A Rákosi- rendszer működése és az 1956-os forradalom kitörésének okai a közösségi döntések elméletének tükrében
Gál Anita Kormányzati gazdaságtan sáv Bevezetés a közösségi döntések elméletének kérdéseibe kurzus 2006/07 2. félév Kurzusvezető: Szepesi Balázs Széchenyi István Szakkollégium
1/20
Tartalomjegyzék Absztrakt ..................................................................................................................................... 3 Bevezetés .................................................................................................................................... 4 A diktatúrák, diktátorok általános jellemzői............................................................................... 5 A diktátor céljai és a szükséges eszközök .............................................................................. 5 A diktátorok típusai ................................................................................................................ 7 A diktátor örökös dilemmái .................................................................................................... 8 A diktátor rémálmai ................................................................................................................ 9 A lázadás kirobbanásának valószínűsége ............................................................................. 10 A puccsok előfordulásának esélye ........................................................................................ 12 A diktatúrák létrejötte és növekedésének határai ................................................................. 13 A Rákosi- rendszer és az 1956-os forradalom elemzése .......................................................... 13 A Rákosi-rendszer beazonosítása, rövid ismertetése ............................................................ 13 Diktatúra a diktatúrában ....................................................................................................... 14 Érdekcsoportok küzdelme 1949-től 1956-ig ........................................................................ 14 Az 1956-os forradalom kitörésének okai .............................................................................. 16 Következtetések ........................................................................................................................ 19 Hivatkozásjegyzék .................................................................................................................... 20
2/20
Absztrakt A diktátorok alapvető törekvéseit, az azokhoz szükséges stratégia kiválasztásának dilemmáit, a választott eszközök közti kapcsolatot, és végül a célok megvalósulását akadályozó tényezőket vázolom fel dolgozatomban. Ehhez olyan jelentős elméleteket hívok segítségül, mint Wintrobe elnyomás-lojalitás függvényét, Weingast játékelméleti modelljét a kizsákmányolandó célcsoport megválasztásáról vagy Tullock részvételi paradoxonát a lázadások létrejöttéről. Miután megvizsgáltam a diktatúrák működésének jellegzetességeit általános modellekben, megpróbálom alkalmazni azokat a Rákosi-rendszer működésének és az 1956-os forradalom kitörésének magyarázásához. Feltételezésem szerint az elméletek nagyvonalakban jól fogják leírni a rezsim működésének mechanizmusát. De a magyarázatot ki kell egészíteni azzal, hogy hogyan hatott a szovjet birodalomba ágyazódás a magyar politikai mozgástérre. A forradalom kirobbanásánál szintén egy saját feltételezéssel kell éljek, miszerint az emberek speciális helyzetben a folyamatban való részvételnek nagyobb értéket tulajdonítanak, mint a folyamat bármilyen végeredményének, s döntéseiket ez határozza meg.
3/20
Bevezetés Az
1956-os
forradalom
kitörésének
okairól
eddig
elsősorban
emocionális
megközelítésben írtak a témával foglalkozók. Én a közösségi döntések elméletének a diktatúrák működését és lehetséges buktatóit magyarázó modelljeinek segítségével próbálok választ adni az 50 éve történt eseményekhez vezető út miértjeire. Azt fogom sorba venni, hogy az általános teóriák mit mondanak a diktátorok elemi céljairól, a zsarnokok tipizálásáról, a mindig jelen levő dilemmáikról és végül az elnyomó rendszer fenntartását fenyegető lázadások, puccsok előfordulásának esélyeiről. Ezeket alkalmazom a Rákosi-rendszer elemzéséhez és megállapítom, hogy az egy tervutasításos totalitárius diktatúrának megfelelően működött, azzal a kiegészítéssel, hogy inkább érdekcsoportok küzdöttek a hatalomért és nem alakult ki valódi egyszemélyi diktatúra. Ebben és a rezsim bukásában nagy szerepet játszott a Szovjetunió, ugyanis a roppant méretű támogatás
tudatában
az
uralkodó
érdekcsoport
olyan
mértékben
kizsákmányolta
állampolgárait, hogy a lázadás folyamatában való részvétel értéke meghaladta az egyes polgárok számára az életük értékét.
4/20
A diktatúrák, diktátorok általános jellemzői A diktátor céljai és a szükséges eszközök A közgazdaságtan alapfelvetése szerint minden egyén saját hasznosságának maximalizálására törekszik, s nincs ez másképp a diktátor esetében sem. Céljai a demokráciákból ismert három fontos szereplő -az állampolgár, a bürokrata és a politikuscéljainak különböző kombinációja (Mueller, 2005). Az állampolgár saját fogyasztásának maximálására törekszik, a bürokrata egyfajta küldetést teljesít, erőt mutat az alatta dolgozók felé, a politikus pedig a saját hasznának növelése mellett hatalmon akar maradni. A diktátor céljai függnek az adott diktátor ízlésétől. Egy közös azonban biztosan van e különböző célokban: a hatalom, mint eszköz feltétlenül szükséges hozzájuk. A diktátor, hogy minél jobban tudja a törekvéseit elérni, a hosszú távú uralkodásra törekszik. Ehhez azonban segítőkre van szüksége. Az emberekből kétféleképpen tudja kiváltani, hogy neki engedelmeskedjenek: vagy lojalitást vált ki belőlük, vagy erőszakkal kényszeríti őket. Az, hogy milyen csoportoknál melyik módszert alkalmazza, illetve mekkora mértékben, függ a diktátor konkrét céljaitól és a nép reakcióitól. Az elnyomás és a lojalitás közti összefüggést először Wintrobe modellezte (1998). A lojalitás (L, loyalty) függ az ország gazdasági teljesítményétől, az elnyomás mértékétől, a közjószágok biztosításától, tehát az életszínvonaltól. Az elnyomás (R, repression) alatt elsősorban az emberi- és szabadságjogok korlátozását, a jogállamiság hiányát, az erőszakszervek gyakori és önkényes bevetését értjük. A két hatalomfenntartó eszköz közti kapcsolatot írják le az 1.1-es ábrán látható LS görbék. LS(R, PL, PE) vagyis a lojalitás függ az elnyomástól, a lojalitás árától (PL) és a diktatúra gazdasági teljesítményétől (PE). Megfigyelhető, hogy a lojalitásgörbe csak egy bizonyos pontig nő az elnyomással egyenesen arányosan, majd meredeksége nő és visszafelé hajlik. Ez a jelenség arra utal, hogy az emberek bizonyos mértékű elnyomás után belefáradnak az állandó elnyomásba. Az elnyomás tehát csökkenő mérethozadékú. A görbe visszafele hajlása azt mutatja, hogy az emberek rendelkeznek egy bizonyos tűréshatárral, ami felett már nem hajlandóak elviselni a rezsimet, s itt már az elnyomás mértékének további növelése csökkenti a lojalitást. A diktátornak sincsenek korlátlan erőforrásai, a hatalmon maradásának van költségvetési korlátja (B) is. B = PR • R+PL(L, R, PE) • L, ahol a költségvetési korlátot 5/20
befolyásolja az elnyomás ára (PR), például a titkosrendőrség, hadsereg fenntartása, az ország gazdasági teljesítménye (PE) és végül a lojalitás ára (PL), ami többek közt különböző népjóléti intézkedéseket jelent (pl.: ingyen üdültetés). A költségvetési korlát bizonyos értelemben puha, hiszen a diktátornak lehetősége van a hatalmát pénzzé tenni és fordítva. Az ugyanolyan hatalmi szintet képviselő pontokat összekötve kapjuk az izohatalomgörbéket, melyek a lojalitástól és az elnyomástól függnek. Π=(L, R)
R
LS’ E1
R1 B
LS
π1 E0
R0
π0
L0
B
L1
L
Fig. 1.1 A totalitárius diktátor dilemmája forrás: Wintrobe (1998) p. 63
A diktatúra egyensúlyi pontjai a lojalitásgörbe és az izohatalom görbe érintési pontjában találhatók (E), ahol a lojalitás határköltsége egyenlő a hatalom határköltségével (ML=Mπ). A diktátor azokban az egyensúlyi pontokban található, melyeket megenged az adott költségvetési korlát (B). Minél magasabb izohatalom görbéken vagyunk, az egyes egyensúlyi pontokhoz magasabb lojalitás és magasabb elnyomás tartozik, tehát nagyobb állami kontrollról, totálisabb rendszerről beszélhetünk. A π(B) görbék a diktatúra gazdaságát jelentik, a politikai hatalom hatását a gazdaságra. Itt is érvényesül a csökkenő határhaszon elve, az egységnyi hatalomnövekedéssel egyre kisebb forrásnövekedés jár. Adott π0 szinten a diktátornak kezdetben B0 forrás áll a rendelkezésére, de adott hatalmi szinten a B1 pontra kerülhet, majd forrásait hatalomra váltva a π1 szintre és így tovább egészen az E* egyensúlyi pontig. (lásd: 1.2-es ábra)
6/20
A diktátor költségvetési korlátja rugalmas, hiszen a hatalmat pénzre és a pénzt hatalomra válthatja. Ugyanakkor ez az átváltás csökkenő hozadékú. Ha az emberek azt tapasztalják, hogy mindenüket elveszik (akár adók, akár beszolgáltatás formájában), akkor nem fognak annyit termelni, egyre kevesebbet tud a diktátor elszedni tőlük, s így egyre kevésbé tudja fedezni az eddigi és a behajtásból eredő költségeket. Ki kell terjeszteni a kizsákmányolt célcsoportot, ami további költségekkel és információs problémákkal jár. Ha pedig a diktátor a pénzén lojalitást akar vásárolni, azt se érdemes a végtelenségig fokozni, mert az emberek nem értékelik annyira az ötödik ingyenes nyaralást, mint az elsőt.
A diktatúra puha költségvetési korlátja B*
E*
B(π) hatalom→ pénz
B2 B1 B0 π(B-C) pénz→hatalom
π* π0
π1
π
1.2-es ábra
A diktátorok típusai A diktátorok céljaik szerint két nagy csoportba sorolhatók. Az egyik a tinpot, a másik a totalitárius diktátor. A tinpot típusú diktátorok leginkább úgy jellemezhetők, hogy saját fogyasztásukat maximalizálják. A tinpot palotákat építtet magának, luxusjószágokat vásárol, költséges szenvedélyeinek hódol. A totalitárius diktátor azonban ideológiával és küldetéstudattal rendelkezik, s ezt minden áron meg akarja valósítani. Ehhez szüksége van az ország teljes kontrolljára, vagyis a totalitárius rendszer kiépítésére. A totalitárius rezsim jellemzőit Brzezinski és Friedrich fogalmazta meg (idézi Wintrobe, 1998, 8. o.), miszerint a totalitárius állam jellemzői, hogy (i) hivatalos ideológiával rendelkezik, (ii) egypártrendszer van, egy karizmatikus vezetővel az élén, (iii) erős rendőrséggel, erőszakszervezettel rendelkezik, (iv) állami irányítású a gazdaság, például tervgazdálkodás, (v) teljesen a fennhatósága alá vonja a tömegmédia irányítását
7/20
(vi) állami monopóliuma van a fegyverekre. A diktátorok besorolása nem egyszerű feladat. Egyértelműen ritkán mondható ki egyik rendszerre, hogy totalitárius vagy tinpot jellegű, mivel a két fogalom csupán ideáltipikus rendszereket ír le. A totalitárius és a tinpot megjelölések tehát egy képzeletbeli skála végpontjai, a világ diktatúrái pedig ezen helyezkednek el. Wintrobe (1998) tovább bontja a kategóriákat és bevezeti a zsarnokság és a timokrácia fogalmát. A zsarnokság annyiban különbözik a totalitárius diktatúrától, hogy nagy elnyomás mellett alacsony lojalitást tudhat magáénak. A timokráciában alacsony az elnyomás és magas a lojalitás. A négy diktatúra-típus különbsége az elnyomás és a lojalitás mértékében ragadható meg, ezt összegzi az alábbi mátrix.
Erős elnyomás Lojális nép
Totalitárius
Kis mértékű elnyomás (nácizmus,
sztálinizmus) Nem lojális
Timokrácia
(Fidel
Castro
Kubája)
Zsarnokság (Pinochet)
Tinpot
1. Táblázat – a diktatúrák típusai az elnyomás és lojalitás dimenzióiban Wintrobe alapján (1998 pp. 7-15)
Wintrobe gazdasági alapon is csoportosítja a diktatúrákat, megkülönböztet kleptokratikus, kapitalista, tervutasításos, árnyékgazdaságos rezsimeket. (Mueller idézi Wintrobe-ot, 2005) Amint meghatározzuk, hogy melyik csoportba tartozik az adott diktatúra, képesek leszünk meghatározni a diktátor céljait és a diktátor dilemmáját. Az adott típusokat a diktátor viselkedése alapján tudjuk meghatározni.
A diktátor örökös dilemmái A zsarnoknak információra van szüksége, hogy eldönthesse, kik támogatják, és kik nem, tehát kiket kell büntetnie és kiket előnyben részesítenie (Mueller, 2005). Egy diktatúra támogatása sokkal passzívabb és kevésbé látványos, mint egy demokratikus kormány támogatása. Ráadásul minden csoport abban érdekelt, hogy azt mutassa, hogy támogatja a rendszert. A diktátor joggal fél az alattvalóitól, hiszen arra ösztönzi őket, hogy hazudjanak, és csupán úgy tegyenek, mintha kooperálnának a rendszerrel.
8/20
Nincs valódi bizalom a diktátor és az alattvalói között. A diktátor ígérheti, hogy nem bántja az adott csoportot, de ez nem hiteles, hiszen nincs aki kikényszerítse az ígéret betartását. És fordítva is igaz: az embereket nem tudja 100%-osan ellenőrizni senki se, így nem tudják biztosan megállapítani, hogy valóban lojálisak-e rendszerrel. A bizonytalanságot feloldhatja a zsarnok azzal, hogy nagyobb és kiterjedtebb erőszakot és elnyomást alkalmaz (így nagyobb valószínűséggel vannak a nem-kooperálók is az elnyomottak között, mint egy kevésbé széleskörű erőszaknál). Azonban ez egy öngerjesztő folyamatot eredményez, mert még nagyobb óvatosságot szül az emberekben és így kevesebb információ áll majd a diktátor rendelkezésére, ami pedig elengedhetetlen lenne a hatékonyabb működéshez, elnyomáshoz, ezáltal pedig egyre nagyobb esélye lesz a bukásnak. Láthatjuk, hogy annak kiválasztásához, hogy kiket fog elnyomni és kiket nem a rendszer, nem megfelelő a hagyományos információszerzésen alapuló döntés. A diktátornak szükséges felülről meghatároznia, hogy milyen kritériumot alkalmaz. Ehhez nagyon jó eszköz az ideológia. Ez lehet vallási, faji, gazdasági alapú megkülönböztetés. Az ideológia szerepe, hogy a diktátor ezzel kinyilvánítja az elvárt viselkedést, a jutalmazandó illetve büntetendő csoportok listáját. Van azonban a diktátor eszmerendszerének egy másik fontos funkciója is. Tartalmazza azokat az ígéreteket, melyekkel megnyerheti magának az emberek nagy részét (pl.: földosztás, minden közös tulajdonú lesz, egyenlőség). Ám, ha a valóság és az ideológia között túl nagy a különbség, akkor kontraproduktívvá válik az ideológia: az emberek elégedetlensége nő, lojalitása csökken és egyre inkább nő a hajlandóságuk a diktatúra megdöntésére. Ezzel elérkeztünk a zsarnok legnagyobb félelméhez.
A diktátor rémálmai A diktátor célja a hatalmon maradás, tehát a legnagyobb veszteség, ami érheti, a hatalomtól való megfosztása. Egy diktatórikus rezsim egyik fő jellemzője, hogy vannak elnyomott csoportok a társadalomban, így az ő lázadásuktól mindig tartania kell egy diktátornak. A megelőzéshez számos eszköz bevethető, a legfontosabbak között vannak a titkosrendőrség, rohamrendőrség és a hadsereg. Ezek a szervek funkcionálhatnak elrettentő eszközként, egy részük a hatalom alkalmankénti látványos demonstrálását hivatottak szolgálni (pl.: katonai parádék), míg mások az emberek mindennapi életében vannak jelen, folyamatos ellenőrzés alatt tartva őket, sokszor tudtukon kívül (pl.: besúgóhálózat).
9/20
Azonban nem csak külső irányból érkezhet törekvés a hatalom megdöntésére. A lojálissá tett, belső, támogató csoportok is állandó fenyegetést jelentenek a diktátorra nézve. Az olajozottan működő kormányzáshoz, akár demokráciáról, akár diktatúráról beszélünk, szükség van bürokráciára. Ez egy hierarchikus szervezet, ahol a legfelső szinteken már annyi információ kumulálódik, hogy a magas beosztású hivatalnokok már potenciális fenyegetést jelentenek a zsarnoknak. Hasonlóak mondhatóak el a hadseregről is. Ez szintén hierarchikusan működő gépezet, ahol a tábornokok, vezérek már jelentős hatalom birtokosai, s egy lehetséges palotaforradalom kirobbantói lehetnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy a diktátor milyen módon próbálja meg a fenyegetéseket megelőzni.
A lázadás kirobbanásának valószínűsége Az elnyomott egyén is racionális lény, állítja Tullock (1987), tehát számításba veszi a forradalomban való részvétel költségeit (pl.: javak elvesztése, megsebesülés, halál, megtorlás) és a várható hasznot (pl.: szabad ország, nagyobb jólét), és csak akkor vesz részt benne, ha a hasznosságnövekedése meghaladja a ráfordításait. Tullock a downs-i szavazási paradoxonnak állítja párhuzamba a lázadásban való részvétel dilemmáját: egyetlen ember csatlakozása annyira elenyészően kismértékben növeli a revolúció győzelmének esélyét, szemben a magas részvételi költségekkel, hogy az ésszerűen gondolkodó ember otthon marad és várja, hogy majd mások megdöntik a rezsimet helyette. Ám időről-időre mégis kitörnek lázadások. Vajon miért? A részvételi paradoxon egyik lehetséges megoldása a minimax-regret stratégia (Ferejohn és Fiorina, idézi Mueller, 2005). A lázadás speciális esetére értelmezve, a lázadásból kimaradó egyén, ha a lázadás sikere mégis csak rajta múlt volna, az ebből eredő hasznosságcsökkenés meghaladná a felmerülő költségeket. Tehát neki megéri lázadni, mert ez kisebb hasznosságcsökkenéssel jár. De tényleg csupán akkor lázadnak fel az emberek, ha úgy számolnak, hogy megéri nekik lázadni? A történelem során számos olyan forradalmat, lázongást láthattunk, ami „halálra volt ítélve”, esélytelen volt a győzelem. Mi vitte rá az embereket, hogy mégis
10/20
csatlakozzanak? Számos elmélet1 szól arról, hogy az egyén nem teljesen racionális lény. Dönthet úgyis valaki, hogy neki kevesebbet ér élni egy zsarnokság alatt, mint megpróbálni a lehetetlen, és fellázadni a rendszer ellen. A lázadás, a küzdelem önmagában is jelenthet célt. Vagyis nem csak a végeredményeket (halál, megsebesülés, jobb életszínvonal, stb.) veszik számításba, hanem külön értéket kap maga a folyamat is. Láthattuk, hogy a lázadók milyen dilemmákkal szembesülnek. Nézzük, hogy a diktátor hogyan előzheti meg a lázongásokat! Magasan kell tartania a lázadás költségeit, a siker valószínűségét pedig alacsonyan, vagy magas lojalitást kell elérnie nagy tömegeknél, hogy minimalizálja a lázadás esélyét (a nullát sosem érheti el a klasszikus értelemben vett nem-racionális egyének miatt). Az előbbi két hatást az erőszakszervezetek gyakori bevetésével tudja elérni, de sokszor az is elég, ha erősnek mutatja magát a rezsim, az átlagember ugyanis nem látja át, hogy mekkora a tényleges katonai potenciálja a zsarnoknak. Az utóbbi hatásnak, a magas lojalitásnak a forrása elsősorban a diktátor népszerűsége és a rendszer gazdasági teljesítménye. Overland, Simons és Spagat (2000) szerint a gazdasági növekedés egyenesen arányos a politikai stabilitással. Egy jól működő gazdaságban ugyanis megnőnek a diktátor erőforrásai, így több lojalitást tud venni, vagy többet tud költeni elnyomásra. Ha nagyfokú a lojalitás, akkor stabilabb a politikai rendszer, ami kedvezően hat a külföldi befektetések beáramlására, amennyiben az ország nem zárt gazdaságú. a nagyszámú befektetés pedig tovább erősíti a prosperáló gazdaságot, tehát egy egymást erősítő folyamat indul be. Feltéve, ha a diktátor előrelátó és nem fölözi le teljesen a megnövekedett források hasznát, hanem visszajuttat a gazdasági áramlásba is. Overland és szerzőtársai szerint a diktatúrák gazdasága három pályát írhat le: a gyors visszaesés, stagnálás és gyors növekedés útját. Elméletük szerint az, hogy az egyes diktatúrák melyiket járják be, az ún. bifurkációs ponttól függ. A bifurkációs pont egy bizonyos összegű kezdőtőkét jelent a gazdaságban, e pont felett gazdasági növekedés, alatta csökkenés következik be. A dinamikusan fejlődő gazdaság nem csak közvetlenül képes növelni a rendszer stabilitását, hanem visszaigazolhatja az uralkodó ideológiát is, így közvetve legitimizálja a rendszert is. (Például a szovjet típusú rezsimeknél az ötéves tervek sikeres (túl)teljesítésével támasztották alá az ideológiát és a rendszert.)
1
Kahneman, D.–Slovic, P.–Tversky, A. (eds.): Judgment under Uncertainty. Heuristics and Biases. Cambridge: Cambridge University Press, 1982.
11/20
A puccsok előfordulásának esélye Ahogy már fentebb említettem, a diktátort támogató szervek hierarchikusan épülnek fel, így a bürokratikus rendszerek jellemzőivel rendelkeznek. Egy jól működő bürokrácia a vertikális és horizontális szinteken levők kooperálásával lesz hatékony. A szervezeti struktúrából adódóan (ti.: az információt tömörítik, sok szinten keresztül éri el a legtetejét a szervezetnek, a beosztott csak a jó hírek átadásában érdekelt, stb.) információ- és ezáltal pedig kontrollveszteség éri a diktátort (Mueller, 2005). A szervezet hatékonyságát ássák alá az erős horizontális kapcsolatok. Ugyanis az egy szinten levőknél nagyobb valószínűséggel fordul elő, hogy egyéni céljaikat, melyek nem feltétlenül esnek egybe a szervezet átívelő céljaival, összehangolják, kartellbe tömörüljenek, s a diktátor ellenében kooperáljanak a beosztottak. Az ilyen kartellekben résztvevők mind egy fogolydilemma részesei. Ha kooperálnak, akkor nagyobb a hasznuk, mintha nem állnának be a kartellbe, de a kiugrás, a kartell leleplezése a diktátor előtt még nagyobb kifizetéssel kecsegtet. Ahhoz, hogy a beosztottak rájöjjenek, hogy közülük ki az, akiben bízhatnak, aki nem fogja elárulni a kartellt és ki az, aki igen, idő kell. A kartellek kialakulásának veszélye az érett bürokráciák betegsége. A zsarnok tehát a horizontális kapcsolatok gyengítésében, szétszakításában érdekelt. Erre alkalmas a rotáció, vagyis az egyes szinteken levők gyakori cseréje. A versenyeztetés szintén gyakori eszköz, ekkor hasonló feladatkörrel ruház fel két alszervezetet is a zsarnok, akik egymás vetélytársai lesznek ez által. Harmadik sokat alkalmazott módszer a tisztogatás. A szervezet hatékonyságát tehát a függőleges és vízszintes kapcsolatok erőssége befolyásolja. Minél kevésbé erősek a horizontális kötelékek és minél erősebbek a függőleges kötelékek, annál hatékonyabb lesz az adott rendszer. A diktátor célja a puccsok valószínűségének csökkentése, amit a függőleges kapcsolatok ösztönzésével képes elérni. Ezt teheti úgy, hogy díjazza ezeket például prémium, vagy gyors feljebbjutás lehetőségével, illetve teheti azáltal, hogy bünteti, ellenőrzi a horizontális kötelékeket. A szervezeti bizalom és lojalitás nem csak az egyéni, jelenbeli kifizetéseken alapul. A legfelső szinten, a diktátor iránt egy idő után erodálódhat a bizalom. A beosztottak érzékelik, ha nem működik jól a rendszer, nem teljesít jól a gazdaság, ezáltal nő a bizonytalanságérzetük és megnő a hajlamuk a puccsban való részvételre. Így a diktátornak nem csak a népe lojalitásának megtartása/növelése érdekében kell egy fejlődő gazdaságot létrehoznia, hanem a palotaforradalmak elkerülése érdekében is. 12/20
A diktatúrák létrejötte és növekedésének határai Általában anarchiából nőnek ki, épp ezért kezdetben mindig élvezik az előző rendszerben elnyomott rétegek támogatását a diktátorok. A sikeres uralkodó ezt a kezdeti állapotot ki tudja terjeszteni. A diktatúra működéséhez hatalmas bürokratikus rendszer kell, amely viszont információk tömegét igényli. Ennek korlátairól már írtam fent. A diktatúra természetes korlátainak két fő forrása van: a hiányzó információ a célok eléréséhez, és a hiányzó erőforrások ezekhez. A diktatúra fenntartásának legnagyobb hátráltatója a visszacsatolás nélküliség. A már fentebb kifejtett okok miatt a bürokrácia nem képes elegendő valós információval szolgálni, s az alattvalók is abban érdekeltek, hogy torzítsák, elrejtsék valódi érzéseiket a rendszerrel szemben. Így a szervezeti- illetve gazdasági irányvonal módosítása nagyon bizonytalan kimenetelű; a sikeres innovációra és a hatékonyság növelésére pedig nagyon kicsi az esély. Így a diktatúrák magukban hordozzák a bukás nagy valószínűségét. Most, hogy végignéztük a diktatúrák és diktátorok általános jellemzőit, vizsgáljuk meg ezeket az elméleteket egy konkrét történelmi példán keresztül.
A Rákosi- rendszer és az 1956-os forradalom elemzése A Rákosi-rendszer beazonosítása, rövid ismertetése Az 1949-es új Alkotmánnyal Magyarországon formálisan is egy szovjet típusú diktatúra jött létre. Brzezinski és Friedrich kritériumai teljesen ráillenek a Rákosi-rendszerre: (i)
hivatalos
ideológiával
rendelkezik (ii)
szocializmus egypártrendszer
van,
egy
karizmatikus vezetővel az élén, (iii)
kommunizmus/
erős
MDP az egyetlen párt, Rákosi Mátyással az élén
rendőrséggel,
erőszakszervezettel rendelkezik,
ÁVH/ÁVÓ
(iv) állami irányítású a gazdaság
13/20
tervgazdálkodás
(v) teljesen a fennhatósága alá vonja a tömegmédia irányítását
minden újság, rádió az MDP kezén
(vi) állami monopóliuma van a fegyverekre
fennáll ez a kitétel is
Azonban a Rákosi-rendszer még inkább kimerítette a totalitárius diktatúra fogalmát, hiszen a besúgóhálózat használatával az emberek hétköznapjait is ellenőrizte és korlátozta. Wintrobe gazdasági alapú tipizálása alapján egyértelműen tervutasításos gazdálkodású országról beszélhetünk. A diktatúrát egy szovjet mintára felépített hatalmas bürokráciával működtették. (1956. december elsejei adat szerint 871 497 fő volt az MDP tagja, az államvédelemben 30 ezer fő dolgozott, lásd: wikipédia) Ideológiája szintén szovjet példára, a kommunizmus illetve a szocializmus volt, melynek ígéretei közt megtaláljuk a proletárok/munkások kedvezményezett helyzetbe hozását, létbiztonság nyújtását, a javak igazságtalan elosztásának megszűnését, stb.
Diktatúra a diktatúrában A dolgozatom első részében ismertetett modellek csupán korlátozottan használhatóak a Rákosi- rendszer elemzéséhez, mert ebben a korszakban Magyarország egy világbirodalom méretű diktatúra része volt. Ez egyszerre jelentett korlátot és korlátlanságot a magyar diktátornak. Korlátot jelentett, hiszen vízióját az országáról bele kellett illesztenie a Szovjetunió politikájába, sőt, nem csak a célok, hanem az eszközök is meg voltak határozva. De korlátlanságot is jelentett abban a tekintetben, hogy a Rákosi éra erőforrásai a hatalom fenntartásához sokszorosára növekedett, egy egész birodalom állt támogatóan mögöttük. Wintrobe lojalitás-elnyomás grafikonján (lásd 1.1-es ábra) ha ábrázolnánk a Rákosirendszert, akkor egy hasonló adottságokkal rendelkező, de szuverén diktatúrához képest sokkal magasabban fekvő költségvetési korlátot kellene felrajzolnunk, hiszen a hatalom fenntartásához egy birodalom nyújtott katonai erőforrás-támogatást.
Érdekcsoportok küzdelme 1949-től 1956-ig Magyarországon nem épült ki valódi egyszemélyes diktatúra, köszönhetően annak, hogy hazánkban a szovjet hadtestek állomásoztak, a Szovjetunió beleegyezése kellett minden
14/20
jelentősebb lépéshez. Emiatt különböző érdekcsoportok alakultak ki itthon, akik kerestek maguknak egy-egy pártfogót a moszkvai magas beosztású pártfunkcionáriusok között. Velük és a teljes szovjet vezetéssel folyamatosan tartották a kapcsolatot. Amikor Moszkvában az az irányvonal kerekedett felül, amelyiknek Rákosiék voltak a pártfogoltjai, akkor Rákosiék voltak hatalmon itthon, amikor pedig változott a politikai szélirány, akkor leváltották őket. Történelemtankönyvekben, történelmi összefoglalókban alig egy tucat jelentősebb kaliberű ember nevével találkozhatunk. Az érdekcsoportokat nehezen lehet beazonosítani, kiemelendő a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József nevével fémjelezett kör, és a szintén moszkovita Nagy Imre és köre, valamint a Magyarországon szocializálódott kommunista vezetők, mint például Kádár János. Ezek kezdetleges, kevéssé megszervezett csoportok voltak. Igazi érdekcsoportnak inkább csak Rákosiékat lehet nevezni. A Rákosi-rendszernek az 1949-ben létrejött és az 1956-ban megdöntött rezsimet nevezem. Három szakaszra bontom ezt az időszakot: egy 1949-1953-as, egy 1953-1955-ös és egy 1955-1956-os periódusra. 1949 és 1953 között a Rákosi-féle négyesfogat irányította Magyarországot (Rákosi Mátyás volt a pártfőtitkár, Farkas Mihály honvédelmi miniszter, Gerő Ernő 1952-54 között miniszterelnök-helyettes, Révai József népművelési miniszter, mindannyian az MDP fő döntéshozatali szervének, a Politikai Bizottságának tagjai.) Egyedül Rákosi köré épült személyi kultusz. E csoport az elnyomás eszközét alkalmazta a hatalmon maradás érdekében. Kezdetben viszonylag kevés számú réteget (volt arisztokrácia, értelmiség) terrorizáltak, később újabb és újabb csoportok követték (parasztság, munkásság is) őket. Valószínűsítem, hogy ennek több magyarázata van. Az, hogy Magyarország a szovjet blokkhoz tartozott, nagy anyagi erőforrások elvonásával járt (pl.: hatalmas jóvátétel fizetése), egy másik diktatúra fenntartásához is hozzá kellett járulnunk erőforrásaink megosztásával. Rákosiék szintén a saját hasznukat maximalizálva vettek el egyre többet az emberektől, mint egy klasszikus diktatúra esetében és mivel az elnyomás határhaszna csökken, egyre több ember kizsákmányolásával lehet csak ugyanazt a szintet fenntartani. A „négyesfogat” vezetése alatt Magyarország gazdasága mélypontra zuhant, jól jellemzi ezt az időszakot a tény, hogy hazánk bor- és gabonaimportra szorult. A terror soha nem látott méreteket öltött: közel 13 ezer főt kitelepítettek, és további ezreknek elkobozták a vagyonát. „A politikai rendszer represszív jellegére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy 1950. január 1. és 1953 első negyedéve között a bíróságok 387 ezer személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet.” (Korunk c. folyóirat, 2003) Koncepciós perek, tisztogatások indultak a párton belül is. A tisztogatásokra teljes mértékben 15/20
rá lehet húzni Mueller teóriáját az érett bürokráciákról (lásd: fent). Vagyis azért volt szükség erre a módszerre, hogy Rákosiék magakadályozzák egy másik életképes kartell kialakulását, egy esetleges puccs előkészítését. Az ország és lakóinak katasztrofális helyzetbe hozásával párhuzamosan Moszkvában megváltoztak az erőviszonyok, 1953-ban meghalt Sztálin. Vele együtt pedig a pártfogoltjai hátszele is eltűnt. 1953-ban Nagy Imréék veszik át a hatalmat. Egy másik gazdasági-, társadalmi irányvonalat képviseltek, kevesebb elnyomást alkalmaztak (téeszekbe önkéntes a belépés és a kilépés is, beszolgáltatás csökkentése), több lojalitással érték el a rendszer fenntartását. 1955-ben azonban ismét a Rákosi-féle érdekcsoport kerül hatalomba. A szovjet felső vezetés és a magyarországi kommunisták legfelső köre között folyamatos volt a kapcsolat, egy dinamikus egyensúly jött létre. A moszkvai és a budapesti elvtársak között információs aszimmetria állt fenn. A hazaiak nyílván a saját szájízük szerint tálalták az itthoni eseményeket, a tőlük kapott információkat nem tudták ellenőrizni Moszkvában. Így az éppen jobb kapcsolati tőkével rendelkező érdekcsoport tudta átvenni Magyarország irányítását. Rákosi és köre ugyanott folytatta, ahol abbahagyták 1953-ban, csupán annyi különbséggel, hogy első titkárnak Hegedüs Andrást nevezték ki (de ő is a Rákosi-féle csoportba tartozott).
Az 1956-os forradalom kitörésének okai Az korábbi alfejezetben kifejtett elméletek csak részben alkalmazhatóak a magyar szabadságharc lehetséges okainak feltárásakor. „Egy 1956-ban készített, szigorúan titkos életszínvonal-elemzés szerint a bérből és fizetésből élők 40 százaléka a minimálisan elfogadható fogyasztási szint (akkori kifejezéssel: létminimum) alatt élt Magyarországon, 18 sőt a családok 11 százalékában szélsőségesen alacsony: 300 Ft/fő volt a havi jövedelem, amely egyet jelentett a nyomorral.” (Belényi Gyula) Tehát a Rákosi-rendszer alatt az ország gazdasági pályája meredeken lefelé ívelt, ami a politikai instabilitáshoz nagyban hozzájárult (Mueller). Ahogy Wintrobe lojalitásról, elnyomásról szóló modelljében láttuk, a lojalitás függ az ország gazdasági teljesítményétől (PE), bizonyos mértékig együttmozog a két érték. A rosszul működő gazdaságot az átlagemberek is megérezték, és ezzel együtt szembesültek az ideológia ígérethalmaza és a valóság közti óriási különbséggel. Az ideológia teljesületlensége itt is a rendszer létjogosultságát kérdőjelezte meg.
16/20
Rákosiék csak propaganda szinten kedveztek egyes csoportoknak (munkásság), a valóságban azonban minden társadalmi csoportot elnyomtak, csak a szűk pártelitnek juttattak vissza a megszerzett javakból. Tehették mindezt annak tudatában, hogy egy esetleges forradalom kitörésekor nem csak a saját erőszakszerveik, katonaságuk áll rendelkezésre, hanem a Szovjetunió hatalmas Vörös Hadserege is. (S ez utóbbinak megvolt az az előnye, hogy nem fűzték érzelmi szálak Magyarországhoz, így sokkal megbízhatóbb erőnek számítottak.) Overland és szerzőtársai a bifurkációs ponttól teszik függővé egy diktatúra életképességét, életpályáját. Magyarország a II. világháború után átélte történelme legnagyobb inflációját, a termelés visszaesett minden ágazatban. Tehát alacsony kezdőtőkével rendelkezett az ország a kommunista hatalomátvételkor, ami szintén hozzájárult a bukáshoz. Mit tehetett Rákosi és köre a forradalmak kitörésének megelőzéséért? A Vörös Hadsereg látványos állomásoztatása, besúgóhálózat alkalmazása, propagandafilmek vetítése, plakátok figyelmeztetése, az újságok beszámolói a lebukott összeesküvők pereiről mind-mind azt hivatottak demonstrálni, hogy milyen kicsi valószínűsége van egy sikeres lázadásnak. A munkatáborok, vagyonelkobzások, pedig a várható megtorlások kegyetlenségét is jól demonstrálták, így magasan tartva a lázadókhoz való csatlakozás költségét. Ha az emberek számára ennyire világossá tették, hogy mennyire nem éri meg lázadni, mennyire nincs esélyük a hatalom megdöntésére, akkor mégis miért tört ki a forradalom? A hagyományos elméletekkel nem tudjuk megmagyarázni, akárhogyan számoltak is 1956-ban az emberek, tisztában kellett lenniük azzal, hogy mekkora erő tornyosul velük szemben. Én három részre bontanám a feltételezett indokokat. Egyrészt az 1956-ról szóló krónikák szerint a kezdeti cél nem a kommunista rezsim megbuktatása volt, hanem egy élhetőbb, emberarcúbb diktatúra elérése. Másrészt a Szabad Európa rádiónak köszönhetően az emberek többsége bízott abban, hogy a Nyugat segítségükre siet egy esetleges lázadás kitörésekor. Vagyis valószínűleg volt egy olyan korai szakasza a forradalomnak, amikor racionálisabb célok vitték az utcára az embereket, s csupán a hatalom aránytalanul durva válaszreakciói miatt eszkalálódtak az események. Harmadrészt az elnyomás már elérte azt a szintet, amit az emberek széles köre már nem tudott elviselni, hiszen már a puszta létfenntartás is nehézzé vált. (lásd: Wintrobe modellje, 1.1-es ábra, az elnyomás görbe visszafelé hajlik és eléri az y- tengelyt, vagyis a nulla lojalitást) Ilyen körülmény esetén a puszta létezés értéke drámaian lecsökken, és ezzel
17/20
egy időben felértékelődik a folyamatban való részvétel értéke, maga a lázadás válik céllá, nem a győzelem. R Rmax
2.1-es ábra E0
R0
LS
π0
L0
L
B
A 2.1-es ábrán Wintrobe modelljének azon részét emeltem ki szürke tónussal, amely állításom szerint fennállt 1956 októberében. Az uralkodó érdekcsoport nem az egyensúlyi pontban helyezkedett el, hanem a szovjetek miatt elhalványuló költségvetési korlátot túllépve, a maximum elnyomást alkalmazta.
A 2.2-as ábra pedig az ebben a speciális helyzetben fennálló új döntési helyzetet ismerteti. Az élet értéke (Value of Life, VoL) függ az elnyomás mértékétől (R) és az életszínvonaltól (S). A küzdelemben való részvétel értéke pedig az élet értékével ellentétes irányban mozog, ha a küzdelem értéke meghaladja az élet értékét, akkor az emberek csatlakoznak a lázadáshoz (az ábrán ahol a szaggatott vonal metszi a görbét, ott éppen egyforma a két érték, ha ettől balra mozdulunk el, akkor lesz harc, ha jobbra, akkor nem). Az egyes emberek egyéni értékítéletétől függ, hogy ki mekkora elnyomás és nyomorgás mellett értékeli az életét kevesebbre, mint a harcolást.
18/20
A harcban való részvétel értéke, F
2.2-es ábra Élet értéke, VoL
Következtetések A Rákosi- rendszer alapvető vonásai kimerítik egy tipikus totalitárius rezsim fogalmát. Az ideától való eltérés abban ragadható meg leginkább, hogy Magyarország fiókdiktatúrája volt egy fél világot elnyomó rendszernek. Ez a rákosista érdekcsoport céljait és eszközeit is erősen befolyásolta. Mindent együttvéve inkább tágította a lehetőségeiket. Az 1956-os forradalom kitörésének okairól összességében elmondható, hogy a résztvevő emberek korlátozottan racionális döntést hoztak, amikor csatlakoztak a lázadáshoz. Motivációik között keveredett egy realista cél, egy kevésbé elnyomó rendszer követelése és a küzdelemben való részvét magas értékének választása az akkori életük értéke (minősége) helyett.
19/20
Hivatkozásjegyzék Wintrobe, Ronald: The political economy of dictatorship / Cambridge, UK : Cambridge University Press, 1998 Tullock, Gordon :Autocracy / Dordrecht : Kluwer Academic Publishers, 1987
Overland, J., Simons, K. L., Spagat, M. (2000). Political Instability and Growth in Dictatorships. Davidson Institute Working Paper Series. Letöltés dátuma 2006.április http://www.bus.umich.edu/KresgeLibrary/Collections/WorkingPapers/wdi/wp354.pdf 6.
Mueller, D. C. (2005). Public Choice III. Cambridge: Cambridge University Press, 406-426.o.
Korunk
folyóirat,
2003.
http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2003&honap=2&cikk=48
Államvédelemről: http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81llamv%C3%A9delmi_Hat%C3%B3s%C3%A1g
20/20
február
