A PORTUGÁL EMIGRÁCIÓ TERMÉSZETRAJZA - AVAGY A GAZDASÁGI SAUDADE

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR Külgazdasági SZAK Nappali tagozat Európai Üzleti Tanulmányok szakirány

A PORTUGÁL EMIGRÁCIÓ TERMÉSZETRAJZA AVAGY A GAZDASÁGI SAUDADE

Készítette: Tóth Viktória Budapest, 2004.

2 BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

TARTALOMJEGYZÉK:

I.

BEVEZETÉS ________________________________________________________ 3

II. A PORTUGÁL KIVÁNDORLÁS 1974-IG__________________________________ 8 II.1.

Egy Új Világ felé: Brazília _____________________________________ 8 II.1.1. A brazil arany______________________________________________ 8 II.1.2. Gazdasági okok politikai kontextusban________________________ 10 II.1.3. Gazdasági Saudade? _______________________________________ 17 II.1.3.1. Kormányzati intézkedések ______________________________ 20 II.1.3.2. Hazautalások_________________________________________ 23 II.1.3.3. A Brasileiro-k ________________________________________ 26 II.1.3.4. Ügynöki hálózatok ____________________________________ 29 II.1.3.5. Társadalmi hálózatok, közösségek ________________________ 30 II.1.4. Más atlanti területek felé____________________________________ 33

II.2.

Orientációváltás: Európa felé _________________________________ 36 II.2.1. Franciaország _____________________________________________ 40 II.2.1.1. A tömeges kivándorlás megalapozói ______________________ 40 II.2.1.2. A salazari rendszer hozzáállása a kivándorláshoz ____________ 42 II.2.1.3. Champigny és a barakkok_______________________________ 46 II.2.1.4. A portugál közösség izolációja ___________________________ 48 II.2.1.5. Nyomornegyed előnyei? ________________________________ 50 II.2.1.6. Embercsempészet és az illegális bevándorlási hullám _________ 52 II.2.1.7. Az ideális munkaerő ___________________________________ 55 II.2.2. Németország ______________________________________________ 58

II.3.

A 70-es évek válsága _________________________________________ 60

III. PORTUGÁLIA: CÉLORSZÁG 1974-TŐL ________________________________ 62 III.1.

A kivándorlás további változásai_______________________________ 63 III.1.1.1.Az Uniós tagság hatásai és a mobilitási problémák ___________ 64

III.2.

A „célországgá válás” lépcsőfokai ______________________________ 69

III.3.

Hazautalások _______________________________________________ 73

III.4.

Haszon vagy hátrány? _______________________________________ 77

IV. ÖSSZEGZÉS _______________________________________________________ 83 V. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS:___________________________________________ 87 VI. IRODALOMJEGYZÉK _______________________________________________ 88 VII.FÜGGELÉK – TÁBLÁZATOK ÉS ÁBRÁK _______________________________ 93


I.

BEVEZETÉS Adott egy kis ország Európa legnyugatibb csücskében, amely Fernando Pessoa

Mensagem I. című verse szerint az európai kontinens Atlanti-óceán felé tekintő arcát szimbolizálja, ha a fekvő testnek Európát vesszük. A felfedezések kora óta Portugália – mondhatni hátat fordított Európának, hatalmas gyarmatbirodalmat hozott létre Ázsiától, Afrikán keresztül Brazíliáig, és a négy égtáj felé szórta szét lakosai jelentős részét részben a kalandozások és szerencsevadászok, nagyobb részben azonban az otthoni nyomor elől – végső kiútként – az emigrációba menekülő szegényei személyében. Vasco da Gama-ról és a portói borról valószínűleg sokan hallottak, talán még a portugál díszes csempékről (azulejo-k), és a szomorú-bús gyönyörű fado dalokról is. Azonban a portugálok nagymértékű kivándorlásáról valószínűleg nagyon kevesen. Láthatatlanul és csendben él ugyanis az a közel 4,3 milliós közösség szerte a világban. Méltatlanul ismeretlen előttünk az az erőfeszítés, amit az elvándorolt portugálok saját gazdaságuk fenntartásáért legalább az utóbbi másfél – két évszázadban tettek, biztosítva az örökös külkereskedelmi mérleghiánnyal küszködő államkincstár kiegyensúlyozását a családjuknak hazaküldött összegeken keresztül. Témaválasztásomhoz az alapötletet a portugáliai ISLA – Instituto Superior de Leiria, Lda. Főiskolán eltöltött fél éves ösztöndíjam adta, ahol a portugál gazdaságról folytatott tanulmányaim során meglepően sokszor „ütköztem” a hazautalások portugál folyó fizetési mérleg-egyensúlyra gyakorolt pozitív hatásába, ami a kivándorlás kérdéskörére terelte figyelmemet és szerettem volna a lehető legmélyebben feltárni a bizonyos „portugál dolog” sajátosságait. A dolgozatomban a Tamás-Inotai1 féle migrációs megközelítési módok közül a történeti megközelítési módot választottam, lévén ez kínálja kiindulópontként a legszélesebb migrációs természetrajzra a terepet. Bár a vándormozgás alaptípusai között a kontinensközi, az országok közötti és a belső migrációt kell megkülönböztetni, valamint jelezni az állandó és ideiglenes migráció közötti eltéréseket, tanulmányomban nem foglalkozok az országon belüli munkaerő-vándorlással – hiszen ez túlságosan kitágítaná a kutatás kereteit –, csupán arra kívánok rámutatni, hogy a kivándorlás egyes régiókból nagy

1

Tamás P.- Inotai A.(szerk.): Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai, Budapest, MTA TKKK - MTA VKI, 1993, p.12


koncentrációt mutat (például az északi területek, valamint Madeira és az Azori-szigetek esetében) és ahol lehetséges és megfelelő források állnak rendelkezésre, ott elemzem annak szezonalitását, vagy állandó jellegét. A nemzetközi migráció ismertebb irányai elsősorban a befogadó országok szempontjai felől (felszívás, asszimilálás, beolvasztás) próbálják megérteni a történelmi típusokat és a szakirodalom tipikusabban kevesebbet foglalkozik a kibocsátóval. Meggyőződésem szerint azonban elsődleges fontosságú a kibocsátó ország sajátosságainak vizsgálata, amelyet természetesen el kell helyezni a nemzetközi kontextusban is (hiszen, aki valahonnan kivándorol, annak valahova be is kell „tudnia” vándorolni, ennek megfelelően az emigráció és az immigráció egymást feltételező fogalmak). Így a keresleti oldal figyelembe vétele, azaz a befogadó ország adottságai is meghatározó szerepet játszanak, amint azt a XX. század közepén a Franciaországba irányuló -, illetve a mai migrációs folyamatoknál is látni fogjuk a II.2. és III. fejezetekben. Dolgozatomban a Portes-Böröcz szerzőpáros által megfogalmazott követelmények fényében próbálom feldolgozni a Portugál migráció történetét: „A nemzetközi munkaerővándorlás vizsgálatát csakis egy komplex, társadalmi-gazdasági és egyéb kapcsolódó (jogi, politikai, kulturális, stb.) elemekre is tekintettel lévő elmélet, illetve modell keretében, világrendszer szemléletű megközelítésben értelmes és érdemes folytatni.2 Ennek megfelelően kívánom feltárni az 1800-as évektől folyamatosan kimutatható kivándorlás gazdasági és társadalmi okait, melynek következményeként az 1950-es évek végéig közel 2 millió3 portugál hagyta el országát Brazília és az atlanti területek irányába, nemzeti karakterré téve – strukturális és szimbolikus értelemben a nettó kivándorlást, mintegy barométerként követve a válságokat, gazdasági ciklusokat. Az

első

részben

ennek

megfelelően

kiemelem

a

külkereskedelmi

mérleg

egyensúlyvesztésének okait (import-többlet), amely a közvetítő kereskedelem és a helyi termelőerők fejlesztése elodázásának egyenes következménye; valamint azt az ügynöki- és társadalmi hálózatot, amely a migráció folyamatos fenntartását lehetővé tette létrehozva az összetartó és egymást segítő portugál közösségeket elsőként Brazíliában (kitérve a „brazileiro” figurájának feltűnésére). Mindezek azon hálózati kapcsolatok megalapozását jelentik, amelyek a XX. század második felére az ellentétes irányú migrációt is 2

Lévai, I.:”Nemzetközi migrációs modellek: főbb típusok és trendek” in Tamás P. - Inotai A. (szerk.): Új Exodus – A nemzetközi munkerőáramlás új irányai, Budapest, MTA TKKK – MTA VKI, 1993, p.30.

5 BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz. 4

meghatározzák és a hazautalásokon keresztül „megmentette” az országot – Afonso Costa szavait idézve.

A fejezet második részében az 1950-es évek végén bekövetkezett irányváltás fő okára kívánok rámutatni: az Európában megmutatkozó nagy munkaerő-keresletre, amely 1974-ig további 1,5 millió5 főt késztetett szülőföldje elhagyására. A kivándorlók viszontagságos életkörülményei jól elemezhetőek a franciaországi – Párizs melletti – Champigny nyomornegyed szemléletes példáján keresztül, amely a „portugálok fővárosa”-ként is elhíresült „migrációs gócpontja” lett az 1960-as évek tömeges kivándorlási hullámának harmadik országok felé is (főleg Kanada, Luxemburg, Németország, Belgium). Mint e fejezetben látni fogjuk túl a degradáló életkörülményeken, számos előnyt kínált a koncentrált negyedben való lét, többek között képes volt kompenzálni az összetartó közösség erején keresztül a honvágyat (és koncentrált munkaerő-piaci kínálatot teremtett). Ezen folyamatok alapozzák meg az 1960-as évektől a – túlzott mértékű kivándorlás kompenzálására beinduló – helyettesítő migráció6 jelenségét. Ekkor érkeznek ugyanis először tömegesen építőipari munkások a Zöld-foki-szigetekről, hogy a gazdasági fellendülés során fellépő hatalmas munkaerőhiányt kielégítsék és így az 1990-es évek során érkezett honfitársaikkal együtt ma is a legnagyobb bevándorló közösséget alkossák Portugáliában, felülmúlva az angolai vagy mozambiki közösséget. A második részben (III. fejezet) a változó nemzetközi tendenciák tükrében szükséges bemutatni a legújabb folyamatokat, amelyek során Portugália – a hagyományosan munkaerő-exportőr ország – is a bevándorlás egyik célországává vált és a portugál migráció olyan szerkezeti változáson ment keresztül, melynek keretében egyszerre mutatja a centrum és periféria sajátosságait. A többi dél-európai államhoz hasonlóan az Európai Unió

„hátsó

kapuja”

lett

alapvető

érdekellentétet

kialakítva

gazdaság-,

és

társadalomszerkezete igényei (krónikus munkaerő-hiány, demográfiai deficit – részben a nagymértékű kivándorlás következményeként) és az Európai Unió közös bevándorláspolitikai törekvései között. Az időközben végbement gazdasági és társadalmi fejlődésnek köszönhetően – melynek kiemelt állomása az 1974-es "szegfűk forradalma” és a gyarmatok függetlenné válása, 3

Malheiros, J.: Portugal Seeks Balance of Emigration, Immigration, Migration Policy Institute, Washington p.2., http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm?ID=77; (2003.09.22., 22 óra 15 perc) 4 Demokratikus republikánus, az I. Köztársaság (1910-1926) igazságügyi minisztere (1911), majd pénzügyminiszter végül miniszterelnök 1917-ig. 5 Malheiros becslése, uo. 6 substitution migration


valamint az Európai Uniós tagság 1986-tól – számtalan új irány figyelhető meg a portugál migrációs folyamatok vizsgálatakor. 1974-1975 során a gyarmati háborúk végeztével több mint félmillió (egyes becslések szerint közel 750.0007) retornado, azaz a volt gyarmatokról hazatérő telepes érkezett az országba csupán 2 év leforgása alatt, de a portugál lakosság közel 5%-át képező közösséget sikerrel tudta integrálni a társadalomba. Ezt követően az Európában dolgozók jelentős része is hazatért, bár konkrét számadatok nem állnak rendelkezésre ennek bizonyítására, és a portugál migrációs hajlandóság jelentősen lecsökkent. Ugyancsak érdekes az utóbbi évtizedben megfigyelhető a déli területeket – elsősorban Algarve-ot – érintő jelenség, az Európai Unió tagállamaiból származó idősebb korosztály beáramlása és megtelepedése eme nyaralóövezetben. Az ország - történelme során kialakult, mélyen gyökerező alkalmazkodó képességéből illetve az idegen kultúrák és a „másság” elfogadásának képességéből adódóan eddig kezelni tudta a bevándorlási kérdést és jó válaszokat tudott adni a hirtelen megváltozott helyzetre. A problémát inkább a második generáció integrálása és a kelet-európai bevándorlók gyorsan növekvő száma jelentik napjainkban. E tanulmány keretei között nem vállalkozhatok ennek feldolgozására, azonban szükséges kihangsúlyozni a kelet-európaiak és az idők során elvándorló portugál emigránsok közti hasonlóságot. Dolgozatom célja a fentebb említett folyamatok leírásával az, hogy bebizonyíthassam azt a feltételezést, hogy a migrációs folyamatokra és a gazdaságra egyaránt hatása van egy sajátos portugál életérzésnek a „saudade”-nak is. Ennek a fogalomnak a meghatározása nem egyszerű. A portugálok „emigráns-nemzetként” jól tudták alkalmazni a rájuk oly jellemző kemény kétkezi munkára való képességüket, az álmaik eléréséért folytatott szívós harcot (melyre megoldást csak a más országokban való munkavállalás nyújthatott) és adaptációs képességet, amely során a világ bármely pontján be tudtak illeszkedni. A több évszázados nyomorúság és mérhetetlen szegénység azonban hozzájárult

„csodaváró

mentalitásuk”8,

mélyen

gyökeredző

szentimentalizmusuk

kialakulásához. A saudade szó is ezt az érzést jelképezi, amelyet megpróbálok gazdasági vonatkozásokkal összekapcsolni. Feltételezésem szerint ez az érzés lecsapódik egyrészről a kivándorlók hazautalásaiban – ami pénzbeli megnyilvánulása a családjuk iránt érzett 7

Corkill, D.-Eaton, M.: Multicultural Insertions in a Small Economy: Portugal’s Immigrant Communities, in Baldwin-Edwards, M. Arango, J. (eds.): Immigrants and the Informal Economy in Southern Europe, London, Frank Cass Publ., 1999, p.151. 8 ahogyan Eduardo Lourenço kortárs portugál író jellemzi saját nemzetét ironikus és kritikus könyvében in: Lourenço, E.: Mi és Európa, (szerk. Pál Ferenc) Budapest, Íbisz Kiadó, 1999


szeretetnek és felelősségérzetnek –, valamint jelentős kompenzáló-tényezője az ország örökös fizetési-mérleg deficitjének, biztosítva a XIX és a XX. század folyamán az ország külfölddel szemben fennálló fizetőképességét. Egyértelmű, hogy elsősorban gazdasági okok határozták meg a kivándorlást – az otthoni lét kilátástalansága –, de amint a gazdasági és politikai stabilitás úgy alakult, a kivándorlók honvágyuknak engedve hazatérhettek és megpróbálhattak saját gazdaságukat építve megélni. Végezetül szükséges említést tenni arról a tényről, hogy a tanulmány elkészítése során főleg portugál, angol és francia nyelvű forrásokra kellett támaszkodjak, mivel a témával kapcsolatban kevés magyar nyelvű forrás lelhető fel. Az adatgyűjtést illetően próbáltam hivatalos szervektől származó elsődleges forrásokat felhasználni. Sajnos a portugál statisztikák 1992 előtt elég változó feldolgozottsági fokát mutatják a ki-, és bevándorlásnak, és ezen adatok az Európai Uniós szervektől is hiányosan szerezhetőek be. Szükséges még megemlíteni, hogy az illegális ki-, és bevándorlás jellegéből adódóan a hivatalos statisztikák adatai csupán megközelítőleg tükrözhetik a valós folyamatokat. Amennyiben lehetséges, megpróbáltam közvetett forrásokra (a célországok bevándorlási adataira) hagyatkozni, azonban az ehhez szükséges teljes körű adatgyűjtés sokkal hosszabb és az adott országban történő kutatást feltételezne. A fő kérdések tehát, amelyekre a történelmi elemzés során választ keresek a következőek: valóban olyan meghatározó a saudade a portugál migráció okainak keresésében vagy csak a gazdasági körülmények azok, amik meghatározzák azt? Milyen szerepe van a családi és társadalmi (hálózati) kapcsolatoknak a migráció folyamatos fenntartásában? A folyamatos és nagymértékű hazautalások milyen szerepet töltenek be az ország gazdaságában és hogyan mérhető mindez egyáltalán?


II.

A PORTUGÁL KIVÁNDORLÁS 1974-IG

II.1. Egy Új Világ felé: Brazília Nora Federici szerint „Az emberek migrációja magával az emberiséggel egyidős. A történelem előtti vadászok és gyűjtögetők… vándoroltak, hogy olyan új területeket kutassanak fel, amelyek bővelkedtek ehető növényekben és állatokban…az írott történelem korszakaiban, a tömeges migráció a népességnövekedés fontos tényezőjévé vált. Az emberek kivándorlásának évszázadokig az volt a fő indítéka, hogy jobb földekre és éghajlatra leljenek, s amint a fejlődés beindult – jobb termést érjenek el.…új területek meghódítása útján, ami lehetővé tette a természeti erőforrások megszerzése és a rabszolgamunka kizsákmányolása révén a többletgazdaság elérését9”. Lévai Imre tanulmányában megkérdőjelezi ezt a meghatározást és szűkíti a migráció fogalmát, mely értelmezése szerint egy adott társadalom elhagyását, s ezzel párhuzamosan egy másik, többé-kevésbé szabadon megválasztott társadalmi környezet (legalábbis átmeneti) elfogadását jelenti. A nemzetközi migráció fogalma alatt a potenciális munkaerő nemzetállamok közötti szabad, többé-kevésbé rendszeres és céltudatos áramlását értjük10”. Portugália tekintetében ennek megfelelően a XVII. századtól beszélhetünk kivándorlásról.

II.1.1. A brazil arany

A portugál „kalandozások” története több mint 500 éves. A kezdetek 1415-re Ceuta meghódításának idejére tehetőek, amit az 1420-as években a Madeira környékén található szigeteken megalapított kolóniák, majd később – a gyarmatosítás igényeinek megfelelően – az Azori-szigeteken, Zöld-foki-szigeteken és São Tomé és Príncipe szigetén létrehozott erődök és közösségek védelméhez szükséges kiszolgáló személyzet útnak indulása követett. Először Brazília felfedezése után, főleg a XVI. században történt meg, hogy India és az Atlanti területek középpontba kerülésével és kincseinek kiaknázására irányuló 9

idézi Lévai I.: Nemzetközi migrációs modellek, in: Új Exodus, p.22. Lévai I.: Nemzetközi migrációs modellek, p.25.

10


gyarmati politika következtében nagyszámú portugál hagyta el az országot. Korabeli becslés szerint 1500 és 1580 között 280.000 fő indult útnak az 1.100.000 fős lakosságból11: katonák, papok, funkcionáriusok és kereskedők (lásd 1. és 2. sz. táblázat). Tehát az akkori lakosság közel negyede főleg az ázsiai gyarmatok felé távozott?. 1580-1640 között a szerző további 360.000 portugál kivándorlóról tesz említést, mely egyre szükségesebbé tette rabszolgák behozatalát, főleg Lisszabonba, a mindennapi munkák elvégzésére. Ekkor érkeztek először nagy tömegben afrikai fekete rabszolgák Portugáliába, akik Pombal márki rezsimje alatt12 végleg felszabadultak, és az első nagyobb afrikai közösséget alkották az országban. A nagyarányú népességfogyás megfékezésére a XVII. században még sikeresen alkalmazták a királyi törvények visszatartó erejét, azonban a XVIII. században felfedezett arany és drágakő lelőhelyek egyre nagyobb vonzóerőt gyakoroltak a szerencsevadászokra. Már ekkor olvasható a Monarchia aggodalma az ország északi területeinek kiürülését és a földműves népesség eltűnését illetően – főleg Minho környékéről, hiszen ez a legszegényebb és legsűrűbben lakott földműves terület. A századfordulótól az 1730-as évekig további 8-10.000 ember hagyta el az országot évente (ld. 2. sz. Táblázat), hogy brazíliai bányákban találja meg a szerencséjét külszíni fejtéseken dolgozva13. A bányászat egész Brazília gazdaságát felvirágoztatta és a további fejlődéshez szükséges

mérhetetlen

munkaerő-szükségletet

a

bevándorló

portugál

parasztok

személyében hosszú távon biztosította, mivel az aranybányák kimerülése után 1730-ban gyémántlelőhelyekre is akadtak. A XIX. század elejére ez a szám csökkent a francia invázió (az Ibér félsziget napóleoni megszállása14), a brazíliai függetlenségi törekvések15 és a Portugáliában kibontakozó forradalmi hullámnak köszönhetően (1820-1851-ig) évi 4-5000 főre. A századforduló közeledtével a fokozódó kilátástalanság és a nyomor azonban újból egyre több embert késztetett kivándorlásra egy jobb élet reményében, melynek megtestesülése 11

a Numeramento de 1527-es népesedési adatok alapján becsülve Ribeiro, O.: Portugal, 1955, p. 98., in: Arroteia, J. C.: A Emigração Portuguesa, Lisboa, Biblioteca Breve, 1983, p.16. 12 A portugál szárazföldön Pombal nevéhez fűződik a rabszolgák felszabadítása és új rabszolgák behozatalának megtiltása; a gyarmatokon 1869-ben nyilvánították (névlegesen) törvénytelennek a rabszolgaságot 13 Először 1697-ben találnak aranyat az ország belsejében, és az elkövetkező 20 évben közel 1-3000 tonna aranyat szállítanak Lisszabonba; in Saraiva, J. H.: Portugal a companion history, Manchester, Carcanet Press Ltd., 1997. p75. 14 a francia seregek 1807-ben léptek be Portugáliába és csak angol segítséggel tudták őket kiűzni 1811-ben 15 Brazília 1822-ben nyeri el függetlenségét és önálló császárság lesz


Brazília lett. Brazília az „emigráció Eldorádója”, ahová 1855 és 1859 között évente cca. 10.000 fő, 1871-1875 között 14.000 és a XIX. század utolsó negyedében 25.000 ember vándorolt ki a becslések szerint16 (ld. 2.sz. táblázat).

II.1.2. Gazdasági okok politikai kontextusban

Érdemes azonban egy pillanatra megállni, és részletesebben foglalkozni a korabeli gazdasági és társadalmi helyzettel, hiszen ekkorra már megmutatkoznak a gazdaság alapvető szerkezeti problémái, a helytelen gazdaságpolitikák sorozata, amelyek elvezetnek ahhoz a létbizonytalanság érzéshez, amely a tömeges kivándorlást kínálja egyedüli alternatívaként több százezer paraszt számára. A portugál történelem visszatérő eleme a gazdasági modernizációra való törekvés, amellyel kompenzálni próbálta gazdasága elmaradottságát. Portugália természeti erőforrásokban és ásványkincsekben szegény ország, így a nyersanyagok nagy részét és minden fontosabb iparcikket, készterméket behozatalból kellett fedezzen (még a hajóépítéshez szükséges faanyagot is Svédországból és Brazíliából importálták!), azonban így a kezdetektől rossz irányba haladt gazdasága és egyre súlyosbodó külkereskedelmi mérleg hiánnyal kellett szembesüljön. Visszatérő élelmiszer-ellátási válság sújtotta az országot, ördögi ok-okozati körbe kényszerítve a kormányzatot. Néhány kiragadott példa jól szemléltetheti mindezt: -

tőkehalhiány, mivel a hazai halászat tőkehiányban szenvedett, a hazai piac ellátására elegendő mennyiségű halat sem tudta biztosítani;

-

gyakori gabonahiány, mivel egyszerűbbnek tűnt a gabonaértékesítési rendszer megszervezése és – kevesebb tőkebefektetéssel – a termelés támogatása helyett a nemzetközi piacokról megvásárolni azt spanyoloktól, majd angoloktól, illetve amikor már ez sem fedezte a szükségleteket, észak-amerikai angol gyarmatokról importálni a gabonát. A súlyos gabonahiány megszüntetésére próbálkoztak alternatív növények meghonosításával (pl. rozs, később a kukorica, burgonya), de a kukoricatermesztés is csak a XVIII. század közepe-végére válik olyan mértékűvé,

16

Arroteia, J. C.:id. mű p.18..


hogy valamelyest kielégíthesse az igényeket, így jellemzően Portugália továbbra is búza importőr ország maradt – többek között. Mezőgazdasági

elmaradottságát

Portugália

egyedül

borkereskedelmével

és

szőlőtermesztésével tudta (volna) hosszú távon ellensúlyozni, azonban az 1700-as években a brazil aranykitermelés és az erre alapozott kereskedelem akkora nyereséget hozott, hogy jó időre ismét elodázhattak mindenféle fejlesztést. Bár iparfejlesztési kísérletek is történtek (a XVII. században például textilipar területén), de a társadalmon belüli érdekellentétek és a megtelepült angol kereskedők sorra megakadályozták az importot kiváltó iparágak fejlesztését (ez egyes próbálkozások kivételével a XX. század közepéig így is marad). Jó megoldásnak tűnt az egyre súlyosbodó fizetési-mérleg hiány kompenzálására, hogy Portugália a kivándorlók formájában embereket és „szaktudást” exportáljon a gyarmatokra, majd fölélje mindazt, amit ők készpénzben és természetben hazajuttattak. Ez a fajta kivándorlás már a XVII. századtól kezdve létezett - mint láthattuk - elősegítve a brazíliai területek feltárását. Az 1755-ös Lisszaboni földrengést követően Pombal márki17 nevéhez fűződik az ország újjáépítésének és a külföldtől (mindenekelőtt Angliától) való függés csökkentésére irányuló kísérletek sora, bár diktatórikus módszerei és az abszolutista rendszer meghonosítására való törekvése nem csekély számú ellenséget szerzett a nemesség és a jezsuiták körében18. Az angol importtól való függés csökkentésének érdekében Brazíliában szorgalmazta a búza-, rizs- és gyapottermesztést, illetve meghonosítatta a kávétermesztést. Az ország gazdagodása és gazdasági megerősödése azonban annak elszakadási törekvéseit is felélesztette, gyarmat és anyaország viszonya egyre feszültebb lett. Alternatív lehetőségként Pombal volt az első, aki az afrikai gyarmatok és főleg Angola irányába fordult, mely így a világpiacon versenyképtelen portugál termékek felvevőpiaca és a Brazíliába irányuló rabszolga-kereskedelem fő forrása lett19. Iparosítási törekvései keretében a gyapjú-textil- és selyemipar újraélesztésével Portugáliában, és Angolában a vasöntödék

17

felállításával

próbálkozott.

Neki

köszönhető

az

új

kereskedőréteg

(1699-1782), I. József portugál király főminisztere 1750-től 1977-ig ez utóbbiaknak ugyanis, hatalmas birtokaik voltak a Brazil szárazföld belsejében, melyek kisajátítása és megszerzése volt a márki célja 19 A rabszolga-kereskedelem fénykora a XVIII. század végére tehető, de lényegében 1555-től 1850-ig (amikor Brazília angol nyomásra betiltja további rabszolgák behozatalát – ezzel még nagyobb keresletet teremtve a bevándorlásnak) virágzó „iparágként” funkcionál. 18


megerősödése és az újnemesség kialakulása, azonban a vidéki rétegek még mindig szegénységben és a piacoktól elzártan éltek, ami lényegében meggátolta fejlődésüket. A hagyományosan kereskedelmi irányultságú Portugália vezetői a helyi termelőerők fejlesztése helyett továbbra is a közvetítő kereskedelem hagyományos mintáját szorgalmazták, mely látszólag jól működött. Eszerint a Portugália – Afrika – Brazília háromszögben („comércio triángular”, azaz „háromszög kereskedelem” 20) az évszázadok alatt kialakult gyakorlatnak megfelelően Afrikából rabszolgákat és trópusi termékeket szállítottak Brazíliába. A haszonból onnan trópusi terményeket és iparcikkeket vásároltak. Ezek egy részét az európai piacokra és Afrikába exportálták tovább, amelynek nyereségéből módukban állt további iparcikkeket importálni az európai piacokról. A termelés tehát továbbra is primer szinten ragadt meg és a szükséges iparcikkeket importból fedezték, tovább súlyosbítva a kereskedelmi mérleg hiányát. Bár a portugál „ancien régime” a XIX. században véget ért21, és számos reformot próbáltak meg bevezetni, a kívánt eredmények elmaradtak. Kísérlet történt a birtokrendszer megváltoztatására, melynek keretében az egyházi és koronabirtokokat elkobozták, felosztották és eladták, de az újsütetű és feltörekvő földbirtokos osztály azonban ismét nem fektetett fejlesztésbe és az intenzív típusú művelési módszerek bevezetése helyett (ami az európai kontinensen ekkorra már elterjedt volt a rendelkezésre álló kisebb birtoknagyság miatt) az extenzív gazdálkodást választotta az így létrejött nagybirtokokon. A nagybirtokrendszer a mai napig fennáll az ország déli területein, szemben az északi területek kisbirtokaival, máig késleltetve az agrárreformot. A gyarmatok felvirágoztatásának fényében az 1836-os törvények Afrika és Brazília között jogellenesnek mondták ki a rabszolga-kereskedelmet – elsősorban abból a célból, hogy az afrikai munkaerő az afrikai gyarmatok fejlődését szolgálja és ne a már függetlenné vált Brazília gazdaságát. Az ekkoriban elkezdődő „fehér rabszolga-kereskedelem” alanyaiként azonban további tízezrek hagyták el szülőföldjüket, hogy betöltsék a csökkenő számú

20

Pál Ferenc (szerk.) – Eça de Queirós és a realizmus, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, p.14. Ennek szakaszai az európai forradalmakkal párhuzamosan végbemenő három forradalmi hullám. Az 1820as felkelés nyomán demokratikus alkotmányt fogalmaztak meg és elismerték Brazília függetlenségét, az 1832-1834-es polgárháború során a radikális oldal (vezetője Sá de Bandeira külföldön tanult hadmérnök - az 1836-os reformok nagy lebonyolítója) és a konzervatív oldal (vezetője Saldanha Pombal márki unokája – dandárparancsnok, akinek a nevéhez fűződik az 1923-as és 1851-es katonai puccs, melyek lezárták a forradalom első és harmadik szakaszát) kompromisszumos kísérletet tett a politikai reformok bevezetésére. A lényegében 31 évig tartó forradalomnak az 1851-es puccs vetett véget, mely eredményeként létrejött a brit mintára megalakult kétkamarás parlament és a francia mintára szerveződő bürokratikus hivatalnoksereg. 21


fekete munkaerő által fellépő hiányt – hasonló élet és munkakörülmények között, mint rabszolga „elődeik”, de erről bővebben később. Az ipar fejlesztésének a különböző társadalmi érdekellentétek ismét gátat szabtak (bár a Portó környéki szövőipar sikeres kivételnek számít és környezetében számos kisipari kezdeményezés fejlődésnek is indult), így a korra egyedül a kereskedői réteg és a városok fejlődése volt jellemző – mindenekelőtt Lisszabon és Porto. A portugál forradalom kapcsán meglepő részlet, hogy az utolsó hullámát elindító 1846-os északi felkelést nők vezették. Mint már említettem a XVIII. századra fellendült a kukoricatermelés főleg az északi területeken, helyettesítve a rosszabbul termő gabonaféléket. Így Minho-ban is (legészakibb terület) egyre több földet vontak művelés alá, a földhasználók lassan földtulajdonosok lettek. A földek ritkulásával a telkeket azonban újra meg újra felosztották, amelyek így már nem tudták eltartani a családokat. A férfiak átmenetileg vagy véglegesen emigrációba kényszerültek (hogy hazaküldhessenek pénzt a kontinensről a család eltartására), így a nőkre hárult a földművelés, a gazdaság igazgatásának a gondja, ők lettek a családfők és a földtulajdonosok. Észak-Portugáliában ezért olyan meghatározó és sajátos a nők autonómiája és gazdasági szerepe és mindez magyarázatul szolgál arra hogyan lehetséges, hogy nők álltak a felkelés élére (a portugál családi kapcsolatokról bővebben lásd: II.2.1.7. fejezet). A gazdaság tekintetében az ellentét a szabad verseny hívei (az 1820-as forradalmat támogató kereskedői réteg, akiknek érdeke egybeesett az angol kereskedelmi érdekekkel, tehát import-pártiak voltak) és a protekcionizmus hívei (a francia típusú gazdasági nacionalizmust támogató iparos és gazdálkodóréteg, tehát az importhelyettesítő politika hívei) között feszült. Az 1851-es rezsim visszatért a szelektív protekcionizmushoz, célként a brit gazdasági uralom visszaszorítását és a hazai termelés védővámokkal való támogatását tűzte ki22. Újból a modernizáció szellemében próbálták kormányozni az országot. Ekkor indul be a „közmunkák programja”23 (a posta intézményének létrehozása és fejlesztése; az útépítési program) a „fontizmus”

24

gazdaságpolitikájának keretében. Az

elmaradott mezőgazdasági termelést folytató vidéki területek elszegényedésének és nyomorának azonban egyenes következménye lett egyes vidéki területek elnéptelenedése. 22

Birmingham, D.: Portugália története, Pannonica, 1993, p.110. Id. mű p.113. 24 António Maria Fontes Pereira de Meló kereskedelmi-, közmunka- és iparügyi miniszterről kapta a nevét 23


A parasztok először megpróbáltak a városokban munkát találni, oda „menekültek”. A városiasodás alacsony mértéke, a beinduló úthálózati- és a vasúti építkezések volumene viszont nem tudta felszívni a rendelkezésre álló potenciális munkaerő-mennyiséget. A kivándorlás egyre fontosabb következménye lett tehát, hogy az elvándorolt parasztok földjeiket műveletlenül hátrahagyták, mely hozzájárult ahhoz, hogy az ország két-harmada félig-meddig parlagon hevert, vagy nem hasznosított erdő, szikkadt hegyi ugar, vagy mocsár borította25. Erre kínált megoldást a század elején kialakult a „szállítás politikája26”, melyhez a „fontizmus” visszatérést jelent. Lényege, hogy a vidéki termelőerőket megpróbálják bekapcsolni, közelebb hozni a nagy piacokhoz az út- és a vasúthálózat fejlesztésével, lévén ez az egyetlen lehetséges megoldás kínálkozik a helyi termelőerők piacra

juttatására

–

ezáltal

biztosítván

a

megélhetésüket

–,

amely

viszont

„megakadályozhatná a nagymértékű emigrációt”, ahogyan Alexandro Herculano27 rámutat 1838-ban a A 11 cartas sobre a emigração című korabeli művében. Oliveira Martins28 neves portugál történész és közgazdász már a XIX. század végén megállapította, hogy a portugál kivándorlás számadatai egyfajta „nemzeti barométer” jelleggel bírnak. Híven tükrözik a válságokat és a hozzá kapcsolódó társadalmi-, politikaiés gazdasági feltételeket. A kivándorlás nagyságát és célirányait pedig a már kiépült emigráns-közösségek (ld. II.1.3.5. és II.2.1.3. fejezetet) jelenléte a különböző országokban, a bevándorlási jogszabályok (mint az USA, Franciaország és Németország esetében is láthatjuk) és a világgazdaság ciklusainak kombinációja (pl. az olajválságok) alakítja. A közelgő törvényszerű kivándorlási hullám kiváltó okai egyre csak halmozódtak, ahogy a század közepe felé közeledünk. A lakosság 84%-a még mindig az elmaradott falvakban élt29, nagy mértékű adóelvonások és sokféle bérleti díj terhe alatt; az aprócska vidéki városok nem kínáltak alkalmat sem a tanulásra, sem a munkára vagy a falusi robottól való szabadulásra. A nagybirtokokon a mezőgazdasági munkásokat olyan rosszul fizették, hogy azok továbbra is a brazíliai emigrációt választották, bár számuk a forradalom kezdeti éveiben visszaesett évi 4-5000 főre (ld. 2.sz. táblázat) és bizonyos fokú diverzifikáció is megfigyelhető az 1830-as évektől Észak-Amerika és Venezuela irányába.

25

Id. mű p.99. Pál F. (szerk.): Eça de Queirós és a realizmus, p.14. 27 a kor nagy történetírója és gondolkodója, idézve in: Serrão, J. V.: História de Portugal, Vol.VIII., p.255. 28 Idézi Wheeler, D. L.: Historical Dictionary of Portugal, , London, The Scarecrow Press, 1993, p.6. 29 Birmingham, D.: id. mű p.92. 26


Az 1850-es évektől évi 10.000 fő, majd század utolsó negyedére évi 25.000 fő kivándorlását jegyezték fel. Az igazi gazdasági fellendülés az 1870-es évektől kezdve figyelhető meg és az 1910es évek elejéig tart. A kisipar fejlődése mellett beindult a gyáripari termelés és ezzel a gépimport sokszorosára nőtt, ami ismét a kereskedelmi mérleg egyensúlyvesztéséhez vezetett. Lassan kialakulóban volt egy munkásosztály és megerősödésének egyenes következménye a köztársasági eszmék kialakulása, térnyerése, amit csak súlyosbított az új afrikai birodalom nagyszabású tervének dugába dőlése, amely a monarchia alapjait és a portugál nemzeti önbecsülést alapjaiban rengette meg. Az elképzelések szerint ismét az afrikai gyarmatok felvirágoztatása került volna napirendre30, mely a gyarmati célországok – Mozambik és Angola – mélyebb felfedezésére és gazdaságuk kizsákmányolására kellett „szorítkozzon” a bányákban és a mezőgazdasági termelésben (kávé- gyapot-, rizstermesztés) egyaránt. A republikánus párt erősödésével és a 90-es évek gazdasági válságával31 a belső politikai helyzet is egyre instabilabbá válik, és ez elvezet Károly király 1908-as meggyilkolásához és a Köztársaság 1910-es kikiáltásához. Egyértelműen

látszik

azonban,

hogy

a

politikai

rezsimváltás

idejében

is

nagymértékben nő a kivándorlás az amerikai kontinensre (USA, Brazília, Venezuela) mind a kontinensről, mind az Azori-szigetekről és Madeiráról (ld. 1. sz. ábra, 3 – 4. sz. táblázat). Ezt egyfelől az eddigre már kialakult családi kötelékek vagy ismeretségi kapcsolatok (ahogyan Oliveira Martins is rámutat, mint fentebb említettem) segítették, akik gyakran összespórolt pénzükkel anyagilag is támogatták a hazájukat elhagyók kiutazási szándékát, másfelől a rendszerváltozás által keltett társadalmi és gazdasági bizonytalanság táplálta (tulajdonrendszer változása és az egyház és vallás szétválasztása következtében vallási fenyegetettség érzése). 1910 és 1918 között közel 400.000 ember hagyta el hazáját az amerikai kontinens valamelyik országa felé32 (v.ö. 3.sz. táblázat). A belső politikai instabilitás, a rossz 30

Eszerint az egykori keleti parti rabszolga-kereskedő kikötőket a kontinensen átívelő „rózsaszínű térkép” sávja kötötte volna össze a nyugati parttal, de ezt Belgium – a kulcsterületnek számító Zambézi hátországába tartozó területek megkaparintásával – és a félig autonóm brit gyarmat Fokváros meghiusította in Birmingham, D.,: id. mű p.110. 31 1888-at követően Brazília társadalmi és politikai gondokkal küszködik, mely erősen kihat a Portugál gazdaságra is; a hazautalások mértéke csökken; a Baring Brothers bankház – a portugál állam hagyományos hitelnyújtója – nem képes kisegíteni a bajban lévő portugál államkincstárat, lévén maga is nehézségekkel küszködik a nemzetközi pénzpiacon; a portugál nemzeti bank részleges csődbe jut, a valuta elveszti konvertibilitását. in: Fortes, N.: Economia Portuguesa, ISLA-Leiria, 2002, pp.10-12.) 32 Serrão, J. V., História de Portugal, Vol. XII. p.114


mezőgazdasági termést hozó évek, majd a portugál részvétel az I. világháborúban tovább súlyosbították ezt a helyzetet. 1910 és 1930 között a kivándorlás mértéke 27,3%-ról 39%ra nőtt33 (v.ö. 4.sz. táblázat), a célirányok: Brazília, USA, Argentína és Venezuela (ez utóbbi főleg a madeiraiak és azoriak legkedveltebb célországa lett). Az északi területeket jobban sújtotta a népességvesztés, mint a délieket: főleg Viseu, Portó, Aveiro, Coimbra és Leiria mutatja a legnagyobb kivándorlási mutatókat34. Ezequiel de Campos35. számítását alapul véve 1912-1921-ig közel 326.600 fő hagyta el legálisan az országot. Amennyiben a század eleje óta folyamatosan növekvő illegális kivándorlásokra vonatkozó becsléseket is figyelembe vesszük (700.000 fő) és hozzáadjuk az 1921-1928-ig kivándorolt további 200.000 főt, aki legálisan hagyta el az országot ijesztő adatot kapunk: 1920-as népszámlálási adatoknak megfelelően a lakosság egy-hatoda (!) vándorolt ki, máshogy nézve: Portó teljes lakosságának 4,5 szerese távozott 28 év alatt Több mint egymillió ember. (v.ö. 1.sz. táblázat és 3.2.sz. ábra). Meg kell említeni azt a tényt is, hogy 1872-ig egyik amerikai országban sem létezett demográfiai statisztika, a lakosság számát közelítő adatokból nyerték. Például a legális bevándorlók számát az érkezési kikötőben partraszállók összessége adta. Azonban ebbe nem mindig tartoztak bele az illegális bevándorlók, hiszen partraszálláskor azok elkeveredhettek a személyzettel, vagy megszökhettek az első adandó alkalommal36. Az illegális bevándorlókra vonatkozó adatokat csupán nagyvonalú becslésekként kezelhetjük a továbbiakban is. Amennyiben a portugál kivándorlás jellegzetességeit és okait vizsgáljuk, fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy Brazília függetlenné válásával és a portugál származású új császárával (I. Péter) az ország önmagában nem szűnt meg kedvelt „célország lenni” – hiszen a kapcsolat az anyaország és volt gyarmata között továbbra is fennmaradt- csupán bizonyos fokú diverzifikáció következett be az amerikai kontinens többi országa javára. Bár a gazdasági szálak lazulni kezdtek és lényegében 1930-ban a gazdasági világválság következményeként Brazília bezárul minden portugál kereskedelmi, pénzügyi és kivándorlási tranzakció előtt37 az 1940-es évek elejéig, az utolsó nagyobb kivándorlási hullám 1950-es évek elején figyelhető meg (ld. 3.3. sz. ábra). Ekkortól lényegében Brazília 33

Id. mű p.116. Id. mű p.117. 35 neves közgazdász és mérnök idézve in Serrão, J. V.,: História de Portugal, Vol. XII., pp.120-121. 36 Serrão, J. V., História de Portugal, Vol. IX., Editorial VERBO, p.244. 37 Fel kell hívni a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy a gyarmati politika az 1880-as évektől egyre inkább az afrikai területek felé tekintett – hiszen az zárt és különálló piacként jó felvevőnek bizonyult a bort és 34


többé már nem tartozik a legkedveltebb célországok közé, de a kivándorlások megoszlásában mutatkozó jelentőségét a 3.4. sz. ábra jól szemlélteti. Mint látható a Portugál Nemzeti Statisztikai Hivatal (Instituto Nacional de Estatística – INE) által közölt adatok alapján38 összeállított kördiagramból az összes regisztrált kivándorlás 81%-a 1900 és 1967 között Brazíliába irányult, míg az USÁ-ba 16% és Argentínába csupán 3%-a. A történelem folyamán azonban mindvégig nagy motiváló tényezőt jelentettek Brazília és Portugália azonos nyelvi

39

és kulturális gyökerei, amelyeket a nagy számban

kivándorló portugálok alapoztak meg, mintegy biztosítva a jövőben is a kétirányú migrációs folyamatokat. Mint az utolsó fejezetben látni fogjuk az 1980-as évek második felétől erősödik fel a visszaáramlás („kitermeli a folyamat a saját ellenáramát” – ahogy Ravenstein nevezi) és 1992-től 1995-ig a Portugáliába bevándorlók között a brazil közösség aránya 42%-al, közel 20.000 főre nő40. (INE 81-2001-ig tábla?)

II.1.3. Gazdasági Saudade?

A portugálok minden alkalmat megragadnak annak érzékeltetésére, hogy kifejezzék a „saudade” szó nem fordítható le teljességében egyetlen másik nyelvre sem, ugyanis sokkal többet jelent, mintsem egyetlen idegen szóval megmagyarázható lenne a nem portugálok számára. Ezzel a portugálokkal és kultúrájukkal foglalkozó külföldi történészek és irodalmárok is egyetértenek. Douglas L. Wheeler a történelmi szótárában a saudade szócikk alatt az alábbiakat írja: „tipikusan a portugáloknak tulajdonított érzés vagy érzelem, amely egyfajta honvágyat, fájdalmas sóvárgást fejez ki” 41. Bár a szó szerinte is szinte lefordíthatatlan, egy általános szótári definíciót ad meg, mely alapján a saudade messzi, „távoli dolgok vagy személyek iránt érzett édes-bús nosztalgikus vágyakozás, mely a honvággyal vegyül”. A hétköznapi portugál nyelvben gyakori kifejezés, amelyet egy szeretett személy hiánya miatti szomorú érzés vált ki. A latin solitate szóból vagy az arab textilneműket illetően, valamint olcsó cukor és gyapot előállító volt –, de csak a válság kényszeríttette rá Portugáliát, hogy „odahaza” legyen sokkal önellátóbb, külföldön pedig keressen új kereskedelmi partnereket. 38 1900-1967 között erről a három fő irányról közöl részletezett kivándorlási számadatokat 39 a brazíliai portugál - vagy más néven brazil - nyelv mind a mai napig nagyon hasonló, szóvégződésekben, kiejtésben és néhány szóban különbözik csupán lényegileg a portugáltól; annak mintegy „leegyszerűsített változata” 40 Corkill, D., - Eaton, M.: id. mű p.154. 41 Wheeler, D. L.,: id. mű p.161.


saudawi szóból ered (búskomorságtól sújtott személy, vagy valaki, aki egyedül kíván lenni). Delfina Tamulonis (portugál írónő, nyelvtanár és fordító) meghatározásában ez a legtöbb érzelmet kifejező szó a portugál nyelvben: „valami elvesztett dolog utáni vágyódás, sóvárgás, ami egyszerre szomorú és édes; szeretettel, fájdalommal és reménnyel átitatott kifejezés”

42

. A portugál-magyar kéziszótár is az alábbi megfelelőket adja: „1)

vágyódás, honvágy, 2) bánkódás, szomorkodás, mélabú” 43. Tehát ezt a kifejezést próbálom dolgozatomban gazdasági vonatkozásokkal összekapcsolni. Feltételezésem szerint ez az érzés lecsapódik egyrészről a kivándorlók hazautalásaiban, ami pénzbeli megnyilvánulása a családjuk iránt érzett szeretetnek és felelősségérzetnek, valamint jelentős kompenzáló-tényezője az ország örökös fizetésimérleg deficitjének - biztosítva a XIX és a XX. század folyamán az ország külfölddel szemben fennálló fizetőképességét. Másrészről bizonyos fokig befolyásolta magát a migrációs folyamatot is - feltételezésem szerint. Mint látható volt a XIX. századot nagyarányú kivándorlás jellemezte, amely a század második felében erősödött fel és a XX. század első felében is tömeges méreteket öltött kisebb megszakításokkal. Jogosan merül fel a kérdés – amelyre dolgozatomban én is választ keresek –, hogy a gazdasági okokon kívül milyen tényezők voltak képesek fenntartani ezt a folyamatos mozgást az atlanti területek és elsősorban Brazília felé (ld. 3.3. sz. ábra). Elsődleges fontosságú a portugál paraszti réteg megélhetésének kilátástalansága (gazdasági okok, amelyeket fentebb részleteztem), amely a mindenkori politikai vezetés ellenintézkedéseinek hiányával párosult. Ennek lényege, hogy a tömeges kivándorlás megakadályozása

helyett

előnyben

részesítették

annak

pozitív

hatásait

először

kimondatlanul, majd nyíltan kimondva. Ezalatt azt értem, hogy a kivándorlók hazautalásai folyamatos és olyannyira nagy bevételt jelentettek az államháztartás számára, hogy az inkább szemet hunyt az egyre embertelenebb körülmények között folyó „emberkereskedelem” fölött és csak a folyamat adminisztrációjára, nem annak kiváltó okainak megszüntetésére koncentrált. Egyértelmű, hogy ok-okozati viszony áll fenn a gazdasági elmaradottság és kivándorlás, illetve a saját termelőerők fejlesztését elodázó gazdaságpolitika között.

42 43

Tamulonis, D. T.: The Portuguese – Who Are We and Where Are We Now?, Cascais, Uniprint, 1998, p.21. Király, R.: Portugál-Magyar kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003, p.620.


Ehhez társul az egyes források szerint néhány, mások szerint számos Brazíliából meggazdagodva hazatért honfitárs példája, akik élő megtestesülései azon „Új Világ” adta lehetőségeknek és szerencsének, amely után a nyomorgó parasztok olyannyira vágytak. Ők a „brasileiro”-k, akik mind a portugál irodalomban, mind a köznyelvben elterjedt kifejezésnek számítanak. A potenciális otthonmaradók kivándorlási szándékát a XIX. század második felében megjelenő közvetítők, ügynökségek és később a „munkaerő-toborzók” is megpróbálták befolyásolni. Hozzá kell tenni, hogy nyereségvágyból eredően sokszor szándékosan elferdítve a tengerentúli területek adta lehetőségeket és életkörülményekre vonatkozó információkat, mintegy hamis képet festve és várakozásokat táplálva a reményvesztett parasztoknak. Végezetül, a helyi közösségek kialakulása és megerősödése, a hálózati elméletek adhatnak magyarázatot a folyamatos és gyakran oda-vissza irányú népességmozgásra, amely Brazília (később az amerikai kontinens egésze) és Portugália között az évszázadok során végbement. Ennek migráció-elméleti megközelítéseiről lásd bővebben a II.2. fejezet bevezetőjét, valamint az ellenáramlásról, a kumulációs és döntést megkönnyítő hatásról a III. rész bevezetőjét. Dolgozatomban a „gazdasági saudade” kifejezésével határozom meg azt a fogalomkört, amely a fentieket átszövi és bázisául szolgál. Azt a mély és szoros családi, társadalmi kapcsolatot – amely a hazautalásokon keresztül – mintegy „pénzügyi kifejeződése” a családközpontúságnak, bővebb értelemben pedig az otthonmaradottakkal és a távolba szakadt elesett honfitársakkal vállalt sorsközösségnek. Ugyanakkor a hazautalások – és így a kivándorlók

–

a

portugál

gazdaság

„megmentői”,

működőképességének fenntartói is egyben. A portugál gazdaság ezen szegmensének jelentőségét hangsúlyozza, hogy a hazautalások mind a mai napig a nagy részt vállalnak a fizetési mérleg egyensúlyának fenntartásában, összegét tekintve a GDP közel 3%-át teszik ki. Lássuk tehát, mely tényezők járultak hozzá a kivándorlás folyamatának fenntartásához és milyen sajátos jellemzői voltak ezen tényezőknek Portugália esetében.


II.1.3.1.

Kormányzati intézkedések

Számos leírás, irodalmi mű beszéli el a viszontagságos és embertelen körülményeket, ami a XIX. század elején a kivándorlók Brazíliába tartó útját kísérte, majd a folyamatot amely során megérkezésüket követően a kikötőkben eladták őket, mint az afrikai rabszolgákat annak idején44. A rabszolgaság megszüntetésével ugyanis az a veszély fenyegetett, hogy ők képezik a kétkezi fekete munkások utánpótlását. Serrão az Azoriszigetek lakóit és a madeiraiakat emeli ki, mint leginkább veszélyeztetett népességet. A forradalom előtti kormányok próbálták figyelmeztetni a szigeteken élőket a követségeken és a brazil konzulokon keresztül a lehetséges veszélyekre. Egy 1836-os feljegyzés45 szerint Terceira gróf kabinetje felkérte az Azori-szigetek kormányzóját, hogy a „törvény szellemében” járjon el az emigránsok ügyében és ne engedje útlevélhez jutni a katonaköteles korú férfiakat. A többi lakost pedig – amennyiben nem állnak el kiutazási szándékuktól – világosítsa fel a veszélyekről, amelyeknek esetlegesen ki lehetnek téve (emberfeletti munkakövetelmények, kemény klíma és egészségre káros körülmények). A fő-adminisztrátor (administrado-geral) mindent meg is tett, és eleinte sikerült némiképp csökkenteni a kivándorlók számát. Hozzá kell tenni, hogy Németország korlátozásokat vezetett be 1859-ben a saját polgáraira nézve, miszerint az ő érdekükben nem engedélyezi a dél-amerikai országok felé történő kivándorlásukat, amiatt a rabszolgaként való bánásmód miatt, aminek ki lettek volna téve46. Tehát Brazíliának még nagyobb szüksége volt a portugál munkaerőre. A lakosságvesztésen kívül, amely kezdte veszélybe sodorni a szigetek mezőgazdaságát és iparát a másik ok a Sá de Bandeira nevéhez köthető gyarmati ambíciók súlypontjának eltolódása volt. Eszerint a Brazília felé kivándorlókat Angola irányába kellene „átterelni” és annak gazdaságát felvirágoztatni. Azonban a kor józan gondolkodói közül többen felismerték - köztük Alexandre Herculano47-, hogy semmilyen törvénynek nem lehet visszatartó ereje a kivándorlással szemben, csakis Portugália belső viszonyainak

44

Serrão, J. V., História de Portugal, Vol. VIII., p.254, p.256. Colleçãõ de Leis e Outros Documentos Officiaes, 1. Semestre de 1836, pp.159-160., In id. mű: p.254. 46 Arroteia, J. C.: id. mű p.18. 47 „…não ser possível levantar um dique á emigração enquanto não mudassem as condições internas do Reino” azaz: „nem lehet gátat szabni a kivándorlásnak, hacsak a királyság belő (gazdasági) feltételei nem változnak meg” és „as leis são nada, ou muito pouco, onde falta a moralidade” vagyis: „a törvények vajmi keveset érnek ott, ahonnan hiányzik az erkölcs”; – in Serrão, J. V.: História de Portugal, Vol. VIII. pp.254255.; - a szerző szabad fordítása 45


megváltoztatásával fordítható meg a folyamat, vagy legalábbis terelhető normális mederbe.

A brazil hatóságok megfeleltek a rio de janeiro-i portugál kereskedők felhívásának48, hogy megelőzzék a Madeiráról és Azori-szigetekről érkező honfitársaikat ért felháborító visszaéléseket, és bizottságot hoztak létre, amit Almeida Garrett (az ekkor már emigrációban élő költő-irodalmár, politikus-külügyminiszter) elnökölt. A bizottság célja az volt, hogy biztosítsák az újonnan érkezők hivatalos letelepedési/munkavállalási szerződéssel49 való ellátását, így csökkentve a hamis szerződésekkel és ígéretekkel az ügynökök által „kicsalt” szerencsétlenek számát. Portugál oldalról hasonló intézkedések történtek: minden a szárazföldet, vagy a szigeteket elhagyó kereskedelmi hajó kapitányának havi jelentést kellett küldenie a Tengerügyi Minisztériumnak (Ministério da Marinha), amelynek az alábbiakat kellett tartalmaznia: az induló hajó neve és rakodási kapacitása, az utasok neve és neme, a magukkal vitt víz és élelmiszer ellátmány, megjelölve hogy van-e orvos a hajón, és mi a neve. Létrehozták továbbá Rióban a Központi Gyarmati Egyesületet (Associação Central Colonizadora) számos portugáliai hivatalos ügynöki képviselettel, azonban ezek nem mindig ellenőrizték a hivatalos szerződések meglétét tudván, hogy nagyrészük puszta csalás volt. Mindezek ellenére a XIX. század második felében érezhetően javultak a kivándorlók utazási körülményei. A kormányzati beavatkozásoknak és az elrettentő híreknek köszönhetően az 1860-as években megfigyelhető bizonyos mértékű súlypont eltolódás Rio de Janeiro-tól São Paulo felé, ahová időközben 1880-ig közel 23.794 portugál érkezett (itt számos portugál telepes dolgozott már a német és svájci vállalkozásokkal társultan).50 1889-ben az illegális kivándorlás akkora méreteket öltött, hogy José Luciano de Castro által vezetett kormány határozott intézkedéseket kívánt foganatosítani az illegális emberkereskedelem és a „munkaerő-toborzók” (ld II.1.3.4. fejezet) ellen. Így 1889. március 12-i rendeletében keményen fellép a „bűnös ipar” (criminosa indústria) és a toborzók, kapitányok ellen és súlyos büntetések kirovását határozza el, amennyiben azok nem teljesítik azokat az adminisztratív és egészségügyi előírásokat amiket a kormányzat előírt. A kapitányoknak kötelezően előírták a kivándorlók személyazonosságának 48

eredeti idézetet lásd: Serrão, J. V., História de Portugal, Vol. IX., p.244. Eredetiben: contratos de locação, uo. 50 eredetiben: regime de parceira – társulás jellegű bérleti vagy munkavállalói szerződés, in Serrão, J. V.:id. mű p.245 49


ellenőrzését, amit a fedélzeten a hivatalos személyekkel ugyancsak megismételtek . Arra

vonatkozóan nem találtam forrásokat, hogy ezen intézkedések valóban megtörténtek-e, és/vagy mekkora és milyen büntetések kirovására került sor, azonban a korabeli források a század utolsó negyedére évi 25.000 fős átlagos kivándorlási számadatot közölnek (lásd 2.sz táblázat): az utazási körülményekben javulás mutatkozhatott, de kivándorlást visszafogó ereje – amint azt Herculano is megjósolta – nem lett a rendeleteknek. A köztársaság évei alatt megnövekedett kivándorlás során, mint láttuk, százezrek hagyták el az országot az amerikai kontinens irányába. A kivándorlás csúcsa az 1912-es év volt, amikor a politikai helyzet bizonytalansága, valamint a szigorú sorozási törvények 89.000 fő kivándorlót regisztráltak (ld. 3.3. sz. ábra, és 3. sz. táblázat). A jótékonysági szervezetek mindent megtettek, hogy javítsanak a kivándorlók helyzetén és a közhangulat is egyre tudatosabb ellenszenvvel viseltetett a „munkaerő-toborzókkal” szemben. A republikánus kormányzat, élén Afonso Costá-val, megoldást keresett a súlyos problémára Alexandre Herculano doktrínájának fényében. Bízott abban, hogy a Franciaországgal,

Németországgal,

Angliával,

valamint

a

külföldi

munkaerőben

szegényebb USA-val, Brazíliával, Venezuelával, Uruguay-jal és Argentínával aláírt kereskedelmi egyezmények megoldást hozhatnak. Ahogyan írja52, eleddig csupán egyetlen olyan kereskedelmi szerződés volt életben, amely lehetővé tette a portugál mezőgazdasági termékek exportját úgy, hogy közben a gazdaság fennmaradását is biztosíthatta volna. A nagyszámú kivándorlás „nyomasztó mivoltáért” az elmúlt évek válságait, a helytelen közigazgatási intézkedéseket teszi felelőssé, amelynek eredményeképpen a bor és gabonatermelés elfogadhatatlanul alacsony szintre csökkent – északon legalább 50%-al –, vagy teljesen abbamaradt, a földeket a parasztok elhagyni kényszerültek és nagy területek álltak elhagyatottan. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a kivándorlási folyamat önmagában nem „rossz”: hiszen olyan haszonnal szolgál (Brazíliából juttat haza aranyküldeményeket), amely nélkül Portugália nem tudott volna annyi megpróbáltatást túlélni. Ez a hosszú leírás mutatja, hogy a köztársaság kezdetétől fogva már nyíltan elismerve „használták” az emigrációt a fizetési mérleg kiegyensúlyozására, annak külfölddel szembeni hiányának kompenzálására.

51

Serrão, J. V.: id. mű p.246. eredetiben lásd: Afonso Costa, Estudos de Economia Nacional (O Problema da Emigração), Lisboa, 1911, pp.73-75, idézve in Serrão, J. V.: História de Portugal, Vol XII. pp.115-116. – a szerző saját, nem szó szerinti fordítása 52


Érdemes még idézni a neves államférfitól, aki tisztán látja a problémák gyökerét és kimondja, hogy a szegények életkörülményeit kell javítani ahhoz, hogy a nyomor és éhség elől a családoknak – főleg Trás-os-Montes és Alentejo vidékeiről – ne kelljen az óceánon túli Sandwich szigetek felé indulniuk. Lényegi változások továbbra sem érezhetőek, és Ezequiel de Campos (a kor egyik legfényesebb elméjű közgazdásza, oszlopos tagja a „Seara Novo” nevezetű csoportnak) nevéhez köthető, a parlament elé 1925. január 12-én benyújtott törvényjavaslata53, amely a nem megművelt földek állami használatbavételét és erdőművelési célú (agro-florestal) hasznosítását tűzte ki a vidéki lakosság megtartásának érdekében. Ekkorra már egyre nyilvánvalóbb

lett,

hogy

az

ország

legerősebb

és

legügyesebb

tagjainak

elvesztésével/kivándorlásával társadalmi elszegényedés vagy minőségi romlás megy végbe az országban. Azonban az elkövetkező diktatúra elsődleges feladata az ország pénzügyi és gazdasági rendbetétele, a kivándorlás kérdéskörének érintetlenül hagyásával, tudomásul nem vételével. Herculano már 1873-ban leírta elhíresült mondatát, amikor elkezdett az emigráció problematikájával foglalkozni: ”Legjobb gyarmatunk Brazília, főleg amióta nem gyarmatunk többé54.” Brazília tehát továbbra is megmarad „Emigráció Eldorádója” szerepében a II. világháború végéig, ellátva a kincstárat a hazautalások fontos egyenlegező tételével, melyre Herculano az alábbi metaforát használja: „A költségvetési hiány nagy felvásárlója”.

II.1.3.2.

Hazautalások

Ahogyan korábban említettem: ha portugál emigrációról beszélünk, nem lehet figyelmen kívül hagyni a hazautalásokat tekintve azok összegét és a fizetési mérlegre gyakorolt jelentős kiegyenlítő hatását, de nem szabad túlbecsülni jelentőségüket sem, ahogyan arra több szerző is figyelmeztet (O’Neil, Arroteia, Godinho).

53

Ezequiel de Campos, Prégação no Deserto, Porto, pp.41-45; in Serrão J. V.,: id. mű p.120. eredetiben: A nossa melhor colónia é o Brasil, depois que deixou de ser colónia nossa” idézi: França, J. A.: O Romantismo em Portugal, Livros Horizonte, Lisboa, 1975. p.941.; eredetiben: „O grande comprador da dívida Pública, u.itt. 54


Számadatok csupán töredékesen maradtak fenn a korból, de íme pár példa: az 1870-es években évi 5-10.000 kivándorló hagyta el az országot, és 1873-ban az éves hazautalás összege 3000 conto-t55 tett ki átlagban. Oliveira Martins szerint a kivándoroltak nem kevés esetben tértek haza sikertelenségük miatt és ez a szám a XIX. század utolsó negyedének elején mintegy 7000 fő/év56 volt. 1891-es évre Oliveira Martins57 már 12.000- 15000 conto-s hazautalást számított (egy évre), amely nagy összegnek tekinthető, hiszen a kint dolgozó emigránsok hazautalásai összességükben éves keretben szinte megegyeztek azzal az összeggel, amit a birtokosok fizettek az ingatlan tulajdon utáni összes járulékként (contibuição predial) az államnak.

Ezek a hazautalások a következőkből tevődtek össze: -

egyrészről

visszatért

munkások

megtakarításai;

visszatért

kiskereskedők

„hazahozott” vagyona és azon gazdag tőkéseké, akik otthagyták Brazíliában teljes vagyonukat vagy annak egy részét és csak mindennapi költségeikre hoztak magukkal pénzt Portugáliába:7-8000 conto-t. -

e harmadik csoport (tőkések) Brazíliából származó éves jövedelme: 3-4000 conto átváltható papír pénzben vagy „váltóban” (papel cambial)

-

havi fizetés, nyugdíj, adomány, ajándékok az emigránsok családtagjainak, barátainak papírpénzben és különböző árukban (kávé, cukor, stb.): 2-3000 conto értékben

Az ezt követő időket illetően Vitorino Magalhães Godinho58 elemzéseiből kellett kiindulnom (egyedüli fellelt eredeti hiteles forrásként), aki tanulmányában nyomon követi a hazautalások változásait is: például 1917-ben csak Rio de Janeiró-ból származóan cca. 55

Herculano 1873-as számítását idézi França, J. A.: O Romantismo em Portugal, Lisboa, Livros Horizonte, 1975, p.941. és Saraiva, J. H.,: História Concisa de Portugal, Publicações Europa-América,1986., p.314.; A „conto” korabeli pénzegység, 1000 escudo-nak felel meg 56 Arroteia, J. C.: id. mű p.19. 57 Godinho, V.M: L’émigration Portugaise (XveXXe siècle), 1978, p.9. in id. mű pp.128-130. 58 Idézi: Arroteira, J. C.: p.130.


30.000 conto-ra teszi ki ezen javak értékét, 1920-ban 32.000 conto-ra és csupán 1926 április és májusa közt 26.000 conto értékűre, melyek jól mutatják ezen összegek növekedési arányát. 1930 után „A válság elvágta az utat a kivándorlók hazaküldött összegei előtt”59 és a dollárkészletek jelentős megcsappanása az afrikai gyarmatokat nagyobb gazdasági súllyal ruházta fel, és tudatos gazdasági nacionalizmust indított be60. Bár 1956-tól Godinho a magánátutalások (Transferências Privadas) adatait veszi alapul, amelyek közt az emigránsok hazautalásai is szerepelnek és lehetővé teszik a pontosabb

számításokat,

én

a

Portugál

Nemzeti

Bank

(Banco

de

Portugal)

adatnyilvántartásában csupán 1975-től találtam meg külön kategóriaként az egyoldalú átutalások (Transferências unilaterais) tételei között feltűntetve ezen hazautalásokat (ld. 13. sz. táblázat). A jelentős növekedés – elemzése szerint – igazából 1959-től figyelhető meg, amikoris ez az összeg 11.812 millió escudo-t tett ki, ami 1972-re megduplázódott. Minden bizonnyal a háttérben főképp a franciaországi munkások hazautalásai vannak, de meglátásom szerint a folyó fizetési mérleget tovább duzzaszthatta az 1960-as évektől megfigyelhető szervezett és tömeges turizmus, mely az érintetlen tengerparti területeket hamarosan virágzó vendéglátó-ipari vállalkozásokkal tette szabdalttá, és az ugyancsak az 1960-as évektől megfigyelhető gazdasági nyitás, amelynek köszönhetően hazai és külföldi magánberuházások áramlottak Portugáliába (és az afrikai gyarmatokra) kifejtve multiplikatív hatásukat az állami beruházásokra is61. 1977-től újabb nagyarányú növekedésre hívja fel a figyelmet: az ekkori cca. 45.000 millió escudo-ról 1981-re 175.126 millióra nőtt ez a szám (ld. 13. sz. táblázat). Bár a számadatok jelentős növekedést mutatnak, a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a gyarmati háborúk kezdete és az 1974 utáni rendezetlen politikai helyzet, lényegében jelentős csökkenést eredményezett a hazautalások nettó összegében. Ez reál-értékben nagyrészt az escudot a korban jellemző „vágtató inflációjának”, illetve a kivándorolt családok nagyobb fokú „meggyökeresedési 59

idézve Birmingham, D: p.141. Az ekkor gyarmatügyi miniszteri címet viselő Salazar megpróbált véget vetni az eddig általános képnek, miszerint az afrikai gyarmatokon a lét „büntetés” (főleg fegyencek alkották a kivándorlók nagy részét ezen területekre) és arra bátorította a szabad embereket is, hogy Afrikában keressenek boldogulást támogatva a gyapot-, (a portugál textilipar eddig Amerikából importált alapanyaga) és kávétermesztést (a devizakészletek feltöltése céljából Amerikába exportált legfontosabb árucikk). „Az 1950-es évektől az immár a feleséggel és családdal együtt érkező kivándorlók hulláma megkettőzte Portugál Afrika telepes-lakosságát…(és) a korábbi képmutató hagyomány szellemében…finoman „tengerentúli tartományoknak” keresztelték át a gyarmatokat, amelyeket Portugália szerves részének kellett tekinteni…” in Birmingham id. mű p.145. 60


hajlandóságának” (a megtakarításaiknak a növekvő mértékű felhasználásának a befogadó országban) tudható be. Ez utóbbi magatartási forma elsősorban az idősebb kivándorlókra jellemző, akik nagyobb fokú biztonságérzettel tekintenek jövőjük felé, és szinte teljesen „új-gyökeret” eresztettek az USÁ-ban. Nem véletlen, hogy a franciaországi hazautalások a 70-es évektől jelentős növekedést mutatnak, míg a németországiak és főleg az USÁ-ból származóak jelentősen csökkentek, hiszen minél régebben távozott valaki egy másik országba, annál valószínűbb, hogy tartósan berendezkedett ott62. Afonso Costa szavait idézve: „A emigração é que nos salva”63 – azaz „Az országot az emigránsai mentették meg”. A legtalálóbb megfogalmazás talán mégis Saraiva megfogalmazásában olvasható: „O País consumia muito, produzia pouco, e os emigrantes pagavam a diferença.64” – azaz: „Az ország sokat fogyasztott, keveset termelt, és a különbséget a kivándorlók fizették meg”. (Az okok között a tengerentúli kereskedelem minden áron való fenntartásának is komoly szerepe volt/lehetett.).

II.1.3.3.

A Brasileiro-k

Többek közt a kivándorláshoz az is hozzájárult, hogy a hazai gazdaságban helyüket nem találók abban reménykedtek, hogy szerencsét „csinálnak” és gazdagon térnek haza az „Ó-hazába”. Úgy, mint az 1840-es években mind a gazdaságban, mind a nemzeti folklórban megjelenő „brazileiro” figurái (os brazileiros)65. (A téma széleskörű irodalmi és irodalomtörténeti feldolgozottságára való tekintettel a dolgozat keretei között csupán érintőleges, az általam fontosnak tartott vonatkozások kiemelésére szorítkozó bemutatásra van módom.) A leírások alapján a brasileiro-k azok, akik a beilleszkedés kezdeti nehézségeit legyőzve a kemény munka árán és áldozathozatallal kisebb vagyonra tettek szert és nem akartak gyökeret ereszteni a befogadó országban, hanem a hazatérést választották szülőföldjükre a kemény életkörülmények között megspórolt vagyonukkal, mintegy 61

Portugáliában új lendületet kapott a sörgyártás, a textil-, és műanyagipar, az elektronika, élelmiszerfeldolgozás, építőanyag-gyártás, stb. 62 id. mű p.131. 63 idézi Saraiva, J. H.: História concisa de Portugal, p.314. 64 Uo.


egzisztenciát teremtve maguknak. A kint közösségbe szerveződő emigránsokra több forrás szerint (például Saraiva, 1986, p313.) jellemző volt a nagylelkűség, szülőföldjük iránt érzett szeretetből és kötődésből megpróbáltak adományokkal segíteni iskolák, kórházak létesítésében (erről később bővebben a II.1.3.5. fejezetben). Természetesen közülük sokan családot alapítottak vagy kihozták családjukat, és a II. Császárság társadalmának portugál jellegzetességeit erősítették. Sokan azonban nem tudtak ellenállni a honvágy érzésének (resistir á saudade) vagy az összegyűjtött vagyonnal biztos megélhetést láttak biztosítva öregkorukra és visszatértek szülőföldjükre, ahol hátrahagyott barátaik és családjuk körében gyermekkoruk hányattatásait elfeledve szerencséjük tudatában élték le hátralévő életüket. Serrão szavaival élve: „kedvesek, sőt atyáskodóak voltak a környékbeliekkel fenntartott kapcsolataikban66”. Mindazonáltal a trópusi környezetben magukba szívott hatások nem múlhattak el nyomtalanul. Házaik, amiket Minho és Beira környékén építettek (mint tudjuk ezekről az északi területekről jegyezték fel a legtöbb kivándorlást, így a szerencsés visszatérés lehetősége is itt volt a legvalószínűbb) a helyi jellegzetességeket viselték magukon, ugyanakkor jelentősen elkülönültek a hagyományos falvak vidéki építkezési szokásaitól (nem feltétlenül a jó ízléssel kialakított külső dekorációjuk vagy szépséges alaprajzuknak köszönhetően). A felépült házak a brazil őserdők „casa grande”-ja jellegzetességeit is magukon viselték: földszintes lakrész a trópusi nagy családi házak jellegében, külső lépcső, számos külön bejáratú szoba, napfényben úszó erkély, szinte kisvárosi jelleget adva a vidék képének és környező pálmaligeteikkel trópusi érzést kölcsönözve a portugál tájnak. A brasileiro-k házainak feltűnése szülőföldjükön – az európai kontinens csücskén – egyfajta szomorú és ambivalens érzést keltett az egykor virágzó, gyarmati-kori Portugália és a korabeli „lehetőségek hazája” fényében tündöklő Új Világ között. Továbbra is szívét fájdítva a nyomorban tengődőknek és vágyakozással, egy jobb élet víziójával megtöltve a „még-el-nem-vándoroltak” lelkét. Az 1880-as évektől a brasileiro figurája meghatározó szerepet kapott a portugál irodalomban. „A liberális burzsoázia haszonlesése nemcsak a portugál gazdaságot és politikai életet züllesztette le, hanem minden más téren is megfojtotta a fejlődést: a technika, a kultúra és 65

lásd: França, J. A.: id. mű p.941, és Serrão, J. H.: História de Portugal, Vol. IX., p.247 Serrão, J. V.: História de Portugal, Vol. IX., p.247., eredetiben: „..eram amáveis, quando não paternais nas relações que astebeleciam ao seu redor.”

66


az oktatás területén is hasonló posványba merült az ország” - írja Pál Ferenc és rámutat

arra, hogy a romantikus irodalom két vezéralakja kivételével – Almeida Garrett és Alexandro Herculano – a kor kritikus szellemei egyedül az írók és költők kis csoportja lehetett. Ők az európai realizmus szellemében megpróbálták az „elaggott rend” az „önmagát túlélt romantika68” hamis életérzését támadni és összefoglaló tablót készíteni a társadalmi és politikai passzivitás korszakáról. A „70-es nemzedék”, ahogy a portugál irodalomtörténetben nevezik őket – kiemelkedő képviselője Eça de Queirós realista író aki több művében mutatja be az elmaradott, belterjes, idegenmajmoló Portugália képét, felvázolva annak szükségszerű pusztulását69. Majdnem minden művében70 megjelenik a nagypolgárság és arisztokrácia keserű bírálata és a közeg, amelyben lehetetlen minden változás és átstrukturálódás,: az egyén vagy elfogadja a „portugál társadalom filozófiáját” és feladva egyéni ambícióit beleolvad ebbe a közegbe, vagy vállalja az önkéntes száműzetés valamilyen formáját és külföldön próbál szerencsét, ahol nem fojtják meg a változtatásra törekvő szellemét. Ahogy Kordás Ferenc fordító írja előszavában71: „A nosztalgikus elvágyódás népének nagy modern írója, a portugál Ferreira de Castro a nosztalgikus elvágyódás regényét írta meg a Honkeresők-ben. De a portugál hontalanság érzését megfosztja misztikus köntösétől és könyörtelenül rámutat a Brazíliába szakadt portugál paraszt hányattatásának okára: az éhségre. Fájdalmasan szép sorokban írja meg, hogyan hanyatlanak vissza egy nagy álmú kicsiny nép csalódott fiai a szülőföld anyai ölébe.” A téma iránt egy picit is érdeklődő olvasónak csak ajánlani lehet e kiemelkedő művet, melynek segítségével mélyebb betekintés nyerhető a kisemmizettek életébe és lelkivilágába, folyamatos küzdelmükbe.

67

Pál Ferenc (szerk.): Eça de Queirós és a realizmus, pp.15-17 alapján Pál Ferenc: id. mű p.7. 69 érdekes, hogy a portugálok nemzeti költőjeként híres Luís de Camões (1525-1580) A Lusiadák című eposzában a nemzet három évszázada tartó lassú halódását is felidézte már ekkor, amikor az Indiába vezető hajóút keretében megírta a portugálok nemzetté formálódását és a világbirodalom lassú fölépítését (1572) 70 Amaro atya bűne, Basílio unokafivér, Maia-család, hogy csak a leghíresebbeket említsem. A téma behatóbb tanulmányozásához nagy segítséget nyújthat Pál Ferenc fentebb idézett műve. 71 Ferreira de Castro: Emigrantes c. regénye a Honkeresők címmel jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában és Kordás Ferenc fordításában 1958-ban. 68


II.1.3.4.

Ügynöki hálózatok

1820-as évektől figyelhető meg, hogy jövedelmező üzletággá vált a közvetítők tevékenysége72, akik „Új Éden”-t ígértek a szerencsét próbálóknak és megszerezték a kivándorláshoz szükséges hivatalos iratokat. A kivándorlók szinte mind eladósodva indultak útnak, hiszen zálogba kellett adniuk földjüket és amilyük csak volt, hogy összeszedjék a pénzt az útra, és kifizethessék a közvetítőt. Saraiva (1986:314) ezzel is magyarázza azt a tényt, hogy a kivándorlás elsősorban az északi területekről volt megfigyelhető, hiszen itt volt a parasztoknak némi földje vagy ingósága, amit zálogba/eladhatott és útnak indulhatott egyedül a családját és az adósságait hátrahagyva. Az

üzletág

annyira

jövedelmezőnek

bizonyult,

hogy

hamarosan

számos

ügynökséget73 alapítottak az üzérkedők hogy tovább ösztönözhessék az embereket a kivándorlásra. Brazília hívószava azonban nemcsak a kereskedelmi ügynököknek volt köszönhető. Számos telepes is érkezett Portugáliába, hogy fiatal falusi embereket toborozzanak, akiknek fizették az útját, és munkát ígértek. Amint megérkeztek Rió-ba eladták őket a belső területek nagybirtokosainak, akik az otthoniaknak adott előleg 2-3 szorosát fizették értük74. A kivándorlók kiszolgáltatottságát csak növelte, hogy amíg Lisszabonban és a nagyobb városokban egyre nagyobb közfelháborodást okozott az ügynökségek és toborzók tevékenysége (lévén valótlanságot, szándékoltan hamis képet festettek a brazíliai körülményekről) a vidék népe nem szerzett tudomást e kettősségről, és iskolázottság hiányában az újságokban megjelenő cikkeket és híradásokat sem tudták elolvasni, csupán elbeszélésekből és a hazaküldött levelek „jó-híreiből” építhették fel álomvilágukat. Afonso Costa a már idézett Az emigráció problémaköre c. művében fel is hívja a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy az éhségen kívül a toborzók „ámító propagandája” is nagyban hozzájárul a falusi népesség kivándorlásához, mivel azok elhitetik velük, hogy a tengerentúl kevésbé lesz nyomorúságos az életük és jövedelmezőbb munkát kapnak. „Szomorú – mondja –, hogy a törvény megengedi ezt, és nincs aki ellenpontozza a valóság

72

eredetiben: intermediários da viagem in Serrão, J. V., História de Portugal, Vol. VIII., p.253. eredetiben: companhias in id.mű, p254. 74 Serrão, J. V.,: História de Portugal Vol IX., p.247 73


és fantázia közti ellentétet. De még ennél is szomorúbb, hogy Portugália ilyen bizonytalan gazdasági helyzetbe került, ami ezeket a tényeket kiváltotta.”75

II.1.3.5.

Társadalmi hálózatok, közösségek

Lényegében kétféle lehetőség volt adott. Vagy a vidéki, belső területekre kerültek el a kivándorlók mezőgazdasági munkásnak a végtelen kávéföldekre és ültetvényekre, vagy a városban maradtak. Akik ez utóbbit választották és tisztes megélhetést mondhattak magukénak kereskedelmi és mezőgazdasági tevékenységüknek köszönhetően baráti, jótékonysági vagy kulturális közösségeket alapítottak. Saraiva a História Concisa de Portugal c. könyvében kihangsúlyozza, mindezt a többi külföldi közösségektől szokatlan módon tették. Ugyanis a külföldiek általában jövedelmező gazdasági vállalkozásokat hoztak inkább létre, viszont a portugálok – mai szóhasználattal: „nonprofit” – nem nyereségérdekelt intézményekbe fektették pénzüket (természetesen kivételek itt is voltak). A szerző felsorolásában76 az így létrejött intézmények között szerepel az ekkor (XIX. század végén) létrejött São Paulo-i Kórház, a Riói Portugál Jótéteményi Intézet, a Rio-i olvasókör, és a leghíresebb brazil sportklubot a Vasco da Gama-t. Ezen sportklubot a kezdeti bizonytalanságok és a precedens nélküliség jellemezte, hiszen a futball ebben az időben csakis a „dandy-k” és általában a magas burzsoázia sportjának kiváltsága volt. A klub ráadásul azzal is borzolta a társadalmi kedélyeket, hogy csapatába fogadott feketéket. Ennek köszönhetően az első brazil bajnokságon, ahová bebocsátást nyertek, elsöprő győzelmet arattak és a Vasco a szegények legnagyobb csapatává vált, mely az angol elit sportját a tömegek kedvenc időtöltésévé változtatta. Serrão is számos további példát említ, amelyből kitűnik, hogy a szerencsésebb telepesek segítséget nyújtottak a nélkülöző, nyomorban tengődő honfitársaiknak. Például 1862-ben 12 Rió-i tehetős portugál telepes V. Péter király halálának hírére és mély megrendülésüknek hangot adva hazaküldött 1000 mil réist a Királyi Kincstárnak, hogy 75

eredeti szöveget lásd: Afonso Costa, O Problema da Emigração, Lisboa, 1911, pp.107-108, .idézve in Serrão, J. V., Vol XII., p116: „É pena que as leis permitissem a propaganda que os engodou, e que não existisse alguém.. para poder contrapor á fantásia a realidade. Mas ainda é mais triste que Portugal chegasse á situação económica precária, que estes factos revelam.” ( szerző saját, nem szószerinti fordítása)


támogassa az elhalálozott jótevő által alapított jótékonysági intézményeket . A köztársaság idejéről is fennmaradt néhány adat, melyekből az olvasható ki, hogy a

tengerentúli közösségek összetartásuk és hazaszeretetük megnyilvánulására a portugál ünnepek valamelyikét használták fel: október 5-e vagy december 1-e alkalmából a haza iránti ragaszkodásuk kifejezésére ünnepeket szerveztek. Néhány kereskedő, bankár vagy egyházfi kezdeményezésére republikánus központokat alapítottak, sok esetben egyesületeket alapítottak melyek lehettek oktatási célúak (iskolák), jótékony célúak (menhelyek, kórházak), informálási célúak (újságok, és más kiadványok szerkesztése), kulturálisak (könyvtár, színház, olvasókörök) és természetesen pénzügyi megfontolásokból születettek (bankok, hitelintézetek, biztosító társaságok is. Vallási ünnepek vagy baráti-polgári összekövetelek által tartották életben az otthon emlékét, és próbáltak hazaszeretetüknek mindenkor hangot is adni. Néhány példa78: NewBedfordban megalapítottak egy Portugál Republikánus Klubbot, ahol minden évben megünnepelték a Köztársaság kikiáltását. 1915-ben egy ilyen ünnep alkalmából a bostoni portugál főkonzul tett látogatást a rendezvényen, aki egy új iskola megnyitását jelentette be nyitóbeszédében. A Klubnak ezen kívül volt egy elismert sport csapata is. Ez időben még a kaliforniai San Francisco-i közösség volt közismert, ahol ugyanebben az évben a fő és alkonzul is jelenlétével emelte a jótékonysági célú ünnepség fényét. Az első portugál nyelviskola megalapítása is itt, a San Frascisco-i Kereskedelmi Kamara (Câmara de Comércio de São Francisco da Califórnia) bábáskodása alatt került megnyitásra és a második is itt, de már a Portugál-Amerikai Bank (Banco Português Americano) – a kolónia legfontosabb tagja – adományainak köszönhetően. Az ünnepségen részt vett Washington portugál minisztere Francisco da Horta Machado da Franca, al-vicomte. Egy másik korabeli kulturálisan és egyesületileg aktív kolónia a Hawai-i volt, amely a Honolulu-ban kikötő kereskedőkkel és hajósokkal számában csak nőtt. A Trinidad-szigeten mindössze egy csöppnyi portugál közösség volt, amelyet a madeirai kereskedő João Gouveia tartott össze, akinek mindhárom fia az jelentkezett a brit hadtestbe, amikor az I. világháborúban Portugália is a szövetségesek oldalán harcba szállt. A fővárosában, Port of Spain-ben az ünnepségeket a Vöröskereszt javára tartották. A Guineai-öbölben, Fernando Pó szigetén egy rendkívül aktív kis kereskedő és mezőgazdász közösség tevékenykedett oktatási és kulturális egyesületeket működtetve. 76 77

Saraiva, J. H.,: História Concisa de Portugal, p.313. Serrão, J. V.: História de Portugal Vol IX., p.247.


Természetesen ezek csak kiragadott példák a teljesség igénye nélkül, de érzékeltetik a távolba szakadt hazafiak serénységét kommunájuk fenntartásában és fejlesztésében. Saraiva ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a hazatérő portugálok száma nem volt nagy (erre én is csupán Oliveira Martins már idézett számadatait találtam, amely szerint a sikertelenség a XIX. század utolsó negyedének elején évi cca. 7000 fő hazatérését eredményezte), és szavaival élve: ”Nagy többségük szegényen vándorolt ki és szegényen is halt meg. […] Brazília a portugálok temetője volt”79. Összességében elmondható azonban, hogy a távolság csak szorosabbra fűzte a távoli honfitársaikkal érzett szolidaritást, erkölcsi és anyagi támogatást adva a még elgyötörtebbeknek, gyakran mecenatúrában megnyilvánulva. Az emigráns a honvágy, (saudade) érzésén keresztül erősítette a távoli szeretett hazája iránti szerelmét. És amennyiben módja adódott rá, nem csak saját hátrahagyott családtagjait segítette, hanem sorstársait is.

78

Serrão, J. V., História de Portugal Vol. XII. pp.118-119. alapján „A imensa maioira partiu pobre, morreu pobre.[…]O Brasil era dizia-se, o ” In Saraiva, J. H.,: História Concisa de Portugal, p.313.

79


II.1.4. Más atlanti területek felé

Nem lenne teljes a kép a korszakról, ha a Brazílián kívüli útirányokról nem esne pár szó, hiszen az 1930-as évektől kezdve megfigyelhető a már említett diverzifikáció. Hasonlóan Brazíliához, a XIX. század végétől egyre többen hagyják el Portugáliát az USA felé. Számuk 1900-tól az I.vh elejéig mintegy 16,7%-át teszi ki az összes regisztrált kivándorlónak. Mint a 3.1. sz. ábraról is látható 1916-ban és 1920-ban ugrás mutatható ki: ekkor 11.522 fő (az összes kivándorló 46,3%-a) és 24.156 fő (37,3%-a) hagyta el országát az új „lehetőségek hazája” felé, ami 1923-ra ugyanilyen hirtelen le is csökkent. A hivatalos, INE által közölt kivándorlási adatok az 1950-60-as évekig alacsony értéket jeleznek számuk csupán pár száz főre tehető (v.ö. 3.sz. táblázat). Ugyanakkor, ahogyan arra Maurice Schiff tanulmányában rámutat az Európából az Amerikába irányuló migráció nem a szegény déli államokból (Portugália és Spanyolország) érkezett, hanem a gazdagabb északiakból80. Az írek 1870-1910 között a munkaerő 45%-át, a skandinávok a 25%-át képviselték, míg a spanyol és portugál kivándorlás mindössze az 5%-át tette ki ugyanebben az időszakban. A szerző mindezt a fennálló relatív jövedelem különbségek – mint a migráció egyedüli motiváló tényezői, ahogyan azt a neoklasszikus iskola és a Todaro-modell is magyarázza, lásd következő fejezet – leegyszerűsítő modellje cáfolatára hozza fel, hiszen a déli országok esetén a bérszínvonalbeli különbségek sokkal meghatározóbbak voltak. Véleménye szerint a magyarázat: a gazdagabb északi országok lakosai meg tudták fizetni az Amerikába való kiutazás költségeit, míg a déliek nem. Nem állnak rendelkezésemre adatok a költségeket illetően, de véleményem szerint a fő meghatározó ok inkább a kialakult és megszilárdult társadalmi hálózatok hiányában keresendő, hiszen ebben az időben még nem alapozták meg a korábbi kivándorlásban (1840-1850-es évek) részt vevő honfitársak az újonnan érkezők fogadtatását és már megvalósult hazautalásaikkal így nem tudták „elő-finanszírozni” azok kiutazását.

80

Schiff, M.: South-North Migration and Trade: Survey and policy implications, World Bank, 1997. október, pp.21-23., http://www.worldbank.org/research/trade/pdf/wps1696.pdf (2003.10.30; 03ó:06p)


Az 1950-es évektől az ország liberális bevándorlás politikájának (32 kivétel törvénye81), valamint az 1966-os vízumok újraelosztásáról szóló rendeletnek köszönhetően a portugálok figyelme újból ezen ország felé irányult és lényegében ettől kezdve – bár alacsonyabb szinten mint a század első felében – a hivatalos kivándorlások között jelentős részt foglal el. (lásd 2.sz. ábra, 6.sz. táblázat) Végezetül fel kell hívni a figyelmet a területi sajátosságokra. Szemben a Brazíliába irányuló kivándorlással, ahová a Tejo északi területeiről szinte mindenhonnan indultak emberek, az USÁ-ba irányuló kivándorlás forrása Lisszabon, Aveiro és Vila Real környékére koncentrálódik. Ami a szigeteket illeti, az Azori-szigetek népessége az 19551974 között összes kivándorlóját tekintve annak 56,9%-ért felelős82. (68.243 fő; v.ö. 45.sz. táblázat). Ez véleményem szerint elsősorban a földrajzi közelségnek tudható be. Venezuela esete érdekes, bár a kivándorlók száma elenyésző, melyet az 1950-es évekig ezer alatti számadat jelöl. Azonban az 1950-es évektől megfigyelhető bizonyos fokú állandóság – csökkenő tendenciával 2-400 fő/év között mozogva (v.ö. 5.sz. táblázat), melynek történelmi csúcsa az 1955-ben regisztrált 5718 fő83 A kivándorlók koncentrációját tekintve itt is érdekes adat, hogy az 1955-1974-es időszakban Madeiráról származott több mint felük (58,8%, csak 43.992 fő Funchal-ból!). Hasonlóan Brazíliához, itt is nagy szerep tulajdonítható a toborzók tevékenységének és az illegális munkaszerződéssel történő kivándorlásnak (amelyet könnyebb volt megszerezni, mint a Brazíliába szólókat), valamint a már kiépült hálózati kapcsolatoknak és a korábban kivándoroltak által bejárt útnak. Kanada 1956-ig az „egyéb célország” kategóriájában volt nyilvántartva a portugál kivándorlási statisztikákban. Miután a Franciaországba irányuló kivándorlás megugrott – mint a következő fejezetben látni fogjuk – az országot sokan átutazó-országként használták végleges úti céljukként Németországot, Luxemburgot, és Kanadát választva. Ezt bizonyítják a számok is: míg 1950-54 között csak 1699-en regisztráltak a következő 5 évben az a szám majdnem meg nyolcszorozódott 11.316-ra és csúcsát 1974-ben érte el 11.650 fővel (ld. 5-6. sz. táblázat), megelőzve az USÁ-ba indulók számát. Ezen időszak alatt, mint az a 6.1. sz. ábrából is látható folyamatos növekedés mutatható ki értékében, mely 1975-től zuhanásnak indul és egészen az 1980-as évek végéig alacsony szinten 81

„32 leis de excepção”, amely újabb külföldiek bevándorlását engedélyezte, in Arroteia, J. C.: id. mű p.33. Arroteia, J. C.: p.35. 83 Arroteia, J. C.: id. mű p.37. 82


stagnál, hogy az 1988-ban újból elérje az 1975-ös szintet, majd újból csökkenésnek induljon, messze elmaradva az USA vagy az európai országok adataitól, amely folyamatok a következő fejezetekben leírtak fényében válik igazából érthetővé (ld. 6.2. sz. ábra)


II.2. Orientációváltás: Európa felé A korszak mélyrehatóbb vizsgálata előtt szükséges kitérni azok megértéséhez szükséges

migráció-elméleti

magyarázatokra,

így

a

fogadó

ország

munkaerő-

keresletének elsődlegességére és a hálózati kapcsolatok fontosságára, melyek véleményem szerint az Európába irányuló kivándorlás kulcstényezői. A migrációt kiváltó okok tanulmányozása során sokan leegyszerűsítve, csupán az anyagi életfeltételek különbözőségére alapozzák a tömeges migráció feltételezéseit. Természetesen a jólét nagy vonzerő, de a migrációs szakértők régóta hangsúlyozzák, hogy nem a küldő ország munkerő-kínálati faktorai taszítják kivándorlásba a munkaerőt, hanem a fogadó ország keresletének húzó faktorai vonzzák, így a gazdag és szegény országok közötti migrációs folyamatot lényegében a keresleti oldal dominálja84. A Michael P. Todaro nevével fémjelzett Todaro-modellt (neoklasszikus iskola képviselője, a piaci egyensúlyt a relatív jövedelemkülönbségek tekintetében elemzi) Thomas Straubhaar módosítja - mivel az az országon belüli migráció magyarázatára született -, de elismeri a „push-pull” (vonzó-taszító) hatások meghatározó szerepét az országokon belüli, vagy egy közöspiaci integráción belüli munkaerő-mozgásokban. Azonban ő az országok közötti áramlások létrejöttében a fogadó országok keresletének fontosságára hívja fel a figyelmet és hangsúlyozza ezen országok a vándorlási folyamatok kialakulásában és meggátolásában hozott korlátozó intézkedéseinek döntő fontosságát.85 Mint látni fogjuk Franciaországban is az 1950-es évektől megmutatkozó gazdasági prosperitás szülte munkaerő-szükséglet diktálta a liberális bevándorlás-politikát86 1973-ig (a külföldiek munkavállalásához kapcsolódóan, akárcsak az előző fejezetben említett USA esetében), majd a munkanélküliség növekedésével és az olajválság gazdaságra gyakorolt negatív hatásai miatt ettől kezdve, szinte egész Európa bezárta munkaerőpiacát az újonnan érkező munkások előtt. A „bevándorlás-toleráns” politika kiemelkedő állomása volt az 1963-1964-ben meghozott rendelet a regularizációs eljárások egyszerűsítésére és a franciaportugál kétoldalú munkavállalási egyezmény. (ld. II.2.1.4. fejezetben) 84

Ivanovits S.: Migráció, =Munkaügyi Szemle, XLVI. Évf, 2002 7-8. Szám, pp.24-25 Lévai I.: Nemzetközi migrációs modellek, pp.27-28. 86 1994-ben is az 1945-ös rendelet van érvényben (alapvető módosításokkal 1981-, 1986-, 1988-, 1993), amely a külföldiek tartózkodását és országba lépését szabályozza. Mathieu, J. L.,:Les grands problèmes de population, Paris, Presses Universitaires de France, 1994, pp.108-109. 85


Illés Sándor és Lukács Éva – korunk neves migráció-kutatói – ugyancsak arra hívják fel a figyelmet közös tanulmányukban, hogy a migrációs hajlandóság nem egyoldalúan a munkavállalók szándékától és hajlandóságától függően nő vagy csökken. Ők azonban az állítás második felét – szabályozások hatékonyságát – megkérdőjelezik: „A legnagyobb hatással a befogadó ország munkaerőigénye alakítja azt (a migrációs hajlandóságot), akár a legális, akár az illegális szféráról van szó. Kétségtelen, hogy a kvótáknak, tiltó szigorító rendelkezéseknek nagy a visszatartó szerepe, de ezeken áttör a gazdaság tényleges igénye; s a legális lehetőségek korlátozása többnyire az illegális munkák terepét növeli.”87 Ahogyan megfigyelhető Franciaországban az 1960-as években a portugál emigránsok számának növekedése, és napjainkban is a kelet-európai (főleg ukrán) bevándorlók számának ijesztő emelkedése. Castles is a fogadó ország keresletére helyezi a hangsúlyt, de nála a tőkefelhalmozás az oka és egyben következménye a vándorlási folyamatoknak (ezen szerzők csak kiragadott példák a sokféle elmélet közül). Számunkra azonban érdekesebb Alejandro Portes és Böröcz János munkássága, akik szerint a migrációs mozgások keletkezése a kibocsátó és fogadó országok közötti korábbi kapcsolatok konkrét történetére vezethető vissza, azaz „A nemzetközi munkaerő-vándorlás lényegét tekintve társadalmi folyamat. A migrációt hosszú távon fenntartó mikroszerkezet a résztvevők mozgásának és érintkezéseinek eredményeképpen létrejövő nagy térbeli távolságokat átívelni képes társadalmi hálózatokból épül fel Az efféle migrációs hálózatokban való részvétel sokkal pontosabban magyarázza a társadalom egyes tagjainak vándorlási készségét és a migrációs folyamatok tartósságát, mint az egyének szintjén mért jövedelmi differenciál88. A lehetőség azonban még nem valóság: a tényleges áramlások beindulásához a taszító és vonzó, alapvetően gazdasági hatások (jövedelemkülönbségek) érvényesülése szükségeltetik – teszi hozzá kiegészítésként kritikus tanulmányában Lévai Imre89. Megállapításom szerint a XIX. és XX. század első felében végbemenő tömeges kivándorlás Brazíliába is egy idő után a gazdasági okokon kívül ebből táplálkozik, mint azt az előző fejezetben kifejtettem. Az évtizedeken keresztül ugyanarról a területről kivándorlók helyi közösségei, társadalmi kapcsolatai mind a kivándorlás tartósságának 87

Illés, S., Lukács, É.: A személyek szabad áramlásának statisztikai szempontú vizsgálata, in: Illés, S.Lukács, É. (szerk): Migráció és statisztika, Budapest, KSH, 2001/1, p.21. 88 idézve Lévai Imre: Nemzetközi migrációs modellek, in Új Exodus, p.29.


fennmaradását erősítették, amit Brazília esetében az azonos nyelvi és kulturális gyökerek tovább fokoztak. (Más kérdés, hogy esetünkben ehhez hozzájárultak a sorra alakuló toborzó-ügynökségek, akik saját hasznuk növelése érdekében idilli képet festve „Édenként” tüntették fel az óceánon-túli területeket, de meglátásom szerint ők is szerves részét képezik a hálózati kapcsolatoknak). Az Európai Bizottság egy nemzetközi migrációs előrejelzéséről készült tanulmánya szerint90

az

1980-as

években

Nyugat

Európába

irányuló

tömeges

munkaerő-

bevándorlásnak a kiváltó okai szintén nem csupán gazdasági természetűek voltak. Az 1960-as és 1970-es évek bevándorlóinak „köszönhetően” létrejöttek ugyanis azok a hálózati kapcsolatok (ahogy a tanulmány nevezi: network relations) – családi-, szomszédsági kapcsolatok; azonos falusi vagy városi lakóhely alapján történő szétáramlás-, amelyek megkönnyítették a kivándorlási döntést, hiszen a már kintlévők segíthettek a szállás és munkakeresésben, valamint más társadalmi, gazdasági támogatást nyújthattak az újonnan érkezőknek. Ezen elméletet mi sem reprezentálja jobban, mint a portugálok Champigny-ban létrehozott nyomornegyede, ahol mindez különösen jól elemezhető. Ahogy a tanulmány is mondja, a szakirodalomban ezt a faktort a döntést segítő/megkönnyítő tényezőnek hívják (facilitating hypothesis), melynek megfogalmazása Hugo nevéhez köthető. A másik mechanizmus, amit a tanulmány kiemel a migráció kumulációs hatása (cumulative hypothesis) a saját folyamatára nézve: azaz, minél hosszabb ideig fennáll a migráció két ország között, annál erősebb hatást fejtenek ki abban a hálózati kapcsolatok (értsd: a sikeres kivándorló pozitív példáján keresztül újabb potenciális migránsok hozhatják meg a végső döntést, miszerint útnak indulnak). Franciaországba az 1960-as évek robbanása előtt főleg felnőtt férfiak érkeztek a sorkötelességük teljesítése után. Részben, hogy családalapítás előtt állva előteremtsék a szükséges tőkét, vagy a családalapításon túl, annak jövőjét biztosítva lássák. Az ezt követő 15 évben közel 1,5 millióan91 emigráltak, és megjelentek más motiváló tényezők is, vagyis a nem gazdasági jellegűek erősödtek fel. Sokan a sorkötelesség teljesítése elől menekülve hagyták el az országot – 1958-ban a Goa szigeti konfliktus, majd 1961-1974-ig gyarmati háborúk Angolában, Guinea-Bissauban és Mozambikban – vagy a fennálló politikai 89

id. mű, p30. Analysis and Forecasting of International Migration by Major Groups, EUROSTAT WORKING PAPERS, (3/1999/E/No.9.), p.47., http://europa.eu.int/comm/eurostat/Public/datashop/print-catalogue/EN?catalogue=Eurostat&collection=12Working%20papers%20and%20studies&product=KS-AP-01-032-__-I-EN (2003.10.17; 23 óra 43 perc) 90


rendszer elleni tiltakozásból – Európában a legtovább, 1926-tól 1974-ig állt fenn egy fasiszta jellegű diktatúra. Ennek keretében ment végbe a „világrekord számba menő portugál kivándorlás – amely 1962 és 1966, valamint 1969-1970-es évek folyamán érte el a csúcsát – amennyiben úgy tekintjük, hogy sehol a világon nem hagyták el az országukat ekkora számban emberek ilyen rövid idő alatt anélkül, hogy természeti katasztrófa kényszeríttette volna erre őket” 92. A századunk migrációs-történeti periodizálására George Tapinos felosztását93 hívom segítségül, mely alapvetően a második világháború utáni korszakot vizsgálja. Ennek megfelelően: -

Az első időszak a háború utáni első évtizedekre esik, amikor a nagyarányú munkaerőhiány

felszámolása

céljából

egyes

európai

országok

(esetünkben

Németország és Franciaország) bevándorlókat vagy vendégmunkásokat alkalmaztak. -

A második periódus a 70es évek elején-közepén bekövetkezett gazdasági recesszióval jellemezhető, amikor a hirtelen megnövekedett munkanélküliségre az egyes országok határaik lezárásával reagáltak – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-

A harmadik a jelenkor, a már bevándoroltak integrálódásának vagy éppen etnikai elkülönülésének kora (lényege a korábban érkezett munkaerő megtelepedése véglegesen a befogadó országban, ugyanakkor továbbra is erős migrációs nyomás nehezedik a világ fejlett régióira; Európára főleg a Keletről érkezők áradata).

A II. Világháború után a kevéssé képzett munkaerőre: a kétkezi munkásokra megjelent nagymértékű igény (újjáépítési munkálatokhoz) jellemezte Európát. Ekkorra a nyugati országok saját munkaerő bázisukat felélték, mobilizálható földműveseiket az építkezések és az ipari termelés szolgálatába állították, így lett szükség a több millió bevándorlóra, akik először Olaszországból, Spanyolországból, majd Portugáliából áramlottak az expanziós gazdaságokba. Az igazi forrás vagy „bölcső” azonban Törökország, Észak-Afrika és a belsőbb afrikai területei lettek94. 91

Malheiros, J.: id. mű p.2. saját fordítás; Mestre André Corrêa D’Almeida hozzászólása során hangzott el egy szemináriumon, melyet a „Portugáliába történő bevándorlás hatásai az államháztartásra” c. tanulmány megjelenése kapcsán tartottak 2003 májusában in: Impacto da Imigração em Portugal nas Contas do Estado, Observatório da Imigração, 2003. május, p.46. http://www.oi.acime.gov.pt/docs/rm/Estudos/ImpactoContas.pdf (2003.10.26; 01 óra 48 perc) 93 idézve Lévai I.: Nemzetközi migrációs modellek, p.23. 94 Mathieu, J. L: id. mű p.31. 92


A korszak elemzését Franciaország példáján keresztül kívánom bemutatni, mivel ez vált a „portugál migráció gócpontjává” és itt követhetőek leginkább nyomon a portugál kivándorlást e korszakban jellemző sajátosságok. A második részben Németország példájára is érintőlegesen kitérek, hiszen ide távoztak – Franciaország után – a század folyamán másodsorban a legtöbben.

II.2.1. Franciaország

II.2.1.1.

A tömeges kivándorlás megalapozói

Franciaország kedvező földrajzi helyzetének és természeti kincsekben való ellátottságának köszönhetően (ebben az időben a föld és a klíma a kiemelkedő tényezők) mindig is vonzó terepet jelentett a bevándorlóknak. A XIX. században az ipari fejlődéshez még elegendőnek bizonyult a falvakból származó munkaerő delokalizálása, azonban ez időtől kezdve a beáramlás kezdetét veszi és jellemzően a gazdasági ciklusokhoz, a régiók és bizonyos gazdasági tevékenységek fejlődési ritmusához igazodik. 1851-ben például a külföldiek egész népességhez viszonyított aránya csupán 1%, 1891-ben már 2,8%. Földrajzi eloszlásukat tekintve északon: belgák, németek, lengyelek – a szénbányászat és ipari területek köré csoportosulva; délen: spanyolok és olaszok koncentrációja figyelhető meg95. 1931-re ez az arány már 6,8%-ra nő tükrözve a nagyszabású újjáépítések miatt megnövekedett munkaerő-keresletet (az első törvény a külföldiek bevándorlásáról és a hazai „munkaerőpiac” védelmének igényéről 1893-ban születik meg). Franciaországban 1921-ig a portugál bevándorlókat az „egyéb származási ország” kategóriájában tartották nyilván a népességi statisztikákban, ami mutatja jelentéktelen számukat eleddig az időpontig. A 7. sz. táblázat a Franciaországban adott évben tartózkodó portugálok számát mutatja, mely 1921-ben csupán 11.000 fő. Kis számban természetesen már 1921 előtt is fellelhetőek voltak az országban portugálok, bár ezek (egészen a század közepéig) különböztek a Brazíliába, Amerikába vándorolt honfitársaiktól, hiszen alapvetően rövid tartózkodásra, szezonális munkákra érkeztek az országba.


A két ország közötti első hivatalos megállapodás az 1916. október 28-i „franciaportugál munkaerő-egyezmény” volt (Convention franco-portugaise de main-d’oeuvre), amelynek keretében 13.800 portugál munkás nyert bebocsátást a francia a háborús készülődés elősegítésére, főleg mezőgazdasági és ipari jellegű munkák elvégzésére. Közülük azonban csupán 7300-an tértek vissza hazájukba a szerződés lejárta után, a többiek letelepedtek Franciaországban (cca. 6500 fő96). Hozzájuk csatlakoztak Portugália 1916-os hadba lépése után az 1917-ben küldött katonai csapatok túlélői, akik a háború befejezése után inkább Franciaországot választották további élettérnek, vagy ideiglenesen hazatértek, hogy családjukat és ismerőseiket is „átcsábítsák”. Lényegében ők azok, akik megalapozzák a jövő emigránsainak pozitív fogadtatását a franciák körében, mivel egy befogadó társadalom részéről kiemelkedően fontos a bevándorlók beilleszkedési lehetőségeit tekintve, hogy az milyen attitűdökkel viseltetik az adott népcsoport irányában. Számtalan negatív példát lehetne felhozni a németországi törököktől kezdve a Franciaországban élő arabokon és afrikaiakon keresztül a sikertelen beilleszkedésre és a kirekesztettség, szegregáció kialakulására (azonban ezek részletezése messzire vinne, mivel a bevándorlók össznépességen belüli arányának növekedése, a gazdasági stagnálás és a népesség szociális helyzetének romlása mind hozzájárulnak a társadalmi folyamatok alakulásához). A 8.1. sz. ábra szemléletesebben mutatja az egyes nemzetek megoszlását, mely a 8. sz. táblázatból nyert adatokból készítettem. Más kategorizálás szerinti összehasonlításhoz v.ö. 9. sz. táblázattal. Mint a 8. sz. táblázatból látható kezdetben egy kisszámú közösségről van tehát szó (összes külföldinek mindössze 0,7%-át képviselik), akik a francia társadalom számára szinte észrevétlenül élnek, mondhatni „láthatatlanok”. Ennek fő okai a koncentrált földrajzi elhelyezkedésükben, a nyomornegyed-béli életkörülményeiknek és izolációjuknak tudható be, melynek következményeként a franciák 1962-ig (2,3%) szinte nem is tudtak létezésükről (ld. II.2.1.3. fejezetet). Figyelemre méltó azonban, hogy 1968-ra már 11,3%os az arányuk és 1975-re átveszik a vezető szerepet (22%) és ők képviselik az országban tartózkodó legnagyobb számú bevándorló közösséget cca.757.460 fős csoportjukkal. Azonban fel kell hívni a figyelmet, ez csak a hivatalosan regisztrált adat, az illegális bevándorlók számáról csupán közelítő adatok állnak rendelkezésre (ennek okairól lásd: a következő és a II.2.1.5. fejezetet). 95

Mathieu, J. L: id. mű p.107.


A portugálok bevándorlási folyamatait tovább vizsgálva, megállapítható, hogy az 1930-as évekig kevesen érkeztek a Párizs környéki területekre (ők is annak főleg a nyugati és déli oldalát választották), és elsősorban fakitermelési és mezőgazdasági munkákra szerződtek. Csak ezután figyelhető meg a keleti területekre való betelepedésük, amely később a magját képezi a kialakuló Champigny nyomornegyed társadalmának. Mint az 8. sz. táblázat adataiból is látható, a portugálok számának csökkenése mutatható ki 1930-as évektől, amely a 3. sz. ábrán is nyomon követhető: 1936-ra 1,3%-ra csökken, 1954-re 1,1% az összes regisztrált külföldin belül az arányuk. Ez egyértelműen a gazdasági világválság következménye – tehát a munkaerő-keresleti oldal gazdasági ciklusokhoz köthető fluktuációjára utal – egyben bizonyítva a kivándorlásuk szezonális, kereslethez igazodó mivoltát. Újabb lendületet 1947-es évtől kap a kivándorlás. Ekkor kezdődik meg a portugálok párizsi régióba történő vándorlása elsősorban a magasabb béreknek köszönhetően. Itt főleg kertészeti munkákat, mezőgazdasági bérgazdaságokban fellelhető állásokat vállalnak el. A közmunkákban és az építkezéseken főként az 1950-es évektől kezdenek dolgozni. (Mindez természetesen a más országokból származó bevándorlókra is igaz, akiknek száma gyorsabban nő, ezért csökken ettől függetlenül a portugálok részaránya.) Az igazi gazdasági prosperitás az újjáépítést követően 1955-1973-ig tart Franciaországban, amelyet a migránsok gond nélküli beilleszkedése, integrálódása jellemez a francia társadalomba. Ők végzik el – a többi bevándorlóval együtt – azokat a munkákat, amelyeket a francia munkások már nem akarnak a kényelmetlen munkafeltételek, vagy az alacsony munkabér, esetleg a szociális juttatások hiánya miatt elvállalni. A többi bevándorlóhoz képest a Portugáliából származók némiképp kivételt képeznek elszigeteltségükkel, de ugyanakkor a befogadó társadalomhoz hasonló társadalmi-családi felépítésük könnyebbé teszi beilleszkedésüket – ahogy látni fogjuk szemben a francia normáktól annyira eltérő környezetből érkező Maghreb-országokból származókkal például.

II.2.1.2.

96

A salazari rendszer hozzáállása a kivándorláshoz

Volovitch-Tavares, M. C.: Portugais á Champigny, le temps des baraques, Paris, Éditions Autrement, 1995., p.21.


Különböző számadatok állnak rendelkezésre tehát a kivándoroltak nagyságát illetően, melyek főleg becsléseken alapulnak, hiszen a hivatalos adatok nem tükrözik/tükrözhetik teljességében a valóságot. Mint látni fogjuk, ezek az eltérések részben az illegális határátlépések általánossá válásából, a regisztrációs rendszerek hiányosságából és az ideiglenesen hazatérők számának statisztikai számbavételét övező nehézségekből erednek. Mindezt nagymértékben magyarázza továbbá a portugál állam és egyszemélyi vezetőjének António de Oliveira Salazarnak (1889-1970) a kivándorlással szemben gyakorolt politikája. Mégis a nagyságrend érzékeltetésére álljon itt két adat: Malheiros már idézett becslése 1960-1974-ig 1,5 millió kivándorlóról tesz említést, míg Victor Pereira97 19601973 közötti időszakra 1,4 millióra teszi a hazájukat elhagyni kényszerülőket. Mindez igen jelentős arányszámot ad, ha figyelembe vesszük az 1. sz. táblázat adatait a korabeli portugál népességre vonatkozóan: a közel 9 milliós össznépesség több mint 10%-át jelenti, melynek jelentős része Franciaország felé indult. A 5. sz. táblázat adatai jól mutatják, hogy a hivatalos adatok cca. 410.000 főt említenek ezen időszakra, ami valószínűvé teszi az 1 millió ember98 körüli becsült adatok helytállóságát a valós kivándorlók számát tekintve. A portugál államnak a kivándorlókkal szemben tanúsított magatartása több szempontból is paradoxnak mondható. Egyrészről próbálta kontrollálni, és vissza fogni az országot legálisan elhagyó vidéki népesség számát, ugyanakkor ellenállt a határok hermetikus lezárásának és a folyamat mindenáron történő megakadályozásának – nagy mértékben a hazautalásaiknak köszönhetően – és elfogadta az illegális formában végbemenő kiáramlást. Le kell szögezni továbbá, hogy egyik oldalról próbált „elfeledkezni” a már kivándoroltakról és nem nyújtott nekik hivatalos segítséget, de a másik oldalról a PIDE99 révén megpróbálta ellenőrizni és megakadályozni a rendszert bomlasztó eszmék elterjedését a gyakran hazalátogató munkások körében – ügyelve a saját rendszer-stabilitásának fenntarthatóságára. Egyértelmű, hogy az Európába történő kivándorlás szöges ellentétben állt a portugál vezetés gyarmati politikájával, amelynek célja az afrikai gyarmatok fehér telepesekkel történő benépesítése és 1961-től a gyarmati háborúk során szükségessé vált portugál 97

Pereira, V.: L’État portugais et les Portugais en France de 1958 á 1974, Lusotopie, 2002. január, p.9. In: www.lusotopie.sciencespobordeaux.fr/pereira2002.pdf (2003.10.22.; 20ó:09p) 98 Pereira 1958 és 1974 közötti időszakra cca. 50%-ra teszi a hivatalos úton Portugáliát Franciaország irányába elhagyók számát, és közel félmillióra becsüli az illegálisokét (id. mű p.18). Mindez egybeesik a francia oldalon regisztrált adatokkal, amelyeket a 7.sz táblázat közöl Arroteia gyűjtése alapján. 99 Polícia Internacional de Desfesa do Estado, azaz a portugál titkosrendőrség, amely a KGB-hez és más fasisztoid szervezetekhez hasonlatos módszereiről vált híressé


katonai jelenlét erősítése volt. Ezzel szemben a kivándorlók nem telepesnek vagy vállalkozónak indultak ezen gyarmati területek felé, hanem az európai irányt választották és annak gazdasági fejlődéséhez nyújtottak támaszt kétkezi munkájukkal. Albert Hirschman elmélete szerint egy fennálló rendszerrel szembeni tiltakozásnak kétféle módja lehet: az egyén tiltakozásának felszólalva hangot adhat, vagy elpártolhat tőle. A kivándorlók valószínűleg ez utóbbit választották amint elhagyták az országot belátván, hogy véleményük kinyilatkoztatására semmi esély nem kínálkozik és saját életkörülményeik javításának egyetlen módja a kivándorlás. „A lábukkal szavaztak”100 – mint megannyi nép a történelme során – hiszen több példa is alátámasztotta a rendszer választásokon keresztül történő megváltoztathatóságának lehetetlenségét akár az eltűnt vetélytársak személyében, akár a meghamisított választási eredményeken keresztül101. Ennek tükrében érdemes megfigyelni az 1958-as választások után az 1960-as évek elején bekövetkező tömeges kivándorlási hullámot, majd Salazar politikai visszavonulását követően102 utódja - az 1969-es „demokratikus” választásokat „elnyert” Marcelo Caetano – hivatalba lépése után újabb ugrásszerű növekedést, amely főleg az illegális kivándorlók számában mutatkozott meg (évi cca. 100.000 fő). Fontos kihangsúlyozni, hogy ettől kezdve az illegális kivándorlás már nem számított „bűnnek” és az új vezető az ország modernizációjának szellemében migrációs politikáját összekapcsolta foglalkoztatáspolitikájával. Felismerte, hogy nincs szükség a vidéki népesség-többletre és a termelékenység javításához elengedhetetlen a munkaerő-piac racionalizálása, ugyanakkor még mindig bizonyos fokig fékezte annak általános liberalizálását, hiszen a gyarmati háborúk miatt továbbra sem engedélyezte a fiatal katonaköteles-korú polgárok eltávozását. A kivándorlás ugyanakkor a rendszer stabilitásának megőrzéséhez is elengedhetetlen volt, ahogyan Salazar is vallotta. A társadalmi feszültségek csökkenthetők azáltal, hogy a rendszerrel elégedetlen polgárok nem annak megváltoztatására törnek különféle eszközökkel (sztrájk, lázongás, forradalom-szítás), hanem tiltakozásképpen elhagyják azt – mintegy „biztonsági szelep” funkciót betöltve. Azonban ez egy kétirányú folyamat: az európai területekre távozók gyakran haza-hazatértek szülőföldjükre és ezáltal közvetítették 100

„vote par les pieds” in Pereira, V.: id. mű p.11. 1948-ban Norton Matos I. világháborús hadseregparancsnok próbálta jelöltetni magát az elnökválasztáson, majd inkább visszalépett; Humberto Delgado az ENSZ-tagság (1955) után jelzésértékűen megtartott „demokratikus” elnökválasztás ellenzéki jelöltje lett volna 1958-ban, azonban az eredményeket meghamisították és ő emigrációba kényszerült, ahol később a titkosrendőrséggel Salazar meggyilkoltatta. 102 1968-ban agyvérzés következtében egész teste megbénult, majd 1970-ben elhunyt. 101


a gazdag és demokratikus, fejlett Európa képét a portugál társadalom széles rétegei számára, akármennyire is szerette volna Salazar megőrizni és konzerválni népét és annak tudatát megóvni a bomlasztó behatásoktól. Mindez Piore elméletét támasztja alá és elindítja azokat a lassú belső folyamatokat a portugál társadalomban, amelyek részben elvezetnek a rendszerváltásig és az Európához közeledést a szélesebb rétegekben is elfogadott, igényelt és szorgalmazott célként fogalmazza meg. A diktátor a migráció kérdéskörének kezelését ezek fényében a konzervatív álláspontnak és az ezt támogató társadalmi bázisának rendelte alá – megőrzendő azok életképességéhez szükséges munkaerőt. Az 1947-ben létrehozott Junta da emigração (Kivándorlási Tanács vagy Kivándorlási Bizottságként fordítható) feladata volt a kivándorlás folyamatának felügyelete, amely az Igazságügyi Minisztérium – így in fine Salazar – ellenőrzése alá tartozott. Ezen szervezet intézte a hivatalos kivándorlási kérelmek elbírálását, valamint a külfölddel megkötött munkaerő- egyezmények keretében történő toborzást a konzervatív központi hatalom céljainak megfelelően – főképp – a transz-atlanti területek felé (1967 májusától be is szüntetik az európai országokba irányuló hivatalos toborzást). Az Estado Novo (Új Állam) 1933-as alkotmányban103 a nemzet érdekeinek veti alá az emigrációhoz való jogot. Mindezt az 1962-es alkotmánymódosítás megerősíti hozzátéve, hogy a kivándorlásról a polgárok szabadon dönthetnek, amennyiben ez nem ütközik a 31. cikkelybe és más érvényben lévő törvényekbe, valamint kibővíti a kormány – az igazságügyi miniszter rendelkezésén keresztül – jogát a kivándorlás teljes vagy részleges felfüggesztésére bizonyos országok felé, amennyiben adott körülmények szükségessé tennék104. Mindezt legegyszerűbben az útlevelek ki(nem)adásával lehetett szabályozni. Ekkoriban ebből kétféle volt forgalomban: a közönséges vagy turista útlevél, amely adott időre engedélyezte az ország elhagyását és a kivándorlók számára kiállított. Azonban ez előbbit nem állíthatták ki az ipari munkások és a mezőgazdasági dolgozók, valamint azon személyek számára, akik vélelmezhetően emigráció céljából igényelték azt, az utóbbit pedig többek között nőknek (a férjük, apjuk vagy gyámjuk beleegyezése nélkül), fiatal

103

Annak 31. cikkelyében, eredetiben: „L’État a le droit et l’obligation de coordonner et réguler supérieurement la vie économique et sociale avec les objectifs suivants: […] 5: développer le peuplement des territores nationaux, protéger les émigrants et discipliner l’émigration.” In : Pereira, V.: id. mű p.14. – saját fordítás 104 eredetiben: „… est libre l’émigration des citoyens, si elle ne nuit pas á l’article 31 de la constitution politique [de 1933] et les autres lois en vigeur … si des circonstances spéciales l’obligent, le gouvernement, á travers le ministre de l’Interieur, pourra déterminer la suspension totale ou partielle de l’émigration vers certain pays.”, Uo.


férfiaknak, akik még nem teljesítették sorkatonai szolgálatukat és az analfabétáknak. Többek között ebből is látható, hogy a nők kivándorlását erősen korlátozni kívánta a rendszer részben a tradicionális családi minta, részben a hazautalások jelentősége miatt (egy férfi kereseti lehetősége és hazatérési hajlandósága is sokkal magasabb és hazautalásai is vélhetően nagyobbak). Ezek után érthető, hogy miért kellett a kivándorlóknak hamis papírokkal vagy illegálisan elhagyniuk az országot.

II.2.1.3.

Champigny és a barakkok105

Mint említettem már a háború előtt is bevett szokás volt, hogy a francia munkáltatók portugálokkal dolgoztattak határidőre szóló munkaszerződéseket kötve velük, így azok nagy számban legálisan is beléphettek az országba. Amikor a szerződések lejártak egyesek visszatértek szülőföldjükre, de egyre gyakoribbá vált (főleg 1947-től), hogy Párizs és azon belül a Marne-folyó partjai felé vették utukat, ahol már kialakulóban volt a portugál közösség magja. A könyv adatai szerint 1946-1954-ig mintegy a negyedük le is telepedett Champigny-ban és a szomszédos területeken: Viliers-sur-Marne-ban, Bry-sur-Marne-ban, Chennevière-ben és Ormesson-ban106. A Champigny-i nyomornegyed (bidonville) több lépcsőben épült ki. Az első építmények a 20-as és 30-as években, majd a háború után létesültek, de az első „igazi” barakkok 1955-1956-tól figyelhetőek meg e területen. Fontos megjegyezni, hogy kezdetben főként Portugália középső területeiről, azon belül is Leiria körzetéből (kb. 120 km Lisszabontól északra, kocsival fél órára Fátimá-tól, az egyik legnagyobb katolikus zarándokhelytől Európában), illetve a környező két „megyéből” Pombal-ból és Vila Nova de Ourém-ből érkeztek. Megállapítható tehát, hogy a bevándorlók nagy földrajzi koncentrációt mutatnak származási helyüket illetően is. Az 50-es évektől megfigyelhető, hogy a koncentrált igényre való tekintettel jövedelmező vállalkozások jöttek létre az „utazók” kiszolgálására, vagyis Champigny-ból a Leiria környéki területekre való eljuttatásukra (emlékezzünk, hogy szemben a Brazíliába, vagy más atlanti területre való kivándorlással a Franciaországba emigrálók vagy rendszeresen hazatértek, vagy 105

ez a fejezet főként a Volovitch-Tavares, M. C.: Portugais á Champigny, le temps des baraques c. könyvéből meríti az adatokat.


véglegesen, amennyiben a hátralévő életüket biztosítva látták). A családok mindig arra törekedtek, hogy legyen egy tagjuk aki Franciaországban, vagy más európai országban dolgozik. Mivel az 1950-es évek végétől a bevándorlók száma egyre jelentősebb növekedést mutat az elhelyezésük is egyre nagyobb gondot okozott főleg, ha számításba vesszük, hogy ekkorra a fővárosban már igen nehéz volt akár ideiglenes jellegű szállást is találni, még a legális szerződéssel ott tartózkodóknak is. Így a problémára jó „megoldást” kínált a kialakuló nyomornegyed, mely felépülését lényegében 3 tényező szerencsés találkozásának köszönheti. Egyrészről a már bemutatott szokás, miszerint Champigny-ban koncentrálódtak a portugál munkások, akik sokszor a családjukat, barátaikat is magukkal hozták, hiszen az építőipar és a közmunka feladatok bőséges munkalehetőséggel szolgáltak (csatornázási, útburkolási munkák, kifejtés stb.), így számuk folyamatosan nő. Adott Champigny-ban – ekkor még csupán néhány pavilon áll – egy falusi környezetre emlékeztető, elhagyatott zöldséges és gyümölcsöskertekkel tarkított fennsíkszerű terület két beépült lakónegyed között, amit vasúti elágazások határoltak a másik oldalról. A helyi önkormányzat eredetileg egy autóutat tervezett odaépíteni, de a munkálatok csak nem kezdődtek meg. A terület jövőjének rendezetlensége ugyancsak a portugáloknak kedvezett: a francia földtulajdonosok félve a kisajátítástól nem kezdtek saját építkezésbe és a területet sem állt érdekükben eladni. Így vált lehetségessé, hogy az önkormányzat (conseil municipal) beleegyezett a terület nagy részének ideiglenes szállások felépítése céljából való hasznosítására. A portugálok így egyedülálló módon, szemben a többi külföldi közösséggel (akik önkényesen foglaltak el területeket, vagy állami/közösségi területen építették fel szállásaikat) a helyi francia tulajdonosoktól bérelték vagy vették meg a földterületet, és mondhatni – jogszerűen emeltek rajta barakkokat. Lévén építkezéseken dolgoztak, nem okozott gondot az ad-hoc jellegű szegényes kis épületek felhúzása és szép lassan nőtt a nyomornegyed. Míg 1955-ben 4567 fő, 1964-re már 38.046 főt számlál csak a Párizst is magába foglaló Szajna régiója (département). Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a

106

Volovitch-Tavares, M. C.: p.23.


francia hatóságok részéről, és a barakklakók száma is folyamatosan változik, de egyesek 20-30 ezer főre becsülik a negyedben lakók számát107.

II.2.1.4.

A portugál közösség izolációja

Bár több ezer algériai is megtapasztalta a nyomornegyedek életkörülményeit, hiszen hasonlóképpen bizonyos területekre koncentrálva éltek, de csak a portugáloknál figyelhető meg eme „közösségi nyomornegyed”-ben108. való elkülönülés ily mértékben. Champigny-ben mielőtt munkába állt volna, szinte minden portugál eltöltött pár napot, ha Franciaországba jött dolgozni. Sőt, annyira a portugál társadalom „központjává”, „fővárosává109 vagy elosztó-központjává vált a kialakuló negyed, hogy még a más országokba tartó kivándorlók is, mielőtt végleges uticéljuk szerint Németország, Belgium vagy Luxemburg felé vették volna utukat, megfordultak itt. 1956-1966-ig ez lett az a hely, ahol a hazáját elhagyó vándor a legközelebb érezhette magát szülőföldjéhez a franciaországi „portugál közösség szívében”. Egyfajta élettérré vált a nyomornegyed, sajátos keverékeként a falusi portugál környezetnek és a nyomorúságos, embertelen körülményeknek, ide futottak be az otthonról érkező hírek, közvetlen buszok és kocsik indultak és érkeztek, amelyek összekötötték a párizsi régiót a kivándorlók származási helyeivel. Elszigetelődésük is több tényező összejátszásának eredménye volt: szülőföldjüket, származási helyüket tekintve nagy területi koncentráció mutatható ki a hálózati kapcsolatoknak köszönhetően – mint említettem a 60-as évekig Leiria és környéke, ahol egész falvacskák néptelenedtek el, vagy „vesztették el” férfi lakosságuk zömét ideiglenesen, majd Minho-ból és Trás-os-Montes tartományból érkeztek sokan és az utolsó nagy csoport pedig Serra d’Estrella környékéről 1965-ben. Az érkezés sorrendjének és a nyomornegyed növekedésének, az új területek beépítésének következményeként ők még a barakkokban is származási területük szerint különültek el.

107

a hivatalos adatok szerint 14.000 főről van szó a 60-as évek közepén, de ebbe nem tartoznak bele az illegálisan Franciaországban tartózkodók, id. mű p.38. 108 „les seuls á s’isoler dans des bidonvilles ”, in Volovitch-Tavares, M.C.: p.34. 109 eredetiben: „ la capitale des Portugais”, uo.


Izolációjukat tovább erősítette, hogy pár francia kivételével nem bíztak meg senkiben, még a portugál konzulátusban vagy nagykövetség embereiben sem. Ennek alapvető oka a Portugáliában fennálló diktatúrában és annak módszereiben keresendő: a salazari rendszer által fenntartott hírhedt titkosrendőrség a PIDE megfélemlítése és módszerei lényük legmélyéig átjárták a portugál emberek tudatát. A kivándorlók még a nyomornegyedben is attól tartottak, hogy a PIDE emberei be lehetnek építve közéjük, így hagyományosan távol tartották magukat a politikai kérdésektől, akárcsak otthon110. Főleg ennek tudható be tehát a saját hatóságaikkal szembeni gyanakvás is, amely egyre inkább eltávolodik tőlük és nem tart fenn különösebb kapcsolatot velük. Illegális státuszuk is túlnyomó részben azért illegális, mert a kormány szándékosan akadályozza, megnehezíti az útlevélszerzési procedúrát Bár egyértelmű, hogy illegális portugál bevándorlás már a háború előtt is létezett, mely újjáéledt 1947 után, azonban az 50-es évek végétől mondható el, hogy számuk felülmúlja már a legálisan bevándorlókét111. A diktatórikus rendszer számlájára írható ezen folyamat ugrásszerű beindulása azáltal, hogy célként tűzi ki a kivándorlás megnehezítését. Mindez természetesen érthető reakció, amennyiben a már ismertetett motiváló okok vannak a háttérben: a fő cél a portugál társadalom politikai elszigeteltségének konzerválása, a bérszínvonal és a munkaerőpiac sajátosságainak fenntartása, ami csak úgy lehetséges, ha megakadályozza a munkaerőkiáramlást. 1961-től kezdve legfőbb szempont pedig a fiatal, katonaköteles korú férfiak kiutazásának megtiltása a megkezdődött gyarmati háborúk igényét kielégítendő. Megállapítható továbbá, hogy izolációjukat fokozta, hogy nem vettek részt semmilyen munkásmozgalmi szerveződésben sem - hiszen ezeket is gyanakvással szemlélték-, nem találkoztak a maguk megszervezését és jogérvényesítésüket esetlegesen segítő új eszmékkel. Az európai normák szerint őket megillető szociális jogokkal sem voltak tisztában, nem voltak elvárásaik a munkakörülményeiket illetően, így a munkáltatók kizsákmányolásának nagymértékben ki voltak téve. Mindezt az a tény is erősítette, hogy Portugáliában az 1974-es rendszerváltásig ismeretlen volt bárminemű érdekérvényesítésre törekvő szerveződés, legyen az munkahelyi vagy társadalmi; tehát nem volt előttük semmilyen minta, amit követhettek volna. Tovább súlyosbította bezárkózásukat a tény, hogy nem beszélték a nyelvet és tolmács is igen kevés volt ekkoriban. Aluliskolázottságuk (2-3 elemi), valamint írástudatlanságuk is 110

írja egy korabeli francia hivatalnok, akit fölöttébb meglepett a portugálok saját konzuli-, és követségi testületükkel szemben fennálló gyanakvó magatartása. in id.mű p.68.


kiszolgáltatottá tette őket. Főként magukat szervezték, saját közösségükön belül, ami még tovább erősítette izolációjukat. Ezen tényezők egymást erősítő mivoltának köszönhető (lakóhelyük: elhagyatott terület; életmódjuk: nyomornegyedhez kötött; önmagában státuszuk: többségük illegális bevándorló), hogy egyre zártabb és a francia társadalomból kirekesztett közösséget alkottak, melyben az otthoni vidéki életmódjukból kiszakadva a nyugati országokra jellemző fejlődéstől oly távolra kerültek.

II.2.1.5.

Nyomornegyed előnyei?

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezek tudatában miért választották mégis a nyomor eme formáját, miért tömörültek e zárt közösségbe? Itt vissza kell utalnom a gazdasági természetű okokra (magasabb kereseti lehetőség – ezáltal az otthonmaradottak támogatása a hazautalásokkal így az ő életkörülményeinek javítása), a politikai indokokra (menekülés a hadkötelezettség elől, esetleges politikai üldözöttjei a rendszernek), melyek az ország elhagyására késztette a portugálokat. Valamint arra, hogy – meglátásom szerint – keserű helyzetük közepette a sorstársak, szomszédok és ismerősök közelsége, segítőkészsége sokban lehetett képes kompenzálni az elviselhetetlen körülményeket mentálisan is. Ezeken túl azonban, ki kell emelni azokat a tényezőket, amely a közösség koncentrációjából fakadnak és számos előnnyel szolgálnak. Egyrészről jó az emigránsnak, hogy honfitársai körében, a hálózati kapcsolatokból származó előnyöket élvezheti; nem kell bajlódnia a szálláskereséssel, a hivatalos ügyek intézésével, melyre a munkáltatók, vagy a kivándorlók behozatalára és „gondviselésére” szakosodott

honfitársaik

vállalkoztak:

először

„reguralizáltatni”

kellett

őket

(„régularisation” azaz regularizálási folyamat, a legális tartózkodási jog megszerzése), szállás-igazolást (carte d’hébergement) szerezni (cca. 50 frank), amelyet az első években folyamatosan meg kellett újítani; végül találni egy munkáltatót, aki fizeti az első „munkakönyvet” (carte de travail) (cca. 300 frank)112. Mindez egy, a nyelvet nem beszélő, falusi környezetből érkezett bevándorlóknak megoldhatatlan feladatnak tűnhetett. 111 112

Id. mű p.38. a számadatok egy korabeli feljegyzésből származnak; idézi Volovitch-Tavares, M. C.: p.49.


Legelőször tehát, mivel túlnyomó részük illegálisan érkezett az országba a státuszuk legalizáltatása volt az elsődleges szempont. Ezen eljárás során adták meg ugyanis a francia hatóságok a tartózkodási és munkavállalási engedélyeket mindenkinek, aki igazolni tudta kilétét113 és fel tudott mutatni előzetes munkaszerződést. Ezen könnyítések már a francia liberális és könnyített bevándorlás-politika tükrében születtek meg, mely 1963-tól tovább egyszerűsíti a folyamatot; melynek keretében 1963 nyarán először, minden több hónapja igazolhatóan Franciaországban tartózkodó külföldi helyzetét legalizálták. Hasonló tömeges regularizációs eljárásra az elkövetkező években is sor került. Természetesen előnyös volt az emigránsoknak az is, hogy megérkezésüket követően, szinte azonnal munkát kaphattak (a koncentrált kínálati piac sok munkáltató számára egyértelművé tette, hogy egyenesen a nyomornegyedből toborozza munkásait). Számos esetben lehetővé téve azt is számukra, hogy ne kelljen a közlekedéssel és munkahelyre való eljutással bajlódni, hiszen külön buszok vitték őket el reggel és a munka végeztével visszaszállították őket a negyedbe foglalkoztatóik. További anyagi vonzatokat nézve, az sem utolsó szempont, hogy ezzel megspórolhatták a közlekedési díjak megfizetését, valamint nem kellett „városi” öltözékre külön költeni a nehezen összekuporgatott pénzükből. Ezzel még inkább ki tudták zárni vagy legalábbis minimálisra csökkenteni a francia társadalommal fenntartandó kapcsolatot és érintkezést. A további előnyöket boncolgatva, mindebből világosan látható milyen pozitív aspektusai voltak a nyomornegyednek a munkáltatók szempontjából. Valóságos kínálati piac kínálkozott a nyomornegyed lakóinak személyében, akik készségesek voltak, nem riadtak vissza a kétkezi munkától, szociális és egyéb biztonsági feltételeket nem támasztottak munkaadójukkal szemben. Ezenkívül nem igényelték a legális szerződések megkötését, amit elvileg az ONI (Office National d’Immigration – Nemzeti Bevándorlásügyi Hivatal) számára nekik is be kellett mutatniuk114. A munkaadón és a bevándorlókon kívül hasznot húztak még a telkek francia tulajdonosai, akik a kihasználatlan földjeikre legalább bérleti díjat kaptak, valamint azok a portugál tulajdonosok, akiknek volt elég pénzük megvenni ezen területeket és kiadni bérbe az újonnan érkezőknek jó pénzért.

113

Csupán ez a kitétel teljesítése is nehézkes volt, hiszen a csekély számú turista vízummal érkező és valódi „személyigazolvánnyal” (bilhete de identidade, vagy carte d’identité) rendelkező bevándorlón kívül a többség hamis papírokkal vagy bárminemű irat hiányában hagyta el Portugáliát. 114 Volovitch-Tavares, M. C.: p.36.


Nem szabad elfeledkezni ugyanakkor a portugálok kijuttatására szerveződött hálózatról (les passeurs, réseaux de passeurs), amely portugál, francia és néhány spanyol tagból szerveződött. Szembeötlő a hasonlóság a korábbi korok ügynökségeivel és közvetítőivel, mely csupán azt bizonyítja, hogy minden kornak megvan a maga illegális hálózata, amely a szorult helyzetben lévőknek „segítséget” nyújt a busás haszon fejében. Manapság ugyanúgy fellelhető, és éppen Portugáliában okoz komoly gondot az egyre növekvő létszámú ukrán közösség körül szerveződő és azt ellenőrzése alatt tartó „maffia”, ahogyan ma nevezzük őket. Ezen érdekek és előnyök szövevényében fejlődött és szerveződött tehát a Champigny-i nyomornegyed szinte külön kis várossá közel 8 év alatt 1956-tól 1964-ig.

II.2.1.6.

Embercsempészet és az illegális bevándorlási hullám

Az előbbi fejezetekben számos utalás történt arra, milyen indokok késztették a Portugálokat szülőföldjük ideiglenes elhagyására; az otthoni rezsim hogyan és miért kívánta ezt megakadályozni, azonban arról még nem esett szó, hogy hogyan, milyen segítséggel tudták megvalósítani a kivándorlók a többszörös illegális határátkelést a portugál-spanyol és francia határon. Erre viszonylag gyorsan kialakult az „álom-kereskedők” vagy „álom-üzérek” szerveződése akár a Champigny-i barakktulajdonosokhoz, akár a francia munkaadókhoz vezető szálakkal. Mivel a határőrizet mind a portugál, mind a spanyol-francia határon fennállt, veszélyes dolog volt átkelni és kijátszani a rendőrök éberségét, de a közvetítők meg is kérték az árát: 1200-3000 franknak vagy 12-14.000 escudonak megfelelő összeget kellet előteremteni, attól függően, hogy a kivándorlónak volt-e útlevele vagy sem115, illetve mely évben hagyta el országát (inflálódás!). Ez komoly összegnek számított akkoriban, ha figyelembe vesszük a szerző által közölt adatokat: egy portugál munkás havi keresete 6800 frank között mozgott és csak ritkán érte el az 1000-et. Mindezért az árért cserébe eljuttatták őket Champigny-ba, de igencsak emberpróbáló körülmények között. Zsúfolt kocsikban és kamionokban, többszöri átszállással, gyakran gyalogszerrel kelve át a Pireneusokon, ahol újabb kamionba zsúfolták be őket (esetenként vonattal mentek Párizsig, 115



ahol már várta őket a taxi, amely elszállította Champigny-ig). Ki kellet bírniuk az 5, de akár 15 napos utazást, amely idő alatt „élelemről” a kocsikaravánok vezetői gondoskodtak, ami legtöbbször hideg főtt burgonyát és csokit takart, ritkán kolbászt és kenyeret, amelyet úgy dobtak oda nekik, mintha állatok lettek volna – írják visszaemlékezéseikben az utazás résztvevői116. Tény, hogy az utazás célállomása Champigny volt, de a 60-as évek elején érkezők közül a legtöbben csak pár napot töltöttek itt barátok vagy falubeliek barakkjaiban, akik gondoskodtak róluk, segítettek a hivatalos papírok megszerzésében és elkalauzolták őket arra a címre, amellyel a zsebükben érkeztek – és akinél elszállásolhatták magukat, amíg munkát találtak. Nagyon nagy jelentősége volt tehát a portugálok összetartásának, a sorstársaik megsegítésére irányuló jó-szándékuknak is abban, hogy egyre többen és többen érkeztek Franciaországba. 1960-tól szinte szabállyá vált az illegális határátlépés, vagy ahogy a portugálok mondják „O Salto”, ami a határok átugrását, átkelését jelenti. 1967-ben egy francia rendező, Christophe de Chalonge francia rendező játékfilmet forgatott O Salto címmel, amelyben bemutatja egy portugál művész kivándorlását Franciaországba, annak minden jellegzetességével: a szörnyű utazás, az embercsempész hálózat rátelepedése a főhősre (fizetni a kijutást, fizetni a szállásért, az első munkahely felkutatásáért is stb.), mely során teljesen eladósodik feléjük és végül kénytelen egy barakkban meghúzni magát Champignyben feladva minden álmát az „új élettel” kapcsolatban. A francia kormány különböző álláspontot képviselt az évek folyamán, de lényegében ellenőrizni szerette volna az országba történő bevándorlást, és betartatni a hivatalos határátlépési procedúrát amellett, hogy valójában szorgalmazta az illegális határátlépést a rendszeres reguralizációs eljárásokkal, és a „gyors” papírokhoz és munkához való jutás elősegítésével. A francia munkáltatók is jobban kedvelték a tömeges reguralizációs eljárást, semmint egyenkénti igénybejelentéseket tenni az ONI felé és rendezni dolgozói státuszát. A portugál kormány azonban továbbra is az elhallgatás politikáját alkalmazta, továbbra sem keresve megoldást a probléma gyökereire, és csupán utólagosan járult hozzá az illegális kivándorlók elismeréséhez attól tartván, hogy azok felveszik a francia állampolgárságot vagy sosem térnek haza és családjukat is magukkal viszik megfosztva a portugál államot a tőlük származó jelentős hazautalásoktól. 116

id. mű p.10., p.40 és pp.43-44.


Három ellentétes érdek feszült így egymásnak, amely köztes megoldásokat szült: 1963. december 31-én aláírtak egy kétoldalú, kormányközi munkavállalási megállapodást (convention de main-d’oeuvre) elősegítve a francia munkákra történő toborzást és a munkások jobb elosztását a francia területeken és előirányoztak egy, az ONI által felállítandó hivatalt/irodát Lisszabonban (antenne) ezzel is remélve az illegális bevándorlók számának csökkenését117. 1964-ben a franciák rendeletet hoztak a nyomornegyedek megszüntetésére, azonban Párizs környékére ez csak 1967-től volt érvényben. Ezzel párhuzamosan a francia hatóságok az embercsempész hálózatok felgöngyölítését tűzték ki célul, növelve a közúti ellenőrzések számát (néhány kamiont sikerült elfogniuk 1964 folyamán, megrakottan illegális bevándorlókkal) és létrehozva a nyomornegyeden belül is egy állandó felügyelő szolgálatot (1964), amelynek elsődleges feladata az illegálisan érkezők ellenőrzése lett – lényegében státuszuk reguralizációját jelentette, valamint egy külön hivatalt Párizsban a megnövekedett számú reguralizációs eljárás bürokratikus igényeit kielégítésére. Egy korabeli rendőri feljegyzés szerint 1964. március 16.-22-ig (1 hét!) ezernél több portugál érkezett Champigny-ba. Azonban ugyanebből az időből származó bevándorlók elbeszélése szerint volt idő, amikor körülbelül 2000 honfitársuk érkezett egy hétvége alatt, az állandó tartózkodók számát ebben az időben cca. 10.000-re becslik

118

. Az év vége felé próbálkoztak a nyomornegyedben élők

bevonásával is felajánlva, hogy amennyiben segítenek az embercsempészek (passeurs), az irat-hamisítók (fournisseurs de papiers) és a feketén dolgoztató munkaadók (négriers) kézre kerítésében megkönnyítik számukra a legális státusz elnyerését, azonban ez sem járt sikerrel. Ekkor rendkívüli módon 1965-1966 folyamán a nyomornegyed bejáratánál a rendőrség és a Szajna körzeti társadalombiztosítási és munkaügyi hivatal119 felállított egyegy adminisztrációs hivatalt (antenne administrativ) csak a nyomornegyedben élők ügyeit intézendő, azonban hamarosan az egész portugál közösség itt próbálta problémás ügyeit megoldani, hiszen újabb portugál konzulátus csak 1968-ban nyílt meg Párizs környékén. Mint említettem lényegében 1962-ig a francia társadalom számára a portugál nyomornegyed szinte ismeretlen volt, azonban ezt követően sorra jelentek meg cikkek és tanulmányok a Le Monde-ban és a L’Humanité-ben (akárcsak Portugáliában) a portugál 117

A megállapodás a salazari rezsim akadályozó és lassító politikájának köszönhetően nem sok eredménnyel járt. Ismét csak a diktátor politikai pályafutásának vége után, Caetano hivatalba lépését követően került sor egy új megállapodás aláírására 1971. júliusában, melynek keretében immáron 65.000 fős kvótát tölthettek ki a legális úton Franciaországban munkát vállalni szándékozó portugálok az ONI szervezésében. 118 Volovitch-Tavares, M. C.: pp.44-46. 119 Bureaux de la main-d’oeuvre, de la Sécurité Social, et des Services Socieaux de la préfecture de la Seine


közösség szörnyű életkörülményeiről és a belőlük élő hálózatokról. Ekkoriban ugyanis a területen nem volt vezetékes víz vagy áramszolgáltatás, se fűtés, se csatornázás vagy vízelvezetés; esős időben a higiéniás körülmények teljes hiánya emberhez méltatlan környezetté változtatta a kezdetben 5-6 hektárosra becsült beépített területet, ami immáron cca. 30 hektárt számolt (pontos adatok nincsenek, mert sose mérték fel a területet míg álltak a barakkok). A francia társadalom első megdöbbenését és felháborodását követően, mely valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy a hatóságok lépésekre szánták el magukat (1964-től hozott rendelkezések, mint fentebb említettem). Sorra alakultak a szeretetszolgálatok és segélyszervezetek az ottlakók életkörülményeit javítandó és polgári egylete gyerekfelügyeletet vállalva, vagy ingyenes esti nyelvórákat adva, varróképzést, stb. tartva a nyomornegyed lakóinak. A hatóságok 1965-1966-ban bevezették az áramszolgáltatást és a negyed egyes területeit csatornázták és folyóvízzel látták el, megszervezték a szemétszállítást. Azonban döntés született a nyomornegyed felszámolásáról. A határozat lényegében már 1964-ben megszületett, de 1967 elején kezdték csak meg a konkrét bontási munkálatokat, komoly ellenállások közepette. Először (1966-1967) az egyedülálló férfiak lakta negyedet bontották le és gondoskodtak átmeneti szállásról számukra. Korábban említettem, hogy a Champigny-ban megforduló személyek nagy része nem állandó lakos volt, de az ideérkező egyedülálló férfiak többsége igen. Ők elkülönült csoportban éltek 10-15-en összezsúfolva kisebb barakkokban. Majd a második lépcsőben (1969-1972) a családok kilakoltatása folyt sokkal lassabb ütemben, mivel cca. 12.000 ember120 elszállásolásáról kellett a hatóságoknak gondoskodnia. A nyomornegyed felszámolása természetesen nem jelentette a portugál közösség eltűnését a Marne folyó partjairól, hiszen sokan a Champigny környéki falvakban telepedtek le, megőrizve a kulturális gyökereiket. Champigny 1972-től megszűnt a portugálok fővárosának vagy a portugál migráció központjának lenni.

II.2.1.7.

120

Az ideális munkaerő



Eddig nem esett szó arról, hogy elszigetelődésük ellenére hogyan tudtak mégis oly módon beilleszkedni a francia társadalomba, hogy az 1960-as évek elejéig szinte észrevétlenül, „láthatatlanul” éltek a befogadó országban, majd – a 8.1 sz. ábrából is láthatóan – ugrásszerűen megnőtt a számuk és mára a legnépesebb közösséget alkotják Franciaországban, megelőzve az összes többi nemzetiséget, ugyanakkor gond nélkül beilleszkedve a francia társadalomba. Ennek megértéséhez az antropológiai kutatások eredményeit kell segítségül hívni.121 Emanuel Todd a Le destin des immigrés című gyűjteményes kötetében kiváló antropológiai jellemzést nyújt a Franciaországba kivándorolt portugálokról. A kivándorlók nagy része az északi területekről érkezett, ahol sajátos családi-közösségi kapcsolatok élnek (type souche, azaz törzsi- családi kötődések erőssége), melyek nagyban emlékeztetnek a francia vidéki társadalom jellemzőire. Ezek az erős katolikus jelleg, a szinte törzsi jellegű családi összetartás, a hierarchikus elvek elfogadása (amelyek a salazari rendszer alapjait is jelentették). Mindössze két kisebb eltérés áll fenn. Egyrészről az egész portugál társadalomra jellemző matriarchális jelleg, és ennek megfelelően a nők domináns szerepe a családban, valamint az „anti-intellektualizmus”. Ez utóbbi a katolikus egyház túlzott behatásának köszönhető, mely alapjaiban áll ellen a széleskörű népoktatásnak, mintegy konzerválva a társadalmat; valamint a kulturális elmaradottságnak, amelyet csak súlyosbított az európai fejlődésben betöltött periférikus szerep. (Az analfabéták számát tekintve még 1960-ben is 31,1%-ot mutat Portugália122, lemaradva számos harmadik világbeli országtól.) A portugál társadalom alapvető értékei a hierarchia tisztelete, a kétkezi munka megbecsülése és az értelmiségiek szellemiségével szembeni bizalmatlanság nagyban megmagyarázza a portugálok sikeres integrálódási folyamatát a francia társadalomba. Ők is a munkásréteg képviselői Franciaországban, akárcsak a Maghreb-országokból származó társaik, de a portugálok alapjaiban ismerik el ezen osztály „helyét” a társadalmi hierarchián belül, így életkörülményeiket is gond nélkül elfogadják. Nem vesznek részt a baloldali

121

Az 1970-es évek végén látnak napvilágot az első olyan migrációs kutatások a kulturális antropológia területén, amelyek az 1950-es 1960-as években a munkavállalási céllal Európa fejlett régióiba érkező migránsok közösségeit vizsgálják. Ezek közül a legjelentősebb a Castells által szerkesztett Between two cultures c. kötet (1977), amelyet számtalan más etnográfiai monográfia követett az 1980-1990-es években. (Például a franciaországi portugálokról vagy az olaszországi szenegáliakról), in Prónai, Cs.: Migráció és kulturális antropológia, in Kovács, N.- Szarka, L. (szerk.): Tér és Terep, Budapest, Akadémiai K, 2002, pp.347-366. 122 Fortes, N: Economia Portuguesa, ISLA-Leiria, 2002, p.63.


munkásmozgalmakban vagy politikai megmozdulásokban (szemben az olasz vagy spanyol bevándorlókkal). Gyermekeik számára is a rövidebb ideig tartó tanulmányokat támogatják és azt, hogy azok minél hamarabb kezdjenek el dolgozni, mely szerényebb, de biztos megélhetést biztosít majd nekik (szemben az értelmiségi léttel). Ennek köszönhetően mind az első, mind a második generáció munkanélküliségi rátája alacsonyabb még a francia társaiknál is (12% szemben a 13%-al, míg gyermekeiknél 7%, szemben a francia 21 évesek 12%-val)123, akárcsak a felsőoktatási képzésben való részvételük. Ennek köszönhetően a társadalmi ranglétrán nem mutatnak valódi mozgást. Érdekes adat, hogy a franciaországi külföldiek között vizsgált bűnözési ráta ugyancsak a portugáloknál a legalacsonyabb (a franciákhoz viszonyítva is, azaz a befogadó ország rátájának csupán 0,7%-a), ami azért is meglepő, mert a bevándorló csoportok bizonyos társadalmi devianciára hajlamosak a saját kultúrájukból való kiszakítottságnak betudhatóan. Azonban a portugálok úgy tűnik társadalmi és kulturális értékeiknek köszönhetően védettséget élveznek ezekkel szemben, megkönnyítve a befogadó társadalomba történő adaptációjukat és a súrlódásmentes együttélést. A tanulmány külön hangsúlyozza a csoporthoz való tartozás érzésének fontosságát, amelyet társadalmi hálózataikon (barátok, család, falubeliek) és az egymás feltétlen támogatásán keresztül fejeznek ki. Összefoglalva megállapítható, hogy a francia állam szemszögéből a portugálok képviselték a nagy számban rendelkezésre álló, főleg illegális bevándorlóként érkezett – a társadalom-biztosítási járulékok szempontjából is kevésbé költséges – munkástömeget, akiket származásuk és kultúrájuk révén könnyebb volt „asszimilálni” és mintegy „kulturális preferenciát” élveztek az afrikai területekről származó bevándorlókkal szemben.

123

Todd, E.: Le Destin des immigrés, Paris, Éditions du Seuil, 1994, p.388.


II.2.2. Németország

A Németországba irányuló portugál kivándorlás az 1960-as évek közepéig nem volt számottevő. A háború után a helyreállításokhoz szükséges munkaerő elegendő mértékben állt rendelkezésre, lévén hogy tömegével érkeztek keletről a német menekültek az akkori NSZK-ba. 1955-től kezdve figyelhető meg Németországban is a gazdaság robbanásszerű fejlődése és a német ipar közel egy évtizedig tartó expanziója, amely óriási mértékű munkaerő-szükségletet igényelt, melyet a keleti területekről érkezett főleg fiatal és magasan képzett bevándorlók nem tudtak kielégíteni. Az alacsonyabb státuszú munkák betöltésére (kitermelőipar, közmunkák-építkezések, mezőgazdasági és szolgátatóipari tevékenységek) így nagy hiány mutatkozott. Ennek következményeként 1955-ben Németország kétoldalú megállapodást írt alá Olaszországgal, hogy további bevándorlókat fogadjon a mezőgazdasági szektorba és építkezési munkákra. A 60-as évektől kezdve azonban Németország a mediterrán országokból is aktív munkaerő-toborzást folytatott és számos kétoldalú egyezményt írt alá: Spanyolországgal

és

Görögországgal 1960-ban,

Törökországgal,

Marokkóval

és

Tunéziával (ez utóbbiak esetében bányászati munkákra) 1961-ben, Portugáliával 1964ben, Jugoszláviával 1968-ban. Ennek köszönhetően 1956 és 1966 között cca. 3 millió külföldi léphetett be az országba munkavállalási céllal124. Ebben az időben válik a „Gastarbeiter” kifejezés általános szóhasználattá minden bevándorló „vendég” munkásra. Az 1950-es évektől a migrációs folyamatokat elemző OECD tanulmány125 kihangsúlyozza, hogy a többi európai ország is: Belgium, Hollandia, Luxemburg és Svájc is hasonló kétoldalú megállapodásokat kötött ezen országok többségével. Mint az 9.sz.táblázatból is látszik 1965 előtt nem állnak rendelkezésre adatok, de a kétoldalú megállapodás aláírása után egyértelműen kimutatható a nagy növekedés. 19651969-ig a Németországba irányuló kivándorlás még csak az összes kivándorlás 9,2%-át tette ki, azonban a rákövetkező 5 évben a hivatalos adatok az első számú célországgá léptetik elő, az összes kivándorlás közel 30%-át ezen ország felé terelve. A legszemléletesebben a 8.1. sz. ábrán követhető nyomon, hogyan közelíti meg a számadatok 124

Arroteia, J. C.: id. mű p.64. és Garson, J.P and Loizillon, A.: Europe and Migration from 1950 to Present, Brussels, 2003., OECD p3.


a Franciaországba távozó egyének számát. A kivándorlás csúcspontját az 1973-as év jelenti, amikor hivatalosan 31.479 fő érkezik az országba (6.sz.táblázat). Ekkorra a 12.sz.táblázat adatai szolgálnak tájékoztatásul a Németországban tartózkodó külföldiekre vonatkozóan, amely a portugál közösséget a hatodik legnépesebbként jelzi cca. 112.000 fős létszámával (ez közel hatoda az olasz, harmada a görög és fele a spanyol közösség létszámának). Mint látható, a hatalmas országban a portugál népesség csupán kis százalékát képviselte a bevándorlóknak és szemben a többi nemzetiséggel főleg szezonális munkavállalási céllal tartózkodtak ott. Amikor 1973. novemberében a gazdasági világválság hatására Németország bezárta kapuit a további bevándorlók előtt és a munkanélküliek hazatérését támogató intézkedésekbe fogott, a spanyolok, olaszok és portugálok egyharmada elhagyta az országot; a törökök száma azonban nem változott nagyságrendileg. A családegyesítésre vonatkozó európai egyezmény nem tette lehetővé természetesen a határok hermetikus lezárását a nők és a gyerekek előtt, így 1989-re a 9. sz. táblázat növekedési/csökkenési adatai mutathatóak ki. Mivel itt is elsősorban az északi területekről érkező portugálok voltak többségben, azok hagyományos - némettel rokon - családi-közösségi kapcsolati rendszere (type souche, lásd II.2.1.7. fejezet) ugyanúgy biztosította a letelepedni szándékozók könnyű integrálódást a német társadalomba, ahogyan a francia társadalomba is. Mint a portugál statisztikai hivatal által közölt adatok alapján készített 2.sz. ábrából és a 6. sz. táblázatból látható Németországba szinte teljesen megszűnt a hivatalos kivándorlás az 1990-es évekig. Ekkortól évente cca. 200 fővel nő a számuk 1996-ban elérve a csúcspontot 10.230 regisztrált fővel, majd újra csökkenő tendenciát mutat, ahogyan maga a kivándorlás összességében. (A statisztikai adatok hiányosságáról az Európai Uniós csatlakozás során bővebben foglalkozom.)

125

Garson, J. P. - Loizillon, A.: Europe and Migration from 1950 to Present, OECD, 2003. január, http://www.oecd.org/dataoecd/15/3/15516948.pdf (2003.11.18; 20 óra 14 perc)


II.3. A 70-es évek válsága

A bevándorlók befogadására mutatott hajlandóság és kapacitás csökkenése a 1970-es évek közepén kezdett egyre nagyobb méreteket ölteni mind az USÁ-ban, Kanadában, mind az Európai Unióban köszönhetően a gazdasági növekedés lassulásának és a növekvő nyomásnak, ami a kormányokra hárult, hogy kidolgozzanak megfelelő migrációs politikát, ami kezelni tudja a problémát.126 1973 előtt Európát nagy déli irányból kiinduló bevándorlás jellemezte (főleg ÉszakAfrika és Dél-Európa irányából), amit a kormányok támogattak is, azonban a 1970-es évek közepétől mindez megváltozott. Az 1973-as olajárrobbanás és az ennek nyomán kialakuló gazdasági válság, a növekvő munkanélküliség és gazdasági-szociális bizonytalanság nagy terhet rótt a fogadó országokra. Ezen környezetben Európa-szerte a bevándorlást korlátozni kívánó pártok népszerűsége egyenes arányban nőtt és megfigyelhető a xenofóbia és a szegregáció térnyerése. A kormányok megszorító intézkedések meghozatalára irányuló elhivatottságát csak erősítette az a felismerés, hogy a korábban bevándorolt külföldi népesség mégsem csupán ideiglenes munkavállalási szándékkal érkezett az európai centrum országokba –mint azt eddig feltételezték – hanem az 1970-es évektől beinduló családegyesítési mozgások következtében hozzájuk egyre több nő és gyerek csatlakozott a befogadó országban történő tartós letelepedés céljából. Az eddigi tömeges munkaerőigény egyre szelektívebb, speciális gazdasági igényeknek megfelelő keresletté változott és az 1980-as évek végéig a gazdasági vagy munkavállalási célú migráció drasztikusan visszaesett. Habár a kormányok beszüntették aktív

munkaerő-toborzó

politikájukat

és

a

bevándorlók

hazatérését

támogató

intézkedéseket vezettek be azok nagy része a befogadó országban maradt a gazdasági visszaesés ellenére is kihasználva a szociális juttatásokból származó előnyöket. Például Németországban közel 100%-al nőtt a bevándorlók száma 1981-1985 és 1989-1990 közötti időszakban és egy ENSZ becslés szerint is a bevándorlók csupán 10%-a tért haza a szülőföldjére az olajárrobbanást követő két év (1974-1975) során127.

126

Schiff, M.: South-North Migration and Trade, http://www.worldbank.org/research/trade/pdf/wps1696.pdf (2003.10.30, 03ó:06) 127 Garson, J.P. - Loizillon, A.: id. mű p.4.


A korszak másik fontos jellemzője, hogy az illegális bevándorlással és a feketemunka elterjedésével, mintegy „delokalizálódnak” a bevándorlók a korábbi évtizedekben még általánosan elfogadott primer gazdaságból a feketegazdaságba, amit a szociális jogok be nem tartása és az alacsony fizetés jellemez. Ennek oka, hogy az alacsony munkabérért és feltételek között – mint amilyeneket az időszakos, kemény munkák képviselnek – még a jóléti társadalmak munkanélkülijei között sem találtak olyat a munkáltatók, akik elvégeznék ezeket. Globális szempontból vizsgálva a probléma az, hogy a nagy migrációs mozgásokat kiváltó okok továbbra sem szűntek meg. Ami változott az a hivatalos bevándorlás lehetőségének a csökkenése és ez nagy szerepet játszhatott abban hogy, a portugál kivándorlás többé nem érte el azt ezt megelőző szintet. Ugyanakkor észre kell venni azt is, hogy a portugál gazdaság belső szerkezetváltása és a társadalmi-politikai rendszerének megszilárdulása lehetett a fő indok arra, hogy az állampolgárok nagy többsége ezentúl otthon próbáljon elsősorban boldogulni.


III.

PORTUGÁLIA: CÉLORSZÁG 1974-TŐL Mint az előző részből látható volt a század közepétől a portugál kivándorlás is az

1945-1975-ig tartó – a szakirodalom által „Trente Glorieuses”-nek vagy „Glorious Thirty”nek is nevezett - páratlan európai gazdasági fejlődés és helyreállítás által életre hívott munkaerő-piaci kereslet igényeit követte. Az ezt követő visszaesés a kivándorlási számadatokban két tényezőnek tudható be. A fogadó országok részéről mindezt az Európát súlytó gazdasági recesszió és növekvő munkanélküliség okozta, ami 1973-ban a határok ”bezárásához” vezetett, esetünkben pedig az 1974. április 25-i „szegfűs forradalom”128 járult hozzá, amely a 48 évig tartó diktatúra végét és számos száműzetésben élő portugál hazatérését hozta. Az 1980-as évek folyamán az egész világ migrációs folyamataiban átrendeződés figyelhető meg, melyet a befogadó és küldő országok diverzifikálódása jellemez. A hagyományosan küldő országoknak számító európai államok (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Írország, Görögország) maguk is egyre inkább a bevándorlás célországaivá alakultak át, és a migráció alanyai már nem kizárólag a volt gyarmatokról érkeztek (főleg Nagy-Britannia és Franciaország esetében volt eddig megfigyelhető), hanem Ázsiából és az afrikai területekről. A Közép- és Kelet-Európában végbemenő politikai változások, a Szovjetunió felbomlása minőségi változást hozott: általánossá vált a menedékjogot és menekült-státuszt kérők száma, melyet az iraki konfliktus és a jugoszláviai háborúk folytán további menekültáradat követett. (1983-ban 70.000 menedék-kérelmet regisztráltak Nyugat Európában, amely 1992-re megtízszereződött – a fő célországok: Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Hollandia és Ausztria voltak.129) A határok megnyitása életre hívta a kelet-nyugati irányú vándorlást a kisebbségek hazatérése révén130, és a családegyesítési célú migráció is folytatódott. Csupán az 1990-es évek végétől erősödött fel újra a munkavállalási céltól motivált „határátlépési” folyamat a gazdasági expanzió, a telekommunikációs és IT szektor -, az 128

A forradalom közismert elnevezés onnan ered, hogy a polgárok piros szegfűt tűztek a felszabadító katonák puskájának csövébe. 129 Garson, J.P - Loizillon, A.: id. mű p.4. 130 1989-1990-ben a német kisebbségek hazatérése a lengyel, román és szovjet területekről számottevő, valamint a görög és finn származásúak felkerekedése a Szovjetunió felbomlását követően.


oktatási és egészségügyi szektor fejlődése által életre hívva – számos országban megnövelve a keresletet a magasan képzett szakemberek iránt. A déli államok esetében (Olaszország, Spanyolország, Görögország és Portugália) a mezőgazdasági, építkezési és állami beruházási munkálatok elvégzésére nagyszámú képzetlen külföldi munkaerő iránt is nagy igény mutatható ki a képzett szakemberek mellett, azonban mindkét esetben az időszakos vagy ideiglenes szerződések keretében végbemenő vándorlás támogatottságáról beszélhetünk a befogadó országok szempontjából.

III.1.

A kivándorlás további változásai

Mindezekből a folyamatokból természetesen a portugálok is kivették részüket, bár a szakirodalom az 1970-es évektől szinte kizárólag célországgá válásuk sajátosságaival foglalkozik – jelezve a kivándorlás bár korántsem ért véget, mértéke elhanyagolható a korábbi időszakhoz mérten. A kivándorlás jellegzetességeiben is többféle változás mutatható ki. A nemek szerinti összetételt vizsgálva a nők egyre nagyobb arányú vállalkozó kedve tűnik szembe a század folyamán. Az 1910-es évekig a kivándorlóknak csupán negyedét képviselték a nők, a következő évtizedtől körülbelül már a felét és ez a tendencia fennmaradt a század közepéig. Az 1960-as évek tömeges kivándorlási hulláma során elsősorban a házaspárok együttes kivándorlása volt az általános, így ekkoriban szinte egyforma mértékben hagyták el az országot a két nem képviselői (főleg az illegális határátlépésnek köszönhetően) 131. A Portugál Statisztikai Hivatal (INE) 1976-tól közli nemek szerinti bontásban a kivándorlási adatokat (10. táblázat) és bár a nemzetközi elemzések továbbra is a nők egyre nagyobb térhódítását hangsúlyozzák az 1990-es évek folyamán (főleg Franciaország, Görögország, Spanyolország, Svédország, Nagy-Britannia és Olaszország esetében), Portugáliában a 10.1 sz. ábra egyértelműen a nők csökkenő kivándorlási hajlandóságát mutatja (a férfiak arányának harmada). Véleményem szerint mindez azzal magyarázható, hogy Portugáliában az utóbbi két évtizedig a hagyományos családi mintából fakadóan a nők elsődleges feladata a család összetartása és a gyereknevelés volt. Ezt követően a nők is

131

Migrações, = Visão, 2002. március 7. (különszám), p.31.


jelentősebb mértékben vállalhattak munkát és a szolgáltatási szektor is ekkorra fejlődött olyan mértékben, hogy számtalan új álláslehetőséget kínáljon számukra. A változás (ahogy a 10. táblázatból is látható) az ideiglenes kivándorlás térhódításában is megmutatkozik. Az 1970-es évekre a tartós kivándorlás jellemző – azaz az egy évnél hosszabb ideig való külföldön tartózkodás, míg az 1980-as évektől megfigyelhető drasztikus visszaesése és a szezonális – egy évnél rövidebb periódust felölelő – kivándorlás fokozatos térnyerése, amely egybeesik a nemzetközi tendenciákkal. Érdemes mindezt összevetni a 6. táblázat adataival, amelyből látható, hogy a tengerentúli területekre történő kivándorlás fokozatosan veszített jelentőségéből és az 1990-es évekre szinte teljesen a múlté lett – ezzel párhuzamosan növekedett a rövid távú kivándorlás immár az európai országok: elsősorban Franciaország (31%), Svájc (25%), Németország (24%) és Nagy-Britannia (10%) felé (ld. 6.4. ábra). A rendszerváltás utáni javuló életkörülmények – növekvő bérek, szociális juttatások bevezetése és általánossá válása, stb. –, a demokratikus berendezkedés megszilárdulása természetesen nem vetett véget a portugál kivándorlásnak, bár az EK-hoz való csatlakozásig további csökkenést eredményezett mértékében. Sajnos 1989-1991 között nem állnak rendelkezésre számadatok a portugál statisztikákban, de a tendenciából látható, hogy ekkortól indul meg újra a növekedés, amely 1992-ben tetőzik. Meglepő módon, amire az ország kiaknázhatta volna a közös piac szabad munkaerő-áramlásából adódó előnyöket, újabb csökkenést regisztrálhatunk a kivándorlók számában (ekkor már nem beszélhetünk nemzetközi migrációról az Unión belül, csakis belső munkaerő-áramlásról). További érdekes tény, hogy a spanyolok és portugálok is inkább hazatértek, semmint tömegesen indultak volna útnak a Közös Piac felé – támasztja alá számos tanulmány132 számadatok megjelölése nélkül.

III.1.1.1. Az Uniós tagság hatásai és a mobilitási problémák

132

Többek között lásd: Ivanovits, S.; Branco, R. M. C.; Rees, P.; Gomes, A.M.; Corkill, D – Eaton, M. idézett műveit és a The social situation in the European Union 2002 – In Brief c. tanulmányt.


Portugália már jóval Spanyolország előtt benyújtotta csatlakozási kérelmét

, azonban

az EK a két ország integrációjának egy időben történő véghezvitelét és az előző körökben (1973 és 1981) történt bővítés során elmaradt intézményi-strukturális és mezőgazdasági reformok szükségességét hangoztatta ezzel szemben. Portugália és Spanyolország így csak 1986. január 1-jétől lett az Európai Közösség tagja, amely biztosította az ország számára az évszázados bezárkózásból, félperifériális elmaradottságból történő kitörés lehetőségét134. A két ország csatlakozásakor is még kvótákat vezettek be, mintegy türelmi időt szabva az új belépők európai munkavállalásának. A szabad munkavállaláshoz fűződő jogok megvalósítását 1993. január 1-jére tűzték ki (eleve 7 teljes évet irányoztak elő) és az átmeneti időszak lejártával 1991. január 1-jén felülvizsgálták annak létjogosultságát. Végezetül Brüsszelben is belátták, hogy a szabad mozgás engedélyezése semmilyen zavart nem okoz a belső munkaerő-piacon és egyhangúlag egy évvel hamarabb (1992-ben) leteltnek nyilvánították az átmeneti időszakot (6 évvel a csatlakozás után)135. Ennek ismeretében megállapítható, hogy Magyarország esetében sikerként könyvelhető el a 2+3+2 év és az Uniós vezetők is képesek bizonyos fokú rugalmasságot mutatni, hiszen a tapasztalatok azt mutatják, hogy a dél-európai országok belépését is túlzott migrációs várakozások előzték meg, melyek nem bizonyultak valósnak. Mitől tartottak tehát az EK tagállamainak vezetői, hiszen már a Római Szerződés alapelvei között is szerepelt – az ekkor még csak hat – tagország állampolgáraira vonatkoztatott szabad mozgás és diszkrimináció-mentes munkavállalás joga a Közösség határain belül136, a várt hatás viszont elmaradt. Mivel Olaszország is alapító tag volt,

133

1962. május 18-án került benyújtásra a portugál csatlakozási kérelem, melynek eredményeképp 1972. július 22-én szabadkereskedelmi egyezményt kötött az EGK-val. A tárgyalások csak a demokratikus rendszerváltás után kezdődhettek meg, így a Mário Soares által 1977. május 28-án újból benyújtott kérelem hatására előcsatlakozási egyezmény (1980. december 3.) köttetett, a Csatlakozási Megállapodást 1985. június 12-én írták alá. 134 Tény, hogy a NATO tagság (1949) és az USÁ-val kötött védelmi egyezmény (1951) Brazília, Afrika és Portugália atlanti kötődését szimbolizálják, de csak az „európaiság” előtérbe kerülése – és ezzel a Spanyolországhoz és az EK-hoz való közeledés hozhatta el a modernizáció és felzárkózás esélyét a portugálok számára. A tagsága során jelentős változások következtek be az ország gazdasági helyzetében: az egy főre jutó GDP elérte a közösségi átlag 71%-át 1999-re (a csatlakozáskor annak cca. 54%-a volt, ld. Fortes, N.: id. mű p. 86.); 1999. január 1-jétől az euróövezet tagja lett teljesítve a maastricht-i konvergenciakritériumokat; a közösségi támogatások révén részben sikerült csökkenteni a regionális különbségeket többek között. 135 Illés, S.-Lukács, É.: „A személyek szabad áramlásának statisztikai szempontú vizsgálata”, in Illés, S. Lukács, É. (szerk.): Migráció és statisztika, Budapest, KSH, 2001/1., pp.26-27. 136 Római Szerződés 48., 52. és 58. cikkelye, valamint a 1612/68 sz. rendelet és a 360/68 sz. irányvonal. Az elgondolás szerint a nemzeti munkaerő-piacok megnyitása pozitív hatással lehet a regionális és ágazati szintű fejlettségi egyenlőtlenségek csökkentésére. A rugalmas európai szintű munkaerő-piac kialakításával és a


érezhetővé vált az integráción belül az olasz munkások jelenlétének felerősödése, de korántsem oly mértékben, mint az ekkori harmadik országokból (Spanyolország, Görögország, Portugália, Törökország) munkavállalási céllal érkezők hulláma. Böhning a belső határok munkások előtti megnyitásának hatását vizsgálta 1972-ben az 1968-1972-ig tartó időszakra, azonban ő is az olaszok várt migrációs hullámának elmaradásáról és annak a külső országokhoz (Nagy-Britannia és Svájc) viszonyított hasonló mivoltáról számolt be. Pennix és Muus is csupán az állampolgárok tagállamok közötti áramlásának szerény növekedését tudta igazolni137. Ezzel részben ellentétes véleményen van a 1999-es nemzetközi migrációs előrejelzéssel foglalkozó Uniós tanulmány, amely az integráció belső mozgásokra gyakorolt hatását vizsgálta a spanyol és portugál csatlakozás fényében az 1985 utáni – a korábbi célországokba (Németország és Svájc) történő – növekvő migrációs tendenciákon keresztül138. A kivándorlást tekintve Spanyolország esetében az alábbi megállapításokat teszi: Svájcba az 1980-as évek végén cca. 7000 fős kontingens figyelhető meg, amely 1990 folyamán tetőzött 8000 fős létszámmal 1995-re visszaesve cca. 3000 főre. Ezzel szemben a Németországba irányuló vándorlás folyamatos növekedést mutatott cca. 3000 főről 7000 főre 1995-re, valamint 1992-re a többi tagállamba történő beáramlás is megduplázódott csúcsát 1994-ben elérve. Az uniós tagállamokba irányuló megnövekedett beáramlás, így főleg a Svájcból Németországba és a többi tagállamba történő helyettesítő migráció (substitution of migration) folyamatának tudható be. A tanulmány nem tartja igazolhatónak azt a feltevést, hogy Spanyolország „kimaradásával” és Németország azonos, bevándorlást vonzó gazdasági jellemzőivel mindez nem következett volna be. Portugália esetében sokkal határozottabb folyamatokról számol be az elemzés: Svájcba 1990-ben cca. 20.000 főt jelöl, amely 1995-re 10.000 főre esik vissza. (Érdemes munkaerő-vándorlás formális és informális akadályainak lebontásával a harmadik termelési tényező szabad áramlása is biztosítható lesz, így növekedhet a tagállamok egymáshoz való konvergenciája. 137 részletesen in: Analysis and forecasting of international migration by major groups (part II.), Eurostat Working Papers, (3/1999/E/No.9), pp.63-64., http://europa.eu.int/comm/eurostat/Public/datashop/print-catalogue/EN?catalogue=Eurostat&collection=12Working%20papers%20and%20studies&product=KS-AP-01-032-__-I-EN (2003.10.17; 23 óra 43 perc) 138 Mint hangsúlyozza a tagállamok különböző rendszerű migrációs statisztikái csupán 1985-től teszik lehetővé az összehasonlító vizsgálatot, mert ekkortól áll rendelkezésre az állampolgárságot vagy származást is megjelölő bontás. Azonban az angliai bevándorlási adatok sokszor megkérdőjelezhetők, és az 1992-es évre vonatkozó francia bevándorlási statisztikák sem alkalmazhatóak, lévén mintavételében teljesen különbözik az azt megelőző és követő évekétől. Az elemzés továbbá nem Portugália és Spanyolország nemzeti statisztikáit veszi forrásként („nem elérhetőek”), hanem a többi európai ország által regisztrált bevándorlási adatokat. Bővebben lásd: id. mű, pp.63-71.


megfigyelni az INE által regisztrált hivatalos kivándorlók – 4309 fő (!) száma közötti hatalmas eltérést, v.ö. 6. Táblázat.) Németországba ezzel szemben 1992-ig folyamatos növekedést mutat ki és 1995-re 30.000 fős csúcsot regisztrál (az INE adatai 1996-ra is csupán 10.230 főt jelölnek ld. 6 táblázat). A többi tagállamba történő kivándorlás 1993-ig fokozatos növekedést mutat, majd 10.000 főről visszaesik az azt megelőző évek értékeire. Szemben a spanyolországi példával a Svájcból Németországba történő helyettesítő migráció csupán részben magarázza a növekedést, így minden bizonnyal részben Portugália csatlakozása is hozzá kellett járuljon a folyamathoz – vonja le a következtetést a tanulmány. A számadatok mindenesetre azt jelzik, hogy a portugálok (és spanyolok) a Közös Piacból fakadó szabad munkaerő-áramlás lehetőségének kihasználása előtt (1992 előtt) hagyták el nagyobb mértékben országukat és azt követően csökkent a kivándorlás: 1992-1995 között 64%-al139. Végezetül megállapítható, hogy az utolsó lendületet 19951996-ban kapja a kiáramlási folyamat, de azóta összességében csökkenő tendencia mutatható ki. Az integrációval bekövetkező határnyitás, azonban nem csak a „kivándorlásra” volt hatással, hanem az Uniós tagállamok polgárainak beáramlását is megkönnyítette az újonnan csatlakozó országok területére. Az Eurostat adatai és Gomes tanulmánya is az angol és német bevándorlók túlnyomó többségét hangsúlyozzák Portugália és Spanyolország

esetében.

Spanyolországba

a

németek

beáramlásának

egyenletes

növekedése (évi 10-12.000 fő) és az angolok számának ingadozása (középértéken hasonló nagyságrenddel) regisztrálható 1985-től – ez utóbbi valószínűleg statisztikai hibából ered – , míg Portugália esetében 1987-től növekedés figyelhető meg: a németek számában a kezdeti csökkenést követően 1988-tól 3000 főről 1993-re cca. 8000 főre nő a számuk140. Fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy már az 1960-as évektől észrevehető az afrikaiak mellet az Európából érkező (spanyolországi és angol) gazdag családokból származó, magasan képzett és általában idősebb korú (nyugdíjas) polgárok bevándorlása Portugáliába, akik azon külföldi cégeknél vállaltak állást, amelyek a portugál gazdasági nyitásnak köszönhetően megtelepedtek az országban (országok szerinti megoszlásukat tekintve lásd 11.1. sz ábra). A nyugdíjasok letelepedése már ekkor is a déli területekre,

139

Corkill, D. – Eaton, M.: p.151. Analysis and forecasting of international migration by major groups (part II.), Eurostat Working Papers, (3/1999/E/No.9), p.75. 140


elsősorban Algarve turisztikai központjaiba koncentrálódik

és napjainkban mindez a

bekövetkezett fejlődés hatására még inkább látványos. A hivatalos portugál források szerinti evolúciót jól mutatja a 11.2. sz. ábra és az alapjául szolgáló 11. sz. táblázat, amelyből jól kivehető, hogy egészen az 1970-es évekig a bevándorlóknak cca. a felét az európaiak tették ki. Csupán a rendszerváltást követően veszik át az afrikai hazatérő telepesek és a nyomukban érkező gyarmati népesség következtében az afrikaiak a vezető szerepet az országban legálisan tartózkodó külföldiek számát tekintve. Amint az a (12. sz. táblázatból) látható, az európaiak aránya az utóbbi 20 évben 30% körüli értéket mutat, bár számuk időközben 16.433 főről (1981) 33.054 főre (1991) majd 2001-re 67.081 főre nőtt. Az Uniós várakozások elmaradását (mindkét irányú migrációt értem ez alatt) az Európára jellemző tagállamok közötti igen alacsony földrajzi mobilitás (0,1-0,2% az össznépesség arányán belül142) is magyarázhatja. Az Eurobarometer felmérése143 kimutatta, hogy az állampolgárok 38%-a változtatott legalább egyszer lakóhelyet az utóbbi 10 évben (legtöbbjük ugyanabban a városban vagy faluban maradt így is) és csupán ezek 5%-a költözött másik tagország területére, illetve további 5%-uk az EU tagállamain kívülre. Az akadályozó faktorok között leggyakrabban a nyelvi akadályokat (az uniós lakosság 47%-a csak az anyanyelvét beszéli144), a költözéssel járó társadalmi-hálózati kapcsolatok elvesztését és a fennálló társadalmi és kulturális különbségeket szokás említeni. Ezeket csak fokozhatják a tagországonként eltérő adózási-, társadalombiztosítási szabályozások; az eltérő foglalkoztatási feltételek és az egyes diplomák és képesítések elismerésének különbözősége, melyek mind maradásra késztethetik a vándorlási folyamatok potenciális alanyait. Bár nem találtam pontos kimutatást arról, hogy milyen mértékben tértek haza a korábban kivándorolt portugálok vagy azok leszármazottai, egy tanulmány szerint a Brazíliából hazatérők alacsony száma (a főbb európai kivándorlók csoportjait vizsgálva a legalacsonyabb) magyarázható a portugálok brazil társadalomba történő gyors és sikeres integrálódásával és inkább a második és harmadik generáció „hazatérése” figyelhető meg 141

elsősorban a német és angol állampolgárokra jellemző in: Gomes, A. M.: Imigração, desenvolvimento regional e mercado de trabalho – o caso português, = Estudos Regionais 2003. No.1, INE-DCR, p.102. 142 The social situation in the European Union 2002 – in Brief, European Commission, p.12. http://europa.eu.int/comm/employment_social/publications/2002/ke4302567_en.pdf (2003.10.17; 23óra 17perc) 143 Eurobarometer 54.2, 2001, uo. 144 Uo.


az 1990-es évek folyamán

. Az európai területek tekintetében ezzel szemben nagyobb

hazatérési hajlandóság volt kimutatható, részben a kivándorlás „ideiglenes” mivolta, részben a hazatérést támogató kormányzati intézkedések (1973-at követően), részben pedig a rendszerváltás és a gazdasági fejlődés következményeként. A portói és lisszaboni francia közösség jellegzetességeit vizsgáló elemzés146 a közelmúlt érdekes változásait hangsúlyozza: az 1990-es években új tendenciaként a kivándorolt portugálok gyermekei azok, akik növekvő számban térnek vissza Portugáliába munkavállalási vagy tanulmányaik folytatásának céljából. Körükben sokkal több a kettős állampolgár és túlnyomó többségük hajadon és többéves tartózkodásra rendezkednek be, de nagyfokú mobilitási hajlandóságot mutatnak: évente többször utaznak „haza” franciaországi családtagjaikat meglátogatandó.

III.2.

A „célországgá válás” lépcsőfokai

A külföldiek jelenléte, először a XV. század végétől mutatható ki Lisszabon környékén – amely ekkor még holland, angol, spanyol és olasz kereskedők és szerencsevadászok

megjelenését

váltotta

ki

földrajzi

elhelyezkedéséből

és

a

„világgazdaságban” betöltött szerepéből adódóan – és jelentőségét a XVI. század elejére akaratuk ellenére behurcolt afrikai rabszolgák (a népesség közel 10%-át képviselték) megjelenése támasztotta alá. Az elkövetkezendő időkben egyedül a szomszédos spanyolországi területekről – Galíciából – érkező bevándorlók nem túl jelentős száma említhető meg a XVIII század végén és a XIX. század folyamán, mígnem az 1960-as években bekövetkező változások újból számottevő népesség beáramlást eredményeznek Portugáliába és elindul az a folyamat, amely során a hagyományosan munkaerő-exportőr országból egyértelműen munkaerő-importőr (befogadó) országgá válik az 1980-as évek végére. A portugáliai migrációs átalakulás 1960-as évekbeli előkészítői a Zöld-fokiszigetekről származó építőipari munkások voltak, akik a tömeges portugál kivándorlás és 145

Klein, H. S: Socio-economic integration of immigrants since the end of the 19th century, in 62 Revista Brasileira de Estudos de População, July-December, 1989, Vol. 6, No. 2, São Paulo, pp.17-37. http://www.cicred.ined.fr/rdr/rdr_a/revue62/62-62_a.html (2003.11.05; 16óra 36perc) 146 Lamy, J.: Des Français au Portugal, in Lusotopie 2000, pp 59-66.


a gyarmati háborúk férfi-népességet „elszívó” hatása miatt előálló munkaerőhiányt jöttek betölteni a fellendülő gazdaságban. Számukra vonatkozóan legkorábban az 1980-as INE által készített cenzusból szerezhetünk tudomást: 21.022 fős közösségükkel már ekkor felülmúlják a Portugáliában tartózkodó európaiak összlétszámát (ld. 11. sz. táblázat), Meg kell jegyezni, hogy a Ravenstein által már a XIX. század végén megfogalmazott törvényszerűség hatására – miszerint „a migrációs folyamatok ritkán egyirányúak, a tartós kiáramlás kitermeli a maga párját, az ellenáramlást”147 –, ebben az időszakban is létrejönnek történelmi/gazdasági okokra visszavezethető kapcsolatok, amelyek a jövő kétirányú migrációját alapozzák meg. Példának említhető az 1960-as évek venezuelai olajfeldolgozóipari robbanás következtében Madeiráról nagyszámban oda távozó lakosság, amely megteremtette a későbbiek „ellenáramlását”: portugál gyökerű venezuelaiak százainak „visszatérését” hozva az elkövetkező évtizedekben148. Hasonló a helyzet az Azori-szigetekre került amerikai lakossággal, akik mind a mai napig jelen vannak és a katonai támaszponton vagy annak kiszolgáló-személyzete körül találtak valamilyen munkalehetőséget. A lisszaboni ázsiai (indiai, makaói, kínai) közösség megtelepedése és gyarapodása is részben a történelmi kapcsolatoknak és hálózatoknak tudható be. Másodszor bevándorlók nagy tömegben az 1970-es évek folyamán érkeznek Portugáliába. 1974. április 25-i „szegfűs forradalom” a gyarmati területek elszakadását és a diktatórikus rendszer megdöntését hozta. A korszakra vonatkozóan érdemes Basil Davidson-t (neves történész és Afrika-kutató) idézni, aki a rendszerváltást megelőző időket oly hatásosan jellemzi: „Portugália katonáinak elege volt.[…] Elhatározták, hogy véget vetnek a háborúknak149.[…] A gyarmatok felszámolása lett az egyetlen mód a portugáloknak oly sokat ártó és kegyetlen háborúk befejezésére. Tehát megdöntötték a diktatúrát, mert az nem volt hajlandó lemondani a gyarmatokról.[…] az afrikai felszabadító mozgalmak adtak lehetőséget a portugáloknak önmaguk felszabadítására.” 150 Egyes becslések szerint ezt követően 1974-1975 folyamán 750.000151, mások szerint 600.000152 vagy félmillió153 „retornado”, azaz a volt afrikai gyarmatokról hazatérő 147

Idézve in: Illés, S.: Külföldiek Magyarországon az Európai Unióból in Illés, S.-Lukács, É.(szerk.): Migráció és statisztika, Budapest, KSH – 2001/1, p.70. 148 Csupán Madeiráról cca. 190.000 fő távozott ekkoriban; in Corkill, D. - Eaton, M.: id. mű p.155. 149 Angolában 1961 februárja óta, Guinea-Bissau-ban 1963 januárja és Mozambikban 1964 szeptembere óta folytak a harcok 150 Davidson, B.: Portugál gyarmatok – felszabadított nemzetek, Budapest, Magvető, 1983, pp.8-10. 151 Lewis and Williams becslését idézi Corkill – Eaton.: p.150. 152 Wheeler, D. L.: id. mű pp.6-7.


telepes indult az ország irányába (őket menekülteknek is nevezhetnénk migrációs szakkifejezéssel élve). A PALOP országokból154 hazatelepülők főleg Lisszabon körzetére koncentrálódtak, és őket más – nem portugál származású – afrikai bevándorlók követték a kialakult politikai-gazdasági bizonytalanságnak köszönhetően. Ők szolgáltatták az újabb bázist a jövőbeli hálózati kapcsolatokból merítkező bevándorlásnak és megalapozták a máig legnagyobb számú portugáliai afrikai közösséget (v.ö. 11. sz. és 12.1. sz. ábra). Fel kell hívni a figyelmet arra a részletre, hogy a lényegében 2 év alatt végbement bevándorlási hullám hatalmas terhet rótt a portugál kormányzatra, tekintve a hirtelen megnövekedett „külföldi” népességet. Gondoskodni kellett beilleszkedésükről minden értelemben és lehetővé tenni, hogy a kialakuló társadalmi és szociális nehézségek ne forduljanak át túlzott társadalmi feszültséggé. Végeredményben megállapítható, hogy az újonnan érkezők társadalmi integrációja sikeresnek bizonyult, mivel a vezetés 1976-1977 során számos intézkedést tett annak érdekében, hogy szociálisan is integrálni tudja őket (munkalehetőségeket teremtettek az állami beruházásokon, közmunkák elvégzésével, ösztönözték az önálló vállalkozás alapításukat, stb.) Az 1980-as évek közepén a második olajválság eredményeképp a fejlődő országok többsége eladósodott, életszínvonala csökkent és nagymértékű kivándorlási hullám indult be elsősorban a dél-európai országok felé, így a csatlakozás előszobájában álló Portugáliába is. Erre az időszakra jellegzetesen a gazdasági migráció kifejezése alkalmazható, hiszen esetünkben a befogadó ország gazdasági fejlődése és megerősödése az, amely „húzó” tényezőként játszik szerepet a folyamatban. Az előcsatlakozási alapok keretében, majd a tagságot követően az Unióból származó strukturális alapok által nyújtott pénzügyi segítségnek köszönhetően lehetővé vált számos állami beruházás beindulása, infrastrukturális fejlesztés. A gazdasági fejlődés diktálta megnövekedett munkaerő-kereslet következtében beáramló külföldi munkások a legnagyobb számban az afrikai PALOP országokból származtak, őket követték a sorban a brazilok és nyugat-európaiak (ld. INE 12.2. sz. ábra.). Fontos megjegyezni, hogy az európaiak számának növekedése egyenes arányban van az országba beáramló külföldi működőtőke részarányával, és az európai cégek megtelepedésével. Ugyanakkor az évek folyamán változás mutatható ki a bevándorlók összetételét illetően: a PALOP országokból származók (és a Zöld-foki-szigetekről származók aránya is) 153

Malheiros, J.: p.2.


részaránya csökkent, míg a brazilok, kongói, szenegáli valamint kínai és indiai bevándorlók aránya nőtt az 1990-es évek folyamán (v.ö. 11. és 12. sz. táblázat). Ekkorra mutatkozik meg teljességében az az átalakulás, amely a portugál migráció szerkezetében végbement: az ország egyszerre mutatja a centrum és a periféria sajátosságait. Egyszerre importál magasan képzett szakembereket Nyugat-Európából és Brazíliából (kisebb számban Észak-Amerikából) és exportál „képzetlen” munkaerőt a nyugat-európai munkaerő-piacra (hiszen az Unióban már a szakképesítéssel rendelkező ú.n. semi skilled munkásokra van kereslet, a képzetlen munkások legfeljebb spanyolországi mezőgazdasági munkák elvégzését vállalhatják). Ugyanakkor az utóbbi évtizedek iskolázottsági és képzettségi mutatóinak felzárkózását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy immár exportál szakképzett mérnököket, szakembereket volt gyarmataira, ahonnan továbbra is képzetlen munkaerőt importál. A bevándorló közösségek elkülönülése az egyre inkább szegmentálódó munkaerő-piacon belül is megfigyelhető, lehetővé téve a nemzetiségi és képzettségi adottságaik alapján 3 kategóriába történő beosztásukat155: -

alacsonyan képzett dél-afrikai munkások a PALOP országokból, akik főleg az építkezéseken dolgoznak (férfiak), vagy háztartási-, és tisztítóipari munkákat látnak el (nők);

-

nyugat-európai – kevésbé jellemző módon – észak-amerikai magasan képzett szakemberek

-

brazilok, akik elsősorban a speciális szakterületeken lévő állásokat töltik be (fogorvosok, marketing és IT szakemberek, újságírók), de ugyanakkor egy részük az alacsony szakképesítést igénylő/szakképesítés nélküli munkák elvégzésére érkezett az országba (kereskedelemi-, vendéglátó-ipari kiszolgáló-személyzet, építkezések).

Portugália az utóbbi pár évben ismét gyökeres változást élt meg az országot érintő migrációs folyamatok tekintetében. Ha valaki manapság Lisszabon utcáin sétál egy idő után minden bizonnyal felfigyel a cirill-betűs hirdetések és újságok sokaságára. Ennek oka, hogy a „piac” igyekszik hasznot húzni az 1990-es évek végén nagyszámban Portugáliába érkező kelet-európai (nagyrészt illegális) bevándorló tízezreiből. A Zöld-foki-szigetek és a brazíliai bevándorlók után a főleg Ukrajnából, Oroszországból, Moldvából és Romániából

154

Rövidítés: Países Africanos de Lingua Oficial Portuguesa: azon országok csoportja, ahol a hivatalos nyelv a portugál 155 Malheiros tanulmánya alapján. in Malheiros, J.: p.3.


érkező „Keletiek” közel öt év alatt sorrendben a harmadik legnépesebb külföldi közösséggé léptek elő. Migrációelméleti szempontból nem a kialakult kulturális, társadalmi-hálózati kapcsolatok vagy a földrajzi közelség az, amely befolyásolja a folyamatot, hanem a taszító tényezők (a Szovjetunió felbomlása, gazdasági helyzet) párosulása a portugál gazdaság húzó faktoraival az évtized második felében (a lisszaboni EXPO-98, a Vasco da Gama híd megépítése, lisszaboni metróépítés, stb.), illetve az ezredfordulón további infrastrukturális fejlesztések és az EURO-2004 Futball Európa-bajnokság előkészületei. Területi koncentrációjukat tekintve is különböznek az eddigi bevándorlóktól: a helyi munkaerőpiaci igényeket elégítik ki (feltételezhetően a stadionépítkezések is közrejátszottak ebben). Hosszasan lehetne elemezni csupán ennek a csoportnak a sajátosságait (pl. képzettségük még az átlagos portugálénál is magasabb – hála a kelet-európai oktatási rendszernek), azonban dolgozatom keretei erre nem adnak lehetőséget. Szükséges viszont kiemelni a portugál kivándorlással kapcsolatban húzható párhuzamot: meghatározó a bevándorlásuk illegális mivolta megkönnyítve kizsákmányolásukat, valamint a köréjük szerveződő és belőlük hasznot húzó embercsempész-hálózat jelentősége (ukrán maffia, ahogy ma nevezzük).

Érdemes

lenne

megjelenítésüket/szereplésüket

külön illetően,

vizsgálódást melyből

folytatni

megfigyelhető

a

médián lenne

az

belüli afrikai

bevándorlók (második generációjával) szembeni ellentét. Amíg ez utóbbiakat a bűnözés és a kábítószer-kereskedelemmel hozzák kapcsolatba és „bevándorló közösségként” aposztrofálják – jóllehet, ők már portugáliai születésűek – a kelet-európaiakban a saját múltjukat látják: a nehéz körülmények közül érkező, keményen dolgozni akaró és tudó ember képét, aki az otthonmaradottak támogatására minél több pénzt próbál hazautalni.

III.3.

Hazautalások

Az első fejezetben több példát említettem a XIX. és XX. század eleji forrásokból merítve a kivándorlók hazautalásait illetően. A nagymértékű munkaerő-export - mint láthattuk - az egész századot végigkíséri, továbbra is tükrözve a portugálok azon szükségletét, hogy ne a saját – nehézségekkel küzdő – gazdaságuk keretei között, hanem az országon kívül keressenek megélhetést. A hazautalt összegek tehát, továbbra is jelentős


„pénzügyi” kifejeződései maradtak a kivándoroltak és az otthonmaradottak közötti mély és szoros kapcsolatnak. Azonban a kötődés ezen megnyilvánulása természetesen nem csak a portugálokra jellemző, mint ezt az ezredforduló környékén született több tanulmány156 is alátámasztja. A XXI. század fordulóján továbbra is gondot okoz az objektív adatgyűjtés és elemzés a legutóbbi évtizedek kivándorlói által hazautalt összegek tekintetében annak ellenére, hogy számos nemzetközi szervezet (IMF, OECD, Világbank, ENSZ, stb.) felé kell az országoknak továbbítaniuk harmonizált rendszerben készített beszámolóikat. A hazautalások mérését illetően számos nehézség adódik ma is, hiszen ezek legalább kétféle módon mehetnek végbe: formális úton (bankok és átutalásra szakosodott egyéb pénzintézetek igénybevételével) és informális úton (például a kivándorló hazatérése alkalmával maga viszi haza készpénzben a megtakarított összeget, vagy egy másik hazatérő honfitársával küldi azt el – esetlegesen – egyéb természetbeli javak kíséretében). A hivatalos források által feltüntetett hazautalások egyrészről alábecsülhetik a tényleges számadatot, hiszen a nem hivatalos formákban eljuttatott pénz és árumennyiséget nem tudják mérni; másrészről azonban felmerülhet a túlbecslés esélye is, hiszen a különböző pénzügyi tranzakciók – beleértve a törvény által büntetendőeket is – nem mindig különböztethetőek meg a „hazautalások” kategóriájába esőktől. Ráadásul a becslést tovább nehezíti, hogy harmadik országon keresztül is végbe mehet az átutalás. Ezek fényében nem árt kritikusan szemlélni a feltűntetett összegeket, hiszen azok könnyen téves következtetések

levonásához

vezethetnek,

de

általában

alkalmasak

tendenciák

megjelenítésére és annak kifejezésére, hogy a fejlődő országokra milyen nagy pozitív hatással lehetnek a növekvő összegek. A hazautalásokról az országok fizetési mérlege nyújt tájékoztatást ma is, amint azt a 14.sz.táblázatból is jól látható. A Portugál Nemzeti Bank 1975-től éves bontásban közli az emigránsok hazautalásait. Amint látható megpróbáltam nem puszta számokat közölni, hanem lehetővé tenni a GDP-hez és az exporthoz való hasonlítását - azok %-ban való kifejezésével is - az adatok egybegyűjtésével, amely szerintem így jobban kifejezheti 156

Elsősorban az amerikai közösségek, azon belül is a latin-amerikai népesség szokásait és bankokkal szembeni magatartását vizsgálták, lévén nagy változások és gyors növekedés mutatkozik az utóbbi évek átutalási költségeinek csökkenésének köszönhetően. Csak a fejlődő országokba hazautalt összegek hat év alatt 32%-os emelkedést mutattak és mindez a jövőben várhatóan még tovább emelkedik a bankok közti verseny miatt kialakuló további költségcsökkenésnek köszönhetően. (72,3 milliárd dollár lett 2001-re. In O’Neil, K.: Remittances from the United States in Context, MPI – Washington, 2003. június 1, p.2. http://www.migrationinformation.org/USfocus/display.cfm?ID=138, (2003.11.10; 19óra 26perc)


jelentőségüket. Jól látható a folyó fizetési mérleg hiányának jelentős volta és erős ingadozása. A hazautalások összegét tekintve a csúcsot az 1979-es év során éri el 10,6%-al és az infláció évei alatt 10 % körüli értéken marad. Az 1990-es évekre rendeződő monetáris viszonyok és a költségvetési fegyelem hatására máig közel 3% közeli értéket vesz fel. Az export arányában vizsgálva a gazdasági fejlődés szintjére következtethetünk. Amíg az 1970-es években alacsony feldolgozottsági fokú termékeket exportáltak (a fejlődés csupán az 1980-1990-es évekre mutatkozik meg), az exportszerkezet javulásával és összértékének növekedésével egyre kisebb százalékát teszi ki a hazautalások összessége. Érdemes

azonban

nemzetközi

kontextusban

is

megvizsgálni

mindezt.

Világviszonylatban a legmegbízhatóbb adatokat az egyes országok adatai alapján összegyűjtött, IMF által publikált „Fizetési Mérlegek Évkönyve” (Balance of Payments Yearbook) közöl, lehetővé téve az összehasonlítást a különböző nemzetgazdaságok között. Azonban az adatok bemutatása előtt meg kell jegyezni, hogy amíg a migrációs szakirodalomban a „hazautalások” a pénz és egyéb árucikkben történő átutalásokat vagy küldeményeket jelenti az otthonmaradottak számára, addig az IMF terminológiájában mindez az alábbi fogalmak összességét takarja157: -

Munkások hazautalásai: az egy évnél hosszabb ideig külföldön tartózkodó kivándorlók pénzben vagy árucikkben megvalósuló hazautalásai a származási országban tartózkodó háztartásbeliek számára. Általában ezek az ugyanabba a családba tartozó személyek közötti valósulnak meg.

-

Alkalmazottak javadalmazását (compensation to employees): a hivatalos tartózkodási országuktól eltérő helyen dolgozóknak fizetett bérek, fizetések és más javadalmazások - akár pénzben, akár árucikkben. Ilyenek például a szezonális vagy egy évnél rövidebb időre külföldre távozó munkásoknak vagy a határmenti ingázóknak fizetett munkabérek; a külföldi szervezetek alkalmazottjainak (pl. követségek) és a más országban székhellyel rendelkező, de az országban tevékenységet folytató külföldi cégek alkalmazottainak fizetett munkabérek.

-

Kivándorlók pénzügyi tranzakciói/átutalásai: az egy évnél hosszabb ideig másik országban tartózkodó személyek az egyik országból a másik országba történő átköltözésük során átutalt pénzügyi eszközöknek (tőketranszferek) összessége.

157

Migration Policy Institute Staff: Remittance Data, MPI – Washington, 2003. június 1., p.1. http://www.migrationinformation.org/USfocus/display.cfm?ID=137 (2003.11.10.; 19ó35p)


Mint a 15-16. sz. táblázatból látható Portugália helyzete ma is kiemelkedik a hazautalásokat „fogadó” országok közül. Az összesen beérkező hazautalások nagyságát tekintve a világrangsorban 7. helyet foglalja el a 2001-es 3.573 milliárd dolláros összeggel.

Azonban, ha a 16.sz. táblázatot nézzük az előkelő hely még nyilvánvalóbb. Az egy főre vetített GDP arányos hazautalások tekintetében a világon a negyedik e kis ország és csak Luxemburg előzi meg európai országként (itt az IMF általi besorolás torzító hatása valószínűsíthető szerintem, hiszen a luxemburgi adatok csupán az „alkalmazotti javadalmazások” kategóriájából tevődnek össze, és köztudottan nagyon sok külföldi alkalmazott dolgozik itt). Az a tény, hogy ma is a világ élmezőnyében foglal helyet e kis ország a hazautalások tekintetében, mind azt bizonyítja, hogy a világ négy égtája felé szétszóródott portugálok továbbra is szoros kapcsolatot ápolnak az otthonmaradottakkal és az anyagi segítségnyújtás mind a mai napig jellemző rájuk.


III.4.

Haszon vagy hátrány?

Végigkövetve a portugál kivándorlás főbb irányait feltehetjük a kérdést, milyen járulékos gazdasági előnyökkel szolgált a portugáloknak a nagymértékű kivándorlás. Itt érdemes végigmenni mind a befogadó, mind a kibocsátó ország számára megszerezhető előnyökön, hiszen , mint a következő fejezetből látni fogjuk 1974-től Portugália is bevándorlási célország lett. Julian L. Simon158 neves migrációkutató és közgazdász szerint a kibocsátó országra gyakorolt veszteségeket a magasan képzett emigránsok hazautalásai megfelelő mértékben ellensúlyozhatják. Portugália esetében az alacsonyan képzett, de tömeges kivándorlás szerintem ugyanezt a hatást eredményezte. A „fölös” munkaerő csökkenésének pozitív - határtermelékenységet, ezáltal a jövedelmeket növelő - hatását a szerző az elmaradott agrárországok példájával illusztrálja, ahol a mezőgazdasági munka határtermelékenysége a zéróhoz közel áll. Portugália esetében mindez – véleményem szerint - legfeljebb abban mutatkozott meg, hogy a nagyarányú kivándorlás

következtében

csökkent

a

munkaerő-kínálat,

így

a

potenciális

munkanélküliség is. Az ország (mint az eddigiekben is láttuk) az évszázadok folyamán nem tudott eltartani vagy munkát adni annyi embernek, amennyit a természetes szaporulat megkívánt volna. A bérnövekedéstől való félelem is jogosnak tűnt a salazari rezsim konzervatív bázisa körében. A földtulajdonos burzsoá elit és az északi kisiparosok a legvégsőkig ellenezték a kivándorlás engedélyezését, hiszen azzal saját földjeikről és gyáraikból veszítették el az olcsó munkaerőt, és így a közgazdaságtan törvényei szerint a bérnövekedés elengedhetetlen lett volna. Természetesen bérnövekedés bekövetkezett, de ennek mértékét a kezdetben az immáron Portugáliába bevándorló munkások kompenzálni tudták és lényegében a rendszerváltás után és az 1980-as években figyelhető meg jelentős mértékben ennek hatása, amelyet az Európai Unióhoz való csatlakozás és gazdasági fejlődés tovább erősített. A határtermelékenység javulását vizsgálva arról csupán az 1960-as évektől beszélhetünk, mivel a portugál gazdasági szerkezetváltás ekkortól indult útjára. A salazari rendszer másik 158

Lévai I.: Nemzetközi migrációs modellek, p.32.


társadalmi rétege – akik szemben a konzervatívokkal a haladás és az iparosítás hívei voltak és csak 1969 után kerülhettek előtérbe Marcelo Caetano vezetése alatt – a kivándorlást „szükséges rossznak” tekintette, amely rákényszerítheti az ipart és a mezőgazdaságot a termelés racionalizálására és növelheti a termelékenységet. Köztudott, hogy a gazdasági fejlődés a mezőgazdasági szektorból az ipari termelés és később a szolgáltatási szektor felé tereli az aktív népességet. Portugália a XX. század közepéig valóban „elmaradott agrárországnak” számított, ahol a mezőgazdasági szektor termelékenysége nagyon alacsony volt. Részben az éghajlati viszonyoknak, részben a tulajdonszerkezetnek, a technikai fejlődés – gépesítés hiányának, illetve részben a kialakulatlan kereskedelmi és piacra-jutási feltételek köszönhetően. Az 1950-es évek nagy iparfejlesztő programjainak eredményeiként az 1960-1973-as években beindult az ipari fejlődés, azonban itt is az alacsony termelékenység és versenyképesség volt a jellemző, amit az escudo 1970-es évek végétől elkezdődő csúszó leértékelése és a protekcionista gazdaságpolitika - az Európai Unióba való belépésig - valamelyest mesterségesen kompenzálni tudott. A szolgáltatási szektor fejlődött ebben az időben a leglátványosabban, és ma is ez a kulcs ágazata a portugál gazdaságnak. Ezek fényében a beinduló gazdasági fejlődés sajátos gazdaságszerkezetet produkált: bár az 1960-1973-ig tartó időszakban az ipari szektor súlya megnőtt és fejlődésnek indult, lényegében a népesség nagy része nem a második szektorban, hanem - szinte ezt a lépcsőt átugorva -, a harmadik szektorban került legnagyobb mértékben foglalkoztatásra. A határtermelékenység növekedése Portugália esetében - véleményem szerint főleg - abból származik, hogy a kivándorlók többsége az agrárszektorból

távozott.

Az

alacsony

határtermelékenységű

szektor

gazdasági

teljesítményhez való hozzájárulása, így sokkal gyorsabban csökkenhetett. Hasonló indirekt hatása volt az Uniós csatlakozásnak is, amely szükségszerű - de „fájdalmas” átalakulásokat hozott az elmaradott ágazatoknak. Julian L. Simon kapcsolódó előnyként említi továbbá, hogy a munkaerő-kínálat csökkenése

fejlettebb,

munkamegtakarító

technológiák

bevezetéséhez

vezethet.

Portugáliában, mint láttuk semmi ilyen jellegű pozitív hatás nem mutatkozott, vagy csak nagyon áttételesen, indirekt módon értelmezhetnénk mindezt. Annál inkább érvényesült a befogadó országokra –és így Franciaországra – gyakorolt negatív hatása a tömeges bevándorlásnak, mely ezáltal késleltette egyes francia iparágak robotizációját, gépesítését – elsősorban az építőiparban.


Rövid távon az emigráció a legnagyobb veszteséget azzal idézi elő a küldő ország számára, hogy a potenciális adófizető fiatalok kivándorlásával csökken az idősek és a gyermekek támogatására

fordítható

pénzeszközök

mennyisége,

(a

társadalombiztosítási

hozzájárulásokon keresztül), miközben a fiatalok maguk nem számottevő fogyasztói ezen szolgáltatásoknak. Hosszabb távon viszont túlszárnyalhatja a világméretű életszínvonalemelkedés – állítja a szerző – a munkaerő hatékonyabb foglalkoztatásából adódóan, amit ugyancsak nem figyelhettünk meg Portugália esetén – vagy legalábbis nagyon megkésve ,csupán más tényezők komplex hatásának folyamodványaként (a gazdasági és társadalmi rendszerváltás 1974 után, az Európai Unióhoz való csatlakozás). Piore nem a neoklasszikus iskola tanításai alapján közelíti meg a kivándorlás haszon-hátrány kérdését. A „Mi a haszna a kibocsátó ország szempontjából a migrációnak?”

159

. kérdést teszi fel. Szerinte a szakirodalom két pozitív aspektust

hangsúlyoz: a migráció egyfelől hozzájárul a donor ország gazdasági fejlődéséhez, részben a kivándorlók hazautalásai révén – a szükséges külföldi valuta formájában - , részben a megszerzett szakismeret formájában hazatérésük után. Másfelől „biztonsági szelep” szerepét tölti be a küldő ország népesedési és politikai-társadalmi nyomásának levezetésében miután a küldő ország gazdasága, illetve jövedelmi viszonyai a növekvő gazdasági igényeket nem képesek kielégíteni. Általános tapasztalat azonban, hogy a hazatérő migrálók és családtagjaik nem elsősorban az otthon gyártott termékekre vagy szolgáltatásokra költik külföldön megszerzett jövedelmüket, hanem inkább az importot finanszírozzák – jó esetben. Az illető ország

pénzügyi

kormányzata

szempontjából

még

kedvezőtlenebb,

ha

valuta-

megtakarításaikat külföldön tartják. Portugália esetében a szoros családi és hálózati kapcsolatoknak köszönhetően ez utóbbi eset nem számottevő, azonban az importtermékek vásárlása – elképzelhető. Ami az importált szakértelmet illeti, jellemzőnek mondható a tendencia, hogy a legmagasabb szakértelemmel rendelkező kivándorlók külföldön is maradnak. Akik viszont hazatérnek, általában alacsonyabb képzettségű munkások és legritkább esetben helyezkednek el szakmájukban. Ehelyett inkább az önálló egzisztenciát választják; megtakarításaikból földet, jószágot, boltot vásárolnak, kisvállalkozóként és nem ipari munkásként folytatják életüket, így látva biztosítottnak a családjuk létbiztonságát. A második feltételezés esetében (a kivándorlás feszültséget csökkentő „biztonsági szelep” jellege) sem egyértelmű a társadalmi következmény: a külföldről hazatérő


vándormunkások ugyanis olyan fogyasztási modelleket, igényeket hozhatnak magukkal, amelyek az otthoni társadalmi feszültségeket tovább fokozzák a különböző osztályok közötti

távolság

növekedésének

elősegítésével.

(A

salazari

rezsim

hasonló

megfontolásokból korlátozta a kivándorlást, csak alapjában véve vezetője főleg attól tartott, hogy a kommunista eszmék azok, amelyek megfertőzik konzervált társadalmát.) A befogadó országokra gyakorolt hatásai között két problémakör merül fel. A technológiai fejlődésre gyakorolt hatás során a munkaerő-import hátráltathatná az élő munka gépekkel történő helyettesítését, így a fejlődést, azonban a „brain-drain” multiplikatív pozitív hatásain keresztül mindez bőven megtérülhet a befogadó országnak. Portugália viszonylatában, azonban nem jelentős a „brain-drain” folyamatának megjelenése a kivándorlás esetében, valószínűleg az oktatási/képzési rendszerében megmutatkozó évtizedes hátrány okán; talán az ezredforduló óta mutatható ki valamelyest ez a fajta kiáramlása a munkaerőnek, melyre manapság kiváló példa lehet az Angolába áttelepülő

mérnökök

és

szakemberek

tömege,

lévén

a

demokratikus

rend

megszilárdulásával mára adottá vált minden feltétel az angolai gazdasági fejlődés robbanásához. Mint látni fogjuk, Európából viszont kimutatható a magasan képzett szakemberek beáramlása a portugál gazdaságba. Ezen folyamat előnyeinek kiaknázása napjainkban megy végbe és csak a jövőben mutatható ki, hogy milyen előjelű lesz a végső hatás. Ami a bevándorlás munkaerő-piaci hatásait illeti, J.L. Simon több modellen keresztül bizonyítja be160, hogy a bevándorlók közvetlenül is munkahelyeket teremtenek olyan foglalkoztatási ágakban, amelyekre a hazai lakosság nem szívesen vállalkozna; továbbá fogyasztása és vásárlásai révén mások számára biztosít foglalkoztatást. A bérversenyt illetően az egymást kiegészítő munkafajtákat végző idegen és hazai munkaerő egyaránt nyer az bevándorlás termelékenység-növelő hatásai révén. (ha a hazai a magasabban képzett, akkor azért, mert tevékenységét segítő, kiegészítő munkaerő áll rendelkezésére, ha alacsonyan képzett, akkor viszont azért, mert országában több, nála magasabban képzett munkaerő termelékenyebb munkát végez.) A vándormunka lehetővé teszi az ipari társadalmak számára, hogy állásbiztonságot nyújtsanak (bizonyos) belföldieknek és fenntartsa a munkaadók által megkívánt munkaerőpiaci rugalmasságot. A bevándorlók ugyanis nagy mozgásképességet mutatnak, ami 159

Lévai I: Nemzetközi migrációs modellek, pp.33-34.


megkönnyíti a hazatérésüket, így tökéletes munkások lehetnek a szezonális/ideiglenes munkák elvégzésére. Maga az a tény, hogy a külföldön végzett munkát előjognak tekintik és hogy gyakran ideiglenes tartózkodású vagy bizonytalan jogi helyzetben vannak, engedelmes és rugalmas munkaerővé teszi őket (mint a francia példán keresztül is láthattuk). Az európai társadalmak korösszetételének ismeretében, fontos kérdés, hogy a migráció alkalmazható-e népesedéspolitikai eszközként, azaz annak szorgalmazásával az elöregedő társadalmak használhatják a bevándorló tömegeket, hogy megfiatalítva a társadalmukat, mintegy könnyítsék az elöregedés társadalomra rótt terheit. Erre ellentétes vélemények születtek. Jean.Luc Mathieu a Les grandes problemes de population című könyvében161 azt írja, hogy tanulmányok alapján bizonyítható, hogy a bevándorlók viselkedése egy idő után elkezd a befogadó társadalomban tapasztalthoz hasonlítani: azaz idővel csökken a gyermekvállalási hajlandóság a külföldiek körében (mivel a bevándorlás hatására megnőtt a népesség és megfiatalodott – ideiglenesen a korösszetétel – mintegy védekezési mechanizmust biztosítva saját családja jólétének fenntartására). Tehát csakis ideiglenesen szolgálhat megoldásként, és csupán akkor, ha a befogadó társadalom felvállalja a teljesen különböző kultúrával és életmóddal rendelkező bevándorlók befogadását és integrálását (mivel a nagy természetes szaporulattal rendelkező népek a harmadik világ képviselői közül tevődnek ki). Ezzel szemben Ivanovits Sándorné tanulmányában162 pont a német példát említi, aláhúzva, hogy a bevándorlás igenis gyógyír lehet a német társadalom elöregedésére, hiszen a fiatalok bevándorlása pozitív hatással van a munkaerőpiacra és a társadalombiztosításra egyaránt. Ami azt illeti, nem tudom elképzelni, hogy a legálisan másik országban dolgozó és ott TB- hozzájárulást fizető egyének ne járulnának hozzá az adott ország szociális biztonságának növeléséhez, még ha kevesebb gyermeket is vállalnak. Ráadásul meglátásom szerint igenis nagy járulékos előnnyel járhat a befogadó ország számára az, hogy potenciális fiatal munkaerőt foglalkoztathat, akinek az ellátását és képzését eddig nem ő finanszírozta, hanem a kibocsátó ország.

160

Id mű p.35. Mathieu, J. L.: id. mű p.41 és p.75. 162 Ivanovits, S.: id. mű p25. 161


Egy ENSZ Népesedésügyi Hivatala által elkészített tanulmány

is a bevándorlás

öregedő társadalmakra gyakorolt pozitív hatását hangsúlyozza. Eszerint az Európai Uniónak az elkövetkező 50 évben cca. 700 millió bevándorlóra lesz szüksége, ha fenn akarja tartani a társadalombiztosítási rendszer működőképességét. A portugál társadalom azonban jelenleg nem küzd az elöregedés problémakörével oly mértékben, mint a többi európai állam. Ami Portugália esetében hiány, az a magasan képzett – speciális szakismerettel rendelkező - munkaerő, és e tekintetben egyértelműen profitál az Európából, USÁ-ból és Brazíliából származó bevándorlásból, azonban ezen folyamatok még elég új keletűek, amint azt a előző fejezetben láttuk. Ezen kívül a tömeges kivándorlás következtében fellépő szakképzelten munkaerő-hiánnyal is szembesülnie kellett, melynek kompenzációjára lépett életbe a helyettesítő migráció folyamata először a 60-as években a Zöld-foki-szigetekről érkező építőipari munkások személyében, akik a nagyszámban megcsappant Európába – és azon belül főleg Franciaországba - kivándorolt munkaerőt helyettesítették Portugáliában. Mivel a kérdés elég összetett, véleményem szerint összességében nem állapítható meg egyértelműen, hogy a portugál gazdaságra milyen hatást gyakorolt a nagymértékű kivándorlás. Egyrészről folyamatosan biztosította az ország külfölddel szembeni fizetőképességét (amely nélkül az ország minden bizonnyal csődbe-jutott volna), másrészről viszont „biztonsági szelepként” való működésével nem gyakorolt elég jelentős nyomást a mindenkori vezetésre, hogy az alapjaiban változtassa meg az elmaradott gazdaságszerkezetet, hatékonyabb termelési formákat vezessen be, és általánosságban a fejlődés fájdalmas, de szükségszerű útjára lépjen. Mindenesetre tény, hogy a jövőbeli gazdasági fejlődés nem nyugodhat továbbra is csupán a külhonba szakadt portugálok vállán (beruházási vagy magáncélú hazautalásain), hanem a komoly reformokra van szükség a szociális-, oktatási-, egészségügyi területen egyaránt.

163

Replacement Migration: Is it a Solution to Declining and Ageing Population? címmel 2000-ben publikált ENSZ kiadvány; in: Migrações; = Visão, 2002. Március 7., p.31.


IV.

ÖSSZEGZÉS

A kutatás témája a portugál kivándorlás bemutatása és részletes nyomon követése a történelmi változások tükrében. Célom a portugál sajátosságok feltárása volt a gazdasági-, és társadalmi szempontok ismertetésén keresztül, amelynek keretében a másfél-két évszázadon keresztül végbement, a kivándorlást nemzeti karakterré tevő vándorlási folyamat az utolsó két évtized alatt gyökeres változáson ment át. Kiindulópontként annak vizsgálata szolgált, hogy a portugálokra jellemző sajátos fogalom a „saudade” mennyiben kapcsolható össze mindezzel, milyen szerepet töltött és tölt be vándorlási folyamataikban, és annak megnyilvánulási formái hogyan hatnak a portugál gazdaságra. Az általam megfogalmazott „gazdasági saudade” kifejezés a portugálokra jellemző mély és szoros családi és társadalmi kapcsolatot jelöli, amely az a hazautalásokon keresztül – mintegy – „pénzügyi kifejeződése” a családközpontúságnak, bővebb értelemben pedig az otthonmaradottakkal és a távolba szakadt elesett honfitársakkal vállalt sorsközösségnek. Mint láthattuk a brasileiro-k és a portugál közösségek nagy szerepet vállaltak társadalmi intézmények és „non-profit” szervezetek megalakításában a XIX. és XX. század folyamán. Annak ellenére, hogy objektív mércével nem mérhető mindez, a feltételezésem szerint a távolság csak szorosabbra fűzte a kivándoroltak honfitársaikkal szemben érzett szolidaritását és erkölcsi támogatását, amely gyakran mecenatúrában nyilvánult meg. A Champigny-beli példa is a portugál közösség összetartását és egymást segítését szimbolizálja. A dolgozatomban a két példa segítségével elemzett atlanti és európai kivándorlás sok hasonlóságot és számos eltérő tulajdonságot mutat. Migrációelméleti szempontból részben azonosak a migráció megindulásában szerepet játszó indokok (a „küldő” ország gazdasági elmaradottsága, amely az 1950-es éveket követően is számottevő) és az országok közötti folyamatos vándorlás fennmaradását szolgáló tényezők (hálózatelmélet), de eltérnek a kivándorlás tartóssága, nemek szerinti megoszlása, területi megoszlása és a hazatérési hajlandóság tekintetében. Szükséges kihangsúlyozni azonban, hogy ez utóbbira pusztán közvetett bizonyítékokat találtam, mivel a szakirodalom csupán hiányos adatokkal szolgál a hazatérő kivándorlók számára vonatkozóan, de megfigyelhető a tengeren-túlra távozott első generáció alacsony hazatérési hajlandósága a brazil társadalomba történő gyors integrálódásuk következtében,


amely az azonos nyelvi és kulturális gyökereknek köszönhető. A második és harmadik generáció portugálok „visszatérése” csupán az 1990-es évektől figyelhető meg. Az európai területek viszonylatában mindez leginkább 1973 után jellemző és meglepő eredményt hozott az ország Európai Uniós csatlakozása is: szemben az újabb migrációs hullámtól való Uniós félelmekkel, csupán kis mértékben emelkedett a kivándorlási hajlandóság (bár Portugália esetében jelentősebb mértékben, mint Spanyolország tekintetében). A legújabb tendencia az utóbbi években egyre jelentősebb számban Portugáliába érkező francia – kettős állampolgárságú és mindkét országban rokoni kapcsolatokkal bíró – fiatalok tanulmányi vagy az első munkahely betöltése céljától motivált „hazatérése”. A migrációt beindító/kiváltó okok között elsősorban a kibocsátó ország „taszító” faktorait kell megemlíteni: esetünkben a portugál gazdaság elmaradottságát, a belső termelőerők fejlesztése helyett az alapvetően kereskedelmi irányultságú gazdaságpolitikát és annak a paraszti rétegekre gyakorolt negatív hatását. Mint látható volt, ez ok-okozati viszonyban áll magával a kivándorlással, hiszen kezdetben a nyomor és szegénység elől a XIX. század során a nagyobb népességszaporulattal, de kisebb megművelhető földterületekkel jellemezhető észak-portugáliai területekről Brazília felé útnak induló portugálok rendszeres „hazautalásai” folyamatosan kiegyenlítették az államkincstár hiányát – fenntartva az ország külfölddel szembeni fizetőképességét a folyó fizetési mérleg egyensúlyán keresztül. Ennek következtében viszont az egymást követő kormányzatokra nem nehezedett elég nyomás ahhoz, hogy az ipar és a termelés támogatásán keresztül a hazai gazdaság fellendülése meg tudja óvni az országot a további nagyszámú népességvesztéstől. A portugálok második és egyben utolsó nagy nemzetközi kivándorlási hulláma az orientáció-váltás jegyében II. világháborút követően indult meg a nyugat-európai gazdasági fellendülés és az újjáépítés következtében felmerült hatalmas munkaerő-kereslet „húzó tényezőinek” (Piore, Straubhaar) és a salazari rendszer elleni „tiltakozás” (Hirschmann) hatására. A gyarmati politikával egyértelműen szembehelyezkedő határátlépők – mondhatni – „a lábukkal szavaztak” és a hatalmas mértékű illegális kivándorlás következményeként 1970 elejére létrehozták a Párizs környéki területen a portugál népesség legnagyobb koncentrációját Lisszabon és Portó után. Mindez igazolja Lévai és Lukács feltevését, miszerint alapvetően a befogadó ország munkaerőigénye alakítja a migrációs hajlandóságot áttörve a tiltó/szigorító intézkedések


korlátain, többnyire az illegális kivándorlás és a feketemunka terepét növelve. A Champigny-ban létrejött portugál nyomornegyed „migrációs gócponttá” vált jelentős előnnyel szolgálva a francia munkáltatók és az emigránsok számára. Mivel innen indultak tovább a más országokban – főleg Németország, Luxemburg, Svájc és Kanada irányába – szerencsét próbálni kívánók, elosztó központként is aposztrofálhatnánk. A szerkezeti változásokat vizsgálva, a franciaországi periódusban mutatható ki leginkább a nemek közötti egyenlőség, hiszen mind a Brazíliába irányuló, mind a napjainkban megfigyelhető mozgásokra a férfiak túlnyomó aránya jellemző. Az 1973-at követő gazdasági válság a befogadó országok határainak bezárulásával a korábbi munkaerő-szükséglet diktálta liberális bevándorlás-politika végét jelentette, amely alátámasztja Straubhaar elméletét (a fogadó országok keresletének elsődlegessége, és a vándorlási folyamatok kialakulásában és meggátolásában hozott korlátozó intézkedések döntő fontossága). Ez ellentétesnek tűnhet a Lévai-Lukács általi meghatározással, de a portugál kivándorlás egyes szakaszai különféle migrációs elméletek igazolására alkalmasak a nemzetközi viszonyok változása tükrében. Ezt bizonyítja az is, hogy a megváltozott munkaerő-piaci viszonyok az 1980-as évektől szinte kizárólag a szezonális vagy rövidtávú kivándorlást „támogatták”. A külső és belső gazdasági-, politikai és társadalmi okok többsége, amelyek ezt a hatalmas mozgást beindították az 1970-es évek közepére eltűntek és a portugálok kiáramlása jelentősen visszaesett. Az 1974-es demokratikus rendszerváltás és a gyarmatok elszakadása, függetlenné válása a lakosság 5%-át képviselő portugál nemzetiségű telepes beáramlását hozta az országba 2 év leforgása alatt (1974-1975 folyamán). Velük együtt számottevő afrikai népesség is érkezett és ez a folyamat mind a mai napig megfigyelhető. A „nemzeti barométer”-ként is jellemezhető kivándorlási folyamat tehát mára lecsillapodott és időközben határozott változáson ment át. A többi dél-európai államhoz hasonlóan Portugália is „célországgá”, bevándorlási hullámok fogadójává vált. Mindez azonban a hagyományos befogadó társadalmakkal ellentétben sokkal rövidebb idő alatt játszódott le és részben egyenes következménye a megelőző korok tömeges elvándorlásának, mivel az ország az utóbbi négy évtizedben krónikus munkaerő-hiánnyal küzd mind a képzetlen munkások, mind a képzett szakemberek tekintetében. Habár az Európai Unióhoz történő csatlakozással az ország „európai orientációja” és az évszázados bezárkózásból való kitörés végre lehetővé vált, Portugáliának jelentős gondot okoz az az alapvető érdekellentét, amely saját munkaerő-piaci adottságai (egyszerre


mutatja a centrum és periféria sajátosságait a munkaerő export és import tekintetében) és az Európai Unió bevándorlás-politikája között feszül. Amíg az Unió a külső országokból érkezők erőteljes fékezését szorgalmazza, Portugáliának szüksége van a képzetlen afrikai és brazíliai bevándorlókra, akárcsak az innovációs képességeket magában rejtő keleteurópai bevándorló közösségre is. Érdekes részlet, hogy amíg az 1990-es évek végéig a bevándorlást a közös történelmi és kulturális hagyományok, azonos nyelvi gyökerek és a volt gyarmati kapcsolatok határozták meg Brazília és a PALOP országok esetében, a kelet-európai bevándorlók esetén semmi ilyesmiről nem beszélhetünk. Mégis úgy tűnik, hogy a portugálok saját sorsuk analógiáját látják az ukrán, román, orosz közösségben. Őket is „közvetítők” és „munkaerő-toborzók” – vagy mai nevükön: az ukrán és orosz maffia – segítik hozzá az illegális határátlépéshez, hasonló módon települnek rájuk és próbálják kizsákmányolni őket, de a kétkezi kemény munkát és a beilleszkedésért vívott igyekezetet a portugálok mindennél többre értékelik. Végezetül megállapítható, hogy a portugál kivándorlás napjainkra lecsökkent, és az országban végbemenő gazdasági és politikai stabilitásnak köszönhetően valószínűleg csupán ideiglenesen, a gazdasági ciklusokat követő szezonális emelkedése lesz megfigyelhető. A Portugál Külügyminisztérium adatai szerint mára cca. 4,3 millió portugál vagy portugál gyökerekkel rendelkező leszármazott él külföldön (mely közel 10-szerese a Portugáliában tartózkodó külföldiek számának), akik szoros kapcsolatokat ápolnak a szülőföldjükkel a gyakori hazalátogatásokon, rendszeres hazautalásokon (ma is a GDP közel 3%-a), a hagyományos portugál termékek fogyasztásán, valamint a civil életben az egyesületi és társadalmi-közösségi életben való tevékeny részvételen keresztül. Az alábbi elemzéssel próbáltam megtalálni az alapvető rendezőelveket és ezeket gazdasági, kulturális és szociológiai szempontból egységbe foglalni az adott történelmi környezetben, lehetséges kiindulópontot adva a további elmélyült vizsgálódásnak. Ennek megfelelően főleg leíró, ismertető szándékkal készítettem el e munkát, amely ugyanakkor megpróbálja felhívni a szemlélődő figyelmét e parányi nép hatalmas erőfeszítéseire. A portugálok nem végleg elhagyva országukat, de vállalva az önkéntes ideiglenes száműzetést a nyomor előli szabadulásukban, egy jobb élet reményétől hajtva és a kemény kétkezi munka gyümölcsének örökérvényűségében és jutalmában bízva megmaradtak egyszerű és becsületes munkásembereknek. Akik nem felejtették el a szülőföldjük hívószavát, hanem a mihamarabbi hazatérésben bízva keményen dolgozva értékeik és


lényük lényegét meg tudták őrizni. Bár a hazatérés nem mindnyájuknak sikerült, teljesítményük mindenképpen tiszteletet érdemel.

V.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS:

A dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítségéért szeretnék külön köszönetet mondani Dr. Pál Ferenc tanszékvezető egyetemi docens úrnak, aki bátorított a tanulmány elkészítése alatt és mindig szakított időt kérdéseim megválaszolására és rendelkezésemre bocsátotta az ELTE – Portugál Tanszékének könyvtárában fellelhető forrásokat ajánlásaival ellátva, amely nagyban megkönnyítette munkámat.


VI.

IRODALOMJEGYZÉK

Magyar nyelvű könyvek: BORBÉLY SZILVIA: Útban a szociális Európa felé, (Az Európai Unió szociálpolitikája: irányelvek és döntések), Magyar Szakszervezetek Európai Integrációs Bizottsága – Szakszervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete, 1998. http://www.konfoderaciok.hu/mszeib/kiadvanyok/utban/utban.html (2003.11.03; 21:13) BIRMINGHAM, DAVID: Portugália története, Pannonica, 1993, pp.166. CASTRO, FERREIRA DE: Honkeresők, (Fordította: Kordás Ferenc), Budapest, Európa Könyvkiadó, 1958. pp.328. DAVIDSON, BASIL: Portugál gyarmatok, felszabadított nemzetek, (Gyorsuló idő), Fordította: Lukin Gábor, Budapest, Magvető, 1983, pp.153. KIRÁLY RUDOLF: Portugál-Magyar kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003, p.728. LOURENÇO, EDUARDO: Mi és Európa, (szerk: Pál Ferenc), Budapest, Íbisz Könyvkiadó Bt., 1999, pp. 164. PÁL FERENC (szerk.): Eça de Queirós és a realizmus, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, pp116. SZILÁGYI ISTVÁN: A portugál modell, Magyarország az Európai Unióban Zsebkönyvek, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, pp. 153. TAMÁS PÁL – INOTAI ANDRÁS (szerk.): Új Exodus - A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai, Budapest, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja – MTA Világgazdasági Kutató Intézete, 1993, pp.211. Magyar nyelvű cikkek és tanulmányok: FÓTI KLÁRA: „Bevándorlás az Európai Közösség országaiba (Kísérlet közös bevándorlási politika kialakítására)” in TAMÁS PÁL – INOTAI ANDRÁS (szerk.): Új Exodus - A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai, Budapest, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja – MTA Világgazdasági Kutató Intézete, 1993, pp.93-110. ILLÉS SÁNDOR: „Külföldiek Magyarországon az Európai Unióból” in ILLÉS S. – LUKÁCS É.(szerk.): Migráció és statisztika – Központi Statisztikai Hivatal


Népességtudományi Kutatóintézetének Kutatási Jelentései 71., Budapest, KSH, 2001/1, pp.69-96. ILLÉS SÁNDOR – LUKÁCS ÉVA: „A személyek szabad áramlásának statisztikai szempontú vizsgálata”, in ILLÉS S.,-LUKÁCS, É. (szerk.): Migráció és statisztika – Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének Kutatási Jelentései 71., Budapest, KSH, 2001/1, pp.13-32. IVANOVITS SÁNDORNÉ: Migráció, = Munkaügyi Szemle, XLVI. Évf,, 2002. 7-8. Szám, pp.23-29. KISS JUDIT: „Nemzetközi migráció: tények, tendenciák és távlatok” in TAMÁS PÁL – INOTAI ANDRÁS (szerk.): Új Exodus - A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai, Budapest, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja – MTA Világgazdasági Kutató Intézete, 1993, pp.40-59. LÉVAI IMRE: „Nemzetközi migráció és menekültpolitika” in SIK ENDRE - TÓTH JUDIT (szerk.): Migráció és Politika, Budapest, MTA Politikatudományok Intézete Nemzetközi Migráció Kutatócsoport Évkönyve, 1996, Sík Kiadó Kft., 1997, pp.214-218. LÉVAI IMRE: „Nemzetközi migrációs modellek: főbb típusok és trendek” in TAMÁS PÁL – INOTAI ANDRÁS (szerk.): Új Exodus - A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai, Budapest, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja – MTA Világgazdasági Kutató Intézete, 1993, pp.19-39. PRÓNAI CSABA: „Migráció és kulturális antropológia” (Tudománytörténeti vázlat) in KOVÁCS NÓRA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.):Tér és Terep – Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2002, pp.347-366. SZABÓ A. FERENC: „A migráció biztonságpolitikai jelentősége az EU-bővítés tükrében”, = Hadtudomány, X. évfolyam, 4. szám http://www.zmka.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/4_4.html (2003.11.01;11:31)

Idegen nyelvű könyvek: ARROTEIA, JORGE CARVALHO: A emigração portuguesa – suas origens e distribuição, Lisboa, Biblioteca Breve, 1983, pp. 172. FRANÇA, JOSÉ-AUGUSTO: O Romantismo em Portugal, Lisboa, Livros Horizonte, 1975, pp.937-945. MATHIEU, JEAN-LUC: Les grands problèmes de population, (Que sais-je?), Paris, Presses Universitaires de France, 1994, pp.128. SARAIVA, JOSÉ HERMANO: Portugal a companion history, (Robertson, I. – Taylor, L. C. eds.), Manchester, Carcanet Press Ltd., 1997, pp.222.


SARAIVA, JOSÉ HERMANO: História Concisa de Portugal, Publicações EuropaAmérica, 1986, pp.310-315, pp.332-335. SERRÃO, JOAQUIM VERÍSSIMO: História de Portugal, Vol. VIII. – Do mindelo á regeneração (1832-1851), Editorial Verbo, 1993, pp.253-256. SERRÃO, JOAQUIM VERÍSSIMO: História de Portugal, Vol. IX. – O terceiro Liberalismo (1851-1890), Editorial Verbo, 1993, pp.243-248. SERRÃO, JOAQUIM VERÍSSIMO: História de Portugal, Vol. XII. – A primeira República (1910-1926), Editorial Verbo, 1993, pp.114-121. TAMULONIS, DELFINA M. T.: The Portuguese - Who Are We and Where Are We Now?, Cascais, Uniprint, 1998, pp.35. TODD, EMANUEL: Le Destin des immigrés – Assimilation et ségrégation dans les démocraties occidentales, Paris, Éditions du Seuil, 1994, pp. 470. VOLOVITCH-TAVARES, MARIE-CHRISTINE: Portugais á Champigny, le temps des baraques, Paris, Éditions Autrement, 1995, pp. 155. WHEELER, DOUGLAS L.: Historical Dictionary of Portugal, London, The Scarecrow Press, 1993, pp288. Idegen nyelvű cikkek és tanulmányok: „Analysis and Forecasting of International Migration by Major Groups (Part II)”, Eurostat Working Papers, (3/1999/E/No.9), 2001, Luxemburg: Office for Official Publications of the European Communities,pp.42-47, pp. 63-71. http://europa.eu.int/comm/eurostat/Public/datashop/printcatalogue/EN?catalogue=Eurostat&collection=12Working%20papers%20and%20studies&product=KS-AP-01-032-__-I-EN (2003.10.17; 23 óra 43 perc) BRANCO, RUI M.C.: „Portuguese immigration: An approach to the mortality patterns”, (2001. június 7-9, Helsinki, European Population Conference háttéranyaga) pp 72. http://www.ine.pt/prodserv/estudos/ficha.asp?x_estudoid=222 (2003.10.22;11:35) CORKILL, DAVID – EATON, MARTIN: „Multicultural Insertions in a Small Economy: Portugal’s Immigrant Communities”, in BALDWIN-EDWARDS, M., ARANGO, J., (eds.) Immigrants and the Informal Economy in Southern Europe, London, Frank Cass Publishers, 1999, pp. 149-169. D’ALMEIDA, ANDRÉ CORREA: „Impacto da Imigração em Portugal nas Contas do Estado”, Observatório da Imigração, 2003. május, pp.109. http://www.oi.acime.gov.pt/docs/rm/Estudos/ImpactoContas.pdf (2003.10.26; 01:48)

91 BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz. th

EJIDO, EL: „Unwelcome to Iberia”, = The Economist print edition, Feb 10 February http://www.economist.com/displaystory.cfm?story_id=498699 (2003.09.10;22:11)

2001

FORTES, NUNO: Economia Portuguesa – Apontamentos das Lições, ISLA – Leiria, 2002, pp.135. GARSON, JEAN-PIERRE and LOIZILLON, ANAIS: „Changes and Challenges – Europe and Migration from 1950 to Present”, The Economic and Social Aspects of Migration Conference – OECD, 2003. Január 21-22., pp. 31. http://www.oecd.org/dataoecd/15/3/15516948.pdf (2003.11.18; 20:14) GOMES, ALEXANDRA MANUELA – BAPTISTA, SUSANA: Imigração, Desenvolvimento Regional e Mercado de Trabalho – O Caso Português, , = Estudos Regionais, 2003. No. 1., Instituto Nacional de Estatística – Direcçã Regional do Centro, pp.99-128. „International Migration – Chapter IV.”, in World Population Prospects: The 2000 Revision, Volume III. – Analytical Report, United Nations Populations Division, pp.139154. http://www.un.org/esa/population/publications/wpp2000/chapter4.pdf (2003.10.13;19:44) KLEIN, HERBERT S: „Socio-economic integration of immigrants since the end of the 19th century”, in 62 Revista Brasileira de Estudos de População, July-December, 1989, Vol. 6, No. 2, São Paulo, pp.17-37. http://www.cicred.ined.fr/rdr/rdr_a/revue62/62-62_a.html (2003.11.05;16:36) LA BARRE, JORGE DE: „Les Jeunes Portugais et d’Origine Portugaise de 15-29 Ans de la Region Parisienne – Rapport” (Enquête Cap Magellan), Paris, Cap Magellan, 1999, pp.160. http://www.capmagellan.org/capf/fc66.htm (2003.11.16;18:45) LAMY, Jean: Des Français au Portugal, in Lusotopie 2000, pp.59-66. www.lusotopie.sciencespobordeaux.fr/pereira2002.pdf (2003.10.13;19:59) Long –term international migration scenarios for the European Economic Area, Eurostat Working Papers, 1997 Edition, (E4/1997-6), Luxembourg: Office for Official Publications of the European Communities, 2001 (Cat. No. KS-AP-01-034-EN-I), pp.94. LUCAS, VASCO: O Retorno de Emigrantes. A Sua Relevância na Região Centro, Cadernos Regionais – Região Centro, INE – DRC, 1997. Április, No.7 http://www.ine.pt/prodserv/estudos/ficha.asp?x_estudoid=86# MALHEIROS, JORGE: „Portugal Seeks Balance of Emigration, Immigration”, Migration Policy Institute – Washington, 2002. December, pp. 8 http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm?ID=77 (2003.09.22; 22ó:15p) Migrações, = Visão, 2002. Március 7. (különszám), pp.31-32.


Migration Policy Institute Staff: „Remittance Data”,2003. június 1., Migration Policy Institute – Washington, 2003. Június 1., pp. 4. http://www.migrationinformation.org/USfocus/display.cfm?ID=137 (2003.11.10.; 19ó35p) Now-casts on international migration (Part 1: creation of an information database (3/1999/E/No.7), European Commission, Eurostat Working Papers, pp.2-10, pp.50-53. http://europa.eu.int/comm/eurostat/Public/datashop/printcatalogue/EN?catalogue=Eurostat&collection=12Working%20papers%20and%20studies&product=KS-AP-01-030-__-I-EN (2003.11.01;12:09) PEREIRA, VICTOR: L’État portugais et les Portugais en France de 1958 á 1974, Lusotopie, 2002 január, p9. www.lusotopie.sciencespobordeaux.fr/pereira2002.pdf (2003.10.30;23:11) REES, P., CARRILHO, M.J., PEIXOTO, J., DURHAM, H., KUPISZEWSKI, M.,: „International Migration and the Regional Population Dynamics in Europe: Portugal Case Study”, Leeds, School of Geography - University of Leeds, Working Paper 98/13. http://www.coe.int/t/e/social_cohesion/population/PORTUGAL.PDF (2003.11.01;18:42) O’NEIL, KEVIN: „Remittances from the United States in Context”, Migration Policy Institute – Washington, 2003. június 1, pp. 5 http://www.migrationinformation.org/USfocus/display.cfm?ID=138 (2003.11.10. 19:26) PEREIRA, VICTOR: „L’État portuguais et les Portuguais en France de 1958 á 1974”, Lusotopie, 2002, pp.9-27. www.lusotopie.sciencespobordeaux.fr/pereira2002.pdf (2003.10.22.; 20:09) SCHIFF, MAURICE: „South-North Migration and Trade: Survey and Policy Implications”, World Bank – Development Research Group, 1997 október, pp.66. http://www.worldbank.org/research/trade/pdf/wps1696.pdf (2003.10.30, 03ó:06) „The social situation in the European Union 2002 – in Brief”, European Commission, 2002, pp.34. http://europa.eu.int/comm/employment_social/publications/2002/ke4302567_en.pdf (2003.10.17;23:17)


VII. FÜGGELÉK – TÁBLÁZATOK ÉS ÁBRÁK

A PORTUGÁL EMIGRÁCIÓ TERMÉSZETRAJZA - AVAGY A GAZDASÁGI SAUDADE

Recommend Documents