A sorozat Az akasztófa virága című tizenhatodik kötete január 19-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.)és a Kiadók Házában (Bp. Galagonya u. 2/A). Minden eddig megjelent kötet kapható a Kandó Kálmán Könyvesboltban (Bp. V.. Bajcsy-Zsilinszky út 20.). Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés VII. Kísértetkastély VIII. A pribék leánya IX. A magányos lovag X. Hóvihar XI. Vérbosszú XII. Nyugtalan szív XIII. A sátán lábnyoma XIV. Remény nélkül XV. Keleti szél A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (lásd a megrendelő lapokat a kötet végén). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Vinden från öster Copyright © by Margit Sandemo, 1984 All rights Reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1994 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-17-9 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Feyér Borbála Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat tizenötödik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Keleti szél Amikor XII. Károly svéd király Oroszország meghódítására indult, aligha sejtette, mennyi gyászt és szenvedést hoz népére. A Jéghegyek Népéből való Vendel Grip egyike annak a sok szerencsétlennek, akik Szibéria mélyén, orosz hadifogolytáborban sínylődtek. Vendelnek végül egy ócska ladikon sikerül megszöknie. Hatalmas folyók sodorják a Kara-tenger partján elterülő tundráig – ahol hihetetlen módon a Jéghegyek Népe leszármazottainak távoli ágára bukkan…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet EDDIG NEM SOK SZÓ ESETT a Jéghegyek Népének arról az ágáról, amely Leonora Christina, a dán király leányának családját követve Skaanéban telepedett le. Ezért legjobb, ha kissé visszamegyünk az időben. A történet Ceciliével kezdődött, akinek IV. Keresztély és a hírhedt Kirsten Munk gyermekeinek felügyelete jutott osztályrészéül. A két színes egyéniségű hölgy látni sem bírta egymást. Miután azonban Cecilie hatalmas védelmezőkre talált a király és saját férje, Alexander Paladin személyében, Kirsten Munk semmit sem tehetett ellene. Ezenkívül a gyermekek, különösen Leonora Christina, nagyon ragaszkodtak Cecilie személyéhez. A történet Cecilie későbbi menyével, Jessicával folytatódott, aki Leonora Christina társalkodónője lett. A háziak közül főként Leonora Christina kislánya, Eleonora Sofia Ulfeldt grófnő vonzódott Jessicához. Amikor Ulfeldték a családfő, Corfitz Ulfeldt rengeteg kétes ügye és vesztegetési botránya miatt kénytelenek voltak Dániából Skaanéba menekülni, Jessica nem tartott velük. Ő inkább szíve választottja, Tancred mellett akart maradni. Helyére leányuk, Lene került, mint Eleonora Sofia társalkodóhölgye és bizalmasa. Lene, Tristan nővére a skaanei Örjan Stegéhez ment férjhez és házastársa szülőföldjén telepedett le. Lene boldogan élt Örjan oldalán, szilárd, meghitt és kölcsönös bizalmon alapuló házasságban, melynek talán az volt az egyetlen hibája, hogy túlságosan bol-
dognak érezték magukat. Az évek múltával mindketten jócskán kigömbölyödtek és szívesen ültek otthonukban, a kelet-skaanei Andrarums Bruk közelében épült tekintélyes házukban. A rajongásig szerették egyetlen gyermeküket, a jelentéktelen kis Christianát, aki éppoly jelentéktelen nővé serdült, szerény külseje mögött azonban mélyen érző szív rejtőzött. Eleonora Sofia Ulfeldtet rangjához méltóan XI. Károly svéd király egyik lovagjához, Lave Beckhez, Andrarum, Gladsax, Torup és Bosjökloster urához adták férjhez. A délceg ifjú férj címei pompás skaanei kastélyokat és udvarházakat takartak. Igaz ugyan, hogy apja, aki valaha Dánia leggazdagabb emberei közé tartozott, csődbe vitte az andrarumi timsóbányát. Családja azonban, különösen maga Lave, Eleonora Sofia férje, minden anyagi veszteség ellenére elég módos maradt. Eleonora Sofia anyja, Leonora Christina, a dán király rendíthetetlen leánya, és férje, a mohó Corfitz Ulfeldt előrelátóan megvette gyermekei számára a pompás Torupot és több más kastélyt. Ez kapóra jött Lave Becknek, aki feleségével együtt jól tudta, hogyan kell fenntartani a látszatot. Ragaszkodtak hozzá, hogy a tartózkodó és szelíd természetű Lene legyen Eleonora Sofia társalkodónője. Jobban mondva Leonora Christina továbbra is kitartott amellett, hogy Lenét udvarhölgynek nevezzék. Vagy talán Eleonora Sofia grófnő nem IV. Keresztély unokája volt? Eleonora Sofia azonban nem ért meg magas kort. 1698-ban, híres-neves anyjával egyazon esztendőben halt meg. Örjan Stege azonban Lave Beck szárnysegédje maradt, így az andrarumi uradalomhoz tartoztak, majd az idő múlásával Christiana vette át anyja,
Lene feladatainak egy részét. Egyfajta udvarmesternő lett a Beck családnál. Becsülettel, derűvel és odaadással látta el a dolgát. Ami azonban Christiana saját házasságát illeti, hamarosan rájött, milyen rosszul választott. Egy környékbeli nagygazdához, Sören Griphez ment férjhez, aki házasságkötésük után már egyáltalán nem viselkedett olyan figyelmes és szolgálatkész gavallér módjára, mint előzőleg. Napvilágra került igazi természete, amelyben nyoma sem volt a Jéghegyek Népének veleszületett nagylelkűségének és annak a képességnek, hogy mindenben elfogadja az élet dolgait. Az sem javított a házasságukon, hogy Christiana valamiféle alázatos hálát tanúsított, amiért végre valakinek kellett ő is, akit mindennek lehetett nevezni, csak szemrevaló teremtésnek nem. Az efféle viselkedés gyakran a legrosszabb vonásokat hozza felszínre azokban a férfiakban, akikben akár csekélyke zsarnoki hajlam is van. A szegény kis Christiana mindent megtett annak érdekében, hogy szülei előtt eltitkolja, milyen is valójában a házassága. Vagy talán mégis megértették, mi a helyzet? Talán látták görcsös mosolyából, hallották feszélyezett csevegéséből, ám túlságosan finomérzésű emberek voltak ahhoz, hogy bármit is szóltak volna, inkább tőlük telhetően igyekeztek egyetlen leányuk támaszául szolgálni. Sören Grip minden dologban, minden cselekedetében az anyagi nyereség lehetőségét kereste. Az embereket ruházatuk és pénztárcájuk alapján ítélte meg, és csakis azokkal érintkezett, akikből hasznot húzhatott. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Christiana a végsőkig kihasználja magasrangú kenyéradóit. A szegény asszony ellenszegült, és a házaspár között heves
nézeteltérésekre került sor. Rendszerint Christiana engedett, de mindennek megvolt a maga határa. “Becsaptál”, ordított rá Sören Grip. “Megjátszottad előttem, milyen gazdag vagy, és hogy Beckékkel egyenrangúként érintkezhetünk!” “Semmit nem játszottam meg előtted”, válaszolta kimerülten Christiana, és kiküldte a szobából kisfiát, Vendelt, hogy a gyermeknek ne kelljen szülei ingerült szóváltását hallgatnia. “Vagy talán nem mondtam el neked, hogy házvezetőnő vagyok náluk? És a hozományom tényleg nem volt csekélynek mondható.” A férfi dühösen fújt egyet. “Meglehet, de akkor nem is sejthettem, hogy ez minden, amit kapni fogsz! De hála Istennek egyetlen gyermek vagy, így egyszer csak lesz majd örökséged – még ha egy örökkévalóságig kell is várnunk rá.” Christiana e szavak hallatán elfordult. Azt kívánta, bárcsak minél tovább élnének szerető szülei. Ők voltak vigaszai nagy szomorúságában. Ők… meg a kis Vendel. Teltek-múltak az évek. Christiana és Sören házassága mindvégig válságos állapotban ugyan, de kitartott. Valamilyen közösség mégis fennállott közöttük, a férfi bizalmas kettesben tudott gyengéd és jóságos lenni, felesége pedig ilyenkor némi odaadást érzett iránta. Mégiscsak a férje volt, Christiana pedig oly szívesen élt volna szüleihez hasonlóan boldog házasságban. Az 1707-es esztendőben azonban minden kötelék megszakadt közöttük. Svédországnak ebben az időben nem volt néven nevezhető kormányzata. Az új király, az ifjú XII. Károly született hadvezérként országával alig, a nőkkel még kevésbé törődött. Több évig folytatott a messzi
Európában olyan hadjáratokat, amelyek hasznát nehezen lehetett volna meghatározni. Sok embert veszített, de rendületlenül folytatta előrenyomulását kelet felé – egek Ura, még az óriási orosz medvét is meg akarta támadni! Ehhez azonban még több katonára volt szüksége. Ezért futárokat küldött Svédországba azzal a paranccsal, hogy sorozzanak be további kilencezer újoncot. Nyugat-Poroszországba akarta vezényeltetni őket, ahol keleti hadjárata során éppen táborozott. Ott, egy Slupca nevű városkában várta a regrutákat. Az ifjú Corfitz Beck, Eleonora és Lave fia is a besorozottak között volt. Corfitz Beck azonban tiszt volt, a tetejében pedig még nemesember is. Szüksége volt… nem, ne használjunk olyan előkelő szót, mint a szárnysegéd. Egész egyszerűen csicskás kellett neki. Mivel nem töltött be magasabb rangot, adjutánsra nem tarthatott igényt. Sören Grip makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Vendel legyen az a bizonyos tisztiszolga. Christiana kétségbeesett férje szándéka hallatán. – Erre nem kérhetem őket! Hiszen Vendel gyermek még, Corfitz úr pedig a frontra megy! – Maga Corfitz úr sem idősebb huszonkét évesnél. Nagyszerűen illik hozzá egy ilyen fiatal fiú. És gondolj csak azokra az előnyökre, amelyekben Vendelnek része lesz! Emelkedhet a ranglétrán, hősiességéért nemességet kaphat… – Isten óvjon ettől – suttogta Christiana. Megtagadta, hogy egyetlen fiát elengedje a minden jel szerint soha véget nem érő, tébolyult háborúba. Ezt a háborút olyan király folytatta, aki semmiféle felelősséget nem érzett népével szemben, amely egyre inkább
szenvedett a pénzben és emberéletekben súlyos árat követelő háborútól. Sören Grip azonban egyáltalán nem úgy tekintett XII. Károly hadjárataira, mint a felesége. Ő csak a Svédországra váró szédítő dicsőséget látta, mivel teljesen biztos volt az oroszok vereségében. Így Christiana háta mögött felment a kastélyba, és az ifjú tisztnél szót emelt fia érdekében. Corfitz úrfi, öregedő apjához hasonlóan, lelkesedett az ötletért. Lenét, Örjan Stegét és Christianát tökéletesen megbízható embereknek ismerték. Az ifjú Vendelt is nagyon kedvelték, egymás között pedig időnként arról beszélgettek, milyen jó, hogy a fiú anyjára, nem pedig pénzsóvár apjára ütött. Christiana sohasem bocsátotta meg férjének, hogy a háta mögött intézkedett gyermekük sorsa felől. Vendel hadbavonulását nem tudta megakadályozni. Ám minden ruhadarab, amelyet a nagy útra varrt neki, megnedvesedett az anyai könnyektől. A fiú elindulása után pedig a szülői házban soha többé nem támadt igazán jó hangulat. Három évvel később, 1710-ben pestis sújtotta Skaanét. A járvány Lave Becket és Sören Gripet egyaránt elragadta. Christiana, aki a Jéghegyek Népéből származott, s ezért jóval szívósabb természetű volt, az ágy mellett állva tekintett le haldokló férjére, és megpróbált szánalmat érezni iránta. De csupán azt érezte, milyen merev és kifejezéstelen, csaknem halott az arca. Lelkében végtelen űr tátongott. Ugyanez a merev arckifejezés ült ki rá a temetés alatt, és akárhogy is igyekezett, nem tudott megszabadulni tőle. Vendel ekkor már messze-messze Oroszországban járt.
Ez a történet az ő sorsát beszéli el. CHRISTIANA ELŐSZÖR SLUPCÁBÓL kapott hírt róla – gondtalan, lelkesítő levelet, amelyből csak úgy sütött a kalandvágy, a szerencsétlen anya pedig olvasás közben maga előtt látta fia csillogó tekintetét. Azután nyugtalanítóan hosszú idő telt el, amíg a következő levél is megjött. Vendeltől csupán az 1708-as esztendőben érkezett életjel – Christianának minden erejét össze kellett szednie, hogy felnyissa a levelet. De a papíron, igen, igen, a fia keze írása, így tehát él még! Ez a levél a litvániai Grodnóból jött, és már nem ugyanaz a bizakodó hangvétel hatotta át, mint az előzőt. Christiana azt olvashatta ki a sorok közül, hogy fia már látta a háború iszonyatos arcát. Derékig érő hóban botladoztak a Mazuri-tavak között. Oly sokan haltak meg a pokoli menetben… a kimerültségtől, az orvlövészek golyóitól… Rövid levél volt, amelynek nem lehetett örülni, csak a puszta ténynek, hogy egyáltalán megkapták és hallhattak Vendel felől. A fiút nem érte baj, legalábbis eddig. – Őrült király, gyere haza! – jajgatott Christiana, akit egyáltalán nem érdekelt, micsoda felségsértést követ el ezzel. – Mi célja van annak, hogy a tél közepén, Svédországtól messze a lápban csússzanakmásszanak? Ők a mi fiaink. Nyomorultul elpusztulnak, és mi haszna van belőle Svédországnak? Mit keresünk a hatalmas Oroszországban, és vajon hogyan etessük azt a sok kimerült szerencsétlent, távol a hazától? Gondolj egy pillanatig a saját országodra, gyere haza és segíts az itteni ínségen! És hozd haza férjein-
ket és fiainkat! Christiana mélyen felsóhajtott, egy darabig lehunyt szemmel ült, majd munkára indult az andrarumi kastélyba. Már a kastély kapujában beleütközött Lave Beckbe, aki akkor még az élők sorában volt. – Levelet kaptunk Corfitztól, Christiana asszony! Olyan szépen ír az ifjú Vendelről. Meg akarja hallgatni? – Nagyon szívesen! A szerencsétlen anya beszámolt a maga leveléről, majd az uraság felolvasott egy részletet Corfitz úréból: Ifjú legényem és otthoni barátom, Vendel Grip valóban derék fiú. Csúnyán megjárta a Mazuri-tavak között, amikor elakadt a mocsárban, de egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Bizonyára bátor katona lesz belőle. Christiana összeszorított ajakkal állt egy darabig. Vendel… tehát mégis! Ám hangosan csak ennyit kérdezett: – Vajon már fölépült? – Minden jel szerint igen – felelte az öreg Beck. Azután újabb részleteket olvasott fel Corfitz leveléből, amelyek a megpróbáltatásokat tűrő király iránti csodálatáról és olyan harci szellemről tanúskodtak, amelyet Vendel levelében nem lehetett volna megtalálni. Édes fiam – gondolta kétségbeesve a szegény aszszony. Drága egyetlen fiam! Ismét hosszú, hosszú várakozás következik. Azután újabb, terjedelmesebb levél érkezett, az utolsó, amelyet Vendeltől kaptak.
Poltava, 1709 júniusában Drága anyám és apám! Jaj, anyám, milyen szörnyű dolgokat láttam! Sajog a szívem az emberek és állatok iránti együttérzéstől. Éppen ma temettünk el egy olyan katonát, aki hoszszabb ideje volt hadban, mint amilyen idős vagyok. Látta, amint fiai itt a hadjáratban halnak meg. Fehér volt a haja, pedig nem is ért meg magas kort. És nem egyedüli a sorsa. Mindannyian oly fáradtak, oly kimerültek, hiszen évek óta szeretteiktől távol, idegen országban hadakoznak. A múlt század végétől egyfolytában katonáskodnak, és közben egyetlen napig sem pihenhettek otthon. – Ennek a fiúnak vajból van a szíve! – csattant fel Sören Grip. – Miféle bogár csípte meg? A katonaélet a legbecsesebb dolog, amiben csak férfinak része lehet. Mindig sajnáltam, hogy nem lehetett belőlem katona. No – olvass tovább! Christiana hangja még jobban remegett, amikor folytatta az olvasást: Ma Őfelsége is megsebesült, mégpedig a lábán. Amilyen fegyelmezett, egyetlen szót sem szólt róla, de tovább osztogatta a parancsait, amíg észre nem vették a csizmájából csorgó vért és elsápadt arcát. Most azonban ágyba kényszerítették. Kemény utunk volt idáig Ukrajnába. Láttam embereket, amint éppen a saját lábukból vágják ki a fagyott részeket és egész alakulatokat láttam a mocsarakban elmerülni. Lewenhaupt tábornok, akinek livóniai és kurlandi csapatokkal kellett volna erősítésül érkeznie, tizenegyezer emberrel indult a Baltitenger mellől. Teljesen egyedül hatoltak át idáig az oroszokon, és mire elérték a seregünket, már csak ha-
tezren maradtak és minden málhájuk odaveszett. Mindenkit tüdőbaj gyötör, én azonban furcsa módon eddig nem kaptam meg. Csak azt nem értem, miért. A Jéghegyek Népe – gondolta Christiana. – A Jéghegyek Népének áldott vére! Mások undorító betegségeket szedtek össze. A téli szállásokon feslett nőszemélyekkel szórakoztak, ami annyira megviselte őket, hogy sokukat az út mentén kellett hátrahagyni. Jaj, Vendelnek nem illenék olyan ocsmányságokról tudnia, mint a francúz nyavalya! – sopánkodott Christiana. A napi munkám abból áll, hogy Corfitz úr lovát meg a magamét ápolom, mert minden pillanatban hadrafoghatóknak kell lenniük. Ezenkívül karban kell tartanom Corfitz úr egyenruháját és csizmáját, meg persze a fegyvereit is. Nem utolsósorban pedig én viszem a holmiját, ha szükség van rá, és intézem az ügyeit, meg a küldönce vagyok. Higgyétek meg, hogy egész nap sok a tennivalóm! Természetesen leginkább meneteltünk. Sok csatát és kisebb csetepatét vívtunk a kozákokkal, tatárokkal, lengyelekkel és persze az oroszokkal. A legnagyobb és legdicsőbb ütközetünket egy évvel ezelőtt Holovcin mellett vívtuk, ahol nagy győzelmet arattunk az oroszok felett. De ha megbocsátjátok, inkább nem számolok be a harcokról. – Átkozott gyávája! – sziszegte Sören Grip. – Szórakoztató lett volna hallani, hogy verték meg a muszkákat! Ezt a nyámnyilaságát tőled örökölte. Anyámasszony katonája! Christiana nem fűzött hozzá megjegyzést, hanem
tovább olvasott. Bizonyára megértitek, hogy szörnyű emlékeim vannak erről, kavarog a fejem és úgy összeszorul a mellkasom, hogy nem kapok levegőt. Holovcinnál elesett a legjobb barátom, egy fiatal fiú a smaalandi lovasságtól. Azt is el kell mondanom, hogy most már engem is harcba vittek… – Nem! – hördült fel sebzett állat módjára Christiana. – Ne visítozzál itt nekem! Hiszen a fiú betöltötte már a tizenötödik évét. A legjobb életkor ahhoz, hogy megkezdje tiszti pályafutását. A szerencsétlen asszony nagy keservesen folytatta a levél olvasását. Annyi csatát veszítettünk el, hogy minden egyes emberre szükség van. Be kell ismernem, mindnyájan elcsigázottak és kedvetlenek vagyunk. Sokan hasmenéstől szenvednek, mert be kell érnünk azzal, ami jut, és gyakran bizony a forrásvíz meg a levágott állatok maradványai fejedelmi lakomának számít. Megesik, hogy több napig nem veszünk magunkhoz egyebet, csak pocsolyavizet. Jaj, Vendel! – gondolta Christiana. Hogy tehetett ilyet veled a saját apád? Most éppen Poltavát ostromoljuk. Mindnyájan tudjuk, hogy itt kerül sor a döntő erőpróbára. Péter cárnak időközben sikerült minden katonáját összegyűjtenie ellenünk. Anyám és apám, imádkozzatok értünk! Arra kérlek, anyám, add oda a kis Månsnak, a jószágigazgató fiának az íjamat és a nyilaimat! Mindig szerette volna megkapni őket, én meg most már öreg
vagyok az ilyesmihez. Vigyázz helyettem a kutyákra és a lovakra! És az a tölgyfa, amelyet elültettem… Megéledt? Vagy talán még nőtt is? Gondolataimban mindig veletek vagyok vidám, biztonságot nyújtó andrarumi házunkban. Isten áldjon meg benneteket, szeretteim! Odaadó fiatok Vendel Ez volt az utolsó életjel, amely a fiútól érkezett. Idővel természetesen értesültek a szörnyű poltavai vereségről, amelyet részben az okozott, hogy Károly király sérült lába miatt seblázzal az ágyat nyomta, de elsősorban a kimerült csapatok rosszkedvének és legyengültségének következménye volt. Az a nyugtalanító hír is eljutott hozzájuk, hogy XII. Károly a csata után nem hazafelé, hanem délnyugatnak, Törökország irányába indult – mindössze ezer svéd katona kíséretében. Vert seregének maradéka a svédek oldalán harcoló kozákokból állt. Károly király többi katonájának sorsáról azonban semmilyen hír sem érkezett hozzátartozóikhoz. Pedig a svéd sereg az ütközet előtt vagy húszezer emberből állott! Lave Beck és Sören Grip úgy halt meg a következő évben kitört pestisjárványban, hogy egyikük sem értesült fia sorsáról. Senki sem tudta, él-e egyáltalán az ifjú Vendel és ura, Corfitz Beck.
2. fejezet
ALIGHANEM PONTATLANSÁG azt mondani, hogy a svédek Poltava mellett adták meg magukat, még ha ott vívták is a csatát. XII. Károly tisztjeinek sikerült meggyőzniük a súlyos seblázban égő királyt, vonuljon vissza délnek, nehogy foglyul ejtsék az oroszok. A levert és fásult uralkodó végül beleegyezett a tervbe. Amikor azonban a sereg maradványai a király kísérete után indultak, sokáig a Vorszkla folyó gázlói mentén kellett haladniuk, végül a Perevolocsnaja melletti ékben, az átjárhatatlan Vorszkla és Dnyeper öszszefolyásánál csapdába estek. Körülzárták őket az oroszok. Itt azután a háborúba való belefáradásuk döntötte el sorsukat. A nélkülözéssel és kimerültséggel járó évek sora a harci kedvnek még a szikráját is kioltotta bennük. Nem volt velük a király, aki biztatni és bátorítani tudta volna őket. XII. Károlyt déli irányban már régen átvitték a folyón, és semmit sem sejtett hadseregének szorult helyzetéről. Talán egyszerűen keresztülvághatták volna magukat az ellenségen, de rosszul becsülték fel annak számbeli erejét és harckészségét. Az oroszok éppoly kimerültek és kiéhezettek voltak, mint az általuk fogságba ejtett svédek. Ami pedig a katonák számát illette, a svédek jókora emberfölényben voltak. Akadt ugyan olyan svéd ezred, amely folytatni akarta a harcot, de nem elegendő. Lewenhaupt tábornok volt az, aki parancsot adott a tüzelés beszüntetésére, mégpedig azért, hogy megmentse katonái életét. És mire a többi tiszttel együtt észrevette, miféle nyomorúságos orosz erőknek adta meg magát, már késő volt.
Az oroszok, akik úgy gondolták, négy- vagy ötezer foglyot ejtettek, semmit sem értettek az egészből, amikor meglátták a kezükre jutott összesen tizenhatezer embert. A foglyok között a cár ellen fellázadt és a svédek oldalára állt zaporozseci kozákok is voltak, akik eléggé jogosan úgy vélték, hogy Ukrajna az övék, nem pedig az oroszoké. Ezekkel a kozákokkal most szörnyen elbántak. Csontjaikat szétzúzták és kerékbe törték őket, hogy keserves halállal pusztuljanak el a tűző napon… A svédeket viszont barmok módjára gyalogmenetben hajtották végig az ukrán sztyeppéken a hétszáz kilométerre lévő Moszkvába. A kegyetlen út fél évig tartott; senki sem tudja, hány svéd katona lelte halálát közben. A cárhoz hű kozákok szidalmak özöne közepette korbáccsal ösztökélték tovább a hadifoglyokat. Aki nem bírta és összeesett, azt egyszerűen az út porában hagyták meghalni. A fogságba esett sereget mindenáron Moszkvába, Péter cár színe elé akarták terelni. Az oroszok diadalmámora nem ismert határt. CORFITZ BECK KAPITÁNY ifjú “fegyverhordozójával” együtt ugyancsak részt vett a halálmenetben. A tiszt egyre jobban csodálkozott a fiatal fiú ellenállóképességén és lelkierején. Nem csupán szívós élniakarása tett rá lenyűgöző hatást, hanem az a szívbeli jóság is, amellyel a haldoklók felé fordult. Vendel Grip mindig azok mellett volt, akiket hátra kellett hagyni, vigasztaló szavakkal beszélt hozzájuk, rengeteg búcsúüzenetet írt le az őket Svédországban hiába
váró anyjuk, feleségük vagy gyermekük részére. Az őrök kezdetben kancsukával ösztökélték a továbbhaladásra. Vendel azonban csupán rájuk nézett és volt a szemében valami, amitől még a legvadabb kozákban is feléledt az emberiesség szikrája. Nem Corfitz Beck volt az egyetlen, aki ámuló szemmel nézett a fiúra. Minél tovább tartott az út, annál több svéd és orosz méltatta elismerésre Vendel kiapadhatatlan erejét. Vendel Grip nem a Jéghegyek Népe jellegzetes sarjaira ütött. A nemzetségbe beházasodott sok világosbőrű emberhez hasonlóan ragyogó lenszőke haja volt, amely vállára hullva alul enyhén felkunkorodott. Ártatlan, barátságos kék szeméből kíváncsiság és elpusztíthatatlan jókedv sugárzott. Tejfehér bőre kezdetben felhólyagzott a szabadban töltött megpróbáltatásoktól, de a napsütés hatására sötétebb színezetet kapott, amely még jobban kiemelte búzavirág árnyalatú kék szemét és fehér fogait. Arckifejezése nyitottabb és kedvesebb volt, mint anyja számos családtagjáé, apja rokonságáról nem is beszélve. Humorérzékét bizonyára dédapjától, Tancredtől örökölte. Azonban félszeg, zavart mozgásán és karcsú, magas, szélesvállú férfit sejtető alakján jól látszott, hogy mindössze tizenöt éves. A legény legfeljebb ha félig serdült fel. Vendel éppen egy erdőszélen hátrahagyott haldokló tiszt utolsó óráit igyekezett a lehetőségekhez képest megkönnyíteni. A szerencsétlen ember a seregben pusztító vérhasnak esett áldozatul. A fiú letörölte kibuggyanó könnyeit és utolérte a reá váró Corfitz Becket. – Tulajdonképpen milyen fából faragtak téged,
Vendel? – Bocsássa meg a gyengeségem, de… – Nem a könnyeidre céloztam – szakította félbe gyorsan a kapitány. – Úgy értettem, egyik ember a másik után hal meg, te pedig a gondjukat viseled, letörlöd az arcukat és szépen elrendezed őket a földön – több életed van, mint a macskának! – Úgy hallottam, hogy édesanyám hatalmas erejű norvég nemzetségből származik – mosolyodott el Vendel. – Én pedig azt hittem, dánok a szüleid. – Egész Északon elszaporodtunk, mint a dudva – válaszolta az ifjú. – Most pedig… még Oroszország kellős közepébe is jutott belőletek – dünnyögte a kapitány. – De dudvának nem neveznélek benneteket. Anyám, nagyanyám és az ő apja, IV. Keresztély dán király mindig csupa szépet és jót mondott anyád nemzetségéről. Rokonaid felbecsülhetetlen szolgálatokat tettek a családunknak. Mondd csak, igaz az a pletyka, miszerint varázserővel rendelkeznének? – Nem hiszem! – nevette el magát Vendel. – Babona az egész. Bár szép lenne, ha csak azt kellene kívánnom, hogy mindnyájan odahaza teremjünk – csiribi, csiribá, és otthon is vagyunk! De ez sajnos nem így van. – No, a menet elején megállást intenek. Valószínűleg ebben a kis faluban éjszakázunk. Jó lenne, ha kaphatnánk valami ennivalót. Vendel nem válaszolt. Mindig elkomorodott, amikor eljött az a pillanat, hogy élelmet kellett lopniuk az útjukba eső szegényes falvakban. Azon tanakodott, mi
lesz szerencsétlen helybeliekkel az ő továbbindulásuk után. Még rosszabbul érezte magát, amikor a svédek hódítókként vették el a szegény muzsikok utolsó betevő falatját. Most viszont foglyok voltak, s a fosztogatásért az oroszokat terhelte a felelősség. Beck kapitányt és tisztiszolgáját sok más tiszttel és közlegénnyel együtt egy nyomorúságos parasztházban helyezték el éjjelre. Minden éjszakán ugyanazok a keservek: zsúfoltság, hideg, alig lehet aludni, élősködők mindenütt. Vendel azonban úgy vélekedett, nem számít, ötven tetűvel több vagy kevesebb bújik-e meg a ruháiban. Ez csak azt bizonyítja, hogy az embernek még tápláló a vére. Lehangoltan néztek szét a túlzsúfolt viskóban. – Ma éjszaka rajtam a sor, én adom az első őrséget – sóhajtott fel Corfitz Beck. – Majd szórakoztatom a társaságommal, kapitány úr. – Ugyan, Vendel! Mivel te vagy közülünk a legfiatalabb és annyi benned az életerő, folyton téged pécéznek ki őrségbe. Hiszen csak tegnapelőtt virrasztottál, én pedig bizony nem osztottam meg veled a társaságomat! Azért igazság is van a világon. De ülj ki a tornácon a padra, így legalább a közelemben vagy, ha kénytelen lennélek felébreszteni. Vendel beleegyezett a javaslatba. A kis parasztház tornácán telepedtek le. Mivel régen beköszöntött az ősz és mind közelebb jártak Moszkvához, egyre hidegebb lett az idő. Az őrségnek az volt az értelme, hogy vigyázzanak megmaradt kevés ruhadarabjukra. Az orosz fogolykísérők mindent elloptak, ha alkalmuk nyílt rá. – Kér egy darabka kenyeret? – suttogta Vendel,
mert ekkorra már mindenki talált magának fekhelyet. A tisztek rendszerint a szobában aludtak, míg a közlegényeknek meg kellett elégedniük az udvarral és az istállóval. – Honnan szerezted? – kérdezte Corfitz Beck és hálálkodva elfogadta a falatot. – Amikor utoljára megpihentünk, egy kis öregaszszony dugta oda. “Fiacskámnak” nevezett, miközben könnyek csordultak ki a szeméből. Meghatódtam, és nem tudtam másképpen meghálálni, mint hogy megcsókoltam az arcát. A két fogoly lopva ette meg a kenyeret. Ha más észreveszi, verekedés tör ki – és mindenki akart volna egy morzsát, amelytől nem lakott volna jól. – Neked persze egész csomó orosz szót sikerült megtanulnod – súgta oda Corfitz Beck. Vendel vállat vont és barátságosan elmosolyodott. – Csak a legszükségesebb dolgok ragadnak rám. “Étel, aludni, cserélni, szép lány vagy…” Csupa ilyesmi. – Te ravasz róka – nevetett rá a kapitány. A tiszt hangja ezután hirtelen elkomorult. – Warja káplár nagyon rosszul van. Vendel a tornác túlsó végén csendesen nyöszörgő idősebb férfi felé nézett. – Igen. Semmi sem marad meg benne, teljesen kiszárad. – Nem próbálnád megitatni? – De igen. Vendel kiosont a csillagos éjszakába. Bár még nem hullott le az első hó, a talaj már megfagyott, a hátukkal a ház falának támaszkodó katonák pedig hangosan köhögtek álmukban.
Egy pillanatra megállt. A jellegzetes csúcsos háztetők és a hagymakupolás templom fölött olyan erősen szikráztak a csillagok, hogy csaknem belefájdult a szeme. De káprázatában közrejátszott a táplálékhiány és a kevés alvás is. A Kaszás. A Göncölszekér. A Fiastyúk… Ugyanazok a csillagképek, amelyek messze-messze nyugatra, otthona fölött ragyogtak. Nagyot nyelt és elfojtotta takaros skaanei otthona iránt feltörő vágyát. Anyjára gondolt… Különös módon apja eddig meg sem fordult a fejében. Sohasem értették meg egymást, túlságosan különbözők voltak. Sören Grip úgy vélekedett, hogy egyetlen fia gyenge, érzelgős ember, akinek nincs érzéke a gazdagság iránt. A fiú pedig képtelen volt elfogadni apja – saját szójárásával élve – lakájlelkületét. Egy közös vonásunk mégis van – gondolta hamiskás mosollyal Vendel. Egyikük sem tudott enni, ha az asztal mellett nem a saját helyén ült. Apja esténként mindig faragott székében foglalt helyet. Sajnos ez volt Vendel kedvenc széke is, és állandóan neki kellett engednie, mert nem kedvelte a házi békétlenséget. Apa és fia reggelenként ugyanazon a lovon szeretett kilovagolni, természetesen mind a ketten ugyanakkor akartak felülni rá. Elsőnek persze mindig az apja emelkedhetett a nyeregbe. Hát igen, a természetéből is sokat örököltem – gondolta Vendel. Szeretem, persze hogy szeretem, nem is erről van szó. Csakhogy anyámnak meg nekem van valami a vérünkben, amitől szavak nélkül is megértjük egymást. Apa pedig mindig ki akarja mutatni a hatalmát… Felriadt gondolataiból. Hosszú ideig, míg a jól ismert csillagos eget szemlélte, azt hitte, otthon van.
Amikor azonban a földre siklott a tekintete, meglátta a nyomorúságos orosz falucskát, megértette önnön helyzetét, s hirtelen elviselhetetlen honvágy és kétségbeesés fogta el. Miután megmondta az őrködő kozáknak, mi járatban van, az aprócska istállóhoz ment és kinyitotta az ajtót. Az istálló is svédekkel volt tele, sőt a szegény muzsik is oda húzódott vissza családostul, hiszen a házba foglyokat szállásoltak be. Vendel tudta, hogy a falu minden egyes parasztházában ugyanígy jártak el, és noha nem ő tehetett erről, furdalta a lelkiismeret. Tulajdonképpen csak azért ment az istállóba, hogy helyet próbáljon szerezni a szabadban éjszakázni kényszerülő szerencsétleneknek, de belátta, lehetetlen feladatra vállalkozott. Minden zug foglalt volt, még az állatoknak is alig jutott hely. Így visszament az udvarra és megkereste a kutat. Kissé húzta a lábát az egyenetlen talajon és újra érezte a bokáján éktelenkedő kelést. Korábban egy óvatlan pillanatban ellopták a csizmáját, így kénytelen volt beérni egy pár durva facipővel, amely egyáltalán nem illett rá. Súlyosbította a helyzetet, hogy felfakadt a kelés, így csak nagy nehezen tudott lépést tartani a többiekkel a hosszú napi menetelések során. Mialatt egy facsöbörben felhúzta a kútból a vizet, hallotta, amint valaki távol a faluban balalajkakísérettel mélabús orosz dalt énekel. Bizonyára az egyik szegény paraszt volt, akit erre az éjszakára kiraktak a házából, s most énekszóval próbálta melegíteni és bátorítani magát. Ne énekelj annyira szomorúan! – kérlelte magában Vendel az ismeretlen oroszt. Amúgyis nehéz a helyzetünk, hát ha még valaki fel is kavarja a bánatunkat.
Visszament a szegény káplárhoz. Warja felemelte a fejét és mohón ivott. – Milyen derék fiú vagy – suttogta rekedten és visszahanyatlott a földre. – Ugyan már – mosolygott rá jóindulatúan Vendel. – Csak éppen olyan szerencsés voltam, hogy sikerült egészségesnek maradnom. Tudja, csalánba nem üt a mennykő. Ezután megpróbált aludni egy keveset. Amikor Corfitz Beck megrázta a vállát, azt hitte, csupán egy pillanat telt el. – Warjával van baj, Vendel – suttogta fülébe a kapitány. – Segítenél nekem? Vendel szorongva arra gondolt, hogy az öreg haldoklik, de csak a beléje erőltetett víz jött ki belőle. Közös erővel valahogyan tisztába tették, Vendel pedig feláldozta a zubbonyát és betakarta vele a beteget. – Hát az a víz nem sokat használt – mosolygott a fiú. – Nem használt, de az íze jó volt – élcelődött akasztófahumorral az öreg. – Mellettem maradsz, fiacskám? Látod, mégiscsak félek. Bizony tízéves korom óta nem voltam ilyen istenes ember. – Szépen meg fog gyógyulni, apó – nyugtatta meg Vendel. – Nem maradna inkább itt a faluban, amíg fel nem épül? – Nem, nem, ne hagyjatok magamra! Veletek akarok menni! – Korán reggel megpróbálok szerezni egy kis forralt tejet – bólintott Vendel. – Az segít a hasmenésen. A vén harcos fintorgott erre a gondolatra. – Vodkát is teszünk bele – biztatta a fiú. Az öreg káplár elégedetten rábiccentett.
– Akármit mondhatnak ezekről az átkozott pogányokról, de pálinkát, azt tudnak főzni! Fogd meg a kezem, fiam! Vendel addig ült mellette, amíg el nem aludt. Utána visszatelepedett a pad szélére, amelynek közepét mint váratlanul kínálkozó jó helyet közben a Warja mellett fekvő katona foglalta el. Corfitz Beck egy darabig gondolataiba mélyedt. – Mondd csak, Vendel, erőshitű ember vagy? – Én? Nem is tudom. Olyan vagyok, mint a legtöbben. Félem az Urat, de bizony gyakran megfeledkezem róla. – Így a haldoklók mellett elnézve téged azt hinné az ember, különleges adománnyal áldott meg az Úr. Szegények folyton téged szólongatnak. Vendel sokáig gondolkodott a kapitány szavain, de semmiféle szenthez illő tulajdonságot sem fedezett fel magában. Éppen ellenkezőleg, gyakran örült az útközben megpillantott szép orosz lányok látványának és mindenféle illetlen dolog jutott az eszébe velük kapcsolatban. Ha pedig nem volt kedvére valami, hajlamos volt igencsak vaskos káromkodásokra ragadtatni magát. Amíg hadban voltak, gyakran kellett elnyomnia tiszteletlen kacagását, amelyet a túl ünnepélyesen ágáló vagy dicsfényben sütkérező tisztek váltottak ki. A pöffeszkedő katonai becsületet sem tudta komolyan venni, csakis azt a borzalmat látta, amelynek magvát a svéd sereg vetette el a hadjárat során. Egész lénye berzenkedett a reggeli imától, amelyben Isten segítségét kérték a svéd győzelem érdekében. Még hogy Istent belekeverjék a két nép között vívott háborúba? Vagy talán nem az Úr teremtette mindannyiukat? Most pedig… Az ég bocsássa meg
neki, de ezt a fogságot igazságosnak találta. Ha egy másik hatalom nyomul be Svédországba, az ő hazájába, a svédek pontosan ugyanazt tették volna, mint velük az oroszok: elfogják és legalább ennyire megszégyenítik őket. Nem tudott egyetérteni a tisztek felháborodott szavaival, akik azon méltatlankodtak, hogy a gaz barbárok ilyen rosszul bánnak a bátor, ártatlan svédekkel. Nem tagadhatta, milyen kegyetlenek a kozákok, gyakran olyan kegyetlenek, amihez foghatót korábban nem látott. De azért mégis…! Mintha Svédországnak bármiben is igaza lett volna! Röviden szólva, a Jéghegyek Népe legtöbb tagjához hasonlóan Vendel sem a katonai pályára született. Míg azonban távoli rokonát, Mikael Lindet lelkibeteggé tette a háború, Vendel ellenállóbb természetű volt. A felfuvalkodottságon és önmagán egyaránt tudott nevetni, és mindenben észrevett valami olyat, ami békülékenységre hangolta a világ iránt. Másrészt nagyon könnyen sírva fakadt, ami jót tett neki, mert semmi keserűség sem maradt benne. A betegek és haldoklók felfigyeltek együttérzésére, ezért állandóan őt szólongatták, hogy némi vigaszban részesüljenek, meg talán azért is, hogy reménytelen helyzetükben legalább egy kis derűt érezzenek maguk körül. Vendel leginkább bizonyára a tiszta szívű Mattiasra hasonlított, de nem volt olyan angyalszerű, hanem nyitottabb és kevésbé félénk természetű. Corfitz Beck nem ismerte a Jéghegyek Népének Vendel személyében megtestesülő kedvező vonásait. Ő csupán annyit érzékelt, hogy a fiúnak sok olyan rendkívüli tulajdonsága van, amilyeneket más embe-
reknél nem látott. Vendel nagyon sokat tudott a nemzetségére nehezedő átokról. Tudta, hogy minden nemzedékben születik egy átokverte vagy kiválasztott sarj. Az ő nemzedékében pedig mindössze négyen voltak… Noha Beck kapitány azt állította, hogy Vendel valamilyen különleges tulajdonsággal rendelkezik, a fiú biztos volt afelől, nem ő a család átoksújtotta tagja. Tudta, hogy az illető él már. Anyja és nagyanyja azonban nem akart erről a dologról beszélni, ő pedig olyan régen látta a család többi tagját, hogy alig-alig emlékezett rájuk. Valamilyen halvány emlékkép mégis nyomon kísérte, de annyira halvány volt, hogy néha azt hitte, ő találta ki az egészet az átokról hallott mendemondák alapján. Négy-öt éves lehetett, amikor az egész család Norvégiában gyűlt össze. Homályosan emlékezett rá, hogy akkor találkozott egy gyermekkel, aki még nála is kisebb volt. Vendelre ekkor olyan átható sárga szempár meredt, amilyet álmában sem tudott volna elképzelni. Erősebben világított, mint azoké a felnőtteké, akiknek ugyanilyen sárga volt a szeme. Lene nagymama nem is olyan régen mesélte el, hogy a felnőtteket Villemonak, Dominicnak, Niklasnak és Ulvhedinnek hívják. Arra azonban nem akart kitérni, ki is volt az a bizonyos gyermek. Vendel három, nála ifjabb rokona közül választhatott. Ulvhedinnek volt egy Jon nevű fia. Villemo unokáját, az ifjú Tengel fiát Dannak hívták. Alv is megházasodott, leányát pedig anyai nagyanyja, Irmelin után az Ingrid névre keresztelték. De vajon melyikük lehetett az? Azóta nem találkozott velük, mert a skaanei volt a Jéghegyek Nép-
ének leginkább elszigetelt ága. Botrányt vagy más kellemetlen dolgot sohasem emlegettek a sárga szemű gyermekkel kapcsolatban, legalábbis eddig nem. Vendel biztos volt benne vagy legalábbis remélte, hogy ha ilyesmi történik, mindenképpen értesül róla. Most viszont már olyan régóta volt távol. Több mint két esztendeje. És mikor térhet vissza? Ez az út szülőházától egyre messzebbre vezetett. Már éppen elalvófélben volt, mert egész teste hevesen megrázkódott, amikor Corfitz Beck a fülébe súgta: – Vendel! Valaki bejött az udvarra! Némán felkeltek és a tornác ajtajához lopakodtak. Óvatosan lenyomták a kilincset, amely szerencséjükre teljesen váratlanul nesz nélkül engedett. A ház falának támaszkodva alvó foglyok mellett piszkosszürke rubaskába, nyaka, ujja és dereka körül mintás sávval díszített orosz ingbe öltözött alak térdelt, és kezével buzgón tapogatózott valami ellopható dolog után. Mintha a nyomorultaknak bármi értéktárgyuk is maradt volna! A csillagfényes tiszta éjszakában hamarosan rájöttek, hogy szegényes ruházatából ítélve a behatoló csakis helybeli lehet. A foglyok őreit tisztességesen ellátták meleg holmival a hideg ellen. Corfitz és Vendel futva indultak az ismeretlen felé, aki megfordulva észrevette őket, majd karjával eltakarta arcát, nehogy felismerjék és kereket oldott. Vendel, aki nem volt biztos benne, ellopott-e valamit vagy sem, utánarohant. Hallotta ugyan a kapitány csendes, figyelmeztető szavát, de észrevette, hogy Corfitz is a tolvaj üldözésére indult. Valószínű-
leg vigyázni akart, nehogy Vendel belekeveredjék valamibe. Pedig pontosan ez történt. A kis falu házai között egyenesen egy őr karjaiba futott. Corfitz Beck ugyanakkor néhány méter távolságban várakozóan megállt. – No, no – mondta a strázsa Vendel karját megragadva. – Hagyd békén azt a szegény muzsikot! – Tolvaj – nyögte ki a fiú gyengécske orosztudásával. Az őr hosszasan válaszolt Vendelnek, amiből sem a fiú, sem a kapitány sem értett meg semmit. Nagydarab kozák volt, akinek szelíd hangja nyilvánvalóan fenyegető szándékot leplezett. – Talán van nálad valami nekem? – mosolygott rá baljóslatúan. Vendelt nem hagyta cserben a humorérzéke. – Da. Vos. (Igen. Tetű.) – Micsoda? – ordította felhorgadva az őr. – Ja nye vos! (Nem vagyok tetű!) – Nyet, nyet! – igyekezett Vendel kijavítani előbbi hibáját. – U menya tolko vsi. Pozsalujszta. (Csak tetveim vannak. Tessék.) – Azzal a hajába túrt, hogy megmutassa, milyen igazat beszél. Sok jót nem lehetett mondani a kozákokról, de az efféle durva tréfákat nagyra értékelték. Az őr az oldalát fogva nevetett és megveregette Vendel vállát. – Hát az inged? Eladod nekem? – Te is eladod nekem a magadét? – vágta rá Vendel és megmutatta az ing csúnyán összeszakadt ujját és elkopott vállát. A kozák erre ismét felnevetett és útjára engedte a fiút. Corfitz, aki észrevétlenül az egyik ház árnyékában várakozott, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Tyű! Ebből aztán nagy baj származhatott volna! Lehet, hogy nem tökéletes az orosztudásod, de a legfontosabb szavakat azért megtanultad. A két bajtárs sebesen igyekezett vissza a kis parasztházba. Az udvaron fekvő katonákat felébresztette az előbbi közjáték és megköszönték, hogy elkergették a tolvajt. Utána a csípős éjszakai hidegben a szegény ördögök ismét megpróbáltak álomba szenderülni. Corfitz keservesen felsóhajtott, amikor az őt felváltó fogolyért ment be a házba. Az ébresztés szükségtelennek bizonyult, mert a házban lévők is mindnyájan felébredtek kettejük mentőexpedíciójának zajára. – Köszönöm a segítségedet, Vendel – mondta a kapitány, mielőtt végre álomra hajtotta a fejét. A fiú egy pillanat alatt összegömbölyödött a maga kuckójában. – Ugyan, semmiség az egész – mormogta álomittasan. – Én vagyok az, akinek köszönetet kell mondania. Beck kapitány egy pillanatig szomorúan meredt maga elé a sötétbe. – Bárcsak üzenhetnénk haza – mondta csendesen. – Ha legalább a családaink megtudhatnák, hogy életben vagyunk! Mit gondolsz, tudják? – Sejtelmem sincs róla – motyogta Vendel. – Reménykedni azért mindig lehet. Valaki csak beszámolt a kapitulációról. A fogságba esettekről. Vagy csakis a király sorsával törődnek? – Ez a legvalószínűbb – válaszolta Corfitz Beck tőle szokatlanul tisztánlátó módon.
MÁSNAP REGGEL NEM KELLETT vodkával ízesített forralt tejet szerezni Warja káplárnak. Hosszú katonai pályafutása ott a kis faluban ért véget. A katonák összekapartak néhány pénzdarabot, így rá tudták venni a háziakat, hogy eltemessék a halottat. A vén harcos számára akkor már lényegtelen volt, vajon beszenteli-e deszkákból sebtében összetákolt koporsóját a helybeli pópa, vagy csupán valahol elkaparják. Vendel, aki valamiképpen felelősnek érezte magát az öreg haláláért, azzal csitította el lelkifurdalását, hogy Warja káplár mindenesetre megszabadult attól a durva bánásmódtól, amelyet az őrök mindvégig alkalmaztak a hadifoglyokkal szemben. A svédek mindaddigi legnagyobb próbatételére Moszkvába való érkezésükkor került sor. Péter cár hét diadalkaput emeltetett győzelmi menete számára. XII. Károly hősiességükről és állhatatosságukról híres katonái kénytelének voltak a nézők tömegeinek szeme láttára átvonulni alattuk. A moszkvaiak természetesen arra használták ki az alkalmat, hogy a lehető legdurvább módon élcelődjenek a foglyokon. Minden egyes diadalkaput Károly királyról és katonáiról készült gúnyképek díszítettek. A város összes templomának harangszavába ágyúdörgés vegyült, a svéd katonák szívét pedig sohasem nyomasztotta annyira a gyász, a szégyen és a düh, mint akkor. Mindez 1709. december 22-én történt. Corfitz Beck kapitány ezen a napon olyan beteg volt, hogy Vendelre kellett támaszkodnia. A kapitány előzőleg átesett a vérhason, amelyből felépült, de utána tüdőgyulladás támadta meg. Vendel komolyan aggódott ura miatt. Ők ketten mindenüket megosztották egy-
mással és igazi bajtársakká váltak, noha kettejük között még mindig fennmaradt a tiszt-alárendelt viszony. Vendelt azonban már senki sem nevezte csicskásnak. Mindenki Beck adjutánsának nevezte, jóllehet nem volt az, vagy csupán “a szívós Grip gyereknek”. A megalázó diadalmenet után a foglyokat Moszkva körül kijelölt szállásokra vitték. Most már valóban gyötrő volt a tél hidege, és mindannyian aggódtak, lesz-e fedél a fejük felett. Corfitz Becket csaknem negyven tiszttársával együtt egy kis házban szállásolták el. Ez alkalommal azonban nem akadt olyan, aki kikergette volna Vendelt a szobából. Egyrészt megváltoztatták róla alkotott véleményüket, másrészt pedig beteg volt a gazdája, és vajon ki tudta volna Vendelnél jobban ápolni? Körülményeik bizony a fővárosban sem javultak meg. A nép a foglyok szállása körül őgyelgett, hogy szidalmakkal és ökölcsapásokkal, vagy akár fegyverrel mutassa meg a svéd ördögöknek, ki is az úr Oroszország szent földjén. A svédek kénytelenek voltak ismét őrséget állítani és napközben felváltva aludni. A hosszú, nyugtalan éjszakákon mindannyian gondjaikról, vágyaikról és testi bajaikról beszélgettek. Az utóbbi kedvenc társalgási témájukká vált. Akárcsak a kórházban, itt is mindenki gyomorpanaszaival, tyúkszemével és izomfájdalmaival hozakodott elő. A legapróbb részletekről is hosszasan tudtak eszmét cserélni. A hazatérés reményét azonban sohasem hozták szóba. Ezt a gondolatot mindenki magának tartotta meg, szíve mélyére rejtette, a jövőtől való reszkető félelem mögé. Vendel igazi beleérzéssel ápolta gazdáját. Nem örökölte ugyan a Jéghegyek Népének gyógyító képes-
ségét, de egy kevés ösztönös tudás talán mégis szorult belé arról, mit kell éppen csinálnia. Corfitz Beck tehát némi idő múltán ismét lábra tudott állni, s ha kimerült és megviselt volt is, de felépült. Kapcsolata Vendellel még inkább megszilárdult. Azután egy napon… Az egyik tiszt lehangoltan lépett be az ajtón. Kezébe rejtett arccal roskadt le a szobában lévő egyetlen asztal mellé. – Mi az? – kérdezte ijedten egyik társa. – Csak nem a király halt meg? A másik felnézett. – A király? Ki a fe… Bocsánat – mondta és végre összeszedte magát. – El fognak vinni innen. Szétszórnak bennünket. – Hova? – kérdezte alig hallhatóan valaki. – Mindenesetre nem nyugatra. Készüljetek fel az indulásra, fiúk, mert keleten és északkeleten fekvő városokba meg falvakba osztanak szét, nehogy valami alattomos dolgot forraljunk. Mintha lázadást tudnánk szítani! Mi, akiknek a testéről már az ing is lerothadt. Hogy nézünk ki? Elcsigázottak, tetvesek vagyunk. Mégis veszélyt jelentenénk a cárra és csőcselékére? Vendel öntudatlanul is egy lépést tett Corfitz Beck felé. A kapitány képtelen volt megállapítani, őt akartae megvédeni a fiú, vagy nála keresett oltalmat. Leginkább azt a kívánságát akarta kifejezni vele, bárcsak ne választanák szét őket. A szétosztásnál sikerült együtt maradniuk, és abba a csoportba kerültek, amelyet az egyik nagyobb városba, a Moszkvától messze keletre fekvő Kazanyba, a tatárok régi központjába hajtottak. A svédek szabadon mozoghattak az adott városon vagy falun belül – azon kívülre azonban nem tehették a lábukat. Hazug-
ság volna azt állítani, hogy az új helyeken jobban szerették őket. Még a vallás is ellenük szólt. Az oroszok úgy tekintettek rájuk, mint megvetésre méltó, eretnek kutyákra, akiket bárki szabadon leköphetett. Az új helyen azonban nem sokáig tartózkodtak. 1710 őszén éppen Kazanyban összeesküvést fedeztek fel a fogoly svéd tisztek között. Egy áruló nagyszabású szökési tervet leplezett le. Kétszáz svéd, közöttük Corfitz és Vendel a környéken elhelyezett foglyokkal együtt meglepetésszerűen rajta akart ütni a kazanyi helyőrségen, majd együttesen a törökországi Benderben időző XII. Károlyhoz szándékoztak vonulni. Tervüket talán még siker is koronázhatta volna, mert az orosz hadsereg Finnországban, a balti tartományokban és Lengyelországban állomásozott. Így azonban őket is leleplezték. Az oroszok számára ez volt az a csepp, amelytől betelt a pohár. 1711 tavaszán csaknem valamennyi foglyot az Uralon át Szibériába küldték. Miután ebben az évszakban járhatatlanok voltak az utak, főleg folyón szállították őket, ez pedig több hónapig tartott. A szerencsétlen foglyok hosszú utazásuk alatt úgy érezték, teljes sötétség borult rájuk. Egyre távolabb szállt minden remény. Sok felnőtt férfi sírt, mialatt a széles folyókon hajóztak. Mások kővé dermedt arckifejezést erőltettek magukra, így próbálva megóvni lelkük mélyén dédelgetett álmaikat. A foglyok harmadik része tökéletesen közönyös volt. Amikor útjuk Tobolszkban végre befejeződött, Vendel éppen betöltötte tizenhetedik életévét. Szívét szomorúság fogta el, ha az otthoniakra gondolt, akik semmit sem tudtak róla. Minden alkalommal, amikor
máshova vitték, egyre messzebb került szeretteitől. Úgy érezte, Szibériát Károly király egyetlen katonája sem fogja elhagyni soha többé.
3. fejezet TOBOLSZKBAN NAGY MEGLEPETÉS várt rájuk. Itt nem ők voltak az első svéd foglyok. Az oroszok korábban betörtek Svédország balti tartományaiba és Finnországba, ahol foglyokat ejtettek. Férfiak, nők és gyermekek egyaránt voltak közöttük. Károly király katonái számára, akik oly sokáig folytattak nyers és kemény életet, sajátságos élmény volt újra olyan nőkkel találkozni, akikkel anélkül beszélgethettek, hogy becsületükön csorba esett volna. Azt is felfedezték, hogy a tobolszki svéd foglyoknak sikerült egyfajta saját társadalmat létrehozniuk a városban. Az utoljára jött nyolcszáz tiszttel együtt csaknem ezerötszáz svéd raboskodott ezen a helyen. Bizonyos szempontból Tobolszkban jobb dolguk akadt, mint azokon a helyeken, ahol addig megfordultak. Eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor az orosz tisztek berúgtak és “meg akarták mutatni azoknak a pogány disznóknak”. Ilyenkor igencsak forró helyzetek adódtak. A foglyok szigorú őrizet alatt álltak, a szökés pedig hiú ábrándnak bizonyult. Az öszszeesküvés vagy lázadás legkisebb jelére is még keletebbre küldték a felforgatókat, akik örökre eltűntek a végtelen Szibériában. A svédeknek azonban valamiképpen el is kellett
látniuk magukat. Ezért mesterségeket kezdtek tanulni egymástól, és az általuk készített holmik igen keresettek lettek. Megtanultak az orosz parasztok módján öltözködni, mert erre részben az otthoninál is keményebb éghajlat, részben amiatt volt szükség, nehogy túlságosan kiríjanak a tömegből. Így biztonságosabban járhattak-kelhettek. Néhányuk megpróbálkozott a pálinkafőzéssel, ez azonban kevéssé jövedelmező üzletnek mutatkozott, mert a szesz előállításából származó bevételek kizárólagosan a cárt illették. Volt olyan, aki orosz nővel házasodott össze és Szibériában akart maradni. A legtöbbjük lelkében azonban örök honvágy égett: el innen! Akár haza, akár XII. Károly seregét erősíteni. A király minden jel szerint rendkívüli személyiség volt. Noha számtalan háborújával nyomorba döntötte országát és sohasem volt otthon, megtartotta hősi dicsfényét. Elsősorban katonái körében, de az összes korabeli hadvezér szemében is, ellenségeit ugyancsak beleértve. Hírnevét talán aszkétikus életmódjának, adott szavához való ragaszkodásának és akaraterejének köszönhette. Okos és művelt embernek mutatkozott – ha nagy ritkán megszólalt; amúgy ő volt a legszófukarabb ember a világtörténelemben, különösen akkor, amikor saját magáról volt szó. Személyét illetően rejtélynek számított, és az is maradt. Katonái azonban istenítették. Osztozott sorsukban, sohasem kímélte magát, semmi olyat nem engedett meg magának, amiben katonái nem részesülhettek. A vele egyenrangúakkal makacsul és önfejűen viselkedett, éles esze és merész haditervei előtt azonban mindenkinek meg kellett hajolnia. Lám, most is… Fél hadserege ellenséges ország-
ban, rendkívül nehéz körülmények között fogságban rekedt – katonáinak legelső gondolata pedig az, hogy visszatérhessenek királyukhoz és tovább harcolhassanak az oldalán! Felfoghatatlan! Szökésekre valóban sor került, leginkább a Moszkvába vezető úton és magából az orosz fővárosból. De azért egyesek még Szibériából is kereket oldottak. A visszamaradottak gyakran gondoltak arra a néhány társukra, akiknek sikerült eltűnniük – sorsukról azonban semmit sem tudtak. Szibériából Svédországba vagy XII. Károly seregéhez eljutni nem volt éppen kéjutazás. Az ifjú Vendel Grip nagyon gyorsan hozzálátott a mesterségek kitanulásához. Választhatott a kovácsolás, esztergálás vagy az asztalosság között, de ha kedve úgy tartja, nyereggyártó, vésnök vagy ötvös is lehetett volna. Amilyen ügyes és leleményes volt, a nyergesmesterségre gondolva gyorsan megtanulta a bőrök kikészítésének művészetét, de hamarosan rájött, hogy a bőrök díszítésében nagyobb örömét leli. Ebben olyan ügyességre tett szert, hogy vasárnaponként neki kellett tizenkét kevésbé jókezű katonát tanítania. A legtöbb olyan tiszt, aki kitanult valamilyen mesterséget, szintén tanította a többieket. Vendel anyagilag is élelmesnek bizonyult. A helybelieknek vagy a vásárokra Tobolszkba érkező parasztoknak eladta szép bőr tárgyait vagy hasznos árukra cserélte őket. Természetesen nem kapott értük nagy pénzt, azonban keresetét gondosan megőrizte. Corfitz Becket már nem látta olyan gyakran, mint azelőtt. A kapitány az egyik olyan családhoz kezdett járni, amelyet a Balti-tenger melletti svéd tartományokból hurcoltak Szibériába az oroszok. A család
feje, Claes Skogh alezredes, cserzett arcú katona és tekintélyes férfi volt. Egyszer Vendelt is meghívták magukhoz. A Skogh családnak volt egy Vendellel pontosan azonos korú, Maria nevű leánya. Szép teremtés volt, sőt nagyon is szép, Vendel ábrándos szíve azonnal lángra gyúlt iránta. A vacsoránál a házikisasszony mellé ülhetett, az ifjú pedig még sohasem volt ennyire közel női lényhez. Hirtelen nagynak és otrombának érezte a kezét, csaknem felborította a poharát, a nyelve nem igazán akart engedelmeskedni neki, így csaknem dadogott – ő, aki olyan gyors beszédű volt. És vajon hová tűntek értelmes gondolatai? Miféle elcsépelt közhelyeket nyöszörgött? Kínlódására azonban a jelek szerint senki sem figyelt fel. Maria kedvesen, kissé szórakozottan mosolygott és éppoly gyakran fordult a másik oldalán ülő Corfitz Beck felé. De amikor csak Vendelre nézett, az ifjú mindannyiszor azt gondolta, hogy lelkének újabb darabja pusztul el éppen. Gyermekkora halt meg benne, s érezte, hogy felnőtt emberré válik. Húszéves korában már-épp ideje volt! Skoghék a svéd foglyoknak juttatott egyik jobbfajta házban laktak. Persze alig volt különb egy barakknál, és azt sem lehetett volna megmondani, hány család él a falai között. Skoghék, amennyire a rendelkezésükre álló kezdetleges eszközökkel csak mód nyílott rá, megpróbálták otthonossá tenni kényszerű lakhelyüket. Vendelnek úgy tűnt, mintha oly sok idegenben töltött gyötrelmes év után ismét igazi otthonba lépett volna. A látogatás végeztével visszaindult abba a nyomorúságos viskóba, amelyben több más közlegénnyel
együtt lakott. Az utcákon a hőmérséklet emelkedését jelezve burannak vagy errefelé purgának nevezett hóvihar sepert végig. Némi meleg valóban elkelt, mert a hideg nagyon régóta tartott már. Vendelnek rossz ruháiban tulajdonképpen fáznia kellett volna, de nem érezte a hideget. Lába alig érintette a földet. Mihelyt hazaért, azonnal a műhelyébe sietett, ahol előzőleg éppen egy kis erszény varrásához kezdett hozzá. Eladásra szánta, de most meggondolta magát. Legyen Mariáé, csakis az övé és senki másé. Ő pedig olyan szép mintával ékesíti, amelynek senki sem látta párját. Vendel egész éjszaka dolgozott, és munkapadjára borulva aludt el. Másnap egy torony építkezésénél kellett volna segédkeznie a városban. Az építmény máris a Svédtorony nevet viselte; a hozzá tartozó palotával együtt elnevezését örök időkre megtartotta, így állítva emléket a létrehozatalánál robotoló nyomorultaknak. Az időjárás a várakozásnak megfelelően megfordult, a purga felmelegítette a levegőt, de változatlan erővel fújt tovább. Így a hőmérséklettől még nyugodtan lehetett dolgozni, Vendel azonban nem ért rá. Csúnyán köhögött, amikor értük jöttek az őrök, és könyörgött, hadd maradhasson otthon aznap. A virrasztással töltött éjszaka után feltehetően sikerült eléggé sápadtnak és megviseltnek látszania, mert az orosz katonák megkönyörültek rajta. Így aztán tovább dolgozhatott az erszényen. A nagy munka egy teljes hetet vett igénybe. Az eredmény azonban megérte a fáradozást. A meseszép tárgyat mélykékben és aranyban játszó domborműves minta díszítette, sőt Vendel még elmés zárat is készített hozzá.
Vendel minden este Skoghék háza körül kószált. Mintha a puszta véletlen vitte volna arra, folyton elhaladt a ház előtt. Egyszer, amikor a lány szőrmekarmantyúba dugott kézzel hazafelé igyekezett, sikerült találkoznia vele. Muffot is kell készítenem neki – gondolta rögtön az ifjú. Levette a sapkáját és tisztelettudóan köszöntötte. Maria egy pillanatra értetlenül meredt rá, majd felismerte Vendelt és megállt. Odanyújtotta bájos kacsóját, amelyet Vendel alig bírt elengedni, de végül mégiscsak engedelmeskedett az illem parancsának. – Köszönöm a múltkori szép estét, Maria kisaszszony – mondta udvariasan, mert ezt már jó előre begyakorolta. Utána azonban elakadt a szava. – Ööö… Hmmm… szép időnk van ma. Ez nem volt ugyan igaz, de a leány egyetértett vele, mert ő sem tudta, mit mondjon. Egy darabig zavarodottan álltak, azután Maria úgy tett, mint aki menni készül. – Nos, lassan… – mondta határozatlanul. Segítsetek rajtam, istenek, marasztaljátok még itt – jajveszékelt némán Vendel, az istenek azonban nem könyörültek meg rajta. – A… adja át… ü….üdvözletemet nagyságos édesanyjának és édesapjának – dadogta kétségbeesetten, amire a leány rábólintott és eltűnt az esti sötétségben. Az erszény egyelőre tehát Vendelnél maradt. Vajon miként adhatná át illően? Úgy, hogy az ismerős család leányának szóló ajándéknak tűnjék, de egyben olyan módon, hogy Ő megértse, mi rejtőzik mögötte. Öntudatlanul egész idő alatt arra várt, hogy újra meghívják, mert akkor egyszerű dolog lett volna, ha csak
úgy mellékesen így szól: “Ami a munkámat illeti, véletlenül van nálam egy olyan apróság, amelynek elkészítése örömöt okozott ráérő óráimban. Maria kisaszszonynak kedvére volna esetleg?” Ezen senki sem botránkoznék meg. Ő pedig el volna ragadtatva és csillagként ragyogó szemmel mondana köszönetet érte, majd amikor csak elővenné, minden egyes alkalommal az erszény készítőjére gondolna. Skoghékhoz azonban nem hívták meg másodszor. Elmúlt a tavasz, a végtelen szibériai tajga felől fújó szél egyre enyhébbé vált, visszatértek a költözőmadarak, a város határában pedig előszökkent a talajból a kevés, de annál színpompásabb mezei virág. Ám Vendel nem látta a virágok nyílását, hiszen nem hagyhatta el a várost. Csupán boldogtalan szerelme miatti kínjában forrongó vérét érezte. Rajta kívül nem volt olyan ifjú ember, aki hasonló buzgalommal jelent volna meg a foglyok összejövetelein, a közös imádságokon, tanácskozásokon (az utóbbin hiába, mert azon a nők nem vehettek részt), minden olyan elképzelhető alkalommal, amikor esetleg találkozhatott Maria Skogh-gal. Időről időre látta a lányt, ami úgyis elkerülhetetlen volt egy Tobolszkhoz hasonló kisvárosban. Olykorolykor válthatott pár szót Vele, egyszer azonban, amikor átadhatta volna Neki, nem volt nála az erszény. Vendel ekkor bánatában csaknem elemésztette magát. Máskor viszont nem kínálkozott megfelelő alkalom, vagy nem volt kellő mersze hozzá. Egy ideig állandóan a zsebében hordta és ujjaival markolászta az erszényt, így nem csoda, hogy elszörnyedt, amikor meglátta, mennyire összepiszkolódott. Kitisztította és át-
festette, utána azonban nem merte állandóan magánál tartani. Mélységesen fájt a szíve, minden öröme cserbenhagyta, többé nem tréfálkozott annyit sorstársaival, mint korábban – más ember lett belőle. És aztán… Teljesen váratlanul eljött az a lehetőség, amelyről annyit álmodozott. Vendel az 1715-ös esztendő nyarán betöltötte huszonegyedik életévét és úgy vélekedett, tökéletesen alkalmas a nősülésre. A foglyok nyári összejövetelt tartottak, amelyet ünnepség szóval illetni túlságosan fellengzős dolog lett volna. Ott összetalálkozott Mariával. Sőt, az erszény is nála volt. Most tehát kitűnő lehetősége támadt, hogy átnyújtsa Neki az erszényt. Vendel mindvégig árgus szemekkel követte. A leány szebb volt, mint valaha, és minden jel szerint sugárzott az örömtől – természetesen azért, mert örül, hogy viszontláthat – gondolta Vendel. Maria mindvégig rendkívül barátságos viselkedése még jobban alátámasztotta a fiatalember vélekedését. A szedelőzködő embertömeg okozta zűrzavarban hirtelen ismét egymás mellé kerültek, jobban mondva ebbe Vendel is belesegített. Sikerült elővennie és néhány dadogva elmotyogott szó kíséretében átadnia Mariának az erszényt. Mondani sem kell, hogy egyáltalán nem azt nyöszörögte el, amit oly hosszú időn át gyakorolt. Maria valószínűleg egyetlen szavát sem értette. Azzal elsietett, lelki szemei előtt Maria meglepődött, értetlen tekintetével. Vendel három napig örömmámorban járt-kelt. A negyedik napon Corfitz Beck személyében látogatója akadt.
A kapitány Vendellel akart beszélni, méghozzá négyszemközt. Ingerültnek és zavartnak tűnt. Bementek az üres műhelybe. Nyilvánvaló, hogy Ő nem tud személyesen eljönni – gondolta Vendel. Ez amúgy sem illendő. Így Beck kapitányt küldte maga helyett, hiszen ő a család barátja. Corfitz Beck pedig nem szereti, hogy kifutófiú módjára küldözgessék ide-oda. Valóban bosszantó helyzet, de le kell nyelnem a békát. A kapitány vállánál fogva maga felé fordította Vendelt és jéghideg tekintettel az ifjú szemébe nézett. – Ide figyelj, Vendel, most pedig azonnal abbahagyod! Az ifjú úgy érezte, mintha mázsás kő nehezednék rá. – Mit hagyjak abba, kapitány úr? – Azt, hogy úgy sündörögsz Maria körül, mint valami bagzó kandúr. Őt magát nagyon zavarba ejtetted vele, az apja pedig őrjöng. Nem látod be, mennyire kínos nekem az egész? Vendel tekintete elhomályosult, de szerelme felbátorította a védekezésre: – Hiszen én komolyan gondolom, kapitány úr! – mondta dacosan, szilárdan eltökélve, hogy kiáll a maga igaza mellett. – Komolyan? Voltaképpen mit képzelsz? Elfogott az úrhatnámság? Téged – te közönséges csicskás! Sok év telt el azóta, hogy Corfitz Beck utoljára csicskásnak nevezte. A megpróbáltatások során egymás igazi bajtársai lettek. Most pedig…? – Amikor egyszer elvittelek hozzájuk, barátságból tettem. Édesanyád ugyanis megkért, tartsam rajtad a szemem. De hogy olyan módon hálálod meg a barát-
ságomat, hogy kellemetlenségeknek teszed ki az alezredes leányát… Ezt sohasem vártam volna tőled, Vendel! – Semmiképpen sem sértettem meg Maria kisaszszonyt – válaszolta fojtogató gombóccal a torkában Vendel. – Éppen ellenkezőleg, illedelmesen meghúzódtam a háttérben és nem is közeledtem hozzá. – Nem? Akkor ezt minek nevezed? Az erszény nagyot puffant az asztalon. Vendel úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe. – Maria köszöni a kedvességedet – mondta kurtán Corfitz. – Én pedig úgy vélem, nagyon nemes lélekre vall, hogy így szólt róla. Vendel fájdalmában behunyta a szemét. – Úgy gondoltam, hogy idővel, ha már vagyont szereztem, megkérném a kezét – nyögte ki. – Teljesen elment az eszed? Maria nekem ígérkezett el! Erre jössz te, a szobalányunk fia, és… Nem, ez egész egyszerűen elfogadhatatlan! Vendel sóbálvánnyá meredten állt. Hangja alig volt erősebb a suttogásnál. – Nem fog megismétlődni, kapitány úr. – Őszintén remélem – mondta szelídebb hanghordozással Corfitz Beck. – A jövőben pedig viselkedjél rendesen, és abból a körből válaszd a babáidat, amelybe tartozol! Azzal katonásan sarkon fordult és gyorsan távozott. Meghajolt az alacsony ajtónyílásban, majd úgy bevágta az ajtót, hogy csak úgy porzott. Vendel összetört álmaival magára maradt a műhelyben. Gépiesen megfogta és felemelte a szép erszényt. Gondosan megvizsgálta, s közben ráperegtek a könnyei.
Utána alvajáróként ment ki a műhelyből a vakító nyárba. Úgy érezte, még a napsütés is őrajta gúnyolódik. VENDEL SZÍVÉT már csak egyetlen vágy töltötte be: El akart szökni Tobolszkból, haza Svédországba. Mariát vagy Corfitz Becket képtelen lett volna viszontlátni, és nem akart a szemükbe nézni. Többször megérintette a halál gondolata. Hogy is élhetne tovább, ha nem tudja elfelejteni Maria Skoghot, akit sohasem kaphat meg? Életösztöne azonban erősebbnek bizonyult, mert viszont akarta látni az otthonát. Elege volt a háborúból, úgy döntött, Károly király kénytelen lesz nélkülözni az ő segítségét. Tobolszkban egyébként senki sem tudta, merre jár pillanatnyilag a király. Amikor utoljára hallottak róla, éppen a törökországi Benderben tartózkodott. Ám e legutolsó hír óta is több év telt el. Vendel röviddel Tobolszkba érkezése után szökést tervezett. De mivel lehetetlennek tűnt áthatolni az őrszemek láncán, felhagyott a reménytelen vállalkozással, mielőtt még balul ütött volna ki. Semmiképpen sem akart még keletebbre kerülni. Így mindvégig meghúzta magát. Annak örült volna a legjobban, ha az oroszok még a létezéséről sem tudnak. Mindez Mariával történt találkozása előtt történt. Egy napra rá, hogy szavaival Beck kapitány Vendel szívébe tőrt szúrva megsemmisítette az ifjú szerelmi vágyait és reményeit, estefelé tűz ütött ki a városban. Ilyesmi gyakran előfordult, így különösebben senki sem törődött vele. Az emberek csupán azért siettek oda, hogy megkönnyebbülten sóhajtsanak fel,
amiért nem az ő házukra repült fel a vörös kakas. Vendelt azonban egyáltalán nem foglalkoztatta a tűzvész. Lélekben halott volt, amikor az ellenkező irányba, a város mellett húzódó Tobol folyó felé tartott. Látta, hogy a Tobol valamivel lejjebb a hatalmas Irtisbe torkollik. Megállt és a Tobolon ringatózó csónakok felé nézett, amelyeken éppen éjszakai fogásra indultak a halászok. Vendel igazi viking megjelenésű, karcsú, napbarnított, ragyogó kék szemű, délceg ifjúvá serdült. Vékonyszálú aranyszőke haja ugyanolyan szép volt, mint azelőtt, és merész, őszinte arckifej2zése sem változott. Most azonban szomorúság és komor gondolatok fátyolosították el tekintetét. Amíg a folyóparton álldogált, eszébe villant, hogy Tobolszkban nem a svédek az egyedüli foglyok. A cár kegyvesztett alattvalói is voltak közöttük, akiket az óriási kiterjedésű birodalom messzi vidékeire száműztek, hogy ott robotoljanak minden oroszok cárjának dicsőségére. Az este csendjét szomorú énekszó törte meg, amely az ifjú szívébe hasított, hiszen az ismeretlen orosz száműzött dalát akár ő is előadhatta volna. Nem tudta volna megmondani, honnan jön az énekszó, de úgy gondolta, valószínűleg az egyik partmenti házikóból. A nyári estén egy magányában gyötrődő lélek ment ki a szabadba, hogy kifejezést adjon mélabújának. Vendel gondolatban lefordította a szomorú dalt. Odalenn a völgyben a csalogány dalol. De engem, idegenbe hurcolt szegény legényt Mindenki elfeledett már.
Elfeledtek, elfeledtek – ilyen ifjan. Árva vagyok. Oly szomorú a sorsom. Odalent a folyó vizén, a part közelében egy halászlegény vesződött a hálóival. Úgy tűnt, nem tudja kibogozni őket. Vendel a távolból is láthatta, milyen dühös. A Tobol túlsó partján végtelen síkság húzódott, kevésbé bíztató látványt nyújtva Vendel számára. A lenyugvó nap arra tartott, amerre valahol az Uralt sejtette – a hegylánc azonban oly messzire húzódott, hogy még a körvonalait sem tudta kivenni. A túlsó oldalon mindössze néhány parasztház ötlött a szemébe, meg néhány elszórt facsoport a tajga peremén – utána pedig a száraz, terméketlen, köves síkság. Mérhetetlenül, a végtelenbe nyúlóan. Miközben Vendel a halálra gondolva állt a folyóparton, homályosan eljutott tudatáig az ének folytatása, s ettől még nagyobb lett a bánata. Egyre jobban sajnálta magát, voltaképpen akarata ellenére, mert nem az a fajta ember volt, aki saját szenvedésén siránkozik. Itt halok meg, itt halok meg, itt temetnek el. Senki sem tudja majd, Sírom merre domborul. Senki sem jön a síromhoz. Csak a csalogány fakad dalra felette Évről évre, ha itt a kikelet. Vendel mélyen, zihálva felsóhajtott. Nem! – gondolta. Nem, nem akarok itt meghalni.
Anyám annyira elszomorodott, amiért hadba vonultam… Meg kell tudnia, hogy még mindig az élők sorában vagyok. Nem érdemelte meg, hogy ilyen hosszú ideig aggódjék miattam. Öregedni kezd, én pedig viszont akarom látni. És a barátaimat is viszont akarom látni, sőt Skaane kék egét is. Olyan erővel sóhajtott fel, mintha ki akarná fújni mellkasából a bánatot. Újra működni kezdett benne az életösztön, ismét képes volt az értelmes gondolkodásra. Egy pillanatig dühödt tekintettel nézett vissza a városra, ahol még mindig az ég felé csapkodtak a lángok, bár már nem annyira hevesen. Vendel nem táplált hiú reményeket afelől, hogy a tűzre való tekintettel megritkítanák az őrséget. Így tehát elképzelhetetlennek tűnt, hogy gyalogszerrel jusson ki a városból, és ha sikerülne is, miképpen haladjon a szárazföldön? Nemigen vonzotta az Ural felé vezető hosszú-hosszú gyaloglás a vadállatoktól nyüzsgő alföldön és a tajgán keresztül. Hegyeken is át kellene kelnie, és ha addig nem ették volna meg a farkasok vagy a medvék, akkor a vadonban bizonyosan zsákmányul ejtik. A tetejében még szőke is, és árulkodó módon töri a nyelvet… Miképpen boldoguljon? Igaz, bőségesen akadtak szőke oroszok, de nem ezen a tájon. Itt, Szibériában többnyire alacsonyak és sötéthajúak voltak az emberek. A halászlegény… A Tobol kelet felé folyik – amíg bele nem torkollik a nyugatnak tartó Irtisbe. Nyugatnak? Vagy talán nem oda vágyik? A szabadság felé… A halászlegény hihetetlenül szegénynek tűnt. Erre a gondolatra Vendelt hirtelen mintha szétfeszítette volna a tettvágy. Rohanva tette meg a kvártélyáig ve-
zető rövid utat, és előszedte megtakarított pénzét. Csizmára már korábban sikerült szert tennie, ezenkívül élelmét, valamennyi nyersbőrét és többi személyes tárgyát is magával vitte. Mire mindent összetekert, az eredmény olyan idomtalan csomag lett, amelyet nem vehetett a hóna alá. Azután, látszólag nyugodtan, ismét a folyópart felé indult. Az egész környék néptelen volt, így senki sem vehette észre, hogy a torkában dobog a szíve. Már messziről meglátta, amint a halász bosszús mozdulattal a csónakjába dobja hálóját, majd többi nyomorúságos halászeszközét is magához veszi és partra száll. Egyenesen Vendel felé tartott. Nagyszerű – gondolta a svéd, aki az egyik ház mellett meghúzódva várt rá. Amikor a fiú odaért hozzá, kilépett a rejtekadó árnyékból. Vendel már jól beszélt oroszul, így nem esett nehezére megértetni magát. Megvehetné a csónakot? Most, rögtön? A halász tekintete elbizonytalanodott. Azonnal felismerte, miféle fickóval áll szemben, sőt azt is nagyon jól tudta, hogy az oroszoknak tilos az istentelen protestánsokkal barátkozniuk. Vendel azonban maroknyi pénzt húzott elő zsebéből, fáradságosan összekuporgatott rubeleinek és kopejkáinak pontosan a felét. Kezdetben a szökéshez gyűjtött pénzt, utána azért, hogy feleségül vehesse Mariát. Most pedig visszatért a kiindulási ponthoz. Hálát adott Teremtőjének, amiért olyan állhatatosan takarékoskodott. A halászlegénynek kikerekedett a szeme. A svéd markában annyi pénz lapult, amennyit ő egyévi zsák-
mányáért kapott. Ebből az összegből új és sokkal jobb csónakot vehet, és a maradékból hosszú ideig remekül megélhet. Mennyi vodkára futja belőle… Mennyi nőre… Az ajkába harapott, körülnézett – azután határozottan bólintott. Vendel, aki a türelmetlenségtől és a felfedeztetéstől való félelmében a sarkán topogott, megkönnyebbülten lélegzett fel. – Gyorsan – suttogta. – Te pedig semmit sem láttál. A csónakodat ellopták. Megértetted? A halász rábólintott. A folyó túloldalán néhány asszony éppen azon volt, hogy hazavigye a mosott ruhát. Messze a távolban pár halász foglalatoskodott a csónakja mellett. Az őrök pedig a folyópart feletti magaslaton álltak. Isten adja, hogy elkerüljem őket – gondolta Vendel. A szökni készülő fogoly a legény ruháinak egy részét, sőt a napsütéstől óvó széles peremű sapkáját is elkérte, mert így hihetőbben tudta az orosz halászt alakítani. Mivel a halásznak előnyére vált a ruhacsere, örömmel egyezett bele. Vendel ugyanis a lehetőségekhez mérten világfivá fejlődött. Egyszerű ingeit szép hímzett mintákkal díszítette, és többi ruhadarabját is olyan gondossággal válogatta meg, amennyire csak nagy nyomorúságában lehetséges volt. A cserébe kapott ruhákban valószínűleg nyüzsögtek a tetvek. Ezzel azonban nagyon olcsó árat fizetett a szabadságért. Miután kicserélték felsőruhájukat, Vendel nyugodt léptekkel a partra kihúzott csónakhoz ment. Amennyire csak tudta, a sapka alá gyűrte haját és igyekezett minél kisebbnek látszani. A halászlegény jellegzete-
sen imbolyogva, befelé fordított lábfejjel járt. Vendel legjobb képessége szerint próbálta utánozni. Jócskán szakított időt arra, hogy a csónakban halászszerszámait rendezgesse, majd megfogta a hálót és egy darabig azzal bíbelődött. Közben felfedezte, hogy nem éppen a világ legjobb csónakjáért fizetett ilyen nagy árat, ám ezen most már nem segíthetett. Ez a rozoga vízijármű volt a szabadság kulcsa, ő pedig mindenáron élvezni akarta a szabadság örömét! Született halászhoz méltó módon futott ki a Tobolra, miközben szívének dobogása mennydörgésként visszhangzott a fülében. A partmenti emelkedőn posztoló őrszemekre egyetlen pillanatra sem mert feltekinteni. Mihelyt a folyó sodorvonalába ért, máris érezte a jóval nagyobb Irtis szívóerejét. Markába fogta az otromba evezőket, de hagyta, hogy inkább az áramlat sodorja. A folyón több nagy teherbárka horgonyzott, de személyzetüket minden jel szerint a vodkaivás foglalta le. A halászcsónakok kifutottak vagy visszatérőfélben voltak. Vendel mindig elfordította az arcát, amikor elhaladt mellettük, mert a halászok valószínűleg jól ismerték a csónak igazi gazdáját. A két folyó igencsak nyugtalanítóan kavargó öszszefolyása után lelassult a víz sodra, sőt annyira lecsillapodott, hogy Vendel az evezők után nyúlt. Mivel háttal előre ült a csónakban, mindvégig látta a várost, főleg pedig az őröket. Azok meg sem moccantak, csupán közönyös pillantást vetettek csónakja felé. Vendel már majdnem megkönnyebbülten fellélegzett, amikor észrevette, hogy bal oldalán éppen akkor bukkan fel valami. Nem mert odanézni, de a szeme
sarkából látta, hogy újabb őrtorony. Jóhiszeműségében erre nem számított. Most mit csináljon? Álljon meg és tegyen úgy, mintha halászna? Ehhez nem volt eléggé nyugodt. De nem kapkodhatott, semmiképpen sem szaporázhatta meg evezőcsapásait! Lassan, elgondolkozva evezett. Időt hagyott rá, hogy a háló kivetésére alkalmas helyet keresve a folyó két partja felé sandítson. Hallotta, amint a város felől énekel egy halász, egy másik pedig az ellenkező irányból követi példáját. Merje utánozni őket? Vendel szerette az orosz népdalokat, és sokat meg is tanult közülük. Az összeszorított hangszálakkal való jellegzetes orosz énekmódot ugyancsak elsajátította. Az életéről volt szó. Az őrszemek bármikor utánakiálthattak, hogy álljon meg, mert közelebbről szemügyre akarják venni, valóban halász-e. Vendel a kétségbeesés bátorságával, őszinte beleéléssel rázendített egy olyan dalra, amely illett a lelkiállapotához: Nem a szél ráz faágakat, nem liget susog. Mint őszi lomb, az én szívem reszket és zokog. Akár jól csinálta, akár nem – az őrök továbbengedték. Talán nyugodt, csaknem túlzottan komótos fellépése győzte meg őket. Sok olyan halász volt, aki így viselkedett. Vendel most áldotta magát, amiért annyit tanulmányozta őket.
Az őrtorony lassan kikerült a szökevény látómezejéből. Tobolszk városa eltűnt a messzeségben. A folyó kiszélesedett. Mindkét partján valamivel sűrűbb lett a tajga, de az Irtist nagyrészt még mindig sztyeppvidék kísérte. Egyre kevesebb halászcsónakkal találkozott. Megritkultak a házak és a tanyák is a folyó mentén. A nap csaknem a látóhatár szélére bukott és lenyugodni készült, Vendel azonban éppen emiatt nem szándékozott partra szállni. Most az éjszaka volt legjobb barátja, az Irtis pedig szerető édesanyja, aki a szabadság felé ringatta tovább. Tudta, hogy a folyó valamilyen Szamarova vagy hasonló nevű helységig hajózható. Ott meglátja, hogyan haladhat tovább. A nap járásából ítélve egyelőre nyugatnak vitte a víz. Vagyis, ha egészen pontos akar lenni, északnyugatnak, A kora nyári szürkület csalóka félhomálya borult a folyó fölé. A tajga elszórt fenyőfái körül ködfoltok jelentek meg. A vidékről eltűnt az emberi élet minden nyoma. Vendel egyedül volt, hihetetlenül magára hagyatottan. Szabad volt! Hirtelen ujjongva járta át a szabadság tudata. Tovatűntek fájdalmas gondolatai Mariáról és szégyenteljes megaláztatásáról. Semmivé oszlott a félelem, a bizonytalanság, a kedvetlenség. Noha még óvatlanság volt, – olyan büszke dalra zendített, a “Szent Bajkál”-ra, amelyet csak a szökevények énekeltek. Azonnal elfogták volna – ha meghallja valaki! Ej Barguzin, posevelivaj val!
Plics beglecu nye daljocska! (Hej, keleti szél, kavard fel a hullámokat! Segítsd tovább a szökevényt!) Barguzin valójában egy olyan folyó neve volt, amely kelet felől ömlik a Bajkál-tóba, Vendel azonban efféle aprósággal nem törődött. Úgy érezte, mintha a keleti szél segítené hazafelé, méghozzá gyorsan! Elhagyta Tobolszk városát, amelyet soha többé nem fog viszontlátni!
4. fejezet A CSÓNAK A FOLYÓPARTNAK ütközött. Vendel azonnal felriadt. Bizonyára az egész éjszakát átaludta. Szándékosan fekhetett le a csónak aljába, erre azonban nem tudott visszaemlékezni. A nyomorúságos csónaknak szivárgott a feneke. Vendelnek az az oldala, amelyen feküdt, átnedvesedett. Ez azonban nem sokat számított, hiszen a nap már magasan járt, a ruhái pedig gyorsan megszáradnak. Üggyel-bajjal feltápászkodott és körülnézett. A táj teljesen megváltozott. Amerre csak nézett, mindenhol sűrű erdő magasodott. Közvetlenül a vízparton is ágaskodtak a hosszú tűlevelű erdeifenyők. Az Irtis ezen a helyen széles volt ugyan, de az ifjú kétséget kizáróan megállapította, hogy a keleti parton kötött ki. Itt pedig nem akart kiszállni. Sőt, egyáltalán nem akart partra szállni: A csó-
nakban kiváló dolga volt, gyorsabban és könnyebben nem is haladhatott volna előre. Neki pedig mindenképpen kímélnie kellett az erejét. Ellökte a parttól a csónakot, és hamarosan visszajutott a folyó fősodrába. Most azonban többé nem áltathatta magát. Hacsak a folyó iránya nem éppen itt változott meg, – ebben pedig kételkedett – már nem nyugatnak, hanem északkeletnek tartott, vagy legalábbis északnak. Persze, mi másra számított? Hiszen tudta, hogy nyugaton az Ural terül el. Csak nem képzelte, hogy az Irtis áttör a hegységen? Nos, ha valahogyan követi az Ural vonulatát, csak talál valamilyen megoldást. Csak pillantsa meg valahol a hegyláncot, majd akad járható hágó… Derék, ártatlan Vendel Grip, mekkorát tévedtél! Semmiképpen sem hatolhatott be gyalogszerrel a tajgába, itt legalábbis nem, ahol ennyire sűrű volt a fenyves. Errefelé rengeteg vadállat kóborolt, neki pedig hálaimát kellett mondania, amiért nem hosszabb időre futott partra. Akkor bizony az ifjú Vendel pályafutása szomorú véget érhetett volna. Már jókora utat tett meg az Irtisen lefelé, és alig kellett az evezőkhöz nyúlnia. Minden magától ment, mindössze arra kellett ügyelnie, hogy kikerülje a zátonyokat és a folyót több ágra osztó számos szigetet. A főágban maradt, mert itt volt a legerősebb sodrás, noha kevéssé érződött, hogy folyón hajózik, mert az Irtis esése a sík vidéken nagyon csekély volt. Egy ízben látott egy nagy, nyestszerű prémes állatot, amely minden bizonnyal coboly lehetett, mert felismerte a mellét díszítő narancsszínű foltot. Eszébe jutott, mennyi cobolyprémet készített ki Tobolszkban.
A Tobolszk névre érzések áradata kerítette hatalmába, mert mostanra nyilvánvalóvá vált számára, hogy valóban mindörökre elhagyta a várost. Egyetlen dolgot azért sajnált: hogy nem volt ideje útitársat szerezni. Oly sokan voltak, akik állandóan szökésről ábrándoztak. Azzal, hogy a saját szakállára oldott kereket, mintha cserbenhagyta volna őket. Persze tudta, hogy nem várhatott, azonnal meg kellett ragadnia az éppen kínálkozó lehetőséget. Az esélye egy volt a millióhoz – ő pedig élt vele. Most azonban nagyon örült volna, ha van társasága. Be kellett ismernie, hogy igencsak kicsinek érezte magát a vadon kellős közepén. Maria emléke természetesen továbbra is nyomasztotta, hiszen az első szerelmet nem olyan könnyű elfelejteni. Vendel sohasem lett volna képes úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna közöttük. Tobolszk viszonylagos biztonsága hiányzott neki. Az a hadifogoly, aki oda került, szerencsésnek mondhatta magát. Úgy hallották, máshol szörnyű betegségek pusztították a svédeket. Úgy mondták, Voronyezsbe ötezer svéd fogoly érkezett. Felük meghalt, a maradékból pedig mindöszsze négyszázan maradtak egészségesek. Nekik Tobolszkban jobban ment a soruk. A kis élelmiszeradagok miatti örökös éhkopp, a gyötrelmek, a rossz szállás, a kemény munka, a honvágy, a fagysérülések és a reménytelenség ellenére mégis tűrhető dolguk volt. Az orosz állam a tiszteket és a közkatonákat egyaránt élelmezte, noha az adagokat nem felnőtt férfiakra mérték ki. Ámde munkát tudtak szerezni maguknak, némi pénzt is kaptak érte, nyomorúságukban pedig legalább együtt voltak. Sokan elpusztultak
közülük, legtöbben az élniakarás hiányától, az erősebbek azonban a kosz, a rengeteg élősködő és a betegség dacára mindent túléltek. Vendelnek mindez megfordult a fejében, mialatt a csónak a vakító nyári napsütésben lefelé siklott az Irtisen. Bizony hiányoztak a barátai, bizony hiányzott az az ócska viskó, amelyben lakott, hiányzott a szomszéd kutyája, hiányoztak a műhelyben folytatott beszélgetések, a folyóparton nyíló virágok… Mégiscsak évekig élt Tobolszkban. Corfitz Beck jutott az eszébe. Ő még mindig fogoly a városban! De most már nem kell teljesítenie vele szemben a kötelességeit. Még mindig fülébe csengtek a kapitány kemény szavai. Corfitz Beckre egyáltalán nem akart gondolni. Egyáltalán, nem szabad, hogy a múlton járjon az esze. Most már csakis a jövőbe tekinthet! Lassan elfogta az éhség. Vendel kibogozta a batyuját. Alaposan ellátta magát a házbeli készletekből, aminek bajtársai aligha örülhettek. Ők azonban eléggé könnyen szerezhettek ételt, ő pedig csak nagy nehézség árán. A vízre pillantva azt a lehetőséget mérlegelte, ne vessen-e ki horgot a csónak mögé. Ám túl nagy volt annak kockázata, hogy a horog beleakad valamibe. Csak végszükségben akart halászni, mert ha fog is valamit, vajon hogyan készíti el? Noha nem volt válogatós, előre borzongott a nyers hal ismeretlen ízétől. Óvatosan kimért egy adagot a magával hozott egyszerű ételekből. Egy szelet kenyér, csipetnyi só, darabka szárított hús, amihez éppen elég vizet merhet a folyóból. Mialatt a rágós hússal vesződött, észrevette, hogy
újra nyugatnak tart. Egy pillanatig öröm fogta el, de azután eszébe jutott, hogy a nap folyamán ez többször is megtörtént már vele, ugyanannyiszor, ahány alkalommal keletnek haladt. Az Irtis minden bizonnyal óriási kígyó módján kanyarog a sík vidéken. Egy dologban azonban biztos volt: akár keletnek, akár nyugatnak tart, a főirány észak. Rémületében hirtelen torkán akadt a falat. A folyó következő kanyarulata felől vitorlás bárka közeledett feléje. Vendel gyorsan a sapka alá gyűrte a haját. A bárka egészen a közelében haladt el. A korlátnak könyökölve két férfi nézett le rá. Vendel a ruhájukról látta, hogy oroszok. Integetett és köszönt nekik. – Hová mész? – kérdezték csodálkozva a hajósok. – Szamarovába – felelte Vendel. – Messze van még? – Dolgo, dolgo – válaszolták mosolyogva. (Meszsze, messze.) Ez biztatóan hangzott. A hajó eltávolodott tőle. Ismét egyedül volt a vadonban. Vendel feltételezte, hogy az oroszok prémfelvásárlók, akik Tobolszkba tartanak. Miután eltűntek a messzeségben, még magányosabbnak érezte magát, mint azelőtt. Fejbőre nagyon is jól ismert módon kezdett viszketni. Addig mosta a halásztól szerzett sapkáját, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy az utolsó potyautast is sikerült kiöblítenie belőle. Ezután áthajolt a csónak peremén és jó darabig egész fejét a vízbe lógatta. Mivel délfelé járt, bőven maradt ideje, hogy haját és sapkáját egyaránt megszárítsa a napon. Délután azt látta, hogy a keleti part közelében el-
kerítettek egy részt. Halfogásra szolgáló vejsze volt, emberek közelségére utalt. A sapka! Nem érdekes, hogy még nem száradt meg egészen. Városra vagy falura számított, de csupán néhány olyan egyszerű házat látott, amelyet ideiglenes használatra fatörzsekből és ágakból tákoltak össze. A viskókban vadászok vagy halászok lakhattak. Vendel tudta, hogy már a vogulok földjén jár. Ez a nép Tobolszktól északra élt. Az ifjú gyakran látott vogulokat, prémeket árultak a városban. Nomádok voltak, akik csupán vadászatból és halászatból éltek. Vendelre nem jelentettek veszélyt, mert nem szerették a cári Oroszországot, amelynek prémek formájában súlyos adókat kellett fizetniük. Vendel azt latolgatta, ne kössön-e ki és ne látogassa-e meg őket, de végül ezt feleslegesnek ítélte. A nyelvüket nem értette, és arra sem ért rá, hogy megszakítsa útját. Tovább kellett haladnia. Így csupán integettek egymásnak: a csónakból a magas szőke svéd, a partról pedig a zömök, sötéthajú bennszülöttek. Vendel most már nyugodtabbnak érezte magát. Lám, itt-ott a végtelen tajgán is élnek emberek. Sokat hallott a vogulokról. Főként szövevényes vallásukról, amelyben tömegével szerepeltek istenek és szellemek, a rengeteg lélekről nem is szólva. Úgy képzelték, hogy a férfiaknak öt, a nőknek és az emberekkel egyenrangú medvéknek pedig négy lelkük van. Sámánjaik voltak, féltek a halottaktól, mert hitük szerint a holtak elragadhatják az élők valamelyik lelkét, hogy társakat szerezzenek maguknak. A halottak pontosan az élők ellentétei, és mindent fordítva csinálnak. A vogulok rendkívül egyszerűen éltek, nem volt más
italuk, mint a nyírfák megcsapolásából nyert lé. A Tobolszkba került svédek leereszkedően, mi több, megvetően nyilatkoztak “azokról a vademberekről”. Vendel azonban eléggé széles látókörű volt ahhoz, hogy megértést, sőt csodálatot tanúsítson velük szemben: hogyan élhet meg nép ezen a kietlen tájon? Miképpen tudnak alkalmazkodni az éghajlathoz, mi módon találják meg a túlélés módját a zord körülmények között? Vendel úgy gondolta, ha ez nem csodálatra méltó, akkor valóban nem tudja, mit nevezzen annak. Útja végéig azonban sokkal többet tudott meg róluk. Boldogan és elégedetten siklott tovább az Irtisen. Időről időre, amikor úgy érezte, lelassul a folyó, az evezőkkel is besegített. De egyáltalán nem erőltette meg magát, mert takarékoskodni akart az erejével. A tajga változatosabb volt, mint képzelte. A nagy tömegben előforduló vörösfenyőn kívül jócskán akadt hosszú tűlevelű erdeifenyő, de a nyírfa is sok volt. Hallotta, hogy itt, a messze északon élő népek szemében a nyírfa szent növény. A fenyőfélék kevésbé számítottak szent fának, ami igencsak tetszett Vendelnek. Sohasem érezte jól magát a sötét, komor tűlevelű erdőkben. Itt-ott kiterjedt, nyílt lápok terültek el a folyó mentén, közepükből egy-egy erdeifenyő meredt az égnek. Nyugat felől azonban hegységnek még a nyomát sem látta! Vendelt ez hangolta le leginkább. Nem tudta, nyugatnak vagy keletnek halad, avagy egyenesen észak felé veszi az irányt. Az utóbbinak egyáltalán nem örült volna. Minden reményét Szamarovába vetette.
Ott talán tanácsot kap; hogyan jut el a leggyorsabban és a légbiztonságosabban nyugat felé. És ha Szamarova is fogolytábor, tele kellemetlen őrökkel és hasonló alakokkal? Vendel semmit sem tudott Szamarováról. Egész nap sodortatta magát az árral, vagy pedig evezett. Ruhái nem áztak át – szerencsére, mert Szibériában hidegek az éjszakák. Többféle állatot figyelt meg, biztos helyéről élvezte a látványt. A jávorszarvason kívül kisebb szarvasokat is látott, meg különféle ragadozókat, mókusok tömegeit, a madarakról nem is szólva. Sok szépet láttam ezen a szép napon – állapította meg, noha a fájdalomtól és a csalódástól még mindig sajgott a szíve. De nem sok ideje maradt, hogy Mariára gondoljon és mindarra, amit maga mögött hagyott. A környék lekötötte érdeklődését. A széles folyón jókora távolságra több hajó is elhaladt mellette. Vendel élénken integetett a hajósoknak, ők pedig viszonozták az üdvözlést. Elhatározta, hogy a folyó közepén, a csónakban éjszakázik. Számára ez volt a lehető legbiztonságosabb hely. Eddig is minden olyan jól ment, miért ne éjszakázzon újra a folyón? Vendel kényelembe helyezte magát – ez alkalommal úgy, hogy nem érte el a csónak fenekén beszivárgó víz – és nyugovóra tért. Ekkor már a nap a nyugati látóhatár alá bukott… Kívánhatnék-e jobbat? – kérdezte magában. Amíg alszom, továbbhaladok! Az éjszakai sötétségben tovasiklott a folyó keleti partján fekvő Gorno Filinszkoje kisváros mellett, miután napközben a nyugati parti Uvat városa mellett is elhaladt. Uvatot azonban nem látta, mert a házak a
parttól távolabb épültek. A parton csupán néhány halászcsónak volt, amire Vendel ügyet sem vetett. Hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Szerencsére elegendő állatbőrt hozott magával, s azokba bebugyolálta teste kihűlt részeit. Kinézett a csónakból és úgy látta, a folyó szélesebbé vált, az erdő pedig már nem olyan sűrű, mint korábban. Az Irtis mentén errefelé egyre gyakrabban fordultak elő lápok. Most viszont már kénytelen volt tudomásul venni, hogy az Irtis egyenesen északnak folyik. Elég az önámításból! Szamarovában tehát el kell hagynia biztonságos csónakját – onnantól amúgy sem hajózható a folyó. Bárcsak tudná, milyen messze van az a Szamarova! VENDEL ELTŰNÉSE jókora vihart kavart Tobolszkban. Némi időbe telt, amíg lakótársai felfedezték, mi is történt. A hír azonban gyorsan elterjedt a svéd foglyok között. Az orosz katonák őrjöngtek dühükben. Most is kutyás járőröket küldtek ki, a legtöbbet nyugati irányban, mert valamennyi fogoly oda vágyódott. Corfitz Beck egész nap a kutyák csaholását hallgatta. Nyilván megint valamelyik szegény orosz ördög lógott meg – gondolta szórakozottan. Legtöbbször az orosz száműzöttek kísérelték meg a szökést, hiszen nekik volt legrövidebb az útjuk hazafelé. Az oroszok számára nem tátongott olyan végtelen szakadék száműzetésük helye és szülőföldjük között, mint a svédek és más nemzetiségűek esetében. Corfitz a Vendel szökését követő nap estéjén né-
hány tiszttársával üldögélt a szállásukul szolgáló, durva fatörzsekből összetákolt nyomorúságos házban, amelynek csupán néhány parányi ablaka és döngölt földpadlója volt. Az egyetlen világítóeszközt egy bűzös halzsírral pislákoló lámpa jelentette. A távolból még mindig hallatszott a vérebek vészjósló vonítása. – No, mit szólsz hozzá, Beck? – kérdezte az egyik őrnagy, ültében kinyújtóztatva sovány testét, hogy belerecsegett a hitvány pad. – Mihez? – Az úgynevezett adjutánsodhoz. Corfitz Beck összehúzta a szemöldökét. Kellemetlen érzés fogta el, égni kezdett az orcája, mert eszébe jutott az előző napi kínos közjáték. Átkozott ripők! – Mi van vele? Bajtársa arra felé bökött az ujjával, ahonnét a kutyaugatás jött. A többiek figyelmesen Beck kapitányra tekintettek. Corfitz agya lassan dolgozott, egyszerűen nem akarta tudomásul venni az összefüggést. – Miért érdekel? – Arra célzol, hogy semmit sem hallottál? – kérdezte egy másik bajtársa. Corfitz válasz helyett várakozóan nézett rá. – Az ifjú Grip eltűnt. Beck kapitány testét jeges rémület járta át. – Eltűnt? – Tegnap este óta hűlt helyét sem lelik. A kapitány egyetlen szót sem tudott kinyögni. Felállt és kinézett a kifeszített marhahólyaggal fedett hitvány ablakon. Természetesen kormos házfalakon kívül semmit sem látott. A háttérből fülébe szűrődött bajtársainak hangja.
– A fiúnak milliomodrésznyi esélye sincs. Elfogják és ott helyben megölik. Vagy őt is még keletebbre hurcolják. – Onnan pedig sohasem tér vissza. Tegnap láttuk utoljára. – Honnan tudjátok, hogy megszökött? – kérdezte Corfitz, miközben azon csodálkozott, mennyire felismerhetetlenül elcsuklik a hangja. – Talán csak elbújt valahol. – Minden személyes holmiját magával vitte, meg az állatbőröket is. Élelemmel is jól ellátta magát. – És én miért csak most értesültem róla? – fortyant fel hirtelen haragra gyulladva Corfitz Beck. – Azt hittük, tudod. Corfitz feltépte az ajtót és kiment. Elsietett az állandóan ott álló strázsa mellett, és a házak között egy kis térre jutott, ahonnan láthatott valamit a Tobolszktól délre elterülő sztyeppéből. Ott megállt és lassacskán lehiggadt. Tudta, hogy előbbi dühkitörése nem társai ellen irányult. Kis idő múlva elcsendesedett a fejében dúló vihar, úgy hogy ismét tisztán tudott gondolkodni. Ártatlan ifjúkori szerelem volt. Félénk, szégyenlős szerelem, talán életében az első. Ajándékot készített neki, hosszú órák és napok szorgalmának, gondosságának eredményét. Én pedig…! Minek is neveztem? A szobalányunk fiának? Őt, az ifjú Vendelt, aki sokkal több volt számomra, mint egy tisztiszolga. Nyolc év alatt igazi bajtársak lettünk, megmentette az életemet, nem is egyszer, és… Úristen! Persze hogy meg kellett mondanom neki az igazat! De nem ilyen durva, megalázó módon! Hiszen nem tudhatta, hogy Maria az enyém. Természetesen
zaklatott és féltékeny voltam. Egy nő becsületét akartam megvédeni, csakis Maria javára gondoltam – meg az enyémre. Ez azonban nem jogosított fel rá… Istenem, mit csináljak? Elképzelhetetlen, hogy a keresésére induljak, hiszen még a városból sem juthatok ki. És ha mégis így lenne, hogyan találhatnám meg, hiszen eddig a kopóknak sem sikerült? Mi lesz szegény édesanyjával, akinek szentül megígértem, hogy vigyázok egyetlen fiára? A kis tizenhárom éves legényre, akinek boldogságában csillogott a szeme, amikor velem együtt hadba indult… Nem, nem bírok a múltra gondolni! Haragja hirtelen Maria ellen fordult. Nem fogadhatta volna el az erszényt? Miért kellett mindenáron visszajuttatnia, és így kétszeresen megsebeznie a fiút? Ezt azonban igazságtalan vádnak találta. Maria Vendellel egykorú és ugyanolyan gyermeteg, mint a fiú. Nem tudott megbirkózni a helyzettel. Neki, Corfitznak kellett tiszta vizet öntenie a pohárba. Ő pedig durván belegázolt Vendel érzékeny lelkébe. Milyen egyszerű lett volna, ha félrevonja a fiút és barátságos hangon elmagyarázza neki, hogyan is állnak a dolgok. Kettejük, Maria és a saját változatlan barátságáról biztosítja Vendelt, majd bizalmasan együtt nevetnek az egészen. Ez is bizonyára érzékenyen érinti a fiút, hiszen a természet törvényei szerint fáj a viszonzatlan szerelem, de az ő, Corfitz feladata lett volna, hogy enyhíteni próbálja a fájdalmat. Ehelyett a szó szoros értelmében lerohanta Vendelt és úgy vérig sértette, hogy attól bárki más is meggondolatlan cselekvésre ragadtatta volna magát.
Corfitz Beck feltekintett a végtelen szibériai alföldre boruló esti égboltra. – Istenem – suttogta. – Szentséges Atyám, vigyázz rá! Add, hogy egyszer még alkalmam legyen bocsánatot kérnem tőle!
VENDEL A HARMADIK NAPON sok kisebbnagyobb vízijárművel találkozott a folyón. Az orosz hajósok nem fogtak gyanút, a helybeliek szokásához híven barátságosan köszöntötték, mintha közülük valóval találkoztak volna. Vendel alig értette, amit vidáman feléje kiáltottak, de azért élénk integetés kíséretében semmitmondóan válaszolt nekik. Gyakoribbá váltak a kisebb települések. Legtöbbjük a folyó keleti partján feküdt, így különösebb érdeklődést nem tanúsított irántuk. Igazából nem is akart partra szállni. A csónakban még akkor is nagyszerű dolga volt, ha meglehetősen gyakran kellett kimernie a szivárgó vizet. Ha orosz beszéd ütötte meg a fülét, mindig megkérdezte a hajósokat, mikor ér Szamarovába. Ilyenkor mindenki élénken bólogatott és a szkoro, azaz nemsokára szóval válaszolt. Pontosan azonban sohasem mondták meg, hány napi hajóutat kell még megtennie. Vendel arra számított, hogy Szamarovából nyugat felé vezető út indul ki, amely áthalad az Uralon. Meg volt győződve róla, hogy követnie kell az utakat. Egyetlen épelméjű ember sem merészkedett volna magányosan, fegyvertelenül a tajgára, ahol pár órán belül eltévedhet. Nagyon takarékoskodott az élelemmel, mert nem tudta, mikor tehet szert újra ennivalóra. Végtelen
hosszú út állott előtte. Evés helyett inkább az Irtis vizéből ivott, ami legalább elnyomta az éhségét. A perzselő napsütés ellenére észrevette, mennyire északra jutott. Éjjel egyre hidegebb volt. Milyen jó, hogy magával hozta azokat az áldott bőröket! Késő estére járt, amikor rájött, hogy nagyobb településhez közeledik. A partok mentén egyre több halász bukkant fel, a vogulok kúp alakú építményei pedig egyre sűrűbben álltak a fák között. Az első, amit a városból megpillantott, a templom tornya volt. Utána Szamarova városát is meglátta. Csalódásában nagyot sóhajtott. Szamarova a folyó keleti partján feküdt! És híd persze sehol. Úgy gondolta, valamilyen emberlakta helynek a folyó bal partján is kell lennie, bár a sűrű erdőtől egyelőre semmit sem látott. Úgy tudta, az Irtis csak idáig hajózható. Akármi is a helyzet, csónakkal nem utazhat tovább. Felállt a csónak orrában kialakított kényelmes helyéről és az evezőkhöz ült, készen arra, hogy a nyugati part felé irányítsa a járművet. Tulajdonképpen mit is tudott Szamarováról? Be kellett ismernie, nem túl sokat. Folyómenti város, a vogulok és közeli rokonaik, az osztjákok földjén. Nevét a tatároktól kapta, akik az oroszok bejöveteléig uralmuk alatt tartották a vidéket. Vendel értesült róla, hogy az oroszok elégedetlenek a település elnevezésével és át akarják keresztelni, de megfelelő nevet a jelek szerint még nem találtak neki. Az osztjákok ugyancsak nomádok voltak, akik azért jártak Szamarovába, hogy állatbőrökkel kereskedjenek. A vogulokhoz hasonlóan finnugor nyelvet
beszéltek, és közeli nyelvrokonságban lévén, megértették egymás beszédét. Az osztjákok az Irtistől inkább keletre, a vogulok pedig nyugatra laktak. Az osztjákok törzsfőnökök vezetése alatt éltek, minden nemzetségnek megvolt a maga totemje, sajátságos cölöp, amelyre felül keresztgerendát illesztettek, erről pedig ereklyék és trófeák lógtak le. Vendel ennél többet nem tudott róluk, egy Szibériába hurcolt svéd fogolytól azonban még ennyi is szép volt. A tudásvágyó ifjú gyakran kérdezősködött felőlük. Tobolszkban néhány olyan vogul prémvadásszal is összebarátkozott, aki pár szót beszélt oroszul. Ezek a prémvadászok azután továbbálltak. Vendel nem tudta, hova és miért mentek. Egyszerre mennyire megritkultak a csónakok! Vendel értetlenül nézett körül. A keleti part mentén vitorlás bárka siklott lassan előre, úgy tűnt, mintha a parthoz horgonyozták volna. A folyó fősodrában senki sem haladt. Errefelé egyetlen kis halászcsónak sem akadt. Miért tűntek el ilyen hirtelen? Hevesen dolgozott az evezőkkel, hogy elérje a nyugati folyópartot, azonban volt valami a vízben, ami ellenszegült Vendel evezőcsapásainak. Akármennyire is erőlködött, a csónak a folyó közepén maradt, mind gyorsabban siklott az egyre közeledő város felé. Hirtelen hatalmas áramlás ragadta el a lélekvesztőt és ellenállhatatlanul sodorta magával. Vendel őrültként csapkodott az evezőkkel, hogy a nyugati part felé forduljon, de úgy tűnt, mintha alulról egy óriás keze ragadta volna meg és tolná előre a csónakot. Vendel kétségbeesetten küzdött az életéért, de ereje mit sem
ért a vízéhez képest. Az Irtis Szamarováig hajózható… Csak nem vízesés? Lehetetlen – gondolta, miközben a csónak keresztbefordult a folyón. Vendelnek sikerült elérnie, hogy legalább újra orral száguldott a biztosnak tűnő pusztulás felé. Egy pillanatra előrefordult ültében. A vidék olyan sík volt, akár az asztal lapja. Hirtelen meglátta, mi szívja olyan irtózatos erővel maga felé a ladikot. Az Irtis egy kelet felől érkező óriási folyamba torkolt, amely olyan széles volt, akár a tenger. Vendel még sohasem látott ilyen hatalmas folyót, pedig Nyugat-Poroszországtól idáig jónéhányon átkelt már. Elszörnyedve meredt a mérhetetlen árra, mialatt kis csónakja dióhéj módjára hánykolódott a vízen, elhagyta az Irtis medrét és a kérlelhetetlenül észak felé tartó fenséges óriás hátán sodródott tovább. Az Irtis Szamarovánál ér véget, ez mindenesetre igaz. De hogy hívhatják ezt az új folyót, amelybe itt beletorkollik? Vendelnek fogalma sem volt róla. Nem tudta, hogy a földkerekség egyik leghatalmasabb folyamára, az Altaj hegyei között eredő Obra sodródott ki, amelybe Nyugat-Szibériát átszelő útja során folyók sokasága ömlik, s közülük a legnagyobb, az Irtis, éppen itt egyesül vele. Ha a hatalmas Irtis patakocskának tűnt mellette, el lehet képzelni, mekkora is volt az óriási Ob. Vendel elszorult torokkal látta, amint Szamarova tovatűnik mögötte, neki pedig kis csónakjával reménye sincs rá, hogy partot érjen. Látta, amint a nyugati parton néhány súlyos bárkát
vontatnak. Kétségbeesetten kiáltozott segítségért, ám a két folyamóriás találkozásánál összefolyó víz robaja elnyomta hangját. Az Irtis és az Ob vize nem mindig ilyen hevesen folyik össze, de kora nyár volt, a szibériai hóolvadás ideje, amikor valamennyi folyó felduzzad és a szokásosnál sebesebben áramlik. Vendel tehetetlenül szemlélte, hogy a part mentét ismét a vadon foglalja el. A csónak gyorsabban siklott az új folyamon, miközben egyre jobban távolodott Szamarovától és minden emberi településtől. A nap csak nem akart lebukni a látóhatár mögött. A folyó két oldalát szegélyező fenyőrengeteg némán meredt a szökevényre. Vendel nem tehetett mást, beburkolózott az állatbőrökbe és aludni tért. Azonban a fehér éjszakában nem jött álom a szemére. Noha leginkább sírni lett volna kedve, nem fakadt könnyekre. Most már semmit sem tudott a jövőről. Szamarova testesítette meg azt a reményt, amelybe mindeddig igencsak ábrándosan kapaszkodott. Nem tudta, merre tart, nem tudta, miképpen menekülhetne e több ezer méter szélességű folyam vizének szorításából, amely lassan, de kérlelhetetlenül északnak vitte. TELTEK – MÚLTAK A NAPOK. Vendel az Obon töltött első nap feszülten ült a csónakban, miközben azt fürkészte, van-e nyugatnak vezető út a partról. Mindenképpen utat kellett találnia. Most azonban úgy tűnt, mintha minden emberi élettől távol került volna. A második napon kétségbeesett cselekedetre ra-
gadtatta magát. Éjszaka vészjóslóan hideg volt. Rádöbbent, hogy nagyon hamar túlságosan északra jut. A tajga megritkult, a fenyőerdőket gyakran váltotta fel lápvidék. Egy nyugodt folyószakaszon minden habozás nélkül kievezett a nyugati partra. Ezen a helyen nem volt olyan sűrű az erdő, úgy gondolta, itt el tud boldogulni. Mindenképpen nyugatnak kell fordulnia, mert különben késő lesz! Ismét batyuba göngyölte a holmiját, számba vette fogyatkozó élelmiszertartalékait és búcsút mondott csónakjának, amely oly hűségesen hozta el idáig. Őszinte bánat fogta el, amikor visszanézett a folyóparton magára hagyott lélekvesztőre. Így kezdődött a bizonytalanságba vezető végtelen útja, amely igencsak gyorsan fejeződött be… Alig fél órája haladt a vegyes levelű, úttalan erdőben, amikor egyszerre rémülten megtorpant. Egy nagy ragadozó összetéveszthetetlen morgása ütötte meg a fülét. Vendel egy pillanatig sem tétovázott. Ahogyan csak a lába bírta, futásnak eredt a folyópart felé. Szíve a torkában dobogott. Nem fordult hátra, hogy megnézze, valóban üldözi-e az az állat. Úristen, csak nem körben fut? A folyó, a folyó, merre van? És ha megtalálja, hol a csónak? Készen állt arra, hogy a vízbe ugorjon és úszva keresse meg a csónakot, ha rossz helyen lyukadna ki a folyóparton. Sípolva szedte a levegőt. Most eszmélt rá, milyen régóta táplálkozik elégtelenül. Megbicsaklott a térde, tántorogva, imbolyogva tört magának utat.
Mintha megritkultak volna a fák, ismét elővillant a szabad ég az ágak között. Csak nem a folyó? Valóban a folyó volt az! És nem is kellett sokáig a víz mentén haladnia, meglátta, hogy nem túl messze, gondosan a szárazra kihúzva vár rá a csónak. Hogyan is hagyhatta el hű barátját? És ha gazdája nem ér vissza, akkor a sajka addig marad itt, amíg el nem korhad. Vendel gyalázatos árulónak érezte magát. Az utolsó lépéseket csaknem térden csúszva tette meg, abban a meggyőződésben, hogy hátulról bármikor leterítheti a vadállat. Nagy nehezen vízre bocsátotta a csónakot, majd kecsesnek egyáltalán nem mondható mozdulattal batyustul beszállt, és evezni kezdett. Megmenekült! Annyira megjött a mersze, hogy a part felé fordulva megnézte, miféle állat is vette üldözőbe. A parton semmiféle ragadozó nem volt. Nyilván csak képzelte az egészet. Mindamellett eltökélte, hogy soha többé nem merészkedik a tajgára. VENDEL TAKARÉKOSKODOTT az elemózsiájával. Úgy gondolta, az első lakott helyen rögtön partra száll. Ám emberi életnek nem volt semmi nyoma. Éjszakánként egyre jobban fázott, napközben pedig a szárított hús levágott zsíros végével kenegette felégetett bőrét. A zsíros bőrdarabot a folyóba mártotta, hogy puhább legyen. A napok múlásával kezdett eltünedezni a tajga. Helyét egyszerre lenyűgözően szép és idegenszerűen taszító, enyhén hullámos síkság vette át. Úgy tűnt,
zuzmó és moha borítja a köves, vékony földréteget. Noha esténként nem nyugodott le a nap, egyre áthatóbbá vált a hideg, a világos éjszakákon pedig metsző, jeges szél fújt. A víz egészen lassan folyt, így Vendelnek, ha ébren volt, mindvégig eveznie kellett. Az óriási folyamot errefelé több mellékágra osztotta a rengeteg sziget. Az ifjú néha alig tudta, melyik is a főmeder. Szamarova óta egyetlen csónakkal sem találkozott, és emberi településnek sem látta nyomát. Egy ízben a folyóparton hátrahagyott, nyírfából készült szánra figyelt fel. A reménytől hajtva azonnal kikötött, de a szán szemlátomást hosszú évek óta állt ugyanazon a helyen. Vendel csalódásában csaknem könnyekre fakadt. Azon tanakodott, megkockáztassa-e a riasztó pusztaságon való átkelést. Itt csak nem lephetik meg a vadállatok! Ahogyan azt Vendel elképzelte! Következő éjszaka hirtelen felébredt. A kopár síkság felől elnyújtott vonítás ütötte meg a fülét. Először egyetlen, utána számtalan éhes torokból harsant fel a szörnyű ének. Farkasok! Vendel lenyelte feltörni készülő sírását és Istenhez fohászkodott. Úgy gondolta, nincs nála elhagyatottabb ember az egész világon. A következő reggel végigtekintett a zuzmóval borított sziklák végtelen birodalmán. Vendel nem ismerte e fagyos és kopár vidék nevét. Nem tudta, hogy a tundrát látja. Csupán azt tudta, hogy hamarosan partra kell szállnia, mert elfogyott minden ennivalója. Egyszer ugyan sikerült halat fognia, amelyet nyersen tömött
magába, de másnap valahol elveszítette a horgot. Nem sokkal később valami fehérséget pillantott meg a távolban. Először nem értette, mi lehet az, a nyár kellős közepén. Később elszörnyedve döbbent rá, hogy hó – vagy talán jég. Utána megszokta a hó látványát… Hosszabb időn át nem lehet üres vízen élni. Eljött az a nap, amelyen Vendel nem bírt többé evezni. Partra kell szállnom – gondolta félig eltompult tudattal. Hátrafordult – és azt látta, hogy nagy jégtáblák, sőt jéghegyek sodródnak lassan a vízen. Végső erőfeszítéssel sikerült a szárazföld felé, a folyó bal partjára irányítania a csónakot. Ha ilyen világosan tudok gondolkodni, nincs is velem akkora baj – gondolta. A fagytól merev kézzel kínos lassúsággal evezett a part felé. Látta, hogy egy előreugró magaslat mögül kis öböl nyílik. Nem tudta, földből vagy jégből van-e az a domb. De nem is érdekelte, csak keservesen küzdötte előre magát. Kivethetem a hálót – gondolta kábán, megfeledkezve arról, hogy már az Irtisen megpróbálkozott vele és el is veszítette. Miért nem jutott hamarabb az eszembe? Kétségbeesett ötlete mindenesetre használt: új kedvet és így új erőt adott neki. Sikerült az öbölbe eveznie, majd a csónakot üggyel-bajjal partra húznia. Merev és élettelen tagokkal tántorgott a tundra örökösen fagyott földjén. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a tekintete. Mintha füvet látott volna, egészen rövid füvet, közte pedig néhány apró fehér virágtölcsért. Fájós nyakát forgatva távolabb pillantott. Ott, az öböl belsejében, a kövek között… Csak nem békalencse?
És… és… Még messzebb, néhány kő oltalmában? Csak nem egy nyírfa gallyazott és felvágott törzse? Nem mert odamenni és megnézni, mi az, mert emlékezett a korábban talált réges-régi szánra. Talán soksok évvel azelőtt akadt egy másik szerencsétlen, akit itt vetett partra a balsorsa – és ő vágta fel a fatörzset. Bár azt a fát mindenképpen magával kellett hogy hozza, mert itt egyetlen nyírfa sem nőtt. A nap most valamivel erősebben sütött. Vendel érezte a csalóka meleget, és nagyot nyújtózott. A hirtelen mozdulattól borzalmas szédülés fogta el, forogni kezdett vele a világ. Meg kell találnom a hálót. Halat kell fognom! Milyen szép is errefelé a fű. Mi lenne, ha leülnék? A testem merev a csónakban való üldögélés után. Csak egy kicsikét pihenek… Vendelt ekkor már rég nem az akaratereje vezérelte. Elcsigázott teste a fűbe rogyott, és az Istentől és embertől egyaránt elhagyott vidéken jótékony szendergés tompította el mardosó éhségét.
5. fejezet FURCSA DOLGOT ÁLMODOTT. “Habi” – kiáltotta valaki. “Habi, habi!” Tudta, hogy a halál birodalmában van, még ha ködös félhomálynál nem is látott egyebet. Vagy mégis, démonok is feltűntek. Alacsonyak, sötét arcúak, bőr helyett bunda borítja testüket. Vendel küzdött velük. Nem akart meghalni. A démonok azonban ide-oda rángatták, bőrét, haját és
ruháit tapogatták, miközben buzgón sugdolóztak egymással. A sötétség ismét hatalmába kerítette. Most haltam meg – gondolta. Anyám… Anyám kedves, jóságos tekintete… Hol vagy, édesanyám? Egyetlen fiad szól hozzád! Azután semmire sem emlékezett. PUSMOGÁS ÜTÖTTE MEG a fülét. Fürge ujjak túrtak a hajába, dörzsölgették a kezét, arcok bújtak hozzá, megszagolták a haját, vihogtak, suttogtak. Különösen két gyakori szóra figyelt fel: “Habi” és “jele”. Egész teste összerezzent, mert egy kéz az inge alatt tapogatózott. Vendel megmozdult, igyekezett elhúzódni a kéz elől, megpróbálta felnyitni a szemét. Ijedelemmel vegyes örömsikkantások. Könnyű lábak tovatűnő nesze. Bizonyára egyedül hagyták. Ezután újra elfojtott kuncogást hallott. A kíváncsi, félig ijedt hangok közelebbről hallatszottak. Ismét pehelykönnyű kezek érintették meg a testét, érezte, amint lágy bunda súrolja az arcát. Felnyitotta a szemét. Egyhangú, elragadtatott “óóóóó” hallatszott, miközben óvatos ujjak próbálták megérinteni a szemét. Vendel rácsapott a kézre. Újabb kiáltás. Ismét valamilyen bunda puha prémje súrolta az arcát. Végül sikerült felkönyökölnie. – Hé – kiáltotta rekedt hangon. – Segítsetek! Ne hagyjatok itt!
A fiatal lányok csoportja megállt. Tanácstalanul néztek rá. Ezek bizony nem értenek svédül! Újra az orosszal próbálkozott: – Pozsalujszta! Golodno! Kérem! Éhes vagyok! A leányok természetesen oroszul sem tudtak. Vendel megpróbálta a vogul nyelven elmondott “éhes” szóval, mert ezt aztán megtanulta Tobolszkban. A vogul vadászok állandóan élelmet koldultak. A leányok, akik összesen öten voltak, és tetőtől talpig bundába öltözve nagyon csinosan festettek, minden jel szerint most sem értették. De azért közelebb jöttek hozzá. Az alacsony növésű leánykáknak villogó, sötét, ferde metszésű szemük volt. Állandóan széles mosolyra húzták a szájukat; Összevarrt állatbőrökből készült ruhájukon szép mintákat adtak ki az egymással váltakozó világos és sötét prémek. Vendel elragadónak találta őket. Nem voltak egyformán csinosak, de az ifjú svéd úgy vélte, rendkívül kecsesek és törékenyek, habár néhányuk arca az európai ízléshez képest túlságosan szélesnek tűnt. Különösen tetszett neki sirályszárny alakú, ívelt szemöldökük: Szakadatlanul kuncogtak, miközben térdre estek előtte. Úgy látszott, mindjárt meghalnak a kíváncsiságtól, de ennek ellenére tisztelettudón visszahúzódtak. Vendel megnyugtatólag rájuk mosolygott, amit a leánykák elragadtatott rikoltással viszonoztak. Utána tovább pusmogtak a jövevény számára teljesen idegen nyelven. Vendel a jurákoknak az Ob torkolatánál fekvő földjére érkezett. Az általa látott jégtáblák a Kara-
tengerhez tartozó Ob-öböl legbelsejében úsztak. Egyébként a Kara-tenger az Északi Jeges-tenger része. Vendel erről természetesen semmit sem tudott, csupán azt sejtette, olyan messze északon jár, ameddig csak eljutni képes az ember. A Jamal-félsziget csúcsánál kötött ki, ahol a jurákok táboroztak. A jurákok a szamojédek közé tartoztak. Ők maguk nyenyec, vagyis “emberi lény” elnevezéssel illették népüket. A kifejezésből arra lehetett következtetni, hogy évszázadokon át egyetlen társaik az állatok voltak. A Vendel által hallott “habi” szavuk idegen embert jelentett. A svéd ifjú abból értette meg, micsoda benyomást tett rájuk, ahogyan a leányok ujjuk közé fogták a haját. – Jele, jele – ismételgették áhítatosan. – Jele? – kérdezte Vendel. Nevettek a hangján, majd először a napra, utána a jövevény hajára mutattak. A nappal hasonlították össze a haját. Vendel megértette, hogy “jele” napot, fényt, aranyat vagy hasonlót jelenthet. A hasonlat mulattatta. Kék szeme ugyancsak csodálattal töltötte el a leánykákat. Vendelt ezzel szemben nem töltötte el csodálattal az a kíváncsiságuk, amellyel azt kutatták, egész testén világos-e a bőr. Szelíden, de határozottan rácsapott az inge alatt tapogatózó kezekre. Ők viszont éppen ettől lehettek elragadtatva, selymesen puha bőrétől. Vendel megpróbált véget vetni a dolognak. – Éhes – mondta, gyomrára bökve a kezével. Jelbeszéddel megmutatta, hogy nagyon szeretne enni valamit, A leányok homlokukra csapva kiáltottak fel. Ketten közülük sietős léptekkel eltűntek a domb túlsó ol-
dalán. Vendel csak most látta meg, hogy a magaslatot valóban hó és jég alkotja és a tundrát köröskörül vékony jégréteg fedi. A talaj csupán itt, a védett kis öbölben volt jégmentes, ahol fű, békalencse és apró tölcséres virágok nőttek. Megértette, hogy olyan helyre keveredett, ahová a legzordabb észak lakói időről időre eljönnek. Most, amikor nem volt már annyira kimerült, mint közvetlenül partraszállása után, több jelét is tapasztalta, hogy errefelé jártak már emberek. Mivel elfordította tekintetét, másra is felfigyelt: két zömök férfira, aki csónakja mellett vitatkozott, miközben szakértő kezekkel vizsgálta a vén vízijárművet. A férfiak azonban túl messze voltak ahhoz, hogy a hangjukat hallhatta volna. A három ottmaradt leány csodálkozó pillantásokat vetett rá és arra várt… vajon mire is? Hogy mutatványokkal szórakoztassa őket? Vendel jóindulatát tanúsítandó elmosolyodott, mire ők rögtön fülig húzták a szájukat. Csodálatos teremtések! Vendel máris mind az ötüket megszerette. A két másik sietve tért vissza és mellékuporodott. Valamilyen meghatározhatatlan eredetű ételt hoztak neki. Kissé szürkésnek tűnt, de Vendel szemében mesebeli látványt nyújtott. A leányok apró falatokat vágtak le a szürkés micsodából, majd gyengéden a jövevény szájába tömték őket. A kimerült idegen táplálásában mindnyájan segédkezni akartak. Amikor Vendel megízlelte az első darabkát, egész teste megrázkódott az undortól; az ízétől csaknem hányingere támadt. Azonban az éhség nagy úr, így megrágta és lenyelte azt, amiről csak később tudta meg, hogy rozmárszalonna volt. Mégis óvakodott túl sokat enni belőle, hiszen a gyomra régen
elszokott az evéstől. A leánykákat minden jel szerint végtelen boldogság töltötte el, amiért segíthettek rajta. Vendel megköszönte az ételt, és óvatosan állt fel, mert attól félt, ismét elszédül. A néhány falat és a pihenés azonban megtette a magáét. Miközben kiegyenesedett, a leányok tágra meredt szemmel bámultak rá. Számukra Vendel olyan volt, mintha sohasem érne véget, egyre csak magasodott és magasodott fölébük. Amikor teljesen kihúzta magát, hallotta elnyújtott, hökkent pihegésüket. Vendel Grip svéd mértékkel mérve is szokatlanul magasnövésű legénynek számított, így e zömök termetű nép között még nagyobb meglepetést keltett. A leánykák izgatottan hívták oda a férfiakat, akik hamarosan meg is érkeztek. A két férfi mosolyogva tekintett fel reá. Alacsonyak, cserzett bőrűek voltak. Vendel úgy vélekedett, mindketten középkorúak, de azután egyiküket idősebbnek találta. Megértette, hogy ez a nép az itteni zord éghajlaton gyorsan elveszíti ifjúkori üdeségét. Hamar megöregedtek, bőrük pedig olyan barázdás lett, akár a fa kérge. – Tiici? – kérdezte az egyik férfi, kezével Vendel ruhájára mutatva. Vendel tanácstalanul nézett rá. A jurák úgy tett, mint aki didereg. – Tiici? – ismételte meg. A svéd megértette és buzgón bólintott. A férfi szólt valamit az egyik lánynak, aki sietősen eltávozott. A többi egymás szavába vágva mesélt neki, valószínűleg arról, miképpen etették meg az idegent. A két férfi elismerően bólogatott. A leány egy prémujjassal tért vissza, amelyet
Vendel megpróbált magára húzni. Segítőkész kezek közreműködésével rá is ment, ujja azonban a könyökéig ért, a vállán pedig szétszakadt. A jurákok kacagásban törtek ki. A két férfi hamarosan komolyra fordította a szót és a csónak irányába mutogattak. Vendel felfogta, miről beszélnek, de nem tudta, miként értesse meg magát. Körülnézett. Halványan emlékezett rá, hogy előző este az éhségtől és kimerültségtől félig öntudatlanul nyugati irányban hegyeket látott. Akkor azonban még a kezét sem volt képes felemelni, így nem tudott a folyó bal partján kikötni. Most újból látta a hegyeket. Messze-messze a délnyugati látóhatáron a magasba tört valami. Csak nem az Ural hegyláncának északi része? Vagy talán valamilyen előtte ismeretlen, másik hegység? Kétségbeejtően keveset tudott. Mialatt Tobolszkban volt, többet kellett volna az északi vidékek felől tudakozódnia. Ám érdeklődése kizárólag a nyugati útra irányult. Most először magára, majd nyugat felé mutatott, végül a csónakra. Jelbeszéddel próbálta megtudni, eljuthat-e csónakon arrafelé. A férfiak buzgón magyarázták, hogy az lehetetlen, viszont biztatták, kövesse őket, mert nyugatnak tartanak. Vendel hálásan bólogatott. Majd jelbeszéddel tudatta velük, hogy nekik ajándékozza a csónakot. A jurákok éppen ezt szerették volna megtudni. A férfiak jókedvre derültek és határozottan dologhoz láttak. Érthetetlen szavak záporoztak a levegőben. Számos félreértés után végre mindenben megegyeztek. A férfiak a csónakot, a leányok pedig Vendelt viszik magukkal. Az öt babácskának ez ellen semmi kifogása sem
volt. A magaslat felé mutogattak, miközben a férfiak sietős léptekkel visszatértek a folyópartra. Vendel természetesen a leányokkal tartott. Ezzel a választással csak nyerhetett, nem volt veszítenivalója. Amikor felértek a dombtetőre, szeme elé tárult a jeges tundra félelmet keltő birodalma. Az örökké fújó szél árnyékában fakéreggel borított, sátorszerű, kezdetleges épület állott, amely nem volt egyéb, mint néhány, felső végénél összeerősített fatörzs. Kutyákra és karcsú fatörzsekből készült szép szánokra is felfigyelt. A kunyhót magas, ritkás kerítés vette körül, amely ha a széltől nem is, a hóviharoktól talán megvédte. Vagy talán csak a saját területüket jelölik meg vele más törzsekkel szemben? – tűnődött Vendel. A kerítéshez néhány rénszarvast pányváztak ki. A magaslat, amelyen annyit csodálkozott, leginkább hosszú idő alatt épült hatalmas védőfalnak tűnt. Maga a vidék sem volt olyan egyenletes, szürke síkság, amilyennek képzelte. Most, hogy felülről vehette szemügyre, kisebb-nagyobb kiemelkedések és dombhátak szabdalták fel, sokukat, különösen a közelebbieket, most is jég borította. Messze délen pedig, ahol a későn jövő sarki tavasz megvetette a lábát, a különféle mohafajok pazar színjátékában pompázott a kopár föld. Szép és lenyűgöző látványt nyújtott, és most, hogy társakra akadt, nem is volt már olyan szívszorítón félelmetes! A kutyák rá sem hederítettek a jövevényre. Kényelmesen szundítottak a vékony havon, vagy inkább jégen. Nagy, fehér, lompos állatok voltak, fenyegető szemük ellenére ártalmatlannak tűntek.
A leányok megállás nélkül csevegtek. Néha úgy tetszett, újra meg újra kiújuló vitát folytatnak, amelynek végén a fiatalabbak mindannyiszor sértett mormogással engedelmeskednek az idősebbeknek. Az idő legnagyobb részében azonban csak felajzott örömüket fejezték ki. Az emelkedőn való kapaszkodás kimerítette Vendelt. Úgy hitte, rögtön összecsuklik a térde. Soha életében nem érezte ennyire eltompultnak magát. Éppen most, amikor egész csapat fiatal lány van vele, és mind mélységes csodálattal bámulja őt! Betessékelték a sátorszerű épületbe. Azt hitte, hogy odabent többen várják, de a leánykák bizony egyedül voltak. Szelíden kényszerítették, hogy letelepedjék a sátor egész belsejét borító puha állatbőrökre. Úgy érezte, mintha lágy mohába zuhanna. Elégedetten fellélegzett és szélesen elmosolyodott, így adván tudtukra tetszését. Csak mind jobban elhatalmasodó álmosságával kellett megbirkóznia. Az idősebb lányok valamilyen italt készítettek elő a számára, s közben a két férfi is bejött a sátorba. Az itallal kapcsolatban láthatólag élcelődtek valamin. Szünet nélkül csevegtek és tréfálkoztak, Vendel pedig nem tudott megszabadulni attól a gyanútól, hogy a tréfa a testi szerelemre vonatkozik. A legidősebb lány fából faragott csészét nyújtott át neki, miközben a többiek várakozón tekintettek rá a szemük sarkából. Vendel az illem törvényei szerint nem tehetett mást, köszönettel elfogadta a csészét. Mi a csoda lehet ez? Sűrű, fehér árnyalatú, erjesztett massza. Jó vajon vagy sem? Ezt nem tudta eldönteni, mert még sohasem kóstolt hasonló italt.
Óvatosan megivott néhány kortyot, majd felnézett, bólintott és elmosolyodott. Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztek fel. Ekkor a férfiak és a nők külön-külön közös csészét kaptak, benne a fehér árnyalatú micsodával. Vendel oly szívesen kérdezett volna meg tőlük mindenfélét – de mit mondjon nekik, ha nem értik egymás nyelvét? Csupán annyit tehetett, hogy mindvégig bárgyún és jóindulatúan mosolygott rájuk. Vendel egyszerre hajtotta fel a csésze tartalmát, talán azért ilyen gyorsan, hogy ne érezze, milyen is az íze. Csak most figyelt fel rá, hogy a többiek aprókat kortyolnak belőle. Ez nyugtalanította – különösen azért, mert valamilyen rejtélyes okból mértéktelenül szórakoztak rajta. A leánykák igencsak felszabadultnak tűntek. Testbeszédük néha kifejezetten érzéki volt. Minden jel szerint egész idő alatt záporoztak az ilyesfajta tréfás megjegyzések, és Vendel azt is észrevette, hogy állandóan őrá célozgatnak. Ugyanakkor csaknem alázatos tiszteletet tanúsítottak iránta, mintha felsőbbrendű lény volna. Lassan kínos helyzetbe hozták a leánykák vele kapcsolatos megjegyzései, amelyekből egy árva szót sem értett. Fizikailag is kezdte rosszul érezni magát. Zúgott a feje… Csak üggyel-bajjal tudott ülő helyzetben maradni. Fáradt és kimerült volt, amihez most még ez az új, sajátságos szédülés is járult! Hirtelen kívülről kutyaugatás és kiáltás hallatszott. Mindenki az ajtónyíláshoz ugrott és igyekezett elsőnek kijutni. Vendel kénytelen volt megkapaszkodni a bejárat mellett a sátor egyik póznájában. Most látta be, hogy nem lett volna szabad olyan gyorsan meginnia
az erjesztett kotyvalékot. A vékony jégrétegen kutyák vontatta szán érkezett a kerítésen belülre, rajta magányos férfi ült. A hét jurák “habi, habi” kiáltások közepette, a sátor felé mutogatva rohant oda hozzá, miközben a kutyák a társaik viszontlátásának örömére pokoli csaholásban törtek ki. Vendel várakozóan húzódott vissza. A leányok tágra nyílt szemmel léptek be a sátorba, mögöttük az újonnan érkezett férfi. Így találkozott Vendel első ízben Irovárral. Nem férhetett hozzá kétség, hogy tekintélyes embernek számít. Erős testalkatú volt, meghatározhatatlan korú, bár már nem egészen fiatal. Mosolyogva, ferde metszésű, keskeny szemével nyugodtan és barátságosan pillantott Vendelre, pedig még a válláig sem ért. – Ruszkij? Hála Istennek, végre valaki, akivel meg tudja értetni magát! – Nyet. Svedszkij. A férfi gondolkodóba esett. A “svéd” szó nyilvánvalóan ismeretlen volt előtte. – Vi mozsetye govority po-russzki? – kérdezte Vendel. (Beszél oroszul?) – Da – válaszolta az újonnan érkezett férfi, ami enyhe túlzás volt, de Vendelhez hasonlóan csak elboldogult valahogyan oroszul, ezen a mindkettőjük számára idegen nyelven. – Vorkuta. Fogoly. Három év. Megmutatta a csuklóját, amelyen durva hegek formájában életre szóló jelet hagyott a cár atyuska bilincse. Vendel most döbbent rá, hogy a svédekkel mindennek ellenére bizonyos tisztelettel bántak a fogolytáborban. E szegény emberek mögött pedig nem
állott nagyhatalom, így az oroszok kényük-kedvük szerint gyötörhették őket. Vendel válaszul elmondta, hogy összesen hat évet volt orosz fogságban, de az Irtisen és egy hatalmas folyón át sikerült idáig menekülnie. – Ob – bólintotta a férfi, majd a mellére bökött és elmagyarázta, hogy Irovárnak hívják. – Vendel – mutatkozott be ujjával magára bökve a svéd, aki most legalább megtudta, melyik óriási folyamon sodródott erre a kietlen helyre. Ekkorra már igencsak forgott vele a világ, és rengeteg apró jurákot látott maga körül a sátorban. – Vendel – ismételték meg elragadtatott vihogás közepette a leánykák. Irovár sorban bemutatta őket, Vendel pedig azonnal elfelejtette a nevüket. Engedélyt kért a leüléshez és mosolyogva az üres csészére mutatott. Irovár éles hangon fordult a többiekhez, akik erre rögtön bűntudatos képet vágtak. – Ez erjesztett kancatej – világosította fel Irovár. – Óvatosnak kell vele lenni. – Vannak errefelé lovak? – kérdezte elképedten Vendel. – Nem, lent az erdőben kapjuk cserébe, ahol a téli táborunk van. Most úton vagyunk a nyári szállásunk felé. Ezt Vendel már előzőleg kitalálta. – Nyugat felé kell mennem – magyarázta – A hazámba, Svédországba. Nem akartam ennyire északra jutni, de ez volt az egyetlen út. Irovár rábólintott. Már mindnyájan leültek, a leánykák szorosan körbe fogták Vendelt, miközben folyton a ruhájában kotorásztak és mélyen a szemébe
néztek. – A tajgán keresztül nem sikerült volna nyugatra menekülnöd – mondta Irovár. – Gyere velünk, nyugatnak megyünk, a Kara-tenger partjára. Utána majd meglátjuk. Ez okos megoldásnak tűnt, és Vendelnek mostani részegségében nem is támadt jobb ötlete. Eleget próbálta a magányt, nem vonzotta a további egyedüllét. Vendel kétségbeesetten igyekezett követni Irovár nehezen érthető orosz beszédét. Nem volt könnyű dolog, miközben forgott vele a világ és legszívesebben hátrahanyatlott volna, hogy végre kialudja magát. – Nagyon jó, hogy jöttél – mondta Irovár, miután kapott némi enni- és innivalót. – Szükségünk van egy férfira, aki segít a nőkön. Vendelnek azon nyomban kitisztult a feje. – Micsoda? – Két évvel ezelőtt nagyon kemény telünk volt. A legtöbb nyenyec meghalt egy fókavadászat alatt. Így nagyon sok olyan nő van közöttünk, akinek nincs férje. Ennek a két embernek négy-négy felesége van – az öt leány pedig teljesen férfi nélkül maradt, és mi nem győzzük erővel. Vendel rámeredt, hogy meggyőződjék, nem tréfále, de szemlátomást komolyan gondolta. Mielőtt magához térhetett volna elképedéséből, Irovár így folytatta: – Hallom, hogy egy csónakot adtál nekünk ajándékba. Nagyon hálásak vagyunk érte. Mi férfiak szárazföldön elvontatjuk a Kara-tengerig. A leányok majd gondodat viselik. Látom, hogy ma éjszaka aludnod kell, de ha visszanyerted az erődet, add meg nekik, amire képes vagy. Ezzel mindnyájunknak nagy
szolgálatot teszel. – De… Te jó Isten! Vendelt páni félelem kerítette hatalmába. Hevesen tiltakozni akart, de belátta, hogy a visszautasítás súlyos sértés volna. Irovár szája szegletében enyhe mosollyal várta, hogy a vendég megköszönje a nagyszerű ajánlatot. A svéd tehetetlenül meredt a leánykákra, miközben Irovár elmagyarázta nekik, mit is mondott az előbb és figyelmeztető mozdulatot tett a kezével. Szemmel láthatólag arra intette őket, hagyják békén a világos hajú óriást ezen az első éjszakán. Meglehet, kedves teremtések, de mit tud róluk? És ha betegek? Nem valószínű, mert túl elszigetelten éltek. Piszkosak? Bundájukat mintha hozzájuk varrták volna. Nyilván egész évben ebben járnak. Ő pedig a gyengébb nem iránti hódolatból még sohasem nyúlt nőhöz! Határtalan rémület fogta el. A leányok egyszerre hívogatóan és félénken tekintettek reá. Úgy tűnt, egyfajta istenséget látnak benne, felsőbbrendű idegen lényt, és már alig várják az előttük álló éjszakákat. A tekintetükből ítélve ezen az éjjelen csak nagy nehézségek árán fognak nyugton maradni. Vendel megpróbált haladékot nyerni. – Hálásan köszönöm mindnyájatoknak ezt a csodálatos ajándékot. Mondd meg nekik, örömmel megteszem, ami csak telik tőlem. De azt is, hogy keserves utat tettem meg idáig, a hosszú, nehéz évek után pedig fáradt és eltompult a testem. Így időt kell hagyniuk, kezdetben pedig ne várjanak tőlem túl sokat. Irovár lefordította Vendel előbbi szavait, amire a
leányok elragadtatott nevetésben törtek ki. A férfi így tolmácsolta mondandójukat: – Azt ígérik, olyan gondosan fognak ápolni, hogy csakhamar visszakapod a férfiasságodat – mosolygott rá. Vendel vörös lett, mint a rák. A leányok még közelebb húzódtak hozzá. Érezte, amint itt-ott félreérthetetlenül csipkedik a testét. – Tulajdonképpen nagyon szilárd családi kötelékben élünk – magyarázta Irovár. – A férfi a család feje, és minden nemzetségnek megvan a maga lakhelye. Tilos egyazon nemzetségből házasodni, de a szükség másra kényszerít bennünket. Éppen ez a tilalom okoz nagy bajt az egyedül maradt nőknek. Nem sok férfi közül választhatnak. Ez a két férfi hozzá sem érhet az öt lányhoz, mert túlságosan közeli rokonok. Kérlek, értsd meg őket. Vendel egyetértése jeléül bólintott. – És mi a helyzet veled, Irovár? Hány feleséged van? – Nekem csak egy, és nem is veszek magamhoz másik asszonyt. Hamarosan megérted, miért nem. De hisz te sápadt vagy! A kumisszal nem lehet tréfálni, a barátaim pedig ostobán tették, hogy erre nem figyelmeztettek. Gyere, menjünk ki! Vendel hálával fogadta a javaslatot, Irovár pedig ügyesen a szabadba támogatta. A csípős jeges-tengeri szél csodát művelt Vendel kavargó fejével. Egy darabig némán nézett körül. – Mégsem értem – mondta Irovárnak, bár mind a hét másik nyenyec kijött utánuk a szabadba. – Szabad vagyok, sőt hála nektek, meg is menekültem! Hogyan tudnám meghálálni, amit értem tettetek?
Veszélyes szavak voltak, azon nyomban meg is bánta őket. Tudta, leginkább oly módon róhatja le irántuk érzett háláját, ha “gondját viseli” a leányoknak. Ám ettől, zöldfülű legény lévén, lúdbőrzött a háta. Ő szeretni és tisztelni akarja szíve egyetlen választottját, akivel majd… Irovár válasz helyett némán mosolygott. Vendel a délnyugaton húzódó hegység halvány körvonalai felé nézett. – Ural? Nem kapott azonnal választ. Mintha valamennyien vonakodtak volna felelni a kérdésére. – Vova – mormogta az egyik férfi, miközben társa rontást elhárító mozdulatot tett. Minden bizonnyal meg akarta védelmezni a többieket a távoli hegyektől. Irovár végül kelletlenül így szólt: – Vova “gonoszat” jelent. Tévednek, nem arra a hegységre gondolnak, de mégis igazuk van. Ott meszsze rejlik a bennünket sújtó átok, ezért ellenségesek minden heggyel szemben. Ne menj oda, Vendel! Később majd megmutatjuk neked a nyugatra vezető biztos utat. Később? Majd ha kielégítette a nemzetség nőtagjait? Vendel nem tudta, sírjon, vagy nevessen. Mindkettőhöz nagy kedve lett volna. Irovár az oroszok foglya volt. Valószínűleg rabszolgaként, a lehető legmegalázóbb körülmények között dolgozott. Ez az élmény azonban furcsa módon tekintéllyel ruházta fel népe szemében. “Világlátott” ember lett. Többet élt át, mint amiről társai álmodhattak. Idegen nyelven tudott beszélni. Nem csoda, ha súlya volt a szavának!
Vendel hamarosan megtudta, hogy Irovár tekintélye mögött több rejlett, mint a kényszerű idegenbeli tartózkodás. A három férfi ezután útra kelt, hogy a csónakot átvontassa a jeges dombhátakon és magaslatokon. Igavonónak magukkal vitték a legtöbb rénszarvast és az egyik kutyafogatot. Útjuk hosszúnak és fáradságosnak ígérkezett, ezért a többieknél egy nappal előbb indultak el. Így Vendel magára maradt a leánykákkal. Az ifjú vágyakozva nézett a tovatűnő szánok után. Hogyan boldogul el öt szerelemre kiéhezett nővel?
6. fejezet AZ ESTE FOLYAMÁN egyetlen egyszer jutott eszébe Maria Skogh. Már nagyon messze került tőle, szíve nem volt többé az övé és egyáltalán nem vágyódott vissza hozzá Tobolszkba. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy vége fellegekben járó, gyermekes rajongásának, amelynek a valósághoz semmi köze sem volt. Kijózanodása azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy egy ismeretlen népcsoport öt szertelen nőtagjával szándékozott volna hancúrozni! Akkor sem, ha kevésbé lennének vadak és szerelemre kiéhezettek! Vendel nem sokat tudott a sarkvidéki népekről. Primitívnek nevezték őket, ő azonban nem volt meggyőződve az ítélet jogosságáról. Miért primitivitás a barátságosság és a bizalom? Egyébként is csupán néhány napig marad náluk. Tovább kell indulnia, amíg
viszonylag meleg az idő. Szilárdan eltökélte, hogy a nyár vége előtt otthon kell lennie. A legfontosabb dolognak pedig azt tartotta, hogy megszabaduljon ezektől a nőszemélyektől, még mielőtt sikerülne beszennyezniük férfiúi tisztaságát! Vendelt mindig magasztos eszmények vezették. Úgy gondolta, majdani felesége lesz az első nő életében. Borzongva gondolt a jurákok nyári táborára. Ott vajon még hány magányos fehérnép van? A leánykák nem tudták, hogyan járhatnának még inkább a kedvében. Miközben hárman copfba fonták és bezsírozták egymás haját, hogy szépek legyenek, a másik kettő Vendel körül sürgött-forgott. Prémekből hatalmas ágyat hordtak össze, Vendelt pedig tovább etették. Ez alkalommal füstölt és szárított rénszarvashúst kapott, ami különleges csemegének számított. Csakis a tundra mélyedéseiből való vizet ivott, mert óvakodott az erjesztett kancatejtől. Sokáig kiéhezett gyomrának kavargása még mindig a kumiszra emlékeztette. Némi idő elteltével jelezte a leánykáknak, hogy aludni szeretne. Későre járt már, így kívánságában senki sem találhatott kivetnivalót. A leányok azonnal ajnározni kezdték, tíz kéz simogatta és babusgatta. Szőke haja állandóan érzelmi kitörésekre ragadtatta őket. Gyorsan beterelték a rénszarvasokat meg a kutyákat, s a karám ajtaját is lezárták a farkasok és más vadállatok elől. Végül a sátor bejáratát fedő bőrt is lehúzták. Ezután mind az öten Vendel mellé feküdtek. Bárcsak megmondták volna nekik, milyen végtelenül kimerült vagyok! – könyörgött magában Vendel. Meghatódott, amikor felfedezte, milyen támaszt
látnak benne. Nagy és erős férfi volt, aki meg tud védeni öt vad leánykát. Ez a felfedezés annyira megindította, hogy mindannyiuknak megcirógatta az arcát, mielőtt nyugovóra tértek volna. Nyugovóra? Vendel életében nem hallott még ennyi suttogást és kuncogást. Barátságos mozdulata bizonyára felajzotta őket, ezért duruzsoltak úgy, akár a virágok körül rajzó méhek. Ennek ellenére mély álomba merült, mialatt a sátor felső nyílásán besütött az éjszakai nap. Nyugtalanul aludt. Álmában gyengéd kezek érintették meg arcát és nyakát, nyári szellő módjára olyan könnyedén suhantak végig arcvonásai mentén, hogy nem ébredt fel álmából. Hirtelen hűvösebb szél legyintette meg a mellkasát, mintha valaki éppen meleg kabátot vett volna le róla. Utána ismét a gyengéd kezek játszadoztak vele, csodálkozó suttogást hallott, mialatt finom ujjhegyek érintették meg a mellkasát borító világos szőrt. Valahonnan lökdösődéssel egybekötött veszekedő hangok szűrődtek a fülébe. Egy test szorosan melléje húzódott, egy pedig a másik oldalára. Vendel álmában nem tudta azonosítani az őt oly kellemesen cirógató lényeket, mert sötét volt, enyhe és meleg sötétség. Csak nem érkezett haza? Nem, Svédországban nem ismert ilyen lényeket. Egészen bizonyosan nem Tobolszkban járt, hanem valamiféle paradicsomban. De igen, most már tudta, hova érkezett! A tenger fenekére, a sellők közé! Hogy ezt nem vette észre előbb! Minden kékeszöld színben ragyogott. A kellemesen langyos vízben minden ideoda hullámzott. Csak azt találta különösnek, hogy szabadon lélegezhet.
A sellők keze simogatta, ő pedig hátradőlve jóleső mámornak adta át magát. Kellemesen zsongott a feje, s ettől elmosolyodott. Megpróbálta átölelni az egyik sellőt, de ólomszerűen nehéz volt a keze, fel sem tudta emelni. Most újra az előbbi kezek érintették meg a combját. Jaj, hogy bizsergett a vére, amint érezte, hogyan nő a férfiassága! Lassan elfordult, hogy a kezek megtalálják, amit keresnek. Miképpen szeretkezik az ember sellőkkel? Annak a gyönyörnek, amely hatalmába kerítette, semmi köze sem volt a végtelenül erkölcsös Vendel Griphez. Most az a Vendel lépett az előtérbe, aki Ukrajnán és Oroszországon keresztül vezető útján végig alaposan megnézte a lányokat, s közben mindenféle szemérmetlen gondolatok jártak a fejében. A bódító ital hatása még nem múlt el teljesen, és végtelenül könnyelművé tette. A sellők Vendel nadrágjának azon részén simítottak végig kezükkel, amely alatt legnemesebb része rejlett. Áhítatos “óóóó”-t hallott. Azután egy időre minden elcsendesedett. Suttogás. Ekkor kuncogás közepette apró kezek nyúltak be a nadrágja alá, megpróbálták kioldani az övét… Mi ez a vihogás és pusmogás? Vendel egy pillanat alatt felébredt. Úgy pattant fel, mintha méh csípte volna meg. – Nem! – ordította dühösen svédül. – Nem hagytok békén, átkozott boszorkányok! Haragja annyira nyilvánvaló volt, hogy a lányok rémült csibékként futottak szerteszét, majd a sátor falához kuporogva pislogtak rá.
Oly halálosan rémülteknek tűntek, hogy Vendel mérge elpárolgott. Megnyugtatóan mosolygott rájuk. Azonnal visszatértek melléje, miközben hízelegve kértek tőle bocsánatot. Vendel nyomatékosan meghúzta a nadrágszíját és szigorúnak szánt hanghordozással, amely azonban egyáltalán nem tűnt annak, elmagyarázta, hogy fáradt és aludni akar, mert kimerült, gyenge és nyomorultul érzi magát. A leánykák pillanatok alatt heves tiltakozásban törtek ki. Ugyan, nem is olyan kimerült! Tökéletesen képes bizonyos dolgokra, ezt már észrevették! Mindezt olyan nyelven mondták el neki, amelyet nem értett. De nem kellett a nyelvüket ismernie ahhoz, hogy felfogja, mit beszélnek. Noha nehezen csillapuló érzéseket keltettek fel benne – a kis teremtések hirtelen rendkívül vonzókká váltak a szemében –, sikerült szilárdan és eltökélten közölnie velük, hogy most aztán aludni fognak. Ha pedig nem hagyják békén, akkor… Igen, akkor mit is csinál? Otthagyja őket? Ezt aligha hinnék el neki, hiszen ők jelentettek biztosítékot arra nézve, hogy nem téved el a kietlen tundrán. Fenyegesse meg őket a késével? Ilyen fenyegetésnek nem akarta kitenni ezeket a szeretetre méltó kis lényeket. Így üres fenyegetés lett a vége, ők pedig némán, ijedten, bűntudatosan, könnyes szemmel ígérték meg, hogy békén hagyják. A leánykák megtartották ígéretüket. Vendel azonban elalvás előtt hallotta, hogyan szipognak magukban. Ez minden másnál ékesebben megmutatta neki, milyen kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Tudták, hogy számukra immár sohasem akad férfi.
KORÁN ÚTNAK indultak. Vendel megpróbálta eltitkolni előttük, hogy kissé másnapos. Időről időre kellemetlen émelygés fogta el. Igyekezett barátságosan viselkedni és buzgón a segítségükre sietett, amikor csak férfikézre volt szükség. A kislányok azonban hihetetlenül ügyesnek és erősnek bizonyultak, így Vendel segítségét csak jelképesnek lehetett mondani. Szívesen csodálták az erejét, ő pedig örömmel hallgatta elragadtatott kiáltozásukat. Folyton azt kérték tőle, hadd tapogathassák meg a karizmait, amit ő persze megengedett. Fekete szemük ilyenkor csillogott a boldogságtól, szájukat pedig elégedett mosolyra húzták. Vendel most nagyon örült annak, hogy Tobolszkban megizmosodott a kemény munkától. E kis teremtések társaságában annyira gyermeteggé vált, hogy élvezte, amint azok felnéznek rá. Maga az épület és a kerítés ottmaradt. Az állatbőröket viszont mind összetekerték és a könnyű szánra rakták. Ugyanezt tették Vendel holmijával. Hihetetlenül gyorsan és gyakorlottan csomagoltak, így csak a reggelizés vett igénybe hosszabb időt. Vendel észrevette, hogy csakis hideget esznek, tűzhelynek pedig sehol sem látta nyomát. Nem ismernék a tüzet? Dehogynem ismerik, másképpen hogyan húznák ki a telet itt, a jég birodalmában? A náluk maradt két szán között osztották el a terhet. Az egyiket rénszarvasok, a másikat kutyák húzták. A leányok mutogatták Vendelnek, foglaljon helyet a rénszarvasok vontatta nagy szánon. Ő azonban nem akarta, hogy ilyen törékeny nők irányítsák. Kéz-
zel-lábbal vitatkoztak azon, ki hajtsa az állatokat, de sikerült megértetniük Vendellel, hogy valószínűleg inkább csak útban lesz. Aligha tud rénszarvasokat hajtani, amelyekkel másképpen kell bánni, mint a lovakkal. Ezt ő maga is igen gyorsan belátta, és beletörődött férfiemberhez kevéssé méltó sorsába. Az egyik leány a kutyaszánt hajtotta, két másik pedig a rénszarvasok által vontatottat, amelyen, karjában a két legfiatalabbal, Vendel is helyet foglalt. Vajon milyen idősek? Ezt pontosan lehetetlen volt megmondani, de úgy gondolta, tizenhat és huszonhét év közöttiek. Mesterei voltak annak, miképpen találják meg az állatokat leginkább kímélő utat. Amikor csak mód nyílott rá, a jégen haladtak. Ha pedig csupasz talajra találtak, a szánon ülőknek le kellett szállniuk és arra kényszerültek, hogy megpróbáljanak lépést tartani a mohával, zuzmóval és kövekkel borított tundrán vadul rázkódó szánnal. Vidám utazás volt. A legkisebb mulatságra adódó alkalmat is kihasználták. Vendel, aki átvette a leánykák gondtalan viselkedésmódját, legalább annyit nevetett, mint ők. Merőben gondtalan viselkedés…? Számukra a nevetés inkább a túlélés egyik eszköze volt. Vendel észrevette, hogy emelkedik a terep. Egyre gyakoribb lett a hó és a jég, a szél pedig mind áthatóbban fújt. Az állatok azonban a havon vagy a jégen könnyebben vontatták a szánokat, mint a csupasz földön. Vendel a nap folyamán annyira összebarátkozott a leánykákkal, hogy egészen meghatódott tőle. Bonyo-
lult nyelvük jónéhány szavára megtanították. Ez volt aztán a nehéz nyelv! A szokatlanul művelt Vendel megértette, hogy a jurákok nyelvtana olyan vadon, amelybe nem merészkedhet be. A “vadak” minden elképzelhető összefüggésben ragozták az igéket, főneveket és mellékneveket, így akárhány új szót is magolt be, folyton hibázott, amikor csak mondatokat akart alkotni. Ez pedig jókedvre derítette a leányokat. Mindazonáltal haladást ért el. Vendel mindig könnyen tanult, és ha úgy tett, mint Irovár, aki fittyet hányt az orosz nyelvtanra, minden úgy ment, mint a karikacsapás. A dologban az volt a legrosszabb, hogy legszívesebben illetlen szavakra akarták megtanítani, és ha jóhiszeműen megismételte őket, a szánt majdnem szétvetette a nevetés. Egy alkalommal baleset érte őket. Szorosan egy szikla mellett haladtak el, és a legkisebb lány egyik lábfeje a szikla és a szán közé szorult. Szegénykének fájdalmában és rémületében rögtön patakzani kezdtek a könnyei. Ezen az éghajlaton joggal rettegtek a sérülésektől. Vendel határozott mozdulattal lehúzta a lányka rénszarvasbőrből készült, sással bélelt csizmáját és megvizsgálta a sebet. A leánynak döbbenetében elállt a sírása. Most, egyetlen egyszer az út folyamán a többiek is felhagytak az állandó karattyolással. Mindnyájan a seb fölé hajoltak, így Vendel csupán zsírtól csillogó fejüket látta. Szelíden odébbtessékelte őket. Ilyen apró és piszkos lábacskát még életében nem látott. A szántalp a lány bokáját súrolta és hosszú, kék duzzanatot meg jelentéktelen vérömlenyt hagyott hátra. Vendel a holmiját kérte, a többi négy lány pedig furcsa módon megértette, mit akar, és a másik szánhoz
rohant. A kis sebesült olyan alázatos odaadással tekintett Vendel szemébe, amilyet az ifjú még álmában sem képzelt volna. A többiek visszatértek a csomagjával, és egyszerre négyen próbálták neki átadni. Lélegzetvisszafojtva figyelték, amint Vendel előszedi Tobolszkból magával hozott kötszereit. Áhítatosan nézték, ahogyan először hóval megtisztította, majd csekély készleteivel bekötötte a lányka sérülését. Utána sajátkezűleg húzta vissza a csizmát. Vendel a Jéghegyek Népének veleszületett gyógyító képességével rendelkezett. Soha senki sem tanította rá, mégis ösztönösen tudta, mikor mit kell tenni. A leányka arca úgy ragyogott, akár a napsütés. Ő volt a nap hősnője, Vendel pedig a megmentője. Késő délután, amikor Vendel olyan éhes volt, hogy még a kavicsot is megette volna, elhagyatott fennsíkon haladtak át. Túlsó oldalán, szélárnyékban ugyanolyan kunyhóra akadtak, mint amilyet reggel otthagytak. Ezen a helyen azonnal megálltak. A fennsík túlsó végén minden jégpárába burkolózott. Az állatokat a kunyhót körülvevő karámban etették meg, mert errefelé csonttá fagyott havon kívül egyéb nem akadt. Amíg Vendel megjavította a kerítést és helyükre illesztette a kunyhó póznáit, a lányok előhúzták az élelmet. Olyan boldogok voltak, amiért velük van, hogy ismét eszébe jutott, mennyire végtelenül magányosak. Vajon milyen a helyzetük a nemzetségükön belül? Ők a felesleg, akikre nincs szükség. Csak nem teszik ki meghalni azokat, akik nem hajtanak hasznot? Nem, ilyen kegyetlenséget nem tételezett fel erről a jószívű
népről. Ám nyilván gyakran meg kell hajolniuk a szükség előtt – és ha éhínség tör ki köztük, csak nem kényszerülnek feláldozni a leggyengébbeket? Erről semmit sem tudott, és nem is volt kedve rágondolni. Plátói szerelemmel szerette az öt kis teremtést… Nos, a plátói jelzőt itt talán nem lett volna szabad használnia. Kénytelen volt beismerni önmaga előtt, hogy bizony vonzza a közelségük és állandó célozgatásuk a testi szerelemre. Leírhatatlanul kedvesek és nőiesek, gyengédek, közvetlenek és odaadók voltak. Ő pedig mindeddig önmegtartóztatásban élt. Mariát égi módon szeretni nem volt valami nagy művészet. Vendel nem akarta hajdani imádottjának félénk, légies lényét afféle gondolatokkal beszennyezni, hogy mit is csinálnak a házastársak éjszakánként az ágyban. Ők viszont éppen ellenkezőleg… Vendel hóval dörzsölte be tűzben égő arcát. Mire befejezték az étkezést és összes teendőjüket, véget is ért a nap. Vendel azon törte a fejét, milyen sokáig utaznak még, de az élelemkészletből kiszámította, hogy hamarosan elérik úticéljukat, ugyanis már csak másnap reggelre maradt ennivalójuk. Ismét a széltől védett kunyhóban ültek. Vendel barátságosan, de határozottan visszautasította, amikor újra megkínálták az előző napi bódító itallal. A lányok mosolyogtak rajta, megértették, miért nem kér belőle. Ezen az estén más volt a hangulat, mint egy nappal korábban. A lányok csendesebben viselkedtek, lopva tekintgettek Vendelre, ami abból következett, hogy napközben jóbarátok lettek. Nyilvánvalóan ki akarták puhatolni, meggondolta-e magát. Az egyik leányka kézzelfoghatóbb módon tette
próbára. Feltérdelt és gyorsan megsimogatta az ifjú arcát, Vendel előző esti mozdulatát utánozva. Vendel elkomolyodott, bár a szája mosolygott. Most már jobban ismerte a lányokat, tudta, hogy gyermekkoruk óta ilyen bizalmasak és barátságosak. Nyugodtan kinyújtotta a kezét és megsimogatta a leányka arcát. A sátorban uralkodó feszültség azonnal megkönynyebbült nevetésben oldódott fel. Négy kéz vetélkedett egymással azért, melyik cirógathatja meg legközelebb Vendel arcát. A körüludvarolt férfi egymás után simogatta meg a leánykákat, miközben svédül gyengéden ezt suttogta nekik: – Olyan kedves vagy, hogy képes lennélek megenni. És kedvem is van hozzád, de ezt nem tudhatod meg. Neked van a legszebb szemed a világon és igazi vonzó nő vagy. Mindannyiótokat szeretem. Isten segítsen azon a szegény remetén, aki öt ilyen érzéki teremtés hatalmába került! Látta vágyakozásukat, tűzben égő testüket. A kegyetlen sors férfi szerelme nélküli életre ítélte őket. Nem örökíthetik tovább nemzetségükben az életet, nem részesíthetnek senkit fékezhetetlen örömükből, senkire sem pazarolhatják odaadó szerelmüket. Kellemesen meleg félhomály töltötte be a sátrat. Vendel mostanra visszanyerte erejét, érezte, hogy forr benne a férfiasság. Olyan volt, mintha álmodott volna. Álmában pedig kinyújtotta karját a legidősebbik lány után és magához húzta. A kis vadóc csodálkozva tekintett a férfi szemébe. Vendel átölelte és svédek módjára szájon csókolta. Nem tudta, szokásos-e náluk a csók, de a
többiek álmélkodásából ítélve nem tűnt annak. A lány felnyögött és szemére fátyol borult. Vendel remélte, nem követett el előbbi tettével valamilyen szörnyű bűnt a jurákok szokásai ellen. Kiderült, hogy nem, mert a lány viszonozta a csókot. Vendelt kissé feszélyezte a többiek jelenléte, de felszabadult lényük megnyugtatta. Biztonságban érezte magát közöttük, mintha barátok társaságában lett volna. Az utolsó pillanatban átvillant rajta: a Jéghegyek Népéből származom, nem tehetem ki a családunkat sújtó átoknak ezeket a csodálatos kis teremtéseket! Kimerülten hanyatlott az állatbőrökre, de egy idő múlva ismét rendesen tudott lélegzeni. Reggelre a lányok már nem a törzs felesleges szüzei, hanem Vendel asszonyai voltak. Akármilyen mostoha jövő is vár reájuk, ez a mámoros éjszaka mind a hatuk számára felejthetetlen élmény maradt. Fáradtan, de boldogan és élményektől eltelten hajtották álomra fejüket. A csoport közepén fekvő Vendelt egyetlen kérdés foglalkoztatta: lehet-e másnak jobb sora, mint neki? Mély álmukból a kutyák verték fel őket. Jócskán előrehaladt az idő, az állatok pedig nem kaptak ennivalót. Utána elindulhattak éjjeli szállásukról, hogy azután leereszkedjenek a fennsíkról. A jégpára felszakadozott, Vendel pedig alátekinthetett a Kara-tenger távoli jégtömegeire. A tenger hatalmas, mély öblöt vájt ki, amely mentén, sőt távolabb is kúpra emlékeztető építmények álltak, a jurákok nyírkéreggel borított kunyhói.
A sátorszerű viskók kis csoportokat alkottak. Vendelnek eszébe jutottak Irovár szavai: minden nemzetség különálló. Úgy tűnt, jókora távolságot tartanak a szomszédaiktól. Noha néhányuk a többiektől messzire táborozott, az öböl hajlatának legbelsejében jól kivehető központ volt. Azon a helyen sok kúpszerű építmény állt. Nyilvánvalóan nem sokkal ezelőtt jöttek meg nyári szálláshelyükre. Volt néhány olyan család, amely éppen ekkor érkezett. Vendel látta, amint egyikük a dél felé lejtő alacsony hátságon leereszkedve legalább ezer állatból álló rénszarvascsordát terel maga előtt. Kételkedett benne, hogy a rengeteg állatnak egyetlen gazdája lenne. A reájuk boruló csendben még a kutyák lihegését is ki tudták venni. Vendel mély lélegzetet véve igyekezett úrrá lenni a lenyűgöző látvány kiváltotta áhítatán. Hideg, bár elviselhető szél fújt. A tenger felé messze elláthatott, dél felől, a szárazföld irányából azonban olyasmi közeledett, ami leginkább hófelhőkre emlékeztette. A nyár kellős közepén nem akart havat látni. Tobolszkban úgyis rengeteg hóesésben volt része. A leányok intettek neki, hogy készen állnak a továbbindulásra. Vendel rájuk mosolygott. Mosolyát öt megnyugodott, gyengéd tekintet viszonozta. Sorban végigcsókolta őket, majd nekivágtak a fennsíkról lefelé vezető útnak.
7. fejezet MÁR MESSZIRŐL LÁTSZOTT, hogy várják őket. Úgy tűnt, mintha a törzs legtöbb tagja eléjük indult volna. A fő táborhely előtti sík területen kisebb embertömeg nyüzsgött. Amikor közelebb értek hozzájuk, Vendel Irovárt és a két másik férfit ismerte fel a fogadásukra egybesereglettek élén. Mögöttük pedig… Te jó Isten! – gondolta. Ennyi nő! Férfiból pedig alig húszat számolt meg. Nem véletlen, hogy kis barátnői annyira kétségbe voltak esve! A leánykák otthagyták a szánokat és a nők csoportjához futottak. Egymás szavába vágva lelkes beszámolóba kezdtek, amelynek értelmét Vendel szavak nélkül is igencsak jól megértette. Mélyen felsóhajtott, majd félrefordulva hosszú, kiadós káromkodásba kezdett. Amikor ismét felnézett, mindenki részéről barátságos, nyugodt mosoly fogadta; a nők tetőtől-talpig leplezetlen kíváncsisággal méregették. Mélységesen szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor csak nagy nehézségek árán tudta megállni, hogy nevetésben törjön ki, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe került. Mindazonáltal szívélyesen köszöntötte Irovárt és másik két új barátját. – Köszönjük, amit tettél – mondta Irovár. – Ez az öt lány volt a legnagyobb gondunk. Túlságosan közeli rokonai a törzsünk valamennyi férfitagjának, ezért nem nyúlhatunk hozzájuk. Ez a törvényeink ellen való.
– Értem. Nagyon egészséges törvény, csak éppen kár azokért, akiket sújt. – Így igaz. Most azonban nehogy elkötelezettnek érezd magad! Nem kell úgy bánnod velük, mintha a feleségeid lennének. Egyébként nemzettél nekik gyermeket? – Nem. Ebből a szempontból óvatosnak kell lennem. Irovár értetlenül nézett rá, de részletesebb magyarázatra nem nyílott mód, mert most már mindenki Vendelt akarta üdvözölni. Az ifjú azonnal felfigyelt egy dombocskán mellettük álló nőre. Nem tartozott a legfiatalabbak közé, de különleges látványt nyújtott. Valamivel magasabb volt az átlagos termetű jurák nőknél, rendkívül egyenes tartású, méltóságteljes jelenség. Bundájának széles ruhaujjába dugva tartotta a kezét. Egészségtelenül sápadt arcszínével kirítt a jurákok közül. Pofacsontja nem volt olyan széles, mint az övék, vonásait pedig finomabbaknak lehetett mondani. Egész idő alatt Vendelre tekintett, az ifjúban pedig megmozdult valami, ahogyan pillantása a nőét keresztezte. Egy kis ideig olyan hangulat fogta el, amelyre nem talált magyarázatot. Úgy érezte, mintha sírás feszítené szét a mellkasát, miközben végtelen nyugalom lett úrrá rajta. A nő ekkor csaknem észrevétlenül biccentett feléje, miközben szája szögletében mindentudó mosolyra emlékeztető vonás jelent meg. Vendel pedig egyre újabb és újabb jurákokat köszöntött, mindenki sajátkezűleg akarta megérinteni és szőke haját megtapogatni. Végül Irovárnak sikerült szóhoz jutnia. – A feleségem köszönteni szeretne. – Hogyne – mondta készségesen Vendel.
Irovár a dombocskán álló nő felé fordította a vendéget. Ugyanekkor egy pillanat alatt elhallgatott a tömeg. A nő enyhén biccentett, Vendel pedig mély meghajlással viszonozta a köszöntést. Az asszony mély, szívbe markoló hangon szólt hozzá: – Beszélni kívánok veled. Te a házunkban laksz! – Köszönöm – válaszolta Vendel. Az asszony nagyon rosszul beszélt oroszul. Vendel sejtette, hogy azt a keveset, amit tudott, Irovártól tanulhatta. – A feleségem nagyon beteg – magyarázta Irovár. – Ezért a nap legnagyobb részében ágyban fekszik. A hivatása minden erejét kiszívja belőle. Ma azonban mindenképpen ki akart jönni, hogy láthasson téged. Vendel rábólintott. Tekintete ismét találkozott az asszonyéval, ami mindkettejüket rövid időre gondolkodóba ejtette. A nő végül e különös szavakkal törte meg a pár pillanatig tartó csendet: – Te közülünk való vagy. Ezzel megfordult és a sátrak felé indult. VENDEL EGY ÓRA MÚLVA elhelyezkedett Irovár kunyhójában, amely nagyobb és szilárdabb felépítésű volt a Vendel által eddig látottaknál. A többi kaliba kúp alakú volt, ezt viszont rudakból álló külső gyűrű vette körül és tette tágasabbá. Vendelt étellel kínálták és az erjesztett kancatejet is újból meg kellett kóstolnia. Most azonban aprókat kortyolgatott belőle, és kevéssel is beérte. Irovár felesége tűzben égő szemével figyelte a
vendég minden mozdulatát. Vendel megtudta, hogy az asszonyt Tun-szijnak hívják, ami annyit jelentett, mint “izzó szén”. Az ifjú úgy gondolta, ez a név nagyon is illik viselőjére. Irovár olykor kénytelen volt tolmácsolni, bár csekély orosztudásával maga Tun-szij is elboldogult. – Bocsáss meg, amiért fekszem – fordult az aszszony látogatójuk felé. – Holnap este azonban küldetést kell teljesítenem, így minden erőmet össze kell szednem. Vendel bólintott, bár nem értette, miféle küldetést is kell teljesítenie. A kunyhó tetejéről lelógó rénszarvasbőr két részre osztotta a helyiséget. Ezt igencsak szokatlannak találta, és azon törte a fejét, mi lehet olyan szent, hogy el kelljen rejteni a vendégek pillantásai elől. Vendel látta, hogy Irovár sohasem megy a kunyhó elfüggönyözött sarkába. – A feleségem nem ugyanabból a népből származik, mint én – magyarázta Irovár, miközben szeretetteljes pillantást vetett Tun-szijra. – Ez már eszembe jutott – vágott közbe gyorsan Vendel. – Ön nem hasonlít a többiekre, nagyságos asszonyom. Öntudatlanul is tiszteletteljes megszólítást használt. Tun-szij keserűen elmosolyodott. Vendel ismét érezte, hogy szavak nélkül is milyen hihetetlenül jól megértik egymást. – Jó, hogy nem nemzettél gyereket a leányoknak – mondta az asszony. – Nekem ugyanis másfajta terveim vannak veled. – Ami engem illet, attól tartok, hogy semmiféle velem kapcsolatos tervre sem marad idő – ráncolta össze Vendel a homlokát. – Nekem ugyanis minél
előbb tovább kell indulnom. Nem élhetek sokáig viszsza a vendégszeretetükkel, de nem is maradhatok. Nyolc éve nem jártam otthon és a szüleim biztosan halottnak hisznek. Nem akarom, hogy tovább sirassák egyetlen gyermeküket. Ez a beszéd már meghaladta Tun-szij gyengécske orosztudását, így Irovárnak fordítania kellett. Az asszony sokáig elgondolkozva nézett Vendelre, végül így szólalt meg: – Tévedsz, Vendel. Innen nem tudsz nyugat felé haladni. Most nem. – Miért nem? Irovár vette át a szót. – Karáig biztosan eljutnál. Az a nyenyecek fő tábora, majdhogynem kisebb város. Kara és Narjan Mar között azonban puszta terület következik. Kopár, lakatlan és tele van farkasokkal. Magányos ember sohasem hatol át rajta. Irovár most népe saját elnevezését, a nyenyec nevet használta. Vendel megértette, hogy a jurákok sokkal nagyobb népcsoport, mint gondolta. Ezt meg is mondta Irovárnak. – Bizony – bólintott a férfi. – Mi vagyunk a legnagyobb nép. – De akkor csak akadnak valahol olyan férfiak, akik feleségül vehetnék az én öt kislányomat? – kérdezte reménykedve Vendel. – Tudod, ez nem olyan egyszerű dolog – vakargatta a fülét Irovár. – Mi nyenyecek gyakran háborúval döntjük el a vitáinkat. Most éppen minden közvetlenszomszédunkkal háborúzunk, és nem kínálhatjuk fel nekik, milyen remek feleségeket szerezhetnének a sorainkból. Magad is láttad Szalehardot…
– Micsodát? – Azt a nagy tábort, mielőtt kikötöttél volna azon a helyen, ahol rád bukkantunk. Szalehardot városnak nevezzük, bár mások szemében nem az. – Csak nem azt akarod mondani, hogy elhaladtam egy város mellett? – De bizony! Félnapi utazásra van onnan, ahol megtaláltunk. Micsoda keserűség! Minden bizonnyal aludt – vagy öntudatlan volt, hiszen az Obon töltött utolsó napokban alig bírta már erővel. – Nem láttam azt a táborhelyet – mondta komoran. – Mi van vele? – Nos, az ottaniak a legközelebbi szomszédaink, mi azonban nem beszélhetünk velük. Olyan vérfürdő lenne belőle, amelyet ennyire kevés férfival nem engedhetünk meg. Mindig a legelőterületeikről és a határaikról folyik a vita… – Nem ők a legközelebbi szomszédaink – szólt közbe szárazon Tun-szij. Irovár arcán sötét árnyék suhant át. – Igazad van, nem ők azok. – Azok a legközelebbi szomszédaitok, akiket a társaid “vová”-nak neveztek? Gonosznak? – Okos fiú vagy – válaszolta Irovár. – Eltaláltad. Mivel a háziak erről nem szóltak többet, Vendel folytatta a kérdezősködést: – Nekem tovább kell mennem. Megpróbálhatnék délnyugat felé haladni. – Erről aztán le kell hogy beszéljelek – mondta Irovár. – Nyugaton ott leselkednek a gonoszok. Délnyugaton pedig? Ha átkelsz a hegyeken, a túlsó oldalon Vorkuta vár rád. Megfognak, mielőtt háromig
számolnál. Azonnal rájönnének, hogy szökött hadifogoly vagy. Vorkutában nyüzsögnek az őrök, és úgy szaglásznak, mint a vérebek! – Nem hajózhatom nyugatnak a tengeren? – A sodródó jégen át? Akkor legalább a nyár végéig várj, olyankor a legtöbb helyen szabad az út. De nem hinném, hogy ilyen kicsi csónakkal túl messzire jutnál. – Ezt felejtsd el! – mondta tömören Tun-szij. – Itt maradsz, mert feleségül veszed a lányunkat. Vendelnek tágra meredt a szeme, egész lénye tiltakozott a terv ellen. Irovár azonban minden jel szerint egyetértett az ötlettel. – Szinszijev, a leányunk ugyancsak azok közé tartozik, akik túl közeli rokonságban állnak az itteni férfiakkal – mondta Irovár. – Ennek semmi köze sincs a dologhoz – vetette közbe Tun-szij. – Minden jel arra mutat, hogy Vendel feleségül fogja venni Szinszijevet. Ő az, akire vártunk. – Amikor a feleségem azt mondja: “mi”, nem a nyenyecekre, hanem a saját törzsére gondol. – De én nem akarok megnősülni – tiltakozott Vendel. – Én ugyanis átkos örökséget hordozok magamban, amelyet nem akarok átadni az ő népének. Tun-szij felült. Izzott a szeme, de nem szólt semmit. Ehelyett visszahanyatlott fekhelyére és felnézett a kunyhó tetejére. Milyen kifejezés is jelent meg az arcán? Önkívület? Fájdalmas, mindentudó önkívület. – A feleségem kihalófélben lévő nép sarja – mondta csendesen Irovár. – Alig maradtak maroknyian. – Hol van a hazájuk? – kérdezte Vendel.
– Az őshazájuk? Nem tudom, de az idők kezdetén jártak erre. Négyen pedig itt maradtak és a nyugati hegyekben telepedtek le. Ugye ma láttad a hegyeket? Az én népem fél azoktól a hegyektől. Mert az ottaniak évszázadok óta a népem rossz szellemei voltak. És mégis közülük választottál feleséget – gondolta Vendel. Nem folytathatták tovább a beszélgetést, mert hirtelen két kamasz, egy fiú és egy lány lépett a kunyhóba. A fiú anyja szemét és külsejét örökölte. A rendkívül kedvetlenül viselkedő, erős testalkatú, magas lánynak határozottan mongolos arcvonásai voltak. – Nos, megjöttek a gyermekeink – állt fel Irovár. Ez a lányunk, Szinszijev, akinek a neve annyit tesz, mint “kismadár”. Ő pedig Ngut, a fiunk. Egykor ő lép majd anyja nyomába. Az ő neve “vadászösvényt” jelent. Gyermekeim, ez az ifjú Vendel. Tun-szij mondott valamit a lányának, aki erre undorodva elfintorodott. Utána a kunyhó egyik félreeső részébe húzódott vissza. Minden bizonnyal nemcsak én ellenzem kettőnk házasságkötését – gondolta Vendel. A szeme sarkából a távoli kuckóban ülő lányra sandított, és egyre inkább meggyőződött róla, hogy Szinszijev az a fehérszemély, aki biztosan nem kell neki. Miután feltételezte, hogy a gyermekek nem tudnak oroszul, így szólt Irovárhoz: – Mi történik az öt lánykával? Úgy vélem, értük is felelősséggel tartozom. – Azt akarod mondani, hogy mind az ötüket feleségül kellene venned? – mosolygott Irovár. – Ennyi feleség túl sok lenne – felelte Vendel. – De legalább az egyik…
– Csak nem hiszed, hogy ez menni fog? – válaszolta férje helyett Tun-szij. – Nagyon jó, hogy útközben magadévá tetted őket, de most már felejtsd el az egészet! Mert ha egyet vagy kettőt kiválasztasz közülük, a többi féltékeny lesz rád vagy mélyen meg fog sértődni. Vendel bólintott. Ezt igazán meg tudta érteni. Mégis úgy gondolkodott, a történtek után felelősséggel tartozik irántuk. – És ha feleségül veszem a leányukat? Akkor nem sértődnek meg? – Nem, mert másvalakit veszel el. Egyébként sem mernek szembeszállni az akaratommal. Tun-szij mindezt ellentmondást nem tűrő tekintéllyel jelentette ki. Vendel közben azon gondolkozott, ki is valójában ez az asszony, akinek jövevény létére ekkora hatalma van a törzs felett. – A lányunk egy kicsit ugyan elutasítónak tűnik, mondta békülékenyen Irovár – de azért viselkedik így, mert szerelemre gyulladt a törzs egyik ifjú fókavadásza iránt. Ő azonban Szinszijev unokatestvére, sőt három másik lánynak is a jegyese. A lányunk tehát szabad, neked csak azt kell bebizonyítanod, hogy méltó vagy a kezére. – Micsoda? – Az a férfi, aki nem bizonyítja be, milyen jó vadász, vagy hogy ennyi meg ennyi rénszarvasa van, nem kaphat feleséget. Sőt, harcban legalább öt férfit is le kell győznie. Vendel megkönnyebbülten bámult a házaspárra. – Akkor azonnal megbukom, mert sohasem ölök meg egyetlen állatot sem. Rénszarvasaim sincsenek, és olyan gyenge vagyok, hogy közelharcban még egy
ötéves fiút sem tudnék legyőzni. A menekülés minden erőmtől megfosztott. – Hamarosan visszanyered az erődet. Most azonban térjünk nyugovóra, holnap majd megvitathatjuk a feltételeket. Vendelnek Irovár és a fiú közelében terítettek le néhány, ágynak használatos állatbőrt. A nők velük szemben feküdtek le. Az este folyamán azonban egyikük sem ment a helyiséget kettéosztó “függöny” közelébe. Holnap megszököm – gondolta Vendel. Vagy már ma éjjel lássak hozzá? Ezt most nem tehetem. De holnap éjszaka istenuccse kereket oldok! Addig legalább lesz egy kis időm arra, hogy alaposabban megtervezzem a szökést. A kunyhóban meleg és a füsttől nehéz volt a levegő. A mindenhol jelenlevő szúnyogok körbezümmögték, Vendel azonban még Tobolszkban megtanulta, miképpen riassza el őket úgy, hogy bizonyos gyógyfüvekkel dörzsöli be a testét. Ez nagyon sokat segített neki hosszú utazása során az Irtisen és az Obon, ahol néha olyan sűrűn rajzottak a szúnyogok, hogy gyorsan mozgó ködoszlopnak tűntek. Ezt a kunyhót valami titokzatos, rejtett dolog is megülte. Semmi köze sem volt a fiatal lány jelenlétéhez, akit feleségül kellett volna vennie (az ég óvjon tőle!), hanem Tun-szijjal és a lezárt szeglettel állott összefüggésben. Ehhez azonban semmi köze sem volt. Úgyis csak egy napig marad, utána pedig már messze jár! Nehezen tudott aludni, mert furcsa érzés fogta el. A függöny mögött valami ismeretlen rejtőzött, ami mintha mozgott volna. Ugyanakkor úgy érezte, mintha
révbe érkezett volna. Ezt egyáltalán nem értette, mert egyáltalán nem akart itt maradni. “Te közülünk való vagy.” “Te vagy az, akire vártunk.” Különös szavak, amelyeknek nem tudta kibogozni az értelmét. TALÁN NÉHÁNY ÓRA hosszat aludt. Nagyon korán, jóval mindenki más előtt ébredt fel. Óvatosan nyújtózkodott és kilopakodott a kunyhóból. A nyáron le nem nyugvó nap alig melegítette fel a vidéket. A tábor az igazak álmát aludta. A sátor vagy inkább nyírfakéreggel borított kunyhó előtt fekvő egyik kutya ránézett ugyan, de figyelemre sem méltatta. Ettől az idegentől nem várhatta, hogy vadászatra induljanak vagy falatot dobjon oda neki. Vendel sok sátor mellett haladt el. Az egyik mellett két hosszú csontdarab feküdt a földön. Előző este látta, amint egy férfi addig dörzsölte egymásnak őket, amíg sikerült tüzet csiholnia. Az illető az akkor frissen érkezettek közül való volt, akik ahhoz készülődtek, hogy ezen a jeges vidéken töltsék a nyarat. Vendel kénytelen volt beismerni, hogy szép a táj. Mintha az örökkévalóság egy darabja lenne. Dél felé nézett. Az a hegylánc bizonyára az Ural északi vége. Arra terül el Vorkuta… Ezt a rettegett és gyűlölt nevet már Tobolszkban hallotta. Azon a helyen semmiféle könyörületet sem ismertek. Vajon mi van nyugaton? Köszönöm, azokat a hegyeket is láttam már! Kékeszöld jéggel és soha el nem olvadó hóval borított fekete szikláik éles, csipkézett körvonalúak. Kü-
lönös módon itt-ott rózsaszínűnek hatottak, de nem a nap sugárzásától, hanem mintha megült volna rajtuk az az árnyalat. A gonoszság hegysége. Micsoda ostobaság! Mégsem hatott valami hívogató vidéknek, amikor arra gondolt, ne kockáztassa-e meg arrafelé az átkelést. Folytatta felderítőútját. Emberi időszámítás szerint még éjszakának kellett volna lennie, de ezen a vidéken nyáron sohasem nyugodott le a nap. Várja ki a nyár végét? Azt már nem! Azonnal tovább akart indulni, úgy gondolta, szülei túl régóta várnak reá, ő pedig minél előbb otthon akart lenni, mielőtt még késő lesz. Nem tudhatja, meddig élnek. És ha anyja… Nem! Sok néma épület, rengeteg rénszarvaskarám és alvó kutya mellett haladt el. Hirtelen valami különös helyre érkezett. Ezt is kerítés övezte. Bement a kapun. A bekerített térség a táborhelyet környező magaslatnak támaszkodott. A kapu mindkét oldalánál és odébb is furcsa, hosszúkás kőrakások álltak. A kőhalmok tetejét csontból és fából készült szobrocskák díszítették. Vendel továbbment a térség közepe felé. Belül különböző totemoszlopok meredtek az égnek, a keresztrudakról pedig mindenféle tárgy lógott le. Egészen középen egyfajta oltár, vagy inkább áldozati hely volt. Vendel megborzongott. A Jéghegyek Népének azon tagjai közé tartozott, akik hittek Istenben és a kereszténységben. Az áldozati rítusokat tőle teljesen idegen, pogány dolognak tartotta. Ám belátta, hogy nincs joga elítélni a nyenyeceket vallásuk miatt. Hátrafordult – és megborzongott.
Legalul a kapunál magas, feketébe öltözött alak állt. Némi időbe tellett, amíg Vendel megértette, hogy Tun-szij az, aki éppen feléje indult. A lehető legfinomabb cobolyprém volt rajta, fekete haja pedig szalagokkal díszített két varkocsban hullott a vállára. Vendelt ismét megdöbbentette, hogy Tun-szij síri haloványsága ellenére milyen erőt sugárzó jelenség. Vendel az asszony felé lépett. – Bocsásson meg – mondta csendesen. – Bizonyára szent területre tolakodtam be. Tun-szij gyorsan elhúzta a száját. – Egyikünknek sem jelent semmit. Ezek a nyenyecek istenei. – Úgy látom, elég sok van belőlük. – A nyenyecek mindenben istenséget látnak. A hegynek, a folyónak, a hónak is van istene. De főistenük is van, akit Numnak hívnak. Az ő képmását látod ott az oltár fölött. – De Ön más isteneket tisztel, Tun-szij asszony? – Nekünk hét istenünk van és öt szellemünk. Enynyi elég. Vendelnek is ugyanez volt a véleménye. – Nekünk csak három istenünk van – mondta az egyszerűség kedvéért némileg eretnek módon. – Az Atya, Jézus Krisztus, a fia és a Szentlélek. – És te hiszel bennük? – Igen. Erre neveltek. – Ezért nem tudsz többet – mondta gőgösen Tunszij. Olyan rosszul beszélt oroszul, hogy Vendelnek nagyrészt találgatnia kellett, mit is akar mondani. – És ezek a kőrakások mik? – kérdezte Vendel, miközben visszafelé indultak az áldozati helyről.
– Nem látod? Hiszen ezek sírok! Nagy vadászok sírjai. Az örökké fagyott föld miatt nem tudjuk eltemetni a halottainkat. Itt azonban csupán néhányan nyugszanak – a legnagyobbak, akik továbbadják a vadászszerencsét. Mindenki mást a szokásos módon temetnek el. Vendel ezen hosszasan eltöprengett. Ha nem tudnak a földbe leásni… Akkor vajon miképpen temetkeznek “a szokásos módon”? – Ki vagy te, Vendel? A kérdés olyan váratlanul érte, hogy hevesen öszszerándulva tért magához gondolataiból. – Ki vagyok? Svéd katona. Tun-szij ügyet sem vetett erre a válaszra. – Nagyon jól tudom, hogy hárman a szellemeink közül vezettek ide, de… Vendel úgy találta, eljött az ideje annak, hogy egyszerűbben szólítsa meg az asszonyt, elvégre most már bizalmas barátok voltak. – Amikor “a szellemeinkről” beszélsz, ugye a saját néped szellemeire gondolsz, nem a nyenyecekéire? – Így van. Mondtam már, hogy öt szellemünk van. A föld, a levegő és a víz szelleme vezetett ide hosszú utadon a hazádból, hogy feleségül vedd a leányomat. De ki vagy? Hova valósi a családod? – A családom? – nézett Vendel csodálkozva az asszonyra. – Grip a neve, apám a svédországi Skaanéban őshonos gazdag paraszti nemzetség sarja. Tun-szij számára semmit sem mondtak az előbbi nevek. Legyintett és átható szemével Vendelre nézett. – Felejtsd el őket! Másfajta vérnek kell az ereidben folynia. Vendelnek végre eszébe jutott furcsa származása.
– Igen – mondta vonakodva. – Anyám különös nemzetségből való… – Mesélj az anyádról – kérte gyengéden Tun-szij. – Igen, de nagyon bonyolult történet. Anyai nagyanyám, Lene volt az, aki… – Folytasd! Vendel váratlanul az asszony felé fordult. – Honnan tudod, hogy magamban hordozom azt az átkos örökséget? – Tegnap mondtad, hogy nem szabad gyermekeket nemzened. Milyen egyszerű volt a válasz! Mit is gondolt az előbb? – Folytatom, ha hallani akarod. – Folytasd! Ha feleségül veszed a leányomat… – Ezt nem kellene – mondta határozottan Vendel. – De megpróbálom elmondani. Akkor te magad döntsd el, kockáztatni akarod-e a lányod életét. Tun-szij várakozóan nézett rá. – Nem tudom, hol is kezdjem – mondta Vendel keservesen felsóhajtva. – Átok ül a nemzetségünkön. – Azon a nemzetségen, amelyből anyai nagyanyád származik? – Igen. Az a nemzetség Norvégiába valósi. Tudom, milyen bolondságnak tűnik, de bizony úgy van, hogy minden nemzedékből legalább egy gyermek átokkal terhelten születik. Az ilyeneknek mindig belehal a szülésbe az anyjuk, mert ha a gyermeket nagyon komolyan sújtja az átok, akkor szörnyeteg. De talán túl bonyolult szavakat használok… – Nem, nem. Rosszul beszélek ugyan oroszul, de mindent megértek, amit csak mondasz. Meg kell tudnod, hogy Irovárral együtt voltam Vorkutában.
– Te is? – Igen. Őt is miattam fogták el. Lent a tajgán, a téli táborunkban történt. Néhány ellenségünk vádolt be. Megmutatta a csuklóját, amelyet ugyanolyan szörnyű hegek éktelenítettek, mint Irovárét. – Ott ment tönkre az egészségem. Beteg a tüdőm és kevés erőm maradt. De mindkettőnket sikerült kiszabadítanom a fogságból. Emlékeibe merülve, álmodozva nézett maga elé, miközben sápadt arcában feketén izzott a szeme. – Folytasd csak – mondta. – Nagyon érdekel, amit mesélsz. Mióta ül átok a nemzetségen? – Azt mondják, a XIII. század óta. Vagyis ötszáz éve – magyarázta Vendel. – Volt egy gonosz ember, aki… Nem, olyan ostobaság! Mesebeszéd az egész. – Hallani akarom! A sírkövek között fütyült a szél. Az áldozati hely kapuja mellett a tajgáról kunyhóépítéshez ideszállított és egymásra feltornyozott nyírfatörzsek hevertek. Erre a kezdetleges ülőhelyre telepedtek le. Vendel a legközelebbi sír lazán egymásra rakott kövei közé sandított, nem látszik-e az alattuk nyugvó halott, de semmit sem vett észre. Tun-szij nem beszélt olyan folyékonyan, amint azt az alábbiakban leírjuk. Sokáig keresgélte az orosz szavakat, és amikor rájuk talált, helytelen kifejezést használt, vagy pedig annyira leegyszerűsítette a ragozást, hogy Vendel igencsak törhette a fejét, mit is akar mondani az asszony. Az ifjú folytatta az elbeszélést. – Csaknem kétszáz évvel ezelőtt élt egy másik ősöm, akinek ugyanaz volt a neve, mint annak a gonosz embernek. Neki sikerült enyhítenie az átkon.
Ezért a “Jó” jelzőt kapta. – Ide-oda csapongsz az elbeszéléseddel. A gonoszról akarok hallani! – Vagy úgy – sóhajtott fel Vendel. – Akkor a legelején kell kezdenem. – Szerintem az lesz a legjobb. Tun-szij még mindig teljesen mozdulatlanul, bundájának ujjába dugott kézzel ült. Vendel érezte, milyen különös feszültség árad belőle, miközben rendkívüli mértékben összpontosítja figyelmét. – Azt mondják, hogy a Jéghegyek Népe kelet felől jött. Így hívják a különös nemzetséget, és az anyai nagyanyám rokonai mind viselik is ezt a nevet. – Honnan tudják, hogy kelet felől jöttek? – Hm. Így szól a monda. A “jó ember” leszármazottjai közül két, természetfeletti képességekkel megáldott nőnek látomása volt. Megjelentek előttük az őseik, amint elűzték őket őshazájukból, amely a fagy és a jég országa volt. Majd nyugat felé vándoroltak, amíg megfogyatkozva Norvégiába nem értek. Az én hazám, Svédország egyik szomszédja Norvégia. A táborban nyüszíteni kezdett néhány kutyakölyök. Vendel hallotta, amint anyjuk mérgesen rájuk mordul, erre a kölykök rögtön elhallgattak. A nagy rénszarvascsordák irányából ezalatt mindvégig a paták dobogásán átszűrődő torokhangok hallatszottak. – Ahogy mondtam már, ötszáz évvel ezelőtt történt, hogy a Jéghegyek Népének egyik tagja Norvégiában felment a hegyek közé. Gonosz ember volt, és még gonoszabb lett. A hegyek magányában ugyanis megkereste a Sátánt. – Ki az?
– A vallásunk gonosz lénye. – Vagy úgy! Akárcsak Nga a nyenyeceknél. Nga Num fia és nagyon gonosz. – A Sátán nem a mi Istenünk fia, de a teremtménye, aki fellázadt ellene, ezért az Úr a mélybe taszította. Van tehát közöttük némi hasonlóság. És hogy hívják a te vallásod gonosz istenségét? – Nekünk nincs rossz istenünk. Csak Sama, a sziklák és a halál szelleme. Ő azonban nem a gonoszság szelleme, hanem a meghiúsult reményeké. – Ő is ártó hatalom – bólintott Vendel. – Mindenesetre Gonosz Tengel a földi hatalomért szövetséget kötött a Sátánnal. – Tengel volt a neve? – kapta fel a fejét Tun-szij. – Igen. Azonban homály fedi, miként jutott kapcsolatba a Sötétség Fejedelmével. A hagyomány szerint Tengel nagyon jól értett a varázsláshoz és egy üstbe mindenféle füvet meg egyéb csodaszert tett.. Főzetet készített belőlük és megitta. Ilyen módon megjelenésre kényszerítette a Gonoszt. De cserébe meg kellett ígérnie, hogy leszármazottai közül minden nemzedékből legalább egy a Sátánt fogja szolgálni. Azóta minden nemzedéknek legalább egy tagja átoktól sújtva jött a világra. Vagyis Gonosz Tengel saját gyermekeit és leszármazottait adta el, hogy neki magának jól menjen a sora. – Hm – suttogta Tun-szij. – Tehát így történt! – Úgy tartja a monda, Gonosz Tengel utána elásta az üstöt. Amíg meg nem találják és ki nem ássák, benne a főzettel, átok ül a nemzetségen. – Nem – suttogta lassan a fejét rázva Tun-szij. – Azt hiszem, hiányos a történeted. – Ugyan miért?
– Nem tűnik igaznak. Többet nem mondhatok. Vendel várt egy darabig, majd mivel az asszony hallgatott, így folytatta: – Akkor tehát megérted, miért tartok a gyermeknemzéstől? – Nem azt mondtad, hogy egy másik ember enyhített az átkon? – ragadta meg Tun-szij az ifjú karját. – Igen, de nem eléggé. Jó Tengelnek köszönhetően az átoksújtotta sarjak emberi tulajdonságokat vettek fel. Három olyan utóda él, aki ifjúkorában felvette a harcot a megtestesült gonoszsággal. Mind a hármuknak sárga fényben izzik a szeme, ami az átokverte sarjak ismertet3jele. Tun-szij hosszasan gondolkozott a hallottakon. – Értem. Most már mindent értek. – Híres gyógyítók vannak közöttünk, – mondta Vendel – akik mindent tudnak a gyógynövényekről és orvosságokról. Puszta kézrátétellel a legsúlyosabb betegségeket is meg tudják szüntetni. – De te nem vagy ilyen? – kérdezte vágyakozva az asszony. – Sajnos nem. Legfeljebb jelentéktelen mértékben. Tun-szij csalódottan felsóhajtott. – Ezért arra kérlek, ne szolgáltasd ki ennyire bizonytalan sorsnak a leányodat! Az asszony felállt, mert látta, hogy Irovár tart feléjük sietős léptekkel. Példáját Vendel is rögtön követte. – Te nem érted – suttogta Tun-szij. – Egyáltalán semmit sem értesz belőle! Mély tüzű szemével meghitten pillantott Vendelre. Egyikük sem szólalt meg, amíg Irovár oda nem ért hozzájuk. – Úgy, tehát itt vagytok! Kedvesem, jól tudhatod,
hogy nem teheted ki magadat az éjszakai hidegnek! – Az éjszakának vége, rajtam pedig meleg ruha van – válaszolta az asszony és visszaindult a kunyhók felé. – Gyere, Vendel! A faluban megkezdődött a nap.
8. fejezet VENDEL ARRA HASZNÁLTA FEL a napot, hogy felmérje a terepet és a szökés esélyeit. Igen, szökésnek tekintette elutazását, pedig barátságos emberek közé érkezett. Tun-szij hihetetlenül erős akarata vasabroncsként fogta körül. A fiatal Szinszijev ugyanúgy berzenkedett házasságuk tervétől, mint ő, és következetesen kerülték egymást. Fivére, Ngut nyitottabban viselkedett, azonban nem beszélt oroszul, ezenkívül anyjának ijesztően átható szemét örökölte, így közelebbi kapcsolatba nem kerültek. Annyi világos volt, hogy Vendel nem menekülhet el csónakon. Nyugaton még erősen zajlott a jég. És ha az Ural északi nyúlványai és a tengernél lévő, félelmetes, csipkézett sziklák között nyerhetne egérutat? A kilátások ott sem tűntek valami rózsásnak. Ebben az esetben alacsony fennsíkra kellene felkapaszkodnia, ahol a nyenyecek szerint a gonoszság honol, ami sok mindent jelenthetett. De ha valamilyen fegyvert szerezne? A nap folyamán jégpára ereszkedett a nyugati sziklák fölé, elrejtve szaggatott csúcsukat. Vendel Irovárral tartott, hogy segédkezzék neki a halászszerszámok javításánál, és arra használta fel az alkalmat, hogy megkérdezze:
– Odaát valóban meg tudnak élni az emberek? Irovár csak nagyon lassan vette rá magát a válaszadásra: – Nem akarom őket embereknek nevezni, bár néhányan biztosan laknak ott. – De hiszen onnan szereztél magadnak feleséget! – Így van – mosolyodott el Irovár az emléktől meghatódva. – Megszigonyoztam. – Micsoda? – Elveszítette a csónakját és sérülten egy sodródó jégtáblán hányódott. Én pedig fókának néztem és eltaláltam a szigonyommal. Utána a gondját viseltem. Azok között odaát rettenetes lények laknak, egyszer régen pedig történt velük valami szörnyűség, bár nem tudom, mi. Mindenesetre az ellenségeink, és mindig is azok voltak. Egyetlen vigaszunk, hogy most már anynyira kevesen vannak. Nem mernek megtámadni bennünket. – És Tun-szij nem vágyódik vissza közéjük? Irovár a ködbe burkolózó hegyek felé tekintett. – Erről sohasem beszélt. De nem tudom… Azt hiszem, fáj neki, amiért szétszakadtak a szálak. – Ez csak természetes. Vendel ismét észrevette, hogy mintha rózsaszínű ragyogás borította volna be a távolban a havat, noha a nap még nem hatolt át a párán. Megkérdezte Irovárt, mi az. – Jól látod. Azokat a hegyeket Taran-gajnak hívják, ami annyit jelent, mint “a vörös hó földje”. Amikor leánykérőben jártam arra, megpróbáltam megvizsgálni, mi az, de csak annyit láttam, hogy a hó enyhén vörös színű. Tun-szij azt hiszi, virágok nőnek a havon. Vendel elmosolyodott, pedig Tun-szij nem is
tévedett nagyot. Vannak olyan moszatok, amelyek még az örök havon is megélnek. Újra rossz érzéssel nézett a távolba. Nem értette, hogy akad olyan nép, amely e vad szirtek között képes lakni. Hirtelen nyilallni kezdett a szíve és olyan erős részvét fogta el, hogy csaknem sírva fakadt. Vagy talán más volt ez a különös érzés? Aggodalom, esetleg vágyakozás? Ezt bizony nem értette. Később, amikor körbesétált a faluban, csendes pisszegésre figyelt fel. Az egyik sátor nyílásából öt boldog, mosolygó arc nézett ki. Odament és rögtön behúzták a sátorba. – Itt laktok? – kérdezte, majd jelbeszéddel kénytelen volt megismételni a kérdést. Újabb kuncogás. Nem, csak ketten laknak itt a családjukkal. De a család most nincs itt, így… Vendelt a fekhelyül szolgáló állatbőrök felé húzogatták. Most azonban nem volt kedve ahhoz, hogy esetleg felbukkanó családtagok lepjék meg őket. Barátságosan megcirógatta az arcukat és jelezte, hogy tovább kell mennie. A leánykák mosolygó arcára azon nyomban szomorúság ült ki. Szegény kicsikék – gondolta, miután sikerült tekintélyvesztés nélkül kijutnia a sátorból. Hogyan segíthetnék rajtuk? Hiszen én felelek értük. Mit csináljak, hogy boldog és értelmes legyen az életük? Amikor nem sokkal később Irovár magával vitte a legközelebbi szomszédaihoz, akikkel természetesen rokonságban is állott, megértette, hogy a tábor többi lakója nem olyasmikről szokott beszélgetni, mint Irovár és a felesége. Vendel ugyan nem sokat értett társalgásukból, Irovár azonban szívesen fordított. A
többiek bizony igen kevés dologról cseréltek eszmét egymással. Legfőbb témájuk a vadászat és a halászat volt, s közben ujjaikkal – ha nagy szerencsével jártak, még a lábujjaikkal is – mutatták, hány állatot ejtettek el. Gondolataikat a mindennapos fáradalmak, a családjuk és a szomszédaik kötötték le. Ennél távolabb nem terjedt a látókörük, ami érthető is volt. Vadászszerencse, újabb gyermekek – és a rengeteg betegség. Ha másnap kedvező a nap, a hold és a csillagok állása, sőt az időjárás is, akkor új sátrat verhetnének… Irovár és Tun-szij, ha szörnyű élményeket szerezve is, de mégiscsak kint jártak a nagyvilágban, és más népek gondolkodásmódjával is megismerkedtek. Vendel egyre jobban kezdte érteni, miért élveznek akkora tekintélyt a faluban. Hamarosan többet is megértett. Amikor késő délután – nehéz volt számon tartania, milyen napszak is van, hiszen állandóan sütött a nap – visszatért újabb felderítő körsétájáról Irovárék kunyhójába, váratlan látványban volt része. Tun-szij kitárt karral állt a padlót alkotó gyékény közepén, miközben a férje éppen valami egészen elképesztő gúnyába öltöztette. – Gyere be, Vendel – szólt hozzá Irovár. – Előkészítem Tun-szijt a mai estére. Tudod, ő maga nem nyúlhat a ruhákhoz. Vendel elképedt a látványtól, pedig nem ez volt az egyetlen újdonság, amitől csaknem leesett az álla: a helyiség másik részét rejtő rénszarvasbőrt félrehúzták. Az odabent tartott holmi megdöbbentette s ámulattal töltötte el. Fából és rozmáragyarból faragott bálványok, egy hatalmas, lapos dob, amelyről állati és emberi csontok
lógtak le csörgők gyanánt, állatok és emberek koponyái, mindehhez rengeteg olyan tárgy járult, amelynek eredetéről és rendeltetéséről fogalma sem volt. – Látod, Tun-szij a sámánunk – mondta büszkén Irovár. – Ma este átmegy a szellemek világába. Jó nyárért és sok más dologért jár közben a szellemeknél. Hamarosan mindenki itt lesz. Vendelnek eszébe jutott, hogy a sátor körül valóban összegyűlt már néhány férfi. Sámán? – De hiszen ő nő és más hitű! – A sámánhit egész Szibéria vallása – mondta Irovár. – Az sem szokatlan, hogy nőkből lesz sámán. Tun-szij erre született. Sokan azonban csak akkor válnak sámánná, miután komoly kedélybetegségen estek át. Tun-szij után Ngut veszi át a tisztséget. Ű is születésétől fogva rendelkezik a szükséges adománnyal, Tun-szij pedig kitanította a sámánságra. Most már megérted, miért vagyunk ennyire fontos család. Irovár széles, jóindulatú arca ragyogott az örömtől. Vendel helyeselt. – Hogyne, hogyne. Te magad pedig a törzsfőnök vagy, ugye? – A mi nemzetségünké. De az egész tábor három nagycsaládból áll, így még két velem egyenrangú főnök is van. Mindannyiunknak a közelben vannak a legelőink, és a mi feladatunk azon őrködni, hogy ne támadjon vita közöttünk. Nem engedhetjük meg magunknak az újabb civakodást. – Tehát Ngutnak is megvan a képessége hozzá… – dünnyögte Vendel. – Nem csodálom. A szeme… – Igen. A feleségem azt mondja, jó sámán lesz belőle. Mindennap tanítja.
– Sietnem kell – mormogta az asszony. – Nem szabad így beszélned – mondta elszorult hangon Irovár. Vendel azonban úgy vélte, Tun-szijnak igaza van. Nagyon gyenge és törékeny volt, és egész éjszaka köhögött. Tun-szij mestersége izgalmas volt ugyan, Vendel mégis tovább akart állni. Az asszony ismét arra kérte, maradjon közöttük, de Vendel otthoni kötelezettségeire hivatkozva megint nemet mondott. Miután szép idő volt és a szél sem fújt erősen, a szertartásra a sátoron kívül került sor. Vendel egyre erősebb sugdolózást hallott kívülről, miközben figyelte, hogyan ölti fel Tun-szij egyik sámánruháját a másik után. Irovár sorra adta fel rá az állati fogakból, karmokból és medvekörmökből álló öveket, csengetytyűket és színes szalagokat. Irovár felvilágosította, hogy őrajta kívül tulajdonképpen senkinek sem volna szabad látnia a sámán öltöztetését, Tun-szij azonban elmagyarázta neki, hogy Vendel valamiféle különös tulajdonsággal rendelkezik. Kijelentette, hogy a szertartás alatt, miközben árnyéklelke elhagyja testét, megkeresi a vendég lelkét. Vendel úgy gondolta, ez nem hangzik valami biztatóan. Irovár befejezésül hátul sastollakkal díszített fejfedőt erősített Tun-szij fejéhez, amelyről elölről az arcát eltakaró vastag, fekete bojtok csüngtek le. A sámánasszony külleme mostanra valóban ijesztővé vált, egyszerre rejtélyessé és taszítóvá. Legkülső köpenyét titokzatos mintákba rendezett bőrcsíkok borították. Irovár végül még felesége kezébe adta a nagydobot. Vendel észrevette, hogy a hátoldalán valamilyen is-
tenség fogónak használható alakját faragták ki. Tunszij másik kezébe durva dobütőt vagy kereplőt kapott, amely Vendel megítélése szerint bálnacsontból készülhetett. – Gyere most ki, Vendel – mondta csendesen Irovár. – Tun-szijnak időre van szüksége, hogy összeszedje magát. Kimentek. Odakint időközben csaknem az egész tábor népe összegyűlt. Félkörben vették körül a kunyhót, csak a bejáratnál hagytak szabad helyet. Vendel úgy látta, hogy a jurákok egytől-egyig a kunyhó nyílására szegezik a tekintetüket. – Tun-szij azt akarja, hogy itt foglalj helyet – suttogta Irovár. – Ülj mellém, úgyis segédkeznem kell neki. Vendel a sátor falánál telepedett le. A szabad hely közelében felfigyelt Ngutra és Szinszijevre; a lány azonnal tüntetően elfordította a fejét, amikor tekintete Vendelével találkozott. Csak így tovább, te beképzelt majom! Ha tudnád, hogy mennyire nem érdekelsz – gondolta a fiú. Ngut a jelek szerint anyja felbukkanására összpontosította minden figyelmét. Valaki integetett Vendelnek. Az embertömeg közepéből öt boldog, odaadó arc sugárzott felé. Óvatos kézmozdulattal viszonozta üdvözletüket és félénken feléjük mosolygott. Ők minden titkát ismerték – akárcsak ő az övékét. Nyugat felé nézett, ahol a vörös hó földjén oly nagynak tűntek a csipkézett sziklák. Taran-gaj… Ez Tunszij népének nyelve lehetett, miután ők laktak ott. Az asszony elmagyarázta neki, hogy a Tun-szij nevet a jurákok vagy másképpen nyenyecek adták neki. Gyermekkorában ugyancsak “izzó szénnek” hívták, de
egészen másképpen hangzott az ő nyelvén. Milyen titok rejtőzik a távoli, szaggatott szirtek mögött, amelyek ennyire rémítik és csalogatják? Miért hasít mindig fájdalom a szívébe, amikor csak látja őket? El akart menni innen, nem akarta többé látni őket, különben az lesz a vége, hogy a hegyek magukhoz vonzzák és majd ott leli halálát, miután belezuhan valamelyik alattomosan tátongó szakadékba. Honnan támadt ez az őrült gondolata? Ismét az egybegyűlt sokaságra nézett, de rendkívüli erőfeszítésébe telt, hogy elfordítsa tekintetét a rémület hegyvidékéről. Napközben sok helybeli köszöntésére adódott alkalma. A nyelvi nehézségek ellenére mindenki barátságosan fogadta. Mindenüket megmutatták neki, amijük csak volt, gyermekeiket, szánjaikat, művészien megmunkált használati tárgyaikat. A nyenyecek megértették, hogy Vendel nem ismeri kultúrájukat, egyben pedig valamiféle hódolatteljes tiszteletet éreztek iránta. Hiszen annyira különbözött tőlük, olyan magas, délceg és világos hajú volt. Arcvonásai szintén eltértek az övékétől. Vendelnek ugyanúgy tetszettek a nyenyecek, mint ahogyan azok elmondhatatlanul szépnek találták finom vonalú arcát és barátságos szemét, amely úgy ragyogott, akár a derült égbolt kékje. Vendel kedvesen mosolygott rájuk és minden iránt érdeklődést tanúsított, de mindvégig tartózkodón viselkedett. Néhány óra múlva úgyis otthagyja őket, és nem akart érzelmileg kötődni ehhez a csodálatos néphez. Ha majd mindnyájan alszanak, fogja a batyuját és a tundrán át elindul haza, nyugat felé. Haza! Gyönyörű szó! Megjelent előtte gondosan művelt
földek övezte szülőháza, a mögötte ültetett tölgyfa. Az a tó, amelynél minden tavasszal és ősszel hattyúk és vadludak gyülekeztek, mielőtt továbbindultak volna. Emlékezetébe idézte anyjának barátságos, de szomorkás mosolyát. Most, felnőtt fejjel értette meg, hogy az anyja sohasem élt igazán boldog házasságban. Vajon él-e még egyáltalán? Biztonságossá és gazdaggá kell tennie szerető anyjának öreg napjait! Milyen keservesen sírt, amikor egyetlen fia örökkévalósággal felérő hosszú idővel azelőtt, mindössze tizenhárom évesen elhagyta a szülői házat… Úristen, de régen is volt! Vajon él még Lave Beck, a kedves öreg földesúr, Corfitz apja? Aligha van az élők sorában. És apa? Vendel igazából sohasem tudott megférni a saját apjával. Most azonban szerette volna viszontlátni, szeretett volna megértést tanúsítani iránta. Hiszen ő, az egyetlen gyermeke, aki immár teljesen felnőtté vált, most minden bizonnyal bölcsebben és türelmesebben tudna közeledni hozzá. Hát Lene nagymama és Örjan nagypapa? Ők is elmentek volna már? Drága nagyanyja jelentette az összekötő kapcsot a Jéghegyek különös Népével. Miután Tristan nagybácsi a norvégiai Elistrandra költözött, a nemzetségnek Dániában immár egyetlen tagja sem maradt. Saját skaanei és a Stockholm melletti Mörbyben lakó Villemo néni családjától eltekintve a Jéghegyek Népének sarjai mind Norvégiában éltek. Ő pedig itt van, a kietlen Északon. Lehetne egyáltalán távolabb a szülőföldjétől? Akkor miért érzi itt ennyire otthonosan magát? Nem volna szabad! Elhessegette kínzó gondolatait. Ekkor félrehúzták a sátor nyílását fedő nagyméretű állatbőrt, Tun-szij
pedig kijött a szabadba. A sokaság azon nyomban elnémult. A fekete ruháiba burkolózott, titokzatosan elfátyolozott arcú sámán végigtekintett a sokaságon. Most senki kívülálló nem mondhatta volna meg, nő-e avagy férfi. Tun-szij odament egy öregemberhez, aki közvetlenül a sátor mellett foglalt helyet, és megérintette a csontból készült dobverővel. Ezután ugyanezt tette néhány másik nyenyeccel, akik nyilvánvalóan szándékosan az első sorokban ültek le. Az utóbbiak között volt egy betegesnek tűnő asszony és egy anya, aki karjában tartotta ernyedt testű gyermekét. Miután Tunszij így végighaladt a félkörön, Vendelhez ért, akit ugyancsak megérintett a dobverővel. De hiszen én nem is vagyok beteg! – tiltakozott magában az ifjú. A fejfedőjéről lelógó bojtok mögött megpillantotta Tunszij válaszképpen felizzó szemét. A sámánasszony ezután középre állt és verni kezdte a dobját. Kezdetben tompa ütésekkel, monoton ritmusban, és közben félhangosan dúdolt hozzá. A dobütések ereje fokozódott, gyakoriságuk azonban nem, az ének pedig rikácsolóbbá vált. Múlt az idő, de mindenki mozdulatlanul ült a helyén és a sámánasszonyra szegezte tekintetét. – Mit csinál? – súgta oda Vendel csaknem hangtalanul Irovárnak. – Megpróbálja megtalálni az eltévedt lelkeket – válaszolta ugyanilyen csendesen a nyenyec. – Olyan jó szellemeket és jó lelkeket kell találnia, amelyek segítenek neki. Ez medve vagy más állat, az ősök vagy egy másik sámán szelleme is lehet. Talán még a tiédet is megleli, mert azt mondja, jó lelked van. A szellemek és lelkek fogják vezetni, hogy megtalálja a
kérdést a törzs által feltett kérdésekre. Sok mindenről lehet szó: jó vadászatról, a gonosz szellemek kiűzéséről. Néhányan azt akarják, tekintsen bele népünk jövőjébe. A dobütések ekkor már olyan erővel zengtek, hogy Vendel kénytelen volt Irovár ajkáról leolvasni a választ. – És a betegek, akiket megérintett? – Erőt kell találnia, hogy meggyógyíthassa őket. Ki kell űznie belőlük a betegség gonosz szellemeit. Most azonban éppen bő lazaczsákmányt kér a folyó istenétől. Vendel nem kérdezősködött tovább. Nem akarta tudni, miért érintette meg őt is a sámánasszony. Úgy tűnt, mintha Tun-szij minden erejét igénybe venné a szertartás. Vendel komolyan aggódott miatta: lihegővé vált a lélegzete, ide-oda támolygott. Minden jel szerint fokozatosan önkívületbe esett. Az egész felettébb ijesztően hatott Vendelre, de a többiek szemmelláthatóan hozzászoktak a látványhoz. A dob csak kongott és kongott, Tun-szij pedig tébolyodott módján kezdett viselkedni. Rángatózott, ugrált, miközben vadul keringett maga körül. Ekkor olyan hihetetlen dolog történt, amelyet Vendel csupán saját különös lelkiállapotának volt képes tulajdonítani. – Kapcsolatba lépett néhány szellemmel – súgta Irovár. – Birtokba vették a lelkét. A sámánasszony kiáltozott, rikácsolt, bőgött. Szavai csaknem parancsnak hatottak. A süvítő szélben pedig válaszként szörnyű, rekedt, nem embertől származó kiáltások ütötték meg Vendel fülét. Az ifjú meg mert volna esküdni rá, hogy nem álmodik. – Most átmegy a szellemek világába – suttogta
Irovár. – Nehogy megmozdulj, maradj nyugton! Tun-szij a földre zuhant és egy darabig görcsökben vonaglott. Majd összecsuklott a teste és mozdulatlanul terült el a félkör közepén. Meghalt – gondolta elszörnyedve Vendel, a többiek azonban meg sem moccantak. Az egész tömeg némán várakozott. – A lelke most a szellemvilágban van – mormogta oda Irovár. – Most választ kap a fohászainkra és kérdéseinkre. Tun-szij örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt a földön, a varázslatot azonban senki sem szakította félbe. Mindnyájan ülve várták, hogy visszatérjen közéjük, és elmondja nekik, mit hallott a szellemektől. Dobja még mindig a csuklóján lógott, estében azonban elejtette a dobverőt, amely az egyik férfi elé gurult. A nyenyec maga elé meredt, bár nem úgy tűnt, mintha a dobütő rossz ómen volna. A süvítő szél meg-megrázta a kúp alakú építményeket borító állatbőröket. Egy kicsivel odább néhány kutya marakodott valamilyen falaton. Távolról, a folyó felől a jégzajlás robaja hallatszott, különben a kietlen vidék végtelen csendje borult az egybegyűltekre. Senki sem hitte volna, hogy itt ekkora embertömeg jött össze. Végre megmozdult a sámánasszony. Keze tehetetlenül tapogatta a földet. Vendel Irovárra nézett, de az az ujját sem mozdította. Valószínűleg még nem jött el az ideje, hogy segítsen a feleségének. Néhány percbe tellett, amíg Tun-szij felállt. Példáját Irovár is követte. Előbb megszabadította a dobtól, majd néhány olyan tárgyat adott a sámánasszony kezébe, amelyeket Vendel messziről nem tudott azonosí-
tani, mert túl kicsinyek voltak. Tun-szij egy darabig meggörnyedten állt egy helyben. Elgondolkozva nézegette a tárgyakat. Ezután egy bizonyos minta szerint a gyermekét karjában tartó anya elé rakta őket. Vendel ekkor látta, hogy tarka kövekről és valamilyen ragadozó állat hosszú fogáról van szó. Tun-szij a gyermek fölé hajolt. Mivel háttal állt Vendelnek, elzárta a kilátást, így a fiatalember nem látta, mit is csinál a sámánasszony. Tun-szij hosszasan maradt ebben a helyzetben, miközben egyhangúan mormogott. Amikor felállt, Vendel észrevette, hogy a gyermek anyja valamit, minden bizonnyal orvosságot bedug a ruhája ujjába. Az öregembernek kissé előbbre kellett csúsznia. A sámánasszony lovaglóülésben a nyakába ült és egyhangú dünnyögés közben a vállát gyúrta. Vendel azonban úgy találta, Tun-szij némileg közönyösen viselkedik, mintha már elveszettnek tartaná az öreg életét. A beteges kinézetű nőnek a hátára kellett feküdnie. Tun-szij rátelepedett és varázsigék mormolása közepette nyomogatta a mellkasát. Miután végzett vele, terjedelmes ruhájának egyik zsebéből orvosságot adott át neki. A sámán sorra kezelte a betegeket. Egy férfinak ugyancsak a hátára kellett feküdnie. Miután megtette, Tun-szij egész egyszerűen ráparancsolt, vegye le a nadrágját. A sámánasszony- ez alkalommal úgy helyezkedett el, hogy a tömeg nem láthatta a beteget, Irovár és Vendel viszont teljes egészében. A svéd ifjú legnagyobb elképedésére Tun-szij a férfi legnemesebb része fölé hajolva varázsigét mondott. Az elétáruló látványra Vendel azt mondhatta
volna, kicsi ember nagy bottal jár. – Hat felesége van, de egyetlen gyermeke sincs – súgta neki oda Irovár. – Gyermekáldást kért az istenektől. Tun-szij jól megfogta a férfi levegőbe meredő díszét, majd óvatosan a csúcsára köpött. Befejezésül visszahúzta a páciens nadrágját és bevétetett vele valamilyen orvosságot. A férfi szédelegve ült fel. Vendel döbbenten meredt maga elé. Ha velem is ezt teszi – gondolta – azonnal elmenekülök! Végül már csak ő maradt hátra. – Most elfutok – villant át rajta. Tun-szij akarata elől azonban nem volt menekvés. A sámánasszony odajött az ifjúhoz és jelezte, hajoljon előre. Vendel, magában hálálkodva, eleget tett neki. Térdére hajtott fejjel kíváncsian azon gondolkozott, mit is akarhat vele. Tun-szij neki is lovaglóülésben telepedett a nyakába, akárcsak az előbb néhány nyenyecnek, majd Vendel nyakára és tarkójára szorította ujjait. De hiszen én nem vagyok beteg! – gondolta. Hagyd abba! Úgy tetszett, Tun-szijnak más tervei vannak vele, mint hogy a nyavalyáit gyógyítsa. Gyengéden Vendel homloka elé tette a kezét, de nem ért hozzá. Vendel mégis azt érezte, hogy erős meleg áramlik a testébe, és a bőrén meg a csontján át egészen az agyáig hatol. Kellemetlen és egyúttal remek érzés volt. Hús-vér, tűzben izzó alakok jelentek meg előtte. Az ifjúnak az a benyomása támadt, hogy a hatalmas érzéki erő nem magától Tun-szijtól származott, de rajta keresztül hatolt az ő testébe. Noha küzdött ezzel az erővel, észrevette, vele is az történik, mint a meddő férfival. Miu-
tán azonban Vendel összekuporodva ült, szerencséjére senki sem láthatta, mi megy végbe vele. Mindazonáltal az a sötét gyanú ébredt benne, hogy Tun-szij tökéletesen tisztában van kínos helyzetével. A sámánasszony, aki közben mindvégig varázsigéket mormolt a fülébe, végül elengedte. Szavai tovább visszhangzottak Vendelben, jóllehet az egész hókuszpókuszból semmit sem értett. Tun-szij most Irovár és Vendel közé ült le. Mindketten a szó szoros értelmében érezték, mennyire kimerült. A háta mögé tették a karjukat, hogy nekitámaszkodhasson. Ezután Tun-szij hozzálátott annak elmondásához, mit is élt át a szellemvilágban. Hangja meglepően erőteljesen csengett, mintha minden erőtartalékát beleadná abba, hogy mindenki hallhassa szavait. Sokáig beszélt. Vendel látta, miként derül fel fokozatosan a félkörben ülők arca. A jövőre vonatkozó jóslatok mindenképpen kedvezők lehettek. Tun-szijt utána csaknem karba véve kellett ágyba vinni. – Nagyon rátermett a sámánkodásra – állapította meg tárgyilagosan Vendel. – Ő a legjobb az egész vidéken – válaszolta áhítatos hangon Irovár. – Sok sámán azzal a fehér foltos, vörös gombával kénytelen révületbe ejteni magát, amely az erdőben nő. A gombától látomásaik támadnak. Tun-szijnak ilyesmire nincs szüksége. A téli szállásunkon előfordul, hogy más népekbe tartozók, hantik és manysik jönnek el hozzá tanácsot kérni. Ez bizony szokatlan! Vendel tudta, hogy az osztjákok és a vogulok nevezik magukat hantinak, illetve manysinak. Mindkét
elnevezés “embert” jelentett. Irovár lefordította felesége számára Vendel dicsérő szavait. – Hallottam – válaszolta tömören az asszony, Vendelnek azonban úgy tűnt, mintha öröm suhant volna át az arcán. Irovár közben különösebb szertartás nélkül levette róla a sámánruhát és a kellékekkel együtt visszarakta a rénszarvasbőr-függöny mögé. A helyiség ismét hétköznapi képét mutatta. A férfi ezután két gyermekével elindult, hogy vízre bocsássák a csónakot. Vendel felajánlotta, hogy addig Tun-szij gondját viseli. Hirtelen belátta, mindnyájan ezt kívánják tőle, különösen maga a sámánaszszony. Talán gyávaság volt tőle, de nem merte megkérdezni, mit is csinált előzőleg odakint vele. Ehelyett virrasztásra készen, némán ült az ágya mellett. Batyuját már korábban előkészítette az induláshoz. Tun-szijnak azonban esze ágába sem volt aludni. Annyira sápadt volt az arca, hogy kívülálló halottnak hihette volna. Noha a sarki szél barnára cserzette bőrét, tompán Vendelre meredő szeme alatt kékes árnyalatú volt az arcszíne. – Ma reggeli beszélgetésünket nem fejezhettük be – szólalt meg Tun-szij. – Tudom. Sokat szerettem volna kérdezni tőled. – Gondolom. Nagyon megrázott, amit a Jéghegyek Népéről elmondtál. Akarod hallani az én történetemet? – Erre várok. A sámánasszony válaszul némán bólintott. Egy ideig csendesen feküdt és a sátor tetejére bámult.
– Elüldöztek bennünket – szólalt meg hirtelen félig éneklő hanghordozással Tun-szij. – Szegény, szerencsétlen népünket csodálatos képességei miatt elüldözték őshazájából. – Miféle ország volt az? – Nem tudom, Vendel. Messze keleten terült el. Őseim régen úton voltak már, amikor ideértek. Mongolok? – gondolta az ifjú. Bizonyos arcvonásaik erre utalnak. De mégsem lehettek azok. Hogyan is beszélt Ulvhedin önkívületében? Ugor nyelven? – Maradtak… a népedből keleten? – Nem. Mi csak egy olyan néptörzs csekély maradéka voltunk, amelyet évezredeken keresztül üldöztek varázsereje miatt. Vendel gerincén jeges rémület futott végig. – És mindnyájan itt maradtak? Irovár valami olyat mondott, hogy erre haladtak át, és csak négyen maradtak ott a hegyek között, Taran-gaj földjén. – Igen, négy nő a gyermekeikkel. Így tehát négynél többen voltak. – És a többiek? – Tovább vándoroltak nyugatnak. Senki sem ismeri a sorsukat. Vendelnek alig jött ki szó a torkán. – Irovár… vagy talán te voltál az? Nem, mégis Irovár. Azt mondta, hogy szörnyű lények vannak közöttetek. – Így igaz. De nem a kezdetektől fogva. Miután Taran-gaj földjére érkeztek, rettenetes dolgok történtek velük. Ők ugyanis eléggé sokáig maradtak ott. – Miféle rettenetes dolgok? – Figyelj csak rám! Évekig tartó útjukon egy kisfiú is velük volt. Ő pedig minden ízében gonosz te-
remtmény volt! Azt mondják, nem ismert olyan szavakat, mint barátság vagy kegyelem. Amikor olyan tizenöt éves forma lehetett, teherbe ejtette az egyik nőt, ami szörnyű bűnnek számított. A fiatal lányt kiközösítette a törzs. Azon a helyen kellett hátramaradnia; három másik nő pedig vele tartott, hogy segítsenek neki, és mert nem bírták az örökös vándorlást. Akadt köztük, aki gyermeket várt, amúgy pedig mind a hárman özvegyasszonyok voltak. Ez a négy nő alapította meg odaát, Taran-gaj földjén a törzset. Idővel a gyermekeik összeházasodtak egymással és nekik is utódaik születtek. Értettek a varázsláshoz, de mégis derék emberek voltak. Azután lesújtott rájuk az átok. – Hogyhogy? Tun-szij mély lélegzetet vett. – Kiderült, hogy a gonosz ifjú fia, aki különben jó ember volt, átkos örökséget hordoz magában. Az ő fiából pedig igazi szörnyeteg lett! – Sárga volt a szeme? – kérdezte hosszas vonakodás után, fejét lehorgasztva Vendel. – Igen. Azt mondják, sárgás fényben szikrázott a szeme, akár a farkasoké. Utána pedig időről időre – bár nem minden nemzedékben, mint nálatok – gonosz lény, vadállat, vagy inkább emberi szörnyeteg született. Vendel úgy érezte, alig tud lélegezni, annyira nyomasztóvá vált a kunyhóban a levegő. Néhányszor nagyot nyelt, miközben érezte, hogy Tun-szij a következő kérdését várja. Végül csak a nyelvére jött. – Az a tizenöt éves fiú, aki a népedhez tartozott… Aki nyugat felé ment a törzzsel… Ismered a nevét? – Igen.
Vendel ismét mély lélegzetet vett és megkérdezte: – Hogy hívták? – Tan-gil volt a neve. Tangil? Tengel! – Ő volt Gonosz Tengel – suttogta az ifjú. – Igen. Tévedsz azonban, amikor azt mondod, hogy a ti gonosz hatalmasságotokat, a Sátánt, ott nálatok kereste fel. Még itt, Taran-gaj földjén művelte az igazán szörnyű dolgot. – És mi van az elásott üstjével? Az is merő kitalálás? – Nem. Elásott valamilyen edényt, de nem tudom, milyet. Nektek pedig mindent meg kell tennetek, hogy megtaláljátok. Ám abban az edényben nem varázsfüvek és boszorkányfőzetek voltak, hanem egészen más. – Micsoda? – Túl sokáig tartana, ha most magyaráznám meg. A többiek mindjárt visszajönnek, én pedig nagyon fáradt vagyok. – Értem. Egy dolgot azért mondj meg: miért anynyira fontos, hogy megtaláljuk azt az edényt vagy üstöt? Azért, hogy a te nemzetséged meg az enyém megszabaduljon az átoktól? Tun-szij lehunyt szemmel bólintott. Annyira gyenge volt, hogy megfogta Vendel kezét, mintha erőt szívna belőle. – Úgy van. Fel kell szabadulnunk az átok alól. De a legfontosabb… hogy megtörjétek Gonosz Tengel hatalmát. – Ezt most nem értem. Tun-szij Vendel kezébe mélyesztette ujjait. – Hát nem fogod fel? Egyikőtök sem értette meg? Gonosz Tengel, a mi Tan-gilunk nem a lelkét adta el a
ti Sátánotoknak. Az utódait adta el neki, az örök életért cserébe. – Úgy érted, hogy… – Gonosz Tengel még mindig él.
9. fejezet HOSSZÚ IDŐBE TELT, amíg Vendelnek sikerült svédül kinyögnie valami nagyon gyámoltalan dolgot: – Elment a józan eszed! Tun-szij ebből természetesen egyetlen szót sem értett. Némán várta, hogy Vendel oroszul szólaljon meg. Az ifjú végül így szólt: – Ja eto nye mogu verity! (Nem tudom elhinni!) Tun-szij felelet helyett mindössze vállat vont. Vendel könyökére támaszkodva feküdt a rénszarvasbőrökön, miközben behatóan, kétségekkel tele szemlélte. Tun-szij ugyanabban a helyzetben maradt, továbbra is a füstelvezető nyílásra nézett. – Ezt nem gondolhatod komolyan, Tun-szij! – próbálta meggyőzni a hitetlenkedő svéd. A sámánasszony lassan Vendel felé fordította fáradt tekintetét. – Úgy véled, hogy a Jéghegyek Népéről szóló mondák hihetőbbek? A lelkét adta el a gonosz Sátánnak, hogy hatalomra tegyen szert? – Nem – ismerte be némi tűnődés után Vendel. – Azonban mindaz, aminek csak a Jéghegyek Népéhez köze van, józan ésszel felfoghatatlan. – Persze, mert a Jéghegyek Népe az élet forrásai-
nak közelében járt. Tun-szij az utóbbira részletesen nem tért ki. Vendel némi szünet után hevesen kifakadt: – Azt mondtad, hogy az örök életért cserébe eladta a leszármazottait. De vajon kinek? – Samának. A Halálnak. Sama azt akarta, hogy Tan-gil sarjai az ő készséges eszközei legyenek, akik fiatal, idő előtt kioltott életeket hoznak neki. Sama ugyanis az ilyeneket szereti. Szép virágok lesznek belőlük a halál kertjében. Szép fekete virágok. A halál kertje? Vendellel forgott a világ. – Akkor ezért akart segítőtársakat? Más szóval gyilkosokat? Olyan kimódoltnak tűnik ez az egész! – Szokatlan talán, hogy a halálnak cinkosai vannak? Hányan, de hányan vannak a világban, olyanok is, akiknek semmi közük sincs a Jéghegyek Népét sújtó átokhoz? – Háborús uszítók – bólintott Vendel. – Harcosok, akik örömüket lelik az ellenség megölésében. Túl sokat láttam a fajtájukból, Tun-szij. Ugyan miért törődne Sama azzal, hogy a Jéghegyek Népe minden nemzedékében legalább egy legyen belőlük? – Egy dologról megfeledkezel, Vendel: Sama nem az egész világ istensége. Ő a miénk, csak a miénk… Vendel sokáig töprengett a hallottakon. Tun-szij érvelése azonban túl bonyolult volt a fáradt ifjúnak. – Azt állítod, hogy Gonosz Tengel él – mondta ingerülten, mert felbosszantotta az asszony érthetetlen fecsegése. Vendelnek mindig kemény diót jelentett elhinnie a Jéghegyek Népét sújtó átkot. Erre jön egy tudatlan vadember a világ végéről, és a feje tetejére állítja az egész mendemondát, hogy őt, Vendelt még jobban összezavarja. – Ha él, akkor miért nem látta
senki? – Olyan biztos vagy benne, hogy senki sem látta? Vendel sokáig gondolkozott. – Voltak a nemzetségben olyanok, akik azt állították, hogy látták. Ketten az átokkal vertek közül. Egyikük Sol volt, igazi boszorkány. A másik pedig egy serdülő fiú, Kolgrim, ő azonban rögtön utána szörnyethalt. – Azt hiszem, nyugodtan igaznak veheted, amit mondtak – bólintott Tun-szij. – Állítólag az üst közelében őrködik. Ezt azonban nem teheti örökké. – Nem hinném, hogy folyton az üstre vigyázna. Amennyit a mi nemzetségünk átokverte tagjairól tudok, ők többet látnak, mint a többiek, látják azt, ami az árnyékvilágból való. – Így van. – A te átok sújtotta rokonaid az árnyát látták. Nekünk is megvannak Tan-gilról a magunk történetei. Azt mondják, félálomban fekszik, és szellem alakjában mutatkozik meg azoknak, akik képesek megpillantani. – És vajon hol szunnyadna félálomban? – Vendel nem tehetett róla, hogy hangja némileg tartózkodóan, csaknem gúnyosan csengett. – Senki sem tudja. Egy darabig mindketten némán feküdtek. Vendel azt hitte, hogy Tun-szij elaludt, így csak úgy magának mormolta: – De hiszen ez nem úgy van! – Micsoda! – Bocsáss meg, ha felébresztettelek volna! – Nem ébresztettél fel.
– Arra gondoltam, hogy minden nemzedékben egy átokverte sarj születik. Ha nálunk és nálatok egyaránt vannak ilyenek, akkor nemzedékenként több lesz belőlük. – Ez nem olyan biztos. Először is úgy szól a monda, hogy minden nemzedékből legalább egy sarjat átok sújt, másodszor pedig bizony megtörtént nálatok, hogy nem akadt kiválasztott. Akkor pedig teljes erejével rajtunk sújt le az átok. Vegyük csak a te nemzedékedet. Van benne átokverte családtag? – Igen, állítólag van valaki, akinek nagyon sárga a szeme és senki sem akar beszélni róla. – Ez meglehet – bólintotta Tun-szij. – Odaát Taran-gaj földjén nincs olyan korodbéli, aki ennyire átoksújtotta volna. De mi a helyzet az utánad következő nemzedékkel? – Honnan tudjam? Hiszen alig cseperedtünk fel, én pedig nyolc éve nem jártam odahaza. – Akkor megnyugtathatlak, hogy a következő nemzedékben nem lesz átokverte sarj. Ugyanis ott az én hegyeim között nemrég olyan fiú született, akinél szörnyűbbet nem láttak még! Ő pedig a mi Tan-gilunk közvetlen leszármazottja. – Hiszen ők mindannyian azok! – Többé-kevésbé igen. Ez a gyermek azonban közvetlenül az apai ágról való. – Értem. Gyakran jársz a rokonaidnál? – Nem. Nagyon ritkán. Túl ritkán. Az itteniek közül senki, még Irovár sem mer követni. – Vigyél el egyszer oda, Tun-szij! – élénkült fel hirtelen Vendel. – Találkozni akarok a rokonaimmal! Vendel a sámánasszony felé fordult, aki gúnyos mosollyal nézett rá.
– Nem te voltál az, aki ma éjjel meg akart szökni tőlünk? Vendel ritkán érezte, hogy ennyire meglepetésszerűen rohanták volna le. – Ezt meg honnan tudod? Tun-szij adós maradt a válasszal. – Meggondoltad magad? – kérdezte inkább. Vendel visszahanyatlott az állatbőrökre és elgondolkodott. – Nem tudom, Tun-szij. Valóban nem tudom. Kívülről hangok szűrődtek be, majd kisvártatva meglebbent a sátor bejáratát fedő takaró. Vendelt bosszantotta a háziak visszatérése, hiszen annyi kérdést szeretett volna még feltenni. – Nocsak – mondta Irovár. – Ébren vagytok még? Jól kipihented magad, kedvesem? – kérdezte a feleségétől. – Hogyne – válaszolta nyugodtan mosolyogva a sámánasszony. Így azután mindannyian lefeküdtek. Mivel ruhadarabjaik nagy részét magukon tartották, senkinek sem kellett feszélyezetten viselkednie a többiek előtt. Lassan csend borult a Kara-tenger partján elterülő táborhelyre. Csupán messze kinn a tundrán vonítottak a farkasok. Azonban Vendel szemére nem jött álom. Furcsa, idegen gondolatok kóvályogtak a fejében. Néhány óra múlva felkelt és kilopakodott a sátorból. A batyuját is magával vitte, hiszen most volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy eltűnjön a nyenyecek földjéről. Az épület előtt megállt az átható éjszakai fényben. A sátrak közötti üres teret, amelyen nemrég még emberek zsúfolódtak, méltóságteljesen világította meg az
éjféli nap. Semmiféle világos gondolat sem jutott az eszébe. Szórakozottan felkapott egy fekete gyapjúbojtot, amely a sámánruháról szakadt le Tun-szij vad tánca közben. Kedvet érzett hozzá, hogy minél előbb meglássa Taran-gaj földjét és találkozzék az ottaniakkal. De tisztában volt vele: oda egyedül nem mehet el. Arrafelé minden bizonnyal kemény népség lakik. Igen hamar dárdát hajítanának a hátába, vagy lenyilaznák valamelyik szirt csúcsáról. Tun-szijnak mindenképpen vele kell jönnie. Mit számít, ha még néhány napig itt marad? Ki mondta, hogy már ezen az éjszakán útra kell kelnie? Irovár szerint a legjobb a nyár vége felé továbbindulnia. Vendel nem gondolt arra, hogy ilyen sokáig maradjon a nyenyecek között, a tanács önmagában azonban okos volt. A jég még mostanra sem olvadt el teljesen, akkor hát minek úgy sietnie? Vendel megfordult és batyustul visszament Irovárék kunyhójába. Lemondóan törődött bele sorsába, és összekuporodott erős rénszarvasbűzt árasztó bőrei alá. Rájött, hogy idővel még a sátorban megülepedett füst szagához is hozzá lehet szokni. Miután véglegesen elhatározta, hogy ezen az éjszakán nem áll odább, nyugalom szállt rá, és a Jéghegyek Népe meg Taran-gaj földje körül kavargó gondolatokkal a fejében elaludt. Tun-szij hallotta, amint Vendel fújtatása szabályos lélegzésre vált át. A sámánasszony ekkor oldalára fordult és elégedetten mosolygott. Ő többet tudott, mint az aranyhajú jövevény.
VENDEL MÁSNAP, a rénszarvasok szétválasztása közben megdöbbentő felfedezést tett. Megakadt a szeme Szinszijeven, aki éppen néhány elcsatangolt állat után futott. Vendel felfigyelt a lány csinos testére, jurák voltához képest nyurga lábára, a szélben vidáman csapkodó hosszú fekete hajfonataira, kipirult arcára. Hiszen ez a lány szép, ha nem is a hagyományos értelemben, mert ahhoz túl erőteljesek a vonásai! De a mozgásában volt valami ellenállhatatlanul érzéki, tekintetében pedig olyan vonzerő, amelyet Vendel korábban nem vett észre. A nap folyamán újra meg újra azon kapta magát, hogy Szinszijeven felejti a szemét. Minden alkalommal olyan vágyakozás fogta el, amelyről korábban nem is álmodott volna. Szinszijev látványosan és megalázóan keresztülnézett rajta. Ez azonban csak tovább ösztönözte Vendelt. Egyszer látta, amint a lány elmosolyodik egy sután ugrándozó rénszarvasgidán. Vendel úgy gondolta, hogy ehhez fogható szép mosolyt egész életében nem látott. Ha csak egyetlen egyszer így nevetne rá a lány, utána akár szívesen meg is halna. A faluban lakó többi fiatal lány félreérthetetlenül hívogatóan mosolygott rá. Elvörösödött, amikor kitalálta, hogy az öt leányzó nyilván mindenfelé szétkürtölte, milyen remek szerető. Vendel rendkívül kínosnak érezte az egészet. Különösen azért szégyenkezett, mert Szinszijev arcán végtelen megvetés tükröződött, amikor értesült róla, miféle kalandokban volt része útközben a férjéül szánt jövevénynek. Ezen a napon Tun-szij nem jött elő. Az előző esti szertartás annyira kimerítette, hogy még mindig a
kunyhóban feküdt. Vendel szívesen beszélt volna vele, Irovár azonban lebeszélte. Arra kérte vendégüket, várjon még egy napot. Ami a közvetlen jövőt illette, Vendel természetesen keserves választás előtt állt. Magabiztos elképzelését, miszerint olyan gyorsan siet haza Svédországba, ahogyan csak a lába bírja, új tervei némileg módosították. Látnia kellett Taran-gaj földjét, ha egyáltalán földnek lehet nevezni azt a néhány szakadékot. Beszélnie kell az ott lakókkal, valamivel értelmesebb magyarázatokat kell kapnia, mint a halhatatlan Tangilra vonatkozó ostoba mendemonda, amellyel Tunszij traktálta. Úgy gondolta, mindenképpen egybe kell vetnie a két nép történetét, mert talán közösen kiókumlálhatják, miképpen oldják fel a Jéghegyek Népét sújtó átkot. Itt voltak aztán Szinszijev iránti újkeletű érzelmei is. Vendel azt vette észre magán, hogy egyre erősebb és féktelenebb érzés fogja el, amely teljesen elütött Maria Skogh iránt táplált ifjúkori rajongásától. Most őserő tört utat magának. Akármennyire is akarta, nem tudta feltartóztatni. De vajon mi a helyzet Szinszijevvel? Hideg, akár a jégcsap! Vendel már rájött, ki a lány szerelme: fiatal, jóképű rénszarvaspásztor. Vendel nem tudta eldönteni, viszonozza-e a nyenyec ifjú a leány közeledését, azt viszont a vak is láthatta, hogy Szinszijev mindig a pásztor közelében bukkan fel. Vendelen az sem sokat segített, hogy az öt lányka állandóan körülötte forgolódott. Vendel nem akart barátságtalanul viselkedni velük, és nem is tett így. De bizony zavarta ötük rajongó imádata, különösen akkor, ha Szinszijev is a közelben volt!
Vendel nem tudta hová tenni lénye hirtelen változását. Mindeddig úgy vélekedett, Irovárék leánya rendkívül kellemetlen és csúnya nőszemély, most viszont minden gondolatát ő kötötte le. Az sem használt, ha arra emlékeztette önmagát, milyen ostobaság beleszeretni egy efféle “barbár” leányba, aki az ő hazájától messze-messze él, és egy világ választja el tőle. Az értelem azonban sohasem volt a szerelem tanácsadója. Vendel hosszú időre képes volt megfeledkezni a hazautazásról. És ha eszébe jutott, fájdalmas meghasonlás fogta el. Egy ízben összetalálkozott Szinszijevvel a sátrak között, sőt a szó szoros értelmében egymásnak ütköztek. Itt az esély, hogy jó benyomást keltsek benne, és valamilyen szép, kedves dolgot mondjak neki, így legalább ő is felfedezi a bennem rejlő értékeket! – villant át rajta. De mit mondjon azon a nyelven, amelyből mindössze húsz szót ismer? Most nem állhatott elő azzal az egyetlen nyenyec mondattal: “Kell még egy nyírfatörzs a karámhoz”, amelyet hibátlanul el tudott mondani. Arról nem is beszélve, hogy a rénszarvasok karámja a táborhely túlsó végén volt. Így hát mindössze egy bárgyú mosoly telt tőle, ami még jobban növelte a lány megvetését vele szemben. Az ifjú egész délután összetört szívvel járt-kelt a jurákok táborában. AZNAP SEM indult el hazafelé, sőt másnap és a rákövetkező napon sem. Ehelyett bevonták a nyenyecek kemény és fáradságos hétköznapi munkájába. Segítenie kellett, ahol csak szükség volt rá, természete-
sen mindig Irovár nemzetségén belül. Egyre több szó és kifejezés ragadt rá, így fokozatosan közelebb jutott az emberekhez. Azt viszont következetesen megtagadta, hogy a vadászatokon is résztvegyen. Végszükségben lazacfogásra elment, de mindannyiszor vérző szívvel kért bocsánatot az éppen kifogott haltól. Tudta, hogy a vadászat és halászat létszükséglet errefelé. Ez a nép nem ismerte a kenyeret. Hogyan is tudnának gabonát termeszteni? A tajgán és a tundrán sikerült ugyan néhány növényfajtát begyűjteniük, de ezeket kizárólag orvosságnak használták. Amúgy kizárólag bogyókon és állati eredetű táplálékon éltek. Vendel bizony jócskán veszített a tekintélyéből, amiért nem volt hajlandó résztvenni a vadászatokon. Azonban Silje leszármazottjaként örökölte anyai ősének az állatok iránti szeretetét. Nem tehetett róla, de csaknem belebetegedett, amikor kénytelen volt végignézni, amint valamilyen állat elveszíti az életét. Irovár nagyon gazdag embernek számított, mert ötezer rénszarvasa volt. Így Szinszijev igencsak jó partinak ígérkezett. Ha lettek volna kérői! Nőtlen fiatalemberek azonban csak Irovár nemzetségében akadtak, a nemzetségen belüli házasodást pedig szigorúan tiltották a nyenyecek íratlan törvényei. Maga a lány az unokafivérét akarta, senki mást. Irovár attól rettegett, hogy Szinszijev szerelmi bánatában eldobja magától az életet. Igaz, a többi nemzetségben is előfordult néhány lehetséges férjjelölt, de az egyik öregecske volt, ráadásul három asszony férje, egy másik pedig éppen hogy kikelt a tojásból. A nyenyec leányok ezért annyira megörültek Vendelnek, mint a mesében a hófehér paripán érkező királyfinak.
A “mesebeli királyfi” látta, hogy Tun-szij mennyire rajta tartja Szinszijeven a szemét. Egyik napon aztán, amikor éppen egy szánt állítottak össze, rájött az összefüggésre. Olyan dühbe gurult, hogy rögtön elővette a sámánasszonyt. Minden teketória nélkül, felbőszülten támadt neki Tun-szijnak: – Tehát ezt tetted azon az estén, amikor sámánkodtál! Szinszijevre irányítottad a vágyaimat! Tun-szij csupán enyhén gunyoros mosollyal viszonozta Vendel kirohanását. – Ugye, egészen rátermett vagyok a sámánságra? Te magad mondtad. – Igen, de nem sejtettem… Mit műveltél, te boszorkány? Te tartottál vissza, hogy elfelejtsem az otthonomat és a szüleimet. Miért? Mert mindenáron férjhez akarod adni a lányodat? Tun-szij elfordult és tovább fonta az egyetlen szög nélkül készült szán ülését. – A lányom boldogságának semmi köze sincs a dologhoz. A tiednek vagy az enyémnek sem. Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy szembeszálljunk azzal, aminek meg kell történnie. Feleségül fogod venni, Vendel, nekem pedig kötelességem volt elrendezni a házasságotokat. Vendelt csaknem szétvetette a harag. – Mit számít, ha most én is nagyon szeretném? Hiszen ő nem akarja! Akkor irányítsd rám a vonzalmát, hogy legalább némi igazságosság legyen benne! Vagy talán arra gondoltál, hogy megfosztod életétől az unokafivérét? Hiszen olyan egyszerű az egész, ugye? Vendel tudta, mennyire összevissza beszél, de
ilyen dühösnek még sohasem érezte magát. Még hogy úgy rángassák , akár valami bábot! – Itt semmiféle varázslatra sincs szükség – mondta nyugodtan a sámánasszony. – Fiatal vagy és vonzó külsejű. Ha jól ismerem Szinszijevet, máris odavan érted. – Haha! – kacagott fel keserűen Vendel. – Nem tetszik viszont neki az öt leánykával idefelé történt kalandod. Szinszijev büszke nő, aki érintetlen férfit akar férjének. – Minden kelletlen leány közül a leginkább berzenkedőbe kellett beleszeretnem! – csapkodta Vendel a saját homlokát. – Addig az éjszakáig szűz voltam. Szeretném látni azt a férfit, aki olyan körülmények között meg tudta volna őrizni az ártatlanságát! – Az egész falu rajtad nevet, amiért összeálltál azokkal a kis cafatokkal – szólalt meg hátuk mögül egy száraz, barátságtalan hang. Vendel felriadt és hátrafordult. Szinszijev állt a háta mögött. A lány arckifejezéséből minden megértett szónál jobban felfogta, mit is mondott az előbb. – Tun-szij – sziszegte összeszorított fogakkal Vendel. – Mondd meg a gőgös lányodnak, hogy feleségül kérem. Tun-szij szó szerint le is fordította az előbbieket. Szinszijevnek egyetlen arcvonása sem rezzent. – Mondd meg annak a nyápic alaknak, hogy olyan férfit akarok, aki méltó hozzám. Nem olyat, aki kislányok után szaladgál. Nem olyat, akinek egyetlen rénszarvasa sincsen vagy aki fél a vadászattól, sohasem ejtett el bálnát, de még egy fókát sem. Aki még ahhoz is gyáva, hogy elvágja a lazac nyakát és még egy rénszarvasgidát sem tud befogni!
Miután az anya nagy keservesen lefordította lánya megvető szavait, Vendel metsző gúnnyal így szólt: – Számomra más értékek is léteznek azon kívül, hogy élőlényeket öljek meg. Én ismerem a jóságot, barátságot, meghittséget és szeretetet. Ha azonban ennél többre tartod a gazdagságot és a vakmerőséget, akkor semmit sem jelentesz nekem. Szinszijev éktelen, dühbe gurult. – Ha engem akarsz, akkor bizony meg kell mutatnod, mit tudsz! Rajtad kívül is vannak kérőim. – Csakugyan? – kérdezte sértőn Vendel. – Képzeld el, vannak! Tun-szij, aki addig szegényes orosztudásával ügygyel-bajjal fordítgatta kettejük szópárbaját, hangjában némi kétségbeeséssel így szólt: – Döntsön Irovár! Gyere ide! Férje hamarosan megjelent, Tun-szij pedig elmagyarázta neki, mi a helyzet. – Attól tartok, versengened kell a kezéért, Vendel – bólintott Irovár. – Így tartja mifelénk a szokás, ha egy lánynak több kérője akad. Tudod, az öregember megkérte a kezét. A rénszarvasok miatt. – gondolta bosszúsan Vendel. – De akkor Tuunak is meg kell engedni, hogy a kezemért induljon! – kiáltott fel Szinszijev. – Ne butáskodj! – csattant fel Irovár. – Tuu az unokabátyád. Szinszijev hajthatatlan volt. – De ha ő lesz a győztes, megkaphat? – Tuu nem versenghet a kezedért. – Akkor én sem egyezem bele. Vendel teljes magasságában kihúzta magát. – Nyugodtan, Szinszijev, nem olyan sürgős. Mie-
lőtt megkérem valakinek a kezét, el kell rendeznem öt kis barátnőm sorsát. Nem szándékozom megnősülni, őket pedig arra kárhoztatni, hogy egész életükre magányosak maradjanak! – És honnan akarsz férjet szerezni nekik? – sziszegte a lány. – Úgy gondolom, legjobb lesz, ha erről anyáddal beszélek. Én felelek értük, ha pedig nem találok nekik férjet, magam veszem el őket. Gondoskodom róla, hogy valamennyien biztonságban éljenek és legyen gyermekük. Utána elhagyom a földeteket és visszatérek a saját hazámba. Szinszijev arcán valamiféle űzött vonás jelent meg. – Vetélkedhetsz értem. De akkor azon kell lenned, hogy megnyerd a versenyt. Különben megszökünk Tuuval. – Megszöktök? – kérdezte elkomorodva Irovár. – Vagy pedig együtt halunk meg – fordult apja felé a lány. – Nem hiszem, hogy olyan komolyan gondolod, Szinszijev – mondta gyorsan Vendel. – Különben nem viselt volna úgy meg az a hír, hogy feleségül veszem a leánykákat. Tulajdonképpen hány férjet akarsz? – Ezt mondtam neked, Vendel – szólalt meg Tunszij oroszul. – Odavan érted. Csak azt akarja, hogy bátor és erős légy. Ennél jobbat nem tud neked mondani. Szinszijev olyan haragra gyulladt Vendel szavai hallatán, hogy mérgében eltűnt a sátrak között. – Még csak tizenhat éves – mondta hangjában atyai megbocsátással Irovár. – Emlékezz rá, Vendel, hogy a mi népünkből való
– tette hozzá Tun-szij. – A Jéghegyek Népéből. Megértettem, hogy köztetek is vannak makacs emberek. – Vannak bizony – nézett Vendel a tovatűnő lány után. – Sok családtagunk ilyen. Önállóak, dacosak, nehéz velük bánni. Én azonban komolyan gondoltam, Tun-szij, hogy beszélni szeretnék veled az öt magányos kislány jövőjéről. Ha kedved van hozzá, nyugodtan hallgasd meg, Irovár. Jó tolmács vagy, amikor végleg nem értjük meg egymást. Irovár leült közéjük. Ezen a napon nem volt olyan meleg az idő, így rögtön csípősebbnek tűnt a szél. Vendel érezte, hogy fázni kezdenek szánnal bíbelődő ujjai. A helybeliekkel ellentétben neki nem volt kesztyűje, így keze fején a fagytól kivörösödött a bőr. – Egyszer említetted nekem, Tun-szij, hogy odaát Taran-gaj földjén kihalóban vannak az emberek. Ugyanaz a bajuk, mint az ittenieknek? Sokkal több közöttük a nő, mint a férfi? – Éppen ellenkezőleg! Ha így volna, nem lennének kihalófélben. Túl kevesen vannak közöttük nők, ez a balsorsuk. – Hiszen akkor minden egyszerű! A házaspár értetlenkedve bámult rá. Vendel részletesebben elmagyarázta, mire gondolt. – Egyszer megkérdeztem tőled, vajon mindannyian szörnyetegek-e, mire te erélyesen tiltakoztál és azt mondtad, hogy hétköznapi emberek, akik csupán szörnyű éghajlaton és hihetetlenül nehéz körülmények között élnek. – Így igaz. Irovár úgy tett, mintha köhögési roham fogná el. – Nos, szokásos emberek… Felesége azonnal szúrós szemmel nézett rá.
– Azt szeretném, ha velem jönnél Taran-gaj földjére, Tun-szij – mondta lelkesen Vendel. – A saját szememmel akarom látni azokat az embereket, mert akárkihez nem adom férjhez kis barátnőimet. Ha az ottani férfiak méltóknak bizonyulnak rájuk, akkor megkérdezem az én kislányaimat, vajon… – Sohasem lesz bátorságuk hozzá – jelentette ki azonnal határozottan Irovár. – Te pedig mertél odavalósi nőt feleségül venni – vetette fel Vendel. – Van olyan ember a törzsedben, aki panaszkodik Tun-szijra? Aki azt állítja, veszélyes teremtés? – Tisztelik – ismerte be lassacskán Irovár. – És nem is félnek tőle. – No látod! Azt hiszem, a Taran-gajjal szembeni félelem nagy része a babona és a tudatlanság rovására írható. Állítólag néhány száz évvel ezelőtt ugyanez történt a norvégiai Tröndelagban. Az ottaniak rettegtek a Jéghegyek Népétől, és csak azért üldözték őket, mert értettek a varázsláshoz. Amikor azonban Jó Tengel családjával együtt végre kitört onnan és a hétköznapi halandók között telepedett le, hatalmas tekintélyt szerzett embersége és bölcsessége miatt. Tun-szij ragyogó szemmel nézett rá. – Ez olyan, mintha a saját sorsunkat hallanám. Mihelyt csak tehetjük, azonnal indulunk oda! – De nem bírod a hosszú utat – vetette közbe Irovár. – Az ember bírja, amit valóban akar – válaszolta az asszony. – És minek várakoztassuk a leánykákat? Vigyük magunkkal őket is, így legalább látják, mire adják a fejüket. – Ebbe sohasem fognak beleegyezni.
– Hiszen Vendel is velünk jön. A leánykák pedig bárhová követik a férfiassága miatt. Miközben Vendel arcszíne rákvörösre vált, fültanúja lehetett a házaspár vitájának, amely azzal végződött, hogy Irovár határozottan megtiltotta a leánykáknak a Taran-gaj földjére való utazást. Tun-szij pedig, igencsak különös módon, meghajolt Irovár akarata előtt. Vendel nem erre számított, de a hallottak sokat elárultak arról a szerelemről, amelyet ez a tekintélyes nő férje iránt érzett. Ez még egyértelműbben megmutatkozott, amikor Irovár óvatosan megkérdezte: – És én? Közben itthon üljek és várjak rátok? Tun-szij arcán ekkor olyan gyengéd mosoly jelent meg, amilyet Vendel korábban sohasem látott. – Te? Jól tudod, hogy nem bírom ki a társaságod nélkül. Felesége előbbi szavai megvigasztalták Irovárt. – Én viszont nem megyek fel oda! Egyetlen egyszer megtettem, hogy bebizonyítsam a szüleidnek, méltó vagyok a kezedre, de soha többé! – Ők sohasem gondoltak rólad semmi rosszat. Nos, akkor mi hárman rögtön útnak indulunk, mihelyt magasabban áll az égbolton a nap és nem kell annyira tartanunk az északi széltől. Most pedig megyek, Vendel, és beszélek a kislányokkal. Neked viszont még el kell töltened velük egy utolsó éjszakát, mielőtt elindulunk. – Nekem? – kérdezte rémülten Vendel. – Erre már nincs szükség, nem ők érdekelnek. – Most nem rólad beszélek. Hiszen azok a lányok folyton rajtad csüngenek és minden vágyuk rád irányul. Ha meg akarjuk győzni őket arról, hogy fogad-
ják el a Taran-gaj földjén élő rokonaimat, akkor el kell szakadniuk tőled. Ha még egy éjszakára megajándékozod őket a szerelmeddel, nem fognak utánad sóvárogni. Vendelt megdöbbentette ez a szabados erkölcsi felfogás. – Hiszen ez Szinszijev arculcsapásával egyenlő! – tört ki felháborodottan. – Ne mondd, hogy semmit sem fog megtudni a dologról! Hiszen azok a kis pletykafészkek a legapróbb részletet is elárulják! Tun-szij félrefordult, hogy elrejtse mosolyát. – Ezt aztán megmondtad! Vendel otthagyta Tun-szijt és Irovárt, hogy csillapítsa feldúlt érzelmeit. Taran-gaj hófelhőkbe burkolózó szaggatott hegycsúcsainak látványa azonban nem nagyon nyugtatta meg. Gyere! – hívogatták a zord szirtek. Gyere ide, itt szembetalálkozol a sorsoddal! Gondodat viseljük! Hevesen megborzongott, miközben fejében balsejtelmek kavarogtak. Úgy gondolta, hogy a jurákok és a rémület hegyei között lakók külön-külön gyilkos csapdába ejtették.
10. fejezet HÁROM NAPIG KELLETT VÁRNIUK, amíg olyan jóra fordult az idő, hogy megkockáztathatták az utazást nyugatra. Az első szakaszt a Kara-tenger partja mentén tették meg, mert itt a jégen haladhattak. Ez nagyon kedvező volt Tun-szij számára, aki a két férfi húzta szá-
non foglalhatott helyet. Az örömnek azonban csakhamar vége szakadt. Nem maradt más hátra, mint hogy otthagyják a szánt és gyalog menjenek tovább a szárazföld belseje felé. Furcsa érzés volt más szögből látni a tábort. Olyan biztosnak tűnt az öböl belsejében, ahogyan minden oldalról elszórt kisebb nyári szálláshelyek vették körül. Innen nézve viszont csak egy kőomlás az állandó talajfagyról tanúskodó kemény földön. Ami az időjárást illeti, túlságosan is jóhiszeműnek bizonyultak. Reggel szokatlanul meleg és derült volt az idő, de utána eltűnt a nap. Nem sokkal később havas eső kezdett hullani egy olyan felhőből, amely eleinte a látóhatáron felbukkanó apró buboréknak tűnt, de azután hihetetlen méretűre nőtt. Az emelkedőn felfelé hágva állandóan nyugatnak tartottak. Vendel szerencséjére Irovár és Tun-szij ugyanolyan nehezen szedte a levegőt, mint ő. A felkapaszkodás annyira kimerítő volt, a talaj pedig olyan egyenetlen, hogy Vendel az út legnagyobb részén kénytelen volt a lába alá nézni, nehogy elvétse a lépést. Ezért igencsak elképedt, amikor legközelebb felnézett… Felértek a fennsíkra, ahol a vidék teljesen eltért attól, amire számított. Megfordult, mintha a jurákok táborában keresne biztos támpontot. A sátrak azonban kis pontokká zsugorodtak a távolban, és beleolvadtak a mindent egybemosó háttérbe. Így tehát a tábor látványa sem vigasztalta. A szél tovafújta a csapadékot hozó felhőt és újra kisütött a nap. Ez azonban mit sem segített Vendel rossz hangulatán.
Egykor azt hitte, hogy az Ural legészakibb nyúlványai és a komor tengerparti sziklás vidék között nyugat felé haladhat. Most látta, hogy Taran-gaj földje sokkal nagyobb annál, mint amire számított. A sziklák csupán az Ural délen kezdődő láncáig .érő alacsonyabb hegyvidék előhírnökei voltak. Ezt a közbülső hegységet, amely minden bizonnyal Taran-gaj földje volt, sűrű tajga borította, amelyből kopasz fejtető gyanánt csak a hegyek csúcsa emelkedett ki. A sziklák csupán a tenger közvetlen közelében magasodtak fenyegetően a táj fölé. Tun-szijnak elfátyolosodott a szeme. – Hazám – mondta elcsukló hangon. – Milyen régen nem jártam erre! A két férfi egymásra nézett, de egyikük sem szólt semmit. A sámánasszony gyors léptekkel újra a tengerpart felé vette az irányt, egyenesen a tajga kellős közepe, az ördög szurdokának látszó hasadékok felé tartva. A két férfi követte. Tun-szij nagyon hamar ösvényre talált. Ezt követték a sűrű erdővel borított és néma hegyhátak övezte völgyeken áthaladva. Itt nem hallatszott a tengeri madarak állandó rikácsolása, nyomasztó csend nehezedett a tájra. Az eső után a fákról lecsöpögött a víz, ahová pedig elértek a nap sugarai, párolgott a föld. Itt nem fújt a szél, így csaknem nyomasztóvá vált a meleg. Vendel most értette meg, miképpen élhetett meg errefelé az ember. Taran-gaj földje minden bizonnyal sokkal jobb hely volt, mint a nyitott, szélfútta tundra. Északról és délről hegyek védelmezték, a fák pedig biztonságot és jó közérzetet adtak az ittlakóknak. Vagy legalábbis azt kellett volna adniuk. Csak ne lettek volna azok a csipkés szirtek, amelyek föléjük
magasodtak, amikor kiláthattak a fák közül! És ne uralkodott volna ebben az erdőben az a rejtett valami, amitől Vendel minden hajaszála égnek állt. Emberi életnek egyelőre sehol sem találták nyomát. Irovár hangosan kimondta, amit Vendel gondolt: – Azt hihetné az ember, hogy valamennyien meghaltak. Tun-szij arca kővé merevedett. – Várjatok itt – mondta. – Legjobb lesz, ha előremegyek és elmondom nekik, ki vagy te, Vendel! – Nem mehetsz egyedül – szólalt meg azonnal Irovár. Veled megyek, bár megfogadtam, hogy soha többé nem mutatkozom arrafelé. A sámánasszony némi vonakodás után beleegyezően bólintott. – Talán emlékeznek rád. Te azonban, Vendel, túlságosan idegen vagy a számukra. Nagy baj lenne belőle, ha nem kívánatos cselekedetekre ragadtatnák magukat. Ezen a helyen biztonságban leszel. Vendel nem így vélekedett, el kellett azonban ismernie, hogy Tun-szij érvelésében van logika. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lenyilazzák, még mielőtt megmondhatná nekik, kicsoda is ő, vagy békés szándékairól biztosíthatná őket. Tun-szij és Irovár eltűnt az erdőben. Lépteiket elnyelte a rengeteg, Vendelt pedig ijesztő csend vette körül. Körülnézett a mélységes mély erdőben. Sehova sem ülhetett le, mivel a talaj nedves volt az eső után. Furcsa módon ezen a helyen eső esett, nem pedig hó, vagy olyan erősen sütött a nap, hogy a hópelyhek azonnal megolvadtak. A fenyőfák kemény törzsének
sem támaszkodhatott. Talán nyenyec módon üljön a sarkára? Ebben meg nem volt gyakorlata. Így tehát egy helyben álldogált, vagy pedig odavissza sétált az ösvényen. Nem ment azonban túlságosan messzire, mert nem tudhatta, mi rejtőzik a következő kanyar után. Az ösvényt egyébként alig taposták le. Úgy tűnt, évek óta senki sem járt rajta. Mégis kihaltak volna távoli rokonai? Vendel tett néhány határozatlan lépést, majd viszszafordult. Legjobb, ha ott marad, ahol hagyták. Gondolatai folyton Szinszijev, a “kismadár” körül keringtek. Kénytelen volt beismerni, hogy bizony dacos egy madárka! Ennek ellenére örökösen vágyakozva gondolt a lányra. Éjszakánként vele álmodott, de álmában is állandóan kicsúszott a keze körül, így mindannyiszor csalódottan és nyugtalanul ébredt fel. Egy ilyen reggelen megfogadta Tun-szij szavát és válaszolt az öt leányka hívogatására. Mind a hatan halászatra indultak, Vendel ugyanis nem merte elválasztani őket, mert ez féltékenységre adott volna okot. A táborhelyről látótávolságon kívül, a tenger partján mind az ötüket egymás után magáévá tette, miközben mindegyikükben Szinszijevet látta. Utána arra kérte őket, tartsák titokban találkozásukat, bár tudta, hiábavaló a kívánsága. Később mégis úgy festett, a leányzóknak sikerült lakatot tenniük a szájukra. Ez alkalommal azonban semmilyen öröme sem származott a velük történt találkozásból. Vágya olyannyira Szinszijevre irányult, hogy újabb kalandja közben rossz lelkiismerete támadt, mindenkivel, nem utolsósorban a leánykákkal szemben. Végtelenül szégyellte magát, bár azért gyengéd és kedves volt velük,
és odaadó szeretetet érzett irántuk. Ők pedig mind az öten hozzá simultak, miközben könyörgő tekintettel úgy tettek, mintha gyermeket ringatnának a karjukban. Erre határozottan a fejét rázta, majd szomorúan egymás után megcsókolta őket. Remek volt velük – most azonban véget kellett vetnie a további hancúrozásnak. Azon törte a fejét, mit szólnak majd ahhoz a tervéhez, hogy Taran-gaj földjéről próbál nekik férjet szerezni. Ha egyáltalán él még itt valaki. Alapvetően durva gondolatnak találta, hogy ilyen módon hozzon össze ismeretlen embereket. Egyelőre azonban ötletnél vagy próbálkozásnál úgysem több az egész. De két néptörzset legalább megpróbál megmenteni a kihalástól. Minden előjel nélkül egyszerre egész testében rémülten összerázkódott. A legközelebbi hegytetőről hirtelen furulyaszó hangzott fel. Furulyán játszik valaki ebben az isten háta mögötti vadonban? A fenyők között áthatoló napsütésben testéhez tapadtak a ruhái. A talajból felszálló pára elhomályosította a szemét. Vendel meg tudta állapítani, hogy a láthatatlan játékos, aki minden bizonnyal nem kezdő, fűzfasípot fúj. A szokásos fűzfasípokból alig lehetett dallamot kicsiholni, és ami kijött belőlük, az is nagyon kezdetleges volt. Ez a melódia összetettebb, még ha a zenével nem is lehetett volna Európában hangversenyen fellépni. Sajátos dallam volt, enyhe keleti beütéssel. Vendel elragadtatva, megbabonázva hallgatta a furulyaszót. Az ismeretlen sípos ugyanolyan hirtelen hagyta
abba a játékot, ahogyan elkezdte. Az erdőben csupán a pergő vízcseppek és a susogó ágak alig kivehető nesze hallatszott. Kiáltson fel? Nem mert. A furulyaszó nem neki szólt, hanem a fölötte magasodó sziklaszirtek felé irányult. De hiszen akkor mégis élnek errefelé emberek! Hacsak nem másvilági lények űztek tréfát vele az előbb. Vendelre annyira hatott az őt körülvevő mesebeli erdő, hogy bármit hajlandó lett volna elhinni. Tovább várakozott, de semmi sem történt. A napot felhő burkolta be és sokáig nem kandikált ki alóla. Vendelt egyre inkább rossz érzés kerítette hatalmába. Csodálatos örömöt jelentett, amikor végre kisütött a napocska. Mintha jóbarát cirógatta volna végig az arcát. Sohasem jönnek vissza, pedig mióta várja őket! Valójában alig egy órája álldogált az erdőben, de elveszítette az időérzékét. Csak lassacskán ébredt tudatára annak, hogy nincs egyedül. Mozdulatlanul állt egy helyben, fejét sem merte megfordítani. Balsejtelme egyre nőtt. Félelmében csaknem megfulladt; mert nem mutathatta ki, mit érez, hanem közönyösen ott kellett álldogálnia. Az erdőt ismeretlen lények népesítették be. Megannyi szem szegeződött rá. Óvatosan lélegzetet vett, miközben körbejárt a szeme, bár a fejét meg sem mozdította. Ott, a fák között? Vagy feljebb, az ösvény fölött? A hegy túlsó oldalán? Hol? A napot újabb felhő borította be. Esőt, vagy akár
havat hozó, súlyos fekete felhő, amely óriási árnyként borult az erdőre. A sötétben felbátorodtak a láthatatlan lények. Biztos volt benne, hogy a szeme sarkából látta őket! Amikor azonban gyorsan megfordult, senki sem volt ott. Mégis tudta, valahol arrafelé lapulnak, méghozzá nem néhányan, hanem sokan! Néma teremtmények, amelyek az erdő leple alatt őrá leselkedtek. Csak éppen nem tudott rájönni, kik vagy mik is ők. Emberek, állatok? Esetleg a kettő keveréke egy alakban? Nem szabad az ördögöt a falra festenie! Avagy csupán magánya és képzelőereje találta ki azokat a lényeket? Ott, az egyik fa mögött, a bozótban van valami… Vendel anélkül rohant oda, hogy a következményekre gondolt volna, mert elege volt a bizonytalanságból. Eldöntötte magában, hogy csakis valamilyen állat lehet az. A fa mögött azonban semmi sem volt. Ördögi gonoszsággal a bolondját járatták vele. Egy ideig a fa mögött állva kapkodott levegő után, dühöngve, hogy ilyen módon űztek gúnyt belőle. Persze nem lett volna szabad elhagynia az ösvényt, hanem… Megfordult, hogy visszamenjen, és ekkor egész teste megdermedt a rémülettől. Az ösvényhez vezető utat elzárta valami. A földbe póznát tűztek, olyan furcsa totemoszlopot, amelyet az errefelé élő népek használtak. Ez azonban alacsonyabb volt a szokásosnál, lándzsánál nem hosszabb és felül sem vertek keresztül rajta két kisebb póznát, bár furcsa dolgok lógtak le róla, cson-
tok és hosszú, levágott emberi haj. A póznát nemrég szúrhatták a talajba, mert a csontok még egymásnak verődtek a lendülettől. Vendel mögött is zörgött valami. Gyorsan megfordult. Most már négy ugyanolyan dárda vagy pózna vette körül. Vendel földbe gyökerezett lábbal meredt rájuk. Nem tudta, mi a jelentésük, de egyértelmű figyelmeztetésként fogta fel az egészet. Eszébe jutottak azok az elbeszélések, amelyeket Sol és Villemo adott a Jéghegyek Népe tudtára. A nemzetség őseiről, akik jégborította alföldeken vándoroltak nyugatnak, miközben törzsi jelképeikbe belekapott az erős szél. Mit jelentettek azok a totemek? Mágiát, a szellemek világát, sőt minden lelógó tárgynak is volt valamilyen külön jelentése. – Közületek való vagyok! – kiáltotta bele oroszul az erdőbe. Persze helytelen nyelvet használt! Mennyit is tud jurákul? Megpróbálta fejében összerakni az előbbi mondatot, de csekély szókészlete nem volt elegendő hozzá. Mit tudja, hátha jurákul sem értenek! Milyen messze került az ösvénytől? Egyáltalán nem messze, mert ki tudta venni a fák között. Vendel úgy döntött, legjobb lesz ott maradnia, ahol éppen áll. Rögtön ezután suttogó hangok szűrődtek fülébe arról a magaslatról, amelyre az ösvény felkanyargott. Azt is meghallotta, hogy sokan közelednek feléje csendes léptekkel. Hatalmas megkönnyebbülésére Tun-szij és Irovár bukkant elő a fák közül. Izgatottan beszélgettek néhány idősebb férfival. Többen is követték őket, férfiak
és nők vegyesen. Taran-gaj lakói nagyobbak voltak a jurákoknál, de közel sem olyan magasak, mint a skandinávok. Vendel szemében természetesen az általa korábban látott szibériai népcsoportokra hasonlítottak, vonásaik azonban egy árnyalatnyival mongolosabb jellegűek voltak. Koromfekete hajuk a vállukig lógott, és a jurákokhoz hasonlóan ők is bundába öltöztek. Alaposan felfegyverkeztek: kezükben különféle szúró- és vágófegyvereket tartottak, vállukon pedig íjat és nyilakkal teli puzdrát vetettek át. Arcuk ínségről, nélkülözésről, nyerseségről, a többi törzzsel szemben örökké tartó ellenséges viszonyról tanúskodott. A maguk módján azonban szépek voltak. Vendelt pedig ismét átjárta az a különös érzés, hogy otthon van, hogy közösség áll fenn közötte és e vadidegen nép között. – Itt vagyok! – kiáltotta, amikor a többiek megálltak az ösvényen. Azonnal odajöttek hozzá, mialatt az egyik idősebb férfi, aki valamilyen főnökféle lehetett, kihúzta a földből a legközelebbi totemoszlopot és közben mondott valamit Tun-szijnak. – Jó, hogy nem próbáltál meg kitörni a póznák alkotta körből – fordult Vendelhez a sámánasszony. – Máskülönben egy fabatkát sem érne az életed. Az erdőből sötét tekintetű, mogorva férfiak léptek ki. Megragadták a póznákat és falként vették körül az embercsoportot, amelynek közepén Vendel állt. Rövid szóváltásra került sor, majd Tun-szij elmagyarázta, miről is vitatkoztak az előbb: – Szerencse, hogy teljesen idegen vagy számukra. Bizonytalanok voltak a személyedet illetően. Sőt az
egyikük azt hitte a sárga hajadról, te vagy a tűz szelleme. Ezután a főnökként viselkedő, idősebb férfira mutatva elmagyarázta, hogy ő az apja, és valamennyien üdvözölni akarják Vendelt, mert nagyon kíváncsiak egyik nyugatra szakadt rokonukra. Vendel nem tudta, mi a körükben szokásos legudvariasabb köszöntés. Úgy tett azonban, mint az ukránok, mert az övéket nagyon szépnek és tisztelettudónak találta. Mélyen meghajolt, miközben ujjhegyével először a homlokát, majd a földet érintette meg. A többiek csupán enyhén hajoltak meg. Mivel Vendel volt a vendég, neki kellett a legnagyobb tiszteletet tanúsítania. Tun-szij apja ismét mondott valamit, a lánya pedig lefordította: – Arra kér, tarts velünk a legközelebbi szálláshelyre. Vendel nagy örömmel bólintott. Akárhova hajlandó lett volna elmenni, csak hogy végre kikerüljön ebből a megbabonázott erdőből. Elvonultak a viharfelhők, ismét kisütött a nap és úgy látszott, mintha egyelőre derült maradna az égbolt. A gőzölgő meleg erdőben valamennyien a magaslatok felé tartottak. Vendel észrevette, lopva milyen kíváncsi pillantásokat vetnek rá a helybeliek. Az erdőnek egyszerre csak vége lett, és félelmetes erővel arculcsapta őket a szél. – Miért nem odalent a meleg erdőben laknak? – kérdezte Irovártól Vendel. – Túl sok a veszély. Minden tele van vadállatokkal és az ellenségeikkel. Itt biztonságosabb. Vendel meg tudta érteni a választásukat.
– Csak nem furulyázni hallottam valakit az erdőben? – A taran-gajiak a furulya mesterei – fordult hátra Tun-szij. – Mindig is azok voltak, már az őshazánkban is. Vendel észrevette, hogy az élesen csipkézett, ördöginek ható hegyek egyik fennsíkja felé tartanak. Valamivel később kis völgybe jutottak el, amelyet inkább a sziklák közötti katlannak lehetett nevezni. Mindenesetre tökéletes védelmet nyújtott az ellenség támadásai elől. Vendel megfigyelte, hogy Irovár hosszasan beszélget egy jellegzetes arcú, zömök férfival, akit Szármiknak nevezett. Ez a név “Farkast” jelentett. A völgyteknőben néhány alacsony viskó állott. Ezeknek a kezdetleges, kerek tetejű épületeknek semmi közük sem volt a sátrakhoz. Állandó lakhelynek készültek és félig a földbe ásták őket. Irovártól korábban úgy hallotta, hogy a szamojédok ősei földbe vájt lyukakban éltek. Ez a nép azonban nem a szamojédok közé tartozott. Csupán azt az életmódot sajátította el, amelyet az ínség kényszerített rá. A kalyibák túlságosan kicsinyek voltak ahhoz, hogy valamennyien elférjenek bennük. Tun-szij apja ezért arra kért mindenkit, telepedjenek le a szabadban. Ezen a helyen gyakorlatilag minden kunyhó mellett állt egy földbe tűzött totempózna. Két keresztlécük közül a felső volt a szélesebb. Itt, a védett völgykatlanban nem fújt annyira erősen a szél, így a csontok nem verődtek össze, csupán a könnyű bőrszíjak és állati farkak lengtek enyhén ide-oda, groteszk módon életet lehelve a törzsi jelképekbe. Mielőtt leültek volna, Vendel felfigyelt valamire a
föld közelében. Amikor látta, mi az, jeges borzongás futott végig rajta. Noha alig hitt a szemének, az egyik viskóból élőlény jött ki. Vendelnek valóban a “lény” szót kellett használnia arra a vénséges vénemberre, aki inkább mászott, semmint két lábon haladt. A visszataszító, apró alak egészen Vendelig csúszott és gyűlölködő, gonosz szemével felnézett rá. Néhány ezer éves bizonyára megvan – futott át Vendel agyán, bár rögtön tudta, milyen lehetetlen dolog jutott eszébe. A szörnyű démonarcban mélyen ülő szempár tetőtől-talpig végigmérte Vendelt. Utána mondott valamit, de nem emberi hangon szólt, hanem inkább vipera módján sziszegett. Tun-szij gunyorosan felvillanó szemmel fordította le a vénség szavait: – A sámánunk azt mondja, hogy a lágyékod szép gyermekeket tud nemzeni. Úristen! Ezeknek állandóan ilyesmiről kell beszélniük? Vendel remélte, hogy napbarnított arcszíne elrejti, mennyire elvörösödik szégyenében. – Ez az ember nyilván több mint sámán. Átokverte fajzat, ugye? – kérdezte Tun-szijtól. – Így van. – Milyen idős? – Senki sem tudja. De már apám gyermekkorában is öreg volt. Ó ugyanis az apám öregapja. A sámánok a mi családunkban születnek. Ők az igazi varázslók, boszorkánymesterek. Vendel nemzetségében az igazi átokverte sarjak mindig a legnagyobb javasemberek és gyógyítók voltak. Az ifjú azonban kételkedett benne, hogy valaha is meggyógyított-e bármilyen nyavalyát ez a gonosz lény. Inkább éppen ellenkezőleg!
Így tehát igaz, hogy a nemzetség átok sújtotta tagjai hihetetlenül magas kort érnek meg. Vendel rokonságában valamennyien hirtelen, erőszakos halált haltak, így a többiek erről a körülményről keveset tudtak. Hanna, Grimar, Tengel, Sol, Trond, Kolgrim, Villemo koraszülött nővére – mindnyájan időnek előtte pusztultak el: megölték őket vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. A jó útra tért Ulvhedin pedig még az élők sorában volt. Szóval Vendel nemzetségében van még egy átokverte családtag. Nem tudta, ki lehet az, Jon, Dan avagy Ingrid. Vendel mindig gyermekként látta őket maga előtt. Mostanra azonban felnőttek már, csupán egy-két évvel lehettek fiatalabbak őnála. Így tehát az átoksújtotta sarj minden bizonnyal felnőtt. Vajon mivé cseperedett? Ugyanúgy halált és félelmet terjeszt maga körül, mint ez a földön csúszó féreg? Tun-szij azt mondta, Vendel családjának következő nemzedéke mentes lesz az átoktól, mert itt nemrégen született egy kisfiú Összerezzent, mert most Irovár szólt hozzá. – Bocsánatodat kérjük, amiért olyan sokáig kellett odalent az erdőben várakoznod. A vének tanácsa ugyanis mindent hallani akart a Jéghegyek Népéről és a hazádról. A történeted nagy feltűnést keltett, mert itt mindig azt hitték, hogy az a csoportjuk, amely továbbhaladt nyugat felé, elpusztult a keserves út során. Nagy szeretettel üdvözölnek Taran-gaj földjén és mindnyájan egyetértenek Tun-szij kívánságával, amely szerint vedd el feleségül Szinszijevet, a lányunkat. Erre az egész nemzetség érdekében szükség van. Vendel továbbra sem értette, miért.
Valami felemás magyarázatot azért kapott: – Tun-szij nemzetségében szokatlanul sok a sámán és a varázsló. A tiédben több nagy gyógyító akadt, akik jóságukkal is kitűntek. – Így igaz. – Amit előtte mondtam, végtelenül fontos! Irovár szünetet tartott, majd fojtott hangon beszélt tovább. Ez nem volt szükséges, ugyanis a helyiek közül senki sem beszélt oroszul: – Az átoksújtotta gyerektől eltekintve ez a szörnyű vénség az egyetlen, aki nem értesült a tervünkről. Az öreg tudja, hogy feleségül fogod venni Szinszijevet, csak azt nem, miért. Ami azt illeti, ez számomra is homályos – gondolta Vendel. – Az öt kislány kiházasítására vonatkozó tervedet ugyancsak ismertettük velük. Merész ötlet volt, nekünk pedig hosszú időnkbe telt, hogy meggyőzzük őket. Az itteni fiatal férfiak azonban hajlandók feleségül venni kis barátnőidet. A törzseink között el kell simítanunk mindenfajta ellentétet. Ez volt ám az igazán kemény dió! Végül vonakodva beleegyeztek, hogy hét napforduló múlva eljönnek hozzánk és tárgyalnak velünk. Ennyit sikerült elérnünk. A gyűlölet életben tartása kielégíti az embert. – Én inkább azt mondanám, lealjasítja. Mit értesz hét napfordulón? Hét évet vagy hét napot? – Napot. Van még egy gond. Mi férfi férfi elleni élet-halál küzdelemmel döntjük el a vitáinkat… – Ezt nem tűröm! – szakította félbe Vendel. – Tudjuk. Éppen itt van a kutya elásva. – Tudod, Irovár, én semmiféle rokonszenvet nem érzek az olyan emberek iránt, akik azért akarják meg-
változtatni az idegen országban honos szokásokat, mert úgy gondolják, a sajátjaik sokkal értékesebbek. De ebben az esetben… Nem az ellenségeskedés szítására neveltek. Az volt a legnagyobb baj odahaza, hogy apám harcias férfi volt, aki dühkitöréseivel beteggé tette a Jéghegyek Népéből származó anyámat. Én pedig anyámra ütöttem… – Éppen ezt magyaráztam az apámnak – szólt közbe Tun-szij. – Hogy a Jéghegyek Népének benned lakozó természete kívánja a törzseink közötti megbékélést. Végül emiatt hajtottak fejet a terved előtt. – Hála illesse őket! – bólintott elismerően Vendel. – Min is vitatkoztok tulajdonképpen? Néhány asszony csészéket adott a férfiak kezébe. Vendel Tun-szij apjának szemébe nézett, felemelte a csészét és könnyedén biccentett. A főnök viszonozta a vendég mozdulatát, és valamennyien ittak a sajátos levesből. Vendel inkább nem vizsgálta meg tüzetesen, miből áll, de két dolgot megállapított: főtt vérből készült, amelyben csemegeként fehér lárvák úszkáltak. – Természetesen a legelőkről vitatkozunk – mondta Irovár. – Ha egyezségre jutunk arról, hogy az ő erdeiken való szabad átvonulásunkért cserében a rénszarvasaik a mi tundránkon legelhessenek, bizony sokat nyertünk. Ez pedig a te érdemed lesz, Vendel. Az ifjú svéd büszkeséget érzett ennek hallatán. De… a győzelmet még nem vívták ki! – Ha hét nap múlva eljönnek… Nem rendezhetnénk ünnepséget a tiszteletükre, játékokkal és versenyekkel? Akár a Kara-tenger mentén élő többi törzszsel közösen. Te mesélted, hogy sok-sok évvel ezelőtt ez volt a szokás. Így az itteni férfiak szemügyre vehetik az öt leánykát, ti pedig békés versenyben döntheti-
tek el, ki a különb közületek. – Vegyük elő régi jelképeinket? – töprengett Irovár. – Nagyszerű zászlóink, lobogóink vagy ha úgy tetszik, törzsi jeleink voltak. Amikor azonban megkezdődött a viszálykodás, elrejtettük őket. Ezzel Tun-szij felé fordult és arra kérte, fordítsa le a helybelieknek Vendel javaslatát. Végeérhetetlen vita kerekedett, amelyből Vendelt teljesen kihagyták. Közben mindvégig érezte, hogy undorító kis lény rajta tartja a szemét. Megpróbált nem feléje nézni, de azután mégis találkozott a pillantásuk. Vendel remegve rámosolygott, mire az átoksújtotta vénség sziszegő hangja rögtön félbeszakította a tanácskozást. – Nem tetszik neki a javaslatod – fordult Tun-szij Vendelhez. – Azt mondja, gyáva vagy, és ízzé-porrá tudna morzsolni téged. Te azonban az én védelmem alatt állsz, én pedig sámán vagyok, ezért nem meri megkockáztatni. Tudja, hogy haragomban megtalálhatom és tönkretehetem a lelkét. Meg kell azonban mondanom neked, hogy fél tőled. Olyan erő birtokában vagy, amelyet nem ismer. – Úgy hallottam, hogy az átokkal sújtottak egyetlen dologtól félnek: a gonosz örökség kihalásától. – Úgy van – bólintott Tun-szij. – El kell vinnünk téged innen. Egyébként ő sem él már túl sokáig. – Ezt meg honnan tudod? – Sámán vagyok – felelte az asszony. – De új átokverte sarj… – Hogyne, az a kisfiú. Ő most itt van? Néhány apró gyermek vette körül őket, de mind barátságos és rendkívül szép volt. – Fent, a fő falunkban rejtették el. Örülj, amiért
nincs közöttünk! – Megölte születésekor az anyját? – Úgy bizony! – Akkor hát ő is a Jéghegyek Népe átokverte sarjainak egyike – bólintott Vendel. A férfiak időközben a jelek szerint egyezségre jutottak. Felugrottak és kezet ráztak. Noha megpróbáltak mogorva arcot vágni, Vendel reményteli örömöt olvashatott ki a tekintetükből. Javaslata meghallgatásra talált. Mégis lesz valami az ünnepségből! Nem hét, hanem kétszer hét napforduló múlva. Az előkészületekhez némi időre volt szükség. Maga Vendel nem tudott elég gyorsan eltávolodni a lábánál kuporgó, gyűlölködő teremtménytől.
11. fejezet SZINSZIJEV TOPORZÉKOLT dühében. Hülye, átkozott hülye! Ahelyett, hogy más férfiakhoz hasonlóan megküzdene az igazáért, ez a Vendel csaknem békét teremtett a hét törzs között. Azoknak is elment az eszük. Mindannyian eljönnek a nagy ünnepségre! Hiszen akkor semmi izgalom sem marad az életben. Van-e nagyszerűbb annál, mint amikor két férfi életre-halálra megvív egymással? Milyen gyakran álmodott róla, amint éppen az ő kezéért küzdenek meg! Eddig azonban túl fiatal volt ahhoz, hogy kérői legyenek, itt pedig nem is akadt olyan férfi, aki megverekedhetett volna érte.
Következetesen kitartva próbálta megnyerni férjéül az unokafivérét. Kisgyermekkoruk óta barátok voltak, a fiú pedig mindig megvédelmezte a lánykát. Szinszijev már tízéves korában eltökélte, hogy Tuu az övé lesz. Tuu annyit jelentett, mint tűz. Milyen szép név! Volt valami csábító a vele fenntartott esetleges tiltott viszony gondolatában. Mindamellett be kellett ismernie, hogy Tuu a legutóbbi időkben igencsak kicsinek és gyengének látszott. Ezenkívül három másik lányt szemeltek ki számára feleségül. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a fiú érzelmei iránta meglehetősen lagymatagnak tűntek. Természetesen azért viselkedett így, mert félt, hogy mit szólnak majd kettejük szülei a dologhoz. Szinszijev ekkor már régóta nem fenyegetőzött öngyilkossággal. Tekintete közömbösen végigfutott Vendelen, aki az ünnepségek előkészületeinél segédkezett. Milyen csúnya és ostoba! Mindenki más azt mondta róla, hogy sugárzóan szép ember. Pedig egyáltalán nem az! A versenyeket a tábor és az áldozati hely közötti tágas sík területen szándékoztak megtartani. Az öbölben lakó három nyenyec nemzetség főnöke összedugta a fejét, hogy megpróbáljon visszaemlékezni az emberöltőkkel korábban, az ellenségeskedés kezdete előtt rendezett játékokra. Úgy buzgólkodtak, akár a gyermekek. Vendel jobbító szándékú javaslatokat tett, a nők pedig a sátrak között sürögtek-forogtak. Hogy ebben a szűkös időben ne terheljék meg túlságosan a házigazdákat, elhatározták, a verseny három napjára minden egyes vendég magával hozza az élelmét. Vendel Irovárral együtt körbejárta és meghívta a játékokra a többi törzset. Vendel volt az, aki békéről
és kiengesztelődésről beszélt velük – vagy legalábbis arról, hogy most vetélkedhetnek egymással, melyikük a legügyesebb. Majd az utolsó napon mind a hét törzs főnöke tanácskozásra gyűlik össze, amelyen kijelölik a határokat és tisztázzák az egyéb vitás kérdéseket. Ez a találkozó bizony igencsak viharosnak ígérkezett, Vendel azonban megígérte, hogy pártatlan döntőbíróként résztvesz rajta. Ostobák! Elkábult barmok! Szinszijevet majdnem szétvetette a düh. Hiszen mindnyájan arra az ostoba, beképzelt tejfelesszájúra hallgattak! Ronda, világos hajának, amelyet az az öt ostoba trampli olyan lelkesen csodák, nincs is színe! Tartsa csak meg magának az öt kis riherongyot! Szinszijev csaknem elsírta magát. És ha ő maga az, aki úton idefelé együtt van Vendellel? Ő egyedül… Megborzongva elhessegette magától az ilyen bárgyú gondolatokat. Nem tudna legalább egyetlenegy említésre méltó tettet véghezvinni? Nem tudna elejteni egy farkast vagy legyőzni a tábor legerősebb emberét? Ugyan, nincs kedve hozzá. Szégyenkezni, azt persze tud. Gyáva hülye! Szinszijev észrevette, hogy egyre inkább ugyanazokat a kifejezéseket használja. Vendel felé nézett, aki férfiak gyűrűjében állva próbaképpen kifeszítette azt a számszeríjhoz hasonló szigonyt, amelyet fókavadászathoz használtak. De hogy az állatra rá is lőjön vele? Arra persze képtelen! Az idegenre nézett és gyűlölet fogta el, amiért öszszeállt az öt kis cafkával. Gyűlölködve nézett rá és megfeszült a melle, a teste pedig elernyedt.
Szégyenkezve emlékezett vissza, miképpen gondolhatott rá, hogy hosszú bundája alatt nadrág nélkül fog járni. Arra az esetre, ha például ugyanabban az ügyben kell elhagyniuk a tábort. Eszébe jutott, miképpen simított végig kezével testének idomain, miközben Vendel a sátor másik felén feküdt. Bárcsak minden rontás beléje szállna! Többé látni sem akarta. Tuu lesz a férje, senki más. Most melyik férfi is Tuu? Egy pillanatra képtelen volt felidézni magában szerelmének arcvonásait. Csupán azt látta, hogy mindenki Vendelnek hízeleg. Vajon mi nagyszerűt tett, amiért ennyire rajonganak érte? Szinszijev nem fogta fel, hogy a nyenyecek azért szerették meg Vendelt, mert csodálta azt a képességüket, hogy mindenfajta embertelen helyzetben boldogulni tudnak. Ehhez természetesen barátságos modora, érdeklődése, nyugodt természete és jókedve is hozzájárult. A fiatal lány azt sem sejtette, hogy Vendellel szembeni dühének nagy részét fékezhetetlen önállóságvágya okozza. Amilyen gyermeteg volt, mindenki mástól különbözni akart, másképpen akart gondolkozni, mint a többi ember, erős egyéniség akart lenni. Ezt ugyan még nem érte el, de ő is a Jéghegyek Népéből származott, amelyben folyton előfordultak külön utakon járó egyéniségek. Ezért nem osztozott a többiek Vendel iránti csodálatában. Nem akarta tudomásul venni Vendel erényeit. Csupán arra tudott gondolni, mit fecsegtek össze a lánykák a szőke óriás férfiúi erejéről. Szörnyűség! Egyvalaminek azért rendkívül örült: a Taran-gaj
földjén lakókhoz akarja férjhez adni őket. Ezt nyugodtan megteheti. Így legalább jó dolguk lesz. Eszerint máris megunta őket? Csaknem elsírta magát: hiszen neki kellett volna az elsőnek és egyetlennek lennie! Szinszijev legnagyobb szégyenére belátta, hogy gondolatai ismét rossz irányba csaponganak. Tuuhoz fog férjhez menni, és ebben senki sem akadályozhatja meg. Senki más, csak ő maga… Átkozott legyen! Sziszegett dühében, amiért képtelen volt megzabolázni a képzeletét. Hirtelen Vendel tartott feléje. Szinszijev első gondolata az volt, hogy elszalad előle. De mégse legyen része abban az örömben, hogy félelmében elfut előle. Így megállt és nagyokat nyelve igyekezett elcsitítani torkában dobogó szívét. – Jó napot, Szinszijev – mondta barátságosan az ő nyelvükön. Vendel már elég sok szót megtanult, és egészen épkézláb párbeszédeket folytatott a jurákokkal. – Hát nem lesz szép? Egymás mellett állva néztek szét a táboron. Érkezni kezdtek a vendégek. A jurákok tábora körül mindenütt ideiglenes épületek nőttek ki a földből. Szinszijev felismert több törzsi jelképet, amelyeket az áldozati hely előtt állítottak fel. A nyáron itt lakó három törzs jelképei mellett látta az Ural lábánál élő erdei jurákok jelét, amelynek tetejét szarvasagancs díszítette. A róla lelógó szarvasbőrszíjakat az Északi Jeges-tenger felől állandóan fújó szél lobogtatta. Szinszijev saját törzsének jelképe a rénszarvasagancs, szomszédaiké a rozmár agyara, illetve a bálnacsigolya volt. Olyan totemoszlopot is hoztak, amilyet
Szinszijev még sohasem látott. Az Ob túloldalán élő távoli szomszédokhoz, az enyecekhez vagy jenyiszeji szamojédokhoz tartozott. A versenyek híre elszigeteltségük ellenére hozzájuk is eljutott, és küldöttséget menesztettek a jurákokhoz azzal a kéréssel, hadd jöhessenek el. Kérésüknek helyt adtak, ők lettek a nyolcadik résztvevő törzs. Jelképük, a félelmetes hópárduc koponyája a légörvényben libegő bőrdarabokkal teli zászlórúdjuk tetejét ékesítette. A szalehardiak éppen ekkor állították fel a maguk póznáját, az ő totemjük nem kisebb állat volt, mint a medve. Mindnyájan tudták, hogy a Jamal-félszigeti szamojédok úton vannak. Ők a farkast tisztelték totemállatként. Hátra voltak még Taran-gaj földjének lakói. Az összegyűltek erősen kételkedtek benne, hogy egyáltalán eljönnek. Vendel hirtelen így szólt a leányhoz: – Miért nem akarsz feleségül jönni hozzám, Szinszijev? A kérdezett válasz helyett bosszúsan fújt egyet. Vendel erre ravaszul elmosolyodott. – Te csakis olyasmit teszel, amit te magad határoztál el, ugye? Átkozott fickó, még gondolatokat is tud olvasni? De milyen rosszul beszél! Mit ér egyáltalán, ha még nyenyecül sem tud? – De ha te magad határoztad volna el külső nyomás nélkül, sőt ha netalán megtiltották volna neked – akkor igent mondanál? Szinszijev elgondolkozva nézett rá. Ezt a gondolatot hihetetlenül vonzónak találta. – Látom, másokkal akarsz dacolni – mondta Vendel. – De nem veszlek feleségül, ha a magad részéről
ennyire egyszerű feltételeket támasztasz. Azért kértem meg a kezedet, mert boldoggá akarom tenni anyádat és téged kívánlak. Az istenek a tudói, hogy legszívesebben hazautaztam volna. De te vagy az, aki visszatart… Szinszijev alig tudta követni, mert Vendel nem ragozta a szavakat. Ám elkeseredve vette észre, hogy mindent meg akar érteni, amit csak mond neki. Szeme kétségbeesve kereste Tuut, hogy a szeretett ifjú látványából új erőt merítsen. Ő azonban éppen halat tisztított a sátra előtt. Szinszijev ellenállhatatlan vonzalmat érzett a mellette álló férfi iránt. Teste olyan volt, akár a tűz – hevesen vágyott utána. Nem is tetszettek neki – villant át az agyán. Anyám elmondta, csakis azért tette magáévá őket, mert sajnálatot érzett irántuk. Korábban sohasem ért nőhöz. Így ha én lettem volna vele… Akkor én lennék életében az első nő. Állandóan arra gondolt, csupán a véletlen műve, hogy nem így történt. Semmit sem tudott Vendel vele kapcsolatos terveiről. Arról a kívánságáról, hadd vihesse magával haza Szinszijevet. Meg akarta mutatni neki, hogyan él az ő népe, milyen meleg és kellemes az éghajlat Skaanéban, miképpen akar új életet adni vadonban született feleségének. Akármennyire is szerette ezt a népet, nem szándékozott örökre köztük maradni. Nemde, a feleség követni szokta az urát? Bizony nem sokat tudott Szinszijevről! – Anyád súlyos beteg – mondta óvatosan Vendel. – Állhatatosan kérlel, vegyelek feleségül az ünnepségek alatt.
Szinszijev lényének egyik fele hevesen tiltakozott az anyai szándék ellen, a másikat pedig felhevítette a terv. – Tudom – válaszolta kurtán. – Apa új házat emel nekünk. Mindent mások csinálnak helyettem. Nekem talán nincs jogom beleszólni? Vendel elmosolyodott a lány dacos, gyermekes hangja hallatán. – Hogyne volna. A véleményed az egyetlen, amely számít a szememben. Szinszijev arra pillantott, amerre Tuu kunyhója volt. Kénytelen lenne három másik feleséggel osztozkodni rajta. Szörnyű perpatvar támad belőle, ha tényleg kikényszeríti unokafivérével való házasságát. Talán kitaszítják őket a törzsből? És ha nemet mond Vendelnek…? Akkor arra kényszerítik, hogy ahhoz a kiszáradt aggastyánhoz menjen feleségül, akinek már három vén felesége van. Szinszijev nem az a fajta nő volt, aki képes lett volna rá, hogy másokkal osztozkodjon egy férfin. Férjének ő akart lenni az egyetlen asszonya! Az egész világra haragudott ugyan, de azért szilárdan eltökélte, nem enged a tekintélyéből. – Nos, ha engem akarsz, eredj és ejts el egy farkast! – sziszegte. – Nem – mondta Vendel. – Akkor talán egy rozmárt! – Azt még kevésbé. Annyit nem jelentesz nekem, hogy egy ártatlan állatot öljek meg miattad. Szinszijev őrjöngött a dühtől és a megaláztatástól: – Akkor győzzél le öt férfit közelharcban! Bizonyítsd be, hogy alkalmas vagy valamire! Vendel a közelben a párviadalt buzgón gyakorló
alacsony férfiak felé tekintett. – Szomorítsam el őket a sokkal nagyobb súlyommal és kétségtelenül nagy erőmmel? A derék Vendelbe egy csipetnyi versenyszellem sem szorult. Szinszijev teljesen tanácstalan volt. Némán meredt rá, végül ennyit tudott csak kibökni: – És azt mondod, hogy engem akarsz? Vendel kínosan feszengett. Szinszijev egyáltalán nem abba a nőtípusba tartozott, amely felkeltette volna az érdeklődését. Mégis kívánta – hiszen így akarta Tun-szij hatalmas igéző ereje. – Igen, téged akarlak, Szinszijev. Minden másnál jobban akarlak. Ugye hallottad, hogy énekeseknek és furulyásoknak is lesz verseny? Az utóbbiban nem indulhatok, mert nem merem a Taran-gaj földjére valósiakkal összemérni magam. Viszont szépen tudok énekelni… – Énekelni! – fújt Szinszijev és sarkon fordult, hogy sértetten elrohanjon. Vendelt ekkor elfogta a pulykaméreg. Megragadta a leány karját és maga felé fordította. – Te átkozott kis boszorkány! Csakis a vérben és a nyers erőszakban tudsz gyönyörködni? Akkor gyere a sátorba, mert most senki sincs otthon. Annyiszor háglak meg, ahányszor csak akarod, de azután közöttünk mindennek vége. Megértetted? Ha megkaptam tőled, amire vágyom, megehet a fene! Szinszijev ragyogó szemmel nézett reá. Egész arckifejezése megváltozott és pontosan úgy mosolygott, ahogyan Vendel szerette volna. – Én azonban jó feleséged akarok lenni, Vendel. A legjobb, akit csak kaphatsz. Egyetlen férfi sem nyúl-
hat hozzám, amíg nem vagyok a felesége. Te átkozott ördög! – gondolta még mindig dühöngve Vendel. De annyira feltüzelte a lány utáni vágy, hogy csupán heves bólogatás telt ki tőle. Szinszijev lassú, gúnyos mosolyra húzta a száját. Most már legalább tudta, hogy Vendelbe mégis szorult szenvedély, és mértéktelenül kívánja őt. Hiszen a leánykákat máris kiházasította. MÁSNAP MEGÉRKEZTEK Taran-gaj földjének lakói, férfiak és nők vegyesen. Jöttükre az egész tábor összecsődült. Üdvözölni azonban mindössze Irovár merte őket. A menet élén Szármik, a “Farkas” vitte a Taran-gaj-beliek hatalmas törzsi jelvényét, amelyet felül jak tülke díszített. A jak Taran-gaj népének keleti származására utalt. A többi vendég ugyancsak borzongott. Taran-gaj népének kétes hírneve széles körben elterjedt. A bundába öltözött vademberek azonban békés szándékkal jöttek. Mindenki felfigyelt rá, milyen udvariasan köszöntik Vendelt, az ifjú, szőke óriást, aki olyan országból jött, amelynek létezéséről sejtelmük sem volt. Taran-gaj földjének lakói hosszas beszélgetést folytattak Tun-szijjal és Irovárral, ezután pedig Irovár egyszerű szertartás keretében egymás mellé állította Vendelt és Szinszijevet. Vendel csupán utólag döbbent rá, hogy ez volt az esküvő. AZ ÉJFÉLI NAP besütött az Irovár és Ngut által emelt, rozmárbőrrel bevont új épület tetőnyílásán. Vendel felkelt és magára húzta a ruháit.
Csodálkozó arckifejezéssel nézett a prémek alatt elégedetten összekuporodva alvó Szinszijevre. Hogyan történhetett? – gondolta Vendel. Mi hajtott idáig? Tun-szij akarata érvényesült, vagy magam is akartam ezt a házasságot? Esetleg valami elkerülhetetlen dolog előérzete tette, amire ki vagyok választva, és amit nem állt módomban megakadályozni? A szívem mélyén tulajdonképpen nem akartam, mert képtelen vagyok elfogadni durva lelkét. Most viszont a feleségem, és mi tagadás, gyengédséget érzek iránta! Hiszen még gyermek, csak tizenhat esztendős. Magammal viszem Skaanéba, idővel pedig majd csak alkalmazkodni fogunk egymáshoz… És mégis… Nem tehetett róla – mérhetetlenül mélabúsnak érezte magát. Szinszijev viszont elégedett volt. Igaznak bizonyult, amit a leánykák teli szájjal kürtöltek széjjel: Vendel nagyszerűen megállta a helyét az ágyban! Most pedig az övé, míg az öt libuskát majd szétveti a boldogság, hogy Taran-gaj földjére valósi férfiakhoz mehetnek feleségül! Béke legyen velük, neki, Szinszijevnek aztán nem fognak hiányozni. Kintről még ezekben a késő éjszakai órákban is beszűrődött az ünnepség zsivaja. Eddig minden hihetetlenül jól sikerült. Mivel mindannyian járatlanok voltak a szabályokban, kissé mereven és óvatosan kezdődtek a versenyek. Most azonban, az első nap után, feloldódott a görcsös merevség és az összes törzs barátkozni kezdett egymással. Boldogok voltak, hogy legalább ilyen rövid időre félbeszakadtak a fáradságos mindennapok. Szinszijev egyre nagyobb ámulattal jött rá, hogy Vendelre valamennyien mint mindentudó bíróra, sőt
csaknem mint istenségre néznek fel. Ez tetszett neki, és nagy buzgósággal próbált örömére lenni az ágyban. Vendel észrevette ezt, és fogalma sem volt, mit szóljon hozzá. Az öt leánykával mégis sokkal egyszerűbben ment minden. Pusztán érzéki hév kötötte össze őket. Szinszijev kéjvágyát azonban minden jel szerint csakis a férje iránti csodálat lobbanthatta lángra – mintha közben elképzelné, amint Vendel vadállatokkal küzd, vagy ellenségeit győzi le. Mégis remekül sikerült! Vendelt magával sodorta az elragadtatás árja, és csakis a felesége javát akarta. Hiszen Szinszijev még olyan fiatal, így nem sokat várhatott tőle. A skaanei élettel, Christiana szelíd természetével való megismerkedés hamarosan lenyesegeti a kinövéseit. Szinszijev félig lehunyt szemmel nézett a férjére. Délceg volt – ő pedig majd gondoskodik róla, hogy idővel jó vadász legyen belőle… Erős, nyers, merész és vérszomjas! A HARMADIK NAPON, miközben az utolsó versenyek zajlottak, Irovár arra kérte Vendelt, hadd beszélhessenek egymással négyszemközt. A svéd otthagyta a furulyaversenyt, amelyet valóban nagy élvezettel követett figyelemmel. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a Taran-gaj földjéről érkezett férfiak verhetetlenek. Mindvégig visszahúzódóan viselkedtek, és a többitől teljesen külön felállított táborban laktak. Vendel azonban megfigyelte, hogy a két előző estén tartott közös tábortűz alkalmával vágyakozó szemekkel és ajkukon boldog mosollyal foglaltak helyet a háttérben.
Sejtette, hogy a furulyaverseny megnöveli a tekintélyüket. Büszkévé teszi őket, talán még arra is kedvük támad, hogy résztvegyenek az esti összejövetelen. A szamojédok nem ittak szeszt, nem ismerték a pálinkát. Legalábbis egyelőre nem. Az általuk fogyasztott egyetlen, mámort hozó ital az erjesztett kancatej, a kumisz volt, amellyel még messze keleten a mongolok ismertették meg őket. Mivel maguk a jurákok nem tartottak lovakat, csupán néha juthattak hozzá a kumiszhoz. Vendel tudta, hogy az oroszok egyre nagyobb területekre terjesztik ki uralmukat. Már kapcsolatba kerültek az Észak-Szibériában élő népekkel. A vodka pedig az oroszokkal együtt érkezett. Így az itteniek jövője a szamojédok egyes csoportjainak ellenállóerején múlott. Más elszigetelt törzsek máris alámerültek az alkohollal történt találkozás után. Vendel nem kívánta barátainak ezt a szörnyű sorsot. Miközben fél füllel a furulya különös hangzataira figyelt, kissé félrevonult Irovárral. A szamojéd okos szemével Vendelre tekintett. – Amint tudod, Tun-szij tegnap este sámánként magasztos szolgálatát teljesítette, és ez túlságosan megviselte az erejét. Megkért rá, hogy beszéljek veled. Vendel bólintott és várta, mit mond újdonsült apósa, akit nagyon kedvelt. Irovár prémzekéje ujját babrálta. – Tun-szij nem jön velünk a téli táborhelyünkre. – Nem? De akkor hogyan… – Arra kérte az isteneket, engedjék el. Vendel döbbenetében némán állt. – Csupán egyetlen kérése van, az is hozzád – foly-
tatta Irovár. – A szelleme nem lel nyugalomra, amíg nem tudja, hogy Szinszijevvel gyermeket nemzettetek. Az elveszett lélek pedig nagyon komoly dolog, Vendel. Ezzel elhallgatott. Nyilván nem érezte túl kellemesen magát. – Megtetted már? – kérdezte némi szünet után. – Még nem. Én sem megyek veletek a téli táborhelyre, Irovár. Arra gondoltam, hogy Szinszijevet magammal viszem a hazámba. Ígérem, jó sora lesz. Nem kell többé fagyoskodnia, vagy tönkremennie a könyörtelen élettől. Akkor pedig jobb, ha várunk a gyerekkel, amíg nem érkeztünk haza. – Ezt megbeszélted már vele? – nézett rá Irovár. – Nem, de szándékomban áll. Apósa gondterhelten ráncolta a homlokát. – A leányom sohasem fog beleegyezni! Szinszijev számára mindent ez az élet jelent. Sohasem akarná elhagyni a tengerpartot vagy a tajgán lévő téli otthonunkat. – Én azonban pompás birtokot öröklök. – Tudom, hogy nem akárki vagy. De ismered a feleségemet, aki tudja, mit akar. Én pedig nem hiszem, hogy azt akarná, Szinszijev hagyja el a földünket. – Hiszen nekem itt semmilyen jövőm sincsen, Irovár! – Tudom, fiam. De azért menj Tun-szijhoz és beszélj vele erről! – Úgy lesz. Éppen vége a versenynek, nekem pedig jó ideig nem kell még bíráskodnom. Gyerünk! Vendel elszörnyedt, amikor belépett Irovárék kunyhójába. Ez valóban Tun-szij? A sámánasszony úgy nézett ki, mint egy kísértet.
Noha Vendel Tun-szijjal és gyermekeivel állt távoli rokoni kapcsolatban, a családból mégis Irovárt kedvelte leginkább. A többiek túlságosan kemény, vad és nyers emberek voltak a szelíd lelkületű svéd ifjú számára. Ngut éppen anyja mellett ült, de azonnal félbeszakították behatónak tűnő beszélgetésüket, mihelyt a két férfi belépett az ajtónyíláson. Leültek a beteg ágya mellé, Irovár pedig elmagyarázta Vendel álláspontját. Mondandóját maga az újdonsült vő e szavakkal fejezte be: – Tudhatod, hogy sohasem lesz belőlem vadász, legfeljebb ha halász, és biztosan nem fogok egyetlen rénszarvast sem levágni. Mindvégig az állt a szándékomban, hogy Szinszijevet magammal vigyem a hazámba. – Szinszijev azonban nem megy oda – mondta Tun-szij izzó szénként parázsló szemmel. – Nyugodj meg, Vendel, minden magától meg fog oldódni. Csupán egyetlen dologra kérlek: nemzzél Szinszijevnek gyermeket, méghozzá ezen az éjszakán. Én nem bírom tovább az életet, de nem távozhatom el közületek, amíg nem tudom, hogy minden beteljesedett. – De neked nem szabad meghalnod, Tun-szij! Mindannyian nagyon szeretünk téged. – Ez kedves volt tőled, jiij. – Tun-szij most vejének szólította Vendelt, akit amúgy a peerene szóval illettek, amely a nagyon közeli családtagok megtisztelő címének számított. – Most azonban nyugodni akarok, meg kell értened, hogy nem bírom tovább. Senki sem tudja, mennyire fáj itt a mellkasomban. Megígéred? Ma éjjel!
– Megígérem. De nem maradhatok itt. És ha Szinszijev nem tarthat velem, akkor megszegem neki adott szavamat. Mi lesz vele? – Ne aggódj Szinszijev miatt! – mondta közömbös hangon Tun-szij. – Te magad rendezted úgy, hogy a törzsünk sok más törzzsel ismerkedjék meg. Van elég derék férfi a leányunk számára. – De hiszen ő az én feleségem! – Minden rendben lesz, Vendel. Bízzál bennem! E szavakkal elbocsátotta vejét, akit teljesen feldúlt az előbbi párbeszéd, és semmit sem értett. Az újonnan alakított nagytanács délután gyűlt öszsze. Vendel kimentette magát a részvétel alól, mert képtelen volt a különféle nyelvjárásokat követni. A törzsfőnökök az áldozati hely közelében, hátuk mögött a nyolc törzsi jelkép előtt telepedtek le. Vendel a távolból láthatta, hogy a vita hullámai időnként igen magasra csaptak. Egyesek néha felpattantak ültükből és dühösen távoztak, de mindig visszajöttek, majd némán újra helyet foglaltak. Semmiről sem akartak lemaradni, még kevésbé önmagukat kizárni. A tanácskozás több óra hosszat tartott. Közben az asszonyok ételt hoztak a főnököknek, akiknek a nap vége felé szólni kellett, hogy illenék befejezni az ünnepséget és ki kellene hirdetni a győzteseket. Ekkor, mintegy varázsütésre, mindent eldöntöttek. A tanácskozók felálltak és átölelték egymást, majd miután megtalálták Vendelt, hősként ünnepelték, hiszen az egész ötlet tőle származott. Szinszijev látta, miképpen tisztelik meg a férjét, és még hevesebb vágyra gyúlt iránta. Éjszaka, mielőtt minden vendég hazaindult volna távoli lakhelyére, nagyobb gyönyörrel és mohósággal
fogadta magába Vendelt, mint bármikor. A férfi pedig semmit sem tett, amivel megakadályozhatta volna együttlétük következményét. Úgy gondolta, csak sikerül rábeszélnie a feleségét, hogy vele menjen Svédországba. Másnap az összes vendég elhagyta a táborhelyet, és már előre örültek a következő nyári visszatérésnek. Még a Taran-gaj földjéről érkezettek is emberieknek hatottak; több díjat és nyolc menyasszonyt vittek magukkal haza, mert az ünnepségek alatt nemcsak Vendel leánykái találtak férjet. Ők öten ragyogtak az örömtől, összevissza csacsogtak, és mielőtt útnak indultak volna, Szinszijev legnagyobb bánatára Vendelt alaposan megölelgették. Az ifjú férj látta, amint tovatűnnek a távolban, és szívében némi szomorúsággal gondolta: először mindig berobbannak az emberek az életembe, azután feltartóztathatatlan módon eltűnnek belőle. Mikor találom meg végre a nyugalmamat, mikor érezhetek valakivel igazi lelki közösséget? Nem itt van az otthonom. Innen még tovább kell mennem egy olyan feleséggel, akivel a testi vágyon kívül semmi sem köt össze. Rossz alap ahhoz, hogy erre építsem az életemet.
12. fejezet HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB, amikor a tenger jégpáncélja kisebb táblákra töredezett és a nyár a vége felé járt, hihetetlen dolog történt: Egy Arhangelszkből jött fókavadász hajó a Karatengeren át egészen a Jamal-félszigetig hatolt és a
jurákok táborával határos öbölben kötött ki. A történelemben ez volt az első orosz hajó errefelé. A látvány hatalmas izgalmat keltett a jurákok között, akik méhekként rajzották körül a számukra hatalmas és csodálatos vízijárművet. A tábor lakói közül talán Vendel viselkedett a leginkább izgatottan. Szinszijevvel együtt látogatóba mentek az ifjú asszony szüleihez, ahol heves vita tört ki közöttük. – De hiszen Arhangelszkig velük mehetünk! – kiáltotta Vendel. – Orosznak hisznek, és egyáltalán nem gyanakszanak rám. Szinszijev azonban nem akar velem jönni. – Én nem akarok innen elmenni. Nem hiszek abban a világban, amelyről Vendel szokott mesélni. Itt akarok maradni! Vendelt elfogta a kétségbeesés: – Ilyen alkalmunk sohasem nyílik többé, Szinszijev. Felesége azonban összeszorított szájjal, makacsul rázta a fejét. Vendel csüggedt szívvel ment ki a sátorból. Friss levegőt kellett szívnia. Azt azonban szilárdan eltökélte, hogy magával viszi hitvesét. Távozása után Szinszijev elmondta, hogy gyermeket vár. A sámánasszony lehunyt szemmel hanyatlott viszsza fekhelyén. – Akkor tehát vége. Én befejeztem. Irovár, menj ki és beszélj a vejünkkel! Most a fiammal kívánok beszélni. Te pedig, Szinszijev, kövesd apádat és játszd meg Vendel előtt, hogy vele utazol! Irovár engedelmesen távozott. Egyszerű, hűséges szívét mélységes szomorúság nyomasztotta.
Szinszijev kénytelen-kelletlen követte. Tun-szij végső erejét összeszedve így szólt a fiához: – Meg kell tenned, amit most mondok, Ngut, mert te az én fajtámból való vagy. Utána pedig… A nagy csónak három nap múlva indul. Gondoskodj róla, hogy Vendel rajta legyen! Nincs többé szükségünk rá, és mostantól fogva csupán a terhünkre lesz. Szinszijev azonban itt marad. Az ő küldetése még nem ért véget. Nem fogja sajnálni Vendelt, az ünnepség alatt sok idegen férfi szeme akadt meg rajta, és meghasonlott a lelke. Vendel nem Szinszijevnek való férfi. Neki csupán egy feladatot kellett teljesítenie, és mostanra végre is hajtotta. Megteszed, amit mondtam? – Igen, anyám – mondta a zárkózott arcú Ngut, áthatón csillogó ferde szemét a nagybetegre szegezve. – Már csak arra kérlek, fiam, add ide a dobomat. Mától fogva a tiéd! SZINSZIJEV HIRTELEN PÁLFORDULÁSA összezavarta és boldoggá tette Vendelt. – Azonnal mindent össze kell készítenünk az induláshoz. Ne szomorkodj, Szinszijev, egy napon majd visszajövünk ide, meglátogathatod a szüleidet. Akkor pedig talán sok hasznos dolgot hozunk magunkkal. Nem is szólva az unokákról, akiket megcsodálhatnak! Vendel nevetett a boldogságtól. Szinszijev azonban bosszúsan hallgatott – amikor pedig férje közeledni próbált hozzá az ágyban, elfordult tőle. Vendel végtelenül örült születendő gyermeküknek, és ünnepélyesen megígérte Szinszijevnek, hogy az úton semmiféle veszély sem fogja fenyegetni. Any-
nyira boldog volt, hogy nem figyelt fel felesége tartózkodó magatartására. Másnap reggelre azonban Tun-szij eltűnt. Minden szertartás nélkül, csendben eltemették. Vendel, aki megértette, hogy a sámánasszony meghalt, azonnal az áldozati helyre ment. A medvefogakkal díszített nyaklánc ott feküdt az oltárszerű áldozati kövön, de nem látott új kőrakást, amely a sírt jelezte volna. Tun-szij nem volt nagy vadász. Nyilván a “szokásos módon” temették el. Vendel számára rejtély maradt, mit is jelentsen ez. Mélyen meggyászolta, nem tudta visszatartani kitörő könnyeit. Irovárral az áldozati hely bejáratánál találkozott össze, akárcsak egyszer a nyár elején. Akkor azonban még Tun-szij is velük volt. A derék szamojéd arca hamuszürkére vált bánatában. – Jó ember vagy, Vendel – mondta Irovár, aki végül kénytelen volt vejét vigasztalgatni. Elmagyarázta neki, hogy Tun-szij lelke csupa jót fog mondani róla a szellemvilágban. Ez aztán a vigasz! Vendel csakhamar mást is észrevett. Tun-szij halálával megszakadt az a kapocs, amely Szinszijevvel kötötte össze. Vendel férfiúi vonzalmát a sámán akarata keltette fel. Most azonban olyannak látta a feleségét, amilyen valójában volt: tökéletesen idegen személynek, akivel egyetlen közös gondolata sincs. Még csak nem is tetszett neki! Szinszijev azonban az ő, Vendel gyermekét hordta a szíve alatt, neki pedig sohasem jutott volna eszébe, hogy ebben a helyzetben magára hagyja. Így hát folytatták az úti előkészületeket, Szinszijev a maga részé-
ről különösen hanyagul és közönyösen. A hajó visszaindulása előtti utolsó estén Szinszijev arra kérte apját, hadd tehessen vele egy sétát. Úgy mondta, szeretné utoljára körbejárni a hőn szeretett vidéket. Ngut pedig búcsúlakomára hívta sátrába Vendelt, hiszen sógorok lévén amúgyis többet kellett volna beszélniük egymással. Vendel semmire sem emlékezett vissza ebből a beszélgetésből. Legfeljebb arra, hogy valamilyen gőzölgően forró, erősen fűszerezett levessel kínálták meg. Egyáltalán nem volt rossz, Szinszijev és Ngut közösen főzte, külön Vendel számára… A levesen kívül csupán az maradt meg halványan az emlékezetében, milyen szorosan szegeződik rá Ngut tűzben égő tekintete. Az új sámán farkasszemet nézett vele – Vendel pedig valamilyen sajátságos félálomba esett, amelyben mintha Tun-szij lelke lebegett volna önmagát keresve. Rendkívül furcsa volt az egész, amikor pedig felébredt, forgott vele a világ. Szeme gerendákból készült famennyezetre meredt. Ilyen bizony nem volt a nyenyecek táborában! Hol van Szinszijev? Körbetapogatózott a kezével, de csupán egy priccs kemény szélét fogta meg. Holmija mellette hevert, méghozzá valamilyen deszkapadlón. Vendel egyetlen lódulással felült. A hajó fedélzetén találta magát. Támolyogva felállt és megtalálta a kajüt ajtaját. Felment a fedélzetre. Amerre csak nézett, mindenütt tenger. A legénység kifürkészhetetlen arckifejezéssel tekintett rá. – Maja zsena? – kérdezte oroszul.
A kapitány, akivel több ízben beszélt a jurákok falujában, fejét rázta. – A felesége nem akart velünk tartani. Ő meg a bátyja hozták fel uraságodat a fedélzetre. Sajnáljuk, de semmit sem tehettünk. – De hiszen nekem… Vendel a hajó korlátjához rohant. De hiszen nekem ottmaradt a gyermekem! – gondolta mérhetetlen kétségbeesésében. Az én gyermekem, aki jövő nyár elején jön a világra. Nem hagyhatom ott! Szinszijevről ekkorra már letett, sőt valójában megkönnyebbült, amiért megszabadult tőle. De a gyermek! Iszonyattal gondolt rá, hogy a Jéghegyek Népének sarja. Talán őt is átok sújtja? Nem, Tun-szij szerint Taran-gaj földjén van egy kisfiú, akire teljes súlyával nehezedik az átok. Így Vendel gyermeke mentes lesz tőle. Ő azonban látni akarta a születendő csöppséget, gondját akarta viselni. Merre lehet Taran-gaj földje? Sehol sem látszottak a sziklák, még a szárazföld sem. Hány óra lehet?… A napkorong járásából nem tudta volna megmondani. – Mióta vagyunk úton? – Korán hajnalban szedtük fel a horgonyt – válaszolta a hajógazda. – Most pedig mindjárt itt az éjszaka. Majdnem átaludt egy teljes napot! Úristen, mit tegyen? Lehetetlen megkérnie a hajósokat, hogy forduljanak vissza. Most pedig olyan esélye nyílott a hazatérésre, amilyen talán soha többé nem adódik az életben. Haza kellett mennie. De a gyermek, a gyermek! Vendelnek fájdalmában sajgott a szíve. Most értet-
te meg, hogy Szinszijevnek, Tun-szijnak és Ngutnak kezdettől fogva ez volt a terve, Irovárnak azonban aligha. Vendel haragjában és bánatában összeszorította a fogát. Becsapták, erre egyszerűen nem talált más szót. Komor, zavaros gondolatokba merülve állt a korlátnál. Ameddig csak ellátott a szeme, a tengeren mindenütt kisebb-nagyobb jégtáblák sodródtak, amelyek most, a nyár végén lyukacsosak és kékes színűek voltak. A hajó ijesztően kicsinynek érződött, ahogyan rongyos vitorláival haladt előre. A szél állandóan fújt, erre nem lehetett panaszuk, a jégtáblákkal azonban folyton meggyűlt a bajuk. Az aggódó hajógazda elmagyarázta utasának, hogy korán beköszöntött az ősz, és leginkább a tenger befagyásától rettegnek. Valóban, Vendel észrevette, hogy a nap éjszakánként egy időre lenyugszik, és már nem világít ugyanolyan erősen, mint a nyár elején. Hirtelen felkiáltott az őr: – Odanézzetek! Jobbra elől! – Mindenki a hajó orrába rohant. A kis szkúner személyzete mindössze hét emberből állott, hozzájuk jött Vendel, az egyetlen utas. Hősünk összehunyorította a szemét, hogy jobban lásson. Messze előttük az egyik nagyobb jégtáblán sodródott valami, amit ekkora távolságból egyikük sem tudott azonosítani. – Állat nem lehet – mondta a hajógazda. Ebben mindannyian egyetértettek vele. A hajó utat tört magának. – Messze vagyunk a szárazföldtől? – kérdezte Vendel. – Igen, de ezek a jégtáblák állandóan sodródnak.
A szél és az erős tengeráramlások pár óra alatt messzire vihetik őket. Jó szelet kaptak, gyorsan megközelítették azt a rejtélyes valamit. Egyszerre csak felordított a kapitány: – Kormányt félre! Mindenki látta, mi az. Egy ember, akit egy olyan alacsony szánhoz kötöztek, amelyhez hasonlót Vendel sokat látott a jurákok táborában. – Ne mentsük…? – kérdezte volna, de torkára forrt a szó. A kormányos nem tudott olyan gyorsan elfordulni, amint azt a kapitány akarta, így irányváltoztatás előtt túlságosan megközelítették a jégtáblát. Vendel látta, amint a legénység csak úgy hányja magára a keresztet és sebesen imát mormol. Vendel gyomra is összeszorult, amikor meglátta, ki fekszik a szánon tompán a sarki napra meredő szemmel. Tun-szij volt az. Vendel keze görcsösen markolta meg a korlátot. – Így bánnak el velük ezek a pogányok – mondta komor hangon a kapitány. – Amikor meg akarnak szabadulni az öregektől és a betegektől, egyszerűen kiteszik őket a jégre meghalni. – Ő maga akarta így – mormogta Vendel. – Ismertem. A sámánjuk volt. És az anyósom – tette hozzá majdnem, de idejében összeharapta az ajkát. – Sámán? – suttogták a rémülettől halálsápadttá vált babonás tengerészek. – Ments meg minket, Urunk! – Nem kell félnetek tőle – mondta Vendel. – A barátom volt, aki nem árthat nekünk, amíg veletek va-
gyok. Azt mégsem mondhatta, hogy a halott meg ő egyazon vérből valók, úgysem hittek volna neki. – Néhány nappal ezelőtt halt meg – mondta és utolsó pillantást vetett a mögöttük lassan eltűnő alakra. – Maga kívánta a halált, miután az életben teljesült minden kívánsága. Ezeket a szavakat nem minden keserűség nélkül ejtette ki, a legénység pedig csodálkozva nézett rá. Sokáig tartott, amíg Vendel ki tudta törülni emlékezetéből a jégen sodródó sámánasszony látványát. Egyébként úgy találta, igazán kellemes dolog újra oroszul beszélnie. Ezen a nyelven jól elboldogult, de korábban, amikor nyenyecül volt kénytelen megszólalni, mindig ingoványos talajon érezte magát. Jól kijött a legénységgel, és ahol csak tudott, segített. Legnagyobb megkönnyebbülésére nem vadásztak tovább fókákra, mert egyetlen napot sem veszíthettek, ha a tél beállta előtt akartak visszaérni Arhangelszkbe. Augusztus végén – Vendel persze nem tudta, milyen hónap van éppen – áthaladtak a Novaja Zemljától délre húzódó tengerszoroson. Ezután eredetileg a Jeges-tenger partján fekvő Narjan Marban, a jurákokkal fenntartott cserekereskedelem központjában szándékoztak kikötni, ezt azonban a fenyegető hideg miatt nem merték megkockáztatni. Vendel hálás volt nekik ezért. Ha most jurákokkal találkozik, olyan meghasonlottság fogja el, hogy még elhamarkodott cselekedetekre ragadtatja magát. Honvágyában szemrehányást tett volna magának, amiért örökre a jurákok földjén szándékozik maradni, másfelől mardosta volna a bűntudat, mert nem fordul vissza Szinszijevhez. Amilyen feldúlt lelkiállapotban volt, nagyon megfelelt neki,
hogy a hajóról sehová sem tud elmenekülni, sőt amíg a fedélzetén tartózkodik, semmilyen felelősség sem nyomja a vállát. A vitorlákat feszítő keleti szél hazavisz! – gondolta. Szeptemberben beállt a hideg. A hajógazda arcára idegesség ült ki, s az egyik förtelmes bűzű mahorkát a másik után szívta. Úgy üvöltözött a legénységgel, mintha azt akarta volna, ugorjon mindenki a tengerbe és tolja a hajót. Nagy nehezen sikerült elhaladniuk a Kanyin-fok mellett, és éppen a Fehér-tengerbe hajóztak be, amikor könyörtelen fagy tört rájuk. Elszörnyedve látták, hogyan lepi be a jég a kötélzetet és a teljes hajótestet. Minden idejüket ezek tisztogatásával töltötték, nehogy a jég súlya a mélybe húzza a járművet. E munka alól csupán a kormányost mentették fel. Vendel természetesen segített a legénységnek, folytonos rettegésben e hatalmas kísértettől, amelynek egyetlen tüsszentése azzal fenyegetett, hogy megint fehér ruhába burkolja a hajót. Tetőtől-talpig melegen öltözött, de kényszerűségből csupasz keze egyre merevebb lett. Éjjel-nappal verték le a jeget, miközben a jó széljárás Arhangelszk felé röpítette őket. Most semmi értelme sem lett volna partra szállni, mert a szárazföldön keményre fagyott jeges pusztánál egyébre nem számíthattak. Vendelnek csak az járt az eszében, hogy épségben eljusson Arhangelszkbe. Ráért azon gondolkozni, miképpen induljon onnan tovább Svédország felé. Hiszen még az út felét sem tette meg. A kezdődő hófúvás megnehezítette munkájukat. Egy éjjel pedig bekövetkezett az, amitől a leginkább
rettegtek: a hajó kezdett oldalra dőlni. – Elsüllyedünk! – ordította rémületében eszeveszetten az egyik matróz. – Még nem – kiáltotta vissza Vendel. Megfordultak a napszakok. Az örökké fénylő nap helyett mélységes sötétség borult a tengerre, a nappalokat szürkéskék derengés váltotta fel. Nem volt többé igazi világosság, és a hajósoknak meg kellett erőltetniük a szemüket, ha látni akarták, honnan kaparják vagy verjék le a jeget. Vendel megragadta a nagykalapácsot és nekiesett a hajó süllyedő oldalát borító jégnek. A többiek a rémülettől félőrülten segítettek neki. A hajósgazda parancsokat osztogatott, de ezeket a sűrű kopácsolástól senki sem hallotta. A jelek szerint sikerült kissé megemelniük a hajót, s az így nem fordult abba a veszélyes szögbe, amelyet elérve menthetetlenül felborult volna. Az egyik tengerész azonban buzgóságában túl messzire hajolt ki. A vízbe zuhant, de egyik karjával még bele tudott kapaszkodni a hajó korlátjába. A többiek odarohantak, hogy felhúzzák. – Beszorultam! – üvöltötte a matróz. – A jégbe szorultam! A hajótest körül egyre jobban zajlott a jég, és a tengerész lába az egymásra torlódó jégtáblák szorításába került. Vendel dereka köré kötötte az egyik hajókötelet és a tengerbe ugrott. Sejtelme sem volt róla, hogy ilyen kegyetlenül hideg a víz. Elállt a lélegzete, görcsösen kapkodott levegő után. Végül sikerült visszanyernie önuralmát. Előzőleg gondosan megnézte, hova ugorjon, hogy szabad legyen a lába. A nála lévő kalapáccsal kisza-
badította bajtársa lábát a jég szorításából, így a többiek felhúzhatták a szerencsétlent. Vendel, aki még mindig a vízben volt, látta, milyen egyedülálló lehetősége nyílt a jég eltávolítására. Felkiabált a matrózoknak, és nekiesett a hajó másképpen nehezen hozzáférhető oldalát borító jégnek. Sokáig nem maradhatott a tengerben, ezért igyekezett, ahogyan csak telt tőle. Néhány perc múlva egyszerre figyelt fel két dologra: a hajó visszanyerte eredeti helyzetét – ő pedig nem érezte többé a lábát. – Húzzatok fel! – kiáltotta, mert ekkor már arra is rájött, hogy kezdi körülvenni a jég. Eltartott egy ideig, amíg ki tudták húzni a jég szorításából. Végül azonban sikerült a korláton átemelni a félig eszméletét vesztett Vendelt. – Megmentetted a hajót – mormogta a kapitány. – De azért bolond ember vagy, hiszen nem ismered az itteni jeges vizet! Gyorsan, fiúk, vigyétek a kajütjébe! Meleg vízbe rakták a lábát, majd dörzsölték és gyúrták. Így tettek orosz bajtársával is, aki mindennek ellenére Vendelnél rövidebb ideig volt a vízben. A hajó megmentőjét végül lefektették a kajütben és minden meleg holmit ráadtak, ami csak a készleteik között akadt. Vendel azonban mindebből legnagyobb kétségbeesésére semmit sem érzett. Mintha elhalt volna a lába. KÉT NAPPAL KÉSŐBB befutottak Arhangelszkbe. Vendel továbbra is a kajütjében feküdt. Mozdulni sem tudott. A legénység körülállta a priccsét és hallgatta, amint a titokzatos utas a magas láztól félrebe-
szél. Csodálkozva néztek egymásra… A parton egyenesen egy kis kocsmába vitték, amely vendégeket is fogadott. Nyomorúságos hely volt, de a tengerészek odahívtak egy gyógyításban járatos embert. Amikor a felcser végzett a vizsgálattal, sokáig nézte Vendelt, de egyetlen szót sem szólt. Végül némán távozott. Egy órával később két másik férfi érkezett helyette. Jellegzetesen oroszos külsejük volt, kerek fejformájuk és durva arcvonásaik. Azt akarták megtudni, hová valósi a beteg. Vendel elmagyarázta, hogy sokáig a jurákok között élt. Nem erre voltak kíváncsiak, hanem az eredeti lakhelyére. – Szent-Pétervár – válaszolta, mert ez volt a Svédországhoz legközelebb eső orosz terület, ő pedig nagyon örült volna, ha odaküldik. – Amikor lázálmodban félrebeszéltél a hajón, nem oroszul szólaltál meg – szívta a fogát az első. Vendel gyorsan úrrá lett feltörő riadalmán. – Nem, valószínűleg jurákul beszélhettem. – Hm – kétkedett továbbra is az orosz. – A kapitány mást mondott. Ismeri a Narjan Mar-i jurákokat. Te nem jurák nyelven beszéltél. És vajon hogyan kötött ki egy ilyen világos hajú ember odafent a jégsivatagban? – Hosszú történet – mormogta Vendel, aki nem készült fel erre a kérdésre. – Meghiszem azt – szólalt meg a másik férfi. – De most mondok neked valamit, barátocskám! Itt Arhangelszkben elég sok hadifogoly dolgozik nekünk. A hajó gazdája pedig felismerte, milyen nyelven be-
széltél. Sokat hallotta a foglyoktól. Svédül beszéltél lázálmodban, galambocskám. Mindjárt jönnek érted. Erről meg más egyébről bizonyára elbeszélgetünk még, ugye? Vendel egyetlen szót sem tudott kinyögni. Nem sokkal később pedig valóban érte jöttek a katonák. Meglehetősen durván hordágyra fektették és egy kaszárnyaszerű, nagy házba vitték. Apró, üres szobában rakták le, majd kívülről rázárták az ajtót. Ismét fogoly volt. Fogoly, pedig milyen közel járt a sikerhez! Nem tudta ugyan, miképpen folytatta volna útját, Arhangelszk azonban nagy kikötőváros volt, ahonnan sok hajó indult külországba. Talán fellopózik valamilyen nyugat felé tartó járműre, esetleg átvágja magát Finnországig, amely innentől orosz viszonylatban csak egy karnyújtásnyira terült el. Hacsak időközben nem változott meg minden, Finnország még mindig svéd terület. Most azonban mindez elérhetetlen messzeségbe került. Olyan mély kétségbeesés fogta eb hogy még sírni is képtelen volt. Kegyetlenül elbánt vele a sors. Meg nem született gyermeket hagyott maga mögött, akit egész szívéből vágyott megismerni, és akinek gondját akarta viselni. A messzi Svédországban pedig hiába vártak rá a szülei. Ő meg magatehetetlenül, bezárva fekszik börtönében. Lába ugyanis elsorvadt és annyira összefagyott, hogy megnézni sem merte. Ismét eszébe jutott a Tobolszkban hallott orosz népdal. Senki sem jön a síromhoz.
Csak a csalogány fakad dalra felette Évről évre, ha itt a kikelet. Arhangelszkben minden bizonnyal nem fészkelt csalogány, de talán ha verébbel helyettesíti be? Vendel csendesen elnevette magát akasztófahumorának e megnyilvánulásán. Nevetése csakhamar felszabadító sírásba váltott át.
13. fejezet AZ 1721-ES ESZTENDŐBEN a finnországi Nystadban kötött béke véget vetett a Svédország és Oroszország között dúló háborúnak. XII. Károly ekkorra régen halott volt, ugyanis Fredrikshald mellett elesett, amikor megpróbálta elfoglalni Norvégiát. Miután a XVII. század végén elhagyta Stockholmot, sohasem tért vissza a svéd fővárosba, élve legalábbis nem. A békekötés utáni esztendőben, 1722-ben Corfitz Beck és bajtársai tizenhárom éves tobolszki hadifogság után visszatértek Svédországba. A katonák hazatérése emberi tragédiák sokaságát hozta magával. Sok asszony halottnak vélte fogságba esett házastársát és végül újra férjhez ment. Amikor pedig beállított a családfő, akit mindenki holtnak hitt, bekövetkezett a szerencsétlenség. Az új házasság érvénytelenné vált, a belőle született gyermekek pedig törvénytelennek számítottak. Tanácstalanságában több hazatért katona eldobta magától az életet. Más esetekben a feleség hűségesen várta az urát – aki a messzi Oroszországban
újra megnősült, hogy soha többé ne jöjjön vissza Svédországba. Egy napon Corfitz Beck és Maria, a felesége megállt a lelakatoltnak és elhagyatottnak tűnő andrarumi kastély előtt. Az eltelt hosszú évek alatt rengeteg szenvedésen mentek keresztül. Tobolszkban született gyermekeik mind meghaltak, most pedig senki sem várta őket… – Nem értem – mondta a negyvenedik éve körül járó Corfitz Beck, akinek arcán mély nyomokat hagyott a tengernyi megpróbáltatás. – Valakinek csak kellene itthon lennie. Apa…? – Tudod, sok év telt el azóta – suttogta Maria. – Igen – sóhajtott fel a férje. – Legelőször is vezeklő utat kell tennem. – Vendel… szüleihez? – Igen. Ők bizonyára meg tudják mondani, mi történt a birtokunkkal. Ugye, az lesz a legjobb, ha legelőször a velük való találkozáson esünk túl? Maria megfogta férje kezét. Egyetértett vele, hiszen ugyanolyan felelősséget érzett Vendel sorsa iránt. Nehéz szívvel mentek át Gripék közelben lévő birtokára. Egyszerű poggyászukat a kastély bejáratánál hagyták. Üres kézzel jöttek vissza keletről, de bíztak benne, hogy új életet kezdhetnek Corfitz otthonában. Most azonban semmit sem tudtak a jövőjük felől. Gripék birtoka ugyanolyan takaros volt, mint régen. Corfitz, aki mindig is bizonyos tiszteletet érzett Vendel szigorú apja iránt, óvatosan bekopogtatott. Fiatal, nagydarab nő nyitott ajtót. Egyszerű teremtés volt, kék szemével nyíltan nézett a jövevényekre. Copfja a dereka alá ért.
Corfitz bemutatkozott és megkérdezte, otthon vane Grip uraság. – Christiana asszonnyal beszélhetnek – mondta a lány. Corfitz bólintott. Végre valaki, akit ismer. Christiana hihetetlenül megöregedett. Sohasem lehetett különösebben szépnek nevezni, mostanra azonban hófehér lett a haja, arcát pedig ezernyi ránc szabdalta keresztül-kasul. Viszont egyenesen tartotta magát és le is fogyott, így korai megvénülése ellenére méltóságteljes jelenség volt. Először csodálkozva tekintett rájuk, mintha ismerősnek találná valamelyiküket, de nem tudná elhelyezni az emlékezetében. Azután tágra nyílt a szeme és felderült az arca. – De hiszen ez Corfitz úr! Micsoda öröm! Isten hozta idehaza! És a hölgyben kit tisztelhetek? – Ő Maria, a feleségem. Christiana asszony, a kastély ablakait bedeszkázták. Mi történt? Mi van apámmal…? A derék asszony felszárította a viszontlátás okozta örömkönnyeit, majd elkomorodva nézett a vendégre. – Apjaura meghalt a tizenkét évvel ezelőtti pestisjárványban. Ugyanígy járt Sören, a férjem. – Mélységesen sajnálom – mondta Corfitz, aki eddig nem is sejtette, mennyire fáj, hogy édesapja nem tudhatta meg: életben van a fia. És hogy nem láthatja viszont szeretett atyját… – Bizony, tizenöt évig voltam távol, ebből tizenhármat fogságban töltöttem. – Tudom – mondta csendesen Christiana. – Öccseura néha eljön és utánanéz a dolgoknak, bár amúgy megpróbáltam legjobb képességem szerint egyedül rendben tartani a kastélyt.
– Jó karban van, csak lakatlan. – Kegyelmetek azonban bizonyára elfáradtak ilyen hosszú utazás után. Jöjjenek be és foglaljanak helyet, én pedig szólok, hozzanak egy kis harapnivalót. Utána rögtön átmehetünk a kastélyba. Christiana csinos kis szalonjában foglaltak helyet. Maria asszonyi szeme azonnal megállapította, hogy a bútorok elnyűttek ugyan, de szépen megfoltozták őket. Christiana asszonynak nem lehetett túl könnyű dolga a magányosan eltöltött hosszú évek során. A háziasszony látta, hogy Corfitz szívét valamilyen csaknem kibírhatatlan teher nyomasztja. – Ha jól értem, nehéz időket éltek át? – kérdezte tapintatosan. – Úgy van. Mi fogságban sínylődtünk, kegyetek pedig a háború által tönkretett országban. Christiana asszony, végtelenül szomorú ügyben jövök. Vendel, a fia… Nos, ő… A szegény anya szelíd, gondterhelt arccal várta a folytatást. Corfitz Beck a feleségére nézett, majd ismét megszólalt. – Attól félek, hogy soha többé nem látja viszont. Eltűnt a végtelen Szibériában, és erről én tehetek. – Meg én – tette hozzá halkan Maria. – Elárultuk – mondta Corfitz és egy pillanatra kezébe temette az arcát. Christianára mindössze annyi hatást tettek a hallottak, hogy szorosan összekulcsolta a kezét. Szólásra nyitotta a száját, Corfitz Beck azonban megállította. – Ne vigasztaljon, ez a bűn régóta, túlságosan régóta nyomasztja a lelkünket. Durva voltam a szerencsétlen fiúval szemben. Ifjúi éretlenségében beleszere-
tett Mariába, és egy míves erszényt ajándékozott neki, amelyet sajátkezűleg készített. Elfogott a düh és a féltékenység, mert akkor már úgy volt, hogy összeházasodunk Mariával, de erről szegény Vendel nem tudott. Mindezt annyira a szívére vette, hogy eltűnt Tobolszkból, ahol fogva tartottak bennünket. Azóta senki sem látta. Ez pedig… lássuk csak… hét évvel ezelőtt történt. Corfitz a megindultságtól sápadtan elhallgatott. A mázsás teher nagyon-nagyon hosszú időn át nehezedett a lelkére. Maria egyetlen szót sem szólt, csupán könyörögve nézett Christianára, aki egy darabig mozdulatlanul, ölébe tett kézzel ült székében. Végül felállt és egy varróasztalkához ment. A látogatóknak háttal állva kihúzta az egyik fiókot és keresgélni kezdett benne. Kisvártatva megfordult. – Erre gondolnak? – mondta fájdalmas mosollyal. A sorsüldözött házaspár döbbenten meredt a jóságos asszony kezében tartott erszényre. – De hiszen… Persze – dadogta Corfitz. – Hogyan jutott hozzá? – Vendel itthon van – válaszolta Christiana. – Fél évvel ezelőtt érkezett meg. Ő adta nekem az erszényt. Úgy mondta, azt az embert illeti, aki a világon a legközelebb áll hozzá. Semmit sem szólt olyan szerelmi históriáról, amely kegyedre vonatkozott volna, Maria asszony. Corfitzék képtelenek voltak akár egyetlen szót is kinyögni. – Ezzel szemben rengeteget mesélt olyan eseményekről, amelyek biztosan kitörölhetetlen benyomást tettek rá. Bocsássanak meg, azonnal megmondhattam
volna, hogy itthon van, de láttam, mennyire nyomja valami a szívüket. Ezért hagytam, hadd beszéljék ki magukból. – Láthatjuk? – kérdezte Corfitz, akit továbbra is annyira elkábított a hír, hogy még mindig nem tudott örülni neki. – Természetesen! Jöjjenek velem! Christiana csengetett, és a fiatal, nagydarab nő belépett a szalonba. – Anna-Greta, az uraságok Vendelt szeretnék köszönteni. Fogadhatja most őket? – Igen. Te jóságos ég, olyan előkelő úr lett, hogy “fogad”? – gondolta zavarodottan Corfitz. A látogatók követték Christianát és a leányt a ház másik részébe. Corfitz az egyik ablak mellett elhaladva felfigyelt a ház mögötti kertben magasodó, széles árnyékot vető tölgyfára. De hiszen ott sohasem volt tölgyfa… – gondolta. – Hacsak nem… Vendel tölgyfája lesz az, amelyet kisfiúként ültetett! Valóban ennyi év telt el azóta, hogy nem jártam itthon? Beléhasított a fájdalom. Mennyi elvesztegetett év! Hiszen mit nyert Svédország az évtizedes háborúzással? – Tessék – mondta Christiana, kinyitva az egyik ajtót. – Vendel, látogatóid érkeztek. Az utóbbiak vonakodva léptek be. Még mindig nem tudatosult bennük igazán, hogy Vendel életben van. Asztalnál ült és tollal a kezében éppen néhány rajzot tanulmányozott. A kilincs nyikorgására csodál-
kozva nézett fel. A copfos fiatal lány, igencsak morcos képet vágva, Vendel mögé állt. Vendel arca felderült, és kitárta a karját látogatói felé. – Igaz lenne? – kérdezte meghatottan. – Kegyelmetek azok? Igaz, vagy csak álmodom? Corfitz Becknek a viszontlátás miatti örömébe némi bosszúság vegyült. A régi úr-szolga viszony követelte a magáét. Vendelnek nem illenék kegyeket gyakorló király módjára itt trónolnia, amikor feljebbvalója meglátogatja. Bosszúsága azonban hamar eloszlott. Mindketten egyformán meg voltak hatódva, Vendel pedig fesztelenül köszöntötte Mariát. Vendel elnevette magát és felszárította könnyeit. – Anna-Greta, darabos angyalom és börtönőröm, tedd el a rajzaimat és hozzál székeket a barátaimnak. Szólt a konyhában, anyám? – Mindjárt kész az étel. Majd itt a szobában terítünk meg. Most pedig halljuk az emlékeiket! – Először azonban be kell vallanom, mennyire boldog vagyok, amiért teljesült egy kívánságom – mondta Corfitz Beck. – Forrón imádkoztam, hadd kérhessek egyszer Vendeltől bocsánatot azért a sok ostobaságért, amit mondtam neki! Vendel legyintett. Mindezt régen elfelejtette és megbocsátotta már. A Beck házaspár helyet foglalt. – A mi történetünk teljesen hétköznapi – mondta Corfitz. – Mindvégig Tobolszkban laktunk, aztán az állam költségén küldtek haza. Én azonban a te történetedet akarom hallani, Vendel! Merre indultál el, hol jártál, és végül hogyan keveredtél haza?
– Ej, milyen sok kérdés egyszerre! – mosolyodott el Vendel. Látogatói hitetlenkedve vették észre, menynyivel érettebb lett azóta, hogy utoljára látták. Arcvonásai megkeményedtek, a tekintetére pedig árnyék borult, aminek nem lelték magyarázatát. Maria azonban hirtelen észrevett valamit, és megragadta a férje kezét. Vendel térdét gyapjútakaró borította. Ám ez sem rejthette el, hogy mindkét lábszára csonkán végződött. – Úristen, Vendel! – hüledezett Corfitz. – Mi történt veled, drága barátom? Vendel mosolyogni próbált, de az eredmény kissé erőltetett lett. – Megkísérlem elmesélni. Bár meglehetősen hoszszú történet. – Nekünk bőségesen van időnk meghallgatni – mondta Corfitz. – Bennünket senki sem vár Andrarumban. Mialatt besötétedett és a vendégek ettek valamit, Vendel elbeszélte hosszú utazását. Mesélt házasságáról, gyermekéről, akit sohasem láthat. A jéghideg vízről, ami egy életre megjelölte, majd arról, miképpen csukták be Arhangelszkben. – Magamnak kellett ápolnom a lábamat – mondta csendesen. – Az orosz felcser ugyanis feladta a reményt, a városban lévő svéd foglyok pedig nem tudtak rólam. Én pedig… kénytelen voltam kis részletekben levágni a lábamat, ahogyan üszkösödött. Közben semmiféle érzéstelenítésre nem nyílott mód. Én azonban nem akartam meghalni, Corfitz úr! Csupán két dolog tartotta bennem a lelket. A szüleimre gondoltam, akik semmit sem tudtak a sorsomról. Meg arra a gyermekre, akit én nemzettem, és aki talán ártatlanul
ínséget szenved, mert nincsen apja, aki gondoskodnék róla. – És az anyjával nem törődtél? – Nem, legfeljebb úgy éreztem, felelősséggel tartozom iránta. Keményfejű nőszemély volt, akit nem tudtam megérteni. – De hogyan boldogultál el Arhangelszkben? És miképpen tértél haza? – Hamarosan kapcsolatba kerültem az ottani svédekkel, az őreik pedig munkára fogtak. Nehéz munkát nem végezhettem ugyan, de műhelypad vagy íróasztal mellett ülhettem. Természetesen több levelet írtam haza, de anyám szerint egyik sem érkezett meg. Elkomorodott az arca, ahogyan visszagondolt a szenvedésekkel teli évekre. – Sokat gyötört a lábam, hosszú ideig eltartott, amíg megállítottam a fagyás okozta pusztítást. Azután szereztem egy pár mankót, amelyekre támaszkodva a csonkokon előre tudtam vonszolni magam. Egyébként a boka fölött végződnek. Vendel könnyedén beszélt, közönyösen siklott végig az elszenvedett borzalmakon. Ám hallgatóinak nem kellett élénk fantáziával rendelkezniük ahhoz, hogy elképzeljék, mit érez, mialatt minderről beszámol. – Telt-múlt az idő – mondta álmodozva. – Néhány fogolynak sikerült ugyan megszöknie, de mindössze egyetlenegy ért haza Svédországba. A többieknek nyoma veszett. Jómagam végig szökésről álmodoztam, de persze ez nálam szóba sem jöhetett. Végül tavaly Arhangelszkbe is eljutott a békeszerződés híre… Az ottani svédek ujjongtak. Eleinte el sem merték hinni, hogy igaz lehet. Én sem. Azután… Azután…
– Ezt talán nem kellene elmesélned, Vendel! – intette szelíden az anyja. – De igen, nincs semmi bajom. Corfitz és Maria azonban látta, miképpen veri ki Vendelt a jeges veríték erre az emlékre. – Úgy történt… szóltak, hogy a folyók és csatornák mentén Szent-Pétervárra visznek bennünket. De az utolsó pillanatban… megfeledkeztek rólam. Remegő keze elengedte a tollat, amellyel közben mindvégig játszadozott. – Én másik házban laktam. Felöltözve, indulásra készen ültem… és egyre csak vártam. Telt-múlt az idő. Végül… Vendel önuralmát elveszítve remegni kezdett. – …bejött egy orosz. “Hát te még itt vagy?”, kérdezte elképedve. “A többiek már útnak indultak.” Corfitz behunyta a szemét. Mariával együtt tökéletesen átérezte, mi mehetett akkor végbe Vendel lelkében. Őt, a hasznavehetetlen nyomorékot hátrahagyták. Ha ugyanez velük esik meg Tobolszkban, amikor haza kellett volna indulniuk… Vendel képtelen volt tovább folytatni. Christiana a cselédlányra nézett. – Anna-Greta, te jól tudsz bánni vele. A lány határozottan megrázta Vendel vállát. – Nehogy már megint önmagunkon sajnálkozzunk! – mondta meglehetősen éles hangon. – Otthon vagyunk, ahonnan Vendel urat senki sem viheti el. Nyugodjon meg, Vendel úr, nem a jégbe szorult! Nyers szavai megtették a maguk hatását. Vendel kiegyenesedett. – De az egyik svéd észrevette, hogy nem vagyok a hajón. Közös erővel visszakényszerítették a hajógaz-
dát. És azután értem jöttek… Nos, mivel közelebb voltam Svédországhoz, fél évvel korábban értem haza. Nagy vonalakban ez volt a történetem. Odakint besötétedett. Vendel elbeszélésének legnagyobb részében a jurákok táborában történtekkel foglalkozott. – Kedvem volna néhány szót váltani azzal az első hajógazdával – mondta komoran Corfitz Beck. – Megmented a hajóját, amit ő azzal jutalmaz, hogy feljelent a hatóságoknál. – Balszerencse volt – felelte Vendel. – Csak később tudtam meg, hogy egy kocsmában elejtett rólam pár szót a barátai előtt. Ők pedig a kormányzó fogdmegjeihez fordultak. – Értem. Ugye, Christiana asszony, kemény csapás volt, hogy ilyen módon kapta vissza a fiát? Christiana szelíd mosollyal tekintett rá. – Hazaérkezett. – Igen, természetesen – mondta némi zavarral Corfitz. – Amúgy jól elboldogul, nem igaz, Vendel? Mankóval szépen tud járni, a kis Anna-Greta pedig a gondját viseli és segít neki. Igazán kedves vele. – Goromba pokróc – dünnyögte Vendel. Anna-Gretát senki sem nevezhette volna kicsinek, mogorván összehúzott szemöldökével pedig különösebben kedvesnek sem tűnt. Abban viszont nem kételkedtek, hogy igen szorgos teremtés. – Anna-Greta az Andrarum alá tartozó egyik zsellérházból származik – magyarázta Christiana. – Ketten voltunk idehaza. Azután megjött Vendel, AnnaGreta pedig valóságos kincsnek bizonyult. Ő persze semmiféle segítséget sem akart elfogadni! De hát láb
nélkül nehezen mozog az ember. És Anna-Greta elfojtja minden esetleges érzelgős kitörését vagy önsajnálatát. – Mi is a helyzet Andrarummal? Nagyon szeretnék kezdeni vele valamit – terelte más tárgyra a szót Corfitz. Christiana elkomorodott. – Félek, igaza van öccseurának, aki szerint Andrarumot el kellene adni. Christina Piper akarja megvenni. – Ki az a Christina Piper? – Özvegyasszony. Fél Skaane az övé. Van elég pénze ahhoz, hogy újra talpra állítsa a birtokot. – Nekünk pedig nincs elég pénzünk? – Azt hiszem, az a legjobb, ha mindezt személyesen beszéli meg vele. De sok olyan kastély van Corfitz úr családja kezében, amelyet nem olyan körülményes elvezetni, mint a timsóbányát és az itteni birtokot. – Valóban beszélnem kell az öcsémmel – bólintott Corfitz. – Annyira szeretnék Mariának új, biztos otthont teremteni a Tobolszkban hátrahagyott helyett. A házaspár Christianával együtt felállt és kiment, hogy a kastélyba induljon. Corfitz utolsó szavai a levegőben visszhangozva fájdalmas hangulatot teremtettek. Annyi minden volt bennük. Lemondásokkal teli tizenhárom esztendő, és mindaz, amit maguk mögött hagytak. Minden tobolszki ház, zug, valamennyi ismerős ember. Végül meg annyi sír. Barátaik – és saját gyermekeik sírja… Anna-Greta az asztalt leszedve Vendel körül sertepertélt. – Borzalmasan megvénültek – mondta Vendel. – Tiszta emberroncsok.
– Corfitznak megritkult és ősz lett a haja. – Akár egy élőhalott. – Maria pedig! Képzeld el, hogy valamikor szerelmes voltam belé! Most pedig képtelen vagyok megérteni magam. Emlékszel rá, Anna-Greta, hogy néhány hónappal ezelőtt írtam Ulvhedinnek, anyám unokabátyjának, mi van velük Norvégiában? Most megjött a válasz. – Tudom. Én adtam oda a levelet az úrnak. – Igaz, igaz. Milyen szórakozott is lettem! Mondd csak, Anna-Greta, én is olyan öregnek nézek ki, mint Corfitz úr meg a felesége? – Távolról sem! Hozzájuk képest Vendel úr arca olyan, mint egy kisgyereké. Vendel jókedvtől csillogó szemmel nézett a tenyeres-talpas lányra. – Tudod, Anna-Greta, néha az a benyomásom támad, mintha a bolondját járatnád velem! Nos, ami ezt a levelet illeti… Ulvhedin bácsi… Nem, ő nem az a fajta ember, akit bácsinak szokás nevezni! Azt írja, viszonylag jól megy a soruk. Anyagi gondjaik persze vannak, így rengeteget küszködnek a birtokaikkal. Norvégiában is rossz idők járnak. Jon, a fiuk feleségül vett egy Bronja nevű lányt… – Hallottam róla. Ugye ő Tristan úr nevelt leánya? – Így van. Jon és Bronja együtt nőttek fel és elválaszthatatlanokká váltak. Az ilyesmi nem szokott jóra vezetni – mondta elgondolkozva Vendel. – Két olyan ember, akinek fiatal korában nem volt más pajtása. Előbb-utóbb úgy kezdenek viselkedni, mint az a kecske, amelyik a legelő túlsó oldalán növő fűre kacsintgat. Az ilyesmit a házasságkötés előtt kell elintézni. – Pontosan. Nagyon értelmes dolgokat mond az úr
– jegyezte meg Anna-Greta, miközben gyors oldalpillantást vetett Vendelre. Vendel azonban nem figyelt rá, mit csinál a szolgáló. – Alv leánya, Ingrid is felnőtt már. Biztosan életrevaló teremtés lesz, olyan az esze, akár egy férfié. – Ez most bók akar lenni? – mormogta AnnaGreta. – Ulvhedin azt írja, sok szeretett családtagjukat is elveszítették. Andreas és Gabriella, akik öreg napjaikra összeházasodtak, meghaltak. De nem egy helyen nyugszanak. Andreast első felesége, Eli mellé temették, Gabriellát pedig első férje, Kaleb oldalára. Irmelint és Niklast járvány ragadta el, így most Alv egyszerre vezeti Graastensholmot és a Hársfaligetet. Elistrandon azonban telt ház van: ott lakik Ulvhedin és Elisa, Jon, a fiuk meg Bronja. Sőt még az öreg Tristan bácsi is Marinával, a feleségével. – Nem költözhetne el onnan valaki, hogy ne egymás sarkát kelljen taposniuk az egyik házban, miközben a másik üresen áll? – Ez az ő dolguk. Tudod, mi, a Jéghegyek Népe, szívós fajzat vagyunk. Hiszen anyai nagyanyám, Lene még mindig él. Régen megözvegyült, de úgy fut, akár a nyúl. – Bizony. Legutóbb felmászott a háztetőre, hogy kicserélje a szalmát. A béres nem mert felkapaszkodni. Vendel úrnak ugye Stockholmban is vannak rokonai? – Pontosabban Stockholmtól északra, de róluk Ulvhedin egy szót sem ejtett. Anyám azonban nemrég levelet kapott tőlük. Valamennyien nagyon izgatottak, amiért Szibériában a Jéghegyek Népe sarjaira talál-
tam. Ők pedig mindannyian segíteni akarnak nekem, hogy újra kapcsolatba léphessek a Taran-gaj földjén lakókkal. Kedves tőlük, de ugyan mit tehetnek? Mégis… Jólesik, amit írtak, bár nem több puszta szónál. – Minden jó, ami felvidítja Vendel urat – mondta Anna-Greta. – Köszönöm, milyen kedves volt tőled! Amúgy nem nagyon szoktál bókokkal dobálózni. Az elpusztíthatatlan Villemo jó egészségben van, Dominic, a férje szintén. Az öreg Mikael azonban meghalt. Villemo és Dominic fia, Tengel… Képes vagy egyáltalán követni? – Eddig igen. Folytassa csak! Tengelnél állt meg. – Nos, Tengel felesége Sigrid, akire alig emlékszem. Van egy fiuk, Dan, aki már ugyancsak felnőtt lehet. Úristen, amikor utoljára láttam, kis kölyök volt! Vendel a gondolataiba merült. Tekintetét ismét mélabú fátyolozta. Anna-Greta azonnal abbahagyta az asztal leszedését és így szólt: – Nehogy ismét vágyálmainkba merüljünk, Vendel úr! Mindnyájan tudjuk, hogy a gyermeke most hat éves. De vajon hogy a csudába akarja meglátni? Talán a lába csonkjain megy odáig? – Tudom, Anna-Greta. De minden embernek az a vágya, hogy gyermekek formájában nyomot hagyjon maga után, és lássa őket felnőni. Ez utóbbi pedig nekem nem adatik meg. – Ó, nincs még késő. – Újabb gyerekekre gondolsz? Nincs olyan nő, akinek láb nélküli férfi kellene. – Úgy, gondolom, hogy a legfontosabb része továbbra is ép. – No de Anna-Greta! Megbotránkoztatsz a beszé-
deddel! – Csak nem? Pedig én csak az úr fejére gondoltam. Vendel szívből felnevetett, részben azért, hogy pirulását leplezze. – Tudod, néha öt olyan kislányra emlékeztetsz, akiket ismertem. Olyan- egyszerűek, természetesek és egészségesek voltak. Azon töröm a fejem… – Ugyan min? Már megint a gondolataiba temetkezik! – Semmi, semmi – mondta szórakozottan Vendel. De azért hosszasan rajta felejtette a szemét a körülötte matató Anna-Greta dús bájain. Anna-Greta tudta, ki az a bizonyos öt kislány. Vendel nem sokkal hazaérkezése után egy alkalommal, amikor csaknem elhagyta az életkedve, mesélt róluk. Részletekbe magától értetődően nem bocsátkozott, a szolgálólány azonban megérezte, mennyivel többet jelentettek ők Vendel számára, mint szörnyű felesége, akire gondolva mindannyiszor iszonyat töltötte el. A kicsikék felülbecsülhetetlen adománnyal ajándékozták meg. Nem a testi szerelem tapasztalatával, amelyről Anna-Greta megsejtette, hogy Vendel általuk tett szert rá, noha erről nyíltan sohasem beszélt – hanem közvetlenséggel, természetességgel és az egyszerű dolgok iránti odaadással. A nagydarab szolgáló Vendel következő szavai hallatán összerezzent. – Tulajdonképpen éleselméjű vagy, Anna-Greta. Neked tanulnod kellett volna. – Nekem? A cselédlánynak, aki zsellérkunyhóban születtem? Akkor venne csak a sok paraszt a szájára! A derék teremtés egy szót sem ejtett arról, hogy
már régen megindult a pletyka. A környékbeliek azt rebesgették, Anna-Greta bizony nem csupán cseléd és ápolónő, hanem másféle módon is az ifjú Vendel Grip segítségére van. Anna-Greta hagyta, hadd pusmogjanak, amit csak akarnak. Senki másnak nincs köze ahhoz, mi történik közöttük. Nem kell megtudniuk, milyen csípős nyelvvel perlekednek néha, vagy hogy Anna-Greta kíméletlenül odavetett szavakkal és erőteljes vállba veregetéssel kénytelen enyhíteni Vendel úr búskomorsági rohamain. A szomszédoknak nem kell tudniuk, milyen tökéletlennek érzi magát az egyszerű szolgáló. Milyen hőn vágyik arra, hogy csinos és kedves úri kisasszonyka legyen, aki után Vendel úr megfordul. Büszkeség is van a világon!
14. fejezet – ANYÁM – MONDTA elgondolkozva Vendel karácsony táján. – Tekintsem nős embernek magamat vagy nem? Christiana arca azon nyomban felderült. – Ne tekintsd magad házasembernek, fiam. Ha jól értettem, ott fent a jeges pusztán meglehetősen kötetlen módon ment végbe az esketés. – Úgy bizony. – Utána pedig gondoskodtak róla, hogy megszabaduljanak tőled. Az úgynevezett feleségedet különösebben nem érdekelte a házasságotok további sorsa, ugye?
– Egyáltalán nem érdekelte. Jómagam sem voltam soha szerelmes belé, legalábbis a valóságban nem. – Csak azt nem értem, hogyan tudott az a sámánasszony annyira megbabonázni, hogy belebolondultál a lányába. Szerintem úgy hangzik az egész, mint egy rablómese. – Jaj, anyám nem ismeri a sámánok erejét! Tunszij ezenfelül maga is a Jéghegyek Népéből származott. Kedveltem őt. Irovárt, a férjét pedig még nála is rokonszenvesebbnek találtam. Szinszijev, a leányuk azonban szörnyű egy nőszemély volt. – Ne használj ilyen kifejezéseket, Vendel! Mindazonáltal nyugodtan legényembernek tekintheted magadat. Miért kérded? – Csak úgy. Anyja lopva ránézett és tapintatosan így szólt: – Légy azért óvatos, drágám! Nem illik nemesi kisasszonyoknak udvarolnod. – Köszönöm szépen, nem kérek belőlük. Tobolszkban már alaposan megégettem magam velük. Nem, egyáltalán nem nemesi kisasszonyokra gondoltam. – Akárkire is gondolsz, siess vele! Corfitz úr ugyanis a költözést fontolgatja. – Hová akar költözni? – Véglegesen még nem döntötte el. Talán Gladsaxba. Mindenesetre az a nyomatékos kívánsága, hogy költözzünk el velük együtt. Vendel pillantása a semmibe révedt, így anyja igazán megtakaríthatta volna ezután következő panaszáradatát a pincében megpenészedett lekvárokról. Vendel nem figyelt rá. Christiana felsóhajtott és elszomorodva nézett fiá-
ra, ahogyan mankóin kivánszorgott a helyiségből. Vendel a szobájába visszatérve megkönnyebbülten rogyott le az íróasztal mellé. Amikor visszagondolt a kikötőtől fél Svédországon át hazáig ily módon megtett hosszú útszakaszokra, mindannyiszor képtelen volt felfogni, miképpen bírt hazajutni. Persze, hihetetlen erővel kívánta a visszatérést… – Már megint szomorúság gyötör bennünket? – szólalt meg Anna-Greta, aki mindig Vendel közelében tartózkodott. – Igen. Hallottad, hogy el fogunk költözni? – Hogyne. De ez nem olyan veszélyes. Bizonyára az új helyen is jó dolga lesz. – No és a tölgyfám, meg mindaz, amiről hosszú évekig álmodoztam!… Nem hagyhatom el újra az otthonomat! – Vendel úr, magának az a legnagyobb hibája, hogy olyan érzelgős. Nem nagyon fáj, ha gyökerestül tépik ki a gyomot. – Mit értesz gyomon? Engem vagy a tölgyfát? – mosolygott rá sandán Vendel. – Egyiket sem, az érzelmeire gondoltam. Ami csak ehhez a helyhez köti az urat. Én boldog lettem volna, ha láthatnék valamit a világból. – Most aztán láthatsz! – Én bizonyára nem megyek magukkal, mert csak rövid időre vagyok itt. Az édesanyja kért meg, maradjak addig, amíg Vendel úr nem jön rendbe. Utána haza kell térnem, mert én vagyok odahaza az egyetlen gyerek és nekem kell átvennem a kunyhónkat. Nem lesz Anna-Greta? Nem lesz, aki pontosan tudná, hogyan érzi magát? Nem lesz kivel évődnie? – De hiszen nyilvánvaló, hogy velünk kell jönnöd!
– mondta döbbenten. – Nem lehetek meg nélküled! – Jézusmária, én pedig mindig azt hittem, Vendel úr a pokolba kíván engem. – Magad is tudod, hogy ez nem igaz. Senkinek sem kellő nyomorék vagyok, de a testemnek és a lelkemnek egyaránt szüksége van rád. A nagyszájú Anna-Greta arca rákvörössé vált. – Tisztességtelen nőt próbál csinálni belőlem az úr? – Nem, éppen ellenkezőleg tisztességes nővé akarlak tenni. Nem érted, hogy a kezedet kérem meg? – Egek, ez felér a tisztességtelenséggel! Ha azt akarja az úr, hogy felmelegítsem az ágyban, akkor szívesen megteszem. Csak nem akartam javasolni, mert úgy gondoltam, nem illik. Vendel a szoba felé fordította kerekes székét. – Gyere csak ide – mondta, és amikor a leány zavartan közelebb lépett hozzá, megfogta a karját. – Igen, magányos férfi vagyok és nagyon örülnék neki, ha megoszthatnám veled az ágyamat. Végtelenül örülnék, mert azt hiszem, melegszívű és megértő teremtés vagy. Anyámmal éppen az előbb beszéltem róla, jogomban áll-e újra megnősülnöm. Ő úgy gondolja, tökéletesen jogomban áll, csak nehogy nemesi kisasszonyt válasszak. Nekem pedig mindvégig te jártál az eszemben, egyáltalán nem valami úri leányka. De úgy véltem, nem ajánlhatom fel neked, hogy egy láb nélküli férj oldalán éld le az életed. Túl sok fáradságot és gondot jelentene. Mielőtt azonban nemet mondasz, el akarom mondani, mennyire kedvellek mint embert. Szeretem a száraz humorodat, a nyers modorodat, az élénk természetedet. Szeretem, ha a közelemben vagy. Belátod, hogy amit irántad érzek,
azt szerelemnek szokás nevezni? Anna-Greta némán meredt rá. Vendel megpróbálta meggyőzni. – Tudod, korábban senkit sem szerettem. A messzi távolból rajongtam Maria Skoghért. Később átestem életem első testi kapcsolatán az öt kis nyenyec lánynyal, akik csupán annyit jelentettek számomra, hogy nagyszerűen éreztem magam velük. Azután a nyakamba sóztak egy feleséget, aki iránt rövid ideig tartó vágyon kívül semmit sem éreztem. Vajon hol rejtőzik mindebben a szerelem? Anna-Greta gyámoltalanul rázta a fejét. – De hiszen minden világos – folytatta Vendel. – Ha semmit sem érzel irántam, ha évek végtelen sorát látod magad előtt egy nyomorék oldalán, akinek gondját kell viselned, akkor ne törődj velem. Én a szerelmedért akarlak, feleséget akarok, nem pedig házvezetőnőt vagy ápolónőt. Feleséget, akit szerethetnék, tisztelhetnék és akinek megpróbálnám könnyebbé tenni az életét. Ne ő vesződjön értem, megosztjuk a terheinket. Anna-Greta ajka remegni kezdett, de még mindig megőrizte nyers, enyhén hetyke modorát. – Nem szabad ebben hinnie, Vendel úr. Gondoljon csak arra, hogy az édesanyját nem számítva én vagyok az egyetlen nő, akit maga körül lát. Hiszen itt nincsenek más lányok, akik közül válogathatna. – Mesebeszéd – mondta szelíden meggyőző hangon Vendel. – Drága anyám elcipelt ide két-három kisasszonyt, akikről úgy gondolta, hogy illenek hozzám. A velük való társalgás majdnem minden életkedvemet elvette. Az egyik mindannyiszor félbeszakította a mondókáját, amikor olyan egyszerű dolgokat
akart megemlíteni, hogy kiment a kertbe vagy labdázott, mert félt, hogy megsért. A másik pedig efféle hihetetlen ostobaságokat csivitelt: “Jaj, milyen szörnyű, hogy uraságod mindkét lábát elveszítette… Úgy értem, ha legalább az egyik megmaradt volna… Úgy értem… És miképpen veszi fel a cipőjét?” Meg aztán: “Igaz, hogy a barbárok között lakott?” Anna-Greta kénytelen volt némileg kétségbeesett mosolyra húzni a száját. – Ide hallgass! Hét évig elboldogultam nő nélkül. Akár hét további évig is kibírnám. Mi azonban jó pajtások vagyunk, ugye? Csak nem gondolod komolyan azokat a gúnyos szavaidat, amelyekkel az eszemet és az ítélőképességemet illeted? Mert ha ki nem állhatsz… Anna-Greta ennek hallatán keservesen sírva fakadt. – Még hogy én nem kedvelem? Még hogy én ki nem állhatom? Hiszen annyira szeretem, Vendel úr, mint a napsütést! Meg tudnék halni, csakhogy egy kis öröme legyen az életben. De tudja, szokásom csúnya szavakat vágni azoknak az embereknek a fejéhez, akiket leginkább szeretek. Biztosan megérti, azért teszek így, hogy ne mutassam ki a szeretetemet. – Nagyon jól megértelek – mondta megindultan Vendel. – Úgy, most pedig zárd kulcsra az ajtót, hadd legyünk egy kicsit magunk között! Mialatt Anna-Greta sietősen eleget tett Vendel utasításának, a férfi a tágas mennyezetes ágyhoz vonszolta magát. Anna-Greta lázas gyorsasággal lehúzta a kötényét, majd megtorpant és bizonytalan hangon kérdezte: – Vetkőzzem tovább…?
Vendel, aki voltaképpen egyáltalán nem akart most rögtön ilyen messzire menni, hanem türelemmel, gyengédséggel és tisztelettel próbálta megnyerni, nyugodt hangon így szólt: – Úgy gondolom, igen. Ugyanis a világért sem akarta zavarba hozni. Anna-Greta szeme felvillant és villámgyorsan meztelenre vetkőzött. Némileg későn jött szeméremérzettel azonnal ágyba bújt és eltűnt a takaró alatt – olyan sebesen, hogy Vendel alig látott valamit belőle. Ugyanolyan közvetlen teremtés, mint az öt kisleány – gondolta elragadtatottan a férfi. Most azonban annyival előnyösebb helyzetben vagyok, hogy beszélgetni is tudok vele, méghozzá mulatságos és életkedvre ösztönző társalgást folytathatunk. Megdöbbentően hamar észrevette, hogy hosszú éveken át szerzetes módján élt. Anna-Greta dús idomainak még a gondolata is nagyszerű hatást tett rá. Lelkesen és egyben zavarodottan ült háttal a nőnek, miközben ő is lehúzta magáról a ruháit. – El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, amiért az utamba akadtál, Anna-Greta – mormogta elfúlva, míg a nadrágjával kínlódott. – Azt hiszem, együtt nagyszerű életet élhetünk. Egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt magam is képes voltam úgy tréfálkozni és dobálózni a szavakkal, akárcsak te. Azután hosszú szünet következett. Most úgy tetszik, mintha olyan börtönből szabadultam volna ki, amelynek gondokból és szomorúságból voltak a falai. Úristen, te lány, hosszú idő óta először nézek a jövőbe, először örülök, amiért élek! Azért érzek így, mert a bizalmadat élvezem. Ugye, nálad biztonságban érezhetem magam?
– Hát persze, Vendel úr, úgy értem, Vendel. Nem nevezhetem úrnak azt az embert, akinek a bizalmasa vagyok. Vendel felnevetett és átölelte Anna-Gretát. Milyen egyedülállóan csodálatos, melegszívű és nagylelkű nő! – Azt hiszem, te bolond lány, hogy komolyan beléd szerettem! Ideje volt már, mert már kezdtem azt hinni, egyetlen nő iránt sem tudok így érezni. Jaj, milyen gyengéd leszek veled. Mindent megteszek érted, kedvesem, drágám! Miközben Vendel elérte, amit akart, Anna-Greta boldogan mosolygott. Attól viszont óvakodott, hogy a születendő gyermekekről bármit is szóljon. Sok utóddal akarta megajándékozni Vendelt. Ám jól tudta, hogy jövendőbelijének elhomályosuló pillantásán ő sem segíthet. Tudta, milyen nehéz idők várnak reá, mert előre sejtette, hogy Vendel közös gyermekeiket azzal hasonlítja majd össze, akit sohasem láthat meg. Ilyenkor pedig ő, az anya fogja gyermekei nevében sértettnek érezni magát. Ezt az árat azonban meg kellett fizetnie. És AnnaGreta nagyon szívesen megfizette, ha cserében Vendel mellett maradhatott, akit jobban szeretett, mint bárki mást a világon! VENDEL NEM VOLT HAJLANDÓ követni Corfitz Beck családját. Ez volt az otthona, meg aztán úgy vélte, rokonaival egyetemben éppen eleget tettek már a múltban Corfitz nemzetségéért. Christiana nem értett egyet vele, ő az uraságokkal tartott. Hiszen a jóságos asszony tudta, hogy Vendel
megtalálta a maga nyugalmát. Anna-Gretáénál biztosabb kezekbe úgysem kerülhetett. Christiana egyetlen pillanatig sem gondolt menyének alacsony származására. Az ő szemében csakis az emberi jóság számított. Más előnye is volt annak, ha fia régi lakóhelyükön marad: anyai nagyanyjának, Lenének legalább volt valakije a közelben. Az esküvő után szégyenletesen hamar Anna-Greta gyönyörű fiúgyermeknek adott életet, akit Vendel hőn szeretett anyai nagyapja után Örjannak kereszteltek. Christiana várt az elutazással a gyermekáldás bekövetkeztéig, és majd kicsattant az örömtől pompás unokája láttán. Vendel a maga részéről hamarosan a “kis béka” becenevet adta a fiúcskának. – Nézze csak, anyám, milyen kék folt van a háta közepén! Csak nem anyajegy? – Hamarosan eltűnik. Neked is volt ilyen, sőt nekem és Lene nagyanyádnak is. Mongolfoltnak hívják és mindenkin jelentkezik, akinek csak mongol vér folyik az ereiben. – Nos, akkor ez megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy a Jéghegyek Népe messze keletről származik – mondta Vendel. – Így legalább ezt is tudjuk! A fiú szülei szemefénye lett, Anna-Greta pedig hiába fürkészte Vendel arcát, nem látta, hogy bárki is hiányoznék neki. Olyan boldognak tűnt, mintha számára csak a jelen múló pillanata léteznék. Milyen végtelenül hálás volt ezért a felesége! Vendel eldöntötte, hogy fia és minden jövendő leszármazottjuk a Jéghegyek Népéből származó Grip családnevet fogja viselni. Rájött ugyanis, mennyire büszke nemzetségének eredetére: Ulvhedint és fiát, Jont is a Jéghegyek Népéből származó Paladinnak
hívták. A családtagok valamilyen módon mindannyian jelezni akarták összetartozásukat. A szerteágazó nemzetség nagy területen szóródott széjjel, és kevés gyermekük volt. Jövőbeni leszármazottaik talán nehezen fogják tudni, merre laknak a rokonaik, így a “Jéghegyek Népéből származó” toldalék megkönnyítheti, hogy nyilvántartsák családi kapcsolataikat. Lene nagymama meghalt. Vendel mélyen és őszintén meggyászolta. Az öregasszony mindvégig szép életet élt. Rendkívül boldoggá tette, amiért a “kis békát” drága férje után Örjannak keresztelték. Vendel igyekezett sohasem kimutatni fájdalmas, lélekölő vágyakozását. No nem mintha Szinszijev hiányzott volna neki. Anna-Greta oldalán tökéletesen elégedett volt az élettel, jobban nem is mehetett volna a sora. De mivel túlságosan lelkiismeretes férfi volt, gyakran, bár nem állandóan gyötörte, ha eszébe jutott ismeretlen gyermeke. A birtok vezetésének felelőssége és az az újfajta munka, amelybe nem sokkal hazatérése után kezdett bele, olyan erősen lefoglalta, hogy néha hosszú ideig megfeledkezett elsőszülöttjéről. Vendel ugyanis házakat kezdett tervezni a környéken lakó jómódú emberek számára, és birtokaik működtetésére irányuló reformokat dolgozott ki. Mindebben valóban nagy öröme telt. Mivel házon kívül nem tudott segédkezni, ez a hasznos munka végtelenül sokat lendített az önbecsülésén. Egyre újabb birtokosok keresték fel, akik a tanácsait kérték és komolyan követték útmutatásait. Anna-Greta örömében legszívesebben sírt volna, hogy Vendel ennyire visszanyerte az életkedvét. Ezért titokban egymás után felkereste szomszédaikat, akiknek mind eldicsekedett férje bölcsességével és egyéb kitűnő tulajdonságaival. Így még
többen jöttek el hozzá. A birtok virágzott, annyi pénzük lett, hogy szolgákat fogadhattak fel és több állatot vásárolhattak. Úgy tűnt, Vendelnek minden sikerül és teljesen a jelenben él. Az apró részletek azonban folyton életre keltették emlékeit. Elég volt valamilyen hangulat, szag vagy hang, és gondolataiban máris a jéggel borított pusztákon járt. Emlékei leginkább Taran-gaj földjének hegyei körül keringtek. Az elvarázsolt erdő, benne a személyesen soha meg nem jelenő furulyással, a föléje magasodó csipkés sziklák, Szármik cserzett arca és aztán az a titokzatos valami… A földön csúszva gyűlölködve sziszegő szörnyű vénember és az a fiú, akit fent a hegyekben rejtegettek. Neki köszönhetően Vendel saját fia ép és egészséges lett. Ebben a nemzedékben Taran-gaj földjét sújtotta az átok. Igaz-e mindez? Valóban ott járt? Most ködbe burkolózó színjátéknak tűnt az egész, amit kívülről szemlélhetett, és amihez semmi sem kötötte. Nem ő volt az az ingadozó fiú, akit az erős akaratú sámánasszony ide-oda rángatott. Nem ő szeretkezett az állandóan rajta gúnyolódó, legjobb esetben közömbös fiatal nővel, és nem ő nemzett neki gyermeket. Mégis álom lett volna az egész? Mit is szavalt nemrég az andrarumi kastélyban az a vándorszínész? Egy spanyol költő művéből olvasott fel. Szavai Vendel emlékezetébe vésődtek, mert mozgásba hoztak valamit, ami lelke mélyén rejtőzködött. Hogyan is volt? Emlékezetébe idézte a verssorokat: Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat. Legfőbb jói: semmiségek, Mert álom a teljes élet, Holmi álom álma csak! Vendel azonban tévedett. Nem az álmok, hanem az Oroszországban töltött hosszú évek hagytak lelkében mély nyomokat. Anna-Greta volt az egyetlen, aki úrrá tudott lenni szörnyű rohamain. Nyers és durva, mégis szeretetteljes módon odavetett szavai visszavezették Vendelt az élet rendes kerékvágásába: figyelmét a birtokkal járó mindennapos vesződség és egyre szebben cseperedő Örjan fia kötötte le. VENDEL EGY SZÉP NAPON levelet kapott távoli rokonától, Dominictól. Kedves barátom! Nem találkoztunk túl gyakran egymással. De ugye azért hallottál Villemoról és rólam? Hallottad talán, hogy ifjúkoromban hihetetlenül érzékeny voltam bizonyos hangulatokra és más emberek lelki gondjaira. Miután teljesítettük hivatásunkat, ezt a képességemet csaknem teljesen elveszítettem, ám valami mégis megmaradt belőle. Hosszú ideig lelki kínok gyötörtek, amelyekről megértettem, hogy tőled származhatnak. Akkor kezdődtek ugyanis, amikor visszatértél Svédországba, jellegük pedig közvetlenül az általad átéltekre utalt. Azért írom most neked ezt a levelet, hogy elmondjam, mit érzek.
Szívedbe békének kell költöznie. Igazából nem tudom, miről van szó, de valamiről értesülni fogsz! Megvigasztal, amit közöltem veled? Az a személy pedig, aki hírt hoz neked, a saját véredből való. Nem hiszem, hogy újszülött fiadról volna szó, akinek születéséhez amúgy tiszta szívből gratulálok. Azonban a Jéghegyek Népén belül készül valami, ami mélységesen aggaszt; amikor ezek a gondolatok fognak el, kiver a hideg veríték. Éppen ez a tény súgja a fülembe, hogy az előbbi baljóslatú dolog a saját családomban fog megtörténni. Bár egészen biztos nem vagyok felőle. Inkább megzavarnak, mintsem könnyítenek lelkeden ezek a jóslatok? Nem hiszem, hogy neked kellene félned. Ami téged illet, nagy nyugalmat érzek. A kérlelhetetlen átok máshol sújt le majd. Én pedig azt hiszem, tudom, hol. A te nemzedékedben fénylő tehetségek születtek. Nem ismerem ugyan szellemi képességeidet, de két lángelménk máris van. Őket pedig hitem szerint nagy veszély fenyegeti. Most aztán igazán zavaros lett a levelem! Így inkább arról írok, hogy Villemo… A levél hétköznapi apró-cseprő dolgokkal folytatódott. Vendel sokáig gondolkozott, kezében tartva a levelet. … valamiről értesülni fogsz .. Isten adná, bárcsak igaza lenne! Hallotta, hogy Dominic nem szokott tévedni. Ő pedig kénytelen tehetetlenül itt kuksolni és várni! Anna-Greta belépett a szobába. Vonásai szelídebbekké váltak az anyaságtól. Férjével egykorú volt,
éppen harminc éves, de az ő arcát nem szántották keresztül-kasul a szenvedés barázdái. Kitűnően látta el a ház asszonyaként reá háruló feladatait. Ha azonban néha túlságosan öntudatos látogatóik érkeztek, rögtön felülkerekedett benne veleszületett hajlama, hogy “ledöntse őket a magas lóról”. Vendelnek ilyenkor nehezen sikerült lecsillapítania a kedélyeket. Tulajdonképpen nem volt szükségük rá, hogy beképzelt emberekkel érintkezzenek. Az idő múlásával saját maguk válogatták meg barátaikat. Vendel boldog ember lett. Két lábának elvesztése nem gyötörte többé. Megtanulta, hogyan fogadja el rokkantságát, és milyen kiutat találjon helyzetéből. Arra is rájött, hogyan leplezze mélabúját AnnaGreta előtt. Csupán a csendes, sötét éjszaka tudta, mi megy végbe a lelkében. Csak ő hallotta hangtalan suttogását: “Fázol, kicsikém? Rendesen gondodat viselik? Puha prémekbe burkolnak, szalonnával kenik be a bőrödet, hogy elviselje a hideget? Vajon kérdezősködsz néha apád felől, vajon kíváncsi vagy, miért nincs melletted és miért nem vigyáz rád? Tudnod kell, hogy apád nagyon szeretne melletted lenni.” Vendel, aki a Jéghegyek Népének gyengéd lelkű tagjai közé tartozott, ilyenkor mélyen, remegve felsóhajtott, hogy megszabaduljon a mellkasát nyomasztó ólmos súlytól… Dominic szavai megvigasztalták ugyan, de nem mert bízni bennük. Még nem tudta, hogy él valahol két ember, aki nyugalmat hozhat elkínzott lelkének: a természetbúvár és fia.
