kedvet összecsapni a gonosz manókkal. Jobb híján így nevezte azokat a lényeket, amelyeket néhány héttel azelőtt, úton idefelé megpillantott. Mitévő legyen? Hiszen meg kell találnia Erlandot, méghozzá nagyon gyorsan! Hol lehet a katonakunyhója?

A Backa-majorban nyilván tudják. De az vajon merre van? Vaktában elindult az erdőben, hiszen nem tudta biztosan, merre is jár az Ördögszurdokhoz képest. Ebben az erdőben mindenki eltévedt, aki csak letért az ösvényekről. Heike pedig régen nem látott kitaposott utat. Ebba szavai szúnyogként döngicséltek a fejében… Az asszony sok mindent összebeszélt. Lassan felidézte emlékezetében nemcsak az asszony, hanem mások töredékes kijelentéseit is. Ott volt példának okáért az, amit a vak öregember mondott, majd Ebba, amikor első alkalommal találkoztak össze. Mások ugyancsak különös dolgokról szóltak… Heike érezte, amint hatalmába keríti a jeges iszonyat. Lehetséges volna? Ugyan, csak az ördögöt festi a falra, nem szabad képzelődnie! És ha mégis igaz? Úristen, szörnyű, végzetes csapás lenne! Ilyesmi nem esik meg a valóságban, és főleg nem a szegényes és józan Smålandban! Megpróbálta sorrendbe rakni a mondattöredékeket. „A jogaira hivatkozott, de mit segített rajta? Őrjöngő dühbe gurultam.” „A házaspár nyert, ők kapták meg a kisfiút. A gazdag ember rettenetesen bosszankodott. Az út első szakaszán mégis vele tartottak a kocsijában.” Ismét Ebba első találkozásukkor elejtett szavait idézte fel: „Talán én tehettem róla, hogy nem lett fia? Ő legalább annyira hibás volt!” Heike emlékezetében most Gunilla szavai visszhangzottak: „Később elveszítették a fiukat, és csak én lettem helyette. Apa képtelen megbocsátani nekem vagy anyámnak, hogy leánynak születtem.”

„Én, aki egész Smålandot, Skånét és Blekingét bejártam azzal a kontár vándorprédikátorral.” Könyörtelen módon összeállt a kép. – Jóságos Isten – suttogta Heike. – Ennek nem szabad bekövetkeznie! Megfordította a lovát és eszeveszetten nyargalt vissza Bergunda felé. A TEMPLOMOT ZSÚFOLÁSIG megtöltötték a helybeliek, akik tanúi akartak lenni annak, miként esküszik egymásnak örök hűséget a tiszttartó és a kisparaszt leánya. A barátságos érzelmű és jószívű emberek úgy vélekedtek, ilyen csak a mesében fordul elő. Mások szerint példátlan botrány lesz a frigyből. Az ifjú ara biztosan nagyképű és elviselhetetlen nőszeméllyé válik. Még hogy ezen a módon kapaszkodjék fel! Az egész templomot megtöltötte az egyébként elzárt vasárnapi ruhák állott szaga. Småland hihetetlenül szegény vidék volt. A sovány, elgyötört asszonyok bőrszíne leginkább ódon pergamenéra emlékeztetett, a gyermekek mélyen ülő szeme pedig elütött kékesen sápadt arcuktól. Gunilla a földesúr és a tiszttartó utasítására néhány héttel korábban nagy kosarakkal körbejárta az uradalom legszegényebb zselléreinek kunyhóit, és a grófi konyháról származó karácsonyi finomságokat osztott szét. Ezért a jócselekedetért sokan emlékeztek hálával a fiatal nőre és szerettek volna örömében osztozni. A tiszttartó ugyancsak kellemes ember volt, aki még a legnyomorultabb cseléd köszönését is viszonozta. Tudták, mennyire magányos és szerencsétlen, így őszinte szívvel kívántak neki családi boldogságot. A szolgabíró, Arv barátja szintén jelen volt, Posse grófot viszont Stockholmba szólította a kötelesség. A házasságkötés szép ceremóniának ígérkezett. A sá-

padt, tágra meredt szemű menyasszony görcsösen markolta a zsoltároskönyvét, nehogy remegjen a keze. A vőlegény legalábbis ránézésre nyugodtnak tűnt. A barátságos természetű papot meghatotta Arv és Gunilla küszöbön álló egybekelése, noha egyébként osztotta az egyház nézetét, amely szerint a nőnek a házasságban és az élet minden területén alárendelt helyzetben kell lennie. A lányára végtelenül büszke Ebba az első padsorban trónolt. Ez sem akadályozta meg, hogy ne vessen kihívó pillantásokat hátra, a templomhajó másik oldalán ülő férfiak felé. Nem hitte, hogy Karl sokáig lesz még az élők sorában, ugyanis férjének egészsége rohamosan hanyatlott az utolsó év során. Az utolsó bevezető ének éppen elhalt, amikor a templom ajtaja csendesen kinyílt és az árnyékot vető karzat alá belépett valaki. Senkinek sem volt ideje hátrafordulni, mert a lelkipásztor lépett a szószékre. Szép beszédet tartott a házasságról, Isten adományáról és arról, hogy a házastársaknak jóban-rosszban össze kell tartaniuk. Prédikációját így fejezte be: – Ha valakinek ellenvetése van e házasságkötéssel szemben, úgy tegye meg most, vagy pedig hallgasson örök időkre. Szavai után csend támadt-a templomban. Ekkor egy alak lépett elő a karzat árnyékából. A leghátsó sorban felkiáltott valaki, és ahogyan a félelmetes külsejű jövevény előrehaladt az oltár felé, úgy zúgott végig a templomon az elszörnyedés hulláma. Az esküvői vendégek összebújtak a padokban, néhányan sírva könyörögtek az Úrhoz, szabadítsa meg őket a gonosztól. A hátsó sorokban a leggyávábbak fejveszetten menekültek ki a templomból. A mátkapár megfordult. Ők ketten, valamint a pap és Ebba, akik ismerték Heikét, nem osztották a gyülekezet

rémületét, annál inkább csodálkoztak váratlan megjelenésén. Heike egy szót sem szólt, amíg nem ért az oltárhoz. A jelenlévők közül senki sem tudta, mekkora erőfeszítésébe került neki, a Jéghegyek Népe elátkozott sarjának belépnie a templomba. – Ezt az esküvőt nem szabad megtartani – mondta halkan. Az oltárnál állók látták, milyen feszült az arckifejezése. – Hogy érted? – kérdezte egyszerre Arv és a lelkész. – Nem vagyok biztos benne – válaszolta szomorúan Heike. – De alapos a gyanúm, hogy ők ketten apa és leánya!

11. fejezet – MIT BESZÉLSZ? – suttogta végül Arv; amikor az oltár körül a nyomasztó csend már-már robbanással fenyegetett. – Nem tudom, Arv – mondta kétségbeesetten Heike. – Semmi bizonyosat sem tudok. Viszont amíg bármilyen csekély kockázat fennáll, nem volna legjobb elhalasztani az esküvőt? Ebben a pillanatban elsősorban Gunilláért aggódott. Vajon mit képes elviselni szegényke? Egyelőre úgy látszott, mintha még nem fogta volna fel Heike előbbi szavainak értelmét, csupán a homlokát ráncolta zavarában. A templomban mozgolódni kezdtek az emberek. A megrémült babonások igyekeztek minél előbb elmenekülni az oltárnál megjelent ördögi jelenség elől. Másokat viszont elfogott a kíváncsiság, mi is történik. Heike szavait csupán az első néhány padsorban értették meg. – Nem értem… – dadogta Arv. – Erre csupán egyetlen ember tud válaszolni – mondta Heike. – Ő pedig az anyád, Gunilla. – Persze, Ebba – bólintott Arv. – Vajon hol van? – Kirohant – felelte egy szolgálatkész fiatalasszony. – Kezével takarta el az arcát és az elsők között távozott. – Ez a rossz lelkiismeretre utalhat – jegyezte meg a pap. – Nem, nem – rázta azonnal fejét Heike. – Ami Gunilla származását illeti, sem Ebba, sem Karl sem követett el bűnt. Éppen ellenkezőleg! Ez azonban nem a megfelelő hely arra, hogy ilyesmiről vitatkozzunk. Nem lehetne…? – Menjünk be a sekrestyébe – döntött a pap. – Próbál-

játok megtalálni a knapahulti Ebbát, és mondjátok meg neki, hogy félelemre nincs oka – szólt oda a fiatalaszszonynak. Gunilla végre rádöbbent az előbb hallottak értelmére. – Nem jajveszékelt – Jaj, nem bírom tovább! Erland! Erlanddal akarok lenni! Megpróbált elfutni, ám Heike karon ragadta. – Nem használhatod fel a férfiakat egymás után úgy, mint valami biztos menedéket nyújtó kikötőt. Állj végre a saját lábadra, még ha egy ideig nehéz is lesz! Gunilla rémült őzikééhez hasonló tekintettel nézett rá Heike szeméből barátság és szeretet áradt. Gunilla lemondón bocsánatot motyogott, és ő is a többiekkel tartott. Arv át akarta karolni a vállát, de ő alig észrevehetően félre húzódott, vőlegénye pedig nem akart erőszakoskodni. – Ebbától sohasem kapunk választ – jelentette ki, mihelyt a sekrestyébe értek. – Gunilla körül forog az élete. Sohasem fogja beismerni, hogy nem az édesgyermeke! – Úgy gondolod? – kérdezte Heike, – A botrány miatt érzett szégyenében is elmenekülhetett. A pap kérésére a szolgabíró is bejött a sekrestyébe. A lelkész sejtette, hogy itt még neki is dolga akad. Szükség is lett a törvény szolgájára, de nem azon a módon, ahogyan a többiek várták. Arv, akit nyugodt hanghordozása ellenére végtelenül felzaklattak a hallottak, bemutatta Heikét az ámuló szolgabírónak, majd így szólt: – Nos, az lesz a legjobb, Heike, ha mindent elmagyarázol! – Helyes. Mivel csak mi, ketten tudjuk, Miről van szó, a tiszteletes úr pedig részben értesült róla, legjobb lesz, ha mindent elmondok. Ülj le, Gunilla, mert amit hallani fogsz, nem lesz szívet vidámító!

A pap előhúzott néhány széket, és szólt a sekrestyésnek küldje haza az embereket. Ezen a napon semmiképp nem tartják meg az esküvőt. – Várjon! – kiáltott fel Heike. – Kérjék meg a fiatal és erős férfiakat, maradjanak itt! A backai Erland veszélyben van, és a segítségünkre szorul. – Erland? – jajdult fel Gunilla, Arvnak pedig némi sejtelme támadt, milyen félresikerült lett volna már kezdettől fogva ez a házasság. – Igen, Erland bánatában és kétségbeesésében, amiért Gunilla mást választott, az Ördögszurdokba indult, hogy végezzen az ott lapuló démonokkal. Gunilla felsikoltott, a többiek azonban fölényesen mosolyogtak. – Erlandot semmi veszély sem fenyegeti – jelentette ki a szolgabíró. – Az Ördögszurdok nem egyéb mesebeszédnél. Nem is létezik. – De bizony hogy létezik! Amikor első ízben jöttem Bergqvarába, a saját szememmel láttam a szurdokot és… a benne lakó lényeket. Általános hangzavar támadt. Mindenki a másik szavába vágott, végül a sekrestyést új utasításokkal látták el. – Ma sokan kocsin jöttek ide – mondta a szolgabíró. – Az önkéntesek gyűjtsenek össze annyi szekeret, amennyit csak tudnak, de ne induljanak még el! Most pedig gyorsan mesélje el az egész históriát, Heike! Miközben a lelkész levette a palástját, Heike nagy vonalakban kifejtette az elméletét. Itt most nem volt idő a részletekre, azok egyelőre várhattak. – Arv feleségét és gyermekeit az 1777-es esztendőben Skånéban rablók támadták meg. A haramiák agyonverték a kocsist, és a batárral egy errefelé vezető útra tértek rá. Később egy idősebb férfi látta, miképpen ölik meg a két nőt, az anyát és a pesztonkát. A gazemberek meg-

vakították az illetőt és feldarabolással fenyegették meg, ha eljár a szája. Amikor magához tért, hallotta, hogy a martalócok kereket oldottak. Három ember, aki segített rajta, később azon vitatkozott, ki viselje az árván maradt gyermekek gondját. Mindkét fél, a magányosan utazó gazdag férfi és a gyalogos házaspár a fiút akarta magának, ezért pénzfeldobással döntöttek. A kisfiú a házaspárnak jutott, ők pedig arról beszéltek, hogy Bergkvarába igyekeznek. A magányos férfi valahol az ország északi részén lakott. Én itt és a másik Bergkvarában, amely a tengerparton fekszik, egyaránt kerestem a fiút, de nem találtam rá. A gazdag ember azonban az út első szakaszára felajánlotta kocsiját a házaspárnak. És mit hajtogatott folyton a knapahulti Karl? Volt egy kisfiuk, aki csupán néhány órára lehetett az övék! Helyette lett egy lányuk, Gunilla. Ezen a „csaláson” sohasem tudta túltenni magát. Ebba ugyancsak elmondta nekem, hogy nem csupán az ő hibája, hogy sohasem lett fiuk, hanem Karlé is. Talán arra célzott, hogy sohasem született saját gyermekük? Ebba elmesélte, hogy Karl és ő egész Dél-Svédországot bejárták. Karl ezenkívül úgy védekezett, jogában állott Gunillához közelednie… – Micsoda? – üvöltött fel Arv. – Később beszélünk még róla. Én azt hiszem, az a bizonyos házaspár Karl és Ebba volt. Bergqvarába tartottak, hogy átvegyék Knapahultot. Talán elaludtak a kocsiban. Hasonlítottak egymásra a gyermekek, Arv? – Igen – felelte elképedve a jobb sorsra érdemes férfi. – Csupán egy esztendőnyi korkülönbség volt közöttük, és hihetetlenül hasonlítottak egymásra. – A gazdag idegen kicserélhette a gyerekek ruháját és magának tarthatta meg Christert. Mindenáron örököst akart, aki átveszi a vagyonát. Karl és Ebba csupán akkor fedezték fel a cserét, miután megköszönték a gazdag úr-

nak a fuvart és egyedül álltak az országúton. Ez az elméletem, nem tudom, mennyit ér. Azt gondoltam, meg kell szakítanom az esküvőt. Szavai után a sekrestyére néma csend borult. Arv lehorgasztott fejjel ült, majd Gunillára pillantott. A lány arca falfehérré változott. Kétségbeesett, halk, sírásba fúló nevetést hallatott. – Tulajdonképpen hány apám is van? Az egyik tapogatni kezd… de ő biztosan nem az apám. A másikhoz pedig férjhez készülök menni. Előreroskadt és zokogásban tört ki. Heikének kellett megvigasztalnia. Arv hozzá sem mert nyúlni, amíg nem tisztáznak mindent, és Gunilla nem fogadja el az új helyzetet. – Olyan kicsinyek voltak a gyermekek, hogy nem tudtak még beszélni? – kérdezte a szolgabíró. – Christer is éppen hogy betöltötte a harmadik életévét – válaszolta Arv. – Nyilván borzalmas megrázkódtatás is érte őket. – A rokonság kérdésére később még fényt deríthetünk. Most azonban meg kell állítanunk Erlandot. Gunilla szipogott, de azért tántorogva felállt. – Én is jövök – mondta elfúló hangon, menyasszonyi keszkenőjét gyűrögetve. – Nem, te otthon maradsz – jelentette ki Arv. – VELETEK JÖVÖK! – kiáltotta lángoló szemmel Gunilla. – Nagyon helyes – mosolyodott el Heike. – Most legalább a saját lábadra álltál! Arvot majdnem szétvetette az idegesség. Gunilla lenne az ő leánya? Ha ez a nap hétköznap lett volna, lelkesedéssel, sőt örömmámorral fogadja Heike elméletét, hiszen mindig is szerette Gunillát. Viszont fojtogatóan hatott rá az a tény,

hogy éppen saját lányát készült feleségül venni. Végig sem merte gondolni, hová fajulhatott volna a dolog. Végül Gunillához fordult. – Ugye, mindketten ugyanarra gondolunk? Vagy helyesebben szólva megpróbálunk nem gondolni rá. A lány sikertelenül próbálta apró mosolyra húzni a szája szélét, és hálásan bólintott. Arv remegve sóhajtott fel. – Ezt utána kell tisztáznunk – vigasztalta Gunillát. – Most Erland a fontosabb. – Igen – suttogta Gunilla. – Most Erland a fontosabb. Mindkettőjüket egyszerre döbbentette meg ugyanaz a gondolat: első ízben éreztek bizonyos hálát Karl dörgedelmes erkölcsi prédikációiért. Ha Gunilla nem undorodik meg mindentől, ami csak kapcsolatban van a testi szerelemmel, előző este talán egymás mellett kötnek ki az ágyban. Gunillát azonban elfogta a rémület, mielőtt Arv komolyabban meg tudta volna csókolni. Ezért mindketten hálásak voltak. Természetesen a legnagyobb hálára Heike kötelezte őket! Karlt és Ebbát leszámítva egyelőre még senki sem tudta, helytálló-e Heike elmélete. Vajon beismerik-e valaha is az igazságot? Tulajdonképpen bűnt nem követtek el, hiszen egy árván maradt gyermeket vettek gondozásba. Ám ha Heikének igaza van, mindenkit becsaptak, amikor azt állították, hogy Gunilla a saját édes leányuk. Arv lopva Gunillára tekintett és tudta, hogy a fiatal nőnek nemcsak a megjelenése, hanem egész lénye is az elmélet mellett szól. Élesen elütött igencsak egyszerű szüleitől. AZON A DÉLUTÁNON sok férfi gyűlt össze, hogy

Heike utasításainak megfelelően átfésülje az erdőt. Mindenki hozott magával valamilyen fegyvert, puskát, kést vagy vasvillát. Valamennyién remegve készültek a vállalkozásra. Ha az a bolond Erland nem eredt volna oda a saját szakállára, akkor a helybeli férfiak aligha indulnak a keresésére. Most, hogy a szolgabírón és emberein kívül a tiszttartó és az a rémítő külsejű idegen is velük tartott, összeszedték a bátorságukat. Heike a lovára ült, míg Arv, Gunilla és a lelkész a szolgabíró kocsijában szorongott. A papot is magukkal akarták vinni – hátha ördöngösséggel akad dolguk az erdő mélyén. A tiszteletes fekete ruhás alakja ugyancsak megnyugtatta a kedélyeket. – Nagyon siettél kifelé a templomból – jegyezte meg Arv. – Elfelejtettem, mennyire nem szeretnek a Jéghegyek Népe átokverte sarjai ilyen helyre belépni. A többiek a félelmetes külsejű lovasra néztek. – Olyan vagyok, mint az erdei manók – mosolygott rájuk szomorkásan Heike. – Isten kegyelmétől el vagyok zárva, de folyton vágyódom rá. A körbenállók mindegyikének elszorult a szíve ennek hallatán. A kocsikból, lovasokból és gyalogosokból álló menet lassan megindult. Csak késő délután értek a fenyővel borított pusztára. Az Ördögszurdok messzebb feküdt, mint a legtöbben gondolták volna. A csodálatos januári naplemente lángvörösre festette a délnyugati égboltot, amelyet itt-ott ragyogó ezüst peremű, kékeslila fellegek tarkítottak. Gunilla, aki ruhájáról levette a legtöbb menyasszonyi díszt, Ebba által öreg ruhákból varrt fekete csuklyás köpenyébe burkolózva ült a kocsiban. Vérző szívvel idézte

fel anyja szerető gondoskodását. Menyegzőjének napja… Úristen, micsoda gúny! Fejében kavarogtak a gondolatok. Erland miatt érzett aggodalma és lelkiismeret-furdalása keveredett azzal a hihetetlen ötlettel, amellyel Heike állt elő: hogy ő volna Arv Grip leánya! Ezt képtelen volt felfogni, hiszen sohasem hallott mást, mint hogy szüleit Karinak és Ebbának hívják. Az újonnan hallottak megértéséhez időre volt szüksége. Egyelőre nem tudta áttekinteni a velük járó következményeket. Lelkileg teljesen eltompultnak érezte magát. Kizárólag arra tudott gondolni, hogy Erland őmiatta kockáztatja esztelenül az életét. Kocsival nem haladhattak tovább. Mindannyiuknak ki kellett szállniuk. Ő pedig a legjobb cipőjét vette fel! Fázni fog ebben a farkasordító hidegben. Mindez mellékes dolog. Most Erlandhoz akar sietni, megbizonyosodni róla, nem érte-e valami baj, és megmondja neki, hogy… Mit is akar mondani neki? Össze kell házasodniuk? Időközben megbizonyosodott valamiről: semmi esetre sem akar máshoz férjhez menni! Inkább vénlány marad. A hidegben kicsapódott az emberek lehelete. A legtöbben hallgatásba burkolóztak, aki megszólalt, az is suttogott. Heikét beleértve senki sem tudta pontosan, merre is nyúlik el az a szurdok. Most már nehezen lehetett volna megmondani, ki ötölte ki az Ördögszurdok nevet. Hiszen valakinek csak el kellett jutnia oda, különben hogyan keletkezett volna az elnevezés?

Gunilla ezen törte a fejét, miközben óvatosan lépkedett a csonttá fagyott, sercegő földön. Nem az a paraszt találta ki, akit torzonborz lények vettek üldözőbe és csak üggyel-bajjal sikerült egérutat nyernie? Bizony! Ő viszont meghalt már. Senki sem járt olyan közel a szurdokhoz, mint az a bizonyos gazda. Rajta kívül Heike megérkezése előtt egyetlen arra tévedő ember sem menekült meg ép bőrrel. Heike azonban ugyancsak rendhagyó teremtmény volt. Gunilla az előtte haladó fenyegető alakra nézett. Megborzongott, amikor arra gondolt, hogy esetleg rokonságban áll Heikével. Igaz, akkor is csupán távoli rokonságról lehet szó, de Arv Grip elmesélte, milyen átok ül a családján. Gunilla nehezen fogadta volna el, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottja. Ebben az esetben fennáll a kockázata, hogy neki is Heikéhez hasonló szörnyű gyermeke születik. Most el is döntötte: sohasem fog férjhez menni. Soha! Grip úr elbeszélése szerint nagyon ritkán fordult elő, hogy a Heikéhez hasonló, súlyosan átokverte családtagok olyan gyengéd, nemes szellemmel rendelkeznének, mint éppen ő. A legtöbben lelkileg is szörnyetegek voltak. Grip úr…? Még mindig Grip úrnak nevezi azt a férfit, akivel kis híján házasságot kötött és állítólag a saját apja! Noha már tegeződött vele, lélekben, érzelmileg nem került közelebb hozzá. Jaj, milyen bonyolult a világ! – panaszkodott magában. Ő maga sem könnyítette meg éppen az életét. GUNILLA ZŰRZAVAROS LELKIÁLLAPOTÁNAK előidézője, a knapahulti Karl ágyban feküdt és önmagát sajnálta.

Ebba anélkül ment el az esküvőre, hogy gondolt volna szerencsétlen, haldokló férjére. Ebba az utóbbi időkben teljesen lehetetlen módon viselkedett. – Te tudod, Uram – suttogta az egykori vándorprédikátor. – Tudod, hogy vert meg az a bűnös némber! A sütőlapáttal esett nekem, utána a piszkavassal folytatta. Ám Te ítélsz, Uram, én pedig tudom, Benned megbízhatom! Az ítélet napján gondolni fogsz alázatos szolgádra és megmutatod a világnak, miként is magasztaltatik fel a knapahulti Karl, és miként ülhet le trónusod mellé. Míg a feleségét, Ebbát… Őt az izzó tüzes kemencébe taszítod, ugye? A falunkbeliek mind meglátják, milyen büntetés jut részéül, amiért kezet emelt tisztalelkű bárányodra! Hallani fogják sikoltozását és bűnbánatát, Uram! Kegyelemért esedezik. „Drága, drága Karl” – könyörög majd. „Drága Karl, tudom, rútul és igazságtalanul bántam veled, és kérlek, bocsásd meg nekem mindazt azt a rosszat, amit elkövettem ellened. Ments meg, ments meg az örök kárhozattól!” Karlt annyira magukkal ragadták látomásai, hogy gúnyosan nevetve felült az ágyban. – Mi azonban nem mentjük meg Ebbát, Uram, nem mentjük meg! Ő és mások is hadd lássák, kivel van az Úr. Itt van például a forshaveni Lars… Azt mondta nekem, hogy a juhaim az ő földjére mentek. És ha így van? Abban az évben nagyon rossz volt a fű az én legelőmön, mit számít tehát, hogy egy kicsit átengedtem hozzá szegény jószágokat? Őt is a gyehenna tüzébe küldöd, ugye? Ott van aztán az a fontoskodó földbirtokos, aki sohasem köszön, nem is szólva a szolgabíróról, aki megkérdezte, honnan kaptam azt a bizonyos pénzt. Én megmondtam neki az igazat, vagyis hogy egy gazdag özvegyasszony adta nekem, de nem hitte el. A szemtelen fogdmegje pedig arra kíváncsi, vajon mit adtam érte cserébe? Említésre

sem méltó, hogy azt akarta, nyúljak egy kicsit a szoknyája alá. Én persze egy szót sem ejtettem róla, hiszen részemről puszta jócselekedetnél nem volt egyéb. Nem tehetek róla, ha még többet akart, hiszen az asszonyi állat majdnem szétfeszül a bujaságtól. Agata anyó ugyancsak pokolra jut, amiért rút dolgokat hazudik össze rólam. Tépjék miszlikbe az ördögfiókák! És persze BagolyKjerstinek is ott a helye, ő már régen kegyelmedre méltatlanná tette magát. Azonnal a kénkővel égő tóba taszítod, nehogy ideje legyen fecsegni arról a pénzről, amelyet a minap nagy nyavalyámban fizettem neki? Haljon meg még ebben az órában és szenvedjen igazságos büntetést, amiért istentelen kuruzslásával hátat fordított neked! Karl újra visszahanyatlott a párnára. Az átkozott Ebba sohasem ér haza! Ő pedig csak itt fekszik és éhes. Már besötétedett, az a nőszemély pedig csak mulat. Régen leszállt az este, de se híre, se hamva. Ugyan hol marad Ebba, hiszen a lakodalomnak régen véget kellett érnie? Érez-e egyáltalán valamit szerencsétlen beteg ura iránt? Ha azt képzeli, hogy ő vesz magának a kikészített ételből, akkor alaposan csalódik! Beteg ember a férje, akit etetni kell. Sőt volt képe hideg ételt feltálalni! Mindennek megvan a maga határa! Karl sértetten hátat fordított a kásás fazéknak, amelyet könnyedén elérhetett volna – ha akarja. Átkozott szerencsétlenség, hogy nem tudott elmenni a lakodalomba, hiszen a díszhelyen kellett, volna ülnie! Ez az ő diadalnapja volt, az övé, aki férjhez adta a lányát! Most pedig Ebbának jutott minden tisztesség, amit az a vérszomjas cafat igazán nem érdemelt meg! Még egyszer megtapogatta a sérüléseit, s közben keservesen nyöszörgött. Igaz, fájdalmai már régen elmúltak. Ő azonban bosszút áll. Majd a végítélet napján!

HEIKE TANÁCSTALAN VOLT. – A múltkor a tábortüzük füstjének szaga csalogatott oda, most viszont semmit sem tudok. – Január van – jegyezte meg a szolgabíró. – Ha valamikor, akkor éppen most kell tüzet rakniuk, hogy melegedhessenek. – Szükségük van a démonoknak tűzrakásra? – kérdezte elgondolkozva Arv. – Ha melegségre vágynak, akkor nyilván ördögfiak – vágta rá a szolgabíró, aki sohasem hitt a szurdok lakóiról keringő rémtörténetekben. – Mi az, Heike? – nézett Arv különös rokonára. – Min töröd a fejedet? – Arra gondolok, amit nemrég a tengerparton hallottam. Mikor esett errefelé először szó a démonokról? A két férfi Gunillához fordult. – Mikor hallotta apád azokat a kiáltásokat az erdő felől? A lány igencsak szánalmas látványt nyújtott, ahogyan a köpenye alá dugott kézzel, a hideg miatt összegémberedve állt. A nap megrázkódtatásai eléggé megviselték. Apám – gondolta. Most kit nevezzek apámnak? Őt, aki nemrégiben majdnem megrontott, és lelkileg tönkretett. És a másik? Minden egyszerűbb volna, ha el tudnám fojtani viszolygásomat, amiért az előbb csaknem férjhez mentem hozzá. Bizony mindvégig inkább apámnak, mint férjemnek akartam! Most pedig minden undorítóvá vált. És akkor ott van még az anyám is. Mi lesz vele? Hiszen annyira szeretem az összes hibájával együtt. Nem értik, hogy szeretem? Most mit akarnak tenni vele? Nagyon jól megértem, hogy elfutott, én az ő helyében ugyanezt tettem volna. Elfutok, hogy átgondoljam a helyzetet, és a sebeimet gyógyítsam… Valaki megismételte a kérdést:

– Mikor hallotta Karl a kiáltásokat az erdő felől, Gunilla? – Ööö… három-négy évvel ezelőtt lehetett – válaszolta, felriadva révedezéséből. – Kalmarban az 1790-es esztendőben tényleg történt valami – bólintott Heike. – Nem tudtam meg, mi esett meg ott igazából, de ha jól értettem, valaki megszökött, a helybeliek pedig azóta is rettegésben élnek. – Tehát azt az illetőt nem fogták meg? – Nem. – Hm – dünnyögte a szolgabíró. – Ezen gondolkoznom kell. Most, hogy mondod, halványan emlékezem valamire… Messze előttük az erdőben felkiáltott valaki. A hírt szájról szájra adták tovább. – Erland erre járt – mondta az egyik paraszt. – A katonai csizmája nyomait könnyen fel lehet ismerni. – Számunkra Erland biztonsága a legfontosabb! – szólalt meg a pap. – Kövessük a nyomait! Nyugat felől elhalványult az égbolt vörös színe. Szürkület ült a tájra, feljött a hold. Az évnek ebben a szakában rövidek voltak a nappalok, az éjszakák pedig hét szűk esztendőnél is hosszabbak. Gunilla arra gondolt, hogy a megtermett, torzonborz Heike sárgán izzó szemével mintha maga is éjszakai szörnyetegre emlékeztetne. ERLAND EGYRE INKÁBB lecsillapodott, miután órák óta gyalogolt a mélységes mély erdőben. Halványan ő is sejtette ugyan, merre van az Ördögszurdok, pontosan azonban nem tudta. Erre a vidékre, akár démonok lakták, akár nem, aligha tévedt ember. A csaknem áthatolhatatlan erdőben nem vezetett ösvény, viszont annál több volt benne az alattomos mocsár és láp. Amikor Erland egy

magaslatra érve a távolból megpillantotta a Bergqvarai-tó csillogó jegét, rájött, hogy majdnem teljes kört tett meg a vadonban. Emberi számítás szerint a Knapahulton túl elterülő rengetegben járhatott. Noha vaktában vágott neki az erdőnek, mégis egészen helyes irányba jött! A fenyves felől jövő hangokat a knapahultiak hallották a legtisztábban. Erlandnak egyáltalán nem tetszett ez a hely. Nyomasztotta a csend, és már csaknem megbánta, hogy elindult. Ekkor azonban felidézte Gunilla árulását. Árulásnak talán nem lehetett volna nevezni. Nyilván nem tehetett egyebet. Mégsem kellett volna máshoz férjhez mennie – ráadásul ilyen hirtelen! Erland nem kételkedett benne, hogy Grip több önuralommal rendelkezik, mint ő maga, de miért kellett Gunillának egyáltalán férjhez mennie? Hiszen ő Erlandé, és senki másé! A backai Erland nem volt az az önző fajta férfi, aki megöli a lányt, ha csalódás érte. Nem így gondolkozott: „Ha már én nem kaphatom meg, akkor inkább senkié se legyen!” A mélységesen csalódott és végtelenül elkeseredett katona immár teljesen értelmetlennek látta az életét. Minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Pedig menynyit dolgozott a katonakunyhón, amelyet igyekezett lakályossá tenni, ha majd az övé lesz Gunilla! A pillanatnyi kétségbeeséstől vezérelve ezért rontott fegyvert fogva az erdőbe. Úgy képzelte, ha mindenképpen el kell hagynia a földi életet, akkor inkább szülőfaluját a félelemtől megszabadítva hal hősi halált. Most viszont képletesen és a szó szoros értelmében is lúdbőrözött a háta. Tegyük fel, hogy a szurdokban lapuló rémek mindegyikét megöli, akár Szent György a sárkányt. Milyen módon értesülnek akkor erről a helybeliek? Eltökélte, hogy ő maga is ott fog veszni. A falusiak

nem tudták pontosan, merre is van a szurdok, ahová senki sem merészkedett. Maga Erland sem térhetett vissza ördögszarvakkal a kezében, hiszen akkor folytatódtak volna Gunilla miatt érzett, pokoli kínjai. Hirtelen megtorpant. Titokzatos nyomokra figyelt fel a hóban. Összeszorult a szíve, amikor megértette, hogy jó helyen jár! Furcsa, formátlan nyomok voltak, és sok volt belőlük. Mintha hatalmas, bundás lábaktól származtak volna! Visszafordulok – gondolta a rémületében megdermedt Erland. Ebből nem kérek! Megtöltötte nagyszerű puskáját, ellenőrizte, szorosan tűzte-e fel a szuronyt, majd megbizonyosodott róla, helyén van-e a kardja. Zihálva szedte a levegőt, mert félelmében a torkában dobogott a szíve. Most már a füstszagot is érezte. A fenyők között valahol tűz égett. A fene egye meg, a néma, ijesztő erdő sűrű fái mindenfelől elzárják a kilátást! Noha Erland egyáltalán nem rendelkezett a Jéghegyek Népének különleges képességeivel, érezte, nincs egyedül. Ez nem is bizonyult túlságosan nehéznek, mert orrát mosdatlan lények elviselhetetlen bűze csapta meg. Haza akarok menni! – futott át az agyán, amikor megbizonyosodott róla, milyen messze is van a hétköznapi, rendes emberektől. Most nem gondolt Gunilla esküvőjére, amely miatt egész nap fájdalmas szúrást érzett a szívében; most végtelenül magányos kis katona volt az ismeretlen, ellenséges, elrejtőzött szörnyekkel teli rengeteg erdőben. Erland hátrálni kezdett a sűrű fenyvesben. Eddig, nem tovább! Ebből elég volt! Neki csak közönséges ólomgolyói vannak, ezüstből öntött egyáltalán nincs!

Még nem ért ki a sűrűből, amikor hátulról gyors léptek neszét hallotta meg. Olyan gyorsan jöttek, hogy megfordulni sem volt ideje, rémületében csupán felhorkanni tudott. Az erdei lényeket minden bizonnyal remek fegyverei vonzották oda. Érezte, amint szőrös karok ragadják meg felsőtestét és mindkét karját, puskája pedig a földre esik. Elfúló hangot hallatott, amikor egy rongyokba burkolt mancs tapadt a szájára. Megértette, hogy sokan vannak, és valamennyien rávetik magukat. Valaki hátulról fejbe csapta, s erre elsötétedett előtte a világ.

12. fejezet FELÉBREDT, DE képtelen volt kinyitni a szemét. Átható bűz csapott az orrába, s valahonnan durva torokhangok ütötték meg a fülét. Minden tagja fájt. Szorosan összekötözték, valamilyen egyenetlen helyen feküdt, mintha lomokkal teli sarokba lökték volna be. Érezte, nincs meg kedves kardja, amelyre oly végtelenül büszke volt, amióta átvette odakint az emberek világában. Az ő kardját most bitorolja valaki. Ha van ereje hozzá, ettől sírva fakadt volna. Mi lesz most? Legyen hálás, amiért megkímélték az életét? Már nem sok ideje van hátra. A lények azon vitatkoztak, miképpen tegyék el láb alól. Erland kinyitotta a szemét. A helyiségben csaknem koromsötét volt. Mindössze a padló közepébe vájt tűzhelyen izzott a parázs. A tűzhely viszont emberi épületre utalt. Megpróbálta jobban szemügyre venni, hol is van. Az épület egyetlen apró ablakán besütött a hold gyenge fénye, így tehát már beesteledett. Erland ha nem is látta, de felfogta, hogy az ablakot sűrű rács borítja. Valamiféle börtönbe vetették? Erre is szükségük van? Aligha az ő számára készíthették. Talán a saját lázadóiknak? Amúgy nem tudta, ejtettek-e az emberek világából való foglyokat. És ha igen…? Talán! Hirtelen meghallotta, nincs egyedül a helyiségben. Közülük volna ott valaki? Képzeletében hosszú farkú, gyapjas lény jelent meg, hiszen a többi bergundaihoz hasonlóan valójában fogalma sem volt róla, miképpen is

festenek az Ördögszurdokot benépesítő démonok. Megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Ha most szájon vágják, akkor ostobán cselekedett, de hát nem fekhet itt az idők végezetéig. Borzalmasan fájt mindene – a feje, a háta, az oldala (csak nem egy törött borda?), a csuklója és a bokája, amelyet kegyetlen erővel összekötöztek. Egyáltalán nem ilyennek képzelte el a hősi halált! Ugyan mi ebben a dicső? Valaki felállt a fekhelyéről, amelyet Erland nem láthatott és leguggolt melléje. Lelógó hosszú haja asszonyra utalt, akárcsak gondos keze, és ellenségesen sem viseltetett a fogoly iránt. – Te is… közéjük tartozol? – suttogta Erland. – Vagy rendes ember vagy? – Valaha ember voltam – felelte egy keserű hang. – Most az emberi nem gyalázata vagyok. – Csak nem a… kvernbekkeni Siri? – Igen, én voltam az. Ugyan ki vagy, hogy ismered a nevemet? – Nem emlékszel a falu szégyenére, a backai Erlandra, akit mindenki csak bántott? – Erland? A kis Erland – mondta meghatottan a nő. – Hogyan ismerhettelek volna meg, amikor úgy megnőttél és megemberesedtél! Erland képtelen volt felfogni, hogyan láthatja Siri ebben a sötétségben. Nyilván hozzászokhatott a szeme – és talán már régóta van itt. – Ki kell jutnunk innen – suttogta a katona. – Két éve próbálkozom vele. Nem megy. Látnod kellene, mennyi sebhely van rajtam, büntetésből a szökési kísérletek miatt. – Miért tartanak itt? Siri hangja végtelenül fáradtan csengett.

– Hárman közülük örömüket lelték bennem. Olykorolykor felkeresnek. – Hárman? – kérdezte elfintorodva Erland. – Ó, valamennyien itt voltak már. – És nem kapnak hajba egymással? – kételkedett a katona. – Kezdetben valóban összeverekedtek miattam, de mostanra puszta szalmazsákká fokoztak le. Erland elhallgatott. Megpróbálta megérteni, milyen érzés lehet. – Hányan vannak? – Nyolcan. Nyolc ördög! – Szó szerint, vagy átvitt értelemben? – Pszt! – mondta a szerencsétlen nő, és felmászott a priccsére. Kívülről léptek hallatszottak. Az ajtónál megállt valaki, mintha be akarna menni, majd továbbment. Miért kockáztatták meg, hogy becsuknak valahová, ahol már ott van az egyik ellenfelük? – gondolta Erland. Egyetlen magyarázatot talált rá. Nyilván ez az egyetlen biztonságos hely, ahol fogvatarthatják, és amúgy is hamarosan meg akarják ölni. Vajon miért nem ölték meg azonnal? Feltételezhetően ki akarják hallgatni – kínzások közepette… Nem szabad ilyen komor dolgokra gondolnia. Ha előre aggódik emiatt, saját bátorságát és élniakarását kezdi ki. Siri ismét leszállt a priccsről, meglazította Erland kötelékeit és kényelmesebb helyzetbe fektette. – Ne áruld el, hogy most egy rántással le tudod venni a kötelékeket! – suttogta. – Túl sokan vannak, mi pedig semmire sem jutunk, még ha egyiküket sikerülne is leütnöd. Várj addig, amíg olyan kétségbeejtő helyzetbe nem jutsz, amikor nincs más választásod! Most kényelmeseb-

ben fekszel? – Remekül, köszönöm! Annyira fájt a feje, hogy minden szívdobbanásakor úgy érezte, mintha pöröllyel sújtanák fejbe. Panaszkodással azonban nem könnyített volna a helyzetén, így inkább hallgatott. – Még két nőszemély is van itt – mondta halkan Siri. – Volt még egy harmadik is, de amikor gyermeke lett, otthagyta ezt a helyet, mert nem akarta kockáztatni a kicsi életét. Nem tudom, hová ment. Az a két némber, aki maradt, valódi ördög, ők itt akarnak lenni. Jómagam is néhányszor teherbe estem, de szerencsére mindannyiszor elvetéltem. Hálát érzek érte, mert nem akarok gyermeket ezektől a szörnyetegektől. Jóságos Úristen, Erland, nem tudod, milyen csodálatos, hogy ismét egy emberrel beszélhetek! Viszont úgy sajnállak. Nem lett volna szabad ide jönnöd! Mondd csak, mi van odalenn Bergqvarában? – A szokásos – mondta az esküvőre gondolva keserű szájízzel Erland. – Kvernbekkenben jól mennek a dolgok, édesanyád az ősszel betegeskedett ugyan egy kicsit, de túl van rajta. Mindnyájan azt hiszik, hogy meghaltál. Emiatt végtelenül szomorúak. – Nem látták azokat a nyomokat, amelyeket megpróbáltam hátrahagyni, amikor velük kellett mennem fát gyűjteni? – De igen, néhányan tanakodtak, nem te voltál-e, a knapahulti Ebba pedig azt állítja, hallotta, amint sírsz… – Így igaz. Néha az egyik dombháton ültem és arról álmodoztam, hogy otthon vagyok. A fogvatartóim azonban elhallgattattak. – Bizony a faluban mindnyájan rettegnek az Ördögszurdoktól – mondta összeszorított fogakkal Erland. – Talán kényelmesebb volt azt gondolni, hogy nem téged hallottak?

– Minden okuk megvan a félelemre. De miért jöttél ide? Erland ekkor suttogva szót ejtett szerelme és a bergqvarai gazdatiszt esküvőjéről. Siri felkapta a fejét. – Arv? – kérdezte, hangjában némi csalódással. – Tehát ma megnősül! És a kis Gunillát veszi feleségül? Így megnőtt már? De hiszen fele olyan idős sincs, mint Arv! – Nem hát. Mindketten saját gondolataiknak adták át magukat. Visszautasították őket – és elvesztek! – Kikerülünk még innen, Siri – mondta vigasztalóan Erland, mert új életcélt talált. Meg kell mentenie ezt a szerencsétlen nőt. – Nem vagyok biztos benne, akarom-e egyáltalán – mondta szomorkásan Siri. – Nem, nem akarok hazatérni. Olyan megbecstelenített és bemocskolt vagyok, hogy többé nem nézhetek az emberek szemébe. Még olyan mindennapos dolgot sem engedtek meg, mint a mosakodás. Undorodom saját magamtól, Erland! A piszkot azonban nem annyira nehéz elviselni. Rosszabb, hogy a lelkemet is bemocskolták! Az utolsó év során egyetlen kívánságom volt, a halál! – Micsoda ostoba beszéd! – csattant fel Erland. – Alapjában véve nyilván az. Miért ülök itt vágyakozva? De hogyan lennék képes ismét az emberek között élni… Nem értem! Erland nem tudott választ adni. Egyszerű dolog lett volna, ha most a nyomorult teremtés előtt hetvenkedik, hogy megmenti és kiszabadítja – de mennyi esélye volt rá? Semennyi! A FEGYVERES FÉRFIAK csapata megtorpant a hold-

fényben. – Ide nézzetek! – szólalt meg csendesen a szolgabíró. – Itt történt valami! Az emberek némán vizsgálták a feltúrt havat és a letört ágakat. – Itt olyan teremtmények álltak lesben, akiknek állatéhoz hasonló mancsuk van – jelentette ki vészterhes hanghordozással az egyik paraszt. – Erlandot megtámadták. A többiek félénken néztek körül, készen arra, hogy nyakukba vegyék a lábukat. – Ugyan, állatok mancsa – suttogta a lelkipásztor. – Ne legyünk már babonásak! Ebben a gyenge fényben nehéz azonosítani a nyomokat. – De hiszen látszik, hogy szőr borítja a lábukat? – Persze. Állatbőrökbe burkolózhattak. A pap észrevette, hogy a körülötte álló gazdák erősen kételkednek szavaiban. – Hány fegyveresünk van? – kérdezte. A szolgabíró megszámolta őket. – Gunilla és a tiszteletes úr kivételével tizenöt. – Igen, az én fegyverem az Írás – mondta a pap. – Gunillának pedig nem volna szabad részt vennie az esetleges küzdelemben. – Olyan erős vagyok, akár egy férfi! – tiltakozott a lány, de szavainak senki sem adott hitelt. – Akkor tehát imádkozzunk az Úrhoz, álljon mellénk harcunkban – szólta lelkész. Heike tekintete elkomorodott. – Helyes belekeverni Istent a háborúba? – kérdezte. – Vajon nem mindenki az Ő gyermeke? Nem hamis dolog, ha Őt hívják segítségül és arra kérik, csakis az egyik oldal pártját fogja? A lelkész kissé éles szavakkal akarta Heike tudtára

adni, hogy éppen ördögökkel készülnek harcba szállni, ekkor viszont kénytelen lett volna beismerni, ő is osztja a nép babonáit. A dolgot végül Arv döntötte el: – Kérjük az Úrtól az igazság győzelmét! Ezzel valamennyien egyetértettek, majd a rövid fohász után a szolgabíró vette át a vezetést. Kissé meglepődött ugyan, amikor Heikét fegyvertelenül találta, de inkább semmit sem szólt. Gunilla a bő köpenyben rejtette el kését. Az emberek ezután, akár valami parányi hadsereg, két csoportra oszlottak. Mindkettőben arányosan voltak az erősek, illetve a gyengék. Arv bosszúságára Gunilla nem az ő, hanem Heike csoportjához csatlakozott. Arv szívesen cselekedett volna ugyanígy. Noha Heike fegyvertelen volt, és mindvégig meghúzódott a háttérben, nem férhetett kétség hozzá, ő az igazi tekintély a csapatban. A szolgabíró és a pap, akárcsak a bergqvarai tiszttartó, kénytelen volt neki átadni a vezetést. A lovakat az erdőben rejtették el, hiszen a szurdokban nem sok hasznukat vehették volna. Egyikük sem tudta, valójában mekkora is a szurdok. Szűk völgytalpnál alig volt nagyobb, de az erdő mélyén húzódott, messze a falutól. Ugyanazt tették, amit néhány héttel korábban Heike: követték a füst szagát. Gunilla bátran lépkedett vékony cipellőjében a csonttá fagyott földön. Egyetlen gondolat járt az eszében: meg kell mentenie Erland életét. Csak ne legyen késő! Jaj, Istenem, nem szabad, hogy így legyen! A nyomokat nem volt nehéz követni. A hold megvilágította a behavazott erdőt. Olyan erős fénnyel sütött,

hogy elhomályosította a csillagokat, az árnyékok pedig mélykék színt öltöttek. Itt-ott gyémántként villantak fel a hókristályok. Gunilla szorosan Heike nyomában haladt, mert ott érezte magát a leginkább biztonságban. Hirtelen valamennyien megtorpantak és a földre vetették magukat. Az egyik paraszt füle mellett nyíl süvített el és egy fa törzsébe fúródott. Felfedezték őket, de mást nem is nagyon várhattak, hiszen annyian voltak. – No, lőfegyverük legalább nincs – mormogta a szolgabíró. – A középkori fegyverekkel megbirkózhatunk. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, amikor lövés dördült el, és a golyó megpattant a legközelebbi kövön. – Köszönöm – mondta foga között a szolgabíró. – A hangjából hallottam, hogy kincstári puska. – Erlandé? – suttogta Arv. – Több mint valószínű. – Akkor elkapták – mondta csüggedten a pap. – Az Úr kegyelmezzen lelkének! – Miért a lelkének? – csattant fel azonnal Gunilla. – Miért ne az élő Erlandnak kegyelmezzen? Érezte, amint egy kéz szorítja meg az övét. Heike legalább megértette. A szolgabíró mindannyiuknak megparancsolta, húzódjanak hátrább, be a fák közé. Mihelyt visszakúsztak, suttogva utasításokat adott. Az embereknek csoportokban kellett körbevenniük a szurdokot, mert a nyílása felől nem juthattak be. Látták, hogy füst száll fel egy kis völgy vagy vízmosás mélyéről. Tehát ott van az a bolond Erland. Arv arra gondolt, talán az a legjobb, ami történt: a helybeliek, még ha otthagyják is a fogukat, végre szembeszálltak azzal a lidércnyomással, amelyet az Ördögszurdok töltött be életükben.

Minden előny az ellenség oldalán volt. Ismerték a terepet. A bergundaiak közül senki sem tudta, hányan is vannak a szurdokban, vagy egyáltalán mifélék. Elsütötték a puskát. Így szoktak tenni a démonok? Erland fegyvere nagy gondot jelentett. Nehezen lehetett kikerülni. A katona tehát rossz szolgálatot tett. Él-e még egyáltalán? Végtelen lassúsággal hatoltak előre a terepen. Az ellenség egyelőre kivárt és nem támadott. A két fél egymás gyengéit igyekezett kitapogatni. Ahogyan telt az éjszaka, úgy közeledett a farkasok órája. A szurdokban mindenki ébren állhatott a maga őrhelyén. Gunilla borzalmasan fázott. Amint alkalma nyílt rá, leült és a köpenye alá dugva dörzsölgette elgémberedett lábát. Egyre inkább elfogta a félelem, hátha holtra fázik, de nem akart panaszkodni. Amúgy sem tudtak volna segíteni rajta. A három csoport, amelyet Heike, a szolgabíró, illetve Arv vezetett, a vízmosás északi végén közeledett egymáshoz. A pap Arvékkal tartott. – Mit gondol, tiszteletes úr? – kérdezte egy ijedt gazdaember. – Vajon a Sátán cimboráival akad dolgunk? – Természetesen nem velük – válaszolta bizonytalanul a lelkész. – Nem volna helyénvaló egy kis ördögűzés? – Itt és most kárbaveszett fáradság lenne – hallatszott valahonnan Heike mély hangja. – Ha természetfeletti lények volnának, már segítséget kaptam volna. A többiek értetlenül meredtek rá a hideg, holdfényes éjszakában. – A Jéghegyek Népe átokverte tagjai segítséget kapnak őseiktől, ha bajba jutnak – magyarázta Arv. –

Heikének is többször siettek segítségére. A fák között lapuló emberek néma hitetlenséggel fogadták a hírt. – Heike urat tehát jó hatalom támogatja? – kérdezte valaki. – De még mennyire. Nem a külsejéről kell megítélni valakit – válaszolta Arv. – A nemzetségünkben mindegyikünknek meg kell vívnia a maga kis harcát, erre azonban most nem térünk ki. Heike az átoksújtotta családtagok összes külső ismertetőjegyével rendelkezik, noha tulajdonképpen kiválasztott. Szavai szíven találták az üldözött és kigúnyolt Heikét, de egyetlen arcizma sem rándult. A hold kékes fényében fürdő szurdok felé tekintett. – Úgy véled, evilági szörnyetegekkel van dolgunk? – kérdezte a szolgabíró. – Igen, nagyon gonosz lényekkel. A védelmezőmnek nem tetszik ez a hely. A szolgabíró inkább nem érdeklődött Heike védelmezője felől, nehogy még inkább összezavarodjék. – Ha evilágiak, nem értem, miért rejtőztek el itt három éve. – Hirtelen felderült az arca. – Elrejtőztek! Megvan! Most már tudom, mi történt Kalmarban. Az ottani börtönből megszöktek nyolcan az ország legnagyobb gazemberei közül. Gyilkosok, rablók, többé-kevésbé mindannyian elmebetegek. A knapahulti Karl azon az éjszakán, három-négy éve nyilván a győzelmi dáridójukat hallotta. A sikeres szökésüket és a búvóhelyük megtalálását ünnepelhették. Jómagam csak sokkal később értesültem a szökésről, és mindeddig egyáltalán nem hoztam kapcsolatba az Ördögszurdokkal. Most viszont Heike nyomra vezetett. – Nos, akkor legalább tudjuk, kikkel akad dolgunk – mondta a pap. – Azt mondtad, nyolcan vannak?

– Igen. Ez a szurdokvölgy nem esik túl közel Bergundához, inkább a tőle délnyugatra elterülő falvakkal határos. Arrafelé régóta sok volt a lopás és rablás, de senki sem sejtette, kik állnak emögött. Ez megmagyarázza, miből éltek a vadon kellős közepén. – Vajon miért bújtak ennyire el? – Nem ismerem különösebben a kalmari börtönt, és hogy milyen gazfickókat őriznek ott. Feltételezem, hogy az Ördögszurdokban lapulók legtöbbjére, vagy akár valamennyiükre a hóhér bárdja vár. – Kérdés, miképpen tudunk túljárni az eszükön? – mondta Arv. – Megvallom, nem vonz különösebben a nyílt harc. Nem akarom a derék bergqvaraiak halálát. – Én sem. Nézzenek oda! Az embereink kezdenek leereszkedni a szurdokba! Ezek megőrültek! A parasztokat nem állíthatták meg. Nem kiálthattak oda, és a sötétben nem is integethettek nekik. – Nos, ez eldönti a dolgot – mondta a szolgabíró. – Gyerünk, valamennyiünknek le kell mennünk! Te itt maradsz, Gunilla! – Nem állhatok tétlenül itt, miközben… – Nyugalom, nyugalom – szólt a szolgabíró hihetetlenül leereszkedő hangon. Ugyanígy akár meg is paskolhatta volna a fiatal nő fejét. – Biztosan megérted, hogy nem engedhetünk le oda. Gunillát csaknem szétvetette a harag. – Én meg nézzem végig, amint lementek és meghaltok, ugye? Itt ülni és aggódni miattatok persze a nők unalmas dolga! Jaj, ti férfiak, mindig el akarjátok játszani előttünk, libák előtt, milyen bátor oltalmazóink vagytok? Ugye, mindig arra gondoltok, miképpen nyűgözzetek le, és rettegtek, hátha nekünk jut egy darabka a dicsőségből… – Féltünk benneteket, nem érted? – csitította Arv. –

Mi talán nem aggódunk értetek? A mi érzéseink semmit sem jelentenek. – Gunilla! – csattant fel Arv tőle szokatlan hangerővel. – Most vérre megy a játék! Itt maradsz! – De az én Erlandomról van szó! A tiszttartó elcsendesedett egy pillanatra. – Tisztában vagyok vele, kedvesem. De ha történik veled valami, nem tudom, hogyan tekintsek Ebba szemébe. – Menjetek a pokolba! – sziszegte Gunilla és hátat fordított nekik, de ott maradt, ahol akarták. Hallotta, hogy a pap és még néhányan kapkodják a levegőt előbbi kirohanása nyomán, mégis kellemes érzés volt, hogy egyszer jól megmondhatta a magáét. Legalább enyhült egy keveset a félelem, zűrzavar és rossz közérzet keltette, lelkére nehezedő szörnyű nyomás. A többiek valamit mégis megértettek, mert békén hagyták. Gunilla ismét feléjük fordult és látta, amint a sziklahasadékokba, elkorcsosult fenyőfák mögé rejtőzve ereszkednek alá. A lelkész fele úton megállt, készen arra, hogy áldó szóval lépjen közbe, ha szükség van rá. Amikor mindnyájan látótávolságon kívül kerültek, Gunilla egy másik úton lemászott a szurdokba… ISMÉT TÉVEDTEK, HA azt hitték, észrevétlenek maradnak. A másik csoport, amely bal felől kapaszkodott le, egyenesen belesétált a csapdába. Hirtelen négy férfi és egy nő vetette rájuk magát, és máris életre-halálra szóló közelharcba bocsátkoztak velük. Ezen a helyen a hosszú puskákat legfeljebb ütőszerszámnak lehetett használni. Amikor a szolgabíró embereivel együtt az előbbiek segítségére akart sietni, Erland fegyvere állította meg őket – a ravaszt természetesen nem Gunilla rettenthetet-

len szerelme húzta meg. A lövés az egyik lejtő felől jött; a lövész néhány kőtömb mögött hasalt. – Megfogom – mondta gyorsan Heike. – Van kötele, szolgabíró úr? Az egyik paraszt levette válla köré tekert kötelét, és átnyújtotta neki. – Te tarts Heikével, Evert – mondta a szolgabíró. – Te is, Bengt, hátha többen vannak. Heike egyetértett vele, így elváltak. Heike és a két ember visszament oda, ahonnan jöttek. Most már jól láthatták a viskók tetejét. Durva fatörzsekből készültek, vagy abból, amire a haramiák szert tudtak tenni. A kezdetleges épületeket csak úgy egymás mellé hányták. A furcsa kalyibák kusza egyvelegét a völgy közepén nyílt térség tette változatosabbá. Ott az őrtűz füstje csípős szagot árasztott. Heike és két társa várt. Némán kellett hallgatniuk, miképpen zajlik a küzdelem odafent a vízmosás túlsó végén. Közöttük és bajtársaik között vagy száz könyök hosszú nyitott völgyoldal terült el, amelyet a másik oldalon lapuló ellenség a zsákmányolt puskával tűz alatt tarthatott. Kiáltást hallottak és látták, amint a küzdelem színtere felől egy férfi gurul le a hegyoldalon a szurdok talpa felé. Az egyik kunyhó tetején kötött ki és elterült rajta. – Hacsak nem közülünk való, minden megengedett – mormogta a szolgabíró. GUNILLA APRÓ VOLT és fürge, merő véletlenségből pedig egy olyan utat választott, amelyre senki más nem figyelt fel. A törpefenyők és bokrok között észrevétlenül kapaszkodhatott le. Igen hamar a hegy oldalának támaszkodó viskó bűzös

fala mögé jutott. A gazemberek árnyékszéke – gondolta viszolyogva. Gyorsan a házikó sarkához lopakodott. A lövés pontosan ebben a pillanatban dördült el, visszhangot keltve a vízmosás falai között. Nagyszerű, legalább más foglalja le őket – gondolta, amikor rájött, feljebb dúl a harc. A kunyhók nagyon sűrűn álltak egymás mellett, így észrevétlenül megállhatott közöttük. Valaki átfutott a nyitott téren és elbújt az egyik kalyibában. Gunilla megesküdött volna rá, hogy az illető nő. Látta, amint egy férfi kapaszkodik fel a lejtőn, de mindenképpen előtte kellett elhaladnia. A fiatal nő mindenre elszántan előhúzta a kését. Egy pillanatra megfeledkezett fagytól dermedt kezéről. Nem törődött azzal a viskóval, ahol az előbbi nő elrejtőzött. A közvetlenül felette levő kettőt sem méltatta figyelemre, ezek ajtaja ugyanis tárva-nyitva állt. Vajon hol lehet Erland? Meg kell találnia, mielőtt módjuk nyílna bántani. A nyomok tanúsága szerint magukkal cipelték. Ha meghalt volna, otthagyják az erdőben. Ebben volt Gunilla minden reménye. Kezével kitapogatta a kunyhó ablakát. A keskeny, sötét zugból semmit nem látott tisztán, de érezte, sűrű rácscsal zárták el. Az ablak túl magasan volt ahhoz, hogy benézzen rajta, és a kalyibából sem szűrődött ki fény. Gunilla kiáltani, sőt még suttogni sem mert, hiszen odabent őr lehetett, a másik vityilló pedig egészen közel volt hozzá. Be kell jutnia! A sziklafalak között sikoly hangzott fel, és a nyitott tér túlsó oldalán álló egyik kunyhó tetején súlyosan puf-

fant valami. A lezuhant férfi megakadt a tető peremén és élettelen szemekkel meredt Gunillára. A fiatal nő megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor látta, hogy a halott nem a bergqvaraiak közül való. Heten maradtak, meg ki tudja hány nő – gondolta. A lejtő tetején dúló vad küzdelem harci zaja azonban egyáltalán nem tetszett neki. Újabb lövés dördült el, de a puskát nyilvánvalóan vaktában sütötték el, mert a golyó sziklába csapódott. A lövész Gunilla fölött, balra foglalt helyet. Nem láthatja meg, ha gyorsan a rácsos ablakú kunyhó bejáratához oson. A kalyiba teteje eltakarta a kilátást. És ha kinéz az a nőszemély, vagy ha több férfi is van itt? Ezt a kockázatot vállalnia kellett. Gunilla úgy vélte, igencsak tisztességes rácsot készítettek Erlandnak. Ugyan mikor értek rá? A válasz egyszerűen hangzott: erre nem volt idejük. A rács biztosan előbb kerülhetett az ablakra. Vajon miért? Nem ért rá tanakodni. Angolnaként siklott el a házikó sarka mellett, és megtalálta az ajtót. Gondosan lezárták. A szökött gazfickóknak lakatjuk viszont nem volt, ehelyett vesszőkből és fapecekből álló reteszt készítettek. Gunilla egyszerűen ki tudta nyitni. Az ajtó kinyílt, ugyanabban a pillanatban hallotta, hogy valaki megmozdul abban a házban, amelyben a nőalak eltűnt. Gunilla egyetlen pillanat alatt ismét a viskók között termett. Semmi sem történt. Rögtön utána a „börtönből” kiszűrődő élénk suttogás ütötte meg a fülét. Két foglyot csuktak be? Ezen viszont nem volt ideje gondolkozni, mert két árnyék lépett egyenesen mellé.

– Erland! – suttogta a sírástól elfúló hangon a fiatal nő. – Hála neked, Gunilla! – szólt vissza kiszabadított szerelme. – Mit jelent ez a lövöldözés? – Rajtam kívül tizenöt ember jött ide. Harcolnak. – Most már tizenhatan vagyunk – jelentette ki határozott hangon Erland. – Nekem azonban fegyverre van szükségem. Gunilla átnyújtotta a kését. Erland katona volt, és makacs természettel áldotta meg a természet. Kárbaveszett fáradság lett volna, ha tiltakozik. Inkább a másik alakra tekintett. A sötétség ellenére ki tudta venni egy nő körvonalait. – A kvernbekkeni Siri – mondta magyarázón Erland. – Ó – suttogta Gunilla. – Gyertek utánam! – Vidd magaddal Sirit! Én inkább innen indulok ellenük. Gunilla bólintott. Megmutatta Erlandnak, ki merről ereszkedett le az Ördögszurdokba. – Figyelj csak – mondta lihegve. – Nem mentem férjhez. Baj lett volna belőle. Erland a rejtélyes magyarázat ellenére gyorsan megszorította a karját. Aztán eltűnt az árnyékban, a két nő pedig kézen fogva visszaindult azon az úton, amelyen Gunilla az előbb lejött a szurdokba. A lány úgy vélte, ő megtette a magáét. A kézitusát nem neki találták ki. AZ A KÉT MARTALÓC, aki megkaparintotta Erland puskáját, gátlástalanul élvezte a kezébe szakadt hatalmat. Korábban sohasem tettek szert lőfegyverre, most, pedig milyen remek puskát zsákmányoltak! Merő szórakozásból riasztó lövést adtak le, és máris újratöltöttek. – Gyertek csak ki a holdfénybe – morogta a fegyvert

tartó haramia. – Gyertek ki, hadd táncoltassunk meg benneteket! – Most én is megkaphatom? – kérdezte türelmetlenül a másik. – Rajtam a sor. Belelövök abba az ordítozó halomba. – A verekedőkbe? Nem tehetjük, mert még közülünk találunk el valakit. Egyszer még én lövök, utána te jössz. – Lőj már, a rohadt életbe! – Dobjátok el a puskát! – szólalt meg mögöttük egy mély, rekedt hang. A két gazember felnézett és elszörnyedésében bugyborékoló hangot hallatott Szakadt farkasbőrkabátba öltözött hatalmas rémalak magasodott föléjük. Olyan széles volt a válla, mintha szárnya nőtt volna. Vadul lobogó haja a hátát verdeste, félelmetes arcában sárga szempár izzott. Egyikük bátortalan kísérletet tett rá, hogy a szörnyetegre fogja a puskát, de azután kiejtette kezéből a fegyvert és társával együtt menekülni próbált. Azonnal két férfi vetette rájuk magát, a rémülettől dermedt haramiák pedig nem fejtettek ki ellenállást. Amikor észbe kaptak, már késő volt, és háttal egymásnak összekötözték őket. Egyiküknek sikerült átkiáltania a völgy túlsó oldalára: – Vigyázzatok! Egy ördög is van köztük! Odafent a hegyoldalon Siri megtorpant. – Mit üvöltöznek ezek? – Semmi veszély – fordult feléje Gunilla. – Heikét nézték ördögnek, aki olyan jámbor, mint a ma született bárány. Egyébként a rokonom. Csak akkor jött rá, miután e szavakat kiejtette, hogy öntudatlanul Arvot fogadta el apjának. Furcsa, megnyugtató – ugyanakkor fájdalmas érzés volt. De hát mit számít, amikor a halál torkából mentette ki Erlandot?

A két nő felért a biztonságot nyújtó erdőbe. – Milyen furcsán merev a járásod – jegyezte meg Siri. – Csak nem sérültél meg? – Biztosan megfagyott a lábam – nyöszörögte a mindennapok világába visszatérve Gunilla. – Ennek nem szabad bekövetkeznie – mondta rémülten Siri. – Ülj le arra a kőre! Miközben Gunilla lábfejét dörzsölgette, Siri beszámolt megalázó életéről, hogyan vágyott mindennél inkább rá, hogy testi és lelki értelemben egyaránt megtisztulhasson. – Azt hiszem, rajtam már semmi sem segíthet. Tudod, milyen érzés az, ha nem kívánsz egyebet, csak a halált? Mit válaszoljon erre? Bizony ő maga is jó néhányszor akart már meghalni – szenvedései azonban gyerekjáték számba mentek ahhoz képest, amit a szerencsétlen nő átélt. Nem tehetett mást, mint hogy előrehajoljon és megsimogassa Siri fésűt évek óta nem látott haját. – Meglátod, Siri, minden jóra fordul, ha visszaérünk a faluba. A kvernbekkeni Siri nem válaszolt. Nem szándékozott visszatérni a községbe. Számára véget ért az élet. – MEGVAN A PUSKA! – kiáltott át Heike a szurdok túlsó oldalára. Az emberek azonnal kirohantak a nyílt térségre, hogy társaik segítségére siessenek. Éppen ideje volt. A bergqvarai gazdák nem szoktak hozzá a kézitusához, ellenfeleik pedig gátlástalan vadsággal küzdöttek. A viskók között Erland is meghallotta Heike ujjongó kiáltását. Vajon hová tűnt a kardja? Ráér megkeresni, most van ennél fontosabb dolga.

Meg kell tisztítania a kalyibákat. A nőszemély éppen ekkor lopakodott ki a vityillójából. Erland utolérte és rávetette magát. A némber, aki a verekedésnél használatos összes tisztességtelen fogást ismerte, dúvadként harcolt. Őrjöngve kapálózott, Erland kezébe harapott, csípett, karmolt, sőt legnemesebb részén is megrúgta. Régi és új keletű fájdalmai dacára a katonának súlyfölénye segítségével végül sikerült legyőznie ellenfelét, akit inkább fekete-, mint fehérszemélynek lehetett volna nevezni. Kimerülve dobta be a martalócok tömlöcébe, majd gondosan rázárta az ajtót. Fent a hegyoldalon négy férfi és egy nő küzdött a bergqvarai parasztokkal. A második némbert éppen most tette ártalmatlanná. Ugyanezt tették Heikéék a puskával lövöldöző két haramiával. Egy további gazfickó felkapaszkodott a lejtőn, és belevetette magát az ott dúló tusába. Erland minderről keveset vagy semmit sem tudott. Nem tudta, hogy négy meg kettő meg egy csak hét martalócot tesz ki. Tehát egy még mindig maradt. Ezért teljesen készületlenül érte, amikor hirtelen olyan súlyos teher szakadt a vállára, hogy megingott és elvágódott. A holdfényben kés pengéje villant fel, ám Erlandnak sikerült megragadnia a haramia csuklóját, erejének végső megfeszítésével pedig sikerült megfordulnia, így ő került támadója fölé. Visszataszító egy alak volt! Szakállas, torzonborz, állatbőrök cafataiból összefércelt rongyokba öltözött és a görényénél is orrfacsaróbb bűzt árasztott Erland szégyenkezés nélkül segítségért kiáltott. Mindenhol sajgó teste képtelennek bizonyult az ellenállásra. Az ütés hatására még mindig úgy tűnt, mintha hét ördög-

fióka kalapálna a fejében. Azt gondolta, minden egyes csontja darabokra tört, az őrjöngő némberrel vívott közelharc pedig túl sok volt neki. Ilyen vademberrel nem tudott megbirkózni. Heike és két társa meghallotta segélykiáltását. – Erland az – mondta Bengt. – Gyertek! Hamarosan odaértek és kiszabadították Erlandot. Heike egyszerűen felemelte a katonát, s Evert, mielőtt még megállíthatta volna, vasvillájával hasba szúrta a haramiát. Heike elfordult. Ő nem tett volna így. A többiek is megérkeztek. – A csatának vége – mondta a szolgabíró. – Több bajtársunk súlyosan megsebesült, de ha sietünk haza, még megmenthetjük őket. A martalócok foglyok vagy meghaltak. Egyikük még hiányzik, de úgy látom, már ő is megvan. Hiszen ez Erland! Hol találtatok rá? – Itt – mondta Bengt. – Lekötötte az utolsó gazembert. – Hogyan szabadultál ki? – kérdezte a szolgabíró. – Hiszen bizonyára foglyul ejtettek? – Igen – lihegte Erland, aki kimerülten ült a földön. – De Gunilla kiszabadított engem és a kvernbekkeni Sirit is. Mindenki egymásra nézett. Ezen a helyen csak úgy záporoztak a meglepetések! – Induljunk vissza! – mondta Arv. – Gunillával még el kell intéznünk egyet s mást. Ki ordít úgy abban a kunyhóban, mint a fába szorult féreg? A némbert előrángatták a börtönként használt viskóból. A foglyulejtőire szórt ocsmány káromkodásoktól még a nyers gazdaemberek is elvörösödtek. Magukkal vitték a sebesülteket és a foglyokat, a pap pedig rövid fohászt mondott a halott gonosztevők lelké-

ért. Hamarosan visszaértek oda, ahonnan elindultak. Gunilla és Siri már ott várta őket. Amikor az utóbbi megpillantotta a bergqvarai férfiakat, felpattant, és arca elé tartott kézzel futásnak eredt. Erland fájdalmai ellenére gyorsan utolérte és visszavezette. Gunillával együtt elmagyarázta a többieknek, milyen rémségeket kellett Sirinek átélnie. Ennek hallatán mindannyian megfogadták, hogy ellátják annak a baját, aki egy rossz szót is ejt a szerencsétlen teremtésről. Arv odament hozzá és átölelte. Siri hevesen kibontakozott gyengéd szorításából. – Olyan piszkos vagyok, minden szempontból leírhatatlanul mocskos! – Mindnyájunknak hiányoztál – csitította Arv. – Ha tudnád, milyen boldogok vagyunk, hogy élve láthatunk viszont! Siri erre lehorgasztotta a fejét és keserves sírásban tört ki.

13. fejezet NEM SOKKAL KÉSŐBB már mindnyájan az erdőben haladtak vissza a falu felé. Arv és Gunilla ekkor végre beszélhetett egymással. A lány Erlanddal kézenfogva ment, ez erőt adott neki. Erland nagy örömmel tartotta másik kezében szeretett kardja markolatát. – Nem tudhatjuk – mondta Arv. – Egyértelmű felvilágosításra van szükségünk, hogy a leányom, Anna Maria vagy-e vagy sem. – Anna Maria? – mosolyodott el bizonytalanul Gunilla. – Azt hiszitek, meg tudom szokni ezt a nevet? – Ha valóban az én leányom vagy, akkor azt javaslom, hogy a tiszteletes úr kereszteljen át az Anna Maria Gunilla névre, így mindenki választhat, melyik néven is hívjon téged. – Beszélnünk kell Ebbával és Karllal – jelentette ki a pap. – Ők az egyetlenek, akik biztosat mondhatnak. Ha meg tudják mutatni a keresztleveledet, akkor az édesgyermekük vagy. Ha pedig nem… Nos, akkor kezdhetünk csak tanakodni. – Tudod, Gunilla, most már arról álmodozom, bárcsak te lennél Anna Maria – mondta gyengéden Arv. – Ez nekem sem volna ellenemre – felelte kissé félénken Gunilla. – Bárcsak anyával is így festene a helyzet! Nem akarom elszomorítani. Sokat szenvedett, többet, mint sejtenétek. – És te is? – kérdezte Erland. – Nem anya tehetett róla. Habár… habár… Nem, nem az én dolgom megítélni. – Azt hiszem, valamennyien megértést tanúsíthatunk Ebba apró félrelépéseivel szemben – szorította össze a

fogát Heike. – Hiszen tudjuk, milyen elviselhetetlen, szeretet nélküli légkörben élt. Egyvalakinek azonban nem tudok megbocsátani. – Én sem – mondta Arv. – A legkevésbé pedig én – sziszegte Erland. – Heike elmondta, mit művelt veled Karl. A legszívesebben megölném. Hiszen az a gazember mindkettőnk életét tönkretette! A lelkész úgy vélte, most már túlfeszítették a húrt. – No, no, a keresztény ember tiszte a megbocsátás – szólt közbe. – Én magam fogok beszélni Karllal. Úgy vélem, túllépte az illendőség határát, amikor képviselni véli Isten ügyét. – Nem Isten, hanem a saját ügyét képviseli – jelentette ki Arv. – Nem is az Úr mögé helyezi magát, hanem így mennydörög: „Én és Isten ítéljük meg az embereket!” Senki sem akadt, aki ellentmondott volna. – Menjünk oda most azonnal! – javasolta Erland. – Ha egyenesen megyünk tovább, Knapahult mellett haladunk el. – Éppen most? – kérdezte a lelkész. – Hiszen az éjszaka kellős közepén vagyunk! – Lassan hajnalodni kezd – mondta Arv. – Ő pedig nyilván alig várja, hogy hírt kapjon Gunilla esküvőjéről – amelyből ugyan semmi sem lett, ő viszont nem tud erről. Hacsak Ebba nem ért már haza. Heike felnézett a lenyugodni készülő, ezüstösen hideg fényben ragyogó holdra. – Nem ezt nevezik farkasok órájának? – kérdezte. – De még mennyire. Mindenesetre pocsékul érzem magam, aminek viszont számtalan oka lehet. A szolgabíró a parasztokkal és a foglyokkal együtt Bergunda felé indult. Sirit egy jószívű paraszt vette gondozásba. Megígérte, a feleségével együtt mindent elkö-

vetnek annak érdekében, hogy emberhez méltó állapotba hozzák. Ha sikerrel járnak, talán bátorságot merít ahhoz, hogy találkozzon a falu többi lakójával, sőt talán hazatérjen Kvernbekkenre. Arv és Siri búcsúzóul váltott még néhány szót. Noha a többiek közül senki sem hallotta, miről beszélnek, később mindkettőjük arcán látszott, hogy már derűlátóbban tekintenek a jövőbe. Knapahultnál csupán kis csoport állt meg: Gunilla, a lelkész, Arv, Erland és Heike. Gunilla mondta ki, amire mindannyian gondoltak: – Hála Heikének, amiért tegnap megakadályozta az esküvőt! Akár a te lányod vagyok, Arv, akár nem, mindketten sokat köszönhetünk Heikének! Arv megértette, hogy a lány felfigyelt Siritől való előbbi búcsúzkodására. – Hát igen – mosolygott a fiatal lányra. – Szörnyű hiba lett volna összeházasodnunk. Most alaposan elbeszélgetünk Karllal, utána pedig örökre búcsút mondhatsz a házában eltöltött méltatlan életnek. – És hová menjek? – kérdezte elszomorodva Gunilla. – A te házadban sem szolgálhatok tovább. – De hiszen ott van a katonatelek! – szólt közbe Erland. – Hátha nem vagyok az a hűbelebalázs, aminek gondoltatok? Hátha megváltoztam? Gunilla először félénken, majd egyre ragyogóbb arccal mosolygott Erlandra. És most ez volta legfontosabb. NOHA A KNAPAHULTI Karl már régen kihirdette Ebba előtt, hogy a végét járja; azért ezt egyetlen pillanatra sem hitte el. Igencsak zavaros képzetei szerint halála után csaknem az Úr trónusa mellett foglal majd helyet, az viszont annyira a távoli jövőben következik be, hogy még gondolnia sem kell rá. Az Úr angyalai nagyjából az utolsó ítélet napján jönnek majd el a knapahulti Karlért.

A dörgő szavú prédikátor sokkal betegebb volt, mint sejtette. Erről nem Ebba tehetett. A sütőlapáttól és a piszkavastól szerzett sérülései régen meggyógyultak, csak ő nem akarta, hogy a felesége észrevegye. Karl alsótestét valójában előrehaladott rák pusztította, amely más létfontosságú szerveire is átterjedt. Ezért nem tudott többé felkelni, ezért hanyatlott annyit az elmúlt pár hét során, ezért hagyta érintetlenül az asztalon az ételt. A knapahulti Karl számára eljött a farkasok órája. A paraszt azonban mindenért Ebbát hibáztatta. – Átkozott nőszemély! – szidta élete párját, álmatlanul hánykolódva a lassan tovatűnő éjszakában. – Még mindig a lagzin mulat? Egyáltalán nem gondol rám? Uram, az a némber egyik bűnt a másik után követi el! Sokezerszer vétkezett már! Karl inkább újra nagyszerű ábrándjaiba merült. Elképzelte, micsoda válogatott büntetéseket talál ki az utolsó ítélet napján ő és az Úr. Ebbának minden egyes bűnéért felelnie kell, amelyet csak a szegény, igazságos, tisztaszívű Karllal szemben elkövetett! Bárcsak karnyújtásnyi távolságon belül volna Ebba meg a botja, mert akkor ízelítőt adhatna belőle! Jaj, mennyire bizseregtek az ujjai! Ekkor eszébe jutott, hogyan ütött vissza Ebba a múltkor, s nyomorúságos remegésbe és jajveszékelésbe kezdett. Nem volt valami kellemes élmény! Kopogtak az ajtón. Karl feltámaszkodott az ágyban. – No végre, megjöttél, te szemérmetlen szajha, te rühös szuka! – sipította. Meleg szavakkal köszöntött hitvese helyett azonban a pap és a tiszttartó lépett be. A többiek kint a konyhában várakoztak, mert Gunilla egyelőre nem mutatkozhatott. Karl a takaró alá húzódott, csupán hosszú, vékony orra látszott ki.

– Ej, milyen kegyes látogatóim érkeztek hajnalok hajnalán – mézesmázoskodott. – Nagytiszteletű uram, és ha jól látom, maga a vőlegény jött el? A vőm? Hadd üdvözöljem a családunkban! De a leányom miért nincs velük? Talán nem teljesítette házastársi kötelességét? Vagy… Arv félbeszakította alázatos szóáradatát. – Az esküvőből semmi sem lett. Alapos gyanúnk van, hogy valamit eltitkoltál előttünk, Karl. Valóban a te leányod Gunilla? – Micsoda? Még hogy Gunilla nem az én gyermekem? A Szentírásra esküszöm, hogy hús a húsomból, vér a véremből! Uraságod talán nem akarja eltartani szegénységben élő szüleit? – Nagyon fontos dologról van szó, Karl! – mondta a pap. – Beírattad valamilyen anyakönyvbe, mikor született és hol keresztelték meg? – Nos, amint a nagytiszteletű úr tudja, – kezdett nyugtalanul cikázni Karl szeme – én más felekezethez tartozom, mint a lutheránus egyház. Ezért a magam gyülekezetében keresztelték meg, ott pedig nincs olyan anyakönyv, mint… – Üres fecsegés – szakította félbe Arv. – Válaszolj végre egyenesen: te és Ebba vagytok-e Gunilla vérszerinti szülei? A vén fecsegő lelki szemeivel látta, amint elúszik a szerinte gazdag tiszttartó által fizetendő busás életjáradék. – A lelkem üdvösségére esküszöm! Talán nem hasonlít az apjára? – Nem – rázta a fejét Arv. – Tiszteletes úr, halálosan beteg ember vagyok. Hamarosan eljön értem az Úr angyala. Mernék talán hazudni? Ha Gunilla nem az én lányom, akkor vajon ki az ap-

ja? – Én – mondta Arv. Kannak tátva maradt a szája. – Micsoda? Gúnyt űz belőlem? Ne próbálkozzon ilyen hamiskodással, ilyet nem mondhat! Én csak tudom, ki a saját leányom! Arv a pap vállára tette a kezét. – Jöjjön, ennek semmi értelme. Ebbával kell megpróbálkoznunk, ha visszatér. A vén szenteskedő rögtön felült az ágyban. – Ebba? Ne hallgassanak rá! Mindvégig hazudott és gonoszsággal viseltetett velem szemben. Isten irgalmazzon bűnös lelkének! – tette hozzá gyorsan és lehanyatlott párnájára. Az utolsó mondat a levegőben lógott ugyan, de Karl a pap jelenlétében szelíd és megbocsátó embernek akart látszani. Odakint a konyhában feldúltan néztek egymásra. Gunilla szemét könnyek lepték el. Ő különösen nehéz pár percet élt át az előbb. Ekkor Heike csendesen így szólt, nehogy Karl meghallja: – Sohasem szoktam kihasználni… különleges megjelenésemet. Tudom, hogyan szólnak hozzám, ha a szemük elé kerülök, különösen éjszaka. Ez az ember sohasem látott még. Azt hiszem, megismertem a jellemét. Hadd menjek be én! A többiek egymásra néztek, majd Arv keserűen elmosolyodva bólintott. – Légy szíves, menj ki Gunillával együtt, Erland, mert túl erős lehet, ami most következik! A katona azonnal engedelmeskedett, Gunilla pedig hálásan követte a szabadba. KARL LÉLEKBEN TELJESEN felzaklatva feküdt ágyában. Mit képzelnek ezek? Megfosztják mindattól a jótól,

ami Gunillának a tiszttartóval kötött házasságával jár? Ugyan, ugyan! Az Úr ismét segített az övéin, Ő adta alázatos szolgája szájába a szavakat. Biztos volt benne, hogy az előbb eléggé meggyőzően beszélt. Ezt még megkeserülik! Az ítélet napján, majd ha érte jöttek az Úr angyalai… Az ajtóban megjelent valami. Az egész nyílást betöltötte. Karl odanézett, és rémületében elállt a lélegzete. Felordított, a takaró alá bújt és nyöszörögni kezdett az iszonyattól. A félelmetes megjelenésű démon odament az ágyához és letépte róla a takarót. Karl a legborzalmasabb szempárba tekintett, amelyhez foghatót még sohasem látott. Gonosz lélek? Nem, ez maga Ő Lólábú Urasága! – Semmi-rosszat-sem-tettem-semmi-rosszat-nemtettem – motyogta görcsösen könyörgésre fogott kézzel. – De bizony – mondta Heike lehető legmélyebb és legrekedtebb hangján. Ha nem érez mélységes keserűséget Ebba és Gunilla miatt, nehezen tudta volna megállni, hogy fel ne nevessen. – Most rögtön valld meg bűneidet, különben azonnal magammal viszlek! Ütött az órád. Ha Heike tudta volna, milyen igazat beszél, aligha szól így hozzá, és aligha rémíti meg ennyire a nyomorultat. Karl engedelmeskedett. – Mindent bevallok! – Az nem elég. Egyenként meg kell nevezned a bűneidet! Odakint vár a tüzes szekerem, és bizony nem a mennyországba röpít! Karl újra szívszorítóan ordítani kezdett. – Ismerd be, mennyi gazságot követtél el! – mondta Heike. – Verted a feleségedet, ugye? – Megérdemelte.

– Kezdetben nem. – Nem. Kezdetben valóban nem. De az utóbbi években… – Erről is te tehetsz. Teljesen szeretetlenül viselkedtél vele. – Nem így van. Ő hozott kísértésbe. Én pedig mindig megadtam neki, amit akart. Senki sem vitathatja, hogy teljesítettem férji kötelességemet. – A kötelességedet teljesítetted. Szeretetet azonban egyáltalán nem adtál neki. Téged pedig legalább olyan kéjvágy hajtott, mint a feleségedet. Vagy talán tagadod? – Nem, nem, beismerem, csak kerüljem el a…! – És mi a helyzet a leányoddal? Hogyan bántál vele? Egyikük sem hallotta, hogy közben Ebba belépett a konyhába és kezdettől fogva mindent hallott. Arv és a pap arra kérte, maradjon csendben, az asszony pedig tágra meredt szemmel figyelte, mi történik. Gunilla? – dadogta Karl. – Az Úr nevében tisztességre és erényességre neveltem. – Bántalmaztad! Annyit kínoztad, hogy soha sem élhet boldog házasságban. – Az asszonynak ura alárendeltjének kell lennie. – Micsoda ostobaság! Te élvezted, hogy verheted. Ez a magyarázata. És azután itt van a legutóbbi gaztetted. Majdnem meggyaláztad. – Eljárt a szája? – Nincs rá szükség. Odalent minden bűn feljegyeztetik. – Jogom volt hozzá! – Miféle jogát? Karl most csapdába esett. Ha bevallja, hogy Gunilla nem az ő leánya, elveszíti a zsíros partival járó előnyöket. Ha azt mondja, valóban édes gyermeke, akkor halálos bűnt követett el, és egyenes út vezet a pokolba. Feláldozta Gunillát a lelkiüdvéért. Ekkorra már elfo-

gyott az ereje, csupán ennyit nyöszörgött: – Ő… nem… az én… lányom… Így jogom volt,… hogy hozzányúljak… – Hol találtál rá? – Ebba vétkezett… Odakint a konyhában az asszony megremegett és be akart rontani, a többiek azonban visszatartották. – Hazudtál, knapahulti Karl. Újabb bűn terheli gaztetteid hosszú listáját. Most pedig viszlek magammal! Vajon odalent így beszélnek? Nem tudnak rendesen svédül? Ugyan, biztosan ismerik a világ valamennyi nyelvét, de talán nem mindegyiket helyesen – okoskodott Karl. A szíve olyan erővel és egyenetlenül vert, hogy szúrást érzett a mellkasában, és a fájdalom a bal karjára is átterjedt. – Nem, nem – nyöszörögte. – Ne vigyél el! Nyomorult bűnös ember vagyok, mindent bevallok! De mi semmi rosszat nem követtünk el a gyerekkel szemben, a gondját viseltük… – Ebba viselte a gondját, te pedig nem tettél mást, mint hogy a saját kielégülésed érdekében verjed, és a paráznák szörnyű büntetéséről szóló bibliai részleteket olvassál fel neki. Nos, hol találtátok a kisgyermeket? Karl ekkor már alig tudott beszélni. – Az… országúton. Becsaptak. Én nyertem el a sorsoláson a fiúcskát… Az a nyomorult meg rászedett utána. Így, nekem a leányka jutott. Heike felállt az ágy mellől, bejöttek a többiek. Hallották, amit meg akartak tudni. Ebba szipogva törölgette a könnyeit. – Megerősíted mindezt, Ebba? – kérdezte a pap. – Igen, mi mást lehetne hozzátenni? Karl azonban már nem látta és nem is hallotta őket. Ködösen érzékelte, amint a lelkész megfogja a kezét és

Istenhez fohászkodik, hogy bocsássa meg mindazt a rengeteg bűnt, amelyet ez az ember elkövetett, nem utolsó sorban önelégültségét és öndicséretét. A knapahulti Karl halála percében teljesen megtisztultnak látta magát. Egy pillanatra legalább alázatot tanúsított. Elmondhatatlanul békés érzés volt. Bizony furcsa egy teremtmény az asszony! Ebba térdre rogyott a halottas ágy mellett és őszintén meggyászolta férjét és zsarnokát. – HOL JÁRTÁL az éjszaka? – kérdezte Arv, miközben Ebbával a tiszttartó háza felé tartottak. – Körbe-körbe kóboroltam és fagyoskodtam – válaszolta az asszony. – Nem bírtam elviselni, hogy rájöjjenek, Gunilla nem az én leányom. Képtelen vagyok elveszíteni. – Nem is fogja – mondta elérzékenyülten Gunilla. – Mindig is anyámnak fogom nevezni. Ha majd összeházasodtunk Erlanddal, nálunk lakhat. Ugyanis elhatároztuk, hogy egybekelünk. Erland azt mondja, nem fog siettetni. Ami engem illet, ezen az éjszakán sokat tanultam a szerelemről és mások szenvedéseiről. A világon aligha engem ért a legnagyobb csapás. Ezentúl másképpen tekintek a szerelemre. – Helyes, kislányom – mosolyodott el szomorkásan Ebba. – Felejtsd el, amit csak beléd sulykolt az az őrült Karl! Ő sohasem tudta, mit jelent a szerelem. Én viszont sohasem fogok anyósként a házatokban élni! Más jár az eszemben. Él itt a faluban egy agglegény, aki már régóta jár utánam. Knapahultot meg eladom, így remekül elboldogulok. – Talán újra kivirágzol? – mosolyodott el Arv. – Nem lepődnék meg rajta. Esetleg te is? – Miért is ne? Viszont úgy gondolom, Erland, nekem

nehezebb lesz kigyógyítanom Sirit lelki sérüléseiből, mint neked Gunillát. – Magam is azt hiszem – bólintott a katona. – Még egyszer köszönetet kell mondanunk Heikének a segítségéért! – szólalt meg a pap. – Nélküle bizony valamennyiünket nagy baj ért volna – bólintott Arv, Heike pedig elvörösödött zavarában. Ám ahogy mindnyájan összevissza ölelgették, örült, amiért életében először ilyen megtiszteltetés érte. Ebbát kikérdezték, tud-e bármit is arról a gazdag emberről, aki ravaszul magának kaparintotta meg Christert, de az asszony semmiféle közelebbi felvilágosítással sem tudott szolgálni nevét, rangját, lakhelyét illetően. Arv házában újabb meglepetés várt rájuk. A birtokon dolgozó asszonyok odacsődültek és feltálalták a finom menyegzői lakomát. Már mindannyian asztalnál ültek, az újonnan jöttek pedig örömmel csatlakoztak hozzájuk. Bizony alaposan megéheztek, az esküvői ebédnek meg sokáig kellett rájuk várnia. Mit számított, hogy a kézfogóból semmi sem lett? Lesz másik! HEIKE MÉG EGY hétig maradt Arvnál. Utána Skenäsbe indult legközelebbi rokona, Ingela néni meglátogatására. Ingela, aki viszonylag fiatal kora ellenére ezüstös hajú, méltóságteljes, finom modorú hölgy volt, a szalonjában éppen unokája keresztelőruháját hímezte. Noha Ola, a fia még meg sem nősült, legjobbnak találta, ha már idejében előkészül. Ingelára nagy hatást tett kenyéradója és barátnője, Sara Oxenstierna grófnő, lánykori nevén Gyllenborg. Mindketten özvegységre jutottak, hétköznaponként pedig másikukon kívül nem akadt egyéb társaságuk. A cseléd, egy fiatal, derék, de együgyű lányka, rémülettől és ámulattól tágra nyílt szemmel jött be hozzá.

– Valami fickó áll odakint az előcsarnokban, naccságos asszony. Aszongya, a naccságával akar beszélni, én meg nem tudom, eresszem-e be. – Csak nem egy csavargó? – Nem – válaszolta habozva a lány. – Inkább valami manó, pedig kedves a szeme, bár ezzel csak becsapják az embert. Legjobb lesz elővenni az imakönyvet. Azért a fegyver sem árt! – Most már tényleg felkeltetted a kíváncsiságomat. Kimegyek és vetek rá egy pillantást. – A naccságos asszonnyal tartok – mondta tántoríthatatlan hűséggel a cseléd, s fegyverként felkapott egy gyertyatartót. Ingela odakint az előcsarnokban megtorpant. A szolgálólány mögötte állt, görcsösen markolva a gyertyatartót. Ingela egyetlen szót sem tudott kinyögni. A Jéghegyek Népe átoksújtotta sarjairól szóló kósza elbeszélések keringtek a fejében. Gyermekkorában látta Ulvhedint, de hiszen nincs több hozzá hasonló… – Ki… va… vagy? – dadogta végül. – Heike vagyok, Sölve fia. Ingela megtántorodott, kénytelen volt a cselédlányra támaszkodni. – Sölve fia? – kérdezte elhaló hangon. – Sölvéé, a bátyámé? Életben van? – Már tizenöt éve nincs az élők sorában. Ingela eltompultan tekintett a padlóra, a falra, Heikére. Képtelen volt összeszedni a gondolatait. Ez sok volt neki, úgy érezte, mindjárt elájul. Végül erőt vett önmagán. – Azt mondtad, Heikének hívnak? Üdvözöllek, Heike… unokaöcsém! Gyere be! A cseléd letette a gyertyatartót. Ingela felszárította

könnyeit, és előrement a szalonba. Zsebkendőjét készenlétben tartotta, hátha újból sírva fakad. – Készítsd elő a vendégszobát Heike úr számára! – utasította a szolgálólányt. – Gondoskodj utána fürdőről és terítsd meg az asztalt minden finomsággal! Amint hallottad, ő a bátyám, Sölve fia. A legnagyobb tisztelettel viselkedj vele! Újra váratlan vendégére nézett, és életében első ízben bizonytalan volt, mitévő legyen ebben a helyzetben. Sara Oxenstierna ilyen esetekre nem szolgálhatott tanáccsal! ESTÉRE HEIKE ÉS nagynénje, Ingela a legjobb barátok lettek. Ha a hölgy abba a szívjóságról tanúskodó sárga szempárba tekintett, képtelen volt megérteni, miképpen hőkölhetett először vissza tőle. Heike mesélt az életéről, de Sölve lecsúszásáról, borzalmas végéről, a ketrecben töltött évekről és az elszenvedett kínzásokról egyetlen szót sem szólt. Úgy a leghelyesebb, ha Ingela emlékezetében tisztán marad meg a bátyja. Semmi értelme sem lett volna megfosztani nagynénjét Sölve eszményített képétől. Heike csupán egyetlen alkalommal tévedt ingoványos talajra. Ingela ugyanis azon csodálkozott, hogy az ő saját nemzedékében nem fordult elő átokverte családtag. Heike ekkor kényszerű hazugsághoz folyamodott. – Az átok Sölvére sújtott le. De úgy gondolom, ő inkább kiválasztott, mint elátkozott volt. Hihetetlen képességekkel rendelkezett – csak túlságosan korán halt meg ahhoz, hogy teljesen ki tudjanak bontakozni. Szerencséjére Ingela ennyivel megelégedett. Heike ezután Graastensholm felől akart hallani. – Jaj, minél előbb oda kell utaznod, Heike! Amilyen gyorsan csak tudsz! Milyen jó, hogy megérkeztél, hiszen téged illet, a te örökséged! Olával együtt borzalmasan

rossz a lelkiismeretünk, amiért nem jártunk ott, de hát Ola Stockholmba követte Axel Fredriket, Göran Oxenstierna fiát. Axel a legfelsőbb bíróság tagja, Ola pedig az ő szolgálatában áll. Rengeteg a dolga, amúgy meg egyszer majd ő veszi át ezt a házat, hiszen apai öröksége. Ami engem illet… Nos, talán nem vetted észre, de köszvényben szenvedek, és nem merek hosszabb útra vállalkozni. – Értem. Most ki lakik Graastensholm egyházközségében? Csupán Elisabet és Vemund Tark? – Bárcsak tudnánk róluk valamit! Három évvel ezelőtt kaptam tőlük az utolsó levelet. Elisabet azt írta, mind a ketten komolyan megbetegedtek valamilyen járványos nyavalyában, és nem tudja, mi lesz velük. Azóta ijesztő csend van körülöttük. – Nem volt gyermekük? – De igen, született egy lányuk, jóval azután, hogy összeházasodtak. Villemo után nevezték el, megemlékezve arról a családtagról, aki a leginkább rajtahagyta a keze nyomát elistrandi otthonukon. Már nem emlékszem, minek keresztelték, csak azt tudom, szokatlan név volt. Fogalmam sincs, mi történt vele. Semmit sem tudok, és ez az egészben a legborzalmasabb! – Graastensholm pedig üresen áll? – Már régen, Ingrid halála óta. Mennyire örült volna, ha értesül a létezésedről! – És a Hársfaligettel mi a helyzet? – Feltételezem, hogy továbbra is bérli valaki. Zsugorodik a nemzetségünk, Heike. Újra maroknyian maradtunk. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy régi szép birtokainkat megműveljük. Tégy meg tehát minden tőled telhetőt! – Akkor azonnal továbbutazom! – No, no, néhány napig azért maradj itt! Addig kipi-

hened magad, és alaposan kibeszélgetjük magunkat. Különben egyetértek veled. Minél gyorsabban utazz oda! ARV FIÁT, a Jéghegyek Népéből származó Christer Gripet sohasem találták meg. Sohasem tudták meg, mi lett vele. Leszármazottai között nyilván nem fordult elő átoksújtotta sarj, mert többé nem bukkant fel Ulvhedinhez vagy Heikéhez hasonló szörnyszülött, akiről ne tudták volna, hogy a Jéghegyek Népének sarja. Töprengjenek-e származásukon azok, akik a hétköznapiakat enyhén meghaladó képességekkel rendelkeznek, rejtett dolgokat látnak és ösztönösen megérzik a jövőbeli eseményeket? Lehet, hogy ők az eltűnt Christer leszármazottai? Ki tudja, milyen új nevet kapott, amikor egy másik család befogadta? Amikor az 1794-es esztendőben télről tavaszra fordult az idő, Heike Vingåkerből Norvégia, közelebbről Graastensholm község felé indult. Felnőtt életében eddig a napig mindig másokon segített. Most viszont megkezdődött Heike saját története!