Van itt baloldal egyáltalán?

1

Tallár Ferenc

Liget. 2012/11. 5-19.

Van itt baloldal egyáltalán?

Egy lövészárkokkal szabdalt, barátok és ellenségek tömbjeibe zárult társadalomban nehéz bármit is végiggondolni és nehéz differenciáltan fogalmazni. Hogy ki kezdte az árokásást, olyan kérdés, amire a történészek egyszer talán egyértelmű választ tudnak majd adni. De jelenleg a „Ki kezdte?” kérdése óvodás kérdés. Számunkra a helyzet van adva, és ez a helyzet az előzmények tisztázására irányuló igyekezetet is magába vonja. A szenvedélyek és az elfogultságok rögtön egy meghatározott pályára állítanak minden olvasatot: amit olvasok, vagy barát írta, vagy ellenség. Más a csőlátás csövébe nem fér bele. Arra pedig, amin nincs ott a barátság pecsétje, tulajdonképpen kíváncsi sem vagyok. Azt szétcincálni, megsemmisíteni akarom, mert mi mást is akarhatnék az ellenség művével. Nem hiszem, hogy ez a beállítódás itt és most feloldható lenne, de a károk talán enyhíthetőek, ha az ember elébe siet a dönteni akaró szenvedélynek. Bár nem így képzeltem, és nem is igazán fűlik hozzá a fogam, úgy kezdem, ahogy befejezni illenék: négy tézisszerű, azaz a semmiből érkező és a semmibe futó, de így együtt – és ez a lényeg – egy csőlátás csövébe nehezen belecsúsztatható állítással. 1) A pénztőke szabad és korlátlan áramlása, a globalizáció viharos erejű, valóban robbanásszerű terjedése rombolja a társadalmi integráció és a társadalmi identitások hagyományos formáit. „Korunk feladata” e folyamat mederbe szorítása, egy másfajta, nem a tőke logikájából eredő értékrend érvényesítése. 2) Annak, aki ezt a kiindulópontot elfogadja, választ kell adnia a kérdésre, vajon ez a bizonyos, nem a tőke logikájából eredő értékrend kizárja-e a tőke logikáját, vagy megférvén mellette, annak szabályozását szolgálja? Másként fogalmazva: vajon a szabályozás során meg akarjuk-e őrizni a modernitás, az univerzalitás és a demokrácia vívmányait, tudván és vállalván, hogy ezek a vívmányok nem jöhettek volna, és nem jöhetnének létre a tőke és a piac emancipatórikus teljesítményei nélkül? Egy mérsékelt, de mégis csak vállaltan baloldali tervezet határozza meg tehát a politikai beavatkozás irányát, vagy egy konzervatív, tekintélyelvű, veszélyes nacionalizmusok felé sodródó jobboldal radikalizmusa?

2

3) Úgy látom, hogy az Orbán-kormány, végrehajtva a maga konzervatív „félforradalmát”, szembenézett ezekkel a kérdésekkel, és adott is rájuk egy koherens, de rossz, következményeiben veszélyes választ. Az un. balliberálisoldalon viszont – az LMP lassan formálódó ígéretétől most eltekintve – én egyelőre nyomát sem igen látom egy olyan baloldali baloldalnak, amely képes és hajlandó lenne szembenézni a globalizáció társadalmi-politikai kihívásaival, mely hajlandó lenne felvállalni azt a feladatot, ami mégis csak a baloldaliság sine qua nonja, ti. a tőke és az elszabadult tőkeviszonyok kritikáját. Az un. balliberális oldal liberális vagy zavaros. A magyarországi baloldalnak vagy tényleg semmi köze a baloldalhoz, vagy annyira fél az „átkos kommunista múlt” felemlegetésétől, hogy – József Attila ide vagy oda – a száját sem meri kinyitni a tőke ügyében. Netán attól félne, hogy a tőke és a bankok kritikájával egy platformra kerül a szélsőjobbal és – rettenetes, kibeszéletlen örökségünk ez – az antiszemitizmussal? 4) Ezzel a veszéllyel kétség kívül számolni kell. Ezért elengedhetetlen hangsúlyozni egyrészt a tőke modernizációs vívmányait, másrészt az állam demokratikus jellegét: ez az állam nem gazdasági vállalkozás, hanem a társadalom politikai intézménye, mely arra szolgál, hogy biztosítsa a társadalom demokratikus önszabályozását. De a „demokrácia” védőpajzsát magunk elé tartani, folytonosan a „demokrácia” mantráját hajtogatni önmagában nem csak hogy kevés, de kifejezetten kontraproduktív is, és – számomra legalábbis – már-már ellenszenves. Annak, aki komolyan akar beszélni a demokráciáról, először a demokrácia – nem csak Magyarországon tapasztalható – válságával, az elmúlt évtizedek hagyatékával kell szembenéznie. * Az egykori, úgyszintén fideszes „polgárok” helyébe lépett „magyar emberek” nem egy köztársaság, de még csak nem is a magyar politikai nemzet polgárait szólítja meg, hanem a „magyar embert”. Tudatosan elkerüli még az utalást is arra az alkotmányos közösségre, mely az általános emberi méltóság alapján, különbségtevés nélkül, azaz nemre, társadalmi státuszra, bőrszínre, vallásra, etnikumra stb. való tekintet nélkül biztosítja a politikai közösség minden tagja számára az alapvető jogokat. A „magyar emberek” éppenséggel egy különbségből indul ki: a „magyar embereket” nem egy politikai határ, nem egy alkotmányos keret határozza meg, hanem kulturálisan, rosszabb esetben genetikailag-vérségileg leírható magyarságuk. Ezek után már részletkérdés, vajon ebbe a magyarságba, a „magunkfajtába” beletartozhat-e a „közöttünk” élő cigány, zsidó vagy kínai. Ez így elég rémesen hangzik. De fordítsunk a

3

dolgon. Nem hogy biztatóbb, inkább hogy még rémesebb legyen: nem hangzik-e (hangzott-e) rémesen a demokratikus jogállamról, a szabad és egyenlő polgárokról, a méltóságról és az alapvető jogokról való beszéd egy lepusztult ózdi panelben vagy egy kis borsodi faluban, egy mélyen a szegénységbe süppedt, munka és kilátások nélkül élő magyar vagy roma család küszöbén? Hogy ez így demagóg kérdés lenne? Meg hogy miként jön a csizma az asztalra? Bizony elég könnyen oda kerül. Ha egy magát piacinak, vállalkozóinak tudó, röviden kapitalista társadalom az egyenlőtlen létfeltételeket nem tudja, vagy nem akarja a kollektív javak igazságos elosztásával kompenzálni, a demokratikus jogállam devalválódik. Üres malaszt lesz a vesztesek szemében, a kiszolgáltatottságra ragasztott szépségflastrom. Ha a jogok fennkölt elvei csak azzal a tanulsággal szolgálnak, hogy mindenkinek szabad a híd alatt aludni, az elkeseredett, egykori ózdi munkás hajlamos lesz a maga magyarságába, az elkeseredett roma a maga romaságába, a különbözésbe menekülni. Így lelnek barátokra a maguk fajtáján belül, és ellenségre a különbözőkben. Az ellenség meghozza a barátokat, akiktől végre megtapasztalható, átélhető elismerést kapnak. Ellenségképet teremteni, megadni a mi mindennapi ellenségünket – ez ma a politika alapvető teljesítménye. Nem árt erre gondolni, mikor szokás szerint épp azon csodálkozunk és lamentálunk: látva a Fidesz-kormány

okozta, gazdasági, szociális és kulturális rombolást, látva a

demokrácia fokozatos leépítését és egy tekintélyelvű állam módszeres kiépítését, ugyan miért nem tiltakoznak, ugyan miért nem mennek utcára… Na kik is? Az „emberek”? A „polgárok”? A bajt jelzi, hogy még leírni vagy megszólítani sem tudjuk azokat, akikre számítanánk. Pedig a társadalmi konfliktusok listája, a válság diagnózisa csak akkor alakul át politikai kihívássá, feladattá, ha címzettje van. Ha feltételezhetjük, hogy a demokratikus közösség polgárai akarják is, és képesek is alakítani saját társadalmukat. Ma egyikben sem lehetünk biztosak, és ez csak részben varrható a kormány nyakába. Évtizedek negatív programjai után az „Orbánt le kell váltani” programja nem program. Ahhoz, hogy a jelenlegi kurzussal pozitív program legyen szembeállítható, először be kellene látni és el kellene ismerni végre: a Fidesz kormány „forradalma” tényleges és egyre súlyosabb válságjelenségekre, a társadalmi struktúra roncsolódására és a demokratikus intézmények kiürülésére ad elhibázott, veszélyes, de mégis koherens rendszerré épülő válaszokat. Olyan válságjelenségekre tehát, melyek nem minden alap nélkül róhatók fel a

4

balliberális, valójában liberális politikának, hiszen baloldali politika Magyarországon és Európában évtizedek óta nincsen. Európát a dologba belekeverni elkerülhetetlen volt. Orbán nagyon jól tudja, hangsúlyozza is, rá is játszik: a válság minimum összeurópai. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy kár erről a balliberális oldalon folyamatosan „elfeledkezni”, hogy aztán vélt politikai előnyök érdekében, a csúsztatásra csúsztatással válaszolva, mindent az Orbán-kormány nyakába próbáljunk varrni. Ebben a politikai játszmában, holmi bűvészekként, a problémákat hol eldugjuk, hol előrántjuk, s ezzel mindjárt bagatellizáljuk is őket. A Fidesz uszító, árokásó politikája végtelenül ellenszenves volt, de az se megnyerőbb – számomra biztosan nem –, ha most a balliberális oldal csinálja ugyanazt. * Egyre többen, közöttük olyan különböző beállítottságú szerzők mint Dahrendorf vagy Žižek, hivatkoznak ma ismét Marxra, s Marxtól is aKommunista kiáltvány egyik nevezetes helyére, érzékeltetendő, hogy a globalizáció robbanásszerű folyamata nem a semmiből érkezett: „A burzsoázia nem létezhet anélkül – írja Marx 1847-ben –, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat…A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folyamatos átalakítása,

az

összes

társadalmi

állapotok

szakadatlan

megrendítése,

az

örökös

bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.” Az apokaliptikus képben ügyesen elhelyezett „józanság” végül is nem a forradalmat hozta azonban magával, hanem az intézményeket. A Nyugat, anélkül hogy leállította volna a tőke expanzióját, egyrészt olyan kultúrát1, másrészt olyan társadalmi struktúrákat tudott teremteni, melyek szilárd keretéül szolgáltak a tőkeviszony indukálta permanens instabilitásnak és az új, a más folytonos keletkezésének.

1

Én itt alapvetően a társadalmi struktúra változásaival foglakozom, de szerénytelenül hadd hivatkozzak egy másik írásomra, mely a kultúra és a tudás szerkezetének hasonló átalakulását vizsgálja: Légy a levesben? Liget, 2012/9.

5

Ha alig néhány évtizeddel ezelőtt Európa még mindig egy végéhez, ti. a beteljesedéséhez közeledő világtörténelem centrumának tűnhetett, úgy erre a kitüntetett szerepre az intézményesült vívmányoknak egy sajátos együttese tette alkalmassá: a törvények uralmának, a hatékony államnak és a magántulajdonon alapuló, profitmaximalizációra törekvő, tőkés piacgazdaságnak az egymásba fonódása.

Ebben a nemzetállami keretben

összefogott intézményi térben (törvények uralma, bürokratikus-személytelen igazgatási rendszer, piacgazdaság) vált lehetővé a liberális értékek, autonóm, egyenlő és szabad polgárok együttműködésének megfogalmazása és képviselete, valamint ezek politikai formájaként a demokrácia intézményrendszerének kialakítása. A szuverén, nemzetállami keretben vált továbbá lehetővé a tőke hatékony korlátozása, az állam, a munkavállalók (szakszervezetek) és a tőke közötti megegyezések kikényszerítése, azaz egy szociáldemokrata politika, s végül a jóléti állam. Ezt a szuverén nemzetállami keretet, s a benne kiépült intézményeket, a közjó szempontjait érvényesítő politikai kontrol mechanizmusait ásta alá világszerte a globalizáció folyamata. Minden gazdasági, pénzügyi, politikai és társadalmi folyamat multilaterális jellege és decentralizációja, az ellenőrzés és a felügyelet törvényi, központi-vertikális formáit ellehetetlenítő hálózatosodás egy olyan nyílt világrendszert hozott létre, melyben az értékek definiálásához, a jelentések rögzítéséhez az egyre absztraktabbá váló pénz médiumától eltekintve nincs többé szilárd fogódzónk. A dekonstrukciófolytonosan alakuló-változó világába, a szüntelen áramlás hálózatainak birodalmába érkeztünk. * A globalizációs folyamat egyik aspektusa tőke és munka világosan strukturált viszonyának felbomlása. A felületen látványosan jelennek meg a változások. A munkának a természetes életciklust követő tagolódása elvesztette relevanciáját. A képzés, az aktív munka és a nyugállomány egymástól elkülönülő szakaszait felváltotta az állandó átképzésekkel tarkított munka, illetve – mintegy az örök ifjúság ígéreteként – az élethosszig tartó tanulás. Az ígéretes megfogalmazás az „életfogytig tartó” tanulás kötelezettségét rejti. Azt az ítéletet, hogy soha nem vagy kész, soha nem érheted el a célt, és tudásod mindig hiányos marad. Ugyanilyen csalafinta a ruganyosságra, s ezzel ismét az ifjúságra utaló rugalmas munka, munkaidő és munkahely. A hagyományos,a személyes életet is strukturálni képes munkaszervezetek, a hosszú távú biztonságot nyújtó munkajogi státuszok felbomlanak, s helyükbe a munka folyamatos áramlása lép: részmunkaidő, távmunka, munkaerő kölcsönzés, egyéni (kényszer)vállalkozás, közmunka stb.

6

A háttérben tőke és munka kapcsolatának felbomlása áll. Anthony Giddens mondja: Marx jóslatával szemben, hogy ti. a munkásosztály meg fogja ásni a kapitalizmus sírját, az történt, hogy a kapitalizmus ásta meg a munkásosztályét. Marx és a közgazdaságtudomány klasszikusai számára még magától értődő volt, hogy a kapitalizmust éltető profit csak munka és tőke kapcsolatában jöhet létre. Ahogy a termelőeszközeitől megfosztott bérmunkás rászorult a tőkére, a tőke is rászorult a munkára. A teljes foglakoztatás keynesi törekvése nem altruista álom volt, hanem racionális megfontolás. Ebben a viszonyrendszerben nem egyszerűen a szegény állt szemben a gazdaggal, hanem egy termelési struktúra elemei. Ma ezzel szemben arról beszélünk, hogy „a munka társadalma kifogyott munkából”, miközben a jövedelmi különbségek mégis ugrásszerűen növekednek, azaz a szegények egyre szegényebbek és gazdagok egyre gazdagabbak lesznek. A tőke mintha – hamis látszat ez persze – a munka nélkül is gyarapodni lenne képes, s ezért a globalizáció új gazdasága igyekszik is megszabadulni azoknak a tömegétől, akiket egyszerűen „veszteseknek” nevez. A vesztesek nem jelentenek már gazdasági fenyegetést, mert egyszerűen kívül rekedtek a tőke-munka viszonyon, azaz a gazdaságon és a társadalmon. Jelenlétük csak erkölcsi fenyegetés azok számára, akik még kényesek a lelkiismeretükre, továbbá rendészeti és politikai fenyegetés persze. A „szegénylázadás” épp azért ijesztő, mert kilátástalan. A „szegényeket” nem köti össze sem a társadalmi osztályhoz tartozás, sem a munka világában elfoglalt helyük, sem a szakszervezetek és pártok által közvetíthető, közös érdekek. A társadalom perifériájára, vagy azon is túlra taszítva, mindnyájan maguknak szegények. Kívül kerülve a modern társadalom alapvető termelési viszonyán, csak az absztrakt etikai-jogi viszonyrendszer hálója tartja őket – a semmiben. Ami mégis egy tömbbé integrálja őket, az legfeljebb a lakóhely – azaz egy premodern, lokális és személyes kapcsolatrendszer. Sem ezen a premodern kapcsolatrendszeren belül, sem a külső környezet hozzá való viszonyában nem tud érvényesülni a modern társadalmak egyik alapvető emancipatorikus vívmánya, ti. az organikus munkamegosztásban elengedhetetlen személytelenség vagy semlegesség. Míg a magánszférában a másik személyével szembeni közömbösség megengedhetetlen, a modern, funkcionális munkamegosztás formalizált világa épp azt követeli meg, hogy a másikra egy funkció hordozójaként, és ne konkrét személyként tekintsek. Az orvostól azt várjam el, ami egy orvostól, a kalauztól, ami egy kalauztól elvárható, s eközben vonatkoztassak el nemétől, vallásától, rasszától stb.A barát/ellenség hagyományos megkülönbözetése az összetett, funkcionálisan differenciált társadalmakban ezért nehezen fenntartható. Ezzel szemben a

7

lokális, személyközi viszonyok által integrált szegénység tömbjei, különösen ha egy etnikumhoz is kapcsolódnak, kiváló táptalajul szolgálnak az ellenségképzésnek. De hogyan történhetett meg, és megtörtént-e egyáltalán munkának és tőkének ez az elválása, méghozzá anélkül, hogy a tőke profittermelő képessége megszűnt volna? Nem akarom – és nem is tudnám – azt a látszatot kelteni, hogy szakértője vagyok a kérdésnek, de egy kép mégiscsak kialakult bennem, és jobb híján most ezt kell megosztanom a remélhetőleg türelmes olvasóval. A föld, majd a termelőeszközök után mára a pénz vált a vagyon meghatározó formájává. A gyorsan mobilizálható, a hegycsúcsokról és a víz alól is utalható, a hálózatokban korlátlanul áramoltatható, eredetét önmagáról levető, tehát „szagtalan” pénz maga is egy sajátos, hihetetlenül absztrakt áru, melynek a pénzpiacokon változó értéke van: lehet olcsó vagy drága, lehet belőle hiány vagy túlkínálat. Használati értéke nem pusztán abban áll, hogy csereszközként, az értékmegőrzés eszközeként és elszámolási egységként szolgál. Egyúttal olyan sajátos tőkeforma is, mely a hitelezés és a kamatok révén anélkül tud profitot hozni, hogy ténylegesen részt venne a reálgazdasági folyamatban, azaz kapcsolatba kerülne a reálgazdaságban megjelenő munkával. Tudjuk, a pénz alapvetően fikció. Bármi, egy különleges kagylófajta is szolgálhat pénzként, ha a társadalom hajlandó pénzként elfogadni. De azáltal, hogy a BrettonWoods-i rendszer összeomlásával, az 1970-es évek kezdetén végleg elvált az aranystandardtól, a pénz fikciója, a lehetséges végletekig absztrahálódva, egy fikció fikciójává vált. Az államok, lévén aranyat nem voltak képesek csinálni, korábban nem tudták igazán manipulálni a pénzt, legfeljebb az általuk kibocsátott pénzérméket „ronthatták”. Ma viszont maguk az államok tudnak saját pénzt teremteni, méghozzá elvileg korlátlan mennyiségben, pénznyomtatással, adósságkötelezvények kibocsátásával, ill. a költségvetési deficit növelésével. De azáltal, hogy a pénz tiszta absztraktummá válik, az állam által elismert és garantált pénz mellett a financiális szektor is képes független fizetőeszközök széles spektrumát megteremteni. Ennek következtében egy egyre megfoghatatlanabbá váló pénzvilággal szembesülünk.A pénz működése ma jó részt azoknak a döntéseitől függ, akik ezt a fikciót, tudniillik a pénzt teremtik és fenntartják. Mivel a termelés expanziójának előfeltétele, hogy elegendő mennyiségű pénz álljon rendelkezésre, az arany monetáris szerepének megszűnte után a hitelezés útján elvileg korlátlan pénzteremtés szabadságával rendelkező gazdasági tényezők lettek a gazdaság meghatározó erői: a nemzetközi bankrendszer és a pénzpiacok. Ennek a monetáris szektornak

8

természetesen érdekében áll a profitot termelő hitel expanziója, azaz a pénzmennyiség növelése. De ha fenn akarja tartani a pénz és pénzben őrzött tőkéje értékét, a pénzteremtést mégis ésszerű keretek között kell tartania. Ebben a játékban partnerei az államok, mint gazdasági vállalkozások. Ezeknek, hogy biztos, ti. államilag garantált pénzzel lássák el a gazdaságot, növelniük kell az államadósságot, miközben természetesen tisztában vannak azzal, hogy az adóság törlesztés súlyos, egy idő után már megfizethetetlen

terhet ró a

gazdasága és az adófizetőkre. Pillanatnyilag ezen a libikókán ülünk valamennyien. A jelenlegi, világrengető bankbotrányoktól kísért válság elsősorban a bank- és hitelrendszer válsága. A hangzatos metafora, mely szerint „kipukkadnak” a különféle hitelpiacok „buborékai”, talán arról szól, hogy a monetáris szektorba katapultált tőke mégsem szakadhat el a munkától, a monetáris rendszer a reálgazdaságtól. Ha ez valóban így lenne, akkor persze a munkatársadalom végéről szóló beszéd is elhamarkodott volt. A bankok és a globális pénzvilág vezetői természetesen semmivel sem rosszabbak vagy korruptabbak, mint az emberek általában. De a monetáris szektornak megvan a maga logikája, s ha ez a szektor uralkodóvá válik, uralkodóvá válik a logikája is. Mára a nemzetközi tőzsdék gyakorlatilag átvették a társadalmaktól a nemzeti gazdaságpolitikák értékelését. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus módon legitimált – vagy legalábbis legitimálható –politikai hatalom helyére a pénz lépett. Míg az előző a társadalmi integráció, az utóbbi a piaci integráció nyelvét beszéli, és süket minden olyan információra, ami nem az árak nyelvén fogalmazódik meg.

Ezzel a demokratikus önszabályozás lehetősége, azoknak a

szempontoknak az érvényesítése, melyek nem a tőke szükségleteiből következnek, szinte áthághatatlannak tetsző korlátok közé szorul. Az egyes kormányok, válaszul a tőkekivonás veszélyére, a dereguláció költségcsökkentő versenyfutásába bonyolódtak, ami a monetáris szektoron belül megengedhetetlenül magas nyereségekhez, a máik oldalon drasztikus jövedelemkülönbségekhez, növekvő munkanélküliséghez és a munka világából kiszoruló, vesztes rétegek társadalmi marginalizációjához vezetett. Az adóságválság fenyegető rémének árnyékában a kormányok minden igyekezete arra irányul, hogy a kíméletlen globális versenyben megőrizzék, netán növeljék az ország piaci pozícióját. A tőke és a pénz logikája illuzórikussá teszi a demokratikus politikát, a tőke logikájától független szempontok, például az igazságosság érvényesítését. Ezeknek legfeljebb a választási ígéretek színpadán vagy a pártok taktikai marakodásában maradt szerepe. De a valóság – mondják –nem erről szól. Az így beszél:„mondhat bárki bármit, a realitás talaján állva a világpiac kérlelhetetlen követelményeihez, a gazdaság vastörvényéhez kell

9

alkalmazkodnunk. Egyetlen esélyünk, hogy bármi áron, de jobb pozíciót vívjunk ki, mint konkurenseink. A többi mese vagy moralizálás.” Kétségkívül kerek történet ez, és koherens logika hatja át. Annak a neoliberalizmusnak a logikája, melynek legendás képviselője, Margaret Thatcher nem csak a vaslédi címét nyerte el, de kedvelt mondása kezdőbetűit összerakva, a TINA becenevet is: There Is No Alternative. Annak azonban, aki hisz még a demokratikus politika lehetőségében, hinnie kell abban is, hogy a jó öreg Marxnak igaza volt: ez a logika egy elidegenedett gazdaság, a tőke fetisisztikus logikája. Ez a belátás önmagában persze sovány vigasz. Ma azt tapasztaljuk, hogy a megannyi „véghez” és „halálhoz” (a Szerző halála, a Szubjektum halála, a művészet vége stb.) a „politika vége” is csatlakozott. Korunk médiademokráciája tökéletesen beleillik ebbe a posztmodern végállapotba. Azzal, hogy a csere igazságosságának és a verseny szabadságának dogmája érvényét vesztette, érvényét vesztette a liberális demokrácia klasszikus formája is. A konszenzuskereső, racionális érvelésen nyugvó, parlamentáris demokrácia már a 20. század kezdetén is csak tiszteletreméltó hagyomány, a politikatörténet ténye volt. De amikor a munka-tőke viszony világos struktúrái és a belőle származó, tagolt osztály- és érdekviszonyok a 20. század utolsó harmadában széthullnak, talajt vesztenek az érdekek mentén szerveződő, konszenzus (és igazság) helyett kompromisszumokat kereső plurális pártdemokráciák is. Helyükbe fokozatosan az un. mediatizált- vagy médiademokrácia lép, melyben a pártoknak egy strukturált társadalom helyett decentrált hálózatokban áramló, kötöttségeiket és preferenciáikat folytonosan változtató egyének tömegével van dolga. S mert ezek felett a kiszámíthatatlan

egyének

felett

a

pénz

gyakorolja

a

személytelen,

minden

kölcsönviszonyukba szétáradó, világos hierarchiába immár nem rendeződő, és ezért megfoghatatlanná vált hatalmat, az arculatukat vesztő pártok is elsősorban a pénz megszerzésére koncentrálnak az értékek és eszmék helyett. S megint csak nem azért, mintha a pártpolitikusok gonoszabbak vagy korruptabbak lennének, mint az emberek általában, hanem mert ezt követeli meg az elidegenedett, fetisizált valóság „vastörvénye”.

A pártoknak,

valamint a mögöttük tevékenykedő PR cégeknek és kommunikációs stratégáknak, imázs építőknek és közvélemény kutatóknak, a titkos háttértárgyalásokat folytató pénztárnokoknak és érdekcsoportoknak immár nem érdekeket kell aggregálniuk és közvetíteniük, hanem a médiakampányok sorozatában létre kell hozniuk azt a választói akaratot, amelynek azután az élére állnak. Demokráciának ezt csak abban a szűkös értelemben lehet még nevezni, hogy a politikai pártok választásokon méretik meg magukat, ez pedig lehetővé teszi a vér és erőszak nélküli hatalomváltást, bizonyos fékeket iktat a rendszerbe, és nem zárja ki a

10

népképviseletnek legalább a lehetőségét. Fontos ezt hangsúlyozni, mert bármennyire is csökevényes formája a demokráciának a médiademokrácia, a népképviselettel szemben a politikai hatalom legitimációjának egyelőre nincs alternatívája a nyugati társadalmakban. Ez a legitimációs igény hagy egy rést a tőke fetisisztikus logikáján, s megőrzi a demokratikus politika lehetőségét. De bármennyire is komolyan vesszük ezt a lehetőséget, bármennyire is hisszük, hogy vannak olyan pártok, amelyek élni akarnak, és talán tudnak is vele, a demokrácia válságtünetei Európában nyilvánvalóak. Ennek egyik további aspektusa a nemzetállam, és általában az identitások válsága. Távolról sem szükségszerű, hogy egy nemzetállam a demokrácia politikai kereteiben működjék. Az viszont történelmi tény, hogy a nyugati demokráciák nemzetállamokként jöttek létre. A szabad és egyenlő állampolgárokat összekötő absztrakt jogi viszony az egyéneket megelőző és túlélő nemzet kulturális-történelmi egységében vált megélhetővé. A nemzet nem csak politikai entitás, hanem egyúttal olyan kulturális reprezentációk rendszere, melyek meghatározott jelentésekkel és narratívákkal töltik fel az egyes nemzetek fogalmát, megteremtve ily módon az identifikáció lehetőségét magyarságunkkal, angolságunkkal, németségünkkel stb. A nemzetállami lét azért lehetett tehát megélhető, mert homályos, de talán épp ezért működőképes egységet hozott létre politika és kultúra, a demokratikus jogállam és a nemzet szuverenitása között. A kölcsönös függőségek globális rendszerében azonban ez a nemzetállami lét, ez a szuverenitás is kétségessé vált. A demokrácia alapfeltevése, tudniillik a döntéshozók és a döntésben érintettek azonossága egyre kevésbé áll fenn, amikor a nemzetállami határok átjárhatóvá válnak a nemzetközi szervezetek döntései előtt. És itt nem csak olyan szervezetekre kell gondolnunk, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, vagy a Világkereskedelmi Szervezet. Átjárhatóakká váltak a határok a kisebb nemzetállamok költségvetésének többszöröse felett rendelkező transznacionális óriáscégek számára is. Ez pedig azt jelenti, hogy olyan döntési mechanizmusok tettek szert meghatározó jelentőségre, melyek – reménykedjünk: egyelőre – semmiféle demokratikus kontroll alatt nem állnak. Bármennyire is sajnálatos, jelenleg nagyjából-egészében elmondható ez az Európai Unió döntési mechanizmusáról is. A nemzeti identitás válságához sajátos módon járul hozzá a személyes identitások megrendülése. A felvilágosodástól a 20. század közepéig az autonóm személyiség adta a személyes identitás elfogadott mintáját. Ennek a belülről irányított karakternek a társadalmi konformitását a nevelés során elsajátított, az intézmények és funkciók strukturált világában

11

eligazodást ígérő értékek és célok biztosították. Ezek az értékek, miközben az én számára szigorú, sőt autoriter módon merev kereteket jelöltek ki, általánosított voltuk következtében lehetővé tették a konkrétan adott életformák közvetlen megélésétől való eltávolodást, a kritikai distanciát, s ezáltal egy individualizált, világos identitással rendelkező életformát. A globalizáció folytonosan alakuló-változó világában, a szüntelen áramlás birodalmában kialakuló új, kívülről irányított karaktertípus konformitását ezzel szemben a mások kívánságai és ítéletei iránti rendkívüli érzékenység, a másoktól kapott jelzések folytonos követése, a megfelelés és az elismerés narcisztikus igénye biztosítja. Ez az igény nem egy közös értékrend rögzítéséhez vezet azonban, hanem a folyamatosan hullámzó, „rugalmas”, az önálló identitás hiányát feltételező alkalmazkodás élethosszig tartó folyamatához. Egy próteuszi én születik, melynek kaotikus késztetései és szabadon áramló érzelmei nem kötődnek semmilyen világosan definiálható célhoz vagy kiváltó okhoz. A próteuszi, kifelé figyelő én, kiemelkedve a történelemből és szakítva a nagy narratívákkal, az egyedül érvényes mostban, a minden szakrális vonatkozásától megtisztított pillanatban él, melynek csak az újabb és újabb szenzáció adhat tartalmat. A szenzációknak ebben a világában a posztmodern szubjektum ugyan megpróbálhatja „jól érezni magát”, de az anything goes tetszőlegessége a legkisebb válsághelyzetben is totális orientációs zavarhoz és anómiához vezet. Mert az ember – bármennyire is merész, már-már metafizikai ez az állítás, meg kell kockáztatnom – nem tud anélkül élni, hogy választ ne keressen identitása, a „Ki vagyok én?” kérdésére. A személyes identitások feltételeinek elvesztésével nő az igény a demokratikus politikai tartalmától megfosztott, nemzeti-etnikai identitás iránt. De ennél is tovább mehetünk: miként a szenvedélyesen homogenizáló nacionalizmusok, korunk vallási fundamentalizmusai, a tekintélyelvű, autoriter állam restaurálására irányuló kísérletek is mind a hagyományos (nemzeti, kulturális és személyes) identitások válságára adnak valamiféle választ, s így együtt, de külön-külön is, a modernitás vívmányait fenyegető neobarbarizmus rémével fenyegetnek. * Tegyük fel, hogy a globalizációnak és hatásainak fenti leírása használható, vagy legalábbis megfontolandó. De egy ilyen társadalomelméleti megközelítés lefordítható-e közvetlenül a politika szintjére? Most, hogy vissza kell térnem kiindulópontomhoz, tudniillik a magyarországi politika jelenéhez, bizony magam is vakarom a fejemet. Egy általános szinten futó elemzés ugyanis többnyire csak rövidzárlattal kapcsolható össze – hogy némi öniróniával Lenint is megidézzem – „a konkrét helyzet konkrét elemzésével”. Ami

12

direktebben fogalmazva azt jelenti, hogy az összekapcsolás a politológia szintjén jó eséllyel vezethet – ezen a szinten egyébként távolról sem szokatlan – sületlenségekhez. De hát tudtam én ezt már az elején is. Ha a rövidzárlat kockázata ellenére, mégis a két sík összekapcsolása mellett döntöttem, hát azért, mert meggyőződésem szerint a rövidzárlatot nem én hozom létre, itt és most, a papíron, hanem az Orbán-kormány politikája hozta létre a gyakorlatban. Ami először is azt jelenti persze, hogy az orbáni politika szembe mert és szembe tudott nézni a globalizáció és az európai válság kihívásával. Szakítva a korábbi sodródással, Orbán egy olyan rendszer kiépítésére tett kísérletet, ami erre a kihívásra válaszol. Ennyiben el kell, vagy legalábbis el kellene ismernünk, hogy jelenlegi kormányfőnk bátor és koncepciózus politikus. De mielőtt végképp a shakespeare-i Antonius szerepébe sodródnék, aki, ugye, temetni jött Cézárt, de mégis folyvást csak dicsérte, szeretném gyorsan leszögezni: önmagában bármennyire is dicséretes egy kihívás felismerése és felvállalása, a kihívásra adhatóak rossz válaszok, és ezek alkalomadtán többet ártanak, mint egy óvatos kitérés a válaszadás kényszere alól. Nem vagyok sem közgazdász, sem politológus, így aztán nem is akarok belebonyolódni az orbáni politika részleteinek elemzésébe. Úgynevezett újságolvasó emberként kialakítottam persze a magam, meglehetősen lesújtó véleményét. De véleményem annak ellenére mondható csak lesújtónak, hogy az Orbán-kormány pontosan ott nyitott frontokat, ahol azok megnyitása elvileg akár indokolható is lenne: a globalizáció fentebb elemzett válságterületein. A kormány a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé téve, az úgynevezett vesztesek, a munka világából kiszorult rétegek iránt kevés szolidaritást mutat ugyan, de az egyik frontot kétség kívül a munkatársadalom (állítólagos) vége kapcsán nyitotta meg. A munka – tekintsünk most el a részletektől és az eredménytől – a Fidesz politikájának (és propagandájának) központi eleme. Ezt akkor is el lehet ismerni, ha közben látjuk, hogy a kormány a munkát – jó példa erre a közmunkaprogram – a szegény és marginalizált rétegek esetében nem a gazdasági növekedés és a társadalmi identitás forrásaként, hanem inkább a fegyelmezés és az ellenőrzés eszközeként kezeli. A második front a reálgazdaságtól elváló, vagy arra inkább rátelepedő monetáris szektor ellen irányul, és egy szabadságharc zászlaja alatt igyekszi megakadályozni a pénz médiumának térfoglalását a politikai hatalommal szemben. Ezen a ponton elég talán a magánpénztári vagyon elvonására, az IMF-fel folytatott szabadságharcra vagy a bankokra kivetett extraadókra utalni. De, hangozzék bármennyire is paradoxnak, a magam részéről ide

13

sorolnám a Fidesznek azt a következetes és valóban gátlástalanul végigvitt törekvését is, hogy egy széles klientúra kiépítésével közvetlen politikai ellenőrzése alá vonja a tőkét és a bennük megtestesülő hatalmi potenciált. Nézzük a harmadik frontot. Ez a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok” jelszavával, gőzhengerként (vagy földgyaluként) tör előre. Hatását, jelentőségét, az egész kulturáliskommunikációs szférát, de szomszédsági politikánkat is átható jelenlétét igazán nem kell hangsúlyozni. Azt azonban igen, hogy a front mögött kitapintható jelentős érzelmi erő nem a semmiből, és nem is csak a történelmi múltból érkezik. A nemzettudat erősítése a globalizáció hatására megrendült személyes és társadalmi identitások válságára, egy totális orientációs zavarra ad mozgósító hatású választ, amennyiben a decentrált hálózatokban áramló, kötöttségeiket és preferenciáikat elveszítő egyéneket a „magyar emberek” tömegévé homogenizálja. Választ ad egyúttal azokra az érzelmekre is, melyek – Trianonról itt most ne essék szó – a globalizáció során megrendült nemzetállami lét szuverenitásának korlátozását fájlalják. Ezzel meg is érkeztünk a negyedik frontvonalhoz, az egykoron nemzetállami keretek között született demokráciák válságához: politikai lehetőségeik beszűküléséhez és tartalmi kiürülésükhöz. Azt gyanítom, hogy az Orbán-kormány ily módon kirajzolódó, immár négyfrontos küzdelmében ez az utolsó front határozza meg a támadás tényleges irányát és dinamikáját. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a támadás általában a demokrácia ellen irányul. Már csak azért sem állíthatom ezt, mert demokrácia „úgy általában”nincsen. Orbán Viktorra szeretünk úgy tekinteni, mint pragmatikus politikusra, akit hidegen hagynak az eszmék és az értékek – akit csak a hatalom megszerzése és megőrzése érdekel. Igazán nem szeretnék pszichologizálni. Orbán bizonyosan szereti és akarja a hatalmat, ahogy feltehetőleg akarja és szereti a hatalmat majd minden jelentős politikus. Személye azért válhatott mégis fontossá, mert elhagyva a médiademokrácia meglehetősen züllött és korlátozott világát, a Fidesz élén egy új politikai struktúra, a vezérdemokrácia heroikus világának kiépítésére tett kísérletet. Márpedig a vezérdemokráciában a vezér személye és karizmája döntő mozzanat. Hogy ez a kísérlet mennyiben táplálkozott elméleti forrásokból, nehezen eldönthető, és végső soron mindegy is. De az Orbán által gyakran hangoztatott gondolatok és egész terminológiája azt sugallja, hogy nem ismeretlen előtte a vezérdemokrácia Max Weber-i eszméje. Nemrég Tusványoson mondta Orbán Viktor, hogy „a Nyugat nem az emberek hatalmát, hanem az elvek és intézmények hatalmát hirdeti, mint biztosítékot a diktatúra ellen.”

A kijelentés éle a liberális demokráciákban középponti

szerepet játszó alkotmányos jogállam ellen irányul, és ez tökéletesen bele is illik a

14

vezérdemokrácia eszméjébe. Ennyiben mégis csak egy eszme áll tehát a kétharmados parlamenti többség alkotmányozó és törvényhozói önkénye mögött. Amitől persze– mondhatnánk – nem lesz jobb. Csakhogy ez az önkény a vezérdemokrácia perspektívájából tekintve: forradalmi gyakorlat. Amitől persze – mondhatnánk – még mindig nem lesz jobb. Figyelembe véve a válságtüneteket, nem jogosulatlan a kérdés, vajon a demokrácia normatív-liberális elmélete, a racionális döntésre képes, politikai kompetenciával és előzetes politikai

preferenciákkal,

azaz

autonómiával

és

szilárd

identitással

rendelkező

választópolgárok előfeltevése ma fenntartható-e egyáltalában, legalábbis az empirikustapasztalati szinten. De kérdésessé válik a demokráciának az a normatív elképzelése is, mely szerint a szabad polgárok gyülekezete a politikai állam közvetítésével önmaga felett gyakorol uralmat. A vezérdemokrácia hangsúlyozottan nem normatív, procedurális eszméje választ ad ezekre a problémákra. A vezérdemokrácia a karizmatikus uralomnak egy olyan modern alakváltozata, melyben a karizmatikus vezér kiválasztása népszavazáson alapuló, formálisprocedurális úton megy végbe. A politikai vezér hatalma, a nép akaratából levezetve, demokratikus formát ölt. A karizmatikus hatalom nem racionális elveken nyugszik ugyan, de nem is a vezér önkényes diktatúrája: a médiák közvetítésével megkonstruált, előállított „népakarat” egy vízióra, a karizmatikus vezér akaratára mond igent. A szuverén akarat, és a szuverén akarat érvényesítéseként felfogott politika méltóságának helyreállítása, újat alkotó kreativitás – ez a vezérdemokrácia ígérete. Szemben a piac „vastörvényének”, vagy a jogállam általános-személytelen normáinak engedelmeskedő, legfeljebb taktikázni képes, de önálló céllal és akarattal nem rendelkező hivatalnokkormányokkal, a pártvezér politikai kormányzást igyekszik teremteni. Egy ügyet szolgál, és lényegében egy forradalmat visz végbe. Ezért a frontok, ezért a háborús terminológia, és persze ehhez kellenek az ellenségek is a barátokkal szemben. Ne vezessen félre senkit a tőke „vastörvényével” (fetisizmusával) szembeforduló igyekezet. Vannak jobboldali forradalmak is. A vezérdemokrácia koncepcióját először megfogalmazó Max Weber persze nem volt fasiszta. Szomorú, de inkább azt kell mondani, hogy illúziótlan realista volt. Ám minden szándékától függetlenül, a vezérdemokrácia eszméjének szerepe, talán nem is kis szerepe volt a fasizmus felnövekedésében, ahogy szerepe volt benne persze a weimari köztársaság korruptságának, a liberalizmus szellemi, erkölcsi kiürülésének is. Különösképpen fontos ezt hangsúlyozni, ha a harcos karizma egy érzelmileg túlfűtött, hiszterizált, kibeszéletlen traumákkal teli hagyományon, a zsákutcás magyar történelem és az eltorzult magyar alkat hagyományán belül indul hadba. A

15

vezérdemokrácia e hagyomány kihívásaira a lehető legrosszabb válasz, mert a legrosszabb szenvedélyekre, az állandó ellenségkeresésre játszik rá. Mert tovább hiszterizál, és csak erősíti a kibeszéletlen görcsöket. Ezek, félő, egyszer majd kitörnek, pusztító és önpusztító, immár a vezér által is kontrollálhatatlan erőként, ha csak nem áll vagy sodródik ő maga az elszabadult hisztéria élére, mitől ugye – ezt ő maga mondta – az Isten mentsen meg minket. Ha a vezérdemokrácia által felfűtött nacionalizmusnak – ahogy remélni szeretném – nem sikerül a választók elsöprő többségét magával ragadnia, akkor a rendszer vagy összeomlik, vagy polgárháborús állapotokat idéz elő. Orbán számára mindkét út a bukás útja. Az a baj, hogy a vezérdemokráciába bele van kódolva: egy Magyarországhoz hasonló, kis állam esetében a saját ügyének elkötelezett, szuverén akarat csak a nemzeti szuverenitás és egy autoriter, tekintélyelvű formát öltő nacionalizmus keretében bontakozhat ki. Orbán a maga rendszerét műalkotásnak tekinti, zárt egésznek. Az alkotáshoz mozgástérre van szüksége. Ezért indul harcba a jogállam intézményei ellen, ezért törekszik szabadságharcában a szuverenitás visszaállítására, s találja meg a szuverenitás kereteként a demokráciát pusztán álruhaként viselő nacionalizmust. Ez a politika azonban, ha csak nem akar Észak-Korea mintájára bezárkózni – amit komolyan senki nem gondolhat – önmagában nem áll meg. Lelhet ugyan követőkre és szövetségesekre, különösen a balkáni és kelet-európai régióban, de ezzel csak fokozódnak a veszélyek. A nacionalizmusok elmélyítik az Európai Unió válságát, lehetetlenné teszik az európai fiskális uniót és Európa politikai uniójának elmélyítését. A sikeres szabadságharcok által kivívott nemzeti szuverenitások ára nem csak az lenne, hogy Európa végérvényesen a világ valamely hátsó színpadára szorul. Ha az Unió szétesik vagy meggyöngül, számolni kell azzal, hogy a megőrzött szuverenitás keretei között igen gyorsan jelentéktelenségbe süppedő államokban homogenizált, etnikai alapokon álló, tekintélyelvű rendszerek jönnek létre – hogy a modernitás vívmányai veszendőbe menvén, társadalmaink reprimitivizálódnak. Végső konzekvenciáiban a szuverén nacionalizmusok politikája – nem akarnék én itt bombasztikus lenni, de meggyőződésem, vagy tán félelmeim alapján mégis ezt kell mondjam – véres háborúkkal, az etnikai tisztogatások kilátástalanságával fenyeget Közép- és Kelet-Európában. Ha van mód és lehetőség arra, hogy a demokrácia visszanyerje eredeti értelmét és jelentését, úgy az csak Európa politikai unóján belül lehetséges. Meglepő lehet ugyan a következtetés – saját magamat minden esetre sikerült meglepnem vele –, de az Orbán-kormány jobboldali forradalma engem arra figyelmeztet, hogy ma egy baloldali, a társadalmi szolidaritás, az igazságosság és a demokrácia nem pusztán formális elvei mellett elkötelezett politikának egyúttal olyan konzervatív politikának

16

kell lennie, mely a modernitás univerzális-emancipatórikus vívmányainak megőrzésére törekszik. Miként már a Kommunista kiáltványban olvasható volt, a tőke megállíthatatlan expanziója, a globalizáció folyamata válságokat idéz elő, a válságok pedig – jó esetben – kikényszerítik léthelyzetünk és kölcsönös kapcsolataink józan felülvizsgálatát. De ez a józanság – Marx feltételezésével szemben, és ismét csak jó esetben – nem forradalmakban kulminál, hanem a tőkeviszonyok fetisizmusát megtörni, a mindent dekonstruáló globalizáció céltalan áramlását szabályozni képes intézmények megalkotásához vezet, melyek a tőke logikájától független értékeket és célokat juttatnak érvényre. Ezeknek az új intézményeknek a megalkotása nem a vezér feladata, és nem lehet ma már a szuverén nemzetállamé sem. A feladat a köztársaságok polgárait összefogó demokráciákra és az európai demokráciák politikai uniójára vár. Szó se róla: pillanatnyilag nem hogy a megoldástól, de a feladat körvonalainak felvázolásától is messze állunk. A minimum, hogy a baloldal – ha van ma ilyen kies hazánkban – feladja azt az egyébként önmagában is elégé hervasztó reményét, miszerint csak Orbánt kell leváltani, és holnapra újra minden ugyanolyan lesz, mint tegnap volt. Azt hiszem semmi sem lesz ugyanolyan. Remélni szeretném, hogy a baloldal sem

17