AZ ÚJ BALOLDAL ÉS A FORRADALOM BODROGVÁRI
FERENC
E rövid írás tézise az, hogy az új baloldal elmélete és empíriája az elidegenedett politikai tudat variánsát képezi. A tézis argumentációjának logikai vázlata a következő: 1. A szubjektum—objektum relációja filozófiai problémájának meg oldásában mutatkozó gnoszeologizmus az elidegenedett tudat formája. 2. A forradalom eszkatologikus koncepciója a gnoszeologizmus követ kezménye. 3. A forradalom kizárólagosan politikai tettre való korlátozása a for radalom eszkatologikus koncepciójának következménye. 4. Az új baloldal csak egyik változata annak az elméleti és empirikus szemléletnek, amely a forradalmat kizárólag politikai tettnek tekinti. A tudat elidegenedése abban nyilvánul meg, hogy a fizikai és szel lemi munka megoszlása következtében „ .. .az öntudat függetlenedhet a világtól, és áttérhet a tiszta elmélet megalkotására . . (Marx—Engels: A német ideológia, MÉM, 3. kötet) A gnoszeologikus felfogás szerint a szubjektum szubsztanciája kreatív, transzcendentális, teleológiai öntudat, amely önkifejezésének folyamatá ban uralja és irányítja objektumait, azaz partikuláris objektivációit és tárgyiasításait. A gnoszeologizmus Hegel filozófiájában érte el tetőfokát. Mivel az objektum és a szubjektum feltételezett viszonyának lényegét a kizsákmányolói domináció és manipuláció képezi, illetve a politika, a hiposztazált szubjektum olyan politikai tudatot képvisel, amely az em pirikus világon kívül — sőt felette — kuksol mint az igazság sérthe tetlen birtoklója. Ennek a tudatformának az ember kétszeresen is ob jektuma. A politikai tudat ugyanis elsősorban az emberben valósul meg. Másodsorban az ember a politikai tudat katalizátora vagy végrehajtója. Mindkét esetben az embernek mint nembeli lénynek a jellemzője a po litika. Az ember zoon politikon vagy homo politicus. Az ember szabad ságát a felismert szükségszerűségek alapján történő racionális elkötele zettség adja. A forradalom tehát politikai hatalomátvétel, eszkatologikus tett. Végső
AZ ÜJ BALOLDAL ÉS A FORRADALOM
897
célját a transzcendentális politikai tudat határozza meg. Az ember nem történelemteremtő lény. A transzcendentális politikai tudatnak az igazság kizárólagos birtok lására való törekvés post festum nyer magyarázatot: a politikai hatalom sikeres átvétele által, illetve az etikai fölény hangsúlyozása révén, amenynyiben még nem sikerült hatalomra jutnia. A transzcendentális politikai tudat azonban egyik esetben sem vonja kétségbe tulajdon érdemlegességét. Bibliai módon igazolja magát: „Vagyok aki vagyok” (Mózes könyve, II. 3. 14.). Lényegében a forradalom ebből a tudatból eredő gondolat, teológiai tett, a forradalom empirikus folyamata pedig a kinyilvánítás funkcionális tökéletesítése. E koncepció kapitalista változata a forradalmat abszolváltnak te kinti. Funkcionális tökéletesítését követeli. A marxizmus extenzionalista irányzata (Leszek Kolakowski használta e kifejezést) Marx elméletét az egyetemes lény fejlődése legáltalánosabb objektív törvényszerűségeivel foglalkozó univerzális tudománnyá változtatta, elméletileg lezárt kérdés nek tekintve a forradalmat. A „reális szocializmus” elméletében, és a „szocializmus mint világfolyamat” gyakorlatában a forradalomnak egyet len lehetséges modellje van. E modell helyességét a politikai hatalomát vétel sikeres eseteivel igazolják. Ez a logika eredményezi „a forradalom behozatalának” elméletét a „reális szocializmus szuronyain” , továbbá a „korlátozott függetlenség” elméletét stb. Ezek szerint összhangban az „extenzionalista marxizmus” kialakított elméletéhez való gnoszeológiai hozzáállással az ún. „reális szocializmus” mint az igazság kvalitatíve befejezett rendszere törvényesíti magát, „túl a kapitalista jón és roszszon” ; vagyis mint a tőkés világ politikai ellenpólusa. Az effajta elmélet és gyakorlat nem tör ki a polgári gondolkodás keretei közül; nem emel kedik Hegel horizontja fölé. A két világháború között, amikor az autentikus marxista gondolat (és gyakorlat) az apály legmélyebb szintjét érte el, olyan elméleti orientáció jelent meg, amely ontológiailag Marxnak azt az álláspontját igyekezett újratárgyalni, mely szerint a „kiteljesedett naturalizmus azonos a kitel jesedett humanizmussal” (vö.: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Budapest, 1962., 68. old.) Ennek az orientációnak a szemszögéből „radi kálisnak lenni” annyit jelent, mint a homo mensma elvéből indulni ki, amennyiben az ember fogalmát nem meríti ki a zoon politikon. A nem beli lényeg fogalmát ez az orientáció a praxis ontológiai elemzéséből ve zeti le, hivatkozással az embernek mint alkotó és történelemteremtő lény nek a társadalmi-történelmi szerepére. A „generikus lényeg” ontológiai kategóriáját ugyanakkor mint a „jövő energikus elvének” értékmegha tározó projekcióját is kell tekintenünk (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből), méghozzá abban az értelemben, amely elveti a forradalom és a kommunizmus azon eszkatologikus koncepcióját, amely olyan ál lapotot eredményez, „melyhez igazodnia kell a valóságnak” (A német
898
HÍD
ideológia). Az új irányzat reaffirmálta Marxnak a Nemzetközi Munkás egyesülés Általános Statútumában lefektetett programját (vö.: K. Marx—F. Engels: Izabrana dela, I., Kultura, Beograd, 1949, 360. 1.), főként pedig azt a tézisét, amely szerint „a munkásosztály felszabadítá sát magának a munkásosztálynak kell véghezvinnie” . Mivel a kutatások középpontjába az ember generikus lényegének fogalma került, amely a praxis társadalmi-történelmi folyamatában valósul meg és fejlődik, a forradalom akként nyert meghatározást, mint radikális felszámolása azoknak az — elidegenedett — társadalmi-történelmi viszonyoknak, amelyek megakadályozzák az ember nembeli lényegének differenciált kibontakozását és fejlődését, méghozzá azonos feltételek között vala mennyi egyed szempontjából, mind az individuális, mind a szupraindividuális szintet tekintve. A forradalom fogalmának effajta történelmi dimenzionálása megkövetelte a forradalmi szubjektum konstruálása kor szerű lehetőségeinek és formáinak ontológiai felülvizsgálását. Sor került a gnoszeologizmusnak mint a „hamis tudatnak”, illetve ennek eredményének éles bírálatára. Az elidegenedett tudat ideológiaként identifikálódott, tekintet nélkül a marxizmusra való verbális hivatkozá sára. Nyilvánvalóvá lett, hogy az ideológia tulajdonképpen az „a pri ori” egyetemes igazság szerepének átvétele a partikularitás, vagyis a kontingentális, az empirikus, a politikai fenomén részéről. Ezzel való jában a Szent család modern inverziója kerül előtérbe. Az ideológiai tu dat számára nem fontos, hogy a proletariátusnak ontológiai lényéből eredően mit kell cselekednie. Számára az a lényeges, hogy a politikai csoportok miként vélekednek a forradalom szubjektumáról és módozatai ról. A marxizmus új irányzata tehát joggal követeli a korszerű helyzetben Marx azon álláspontja következményeinek felülvizsgálását, amely sze rint „Erről nincs tudomásuk, de megteszik” (Marx: A tokéy I., Buda pest, 1949, 84. 1.). Ma azonban ez az irányzat nyitott, és a tőkés ura lom megszüntetése lehetséges alternatívái empirikus útjait keresi. A marxizmus extenzionalista irányzatának képviselői az új baloldal vagy a „baloldali radikalizmus”, „revizionizmus”, „marxológia" stb. fogalmi körébe sorolnak minden olyan elméletet és reális mozgalmat, amellyel nem értenek egyet. (Ebből a tekintetből igen jelentős tanul mánynak számít: Karlheinz Geyer—Rolf Bauermann—Elmar Julier: Das Elend dér yyMarxologie,\ Dietz, Berlin, 1975). Minden más, ideológiai színezetű megkülönböztetés lényegében azonos a fenti disztinkcióval. Ebből eredően tehát sokkal célszerűbb, ha az új baloldal fogalma alatt olyan politikailag törvényesített mozgalmakat értünk — illetve ezek önreflexióját —, amelyek nem törnek ki a gnoszeologizmus, a forrada lom eszkatologikus koncepciójának kereteiből, vagyis nem mások, mint akár a kapitalista, akár az extenzionalista marxista ideológiák politikai ellentpontjai.
AZ ÚJ BALOLDAL ÉS A FORRADALOM
899
Az új baloldal elméleti alapjai a forradalmi szubjektumnak a modern viszonyok között lehetséges jellegzetességei után való kutatás során ala kulnak ki. E keresés közben érezhető átorientálódást tapasztalhatunk az ideológiai konstrukciók metodológiájának bírálatára, miközben eléggé háttérbe szorul a tőkés ökonómia transzformációjának ontológiai kriti kája. Ennek az eltolódásnak a következménye a módszer problémájának viszonylagos eltávolodása a kritika tárgyának problémájától. A figye lemnek a tudás szociológiája és a politikai szervezés kérdéseire való összpontosítása egyebek között azt a tézist eredményezi, amely szerint a korszerű kapitalista gazdaság átformálásának immanens törvényszerű ségei valójában az állam politikai rendszerében mutatkozó célszerűséget tükrözik. (Vö.: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus, Suhrkamp, Frankfurt, a. M., 1973.) Jürgen Habermas ezen álláspontja tehát egy teológiailag aktív, szupraindividuális szubjektum létezését tételezi fel, amely maga alkotja meg a kauzális folyamatokat. A teleológiainak a kauzális determinációval szembeni fölényére vonatkozó tézis tévességére már Nikolai Hartmann rámutatott, akit senki sem vádolhatna azzal, hogy marxista volt. (Vö.: Teleologisches Denken, Walter de Gruyter, Berlin, 1966, 99. 1.) A teleológiának a kauzalitás feletti uralmára vonat kozó tétel átvétele eredményezi az ún. új baloldal gyakorlati politikai orientációját. (Az új baloldal fogalmával és történetével kapcsolatban vö.: Massimo Teodoro: Historijat novih Ijevica u Evropi. — Az euró pai új baloldali mozgalmak története, [1956—1978], Glóbus, Zagrtíb, 1979.) Ezzel az új baloldal gnoszeológiai beállítottságot ölt magára. Más teoretikusok tételeinek teleológiai intonációja az új baloldal ön reflexiójában a „politikai ellenrendszer” affirmálásaként valósul meg, szemben a „klasszikus politikai rendszerekkel”, de szemben Marxnak a munkásosztályra mint forradalmi szubjektumra vonatkozó tézi sével is. Marcuse kutatásai a forradalmi szubjektum átalakulásá ról a modern társadalomban az ún. „nem beépültek” forradalmirobbantó szerepére vonatkozó tételt eredményezték, de nem egy apodiktikus álláspontot az abszolút inkorporált munkásosztályról is. Franz Fanon követői vagy a különböző terrorista szervezetek, továbbá az isz lámnak mint a forradalom autentikus szubjektumának hirdetői azonban a munkásosztályról apodiktikusan állítják, hogy inkorporált, azaz Marcuse álláspontjával egyetemben tévesen magyarázzák Marx megállapí tásának intencióját: „Erről nincs tudomásuk, de megteszik.” Ily módon a forradalmi szellem elszakad a lényegtől. A teleológiai tudat olyan po litikai szervezetként konstituálódik, amely az igazság egyetlen birtokló jaként „kívülről” viszi be a forradalmat. Marcuse másik figyelmeztetése a „domináció hübriszére”, ami — vé leménye szerint — még Marxnál is előfordul, amikor az embernek a természet iránti viszonyulását elemzi (Counterrevolution and Revolt, Beacon Press Paperback Edition, Boston, 1972, 68—69. 1.), szintén ali
900
HÍD
bivé válik az új baloldal empirikus öntudatának igazolásában. Marcuse figyelmeztetésének lényege az alábbi kérdésben rejlik: Lehet-e sza bad az emberiség, amennyiben kitart a természettel szembeni kizsákmá nyoló magatartása mellett? A kérdés a másik nemzetet kizsákmányoló nemzet szabadsága problémájának kiterjesztése az ember „anorganikus részeihez” (a kifejezés Marxtól származik) való általános viszonyulására. A forradalom értelmét Marcuse (akárcsak Marx a Grundrissébán) a természet iránti kizsákmányolói viszonyulás megszüntetésében látja, az embernek a természet feletti uralkodása megtartása mellett, az „önmagát fejlesztés” értelmében (a terminus Lukácstól származik, aki ugyanezt az álláspon tot képviseli; vö.: A társadalmi lét ontológiájáról, II., Magvető, Buda pest, 1976, 132. 1.). A gnoszeologizmus kapitalista apológiái ezt a kér dést a marxizmus extenzionalista irányzatával, együtt egy szűkén értel mezett „ökológiai problémaként” kezelik, amely megoldható a meglévő, állítólag aideologikus technológia javítása révén. A kérdés „a természet iránti receptív viszonyulás” utópista kimérájaként abszolválódik. A poli tikailag törvényesített új baloldal azonban a domináció kérdését egy anarchisztikus „antirendszer” hirdetésével abszolválja, instrumentális problémává alakítva át az ontológiai kérdést. A politikailag törvényesített új baloldal önreflexiójában a Lukács ál tal meghatározott osztálytudat fogalmának ontológiai dimenzionálása is metamorfózison megy keresztül. Az osztálytudat transzcendentális etikai imperatívusszá válik, tehát ismét egy finalista koncepció igazolása lesz. (Vö.: pl. Irving L. Horovitz: The Anarchists, New York, 1968, 56. 1. Szerinte „a forradalmi tett — természete szerint függetlenül politikai sikerétől vagy bukásától — hasznos, mégpedig azért, mert a morális szempontból motivált akció üdvösnek mondható”.) Ezzel a tézissel azon ban kérdésessé válik az új baloldal hivatkozásának helyénvalósága a humanitás marxista elméletére, amely a praxis fogalmából és az ember generikus lényegéből indul ki. Nikolai Hartmann joggal hívja fel a fi gyelmünket. „Egy teljességgel finalista módon determinált világiban lehe tetlen a szabadság. Az ilyen világ az embernek mint morális lénynek a megsemmisítését jelentené. Ebből kiindulva nem a kauzális determiniz mus a szabad akarat legnagyobb ellensége, hanem a finális determiniz mus (vö.: i. m., 125. 1.). Másfelől meg az új baloldalnak a célszerűségre, a nem inkorporáltaknak, mint a forradalom szubjektumaira, a kizsákmányolói domináció megszüntetésének szükségességére, a forradalomra, mint etikai imperativusra stb. vonatkozó eltúlzott tézisei jó alibivé válnak az új baloldal politikai opponenseinek kezében. Az alternatíva politikai dilemmaként merül fel: „Vagy mi, vagy ők.” A politizálódott univerzum e fekete-fehér rajzolatában lehetőség nyílik a behozott forradalom igazolására, a politikai szempontból kellemetlen bírálókkal való leszámolásra stb., mi vel a politikailag törvényesített új baloldal azonosítható azokkal a teore
AZ ÜJ BALOLDAL ÉS A FORRADALOM
901
tikusokkal, akik lényegi hozzáállásukat tekintve nem tartoznak az új baloldalhoz. *
-2 :
*
Az érdeklődés súlypontjának áthelyezése a társadalmi lény ontológiájá ról a gnoszeológiailag felállított empirikus akciók politikai működteté sére a transzcendentális szubjektív tudatnak mint a forradalom szubjek tumának tézisét affirmálja. Ez a tudat a különböző politikai önreflexiók során vagy a lumpenproletariátus, vagy az értelmiségi réteg, vagy a vallás, vagy az Európán kívüli kultúra, vagy a szocialista világrendszer stb. alakjában jelentkezik. Ebből pedig az következik, hogy a ki zsákmányoltak felszabadítását nem maguk a kizsákmányoltak hajt ják végre, hanem a politikai „reprezentánsok”. Az új baloldal messianizmusa elvegyül a marxizmus extenzionalista irányzata elméleti és gyakorlati politikai ténykedésének messianizmusá val. Az egész koncepció a kapitalista megítélés szintjén marad, mégpe dig Marx VI., Feueibachról szóló tézisének egyoldalú értelmezése nyo mán. Az emberi nem itt a társadalmi viszonyok együtteseként nyer meghatározást. A hús-vér emberek mint bizonyos politikai rendszerek összetevői identifikálódnak. Az emberi nemet a politikai rendszer képvi seli: a citoyen fenomén számára a bourgeois lényeg ismeretlen marad. A forradalom szubjektumairól szólva Marcuse megemlíti, hogy „ . . . napjainkban reménytelenül szétszóródva élnek a társadalomban, s hogy a harcos kisebbségek és elszigetelt csoportok szükségszerű ellenzék ben vannak vezetőségükkel szemben” (Repressive Tolerance, in: A Cntique of Pure Tolerance, Beacon Press Paperback Edition, Boston, 1969, 111—112. 1.). Ebben a tézisben két megállapítás is problematikus: az, hogy a forradalom szubjektuma reménytelenül szétszóródott, illetve hogy szükségszerű ellenzékben áll vezetőségével szemben. A forradalom fogalmának meghatározásából következik, hogy a forradalom szubjek tuma, ontológiai lényéből eredően, csak a munkásosztály lehet (Mar cuse sem vonja kétségbe ezt a megállapítást). A nagyon is differenciáló dott egzisztenciális retardáltság miatt — kezdve az éhezés drasztikus megnyilvánulásaitól egészen a retardált szellemi szükségletek szubtilis manifesztációiig — napjainkban empirikusan bizonyítható, hogy szá mos emberi csoportosulás a munkásosztályt mint a forradalom szubjek tumát jellemző társadalmi-ontológiai helyzetbe kerül. Ezért e csoportosu lások vállalhatják a forradalmi detonátor szerepét. A történelem azon ban arra tanít bennünket, hogy valamennyi szociális csoportosulás éghe tetlen kanóccá válhat, amennyiben a munkásosztály előtt Moliére szakácsnőjének szerepét szándékozza eljátszani. Ebből eredően tehát, amennyiben a politikai mozgalom a munkásosz tály integrális részeként fejlődik, akkor a forradalom politikai szubjek tuma nincs reménytelenül széjjelszórva a társadalomban, és nem is kell
902
HÍD
szükségszerűen ellenzékben lennie vezetőségével szemben. Az új baloldal esetében azonban, akárcsak a munkásosztály „klasszikus” politikai repre zentánsainak esetében, időszerű Marcuse figyelmeztetése: a reprezentán sok Moliére szakácsnőjének szerepét játsszák. Ezek szerint tehát egyfelől szükségesnek mutatkozik megkülönböztetni az új baloldalt a marxista teoretikusoktól, másfelől pedig elméleti és gyakorlati tevékenységet kell kifejteni mindenfajta olyan politika korlátéinak leküzdése céljából, amely a forradalmi szubjektum érdekei „reprezentánsának” vallja magát.
