Az év esettanulmánya (3. díj, 2010)
A pártfogó felügyelet komplexitása, a bevonódás határai Dr. Gálné Dr. Póka Rita (pártfogó felügyelő, Pest megye) A pártfogó felügyelet számomra, de feltehetőleg sok más kolléga számára is egyik legnagyobb dilemmája, hogyan legyünk képesek tárgyilagosak maradni, érzelmeinken felül kerekedni munkák során. Erről a témáról valószínűleg már számos írás született, mégis, amikor azon töprengtem, hogy melyik ügyem bemutatásával próbálkozzam meg, az alábbiakban ismertetett eset jutott az eszembe, amelyet eddigi, még nem túl hosszú pártfogó felügyelői munkám során a legnagyobb kihívásnak éreztem, és ahol talán a leginkább szükségem volt arra, hogy egyrészt az érzelmeimet „otthon hagyjam”, másrészt, hogy több szakterületen álljam meg a helyem. Az eset véleményem szerint azért is érdekes, mert a megoldandó probléma egy, akkor még a bíróság előtt folyamatban lévő büntetőügy vonatkozásában merült fel, emellett rávilágít a hazai büntetőeljárás egy-két hibájára, illetve a pártfogó felügyelői szakma összetettségére. A jelenleg 21 éves terhelt - akit a tanulmányban D-nek fogok nevezni- pártfogó felügyeletét 2009. július vége óta látom el. Az első fokon eljárt fiatalkorúak bírósága 2007-ben elkövetett rablás bűntette miatt hat hó fiatalkorúak fogházára ítélte, amelynek végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. Az elkövetés idején D. 17 éves volt. A terhelt 2007-től 2008-ig már állt pártfogó felügyelet alatt, társtettesként elkövetett lopás vétsége miatt 1 évi próbára bocsátást kapott, a rablást a próbára bocsátást elrendelő határozat jogerőre emelkedése előtt követte el. D-vel a jegyzőkönyv felvétel időpontjában találkoztam először, mivel a környezettanulmányt még nem én készítettem. Az első benyomásom a fiatallal kapcsolatban pozitív volt, megjelenése ápolt, modora udvarias, kommunikatív, és már ekkor komoly önkritikát fogalmazott meg a korábbiakban, 16 és 18 éves korában tanúsított magatartása vonatkozásában. D. családi körülményeiről az első találkozás alkalmával az alábbiakat tudtam meg. D. édesanyja két alkalommal házasodott, első, 9 évig tartó házasságából született a terhelt 20 évvel idősebb féltestvére. A válást követően a terhelt édesanyja hamarosan újra férjhez ment. D. édesapját szinte nem is ismerte, mert a szülők a terhelt 4 éves korában különváltak, majd az apa két év múlva elhunyt. A család D. 12 éves koráig egy nagyvárosban élt, majd két alkalommal költöztek, 14 éves volt, amikor a jelenlegi lakóhelyükön, egy 3000 fős községben vásárolt az édesanya házat. A család szerény anyagi körülmények között élt, az édesanya rokkantnyugdíjából, majd nyugdíjából próbálta eltartani a terheltet. A fiatal általános iskolás korában jó tanuló volt, 13 éves koráig több sakkversenyen is részt vett, 10 évesen az országos versenyen 3. helyezést ért el. 16 évesen sajnos megváltozott a magatartása. A lakóhelyükhöz közeli városi középiskolából, ahol villanyszerelő szakmát tanult egyre gyakrabban hiányzott, vagy a barátnőjével, vagy a haverokkal csavargott, tanulmányi átlaga jobb képessége ellenére közepes volt. Ekkor követte el a lopás vétségét, majd a rablást is.
1
A rablás – amelynek során a sértett MP3-as lejátszóját vette el erőszakkal – elkövetésének oka elmondása szerint az volt, hogy jó ismerősét szerette volna megvédeni, akit a sértett rendszeresen gúnyolt, piszkált. D-t 17 évesen számtalan igazolatlan hiányzása miatt eltanácsolták az iskolából, ekkor a 10. osztályt járta. Elmondása szerint akkor az volt a legfontosabb, hogy az iskola és a város legvagányabb fiataljai közé tartozzon, mai fejjel egyáltalán nem érti akkori tetteinek okát, ha vissza repülhetne az időben, mindent másként csinálna. Szavaiból őszinteség sugárzott. Elmondta, leginkább az bántja, hogy édesanyjának bánatot, idegességet okozott, és rá szégyent hozott. Most azon fáradozik, hogy próbálja ballépései következményeit helyre hozni. Miután kikerült az iskolából, alkalmi munkákat vállalt, majd megtapasztalva a végzettség nélküli álláskeresés nehézségeit, úgy döntött megpróbál tanfolyamot végezni. Álláskeresőként regisztrált, és a munkaügyi központ által szervezett kőműves tanfolyam tanulója lett, emellett a község egyik nagy vállalkozójának cégénél dolgozik, fizikai munkát végez. 20 évesen édesanyjával megbeszélte, hogy a saját lábára szeretne állni, ezért albérletbe költözött, jelenleg a szülőtől néhány utcára lakik. Ily módon mindenben tudja támogatni édesanyját, ugyanakkor megvan a saját állandó élettere. D. a helyi futballcsapat tagja, hetente 4-szer jár edzésre, hétvégenként mérkőzéseken vesznek részt, a csapatból kerülnek ki a barátai is. Szabad idejében, amelyből nem sok van, az édesanyjának segít, vagy a barátnőjével találkozik. Már két éve van harmonikus párkapcsolata, barátnője 3 évvel fiatalabb, középiskolában tanul. Jövőjével kapcsolatban határozott elképzelést fogalmazott meg, a kőműves szakma megszerzését követően szeretne ebben a szakmában elhelyezkedni, családot alapítani. A jó hangulatú, tartalmas beszélgetés – amelynek során még inkább kedvező képem alakult ki a terheltről – és egyben a jegyzőkönyvfelvétel lezárásaként, feltettem a kérdést, hogy van-e még más büntetőeljárás folyamatban ellene. Rövid csend után D. szemét lesütve elmondta, hogy sajnos van. A cselekmény erőszakos nemi közösülés bűntette, amelynek sértettje a terhelt féltestvérének nevelt lánya, aki az elkövetés idején, 2004-ben 7 éves volt. D. a korábbi nyílt beszélgetés ellenére csak annyit mondott el, hogy a már 5 éve tartó procedúra az egész családot érzelmileg felőrölte, a kezdeti veszekedéseket mára felváltotta a csendes düh, a féltestvérével és annak családjával évek óta csak a bíróságon találkoznak, minden alkalom borzasztóan kínos. D. sem akkor, sem a későbbiek során, nem akart erről az ügyről, a körülményekről részletesen beszélni, de határozottan tartotta magát ahhoz, hogy nem követte el azt, amivel vádolják. Saját érzelmeiről annyit árult el, óriási harag és elkeseredettség van benne, mert ártatlansága ellenére 5 éve feje fölött lebeg az ügy, egész kamasz korára és jelenlegi életére is szörnyű árnyékként vetül. Szerinte féltestvére és családja csak azért találta ki az egészet, hogy „lecsukassák”, de, amikor arról kérdeztem, mi oka lenne erre a bátyjának, csak annyit mondott, ezt ő sem érti, és a további kérdéseimtől elzárkózott. Az eljárás már 5 éve zajlott. Az első fokon eljárt bíróság erőszakos nemi közösülés bűntette miatt megállapította a bűnösségét, felfüggesztett börtönbüntetést kapott, az ügyészség ugyanakkor hosszabb tartamú felfüggesztés érdekében fellebbezett. A másodfokon eljáró bíróság súlyos eljárási szabálysértés miatt az ítéletet hatályon kívül helyezte, és elrendelte az eljárás megismétlését. A megismételt elsőfokú eljárásban 3 év letöltendő börtönbüntetést kapott, ez ellen élt fellebbezéssel a terhelt, a másodfokú eljárás időpontját novemberre tűzték ki.
2
D. úgy nyilatkozott már a felfüggesztett büntetés is felháborította, nem tudja elképzelni, hogy börtönbe vigyék olyan cselekmény miatt, amelyet nem követett el, bízik abban, hogy minden jóra fog fordulni. Elmondta azt is, a lakóhelyén senki nem tud erről az ügyről, ha kiderülne, valószínűleg el is költözne onnan, valamint a barátnője elől is sikerült eltitkolnia az esetet. D. távozása után percekig döbbenten ültem, próbáltam minél gyorsabban magamban feldolgozni a hallottakat, és eldönteni, hogyan tovább. Bármennyire felkavart az ügy, nyilvánvaló volt, hogy mindenfajta előítéletet, amelyet egy ilyen cselekmény a többségünkből kivált , illetve érzelmet meg kellett kísérelnem amennyire csak lehetett kizárni, és higgadtan folytatni az eljárást.
Kérdésként merült fel bennem, mennyire boncolgassam a terhelttel való munka során a még folyamatban lévő ügyet, hiszen bűnösségét jogerősen még nem állapították meg, és a terhelt meglehetősen világosan kifejezésre jutatta, nem akar bővebben erről a témáról beszélgetni, ugyanakkor egyértelművé vált, hogy ez a terhelt életére már évek óta nagy befolyással van. Számításba kellett vennem azt is, hogy az ügy és körülményei terhelt akarata ellenére történő feszegetésével, azt érem el, hogy a kezdeti jó „nyitás” után D. bezárkózik, amint ezt tapasztaltam azonnal, amikor a nemi bűncselekmény szóba került. D. a jegyzőkönyvfelvétel során úgy nyilatkozott, leszámítva az előbbiekben említett büntetőeljárást, úgy érzi, élete kezd rendeződni, jelenleg nagyobb segítségre nincs szüksége. A másodfokú tárgyalás időpontjáig még bő 3 hónap volt hátra. Úgy döntöttem a pártfogolttal való következő találkozások alkalmával beszélgetni fogunk a jövőbeli terveiről, arról, hogy milyen lépéseket tesz azok megvalósítása érdekében, továbbá a bűnismétlés megelőzése céljából a fiatal felnőttek körében gyakran előforduló bűncselekményekről, valamint tekintettel arra, hogy a rabláshoz egy konfliktus helytelen kezelése vezetett, a téma lesz a konfliktuskezelés. Emellett úgy terveztem, a folyamatban lévő büntetőeljárást csak abból a szempontból érintem, hogy ez a pártfogoltat érzelmileg hogyan érinti, evvel kapcsolatban kér-e bármilyen segítséget. Ezt követően előzménykutatást végeztem. A korábbi pártfogó felügyelet iratait áttanulmányoztam, de ebből a terhelt által elmondottakon kívül egyéb információt nem tudtam meg, az iratokból megállapítható volt, hogy a pártfogó felügyelet tartama alatt a terhelt együttműködött, a szabályokat betartotta. Bár az erőszakos nemi bűncselekmény miatt a büntetőeljárás már akkor is folyamatban volt, az iratok között erre vonatkozóan semmilyen feljegyzést nem találtam. Telefonon megkerestem a helyi gyermekjóléti szolgálatot is. Annak ellenére, hogy a fiatal ellen három esetben indult büntetőeljárás, számos igazolatlan órája volt, a gyermekjóléti szolgálat felé semmilyen jelzés nem érkezett. Az erőszakos nemi bűncselekményről a családgondozó semmilyen adattal nem szolgált, én pedig külön nem kérdeztem rá, hiszen D. kihangsúlyozta, hogy a lakóhelyeként szolgáló kis településen, ahol egyébként szinte mindenki ismer mindenkit, nem tudnak az ügyről, és reméli nem is fog soha kiderülni. Gyakorlatilag tehát az előzménykutatás során új adatokkal nem bővült az ismeretem. A terheltet néhány hét múlva kerestem fel ellenőrző látogatáson. A kis lakás, ahogyan azt D. megjelenése alapján képzeltem nagyon szépen rendbetartott, szobája fiatalosan, modern
3
bútorokkal, tv-vel, számítógéppel hi-fi berendezéssel felszerelt. D. büszkén számolt be arról, hogy ezeket a tárgyakat már a saját munkája eredményeként szerezte. Az édesanyát is szerettem volna felkeresni, de az asszony akkor betegeskedett, ezért arra nem került sor. D. jó kedvű volt, beszámolt arról, amint letette a vizsgát, néhány ismerőséhez hasonlóan szeretne majd Németországba utazni, és ott egy kis pénzt gyűjteni. A büntetőeljárással kapcsolatban elmondta, tart nagyon az ítélettől, de mindenképpen reménykedik abban, hogy ártatlansága bebizonyosodik, bővebben az ügyről nem beszéltünk. A következő találkozás alkalma szeptember vége, október eleje lett volna, de D. telefonon jelezte, hogy a vállalkozónál nagyon sok a munka, szinte állandóan túlórázik, kérte, hogy október végére beszéljünk meg időpontot, október 22. napjában egyeztünk meg. Október 21-én váratlan hívást kaptam, D. édesanyja telefonált, az asszony sírva kérte a segítségemet. Elmondta D. másfél hete hívta a kirendelt ügyvédjét, beszélni szeretett volna vele a fellebbezésről. A védő ellenséges magatartást tanúsított a terhelttel szemben, semmilyen információt nem nyújtott a fellebbezést tartamára vonatkozóan. D. úgy érzi teljesen egyedül maradt, senki nem áll ki mellette, most először gondolja úgy, komoly a veszélye annak, hogy börtönbe zárják. Édesanyja elmondta, D. továbbra is ártatlanságát hangoztatja, és ő hisz neki, de a tárgyaláson nem képes tanúskodni, mert ez a másik fiával való szembehelyezkedést jelentené. D. utalt rá, ha elítélik is, kizárt, hogy bevigyék, arra még van lehetősége, hogy más utat válasszon, még, ha ezzel másoknak fájdalmat is fog okozni. Bár az öngyilkosság szót nem használta, a szülő tudta, hogy a fiatal erre gondol. Az édesanyát próbáltam megnyugtatni, jeleztem számára, hogy a terhelt holnap jön hozzám meghallgatásra, beszélni fogok vele. Ugyanakkor elmondtam azt is, én nem vagyok pszichológus, márpedig nagy valószínűséggel szükség lenne egy ilyen szakemberre is. A helyzetet bonyolította, hogy a szülő megkért, D. semmiképp ne tudja meg, hogy beszéltünk. Be kell vallanom első pillanatban megijedtem, és tartottam a találkozástól. Kevés idő állt rendelkezésemre, hogy felkészüljek, hiszen a telefonos megkeresés kora este történt, a meghallgatás időpontja másnap délelőtt fél kilenc volt. Sajnos az egyetemen összesen fél évet hallgattunk pszichológiát, és több év távlatából a nagyon kevés ismeretem is megkopott. Azonnal felhívtam néhány tapasztalt kollégát, és a sok-sok tanácsból próbáltam kidolgozni egy koncepciót, amelyről tudtam, hogy ingatag, hiszen nem láthattam előre, hogy D., akit eddig határozott, kedves embernek ismertem meg, most milyen állapotban lesz. Úgy terveztem, a mindennapjairól kezdem kérdezni, és fokozatosan térek rá a büntetőeljárásra, hiszen addig már csak két hét volt hátra. Megkérdezem, hogyan érzi magát, és, ha erről nyíltan tud beszélni, meg kell próbálnom feltárni valóban fennáll-e az öngyilkosság szándéka, és ha igen, mindent meg kell tennem, hogy ennek értelmetlenségéről meggyőzzem. Amennyiben nyitott rá, megadom számára egy pszichológus elérhetőségét, és felajánlom, hogy a vele való találkozásra, ha azt igényli, elkísérem. Még délelőtt felhívtam a fogadóhelyiségünk szerint illetékes családsegítő szolgálatot is, azzal a kéréssel, ha szükségesnek tartom, tudna-e segítséget nyújtani az ő pszichológusuk. Jelezték, ha a pártfogolt ezt igényli, és önként kér támogatást, azt tudják biztosítani. Számolnom kellett azzal is, hogy D. nem lesz hajlandó az érzéseiről semmit elárulni. Ebben az esetben arra jutottam, annyit tehetek, hogy felkészítem a lehetőségekre, tájékoztatom arról, mire számíthat, biztosítom a támogatásomról.
4
Október 22. napján a megbeszélt időpontban a terhelt megjelent. Arcán ekkor nem láttam különösebb érzelmeket. Az elmúlt hónap eseményeinek átbeszélése után óvatosan rátértem a büntetőeljárásra. Előzetes félelmem, amely arra irányult, hogy a terhelt bezárkózik alaptalannak bizonyult. Elkeseredetten számolt be az elmúlt 5 év történéseiről, arról, hogy mennyire nyomasztja a titkolózás, az, hogy a szerelme előtt sem lehet teljesen őszinte, mennyire szégyelli, hogy ilyen szörnyűséggel vádolják. Édesanyja kezdetben mellette állt, és bár megérti az indokait, mégis nehezére esik elfogadni, az anyja döntését, miszerint teljesen kimarad az eljárásból. A büntetőügy elején olyan kirendelt védője volt, aki D. meglátása szerint mindent megtett az ügy érdekében, támogatta a fiatalt. Az ismételt eljárásban sajnos új ügyvédje van, akinek soha nem volt egy kedves szava sem Dhez, úgy érzi az ügyvédnő bűnösnek tartja, ezért nem is védi megfelelően, az utóbbi két hétben tanúsított magatartása pedig teljesen kiborította terheltet. Az ügyvéd szinte kiabált vele, amikor érdeklődni akart, és kijelentette, szeretné, ha D. nem zaklatná őt folyton. Azóta próbálta többször hívni, de nem vette fel a telefont. D-t próbáltam megnyugtatni, és csak ezután mertem azt mondani, sajnos fel kell készülnie arra a lehetőségre is, hogy a másodfokú bíróság helyben hagyja az ítéletet. Ekkor a terhelt szinte megismételte az édesanya előtt tett kijelentését: „szerencsére” erre az esetre van más lehetősége is, nem kétséges, hogy ezt fogja választani. Ha pszichológus lennék, feltehetőleg azonnal tudtam volna, hogyan kell egy ilyen helyzetre reagálni, de így csak saját ösztönömre, eddigi tapasztalataimra tudtam hagyatkozni. D-nek elmondtam két olyan pártfogolt esetét, akik szabadulásuk után arról számoltak be, hogy ártatlanul ítélték el őket, mégis kibírták, és újra tudták kezdeni. Továbbmenve elmeséltem a nagypapám történetét, aki évekig volt orosz munkatáborban, szintén ártatlanul. Rávilágítottam arra is, gondoljon bele, mit érne el, kiknek okozna fájdalmat az öngyilkossággal, mit jelent az igazi bátorság. Talán sok szakember megmosolyogja az előbbiekben alkalmazott módszert, tisztában voltam én is vele, hogy ez valószínűleg nem a tankönyvekben leírt lépés, és lehet, hogy teljesen másfelől kellene közelítenem, de ekkor ez jutott eszembe, és úgy tűnt, a legfontosabb cél elérésére, hogy a fiatal lehiggadjon, és legalább el kezdjen máson is gondolkodni, mint az öngyilkosság, alkalmasnak bizonyult. D-vel ezt követően a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás szabályait alkalmazva végig vettük milyen lehetőségei vannak arra az esetre, ha mégis elítélnék. Tájékoztattam arról, kérhet halasztást, és ebben az esetben lesz módja arra, hogy letegye a kőműves vizsgáját. Emellett a szomszéd szobában ülő kollega segítségét kértem, aki évekig dolgozott büntetésvégrehajtási intézetben nevelőként. Vele egyébként már előzetesen beszéltünk a délelőtt, ismertettem számára D. ügyét, kértem, ha arra kerül a sor, segítsen nekem, és mondja el a terheltnek mire számíthat. A kollégám óriási segítséget nyújtott. Részletesen, a realitásokat felvázolva, mégis kíméletesen átbeszéltük a börtönélet nehézségeit, hogyan lehet kibírni, milyen lehetőségek és kedvezmények vannak, mit jelent a feltételes szabadulás. A terhelttel közel másfél órát, majd a kollegámmal együtt további egy órát beszélgettünk. D-nek talán arra volt a leginkább szüksége, hogy valakitől egy kis reménysugarat, biztatást, támogatást kapjon, mert a beszélgetésünk végén úgy láttam, sokkal nyugodtabb. A pártfogolt elmondta nagyon hálás azért, hogy ennyit foglalkozunk vele.
5
Amikor a terhelttel ismét egyedül folytattam a beszélgetést, kértem ne várja el tőlem, hogy a büntetőügyével, illetve ártatlanságával kapcsolatban állást foglaljak, ez nem az én tisztem, és nem is érzem annak, semmilyen jogszabály nem jogosít fel arra, hogy ebbe az ügybe beavatkozzak. Ugyanakkor biztosítottam, amiben tudok, segítek. Felajánlottam, készítek egy pártfogó felügyelői véleményt, amelyben beszámolok a jelenlegi életkörülményeiről, és amelyet megküldök az ügyben eljáró másodfokú bíróságnak. Előzetesen töprengtem azon, van-e erre lehetőségem, hiszen ilyen irányú megkeresés nem érkezett, elképzelhető, hogy ez a feladatomon való túlterjeszkedésnek minősül. Mindazonáltal úgy éreztem, a terhelt életviteléről egy hivatalos személy által írt vélemény a bíróság segítségére lehet, és a jogszabályokat átlapozva, nem találtam semmit, ami egy ilyen jellegű beadvány elkészítését tiltaná. A terhelttől emellett elkértem az ügyvédje telefonszámát is, megígértem, hogy beszélni fogok vele. Megadtam továbbá a pszichológus elérhetőségét, elmondtam, a szakemberben nyugodtan megbízhat, hozzá szívesen elkísérem, valószínűleg ő is tudna segíteni. A terhelt ezt megköszönte, de jelezte, a lehetőséggel nem valószínű, hogy élni fog. A következő találkozás időpontjaként október 26. napját jelöltem meg, fontosnak tartottam, hogy rövid időn belül újra találkozzak a pártfogolttal, elmondjam neki milyen lépéseket tettem, ezáltal lássa, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Kértem, hogy a következő találkozásra hozza el, az ügyben keletkezett, nála meglévő iratokat. A következő napon D. tudta nélkül személyesen felkerestem az édesanyját, bíztam benne, hogy a hölgytől még több információt kapok, amelyet a pártfogás miatt is elengedhetetlennek tartottam. Édesanyja nagy örömmel fogadott, feltehetőleg neki is jól esett, hogy a problémáról van kivel beszélni. A betegsége miatt szinte teljesen az otthonához kötött asszony elmondta, D-vel nagyon jó a kapcsolata, minden nap meglátogatja, segít a háztartásban, a bevásárlásban, a kertgondozásban, sokat beszélgetnek, a fiatalember igazi támaszt jelent. Az anya elmondta ő maga árvaházban nőtt fel, épp ezért fiainak mindent megpróbált megadni. Sajnos mindkét férje erőszakos, durva magatartású volt, akiktől a gyerekeket meg kellett védenie, házasságai emiatt mentek tönkre. Két fia viszonya D. 13 éves koráig nagyon jó volt. A 20 év korkülönbség miatt, D. szinte apaként tekintett a féltestvérére. Elköltözésük előtt hetente találkoztak, ezt követően csak ritkábban, a férfi ugyanis a nagyvárosban maradt élettársával. A terhelt 13 éves volt, amikor bátyja börtönbe került, tiltott határátlépés, és más bűncselekmények miatt, egy évet töltött büntetés-végrehajtási intézetben. Szabadulása után D. testvére jóval szigorúbban lépett fel a terhelttel szemben, gyakrabban fegyelmezte, de édesanyja szerint bántalmazás nem történt. Talán éppen a szigor hatására, D. magatartása ekkor kezdett romlani, elkezdődtek a hiányzások, a feleselés, a csavargás. Feltettem a kérdést, mi lehet az oka annak, hogy D. azt állítja, a testvére akarja leültetni. Az anya elmondta a testvér egy alkalommal, amikor a terhelt rossz fát tett a tűzre, azt a kijelentést tette, „már tudom, hogy fogom elintézni, hogy börtönbe kerülj, majd megtanulod, mint én, hogy mi a rend”.
6
Körülbelül fél év múlva D. ellen megindult az eljárás, amelyet az édesanya, azóta is egy rémálomnak érez. Az üggyel kapcsolatban elmondta a féltestvér nevelt lánya náluk nyaralt, D. vigyázott rá több alkalommal. A kislány otthon számolt be arról szüleinek, hogy D. leteperte a földre, és molesztálta. Az édesanya úgy nyilatkozott, kizártnak tartja, hogy ez történt volna, ugyanakkor a kislány a bíróságon nagyon életszerűen mondta el az eseményeket. Az anya D-nek hisz, kezdetben mellette tanúskodott, de az ismételten elrendelt eljárásban már képtelen részt venni, nem bírja még egyszer végigcsinálni, mindkét fiát nagyon szereti, egyiküket sem akarja elveszíteni. Az édesanya elmondta, valóban voltak a terhelttel kamaszkori problémák, nehezen kezelhetővé vált, de az utóbbi években ismét nagyon udvarias, kedves, a faluban is sokan szeretik, az utcában élő idős embereknek gyakran segít a ház körüli teendőkben, pl. fűnyírás, sövénynyírás. A másik fia kb. havonta egyszer látogatja meg, de az ügyet soha nem hozzák fel, a két fiú pedig egyáltalán nem találkozik, amely az édesanyát nagyon elkeseríti. Mivel D. minden nap felkeresi, kértem az anyát, hogy folyamatosan beszélgessen vele, röviden összefoglaltam, hogy én miként és miről beszélgettem D-vel, jeleztem, leginkább azzal segítünk, ha D. érzi, hogy nincs egyedül. Kértem arra is, ha bármi történik, hívjon nyugodtan. Ezt követően felhívtam D. ügyvédjét. Információt szerettem volna kérni arról, hogy mire lehet számítani, illetve tájékoztatni akartam, hogy véleményt írok a fiatalról, amelyet esetleg beépíthetne a védőbeszédébe. A nő rendkívül arrogáns volt, amikor meghallotta, milyen ügyben kerestem, szinte azonnal felemelte a hangját. Kijelentette D-nek akkor kellett volna gondolkozni, amikor ezt az ocsmányságot elkövette, a bíróság nem véletlenül ítélte el, megérdemelte, amit kapott. A pillanatnyi döbbenet után, sajnos indulataim kezdtek el vezérelni, és nem tudtam magamban tartani a véleményemet. Jóval udvariasabban, mint, ahogyan az ügyvéd beszélt velem, közöltem, neki, mint kirendelt védőnek, az ügy alapos áttanulmányozása után kellett volna megfontolt döntést hozni arról, hogy elvállalja-e D. védelmét, és ha igen, akkor a munkáját jól végezni. Jeleztem, én sem azt mondtam, hogy a fiatal ártatlan, de jogai neki is vannak, már pedig az ügyvéd ezzel a magatartásával gyakorlatilag a saját ügyfele jogait csorbítja, ami etikátlan, és szakmailag minősíthetetlen. Az ügyvéd kiabálni kezdett, hogy mit képzelek magamról. Sajnos láttam, hogy ennek a beszélgetésnek értelme nincs, azt egy rövid elköszönéssel lezártam. Majd szinte azonnal elöntött a lelkiismeret-furdalás, lehet, hogy óriási hibát vétettem, amiért nem tudtam magamon uralkodni, és több kárt okoztam, mint előnyt. Az történteket azonnal megbeszéltem a kollégámmal, és bár vigasztalt, hogy valószínűleg ő is így reagált volna, ez a nyugtalanságomat egy kicsit sem enyhítette. Azon is gondolkoztam, elmegyek a tárgyalásra, annak ellenére, hogy aznap már számos meghallgatást terveztem, de tartottam attól, hogy ezzel esetleg csak olajat öntenék a tűzre. A következő napon megfogalmaztam a pártfogó felügyelői véleményt. Sokat hezitáltam, hogy pontosan mit is írjak le a begyűjtött információkból, de végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen a jelenlegi életkörülményeiről, munkájáról, édesanyjával és barátnőjével való kapcsolatáról, jövőbeli terveiről, valamint arról számolok be, hogy a pártfogó felügyelet szabályait eddig betartotta.
7
Ugyanakkor sem az öngyilkosság gondolatáról, sem a bátyjával való kapcsolatáról nem ejtettem szót, úgy éreztem, a bíróság ezt esetleges manipulációként értékelné. Nem a hivatalos nyomtatványt használtam, hiszen semmilyen megkeresés nem érkezett, hanem egy másfél oldalas véleményt készítettem. Október 26. napján D. a kitűzött meghallgatáson megjelent. Ez a beszélgetés közel három órát tartott. D. elmondta nagyon sokat gondolkozott, átértékelte a jövőbeli terveit, próbál felkészülni a legrosszabbra, bár továbbra is bízik abban, hogy valamilyen csoda folytán felmentik. Kérdésemre, mitől fél a leginkább, elmondta attól, hogy barátnője elhagyja, ha tudomására jut, hogy mivel vádolják, illetve attól, hogyan fogja feldolgozni azt, hogy ártatlanul kerül börtönbe. Elmondta, olvasta, ha beismerő vallomást tesz, az enyhítő körülménynek számít, töprengett rajta, de végül arra jutott, nem hajlandó magára vállalni olyat, amit nem követett el, inkább kibírja, hogy tovább marad fogva, de a saját önbecsülése megmarad. Az öngyilkossággal kapcsolatban elmondta, annak gondolatával azért is „játszott”, mert úgy érezte, ezzel vissza tud vágni a testvérének, és legalább olyan fájdalmat okoz, mint a bátyja neki. De ezt is átértékelte, és most már úgy gondolja, börtönbe jutása esetén ugyan a testvére lesz a „győztes”, de az édesanyja kevésbé fog szenvedni. D. szavai után nehéz volt megszólalni, jeleztem számára, hogy ez érett gondolkodást tükröz. Próbáltam ismét kérdezni arról, ha valóban a testvére hatására indult el az eljárás, vajon mi vezetethette erre a bátyját, de D. erre semmilyen magyarázatot nem tudott adni. D. behozta az ügyben rendelkezésre álló iratait, kértem egy fél órát annak áttanulmányozására. A terheltnek javasoltam, hogy addig sétáljon egy kicsit, mert tartottam attól, hogy olvasás közben esetleg valamilyen érzelem tükröződik majd az arcomon. Az eset leírását mellőzöm, csak annyit jegyeznék meg, hogy a tényállás szerint a kislányt D. a földre teperte, ugyanakkor az orvosszakértői vélemény szerint behatolás, és sérülés okozása nem történt. A döntő bizonyítékot a 2004-ben készült szakértői vélemények, és a sértett, valamint a terhelt vallomásai jelentették. A terheltre vonatkozó orvosi elemzés szerint D. agresszív, antiszociális típus, szinte csak a büntetéstől való félelem tartja vissza az erkölcstelen cselekedetektől, viselkedése a teljes gátlástalanságig elmehet. A terhelt életkörülményeiről azóta semmilyen vélemény nem készült. Ez még inkább megerősítette elhatározásom, hogy az általam készített iratot benyújtom. Miután D. visszatért, részére elolvasásra átadtam a beadványom, azt helytállónak találta, megköszönte. Ezután tájékoztattam a védőjével folytatott sajnálatos beszélgetésemről. D. elmondta, nem valószínű, hogy ez változtatna a helyzeten, hisz a megismételt eljárásban úgy érezte az ügyész inkább mellette áll, mint az ügyvéd. Jeleztem, a tárgyaláson nem tudok részt veszni, egyéb munkám miatt, kértem D-t, ha szeretne beszélgetni szóljon nyugodtan, illetve, ha úgy érzi valamilyen segítségre van még szüksége azt jelezze. D. a tárgyalás előtti napon telefonált, elmondta, nagyon izgul, de bízik abban, hogy rendben lesz minden, és megígérte, hogy a tárgyalás után azonnal hívni fog. Másnap D. 11 órakor telefonált, elmondta a másodfokú bíróság 1 év 8 hónap börtönbüntetésre ítélte, amelynek végrehajtását 3 évre felfüggesztette, és bár az ártatlanságát nem sikerült bizonyítania, óriási teher gördült le a válláról, hogy az ügynek vége, és szabad maradt.
8
Elmondta az általam írt véleményt a bíróság végig felolvasta, D. beszámolt arról is, nagy meglepetésére, az ügyvédje magatartása teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna, a tárgyalás előtt nyugtatta D-t, hogy rendben lesz minden, vele udvariasan viselkedett. Később, amikor az ítéletet a fefüggesztett szabadságvesztés mellett elrendelt pártfogó felügyelet iratai között megkaptam, örömmel olvastam, hogy a bíróság másodfokú ítélet indokolásában az általam írt vélemény több sorát idézte, és többek között enyhítő körülményként értékelte a terhelt életkörülményeinek kedvező változását. Az, hogy a terhelt erőt vett magán, szembe mert nézni a másodfokú döntéssel, az ügyvéd magatartásának változása, valamint az ítéletben leírtak számomra mind kedvező visszajelzést és megerősítést jelentettek, abból a szempontból, hogy munkám mégsem jelentett túlzott beavatkozást, holott ezen végig dilemmáztam. D. pártfogó felügyeletét 2009. decembere óta az újabb ügyben is ellátom, a terhelt jelentkezési kötelezettségének mindig eleget tesz. Sajnos állását januárban elveszítette, ezért most álláskereső, illetve alkalmi munkából tartja el magát. Pozitív és meglepő fordulat az ügyben, hogy a bátyja ismét szóba állt vele, sőt ő volt a kezdeményező. Az édesanyát is megkerestem, aki elmondta a két férfi egyre többet találkozik nála, együtt segítenek az anyának, újra tudnak hármasban beszélgetni. A büntetőügy ugyanakkor tabu téma, mindannyian jobbnak látják, ha arról hallgatnak. Sajnos ez a magatartás a velem való együttműködés során is megfigyelhető. D. elmondta örül, annak, hogy az ügynek vége van, de ezzel együtt kijelentette nem szeretne többé róla beszélni, ezt magában lezárta, és bízik abban, hogy a családja többi tagja is így tesz. Az utóbbi 5 évben minden nap eszébe jutott az ügy, végre szeretné elfelejteni. Mint pártfogó felügyelő nagyon fontosnak tartanám, hogy a fiatal részt vegyen néhány pszichológusi beszélgetésen a nemi bűncselekmény miatt, amelyben bűnösségét megállapították, de erre hiába is motiválnám, hiszen magát ártatlannak tartja, kötelezni pedig erre nem tudom. Véleményem szerint az erőszakos bűncselekmények elkövetőivel szemben mindenképpen bővíteni kellene a jelenleg rendelkezésre álló eszköztárat, amely a pártfogó felügyelői munkát is segítené. A büntetőeljárás menetének megfogalmazódott bennem.
utólagos
nyomon
követése
során
számos
kérdés
- Hogyan történhet az meg, hogy egy ilyen hosszan elhúzódó ügyben, ahol mind a sértett, mind terhelt életkoránál fogva fejlődésen, változáson esett át, nem készült ismételt pszichológusi vélemény, környezettanulmány? - Hogyan lehetséges, hogy az ügyben olyan kirendelt védő vett részt, aki gyakorlatilag kijelenti más hatósági személy előtt, hogy védence megérdemelte, amit kapott, és még az ítélet jogerőre emelkedése előtt bűnösnek titulálja?
9
- Kérdés számomra, továbbá, hogy a bíróságok az ilyen és más erőszakos jellegű bűncselekményt elkövetők számára miért nem rendelnek el meghatározott ideig tartó pszichológusi vizsgálatot, vagy egyéb kezelést; a kötelezően előírható magatartási szabályok köre miért nagyon szűk, és azokat a bíróságok miért nem alkalmazzák. A mi megyénket érintőn általánosságban elmondható, hogy gyakorlatilag a bíróságok szinte soha nem írnak elő magatartási szabályt. Így nagyon gyakori, hogy egy vádhalasztásos ügyben a pártfogoltnak az ügyészi határozat alapján számos külön kötelezettséget kell teljesítenie, míg egy súlyosabb bűncselekményt elkövető, próbára bocsátott vagy felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú részére magatartási szabályok szinte soha nincsenek megfogalmazva. Véleményem szerint a magatartási szabályok gyakrabban történő alkalmazása megkönnyítené a pártfogó felügyelet munkáját, és hatékonyságát. Nem utolsó sorban megfogalmazódott bennem az is, mennyire fontos lenne, hogy a pártfogó felügyeletet, mint szakmát külön oktassák a felsőoktatásban. A fenti ügyben, de számos más esetben is tapasztalom, hogy a pártfogó felügyelőnek egyidejűleg kellene lennie szociális munkásnak, pedagógusnak, jogásznak, pszichológusnak, és nagyon határozott nevelőnek. Egyértelműen nagy segítséget jelent, a különböző diplomával rendelkező kollégák tanácsa, az esetmegbeszélések, és a team munka, a Hivatal által nyújtott képzés, ennek ellenére mégis úgy gondolom, a jövőben meg kellene szervezni az egységes oktatást ennek a rendkívül összetett, nagy elhivatottságot, és széles körű ismeretet igénylő szép szakma számára is.
10
