A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 4. szám tél

A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 4. szám – 2008. tél

TARTALOM Mikuli Vera:

„Verskötés” Beszélgetés Fischer Máriával 3 Fischer Mária: Nem mondtad, hogy az árnyak 6 Eszmélés 6 Méhes Károly: Szegény Kurányi ügyvéd feltámadása 7 Iancu Laura: jóslat 9 Csernák Árpád: NERGAL 10 Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb 12 Rott József: Szívgyökér 14 P. Szabó Ferenc SJ: Szürrealista dráma 17 Árva-Szabó Péter: Felhőjárók 18 Mikuli Vera: Dal, szántáshoz 21 Bertók László: Újság hasamba, betegség pokolba! 22 Áldozó Krisztián: Teljes kiőrlés 26 Üveges Andrea: Aki a tengerrel beszélget 27 Szakács Eszter: Kitalálós 30 Vízre írt 30 Tolnay Donát: Mindenszentek 31 padba, késsel 31 Petrarca késői utóda elment 32 Bartusz-Dobosi László: Ante, apud, ad, adversus, … 32 Garai István: Mérlegelés 37 Csörge Barnabás: Hiedelmek nyomában 38 Lukáts János: „Kihúzta az ördög a dugót!” 45 Bartusz-Dobosi László: Experidance – Nagyidai cigányok 49 Hegyi Katalin: Iniciálék és ámenek 50 Tolnay Donát: A hajdani Irán „kis-hercege” 52 Kiss Ferenc: Misztikum és rögvalóság Zórád Ernő (kép)regényes életében 53

babona

Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Iancu Laura, Mészáros Márk, Tolnay Donát Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor Tördelőszerkesztő: Palancsa Gábor A festmények Nőt Béla munkái.

Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera

Az

az alábbi helyeken kapható:

Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Eger, Gonda Könyvesbolt, Széchenyi u. 42. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A

Pécs, Művészetek és Irodalom Háza, Széchenyi tér 7. Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola Könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás király u. 34/F Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27. Tatabánya, Körmendi Trafik, Réti u. 1.

Megjelenik negyedévente. Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Telefon: (72) 312 888 (111. mellék) E-mail: [email protected] Web: http://paholyonline.hu Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés”! Ára: 400 Ft előfizetési díj a 2009-es évre: 1500 Ft Nyomdai munkálatok: Molnár Nyomda és Kiadó Kft., Pécs

2

A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs) Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs) By line Kft. (Siófok)

ISSN 1787-6958

„Verskötés”

Beszélgetés Fischer Máriával

Készítette: Mikuli Vera

3

„Innen a kocsiutat látom, a kocsiúton túl a kőfalat. Színes krétával rajzolni lehetne a falra apát, anyát, kistestvért, nagymamát, magas várakat, templomot kereszttel vagy kakassal.” Fischer Mária majd’ 50 éve a baranyai Hosszúhetényben él. Udvarán fügefa nő, házában vele lakik a titokzatos Úrnő, íróasztalán olyan művek várnak 30 éven át a napvilágra jutásra, mint a 2006-ban a Pro Pannonia Kiadónál megjelent Piros mezők kisregény. Az Édes anyanyelvünk pályázaton 3. helyezést nyert próza egy kislány történetét meséli el, az őt körülvevő és a benne rejlő világot. Életében a kitörő világháború, a fronton harcoló apa távolléte, az iskolakezdés, a kórházban töltött betegség és az elképzelt élmények azonos súllyal bírnak. A falubeli babonák, boszorkánytörténetek keverednek saját, teremtett világával, a piros mezőkön túli világgal, ahol az Úrnő él várkastélyában, és ahol a háborúból hazatérés „féllábazással” kiváltható. A kisregény mottója és zárómondata összecseng, keretként szolgál. Megfogalmazódik a legfőbb mondanivaló: „nyomtalanul semmi sem múlik el”, gyermekkorunk élményei és

tapasztalatai befolyással vannak egész életünkre. Fischer Mária tömören, finom vonalakkal, valóban színesen rajzolja meg az apát, anyát, kistestvért, nagymamát, magas várakat, templomot kereszttel vagy kakassal. Gyönyörű rajzok ezek. „Csak létezni akar / mind aki megszületett.” Az írónő harmadik könyvének, egyben második verseskötetének bemutatóját tartották október 15én Hosszúhetényben. A műveket Szirtes Gábor és Tüskés Tibor meghívott vendégek méltatták. A kötet verseiből Sólyom Katalin színésznő olvasott fel – köztük a neki ajánlott Amikor Grace vagy címűt. A hosszúhetényi közönség mellett Pécsről és Budapestről is érkeztek az estre. Fischer Mária maga szerkesztette kötetének versei 4 ciklusba rendeződnek, mely ciklusok mindegyike egy-

egy vers címét viseli. A Novemberi rejtőzködés belső világ tartalmaira koncentráló művei után a második ciklus versei a külvilágra reflektálnak. A Habakukversek középpontjában a rivális, ugyanakkor a lelki társ szerepét is betöltő Habakuk – soha meg nem született fiútestvére, valójában a költőnő egyik teremtett „én”-je– áll. A Mondhatom éveken át ciklusba legfrissebb műveit gyűjtötte össze az írónő. A Máshol fürdik a hold minden verse tizennégy soros szonett. A kötetbemutatón „álszonett”-nek keresztelt műforma erősen meghatározza Fischer Mária költői arculatát. A petrarcai hagyománnyal szakítva a versek nem tagolódnak strófákra, ritmusuk sem jambikus, hanem többnyire pentameterekből építkezik, rímképletük is esetleges. Fischer Mária érzékeny költészete általános létértelmezésre törekszik, versei az élet lírai dokumentumai a születéstől a halálig. Irodalmi folyóiratokban és az interneten könynyedén találkozhatunk Fischer Mária nevével, verseivel, azok recenzióival, viszont az írónő személyére, életére vonatkozóan szinte semmilyen információra nem bukkan az érdeklődő.

Pécsváradon születtem, ott jártam iskolába. 1957ben végeztem az akkori pécsi Állami Teleki Blanka Tanítóképzőn, 1958-ban képesítőztem. A tanítóságot még szegény anyám választotta, mivel így 5 év után kenyér kerülhetett a kezembe. 2 évet tanítottam Pécsváradon, míg 1959-ben férjhez nem mentem. Azt követően költöztünk Hosszúheténybe. Itt folytattam a pedagógusi pályát. Alsó tagozaton tanítottam. A kicsi ember még igazán érző lény. Abban a korban lehet igazán tanítani, igazán megtanítani. De nem voltam született pedagógus, a sok szépségért meg is kellett harcolnom minden nap. Hol volt a kezdete annak az írói folyamatnak, pályának, melynek első önálló termése, a 2003-ban megjelent Álomház című verseskötet volt? Mi az oka a kicsit kései indulásnak? Életem javarésze a tanítással, gyermekneveléssel, a családommal telt. De írtam is, csak elküldeni nem

4

küldtem el sehova. Hosszúhetényen belül ötször költöztünk, én annyiszor gyújtottam fel az írásaimat. Ahogy telik az idő, az ember sokszor már nem elégedett a korábbi alkotásokkal. Talán 45 éves koromban éreztem először, hogy eljött az ideje, hogy komolyabban foglalkozzam az írással. Az egyik fő motivációm egy amerikai baptista lelkész könyvéből származott, miszerint a tehetség nem ajándék, hanem tartozás. Akkor már a lányom és a fiam is felnőttek, több időm volt, így elküldtem az írásaimat irodalmi folyóiratokhoz. De ez persze nem jelenti azt, hogy rögtön meg is jelentek a verseim. Az elmúlt években a Holmi, az Új forrás, a Kortárs, a Mozgó Világ, a Műhely, a Somogy és az egykori Új Írás oldalain is feltűntek versei. Mi hozta meg az áttörést? Mindig jön egy ember. Ha valaki egyszer bekerül az irodalmi sodrásba, mindig jön egy ember, egy újabb segítség. Az Új Írásnál Fabó Kinga karolta föl a verseimet, ő irányított el Kiss Déneshez, mondván, hogy nála nem számított a kor vagy a nem, csak hogy mit ír az ember. A velem egykorúakat sokszor nem fogadják olyan szívesen, mivel félő, hogy az írói pálya nem fut ki úgy, mint a fiatalabbaké. Tulajdonképpen Kiss Dénes jelentett meg először, rögtön 6 versemet, hozzájuk ajánlást is írt. A Holminál 5 évig próbálkoztam, és ezek alatt az évek alatt rengeteg szakmai tanácsot kaptam Várady Szabolcstól. És miután a Holmi elfogadott, könnyebben kerültem be a többi laphoz is. A budapesti lapoknál kicsit nagyobb sikerem lett, a vidéki lapok közül az Új Forrás, a győri Műhely és a Somogy jelentette meg a verseimet. Hogy engem Baranyában mint írót is ismernek, illetve hogy könyveim jelentek meg, azt Tüskés Tibornak köszönhetem. Felfigyelt rám, kért tőlem írásokat, majd beajánlott Szirtes Gáborhoz a Pro Pannonia Kiadónál. Ahol aztán két verseskötete (Álomház 2003-ban, Máshol fürdik a hold 2008-ban) és egy kisregénye (Piros mezők 2006-ban) is megjelent. 2006ban Déry Tibor-díjjal tűntették ki, 2007-ben pedig a Mozgó Világ nívódíjában részesült. Hogyan éli meg a sikereket? Végül is minden ember célja a siker, de nem úgy élem meg, hogy nekem ez jár. Talán nem is élem meg igazán. Sokan nem is tudják rólam, hogy könyveim jelentek meg, mivel írói névnek a leánykori nevem használom, itt a faluban pedig a férjem nevén ismernek. Elég hétköznapi életet élek. Hosszúhetény 3500 lelkes falu, legtöbbször írói magányának helyszíneként említik. Valóban elzártságot jelent a vidéki élet? Létezik külön Budapest meg vidék. A vidéki lét olyan, hogy amíg nem bizonyít az ember, addig az írás csak egy bogár. Másrészt Hosszúhetény érdekes hely, érdekesek az emberek. És én köztük élek, az ő

életüket élem. De sokáig bezártságként éltem meg. Hogy az Irodalmi Páholy csapata egymást támogatja, nagyon jó dolog. Kezdetben magamra voltam utalva. A tanítóképzőn a tanáraim segítettek ugyan, figyelemmel kísérték a pályámat, de ilyen értelemben egy pedagógusnak is vannak korlátai. A kollégiumi igazgatóm megmutatta írásaimat Csorba Győzőnek. Azt mondta, hogy a versek jók, de ez a gyerek még nem élt. Igaza volt, akkor 16 éves voltam. Ha jól tudom, működik egy olvasókör itt Hosszúhetényben. Igen, a vezetőnk Nádor Rudolfné. Színházba járunk, kirándulni, vendégeket hívunk. Legutóbb egy méhész házaspár volt a vendégünk. A találkozók mindig nagyon hangulatosak, van, hogy csak hatan vagyunk, de van, hogy húszan is lejönnek. A nagyközönség elé versekkel lépett először. A Piros mezők borítóján azt olvashatjuk, hogy a mű valójában 30 évvel megjelenése előtt született. Akkor hát ki volt előbb a versíró Fischer Mária, avagy a prózaíró? Inkább lírai alkatnak tartom magam. Írtam verseket a regény születése közben is. Azt hiszem, a próza sokkal érthetőbb az olvasók számára, és az én verseim egyébként is nehéz versek. Igaza volt egy hajdani osztálytársamnak, aki szerint azokat nem lehet megtanulni. Azt hiszem a Piros mezőket olvasva, érthetőbbé válnak az új verseskötet, a Máshol fürdik a hold művei, hangsúlyosabbak az összecsengések, a gyermekkor képei. Az ember egész életét meghatározza, amit 9 éves koráig megél. Addig gyűjtögetünk. Testvérem azt mondta, hogy a gyermekkorunkból élek. Na persze nem vonhatom ki magam a mostani helyzetemből sem. Kisregényében egy baranyai falu életébe, babonákkal és mesékkel teli mindennapjaiba, paraszti kultúrájába enged betekintést. A gyermekkor misztikus történetei hatással voltak későbbi írói hangjára? Azt hiszem, nem különösebben. A tanulmányaim, pályám során az irodalomból is legalább annyi merítenivalóm akadt. Az új kötetben egy versemben írom, a Nagy kerek erdőben, hogy „kerge banyák”. Habár parasztok között éltünk, mi magunk nem voltunk azok. A szüleim rengeteget olvastak. Apám bányász volt. Valóban tele volt a gyermekkorom babonás, misztikus dolgokkal. Este otthon lekuporodtunk a díványra és hallgattuk a meséket. Meglepődtem rajta, de ezek a történetek még mindig élnek, még mindig vannak, akik hisznek bennük. Miért váratott magára a Piros mezők 30 évig, mígnem aztán 2004-ben az Édes anyanyelvünk pályázaton 3. helyezést ért el? Nagyon sokáig írtam a regényt, mire a pályázatra elküldtem, nagyon sokat húztam belőle. Néha még

Habakuk. Az utolsó ciklusban szerepelnek a legújabb versek. Az Álomház három ciklusából kettő, az új kötet ciklusainak versei pedig kivétel nélkül a könyvbemutatón „álszonett”-nek keresztelt formát követik. Mikor talált rá erre a formára? Várady Szabolcs mondta nekem egyszer, hogy az embernek először meg kell mutatnia, hogy tud verset írni, aztán lehet formabontó. Úgy a ’90-es évek végén lehetett, hogy megszületett ez az én formám. Megtetszett a 14 soros, tömbszerű, pentameterekből álló szonettforma. Aztán az irodalmi lapok szerkesztőségei is ezt fogadták el, legtöbbször ezt is kérik, mert úgy egységesebb a közlés. Ahogy Tüskés Tibor boncolgatta őket verstanilag, nem férnek bele semmilyen skatulyába. De gondolkodom rajta, hogy váltani kellene, nehogy paródia áldozata legyek. Bár nehéz dolga lesz, aki engem akar parodizálni. Mindenesetre most is vannak még olyan verseim, amelyek nem ebben a formában íródnak. Szintén időmértékesek, jambikusak. Mikorra várható a folytatás, egy új kötet? Ez sok mindentől függ. Az ember megírja, de például ez a könyv is másfél éve várat magára. A másik két kötetre a Magyar Könyvalapítványtól kaptam támogatást, ezt itt helyben szponzorálták. Nagyon köszönöm hosszúhetényi önkormányzatnak és a kulturális alapítványnak. Hogyan születik a vers Fischer Mária „műhelyé”-ben? Nagyon sokat dolgozok egy-egy versen. Egy vers születése mindig megkínlódás, de öröm is. Mindig csak egy versen dolgozom, amíg az kész nincs, nem lépek tovább. Egyet-egyet is ritkán kapok, van, hogy egy évben nem jön több, húsz írásnál. Ebben az évben talán annyi sem lesz. Mivel időmértékesen írok, számolnom is kell. Ha valahol elrontom, és javítok, akkor annak vonzata van, nem biztos, hogy a következő sor gondolatilag kapcsolódni tud. Kicsit olyan a versírás, mint a kötés, néha fel kell bontani, vissza kell fejteni.

5

most is rácsodálkozom, mennyi minden kimaradt belőle. Azt hiszem, jó tett a könyvnek. Még korábban, egy bővebb változatot elküldtem a kézirat kiadóhoz. Oláh Jánosnak tetszett is, csak címváltoztatást javasolt, akkor még nem Piros mezők volt a címe. Aztán nem lett belőle semmi. A regényben olvashatunk édesapjához fűződő viszonyáról. Ebből a kapcsolatból született meg Habakuk, a Habakuk-versek, melyek a nemrég megjelent Máshol fürdik a hold kötet második ciklusát adják. Kicsoda is hát ez a Habakuk? Apám rettenetesen szenvedett attól, hogy nem született fia. Sokszor mondogatta: „Istenem, ha nekem fiam lehetne!”. Mikor engem vártak, fiút vártak, így a születésem hatalmas csalódás volt. Hát még a húgomé. Habakuk a megnemszületett fiútestvérünk, aki valahogy mindig elénk tolakodott. Szeretem ezt a figurát, mintegy tanú, olyan az életemben. És általa magamról is vallhatok. Mikor az első verseskötetem megjelent, már voltak Habakukverseim. De úgy gondoltam, és kaptam is ilyen instrukciót, hogy várjam meg, míg összegyűlik egy ciklusra való. Később is érezte valamikor, hogy könnyebb lenne férfiként? Az életet el kell fogadni, úgy, ahogy kapjuk. Nekem nem volt hátrányom belőle, hogy nőnek születtem. Ez nagy szerencse, hogy ennyi idősen, mikor már az ifjúi bájak sem számítanak, nekem 3 könyvem jelenhetett meg. Isteni csoda. Én nem követeltem soha a Magasságtól, nem is nagyon kértem. Amit kaptam, elfogadtam. Mint a vers, olyan ez. Az ember kap egy sort, egy szót, aztán a vers írja magát tovább. A Máshol fürdik a hold négy ciklusból álló verseskötet. A Habakukverseken kívül a többi három rész egy-egy vers címét kapta meg. Hogyan szerveződnek egymásra ezek a ciklusok? Van benne egyfajta időrendbeliség. Az első ciklusba a korábbi munkák kerültek. A második rész egyfajta nyitás a világra, kifelé, más szereplők, külső emberek is megjelennek. Harmadik

Fischer Mária

Nem mondtad, hogy az árnyak Nem mondtad, hogy az árnyak máris közelebb jöttek, hogy kiraboltak, vitték a reményt; nem mondtad, hogy a végzet hátadra csapott, s nem hoz a holnap egy újabb, szebb napra napot. Nem mondtad ki a fontos szavakat, nevenincs űr volt, csapda a csend. – Elmentél, kiszökött lelked a sóhajon át, őszi mezőkre suhant. Hullott rám az eső. Néztem utánad; üres, hártyás gömböket oldott az elme, fagyos gyöngyöket, árva igék véres kottafejét. Kántálom bajomat, nyújtom a dalt, sirató énekemet; beletépdesnek a szél hegyezett karmai. Ritmusa nincs, dallama sincs igazán, csak görbíti a testet – hadd fájjon a szív –

Eszmélés

6

Visszatalálni – behunyt szemmel – a házfalakon túli világba, botorkálni a fényben, erős káprázatban, alig látni a színesedő őszben a képeket – egyfajta ijedt, gyerekes változat, éber idők kis játéka, szavak híján. Mintha örökké forgó kerekek közt csapkodna a lélek, nincs múlt, se jövő; összemosódnak az élet tegnapjai mind;és itt vagy velem, árnyékom vagy, s a magány fájdalmas fele vagy. Nem látsz, hallani sem hallasz, szólni se szólsz. Most ez a nagy ragyogás szédít engem – elenged, majd elkap a tér. Hogyha karodba kapaszkodnék, lenne erőm visszaragyogni a fényt, látni a tiszta jelent.

Méhes Károly

Kurányi Andor ugyanott támadt fel, ahol összeesett holtan: a házuk előtt, a járdán állva. Minden olyan volt, mint azon a melegfrontot hozó, október eleji szombat délelőttön. Azzal a különbséggel, hogy már február járta, hó nélküli, száraz és csípős hideggel. Az ügyvéd a kapu előtt a kulcscsomóját kereste. Felrémlett benne, hogy ez a mozdulat ismerős neki, ugyanez történt a múltkor is, nem volt a kulcs a zsebében, és ezért emelte fel a lábát, hogy a táskáját a combján egyensúlyozva abban kezdjen el keresni. Pont akkor történt. Pedig már látta a kulcsot, ott, a táskája egyik rekeszében, a mélyben. Mostanában sok mindent elfelejtett, elpakolt, saját magát boszszantva a leginkább. A járdán feküdt, és egy fölötte guggoló mentőorvos azt mondta, Meghalt. És most megint itt állt, és egyre inkább fázott. A korán sötétedő délutánban fel-feltámadt a komisz, jeges szél, ami átfújt a vékony nadrágon és a mohaszínű dzsekijén, amit tavasszal és ősszel szokott hordani. A táskája viszont nem volt sehol. Kurányi Andornak nem volt más választása, mint hogy becsöngessen saját otthonába. Két rövid, egy hosszú. Ez volt az egyezményes jel, akkor lehetett tudni, hogy családtag érkezett. Fázósan húzta össze magát. De nem történt semmi. A csöngetésre nem gyulladt fény az előszobaablak mögött, a függönyt sem húzta el senki. Még egyszer csöngetett, gyorsabban, kapkodóbban, igazából csak három rövidet. Aztán egy nagyon hosszút. Hátha Edit lent van a pincében. Vagy a padláson. De ugyan mért is ment volna bármelyik helyre? Ilyenkor? Kurányi most igazából megborzongott. Előbb az villant át az agyán, hogy úgy meg fog fázni, a végén nem tud elmenni annak szegény mókusnak tárgyalására, pedig milyen jó esélyük van a főnöke által elcsalt végkielégítésre, ha nem is nagy pénz, de ha egyszer jár, a munkahely helyett, akkor jár. Aztán eszébe jutott a dugikulcs. Amit a sufnieresz alá rejtett a felesége, arra az esetre, ha kizárnák egymást, vagy valaki nem tudna bejutni a házba. Csakhogy ehhez át kellett mászni a kerítésen. Kurányi ügyvéd körülnézett, már majdnem teljesen sötét volt. Kicsit nehezére esett magasra emelnie a lábát, a kezét pedig szinte égette a jeges vasrács. De lendületet vett és felhúzta magát a kerítés kőpárkányára. Végül is, jobban ment ez a tornamutatvány, mint várta. A kerítés tetejére támaszkodva kinyomta

7

Szegény Kurányi ügyvéd feltámadása a testét, aztán újból láblendítés következett, és már át is tuszkolta magát a túloldalra. Egyedül a mohaszínű kabátkája akadt be egy kiálló dróttüskébe, ugrás közben érezte, ahogy az anyag reccsenve szakad. Anyád, mormogta Kurányi Andor, de amúgy nem izgatta, mert a következő pillanatban szinte ruganyos könnyedséggel leugrott a földre, és sietős léptekkel igyekezett a ház mögé. A sufni régóta vita tárgya volt közte és a felesége között. Az asszony javasolta, hogy bontsák le, olyan düledező, putriszerű az egész. Így mondta, Méltatlan hozzánk. Kurányi ilyenkor csak legyintett, és azt felelte, Ha én nem szégyellem, ugyan mit bánod te. A sufni tehát maradt, és ha igaz, az eresz alatt ott kellett lapuljon a ház kulcsa is. Az ajtó fölött kinyúló tartógerenda mellett kezdődött az eresz, oda nyúlt be először. De csak a jeges bádogot érezte, és mögötte, a láthatatlanban a fal és az eresz közötti ezeréves törmeléket morzsolták az ujjai, ami lassú dermedtséggel pergett le a vakolattal együtt. Így, vakon tapogatózva haladt végig a sufni mentén. Már rettentően fázott. A sírban nincs ilyen hideg, gondolta, és szabályosan megremegett. Ez az önkéntelen rángás vitte egy kicsit feljebb a kezét, és a harmadik gerendáról levert egy kis fémdobozkát. Rögvest emlékezett is, Gáborka hajlítgatta valaha gyakorlati órán, büszkén hozta haza, lám, mit tud: hamutartó! Senki sem dohányzott a családban. Koppant a betonlapon, és Kurányi Andor tudta, csak ebben lehetett a kulcs. A sötétben hiába meresztette a szemét, már semmit sem látott. Le kellett ereszkednie a földre, és tapogatva járta be a tenyerével a körülötte lévő területet. Érezte a kő rücskeit, az őszről maradt a legkisebb mozdulatra is porrá eső levélmaradványokat, az apró rögöket. És minden hideg volt, jeges, borzongató. Előbb a fémdobozra lelt rá, kicsit meg is sértette az alumínium éles sarka a mutatóujját, de ez most egy csöppet sem érdekelte. Sokkal fontosabb volt, hogy néhány tenyérrel odébb a kulcs is a kezébe akadt. Madzagon lógott, és Kurányi azonnal látta a szeme előtt a vaskos, kék spárgát, amire Edit felfűzte. Felállt, önkéntelenül is leporolta magát. A kert sötét volt, a házuk fekete várként magasodott előtte. Ide kell most belépnie. A gyepen vágott át, a cipője alatt szinte reccsentek a fagyott fűszálak. Senki nem járt az utcán, a túloldali lámpa fényét mintha felszippantotta volna az este, épp csak az

8

égő körül libegett egy gyönge fénykör, különben minden teljesen sötét volt. A kulcs nehezen csúszott be a zárba, és csak a harmadik, erőteljes fordításra engedett a nyelv. Amint bent volt, az előszobai konvektorhoz lépett, és a legnagyobb fokozatra tekerte a gombját. A régi szerkezet vad kattogásba kezdett, és Kurányi Andor érezte, ahogy a meleg nagy elszánással megindul feléje, mintha tudná, hogy ezúttal nem egyszerű meghűlést kell kikúrálnia. Az általa adott meleg lesz az élet melege is. Nem is érzékelte, meddig állt így, szorosan a kályhához tapadva. Csak amikor a szobából kihallatszott az üveges óra ütése, akkor tett egy lépést előre. És a megszokott mozdulattal felkapcsolta a villanyt. A világosság végigfutott az előszobán, jobbra kanyarodott és bekúszott a nappaliba is. A konyhaajtó csukva volt. Kurányi ügyvédet különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Megmagyarázhatatlan idegenségérzet lepte meg, ami furcsa, tüskés hiányérzettel párosult. Az előszobai fogason alig lógott valami. Télvíz idején! Csak a felesége posztókalapját látta, amit ő nemigen állhatott, és egy fekete, malaclopószerű kabátot, ami ismeretlen volt a számára. Még egyszer felnézett az ajtó melletti falszegélyre. Igen, hiányzott a fából készült lókép. Amit a nagyapja faragott a hadifogságban. Ügyes keze volt az Ali papának, bár kétségtelen, egy csöppet sem volt képzett, és hát az a ló is olyan volt, amilyen, kissé suta. De az maradt tőle az egyetlen kézzel fogható emlék néhány kifakult, meggyűrt fényképen túl. És most nem látta a helyén. Editnek mindig is bántotta a szemét. Azért volt száműzve az előszobába. Hát innen is eltüntette. A szobában a szokásos rend és tisztaság fogadta. A szőnyeg rojtjai egyenesre kefélve. Ki tudja, miért, az ablak felé kapta a tekintetét, ott vannak-e a párnacsíkok a huzat ellen. A homályban is látta, hogy igen, hát persze. Mennyit szokott vesződni ezekkel a rémes szivacskígyókkal, amikor szellőztetett. Ha nehezedre esik ki- és betenni őket, majd én megcsinálom, mondta a felesége, amikor látta, hogy csak úgy hajigálja őket. Egy mozdulat az egész. Egy mozdulat, gondolta most Kurányi Andor. Végül is, minden egy mozdulat, sosincs egyszerre két mozdulat, csak egy. A nappaliból átlátott a sötét hálóba. Az egyik ajtószárny állt nyitva, ezen át derengett a dupla ágy. A két szekrény. A pianínó. Bement, lámpát gyújtott. Csak a felesége ágya volt megvetve. Ott, ahol ő szokott aludni, csak egy virágos, kopott terítőt látott. Át akart öltözni. Ledobta a mohaszínű kabátkáját, és a szekrényéhez lépett. Kinyitotta, majd döbbenten hőkölt hátra. A szekrény, ami ingeit, alsóneműjét, zoknijait, pulóvereit és kedves kardigánját rejtette, üresen tátongott. Még a polcok csomagolópapír-borítása is eltűnt, a puszta deszkát érintette hitetlen-

kedő keze. Lehajolt, ahol régi cipői, fürdőpapucsa, egyéb limlomjai hevertek, a többségük zacskókba, dobozokba rejtve. De ott sem látott semmit. Benyúlt, és csak a szekrény hátsó falába ütközött az ujja. A szíve is kiürült egy pillanat alatt. Az ággyal szemközti fal felé fordult, ahol negyvenhét éve függött a bekeretezett esküvői fotográfiájuk: egy tűzoltófrizurás, sovány, de jóképű fiatalember vállára hajtotta a fejét a szikrázóan kék szemű, a műtermi mester által kipirosított arcú ifjú feleség, fátyolosan, karjára fektetett sárga rózsákkal. De ez a kép csak Kurányi Andor fejében létezett, mert a falon semmit sem látott, még a szöget is eltávolították, amin függött. Érezte, ahogy remegni kezd. Nem úgy, mint kint az utcán, ettől a vacak, februári hidegtől. Az úgyis elmúlik majd, jön a március, az április, megint meleg lesz, még izzadni is fognak. Ez, amit ő érzett, más. Didergős ős-didergés, kiirthatatlan. Szinte csöndes, bensőséges, csak az övé. Ami, szinte biztos volt benne, most már sose múlik el. Kapkodva kereste mohaszínű kabátkáját. Nem mintha az segített volna, csak hirtelen mehetnékje támadt. Nem tudta volna megmondani, hová, merre, csak innen el. Végigbotorkált a lakáson, sietős mozdulatokkal rázárta az ajtót. A kulcsot…, a kulcsot előbb a zsebébe süllyesztette, de aztán mást gondolt. Szaladni kezdett lefelé a Névtelen utcán, és mintegy véletlenül, belepottyantotta a kulcsot az első csatornába. És aki egy másodperccel később itt végigtekintett volna, megértő bólogatással nyugtázta volna, amit lát: sehol senki ebben a komisz, beretvaéles szélfutamokkal keresztülfújt utcán. Ugyan, kinek is lenne kedve kidugnia az orrát ilyen kutyaidőben. De szerencsére nincs már messze a tavasz. Jön a meleg, amikor életre kapnak még a holtak is. Kurányiné, az Editke csontig fagyott, mire hazaért a templomból. Fel kellett hívja a fiát, és akárhogy is fogadkozott magában, hogy erős lesz, kétszer is elsírta magát a telefonba. Eltüntettem szegénykém ruháit a szekrényből, mind egy szálig. Rettenetes munka, elhiheted. De olyan nyomasztó érzés volt, hogy mindene ugyanúgy állt ott, mintha csak azt várná a sok tiszta holmi, mikor jön haza, és veszi fel őket. Miközben sose jön már. Hüppögött egy sort. A fia a vonal túlsó végéről nem nagyon tudott mit mondani. Így ment ez már négy hónapja. Kurányiné sóhajtott egy nagyot. Tudod mi történt? Le kellett vegyem az esküvői képet a falról. Feküdtem esténként az ágyban, és nem tudtam nem odanézni. Csak folytak a könnyeim. Nem tudtam elaludni, érted? Hát levettem. Talán most már könnyebben jön az álom. Úgyis mindig róla álmodom. A fia a vonal túlsó végén erre csak annyit felelt, Jól van, anyuska, akkor alukáljál. Jó éjszakát.

Iancu Laura

jóslat 9 van, hogy beleszólunk Isten dolgába, hallgass, nem mondhatod, hogy nem mondok igazat, tegnap is vártalak, elégettem az összes szentelt gyertyát, az oltárról lopottat is, de rajtad már az Isten sem segíthet, nem, nem: egyszerűen mindig csak jössz, csak érkezel hát az anyám ne akarjon meghalni, nem tudnék fényt adni a kezébe, hogy odaát világossága legyen, különben haza jár, vagy ott kóvályog szegény a túlvilági hegyeken, miattad, mert érkezel azt mondtad, s én világosítottam utad, a holdat is beállítottam, milánói pénzemből fényt vettem neki, lefizettem a csillagokat, enniük adtam, hogy ragyogjanak a kártyavető is azt üzente te lépsz be, de most látom, hogy összeomlott az eresz, a küszöb összetört, ki járt erre? talán te, s várakozásomban nem vettelek észre; istenem, mindenki hazudik kezdjük elölről, látom, amit ma felépítek, azt tegnap lerombolták, a holnap meg késik, tudod, nálunk nincsenek órák, igen, hiába nevetsz, anyám azt hiszi, ketyeg a ház alatt a házvédőkígyó, a házfalban, ő hallja, én tagadom, így vagyunk egészek, ne lepődj meg szürkületre mondtad tegnap érkezésed, de a halálmadár a mi diófánkon süvöltött valami világvégi holmit, az istenverte azt beszélik, átka kiterjed az emberre is, bár ki tudja, itt annyian meghaltak már, bányának mondják a temetőt, a munkásokat csak úgy szívja, akár a vérszívó a rossz gyermekek piros orcáról a vért oh, persze, hogy vártalak, háromszor is, de hogy mikor? tegnap, ma, holnap? egyre megy, látom már nem darabokból áll az idő, nem kultúra ez, nem érkezel, holott emberi számítások szerint a szentírás is előírt szóval, iszom ezt a cefre pálinkát, elnézem az óriás dió meztelen ágát, csácsogó verebek áznak az őszben, harmat és köd van: nincsen, mondják összhangban a tépett gondok ebbe a gödörbe te soha fogsz érkezni, belőled nem lesz itt Parnasszus, hogyne rínának a balladák, én is börtönbe zárt vagyok miattad miattad, ki szólt hozzám? te csak este érkezhetsz, te nem lehetsz még itt, amikor rólad van szó nincs is idő, mert te nem vagy, csak lenned kell, mert te mindenütt vagy, s aki mindenütt van, sehol sincs, csak a szentelt gyertyák égetik a szerencsés küszöb alatt a kígyófejű kártyavető jóslatát: engem

Csernák Árpád

NERGAL

10

Ha sárga kutya megy be a királyi palotába, a palota elpusztul. (F. Lenormant: La divination.., chez les Chaldéens)

Éjjel, félálomban hallottam, hogy félreverik a harangot. Rögtön felismertem, hogy ez nem misére és nem temetésre hív, pedig alig pár órája zuhantam a szürke ágyneműk közé – szokásomhoz híven – tök részegen. „Félreverik a harangot” – mondogattam magamban, de az is lehet, hogy félhangosan, mert amióta kijöttek a falból azok a bizonyos patkányok piros sortban és szalmakalapban, bizony néha azon kapom magam, hogy hangosan beszélek, noha nincs a közelemben senki. „Félreverik a harangot” mondogattam, de nem tértem teljesen magamhoz. Lehet, hogy azt gondoltam: ez csak szokásos rémálmaim egyike, tehát semmi baj; nyögtem egyet, a fal felé fordultam, és aludtam tovább. Álmomban egy padon ültem, és kis papundekli dobozból kékesfehér, por alakú mérget kanalaztam. Lassan kanalazom a port, és félek, de nyelem, nyelem... számban gyűlik a vizes homok, gyűlik az iszap, megtömörül... Fuldokolva ébredtem, és azonnal a számba nyúltam, hogy eltávolítsam a sárkoloncokat... Kotorásztam a számban, felültem: ültem az ágyam szélén, köhögtem, hörögtem, és sűrű, csípős füstszagot éreztem. Mivel meggyőződtem arról, hogy a számban – a megszokottakon kívül – nincs semmi, meg már előfordult máskor, hogy az égő gázon felejtettem a tejet vagy a villanypirítóban a pirítóst: rohantam a konyhába, de – kivételesen – ott sem volt semmi rendkívüli, csak a mostanában megszokottá vált melegházi klíma és homály. Kinéztem az ablakon. Szemközt a SAJTÜZEM szánalmas kockaépülete, a felirat két oldalán a két ragyás vörös csillaggal. Sokszor elképzeltem, hogy ebben az üzemben kis vörös ötágú sajtokat készítenek ezerszámra, futószalagon. Ugyanaz a látvány, ugyanaz a gondolat. Sztereotip mozdulattal nyúltam a kávéfőző felé, amikor észrevettem a sajtüzem fölött gomolygó kátrányszínű füstöt. Éjjel tényleg félreverték a harangot. Leégett a tanácsháza. Mire kiértek a tűzoltók és buzgólkodásuk eredménnyel járt, már csak füstölgő fekete csonkok, meredező vasrudak maradtak a gigantomán, sztálinista „stílusban” épült monstrumból. „Leégett, hát leégett, nincs mit tenni – nyugtatgattam magam –; az az én egy-két vödör vizem, vagy ha beleokádok a tűzbe, úgysem sokat változtatott volna a helyzeten.” Miközben ezen morfondíroztam, odaértem a törzshelyemre, a presszóba. Fenn ültem a teraszon, és ittam – reggelire – a rossz lőrét egy büdös felessel, hogy kiadósabb legyen.

Láttam, amint Alice néni és Péter bácsi kilép a szociális otthon cirádás kapuján. Péter bácsin könnyű világosszürke öltöny volt, lábán betétes vászoncipő; Alice nénin fehér blúz és már-már ezüstnek tűnő szürke szoknya; fehér haja hátrafésülve, hátul kis kontyba tűzve; Péter bácsi fehér bajsza szépen megnyírva, és arcuk a hajnali nap pírjával vetélkedő hamvas-rózsaszín, mint két jófajta őszibaracké. Alice néni belekarolt Péter bácsiba, és lassan elindultak lefelé a szemközti ferde utcácskán. Ahogy közeledtek, láttam, hogy beszélgetnek, néha elmosolyodnak; kék szemük gyermeki. – Nem, kedvesem, az első lépcső a Szaturnuszé, az éjjeli Napé, és színe a fekete – hallottam Péter bácsi hangját, amikor már fölfelé jöttek a presszó töredezett betonlépcsőin. – Igaz, igaz, kedves Pieri, látja: ez a fránya agyérelmeszesedés – felelte Alice néni rendületlenül mosolyogva. A szomszédos asztalnál foglaltak helyet egy szakadt, kék csíkos ernyő alatt. Azaz csak Alice néni ült le, Péter bácsi állva maradt, és szinte haptákba vágva magát kérdezte: – Önnek mit hozhatok, Albízia? – mert hát ebben a kricsmiben nem volt felszolgálás, az embernek oda kellett menni a lucskos, tüdőszínű fémpulthoz, és ott kellett kérni a piát. – Talán egy limonádét, kedvesem – mondta Alice néni –, ...ja, és egy jó kávét... legyen szíves. – „Jó kávét!” –röhögtem magamban. Tudtam, milyen zaccból készült híg löttyöt adnak itt. Péter bácsi bement a csehóba, én lenéztem a városkára (azért szerettem ezt a helyet, mert innen le lehetett nézni), a volt tanácsháza felől még mindig szivárgott a csípős, fekete füst, kormot és pernyét hurcolva. Szemközt, egy fekete műanyag kuka és a buszmegálló csámpás pléhtáblája mellett Széll úr, a hírhedt buzeráns állt egy loboncos hajú, bőrdzsekis fiúval. Már ott láttam a homlokán láthatatlan vadászpuskám célzókeresztjét, pedig nem utáltam. Nem utáltam anynyira, mint a sunyi biszexeket, akik eltitkolják, hogy mifélék, és a lányok előtt ők játsszák legvadabban a szuperkant. Na, nem öröm azért őt sem látni, hát tompítóul bedobtam a maradék pálinkámat. Közben Péter bácsi is visszatért; a „békebeli” pincérekre jellemző szertartásos mozdulattal elhelyezte Alice néni előtt a kávét és a citromszörpöt, majd megjegyezte: – Itt nagyon jó a kiszolgálás. – Igen, kedvesem – mondta Alice néni. Péter bácsi

Azt mondanák: „Milyen kedves, jó ember maga... Jé, milyen szép bicskája van?” Szerettem volna próbára tenni őket, hát utánuk eredtem. De – számításaimmal ellentétben – nem a park felé indultak, mint rendesen, hanem vissza a ferde, poros kis utcán. És nemsokára hozzájuk csapódott egy lompos farkú sárga kutya. – Szervusz, Nergal... merre csavarogtál? – mondta Péter bácsi, és lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát. Az hálásan nézett rá, lihegett és a farkát csóválta. Sietős léptekkel jött arra Kovács Béla, a tanácsháza portása. Kigombolt zubbonya alatt átázott szürke ing. – Tiszteletem, professzor úr! Kezét csókolom, nagysasszony! – köszönt oda Péter bácsiéknak, és meg sem állva furcsa grimaszt vágott, széttárta a karját, mint aki azt mondja: „hát, ez van”, meg azt, hogy nem érti az egészet, majd hozzátette: – Pedig tegnap még ott hűsölt a kutyus a kapualjban... Szédülés jött rám. Megálltam, fölnéztem a szennyes égre. „Nergal”. Ez a név nekem is ismerős volt. Olvastam erről valamit még régen, mielőtt teljesen el nem ittam az eszem. Nergal. Hát persze: a Marsot hívták így a káldeusok... és ez valami rosszat jelentett: háborút, halált és járványt... ördögnek, perzsának, rókának nevezték... Álltam és ömlött rólam a víz. Utánuk néztem. Ott imbolygott az utca porában a két ezüstszürke alak, és előttük lépkedett Nergal; karcsú teste fényes volt, mint a frissen szidolozott réz. Önkéntelenül a zsebemhez nyúltam, és kitapintottam késemet.

11

is leült, és miután Alice néni megkóstolta a kávéját, ő is belekortyolt a narancslevébe. – Milyen friss levegő árad a tenger felől – mondta a buszmegálló mögötti poros akácfák felé nézve. Azaz, túl a fákon, és túl a fák közt megbúvó kis templom rozsdás bádogtornyán. Önkéntelenül én is arra néztem, és már-már láttam a tengert... Hirtelen keserű indulat szállt meg: „Becsap, becsap, hazudik!”, ezt éreztem, és megittam maradék nagyfröccsömet. – Na és hányadik szint felel meg a Marsnak? – kérdezte Alice néni. – A harmadik. És színe a sárga... – Tudom... ezt tudom... és Raymundus Lullus szerint ez a növények emelete... – ...és persze a legfelső szint, a hetedik: a Napé... – ...és ez az angyalok emelete... – Igen, igen – mondta Péter bácsi elgondolkozva –, ez rendben is van. Erre pontosan emlékszem, s ha behunyom a szemem, előttem áll az egész El Temen-An-Kit... az egész zikkurat... – ...a toronytemplom: Bábel tornya... – ...de Babilonnal együtt az egész elpusztult, és ma már csak homokkal borított romok vannak a helyén... És előtte még – legalább – kétszer elpusztult, hiszen egyszer Nabu-apla-uszur is rendbe hozatta, és utána a fia: Nabu-kudurri-uszur is. Pedig Nabuapla-uszur így imádkozott: „Ó, Marduk, uram, jóindulattal szemléld hatalmas tettemet. Fennkölt parancsodra, mely meg nem változtatható, tartson örökké kezem munkája.” Akkor miért pusztult el mégis? És hogyan? Ez izgat... – Ugyan, kedvesem, hiszen tudja, hogy minden mulandó, minden elpusztul... aztán minden újra megszületik, minden újra felépül... – De ilyen hamar? Hiszen már a fia ezt írta: „Babilon templomait újjáépítettem. Ami El Temen-An-Kit illeti, égetett téglából és fényes ugnu-kőből magasra emeltem tornyait.” Erre már Alice néni sem tudott – vagy nem akart – mit mondani. Elhallgattak, és arcukon merengő mosollyal kortyolgatták italukat. – Milyen kedves ember ez a Széll úr... most szállt föl a buszra a nevelt fiával – mondta Péter bácsi a fekete, bűzös füstöt okádó, szörtyögő jármű után nézve. „Na nem! Ezt már nem!” – gondoltam magamban, és zajosan félrelöktem vasszékemet: dúlva-fúlva bementem a kocsmába még egy „körre”. A légypiszkos üvegablakon át láttam, hogy a két öreg feláll, és indulni készül. Gyorsan bedobtam mind a két pohár italomat, mert úgy éreztem, hogy utánuk kell mennem. Nem tudtam, és nem tudom ma sem, hogy miért. Haragudtam rájuk, mégis jó volt a közelükben. Meg ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon mit szólnának, ha eléjük állnék és kipattintanám a késemet? Ott, a megvillanó pengével szemközt is „aranyoskodnának”-e?

Juhász Ferenc

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb* A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Jaj, emberek!

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: az Oktogonon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog, Lábamnál olaj-szivárvány-patakok és föltorlódott esőhólyagok. Mint mozgékony-bőrű kaméleonok agyag-csipkekorsó szeme forog a nyüzsgő buborék-állatok vízhártya-szeme. Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog, színét cseréli szín után. Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok. Ez a tér a virágzó kő-magány Galapagos-szigete. Magam vagyok. A tér, mint kivilágított óriáskerék forog, hajói: taxik, autóbuszok, villamosok, ablakai: a kirakatok, ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiáltoznak az újságárusok. Hallgatnak a virágárusok.

12

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik a csönd állatfényvirágait, az éj pillanat-lényeit, elektromosság-szörnyeit.

Nem átkozom magam. Nem siratom. S itt is, ott is az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég: fénypókhálóban fénypókocska, s fény-sejttódulással mozogva a hirdetések mimóza-levele nyílik, elfordul, összehúzódik, mint mélytengeri rózsa-állat feje, ha ringatózik, tapogatózik. Segíts, meg, emberiség! S az eső kristály-páfrányai alatt, mint celofán-ősállatok: nylon-köpenyek, gumikabátok, átlátszó műanyag-zsákok zizegnek, zörögnek, izzanak. Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak. És éhesek. És szomjasak. Kék, zöld, sárga, piros arccal tolonganak. Ki tudja, hogy itt vacogva állok? Kinek vegyek most virágot? Hol vannak a jóbarátok? Ki hallja meg, ha kiáltok?

Szívem az égre feszítve látja sorsát: mint óriás színes agyvelő, villany-térkép vibrál fölöttem: Magyarország.

Nézem az esőt téged keresve. Hívlak kékülő szavakkal.

A fénypont-falvak, városok, mint agysejtek, velő-dúcok, a villanygolyók: a kék erek, tekervényei fénylenek.

És piros, sárga, zöld fényvonalakkal óriás söröskorsót rajzol az esőbe az este.

* Ezzel a verssel köszöntjük a 80 éves szerzőt.

Megszületik az elmúlásba esve.

Hová megyek? Mit énekelek? „Ments meg uram engem a gonosztól!” A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. El kéne szaladni. Itt kéne maradni. Őgyelgek a villanysörhabon. Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne, ordítoznék, de mindenki kinevetne. És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország, feküdnék neon-agyadon. hogy lássák az átsugárzott bordák között megdagadt szívemet. Amely tied. De nem szabad. De nem lehet. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Én nem kiáltok, nem mondok átkot, csak állok az esős szivárvány-vadonban, szájamból nagyanyám szava lobban: „Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról, ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!” De kinek motyogok, kinek beszélek? Kit ment meg a haláltól, az ének? Hiszen én istent nevetve megtagadtam, tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. Lángomat isten-nagyra csavartam: világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. S most befonják fejemet a piros, kék, zöld villany-gyökerek. Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik, mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mint embrió kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben: ringatnak a lágyan-mozgó bordák, verdes vér-zuhatagod sistergése, a belek zsíros, fodros remegése, hallgatom, hogy dolgozik, forr a máj, a vese, a tüdő, a foszfor, nyitott szemem látja belső éjedet, s érzi átderengő testedet tapogató-csáp-szemem. Világűröm vagy, s mélytengerem. Magam vagyok, Veled vagyok. Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. Kiforognak a mélyből a fény-állatok. S a villany-medúza-Magyarország, a tenger agya libeg fölöttem, s úszik a világűr-medúza: a földgolyó a tejút-öbölben. Én elhiszem hogy puha álcádat leveted, megépül hited, s arany-mozaik szárnyaid kibontod, kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból, kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdul, hártyája megszárad, kifeszül, hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból, s az idő méhe csöndesen bezárul. Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod. Itt állok egyedül. Ázott fejemet lehajtom. A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. Csütörtök este van. Nem átkozom magam. Nem siratom. S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. (1978)

Mit akarok? Mit akartam? Magamat szívedbe kapartam,

13

Aranykorsóban aranysör pezseg, aranykorsó okád villany-fürtöket. Csurog a nyálkás kövezetre a foszforhab, villanyfoszfor.

mint akna-tűzben a föld-anya hasába a bozontos-arcú kis katona: fölötte fény-halálfejek, fém-levelek, körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek, hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok, szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Rott József

14

Szívgyökér A vágyaink, akár a napsütésben megtestesedő, máskor el-elhalványuló, sötétségbe fúló árnyak, végigkísérik az életünket. Leginkább mégis a zsenge valónk meghatározói. A józan és módszeres embereknek ellenben céljaik vannak. Szilárd akarattal, eltökélten közelítenek feléjük. Alig válogatnak az eszközökben. Az érzelmekkel élő, oktalan lények merőben más utat, utakat járnak be. Csetlenek-botlanak, s az akaratuk ellenére, nem kevésszer mind távolabb kerülnek álmaik, vágyaik tárgyától. S ha mégis célhoz érnek? Elképedve tapasztalják, hogy a hegynek vélt emelkedő, melyre az emberárral szemben, vérverítékkel feltörekedtek, csak megkopott domb. A kilátás sem tetsző. …ám amott magaslik egy másik hegycsúcs! Huszonéves koromig gyötört egy álom. S korántsem tűnt elérhetetlennek. Budapestről költöztem a feleségemmel és párhetes lányommal egy somogyi falucskába. A Balaton és Kaposvár közé, szelíd tájra, ahol tavasztól a vetések smaragdos-haragos zöldje az uralkodó szín a széljárta lankákon. Zsuzsa pszichológiát tanított a főiskolán, magam fővárosi folyóiratokban publikáltam, meglehetősen jó visszhanggal. Megannyi megvalósult álom. Mi vonzott olyan végzetes erővel abba a kissé megkopott, mégis a békeidők szellemét sugárzó gazdaházba? Az apám családjának somogyi múltja? A természetes táj, az élhető élettér utáni még természetesebb vágy? Zsuzsa boldogulása? A Balaton közelsége? A régi falak között megrekedt imákból, sóhajokból, a hagyományokból és a még mindig tapintható bútorokból összegződő múlt? A dohos kamraszag meg a bádog padlásszellőzők, kémények fölé törő erdei fenyők vészterhes zengése viharos éjszakákon? Felhúztam a súlyos faredőnyöket és elárasztotta a napfény a hajópadlós szobákat. Körbehömpölyögték a sötét ónémet bútorokat. Megtelepedtek a faragásokon, tornyokon. A közeli baromfiudvarok lármája mintha az időtlenségből szólna hozzánk. Bibliai hittel dolgoztam a házon. Árkot ástam, meszeltem. Éji lepkék kopogtak fáradhatatlanul a lámpákon, amikor még csövet festettem, rendezkedtem. Elkallódott, egyszer már tetszhalálra ítélt, a rákövesedett portól torz formát öltött használati tárgyak történelmi elbeszélésfolyam írására sarkalltak.

Feljogosított a testközeliség. Nem tudtam és nem is akartam ellenállni az ujjbegyemben bizsergő ingernek, hogy megtisztítsam a padlászugban lelt boxert és pálinkás butykost. A hombár mélyébe lökött, egérrágta levelezőlapokat. A füstölőben elkormosodott húsvéti korbácsokat. Hetek óta szüntelenül esett az eső. Kopogott az ablakon, csorgott-csobogott az ereszcsatornákban, párát ragasztott a fenyőágak közé. Sár mélyült az udvaron, s amerre láttunk, szántók feketélltek. A szomszédban kutya üvöltött naphosszat vígasztalanul. Gumicsizmás, nyűtt gúnyájú férfiak jártak el az ablakunk alatt és fejkendős parasztasszonyok leszeget állal, szótalan. Máskor… Hirtelen gerjedt indulattal kiabáltak vagy éppen túláradó kedvükben. Kiforratlanságom önámító bizodalmával arra gondoltam, hogy lassacskán magamévá tehetem az együttéléshez elengedhetetlenül szükséges érzéseket, szokásokat. Hiszen az egész életem, a jól megfogalmazható írói programom a mások megértésére, az emberi értékek teljes befogadására irányul. Másutt, más értékek között eszmélkedtem, mely értékeket, ha nem tartottam is mindenáron követendőknek, hiszen szöktem is előlük, meglepett a hasznavehetetlenségük. Miképp lehetséges, hogy bonyolult viszonyulási rendszerek ábrázolására vagyok képes, ugyanakkor a napi cselekvések szintjén alig veszem hasznukat? Áradó fényekkel, borús kedvemből ragadott ki a tavasz. Istálló, pajta, gyümölcsös és szőlő tartozott még a portánkhoz, azon túl pedig egyholdnyi szántó egy diómatuzsálemmel a felső harmadában. Hárman is alig tudtuk körbeölelni sima, idők koptatta törzsét. Ez a fa kezdettől fogva beszélt hozzánk, és azt hiszem, másokat éppúgy megigézett az örökkévalóból felénk intő, csöndes méltóságával. Tapasztalatlanságom dacára is, amely súlytalanná és egyben kiszolgáltatottá teszi az élet sodrában a fiatalságot, határozottan tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy az öles ágakkal a négy égtáj felé nyúló, irdatlan lombkoronát tartó fa jóval több, mint aminek első pillantásra feltételezzük. Másfél évtized távlatából, annyi hányattatás és meddő otthonteremtési kísérletet követően, pontosan megfogalmazhatom, az akkori érzéseimet. Gyámolítom ebben az a több tucatnyi csemetedió, me-

jenek. Az asszonyka, alacsony, fekete hajú, fekete szemű, akaratos teremtés, mezítláb veteményezett a diófánk feléjük eső árnyékában. Nem fogadta a köszönésem. Kislányommal a karomon fordultam egyet, hátha nem értette a szavam, ám ő megint csak a hátát mutatta nekünk.

példány abból, amelynek csonkolják a szívgyökerét. Legjobb, ha ásóval a közelébe sem kerülünk a törzsnek meg a folytatásaként a föld mélyébe igyekvő főgyökérnek. Addig ássunk körbe-körbe s egyre mélyebbre, míg a csemete magasságához hasonló mélységig jutunk. Ekkor, ekkor körültekintéssel, sérülés nélkül kiemelhető a meglazított földből a zsenge fa. Ezt a súlyos mozdíthatatlanságot éreztem a diómatuzsálemünk közelében. Azt a mérhetetlen erőt, amelyet a mélyből és a napfényből egyaránt merít, s tesz oly magától értetődően a sajátjává, hogy csetlőbotló esetlenségünk akaratlanul is az eszünkbe jut árnyékában. Azon árnyak sötétjében, amelyek az alkonyi nap fényében már-már ijesztő hosszúra nyúlnak. Szomszédaink ilyenkor érkeztek haza munkából, pontosabban, a civil foglalkozásukból. Lerúgták a cipőjüket, hogy a kerti teendőik nyomába ered-

Később árulta el, hogy a babona szerint, mák veteményezése közben nem szabad megszólalni, mert elférgesedik a termés. Az első reakcióm persze a döbbenet volt. Gyógyszerész végzettséggel, a viszonylagos jólét biztonságából, miképp hihet ilyen badarságban. Aztán… Ma is magam előtt látom, ahogy izmos, mezítelen talpa benyomódik a porhanyósra kapált és gereblyézett földbe. Abba a talajjavítással, trágyázással, keserves igyekezettel termővé tett földbe, amelyet ugyanilyen elszántsággal művelhetett az anyja, a nagyanyja s ki tudja még hány fölmenője. Mi maradhatott a döbbenetemből… Csakhogy olyan volt már ez a megértés, mint a kötésen átütő, fájdalmasan szivárgó vérzés. Alig néhány napja történt, hogy valaki a disznóólak homályából ránk lőtt. Az arcom előtt süvített el a lövedék. Ennyi idő elég is volt hozzá, hogy minden, de minden megváltozzon körülöttünk. S mi más lett

15

lyek átültetésének, telepítésének a részese lehettem. A szívgyökérrel rendelkező diófa a törzsével vetekedő főgyökeret bocsát a mélybe s legalább annyi életerős, kiterjedő oldalgyökérrel kapaszkodik az anyaföldbe, ahány termő ágát látjuk az ég felé törni. Az átültetés során különösen a szívgyökeret kell óvnunk a sérüléstől. Aligha lesz egészséges, kifejlett

16

volna a lövöldöző célja? Légpuskával alig is lehet maradandó sebet ütni. A felénk csapó gyűlölet egyszeriben ólomszürkévé változtatta fölöttünk az eget és elmosta a fák, épületek körvonalát. A felsőtestemmel óvtam a cseppnyi gyereket az újabb lövedékektől. Később, amikor közvetlenül közelről is rám lőtt, kiderült ugyan, ki volt a merénylő, ám akkor, azon az elboruló tavaszi délutánon nem a személye lett a fontos számomra. Sokkal inkább a felismerés, hogy jóformán bármelyik szomszédom megtehette volna… Régóta éreztem a testetlen, gesztusokban és elfordulásokban is alig mérhető ellenszenvet. A személyünknek aligha szólható, megszolgálatlan, mégis létező fenyegetést. Züllött, háborodott, ma-

bekövetkezett rendszerváltozás éveit éltük. Akik addig sem tudták meghatározni önmagukat, az értékeiket és a hovatartozásukat, most méginkább összezavarodtak. Munkahelyvesztés, pénzromlás, általános elbizonytalanodás… Ám ennél is nagyobb veszélyt jelentett sokak számára, a nyakukba szakadt szabadság. Nem jöttek a hajnali munkásbuszok. Nem harsogtak a fülükbe munkahelyi parancsokat. Vezényszavakat. Nem szorította őket cselekvéskényszer. Mintha kiestek volna a történelmi idő sodrából… Félelmek ébredtek bennük. Indulatossá váltak. Bármily tett elsőbbségre tarthatott igényt náluk a józanság, a jámbor elfogadás ellenében. Elköltöztünk Somogyból.

gába fordult egyén jóformán minden portán akadt. Ám ennél is jóval nyugtalanítóbb volt a tekintélyek, a jeles egyéniségek hiánya. Akik közelében egyszerűen meg sem történhet az ilyesmi. Nem kocsmai vagy sátras mulatságok sűrűjében előforduló csetepatékról beszélek, hanem orvlövészetről. Egy karon ülő gyermekre leadott, alattomos lövésekről. Olyan emberek égető hiányára döbbentem rá, akik a személyes kisugárzásuk révén, akár az akaratlan példamutatásukkal, erkölcsiséggel ruházzák föl, értékekkel bíró közösséggé avatják a falu népét. De mit várhattam egy olyan lakosságtól, amelynek tanultabb egyéneit is babonák, hiedelmek, tilalmak, valamint a személyiségük mélyrétegeibe beívódott oktalan félelmek irányítják? S kétségekre, félelmekre bőséggel szolgáltatott okot a kor. A katarzis híján

Szegényebb lettem egy álommal, ám gyarapodtam jó néhány tanulsággal. És sajgó, lassan gyógyuló sebekkel. Eszembe-eszembe jut a néhai diómatuzsálemünk. Ahogy a szenvtelennek tetsző mozdulatlanságával hol árnyékot nyújt fölénk, hol gyümölccsel jutalmaz. Madárfüttyöt köszönhettünk neki és tisztább levegőt. Valójában mi voltunk az övéi s nem fordítva. Gyökeret verni a modern lét sodrában, keveseknek adatik meg. De miért is hasonlítanám magunkat szelíd, adakozó fákhoz? Egy olyan országban, ahol azóta már jóformán törvényerőre emeltetett a bomlasztás, a szűkebb és tágabb közösségek rombolásának az eszménye? Mintha nálunk csak az lehetne biztonságban s csak addig, aki s ameddig a fejszét markolja.

P. Szabó Ferenc SJ

Szürrealista dráma Weöres Sándornak

2. Égre mered egy úr-orr: hosszú szivarral a holdat piszkálja a cilinderes – arcán a méla undor 3. Szomorkás szerdán magába roskad a néne – asztalán rakosgat mint ékszeres ósdi bazárban a kulcs csikordul a zárban a betörő már-már kinyitja mikor a néne odahajítja hajtűjét – a kulcslyukon át átszúrja a leső pupillát 4. Hátára dűlt a ló a nyereg egyedül nyargal piócák táncra kelnek míg zeng a béka-kardal Szendergő szerelmes álma rebben fel egy csillagcsóvára lovagol a tűz-nyeregben mígnem az ágaskodó ló hátára nem kapja a nyerget meg a kóbor álmot 5. Meseországban mindig bál van: szárnyas lovon ügető táncban kering a bánat, undor s egyedüllét de a betörő véres szemmel állva vakon vár a vidám zakatolásban.

17

1. Szögek szaggatják a puffadt bánatot a dunyhából hull a toll egy csigabiga zakatol

Árva-Szabó Péter

Felhőjárók

18

Egy marékra való apró, lencsenagyságú fogat találtunk a kandalló hamujában. Apám mesélte, még mikor kisebb voltam, hogy hát az úgy volt, vagyis, hogy hát azt ő úgy hallotta, hogy régebben még mindenféle csudák estek meg, úgy az embernek jártában-keltében, és nem volt ritka, hogy az ember olyat lásson, amit a maga eszével bizony meg nem értett. Talán a hitük volt több akkoriban, vagy tényleg csudából jutott ki több akkor a világnak, azt már senki meg nem mondja. De egyszer még az ő dédapját is meglátogatta maga az ördög, és ott is hagyta a patája nyomát az ő portáján, de még az ükapám ágynak is esett másnap, láza volt és a hideg rázta, és harmadnapra rá meg is halt szegény. Ekkor még az én dédapám alig lehetett idősebb talán négy évesnél, de arra emlékezett ő is, hogy költözniük kellett, nem volt tovább maradásuk abban a házban, és fel is égették maguk mögött: senki emberfia oda be ne tehesse a lábát többet, csak szerencsétlenség szegődne ott társául. De aztán meg nem is így történt, azt is mondták, nem ördög volt az, aki rontást vitt arra a házra, hanem

garabonciás diák, és én mindig úgy éreztem, édesapám ezt jobban is hitte. Nekem már ő mindig úgy mesélte, mintha maga is ott lett volna, és találkozott volna vele. Az ördögöt már csak úgy az illendőség kedvéért említette meg, mint valami kóbor elmebaj szülöttét, ami azért mégiscsak része a családi hagyománynak, mint a Bori néne is, aki állítólag mindkét kezén hat ujjal született, úgy veszejtette el az anyját. Hogy aztán ebből mi volt igaz, mi sem, azt nekem soha el nem mondták. Elég nekem anynyi, hogy édesapám is mindig garabonciást mondott, úgy hallotta, úgy hitte ő is. S ha a történetet elmesélte, azt mindig így kezdte: „Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben.”, pedig hát, nem valószínű, hogy bárki is látta volna, hogyan jött meg a faluba a garabonciás. * Félelmetes ember volt, ahogy megállt ott a határszélben. Május volt, annak is inkább már a vége felé, és kellett volna az eső a földnek, de az ég napok óta felhőtlen volt, semmi meg nem szegte a kékjét.

* Nem tudom, mióta bámultam a padlót, a foltos járólapok közötti szürke fúgát, a konyha poros sarkában, de azt tudom, hogy nézhettem volna bárhová is, nem változtat semmin. Hogy sírtam-e vagy csak szárazon nyeltem a levegőt, bizonytalan, miként az is, hogy mit gondoltam. Abban az órában a halálon kívül semmi más biztos nem volt. * Hej, ez az ember! Hát, mit gondul ez magában? Tán még, hogy majd elkísérem éjfélkor a holtak közé aranyért, ezüstért. De hogy még egyedül is menjek vele, hát megveszett ez. A körösztútig nem jutnánk, elveszejtene. Oda volnék én is, a jószág is. Menjen magába, ha olyan fene nagy kincs az! Asztalomhoz engedem, ágyat vetek neki, ez meg már azon töri

magát, hogy emésszen el. De meg, eszemnél vagyok egyáltalán? Tán nem a Tóth Ábel mondta a minap, hogy lidércfény gyütt rájuk éjszaka az úton? Pár tél előtt meg a kocsiúton kísértette meg a tüzes ember a szomszéd falu takácsát. Nem tágított tőlük, míg káromkodással el nem űzték, de addigra a kocsis már úgy megbetegedett a látásába, három napig majd megvette az Isten hidege. Hát ilyen megeshetik? Ez meg kincsre nógatna még. Csak táguljon mielébb, csak reggel legyen már. * Két sor foga volt: amikor beszélt, az volt benne a legcsúfabb. Mintha két szájat tátott volna egymás után, amit az egyikkel mondott, elnyelte a másikkal azon nyomban, mögötte csak fekete üresség tátongott. Mint aki feneketlen kútba beszél, és nem hallja meg a visszhangot soha, de itt még a kút is ő volt maga. Nem sokat beszélt, akkor is inkább csak úgy kiestek a száján a szavak, de az undok két sor fogát minduntalan megvillantotta. Szabályosan vonzotta az ember tekintetét a természet ezen torz játéka, de nyíltan odanézni senki nem mert, inkább csak a szemük sarkából pillantottak rá. * „Aki foggal születik vagy két sor foga van, az meglát valamit, amit más nem lát, ebből lesz a garabonciás.” * „A garabonciásnak két sor foga van. Valamikor édösanyám mesélte, hogy amikor ilyen nagy fölhők gyüttek, akkor a fölhőbű a garabonciás, ott, ott járt a fölhőben vagy avval, és azt mondja, hogy tejjel él a garabonciás, annak két sor foga van. Hát akkor beszélték, tán lóháton járt, na, hogy a levegőben látták, hát ennyit tudok erről.” * Álmában kifordult egy kicsiny, bőrkötéses könyv a vándordiák felöltőjének zsebéből és halk puffanással a földre esett, és kinyílt az első oldalon. Odahajolt érte ükapám és kezébe vette, bár hogy a betűhöz mennyit értett arról sokat nem tudok, de mégiscsak kezébe vette ő azt a könyvecskét. Amikor fordított benne egyet, megpillantott egy egyfejű sárkányt. Meglobogtatta a szél a nagykaput odakint. Lapozott egyet és egy háromfejű sárkány képét látta a könyvben, aztán még egyet és egy hétfejű fenevad vicsorgott rá a megsárgult lapokról. Tombolni kezdett a vihar, rázta már az egész házat, villámaival megvilágította a környező hegyeket teljesen. Odakint az akolban éktelen sivításba, vo-

19

Hanem mégis, a falubeliek tudták már mielőtt megérkezett, érezték a szél változásán, az állatok nyugtalanságában, a csontjuk mélyén. Érezték ők a bajt előre. Délután már ólmos fellegek szegélyezték a látóhatárt, becsuktak a faluban ajtót-ablakot. Kevesen is voltak, maguk is voltak, nem akarták ők magukra haragítani a természetet, meghunyászkodtak inkább előtte. Az alkony már nem érte el a völgyet, lomha esőfüggönyt húzott köré a magas ég, elcsendesedett korán mindenki. Később a faluvégről valamelyik Csatári állította ugyan, hogy a domb tetején, az erdőszélen látott egy magas, sötét emberalakot, de inkább csak ráhagyták, semmint elhitték neki. Vacsorához készültek dédapámék, de hogy mit ettek, ki tudja már azt. Azt sem tartották számon, miről esett szó, csak arra emlékeztek, hogy halkan beszélgettek, még halkabban, mint ahogy az eső dobolt az ablaktáblákon. Háromszor zörgette meg valaki a kertkaput, s mikor kinéztek, egy szikár, magas alakot pillantottak meg, akiből hosszú kabátjától és széles karimás kalapjától jóformán semmit sem láttak. Vándordiák volt, és bebocsátást kért éjszakára a cudar idő elől. Asztalhoz ültették, étellel is kínálták, de nem kért ő mást, csak tejet. „Csak a csupor tejet, ami a kamrában van, egyebet se hozzon nekem.” Annyi volt a háznál valóban, nem több, de azért jó szívvel adták neki. Meg is itta mind az utolsó kortyig, de hiába kínálták mással, azt elutasította. Egy szó nélkül költötték el a vacsorát, utána is így ültek még jó darabig, pipázva, csendesen. Végül az idegen szólalt meg először: „Nagy szerencséjük van, hogy befogadtak engem, és olyan jó szívvel kínáltak.” Azt mondta, hogy tudja ő, hogy elrejtett kincs van a faluban, és meg is mutatja nekik, hol és hogyan találják meg, csak kövessék őt éjfélkor a temetőbe, ott majd megmutatja a kincs pontos helyét.

nításba kezdtek az állatok, kirúgták majdhogynem az istálló falát. Pedig ha látta volna, hogy mire a kilencfejű sárkányhoz ér, már tövestül csavarja ki a vihar a fákat. „Tegye el azt a könyvet, nem való magának.” Ellentmondást nem tűrően magasodott ükapám fölé a vándordiák, az meg félelmében kiejtette a kezéből a könyvet. „Még egyet fordított volna, és mind meghalnak.” Jégeső pusztította odakint a tájat. Ükapám halálra vált a félelemtől, és megbabonázva nézte a lábainál heverő könyvet. Majd lehajolt, olyan hirtelenséggel, ahogy talán soha meg nem mozdult előtte életében, felkapta a vándordiák féltett, bűbájos holmiját, és a kandalló tüzére vetette. Velőtrázó sikoltással ugrott utána a vándor, de a száraz, öreg papírlapok úgy hamvadtak el a keze között, mint mikor az őszi avart égetik. *

„...Zablás sárkányán a garabonciás deák; Már a forgószéltől csikorognak a fák, Ropog a pásztornak kunyhója fedele, Kavarog a vetés, a víz habbal tele, Egyébütt csendesség látszik völgyön, hegyen, Csak ott van fergeteg, a hol ő átmegyen...” * Onnantól kezdve ükapád ágynak esett, onnan fölkelni többet már nem tudott. A hét napon át tartó égszakadás elvitte a falunak minden terményét, oda lett még az állatok egy része is. Olyan éhínség volt akkor, hogy ha megérte volna ükapád, bizonyosan abba hal bele. De annyi ideje, neki már nem volt ezen a világon. Utolsó útjára senki a faluból el nem kísérte őt, a háta mögött azt mondták, ő hozta a falura a bajt, hogy magára haragított egy garabonciást. A fejfáját még a temetése napján eltörték, a sírt összetaposták. Ha dédanyám rendbe tette, lerontották másnapra ismét. Sokan haltak meg azon a nyáron, túl sokan ahhoz, hogy a természet szeszélyének higgyék. Nemsokra rá porig égették a házat, soha többé ott maradni a családunknak nem lehetett. Minden bajnak okozói voltunk.

20

* 1944 tavaszán a felborult konyhaasztal fölött apám élettelen teste függött kötéllel a nyakában a mestergerendáról. Szűkösen éltünk a háború kezdete óta, de mindig volt mit ennünk, és tető is volt a fejünk felett. És anyám még ebbe a nagy szegénységbe is gyermeket szült. Bele is halt szegény, pedig életerős fiúnak adott életet, a bába meg is mondta, hogy szerencse fia, mert egy sor foggal született. Egy hétre rá végigdúlták a németek a környéket, és minden élelmet elvittek tőlünk. Másnap a húgommal kimentünk a vasútra, háthogyha találunk valami ehetőt, ami a vagonokról lepottyant a sárba, vagy az állomásfőnöktől szerzünk egy kis tejet a kisöcsénk számára. Útközben eszembe jutott apám meséje, és azon nevettünk fuldokolva, hogy megérkezett hozzánk a kis garabonciás.

Dal, szántáshoz Udvaromon magasra nőtt a fű és csak most látom milyen magasra nőttem én is kertem alján a dió gesztenye és kőris kiszáradt boglyákban áll a szalma és széna lettem aminek szántak.

21

Mikuli Vera

Bertók László

22

Újság hasamba, betegség pokolba! „Rajtad nem fog”, mondta a szemembe mosolyogva a szomszédlány, amikor szóba került, hogy egy falunk béli fiút állítólag „megétettek”, azaz az ételébe (süteménybe) tett szerrel, „legényfogóval” bolondítottak bele valakibe. „Honnan tudod?”, hitetlenkedtem, de csak rejtélyesen mosolygott. „Tehát velem is megpróbálkoztatok”, morfondíroztam magamban, de aki nem hisz benne, azzal hiába próbálkoztok. Igaz, mindig volt valami bajom, ki tudja? Ekkoriban már, ha beteg voltam, orvoshoz szaladgáltam, és szentül hittem, hogy akit megszerettem, azt a szép szeme, arca, lába, alakja, mozgása és a személyisége miatt szerettem meg. „Újság hasamba, betegség pokolba!”, csúszik ki a számon ösztönösen ma is, amikor az első szem epret, málnát, cseresznyét, bármely gyümölcsből az adott évben az elsőt a számba veszem. „Nem lesz szerencsénk”, mondom, ha fekete macska szalad át a kocsi előtt. „Szerencséd lesz”, nyugtatgatom az unokámat, ha kifordítva veszi föl a pólóját. „A pók szerencsét hoz”, próbálom leállítani a feleségemet, amikor mérgesen irtani kezdi a pókokat a hétvégi házikóban. A varázsos mondatok akkor is eszembe jutnak, ha egyedül ér az élmény, de akkor működnek igazán, ha más is jelen van, amikor kimondom őket. A friss termés ízesebb, értékesebb, örömtelibb lesz, a macska látványa után valameddig óvatosabban vezetek, az unokám nem mérgelődik, a feleségem szó nélkül folytatja, amit elkezdett. Az egy másik fokozat már, hogy késsel nem volt szabad a tejbe nyúlni, mert véres lesz a tehén teje, hogy pénteken nem tanácsos varrni, mert bevarrod a tyúkok fenekét (nem tojnak többet), vagy, hogy a leány, pláne az „eladó leány”, ne üljön étkezéskor az asztal sarkához, mert akkor nem fog férjhez menni soha. Abba meg bele lehetett borzongani, ha az öregek esténként, a pislákoló petróleumlámpa, vagy a villogó tűzhely félhomályában arról meséltek, hogy az ördöngös ember csak átment az utcán a menyasszonyt és a vőlegényt esküvőre vivő lovas kocsi előtt, s a lovak megtorpantak, megálltak, csak akkor indultak tovább, amikor odasétált hozzájuk, megveregette a nyakukat, megfogta a kantárjukat, egyetkettőt lépett velük. Az pedig valóságos horror volt már, hogy a cserbenhagyott szegény legény a volt szeretője lakodalmán belevágta a fejszéjét az udva-

ron álló lovas kocsi kerékagyába, s bent a házban, a vacsorázó násznép szeme előtt, leesett a gazdag ifjú férj feje. Pedig csak az történt, hogy valaki, titkos tudás birtokában, titokzatos erők segítségével igazságot szolgáltatott. Nem a vármegye, nem a pandúr vagy a betyár, hanem egy közülünk való billentette helyre a világot. Ez viszont holnap, holnapután is megtörténhet, tehát van remény, lehet élni a bajok, a megaláztatások ellenére is. Mennyi-mennyi effélét, s egyéb, termékenységi, vetési, háziállatokhoz fűződő, zömében a régi paraszti világhoz kapcsolódó hiedelmet, tilalmat, szokást, ártatlan (vagy ártó) babonát tanultunk meg, követtünk, s követünk néha ma is, akik abból a világból jöttünk, maradtunk itt. Mosolygunk rajtuk, mégis kimondjuk, „megtesszük”, mert „nem múlik rajta semmi”. De hátha mégis? Hiszen az is, aki hazugnak, nevetségesnek tartja a varázslást, aki nem hisz a babonában, annak a nyelvében és szokásaiban is erősen benne él. Hiszen a paraszti vallásosságot a legutóbbi időkig, az én gyerekkoromban-ifjúkoromban bizonyosan, erősen jellemezte a kereszténységnek és az ősi hiedelemvilágnak a keveredése, összefonódása. Hiszen a paraszti kultúra nem volt szerves kapcsolatban sem a nemesség, sem a városi polgárság szellemi tudatosodásának változásaival, fejlődésével, ezért önellátó maradt. Kérdéseire a világ végső dolgairól, az életről, a halálról, a maga helyéről a világban, magának kellett megadnia a feleletet. Nem véletlen, hogy a babona arra az ősi világképre épül, amelyben a túlvilági hatalmak, a természet és az ember még szoros viszonyban vannak, amelyben a természetfölötti világ és a földi világ összefügg, átjárások, csodák bármikor történhetnek. Csak később döbbentem rá, hogy az 1950-es, 1960-as években a szocialistának nevezett ideológia hatalmi képviselői miért hadakoztak olyan elszántan, könyvekkel, előadásokkal, kampányokkal a babonák és a csodák ellen. A vallás, a vallásos emberek ellen viseltek háborút. Miért, hogy nem feledtem el, szinte ösztönösen mondom ki, „követem” ezeket a „parancsolatokat” ma is. Hiszen a mindennapokban édesanyám is mosolygott rajtuk, csak ha nagy volt a baj, akkor próbált meg mindent. Talán, mert arra a jóérzésre is emlékszem, ami a szentenciákat meghallva eltöltött bennünket. Beavatódtunk valahová, valami titkos

Akasztott ember köteléből egy darab

Valami bajom van megint. Cserepes a szám, „egy tűz” a homlokom, a testem, elégek. Anyám megigazítja rajtam a dunyhát, és azt mondja: „Megigéztek. Elszaladok az Ács Rozi nénédért.” Jönnek hamar. Rozi néném kiveszi a köténye alól a kicsi lábast, a csikótűzhely platnijára teszi. Viasz van benne. Amikor megolvad, a fejem fölött egy másik edénybe önti, amibe előzőleg vizet merített. Mozog közben a szája, hangtalanul motyog valamit. A viasz a vízben megkeményedik, „alakja” lesz. Megfogja, nézegeti, tűnődik, hogy mitől ijedhettem meg. Kutyától? Rossz embertől? A vízből három kortyot innom kell, majd megmossa benne az arcomat. A viaszból egy pici darabot a kupámra (a tarkómra) ragaszt. „Holnapra meggyógyulsz” – mondja, és megy el. Alighogy kiengedtek a börtönből, megjelent nálunk a Király Mari néném. A falufarka, ahogy anyám nevezte. Egyik házból ki, a másikba be, ezt csinálta egész nap. Vitte a híreket, a pletykákat, megkínálták itt is, ott is. Mindig volt benne valamennyi ital, de akkor még, 1955-ben, 1956-ban jól bírta. Anyám nem szerette. Félt a szájától, a mihasznaságától, attól, hogy bajt hoz ránk. És sajnálta az időt a fecsegésre. „Lacim, ez itt egy akasztott ember köteléből egy darab. Azért hoztam, hogy varrd bele a gatyád korcába, és aztán akárhová mégy, ha bajba kerülsz, ez segít” – mondta Mari néném, és egy kb. ötcentis kötéldarabot nyújtott felém. „Ugyan már, Mari néném, én nem hiszek az ilyesmiben” – hárítottam el a jóindulatot. S mintha mégis bevarrtam volna, annyiszor eszembe jut azóta, hogy milyen jó lett volna, ha bevarrom. A lucernát kaszálja édesapám a pajta végében, a valamikori szalmakazal, krumpliverem helyén. 1974ben. Nem vett észre, anyámnak kiabál, hogy menjen oda. Tojást talált a lucernában. Hogyan kerülhetett oda? Babonaság? „Teemény?” (Rontás céljából odatett tárgy, eledel, szer, anyag.) A „tikok” ide nem

jönnek ki. Valaki átdobta a szomszédból? „Összetörött volna.” Átmásztak a kerítésen? (A szomszéddal éppen haragban vannak.) Közben Pista öcsém is odaér. Néznek egymásra. Aztán Pista fölveszi, megrázza a füle mellett, és azt mondja, jó. S anyánk beteszi a többi közé, az éppen nála lévő szakajtóba. A túlsó soron, velünk szemben Gombai Rozi néném úgy közlekedik az udvarban, hogy egy hokedlit rakosgat maga előtt. Megfogja, előbbre teszi, utánalép. Megint előbbre teszi, megint utánalép. „Az ízületei rosszak” – mondja keresztanyám, aki éppen hozzá igyekszik az Alsó utcából, mert megkérte „a Rozi”, hogy ha megy a szomszéd faluba, hozzon neki valami sötét ruhaanyagot. „Ezt a fekete-fehér szekfűmintást vettem. S azért most este megyek hozzá, mert arra is kért, hogy akkor hozzam el, ha az ura nem lesz otthon. Annak nem szabad tudni róla.” A szomszéd éjjeliőr a téeszben, most ment el szolgálatba. Keresztanyám a mi ablakunkból lesi, mikor lesz tiszta a levegő. Kérdem édesanyámtól, hogy a hokedlivel közlekedő szomszédasszony férjének, aki vénségére éjjeliőr lett a téeszben, még mindig van-e puskája. „Ki tudja? Megint belekeveredett valami puskaügybe. A D. Pista keverte bele, akit nemrég csuktak be, de talán nem is a puska, hanem a javasság miatt. Ennek meg mindig volt puskája, tudod te is, sokszor ült miatta. Meg más miatt is. Az Isten őrizzen meg az ilyentől” – mondja, miközben éppen tojást üt egy tálba, s abba mártogatja az előbb levágott csirke darabjait, s oda-odakap a hasához, leül, föláll, fájdalmas arcot vág. Gyullad, görcsöl az epéje helye már egy hete. „Mind úgy járunk, mint a Rozi nénéd” – fejezi be a témát. Hogyan lett a D. Pista javasember? – kérdezősködök tovább. Valamikor együtt dolgoztam vele a cséplőgépnél, ügyes faragó volt, bicikliket szerelt, ezermesterkedett, nem tudom elképzelni. „Nem tudom én se, de már régóta marháskodik. Az inkeiek jártak hozzá főleg, de a saját feleségét is halálra ijesztette. Valami állatokat, patkányokat vagy miket varázsolt a szobába, tele volt velük a szoba, rohangáltak le-föl, dobogtak, az asszony meg ott feküdt az ágyban, majdnem szörnyethalt. Föl akarta jelenteni, de azt mondta neki a Pista, hogy ha megteszi, vagy ha megcsalja, azokkal az állatokkal maratja széjjel. Aztán valaki mégiscsak följelentette.” „Még mindig vannak errefelé javasaszszonyok, javasemberek?” „Akadnak.” Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz? – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi dok-

23

fény világította be a pillanatot, oldotta fel a görcsöt, adott önbizalmat, kapcsolt össze egy közösséggel. Furcsán hangzik, de a babonának, mint minden hitnek, összetartó, élni segítő ereje volt. Olyan világba vitt el, ahol az urak, a gazdagok, a tanultak, a tudósok és a szegény, a képzetlen, a „primitív”, az „egyszerű” emberek a titok, a félelem és a remény által egyenlővé lettek, lehettek. Vagy mégsem? A kérdés további „boncolgatása” helyett álljon itt egy 1974-ben fogant írásom, amelyben édesanyámmal beszélgetünk akkori és régebbi vései történésekről, olyanokról, amelyek a szülőfalumban, illetve a családunkban estek meg, s amely beszélgetésünknek a végén édesapám helyére teszi a világot.

24

tort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévízen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.” „A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.” „Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaér-

tünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasaszszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.” „Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.” „Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.

A merész mandulafácska Epigramma-pályázat

A pályázatra egy szerzőtől 3 költemény küldhető be 2008. december 31-ig (cím: Janus Pannonius Múzeum, 7621 Pécs, Káptalan u. 5., avagy [email protected]). A zsűri tagjai: Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője Bertók László, Kossuth-díjas költő, Méhes Károly, a Magyar Írószövetség dél-dunántúli csoportjának titkára. Eredményhirdetés: 2009. március 30-án, mandulafa virágzáskor. Az I. helyezett költemény 150.000-, a II. helyezett 100.000,- a III. helyezett 50.000,- forint díjazásban részesül.

Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy 2008. november 16-án, életének 77. évében elhunyt Gyurkovics Tibor költő, író, lapunk szerzője. A gyógypedagógusi, pszichológusi végzettségű József Attila-, IBBY-, Bölöni-, Kossuth- és Magyar Örökség díjas író tagja volt a Magyar Írószövetségnek és elnöke a Magyar Írók Egyesületének. Alelnöke volt a Magyar Művészeti Akadémiának, alapítója és szerkesztője a Lyukasóra c. folyóiratnak. Aktivitása, az irodalom iránti mérhetetlen elköteleződése példaértékű volt.

Gyurkovics Tibor

Este Még sír a szem. Sovány kis arcok közt gyöngyösen mered a tér, remeg a lét, mint karcsú gyertya, ahogy néha a falakhoz ér!

Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy 2008. november 20-án, életének 98. évében elhunyt Takáts Gyula költő, író, festő, lapunk szerzője. Utolsó interjúját idén tavasszal az Irodalmi Páholy folyóiratnak adta. A Nyugat c. folyóirat harmadik nemzedékéhez sorolt, kétszeres József Attila-, Baumgarten, Déry és Kossuth-díjas költő tagja volt a Magyar Írószövetségnek és elnöke a Berzsenyi Irodalmi Társaságnak. Évtizedeken át a kaposvári Rippl-Rónai József Múzeum és a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője volt. 1991-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Alapításától, 1992-től tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1994-től a Magyar Pen Club alelnöki tisztségét is betöltötte. Takáts Gyula

Évvége havas fenyők között I. Napok rácsában itt az év... Bika és tündér szarva, szárnya. Az új naptár itt ül kezemben még, Aztán tovább senki se látja... Vakít a fekete, vakít a fény.

25

Fejet hajtván a humanista költő, az egyik legeurópaibb magyarországi művész, Janus Pannonius munkássága előtt, a pécsi Janus Pannonius Múzeum nyílt pályázatot ír ki epigramma, avagy az epigrammához hasonlatos, rövid (maximum 8 soros), tömör, magasztos hangvételű, avagy csípős humorú vers írására. Janus szellemiségére és egyben híres művére, az Egy dunántúli mandulafácskára utalva a pályázat címe: A merész mandulafácska. Serkentvén, hogy eltűnődjünk azon, vajon ugyanazzal, netán nagyobb eséllyel virágzik-e bármi is a télben 2008-ban, mint a reneszánsz idején.

Áldozó Krisztián

Teljes kiőrlés

26

Gyanús vagyok én mostanában itt A toll körül az íróasztal mellett. Esténként, mint eladó házat Járom körbe önmagam. Újra és megint újra írom A feleslegesnek vélt szobákat Ahogy próbálom sorokba szedni napjaim tárgyait. Kihúzok széket, fiókot, törlök asztalt, Visszhangot, áthallást keresek a falak között. A suttogás apró bolyhos penésszé nőtte Ki magát a sarkokban. Mióta elköltözött Szinte csak a rímekre figyelek. A rágásra, Kell legyen harminc-nyolc precíz mozdulat Falatonként, kell, hogy minden elalvás előtt Gondosan számba vegyem a sarokpontokat. A sötét olyan nagy ilyenkor, alig látszik. El se hinnéd, mennyit gondolok bele, Mennyi férne még bele. Elvinnélek messze a sarokpontokig Ahol már nem látják a szemem csillogását És minden este számba vennélek, Babonából.

27

Aki a tengerrel beszélget Interjú Szakács Eszter költővel

Készítette: Üveges Andrea Szakács Eszter 1964. április 21-én született Pécsen. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola ötvös szakán végzett 1983-ban, majd földrajz-rajz szakon szerzett diplomát 1988-ban. Ez évtől kezdve a pécsi Egyetemi Könyvtárban dolgozik. Eddig megjelent verseskötetei: Halak kertje (1993), Süllyedő Atlantiszom (1995), Másik hely, másik idő (1999), Álombeszéd (2002), Saudade (2006). 1993-ban Gérecz Attila-díjban, 1998-ban Déry Tibor-díjban és Móricz Zsigmond-ösztöndíjban, 1999-ben pedig Soros-ösztöndíjban részesült, 2002-ben Radnóti-díjat kapott, 2007-ben pedig elnyerte a Vas István-díjat. Úgy vélem, Szakács Eszter titok. Persze, tudom, erre a helyes válasz igen sokat hangoztatott: minden ember titok, megfejtésre váró. Olvastam Nagy Imre egy méltatását, melyben azt írja önről, hogy rejtőzködő, szemérmes versei vannak. Igaza lehet? Nem tudom, hogy mennyire vagyok „rejtőzködő és szemérmes” költő. Én, ha jól sikerül a vers, mindig úgy érzem, hogy teljesen levetkőztem, de ez akkor már egy cseppet sem érdekel, mert az, aki meztelenül ott áll, már nem én vagyok. Sajnos, még a költőtársak is hajlamosak arra (én is gyakran esem ebbe a hibába), hogy összekeverjék a költői ént azzal a személlyel, aki épp a toll végébe kapaszkodott, amikor a vers megszületett. Én mindig úgy érzem, hogy ha megírtam egy verset, az már nem rólam szól, még kevésbé az enyém. Saját élete van, saját tere és ideje, és én ebbe a térbe már csak látogatóba járhatok, épp úgy mint az, aki elolvassa a verset. Aki verset ír, mégiscsak önmagát írja bele minden versébe, még akkor is, ha ezt idővel kívülállóként nézi. Mi készteti hát akkor a költőt arra, hogy kitegye a szívét-lelkét idegeneknek? Ez a Karinthy Frigyesi „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” ars poetica? Én nem nagyon szeretem az ars poetica kifejezést. Nem hiszem, hogy nekem lenne olyan. És egyedül a vers maga az, ami arra késztet, hogy „kitegyem a szívem-lelkem”, ahogy Maga fogalmazott. Nem érdekel, ki mit gondol, mert az, aki a versben beszél, már nem én vagyok. Az, aki beszél, mindig azzal azonos, aki a verset olvassa. És itt most az igazi, értő

olvasásra gondolok, amikor tényleg megérint valakit az a néhány sor a papíron. Megérinti, mert magára ismer, vagy legalábbis egy helyre önmagában. Egy vers akkor jó, ha egyfajta tükörként funkcionál. Mi az, ami leginkább motiválja önt versei megírásában? Azt gondolom, hogy minden motiváció többgyökerű, de nyilván van egy-kettő, ami dominánsabb a többinél. Ez nálam talán az önmegismerés vágya. Sokszor úgy érzem, hogy én igazából versben gondolkodom – vagy ha úgy tetszik, a vers gondolkodik helyettem. Nyilván azért is van ez így, mert meglehetősen ösztönös alkat vagyok, és bár a korral az emberben nyilván nő az önreflexióra való hajlam és igény, még mindig – túlságosan is – az érzelmeim irányítanak. A vers (és az álom) az a terep, ahol képes vagyok szemügyre venni magamat és a világot kívülről. Ekkor a tudatalattim irányítja ezt a szemlélődést, és nem a tudatos énem, ami hajlamosabb az öncsalásra. Tehát mondhatjuk azt, hogy a vers nem tud hazudni? Igen, természetesen. Ha hazudik, ha hazudunk, akkor biztosan nem lesz jó a vers. Hiszen Keats óta tudjuk, hogy a szép igaz, és az igaz szép. Persze, még millió dolog miatt lehet rossz vagy csak átlagos egy vers, de az alapvető dolog, hogy amikor leülünk írni, rábízzuk magunkat a vers igazságára. Vajon miért érzem azt, hogy azok a versek, amelyeket pl. a legutóbbi kötetében a portugál tájról, érzésről írt, nekem olyanok, mintha egy otthoni falu házairól, élményeiről szólnának, noha anynyira mások? Talán emiatt a bizonyos saját tér és idő miatt. Ha valaki otthontalan a világban, megpróbál magának teremteni egyet. Ez minden alkotás egyik elsődleges motivációja is. Ha Magának ezek a versek az otthona képeit idézik fel, talán ezért van. Az otthonosság érzete miatt. Egyébként kicsit félrevezető a kötet címe, mert az a világ, ami kirajzolódik a versekben – bár szintén mediterrán – nem portugál, hanem görög. A görög táj és mitológia az, ami meghatározza, viszont a versek alaphangulata leginkább a lefordíthatatlan portugál saudade (egyfajta melankolikus vágyakozást jelent) szóval jellemezhetőek, ezért kapta a könyv ezt a címet.

28

Miért izgatja annyira a görög mitológia világa? Ad valami többletet ez a mi magyar mentalitásunkhoz? A görög mitológia természetesen már rengeteg mindent adott nekünk, hiszen az európai kultúra egyik alapja. Engem is azért érdekel, amiért mostanság talán divat is lett a pszichológiában, gondolok, a jungiánus pszichológia archetípusokkal foglalkozó ágára. Úgy érzem, néha többet tudok elmondani, ha egy mitológiai alak maszkján keresztül beszélek, mert ezeknek az archetípusoknak rendkívül nagy erejük van arra, hogy azonosulásra és átélésre késztessék mind a költőt, mind az olvasót.

ideje az a néhány nap, igyekszem minél többet nézni, és minél több képet elraktározni magamban, hogy majd egyenként elővegyem és megszemléljem őket, amikor írás közben szükségem lesz rájuk. Szóval, ilyenkor inkább gyűjtő vagyok, egész szép kollekcióm van már tengerpartokból, olajfaligetekből, vagy kopár hegyoldalakon kövekből kirakott titokzatos szavakból és ábrákból, amilyeneket például Santorinin láttam. A reggel, az este, az álom, a tükör, a víz… hogyan találja meg a költői eszközöket? Valóban ennyit él köztük? Valahol azt olvastam, újholdas formakincset hoz játékba, kimunkált esendőséggel.

Aki szereti a nagy vizeket, úgy vélem, szabad ember lehet. Nem köti a föld, részt vehet a tenger adta lehetőségekben, élhet velük, élmények részese lehet. Miért a folytonosan visszatérő tenger-motívum? Leginkább egy gyakorlati kérdés bujkál bennem: tényleg ilyen sok időt tölt a tengeren? Napozva, olajbogyó, hátizsák, strandtörölköző társaságában? Vagy ez valami másról szól? Én egyáltalán nem tartom magam szabad embernek, de talán ezért is szeretem annyira a tengert. Sajnos, rettenetesen kevés időt tudok víz közelében tölteni. Az utóbbi tíz évben olyankor sikerült leginkább egy-egy görög szigetre eljutnom, amikor nyertem valami ösztöndíjat vagy díjat, mivel a könyvtárosi fizetésből erre sajnos nem futja. Viszont több mint tizenöt éve ért egy nagyon erős tengerélmény, amikor egy ideig Skóciában dolgoztam, mint au-pair girl. Később ennek az ossziáni, hatalmas erőktől duzzadó, de kissé komor tengernek az ellenpontjára találtam rá a homéroszi derű otthonában, Görögországban, és a kettő valamiképp egymást felerősítve összeadódott bennem. És persze, hogy másról (is) szól. A víz az egyik őselem, hatalmas kultúrtörténeti és pszichológiai háttérrel – ki-ki tudása, személyisége szerint választhat ebből az anyagból, hogy neki mit jelent a tenger. A tenger mellett hol, milyen körülmények között tud és szeret verset írni? Fontos befolyásoló tényező ez egyáltalán? Az elmúlt években túl kevés időt tölthettem ahhoz tenger mellett, hogy írjak is. Inkább a feltöltődés

Ezek csak szavak. Minden költőnek megvannak a kedvelt szavai, és nyilván azért választja ki őket a nyelv szókincséből, mert fátyolként maguk után húznak valami olyan többletjelentést, ami számára fontos. Úgy emlékszem, leírtak már kritikában olyasmit rólam, hogy bizonyos szavakat túl gyakran használok, és ezzel egyhangúvá válnak a verseim. Én viszont úgy gondolom, hogy ezek a bizonyos szavak adott versben mindig kicsit mást jelentenek, előre vagy hátrautalnak más versekre, vagyis képesek azokat e körükbe vonva gazdagítani magukat. S kicsit olyanok is talán, mint egy színésznő, aki mindig más darabban lép fel. Ugyanaz a test, de más a ruha. Ha nem verseket írna, mit csinálna szívesen? Nyilván, nem véletlen, hogy immár sok éve, a könyvtár a munkahelye. Miket szeret olvasni? Hát igen, ha megnyerném a lottó főnyereményt... Néhány éve még azt gondoltam, hogy egy alternatív életben leginkább utazgatni és fotózni szeretnék. Csak úgy, a magam kedvére. De néhány hónapja, amikor egy hosszabb, kényszerű táppénz és lakásfogság alkalmából a saját szórakoztatásomra belekezdtem néhány mese megírásába, rájöttem, hogy igazából ezt akarom. Reggelenként felkelni, leülni a laptop elé és estig dolgozni. Ezt a félig szerzetesi életformát. Tudja, eddig csak verseket írtam, és verset nem lehet – én legalábbis nem tudok – naponta írni, valószínűleg ezért nem fogalmazódott meg bennem idáig ez az igény. Az időnkénti versírással jól megfért a

Mi az, amit szeret? Sajnos, ahogy öregszem, egyre kevesebb dolgot szeretek úgy istenigazából. De azért még megvan bennem a nevetés, az utazás, az írás, az egyedüllét szeretete – nem feltétlenül ebben a sorrendben. Szeretek néhány emléket is… Például a paleokastritsai olajfák és ciprusok képét a hegyoldalban, a májusi kánikulában gyöngyöző pohárból meghúzott Almdudler ízét, a jázminbokrok illatát, a tengerpart hűvös homokjának érintését a talpam alatt, vagy mondjuk egy szigonyos békaember kissé szürreális megjelenését egy erdei ösvényen … Ön kapta 2007-ben a Vas István-díjat, amit az elmúlt év december 12-én vehetett át Budapesten. Mit jelent önnek ez az elismerés? A Vas István-díj egyrészt a díjat odaítélők miatt volt fontos számomra. Rendkívül nagyra becsülöm Réz Pált, Lator Lászlót és Várady Szabolcsot, és megtiszteltetés volt számomra a kezükből átvenni a díjat. Másrészt pedig természetesen Vas István miatt volt fontos. Én az ő verseire, életrajzi regényére még főiskolás koromban találtam rá, egy-két év múlva pedig a felesége, Szántó Piroska festőnő remek humorú, Bálám szamara című könyvét is nagy élvezettel olvastam. A könyv érzékletesen festi le a mindennapi életüket, úgy éreztem, szinte ismerem őket, úgyhogy kicsit olyan volt számomra a hagyatékukból alapított díjat megkapni, mintha az ő kezükből vettem volna át. Fontos önnek, hogy hogyan értékeli a szakma, vagy inkább a közelállók véleménye érdekli, formálja? Tagadja vagy sem, nyilván mindenkinek fontos, hogy mit gondol az írásairól a szakma. Van néhány ember, akinek adok a véleményére, de igazából elég ritkán kapok ilyesféle visszajelzést. Én meglehetősen outsider vagyok az irodalmi életben, nincsenek olyan íróbarátaim, akikkel szoros műhelykapcsolatban lennék. Akik közel állnak hozzám, nem szakmabeliek, így a véleményük, bár természetesen érdekel, kevésbé mérvadó számomra. Boldog ember Szakács Eszter? Hogy érezhetném annak magam? És hogy ne érezhetném? Jorge Luis Borges egyik verse jut eszembe: „Megfeszítenek és én vagyok a kereszt meg a szög. / Nyújtják a kelyhet s én vagyok a bürök. / Becsapnak és én vagyok a hazugság. / Megégetnek és én vagyok a pokol. / Magasztalnom kell s megköszönnöm az idő minden percét. / Táplálékom mindaz ami van. / A mindenség pontos súlya, a megaláztatás, az öröm. / Helyeselnem kell azt is ami bánt. / Jó vagy rossz sorsom mit se érdekel. / Költő vagyok.”

29

könyvtári munka. De a próza egész más, megkívánja a vele való rendszeres foglalkozást. Szóval, ha lenne egy alternatív életem, amiben megengedhetném magamnak ezt a luxust, így élnék. S rendkívül közhelyes módon egy vidéki házban, egy gyönyörű tájra nyíló tágas teraszon szeretnék írni. Olvasni leginkább verseket szoktam, igyekszem figyelemmel követni a kortárs költészetet az irodalmi lapokban és a friss kötetekben. Ezen kívül laikusként érdekel például a pszichológia, az etológia, a humánevolúció: nagy előnye a könyvtári munkának, hogy sokféle könyv megfordul a kezem alatt. Szórakozásként többnyire a meseigényemet igyekszem kielégíteni, szeretem a színvonalas sci-fit és fantasyt. Mivel foglalkozik mostanság? Jelenleg egy mesekönyvön dolgozom. A mesék különálló történetek ugyan, de hátterüket és néhány mellékszereplőt tekintve lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egy képzeletbeli szigeten játszódnak, ahol a régi görög istenek és mitológiai lények az emberek mellett élnek. Kissé eklektikusan keverednek bennük a népmese és a mitológia toposzai; például a szirének vagy a Pegazus mellett szerepelnek sárkányok, varázslók és királyfiak is. Én rettentően élvezem az egészet, pont olyan öröm számomra mesét írni, mint amilyen az olvasásuk volt gyerekkoromban. Ki az, aki meghatározó Szakács Eszter munkásságában? És életében? Hogy az életemben ki az, vagy kik azok, lényegtelen, hiszen, ahogy már mondtam, a versek nem rólam szólnak. Ha azokra a költőkre gondol, akik hatással voltak rám, persze, én is sokat felsorolhatnék.. De nem tudom, hogy igazából volt-e olyan, akiről elmondhatom, hogy meghatározó volt a pályám során, hiszen ez az erős hatás legfeljebb egy-egy időszakra jellemző, és mi alapján emelhetnék ki egyvalakit? Fontosabbnak tartom a tényt, hogy ezek a hatások összeadódtak, így azt, aki most vagyok, mindegyiküknek köszönhetem. Szívesen gondolok rájuk a költői DNS-em részeiként – van, amit innen örököl az ember, van, amit onnan, de a végeredmény egy (remélhetőleg) „egyedüli példány”, ahogy Kosztolányi írta. Mit tudhatunk meg a családjáról? Saját családom nincs, egyedül élek. Édesanyám és három öcsém van, apám néhány éve meghalt. Az ő halála hozott a felszínre egy másik, régebbi halálesetet, amit akkor, a maga idejében nem tudtam feldolgozni. Úgy tűnik, az utolsó kötetem versei kellettek ahhoz, hogy írni tudjak róla. A Saudade gyászversei kettőjükről és kettőjüknek szólnak.

Szakács Eszter

Kitalálós Elhagyott part buckák fű szél ki kell találnom Ide hoz vissza minden éjszaka az álom Mózeskosár rajzceruzák a régi sípom Mint hajótörés után mindenféle lim-lom Felcsattanó nevetés tompa zaj nem értem Moraj moraj továbbeveznek a sötétben Eltűnik a kezem kagyló homokvár árok Eltűnik a lábam ülök lépek vagy állok Nem vagyok már azt hiszem ez másnak az álma Jó lenne ha reggelig megint kitalálna

Vízre írt

30

Úgy ment el, hogy közben végleg itt maradt. Késői nyár maganyugtató esője. Álmomban összeszedtem a hamvakat. Visszapergett a cserepes, sárga földre. Játszottam sakkot és kopogós römit. Kőrisfapohárban a csontkockák hangja. Mikor az egyetlen töltényt ellövik. Vagy felakasztanám magam a harangra. S mintha mindez együtt víz színén lebegne, életeket, álmokat el sose kezdve.

Mindenszentek Törött töklámpás a fejem benne viaszba fúlt a láng visszasírom a magokat s a húst, mit Isten rég kivájt

padba, késsel „áj-báj kecske háj, mézbe oltott varjú máj ki itt leülsz, tudd meg már, a szerelem holtig tart.”

31

Tolnay Donát

Petrarca késői utóda elment – honoris causa –

Garai István, nagyölvedi (Felvidék) születésű (1915) tanár, költő, 2008. október 26-án, budapesti lakásán, életének 94. évében elhunyt. A nagy, bozontos szemöldökű és szakállú, már-már prófétai attitűdökkel bíró költőnek, „Mesekirály” (1948) c. kötete miatt, amelyet a határokon túl rekedt magyar nemzeti kisebbség védelmében írt, a szegedi „Csillag” börtönben kellett két évet töltenie. Ő azonban szabadulása után is csak saját hangján volt hajlandó megszólalni, a rendszert tömjénező, álságos dicshimnuszokat marokszám hajigáló költészetről hallani sem akart. Megjelenni hivatalosan nem volt lehetősége, ezért saját kiadású könyveivel igyekezett jelen lenni az irodalmi porondon. Több mint harminckötetnyi verse jelent meg, nem egy közülük magyar-latin bilingvis kiadásban. Értő kritikákat írtak könyveiről többek között a Jelenkorban, a Somogyban, a Hétben, a Krónikában, az Új Könyvekben és latin folyóiratokban, mint a Vox Latina, illetve a Vita Latina. Több fordítása is napvilágot látott. Baudelaire egy latin versének fordítása a gimnáziumok latin tankönyvében is szerepelt (1981). 1975-ben a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja elismerő oklevéllel (Diplomo d’Ounour), 1978-ban a Petrarca-díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki (Prix Petrarque). Nem volt ismert költő, de elszántsága, elvhűsége és mérhetetlen önbizalma mégis a nagyok közé emelte őt. Budapest belvárosában is vidéki magányba szorult. Hiába jelentek meg egyre-másra kötetei, az írótársadalom részéről mégis késett az elismerés. Garai István lapunk szerzői közé tartozott, ezért az Irodalmi Páholy szerkesztősége saját halottjának tekinti őt. Ezzel a kis írással és halála előtt írt legutolsó torzóban maradt versével tisztelgünk élete és alkotói munkássága előtt.

Bartusz-Dobosi László

32

Ante, apud, ad, adversus, … Először mindig a lábát nézem meg egy nőnek. Már ezen az első mustrán eldőlhet minden. Ha nem megfelelő hosszú a combja, ha nem elég formás, ha a vádli nem gömbölyödik a kellő mértékben, ha az izomzat és a csontozat túl erőteljes, mármár férfias, ha a szőrzet túl domináns, ha a boka nem elég kecses, ha a lábujjak bütykösek, s ha a fenék, ami tulajdonképpen a comb folytatásaként is felfogható, nem elég feszes, formás, akkor már nem is folytatom tovább a szemlét. Felesleges. Sohasem tudnék egy olyan nővel együtt élni, akinek taszít a lába. Éppen ezért egész „tudományos” mélységekig fejlesztettem vizsgálódásaimat, s elmondhatom, mára már komoly szakértője lettem a témának. Elég egy röpke pillantás, egy leheletnyi „szippantás”, máris látom, hogy érdemes-e még tovább foglalkozni a témával, vagy sem. Minthogy azonban korunkban a nők többsége nadrágot húz,

a vizsgálódás nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Persze a nadrág milyenségén nagyon sok múlik, a vizsgálódás legtökéletesebb időszaka mégis a nyár. A miniszoknyák, a shortok, strandpapucsok időszaka ez, amely nemcsak hogy bepillantást enged a rejtettebb mélységekbe is, de még ki is emel egyes részeket, ami különösen nagy segítség lehet az értő szemnek. Most azonban, amikor fütyörészve szökdécseltem a Vörösmarty utcai kutyapiszkok között, egészen más évszakot mutatott a kalendárium. A bérházak nagy szürke gúnyában támasztották egymást a budapesti őszben. Szakadt ruhájuk még az ötvenes évek divatja szerint volt szabva, de az emberek lelkében észrevétlenül vastagodó ónszínű közöny lelki szürkehályoga miatt ezt senki sem vette észre. Eredetileg igen fessek lehettek arisztokratikusan szabályos és pedáns vonalaikkal, szo-

kellett akarnom, pláne nem erőlködnöm, egyszerűen ment minden magától, s éreztem, hogy a város egyre inkább az enyém lesz. Közben pedig arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű érzés lesz egyszer csak ellökni magamtól, mint a megunt szeretőt. Kegyetlenül, hidegen. Hirtelen ott találtam magamat a ház előtt, ahol már annyit jártam annak előtte. Nehéz lett volna a nagy, négyemeletes bérház színét megtippelni, de eredetileg valahol a sárga és a krémszínű között mozoghatott, mostanra azonban sokkal inkább szürkéhez vagy a barnához hasonlított. Semmiben sem különbözött a többitől, ugyanúgy állt ott kiszolgáltatva, megalázva, és a Király utca trolivezetékei által a szemben álló társához láncolva. – Nyolcvankilenc. – olvastam magamban századjára a házszámot, és elkezdtem izgulni. Nem tudom, miért? Ez valahogy hozzátartozott. A hatalmas, vasalt bejárati kaput csak nehezen, nekifeszülő vállammal tudtam belökni, de végül méltóságteljesen kinyílt, mint valami mesebeli barlang titkos bejárata. Orromat már az első lépésnél megcsapta az elhanyagolt lépcsőházban lézengő, kibelezett kukákból terjengő kevert szemét rothadó szaga. Ezen a szakaszon mindig igyekeztem minél gyorsabban végigbotorkálni. A hosszú, rosszul megvilágított folyosó a belső udvarban végződött. Egy négyzetnyi égbolt jelentette a természetet. Egy kék folt és semmi több. A bérház kövezett udvara, a széles gangos folyosók, mindmind teljes növénytelenségben tengődtek. Csak a minden konvenciót felrúgó gazcsomók ütötték fel illetlenül fejüket a repedésekben, sőt az ottfelejtett cserepek száraz földjében. A díszes, polgári nagyzolással ékesített vasalt korlátnak támaszkodtam és az ósdi liftet vártam, amely éltes korának megfelelő sebességgel és méltósággal ereszkedett alá a magasból. Beléptem a szűk helyiségbe, s egy gyors körbepillantással konstatáltam, hogy az összes ismerős falfirka, karistolás és szennyfolt a helyén van, s megnyugodva húztam magamra az ajtót. Az a néhány másodperc, ami a gomb erőteljes megnyomása és a lift nagy robajjal és zökkenővel való elindulása között eltelt, mindig jóleső rettegéssel töltött el. Nem voltam klausztrofóbiás, de a gondolat, hogy az öreg járgány magába zár, mégis zsigereimben kavargó émelygéssel fogott el. Persze soha sem történt semmi. A lift felkínlódta magát a kívánt emeletre, ugyanolyan hatalmas kattanással állt meg, mint ahogy lent elindult, s mérhetetlen közönnyel szülte bele a lépcsőházi világba ideiglenes terhét: engem. Ez az egész út a kaputelefontól a harmadik emeleti lakás üveges ajtajáig, már egy-

33

lid színeikkel, finomkodó csatornadíszítéseikkel és nagyvilági balkonjaikkal. Mostanra azonban mindez már csak inkább növelte a pusztulás látványát, s nevetségesen hatott. Valahogy úgy, mint egy hetvenes éveiben járó nő, aki festi magát. A vakolat, mint a ráncosodó narancsbőr, lötytyedten lógott a falakon. Általában olyan volt az egész város, mint valami kórházi elfekvő, vagy egy ápolók nélküli öregek otthona. Az utcák csík teste úgy kígyózott e dülöngélő klasszicizmus-obeliszkek között, mint a földön heverő hajléktalanok nadrágszárából szivárgó sárga folyadék a járdán századjára eszközölt bitumenfolt-javítások között: unott szenvtelenséggel. Semmi nem mozdult, csak az enyészet rágott rendületlen türelemmel és kitartással maga körül mindent, válogatás nélkül. Arra gondoltam, hogy valószínűleg nincs is szebb dolog a világon, mint budapesti egyetemistának lenni. Lubickoltam ebben az érzésben. Eszembe jutottak azok az izgatott otthoni délutánok, amikor apuval széttoltuk a bútorokat, hogy az így nyert helyre kiterített térképen gyakoroljuk a budapesti utcákat, útvonalakat. Térképen tanultam meg a várost. Nem is akárhogy. Fejemben olyan precizitással rögzültek a különféle utcák, terek, főbb tömegközlekedési útvonalak, hogy még azt is tudtam, hogy az egyes metróállomásokon, melyik lépcsőfeljárón kell kijönni, hogy a megfelelő helyre jussak. De ismertem a kávéházakat, az antikváriumokat, voltak kedvenc kis utcáim, emlékműveim, csatornafedőim. A szobrok és emléktáblák százai pedig olyan könnyedén rögzültek memóriámban, hogy szinte ezek alapján is tudtam tájékozódni. Viccből nem egyszer úgy jelöltem meg barátaimnak legújabban felfedezett kávéházam helyét, hogy ezeket az ismereteimet alkalmaztam. Olyanok voltak ezek, mint valamiféle kultúrtörténeti útikönyvek. No persze előfordult, hogy órákig kellett várnom rájuk, mert azok csak nagy nehézségek árán jöttek rá arra, hogy a „Széchenyi házasságkötésének templomával szembeni, egykori Hauer cukrászda sarki épületében rejlő intézmény, amely mindössze két saroknyira van a Brunszwick Teréz által létrehozott első magyar kisdedóvótól, a Martinovicsék kivégzési helyének közvetlen szomszédságában elterülő park szélén, s az egykori Philadelphia Kávéház helyén magasodó toronyház árnyékában, srévizavé a Horváth-kerttel”, az nem más, mint a Déryné Kávéház. De megérte. Így jártam a várost, amit gyűlöltem, kihasználtam, és amit mégis mérhetetlenül élveztem. Szemem automatikusan ráállt ezekre az emlékpontokra, s mint egy videokamera, mindent rögzített. Nem

34

fajta szertartássá nemesült bennem. Mindig így érkeztem Garaihoz. Ez egyszerűen hozzá tartozott. Ahogy az is, ahogy a sudár, bozontos szemöldökű „Pista bátyám” – így hívtam Garait, aki rokonom volt – huncut mosollyal ajtót nyitott, s nagy hideg kezébe vette az enyémet. Lakása, a Budapesten megszokott, klasszikus bérház polgári lakásainak sznob attitűdjét sugározta. Hatalmas belmagasság, ódon kilincsek, stukkók a plafonon, cserépkályha, cselédszoba. Általában minden elnagyolt, túlzó, elavult, mégis valahogy tiszteletet parancsoló. Garai általában szakadt háziköntösben, öreges papucsban, s valami giccses kendővel a nyakán fogadott, s mindjárt a bejárattól jobbra nyíló konyhába tessékelt. Abban a pillanatban elkezdett beszélni. Szavai, kifejezései ízesek, formáltak, megfontoltak, mégis áradó lendülettől erőteljesek voltak. Hivatalosan latin órákat jöttem venni az öreg pártfogóhoz, de igazából az irodalom miatt. Garai soha nem mulasztotta el felolvasni nekem egy-egy legújabb versét, megvitatni velem az ahhoz kapcsolódó gondolatait, érzéseit. Sokszor az egész óra ezzel telt. Ott ültünk ketten a hideg, lezüllött konyhában valami hokedlifélén, s költészetről, antikvitásról, politikáról beszélgettünk… illetve Garai beszélt, én inkább csak próbáltam követni az öreg csapongó gondolatait. – Ezt hallgasd, – vágott bele a közepébe Garai ezen a napon, meg sem várva, hogy levegyem a kabátomat. Kezét végigsimítva hullámos, fehér szakállán, egy zilált papírlapról a következőket olvasta fel még ott az előszobában. – „Estne cantor nunc tempori non aptus? / Suntne hodie eius verba infirma? / Bracchia eius – ex auro circuli – / plebum milia amplectuntur.” Aztán jelentőségteljesen elhallgatott és rám nézett. Nekem ez akkor nagyjából a tizedik latinórám lehetett. Még a szavakat sem tudtam elválasztani egymástól így hallás után, nemhogy fogalmam lett volna bármiről is az értelmüket illetően. Az utóbbi órák újabb és újabb információinak eredményeképpen amúgy is kezdett minden nyelvtani szabály kavarogni a fejemben, úgyhogy most jobbnak látszott nem szólni egy szót sem. Ezért aztán megpróbáltam közömbösen nézni, hogy ne látszódjon zavarom, miszerint fogalmam sincs az egészről. Jól sejtettem, hogy Garai hamarosan maga fogja lefordítani a hallottakat. – „Időszerűtlen jelenség a költő? / Szava hatástalan ma? – / Arany abroncs a népek ezreit / egybeölelő karja.” Kicsit morfondírozni látszott. Én továbbra sem szóltam egy szót sem. Közben valahogy bekeve-

redtünk a konyhába. Még mindig rajtam volt a kabátom. Garai lenyomott a megszokott hokedlimre és folytatta. – Új könyvem elejére akarok valami effélét tenni, de még nem találom a megfelelő szavakat. Az lesz a címe, hogy „Filia Mursellae”. Mit szólsz hozzá? Hogyan hangzik? – Végre egy ismerős szó! – gondoltam, amikor a filiában felismertem a leány szót. Otthonosan fészkelődni kezdtem, mint aki végre felvette a fonalat, bár odáig már nem jutottam el, hogy a Mursellae az egy név, de ez most nem is volt fontos. Garai azonban nem hagyott kibontakozni. Folytatta. – Mit tudják ezek a brigantik, hogy mit jelent a latinitás! Kiásnak itt-ott néhány régi követ, s büszkén mutogatják országnak-világnak a híres Pannónia emlékeit. Ha dühös volt, bozontos szemöldökét összevonva, fogait elővillantva, mint valami vicsorgó eb, szónokolt. Hangját, a szomszédokkal nem törődve, úgy felemelte, mintha valami nagygyűlésen lenne, s ezren hallgatnák. Pedig csak én ültem ott igen kényelmetlenül fészkelődve a hokedlin. – De ezek! Háh… Ez után a „háh” után, amit valahonnan mélyről, s teljesen váratlanul felbuggyantva ejtett ki, mindig tartott egy kis hatásszünetet, s csak azután folytatta. Most azonban a gondolatmenet félbeszakadt, s Garai mintha visszazökkent volna a jelenbe, maga is leült egy hokedlire, és minden átmenet nélkül Ovidiusról kezdett faggatni. Hogy a brigantik, akik kiásnak „ezt-azt” kicsodák és hogy mit akart ezzel Garai mondani, az nem derült ki. – Tenerorum lusor amorum. Ezt kellene lefordítani! – mondta. Ez váratlanul jött. Pláne, hogy ezek közül egyedül az amorum szót ismertem, úgyhogy ebbe próbáltam belekapaszkodni. – Az… amor, amoris, masculinum szó azt jelenti, hogy szeretet, szerelem. – Nagyon jó! – bólogatott Garai. – Az amorum alak az a pluralis genitivus, azaz szerelmeknek. Ennél a résznél kezdtem izzadni. – Nagyszerű! No és melyik declinatio? A… mássalhangzós tövűek? Ezt inkább kérdeztem, mint mondtam. – Hát persze. Azok közül is a folyékonyhangú töveknél kell keresni, mint „l”, „m”, „n”, és az „r” végűek. Nagyon jó. Folytassuk! – Most kellene a tenerorum-ra és a lusor-ra kitalálni valamit. – gondoltam, s csak úgy kavarogtak fejemben a különféle ötletek, megoldási kísérletek. A tenerorumról azt gondoltam, hogy talán a

hatottak a szavak: „Amíg szerencsés az ember, addig sok barátja van. De ha beborul felette az ég, egyedül marad.” Egy kis csend következett. Lehetett hallani, ahogy a hűtőszekrény motorja nagyobb fokozatra kapcsolt, ettől rángott egyet, s a fekete-fehér kőpadlón megcsikordult a lába. Azt hittem, hogy Garai elérzékenyült, ezért hallgat, de a Banó-Nagy-Waczulik váratlan felbukkanása az orrom előtt az asztalon, ahogyan maguk között a Latin nyelvkönyvet neveztük a szerzők után, mindjárt kijózanított. Nem volt menekvés, rendületlenül sorolnom kellett a különféle igeragozásokat. A coniugatio periphrastica-nál, a körülírt igeragozásnál már könyörgőn néztem Garaira, de ha ő egyszer belelendült, nehéz volt kizökkenteni. Kíméletlenül sorolta a visszaható igéket, amelyeknél még valahogy igyekeztem követni a gondolatmenetét, de amikor a műveltető és szenvedő igékhez ért, feladtam. Az agyam könnyített üzemmódba kapcsolt, s magam is verbum passivum-nak, azaz „szenvedő alaknak” éreztem magamat. – Hadd halljam a házi feladatot! – rukkolt elő Garai váratlanul egy újabb feladattal, s őszinte érdeklődéssel nézett rám. A szeme összeszűkült, mintha hunyorított volna, pedig ez csak az összpontosítás jele volt nála. Ettől megjelentek a szeme sarkában a szarkalábak, ami egyfajta huncut mosolyogást kölcsönzött arcának, s ettől egészen megfiatalodott. – Ha jól emlékszem az ige fajaira kellett most kitalálni egy történetet, igaz? – Igen. – bólintottam, s fellapoztam a füzetemet. Az volt a szokás közöttünk, hogy az újonnan vett anyagrészek nyelvtani szabályait megszemélyesítve, kis történeteket kellett kreálni, amelyekből kiderült a lényeg. Ebbe belevontunk kultúr- és helytörténeti adalékokat is, amitől igazán értékes kis történetekké kerekedtek az unalmas szabályok. Hiába, Garai költői fantáziájának kellettek az efféle játékok, de én is örültem neki, mert az amúgy száraz grammatica bemagolása így sokkal könnyebben ment. Belekezdtem hát. „Verbum, aki Rómában, egy nagy oszlopos, átriumos házban lakott az Amphitheatrum Flavianum közelében, egész nap aktívan dolgozott. Nem tudott meglenni valamiféle cselekvés nélkül. Bezzeg testvérei, akik szintén vele laktak, sok bosszúságot okoztak neki nemtörődömségükkel! Bátyja minden munkától látványosan szenvedett, nem volt nála passzívabb ember a városban. A huga, Verba, csak magával foglalkozott. Akárki akármit mondott, azt mindjárt saját javára fordította, egyfolytában csak önmagára reflektált. Legkisebb öccse pedig

35

tenor szó jöhet belőle, de nem mertem mondani. Még szerencse! Kínos másodpercek következtek. Úgy tűnt Garai valahol máshol jár, észre sem vette, hogy kétségbeesett tanácstalansággal bámulok magam elé. – Nem tudom Pista bátyám. – nyögtem ki végül. Garai bambán nézett rám, mint valami látomásra, aztán hirtelen a felismerés fénye villant meg a szemében és könnyedén lökte oda a megoldást. – A „lusor amorum” azt jelenti, hogy szerelmi versek írója. Ez egy kifejezés, amit Ovidiusra szoktak alkalmazni. A tenerorum pedig a tener, tenera, tenerum melléknév egyeztetett alakja és azt jelenti, hogy gyengéd, finom, lágy. Azaz a „gyengéd szerelmek játszi lantosa”. Ez Ovidius! Nem gyönyörű? – De, gyönyörű. – gondoltam, de azért bosszankodtam is egy kicsit, mert úgy éreztem csőbe húzott ezzel a kifejezéssel. Garai azonban ekkor már folytatta. – Látod, ezekről fogalmuk sincs! – Megint a brigantik. – gondoltam. – Akik nem tudnak latinul, azok lemaradnak valami olyan mély tudásról, ami nélkül Európa nem az lenne, ami. Te már most többet megérezhetsz az egészből, mint ők. Én nem éreztem semmit, csak valami megnevezhetetlen büszkeség fogott el, hogy több vagyok, mint a brigantik. De hogy azok kik lehetnek? – Tudod, Ovidius nem hódolt be úgy Augustusnak, mint Vergilius vagy Horatius. Ő távolabbról figyelte az eseményeket, s ezzel a távolságtartással írta gyönyörű elégiáit. – Igen. Meg is lett az eredménye. – tettem hozzá, történelmi tanulmányaimat felhasználva. – Augustus Tomiba, a Fekete-tenger partjára száműzte őt jutalmul. – Látod, pontosan erről írok én a verseimben! Az ember ne nézze a rendszert, hanem csak az elveit kövesse! Én is ezt tettem egész életemben, és mi történt?!. Börtön, kitaszítottság, visszhangtalanság. Itt kivárt egy kicsit, majd folytatta. – De legalább tudok aludni. Nincs miért szégyellnem magamat. Százszor inkább Tomi, mint egy álságos, hazug udvari világ! Mit lehet erre mondani? – „Donec eris felix, multos numerabis amicos; / tempora si fuerint nubila, solus eris.” Garai úgy tudott skandálni, hogy akár napestig élvezettel hallgattam volna ezeket a varázslatos, titkokat rejtő latin sorokat a szájából. S bár fogalmam sem volt, hogy mit takar az idézet, amikor Garai magyarul is elszavalta, szinte ismerősként

36

mindent a szolgákkal végeztetett el, még a földet is velük műveltette, amit Verbum cseppet sem nézett jó szemmel. A föld a rómaiaknál szent dolog volt, nem véletlenül írt róla Cicero, Cato és még sokan mások oly szép sorokat.” – Nagyszerű! – tapsolta meg a produkciót Garai. – Egyre jobb. Én is írtam egyet, ezt hallgasd! A verslábak beszélgetnek egymással egy bálon: „Spondeus fiatal kecses lány, fitymálóan a mellette ülő tömzsi „barátnőjének”: Az én verslábaim hosszúságával, kecsességével ugyan ki tudna versenyezni? Miközben ezt mondta, gyönyörködve s ledéren nyújtotta előre két hosszú combját. Pirrigius: Ugyan, a te piszkafa lábaidra én nem lennék olyan büszke. Még vádlid sincs! Nézd meg az én formásan gömbölyödő lábaimat! Ezen legalább van mit fogni. Ő is felhúzta kicsit szoknyáját, hogy elővillantak izmos, kissé dundi alsó lábszárai. Spondeus: Micsoda? Arra a két rövid kis trunkóra gondolsz ott a lábad helyén? Ne nevettesd ki magadat! Pirrigius: Hát azoknál a sántáknál biztosan jobb vagyok ott! – s a sarokban ácsingozó Trochaeusra és Iambusra bökött. Spondeus: Az már igaz: egyik lábuk rövidebb a másik hosszabb, vagy épp fordítva. Szegény kis bicebócák! Nem is értem, hogy vehettek fel ilyen rövid szoknyát, hogy mindenki lássa a nyomorukat?! Pirrigius: Na és az a két idétlenül szökdécselő alak ott a táncparketten? Spondeus: Melyik? Pirrigius: Azok ott! – mutatott a kör közepén valóban furán ugráló párra. – Azt hiszem valami Dactylusnak és Anapaestusnak hívják őket. Nézd már milyen furán pattognak: egy hosszú, két rövid – két rövid, egy hosszú. Tisztára, mint a verebek, nem? Spondeus: Tényleg. Nézd már, hogy milyen idétlenül emelkedik a lába annak az Anapaestusnak, a Dactylus meg nem győzi eresztgetni a sajátját, hogy a másik bele ne rúgjon. Valóban nevetségesek!” A történet itt véget ért. Amikor Garai abbahagyta az olvasást, várakozóan rám nézett. El lehet gondolni lelkesedésemet. Bravúros. Zseniális. Alig bírtam a helyemen maradni nagy felindultságomban. És ez így ment minden alkalommal. Mitológiai történeteket helyeztünk bele mai szereplőkkel, mai élethelyzetekbe, irodalmi utazásokat rendeztünk megadott görög-római városok mentén, meséket írtunk, vagy éppen hexameterekben beszéltünk. De olyan is előfordult, hogy versbe foglaltuk a különféle, megtanulandó szavakat, szabályo-

kat, hogy könnyebben menjen a megtanulásuk. Talán a praepositiók, az előljárószók erre a legjobb példa: „Ante, apud, ad, adversus, / circum, circa, citra, cis, / contra, erga, extra, intra, / infra, inter, iuxta, ob,…” és így tovább. De emlékszem a declinatiókhoz tartozó versikék egyikére másikára is: „Ha a szónak vége -ex, / hímnemű az, mint a grex. / Nőnemű csak lex és nex / meg hozzá a supellex.” Vagy egy másik: „Cōs, dōs, eōs nőneműek, / habár ezek -os végűek. / De ōs és os ki van véve, / és a semlegesbe téve.” Amikor másfél-két óra múlva ugyanazon az útvonalon távoztam a Király utcai lakásból, mint amelyiken ide jöttem, szédült jókedvem volt. Pista bátyám 70 felett is több energiával rendelkezett, mint én huszonévesen, s ez mint egy infúzió töltött fel a megfelelő adag vitaminnal. Eszelősen kerestem a női lábakban az antikvitást. Rámosolyogtam az itt-ott gömbölyödő pirrigiusokra, akik szembejöttek velem az utcán, sajnálkozva figyeltem fel egy-egy megdöccenő iambusra vagy trochaeusra, és megelégedéssel legeltettem szememet a trolin velem szemben elhelyezkedő két hosszún, a spondeuson. Valóban gyönyörű nyelv a latin!

Garai István

Mérlegelés (töredék)

Ím rövid pályám véget ér már: túl a folyón vajon mi vár? Földi utamon menjek végig? Lesz-e, aki elémbe áll? … Mentem utamon, amely szépnek s főleg igaznak bizonyult. S nem érdekelt, hogy mi … és mivel szédített a múlt. … … … s magamba vésem lehajtott fővel szigorú, kemény szavaid. Állok elébed, s hiszem bizton: jóságod, irgalmad elér. S köszönt illő virágcsokorral a megérdemelt pályabér. Életpályámnak legutolsó állomása bizonnyal ez. Mint fejbevert, ki útja végén kiábrándultan révedez. Lehetett volna másként, szebben – gyötör gyakran e gondolat – Körültekint, szimatol – aztán mint erdei vad – fennakad. Mérlegre tegyek most már mindent: életutam vajon mit ér? Melléfoghat, s hamar tévedhet, ki könnyelműen elítél. Mellőzött úton célba érni bizonnyal nehezen lehet. Rögös, kanyargós pályán futva ne tékozold az életed! Mérlegelés, belátás – aztán jöhet a vágyott, tiszta vég. Fölöslegesen ne kárhoztasd ifjú élted szép sikerét! Evezz bátran a kikötőbe révbe jutni legyen erőd! És ne pocsékold, ne tékozoljad a gyümölcsöt – az érlelőt. 2008. május 10.

37

… Mellőzöd talán te is olykor szeretteidnek hamvait.

Csörge Barnabás

Hiedelmek nyomában

38

Gyimes-kutatás a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéken

Babona vagy hiedelem? Mi is a különbség? A köznyelvben, mindennapi szóhasználatunkban feltehetőleg kevésbé különítjük el ezt a két fogalmat, de egy árnyalatnyi jelentéstani eltérést mégiscsak érzékelhetünk. A tudományos szóhasználatban azonban egyértelmű, hogy csakis a hiedelem terminus az elfogadható. Mi is ennek az oka? A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint a babona kifejezés „nyelvemlékeink tanúsága szerint a bálványimádás, bűbáj, eretnekség, varázs szavakkal rokonértelmű: a hiedelem lekicsinylő kifejezése, ezért általában tudományos munkákban nem használják.” Ezzel szemben a hiedelem megnevezéssel illethetjük „az európai (s a magyar) parasztság rendszert nem alkotó vallásos képzeteit, kozmogóniáját, előírásait, tilalmait. E paraszti hiedelmek többféle összetevőből jöttek létre, egy részük régebbi pogány világképek maradványa, mások egyházi hittételekből torzultak hiedelemmé.” A tudományos munkákban tehát inkább a hiedelem szó használata helytálló az „igaznak vélt képzetek” megnevezésére. Hiedelmeink természetesen ma is bőven vannak, sőt, bizonyos rendkívüli események hatására újabbak is keletkezhetnek, hiszen a velünk vagy környezetünkben történő eseményekre sokszor nem találunk észérvekkel alátámasztható magyarázatokat. A hiedelmekkel kapcsolatos elképzelések szóban is megfogalmazódhatnak – legszemléletesebb példaként a komplex történetekként kiformálódó hiedelemmondákat említhetjük –, de kifejeződhetnek bizonyos tilalmak és előírások betartásában, vagy jellemző magatartásformákban. Sokszor nem látványos módon nyilvánulnak meg; előfordul, hogy megmaradnak gondolati szinten, vagy csak minimális jellegű cselekvéseket váltanak ki, de mindenképpen fontos részét képezik szellemi kultúránknak. Hiedelmek kutatásával elsősorban a néprajztudomány foglalkozik, a néphit különböző területeinek feltárásával, valamint vizsgálva a hiedelmeknek a helyi közösségekben betöltött szerepét. Megjegyzendő, hogy nemcsak a falusi közösségekben, hanem „modern”, városi környezetben is jelen vannak és észlelhetőek a hiedelmek. Sőt, egészen biztos, hogy legtöbbünknek vannak ilyen-olyan „egyéni babonás cselekvései”, amelyeket a szerencse érdekében, vagy éppen a szerencsétlenségek elkerülése

érdekében vél fontosnak megtartani. Sokunkat érdekel álmaink jelentése, az általuk hordozott üzenetek, vagy éppen a jövőnkre vagyunk kíváncsiak, s ezeknek érdekében teszünk is meg bizonyos dolgokat – jósoltatunk; „lekopogjuk” ha kimondjuk, hogy valami jó történt velünk; szerencsénk érdekében fordítva húzzuk fel a zoknit; elkerüljük a fekete macskával való találkozást – hogy csak a legközismertebb „babonaságokat” említsem. A Kárpát-medencének vannak olyan tájegységei, ahol a néprajzosok még ma is különösen gazdag hiedelemvilágot regisztrálhatnak. Példának okáért a moldvai csángómagyar településeken, az Erdélyben található Mezőségen, a székelyföldi falvakban, illetve a gyimesi csángók településein a hiedelmek ma is igen komolyan befolyásolják az emberek mindennapi életét, illetve a rendkívüli élethelyzetekben való viselkedésüket. Ezeken a tájegységeken napjainkban is számos néprajzi kutatás zajlik a hiedelmek felmérésének és szerepük megfigyelésének céljából. Az ilyen jellegű kutatásokról és eredményeikről számtalan néprajzi szakkönyvben, tanulmányban, hosszabb és rövidebb cikkben olvashatunk. A következőkben egy meglehetősen naprakész, jelenleg is zajló kutatást szeretnék röviden ismertetni, és egyben egy ezzel kapcsolatos frissen megjelent könyvre felhívni a figyelmet. „Vannak csodák, csak észre kell venni.” Ezzel a címmel jelent meg 2008 őszén az a tanulmánykötet, amely a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészkarának Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékén immár öt éve zajló, gyimesi csángók közti, főleg néphittel és vallásos folklórral foglalkozó kutatás első eredményeit összegzi. A kutatócsoportot Pócs Éva professzorasszony vezeti. A munkában egyetemi tanárok, doktori és graduális hallgatók vettek és vesznek részt. A terepmunka anyagi hátterét egy országos pályázat finanszírozza, amelynek köszönhetően a néprajzosok útiköltségét és szállásdíját utólagosan megtérítik. Mit érdemes tudni a kutatás helyszínéről? A gyimesi csángók Erdély keleti peremvidékén, a Tatros folyó völgyében, valamint a Tatrosba futó patakok mentén élnek, a mai Bákó és Hargita megye területén.

merik az aktuális pop slágereket is. A „modern jelenségek” mellett tagadhatatlan, hogy számos olyan elem van kultúrájukban, amelyek nagyon régi, szinte középkorias vonásokat mutatnak. A legtöbb házban megtaláljuk a tisztaszobát, de mellette már a számítógép, az internet, és a mobiltelefon használata is jellemző. Az egykori táncmulatságok hangulatát ma már szinte csak az évente megrendezett nemzetközi tánctáborok, a turisták számára tartott fellépések, esetleg néhány nagyobb helyi ünnepség idézi meg. A fiatalok közül sokan diszkóban szórakoznak, de emellett az iskolában megtanulják saját táncaikat is. A lakodalmi szokások is sok régies elemet őriznek, de a vendégek többnyire mulatós nótákra és a közelmúlt slágereire ropják a táncot. A fent említett példák ismeretében a mi kutatásunk számára is azt tartottuk célravezetőnek, ha a régi és új egymás mellett élését próbáljuk megragadni, elsősorban a néphit és a népi vallás témakörein belül. Különösen fontosnak tartottuk a néphit és a kereszténység egymásra hatásának, esetleges ellentmondásainak, illetve együttélésének figyelembevételét. A kutatók egyes jelenségek részletes, „mélyfúrásszerű” vizsgálatára vállalkoztak: minél több és részletesebb adat gyűjtésére és feldolgozására. Azt, hogy mire jutottunk, a tanulmánykötet és saját kutatásom bemutatásával szeretném illusztrálni. A kötet a L’Harmattan Kiadó és a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék együttműködése eredményeként jelenhetett meg, Pócs Éva szerkesztésében, a „Studia Ethnologica Hungarica” sorozat nyolcadik részeként. Alcíme: Helyi vallás, néphit és vallásos folklór Gyimesben I. Összesen tíz tanulmány kapott benne helyet, igen változatos tematikában, 377 oldalon. A tanulmányokhoz gazdag képanyag is társul, amely nemcsak az egyes témákat illusztrálja, hanem ízelítőt ad abból a természeti környezetből is, ahol a gyimesi csángók élnek, de a képek között a bemutatott témákat jellemző életképeket is találunk. A könyv végén a dolgozatok angol nyelvű rezüméit olvashatjuk. A tanulmánykötetnek várható egy folytatása is, amelyben az újabb kutatások eredményei lesznek majd olvashatóak. A megírt dolgozatok mindegyike hosszabb idejű terepmunkán alapszik, amelynek során néprajzi interjúk, feljegyzések és fényképfelvételek készültek, amelyek lejegyzés és feldolgozás után egy nagy, közös archívumba kerültek, hogy a későbbiek során más kutatók számára is hozzáférhetőek, kutathatóak legyenek. Vegyük sorra, miről is olvashatunk a könyvben! Hesz Ágnes terepmunkájának tárgya a gyimesi halottkultusz. A kötetbe írt cikke a Gyimesközéplok

39

Három legnagyobb településük Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az előbbi kettő Hargita megye része, Gyimesbükk pedig a román többségű Bákó megyéhez tartozik, noha történetileg szerves egységet képez a másik két faluval. E három községből történt kirajzásuk következtében a gyimesi csángók több kisebb, szórvány jellegű településen is megtalálhatóak, amelyek közül jelentősek az Úz folyó völgyében fekvő, valamint a Hárompatak nevű régióban található községek. A gyimesi települések szórt jellegűek; a főbb közlekedési utak mentén koncentráltabb a népesség, ezektől távolabb pedig kisebb-nagyobb házcsoportokat figyelhetünk meg. A lakosság a 17. századtól kezdte benépesíteni a vidéket, részben a csíki székelyek kirajzásának eredményeként, kisebb részben pedig betelepülő moldvai csángók, valamint a románság által. 2006-os adatok szerint a három települést nagyjából 13.000-en lakják; Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok nemzetiségi összetétele szinte teljes egészében magyar, Gyimesbükkön a románság aránya 50% körülire tehető. Gyimesközéplok lakossága 2006-ban 5217 fő volt. A helyiek többsége állattartásból él. A legtöbben teheneket tartanak, azoknak a tejét értékesítik a tejbegyűjtő központokban, vagy pedig saját fogyasztás céljából feldolgozzák azt. Egy szűkebb rétegnek nyújt megélhetési lehetőséget a fakitermelés, illetve a fűrészüzemekben való munka. Vannak, akik naponta járnak Csíkszeredába dolgozni. Végül megemlíthetjük azokat is, akik a helyi szolgáltató szektorban dolgoznak: pékségben, vegyesboltban, panziókban, vagy éppen a falusi vendéglátás területén, akár kiegészítő jövedelem reményében is. Gyimes népi kultúrájára igen komolyan felfigyeltek a néprajzi kutatók. Kallós Zoltánt, Martin Györgyöt és Andrásfalvy Bertalant elsősorban a helyi néptáncok, népdalok, a népzene és a balladakincs érdekelték, amelyeket nekik köszönhetően elég részletesen ismerünk. A folklórkutatások során később nagyobb hangsúlyt kaptak a néphitkutatások, de azok olykor sok hiányossággal, vagy csak esetlegesen zajlottak. Ezeket kívánja folytatni, illetve kiegészíteni a tanszéki kutatási program. Archaikus, elzárt, változatlan. Talán ezek azok a sztereotípnak is nevezhető fogalmak, amelyek Gyimes anyagi és szellemi kultúrájáról leghamarabb eszünkbe juthatnak. Ez azonban csak részben igaz. Tény, hogy terepünkön a XX. század közepéig valóban funkcióban voltak azok a táncok, népdalok, szokások, amelyeket a népi kultúra iránt érdeklődők ismerhetnek, és még ma is sokan tudnak ezekről mesélni. Ma már azonban a gyimesiek sem járnak népviseletben, ők is szappanoperákat néznek, és is-

40

legnagyobb településrészének tekinthető Hidegségen élő lélek- és túlvilágképzetekről szól. Megtudhatjuk belőle, hogy miként is él egymás mellett a hivatalos egyházi dogmákhoz igazodó spirituális, valamint a materiálisabb lélekképzet és túlvilágról alkotott elképzelés. A tanulmány kiválóan példázza a hiedelmek és vallási tanok egymás mellett élését és keveredését. Hasonló témát dolgozott fel Jankus Kinga is, aki a gyimesbükki ortodox hiedelmek kapcsán vizsgálta a lélek túlvilági útjával kapcsolatos elgondolásokat. Bemutatja, hogy az élők az ortodox hit szerint miként segíthetik halottaik lelkét a halál után, illetve milyen teendőik vannak a halott lelki üdvének előmozdításában. A téma azért is érdekes, mert az ortodoxia csak fél évszázada van jelen a településen. Csonka-Takács Eszter a gyimesközéploki keresztelőről írt dolgozatot. A gyermek születése és a keresztelés közti időszakot mutatja be, amelyhez számos hiedelem tartozik még ma is: a kereszteletlen gyermeket az ágyába helyezett rózsafüzérrel és imakönyvvel óvják a rontástól, a betegséget okozó hiedelemlényektől, az ördög és szépasszony általi megszállottságtól. Gyimesben gyakori, hogy egy gyermeknek sok, akár hat-nyolc keresztszülője is van, akik többféle módon segíthetik keresztgyermeküket élete során, s ezeknek a keresztszülői kapcsolatoknak fontos társadalmi szerepe van a mai napig. Többek között ezekről is olvashatunk a cikkben. Egy hárompataki kutatás tanulságaiból írott cikket közöl Czégényi Dóra. A román papokkal kapcsolatos hiedelmek kapcsán világít rá arra, hogy adott élethelyzetekben hogyan magyarázhatóak a már megtörtént események a közismert hiedelemtörténetekkel. A dolgozatban egy haláleset utólagos magyarázatának folyamatát mutatja be, felvillantva a helyi rontásképzeteket, kiemelve a román pap általi megmiséztetést, amelynek Gyimesben komoly rontó erőt tulajdonítanak. Pócs Éva két tanulmányt írt a kötetbe. Az egyikben a vízkereszti és Szent György-napi vallási rítusokat mutatja be. Újabban Gyimesben a Szent György-napi takarmányáldásnak külön katolikus egyházi rítu-

sa van, ami az ortodoxiával való rivalizálásnak egy érdekes példája. A katolikus egyház engedélyezte a takarmányáldást, mert ennek céljából a hívek korábban az ortodox rítusokra jártak el. A másik, hosszabb tanulmány a természetfelettiről szóló elbeszélésekről, illetve beszélgetésekről szól; ezekből levonhatóak bizonyos tanulságok egyes hiedelmek egykori és mai funkciójára, elterjedtségére, az egyéni értelmezésekre, a vallással való kapcsolatukra, és társadalmi szerepükre vonatkozóan is. Az imaéletbe való belenevelődés a témája Kajári Gabriella cikkének. Rávilágít azokra a változásokra, amelyek a mai imádkozási szokásokat befolyásolják, és bemutatja az imára nevelés szocializációban betöltött szerepét. Képet kaphatunk arról is, hogy a régies, archaikusabb vonások mellett hogyan férnek meg az újabb hatások. Mikos Éva cikke kutatásmódszertani kérdéseket tesz fel, és keresi azokra a választ, néhány saját kutatásából kiragadott példán keresztül. Fő kérdése, hogy milyen kutatási lehetőségei vannak ma a folkloristának Gyimesben, főként a folklór írott műfajaira koncentrálva. Saját kutatásom tágabb témaköre a hagyományos orvoslás, ezen belül is leginkább a betegségek eredetével kapcsolatos hiedelmekkel foglalkoztam. A továbbiakban a tanulmánykötetbe írt dolgozatom fontosabb megállapításait összegzem. A gyimesi csángók hagyományos orvoslása egy jól kutatható, ma is jelenlévő elemeket tartalmazó témakör. Rendkívül nagy jelentősége van például a gyógynövények ismeretének és a különféle betegségek gyógyításában való felhasználásának. Ez összefügg azzal is, hogy Gyimesben meglehetősen szerény az orvosi ellátottság. A súlyosabb, klinikai ellátást igénylő betegségek kezelése és a szülések megfelelő levezetésének feltételei legközelebb Csíkszeredán adottak. A három gyimesi faluban a hagyományos gyógymódok sokáig fennmaradtak, sőt, egy részüket napjainkban is alkalmazzák, s ezeknek egy része hiedelmeken alapszik. A szakképzett orvosok hiányában a faluban élő gyógyítók (specialisták) szolgáltatásaira is igény van.

A gyimesiek szerint az igézés, mint képesség mindenkiben megvan, veleszületett adottságként. Mégis, vannak olyanok, akik „igizősök”, vagyis az átlagnál nagyobb mértékben képesek a szemmelverésre. A könnyen megigézhető embert pedig így jellemzik Gyimesben: „rea van kapva az igizet”, „fogja az igizet”. Az összenőtt szemöldök és leginkább a kék vagy zöld szem a legáltalánosabban ismertető jegyei az igézésre képeseknek. Egyesek azokat is igézésre képesnek tartják, akiket születésük után kétszer választottak el az anyatejtől. Gyimesben az igézésre való hajlamot csak igen ritkán kapcsolják össze az irigységgel. Az irigységből eredő megigézés szándékos ártásra utalna, Gyimesközéplokon viszont általában akarattalan ártásnak tartják, amelyet inkább a szépség megcsodálása és a megkívánás vált ki. A gyimesiek hite szerint az igézet embert, állatot és növényt is veszélyeztet; leginkább a fiatal állatokat és a csecsemőket „fogja meg”. Általános vélekedés, hogy minél fiatalabb, szebb és kívánatosabb valami vagy valaki, annál jobban ki van téve a veszélynek, de tulajdonképpen mindenki kapcsolatba kerülhet az igézettel. Az állatokat tekintve leginkább a süldő malacokat, a bárányokat, csirkéket és a csikókat féltik az igézettől. A szarvasmarhát kevésbé tekintik veszélyeztetettnek. A teheneket a gyimesiek szerint inkább a tejhaszon elvétele fenyegeti, amelyet a fermekásoknak, boszorkányoknak tulajdonítanak. A növények megigézésében is sokan hisznek: elszáradásuk, leveleik megbetegedése esetén gyanakodnak igézésre. A szemveréstől való védekezésnek több stratégiája is ismert és alkalmazott. A legnagyobb körültekintéssel a csecsemők védelme érdekében járnak el; a csecsemőkor kezdeti, átmeneti állapotnak számít, ezért különösen kockázatos időszaknak titulálják. A megigézésnek legnagyobb esélye ott van, ahol sokan járnak, és így megláthatják a csecsemőt és a kisgyermeket, a szekérbe fogott „cifra” lovat, illetve más állatokat is. A legkézenfekvőbb védekezés a megelőzés, így tehát a kisbabát vagy fiatal és szép jószágot vagy nem viszik olyan helyre, ahol sokan járnak, vagy pedig eltakarják az igéző személy tekintete elől. Ha valami miatt a csecsemőt mégis az utcára kell vinni, akkor régebben általánosabb gyakorlat volt korommal vagy piros festékkel kis pontot rajzolni a gyermek homlokára. Az eljárás magyarázata általában az, hogy ha az igéző tekintete a feltűnő koromfoltra vagy a piros jelre esik, akkor kisebb a megigézés esélye. A lovakon és a kölyökkutyákon, ritkán az istállóban tartott teheneken is megfigyelhető piros bojtra úgy tekintenek, mint az igézet elleni védelem eszközére. Lónak a sörényébe, báránynak és kiskutyának a nyakába

41

A fogorvost foghúzók helyettesítik, akik meglehetősen szerény eszközökkel, szakértelem nélkül távolítják el a menthetetlennek ítélt fogakat. A kenők, kenőasszonyok azok, akik leginkább ismerik a hagyományos gyógymódokat; általában masszírozással foglalkoznak, de törött csontot, ficamokat is orvosolnak a maguk eszközeivel. Saját készítésű kenőcsöket használnak fel, gyógyteákat és gyógyító fürdőket is készítenek a betegeiknek. Szolgálataikért csupán szerény fizetséget várnak el. A családokon belül általában az édesanyák vagy a nagyanyák ismerik leginkább az egyes betegségek hagyományos gyógymódjait. Ezek az eljárások generációkon keresztül öröklődve maradtak fenn. Gyimesben igen változatos magyarázatok léteznek egyes betegségek eredetére vonatkozóan. Nyilvánvaló, hogy a kisebb betegségek többé-kevésbé pontos okát a gyimesi ember is jól ismeri, s tudja, hogy gyógyulása érdekében milyen orvosságot kell megvásárolnia a patikában. Mindez azonban kiegészül, sőt, sokszor érdekes módon keveredik más, természetfelettinek vagy mágikusnak nevezhető betegségmagyarázatokkal, amelyek gyakorta meghatározzák a tapasztalt tünetek kezelését is. Ez sokszor azt eredményezi, hogy az orvos rendelte gyógymód mellett a jól bevált gyógynövények teáit isszák, belőlük készített fürdőket, kenőcsöket használnak, alkalmazzák a megszokott technikákat, adott esetben gyógyító imádságokat mondanak, gyógyítást szolgáló rítusokat végeznek. Egy tünet tapasztalásakor számos ok szóba kerülhet, mint a betegség eredete. Sőt, vannak bizonyos tünetek, amelyeket több betegségnek is tulajdoníthatnak, ezért több alternatív gyógymódot is alkalmazhatnak, amíg végül bekövetkezik a gyógyulás. Tanulmányom a hiedelmekhez kapcsolható betegségokok közül is a megigézéssel, más néven szemmelveréssel, szemveréssel foglalkozik. Gyimesben a nézésnek ártó tulajdonságot tulajdonítanak, így tehát úgy vélik, hogy emberre vagy állatra tekintve betegséget lehet okozni. Ez egy mindennapinak számító betegségmagyarázat, gyakori beszédtéma, és többféle hagyományos gyógyító eljárás is kapcsolódik hozzá. A nézéssel való ártást Gyimesben általában nem tekintik szándékos cselekedetnek; sokkal inkább született képességnek, akaratlan ártásnak vélik, amely azonban súlyos bajokat okozhat. Más vidékeken is ez a leggyakoribb elképzelés, de a szándékos igézésre is van példa. Főleg a hosszas ránézés, „rábámulás” okozhat betegséget. Az ártó hatású nézés mellett a kimondott szavak fokozhatják az igézés erejét. Főképp azok a megjegyzések lehetnek veszélyesek, amelyek valaminek, valakinek a szépségére utalnak.

42

szokás akasztani a piros szalagot, jelet. Ma főként a lovakon láthatóak a piros bojtok, de ezekre sok lótulajdonos csak díszként tekint. Növényekre is köthetnek piros szalagot, nehogy elszáradjanak, vagy bármi más bajuk legyen az igézettől. Piros jelet a csecsemő ruhájára és ágyára is erősítenek. A „babalátóba” érkezőnek többfajta gesztust is illik megtennie a gyermek egészségének megőrzése érdekében: nem szabad a szépségét túlzottan megdicsérnie, sokáig néznie, távozóban pedig egy ruhából származó szövetdarabot kell a gyermekágyra dobni, hogy az édesanya teje ne apadjon el, valamint biztosított legyen a gyermek nyugalma. Ha megtörténik a lehetséges igéző személlyel való találkozás, akkor bizonyos rituális cselekedetekkel elejét lehet venni a betegség kialakulásának, így például „Phü-phü, menjen a pusztára!” elküldő formula elmondása közben háromszor kell a föld felé „töpni”. Kallós Zoltán az 1960-as években végzett gyűjtéséből írt tanulmányában leírja, hogy ha az igézésre képes egyénnek eszébe juttatják képességét, nem lesz képes az igézésre. Vegyük most sorra a lehetséges tüneteket, amelyek észlelésekor igézetre kezdenek gyanakodni! A jószágok betegségeit jól ismerik a gazdák, sok hagyományos állatgyógyító módszert alkalmaznak még napjainkban is, persze ma már sokszor az állatorvos javaslatainak megfelelő gyógymódok mellett. Vannak azonban esetek, amikor a racionális tudás nem ad magyarázatot az állat viselkedésére, betegségére. Ilyenkor kezdenek el igézetre vagy rontásra gyanakodni. Az állatok közül leggyorsabban a malacok pusztulhatnak el, amelyek a szemveréstől „fosni” kezdenek. A csirkék elhullását is gyakorta vezetik vissza igézésre; a házhoz látogató idegenek tekintetét vélik a szárnyasokra nézve veszélyesnek. A megigézett állat elsősorban nyilván azért jelent nagy gondot a gazda számára, mert nem lehet vele dolgozni, nem lehet a legelőre hajtani, és félő, hogy elhullik. A beteg jószágok gyógyításához tehát mihamarabb hozzá kell fogni. A súlyosabbnak ítélt betegségek esetén nem marad el az állatorvos értesítése sem. Amikor állatok megigézéséről kezd beszélni egy társaság, akkor általában megpróbálják felidézni, hogy ki lehetett az, aki az istállóban járt, vagy megjegyzéseket tett az állat szépségére, testi jegyeire. Ez azért is fontos, mert így tovább lehet adni az információt, hogy ki is az, akitől óvakodni kell. A különösen is igézős személyek ismertek a faluban. Emberre és a jószágokra is igaz, hogy az igézet tünetei általában hirtelen jelentkeznek. Ezeket a jeleket súlyosságuk szerint csoportosíthatjuk. Minél később történik meg a gyógyítás, annál nehezebben orvosolhatók a panaszok.

A fejfájás egyértelműen jelzi a megigézést, ez a legáltalánosabb jele. Ehhez járulhat a lázas állapot is, ami tovább erősítheti az igézésre való gyanakvást. Az arc sápadtsága és a rossz közérzet is igézésre utalhat. Az álmosság, levertség is gyakori velejárója. A csecsemő sírásából is igen gyakran igézésre következtetnek. Az igézet okozta bajok legenyhébb jele az enyhe fejfájás, a legsúlyosabb pedig a halál. A fejfájásból akkor lehet súlyosabb probléma, ha nem állapítják meg időben az igézet tényét, és nem végzik el a szükséges gyógyítást. A súlyosabb tünetek jelentkezését az idejében történő gyógyítás elmulasztásának tulajdonítják. A gyermekek megigézése esetében igen gyakran, akár naponta visszatérhetnek a tünetek. Ha valaki „meghál az igézettel”, tehát a megigézés óta eltelik legalább egy éjszaka úgy, hogy nem kísérelték meg a gyógyítást, akkor a tünetek komolyabbra fordulhatnak. Több adatközlőm is megemlítette, hogy ilyenkor a szívre is hatással lehet az igézet. Az igézetet halálokként gyakorlatilag csak állatok esetében nevezik meg. Ha az igézet okozta halált mégis emberrel hozzák kapcsolatba, akkor arról legtöbbször csak mint lehetőségről beszélnek. Ennek ellenére elég széleskörű, bár egyáltalán nem általánosnak mondható az a vélekedés, hogy a megigézésbe adott esetben bele lehet halni. A gyors lefolyású halálos betegségeket és tisztázatlan eredetű betegségeket gyakran rontásnak tulajdonítják, az igézet ilyen esetekben szóba sem kerül. Ez is mutatja, hogy Gyimesben a rontástól sokkal jobban tartanak, mint az igézettől. Míg az utóbbi hétköznapibb és gyakoribb tüneteket produkálhat, addig az utóbbi bár ritkábban jelentkezhet, mégis sokkal komolyabb problémák forrásaként nevezik meg. Rontás ellen egyébként sokkal körülményesebb módokon próbálnak védekezni, míg az igézet esetében egyszerűbb módon van lehetőség a baj elkerülésére, illetve a gyógyítása is sokkal egyszerűbb. A növények megigézését illetően elsősorban a növény kiszáradását tekintik az igézet eredményének, ritkábban a gyümölcsnek a fáról való lehullását. Az igézet közvetlenül hathat vissza arra, amit az ember megcsodál, így például ha az valaki rajta felejti a szemét egy szép fülbevalón, azt a tulajdonosa elveszítheti. Gyimesközéplokon az igézet gyógyításának három formája van jelen napjainkban, és a korábbi gyűjtésekből úgy látszik, hogy régebben is ezeket ismerték. Funkciójukat tekintve két rítusforma egyszerűbb, a harmadik pedig egy összetettebb módja az igézet orvoslásának. Az egyszerűbb gyógyító módszerek közül az első az eltöpdösés, vagyis a megigézettre való szimbolikus vagy tényleges ráköpés, esetenként szöveges

alkalmat adnak az egymásnak történő segítségnyújtásra, és valamelyest tagolják is a helyi társadalmat – igézősökre és igézésre fogékonyakra, gyógyítókra és gyógyítottakra. Gyimes kultúrája még ma is sok tekintetben archaikusnak tekinthető, viszont ma már sok külső hatás is éri a közösséget, amelyek – előbb vagy utóbb – jelentős változásokat fognak hozni a gyimesiek mindennapi életébe és szellemi kultúrájába. Ezek közül már most is számos jelenség észlelhető. A kutatók számára ezért komoly jelentőséggel bír a már csak elvétve regisztrálható adatok összegyűjtése, de ugyanilyen fontos lehet az újonnan megjelenő vonások megfigyelése is. A pécsi Néprajz Tanszék Gyimes-kutatóinak dolgozatait szívből ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak a gyimesi csángók kultúrájának azon részére is, amely talán kevésbé közismert. Ha nem is teljes egészében, de egy kicsit bepillantást nyerhetünk azokba a folyamatokba is, amelyek a XXI. század elején alakítják, befolyásolják a korábbi generációk életét jelentősebben meghatározó, de napjainkig jelenlévő hagyományokat. További tájékozódásra ajánlott irodalom: – Antalné Tankó Mária: Gyimes-völgyi csángó népi gyógyászat. Budapest, Európai Folklór Intézet – L’Harmattan, 2003 – Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és gyimesi csángóknál. /Műveltség és Hagyomány 8./ Debrecen, 1966 – Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest, Helikon, 1987 – Takács György: Aranykertbe’ aranyfa. Gyimesi, hárompataki, úz-völgyi csángó imák és ráolvasók. Budapest, Szent István Társulat, 2001 – Tánczos Vilmos: Gyimesi archaikus népi imádságok és ráolvasások. /Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2./ Kolozsvár, 1994 A szépasszonyokról

Hát meséltek az öregek, hogy jártak ilyen szépaszszonyok, s még az embert es megnyergelték, s lóé vált, s elvitték. S meséltek itt, innen a harmadik házban lakott egy öregember, itt a völgy szádában. Itt ilyen, valami kaláka volt, s oda kimentek. Akkor valaki kiszólította azt az öreget, s két asszony kinn volt, s egy ilyen kosárba belétették, s elmentek. S amikor realépett, menyen oda (…), akkor látták meg, hogy nem jót köttek el, egy másikat akartak elkötni. Visszahozták, felesküdötték, hogy a két asszony nem mondja el senkinek se, amíg ő él. Aztán mondták, hogy

43

elemekkel kísérve. A másik az elfúvás, ahol a köpés helyett a fejre való ráfújás gesztusa kap szerepet az elhangzó, mágikus hatású szövegek mellett. Az összetettebb forma a vízvetés, vagyis a szenesvíz készítése, meghatározott mozdulatsor valamint imádság és/vagy ráolvasás kíséretében. A szenesvizet Gyimesben tűzhelyből kivett parázzsal, vagy elégetett gyufaszállal végzik. A ráolvasás és ráimádkozás hatására a víz gyógyító hatásúvá válik, amellyel a beteget megkenve, vagy megitatva orvosolható a betegség. Az állatoknak vetett vizet az istállóban hintik szét, illetve a beteg állat takarmányába is öntenek belőle. A gyógyítás nemcsak egyszerű rutinművelet, hanem valódi közösségi szolgálat is, hiszen a hozzáértő embert bármikor meg lehet kérni a gyógyításra, ha szükség van rá. A vallás erőteljesen befolyásolja a gyimesiek elképzeléseit a ráolvasások, ráimádkozások, vízvetés, és egyéb gyógyító rítusok alkalmazása tekintetben is. Az emberek gondolkodása, értékrendje itt különösen erősen igazodik a katolikus egyház által előírt normarendszerhez. Általában véve is elmondhatjuk, hogy a katolikus hit jelentős mértékben befolyásolja a gyimesiek mindennapi életét. A keresztény normarendszer megsértése esetén az egyház élhet bizonyos szankcionáló, megszégyenítő eszközökkel is, amelyeknek az egyik jellemző helyi példája, hogy a plébános a szentmisén kiprédikálhatja azt, aki hisz a „babonaságokban”. Az idősek és a fiatalabbak körében is élnek olyan elbeszélések az igézés konkrét eseteiről, amelyek példaként kívánnak szolgálni a közösség tagjai számára. Ezek a narratívák általában igézet okozta súlyos tünetekről és veszteségekről számolnak be, illetve kiemelik a gyógyító rítusok hasznosságát az igézet kezelésében. Sokan ezért óvatosságból megteszik az igézet elleni intézkedéseket, nehogy véletlenül – az elbeszélések igaznak bizonyulván – bekövetkezzen a baj. Van olyan vélekedés, amely szerint a gyógyító hiedelemcselekvések hatásában ugyan nem lehet teljes mértékben hinni, mégis jobb inkább megtanulni és elvégezni, mint elmulasztani azokat. A családon kívül az embernek az életkor szerinti közössége is hatással van a gyógymódok, gyógyító rítusok terjedésére. Régen a fonókban összegyűlt fiatalasszonyok is átadták egymásnak – sok más egyéb tudnivaló és praktika mellett – a gyógyítás tudományát is. Összegezve elmondhatjuk, hogy az igézet hiedelmei még ma is igen fontos szerepet játszanak a gyimesi csángók mindennapjaiban. Az igézetet az egyik legjellemzőbb betegségoknak tekintik, amelyet emberrel, állattal és növényekkel kapcsolatos tünetek, problémák észlelésekor is megneveznek. Az igézet-hiedelmek ma is befolyásolják a gyimesiek viselkedését,

meghalt, s azután, hogy kik voltak az asszonyok, s kik rendezték ezt a dolgot, ez már olyan rég volt, hogy én azt az embert ismertem. De hát ebből ennyit tudunk csak. Látni hál’ Istennek nem láttuk, nem is lehet már. Hát úgy, hogy éjjel azt, nekünk is volt lovunk, egy szép fehér ló volt, s éjjel mindig meg volt izzadva. S akkor aztán köttünk fokhagymát a hajába, s akkor kellett tenni, egy ilyen vesszőre köttek így kendert, s orsót, s mindent felszúrtunk az állatnak, hogy fonjon a szépasszony, ne a lóval dógozzon. De volt úgy, hogy úgy béfonták egyhamar a haját, hogy úgy es nem lehetett kibontani. Összesirítették egy pillanat alatt, aztán az es kimúlt, aztán ennyit tudunk róla. Mese

Ment a bab, a szalmaszál, s a tüzes üszök. Hárman. Elértek a tengerpartra. Akkor hogy menjenek által? Hát aszmondta a tüzes üszök, hogy ő átalmenyen a tengeren, átolviszi a szalmaszálat. Visszajő, s a babot es átolviszi. (Na lássa-e, melyik különbözik. Most én magának megmutatom. Ne, lássa, ez a fuszulyka ilyen.) Akkor, mikor vitte a szalmaszálat a tüzes üszök, akkor elégett, s ő leesett a hátáról, a tüzes üszöknek a szalmaszál, belé a tengerbe. Akkor a bab ott maradt a parton, olyant kacagott, hogy kihasadott. (Ne, lássa-e? Ki van hasadva itt, ne! Itt van egy kicsi feketeség. Ezt, ezt csak mese nélkül mondom.) Mer’ aszmondta a tüzes üszök, hogy elviszi a szabóhoz, hogy varrja bé, mer’ kihasadt, olyant kacagott. Akkor nem volt fehér cérna, s feketével varrta bé, s azér’ a babnak a héja fekete. Lássa-e, megtanítottam! Népi humor

44

A hetvenes években esketés volt a középloki néptanácsnál. Utána a fiatal pár meg szokta kínálni a tanács alkalmazottait is a vendégszobában. Egyszer szól a telefon s Erzsi néni, a takarítónő veszi fel azt: Mondja bátran, drága elvtárs, mert akár én, akár az elnök… De maga ki? Én T. Erzsébet, a takarítónő. S magán kívül valaki van-e? Hogyne, édes elvtárs, mindenki magán kívül van már a túlsó szobában. Tudja itt esketés volt. (Tankó Gyula nyomán) Imádságok

Én lefekszek én ágyamba, testi földi koporsómba, három angyal fejem fölött, egyik megőriz engem,

másik bezárja szemem, harmadik a lelkemet várja. Ámen. Hiszek egy Istenbe, bízom az Istenbe, Az a bízott Isten lakojzék lelkembe. Jöjj el édes Jézusom, gyóntass meg engemet, hogy legyek én néked gyóntatott embered. Menj el gonosz Sátán, ne kísérts engem! Vagyon nékem fejem, Fejem az Úr Jézus, menj el elejibe, megszentelt képibe. Az én házam Szent Antal, négy sarkába négy angyal, közepibe szent oltár, szent oltáron szent ostya. Nyiss kaput angyal, nyújts kezet Mária, hogy mehessünk az Úr Jézus színe látogatására. Ámen. Ráolvasás

Elindult a Boldogságos szép Szűz Mária Gecemáni kertbe imádkozni. Megtalált kék szemet, zöld szemet, gonosz Igizetet. Kérdé a Mária: Hova mész te gonosz Igizet? Menyek Miklósnak a csontja hasigálására, piros vére italára. Mondá neki Mária: Térj meg, térj meg, te gonosz Igizet! Menj a kősziklák gyomrába, hol Isten igéje nem tartatik, kakasszó nem hallatszik, oroszlán leányok, legények laknak. Fejükön bújj bé, talpikon bújj ki, azoknak hasigáld, száringasd csontjikat! Első harangszó itt ne érje, második itt ne találja, harmadikra úgy oda legyen, mint a füst, s a pára.

Lukáts János

45

„Kihúzta az ördög a dugót!” Babonák a magyar közmondásokban

A közmondás „a jó érzés beszélt emlékműve”, tartotta Benedetto Croce, – a latin és a nagyrészt erre épülő itáliai közmondáskincs ismeretében bizonyára helyesen. A közmondások kutatása napjainkra elképesztő méretű iparággá fejlődött, egyre előkelőbb helyet követelve (és harcolva ki) magának a folklórban és a nyelvtudományban, a népi gyógyászat és a népi vallásosság témakörében, a helytörténetben, de még a lexikonszerkesztésben, a nemzetközi összehasonlító közmondás-, szólás- és szállóige kutatásban is. Ugyanakkor a közmondások mennyiségét megsokszorozza a szólásmondások és szóláshasonlatok szaporodása és burjánzása, alakváltozatai és használati körének bővülése. A közmondás- és szólásgyűjtemények rendszerezése, áttekinthetővé tétele már régen új rendező elv után kiált, – talán a digitalizálással sikerül e kaotikus helyzeten valamelyest segíteni. Hogy legalább az ismert (köz) mondásokat sikerüljön megtalálni, mert ismeretlen, új közmondást fölfedezni a gyakran több tízezres kötetekben szinte reménytelen (és véletlenszerű eredménynyel járó) vállalkozás. Ez a gond azonban mintha nem volna új keletű, bizonyítékként álljon itt Rotterdami Erasmus sóhaja, a XVI. század kezdetéről: „Könnyü dolog – mondják – közmondást gyűjteni. Úgy van, Nem tagadom, de nehéz, hogyha a számuk ezer.” Akár Margalits Edének a Millennium alkalmával közzétett közmondás-összeállítását (25 ezer tétellel), akár O. Nagy Gábornak az 1970-es években

több kiadást megért szólás- és közmondásgyűjteményét (kb. 21 ezer tétellel) lapozzuk át, néhány tendencia mindkét kötetben szembe ötlik. A közmondásoknak az a hagyományos szerepe, amely a latin-görög példák nyomán (részben ezek fordítása útján) a legtöbb európai nyelvben, így a magyarban is, anyanyelvi alakot kapott, a bölcseleti, erkölcsi, vallási oktatás része lett, a hagyományos kultúra színes alkotóelemét képezte (gyakran idegen nyelven idézett formában is), - a XIX. század végére mintha visszaszorult volna. A latin (és általában az idegen) nyelv kitüntetett helye megrendült az oktatásban, a klasszikus versformák is egyre kevésbé voltak ismertek, a pedagógiából kiszorultak a közmondások szentenciái, gnomatikus, rövid összefoglalásai, életbölcsességei. Helyüket egyre inkább a szólások vették át, amelyek gyakran a beszédhelyzettől függetlenül hangozhatnak el, a közmondásnál rövidebbek, nem alkotnak önálló mondatot, igényes többlettartalommal csak ritkán rendelkeznek. Sok közöttük a szóláshasonlat, amelyben az összehasonlítás alapja többnyire hétköznapi, kínos vagy nevetséges dolog (Buta, mint a tapló, Néz, mint borjú az új kapura és hasonlók). Növekedni látszik továbbá az olyan szólások mennyisége, amelyet csak egyetlen település, vagy a szűkebb környezet ismer és ért, ahol tehát szó sincs a teljes nyelvterületen való elterjedésről. (Elmászott, mint a kajdi ködmön, Ég, mint Mesteriben a lúdketrec, Él-hal érte, mint baranyai gyerek a tarisznyáért – a példák Margalits gyűjteményéből valók, de további példák is bőségesen akadnak.)

46

A szólások mértéktelen szaporodásában (s így a közmondásgyűjtemények terjedelmének aránytalan földuzzadásában) szerepet játszik az a körülmény is, hogy nincs egységes, kialakult, végleges formájuk. Több változat párhuzamosan él egymás mellett (vagy legalább is szerepel a gyűjteményben), frappánsabb és kevésbé sikerült nyelvi alakok, a gyűjtemények a bőbeszédűbb változatot is mindannyiszor tartalmazzák. Az Ebcsont beforr alak mellett, ott találjuk az Ebcsont beforrad, Ebcsont hamar beheged, Ebcsont hamar összeforr alakot, a közmondásgyűjtemények évszázadokon át hordozzák az alakváltozatokat is. Hasonló szólásbokor: Egy fecske nem tavasz, Egy fecske tavaszt nem szerez, Egy fecske nem mutat tavaszt, Egy fecske nem hoz tavaszt, Egy fecske tavaszt nem csinál, Egy fecske nem tesz tavaszt, Egy fecske nem szerez nyarat, – és ez az alakváltozatözön többé-kevésbé minden közmondásnál megismétlődik (sőt, tegyük hozzá: a ma használt Egy fecske nem csinál nyarat változat nincs is közte). A szólások között gyakori továbbá a hasonlat túlmagyarázása, egy példán érzékeltetve: Tökre hány borostyánt – szól az alap közmondás, majd: Tökre hányja a borostyánt, hogy bele akadjon. Az ilyesfajta értelmezés gyakran éppen a közmondás tömörségét, frappáns formáját szünteti meg (teszi tönkre!), mint például az alábbi, az ízlésbeli különbséget éreztető mondás esetében is: Kinek a pap, kinek a papné!, ha utána toldja egy kotnyeles: Kinek meg a lánya! Az effajta aprólékosság ugyanis a végtelenségig folytatható, de ez már nem közmondás, hanem szószaporítás. A magyar szóláskincs legnagyobb része nem a (hagyományosan a közmondásoknak tulajdonított) bölcs összegezést, erkölcsi többletet tartalmazza, hanem inkább a leghétköznapibb dolgokban mond véleményt. A bor és a részegség, a szegénység és a gazdagság, a jó és a rossz emberi természet ügyében tesz észrevételt. Hasonlóképpen számos szólás szól az öregségről és a halálról, a házasságról, fiatal és nem fiatal házastársak kapcsolatáról, viselkedéséről. De megkapja a magáét a tolvajlással gyanúsított, a nagyszájú, a munkakerülő, vagy éppen a könnyelmű, a hallgatag vagy a zsugori is. A magyar közmondásgyűjtemények olvastán (bár: ki olvassa folyamatosan a szólások és hasonlatok százait?) mintha nem bölcs tanácsot kínáló intelmeket szemelgetnénk, hanem házsártos és zsörtölődő, világtól elzárt közösség szegényes mindennapjaiba nyernénk betekintést. Azért aranyra mindig akadhat az elszánt böngésző! A kásahegy méretű (és gyakran ízű!) közmondáshalmazban sikerül időnként ritkán hallott, megszívlelendő és jól megformált közmondásokat is találni. Megosztom az olvasóval! Egyformán jövünk a világra, ezer módon megyünk ki belőle (általános

érvényű, rezignált bölcsesség ez, egy párhuzam-ellentét ívére kifeszítve). Ezer varjú ellen elég egy kő (és – reméljük – nem csak a varjak ellen!). Ne örülj, ha a szomszéd háza ég! (Szövegváltozatban: Te is félj, mikor a szomszéd háza ég!) A következő: Aki szeret, kétszer él (sokat tudott, aki megfogalmazta, és a többi, aki ilyen tömörre csiszolta ezt a közmondást). Egy marék szerencse többet ér egy zsák észnél. (Hogy úgy van!) Verekedő pásztorok közt jó dolga van a farkasnak (Ez a bölcs mondás bizonyosan magyar földön született!). Felén túl a veszedelmen, ki azt megsejdíti („Ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja!” – mondta Illyés, a költő, a maga módján – ugyanezt). És végül: Első feleség istentől, második embertől, harmadik ördögtől való (Hát, ki tudja?!). A babona – talán különösebb túlzás nélkül állítható – ugyanúgy az emberi nemmel egyidős képződmény, mint a közmondás. Át is szövi egyik a másikat, vagyis: egyrészt a babona a maga hiedelmeit bölcs szentenciaként gyakran teszi közzé a közmondásokban, másrészt viszont a közmondás gyakran és szívesen merít a babonák meghökkentő, olykor félelmes világából. Vannak közmondások, amelyek nyilvánvalóan babonákat hordoznak, amelyek a mindennapi élet kisebb-nagyobb területeinek logika nélkül való, megalapozatlan kapcsolatait öntik nyelvi formába, olyan területekét, amelyek egymással (legalább is látszólag) semmiféle összefüggésben nem állnak. Bot a sarokban, azt jelenti: eső lesz. (Képtelen babona! – teszi hozzá Margalits.) Sótartó feldőlt, pör lesz a háznál, ez a hiedelem máig él komoly-tréfás formában a magyar családi asztaloknál. De még a látszólagos logikátlanság mögött is rejtőzhet valamelyes értelmi-érzelmi fonál. Felakasztotta valaki magát, – mondják –, ha erős szél dühöng. Talán Isten haragját és ítéletét érzik az emberek, az öngyilkosság halálos bűne miatt. (Megölte valaki magát, / az hozta ezt a rút időt!” – írja Petőfi a Téli világ c. verse indításaként.) Nem jó, ha éjjelen át a házban kenyér nincsen, – tartja a közmondás. A nincstelenség önmagában nem jó, továbbá: a késő este hazatérő gazda éhen marad. Pappal álmodni bosszúság, – talán a lelkiismeret szólal meg abban, aki ezt a közmondást elmormolja magában (vagy a legutóbbi gyónására gondol). Csikorog a malomkerék, esőt kiált, – talán a nyirkosra ázott tengely csikorog? (Ezt a közmondást Czuczor Gergely, XIX. századi pap-költő gyűjtötte.) Csimbókot kötnek rá, mármint a zsebkendőre, hogy viselője ne felejtsen el megtenni valamit, – a szokatlanra formált tárgy a szokatlan tett megtételére emlékeztet. Nem jó a

rapta el az egér fejét. Hideglelés ellen etetnek egyes vidékeken a beteggel egérfejet, de a közmondás betege attól még rosszabbul lett. (Nem csoda!) A népi vallásosság határterületén is szép számmal születtek babonás (vagy babona-gyanús) közmondások. A rossz lelkek éjjel járnak, szögezi le az egyik közmondás, amelyik persze a rossz gondolatok éjszakai aktivizálódására is gondol. Szövegváltozata: Éjjel jár, mint a gonosz lélek. Bolyong, mint a kárvallott lélek, vagy mint az elátkozott lélek, állapítja meg a másik szóláshasonlat, – a nyughatatlan bolyongás a rossz lelkiismeret, az átok következménye. Ennek éppen ellenkezője így hangzik: Minden jó lélek dicséri az urat. Az mondja, aki kísértetet (vagy annak vélhető élőt) lát, és tisztázni akarja a kísértő jó vagy rossz szándékát. Végül, bizony csúf és veszedelmes kívánság, ha így kiált rá valaki a haragosára: Egyen meg a lidérc! Menny és föld titkos kapcsolatára utal a csillag gyakori szereplése a közmondások világában: Rossz csillag alatt született, – mondják a szerencsétlen emberre, Szerencsés csillag(zat) alatt született a szerencsés, és Leszállt a csillaga – vége a szerencséjének. És egy kissé frivol, kissé megbocsátó vallásos-babonás észrevétel: Részeg ember, ha elesik, szűz Mária ölébe esik (mások szerint: – kötényébe). Vagyis: részeg embert ritkán ér baleset, az égiek vigyáznak rá. A vallásos eredetű babonák közül kalandozott át a közmondások világába az ördög. Hitbéli rémületes helyét azért a szólások népi körülményei között némiképp elveszítette, még ha itt is csak rossz és fenyegető dolog fűződik a nevéhez. Fél, mint az ördög a tömjéntől (mások szerint: – a szentelt víztől), itt az ördög még megzabolázható! De azért az ördög többnyire rosszban sántikál (ez a kifejezés is aligha nem valami ördögös-babonás szófordulat), erre utal az alábbi szólásbokor: Egy úttal tartozott az ördögnek (hiába járt valahol), Meghurcolta, mint ördög a diákot (akit nagyon meggyalogoltatott), Belelépett az ördögök bocskorába (valami hasonló, de már elhomályosult jelentéssel). Helyi mendemondát tesz általánossá ez az átokszó: Vigyen az ördög szent búcsúra Izsákra! (Ugyan, mi történhetett Izsákon?)

47

bort visszájáról önteni, az ivó személy lebecsülése, ha jobb kézzel jobb felé, vagy bal kézzel bal felé töltenek a poharába – szól a magyarázat. Egészség megőrzése, betegség elhárítása a babonás szólások és közmondások gyakori tárgya. Jót érzek, igen csiklandik a jobb szemem, a legrégibb följegyzett magyar közmondások egyike, már Decsi János is ismeri 1583-ban. Hasonló komolyságú megfigyelésen alapul a Csuklik, emlegetik szentencia. (Szövegváltozatban: Csuklik, mint akit emlegetnek és Csuklik, emlegetik a verebek.) Mondják: Ballábbal kelt fel az ágyból, aki rosszkedvű, komor. Sőt: Farral kelt fel az ágyból, ami azért sajátságos művelet lehetett! Szőrös mint az erős ember, tartják egyesek. Csendült a fülem, hírt hallok, a dologban annyi igaz, hogy a hallott hír valóban a fülön át hatol az emberbe. Az egészség és a szerencse testi összekapcsolódására utal a Burokban született mondás (amely valójában a méhlepénnyel és a magzatvízzel együtt történő szülés ritka esetére utal). De a túlzott elbizakodástól óv a közmondás szövegváltozata: Burokban született, akasztófán halt meg. Hja, a szerencse forgandó! Akinek a gyomra fáj, keressen rá bodzát! – a bodza hashajtó, féregűző hatású házi patikaszer, valójában tehát nem is babonáról, hanem népi gyógyászatról van szó! Hasonlóképpen valamiféle népi gyógyító vagy inkább balszerencse-űző tartalom lappang a Minden hájjal megkent szólás mögött, boszorkányos bűbájolás, ami azonban olyan vitézi ősökre is visszavezethető, mint Achillesz, a Trójánál vitézkedő görög hős, vagy Parsifal, a germán-kelta lovag (ugyanis őket is megkente anyjuk ilyen-olyan szerekkel). Az állatok is helyet kapnak – természetesen! – a babonás közmondásokban. Néhány a bőséges választékból: Regélnek a békák, az esőt érzik, a regélés találó kifejezés a brekegésre. Az esőről más állat is szól: Eső lesz – szamárbőgés (szövegváltozatban: Szamarak ordítanak, eső lesz). Lehet, hogy e két mezei jószág a légnyomást és a felhőjárást jobban ismeri, mint a meteorológusok? De ez már igazi babona! Kiolvassa fogaidat a béka, vagyis: ne tátsd nagyra a szájadat, mert kihullnak a fogaid. Különös babona rejlik ebben a mondásban is: Vesztére ha-

48

És tovább az ördögökről… Ördög veri a feleségét, amikor egyszerre esik az eső és süt a nap. Nem jó az ördögöt a falra festeni. Mert megjelenik, – teszik hozzá újabb szövegváltozatok a pontosabb értelmezés kedvéért. (Vagyis: nem kell a bajt indokolatlanul fölemlegetni.) Az ördög azért mintha az ember közvetlen környezetének is tevékeny részese volna, erre két megmosolyogtató közmondás is utal. A mit az ördög végbe nem vihet, vén asszonyokra bízza. (Bocsánat, hölgyeim! – nem az ördöggel való kapcsolat vádjáért, hanem a vén minősítésért!) A másik pedig így szól: Kihúzta az ördög a dugót – mármint a pokoli palackból. Akkor mondják, amikor egyszerre a vártnál több vendég érkezik. Az ördög némelykor kutya alakját ölti magára, Fekete kutya, tarka eb, mindegy ördög. Szegény kutyák iránt aztán századokon át nőtt a bizalmatlanság. Az Eb az ingét afféle középfajú káromkodás lett (eredetileg talán „eb tépje le az ingét” értelemben). Versében és maga szerzette nótájában Arany János is fölhasználja. Az Ebugatta valójában azt jelenti, hogy valaki a kutya (ördög) száján keresztül született a világra (valljuk be: hátborzongató elképzelés!). Az Eb anyja és Eb kölyke (szövegváltozatban: Eb fiadzotta kölyök) szintén a gyanús, ördögi eredetre vall, de a kutyák

rossz megítélése valós történelmi körülményekre vezethető vissza. A kuruc időkben, a háborúzások egyik következményeként elszaporodtak a kóbor kutyafalkák, amelyek így a félelem és a veszedelem hordozói voltak. Az ördöggel azonosították őket. De nem csak Magyarországon, Goethe János Farkas még egy évszázaddal később is az uszkárkutyát tette meg Mefisztó földi inkarnációjának (a Faustban). A boszorkányok szerepe jobban homályban maradt, mint az ördögöké. Gyalázatos tetteikre itt csak egy közmondás említődjék, a Lóvá tesz, amely arra utal, a boszorkány miként változtatja paripává áldozatát, miként lovagolja meg és futtatja (esetleg a halálba) a boszorkányszombaton. De boszorkányos tevékenység rejlik mindazokban a szólásmondásokban, amelyekben az igéz, vagy a báj (bájol, bájos) szó szerepel, az előbbi az átokmondásra, ráolvasásra utal, az utóbbi a megkötésre, a használhatatlanná tételre (Megköti a kezét, Megköti a nyelvét, illetve Megoldódik a nyelve). De végezzük a babonás közmondások számba vételét egy derűsebb példával: Szépre száll a füst, bolond, aki állja. És van ilyen változata is: Okosra megy a füst…, – igen, a szépek és az okosok küzdelme a közmondásokban is évszázadok óta tart!

Bartusz-Dobosi László

Nosztalgikus érzésekkel érkeztem 2008. augusztus 9-én Siófokra, a Kálmán Imre Szabadtéri Színpadra, ahol gyermekkorom oly sok koncertjén tomboltam. Akkor ugyan még nem így nevezték, mint most – egyszerűen csak Szabadtéri Színpad volt –, de már az első pillanatra látszott, hogy más nem igen változott. Ugyanazok a piros-sárga műanyag székek, kispárnát osztogató nénik, éles betonkerítések… igazi retro hangulat. A Kálmán Imre Kulturális Központ élére tavaly kinevezett Kiss László igazgató ebben az évben vette át a Szabadtéri Színpadot és jó érzékkel lehelt életet a tetszhalott intézménybe. Ezt bizonyítja a remek előadások sorozata, mint a Jekyll és Hyde, a Bánk Bán, vagy éppen az amúgy országos vihart kavart István a király metszet, és ez a mostani Experidance produkció, a Nagyidai cigányok is. Az épületre ráférne ugyan egy felújítás, de a világításra és zenei technikára nem lehetett panaszunk. Az előadás este 21.00 órakor kezdődött, s kétszer 45 percig tartott, bár pár órával előtte még az is kétséges volt, hogy meg lehet-e tartani, hiszen eső esőt követett a nap folyamán. Az égiek végül megkíméltek minket, s csak egy kisebb szél és némi Balaton-parti zenebona zavarta a szabadtéri előadás hangulatát. A Nagyidai cigányok Arany János azonos című vígeposzából készült táncjáték. A költő 1852-ben készült műve tulajdonképpen egy paródia, amely az akkor néhány éve elbukott szabadságharc egyik megtörtént eseményét dolgozza fel. Ezt az önmagában is ironikus elemekkel teletűzdelt alkotást fejelte meg az Experidance a saját, már megalakulásuk óta (2000) jól ismert humoros, ötletes koreográfiájával, amely Román Sándor rendezését, és Schwajda György színpadra alkalmazását dicséri. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt Czomba Imre zseniális zenéje, amely azért különösen fontos, mert egy táncjátéknál ezen nagyon sok múlik. Feltétlenül említést érdemelnek még Mira János díszletei és Debreczeni Ildikó jelmezei. Ez utóbbiak gazdagsága, kidolgozottsága kápráztató volt. A történet a XVI. században játszódik, Nagyida váránál, amit Puch generális labanc serege ostromolt. A várvédő magyarok, élükön Gerendi Márton várkapitánnyal, amikor látták, hogy nem

49

Experidance – Nagyidai cigányok tudják megvédeni a várat, az egyik éjjel kiszöktek onnan, magára hagyva Csóri vajdát és cigányait, hogy azt tegyenek, amit akarnak. A „hős” cigányok várvédése, örökös mulatozása, vérpezsdítő táncai töltik ki az előadás legnagyobb részét. A táncjátéknak főként az első része volt a dinamikusabb, a másodikat kissé vontatottnak éreztem. Ezt talán a túlzottan hosszú és a néző számára nehezen értelmezhető mulatozás tette. Volt ebben a részben valami álomszerű is… talán innen az én álmosságom is. Az Experidance tánckara (Bistei Judit, Borics Annamária, Falvai Miklós, Hernicz Albert, Horváth Mónika, Iványi Tamás, Kiss Levente, Kutas Eszter, Morvai Veronika, Újszászi András, Vass Judit, Zsombori Miklós) igazi tánc-showt kreált a színpadra, amelyben a kortárs táncot remekül ötvözték a magyar néptánc és a cigányfolklór elemeivel. Szinte magával sodort, elszédített az a fergeteges iram, s a különféle, legegyszerűbb, mindig a történethez igazított tárgyakkal (jelen esetben műágyúgólyókkal, kardokkal, fakanalakkal, seprűkkel, stb.) létrehozott ritmusjáték, amit másfél órán keresztül produkáltak a tehetséges fiatalok. A szereposztás a következőképpen alakult: Csóri vajda: Makovinyi Tibor, Gerendi Márton várkapitány: Péli Róbert, Puch generális: Dénes Nándor, Rasdi néne: Jászka Erika, Fekete macska: Rajna Eszter, Bölcs Laboda: Görög Zoltán, Akasztó: Patonai Norbert, Diridongó: Végső Zsolt, Irha: Kovács Dénes, Szépek szépe: Sátori Júlia. A történetből persze nem maradhatott ki a cigányokra olyannyira jellemző babonás hiedelemvilág sem. Rasdi néne, a javasasszony és fekete macskája egyenesen főszereplői a darabnak, de a Bölcs Laboda misztikus tánca és a kártyavetés sem hiányzik a repertoárból. S bár minden fontosabb döntést a vajda hoz meg, őt magát azonban a fent nevezettek irányítják. Különösen szeretnivaló az Experidance produkcióiban a befejezés. A megkoreografált közönségénekeltetés, a meghajlás, a darabban szereplő összes jelmez, eszköz és tánclépés újbóli bemutatása, mind-mind a tánc szeretetét és szívből jövőségét bizonyítják.

Hegyi Katalin

Iniciálék és ámenek

50

Kiállítás Szentkuthy Miklós születésének 100. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Szentkuthy Miklós a modern próza egyik legnagyobb kísérletezője. Nemcsak írói munkássága, de élete is a 20. századi ember magyar sorsát példázza. Világpolgár, az utolsó polihisztorok egyike. Nincs benne a mai irodalmi kánonban, életében sem tartozott semmiféle csoportosuláshoz, irodalmi klikkhez. (Ez alól egyedüli kivétel az 1936-ban alakult Mikes Kelemen Akadémia, de ez sem „hivatalos” csoportosulás volt, hanem egy baráti társaság. A névválasztás világosan fejezi ki az elvet, mi köré csoportosultak: ez a szellemi emigrációba vonulást jelentette a Horthy-rendszer idején.) Szerette, ha nem azt gondolták róla, hogy elefántcsonttoronyban él, hanem – Vargha Domokos fogalmazása szerint – kilátótoronyban. Kéziratos hagyatékát a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Szentkuthy Miklós univerzalitását nehéz bemutatni, ezért egy leegyszerűsített megoldást választottunk: írói munkásságának inspirációs forrásait jelenítjük meg a kiállításban. A kilenc téma háromszor hármas egységbe foglalja a legfontosabb ihlető elemeket: színház, képzőművészet, zene; természettudomány, matematika, hit; divat, szerelem, szépség. A tizedik megjelenített téma az ihletőforrásokból született írói életmű, melyet a Szent Orpheus Breviáriuma tíz kötete szimbolizál, közülük kiemelt helyen az utolsó, Euridiké nyomában című regénye. Ebben a regényében búcsúzik el mindentől, ami fontos számára: „én, én, meggörbült, eltörpült Orpheustok búcsúzik művészettől, világtörténelemtől, ásványok, virágok, állatok, csillagok csodáitól és érthetetlenségeitől, betegségektől és kéjektől, hitektől és hitetlenségektől, könyvektől, képektől, szeretőktől és magánytól, mindennapok mindenperceinek minorita apróságaitól, szamár napló-töltelékektől és az időben, térben, súlyban, fényben évmilliárdos Világegyetemtől. Ez a Nagy Agyő! A Legnagyobb Agyő!” Az élet végső kérdései foglalkoztatták egész életében, noha tudta, hogy megválaszolásuk lehetetlen. Itt, a kilenc témából csak arról a háromról beszélünk, amelyben a hitbeli kérdésekről is szót ejt. Ilyen a természethez való viszonyának egyik kifejtése: „Kedvenc témám: az őssejtek. Eszembe jutnak a kezdeti sejtek, több milliárd éves plazma-arisztokraták, az „ancien régime” maradványai, amelyek egyetlen nyíláson át esznek, defekálnak, közösülnek, lélegzenek, szaporodnak.

Ha művészeti érzékünk van, szeretjük a színeket, formákat, fantáziákat, akkor ezek az ősállatok, korallok, amőbák, rákok, polipok, pókok, tengeri rózsák, ráják, vízitetvek, elektromos halak, minden szivárványos tarkaságuk, barokk formabőségük szépérzékünket is halálra izgatják, nemcsak természetbölcseleti csápjainkat piszkálják. De innen leszállhatunk a Természet titkainak mélyebb gyökerei felé: beszélhetünk Isten jelenlétéről, és ilyenkor könnyen hajlik az ember a panteizmus felé. Persze egy klasszikusan kiképzett oroszlánnal vagy gazellával is lehet ilyen filozófiai és természetbölcseleti gondolatokat fölvetni, de itt, ahol az ember közelebb érzi magát a Természet kezdetéhez, vagyis a tenger mélyén levő állatoknál, hamarabb jutnak eszünkbe az úgynevezett metafizikai kérdések.” (Frivolitások és hitvallások, 1988) A szépség fogalmának definíciója is a transzcendens segítségével születik meg benne. „Nézek egy női magas sarkú cipőt, az nagyon más, mint egy Pheidiász-szobor, de az izgalma hasonló. Szépségélményünk akkor van, ha egyrészt a látott tárgy, egy olvasott könyv, egy zene szervezetünk legeslegmélyebb érzéki gyökereit érinti meg, szenzualizmusunkba, vitalitásunkba, ösztöneink gödreibe túr bele – ugyanakkor túlvilági jót és igazat sejtek benne, mintha utalás, üzenet lenne a Végső Igazság felé. A szép dolog – mintegy hidat képezve – sejtelmesen mutat legelementárisabb, legatavisztikusabb érzékelésünk felől a végső megoldás felé. Nem tudjuk, mi a végső igazság, félve is mondom ki ezt a két szót, annyira bizonytalan. Nem ismerjük ösztönéletünk mélyét, nem tudunk választ adni végső kérdéseinkre, de örök nosztalgiánk folyton jelen van a végső válasz iránt. Mintha a szép dolog sejtetés, kacsintás lenne a transzcendens igazság, a végtelenség irányában. A híd alsó pillére legmélyebb biológiai létünk, túlsó pillére pedig a létezés megtalált értelmének illúziója. Gyermekes büszkeséggel töltött el olvasván Aquinói Szent Tamás kijelentését: a szépség az igazság visszfénye. Tehát nem maga az igazság, csak a feléje emelkedő vágyódásunk.” (Frivolitások és hitvallások, 1988) Személyisége az élet teljes átélésére predesztinálta. Mindent teljes intenzitással csinált: a művészetek élvezete, a barátságok, szerelmek mély érzelme, a „fájdalmak és titkok játéka”, a történelem vizs-

szépirodalmi szövege is azt szimbolizálja, hogy ez az Istenkeresés a megtalálással, megnyugvással ért véget: „Az izzadságban fürdő, alvó Claudio végre felébredt Hamvazószerda reggelén. Zúgtak Velence összes, vezeklésre szólító harangjai: égi, égi szent zenebona volt, harsonák, főangyalok Dies Irae koráljai, lélekharangok, pokol, purgatorio és paradiso villámfényű, zörgő kulcsai, melyek a Feltámadást hirdetik...” (Euridiké nyomában, 1988) Szentkuthy Miklós az írás mellett rajzolt, festett, zenét hallgatott, albumokat nézett, lexikonokat olvasott, történeti munkákat tanulmányozott, társasági életet élt. Nagyon szerette a fényképeket, a fényképezést magát is. Ezernél több fotót őriz hagyatéka. Ezeknek a képeknek többségén ő maga látható. A kiállításban a róla készült felvételek mutatják ezer arcát, kifejező grimaszait, a játékos és gondolkodó embert. Rajzai – melyeket sokszor naplószerű feljegyzésekkel írt körbe – is láthatók a kiállításban, valamint azok a festmények, bútorok, tárgyak, melyek lakásában körbe vették. Szerelmeiről divatbemutatóval emlékeztünk meg. A divatbemutatóra neves iparművészek tervezték meg a ruhákat Szentkuthy Miklós leírásai alapján. Az író költői szövegeit Kulka János olvasta fel, a szerelmeket Kútvölgyi Erzsébet, Für Anikó, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Rezes Judit, Kapócs Zsóka személyesítették meg. Erről az eseményről filmet készítettünk, amely plazma tv-n látható a kiállításban. Az estet Seres Tamás rendezte, a filmet Tari János és Krámos Zsolt készítették. Magyarországon először álló képernyőn látható a film. A kiállítás 2009. március 1-jéig látható. Mindenkit szeretettel várunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Budapest, V. ker., Károlyi Mihály u. 16.) annak reményében, hogy a tárlat megtekintése után kedvet kap a látogató Szentkuthy Miklós műveinek olvasására.

51

gálata, a természet titkaira való rácsodálkozás, a színészi játék, szerepjáték, ezernyi grimasz, álarcok mögé bújás, a mesélés színessége, mind sajátja volt. E miatt az intenzitás miatt a hit és hitetlenség mindennapos harca is sajátja volt. Plasztikusan fogalmazza meg ezt a hitért vívott küzdelmet is: „Hármat kell összeegyeztetnem magamban: a katolikus ortodoxiát, a végtelen sok erotikát és a hétfejű sárkányként rám törő kételkedést. Én örökké imádkozom. Ezeknek az imáknak az alapja: a szentek életének állandó olvasása. Az egyéni imákba belefonódik életem ezer epizódja, emlékek tömege, utazások, emberek, olvasmányok. Néha azokat a dolgokat is imává alakítom, ami aznap foglalkoztatott: Maria Sibylla Merian rajzai, angol katedrálisok, aznapi ebédem, repdeső női manekenek egy divatlapban, mind imává alakulnak lelkemben, mint ahogy a napsugár a növényekbe hatol a klorofill hatására, és megtörténik az oxigén–széndioxidcsere. Valóban a világ faggatottja vagyok. Az ima mérhetetlen távolságba visz el az élet legrondább kísértéseitől: irigységtől, haragtól, bosszútól, féltékenységtől, pénzéhségtől, karrierizmustól, rangkórságtól. Akkor miért blaszfemizálok? Blaszfémiáim vallásos jellegűek! Létezik egy kétségbeesett, Istenért küszködő, Istenre szomjazó keresés, mely nem ismeri Pascal vigasztaló mondatát: ’Nem keresnél engem, ha már meg nem találtál volna’.” (Frivolitások és hitvallások, 1988) Az, hogy élete végén megtalálta Istent, a hitben való megnyugvást, halála is igazolja. Nem sokkal nyolcvanadik születésnapja után, július 18-án délután a Szentek életéből – mindennapos olvasmányából – a haldoklók szentjének, Szent Kamillnak életét olvasta. Sógornőjét ezen a délutánon kísérték utolsó útjára. Gyertyát gyújtott, hogy ha távolról is, de részt vegyen a szertartáson. Majd csendben elaludt örökre. A folyton Istent kereső író életében leírt utolsó

Tolnay Donát

A hajdani Irán „kis-hercege”

52

Omár Kahjjám

Élt a tizenegyedik századi Közel-Keleten egy ember, akinek alakja köré legendák sokasága szövődött, és fennmaradt írásai is számos titkot rejtenek. Talányos történetek szólnak a nisápuri Omárról, aki a nagyvezírré lett Nizám-al-Molknak éppúgy, mint a török szultánság ellen alapított Hasszaszínok vezetőjének, Haszán ibn Szabáhnak is iskolás korától jó barátja volt. A fáma úgy szól, hogy még ifjú korukban megesküdtek egymásnak, hogy ha valamelyikőjük hamarabb jutna jó sorsra, az lenyúl a másik kettőért, és felemeli őket. Akárhogy is volt a valóságban, e három történelmi alak allegorikus szoborcsoportként állhatna a korabeli „Nyugat-Ázsia” posztamensén; az intrikus államférfi, a fanatizáló szektavezér, és a kettejük között ékként feszülő, főleg csupán szemlélődésre vágyó (szabad) gondolkodó. Ez a regénybe illően intellektuális férfiú számos komoly érdemmel büszkélkedhet, amik bizony viszonylagos névtelenségével sem halványulnak: az ő nevéhez köthető a harmadfokú egyenletek megoldása, őt bízta meg Maliksah szultán 1074-ben a mohamedán naptár megreformálásával. Avicenna (Ibn Színá) tanítványa, tovább-gondolója. Az akkor már majd’ ezer éve muszlimmá lett Iránban ez a „szilaj” elméjű filozófus-költő- tudós elképesztő módon találta meg a helyét. Az egyre szigorúbb iszlám ortodoxia nem sok szabadságot adott az emberek véleményének. Nem is véletlen tehát, hogy Omár Khajjámot elsősorban tudományos munkái révén ismerte a Kelet, majd nyugati diadalmenete után lett igazán közkedvelt. A térségben nagyon szigorú szabályai voltak annak, milyen verset lehetett írni, formáját, tartalmát tekintve egyaránt. Gondolok itt a hivatásos költőkre, akik szultánok, vezírek, sejkek, ezernyi főrang és egyéb nagyhatalmú hivatalnok, egyházfi kegyétől függtek. És ekkor jön egy fiatal zseni, akinek éles elméjét messze földön dicsérik, ám elmarasztalják semmivel sem tompább nyelve miatt; eleve a tűzzel játszott, hogy görög bölcselők műveivel, de még inkább, hogy Ibn Színá műveitől voltak hangosak beszédei. Ugyanez az ifjú, kiváló költő lévén, ontja magából verseit, amik azonban akkoriban szintén nem hoztak neki sok babért. Az akkoriban divatos rubáji

formában írt versei keserédes keverékét képezik a lemondásnak, a teljes fásultságnak, illetőleg a szerelem imádatának, a (bor) mámor dicséretének. Az általa választott és vállalt eszmék eleve nem adhattak okot a megbecsülésre. És emellett egyetlen kaszídát, dicsőítő költeményt sem köthetünk a nevéhez, amelyek tömegtermelése akkoriban jóféle biztosítékként szolgáltak az udvari irodalmárok boldogulása számára. Ennek az embernek jó barátja a szultán első embere, valamint a fogalommá vált Hasszaszín mozgalom feje. Fényűző pompában élő úr, és övéit vasmarokkal tartó aszkéta hit-reformer. Közöttük pedig arany középként lebeg egy szerény igényű géniusz, mint valami eszményi szentkép. Hogy amikor (a mese legalábbis így szól) a szultán megkérdezte tőle, hogy mit vár a szolgálataiért cserébe, ő egy csillagvizsgálót kért, körülötte rózsakerttel. Nem nagyfényű posztokért esengett, hanem az országrészek irányításához képest elenyésző ajándékért. Virágok, csillagok, kedvenc könyvek, no meg a nő és a bor. Ezek voltak az ő eszményei. Szépirodalmi munkáit illetően megoszlanak a vélemények, hogy a ma ismert, Omár Khajjám nevéhez kötött rubájik közül valójában mennyi is ténylegesen az ő alkotása. Minthogy az eredeti kézirat nincs meg, csak a számos másolat és azok fordításai alapján lehetséges megítélni műveit, természetesen csak óvatosan lehet fogalmazni. Engem azonban sem Fitzgerald 1859-ben megjelent fordítása, sem az abból először-másodszor elkészült Szabó Lőrinci íz sem tud eltántorítani attól, hogy ez a férfi, ha csak fele annyira is nagyszerű alakja volt az emberiségnek, mint a róla- tőle szóló források mutatják, akkor – amúgy keletiesen – fejet hajtok. {69} „A tudósok csak veszekedjenek, szedjék szét egymást, földet és eget: te dőlj le egy sarokba és nevess mindenkin, aki terajtad nevet!” Szabó Lőrinc fordításában

Kiss Ferenc

53

Misztikum és rögvalóság Zórád Ernő (kép)regényes életében

Egy cikk Zórád Ernőről? Pompás! Ő egy valódi zseni! – lelkesedett a főszerkesztő. Aztán még hozzátette: – Azért valami „babonaság” legyen benne! A tematika mindenek felett!

Zórád Ernőnél realistább álmodozót, saját érdekeit tűzön-vízen át érvényesíteni tudó szenzitív gondolkodót még nem ismertem. Egy vidáman anekdotázó rigorózus aggastyán, egy csupa szív embergyűlölő. Hogy miként tudta egyesíteni magában ezeket az egymással szöges ellentétben álló tulajdonságokat, máig nem értem. Talán a Mérleg-jegy kettős személyisége keveredett benne. A világot tárgyilagosan és realisztikusan szemlélő ember, akinek a lelkében dúló viharokat és labilitást a külső személők nem láthatják, nem érzékelhetik. Zórád Ernő 1911. október 16-án született Balassagyarmaton. A Felvidéken, a palóc Hont vármegyében felcseperedő kisfiú már gyermekkorában kivételes kézügyességről tett tanúbizonyságot, amikor az első világháború büszke regrutáit vidáman masírozó csibék képében rajzolta meg. Amikor Trianon következtében megalakult a Csehszlovák állam, Zórádék helyzete ellehetetlenült, és Pestre költöztek. Elkezdődött a család kálváriája, amelynek a tabáni szegénynegyed volt az egyik stációja. A tizenöt éves Zórád egy országos tehetségkutató rajzpályázaton első helyezést ért el, ezért nagybátyja, Zórád Géza nyomdokait követve – aki a kor neves illusztrátora volt – négy középiskolai év elvégzése után beiratkozott az Iparművészeti Főiskolára. Azonban hiába volt egyik mestere a rajziskolás Haranghy Jenő, a reál tárgyak, az ábrázoló geometriával az élen, két éven belül kibuktatták az iskolapadból. Hogy megélhetését biztosítsa, Zórád a korigényt kielégítő giccserek készítésébe kezdett. A tehetséges fiatal festőt a képügynökök királya, egy valódi Habsburg-sarj fedezte fel magának, így Zórád gyárthatta báró Wallburg Egon neve alatt a vadászjeleneteket ábrázoló tájképeket az úri kaszinók falára. Wallburg nagypapája Habsburg Ernő volt, aki – hogy fricskát adjon a Monarchiának – a New York Kávéház főpincérévé küzdötte le magát. [Miután őméltóságát zsenánt volt egyszerűen pincérnek nevezni, ekkor kreálódott a „főúr” megszólítás.] 1933-ban került sor a Tabán düledező házainak bontására. Az ifjú Zórád is ott vázlatolgatott, skiccelgetett rajzmappájába, míg a szeme láttára tűnt el a patinás, hangulatos városrész. Az ásatag épületekkel együtt a Tabán romantikája is odaveszett. Ez volt Zórád életének Első Nagy Misztikus találkozása [melyre csak ötven év után döbbent rá], míg a Másikról így vall maga a Mester: «Az 1938-as esztendőről a következő állt a horoszkópomban: nagy élményekben lesz része, különösen az október 16-án és 17-én születettek örülhetnek. Meg is kaptam a behívót október 16-án, ami határtalan boldogsággal töltött el. Tudtam, hogy a Felvidék lesz az első, ami visszatér az annektált területek közül. Két hónappal ezt megelőzően összetalálkoztam édesapámmal, aki közölte velem, hogy bevonul, pedig akkor már 54 éves volt. Később derült ki,

hogy az 1918-19-es években nagy nevet kivívott Héjjas Iván Rongyos Gárdájának lesz a tagja, ami ekkor szerveződött újjá titkos alakulatként, s a felvidéki bevonulás előkészítése volt a feladata. Ő a helyismerete és a nyelvismerete miatt is tökéletesen megfelelt, hiszen tótul is, csehül is jól beszélt. A mi alakulatunk novemberben Munkács felé haladva egy Dencen nevű községben éjszakázott. Én egyedül, zuhogó esőben lovagolva tartottam az alakulatom felé, amikor egy asszony az eső ellen a fejére borított alsószoknyával állt az út szélén, és odakiáltott, hogy: „– Vitéz úr, van-e már szállása?” „– Dehogy van, áldja meg az Isten!” – mondtam. „ – Na, akkor jöjjön be, nálunk elalhat!” A háziaktól megtudtam, hogy nem sokkal előtte súlyos harcok voltak a környéken. Egy civil ruhás magyar alakulatot tankokkal bekerítettek, s ők a mocsárba menekültek, ahová már nem tudtak utánuk menni, csak gyalogosan. Hatan önként jelentkezők hátramaradtak, hogy fedezzék a többieket, amíg azok a lengyel határon átjutnak. Tudták, hogy meg fognak halni. Így is lett. Mondták a háziak, hogy eltemették őket tisztességgel, és azt, aki valószínűleg a parancsnokuk volt, a dombtetőre temették. Ott van a kopjafája, a tiszteletes úr verset is írt rá. Megnéztem a sírt, és elmondtam egy imát ennek az ismeretlen hősnek az emlékére. Később kiderült, hogy ő volt az apám… A Rongyos Gárda tagjainál volt egy szentkép, aminek volt nyomdai száma. Ez alapján lehetett őket azonosítani. Éppen október 16-án halt meg, pont a születésnapomon.» 1945 után Zórád belevetette magát a rajzolásba. Két év múlva nyílt meg első kiállítása a Bibliotheca rendezésében. Mesteri grafikáival, karikatúráival ott találkozhattunk a Magyar Vasárnap, a Pesti Izé, a Szabad Száj oldalain. Azután 1951-ben, a Szabad Sajtó napján, Rákosi Mátyás megszüntette a nem pártközeli lapokat. Kárpótlásul Zórád azt az ukázt kapta, hogy meg kell festenie az elszántan küzdő Rákosi Mátyást a horthysta pribékek gyűrűjében. Jelentős kihívás volt a másfél méter magas Róth Manót mindenki fölé magasodó héroszként láttatni. De Zórádnak sikerült! Az egyik bőrkabátos, szekrénynyi figura párducként ugrik Rákosi pajtás felé, szinte vízszintesen úszik a levegőben, egy másik rogyasztott térdekkel, orvul, egy sarok mögül les rá, a többiek a háttérbe mosódva állnak. Rákosi arcán győzedelmes mosoly, és az éjszakát beragyogja a vörös hajnal látománya. A művész 1955-ben Bécsben a Nemzetközi Karikatúra Kiállításon [igaz, nem ezzel a Művel] díjat is nyert. Az Ifjúsági Lapkiadó Vállalattól Gergely Márta, a Pajtás főszerkesztője kereste meg Zórádot, hogy illusztráljon nekik. A Pajtást a többi gyermekújság: az Úttörő, a Kisdobos és a Po Sztránye Szovetov (Keresztül-kasul a szovjet tájakon) követte.

54

Ekkoriban kérte fel a grafikust a Diafilmgyártó Vállalat a Kató és a szövetkezeti bolt című diafilm megrajzolására. Az első diafecskét a következő negyven év alatt ugyanennyi, mesterien megfestett diafilm követte. Többek között a Gulliver, a Don Quijote, a Münchhausen, A Pál utcai fiúk, és még sorolhatnánk. 1954-ben a Pajtás merész vállalkozásba kezdett. Kiadták Obrucsev: Utazás Plutóniába című regényének képregény-változatát az Északi sarkról a Föld belsejébe címen, Zórád rajzaival. A képregény az akkoriban divatos, képaláírásos változatban jelent meg. A képregény műfaja ekkor óvakodott vissza az újságok oldalaira, szembeszegülve a szovjet képregény = kultúrmocsok ideológiával, melyet a Fészek Klubban Finogenov elvtárs sulykolt a röghöz kötött, tengertelen közép-kelet európai fejekbe. Ugyancsak a Pajtásban jelent meg 1957-ben May Károly Winnetouja, mely a magyar képregénytörténet egyik mérföldköve lett. Ekkor került bele állandó rendszerességgel a szóbuborék és a narrátori szöveg a képkocka egészébe. A képregény szövegét Cs. Horváth Tibor írta, és Zórád Ernő készítette a rajzokat. Zórád ekkor még nem tartotta sokra a képregény műfaját, rajzai meglehetősen vázlatosak, elnagyoltak voltak. A Fülesnél 1964-ben próbálkozott meg először képregény-rajzolással, ahol Jókai Mór Fekete gyémántokja már magán viselte a jellegzetes zórádi stílusjegyeket. A főhőst: Berend Ivánt hőn szeretett édesapjáról mintázta, csakúgy, mint Heltai 111-esének főhősét. Heltai Jenő misztikus története egy adósságot adósságra halmozó fiatalemberről szól, aki már az öngyilkosság gondolatát fontolgatja, amikor megjelenik az életében Selfridge, a titokzatos szemfényvesztő, akinek segédje kísértetiesen hasonlít a főhős holt szerelmére. A mágus megígéri a fiatalembernek, hogy gazdag menyasszonyt kerít a számára, ha lemond a nőről… Az ember, aki eladja lelkét az ördögnek. Ugyanez volt a vezérmotívuma R.L. Stevenson Ördögpalackjának, melyet Zórád 1965-ben rajzolt meg a Fülesnek. A lélekvándorlás ideáját fedezhettük fel Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regényében is, míg Dumas Jávai orvosa kevésbé humoros, de annál kalandosabb formában tálalta ezt a Füles oldalain. Zórád képregényeit, csakúgy, mint életét, állandó kettősség jellemezte. A misztikus történeteket abszolút reális stílusban, mérhetetlen precizitással és korhűséggel rajzolta meg. Dolgozószobájában több méternyi könyvespolc volt tele hatalmas albumokkal, melyekbe újságokból kivágott, történelmi korok és tájak szerint csoportosított fotók, képek és illusztrációk voltak felkasírozva. Kalandorai bejárták Afrikát, Dél-Amerikát és a tenger mélyét, keresve Salamon király, a maják és az Ezüstflotta kincsét, kinek-kinek ízlése szerint. A mikszáthi kísértet Lublón együtt bolyongott Krúdy podolini kísértetével, míg Verne éteri énekesnőjének vetített mása énekelt nekik az erdélyi sziklaoromról a Várkastély a Kárpátokban című klasszikusban. Bár Zórád művei törtetlen pályaívet mutattak, a szocialista ítészek a pejoratív hangzású „képregény-rajzoló” skatulyába szuszakolták bele a Mestert, és nem adtak neki lehetőséget igényesebb munkák elkészítésére. Ritka dolog, hogy valaki egyszerre értsen a rajzolás és az írás mesterségéhez, de Zórádnak mindkét képesség

megadatott. Érezte a szöveg ritmusát és kellőképp hű tudott maradni az adaptált mű hangulatához. 1975-ben úgy döntött, hogy saját maga fogja képregény-forgatókönyveit írni. Az elhatározást tett és tucatnyi zseniálisan megírt és megrajzolt képregény követte, köztük a kollázs technikával készült Új Zrínyiásszal. Alaksza Tamás 1964-ben a Tábortűz oldalain a Kalandos expedícióban újragondolta a Zrínyiászt, de nála egy komplett úttörőörs került vissza egy középkori magyar végvárba. Ugyanez az alapötlete Mark Twain: Egy jenki Artúr király udvarában című regényének is, melyet a Magyar Ifjúságbeli megjelenés után 1991-ben a Cimbora megbízásából ki is festett a Mester. 1970 táján Zórád találta ki a kollázs képregényt, ahol korabeli fényképeket, hirdetéseket, újságrészleteket applikált a képkocka egészébe. Az olaszok is felfigyeltek az új stílre, és meghívták Zórád munkáit a Salone del comics nevű képregény-fesztiválra, azonban a honi bürokráciának hála, az anyag csak az eredményhirdetésére ért külföldre. Ráadásul kézen-közön el is kallódott. A Mester felháborodva rontott be a MÚOSZ jogászához, hogy beperelje a Kulturális Kapcsolatok Intézetét az elveszett hétméternyi képregénykígyó okán. Illetékes elvtárs felvilágosította, hogy a jelzett intézet a Belügyminisztérium égisze alatt működik. Zórád ekkor már tudta, hogy nem fog senkit beperelni. Nem úgy a Lapkiadó, majd a Diafilmgyártó Vállalatot, akik ellen pert is nyert. Ő az egyetlen, akinek a diákhoz készült eredeti festményei nem az Országos Széchényi Könyvtár tárlóiban sorakoznak. A ’70-es évek végén bukkant rá Zórád a nagy lehetőségre, régi, tabános vázlatfüzetére, és az akkori vázlatok alapján korhű akvarell festmények készítésébe kezdett. A Tabán-képeknek akkora sikerük volt, hogy 1981-től kétévenként különféle tematikájú Zórádkiállítások kerültek megrendezésre. 1990-től szinte minden évben új és új albuma jelent meg a Mesternek, melyeknek hol a Tabán, hol Krúdy Gyula világa volt a témájuk. 1984-ig, a Hajdúk kapitányáig több mint háromszáz képregényt rajzolt meg, amikor úgy döntött, felhagy a képregényrajzolással. 1990-ben jelent meg önéletrajzi írása, az Egy vándorfestő ifjúságai címen, mely könnyed, légies, gunyoros stílusával méltó párja volt Zórád briliáns képi kifejezésmódjának. 1995-ben még sikerült rábeszélni az akkor 85 éves Mestert, hogy készítse el Kästner Az eltűnt miniatűr című regényének képregényváltozatát, mely a maga nemében mestermű lett. Ez volt Zórád Ernő képregényes pályafutásának méltó hattyúdala. Életművéért 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét. 2002-ben Budapest I. kerülete díszpolgárrá avatta, mint a Tabán ihletett festőjét. Zórád Ernő, életének 93. életévében, 2004 április 8-án hajnalban örökre elaludt. Nagy művész volt, de nem egyszerű ember. Állandó perben állt a világgal. Azt mondják, akivel nem veszett össze, az nem is került komolyabb nexusba vele. Lehet, hogy az állandó harc tartotta életben, éltette ilyen sokáig a Mestert? Nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy egy nagy formátumú művész távozott közülünk, a zűrzavaros huszadik század meg- és túlélője. Elment az utolsó pesti bohém.

A Műhelygaléria bemutatkozik

Jelen számunkban Nőt Béla munkáiból válogattunk.

55

Nőt Béla 1942-ben született Pécsett és azóta is itt él és alkot a városban. Kora ifjúságától kezdve a művészetek vonzásában él. Maga is rajzol és fest. Feladva a Műszaki Egyetemen végzett tanulmányait, jó nevű mesterek segítségével és biztatására kezdte meg e munkát. Különös hatással volt rá tanára: Cseh László, majd Gebauer Ernő. Részt vett Pandúr József szakkörében: a Bányászati Képzőművészeti, majd a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Műhely munkájában. Ehhez járult még Kelle Sándor és Soltra Elemér sokoldalú és magas színvonalú oktató-nevelő munkája. Mindezeknek eredményeként Nőt Béla több szakmai kitüntetésben is részesült. Tagja a Magyar Alkotók Országos Egyesületének, a Pécs-Baranya Művészeinek Társaságának, a Kisgrafika Barátok Köre Művészeti Egyesületnek és a Művészbarátok Egyesületének is. Kiállításai az ország számos pontján láthatóak voltak, többek között Pécsett, Mohácson, Balatonfüreden, Kaposváron, Budapesten, Szigetváron, illetőleg külföldön Grazban és Neumarkton is. Amikor feleségével, Ilonával együtt 1991-től a Szent István téren, majd 2005-től a Váradi Antal és Zrínyi Miklós utca sarkán lévő épületben megnyitották a Műhelygalériát, lakószobánál alig nagyobb bemutató termükben elsősorban pécsi és baranyai alkotóknak kívántak bemutatkozási lehetőséget biztosítani. Így került sor ismert, jó nevű művészek, pályakezdők, szakkörök és művésztelepek képző- és iparművészeti alkotásainak bemutatására. Galériájukban a képzőművészeti technikák sokféleségének adtak helyet. Így kerültek bemutatásra ceruza- és tusrajzok, festmények, bronz-, fa- és kerámia-munkák, rézkarcok, szitanyomatok, fotók, stb. Több, mint 130 kiállítást rendeztek itt, ahol mintegy 200 alkotó munkája került már az érdeklődők elé. Ebben nagy szerepet játszottak az új helyszín biztosította kiváló lehetőségek: a földszinti üzlethelyiség és a padlástérben kialakított kiállítótér. Az üzlet a mellettük lévő antikváriummal és régiségkereskedéssel azonosan kialakított külső arculatot hordoz, így mint egy kultúraterjesztő utcaszakasz, egy kulturális fellegvár csalogatja a látogatókat. Céljuk, hogy közel hozzák a kortárs művészetet a ma emberéhez.

E számunk szerzői: Áldozó Krisztián (1988) – Pécs Árva-Szabó Péter (1983) – Dunaújváros Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok Bertók László (1935) – Pécs Csernák Árpád (1943) – Kaposvár Csörge Barnabás (1984) – Pécs Fischer Mária (1937) – Hosszúhetény Garai István (1915-2008) – Budapest Gyurkovics Tibor (1931-2008) – Budapest Hegyi Katalin (1956) – Budapest Iancu Laura (1978) – Magyarfalu Juhász Ferenc (1928) – Budapest Kiss Ferenc (1958) – Budapest Lukáts János (1943) – Budapest Méhes Károly (1965) – Pécs Mikuli Vera (1986) – Pécs Rott József (1964) – Magyaregregy Szabó Ferenc (1931) – Budapest Szakács Eszter (1964) – Pécs Takáts Gyula (1911) – Kaposvár Tolnay Donát (1986) – Pécs Üveges Andrea (1980) – Topolya

Fizessen elő az

című kulturális folyóiratra a

10400779-00016953-00000004 számlaszámon!

56

4 szám ára 1.500 Forint.

A következő számok tematikái sorrendben: FÜST – TEMPLOM – BOR Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!