A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata IV. évfolyam 4. szám tél TARTALOM

A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata IV. évfolyam 4. szám – 2009. tél

TARTALOM Bartusz-Dobosi L.: Ma is élnek még „kazinczyk” Beszélgetés Mezey Katalinnal

Mezey Katalin:

Kinyílik versetek Előbb ízleltelek TÜSKÉS TIBORRA EMLÉKEZÜNK Videcz Ferenc: Üzenet Agota Kristof: Emigránsok Gyárban A hajó utasai Iancu Laura: gyász feltűnik ujjak Méhes Károly: Új könyvvilág Vörös István: ARS POETICA Falusi Márton: Rádnézve utána Zarándok tollam szerpentinjén P. Szabó Mária: A drégelyi mészárszék Józsa István: Önismereti lecke

3 8 9 10 11 12 12 13 14 14 15 16 17 18 19 20

Beszélgetés Lászlóffy Csabával 27

Lászlóffy Csaba: Bertók László: Fischer Mária: Carol Shields: Polgár Dóra: Szirtes Gábor: Molnár Miklós: Iancu Laura: Lázs Sándor: Bálint Dávid:

Szonett-szimfóniák A nyelv van benne legalul Jár mint a nyelvben a világ Nem tudom, illik-e Túl a süket füleken Hiány Követlek Ma se alszol velem „Megszenvedi a szót, mit fénybe szőtt” A globális kamu kora Világkép a nyelvben A kolostori magyar nyelvű irodalom megszületése A nemzet és a diaszpóra kulturális logikája,

30 32 33 34 34 35 37 37 38 46 50 52

magyar nyelv

55

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Iancu Laura, Mészáros Márk, Nagy-Timcsuk Bianka, Tolnay Donát Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera  Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor  Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor E számunkban látható szobrokat Nyári Zsolt készítette.

Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera

Az

az alábbi helyeken kapható:

Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Budapest, Litea Könyvesbolt és Teázó, Hess A. tér 4. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Eger, Gonda Könyvesbolt, Széchenyi u. 42. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A

Pécs, Művészetek és Irodalom Háza, Széchenyi tér 7. Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27. Székesfehérvár, Möbius Café, Kossuth L. u. 11.

Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) 312 888 (111. mellék) E-mail: [email protected] Web: http://paholyonline.hu Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés”! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2010-es évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Molnár Nyomda és Kiadó Kft., Pécs

2

A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Pécs Város Önkormányzata Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) Pécsi Tudományegyetem a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok)

ISSN 1787-6958

3

Ma is élnek még „kazinczyk” Beszélgetés Mezey Katalinnal

Készítette: Bartusz-Dobosi László A magyar nyelv éve kapcsán azon tűnődtünk a szerkesztőségben, hogy kit szólítsunk meg, aki az elcsépelt sematizmusok helyett hitelesen tud hozzátenni valamit ehhez a témához, s akiről úgy érezzük, hogy nem pusztán öncélúan ragad tollat, hanem valóban tenni, jobbítani akar írásaival. Mezey Katalin, Füst Milán-, IBBY-, József Attila-, Arany János-, Primaés ki tudja még hány díjjal kitüntetett költőre, műfordítóra, a Széphalom Könyvműhely alapító vezetőjére, a Magyar Művészeti Akadémia tagjára és a sárvári diákköltők nagy patrónusára esett a választásunk. Bízunk benne, hogy a beszélgetés végigolvasása után mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy miért! Mi a véleménye arról a szédületes tempóról, s azokról a változásokról, amin – a technikai eszközök (mobiltelefonok, számítógép) tömeges megjelenésének köszönhetően, s az élőbeszéd irodalmi nyelvvé avanzsálása miatt – átmegy a nyelvünk? A nyelv tulajdonképpen egy egész univerzum és a hivatása is, hogy az legyen, hogy mindent meg tudjon nevezni, mindent magába fogadjon. A divatok leszűkítik a nyelvnek is ezt az egyetemességét, mondhatjuk egyfajta „(t)rendet vágnak” benne. Társadalmi rétegenként, korosztályonként, tájegységenként, szakmánként stb. is igen sokrétű a nyelv, ez a rétegzettség a természetes állapota. Maguk a rétegnyelvek nagy összetartó erőt jelentenek az adott csoporton, közösségen belül, amely egy közös, úgymond „tolvajnyelven” fejezi ki, közli önmagát. Az irodalmi nyelvet az az írói szándék teszi sok esetben élőbeszéd-szerűvé, hogy felhasználja a rétegnyelvek hangulatteremtő képességét, velük jellemzi szereplőit, a kort, a helyszínt stb.

Ezzel magyarázható az a rengeteg obszcenitás, amivel a kortárs irodalomban mostanság találkozhatunk? Esetleg. Vagy száz éve az irodalom – de más művészeti ágak – divatjainak is egyik ambíciója, hogy bosszantsák a közönségüket, úgymond pukkasszák a burzsoát, a polgárt, provokálják a képmutatónak, konformistának tartott társadalmat. Azt hiszem, ha kizárólagossá válik ez a törekvés, az alkotó olyan csapdába lép, amelyet a teoretikusok állítottak neki. Minden irodalmi alkotások célja, hogy minél többen elolvassák, és nem az, hogy minél többen leszokjanak az olvasásról megbotránkoztató, primitív vagy nehezen érthető nyelvezetük miatt. Az az író, aki az olvasóközönségtől nem kap visszajelzést, kénytelen az ítészek köldökzsinórján függeni. A közelmúlt évtizedeinek fejleménye, hogy az esztétika, az irodalomtudomány nem elemzi, hogy mi egy-egy remekmű titka, mik alkotójának mesterfogásai, hanem irányít, diktál, előre vetíti a kívánalmakat, hogy milyennek kell lennie a jó műnek, mik is a „paraméterei” (téma, értékrend, nyelvi megjelenítés stb. tekintetében). Az egyik ilyen föladott lecke, hogy a mű, úgymond provokáljon, bosszantsa az olvasót. Rosszhiszemű feltételezésem, hogy ezt az irodalompolitika azért jutalmazza, mert ezáltal a szuverén gondolkodó, az író, nem szerez magának tábort, elszakad a szélesebb olvasóközönségtől, csak a bennfentesek kedvelik. Nevezhetjük ezt polgárpukkasztásnak is? Az avantgarde mozgalmakkal kezdődött a dolog a 20. század elején: körükben nagy erény volt a fogalmazás- módot, a mű szerkezetét vagy szereplőit stb. úgy megalkotni, hogy az a közönséget zavarba ejtse, megbotránkoztassa, egyszersmind felrázza. A tö-

4

megtermelés igényeit kiszolgáló tömegtársadalmak kialakulására, a világháborúk tömegmészárlásainak elfogadhatatlan botrányára volt kezdetben válasz a polgárpukkasztó, semmit nem tisztelő, vagy az abszurd művészet. Mára viszont, úgy látom, a tömegember kinevelése a különböző diktatúrák közös érdeke, ezt pedig jól szolgálja, ha a művészet öncélú, a társadalmi kommunikációba érdemben bekapcsolódni képtelen, a közösségi problémákat, jelzéseket közvetíteni, kifejezni nem akarja. Egy másik, szintén nagyon divatos irányzat pedig olyan primitív világot akar tételezni a normális - tehát az értéket az értéktelentől, a fontosat a lényegtelentől megkülönböztetni képes – társadalmak helyett, amelyben néhány obszcén szó elegendő minden tartalom kifejezésére. Az igényes olvasó számára ez is élvezhetetlenné, olvashatatlanná teszi a művet, a színdarabot, filmet, hangjátékot is. A szakma és a sznob közönség mintha hajlandó lenne ezt is normaként elfogadni, mindig akadnak „tapsoncaik”. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy ez ráadásul az erőszak nyelve. A művészeteknek valami módon az élet manifesztálása, újraértelmezése, örökül hagyása a céljuk kezdetektől, de úgy, hogy abban a szakralitás is helyet kapott. Mert az anyagi világon túl a szellemi világ is az emberi élet valósága: mindannyian érző, gondolkodó, hívő, reménykedő, a Teremtővel kapcsolatot kereső, az élet és halál kérdéseivel, meg persze a saját indulatainkkal küszködő, nagyon is irracionális lények vagyunk. Mindennek helye kellett és kell legyen a művekben. Az úgymond modern szövegek írói sokszor az emésztési folyamatok vagy a nemi élet különböző aktusainak naturális megjelenítésével próbálják kifejezni az élet lényegiségét, ami szélsőséges leegyszerűsítése magának a művészet tárgyának, degradálása mindannyiunk egyszeri, mert megismételhetetlen, fájdalmas, mert véges adottságának: az életnek. Ezért igaz, hogy ez is egyfajta, korunkra nagyon jellemző agresszivitás, amely a primitív látásmódot a maga brutalitásával rákényszeríti az olvasókra, és ezáltal leminősíti, lefokozza őket, nyegle felelőtlenséggel rossz mintát sugalmaz. Az obszcén kifejezések folyamatos használata a mindennapi életben is az erőszak-kultusz része, amikor valaki nem veszi a fáradságot, hogy pontosan, megértésre törekedve beszéljen embertársaival, hanem a düh, a rombolás, a kényszerítő fellépés kísérőszavait használja minden élethelyzetben, a legkülönbözőbb közlendők kifejezésére is. Ez, ha irodalmi műben találkozunk is vele, egyfajta verbális agresszió. Ez elég lehangolóan hangzik. Nem akarok túlságosan borúlátónak mutatkozni! Tudom, hogy manapság is születnek színvonalas al-

kotások, amik talán nem kapnak olyan nyilvánosságot, mint az ún. „futtatott” szerzők „futtatott” művei, amikről mindenki tud, mindenki beszél, dicséri vagy éppen szidja őket. A művészi alkotómunka autonóm cselekvés, amely autonóm személyiséget követel. A szellemi függőségben készült művek már azért sem lehetnek remekművek, mert nincs, aki felelősséget vállalna értük és bennük. Pedig a hétköznapi kommunikációnál kevesebbet az irodalmi kommunikáció sem teljesíthet. Íróként is felelősséget kell vállalnom a szavaimért, amelyeket a nyilvánosság elé bocsátok. De hogy tehetném meg ezt, ha „parancsra”, a mindenkori divat diktátumára hallgatva írok? No de milyen világképet várhatunk a felnövekvő, feltörekvő új írói, irodalmi nemzedéktől, akik ebben az irodalmi közegben szocializálódtak? Az e-mail-ek, sms-ek, smile-k lerövidített nyelvének korát éljük, megfűszerezve egy nagyfokú közönségességgel. Ez már egy teljesen másfajta magyar nyelv, mint amiben mi felnőttünk! Az íróknak mindig is kihívást jelentett, hogy lehetőleg minél több rétegnyelvet ismerjenek, műveikben használni tudjanak. Nincs ezzel semmi baj, ha eszköz és nem cél. Adott pillanatban, valamelyik szereplőt lehet, hogy pontosan ezzel az eszközzel tudja hitelesen ábrázolni az író. Ezek a kifejezési formák nyilván nem örökérvényűek, mindig egy-egy adott korhoz és körhöz kötődnek, jönnek-mennek. Ahogy egykor a távirat volt a divat, most az sms-ek népszerűek, de ez is el fog múlni, amint jön helyette valami még modernebb. Ettől függetlenül, minthogy ez a mi korunkra nagyon is jellemző, kell hogy írásos nyoma maradjon, különben nem tudják elképzelni az utánunk jövők, hogy milyen szerepet játszott az életünkben. Ugyanakkor a korrekt nyelv- használat a modern technikai eszközökkel sem lehetetlen. Én, ha sms-t írok is, betartom a helyesírás szabályait. Ez nem az eszközön múlik, hanem az emberen. Mondhatjuk talán, hogy nagyon változatos a mai magyar nyelv rétegzettsége, s mindenki úgy válogat belőle, ahogy akar. Igen. Viszont az író, függetlenül attól, hogy milyen eszközt használ, szerintem mindig igényesen, célszerűen és eredetin kell, hogy fogalmazzon. Tény, hogy talán korábban soha annyian nem írtak, nem próbálták magukat írásban kifejezni, mint éppen a mai, sokat szidott és kárhoztatott világhálós és smses korszakban! És nem pusztán a fiatalok, hanem az idősebbek is. Az emberben igen erős az önkifejezés igénye, és erre – írásbeliség formájában – a történelem során ennyi lehetőség valószínű még soha nem volt, mint manapság. A szóbeli kifejezés, ami azért a valódi társas kapcsolatok, a közösség formálódásának az alapja, evvel párhuzamosan háttérbe szorul.

pasztalatuk hiányos, nem csak a testük nem fejlődik megfelelően a sok számítógépezés miatt, de nem tanulnak meg „éles helyzetekben” jól válaszolni, a kockázatot mérlegelve cselekedni. De a világháló, ismeretes, az információkkal való visszaélés lehetőségeit is sokszorosra növeli. Olyan dolgok – sokszor ellenőrizetlen, hamis tények, hazug minták – lesznek elérhetőek a gyerekek számára, amikkel szemben védtelenek, amiket nem tudnak egyedül feldolgozni, amelyek rossz irányba befolyásolják a gondolkodásukat, félrevezetik erkölcsi érzéküket, kártékony célok felé fordítják a figyelmüket. Ráadásul a gép előtt többnyire mindenki egyedül ül, és utóbb szégyelli bevallani, szülővel, felnőttel megosztani a tiltott tartalmak okozta, feldolgozatlan problémáit. Térjünk vissza még egy pillanatra ehhez a bizonyos „önmegörökítéshez”, amiről az előbb már beszéltünk! Irodalmi lap szerkesztőjeként sokszor az az érzésem, hogy az emberek elveszítették a mércét. Mindenki írónak képzeli magát, aki leírt néhány sort, s olyan alkotásokhoz adják a nevüket, amikről két sor után kiderül, hogy használhatatlan. Hogyan lehet ebből a tengernyi kéziratból kiszemezgetni az értékeset? Ha az iskola nem tanít meg helyesen fogalmazni, írni, ha nem tanítja meg, hogy mi a vers, mi a próza, akkor ez a hiányosság megjelenik az eredményben is. Ezt egyáltalán nem nehéz észrevenni. Márpedig ezek tanítható dolgok. Már az ókorban is tanították pl. a görögök, a rómaiak is – elsősorban a jó, az okos, a szent olvasmányokon keresztül – a nemes stílust, a helyes fogalmazást és a szép, a hatásos beszédet. Ez a gyakorlat a „latinitásban”, a latin auktorok olvasásából, fordításából, értelmezéséből, nyelvtani elemzéséből állt, és egész a XX. század közepéig fennmaradt az európai iskolákban, így nálunk is. Csak az utóbbi ötven-hatvan évben törölték oktatásunkból ezeket a nagyon fontos tantárgyakat. (Az Egyesült Államok iskoláiban ma is léteznek.) Mivel semmi hasonló stúdiummal nem helyettesítették, igen erősen érződik hiányuk. A legfőbb probléma, hogy oktatási intézményeink célkitűzései között sem szerepel kiemelten az anyanyelven való szóbeli és írásbeli megnyilatkozás, az önkifejezés, a kommunikációs készség kifejlesztése, tanítása. A probléma talán abban is van, hogy a mai fiatalok nem is igazán akarnak, szeretnek olvasni. Túl nagy az olvasás konkurenciája. Az internet, a nagyregények kivonatolt tartalmi összefoglalói, a hangos könyvek… Ez vitathatatlan, de azért azt is látni kell, hogy pusztán az olvasásból nem lehet a fogalmazást megtanulni, kell a gyakorlat is. Különösen, ha az embernek a saját véleményét, élményét, saját magát kell meg-

5

Régebben úgy zajlott a „kommunikáció”, hogy kimentünk a kertbe, az utcára, a gangra, ahol találkoztunk a barátainkkal, ismerőseinkkel, megbeszéltünk velük mindent, ami kikívánkozott belőlünk, vagy akkurátusan megírtunk kézzel, esetleg írógéppel egy-egy levelet. Ma az emberek kevesebbet járnak össze, inkább leülnek a gép elé és akár egész nap, sőt egész éjjel leveleznek, „chat-elnek” egymással, vagy a társas oldalakon, a naplók (blogok) útján potenciálisan akár az egész világgal. Tudat alatt büszkék és boldogok, mert úgymond a gondolataik ezáltal nyilvánossághoz jutnak, megmaradnak az „örökkévalóságnak”. Ma tehát sokan, akik eddig az utcán beszélgettek, vagy a piacon pletykáltak, ha megtanulnak számítógépezni, a világhálón bármihez hozzászólhatnak, ezáltal fontosabbnak, kicsit mintha írónak is éreznék magukat. Közlésük minősége ettől persze nem javul meg, nem lesz színvonalasabb, ezért van, hogy akik a világhálós tartalmakat olvassák, sokszor és joggal fanyalognak az írásbeliség minőségének süllyedése miatt. De tudnunk kell – erről a helyesírás legtöbbször hű képet ad –, hogy nem azok felejtettek el az internet hatására írni, akik eddig tudtak, hanem azok az emberek kezdték el írásban – a nyilvánosság előtt – kifejezni magukat, véleményüket, akiknek erre korábban nem volt igényük, sem módjuk. Jól értem tehát: odaszegez minket a géphez az a lehetőség, hogy begépelhetjük magunkat az örökkévalóságba? Így van. Az ember lelki szükséglete, hogy átörökítsen magából az utána jövőkre valamit: egy fényképet, egy történetet, egy leírt gondolatot. Létünk dokumentálásának igénye mindannyiunkban dolgozik, ez fűti az alkotók kazánjait, és az új technikai eszközöknek köszönhetően a hétköznapi emberek számára is lehetővé válik. Demokratizálódik, egyszersmind tömegesedik. Lehet, hogy csak ideigóráig, hiszen a világháló örökkévalósága esendő: egyetlen áramkimaradás is sok veszteséget okozhat, hátha még valami rendkívüli esemény következtében megszűnne az egész? Ennek a formának nagy veszélye az, hogy lecsökkennek a közvetlen emberi kapcsolatok, megszűnnek a valóságos közösségek, a helyüket ún. „virtuális csoportok” veszik át és a kommunikáció a közvetettsége miatt, sok-sok félreértésre ad lehetőséget, hiszen nem látjuk egymást, miközben beszélgetünk. Jó lenne, ha nem válnának ezek a közlésformák túlnyomóvá, netán kizárólagossá, mert általuk kizökkenünk a mindennapi életből, sokszor a virtuális valóság szenvedélybetegei leszünk. Komoly veszélyt jelent a még kialakulatlan személyiségek, a gyerekek számára például. Nemcsak a valóságról való ta-

6

fogalmaznia! Ezt kellene és lehetne is gyakoroltatni a gyerekekkel. Nem véletlen, hogy az ún. „creating writing”-ot, az alkotói írást az amerikai iskolák minden változatában, a reál- és a humán irányú képzésben egyaránt megtalálhatjuk. S bár az alkotói írás nem kötelező tantárgy, mégis mindenki tanulja, mert tudja, hogy hasznát veszi a későbbiek során. Ezeken az órákon a diákoknak verseket, novellákat vagy éppen naplót kell írniuk egy-egy költő vagy író vezetésével. A cél nem az, hogy írókat gyártsanak, hanem az, hogy a fiatalok megtanulják a gondolataikat, élményeiket jó stílusban, ötletesen és helyesen megírni. Nálunk sajnos ez nem kiemelt tárgy, legfeljebb ún. fogalmazásokat íratnak a diákokkal, de ez is mintha lassan kimenne a divatból. Egyfajta talpraesettséget ad az embernek, ha meg mer és meg is tud szólalni. Akár az érettségin, akár egy egyetemi vizsgán, vagy éppen egy állás-interjún is igencsak jól hasznosítható tudásnak tűnik a helyes és értelmes fogalmazási képesség.

van, tudnom kell, hogy nem velem kezdődik minden, hanem jó esetben sikerül hozzátennem valamit a már létező nagy egészhez. És újra mondom: a legfontosabb, hogy ismerni és használni kell tudnom az anyanyelvemet! Az, hogy valakiből jó író lehessen, az az anyanyelv szinte enciklopédikus ismeretét feltételezi. Otthonosan kell mozognia például a régi magyar nyelvben is. Mindez evidens, ha egy tudóssal szemben támasztott igényekről gondolkodunk, de még a zenészekről is tudjuk, hogy nagyon sokat kell tanulniuk. Az írásról viszont sokan azt hiszik, amit a fociról is: mindenki ért hozzá. No és a tehetség? Mindenképpen született tehetségnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy jó író legyen. A műveltségen, a nyelv használatán, a nyelvismereten túl nyilván elengedhetetlen feltétel az eredeti alkotói tehetség is. De önmagában ez sem elég. A tudás mellett alázatra is szükség van az íráshoz. Minden író párbeszédet folytat a régiekkel, egyfajta virtu-

Pontosan. Az olvasással gyarapodik a szókincs, az írással a kifejezőkészség. Ebben a tanárok felelőssége igen nagy. Ízlésre, stílusra és igényességre kellene nevelni a diákokat. Az íróiskolák ilyesmivel foglalkoznak. A Magyar Írószövetség is indított íróiskolát az elmúlt években. Azok, akik belső késztetést éreznek az írásra, szakmai visszajelzést, segítő kritikát kapnak a műveikről, ösztönzést az igényes irodalom olvasására, hogy ezekből tanulva esetleg továbbléphessenek. De ez csak az első lépés. Rá kell ébreszteni az embereket arra is, hogy nem olyan könnyű fába vágták a fejszéjüket, amikor az írásra adták a fejüket! Nem elég ismerni a „klaviatúrát” például, de a zeneirodalom kincsesházát is meg kell ismernie annak, aki zenésznek készül. Az írónak is, ha már képesnek érzi magát a gondolatait, mondjuk lírai sorokban megörökíteni, tudnia kell, hogy ezzel a cselekedetével beáll a magyar irodalom szélesen hömpölygő folyamába. Úgy kell írni, alkotni, hogy közben tudom, érzem magam mögött a régi nagyok, mondjuk Zrínyi, Balassi vagy éppen Vörösmarty tekintetét. Azaz alapos irodalmi műveltségre is szükségem

ális közösséghez tartozik, s természetesen motiválják a régi nagy teljesítmények is. Ezt példázta, amikor a Nobel-díj odaítélésének hírére Kertész Imre első nyilatkozatában, a Kossuth Rádióban azt mondta, hogy a nagy újság hallatán először Krúdy jutott az eszébe. És a magyar írók, akik ezt a díjat már nagyon régen megérdemelték. Ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg: olvashatóak még mai szemmel a régiek? Mondjuk egy Eötvös József, a maga barokkos körmondataival, amelyek négy-öt sort is kitöltenek, hogyan megy át egy sms-en felnőtt fiatal szűrőjén? Megérti egyáltalán, hogy mit akar mondani? Lesz türelme végigolvasni? Lehet, hogy mi sem értettük meg iskolás korunkban, amikor először olvastuk, pedig nem sms-eken nőttünk fel. Rá kell kapni az ízére, mint a keresztrejtvény-fejtőnek a furfangos kérdések megoldásaira. A régi nyelvnek sajátos kifejezésmódja, íze van, amit meg kell ismerni, és akkor csodálatos. A magyar tanárok feladata, hogy megkedveltessék ezeket a szövegeket a diákokkal. Egy írónak pedig úgy kell szeretnie a nyelvet, hogy mindent akarjon tudni róla. Fájjon neki, ha nem tudja kifejezni magát Eötvös Jó-

mint idegenek között. Nagy Lászlónak volt erre egy nagyon jó módszere. Elolvasott verseimet két csoportba rendezte aszerint, hogy melyikek tetszettek neki, és melyikek kevésbé. És csak az előbbiekről beszélt. Csak ha az ember rákérdezett, akkor mondott valamit arról, hogy mi nem tetszett neki a félretettekben. Ezt a módszert azóta én is alkalmazom, s Janinál is ez vált be. Az író ember nagyon érzékeny, nagyon tapintatosnak kellene lenni vele. Befejezésül hadd kérdezzem meg, hogy Ön hogyan látja: vannak ma is „kazinczyk”, akiknek legfőbb törekvéseik között a magyar nyelv megóvása, a kor követelményeihez igazított hajlékonnyá tétele a céljuk? Az elmúlt években vettem észre, hogy a fiatalság beszédére, hangsúlyozására mintha egyfajta „generálszósz”-t öntöttek volna: legtöbbjük nem hozza már otthonról saját nyelvi környezete kifejezéseit és ízeit, még a vidéki fiatalok sem használják tájnyelvük jellegzetességeit. Kezd eltűnni az a nyelvi sokszínűség, amiből az értő azonnal felismerhette, az ország mely vidékén született, nőtt fel valaki. Ehelyett sokan úgy hadarnak, úgy kapják fel a szavak, a mondatok végét, mintha valamelyik kereskedelmi csatorna bemondói lennének. Ezért terelődött a figyelmem a tájnyelvekre. A nyelvjárásbeli sokféleség olyan fontos kincsünk, amelyet mindenképpen meg kell őriznünk. A tömegkommunikációs nyomás azonban könnyen megsemmisítheti: gátlások alakulnak ki a fiatalokban, amelyek miatt nem tanulják meg nagyszüleiktől, környezetüktől elsődleges anyanyelvüket, a helyi tájnyelvet, hanem már beszédtanulásuk kezdetén igyekeznek igazodni a médiából hallottakhoz. Az iskolákban sem pártfogolják a nyelvjárások használatát, sőt ha valakinek van egy kis tájnyelvi akcentusa, megmosolyogják, megszólják, primitívnek tartják. Köztudott, hogy a tájszólásnak szinte csak egyetlen szerep jut a médiában: a kabaréban a bunkóságot szokták a segítségével megjeleníteni. Ennek ellensúlyozására nyelvészprofesszorok és írókollégák közreműködésével rendeztünk egy nyelvjárási vetélkedőt diákok számára a Magyar Nyelv Éve és a Kazinczy évforduló alkalmából az Írók Alapítványa kezdeményezésére. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Nyelv Múzeumával, és a két napos rendezvény – sok szép élménnyel, vidámsággal, ötlettel – életképesnek bizonyult. Gyönyörűség volt hallgatni a fiatalokat, akik felkészítő tanáraik segítségével saját nyelvjárásukból összegyűjtötték a vetélkedő feladatainak megoldásához szükséges történeteket, szavakat, ismereteket. Ma is vannak tehát „kazinczyk”, akik azt vallják, hogy a hagyományok őrzése és az újdonságok meghonosítása egyaránt fontos feladat, amit el kell végeznünk ahhoz, hogy

7

zsef vagy éppen Zrínyi Miklós magyar nyelvén. Kell, hogy ott motozzon benne az az ambíció, hogy ha kell, egy-egy adott történethez megtanulja az adott kor nyelvét – ahogy ezt például Móricz tette az Erdélytrilógiában –, mert csak így tud hiteles atmoszférát, teremteni. Ehhez szenvedélyesen kell szeretni a nyelvet, no és persze magát az írást is. Kell-e, jó-e, ha az idősebb írók felkarolják, maguk mellé veszik a most indulókat? Át kell-e adni a stafétát, vagy az írásban mindenki a maga útját járja? Az írók, de általában a művészek, sőt, az emberek is, nagyon különbözőek. Így aztán ez minden esetben másképpen van. Természetesen a fiatalok számára fontos, hogy megtalálják azokat az írókat, költőket, akiktől tanulhatnak, hiszen minden más területen is ez az élet rendje. Én is így indultam és nagyon sokat jelentett, amikor mondjuk Fejes Endre véleményt mondott az írásaimról. Inspiráló volt, hogy folyton „vizsgázni” kellett nála és ebből nagyon sokat lehetett tanulni. Egészen másfajta élmény volt megismerkedni Nagy Lászlóval, aki felelősséget vállalt az emberért. Végtelenül tapintatos volt. Olyan személyiségmintát adott, amely sokak példaképévé, kedvencévé tette. Weöres Sándorban pedig a másik iránti kíváncsiság maradt örök élmény. Egyenrangúként kezelte a kezdőt is, emlékezett az írásaira, el tudta hitetni, hogy fontos számára. Gondolom, valahol ezeknek az embereknek a mintájára született meg Önben is az elhatározás, hogy segítse, terelgesse a fiatal tehetségeket! Nem elhatározás kérdése volt: meggyőződésem, hogy mindenkinek érdemes írnia, még azoknak is, akiknek talán nincs különösebb érzékük hozzá, mert az írással meg lehet állítani legalább a magunk számára az időt. Nagyon sokat lehet tanulni saját magunkról. Az egyetlen feltétel az őszinteség, mert anélkül az egész értelmetlen, szerepjáték marad. Mindig igyekeztem a tehetségek mellé állni, hiszen kell a segítség az indulásnál, még azoknak is, akik már 15-18 évesen olyan verseket írnak, amelyek később bekerülhetnek az első köteteikbe is, mint például Kemény István vagy éppen Tóth Krisztina. És miképpen lehet kezelni azt az állapotot, amikor az embernek a saját gyereke – jelen esetben Lackfi János – jelentkezik hasonló igényekkel? Lehet családon belül irodalmi tanácsot adni? Nem nagyon akartuk, hogy Jani fiúnk irodalommal foglalkozzék. Jó érzéke volt a zenéhez, nagyon szép énekhangja volt. De 17-18 éves korában kiderült, hogy mégis az írásnál fog kikötni. A helyzet ilyen esetben nem könnyű, mert egy anya–gyerek kapcsolatban nagyon sok az érzékeny pont, amelyeket nehéz kikerülni. Családon belül a kritikai megjegyzésekkel vigyázni kell: sokkal jobban tudnak fájni,

édes anyanyelvünk lépést tartson a mai, igen gyorsan változó világgal, és képes legyen a maga eredeti, plasztikus módján – a nyelvjárások kincseiből is merítve – nevet adni minden újdonságnak. Talán G. B. Shaw mondta, hogy a magyar nyelv a világ leglogikusabb nyelve. Világszerte sokan rácsodálkoztak már a magyar nyelv logikusságára, képi kifejező erejére, amely azonban – más nyelvekhez hasonlóan – az angolszász nyelvi globalizáció miatt veszélybe kerülhet. Ahogy a XIX. század elején Kazinczy és nyelvújító társai a franciául, németül beáramló új fogalmakra megtalálták azokat a magyar szavakat, amelyeket a magyar nyelvű beszélőközösség elfogadott és használatba vett, úgy kell most nekünk is a számtalan technikai és társadalmi újdonságnak magyar nevet adni. Elég, ha a számítógépes nyelvre, az internethez, a mobiltelefonozáshoz, a digitális és egyéb technikai újdonságokhoz kapcsolódó számtalan idegen kifejezésre utalok. Ennek a feladatnak a megoldásában az íróknak-költőknek kiemelkedő szerep juthat, elvégre a nyelv művészei. Jó példákért sem kell túl messzire menni: a jeles költő, Vas István például haláláig büszke volt rá, hogy „mozi” szavunkat ő találta ki.

Mezey Katalin

Kinyílik versetek Öcséim, bátyáim kinyílik versetek a könyvlapon, olyan hangtalanul lebeg, mint egy vitorlás gép az áttetsző égen, keresztje árnyéka suhan a vidéken. Üstökös távoli aranycsíkja, fénye a horizont alján, mintha most történne: szerelemben lángol, haza vesztét féltve, szablyát suhogtatva igazságot téve. Öcséim, bátyáim, versetek beszéde az egyetlen, ami az időt túlélte, mintha telefonból, a Föld más feléről, úgy szól korotokból, eleven emlékül.

8

Öcséim, bátyáim, ha ti is látnátok azt amit mi látunk, – megfogant az átok – könnyetek hullása nagyobb vizet hozna, mint amit a Tatros zuhog a nyakunkba.

9

Elhunyt

TÜSKÉS TIBOR (1930-2009)

Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy 2009. november 11-én délután, életének 80. évében elhunyt Tüskés Tibor a Magyar Írószövetség dél-dunántúli csoportjának elnöke, József Attila-, Rippl-Rónai-, Janus Pannonius-, Literatúra-, Arany János- és Szabó Zoltán-díjjal kitüntetett kritikus, szerkesztő, az Irodalmi Páholy állandó szerzője és szellemi támogatója. Ezzel az alábbi kis emlékoldallal szeretnénk tisztelegni emléke előtt. Tüskés Tibor 2007. február 9-én járt nálunk először a Páholyban, s onnantól kezdve folyamatosan figyelemmel kísérte tevékenységünket, támogatott minket ötleteivel, kapcsolataival, írásaival. A Staféta, azaz a volt szerkesztő szavai a mai szerkesztőhöz c. írását 2007. november 21-én kaptam kézhez, aminek teljes szövegét legnagyobb megdöbbenésemre nem sokkal ezután, december 8-án olvastam újra a Magyar Nemzet hasábjain. Tibor bátyám nem kis lelki terhet rótt rám ezzel a nyilvánosság elé vitt gesztussal, amely a lap első, pozitív országos visszhangját jelentette akkor. „Egy új irodalmi folyóirat friss példányát teszi a Az Irodalmi Páholy szerkesztőivel a Páholyban postás az asztalomra. Új irodalmi folyóirat? Akkor, amikor régi irodalmi lapok szűnnek meg, amikor mások súlyos anyagi gondokkal küzdenek? Igen, a Pécsett szerkesztett Irodalmi Páholy két éve indult, és ez a friss száma immár a negyedik. Vagyis óvatosan kezdenek, félévente jelennek meg, és negyedévi lappá szeretnének válni. De a nagyalakú, hatvan oldalas szám nem antológia, hanem külcsínre is, belbecsre is valódi folyóirat.”

10

S bár nekem csak 2006. decemberében adatott meg, hogy személyesen is megismerhessem őt, az eltelt három évért nagyon hálás vagyok. Búcsúzzunk most tőle az általa nekem írt tavalyi karácsonyi jókívánságokkal és egy verssel!

11

Videcz Ferenc

Üzenet (Tüskés Tibornak)

Elmentél. Nemrég még bölcs mosolyoddal idézted Táltos idők emlékét: Pákolitzot, Kodolányit, Élesztgetve zsarátnokait hunyt, régi tüzeknek, Szorgos papként rakva az oltárt áldozatokkal. Mind több szikrát juttattál minekünk, követőknek; Vers-rőzsénk szolgálja: a szent tűz el ne aludjék. Csendben távoztál, lopakodva a Sors-lakomáról, Mint ahogy éltél, másnak hagyva pogány evoékat. Hízelgés nyálas koszorúit messzi hajítva Tisztesség hamuját tűrted csak hullni fejedre. Távolodó lépted neszeit befogadja november Színes szőnyege, úrnapi körmenetes szirmokként Szórva falomb-kosarak tartalmát lábad elébe. Várnak már odaát: Fodor András, Várkonyi Nándor, Integet Illyés, Győző (Csorba), Lovász Pali bátyó, Pákolitz, és csak az ég tudhatja szerét seregüknek, S integetünk mi, a Testvérmúzsák asztala mellől, Bárha sietsz, ők várhatnak még, kár a sietség! Majd ha „Videczburg” lonc-lugasában borba borongok, Emlékképed visszatekint rám nyári időben, Egykori érintésedtől rönkasztalom élén Eltöpreng a bogár, veled osztva a déli nyugalmat, Elméláznak a szenderek is, lankad repülésük Szónektárt szippantva virágfürt illata mellé. S látom a pécsi diákot, az egykori nyurga, nyakigláb Szőke kamaszt – aki voltam – verset falni Jelenkor Szétnyűtt lapjairól. Mint hajdan Toldi, kívántam Apródként szolgálni lovag-tollnok seregedben. Elmentél. Fényéveket átszáguld repülésed. Tudjuk, e lassult szívdobogás-üzenet sose képes Érni nyomodba, de mégis előbb vagy utóbb utolérünk… Kérünk, addig e pár sort tedd valamely dobozodba, Melyben a hozzád írt levelek főt hajtva pihennek.

Agota Kristof

Emigránsok Súlytalanul mentek egyenes utakon melyek nem vezetnek sehová mosolygunk egymásra mint a kezdő szerelmesek tűnődve néztek felém a házak és a kertek semmi nyomot nem hagynak rajtatok felhőként suhantok át tornyokon és hegyeken gyökértelen lábaitok nem sebesednek nagy távolságból nézitek lelketlen fájdalmaitokat belőletek szakadtak a holnap már mögöttetek ezer reményünk könnyezve bólogat öleljük meg sietve egymást mozdulatlan ajkaitokról milyen szomorú füstje száll halott daloknak fehéren zúgnak az útszéli fák és fénytelen kezekkel integettek míg egy korai vonat futásában fölolvadtok szédülten a csattogó kerekektől

Gyárban

12

A napok úgy hasonlítottak egymásra mint az órák melyek a szalagon és kezünkön átfutottak ezer tízezer valahol hegyekké nőttek bizonyosan mert éreztük a súlyát mellkasunkon és én nem láttam közöttünk senkit akinek lett volna oka nevetni A Val-de-Ruz néha csillogott mint a kirakatok valaki sikoltozva sírt kivezették gyengék az idegei legyintettek folytattuk a munkát nyújtsátok ki olajos kezeteket csengnek az ötfrankosok fonódó izmainkra tisztahomlokú álmok guggolnak ki bánja tavasszal az elmúlt év rothadó leveleit készítsétek hát koránkelő gyermekeiteket a szomszédban épül az új gyár

A hegyen összegyűltek a zenészek fekete szárnyait maga köré vonta a karmester lábujjai egy lehullt faágba markoltak fekete pókot himbált kezében hegyes arca a zenészekre meredt s azok hangtalanul játszani kezdtek a legnagyobb mellére szorította a lopott gitárt szőrös ujjai belevájtak a fába a húrok lengtek a szélben a többi négy levetette ruháit bordáik megfeszültek térdeik megrogytak fekete pókok futkostak ereiken a völgyben még zengett a nap egyszerű szürke házak legeltek a mezőkön fehér simaszőrű tehenek álmodozva jártak a gabonatáblák között villogott a rét nyájas dombokra térdepelve a legerősebb magasra tartotta a napot a zenészek nem látták a nap mankóit két erős mankóra támaszkodott a tehetetlen béna nap a völgy fölött még úszott a hajó a zene hullámain és énekelt a hajó végében a legboldogabb egy vászon megtelt az ecset színeivel a szemekben kigyúltak a közelgő csillagok és az utolsó pillanatban a hajó utasai vállukra vették halottaikat és visszanéztek a földre

13

A hajó utasai

Iancu Laura

gyász Raymond Chandler-hangulatra

rossz napja van az istennek s az isten napja hosszú beteg s ha beteg hát beteg akkor kezében is a batyu térdem van és van kezem meghajlok összecsuklom mint kivert kutya: életem szájpadlásra kulcsolom

feltűnik ez itt egy üres gondolat kecses konok alak:

14

holt levegőn kenyér darab mondanivaló nem maradt hány óra van? éhes vagyok kósza remegés a kézben serleggel érkező szökevény feltűnik eltűnik nincsen

úgy fáj most ujjamnak megtanítani hiányod miként egykor járomra betűvetésre fogták ütötték apró körmöm fokát kell ez neked az iskoláját! – kiabálták az ügyvédek s ha akkor: nem! merem rimánkodni ma nem vérzi ujjam a nevedet

15

ujjak

Méhes Károly

Új könyvvilág

16

A Mindenható végül úgy döntött, hogy nem özönvizet küld az emberiségre, elvégre ilyen volt már, maga is unná másodjára. Mást eszelt ki: eltűnteti az összes könyvet, ami létezik, bármiféle formában, akár kinyomtatva bújik valahol, akár másképp. Lássuk, dörzsölte a tenyerét, mire mennek – végül is önmaguk nélkül. Képesek-e komolyan venni a könyveket, amiket saját szolgálatukra és kedvükre hoztak létre, ha már nincsenek? Aztán becsukta a szemét és fújt egy nagyot. Abban a pillanatban ürültek ki a könyvtárak és lakások könyvespolcai, tűntek el a könyvek iskolákból és irodahelyiségből, de még a telefonfülkékből is a telefonkönyvek. Sőt, az emlékkönyvek sem menekültek meg, mert a Mindenható akarata mindenre kihatott. K. n. 3-ban (Könyvek nélkül – ez lett az új időszámítás kezdete) mintegy ezer író kapott levelet magától az államfőtől. Az ősz elnök, aki valaha maga is tollforgató volt, neki is voltak eltűnt könyvei, a Könyvhalál utáni rettenet és káosz hosszú hónapja után jutott arra, hogy mégis csak meg kellene menteni a könyvekben tárolt kultúrát és felhalmozott tudást. Abban bízott, hogy az iszonyú csapás ellenére azért a jövőben is születnek majd új könyvek, ám ami jobban izgatta, hogy miképpen lehetne újra élővé varázsolni a régieket. Egy módon: újra kell írni őket. Az íróknak szóló felkérés kettős volt, és a következőkre irányult. Egyrészt, és ez volt a kézenfekvőbb, hogy minden író, aki felelősséget érez országa, nyelve kultúrájáért, az olvasókért és nem utolsó sorban – ez esetben – magáért, írja újra legjobb tudása szerint a saját műveit. Ha nem is az összeset, de legalább azt a három könyvet, amit munkásságából a legfontosabbnak, mindenképp fennmaradónak ítél. Maga ez elnök is töprengett már, mi lenne az, amit szűkre szabott szabadidejéből a maga oevre-jéből újraalkotna. A második számú feladat volt csak igazán fogós: a múlt irodalmának, a halott szerzők műveinek újbóli életre hívása. Itt nem lehetett mást tenni, mint felajánlani, ki-ki válasszon magának, mely író mely művét érzi magához igazán közel állónak, mi lenne az, amit fejből – de talán inkább lélekből – létre tud-

na hozni. Erre egy Könyvújraíró Bizottság alakulna, hiszen koordinálni kell, ki melyik egykori könyv újraírására nevez be, és végül, ebben az adminisztratív értelemben, szét kellett osztani a feladatot. Kenderházy P. Tamás örült. Nem csak amiatt, mert több hónapos, megfeszített munkával sikerült – úgy érezte – újrateremtenie életművének oszlopát, Az időjárás-jelentés 1958-ból című monstre családregényét, hanem amiatt is, mert levelet kapott a Könyvújraíró Bizottságtól. Ebben nagy tisztelettel értesítik, hogy pályázati anyagának tanulmányozása és az írókollégák terveivel való egybevetés után, a következő könyvek újraírására kérik fel: Plautus: A hetvenkedő katona, Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája, illetve Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. A Bizottság jelezte, hogy a könyvek megírására mennyi havi juttatást tud biztosítani, és hogy mennyi időre. Amennyiben Kenderházy P. Tamás majd végez a gigászi munkával, és lesz még kedve, energiája, természetesen választhat további könyveket újraírásra. Az eltűnt könyvek listája ugyanis jószerével kiapadhatatlan. Örömében felhívta Kunkoretti Ádámot, a jeles költőt, akivel még a könyvek világában sokat ücsörögtek együtt, világmegváltó kérdéseken törve a fejüket. Kunkorettivel is madarat lehetett volna fogatni, ugyanis – többek között – megkapta Vörösmartyt. A Szózat, édesapám, a Szózat!, rikoltozott a telefonba Kunkoretti. Igazából nem is tudott nagyon másról beszélni, annyira lelkes volt, hogy újra írhatja a Szózatot. Pedig jutott még neki nem kevés Reviczky Gyula, Szabó Lőrinc és Berda József is. A Mindenható rettentően unatkozott. Hosszú évek óta olyan szuszogó csönd volt odalent. Mindenki írt, mit a kisangyal. Nem csak az írók. A történészek, a filozófusok, a jogászok, a tudósok az orvostól a kibernetikusig. Az adószakértők. A szektaalapítók. De még az öreg nénik is, újraírták a régi emlékkönyveiket. Tudták kívülről, épp csak egy picikét színeztek rajta.

ARS POETICA Nincsen kedvenc mondatom, se magamtól, se mástól. A mondat csak alkalom, és nem segít, csak gátol.

Bejön, de kloroformmal fogadom, hogy nem tér már magához csak a műtőasztalon, sírva néz rám.

Elég a mondatokból, de a szavakból is sok. Kéne egy mondat-doktor, rá talán hasonlítok,

Vérrák, infarktus, nátha, én vagyok a bölcs orvos, ki a beteg szavába vág, és levegőt fogdos,

aki gyógyítja őket, határozót amputál, csupa vér már a szőnyeg, borzalmas a szó-halál.

mint más a fájós hasat. Igen, a múlt kétfelé dől, százfelé hasad. De hol van a vége még?

Rohan az asszisztens egy oxigénpalackkal, a mondat már nincs itt lent, rég kimondta egy angyal.

Ki lengene ég felé? Műtét közben értené talán más nála jobban, mi történik az agyban,

Elektrosokkot adok neki, hát összerándul, nyakán gyógyító hurok. És rezeg, mint az Á-húr.

s három másik alakban, árnyékban és szavakban? Az ilyesmi deformál. Lámpa ég a plafonnál.

A mondathalálnak szép a zenéje, csendje rút. Szótagokra kapom szét, a rossz szót, a szomorút.

Gumikesztyűt rángatok fel lelki kezeimre, a sötétség ráragyog, hogy kicsit melegítse

Nincsen kedvenc mondatom, fehér köpenyben írok. Van kórházi papucsom. A könyvek mozgó sírok,

a kimondhatatlant. Elég a mondatokból, az értelem roppant hiánya bennük tombol.

hová koporsó nélkül dobják be a halottat. Az ég ridegre kékül, egy új beteg kopogtat.

A tükör csupa pára. A lélegzet bentszakad. Írni dögcédulára tán csak egy-két szót szabad.

17

Vörös István

Falusi Márton

Rádnézve utána ad notam Szeptember végén

Most nyúlnak a hölgyön a sztreccs boreászok, alléra kepesztet erős feneket, félnapnyi magány elején beparázok: én tettem-e életemért eleget? Tyúk csőre szemelgeti végig az udvart, mint tűsarok ír tele földhivatalt, metrumra irón fara ring, ki-kirugdal – agilis daliának adom ki magam. „Pecunia non olet” – ennyi a sláger, könnyen fanyalog, ki csak elmaradoz, de én, kire koldusa presztizse ráver? Választva hiún a bohóckalapot tág munkaidők jogi praxisa passzé, árnyat vet e titkolodó papiron rézmetszetü honfiu, római arcél, mit körbecirógat a hűs horizont.

18

Mondd, doktori címedet átiratod majd? Ítéljenek inkvizitóriusan: „hasznos maga, vagy sem a társadalomnak, személyit elő, igazolja Uram!” Erkölcsi kenőanyagát dögönyözze roncsolt menetekbe, csapágyaiba, anapesztusait vigye föl gyönyörödve – rádnézve utána, Hazám, naivan!

19

Zarándok tollam szerpentinjén Lemondok a kényelemről, nem költök többé vacsorára, edzőteremre. Zarándok tollam szerpentinjén zsírsejt ég el: a létfölösleg, mirelit őssejtem: a hit kienged, és havonta egy fél állástól megszabadít. Fél állások, fél pénzek, fél személyiségek gömbölyítik a kappanhájat, amit családi vacsorákon és gyóntató futásokon oldalról szégyellek, szemtől szemben letagadok. Nem merem rábízni magam az életemre, csonkolt lelkem országrészeire, hol posta, poéta nélkül csupa kisebbség él, kizsebelt mosolyukban virgáccsal. Nem merek kétszer megfürödni ugyanabban az óceánban, írjanak hosszú, lusta verseket a zsenik, engem az idő sürget, nem az időtlenség, pontosan érkező, szikár folyók a hullámzó halmozás helyett. Dehogyis dolgozom én, dehogy, csak fáradok, tömködöm teendőim s a világ réseit, mit a holdba töltök, klórozva és átszűrődve kicsurog a napon.

Hivatalos álmaimat feltöri az ágykeret, a csodákat valósággá tördeli vissza költői hivatalom. Ebből nem lehet megélni, ebből nem lehet megélni – hajtogatja Komor Honor. Így meg nem lehet élni! – csattan föl Vagány Vagyonka. Egyik sem az én fazonom, nem vagyok konfekcióméret, derékben, combban, fenékben kihízom, kifogyom az életpályák szabásmintáit. Lemondok a fényűzésről, fél állásról, fél pénzről, nem hajszolódom, nem török, szakadok szét többé, a fél vállra akasztott szíjakat letépem. Kit nem szolgálsz egészen, eltaszít, megtagad, választom a szelíd függést – de hiszen szabad.

P. Szabó Mária

A drégelyi mészárszék

20

„Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ilyen kora veszte” (Arany János)

1552 tavaszán a nap csalfa sugarai egy megadó ország fölött ragyogtak. Úgy tűnt, az ezer színben csillogó, lassan tekerődző török anakondát, a poros, halált hordozó magyar utakon senki, semmi nem állíthatja meg. Az élet a fekete föld tetején ettől függetlenül mindennapi kerékvágásában örvénylett tovább. Hisz mindent meg lehet szokni, csak idő és ősi szükséglet kérdése. Így volt ez azon a napon is, amikor Oroszi határában, dacolva a vészjósló jövővel, elérkezett a szokásos havi vásár első reggele. Minden hónap utolsó péntekén kezdődött a síkságon a háromnapos sokadalom, majd negyedik napon a lankás, szélfútta dombok között, odébb az eredeti helyszíntől jóval, baljóslatú kótyavetyével fejeződött be. Itt már a verejtékező, kiéhezett portyázók értékesítették a vásárütésen, vérrel, erőszakkal megszerzett ördögjussát. Ezen a márciusi napon már kora reggel megtörtént a nyílvetés, így a szerencsésebb kalmárok már jó helynek örültek, a kisebbek pedig próbáltak a mocsok lepte gyékényen megosztozni. Mikorra a zászlófelvonás megtörtént, mindenki tisztában volt saját helyével, örömmel vagy egykedvűen nyugtázta a démoni szeszélyt, melynek köszönhette szerencséjét vagy éppen üresen kongó ellenkezőjét. Már el volt döntve az is, ki hogyan próbálja majd az utolsó vásári napon szokásos vásárütéstől megóvni vastagra dagadt erszényét. Az eszesebb, hájasabb kalmárok külön erre a célra megbízható legényeket tartottak, akik a tele bugyrok jó részével már előbb elhagyták a helyszínt. Persze nagy volt ebben is a kockázat. Mert mi van, ha a legény megszökik? Vagy mi van, ha a törökök vagy a magyar katonák fojtják mocsárba, megfosztva dagadt bukszájától? Hiába őrizték tehát az ezer népet lovas vitézek, hiába volt a kalmárok jól forgó agya, a vásárok bizony megrontó gyilkot, rossz vérű férgeket is rejtettek magukban. Tudta ezt mindenki, aki kalmárságra adta fejét. De tudták a végbeli vitézek, törökök, magyarok egyaránt, élvezetes, ördögi mulatság a kövér kereskedők zsírjának megcsapolása. A portya, vásárütés, amely a végek vitézeinek megélhetését könnyítette a szomjúsággal kísért éhezéssel szemben, rendszeres, meg-

szokott véres játék volt ebben a borús időszakban. A Börzsöny északi lejtői, a kanyargós Ipoly mocsaras árterei, a fekete, égeres láperdő megfelelő helyszíne volt az ilyen ördögi ténykedésnek. Így azután mindenki izgalommal vett rész ebben a zajos, színes forgatagban, ahol mindig történt valami, ahonnan nemcsak felszerelve lehetett hazaindulni, hanem felpezsdült lélekkel, és időnként megnyomorított testtel. A vásár első napján a drégelyi uradalom intézője, Szondy György és állandóan tűzben égő felesége szokás szerint megjelent egy-két udvaros legény, leány kíséretében. Egy hónapban egyszer szükségessé vált a fűszertárolók feltöltése borssal, sóval, szegfűszeggel, szerecsendióval, citrommal, és sok egyéb jóféle dolog beszerzése is váratott magára. Hisz itt lehetett lábbelit, ködmönt, süveget, kordovánból készült úri csizmát is beszerezni. Szondyné szerette a kacérkodó, újféle ruházatot, és igaz, hogy a kalmárok szívesen fordultak be az udvarházába, de a zűrzavaros sokadalomba kimozdulni mindig jófajta szórakozás volt. – György! Nézze csak, milyen ragyogó kelméket lehet itt válogatni. A megszólított, enyhe borzongással figyelte felesége pírját, már ami a vásárlási lázat illeti. – Igen – válaszolta a harsány hangú vitéz, most igencsak halkszóval, bár magában elismerte, valóban szépen kínálja magát a török mintás selyem, atlasz kelme, a patyolat és a török bagazia vászon. Délutánra úgy fel is pakoltak, hogy az udvari legények-leányok alig bírták cipelni. Otthon azután nagy volt a sürgés-forgás, mindenki kíváncsi volt a vásárfiára. A jó hangulatot csak az a sötét tudat rontotta el, hogy másnap kora hajnalban Szondy Györgynek búcsúznia kell az udvarház lakóitól, elsősorban szerelmetes fiatal feleségétől és alig hatéves legénykéjétől. A ragyás nyelvektől és a raguzai kereskedőktől a napokban tudták meg, hogy a pókhasú Ali budai pasa Drégely vára felé veszi útját, tizenkétezer fős, friss vérre éhező serege élén. Így aztán a búcsúról akár azt is lehetett hinni, hogy a sors gonosz irigysége folytán végleges. Hisz Drégelyvárnak maroknyi csapata vagy megadja magát,

Sziklavár meredt az ég felé, felhők közé bújva. Álmos ablakaival várta a vezért. Még az 1284–85-ös években építették régóta elporhadt kezek. Építtetője, a Hunt nembeli Demeter vérbő, keménykötésű főúr volt. Ezt tükrözi maga a vár is, növénnyel borított kopasz tornyával, omladozó, göcsörtös falaival. Az idő vasfoga marcangolta hiányossá. Manapság Várday Pál érsek szokta itt lemosni izzadtságát vadászata közben. Nagy csapattal, nagy hanggal jön, véresen, büdösen, szemében vörös tűz ég. Ha az ember nem tudná, nem gondolná, hogy Isten szolgája az, aki közelít. Amikor nyolc évvel ezelőtt Szondy Györgyöt kinevezte birtoka intézőjévé és a kőfalak parancsnokává, még nem tudhatta, milyen előrelátó. Csak a bor, a jó kedély, lelkének démonai támogatták döntését. Mostanság, hogy a török kígyómarásra készen erre kúszik, gyilkos lángnyelveket hagyva maga után, látható, bizony bölcs döntés volt. Szondy bátor, becsületes vitéz, nem rettenti a halál. Ahogy ott lovagolt emberei között, verőfényes napsütésben a magas, barna hajú, izzó tekintetű férfi, bizodalom járta körül. Hősnek lett nevelve, és most a sorsa beteljesülni látszott. A döntés súlyos: szerelmes feleségét, kicsiny fiát kell magára hagynia, szemben örökös esküjével. Ám esküt tett mint a pusztuló falak védője is. Ha az élete az ár, akkor is megvédelmezi a reá bízott, mohával, iszalaggal borított köveket. Két eskü között csapdostak, vergődtek gondolatai szárnyaszegetten. – Zoltay! Ha felérünk a várba, minden első embert várok a nagyterembe. Hangja határozottan csengett, mint az olyan emberé, aki tudja, mit akar, és azt is, hogyan. Gyengének nem mutatkozhat, mert az keserű véget jelent. Málladó végét a várnak, és szégyenteljes véget mind a férfinak, mind a várkapitánynak. – Igen, jó uram!

A válaszból is kitűnt, hogy emberei bizalmát, szeretetét teljes mértékben élvezi. Nem voltak sokan a vár lakói, de vezetőjük igazi csapattá kovácsolta őket. Esténként tintafekete, morajló ég alatt nemcsak az áment mondta ki, hanem megnyugvást is sugallt emberei felé. Parancsára késő délután a nagyterem felső, sötétbarnás, hideget lövellő végében úgy tíztizenöt vitéz gyűlt össze. A hosszú asztal körül húsz, keményfából faragott, idő foga által feketére színezett szék terebélyesedett. Már szürkült, a helyiséget fáklyák világították be. A hosszúkás terem többi részén a várban élő vitézek szalmán, állatbőrökön töltötték napjaikat, ha éppen nem kiontható vérre vadásztak. Itt teltek közösen éjszakáik is, a háziállatok szomszédságában. Lassan az állatokat is beterelték. Az emberek, állatok kipárolgása, a fáklyák füstje sajátos, tömény illategyveleggel árasztotta el a termet. Az otthon illata jutott eszébe Györgynek. Felesége, a gyönyörű, buja fiatalasszony, Sára. Derékig érő szőke haja, melyet esténként fáklya fénye varázsolt vörössé, gömbölyű feneke, örök mosolygós kerek arca, forró, örökké kielégületlen teste. Mennyire szeret öltözködni! Mennyire szeret tetszeni, kacérkodni vele! – Édes uram! Nézze ezt a szép atlasz szoknyát. Magam varrtam, hímeztem a lányokkal. És a vállfűzőm? Új divat ez, tetszik kelmednek? Ő pedig a bársonyos szőnyeg mögött felhúzta Sára szoknyáját, mert a gránát, atlasz anyagoknál jobban érdekelte a lábak között megbújó, nedvesen csillogó fészek. És hogy szerette ezt a mozdulatát az asszony! Megadóan, örömmel tárta szét lábát, ő pedig tébolyultan döfködött húsába, mindaddig, míg a nyugtató csend el nem érkezett. Talán újra része lesz benne, talán, ha a hatalmas Jóisten is úgy akarja! Álmodozásából alvezérének hangja zökkentette ki. – Kapitány uram! Itt vagyunk. Igen, az ő hűséges vitézei. – Tudják kelmetek, hogy Ali, a budai pasa erre tereli bégető nyáját. Nyár közepén janicsároktól, szpáhiktól lesz rikító és akindzsiktől, aszáboktól harsogó a vár környéke. Birkavadászatot akar rendezni, és terve szerint mi leszünk a birkák. De nekünk súlyos, élethalálharcra kell készülnünk. Sem ezeket a falakat, sem életünk bugyrát nem hagyhatjuk. Észbe kell vennünk, mi az, amivel számolhatunk, mi az, amit meg kell tennünk, mi az, amit meg kell szereznünk. Zoltay! Hány ember tartózkodik jelenleg a várban? Iszonyatos kérdés, hisz a törökök több mint tízezer lovassal, gyalogossal verik az út fekete porát erre. – Uram – az alvezér hangja határozottan csengett, mintha szavainak súlyosságát akarná saját erejével tompítani –, a várban tizenhat lovas katona, hatvan gyalogos, egy tüzér és három éjjeliőr van. Napokban

21

vagy elmegy a fekete, ködös, prüszkölő árnyékvilágba, mind az utolsó szálig. Akár így, akár úgy, a törökök sokasága, vérszomja egy falatra lenyeli őket. Tudta ezt mindenki, az is, aki búcsúzott, az is, akitől búcsúztak. A sokadalmi jó hangulat így alakult át sírássá, rívássá. Nem szólt sem a férj, sem a feleség, csak percekig ölelték, szorították egymást. Sára asszony még akkor is görcsbe merevedett, kinyújtott kézzel állt az udvar közepén, amikor Szondy György várkapitány és alvezére, Zoltay János embereikkel már messze verték az út sárnak készülő, fekete porát. Nem számított már a vászon, a fűszer, a talmi sokadalmi boldogság helyét átvette a hideg, fekete szomorúság és a kérdés: talán csak álom ez az egész, és a török másfelé siklik, vagy a bátor vitézek mégis győzni tudnak?

22

várjuk a negyven fő vassisakos zsoldost, akit király urunk megígért, lovaikkal együtt. Azonkívül Selmecbánya huszonhat halni készülő katonája is szolgálatra jelentkezett – nézett Szondyra hűséges alvezére. Kevés bizony, gyomruk görcse is ezt igazolta, de szó nem hagyta el szájukat. Várták a kapitány szavát, ám neki nem volt ehhez semmi fűzendője Tizenkétezer fős, jól szervezett, felszerelt, vérszomjas, zsákmányra éhes sereggel szemben száznegyvenhat várvédő, akik közül többen semmilyen gyakorlattal nem rendelkeznek. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy egy pillanatra akár tébolyult álom is lehetne. De nem álom volt ez, hanem véres valóság. Talán ha gyilok lenne elegendő! Talán ha a vár jó állapotban lenne, talán ha tüskével borított sziklafal teremne az ellenséges sereg elé, talán, talán akkor még a jövőt is számba lehetne venni. – A hópénz megint késik. Türelmetlenek az emberek! Most kint van ugyan húsz legény vásárütésen, de ha az erszények nem telnek meg pénzzel, ínséges idők jönnek ránk – jön a baj csőstül. – Tudom – vakarta szakállát gondterhelten az úr. – Levelet írunk a királynak. Ferdinánd tudja, hogy segítenie kell, ma a magyar haza az ő országa. Kérünk fegyverre, ruhaneműre valót is. – Holnapra számba veszem a fegyverállományunkat. Bárhogyan legyen is, tartalék szablya, kopja, íj, tárcsapajzs mindig elkel.

– Megíródik a levél is, és azután bízzunk urunkban, Ferdinándban, de előbb Istenünkben. – Szondy hangja fáradtan csengett – Reménykedjünk, a vészjóslás el is jut a király kezébe. Eljött a lelket-testet dermesztő éjszaka, maradtak a ködös, megválaszolatlan kérdések. A fáklyák lassan elvesztették fényesítő erejüket, alvásra csendesültek az emberek is. A surrogó csendben csak Szondy György egyik kedvenc apródja, Libárdy énekelt halkan, mígnem a dalolás is elhallgatott. Édes álom libben könnyű szárnyon, Csöndes éjjel szemedre szálljon. A hatalmas hodályt a sötét, ezüstös égből lassan kibújó hold sárgás fénye világította meg. Időnként egy-egy hangos horkantás törte meg a csendet, és az ezt követő mocorgás. Zizegett a száraz szalmavánkos minden mozdulatra, de nem zavart ez senkit. Hajnalban, amikor a halódó holdat óvatosan készült felváltani a nap, lassan ébredeztek a háziállatok. Nem hagyták gazdáikat sem sokáig heverészni. A soros vitéz kihajtotta őket, kivéve a teheneket, mert azok kint töltötték az éjszakát a szállás előtt, és tüzelő, teli tőggyel várták már a szakértő, ütemesen ringó kezeket. Vince, az éjjeliőr gyors mozdulatokkal megfejte őket. Ekkorra már a nyúlós sötétség

A vár védői azonban nem imádkoztak hiába. A mai nap teljes győzelmet jelentett. Jól sikerült a kótyavetye is, tele lett a bugyelláris, és a párviadalon is a magyar vitéz győzedelmeskedett. A halványan pislákoló reménysugár ugyan nem tudta a vészes aggodalmat teljes mértékben elüldözni, de mindannyian jó ómennek tartották. A vár kapitányának gondolatai azonban már messze jártak. Féltőn gondolt Magyar Jánosra, aki a királyhoz indult alázatosan sürgető kérelemmel. Tudta jól, ha nem kapnak segítséget, teljesen reménytelen a helyzetük a majd százszoros túlerővel szemben. Semmi nem lesz, ami megóvja őket a halál karmaitól. Magyar János gyors iramban indult a királyhoz. I. Ferdinánd azonban nem fogadta a vitézt, ezért csak a bécsi Magyar Kancelláriában tudta leadni fájó kérelmét. A kedélyes kancellár jó szándékkal segíteni akart. Őszintének látszó ígéretet tett, amint lehet, első, sürgető dolga lesz a levelet átadni a koronás főnek. János egy kicsit ugyan elveszve, gyengécske bizalommal fogadta a mosolygó ígéretet, de nem tudott mi egyebet tenni. Visszafordult az elátkozott drégelyi várba. Hazafelé is sebes volt az útja. Néha állt meg ereje fogytán pihenni, akkor is igencsak rövid időre. Hajtotta a hír, lova lábát nem kímélve igyekezett. Éjfélt ütött az óra, amikor holdvilág kísérte útján a vár sötétlő kapujához érkezett. Rögvest a várkapitány elé sietett beszámolni útjáról. Látszott holdfényben mosolygó arcán, hogy sikeres útról tért vissza. – Kapitány úr! A levelet a bécsi kancellárián tudtam leadni. A kancellár úr ígéretet tett arra, hogy soron kívül eljuttatja a királyhoz. – Hát ezek után a király kezében van a sorsunk. Majd elválik. Bízzunk őfelségében! – Magában pedig azt gondolta, ha nem lesz segítség, száznegyvenhat ember biztos temetői lesznek ezek a koszlott falak. Másnap délelőttre megérkeztek a zsoldos katonák is. Harsogó volt az öröm a várban. Az újonnan érkezettek jól felszerelt lovasok voltak. Acélsisakjuk csak úgy feleselt a lassan félidőben járó napnak. Lovaik jóllakottak, szép formájúak. És a vitézek! Jól megtermett, tagbaszakadt zsoldosok, szőkés hajjal, erőteljes vonásokkal. Igazi győzők, gondolták magukban a várban éppen tevő-vevő éjjeliőrök, ifjonc várkatonák. – Ez igen! – Ezek aztán vitézek – hallatszott innen is, onnan is. Volt, aki sajnálkozott: – Na, ezek sem tudják, mire vállalkoznak! – Innen a zsoldjuk nem megy haza! A várbéliek is csak elképzelni tudták, mi vár rájuk, de ez a képzelet nagyon messze esett a valóság fekete leplétől. Még csak hideg fényű máglya körül kalandoztak gondolataik, a halál valódi szárnysuho-

23

is teljesen átadta helyét, és reggelire friss, szinte tőgymeleg tej várta az ébredező vitézeket. Szondy hamar lenyelte a maga adagját, és a hozzá járatos kenyeret. Igyekezett, mert mozgatta a felelősség. – Hé, fiam! Gyere csak! – szólította egyik komolykodó legénykéjét. – Igen, uram!- pattant a vidori kis apród, Sebestyén. Kilencéves, szőke, vékonyka fiúcska. Az anyja bízta rá nevelését, azzal a kéréssel, hogy fiát minden rossz nyavalyától, bajtól megóvja. Nagy felelősség ez, hisz az anya dobogó szívét vágja ki, ha baja lesz a fiának. – Levelet írunk a királynak, hozd gyorsan a hozzávalókat. Sürgött, forgott a kis vidori, és máris kezdődhetett a levélírás. A várkapitány jól képzett ember volt. Nemcsak a hároméves kisiskolát végezte el, hanem a négy év városi iskolát is. Nyögve-nyelve tanult, mert jobban szeretett volna már gyerkőcfővel is vitézkedni, azonban a szülői erőszaknak megvolt az eredménye. Jól tudott latinul, magyarul írni és olvasni, ismerte a grammatikát, tanult retorikát, filozófiát. De legfőképpen fürge észjárással gondolkodni tudott, és erre most nagy szüksége is volt. Igazán jól sikerült, illedelmes, de határozott levelet kanyarintott Ferdinánd őfelségének. A nagy teremben még javában tartott a reggeli zsivaj, még a várbeliek szokásos napi élete el sem kezdődött, amikor a forró viasz elnyelte a vári pecsét mintáit. – Zoltay! Gyorsan indítsa kelmed útjára ezt a levelet. – Azonnal, uram! – Majd készülnünk kell a mai párviadalra. Ki fog kiállni? Azután a portyázást is meg kell szervezni. Ki lesz a csata vezetője? – Ábris és Demeter vitézek lesznek. – Mind a ketten nagyon fiatalok. Korai még ilyen fontos feladattal megbízni őket! – Ők szeretnének tanulni, uram. Ez jó lehetőség mind két ifjoncnak. – Rendben van, akkor mehetnek. A bajvívásra jelöljön ki ötven főt, és György vitéz lesz, akinek farkasszemet kell nézni az idegen pallossal. Én is kilovagolok velük, és velem jön kelmed is. – Igen – ennek ugyan nem örült az alvezér, de nem volt mit tenni. – A hitlevélben György lett bajvívóként megjelölve, a bajvívás eszköze a pallos, ehhez bivalyerő szükségeltetik. Kelmed meg Gyulaffy a párbajsegéd. A tét éppen egyhavi fejpénz. – Tudom, uram. – Válasza közben Zoltay borvörös köpönyegét igazgatta. Hiú ember volt, jóllehet még csak messziről látott asszonynépet. Mert igaz, a harcban jeleskedett, de amikor egy ringó fenekű, forró szemérmű asszonyszeméllyel került szembe, a hős vitéz elmenekült. Mondogatta gyakran, nem hagy ő özvegyet, árvát erre a szegény országra.

24

gása odébb volt. De eljön az is. Mocsok lepte földön föléjük száll a mindent felkavaró, örök sötét éj. Hubert, a megtermett zsoldosok szögletes, keménykötésű vezére Szondy György elé igyekezett. Szomorú, gyászos hírrel kereste meg az amúgy is ezer gonddal terhelt várkapitányt. – Uram! Nem várható segítség a királytól! Bizalmas cimborámtól tudom, hiába volt a jó szándék, lustán nyíló ajtók között elveszett a kérelem. – Akkor pedig nagyon lehetetlen dolgunk lesz. Arca sötéten borús mindkét beszélgetőnek. Érzik, a gyászos falak temetővé válnak. – Maradunk, uram, és nagy bajában a bajban lévők mellett leszünk. Mi tartotta mégis itt a negyven zsoldost, azt csak a Jóisten tudta. Lehet, hogy éppen találkozójuk volt a kéjelgő halállal, már jó előre eltervezve. Késő délutánba fordult már a nap, amikor az égen sötét, viharos felhők kezdtek el gyülekezni. Még a földöntúli természet is úgy döntött, süvítve rúg egyet a komor napjait élő, málladozó várfalakon. A hatalmas orkán, az ezerfelé csapkodó villámok nagy pusztítást okoztak, nemcsak a kövekben, hanem az amúgy is borúlátó lelkekben. A vár lakói a fázós, romboló, babonás éjjelt szinte végig éberen töltötték. Másnap korán a kapitány hívó szava próbálta a vért felpezsdíteni elgémberedett útján. – Vitézek! A falakat és a tornyot meg kell erősíteni! Huszonöt lovas menjen a falvakba segítségért, szerszámokért, szakemberekért, egy szekér pedig anyagért. – Igen, uram! – és a jelentkezők már indultak is. – Zoltay! Négy emberrel járja végig a falakat, mérje fel, hol mekkora a kár, és sürgősen jelentse. – Igen, uram! – Hubert vitéz! Kétszer húsz emberrel induljanak portyára! A török már nem messze jár, próbáljanak foglyokat, nyelveket szerezni. – Igen, uram! – Tíz ember pedig a fegyvereket nézze át, élesítse, javítsa, a maradék lőport helyezze biztonságba. – Igen, uram! – Isten legyen velünk! – Ámen! Így azután mindenki csekély bizodalommal felvértezve, de gyors lábakkal indult kijelölt feladatának elvégzéséhez. György is dolgára ment, és levelet írt szerelmes feleségének. Levélírás közben bizsergett a vágytól egész teste. Istenem, ha még egyszer utoljára meghághatnám fehér ülepét, örökké lucskos szemérmét, álmodozott magában. – Jaj, uram, folytasd még! – Szinte hallotta Sára nyögdécselését, melyet a függönyön túl az egész háznépe is hallhatott. Ő volt a

leghangosabb asszony éjszakánként a közös nagy helyiségben. És amikor lyukának szorító mozgásával szinte megfejte, maga volt a gyönyörteljes száguldás a megnyugvás felé. Így azután levele lassan íródott, álmodozás rabolta időt tollszárától. Másnap délelőtt lélekszakadva rohant a kapitány elé az egyik őr. – Uram! Uram! Itt a török! Itt a török! Hangját visszhangozták a várban élő vitézek és a vár falát javítgató falusi mesteremberek. – Mindenki a helyére! A mesterek sürgősen hagyják el a várat! – ordította Szondy György. És elkezdődött az őrületes kapkodás. Izzadt testek, remegő kezek próbáltak kellő elszántságot felszívni a már sokszor letepert, de újra éledő emlékekből. 1552. év, július hatodik napja. Elkezdődött száznegyvenhat ember élethalálharca, eljött a mindent megrontó, keserű vég. A nap, amelyre évszázadok múlva is emlékeznek majd. Valóban, a törökök sátorverői, mint a halálmadarak, megjelentek. Ez azt is jelentette, hogy utánuk nem sok idővel érkezik maga a sereg. A sátorverők csapata azonnal munkához látott. A vár alatti fennsíkon és az ipolysági oldalon kezdtek hozzá az ezer színben pompázó sátrak felállításához. A legnagyobb, a budai pasáé, egy magaslatra került. A sátrak, ha nem a harcot jelentenék, akár szépek is lehettek volna ezer színükkel, ám így mint megfagyott színes pillangók, lassan ellepték az egész tájat. Késő délutánra végül megérkezett a sereg is hangos zenebona kíséretében. Olyan volt, mint egy ezerpikkelyes óriáskígyó, lassú, éhes és félelmetes. Az óriási emberáradat szétterpeszkedett a vár körül. A lovas szpáhik tűntek fel először a sátrasok után. Gyönyörű ménjeik, fegyvereik, a kopja, kard, jatagán félelmetessé tették őket. Vérfürdő, kirabolt helyiségek követték lábuk nyomát. Majd gyalogok, a janicsárok következtek, és végül az ezer színben, kopott, feslett ruházatban az akindzsik és az aszábok, a törökök aljanépe. A vár alatti hatalmas réten fű nem maradt állva. Zaj, bűz, rothadás, halál, gyötrelem mint kísérők vígan játszadoztak, hisz itt a konc már várta őket. Mocskos világ! Mint mindig, amikor a másé kell! Ahogy a csillagok megjelentek az egyre sápadtabb égen, ahogy a félhomály, a köd belepte a vár alját, úgy kezdtek el a tábortüzek ezer meg ezer fáklyaként világítani. Lassan a bográcsokban rotyogó piláf fűszeres illata betöltötte a fülledt, nyári levegőt. Már feketén gyászolt az ég, amikor Ali pasa a sátrába hívatta bégjeit. – Várom javaslatotokat. Hogy kezdjük el Drégely várának eltaposását? – Hangja lágyan, negédesen csengett, mintha nem is emberek mészárlására készült volna.

1552. július hetedike, reggel. Megindult a törökök mindent megsemmisítő támadása. Hörögtek az ágyúk, egymás után sorban okádták roncsoló golyóikat a gyenge palánkfalak és a vár árválkodó tornya felé. A vastag fagerendák rövid időn belül pusztító tüzet fogtak. A szörny, az ezerfejű sárkány semmit nem kímélt. A déli oldal magas kaputornya hamarosan halálos omladék lett, maga alá temetve Zoltay Jánost, Szondy alvezérét. Sírja fojtogató, mint a füstölgő kén, szemfödele tintafekete, morajló vész. Sápadt fényű szeme már csak a sikoltozó, vijjogó halálmadarat látta. Ám a védők mindaddig, amíg a vár gyenge palánkfala ezer sebtől nem lett szakadozott, tépett foszlányú ruha, visszaverték az ellenség gyalogos támadását. Az öreg falak azonban nem sokáig tudtak ellenállni a roncsoló, félelmetes ágyúgolyóknak. A várvédők lassan a sziklameredély felső várába szorultak. Ali pasa büszke lélekkel figyelte az eseményeket. – Megálljatok, gyáva kutyák, lelketek lassan bolyongani indul, testetekből mindjárt férgek isszák az alvadt vért! – Mosolya sátánt idéző, félelmetes, vértől csöpögő. – Hozzátok ide Mártont, Oroszi papját! Szolgái hanyatt-homlok rohantak Mártonért. – Márton pap! Menj fel a várba, vidd el a várkapitánynak második üzenetem. Nem akarom teljesen elpusztítani ezeket a kóbor kőfalakat és bátor védőit sem. – Igenis, magasságos pasa! Elviszem kegyelmes üzeneted, és egész úton imádkozom, a vár védői okosan döntsenek! A pap török szokás szerint háttal farolt ki a pasa sátrából, fejében pedig egyáltalán nem Isten szolgájához méltó gondolatokat forgatott. Amikor a vár fala alá érkezett, hangosan kiabált fel a vár védőinek: – Ali, a budai pasa, a törökök vezére üzenetet küldött nektek! Hallgassátok meg! – Gyere, Márton pap, békében! Azonnal a vár kapitánya elé vezették. – Hallgatlak, Márton pap! – Uram! Ali, a budai pasa mézzel teli, felmentő üzenetét hozom. Nem akarja teljesen tönkre tenni a várat. Megvédeni nem tudjátok, legalább őrizzétek meg kőfalait a további rombolástól! A pasa Allahra ígéri, szabadon és épen elvonulhattok! Adjátok meg a várat, ne váljon az enyészet vacsorájává! – Tudom, magadtól nem jöttél volna. Várj türelmesen, amíg az emberekkel döntésre jutunk! Komolyan csengett a várkapitány hangja, tudta, itt nincs tét, csak halál és halál között választhatnak. – A nagyteremben várok mindenkit! – szólt oda két apródjának, azok rohantak körbe a várban. – A kapitány a nagyteremben vár mindenkit! – Jöjjön mindenki a nagyterembe, a kapitány parancsa! Gyorsan gyülekeztek az emberek. Alig telt el félóra, mindannyian ott álltak Szondy előtt, némán, várakozva.

25

– Mi nagy urunk, Ali pasa, küldj követet a gyaur várba. Gyáva nyúlként zavarjuk el őket! A pasa gondolkodva nézegette legkitűnőbb embereit, a színes szőnyegekkel barátságossá, kényelmessé tett, füstölőkkel illatosított hatalmas sátorban. Gondolkodott egy darabig a török hatalmasság, magyarok átka, majd mézédes hangja kimondta a tennivalót: – Rusztem bég! A te feladatod lesz a falak közé eljuttatni felszólításunkat a megadásra. Holnap korán reggel ez legyen az első dolgod. – Igenis! Megteszem, mindenek fölött álló pasa! Felszólítom a gyaur kapitányt: adják meg magukat! Adják meg magukat kegyelemre, hisz a várat úgysem menthetik meg. Halk zene szólt Ali sátrában, az est további részét beszélgetéssel, szórakozással töltötték. Amikor teljesen leszállt a sötét, a tüzek is csak haloványan pislákoltak, elcsendesült az emberek sáskahada. Másnap hajnalban elment az üzenet a várba: „Adjátok fel a várat, nyissátok ki a kapukat, és békében elvonulhattok, a legmagasabb budai pasa biztonságot ígér nektek!” A válasz csak egyetlen „nem!” Csengettyűzz össze, Istenem, fiaidnak elég erőt! – Óh, magasságos Ali pasa! A szégyenteljes gyaurok még szégyenteljesebb vezére azt üzente, hogy: nem – hajbókolt vörös képével Rusztem bég Ali előtt. A pasának szederjes lett az arca, hisz arra készült, hogy pillanatok alatt övé a vár, és felkoncolva a rusnya várvédők. Akkor a konc vértől pirosló mezőn büszkén vonul be a nyári felhőkbe burkolt, ég felé meredező sziklavárba. Ehelyett most sáncot építhet, ágyúzhat, esetleg sok igazhitű is a halálra bámulva felreped s meghal. – Készüljenek a sáncok, és kezdődjön el a bégető birkaakol kiürítése! A pasa hangja most nem szelíden csengett, hanem mint egy kutya ugatása hagyta el mézzel édesített száját. – Igenis, nagy fényességű pasa! Rögvest neki kezdtek a sáncok ásásának, ostromtetők készítésének. Az elkészült sáncokban négy nagyobb faltörő ágyút, hat közepes skorpióágyút helyeztek el. Még alig kelt fel a nap, a janicsárok, szpáhik ezrei kötélként feszült izmokkal várták, hogy megforgathassák kezükben a napon csillogó jatagánt. A vár körül egy sáv mohos, szömörcés, tüskés katán, gyenge zöld védelem a polippá terebélyesedő anakonda ellen. A koszló falak mögött száznegyvenhat halálra készülő vitéz, védelemnek kevés, de a rikító győzelemhez sok. Tudta ezt a pasa is. Tudta ezt Allah is, a törökök istene. Szánakozva nézett le a forró nap mögül a csöppnyi területre. Ő már tudta, akár a magyarok istene, nehéz szülés következik, mert a következő, a világmindenséghez képest röpke órák vajúdása haló poraiban is hősöket okád az ingoványos fekete földre.

26

– Márton, Orosz falu pásztora a török birkák vezérének, Ali pasának üzenetét hozta. Ha feladjuk a várat, szabad elvonulást ígér az álnok szavú nagyúr. Vitézek! Az ocsmány török mind eddig megszegte szavát. – Uram! A török szava mézesen cseng, de szavai mögött hamisság rejtőzködik. – Hátha most betartja a szavát! – Hátha tovább élhetünk! A várnak már most vége! – A zsoldosok menjenek, de mi, magyarok maradjunk! – Azért jöttünk, hogy a várat védjük! Maradunk! – Hubertnek, a zsoldosok vezetőjének hangja erőteljesen csengett, emberei fejüket lehajtva hallgattak. Nem szólt többet senki. – Hozzátok ide a két fogoly béget, adjatok rájuk drága ruhát! Négy várvédő elindult a foglyokért. Senki nem értette, mit akar a várkapitány, de kérdezni nem merték. Szondy odaintette magához két kis apródját Libárdyt és Sebestyént. A gyerekek – lehettek úgy kilenc-tíz évesek – remegtek, mint a nyárfalevél, amikor odaállította őket a két török közé. Két aprócska jövő, két aprócska élet a következő évtizedek részére. – Márton pap! Elküldöm Ali pasának ezt a két foglyot és a két kis embert. Kéretem őt, a foglyokért cserébe neveljen vitézt ezekből a kicsiny férfiakból, Libárdyból és Sebestyénből. Azt is üzenem neki, hogy addig védjük a várat, amíg ereinkben a vörös vér csordogál. Addig, amíg a talaj véráztatta nem lesz, addig, amíg a levegő számunkra is elérhető lesz. Addig, amíg látunk és hallunk, addig, amíg mozdul bármelyik testrészünk. – Átadom üzenetedet, kapitány! Isten legyen veletek! Imádkozom értetek!

Nem volt több mondanivaló, így a pap és a négy ember elindult, le a fagyott csendből a nyüzsgő sokaságba. A vár lakói pedig készültek a halálos összecsapásra. Minden értéküket kihordták az udvarra, és felgyújtották, lovaikat leöldösték, ünneplő ruhában imádkoztak Istenhez. Kérték őt, haláluk legyen gyors, fájdalommentes. Családjukat segítse a Mindenható elkövetkező, árva éveikben. Mikor ily módon leszámoltak földi létükkel, kiálltak a várkapujában alig százan, a tizenkétezres ellenféllel farkasszemet nézve. Késő délután volt, az ég is szinte gyászolt. Úgy borult rá a hős kis csapatra, szinte védelmezően, de nem volt, ami megvédhesse őket. Sorsuk eldőlt. Testükért eljött az enyészet, lelkük messze libbent előre. A törökök úgy csaptak le rájuk, mint ezernyi villám az égből. Harsogtak az ágyúk, repkedtek a nyílveszszők ezrei. Szondy már féltérden küzdött, mert térdét ripityává törte egy golyó. Amikor Rusztem bég egy dühös mozdulattal levágta a fejét, és kardja hegyére tűzte, a török gyilkosok diadalordítást hallattak. Rövid ideig tartott a halálraszánt küzdelem, a földet a várvédők vére festette vörösre. Ali pasa egy darabig farkasszemet nézett Szondy György kardhegyre tűzött fején a tágra nyitott, dermedt szemekkel. – Rusztem bég! Ez a várkapitány nem akarta gyáván elkerülni sorsát, hősként vonult a halál kapuja felé, testének adjuk meg a hősnek kijáró tiszteletet. És a győző díszes pompa között eltemette a legyőzöttet. Nem maradt magyar, aki imádkozhatott volna a halottak lelki üdvéért. Így csak a fák, a levelek, fűszálak, az arra rebbenő madarak, maga az ég, sóhajtott egy imát az elveszettekért.

Önismereti lecke Beszélgetés Lászlóffy Csabával hetvenedik születésnapja alkalmából

27

Készítette: Józsa István „Csak a tudást feledtessétek el velem az élet / tudását mely szinte elképzelhetetlen / a jellem megcsúfolása nélkül / a talentum – szív-Venus agy-Saturnus / maga körül pörögve el-eljátszik az / időnkívüliség gondolatával / s akin nem segít az önismeret? / Attila apró lován üget / Napóleon szemben az örök téllel – / ez lemarad az curukkolva az időben / jobban eltörpül mint a kiálló / kis görög szigetek / még sincs vége / ki-ki a maga módján / lihegve! ha egy polgárasszony teszem azt / vámpírt lát tulajdon ágyában / sajnálkozunk (hja! a talentumnak ára vagyon)” A szerző elhatározta, hogy kora írnoka lesz – több klasszikus példát ismerünk. Az epikai vetületet – még a költészet vagy akár a vizuális nyelv esetében is – részben, vagy tán először az a kor, korszak adja, amelyben az alkotó él. A történeteid építését mennyiben vezette ilyen vállalás? A szerző jelen esetben nem határozott el semmit, még azt sem, hogy költő lesz. A versek jöttek, s döntöttek... Később más szövegek jöttek. A dráma az külön, áttételes élmény. Igaz, írták már rólad, hogy verseidben is fölfedezhetők a drámai leütések. A prózai szövegekben is sok a drámaiság... Ha nem a cselekményben, akkor a dialógus, vagy maga a nyelv hordoz klasszikus értelemben vett vagy groteszk (morbid) drámai elemeket. Szinte mindegy, hogy milyen műfajban rejtőzik a dráma/ iság/-antidráma. A hangvétel, a nyelv, az anyag természete dönti el, hogy minek neveztetik majd. Bertha Zoltán a Mundus Kiadónál megjelent kétkötetes drámagyűjteményemet záró tanulmányában erről mondja azt, hogy: „szuggesztív feszültségalkotó tényező mindaz, ami humanitás és embertelenség ellentétei között mint fundamentális konfliktusforrás húzódik...” És Ágh Istvánra hivatkozik, aki szerint írásaid nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg... Ezt ő a prózámról állítja. Némelykor viszont nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között, legalábbis nálam. A Valami másban „a magyarság lelkiismeretévé” akar válni a szereplő (2003), Trianon A kitölthetetlen hiátus (2001). „Kis ország Magyarország (mint Finnország), honnan várhat valamit? Jót semmiképpen.” (De ki a nyertes, 1995). „Kozmikus veszteségérzet.” (Tudnak-e a jász lovasok nevetni?, 2002). Hogyan alakulnak a magyarmagyar viszonyok?

Vegyük sorjában. A Valami más címadó elbeszélésének hőse Ady Endre; a száz éves időköztől függetlenül nem lehet a szerző saját hangját, hitvallását (hát még ars poeticáját) számon kérni s idézni egy kiragadott mondattal; – a könyvborítón különben Schiele egyik legerotikusabb festménye látható –, de éppen a Te szövegedből idézhető a hátlapon, hogy e kötet prózai írásaiban „a futamok elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség... érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról; nem annyira nagyságukban ragadja meg őket a szerző, hanem férfi(hím) viszonyukban(...) az életükben sorsszerű szerepet játszó nővel.” Ezek után legfeljebb olyasmit kérdezhetnél, hogy valamelyes élettapasztalat, végzetes szerelem, csalódás mennyiben játszott szerepet s „ihlette meg” a szerzőt a „párhuzamos vallomásokban”, vagy akár magában a témaválasztásban – tudván, vagy feltéve, hogy nála/m/ a hetvenéves kort szemérem-repkénnyel takaró fal: „bagatell”... Továbbá A kitölthetetlen hiátus kisregény- s novellafűzérének valamint a De ki a nyertes? kötet második darabjának a szereplői történelmi személyiségek, politikusok, írók – IV. Károly, Zita királyné, Masaryk, Károlyi Mihály, Saint-John Perse, Romain Rolland –; az egyikük (talán a Szovjetunióba küldött magyar nagykövet rekonstruált alakjának) szájából ragadtál ki egy ártatlan bár tényszerűnek tetsző mondatot, a könyvben ennél többtucat súlyosabb, a korra és rám is jellemző gondolatot találni. Ráadásul az eltűnt apa és fia közti párbeszéd szereplői fiktív hősök... Folytassam? A „kozmikus veszteségérzet” szókapcsolat a Tudnak-e a jász lovasok nevetni? című verseskötetből – valójában nem alanyi vallomás, tekintve, hogy a szerző Dracu la Ureche (Ördög a Füledben) nevű alteregójának ciklusából idézted; a magyar-magyar viszony felett pedig (hogy ne lehessen félreérteni): az agg Habsburg Ottót és az osztrák szardíniát asszociálva csattan el a gyógyiszapba alélt kicsi ország groteszk felhangú poénja. A szerző lelkiismerete

28

lelkizéssel könnyen anakronizmussá válhat. Irtózom a didakticizmustól, a szócsöves megoldásoktól. A műfaji határok lebontásával „rájöttem, hogy bennem is minden megismétlődik” – mondtad. (Vissza a forrásokhoz, 2001.) Az alkotásnak nevezett pokoljárás a szövegeidben, kezdettől fogva, elsősorban önvizsgálat – önemésztő, önépítő... –; közben végig a tántoríthatatlan hit. Hol kezdődik az önvizsgálat története? Hol kezdődik, pontosabban: mit jelent számodra a „tántoríthatatlan hit”? A történelmi eseményeken – 1945, 1956, 1989 – nem lehet átlépni. És itt nemcsak a fordulópontról van szó, inkább az azokkal kezdődő változás ívéről. A világ hisztériái közepette higgadtságot erőltetni magadra csak az érintetlen papírlap előtt lehet. Ez nem csupán hetven év tanulsága. Voltam én már hétszáz éves, annak a függvényében, hogy mennyire fenyegette az elárultatás veszélye a hűséget, a hagyományt, a megkísértő újat akarás kísérleti értékeit valamely földrészen vagy csupán az én féltekémen. És ugyanúgy voltam – s lehetek – évszázadokkal, évtizedekkel fiatalabb, a gyermekkori érzékenységet és a kamaszkor igazságait újraélve, ha csak pillanatokra is. A hangulatok gyógyító erejében bízva; jóllehet, egyeseket az életkorral járó szubjektív emlékezés, könnyen a bűvölet... s azon is túl a túlzó elérzékenyülés veszélyes, ingoványos árterületére sodorhat. Szerencsére, tudatos alkat lévén, nem csak «lírikus alapállásban« (ez több annál, mint amikor a jó szerkesztő fölkapja a fejét a képzavarra), állandó késztetést érzek figyelni és figyelmeztetni az arányokra...... De hát azért vagytok ti: a KÉRDEZŐ, hogy a megírt művek, az egybegyűjtött gondolatok hitelét, valóságtartalmát vizsgáljátok – nem a „páciens” (az alkotó) külső rálátásait s közérzetét –, persze, nemcsak a történetre, a sztorira gondolok, hanem a nyelvi szinten is lemérhetőre. S a valóságtartalomba itt a képzeletet is beleértem. Mely nálam, a külső megítélések szerint, is nagy szerepet játszik. Elsősorban a bűvészről és a zsonglőrről szeretnék beszélgetni. A valóságkezelés két különböző, mégis sokban rokon formája. Az egyik nyilvánvalóan és köztudottan trükköt ad elő, úgy exponálja magát, hogy az előadás módjával teremti a valóságot. És nem létezőt tálal létezőként. A másik létező valóságot épít tovább az irreális határaiig, sőt tovább. A bűvész a zsonglőr ügyességével, a zsonglőr a bűvész eleganciájával dolgozik. A fikció két különböző fajtája. Amelyek mégis egymással, sőt egymásból élnek. Saját tárgyukat a másik módszerével adják el. „Megtalálni a felmutatott

társadalmi léttel szemben. Megközelítés, körüljárás, megjelenítés. Az önvallomás, ha vallomásba csap át: kétszeres bukfenc. „Át kell lépnem tudatommal máshová, másvalakibe”... Hát itt tartok megint. S persze, a képzelet. Ennyi fájdalom, ennyi röhögés – kimérve, s a rend (a középszeré) elkísér, a Kálváriáig akár. Addig: minden kockára téve. (S közben: Ki akar áldozat lenni? Jó vicc.) A patyolat /kényszer/inget úgy öltöd magadra, mintha... Vagy már nem úgy

Jó kérdés – vagy ha már pokoljárást emlegettél: jó vicc... Egy biztos: az önértelmezések, önigazoló futamok esetlegessége, esendősége nem pótolhatja, legfeljebb elfedheti, s mankó gyanánt körüljárhatja-topoghatja mindazt, amiért érdemes volt pokolra menni, vagy legalábbis átélni a „tisztítótüzet”. A lírai opusok csekély vagy megszámlálhatatlan volta aligha kezdi ki a költői mű hitelét; ezzel szemben az interjúk gyakoriságától engem borzongás fog el. Szóval: szöveged függőleges próza. A magyar irodalom történetében ezzel szemben századok óta él egy többemeletes prózamodell: a kezdet az aktuális helyzet leírása, aztán az alternatíva keresése, végül megélésének lehetőségei vagy lehetetlensége. („... de reméljük, hogy egyszer mindenki...” – Örökkévalóság libériában, 1981). „A világ gondjait felvállaló embernek nyilván abban is meg kell találnia a kiutat...“ (Bestseller, avagy a bestia nem alszik, 2007). Foglalkoztat az utópia? Feltéve, ha holnap megint ma lesz. S marad a létezés. (Amit nem mindig érzek. Amit kihívással fogadok. Amitől iszonyodom, s hadakozom ellene.) Részesei vagyunk valami egyetemes, vagy csak vidéki kataklizmának... A művészetek kalandja is az idő csapdájából, a korlátjainkból ered. Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet – az alkotóember kihívása ez a korlátozó, tegyem hozzá: mindenkori(!)

öltöd magadra... A veszteség az, ami még megtart. Mi lesz veled, Európa? A halálfej-„kollekció” szagtalan, a történelem viszont mindig büdös valakinek. Végül stílszerűen magukról a kérdésekről. Ezekkel a gondolatokkal az elméletírás keresi munkáját. Szöveged a gondolatok áradásában születik, közben műveltségélmények rögzítik azokat. Szinkron és diakrón időmetszetben, fogjuk mondani. Jól látom? Minden könyv képlet. Minden könyv képtelenség. (Siralmas könyvtár, te kire maradsz?) Már nyújtózkodik bennem a halott, de még nem jutott időm megfejteni: ki véd meg önmagammal szemben? Ha nem ilyen mesterséges úton-módon találkozunk, István, az már egymagában versesély... Még az agg Goethéből is, midőn tekintélye és fontossága tudatában, titkárának megfontoltan, körülményes kapcsolattartás közepette: csak diktált – sokszor ismételve és sok illúziórombolással –, már nem a költői én szólt a világhoz... Már pedig én távol állok attól (kereshetsz benne alkati okot is), hogy hajlott korúnak érezzem magam, pláne szellemileg.

29

pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt” – írta volt Szilágyi Júlia, még a nyolcvanas évek végén, rólad. Az író munkája egyesíti mindkettőt, méghozzá úgy, hogy «pokoljárásával« nem alkalmi közönség, hanem századok előtt exponálja magát. A szöveged textus és metatextus egysége, a meta-, a fölöttes, a megfigyelő, kutató reflexió a formaadó. Hol kezdődik a történet?

Lászlóffy Csaba

30

Szonett-szimfóniák 1. Mert nem adatik meg mindenkinek a türelem – követni a nyomát (te tudtad ezt igazán, Kerouac!) a fácán tipegő lépteinek. – Rekedt visszhang csak, semmi robbanás hegyek mellkasában; hamueső szitál, szipogva; alig hihető, hogy ősködből lángolt fel itt a láz (mondják) az egekig – valamikor. Hol az a levegő, s amit a kor idehordott: a szenny, a szellemé?! És az, ami a történés alatt mindvégig érinthetetlen maradt: kié? Szóratik a disznók elé?

3. Rögeszmém hogyha volt, nem üldözött. Az érveimtől már nem roskadok, próféták igazsága sok halott sáskaláb s -potroh fogaim között. A veszteségekből csiholni érvet (mások hogy gazdálkodtak volna az erőddel? s hazugságod is igaz lehet szemükben? – most már késve kérded; a veszteségekből erényeket kovácsolni – koholni legalább! – Soha nem fárasztott ki, kedvedet tiporva holmi eszme vagy barát, se női arc, hogy elhiggye szemed a képzelet nem létező falát.

2. Bomló körvonalak mentén talán elindulhat még az emlékezés. A csillámlások mögül tétován felsejlő, parlagon hagyott hit és agysejtek – nyöszörgés soha, nehéz órákban, zivataros évszakok idején sem. Se gát, se fékezés; csak rohanás volt: a pillanatotutolérhetem-vágy(!), s vadászat az ellenségedben rejtőző ravasz, vak szerencsére. Az élvezhetetlen elvtelenséget kijátszó gyönyör. (A néhai álom is hihetetlen, és nevetséges kacatként gyötör.)

4. Sok elkallódott lángész vacakolt körülöttem – illetheti-e bár utólag egyik-másik főt szamár jelzővel a felismerés? –; ha volt merszem akkor némelyiküknek ott szemrehányást is tenni (netalán egy elmulasztott hangverseny után?), ma kutyául érzem az ellopott idő miatt magam, s mint becsapott sznob, vagy filiszterálmot hajszoló (hőskorok csecsébe kapaszkodó), korán érett, de súlyos zárlatot megért-megsínylett kamasz, szétfolyó könnyeket törlök, s toporzékolok.

6. Sosem ártott a szenvedés; habár guggolni koszvakarók közt megárt, bolondos csikó, vagy jámbor szamár is elunná. Ki egy kínvallatást túlélt, inkább néz hóhéraira, mint képzelt önmagára, akiből hőst mintázhat az árulás hona. – Fehér utakon a közöny kiöl mindent, bár kínok nélkül fojtogat. Elvirágzott a nyílt veszély; ma már legfeljebb a gyilkos kéz osztogat békét falanszter-ábrándtól sivár agyaknak. Amíg undorodva jár szíved rugója, nem vagy áldozat.

7. Ha közelít a bölcsesség kora, miért ne higgyük azt, hogy az örök remete-lét hírnökei, s nem a romlás rút bélyegei a redők? Nincs szégyen többé – gyengeség! erő! –, sírhatsz rokokó fellegek alatt; a süppedő mellet a rongyidő kedvére csepülheti ezalatt. A kimondás kockázata – (akár a meszes bordapenge a halál ellen) – rémítően olcsó vigasz. Ha megfagysz? ha elolvaszt a tavasz? – minden jövendölés szépségtapasz; megkeserül benned a zacc. A dac.

31

5. A lehetséges – megtanultam rég már – szüli a legborzalmasabb csodát. De hány elődöd fente a fogát a lehetetlen valamire. Légvár? Csak nyelvi játék? – akkor is megér egy éjszakát, egy nappali „misét”. (Hogy aztán kiderüljön: semmiség volt, megfoghatatlan homály; szeszély.) Ám ha kiszabadul a gondolat, letépve a sok fölös kötelék hálóját, kész megkísérteni még a lehetetlent is. Tenmagadat! – Csendes vizeken kallódó uszály: ha belehalsz is, folytatni muszáj.

Bertók László

A nyelv van benne legalul A nyelv van benne legalul, a mondat, ahogy magadat, ahogy elválik, belehull, ahogy összeáll, aki vagy. Ahogy az egész kosarat, és mint az ég, ha kiborul, ahogy pislognak a lyukak, és alatta is magyarul. Ahogy görögül, angolul, úgy, ahogy a testben az agy, a szem, a fül, az orr, az ujj, ahogy először megakad.

32

Ahogy anyád a szavakat, s a semmi hozzá igazul.

33

Jár mint a nyelvben a világ Kicsorbulnak a pocsolyák csupán a költészet örök nézi az égboltban magát lebeg az ég és föld között simogatja hogy eltörött viheti aki többet ád alul a hullámzó körök fölül a védtelen csodák csak egy sugár hidalja át nem is tudja hogy összeköt jár mint a nyelvben a világ ül mint a résekben a köd de mindig az egész fölött mindig valami tisztaság.

Nyári Zsolt DLA szobrász és Ernszt András festőművész legújabb munkáiból 2009. november 12-én nyílt kiállítás Budapesten, a Bródy Sándor u. 22. szám alatti Molnár Ani Galériában. A kiállítást, amely egész évben megtekinthető, Kukorelly Endre író nyitotta meg.

Fischer Mária

Nem tudom, illik-e Nem tudom, illik-e bámulni a céltalanul flangálókat, elámulni unott, közönyös pózokon, és nevetéssel nyugtázni a tényt, hogy nem tartozom immár sehová sem a tört fényű föld terein. Fák árnyéka, madár röpte, az égen a felhő foszlánya, a szél hangja vagyok, s mutogatnak rám – legközelebb – megrémült gyerekek, megroggyant utazók. Azt hihetik furamód, veszni hagyom magamat, már nem vonz a világ, nincs aranyam, szigetem. Most – ugye – béke van? Áldott és nagy, hazudós béke; ki hogy veszi jelzéseit, úgy kiabál, vagy kesereg, vagy örül. – Őszül maradásom a szó felszínén, kikerülném a beszédes időt.

Túl a süket füleken

34

Túl a süket füleken gyöngyözik, erjed a dal, hangokat érlel a hajnal. Napfényes időt jósol az ég keleten. Most is várni tanul földem, harmatot és bő nevetést, szavatolt békét köznapokon. Hogy megeredjen a szó, hogy kibeszélje baját, gondját mind aki él; hogy legyen újra világosság gondolatok magja fölött. Ugaron téblábolgat erőnk, lelkünk rajta, mivé lesz bennünk a mező. Járni az úttalan úton, lobogózni reményt, álmot aligha lehet már. Fog kell s köröm, tépni a fátylakat elkékült nappalokon. Fontos a szemnek a látás. Holnap beköszön, szól hozzánk a mesékben forgó idegen –

Carol Shields

Hiány 35

Fordította: Tóth Bálint Péter

Korán kelt, megivott egy erős, cukrozatlan eszpresszót, aztán leült a szövegszerkesztőhöz. Nagyjából tudta, mit akar; hogy szerepelnie kell egy unokának, páfránynak, aranyalmának, no meg egy kicsi, azúrszín bölcsőnek. Miután azonban beütögetett pár szót, azzal szembesült, hogy az egyik billentyű beragadt, az egyik magánhangzó, ráadásul az, amelyik leginkább kapcsolódik az ember önazonosságát kifejező szóhoz.

Lassan, eltűnődve kezdte pötyögni. „Sok ezer esztendővel ezelőtt…” Ahol azonban ujjai egykor csak úgy perdültek, most alig mozogtak. Zavartan vakargatta kobakját, amit sűrűn használt, s ami általában hasznosnak is bizonyult. Most azonban elkezdett lüktetni benne valami, visszhangszerűen; hogyan tovább? – rágódott. Mert az egyik snassz, de megbízható szóalkotó elem alatt bizony kinyílt a nyelv csapóajtaja, amin ke-

Naná, hogy nem volt nála se apró, se valamilyen ügyes alkalmatosság, amivel kiszabadathatta volna a billentyűt. A legtöbb nő mit sem törődve vállat vont volna, elismerve, hogy nincs tovább, s kifejletlenül magukra hagyta volna az apró gondolatcsírákat. Ő azonban nem volt ez a fajta; hősünk – egy elkoptatott, ósdi metaforát használva – feltűrte inge ujját, majd lelkesen állt neki újra. A hibás betűt körültáncolva fog dolgozni. Fifikás lesz, kerülőutakat fog keresni, hogy a hiány szülje a remekművet. Egyszóval, megcsinálja.

resztül aztán el is tűnt. Az igazat megvallva, hirtelen számos nyelvtani szerkezet került nagyon messzire tőle, mint ahogy azok a gyakran ügyetlen kötőszavak is, amik azonban gyakran segítettek összekapcsolni s bevezetni egy új tagmondatot, hogy szusszanhasson röviden a közlendő. A szavak is, szeretett virágoskertje, akár egy hektárnyi, aranyvesszővel benőtt rengeteg, ahol korábban szabadon bóklászhatott, hirtelen mindössze egy talpalatnyi föld lett, így váratlanul muszáj volt minden egyes szót külön gonddal kiválasztani, hasonlóan nagyanyja imádott

36

húgához, aki teázások alkalmával, egy erre rendszeresített fogót használva, óvatos mozdulatokkal vette ki maga számára a kockacukrot. Nyilvánvalóan felötlött benne, hogy szinonimákat keresgessen; megróná őt emiatt bárki is? Tisztában volt azonban vele, hogy minden egyes szónak megvan a maga tartalma, hogy csupán árnyalataikban tudnak alkalmazkodni egymáshoz, bár több ezer becsapott ember görnyed nap mint nap szófejtő feladványok fölött. Az egymásrautaltság merev elvárásokat szül. A tudat tiltakozva ugat, a szövegkörnyezet pedig, ez a teljhatalmú riska, minden elfogadhatatlan megoldást lelegel s megcsócsál. A nap előrehaladtával a nő egyre frusztráltabb lett. A szó, amit keresett, az egyetlen alkalmas szó egyre csak gyötörte s idegesítette, ahogy a törött billentyűzet adott sorából meredezett rá a kívánt betű; a szó, melynek közepe az egyszerre kerekedő-nyújtózkodó, farkincás magánhangzó lett volna, aminek áramfogója eddig szinte fel sem tűnt neki. Mindemellett zavarta, hogy minduntalan meg kell állnia, hogy megviselt szinonima-szótárának poros lapjait bogarászva, furcsán ismeretlen szavakkal vacakoljon. Ez megtörte a ritmust, amivel dolgozott, de a szöveg dallamán is módosított. A megtorpanások s nekiiramodások által veszített ragyogásából a mondandó; a hangsúlyok egymásutániságából származó vízszerű folyás darabossá vált, mintha valami durva, bolgár mondát fordított volna, majd betuszkolta volna az eszesnek tűnő, valójában kerge komputerbe. Hasogatott a feje és sajgott a karja. Egyszerűen olyan mondatokat akart írni, mint korábban, amik belseje elolvadt, elől-hátul pedig szertefolytak; amik rakoncátlannak mutatkoztak, hogy aztán a tagmondatok – kifejezve összetartozásukat – egymásba kapaszkodjanak, mint a zipzár fogai. A hangzás miatt is aggódott; hogy muszáj olyan, alkalmatlan magánhangzókat használni, amik telipofával ásítoznak, sóhajtoznak vagy túlontúl sok fogat villantanak elő. Sokkal inkább kedvelte a kecses, nem hivalkodó hangzókat, amikre csak akkor lesz figyelmes az ember, ha fülel, hogyan sziszeg a kanna csőre. A szív dobbanását akarta megragadni, de a közbülső, apró ugrásszerű szüneteket is. (El kell ismerni azonban, hogy hálás volt a csalafinta ának, ahogy elő-előbukkant s feszesre rántotta egy-egy mondaton a gatyát.) „Sok ezer esztendővel ezelőtt egy nő leült asztalához s elkezdett…” Az órák csak múltak, a munkával azonban alig haladt. Gondolta: sokkal örömtelibb lenne főzni egy kiadós bablevest. Mennyivel hasznosabb volna kiporszívózni az előszobaszőnyeget.

Mind a józan megfontolás, mind a kegyelem messziről elkerülte, a legnehezebben azonban azt viselte, ahogy a törött billentyű szinte egyszerre követelte tőle, adja meg magát, ugyanakkor gazdálkodjon okosan a hiány dacára a meglevő betűállománnyal. De hogyan? A gondolatnak valahogy muszáj fogalmazódnia. Kellenek az ujjak, amik fogják a tollat vagy ütögetik a billentyűket, hogy eljusson a kis unoka a páfrányhoz vagy elkerüljön az aranyalma az azúrszín bölcsőhöz. „Egy nő leült asztalához …” Súlyosnak tűnt a karja, ahogy az asztal lapjára támaszkodott. Felmerült benne a fura gondolat, vajon az asztal nem ellenzi, hogy ránehezedik? Vagy az asztalra csíptetett lámpa nem fáradt el az álló nap tartó szolgálatban? A hajópadló deszkái legalább valamelyest vidámak, vagy az ajtókilincs nincs elmerevedve a mozgás hiányától? Illetve sikerült már kiengesztelnie a törött billentyűt azzal, hogy levetkőzte önmagát? Merthogy gondolatai most már a szoba összes sarkát s minden tárgyát átjárták, majd egy pillanat múlva már ő maga lett a fal, aztán feje fölött a tiszta tető majd a fekete boltozat afölött. Hogy lehet, töprengett fennhangon, hogy ennyi ideig fogva tartotta az őt kijelölő szócska szikár hangzója, holott minden körülötte egyre csak hívogatta? De a szavak, amiket leírt, a szeme mögüli vakságból származtak, a makacs egóból, amit aztán nem tudott megtagadni. „Leült egy nő…” Mindenki tudta, ki ez a nő. Akkor is, amikor piros sapkát vett fel vagy nevet változtatott vagy viszszaállította óráját ezer esztendővel vagy unokákról meg páfrányról szóló bizonytalan kitalációkhoz ragaszkodott, akkor is tudta mindenki, hogy már a kezdetkor ott ült a nő az asztalnál, alany s tárgy szorosan egymás mellett. Senki, a legfiatalabbak sem színlelik, hogy ami szüli a szavakat, más lenne mint kitárulkozó önmagunk. Nem volt szabadulás, de bánat se. „Leült egy nő s írt” – írta.

Polgár Dóra

Követlek (Czipri Éva)

37

én követlek a névtelen tehetségben a fehér nyomorúságban a gyantaillatú magányban koszorúm magam fonom mint befejezetlen gondolatod: a szél tarkómon riadót dobol csillagéhemet felköltöttem nekem sincs kivel megosztanom a fenyőtörzs nyirkossága a függöny esti remegése a távolodó léptek hangja a hideg paplan mind mind belőlem van pulzusom van, szaggatott mint ki csillaggal bélyeges mint ki egyedül van ------------------------------magatehetetlen az aki soha el nem hangzó szavakra vár

Ma se alszol velem (Tímea)

A metró üvegéhez nyomom arcomat, odakinn lélegző, nagy hasú alkonyat. Megvakít a vízszintes, száguldó sötét. Hát ismét elringatsz, te mocskos anyaméh? Kiélesedik olajos tükörképem, öblítő kék illata nyelőcsövemben. Gyűrögetem a kölcsönvett pulóvered. Kitapintom szívem. Ma se alszol velem.

Szirtes Gábor

„Megszenvedi a szót, mit fénybe szőtt”

38

A kilencven éve született Pákolitz István emlékezete

A kalocsai gimnázium Regnum című lapjában, 1934ben megjelent első versétől a Pro Pannonia Kiadónál 1996-ban közzé tett utolsó évek vers- és kisprózai termésének kiadásáig 62 esztendő telt el. Első önálló (1958) és utolsó kötete (1996) között pedig közel négy évtized. Több emberöltőnyi idő. Történelmi változások söpörtek végig az országon, rendszerváltások/változások zökkentették ki medrükből a társadalmi folyamatokat, szokásos életvitelükből az embereket. Horthy rendszer, a 2. világháború pokla, a népi demokrácia reményeket, majd csalódásokat hozó esztendei, a keservekkel, kínlódásokkal, jogsértésekkel teli ötvenes évek, 1956 szabadsággal megáldott napjai, majd a megtorlások és félelmek időszaka, aztán a puha diktatúra, az oldódás évei, a reformok ideje, végül a rendszerváltás, a többpártrendszerű jogállam, végül csatlakozás Európához. A szegénységből jött, felemelkedésre vágyó, plebejus tudattól fűtött Pákolitz István szigorú etikai tartással volt meg- és átélője e nehéz, veszélyekkel teli történelmi évtizedeknek. Tartását a szülői házból, a sokaknak otthonául szolgáló fűtetlen szoba-konyhás lakásból, „a csontot dercélő templomhidegből”, hol a pisla gyertyafény-imbolygásban szállt a mennybe párát lehelő ajkáról a kisded-váró adventi ének, apja napi háromszori harangozásának élete végéig benne őrzött zúgásából, gyermekkora szerény étkezési szokásaiból, amelynél a nagyra becsült menü aranyos krumplileves volt gyémántos csipetkével, a szerény, viseltes holmik világából hozta magával. Innen örökítődött át benne gyermekkorától jelentkező igazságérzetének tudata, akár még a felnőttekkel is konfliktust vállaló „túlzott önérzete” is. Élete végéig megőrzött örökségét más forrásokból is merítette. Kikiáltóktól, alkalmi eladóktól hangos vásárok hangulatából, a harangozó-sekrestyés apját kisegítő gyermekkori perselyezés – nagynak aligha nevezhető sikerének – emlékéből, a gyermekkori játékok – a gombozás, a golyózás, a csapdlecsacsi, a malmozás, a vöröspecsenye, a seggrepacsi, a birokrakelés, a rongylabda foci és a többnyire verekedéssé fajuló rabló-pandúr – időskorra sem halványuló élményvilágából, a paksi vízimalomnál történt vakmerő és veszélyes fürdőzésekből. Továbbá a másodikos elemistaként vállalt gyönyörű misz-

szióból, abból, hogy fölcsapott költőelődnek, azaz igehirdetőnek, amolyan jóféle, sokak által ámulva hallgatott hordószónoknak. Táplálkozott továbbá a gyermekkor tiszta emlékein kitörölhetetlen foltokat ejtő történelem soha nem feledett tanulságaiból, Lebensfeld Mór és más egykori pajtásai, barátai visszatérést többnyire soha többé nem jelentő transzportokba kerüléséből. És persze tanítói, köztük dr. Tímár Kálmán magyartanára tanításaiból, kiváló mesteremberektől ellesett „titkokból”, így Csefkovics Jenő hajdani bútorasztalostól meg Hirtjancsi vegyeskereskedőtől megcsodált tudásból, minőségből, szakmai fortélyból. Innen élete végéig kísérő érzékenysége és kritikus szemlélete a világ dolgai iránt: a magatartás- és nyelvbéli restség, a pontatlanság, a semmit- vagy éppen nagyot mondás, a pongyolaság ellen, innen valóban létező pepitafüzetének hosszú időn át szakadatlanul gyarapodó feljegyzései, innen a Dunántúli Naplóban a kilencvenes években közölt hol lírai, hol ironikus, hol szatirikus, hol mélységesen elitélő hangú kisprózái. Ezért kapja fel a fejét a rádió, a televízió, a parlamenti közvetítések nyelvi hibáit, torzszüleményeit hallva, ezért szüntelen dohogása miattuk, még akkor is, ha „tudom, a pájsli, a comb, a tarja meg a marhanyelv nem lesz olcsóbb, ha szebben, pontosabban ejtjük a szót, de mégis, nagy nyomorúságunkban is adjunk magunkara és anyanyelvünkre” – írta a (Félre)szólásokban. A történelem gyakran beleszólt az életébe és természetesen írói munkásságába is. Az indulásnál, a negyvenes évek végén például egy nagyképű, önkényeskedő rendőr alakjában, aki a „hová, hová kiskomám?” kérdésére az ifjú tanítótól kapott önérzetes válaszra (tudniillik, hogy „kiskoma ám az öregapja”) durván és megalázóan felpofozta a fiatalembert. Pákolitz, akit hosszasan kísért e megszégyenítő élmény, le is vonta a következtetést: „nem egyéni túlkapásról volt szó, hanem arról az elméletről-gyakorlatról, melyben az erőszak módszeres alkalmazásával megfélemlítik az emberek millióit, miközben népuralomról papol és kéjeleg a hatalomban néhány gazember”. (Tanulmányút) A negyvenes években, a „fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari országban”, a népi demokráciában

Látja a békésnek mutatkozó felszín alatt a szinte kibékíthetetlen ellentéteket, majd Adyt idézve vonja le a következtetést: „Nincs oly komisz sors, mit/ Meg ne érdemelnénk” (Sors). Rossz közérzetével, idegen és honi „különítmények” vandálkodásával, a „kis- és nagystílű méregkeverők” fenyegetésével, a „homo ludens-faber-sapiens részleges kiirtásával” csak reménykedő kérdést tud szembeállítani arról, hogy „támad-e vajon/ vízáradatot zúdító új Herkules/ hogy kiszapulja bolygónk/ világistállónyi bűzét-mocskát?” (Fojtogató). Erőteljes hangvételű versekben ítélkezik honi viszonyainkról, „etelközi ősnyavalyánkról, a kritikátlan, böstörködő kivagyiságról”, a széthúzásról, a nemzedéki egyet nem értésről (Hangulatjelentés). Egyes alkotásaira és életműve egészére is jelentős hatással vannak – a családi indíttatás, a szülői ház, a gyermekkori élmények, a szülőföld, a származás mellett – társadalmi, politikai tényezők, a történelem vargabetűi, a kultúrpolitika elvárásai, a felállított korlátok, a tornyosuló falak. Művei hátterében ott lüktet a kor, születésük irodalompolitikai légköre. A negyvenes évek végétől, az ötvenes évek elejétől ő is csak korlátozott mértékben mentesítheti magát az „akkor jó a vers, ha pártszerű” követelményétől. És attól sem tekinthet el, hogy – bármennyire is átélője és megszenvedője a hétköznapok keserű valóságának – a szerkesztőségek mégis optimista hangvételű verseket várnak tőle. Különbözőképpen értékelik a műveit, egyesek szerint a Nyugat-vers frazeológia érzékelhető nála, mások szerint versei meghatározó jellemzője a „valóságra-tapintás”, ismét mások (például Somogyi Tóth Sándor az Új Hang segédszerkesztője egyik 1952-es levelében) pedig arra hívják fel a figyelmét, hogy a múltból való, a múltat idéző írásokat, melyeket küld nekik, nem közölnek, mert elsősorban a mai fiatalok életével akarnak foglalkozni. Lukács Imre József Attila epigonnak nevezi, Ungvári Tamás az idillt, a mesterkélt derűt veszi zokon tőle, és a Csillag szerkesztőjeként a következőket írja neki 1953-ban: „az Ébresztőben ismét a veled kapcsolatban már felvetődött idill problémája bukkan fel: nagyon egy hangon való játszogatás, valami kelleténél együgyűbbnek mesterkélt derű van bennük”. Nehéz leckét kell tehát megoldania: ezernyi politikai normának, követelménynek és persze egyidejűleg saját hitvallásának is meg kell felelnie. A pályakezdést nehezíti, hogy csak kevesen ismerik fel a harmincas éveiben járó, önálló kötettel még nem rendelkező költő valódi értékeit, tehetségét. Lengyel Balázs és Szántó Tibor a kevesek közé tartozik. Utóbbi, a Dunántúl szerkesztője, 1953-ban a következőket írja neki: „Kezdjük a Dunánál. Az igaz: annyi a költő, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.

39

vagyunk. És a fiatal tanyasi tanítóban (aki ekkor Cseresznyéspusztán tanít) egyre sűrűsödnek a költői indulást is befolyásoló élmények. A Madocsára vezető úton a rend szigorú őrétől, a „demokrácia védelmezőjétől” kapott seb sajgása is hozzájárul ahhoz, hogy – ugyan nem fegyveres, de mindenképpen lelki – „ellenállóvá” váljon. A hajdani sekrestyés és harangozó fia – tanítói állását is kockára téve – nem írja alá a Mindszentyt elleni kreációt, a népi demokratikus rend elleni szervezkedés valamint valutaüzérkedés vádjával a hercegprímást pellengérre állító, a munkahelyeken terjesztett körözvényt. Majd évekkel később, 1956. október végének viharos napjaiban, már élete új helyszínén, Pécsett – hová Kolta Ferenc, a pécsi főiskola irodalmi tanszékének vezetője és Szántó Tibor, a Dunántúl főszerkesztője ösztönzésére és közreműködésével kerül 1955-ben –, megírja, és a Dunántúli Napló 1956. október 31-i számában közli a Mezsgyekő című, bátor állásfoglalást tartalmazó versét. Ebben a fegyveres felkelés napját történelmi dátumnak, a szabadság és a függetlenség piros betűs diadalának nevezi. Aztán emiatt még egy évvel később is, 1957 novemberének hideg, nyirkos, őszi napjaiban – a letartóztatástól rettegve, a számonkéréstől félve – hetekig pulóverben jár, felkészülve a bármikor bekövetkező lefogásra. Csoda-e hát, hogy évtizedekkel később is, szóban és írásban egyaránt mindig elítéli a köpönyegforgatókat, a damaszkuszi úton tülekedőket, az országot mély árokba vezetőket. A kilencvenes években aggodalommal szól arról, hogy ismét a három millió koldus országa lettünk. Figyelmeztet a megértő szó és gondolat fontosságára. „Érteni kell a múltat, jelent, jövendőt. Egymást is. És nem félreérteni” – írja a Félreértők című kisprózájában. Kifigurázza a pózoló parolát, a percekig tartó kézrázásokat, a magyar közélet nevetségesen kisszerű figuráit. (Értetlen) Háborog az önkény, az erőszak, az önbíráskodás, az ököljog, a nevetséges kakaskodás, az öncélú rombolás kétségbeejtő terjedése miatt, megrémül a „nekivadult századvég önpusztító, vérgőzös mániáitól”. Keservvel és aggodalommal konstatálja – saját szavaival – a tömérdek adósságot, az újabb alamizsna-kölcsönök törlesztését, a gazdaság lerongyolódását, a privatizáció tökéletlenségét, a vízlépcső körüli hercehurcát, a rohamosan növekvő munkanélküliséget, a pártközi bábeli zűrzavart, a felelőtlenséget. Prózában és versben érzékeli, sorolja a gondokat. Nyomasztja a jelen, félti a jövőt. Egyidejűségében meglátja, megfogalmazza mindazt, amit mások csak később ismernek fel, amivel gyakran csak később szembesülnek. Századvégi mérleghiányunkat megalázóan siralmasnak tartja, Istenhez fordul segítségért. (Mielőtt)

40

Vedd csak bóknak, ha azt mondom, hogy Pákolitzból jóval kevesebb van. Így azután a szerkesztőségnek sem mindegy, hogy egy költővel több, vagy kevesebb.” És további versek küldésére ösztönzi. A politikai megfontolások, az ideológiai elvárások, melyekkel szembesül, 1956 után sem tűnnek el. A hozzájuk való alkalmazkodás kényszerét tovább nehezíti számára a vers műfaj – elsősorban a Könyvterjesztő Vállalatnál tapasztalható – népszerűtlensége, az ország nehéz papírhelyzete, a fokozott érzékenység és „igazodási kényszer” a „baráti országokból” érkező jelzésekkel kapcsolatban. Jól példázza ezt, hogy amikor Pákolitz lefordítja Schiller Stuart Mária című drámáját és a Magyarországra látogató (kelet)német íróküldöttség ezt „Schiller legrosszabb és leghazugabb darabjának” minősíti, akkor a Madách Színházban 1959-ben azonnal jelentkeznek a műsorra tűzéssel összefüggő gondok és nehézségek. Hasonlóképpen hiába Garai Gábor, az Élet és Irodalom versrovata vezetőjének igen elismerő véleménye 1962-ben Pákolitz verseiről („tiszta, becsületes, áttetszően világos, lényegre törő költészetet művelsz”), hiába közli őt rendszeresen a lapban, egy évvel később már jelzi számára, hogy jó volna más versekkel is jelentkeznie, mert különösen a groteszk és szatirikus hangra „allergiások” az olvasók. Ezért „valami szívderítőbben közéleti, netán ünnepélyesebb hangú” költemény kellene – írja neki –, amit a közelgő ünnepek (március 15., április 4.) alkalmából esetleg még a lap élére is ugrathatnának. A korabeli viszonyokat jelzi az is, hogy – Pákolitz önérzetes tiltakozása ellenére – a Szépirodalmi Kiadó tervezett kötetéből kivesz verseket, elhagyja a műfordításokat és a könyv címét Gyümölcsoltóról (amit aztán Simon István új kötete „kap meg”) Esti dalra változtatja. (Részben azért, mert az eredeti „nem illik” a kötethez, részben pedig azért, mert – Fenyő István irodalomtörténész, szerkesztő indoklása szerint – „az egyszerűbb címek legalább nem adnak okot különféle megjegyzésekre”.) A politikai elvárásokkal való küzdelme végigkíséri alkotói pályáját. A hatvanas években az Évgyűrűk című, a gyermekkort felidéző versciklusával kapcsolatban a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, Mátyás Ferenc számos kritikai észrevétel mellett azt kifogásolja a Horthy rendszerben játszódó írással kapcsolatban, hogy nem szól eléggé keserűen és meggyőzően a diákokat is egymástól elválasztó „társadalmi falakról”, az úri diákok közötti megaláztatásokról. Pákolitz a szerkesztő 1963. augusztus 21-i leveléhez kézírásos megjegyzést fűz, melyben – többek között – a következőket írja: „Ha mégis olyan nagy lett volna a nyomor, mint Te szeretnéd, még bögrés diák se lehettem volna… Ahol nyomor

van, ott lehet forradalmiság; nálunk csak szegénység volt, s a szegénység – nyomor nélkül – inkább a feljebb jutni akarás, nem forradalmiság. A keserves küszködés miért lenne tragédia? Szó se volt nálunk semmiféle tragédiáról. Csak nehéz volt. Miért túloznám el a dolgot”. Realista megközelítés, őszinte szavak, nehéz sorsából nem akar tőkét kovácsolni a költő. Véleményét megismétli 1964. december 2-i, hagyatékban maradt kéziratos jegyzetében, megállapítva, hogy „a tűréssel viselt szegénység, amelybe beleszülettem, nem volt nyomorúság, hanem csak szegénység. S ez a kategória eléggé meghatározó jellegű filozófiát hordozott; lényegében azt, hogy »sokkal kódisabbak is vannak nálunk«, tehát: hátrafelé tekintettünk és nem előre néztünk. Ez a nézőpont szinte predesztinált a „fölkapaszkodásra”, különösen, mikor azt végezték felőlem: »tanulj, fiam, hogy úr legyen belőled«”. A Messzenéző című verseskötete (1965), a Bögrésdiákok című kisregénye (1980) jól mutatják a gyerekkor kitörölhetetlen emlékét, azt, hogy „a felnőtt embert, különösen, ha költő, végigkíséri életén a gyerekkor élményvilága. Tudom, van ebben – nem is kevés – nosztalgia, elsősorban a visszahozhatatlan idő, a mulandóság miatt; s e nosztalgiában az a főmotívum, hogy »egészen felnőtt nem leszek soha«” – olvasható 1964. december 2-i feljegyzésében. Pákolitz megküzdött tehát a kor kihívásaival, a gáncsoskodókkal, a méltatlan kritikákkal, miközben végigjárta az önálló hangra találás rögös útját. A hatvanas évekre megtalálta az aranyi hagyományfolytatást fel nem adó, mégis szuverén hangját, sajátosan gazdag, eredeti nyelvezetét, a hetvenes évek elejére kivívta önállóságát, elnyerve kritikusai, a magyar irodalom kiválóságainak, alkotótársai többségének feltétlen elismerését. Nehezen megítélhető, hogy ebben alkata, személyisége, egyénisége mennyiben segítette, vagy mennyiben gátolta őt. Erőteljes plebejus öntudata az öröklött, a hozott értékekhez való ragaszkodás, felelősségtudatának erősödése, igazságérzetének megőrzése irányába hatott/hathatott. Kiegyensúlyozott, harmóniát tükröző személyisége, állandó jó kedélye – a rá emlékezők szerint – segítették szerkesztői munkáját, emberi kapcsolatépítését. A kedélyes külső mögött megbúvó, feszültségekkel teli, szorongásos belső nyilván nehezítette alkotómunkáját. A pályáját végigkísérő mellőzöttség érzése inspirálóan és gátlón egyaránt hathatott rá. Állandó vívódása a „fiatal költő” és a „vidéki költő” ráaggatott címkékkel öszszefüggött a jobb érvényesülésért, a nagyobb nyilvánosságért, a komolyabb elismerésért folytatott küzdelmével, törekvéseivel. Bizonyára mindezek-

egyszersmind felhatalmazva őket: ha gondot, kellemetlenséget okozna a mellette, a kötete melletti szólás, álljanak el tőle. Néhány héttel később, miután arról értesül, hogy Pákolitz könyve megszületéséért fáradságot és gondot is vállal, kéri, hogy előző levelének záradékát tekintse semmisnek.

A példák folytathatóak lennének, mint ahogyan a több évtizedes – a Magyar Írók Szövetsége Dél-Dunántúli Csoportjának élén titkárként, majd elnökként, továbbá a Jelenkorban a versrovat szerkesztőjeként eltöltött évtizedek – irodalomszervezői, szerkesztői munkájának valós megrajzolása is komoly forrásfeltárást, alapos dokumentumelemzést, fontos alapkutatásokat igényelne. Költői, prózaírói teljesítményének értékelésével is adós még az irodalom-történetírás. A kortársak, kritikusok, alkotótársak, írók, költők korabeli értékítélete sem homogén, a róla szóló korabeli kritikai diskurzusban a különböző végletek egyaránt megtalálhatóak. Annak ellenére, hogy Pákolitz nem volt híján az ironikus önértékelésnek: írásban és szóban, versben és prózában egyaránt előfordult, hogy kismester vagy „sültrealista kismester” címmel ruházta fel önmagát, mégis mélyen és fájdalmasan érintették az alkotói teljesítményét hasonlóképpen, néhányszor meglehetősen alulértékelő írások. Naplójegyzetének tanúsága szerint sérelmesnek találta, hogy a Magyar Nemzetben 1981. június 16-án Balassa Péter tollából értékelés jelent meg a két évvel korábbi

41

kel is összefüggő fokozott érzékenysége segítette a környezeti hatások felvételében, megismerésében, nehezítette és gátolta viszont azok valós, reális értékelésében. Kétségkívül „biztonságérzettel” rendelkező költő (ahogyan Raffai Sarolta mondja róla), aki szinte mindent meg tud ragadni és költészetté emelni, ám egyidejűleg meglehetősen érzékeny és a mellőzöttség – hol megalapozott, hol megalapozatlan – tudatától szenvedő alkotó is. Alaposabb kutatást igényelne annak kiderítése, hogy a hatalom holdudvarához történő tartozása (néhány esztendeig a Baranya Megyei Tanács Művelődési Osztályának előadója), „befolyásos” vagy csak annak hitt személyisége hogyan befolyásolta emberi kapcsolatait, mások hozzá való viszonyát, műveinek megítélését, s mennyiben játszott szerepet abban, hogy a helyi irodalmi élet képviselőinek egy része – levelezésének tanúsága szerint – sokáig adós maradt az ország írótársadalma jelentős szereplőitől (Lengyel Balázstól, Garai Gábortól, Gyurkovics Tibortól, Jókai Annától és másoktól) tapasztalható meleg hangú viszonytól, őszinte elismeréstől. Társadalmi helyzete, jóindulata, segítő szándéka, bizonyos támogató lépéseket nyújtó lehetőségei ugyanakkor kétségkívül sokak őszinte bizalmát váltották ki. Például Zsikó Gyuláét, a kiváló újságíróét, aki 1956-ban a Szabad Dunántúl szerkesztőjeként, a szabad sajtó munkatársaként bátor magatartást tanúsított, és aki a forradalom leverése után, 1957 elején, megalázó anyagi helyzetében segítségért fordul hozzá: „Nem tudom, ízléses-e, de szeretnék Vöröskereszt csomagra is jelentkezni, mert vajra stb. bizony nem jut. Restellem ezt így megírni, de hiába szemérmeskedem…” – szól a levél. Bárdosi Németh János 1957 decemberében „berzsenyis hangulatú” versét küldi el számára: „Ha közölhetnéd, jót tennél, mert még tartozom a téli kabátomra” – írja megromlott egzisztenciális viszonyairól tanúskodó levelében a pécsi irodalmi élet kiemelkedő alakja. A bizalom a későbbiekben, a hatvanas években is él vele kapcsolatban, például Lovász Pál részéről is, aki több levélben fordul hozzá. 1962-ben – miután a Móra és az Európa kiadók kiküldötteinek pécsi látogatására nem kap meghívást – őt kéri meg arra, hogy a megbeszélésen említse meg a nevét és kiadásra előkészített négy gyermekverskötetét ajánlja a pestiek figyelmébe. Hozzá és Tüskés Tiborhoz írt 1965. november 18-i levelében pedig – amelyben készülő és nagyon vágyott kötetének a címzettek részéről elkészített válogatásáról mond véleményt, továbbá megvallja 1922-ben a Bácskából történt áttelepülésének történetét is – lényegében életműve sorsát teszi le a válogatók és szerkesztők kezébe,

42

Vargabetűk című kötetéről. Ebben Balassa a kismesteri rangot adományozza neki, „azt írja, hogy néhányunknak, 60-70 között igen szép ez a kismesteri teljesítményünk; e nélkül nem lenne magyar líra. Úgy érzem, ezt véglegesen el kell fogadni, hajdanta én magam neveztem magamat kisplasztikusnak; íme, ez ugyanaz a megjelölés”. Néhány évvel később, 1988-ban születik ismét a költői teljesítményét alulértékelő kritika, ekkor a Tűzbenéző című kötetéről. Publikálatlan kézírásos naplójában ezzel kapcsolatban (Nagy Imre közlése szerint) a következő bejegyzés olvasható: „Marx József az És-ben végképp letörölt a költők listájáról. A Tűzbenézőből csak a Csillagvédjegy-ciklust vesézi ki, név szerint fölemlegetve, kikről írtam »kézfogó« verset: közéjük tartozónak tudván magamat, holott csak voltam költő, méghozzá elismert; ám kegyetlen dolog, hogy – itt általánosságban beszél – rosszkor hal meg a költő, és se kritikus, se irodalomtörténész nem támaszthatja föl. Világos: – mondja Pákolitz – engem már nem tart költőnek. Köszönöm. Főleg a főcímet: Versek (költők?) közmegegyezésre. És velem együtt lesöpri az asztalról Gyurkovicsot, Petrőczi Évát, Fábri Pétert és Rózsa Endrét”. A kritikus most vitathatatlanul tévedett. Mert az valóban tisztázásra váró kérdés, hogy korán vagy későn indult-e el Pákolitz István, a költő (amiben kritikusainak véleménye ugyancsak eltérő), továbbá, hogy indulását biográfiája, életkora, avagy poétikájának színvonala, esztétikai értékei szempontjából helyes, indokolt-e megközelíteni, ha valós, időálló következtetésre akarunk jutni. Nagy Imre – szembehelyezkedve a közvélekedéssel – úgy véli, hogy Pákolitz „első önálló kötete az életrajz szempontjából valóban későn, egy esztendő híján negyven éves korában jelent meg, ám ez a pályakezdés a kései líra felől szemlélve mégis inkább korainak tekinthető. Nála élesen elválik egymástól a biográfia és a lelkipoétikai alakulás benső időrendje. Igazán jelentős költővé a hatvanas évek végétől, az Ami lehet című kötet megjelenésétől, sőt, a Jel (1971) publikálása után vált. Ahhoz a szerephez és nyelvi magatartáshoz, amit kialakított, meg kellett öregednie”. Megítélésünk szerint csak további kutató-elemző munka eredményeként születhet meg a költői pályakép valós fejlődésrajza, és válik majd megnyugtató módon eldönthetővé, hogy költészete mikortól, mely költői korszakától állja ki a legszigorúbb mércével mérten is az esztétikai értékítéletet, mikortól jelentős költő tehát. Ám az aligha vitatható, hogy az idézett lesújtó kritika idejére Pákolitz már önálló hangjára talált, kiteljesedett, jellegzetes (a köznyelv alsó rétegeit, egy kispolgári népcsoportra jellemző nyelvi megoldásait, a dunántúli tájnyelv alakzatait,

a vallási terminológiákat, a latin, a német nyelv fordulatait magában ötvöző) nyelvi világot megteremtő, jelentős színvonalat és értékeket képviselő költő, akinek eddigre erőteljes líraisággal átszőtt prózai teljesítménye is jelentős. Sőt, olyan különleges bájú, nyelvileg gazdag prózát ír, mely helyenként szabadvers is. (Jókai Anna Pákolitz egyik prózai részletét egy 1980-ban írt levelében megtördeli és verssé alakítja, mintegy jelezve, hogy Pákolitz prózáját – Nagy Imre szavaival – sajátos ritmussejtelmek teszik költőivé.) Kritikusainak, kortársainak döntő többsége alkotói teljesítményét ekkor már szintén így, azaz elismerően ítélte meg. Ennek bizonyítékaként lássunk néhány megállapítást a levelezésből. Garai Gábor 1962-ben a szigorú műgondot és az egyidejűleg érvényesülő természetes fesztelenséget; Csanádi Imre 1964-ben valóságismeretét, kiegyensúlyozottságát, érett humorát emeli ki. Bárdosi Németh János 1965-ben Pákolitz lírájának „őszinte, férfias zengését… a bátor emberséget” említi. Szántó Tibor ugyanebben az évben az Évgyűrűket a következőképpen méltatja: „osztályon felüli élvezet, szépség, líra, báj, istenien édes humor és ahhoz fasza szókimondás, ragyogó jellemző erő, világ-rekonstruálás, és a körülményeink közt szinte maradéktalan politikai, eszmei őszinteség, kendőzetlenség, igazságigény”. „A lélek, az érzés, a művészi szó szentháromsága adja a versek tartalmi és művészi értékét. Bizton hiszem, hogy ez a legegységesebb, legharmonikusabb és legszebb köteted. Korszerű, érzi az ember, hogy mai ember szól hozzá. S legfeltűnőbb a mértéktartás (Veres Péter ezt tartja a legnagyobb erénynek), én ezt érzem a versek változóságai közt is. Kifejező művészeted is az: modern és nem modernkedő” – írja az Amit lehet című kötetéről 1969-ben Bárdosi Németh János, aki hozzáteszi: más költők olvasása után nagyon sokszor vágyik a lélek Pákolitz igaz, emberséges, bölcs és a művészi szóban kivételes szépségű poézisére. Ugyancsak erre a kötetére figyel fel Jókai Anna is, megállapítva róla: „Szép kötet. Őszintén mondhatom. És igaz. Megszenvedett”. Ettől kezdve kritikusai részéről sincs híján az elismerő szavaknak. Szüksége is van rá, hiszen derűs kedélye mögött szorongásos lelkialkat rejtőzik. Ezzel magyarázható, hogy időnként az indokoltnál is érzékenyebben reagál szerkesztőségi válaszokra, döntésekre, néha megalapozatlanul jut el a kitaszítottság, a megalázottság érzéséig. Az irodalmi életben tapasztaltakat, a rosszindulatú írásokat, a méltatlan kritikákat megosztja legközvetlenebb barátaival. Tőlük megerősítést, törekvéseinek támogatását várja. Fontosak számára a bíztató, dicsérő szavak. Például Raffai Saroltáé, aki arról tudósítja, hogy a könyvtárban keresik, ismerik, szeretik

fogalmaz: „Nem tudom, hogy felfigyelnek-e majd, s ha igen, milyen mélységben a nagytiszteletű bírálók arra a jelenségre, hogy erősödik, terebélyesedik Magánál a bibliai ihletettségű, szerintem legszebb versek sora (Betlehemi ekloga, Jerémiás, Az sem zavarta, Messziről, A katona meglazítja sisakszíját stb.), alapigazságokba olvasztva a mai keserű aktualitást”. A bibliai motívumok felerősödésével egyidejűleg válik nyilvánvalóvá, hogy mindez szigorú etikai tartással párosul nála, ami erősíti versei hatását és hitelét. Bertha Bulcsu 1974-ben a következőket írja újabb kötetéről: „Nagyon tetszik a Koronák. Olyan etikai tartás sugárzik soraidból, hogy az ember visszalapoz, és többször is elolvassa ugyanazt. És a nyugodt esztétikum. Ez is nagyon jó. Olyan kapkodás van a költészetben modernség címszó alatt, hogy már az olvasó is idegbeteg lesz tőle. Végre, valahol a nyugodt versed fogadja az olvasót”. Csanádi Imre, a Tükör szerkesztője ugyanekkor elküldött versei „ritka épkézláb mondanivalóját” dicséri „a számos rokkant és bicebóca között”. A szinte valamennyi kötetéről véleményt mondó Bárdosi Németh János 1978-ban a Vargabetűk című kötetével kapcsolatban emberi tartását, közéleti érzékenységét, a tiszta líra mellett a csípős, groteszk hangvételét és a kiforrott, biztos megformálást emeli ki. Nyerges András pedig felismeri, hogy a líra kifejezési lehe-

43

a verseit. „Mint költőt is, mint embert is magasan becsüljük – az én ismeretségi körömben legalábbis” – írja 1969-ben. Ebben az időben ugyan születnek még meg nem értő hangú kritikák róla (például Faragó Vilmosé az És 1969. március 8-i számában az Ami lehet című kötetéről), ám egyre szaporodik azok száma, akik elismeréssel méltatják költői teljesítményét. Fodor József, Kiss Dénes, Jókai Anna, Bertha Bulcsu, Pomogáts Béla és mások levelei arról tanúskodnak, hogy a kortárs magyar irodalom jelentős alkotóinak elismerését vívja ki köteteivel, verseivel. „Nagyon szeretem azt a szomorúságot, s kétségbeesést, ami ezekben a versekben van, s talán még jobban azt a küzdelmet, amit a sors ellen vív az ember, a mélyből felszökő reményt. Ennek hitele van, fájdalmas hitele… S van valami történelmi súly ezekben a költeményekben, a történelembe vetett ember felelőssége” – írja neki 1971-ben Gyurkovics Tibor. Nyerges András a következetesség és a megújulni tudás együttes jelentkezését emeli ki, továbbá azt, hogy verseiben „a meggyőző egységben jelentkező életöröm és a disszonáns jelenségek fölötti harag, az ellágyulás meg a szatirikus indulat sajátos harmóniája” érzékelhető. Az 1960-1970-es évek fordulójától az ország írótársadalmának képviselőihez egyértelműen csatlakoznak a helyiek is, azok is, akiknek értékítélete – a levelek tanúsága szerint – mértéktartóbb, visszafogottabb volt a korábbiakban. A Jel (1971) című kötettől a pécsi irodalmi élet képviselőinek elismerése kíséri munkásságát. Bárdosi Németh János a korábbi dicsérő hangon szól róla. Tüskés Tibor alapos kritikákban méltatja köteteit, 1971. március 10-i levelében az olvasói élményt köszöni meg neki, „az örömöt, harmóniát és megnyugvást”, amit versei mindig adtak és adnak számára. Bertók László válogatott verseivel kapcsolatban azt emeli ki, hogy „a versnek igenis van társadalmi funkciója, hogy itt »vidéken« is el lehet és el kell mondani a legfontosabbakat”. Kritikusai, méltatói, barátai ekkortól szembesülnek lírája új vonásával, azzal, hogy felerősödik nála a Biblia által ihletett versek sora, amelyek, miközben újabb értékekkel gazdagítják költészetét, egyidejűleg újabb vitákat váltanak ki a szerkesztőségi szobákban. „Mert a bibliai témájú, egyébként nagyon szép költeményedet az értelmezhetőség és félreértelmezhetőség tág lehetőségei miatt nem vállalhatjuk külpolitikai okok miatt” – írja neki 1972-ben az Új Írás részéről Jovanovics Miklós főszerkesztő. Pomogáts Béla (egy 1973-as levele szerint) is érdeklődéssel figyeli Pákolitz új verseiben a Biblia örökségének, szellemének, nyelvi formáinak jelentőségét. Hasonlóképpen Jókai Anna is, aki a következőképpen

tőségeinek esetenként szűkössége felvetheti a próza irányába történő tájékozódását is. Fel is teszi neki a kérdést: „Nem gondoltál-e még arra, hogy prózát is írj? A láttató erővel megidézett, átélt, pontosan értelmezett múlt képei, a lírád bázisát adó élettapasztalatok számomra olyasmit sejtetnek, hogy lassanként kikívánkozna prózai formájuk is; olyankor mintha alig férnének el a versekben, novellát, netán regényt is követelnek Tőled”. (És valóban, két év múlva napvilágot lát Pákolitz Bögrésdiákok című, két kisregényt tartalmazó prózakötete.)

44

Utolsó alkotói periódusának, Pákolitz „őszikéinek” kesernyés hangja az elmúlásba való bölcs belenyugvással, az öregedéssel való hol keserű, hol ironikus szembenézéssel függ össze. Tüskés Tibor „kissé fanyar, kesernyés, távolságtartó hangjára” tesz utalást a Kikerics című kötettel kapcsolatban, Bécsy Tamás ugyanerről a következőképpen fogalmaz:

„az az első benyomásom, hogy… kissé megkeseredtél, vagy az életed? ... E keserűség, vagy kesernyés hang oka láthatóan az öregség. Érdekes azonban, hogy nálad nincs semmi berzenkedés a kikerülhetetlennel szemben, de a »belenyugvásod« keserű…Ez a keserűség persze nem vad, elementáris keserűség (szerencsére!), hanem egy kicsit a »megkeseredett-

ség« szóval illethető; van benne bölcs belenyugvás is”. Az öregség lelkiállapotából születő sajátos hangja alapján nevezi Nagy Imre Pákolitz öregkori líráját elégikus természetűnek. Ez a sajátosan keserű hang a Megváltatlan (1993) és a Pepitafüzetemből (1996) című kötetek verseiben bölcs derűvel, ítélkező hajlammal, a világ és az ország visszásságai feletti elmarasztaló kritikával, a magyarság (közte különösen is az erdélyi) sorsa iránti mély felelősségérzettel, végezetül erőteljes öniróniával párosul. Nem használja az időskori költészet hagyományos rekvizitumait, sikerül elkerülnie az öregkori költészet szeszélyeit és buktatóit. Időskori verseiben a nehéz sors így válik elviselhetővé, a tragikus tényeknek így ad fényt a derű, az idő súlyát így csökkenti a humor. Ezért tud iróniával és öniróniával szólni az „érszűküléses agg leventéről”, akit fojtogatnak a kamatok, aki küszködik a hét szűk esztendővel, a Példabeszédbeli hetvenhétféle nyavalyák percenkénti osztódásával, a világ ezernyi vérző sebével. A trágár-mosdatlan szavak fröcskölésével, a szutykos áradat növekedésével, mindazzal a „fertézettel”, amivel naponta szembesül, az igaz törvényt állítja szembe, a Názáreti vértanú halálának példaadó erejét, az ökumenét, a gyermekkor élete végéig elkísérő emlékeit, édesapja negyven esztendőn át hallott harangszavát. Ekkor már nyelvi leleményekkel teli, elmélyült hangú, az olvasók számára szép és mély élményeket adó, ugyanakkor a korábbi értékekhez való hűséget és sokak által bennük felfedezett korszerűséget, sajátos modernséget is kifejező verseket ír. „Igaz, őszinte versek; ritkán van módomban ilyeneket olvasni »maszatos« időkben” – fogalmaz neki a költőtárs, Nagy Gáspár. Hasonlóképpen értékeli verseit 1988-ban Kerék Imre is, amikor megállapítja: „Külön magasra értékelem pompás humorodat a mai sok ízetlen, savatlan-borstalan zöngemény olvasása közepett. Úgy hagyományos, hogy egyszerre nagyon is korszerű a költészeted, s mindig új ösztönzést nyerek belőle a Tiéddel rokon törekvéseimhez és megerősítést abban, hogy nem a neoavantgard halandzsa az igazán modern költészet”. Utolsó – a Pannónia Könyvek sorozatban megjelent – kötetei, az 1993-as Megváltatlan és az 1996-os – váratlan halálával posztumusszá vált – Pepitafüzetemből kedvező, elismerő visszhangja is költészetének emelkedéséről tanúskodnak, arról, hogy eddigre külső pályája mellett – Jókai Anna szavaival – gyönyörű belső pályát is befutott. Utóbbi kötetében közölt Megszenvedi című, önvallomásos versének ars

45

poetica jellegű utolsó sorai a külső és a belső pálya lírai szintézisének tekinthetőek: „Kit nem kényeztetett nehéz sora belül vérzi a töviskorona csöndjében igazgyöngyű vers terem varázslatos megőrző szerelem megszenvedi a szót mit fénybe szőtt vendégelvén a szépre éhezőt” Egy mélyen átélt, nehézségek és vívódások árán „kihordott”, szenvedéses líra dokumentuma a vers, mint ahogyan egész költészete is az. Ahogyan szomorúan konstatálja egyik versében: „Kihagytak engem mindenféle könyvből/ és minden módon elfelejtenek/ (A Kosztolányi-változatra könny dől/ felnőtt-szemedből szegény kisgyerek)” Találó szavakkal fogalmaz róla egyik levelében – még 1987ben – Bertók László, amikor megállapítja: „Amivel verseid most is megfognak, az a melegségük, a közvetlenségük, az emberségük, a természetességük. Bölcs derűjük és torokszorító szomorúságuk Az a vibráló öröm, ami a természettel való együtt-lélegzésből fakadhat csak, s az a keserűség, amit az elmúlást, becsapást, csalódást igazán átélő, megszenvedő ember vethet csak papírra. S nem is szóltam még a lefegyverző hűségről és tisztességről, ami a legközelebbi szeretetteket: emberi társakat és szülőföldet ragyog be, de egy munkás élet csillagának is nevezhető”. Bölcsesség és derű, öröm és szomorúság, magabiztosság és vívódások, melegség és keserűség, felszín és mély. Egy ellentétekkel teli, ezekből kiteljesedett jelentős lírai életmű számos, még megfejtésre váró kérdésével, problémájával együtt. Egy régen és messziről indult munkás élet csillaggá emelkedett/ fényesedett költői teljesítménye. Rajtunk is múlik, hogy e csillag elhalványul vagy fényleni fog-e a múló időben, a bizonytalan jövőben.

Molnár Miklós

A globális kamu kora Legfőbb eszközük a logocídium

46

„Vagy nekünk már így is, úgy is / Minden módon veszni kell? / Egy világ hogy ránk omoljon? / Külerőszak elsodorjon?… / Vagy itt-benn rohadni el?” Hivatalos állami cenzúra nincs. Van azonban hallgatólagos és magánjellegű cenzúra mindkét oldal sajtójában. Ez elég következetesen működik, mindenki tud róla, akinek köze van a nyomtatott betűhöz, de nyílt tiltakozásként szóvá tenni mégsem lehet. Mert nincs hol: e belső cenzúra ténye maga is cenzúra védelme alatt áll mind a két oldalon. Csak alkalmazkodni lehet hozzá. S ez az alkalmazkodás vonja maga után, a többi közt, amit az irodalom kettészakadásának szoktak nevezni. Mert valóban, az irodalom is aszerint minősül jobboldalinak vagy baloldalinak, hogy hol kap publikálási lehetőséget, s ezzel milyen tilalmakat és követelményeket kell szem előtt tartania. E meglehetős elkülönülés teszi lehetővé, hogy mindkét oldalon mintegy beltenyészet gyanánt külön, a másiktól merőben eltérő irodalmi értékelés jusson érvényre. Közepes vagy

annál is gyöngébb írókat ez fúj föl irodalmi óriásokká. Ennél is jellemzőbb azonban, hogy a baloldal sajtójában a társadalmi elnyomás a legfőbb tabu: nemcsak érdemi tárgyalása, de pusztán annak megállapítása is, hogy ez igenis létezik Magyarországon. A jobboldalon a társadalmi elnyomást kendőző nemzeti ideológia és a kereszténység mint intézményesült élethazugság, mint az emberek leigázását szolgáló politikai eszköz bírálata vált tabuvá, a baloldalon a kapitalizmus s főleg a nagytőke aránytalan szerepe a mi viszonyaink közt. E védett témákban a sajtó mindkét térfelén csak egyértelmű helyeslés hangján lehet írni, s ami bírálat kívülről jön, a másik oldalról, többnyire nem más véleménynek számít csupán, hanem határozottan ellenségesnek. Így az egész sajtót olcsó önigazultság és türelmetlenség jellemzi. Az újságírók többsége e tilalmakhoz igazodást nem érzi korlátnak: fújják, amit kell, s a tabutémák számukra nem léteznek. Vagy vakságból, vagy cinizmusból. Akadnak azonban mindkét oldalon nyitottabb szemű emberek is, akik tisztában vannak a tilalmakkal és okaikkal, megkeseredve vagy egykedvűen tudomásul veszik és alkalmazkodnak. Ezt jól felfogott önérdek, a mindennapi kenyér kívánja meg; és a különbeknél – a nagyobb íróknál – saját tehetségük védelme és érvényre juttatása. Ilyen a baloldalon valamivel több van, mint a jobboldalon; a (poszt)modern irodalom jórészt a baloldalon kap hajlékot és megbecsülést. A tabuk tiszteletben tartása fejében. S bármelyik oldal sajtójának kötelékéből kilépni csak úgy lehet, hogy az író belép a másikba. Ezt a volt gazdák és hívek árulásnak tartják, és megbélyegzik érte. Aki a jobboldali sajtóból a baloldaliba vonul át, megkapja a zsidóbérenc és nemzetellenes bélyeget; aki meg a baloldaliból a jobboldaliba, az antiszemitát, majd a fasisztát. A sajtó e két térfelén, e szellemi és politikai erődrendszereken kívül betű számára nem létezik nyilvánosság. Valamennyire is számba vehető semmiképp. Ahhoz Szabó Dezsőnek kellene lenni, hogy mindkét oldal száműzöttjeként ezt megkísérelje megteremteni, vagy a saját zsebéből külön folyóiratot indító Németh Lászlónak. Így megszabadulva a cenzúráktól, mindketten olyan szellemi szabadságra tettek szert, amilyennel manapság sem a jobboldalon, sem a balon egyetlen író sem dicsekedhet.

és tűzcsiholók fajtájából való, termonukleáris küldetéstudattal beoltott, nemzetszuggerátort alakító, az őt ért goromba támadások hatására olykor indulatos elnagyoltsággal fogalmazó Németh László harmadik útjára. „Némethék Lacikája” (hogy Szabó Dezső szavajárásával éljünk) – latolgatva, hogy „vajon melyiknek van több esélye, melyiken érhet el többet a maga fajtájának”, az „asszimiláns ellenforradalmi jobboldalon” vagy a „zsidó érdekvédő baloldalon” – reményeit abba vetette ugyanis, hogy „a lelkekben már kialakult egy harmadik oldal, mely jobbra és balra egyforma undorral tekint, s a kettőt együtt akarja elsöpörni”. Az áhított harmadik út hívószava és közös nevezője ugyebár az „igaz magyar hazafiság” volna – ami többnyire csupán köldökmélyről fölkotort ásatag szólamokat, rettenetes leegyszerűsítéseket, panacea magnának kikiáltott bugyuta „megoldásokat”, löttyös indulatokat és a hon hibbantjait egybeterelő csordaösztönt jelent, és a ’patriótá’-t az ’idióta’ szinonimájává teszi. „A kor lényege – írta Ludwig Feuerbach 1843-ban – a látszat: látszat a politikánk, látszat az erkölcsösségünk, látszat a vallásunk, látszat a tudományunk.” Azóta eltelt több mint másfél évszázad. Korunk a legapróbb részletekig lemodellezett népirtások, a piacbővítést és nyereséghalmozást, egyszersmind a tömegmanipulációt szolgáló megtervezett természeti és szociális (a média madárnyelvén: „humanitárius”) katasztrófák, a demokrácia fügefalevelével takarózó zsarnokságok, a totálisan ellenőrzött társadalmak, a tökélyre fejlesztett megtévesztés, a reklámgyárakban fabrikált, csokimázba burkolt művalóságok, a látszatokkal való zsonglőrködés, a „kognitív csúsztatások”, az iparszerűen űzött hazudozás, a mindent átható propaganda, a globális kamu kora. Az agymosás, a viselkedésprogramozás leggyakoribb, az embereket leghatásosabban félrevezető formája a közvélemény-kutatás. Dzerzsinszkij, Goebbels, eljött a ti országotok. A nagy szájtépés évadja, emberöltőnyi kommunista indoktrináció után a kelet-európai népesség előpuhított nyersanyagként, a legteljesebb kiszolgáltatottságban, a manipuláció elleni védekezésre képtelenül hullott a bezúduló és szétáradó „új fasizmus”, a földet, vizet, tüzet, levegőt privatizáló globalizmus és konzumizmus szálláscsinálóinak ölébe. Hunnia provinciális szintjén a legnagyobb hazugság, melyet jobb- és baloldal fősodratú tömegmédiája immár tizennyolc éve mantraként hajtogat szakadatlan: a „rendszerváltás” akár sikeres is lehetett volna, ha nincs annyi böszmeség és elkúrás, ezeket azonban, ha megköpnénk a markunkat, közös nekiveselkedéssel „jóvátehetnénk”. A másik nagy alapító

47

Arany János A régi panasz című versének utolsó strófáját úgy idéztem, hogy az elejére és a végére macskakörmöt biggyesztettem. Ugyanezt azonban – elismerem: ritka alattomos szándékossággal – elmulasztottam megtenni Gombos Gyula 1989-ben írott, A harmadik út című s a két háború közti magyar viszonyokat taglaló, a Püski Kiadónál 1990ben megjelent történelmi esszéjének néhány paszszusával. Nem átalltam jelen idejűvé transzponálni múlt idejű igéit, s itt-ott betoldani egy-két szót, sőt megcserélni a baloldalt a jobboldallal, érzékeltetni óhajtván azt a hátborzongató perverzitást, hogy manapság a haramiakapitalizmusnak való falazás baloldali értéknek számít Hunniában. De hát, mint Ortega y Gassettől is tudhatjuk, „a baloldaliság, akárcsak a jobboldaliság, csupán az emberi ostobaság végtelen formáinak egyike: mindkettő tulajdonképpen az erkölcsi szélütés egy-egy válfaja” (szemben a nemzetpárti/nemzetellenes oppozícióval, ami nagyjából, de nem egészéből az életigenlő/halálpárti ellentétnek felel meg, egészen addig, míg láthatóvá nem válnak az ilyen oppozíciók határai, mert attól a pillanattól fogva módszeres és szigorú kérdezősködésnek kell alávetnünk a látszólag szembenálló fogalmakat). Arról azonban, hogy hova tud aljasodni a hatalom, ha a bolsevizmus osztalékosaiból a kapitalizmus részvényeseivé vedlett, magukat mindazonáltal baloldali-nak blöffölő simlisek és cinkelt nyelvű „liberális” cinkosaik bitorolják, se Ortegának, se Szabó Dezsőnek, se Németh Lászlónak, se Gombos Gyulának halványlila gőze sem lehetett, miként arról sem, hogy ezt a blöffölt baloldalt profitmaximalizáló tőkés társaságok, globokrata bankok, állami erőszakfenntartók, magánhadseregek és médialakájok hordái tartják hatalomban és védelmezik körmük szakadtáig. „Mesés egy ország ez. A rossz vért itt kék vérnek hívják, a majomságot modornak, a hülyeséget előkelőségnek. … hülyéké itt az ország, a hatalom és a dicsőség. … Mindegy. Ha már elhatároztam, élni fogok. Bajos lesz, de élni fogok. Nem messze valahol, de itt fogok élni. A gyomrom korgását valahogy csak sikerül elhallgattatnom, s mellékesen ráadom magam a filozofálásra… Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet” – írta volt Ady Endre. Az ám, tekintetes úr, csakhogy ebben a megcsonkolt, legázolt, kiherélt, széttolvajlott, eltahósodott, ripityára „liberalizált” országban ma már filozofálni sem lehet, ha az ember nem hajlandó elszegődni sem a jobb-, sem a baloldal szellemi csicskásának és erkölcsi szélütöttjének. Több „oldal”, „harmadik út” pedig nincsen, holott sokak szerint szükség volna a nagy magyar ködevők és ködoszlatók, füsthányók

48

hazugság: nem a rendszer lényegéből fakad, hogy az olyan intézmények, mint a rendőrség, a hadsereg, a bíróságok, az iskolák, a pártok, a tömegkommunikáció, a szórakoztatóipar stb., elsősorban a társadalmi elnyomást szolgálják. A „rendszerváltás” soha nem volt több legitimizációs narratívánál, a törvényesség látszatát szavatoló szemfényvesztésnél, célszerű hazugságnál, amelyben csalafintán megállapodtak az elitcsoportok. „A rendszerváltás kudarca – írja Bogár László – egyelőre elbeszélhetetlen, az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elitcsoportokat, gyilok ide vagy oda, cinkos érdekegyezség kapcsolja össze a rendszerválság eltitkolását illetően. Sőt … azon versengenek egymással, hogy melyikük tudja önmagát a rendszerváltás »igazi örökösének« feltüntetni.” A „létező szocializmus” sok milliónyi kollaboránsa, csendestársa és élelmes sáphúzója közül – mert nem tudtak ellenállni a mindenfelől sulykolt otromba késztetésnek, hogy muzsikmódra megrogyasztott gerinccel és kinyújtott tenyérrel „kárpótlást” tarhálva, ők is nevezzenek be az ártatlan áldozatok nagy huszadik századi olimpiájára (ennek az olimpiának, attól tartunk, a huszonegyedik században még több részvevője lesz) – igen kevesen merték észrevenni: azzal, hogy kiszabadultunk a paternalista pártállam gyámkodása alól, az élet visszakapta kozmikus rangját, az emberi lét – hogy eddigi nagyképű semmitmondásainkat újabbal tetézzük – visszanyerte „metafizikai dimenzióit”: kinek-kinek megtágultak a kontúrjai, hatalmasan megnőtt annak lehetősége, hogy felelősséget vállaljon (bal)sorsa alakulásáért. A Kádár-rezsimben ugyan mindenkinek jutott meleg lóhúgy, sőt hellyel-közzel német demokratikus szívószálat is lehetett kapni hozzá, mégis a szabadságfok jelentős növekedéseként kell elkönyvelnünk, hogy manapság hidak alatt is hálhatunk, és ha úgy tartja úri kedvünk, köztereken érhet bennünket a fagyhalál. Arra is roppant kevesen eszmélnek rá az össznépi hőzöngés, rinyálás és panaszszürcsölés közben, hogy az egészségügy (valójában betegségügy) magánosítása milyen kiváló alkalom, hogy „bedobjuk a törülközőt”, és – olyanformán, mint a lepisált pióca a lábunk száráról – leváljunk a betegségügy ellátó rendszereiről: kórházakról, klinikákról, rendelőintézetekről, háziorvosokról, gyógyszergyárakról és gyógyszertárakról, saját kezünkbe vegyük testünk és lelkünk épségéért a teljes felelősséget, és – mielőtt egymás torkának esnénk – elkezdjünk dolgozni magunkon annak érdekében, hogy kedvesek lehessünk egymáshoz, megszívlelve valahára Kölcsey Ferenc síremlékének üzenetét: „Nemzeti fény a cél! Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép!” Mielőtt azonban könnyekig hatódnánk saját magunktól, józanítsanak ki bennünket Stendhal szavai: „Innen azonban még hosszú az út a boldogsá-

gig, ezt az embernek magának kell megteremtenie… annyira megszoktuk már a rosszakaratú kormányokat, hogy azt hisszük, eltűnésük a legnagyobb boldogság volna. E tekintetben ugyanúgy gondolkozunk, mint a beteg, akit fájdalmas bajok kínoznak.” A szakadatlan információs zavarkeltés közepette a politikai diskurzus nem vezethet társadalmi eszmélkedéshez, mert képtelen tisztába jönni saját feltételeivel, hipotéziseivel, feltételezettségeivel, s éppen mert önfeledten, sőt önelégülten látatlanban hagyja saját beágyazottságát, tulajdon kereteit nemhogy nem sérti meg vagy hágja át, hanem tovább erősíti, újratermeli. A manipulatív áligazságok szüntelen harsogása a tudatlanság harsogása – az írástudatlanság harsogása, a kamu terrorja. Ez más szinteken, más rétegzettséggel, érvényes az irodalmi, a filozófiai, a történelmi, az antropológiai, a pszichológiai, a művészeti, a vallási, a közgazdasági, vagy például a sporttal kapcsolatos közbeszédre is; mindazokra a „berkekre”, ahol ülepítvényként tenyésznek a legódonabb babonák, „evidenciák”, makacs félreértések, tömegesen terjesztett balvélekedések, feltételes reflexként működő gondolkodási és érzelmi automatizmusok. A gyarmatosítóinak meghódolt Hunnia-Mucsa jövője meglehetősen búskomor. A turbókapitalizmus legragadozóbb formája szabadult az országra. Pocsék, korrupt, titkolózó, kontár, zsarnokoskodó, felelősséget csakis a globokrata háttérhatalom iránt tanúsító brigantik kormányozzák: olyan kibérelt lelkiismeretű politikusok, akik megérdemelnék, hogy a RINGYÓ szót tetoválják a homlokukra. A tömegmédia zöme a brutálisan hatalomba tehénkedő nonstop hazaárulók bandájához lojális, éjjel-nappal az ő propagandájukat fújja, dezinformál, uszít és zülleszt. E hatalom szekértolói rászolgáltak, hogy az ő homlokukra meg a RINGYÓK RINGYÓJA szavakat tetoválják. Legfőbb eszközük a logocídium: a szavak legyilkolásának lassú, alattomos és állandó folyamata. A szavak régi, bevált, közmegegyezés szentesítette meghatározásait újakra cserélik, a közösséget egyben tartó hitek, meggyőződések, bizonyosságok kulcsszavait „dekonstruálják”, és homlokegyenest ellenkező jelentéseket tulajdonítanak nekik. Az oktatási rendszer egyre több írástudatlan, ám a globalizmus gépezetébe csikorgás nélkül becsavarozható szakbarmot állít elő. Az emberarcú szakbaromnak lehet ugyan píéjcsdíje vagy doktorátusa, lehet sikeres orvos, ügyvéd, „vállalkozó”, menedzser, politológus, közgazdász, újságíró, művész, és mégis akkora bunkó, mint a Himalája, alkotó gondolkodásra krónikusan képtelen falanszterlény, akiben a leghalványabb sejtelme sem dereng föl az élet tágabb vonatkozásainak. Rendre a belé csepegtetett közhelyeket böfögi vissza, sa-

A történelem nem tanít semmit és semmire. A történelem konstrukció, célszerű hazugságok gyűjteménye. Korunk hazug ugyan, de minden korábbi kor hazug volt, és az ezután következő korok is hazugok lesznek. De azért higgyünk benne, hogy a „szitán átlátó”, a manipulatív technikák leleplezésére és viszszaverésére képes, a saját gondolkodásukért, beszédükért és viselkedésükért felelős, mindenféle jobb- és baloldali kényszerzubbonyt le- és elvető, a politikai korrektség hazug kívánalmának fityiszt mutató, a társadalom elnyomó rendszereit dekonstruáló, tabuk és cenzúra nélkül élő szabad polgárok közössége megvédhetné magát Dzerzsinszkij és Goebbels tanítványaitól, akik arra szakosodtak, hogy megdolgozzák a közvéleményt, és szemfényvesztő píármunkával, alattomos lélektani trükkökkel, a katasztrófa-kapitalizmus jól megtervezett és mesterien kivitelezett sokkjaival elkábítsák és biorobotként való működésre késztessék az embereket.

Vagy ha meg nem is védhetnénk magunkat, legalább fölfoghatnánk és tudatosíthatnánk, mi történik velünk. Illúzióink azonban ne legyenek. Ne becsüljük túl az eszmélkedés és a kritikai gondolkodás lehetőségeit. Beszélhetünk, írhatunk, petíciózhatunk, tüntethetünk, sztrájkolhatunk rogyásig és orrvérzésig – a globokrata hatalom tudván tudja, hogyan kell marginalizálni, ártalmatlanítani vagy saját hasznára integrálni a polgári elégedetlenséget és engedetlenséget. Ekként tesz mindnyájunkat, még legradikálisabb bírálóit is a rendszer „hasznos hülyéivé”, a globalizáció nevű folytatólagosan elkövetett planetáris bűncselekmény cinkosaivá. Porunk is neki szolgál. És ez nem lesz másként egészen addig, amíg… Ki-ki saccolja meg, meddig! Addig is elleneink megjuházására nem árt minél többször elmondanunk egy navahó varázsigét: Mártsd a kezed virágporba, mártsd a lábad virágporba, mártsd a fejed virágporba: virágpor lesz a kezedből, virágpor lesz a lábadból, virágpor lesz a testedből, virágpor lesz a hangodból, virágpor lesz a velődből. Ékes az ösvény. Nyughass!

49

játnak vélt gondolatai legföljebb idézetek, melyek általa hitelesként elfogadott „szaktekintélyektől” származnak. A tudatlanságban tartott, távirányított, hülyévé szórakoztatott, erején felüli fogyasztásba hajszolt misera plebs contribuens, a nyomorult adófizető nép-pali a legprimitívebb hívószavakra is rábégeti a beléprogramozott válaszokat.

Iancu Laura

Világkép a nyelvben

50

Előfordul, hogy egy kis nép kultúrája oly mértékben megváltozik, hogy már nem is a népköltészete, hanem a nyelve lesz a legjellemzőbb és legsajátosabb tulajdona. Ez a nyelv tiszta és világos, ez a nyelv kép és metafora, olyan, amilyen a fogalom nem lehet. A képi nyelv a nyelvek halhatatlan rétege, legfőbb tulajdonsága a szemléletesség, az érzékeltetés. A tökéletlen és véges emberi emlékezet által hordozott képnyelv állandó változásban él. A változás ellenben nem kihalást, hanem változatok keletkezését eredményezi. A szóbeliségben működő népköltészet, a képnyelv nem ismeri az állandó formákat. A beszélők által teremtett változatokban él. Az alábbi rövid gyűjtemény a moldvai Magyarfalu nyelvjárásából származik. A nyelvben rögzült mondások, közmondások, tapasztalatok és imperatívuszok, mind-mind a gondolkodó ember kísérletei a kimondhatatlan megnevezésére, az átláthatatlanság rendezésére, az absztrakció megközelítésére, a transzcendencia üzeneteinek a lefordítására. A kísérlet egyszersmind világ, a kísérletvilág pedig: világkép. A világkép az ember legbensőbb vidéke, ahol egyedül, egymagában létezik. Ahová sem a tér, sem az idő, s így a változás sem férkőzik be. Mert: A léleknek nincsenek esztendői. (A lélek nem öregszik.) Megszakasztották az ételt. (Egyre kevesebb élelmet kapott, éhezett). Megbúsultam magamat. (Depresszióba esett.) Úgy talált, hogy egyszerre történtek oda. (Úgy alakult, hogy egyszerre érkeztek meg.) Bolondobb vagy mint a beszéd mondja. (Az elgondolhatónál is szerencsétlenebb.) Őt is kéri a szíve gondolom mindenre. (Ti. a római katolikus pap is ember.) Hamis ember volt. (Szigorú volt.) Utolsó szavaival is szidott. (A halál pillanatában is elégedetlenkedett.) Olyan jó ember, mint egy falás kenyér. (Olyan jó ember, mint egy falat kenyér.) Nem viszik a beszédet. (Diszkrét). Én mondok egyet s kend fog be egyebet. (Félreérti.) Legjobb ne vegyülj oda. (Ne avatkozzon be.) Szájba álltál velük. (Vitatkozott.) Az Isten kitakarja. (Az igazságra fény derül.) Hadd el az Istent dolgozni, ne szetess! (Isten malmai lassan őrölnek).

Tűr az Isten, de sokáig nem megy a Rossznak. (Türelmes az Isten, de a Rossz hatalma véges.) Lehúztam az orcáján a bőrt. (Megszégyenítette.) Ha tüzet nem teszel, nem száll fel a füst. (A hírnek oka van.) Menen a bűze. (Valami nincs rendben.) Hozta elé rosszból. (Rossz hírét kelltette.) Abba kaptam hírt. (Azon vette észre magát.) Annak régi az ideje. (Régen történt.) Nem találnak a fájdalmak! (A fájdalom nem egyforma.) Én nem kellett elmenjek nehézségért a faluba! (Nem avatkozott be mások gondjaiba.) Hiába szép a ház ha rossz a szű! (Hiába a gazdagság, ha nincs békesség.) A gondolat még elfut, de a szót, azt tudjuk! (A kimondott szóért felelni kell.) Begyűjtötte az utakról. (Feleségül vette.) Isten nem tudja betölteni mindenkinek a gusztját. (Isten nem az ember szája íze szerint cselekszik.) Sem felakasztva, sem leakasztva. (Sehogy sem jó.) Meddig nem húzol addig nem tudod. (Amíg meg nem tapasztalja, addig nem érti meg.) Ha rosszat teszünk az sürül meg egy hamar. (A rossz rosszat szül.) Még a föld is kivette. (Olyan bűnös volt, hogy nem fogadta be a föld.) Nekem soha nem adott egy köröm feketét. (Nem segített rajta.) Ne tegye oda az Isten! (Rosszakarójának nem kíván rosszat.) Revád méri az Isten ha kacagsz mást. (Aki másnak vermet ás maga esik bele.) Amíg ezt a földet lépem, mindennap. (Kitart, bármi áron.) Leltek egy hitet. (Új vallást alapítottak.) Elromlott a világ. (Erkölcstelenség van.) Számát vettem. (Rájött.) Nem ettem belőle. (Nem tudja milyen ember.) Ha megrégül benned a vétek elrothaszt. (Sűrűn kell gyónni.) Nem jó rakd a lelkedet. (Nem jó a vétket halmozni.) Én az Istent viszem régtől. („Hittel született.”) Nem tudsz élni mint a kő a patakba, meg kell halni. (A halál az emberi természethez tartozik.)

51

Lázs Sándor

52

A kolostori magyar nyelvű irodalom megszületése1 Különös ellentmondás, hogy a magyar nyelvű kódexek legtöbb darabja éppen a könyvnyomtatás európai elterjedésével egy időben keletkezett. Ez a körülmény a mai embernek azt sugallja, hogy ez a még félszáz kódexet sem kitevő irodalom már abban az időben is valamiképpen elavult volt, hogy ezek az írások már akkor is a régiséget képviselték. Ezek a kódexek – néhány kivétellel – kolostori használatra készültek. A kéziratok közül sok – szám szerint 15 – egy közösség, a margitszigeti, ahogy akkoriban nevezték, a nyulak szigeti Boldogaszszony domonkos apácáinak íródott. A megmaradt kéziratok alapján irodalmi anyanyelvűségünk egyik legfontosabb műhelye volt ez a IV. Béla által 1252ben leánya, Margit számára alapított gazdag kolostor. Magyarországon egyedülálló ez az 1506 és 1531 között keletkezett, anyanyelvű irodalmat tartalmazó apácakönyvtár, – legfeljebb az óbudai klarisszák gyűjteménye mérhető hozzá, azonban onnan kevesebb kézirat maradt ránk – ezért aztán nem is áll módunkban összehasonlítani, hogy miben tért el a domonkos apácák könyvtára más hazai kolostorok irodalmi alkotásaitól, olvasmányaitól. Kérdés az is, mi történt azokban az évszázadokban, amelyek a Boldogasszony kolostor 1474-re tehető megreformálását megelőzték, abból az időszakból ugyanis nem maradt ránk írásos magyar nyelvű emlék a Nyulak szigetéről. Elenyésző számú kézirat létezését ki lehetett ugyan következtetni, ezek elpusztultak. De vajon megállja-e a helyét az a feltételezés, hogy itt nagyobb tömegű kéziratból álló anyanyelvű irodalom semmisült meg? Az elképzelés részben abból táplálkozik, hogy az apácáknak korábban is szükségük volt magyar nyelvű olvasmányokra, valamint abból, hogy ez az irodalom szinte teljes vértezetben, készen jelenik meg mindenféle előzmény nélkül. Hiteles-e az az elképzelés, hogy a kolostorok korábban is, a XV. százát végét megelőzően is rendelkeztek anyanyelvű szövegekkel, vagy ez a mai kolostori 1

Ez az írás a Magyar Nyelvemlékek kiállításának katalógusában megjelent dolgozat rövid változata: A nyulak szigeti domonkos apácák olvasmányainak korszerűsége = „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása 2009. október 29 – 2010. február 28., Szerk. MADAS Edit, Bp., 2009,123-142.

gyakorlat visszavetítése a múltba? Vagy lehetséges-e az, hogy nem létezett ilyen magyar nyelvű irodalom, s ez a lemaradásunk jele nyugati szomszédainkhoz viszonyítva? A kérdésekre a kolostorok életét közelebbről megismerve adhatunk csak választ. Horváth János összefoglaló műve (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, 1931.) óta az irodalomtörténetírás egyetért abban, hogy Magyarországon a XV. századvégi nagy irodalmi fellendülés a kolostori reformok következménye. Hasonlóan ítélik meg a német irodalomtörténészek is ezt a korszakot, az anyanyelvű irodalom rohamos terjedését, igaz ők a reform eredményeit már az 1400-as évek elejétől ki tudják mutatni. Nem történt ekkor semmi más, mint hogy az apácák betartották – pontosabban betartatták velük – az addig is érvényben lévő szerzetesi előírásokat, azaz, hogy mondjanak le a magántulajdonról, hogy szigorúan tartsák a klauzúrát, és hogy étkezés alatt épületes olvasmányokat hallgassanak. Ezek persze csak a megújulás, a reform külsőségei voltak, mégis jelentős változást hoztak a szellemi életben is. A klauzúra betartása – tehát, hogy az apácák nem fogadhattak látogatókat, hogy nem hagyhatták el kolostorukat – sok közösségi időt jelentett. Ezt a kóruson kívüli időt kellett kitölteni hasznos tevékenységgel. A közösség ellátását szolgáló munka mellett a közös – étkezések alatti, valamint a káptalanteremi – felolvasások foglalták el az időt. Ezek az olvasmányok közvetítették az obszervanciát, megőrizték annak szellemét. A reform – az obszervancia nürnbergi bevezetéséhez képest ötven éves késéssel – valamikor 1474-ben indult meg a Boldogasszony kolostorban. Ahogy Nürnbergben sem ment egyszerűen az obszervancia elfogadtatása, úgy valószínűleg a budai kolostorban sem. Ráskay Lea a Domonkos-kódexben tesz említést arról, hogy 1515-ben „halának meg az vén sororok, Legéndy Kató asszony, mind az többi.” (Domonkos-kódex, 133r.). A vén ebben az összefüggésben nem csak a korukra utal, hanem azt jelenti, hogy azok a maradi apácák hunytak el ebben az évben, akik a reform ellenzői voltak. A rendi reform ekkor újból erőre kapott, és ez jelenik meg a magyar rendtartomány életében is; ettől az időtől kezdve kerülnek ki a domonkos atyák és az apácák keze alól a magyar nyelvű kéziratok.

– ez alól kivételt csak a prédikáció jelentett, amelyet anyanyelven adtak elő. A jelek szerint tehát az apácáknak latinul kellett hallgatniuk a kolostorban a felolvasásokat az étkezések alatt (asztalraolvasás) és a műhelyben folyó munka közben is. Hasonló lehetett a sorsuk, mint a nürnbergi klarissza apácáké, akik 1410-ben arról panaszkodtak elöljáróiknak, hogy nem értik az előttük felolvasott szöveget: „Továbbá azt is tudnotok kell, hogy nekünk egész évben latinul olvasnak fel a refektóriumban, és hogy ez nekünk értelmetlen és oda nem illő dolognak tetszik, különösen azért, mert nem értjük, és emiatt nem válik hasznunkra az olvasás.” A nyulak szigeti domonkos konvent előtti latin nyelvű felolvasásoknak nem volt sok értelmük – legfeljebb annyi, hogy a lelki gondozást végző atyák biztosak lehettek benne, hogy az eredeti szöveg tartalma nem sérült. Az apácák többsége nem értett latinul, még azok sem, akik a karban ezen a nyelven recitálták a zsoltárokat, énekelték a himnuszokat. Tudásuk nem volt több mint a betűk összeolvasásának és kiejtésének képessége. A magyar nyelvű kódexek hiányát tehát a kolostori életmód magyarázza, az, hogy az apácáknak az őket gondozó szerzetesek csak a XV. század közepétől engedték meg az anyanyelvű szövegek olvasását és másolását. Az anyanyelvű írásoknak az elkészítését azonban nemcsak az obszervancia kényszerítette ki. A lelkiség megváltozása is közrejátszott. Feltűnő, hogy a nürnbergi Szent Katalin kolostor könyvtárában mennyire kevés kézirat őrzi az apácairodalom misztikus vonulatát, ami erről található, az még a reform előtt került a könyvtárba. Ez az elragadtatás-irodalom általában teológiailag lett gyanús a reformot irányító atyák szemében, mint egyénieskedőt, csak önmagával törődő, a közösséget nem szolgáló „önző lelkiséget” elvetették, csupán a kanonizált szentek életrajzaiban lévő látomásirodalmat fogadták el. A nyulak szigeti reform – akárcsak a nürnbergi Szent Katalin kolostorban – a domonkos atyák irányításával indult meg. Akárcsak ott, itt Budán is a szerzetesek gondoskodtak az első könyvekről az apácák számára: Váci Pál lefordította a Szent Ágoston-regulát és a konstitúciókat (Birk-kódex), ebben a műben vannak a legfontosabb útmutatások, milyen elvek szerint kell élniük az obszerváns szerzeteseknek. Valószínű, hogy legalábbis eleinte néhány nyulak szigeti domonkos kódexet nem az apácák másoltak, hanem a szerzetesek ajándékaképpen kerültek oda. Ám a századforduló után, azaz legkésőbb 1506-tól, ahogy Haader Lea kutatásai

53

A korábbi anyanyelvű kéziratok hiánya igen feltűnő, még akkor is, ha el is fogadjuk azt a közismert és részben bizonyított feltételezést, hogy az apácakolostorok könyvtárai különféle okok miatt könnyebben megsemmisültek, elvesztek, mint a szerzeteseké. Fölbukkannak ugyan olyan nyomok, amelyek azt bizonyítják, hogy ha szórványosan is, de már a XIII. századi Magyarországon is készültek – főként a nővérek kolostori használatra – olyan anyanyelvű írások, amelyek semmivel sem voltak hátrébbvalók, mint nyugati társaik. A Nyulak szigetén a domonkos kolostorban a szerzetesnők mellé rendelt fráterek felolvastak Margitnak: „szent atyáknak életöket és egyéb szenteknek legendájokat – életöket – és példákat, jelesöl asszonyunk Mária példáját, csodatételeit” (Margit-legenda). Egy elveszett passióra is utal a szentté avatási jegyzőkönyv: Margit a húsvét előtti két hétben az Úr szenvedéstörténetét anyanyelven olvastatta fel és magyaráztatta meg magának. Margit életszentségéről valló szemtanú – Bodomerei Erzsébet – azt is elmondta, hogy virágvasárnap „a refektóriumban, midőn az ebédnél ültek, amikor a passió olvasása náluk szokás volt” IV. Béla leánya Krisztus szenvedéseinek hallatán olyan keserves sírásra fakadt, hogy társai azt hitték, megszakad a szíve. Apácatársai nem érzékenyültek el a passión. Margittal éreztek együtt, rajta csodálkoztak, őt sajnálták. Mi is történt? Margit, aki a lelkigondozójával felolvastatta és elmagyaráztatta már magának a nagyheti történéseket, értette, hogy mi hangzik el előttük, és azt mélyen átélve elragadtatásba esett, amint ez a kor lelkiségében megszokott volt. A passiót – akárcsak a templomban – latinul hallgatták a refektóriumban is, ezért nem érintette meg a többi apácát. Mindez arra utal, hogy egy-egy apáca kívánságára készültek ugyan anyanyelvű fordítások, azonban ezek a konvent előtt nem hangzottak el, csak azok hallgatták, akik külön kérték, mint például Margit, akinek Dezső testvér a fogadószoba kerek ablakánál vagy a káptalanteremben olvasott föl és magyarázott. Úgy látszik, ezek a szövegek nem hozták meg az átmenetet a szóbeliségből az írásbeliségbe: ha le is jegyezték őket, anyanyelvű irodalomként nem volt rájuk tartós igény, nem őrződtek meg. Azt viszont biztosra vehetjük, hogy sok lefordított szöveg, a katekézisek, a prédikációk fordulatai a szóbeliségben hagyományozódtak tovább, így készítve elő a XV. század végi fordításirodalom megindulását. Úgy látszik, hogy ebben az időben – akárcsak a liturgia – az egyházi irodalom és vele együtt a közösségi előadása még a latinság fogságában volt

54

kimutatták, már egy-egy jól képzett apáca vezetésével másolóműhely működött a Boldogasszony kolostorban. A reformidőszak mintegy 55-60 évének utolsó két évtizedében 29 apáca másolt hosszabb rövidebb szöveget magyar nyelvű domonkos kéziratokba. Néhány kódex – a Bod-, a Virginia-kódex és a Könyvecske az szent apostoloknak méltóságokról – esetében fel lehet vetni, hogy azt nem apácák másolták, hanem férfikezek írták őket; írásképük erősen elüt Ráskay Lea és köre írásától. Ez a Jagelló-kori domonkos kódexirodalom műfajait tekintve nem sokban különbözött Boldog Margit koráétól. Részben tartalma sem változott

– ahogy a szerzetesi életideálok, példaképek sem. Ráskay Lea egyik első munkája a mai Margit-legenda lehetett. Ez az általunk is ismert, 1510-ben keletkezett változat a Legenda vetus csodákkal és Margit életszentsége mellett tett vallomásokkal kiegészített latin szöveg korábbi fordításának a másolata. A rend másik példaadó szentjének, az alapítóatyának, Szent Domonkosnak az élete csak később, 1515-ben készült el. Ez is másolt kódex, a mintapéldány korát nehéz meghatározni, akárcsak azt, hogy mikori kéziratról készült a Virginia-kódexben lévő Ferenc-legenda.

Bálint Dávid

55

A nemzet és a diaszpóra kulturális logikája, avagy a zene, mint tükörkép

Kontextus Rövid írásomban annak szeretnék utána járni, hogy a zeneiség (mely magába foglalja a cselekményt, a hordozóeszközt és a tartalmat) milyen módon képes megmutatni azt a logikát, amely a társadalom számára az identitás koherenciáját az elkülönböződés útján hozza létre. Külön hangsúlyt fektetek a diaszpórák zenei világára, mely megmutathatja, hogy a globalizálódó világban mely módon képzik egymásnak a „másikat” egyes társadalmi csoportok, és mindez, hogyan artikulálódik a zeneiségen keresztül. A globalizáció korában a diaszpórák olyan tulajdonságokat és logikákat képesek bemutatni, amely egy belső másik hordoz Európában a második világháborúig, melyet sajnos a holokauszt hozadékai miatt nincs lehetőségünk már vizsgálni. Ebből a szempontból lesz majd fontos rövid eszmefuttatásom során a Balkán, mivel ott még mindig működik a cigányzenén keresztül ez a jelenség, amely párhuzamot mutat a (harmadik) világ zenéjével és a diaszpórák kulturális működésével. A nemzetállam, a belső másik, és ennek függvényében önnön meghatározásunk működését vizsgálva, elsőnek induljunk ki Simon Harrison írásaiból. Harrison írásaiban – melyben a különböző történelmi korok, helyzetek, és népcsoportok esetében vizsgálja ezt az identitásképző folyamatot – eltér a nemzetállam szokásos felfogásától. Szerinte egyáltalán nem biztos, hogy a megosztott társadalmi szimbolikák birtoklása homogén csoportstruktúrát hoz, vagy hozhat létre (ami maga a nemzetállam ideológiája), sokkal valószínűbb, hogy a szimbolikák birtoklásáért folytatott verseny inkább lokális önmeghatározást tehet lehetővé. A megosztott szimbolikák léte a megosztott csoportok létrejöttéért és az ezek közötti feszültség meglétéért felelős inkább. Az eltérő csoportok önazonosságukat mindig a másiktól való eltérés mentén realizálják, azonban ennek léte kölcsönös, és nárcisztikusan szükségszerű a csoport vagy egyén számára. A vágyainkat a társadalmi téren belüli másak vágyai jelölik ki nekünk (hiszen egy tradícióba vagy nyelvi térbe születünk, mely

eleve adott). Ez hasonló ahhoz, amit Lacan fejteget a Tükörstádium című esszéjében. Vágyaink egyből a világ nyelvi jelölőinek formáját veszik fel, mivel csak ezen keresztül érhetőek el számunkra. Mint a gyermek, miután fejlődősében szembesül saját imagináriusával és „énné” válik, vágyaink létezése elválaszthatatlanná válik a nyelvi tértől. Abban az esetben, ha ezt tradícióba ágyazva nézzük, elválaszthatatlan a kulturális másiktól, ami egyszerre jelent vonzó alternatívát, a hasonlóságán keresztül (szubsztanciálisan tartalmazza mindazon tartalmakat, vagy birtokolja azokat a tárgyakat, melyekre mi is vágyunk), és riválist, elpusztítandót, aminek a helyébe léphetünk. Paul de Man szerint, a névmás létfeltétele a visszaható névmás. A tanzániai, Pápua Új-Guinea-i törzsek, akik nevekért háborúznak vagy a levágott koponyákkal együtt a társadalmi státus újratermelődését is lehetővé tehetőnek vélik, jó példáit hozzák ennek a működésnek, mert a saját társadalmi szituációnktól távol esnek, így nem hordozzák azokat az eredendő fátyolozottságokat, melyeket saját társadalmunk vizsgálata esetén habitusunk kódol. Megfelelően nagy távolságot hordoz a példa ahhoz, hogy saját világunkban a reklámok logikájában észre vegyük, hogy jelenünkben mindez analóg. A reklámok által megjelenített másik helyébe szeretnénk lépni, birtokolni vágyunk tárgyait, és személyiségét, bár az univerzális kalkulus, a pénz agressziónkat már megszelídítette. Nem lesz ez másként a zenével sem, ahol általában egy marginális csoport által birtokolt „lelket”, mely mi vagyunk, szeretnénk birtokolni, mely megadja az óceáni érzést. Mivel ezek a csoportok vágyaink riválisai is nem csak hordozóik, száműzzük őket, így téve marginálissá. A társadalmon belül a különbség léte az etnopolitika jelenségével jellemezhető. Derrida szerint létezésünk írás jellegű, tisztán különbségekre épülő rendszer, amely egyben kódolja a különbség létrejöttének folyamatát is, hiszen rendszerében az adott jel értelme csak olyan más jelölők miatt érthetők, amik nincsenek jelen, ezért mindenhol csak a nyomok

nyomai lesznek. Az, hogy a különbségtétel egyben a különbség létrehozását is tartalmazza, jól egybecseng Harrison írásával, hiszen a hasonló értékrenddel rendelkező csoportok agresszíven bizonyítják különbségüket, mert e nélkül nem tehetnének különbséget. Mindez elcsúszik a végtelenségbe. A társadalomban a különböző csoportok számára a másik elengedhetetlen része az önazonosságnak. Harrison három ilyen logikát állapít meg. Egyet, melyben a különbség, mint alsóbbrendűség jelenik meg; ezek az eredendően diaszporikus benső másik etnikumok, zsidók, cigányok stb. Egyet, melyben a különbség, mint felsőbbrendűség jelenik meg; ez lenne a franciák nemzeteszményének viszonya a magyarok vagy, lengyelek elgondolásaihoz, melyek egyszerre vágytak rá és utasították el ezt az eszményt, hogy sajátjukká tegyék. Végül a különbség, mint egyenlőség elvét, amelyre a legjobb példa a balkáni népek esete, ahol a különbségek kitermeléséért véres háborúk zajlottak egy eredendően homogén térben.

Todorova és Alexander Kiossev írásai összekapcsolhatók az európai kulturális logika működésével. A Balkán az orientalizmus lehanyatlása után vált a 19. században a belső másikká, ekkor alakítottuk ki róla azokat a sztereotípiákat, melyek mind a mai napig életben vannak. Jelen korunkban a külpolitikai változások miatt újra orientalista periódusról beszélhetünk, így a Balkán most már csak romlott másikként, nem létezőként van (bár Kiossev írását követve inkább volt) számon tartva. Harrisont az csábíthatta Derrida felfogásában, hogy csak negatív belátás van, ennek következtében nincs jelentés, tehát ezek a konstrukciók is elcsúsznak, és csak egy nagy játék részei csupán. Ez, az etnikai csoportok, diaszpórák, és nemzetek viszonylatában azt eredményezi, hogy különbségtevésünk semmilyen reális alappal nem rendelkezik, így kritizálhatóvá válik minden erőszakos cselekedet alapja is.

56

A zene, mint hordozó Paul de Man könyvében hasonló érvelést visz véghez, mint Derrida, ahol mindezen működést a retorika hordozza. Egy fejezetben Rousseau Pygmalion történetét olvashatjuk: a szobrászét, aki megteremti a tökéletes szobrot, melybe beleszeret. Aphrodité látva vágyát életre kelti a szobrot, azonban a történet nem zárul boldog befejezéssel. A szobor, mely az istennőtől származik, túl van a vágy nárcisztikus metafizikáján, talán meg is előzi azt, nincs benne szubjektum – objektum megkülönböztetés. Olyan létező, mely nem használja a másság létét, így találkozva a szobrásszal felsóhajt „oh megint én…”. Pygmalion a szoborban melyre vágya kivetült, azt a valamit kereste, ami majd őt szereti, saját vágyát, saját létezésének másikát akarta elérni, de nem a másikért, önmagáért. Ez teljesen analóg lesz az etnikumok által képviselt zenei tartalmak működésével, mivel másságukat a többség hozza létre, hogy lehessen egy olyan különálló tárgy, melyet vágyva önmagukat létrehozhassák. A különbségtevés én és a másik között a metafizikai szubjektum – objektum elkülönülésre vezethető vissza. A személyiség nárcisztikus önazonosításának kényszere, valami statikus, a tükörstádiumból okozza azt, hogy minden homogenizáló törekvést a társadalomban a saját egyediségünk elleni támadásként fogunk fel. A nyelv az a műtárgy, melyen keresztül a beszélők a létet mesélik, állította Heidegger, és a nyelv a különbségtevésekkel operál, vagyis minden létező, aki azt birtokolja. Nemzetállam számára mindig egy másik csoport a másik, a globalizációval ez lokálisan diaszpórikus csoportokká változik. Maria

Mielőtt a zenei közvetítő logikájára térnénk, nézzük át Port írása alapján milyen jelentőséggel bír az egyes csoportoknak a zene, mint médium. A törzsi csoportok estében a zene mindig is az individuális beszélőből csoportos éneklőt alakított ki, ezáltal biztosítva egy médiumot, ami hordozta a csoport értékeit és normáit, és megteremtette a közösségi szellemet. Az európai területeken ezt a feladatot a különböző etnikai csoportok, legfőképpen a cigányság töltötte be. Ez volt, ami különleges státuszukat létrehozta. Az európai és iszlám kultúrkörben marginalizált csoportok, cigányok, feketék és zsidók voltak hivatottak az emberekben élő tudattalant „a másikat” megtestesíteni, a zenével felszabadítani, leküzdve az elkülönültség érzését, megteremtve az óceáni érzést, amit Freudtól kölcsönvéve (Rossz közérzet a kultúrában) használ a szerző, megteremtik a szétvált tudat és természet egységét. Így az az érdekes helyzet áll elő, hogy a megvetett, marginalizált csoport a társadalom elengedhetetlen részévé válik, egy „belső másikká” olvad. Ezek az eddig megvetett elemek lesznek azok, akik belépnek a legintimebb közösségi, családi terekbe a zenét képviselve, ott vannak házasságokon, temetéseken, születésnapokon. A varázslat szinte észrevehetetlen. Valami egyszeriben „koszos” cigányt, megbecsült asztalvendéggé, az este misztikus sztárjává teszi, akit vállon veregetnek, itatnak, fizetnek, csak, hogy megszólaltassa a „lelket”. Harrison írásával mindezt szinkronba hozva ezek a „kisebbségi” csoportok a különbség, mint alsóbbrendűség típusaiba tartoznak, egyfajta negatívjaként jelennek meg a

akartak az akadémikusok létrehozni. A világzene mely el akarta törölni a nyugati és nem nyugati zeneiség közötti különbségtevés logikáját, teljesen ellenkezett a társadalmi és gazdasági rendszer működésével, mivel az az azonosság tiltására épül, ahogy ezt Harrison is írja. Így a világzenét a harmadik világ zenéjévé alakították, visszajuttatva a romantikus egzotikum különbségtevésére épülő logikáját, amit a Deep Forest is képviselt (a pigmeusok nem velünk egyenrangú alkotók, emberek, hanem különös és vad „mások”, akik azt a tartalmat éneklik, amelyre vágyunk). Ezek a zeneművek eredendően azokat a politikai mozgalmakat, vágyakat, és értékeket hordozták, amit az a világ képviselt. Az akadémikusok cinkos társként a zenei biznisz hitelesítőivé léptek elő, egy olyan üzletágban, ahol az eredeti zenei másságot árulták. Persze az üzlet-jelleg miatt nem csak a rosszat szabad meglátnunk. A zene alapvetően úgy működik, mint egy műtárgy Heidegger esztétikájában. Önmagából generálja azt az igazságot, amit ő jelent. A zene hátterébe belekódolt olyan üres helyek, ahová a hallgató saját magát írhatja bele. Más etnikumok ilyen zenéit hallgatva ez azért különleges, mert egy más csoport igazságával érzi magát egynek az ember, a tőlünk különböző „óceánjában” oldódik fel. Heidegger számára a nyelv és a műalkotás azonos funkciót képvisel. A beszéd (logosz) a megjelenő, valaminek az ontológiai manifesztációja rajtunk, önmagunk megértésén keresztül, valamiféle öltözékbe történő elrejtése a nyilvánvalónak és feltárása az elrejtettnek. A beszéd a nyelv által adott hatalom. Ebben a felfogásban egy olyan logika rejlik, amely túljutott és elutasítja azt a különbségtevést és tiltást, amit a nemzetállam logikája képvisel. Abban az esetben, ha képesek vagyunk a globalizáció kontextusát ezekről a zenékről lehántani, még az érték, amit hordoznak, ott marad. Feld szerint, azok, akiknek a zenéjét a globalizáció felhasználta nem kaptak semmit, zenéjükkel pusztán visszaéltek, hiszen a piacon, már a kezdeti mondanivalótól megtisztított verzióval van dolgunk. Gilroy és Harrison tükrében ez nem teljesen egyértelmű. Feld szerint, abban a pillanatban, amikor a tudomány fókusza a nyugati zenei popkultúrák helyett a zenei sokszínűség jegyében a világ zenéjére irányult, maga az „autentikus zene” léte került veszélybe (a zene meglátásom szerint nem a forma, hanem a tartalom, hisz a zenében a zenész van benne, ezt zenei formába tudja csomagolni). A világzene új pop zeneként értelmezett értéke villámgyorsan emelkedett (egyfajta tudományos alapokon nyugvó popzenévé vált). A régi zenei világ hamar kiszipolyozta formavilágukat, beépítették előadóikat a zenei rend-

57

többségi társadalomnak, hiszen leírásában önképünk pozitív elemeinek, hogy milyen szeretnénk lenni, negatív leírását vetíti. Ez jelenik meg Gilroynál, mikor a fekete kultúrákat kezdi vizsgálni Nagy-Britanniában. Tanulmánya szerint, a fekete kifejező kultúrák, a tiltakozás útján léteznek. Ez egyféle diaszporikus létezést hoz létre. Olyan szituáció alakul ki a globalizáció folyamatában, ahol a többségi társadalom, és az etnikai, vagy kulturális kisebbségek számára (ahogy Harrison fogalmaz a másik tanulmányban) kölcsönösen szükség van a „másikra”, mint kulturális határra, ami lehetővé teszi az „én”-nek (vagy inkább „mi”), hogy körülírhassa az identitását. Ennek szervező elve lesz a zeneiség. A gyarmatok függetlenedését, és a brit közösség kialakulását követően, a gyarmatok polgárjogot nyert lakosai az anyaország területére áramlottak. Itt nem asszimiláció következett be, hanem egy sajátságos kulturális diaszpóra, egyféle sajátos kultúra jött létre, ami önteremtéséhez felhasználta a társadalmi rendet. A „feketeség” ugyanolyan kategóriává vált, mint a skótok, írek, vagy bármelyik más etnikum megnevezése. Ezek a kulturális közösségek pusztán zenei produktumok közvetítésével jöttek létre. Olyan zenei formák (gospel, blues, soul, raggae) ezek, amelyek hordozzák a kulturális mozgalmak identitásának emlékeit. Ez a zenei közösség az ’5060-as években kiszorítva létezett az angol területen. A soundsystemek világa, a tematikusan játszott zenék, a felkonferálás mikéntje, egyféle rítusformát öltött, és beépült a kollektív identitásba. A különböző zenei formákon, egy irányzaton belül, más és más mikro kultúrákat, regionális csoportokat hozott létre (a tanulmány részletei különböző városok rivális helyei, mc-i, illetve dj-i szembenállásáról) akik meg is vívták valós agresszión alapuló harcaikat (az Egyesült Államokban az East side West side párharc ugyanez). Ez a folyamat erősítette a fekete kultúrát, és a fehér nacionalizmust egyszerre. Ebből a szempontból volt ebben a tanulmányban különleges státusú Bob Marley funkciója, aki a tanulmány logikája szerint belátta a különbségtevés kulturális logikáját, és szintetizáló zenei irányzatában a kölcsönös megismerést és azonosság élményét célozta meg, persze mindezt csak azon a gazdasági rendszeren keresztül érhette el, mely a különbségtevésre épül. A vágyakat más emberektől kapjuk nem a vágy tárgya és a vágyó van, hanem a vágyó, a vágy és egy mediátor, a másik, akiben magamra vágyok. Jelen esetünkben a zene a mediátor, és mindaz, amiket ez a forma hordoz. Ez a vágyott tartalom, a zenében nyilvánul meg. Feld tanulmányában azt követhetjük nyomon, hogy hogyan írja át mindazt a szándékot a nemzetállam logikája, amit a világzene terminus pluralizmusával

58

szerbe (ha nagyon egyoldalúak akarunk maradni, akkor nézhetjük így is). A következő lépcsőfoka a költséghatékonyságnak (maradva a pusztán negatívumoknál), hogy a világzene segített a cégeknek megszabadulni a költséges popsztároktól, és kitermelte saját kiszolgáltatott piacát. Egy pillanatra kanyarodjunk el a Balkánhoz, mint olyan példára, amely minden eddig tárgyalt mintát magán hordoz, melyek jól kimutathatóak akár a zeneiség vizsgálatán keresztül is. A Balkán esetében meg van a különbség, mint egyenlőség jelensége, a belső másik jelenléte, átélte a másság idealizációját a nyugat szemszögéből, épp ezért kifejlesztette a nyugatot, mint másságot saját maga számára. A Balkán, vagy balkániság, mely egy olyan metonímiai, amely nem rendelkezik valós jelölővel, ahogy Kiossev írja, mélyen gyökerezik a zeneiségben is. Abban az időszakban is, amikor az orientalizmus keleti fogalmát a Balkán romantizált víziója váltotta fel, nagy szerepe volt a folklórnak, zeneiségnek a másság képben. Ez a jelen újraalakuló Balkán képében sincs másként, elég csak a trubácsok által képviselt zenei vonulatra gondolni. Az egykori Jugszláviában, ahol a Titoi érában az egységesítés volt a cél, a globalizáció nem elmosta a különbségeket, hanem a hasonlóság okozta a legnagyobb konfliktusokat. Jugoszlávia felbomlásakor a nyugat számára nem jelentette már a Balkán a másikat, így egy homogenizált, identitás nélküli térré vált. A különböző népek egymással szemben kezdték kitermelni a különbségeket, hogy önazonosságuk fennmaradhasson, ez vezetett az etnikai háborúkhoz a térségben. Kiossev körvonalazza, hogy azzal a jelenséggel szemben, amit a „a Balkán” hordoz, két történelmileg tipikus, és egy harmadik, új jelenség bontakozott ki. A közösségeket a Balkán területén állandóan a történelem viharai érték. Egymást váltották a különböző birodalmak, amelyek így-vagy úgy saját személyiség modelljeiket akarták az ott élőkre erőltetni. Ettől a különböző népcsoportok, falvak városok, közösségek mind jobban önmagukba záródtak. Feladatuk szinte az önreprodukció volt. Ettől, mind a mai napig megőrződött lokális identitásuk, ami már a város és vidék összevetésében is hatalmas távolságokat szült. Népek esetében ez még nagyobb távolsággal jár, de egyben a hasonló körülmények miatt, nagyon hasonló utak maradtak nyitva, így ez a folyamat, egyben az egymáshoz való hasonlóságot növelte egy más úton. A két történelmi reakció a Balkán stigmával szemben, a térségben mind a mai napig aktívan gyűrűző nacionalizmus, ami a különleges nemzeti sajátosságokra épít, a török fundamentalistáknál, vagy a

szerbiai háborúk, Koszovó esetében. A másik út, a kivándorlás, az elmenekülés a Balkán szellem elől, ami az előbbiekből fakadó háborúkat, félelmet, és szégyent hordozza. A volt Jugoszláviából, két-három millió ember vándorolt ki az első háborúk óta. A harmadik út az új – Balkániság, ami egy kicsit nyugatos, kicsit nemzeteken túlívelő, intim, befelé forduló, és főleg zenei. Emir Kusturica filmje Mystery of Bulgarian Voices és Goran Bregovic zenéje fémjelezi azt az új identitást, amit a Balkán új generációja megpróbál magának kialakítani manapság. Ez persze ott válik érdekessé, hogy a zeneiséget, ami a Nyugat számára leginkább a szerb zene képvisel, egy belső másik hordozza a cigányság, aki pedig már nem cigányzenét, hanem szerb népzenét játszik, mivel a végtelenbe nyúló különbségtevés logikája a nemzetállamon belül is ugyanúgy működik. A Nyugat arra vágyik a Balkánból, amire a Balkán népei a cigányságtól. A tanulmányban vázolt Balkán jelenség valahol nagyobb arányban, és rövidebb idő alatt járta, járja be azt az utat, mint a különböző fekete diaszpórák szerte a világban. A szeparáció hatására kitermelik saját identitásukat, amit a kapitalizmus piacai eladnak, ezzel párhuzamosan ezek az új kulturális identitások a gazdasági folyamat kritikáját végzik. A zenei piac logikájának vizsgálata szerintem azért jó út ezen működése értelmezésére, mivel ezekben a folyamatokban tetten érhető lesz, hogy ez a társadalmi berendezkedés, minden „óceáni érzést” hordozó tartalommal, zene, szabadság stb., ugyanúgy a különbségtevés és azonosság tiltásának kulturális logikáját követi. Félelmet kelt, és fegyvert árul. Afrikában a „fenyegető” másik elleni konkrét fegyvereket, nálunk pedig az identitásunkat fenyegető „másik” elleni kulturálisakat.

Nyári Zsolt

Szakmai végzettség: 1991: tanári diploma, Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar rajz szak 1994: mesterdiploma, JPTE BTK Képzőművészeti Mesteriskola, kőszobrász szak. Mester: Bencsik István 2002-2005: PTE Művészeti Kar DLA képzés, Témavezető: Bencsik István Díjak, ösztöndíjak, szimpozionok: 1991: Villány, Japán - Magyar Kőszobrász Szimpozion (asszisztensként) 1992: Oroszvár, Szovákia, Magyar -Osztrák -Szlovák „Háromhatár” Szimpozion (asszisztensként) 1994: Vrsar (Horvátország) Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion Arta Terme (Olaszország) „Arte ad arta” Nemzetközi szobrászati pályázat 1995, 1996: Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj, 3 hónapos olaszországi tanulmányút 1997: Fukuoka (Japán) Nemzetközi Szobrászverseny, III. díj 2003-2006: Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj 2003: „Tíz nap Krapanj szigetén” alkotótábor Horvátországban 2004: „FA” alkotótábor, Tusnád, Erdély 2004-2006, 2009: Gébárt, művésztelep, Zalaegerszeg 2006, 2009: Villány Önálló kiállításokkal 1995 óta szerepel Pécsett, Kaposfüreden, Budapesten, Zalaegerszegen, Kánban. Csoportos kiállításokkal 1992 óta Pécsett, Balatonbogláron, Budapesten, Hódmezővásárhelyen, Siklóson, Móron, Zalaegerszegen, Tihanyban. Külföldön pedig Milánóban, Viterbóban (Olaszország), Berlinben és Lahrban (Németország), Fukuokában (Japán), Prágában (Csehország), Porecben, Eszéken, Sibenikben (Horvátország) Művek köztereken: Részegh Tamás síremléke, Budapest, Új Köztemető, 1992 Sirály, Vrsar, (Horvátország) 1994 Idol, Arta Terme (Olaszország) 1994 Flóra, Fukuoka (Japán) 1997 Anima, Lahr (Németország) 1997

Kis Róbert síremléke, Pécs, Temető, 2002 Fer-táj, Zalaegerszeg 2006 „Ötödik elem”, Budapest, Egészségügyi Főiskola, Vas utca 17. 2007-2008 Töredék, Beremend 2008 Katalógusok, folyóirat, melyekben szerepel: 1992-1994: Pécsi Mesteriskola 1996: Nyári Zsolt 1997: Lahr (Németország) 1999: Kövek - Horváth Ottó, Kuti László, Mohácsi András, Kotormán László, Nyári Zsolt, Kotormán Norbert 1999: Interjú a Szép literatúrai ajándék c. folyóiratban 2000: Pécsi Dominikánus Ház gyűjteménye, szerk.: Sárkány József. 79. (ISBN: 963 00 3465 4) 2000: A tárlat, Pécs -Baranya, 40.o. (Kiadó: Pécsi Galéria és Vizuális Művészeti Műhely) 2001: XVII. Országos Kisplasztikai Biennálé (ISSN: 03247694 ISBN: 9637211 632) 2001: Művészek Pécsről (Kiadó: Pécsi Galéria és Vizuális Művészeti Műhely) 2002: Balkon, Kortárs Művészeti Folyóirat, Ágoston Zoltán: Behatolás a nőkertbe 2003: XVIII. Országos Kisplasztikai Biennálé (ISSN: 03247694 ISBN: 963 7211 74 8) 2004: Új Művészet, XV. 5. Bordács Andrea: Előítéleteim nyomában, Muládi Brigitta: Kortárs Műv. doktori fokon 2004: Pannon Tükör, 2004/6, Pinczehelyi Sándor: Tiszta forma - „Tabula rasa” 2006: Mozgó Világ, 2006/10, Várkonyi György: Kösöntyűk 2006: Echo, 2006/6, Aknai Tamás: Ólomidők 2007: Pannon Tükör, 2007/6, Ágoston Zoltán: A lassulás esztétikája

59

Szobrász. Született: Kaposvár, 1969. június 27. Jelenleg a Pécsi Képzőművészeti Szakközépiskolában tanít rajzot és mintázást.

E számunk szerzői: • • • • • • • • • •

Agota Kristof (1935) – Neuchatel (Svájc) Bálint Dávid (1986) – Pécs Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok Bertók László (1935) – Pécs Falusi Márton (1983) – Budapest Fischer Mária (1937) – Hosszúhetény Iancu Laura (1978) – Magyarfalu Józsa István (1964) – Kolozsvár Lászlóffy Csaba (1939) – Kolozsvár Lázs Sándor (1951) – Budapest

• • • • • • • • •

Mezey Katalin (1943) – Budapest Méhes Károly (1965) – Pécs Molnár Miklós (1946) – Szombathely P. Szabó Mária (1951) – Budapest Polgár Dóra (1989) – Budapest Szirtes Gábor (1946) – Pécs Tóth Bálint Péter (1985) – Budapest Videcz Ferenc (1944) – Hidas Vörös István (1964) – Budapest

Fizessen elő!

Kedves Olvasó! Terveink szerint, a tavasszal megjelenő 13. Irodalmi Páholy mind tartalmában, mind külsejében nagy átalakuláson megy keresztül. Szerkesztőségünk újjászerveződött azzal a vággyal, hogy lapunk a kortárs, profi irodalom egyik minőségi fórumává válhasson. Ehhez várunk friss, lendületes szövegeket, a szerzők korára és ismertségére való tekintet nélkül, líra-, próza-, publicisztika műfajokban és ezek határterületeiről. A lap arculatában fontos változás lesz még, hogy kép és szöveg szoros egységet alkot majd – ezáltal szeretnénk hangsúlyozni az innovativitást, erőt, dinamikát. További célunk, hogy a lapunkkal kapcsolatban állók, művészeti- és szellemi közösséget alkothassanak, mi pedig ajtókat nyithassunk a különböző művészeti ágakban alkotók számára. Bíztatunk tehát minden megjelenni vágyót és művészeteket pártolót, hogy lehetőségeik szerint, szellemiekkel és anyagiakkal segítsék az újjáalakuló Irodalmi Páholyt!

60

Szövegeket ide várunk: líra: [email protected]; próza: [email protected]; publicisztika: [email protected]; Fotók és kapcsolat: [email protected]

Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!