II. Fülö Ágost francia király gyŒzelme a bouvines-i csatában az angolok fölött. Horace Vernet, 1827
SÁG HY MA RI AN NE
A nemzeti monarchiák kialakulása A középkori Európában sem az „állam” elvont fogalma, sem a „nemzet” modern meghatározása nem létezett. Bár a korabeli forrásokban találkozunk a res publica, a regnum, a patria, illetve a gens vagy a natio kifejezésekkel, ez inkább a klerikusok hosszas tanulmányok során szerzett ismereteit, a tudós fők kultúráját és a klasszikus római irodalom iránti tiszteletét tükrözi, semmint az emberek mindennapi élettapasztalatát. Mégis, az európai „nemzetállamok” gyökereit kutatva a nemzeti monarchiák középkori kialakulásáig nyúlhatunk vissza. Nyugat-Európában mindehhez a százéves háború adta a történelmi hátteret. 42
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
a minket megkérdeznek, kik vagyunk, minden valószínűség szerint önmeghatározásunk első eleme az lenne: magyar vagyok, amivel nemzetiségünket s egy bizonyos államhoz tartozásunkat fejezzük ki, és csak ezután említenénk szűkebb pátriánkat, foglalkozásunkat és vallásunkat. A középkorban a sorrend fordított volt. Ha a középkori embert megkérdezték, ki is ő, így felelt: keresztény (muzulmán, zsidó) vagyok, majd pedig elmondta, melyik családból és milyen vidékről származik. Az emberek azonosságtudatát a középkorban tehát elsősorban vallásuk, másodsorban közvetlen környezetük határozta meg, nem pedig „nemzetiségük” vagy az az „ország”, ahol születtek. Mindez nem jelenti azt, hogy a nemzetállam középkori eredetének kutatása felesleges lenne. Épp ellenkezőleg.
H
A NEMZETI ÖNTUDATRA ÉBREDÉS Annak ellenére, hogy mai értelemben vett „nemzetállamok” a középkorban nem léteztek, az egy nyelvet beszélő népcsoport által lakott, meghatározott földrajzi terület középkori eredetű képződmény, és az állam legfontosabb, legszentebb jelképei, mint például a nemzeti színek és az állami címer, szintén a középkorból származnak. A mai „nemzet” és az „állam” előzményei tehát a középkorban alakultak ki.
Az 1300-as évek Európájában két rendkívül érdekes, egymással ellentétes folyamat indult meg. A kora középkor nagy gazdasági lendülete megtorpant, és egy gazdaságilag stagnáló, háborúktól, járványoktól sújtott időszak kezdődött, mely egészen a 18. századig el hú zó dott. A kul tú ra azon ban, éppen ellenkezőleg, hatalmas fellendü lé sen és megúj ho dá son esett át. Georges Duby szerint „éppen az anyagi civilizáció hanyatlása és zavarai ösztönözték a kultúra előrelépését, mégpedig három mó don. Mindenekelőtt azzal, hogy észrevehetően megváltoztatták a jólét és gazdagság földrajzi elhelyezkedését, és az új helyszíneken létrehozták a szellemi és művészi tevékenység katalizátorait.” Az új kultúra egyik legfőbb jellemzője az elvilá giaso dás, vagyis az, hogy a kora középkor szinte kizáróla gosan egyházi kultúrájával szemben felfedezte a földi élet, a világ (saeculum), illetve a benne élő ember értékeit és örömeit. E hatalmas szekularizációs mozgalom természetes része a patriotizmus feléledése és egy újfajta nemzeti büszkeség megszólaltatása a latin mellett többnyire immár nemzeti nyelven, valamint a kora középkori keresztény egyetemesség nemzetek feletti ideáljával szemben a nemzeti királyság, vagyis az „állam” partikuláris ideáljainak megfogalmazása. A trecento a nemzeti öntudatra ébredés időszaka egész Európában, Angliától Ma gyarországig. Az állam iránti lojalitás fokozott hangsúlyozása gyakran egyúttal a keresztény értékrend őre, az egyház és különösen a pápaság elleni burkolt vagy nyílt támadás is. A 14–15. század a százéves háború időszaka Angliában és Franciaországban. Ez a konfliktus adja a hátteret a „nemzeti monarchiák” késő középkori kialakulásának. A nemzeti állam létrejöttének feltételei nagy általánosságban az egységes államterület és az egységes nemzeti nyelv, a központi királyi hatalom és a központosított kormányszervek, a hadsereg és az egységes nemzeti piac. Ezek mindegyike hosszú évszázadok során alakult ki, a 14. századra azonban elemeik többé-kevésbé már kimutathatók Európa szinte valamennyi országában. Bár a nemzeti állam létrejöttéhez a fenti tényezők együttes hatása szükséges, az új, nemzeti monarchiák megalkotásában a legnagyobb jelentősége a királyi politikának, a királyi központosításnak és a királyok által
vezetett terjeszkedő háborúknak volt. Ahogy Jászi Oszkár írta 1912-ben A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című művében: „A nyelvi egység, miként az állami, eredetileg nem geográfiai határokon, nem is etnográfiai, s nem is mindig gazdasági egységen alapszik, bármennyire kihatnak is ezek a tényezők az államalakulatokra, hanem a centralizáló dinasztia katonai és politikai erején.” Anglia és Franciaország egészen más volt a háború végén, mint a vi szályko dás kezdetén, s egészen más
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
II. Henrik ezüstpennyje
eszmények mozgatták a szereplő l ket a 15. században, mint korábban. A 12–13. században Anglia és Franciaország pusztán földrajzi, nem pedig politikai fogalom, a 14–15. századra viszont már egy-egy „nemzet” politikai közösségét jelölik. A több mint száz év alatt kiforrott változás lényege és eredménye tehát a „nemzeti monarchia” és a „nemzeti eszme” létrejötte: a dinasztikus, internacionális érdekek helyett a háború során egyre inkább a nemzeti érdekek kerültek előtérbe.
II. HENRIK Anglia és Franciaország 1337-től 1453ig viselt háborút egymás ellen. Ám nem ez volt az első hosszú harc a két ország között. Az első „százéves háborút” 1152–1259 közt vívták Anglia Plantagenet-házból származó királyai a francia Capetingekkel. A két hosszú
háború közvetlen kiváltó oka azonos: az angol király rokona és hűbérese volt a francia királynak. Hódító Vilmoshoz hasonlóan a Plantagenet-dinasztia alapítója, II. Henrik is francia földről származott, de nem Normandiából, hanem Anjou grófságból, így Henrik is, akárcsak korábban Vilmos, a francia király hűbérese volt. A hűbéri eskü a leghatalmasabb hűbérest is arra kötelezte, hogy urát (suverain) minden erejével szolgálja és védje. Igen ám, de mi történik, ha a hűbéres érdekei szemben állnak hűbérura érdekeivel? Ez történt II. Henrikkel, aki egy kézben akarta egyesíteni Angliát és saját franciaországi birtokait, melyek nagyságukat tekintve többszörösen felülmúlták a Capetingek uralta francia területeket. Öröksége és házassága folytán ugyanis Henriké volt Calaistól Toulouse-ig a mai Franciaország legna gyobb ré sze: Nor man dia, Bretagne, Maine, An jou, To urs, Berry, Poitou, Aquitania, Auvergne és Gascogne, míg VII. Lajos francia király csupán Ile-de-France-ot, azaz Párizst és közvetlen környékét tudhatta magáénak. Henrik ráadásul még az öregedő Lajos király feleségét is elszerette. Eleonóra királyné a napfényes, életörömöt sugárzó délvidéken született, ahol a trubadúrok ekkoriban kezdték megénekelni a szerelem szépségét. Az első ismert trubadúr éppen Eleonóra apja, IX. Vilmos aquitaniai herceg volt. Így hát érthető, hogy Eleonóra első pillantásra beleszeretett a jóképű, nála évtizedekkel fiatalabb Henrikbe, otthagyta a tutyimutyi, unalmas királyt, és 1152-ben hozzáment Anjou grófjához, akit 1154-ben Anglia királyává választottak. Ekkor mutatkozott meg igazán, milyen oktondi lépés volt Lajos részéről beleegyezni a válásba, hiszen Eleonóra hozományképp „magával vitt” egy jó nagy darab területet: Poitou-t, Aquitaniát (más néven Guyenne-t) és Gas cogne-t, amely immár az angol király felségterülete lett. Lajosnak egyáltalán nem volt ínyére nálánál hatalmasabb hűbérese, aki ha kellett, fegyverrel is kész volt érvényt szerezni jogos igényeinek. Bár Henrik franciaországi jogigénye támadhatatlan volt, a Capetingek azon mesterkedtek, hogy valahogy mégis kihúzzák a lába alól a talajt. A vérbő, mulatságot és vadászatot kedvelő II. Henrik (1154–89) a legtehetségesebb és legsikeresebb angol uralkodók közé tartozott. A polgárháború után a vazallusok és az egyház ellenéRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
43
ben megerősítette a királyi hatalmat a szigetországban, és jól működő központi kormányhivatalokat hozott létre. 1164-ben a Salisbury mellett lévő clarendoni vadászkastélyában az állam és az egyház viszonyát úgy rendezte, hogy a „régi jó szoká sokra” és Hó dító Vilmosra apellálva – a múltbeli precedensre hivatkozás talán ettől fogva válik a mindenkori angol jog mindenható varázsigéjévé – alaposan megnyirbálta az egyházi bíráskodás hatályát, és korlátozta az egyháziak jogi mozgásterét. Az ún. clarendoni konstitúciók (Constitutions of Clarendon) megtiltják, hogy egyházi emberek elégséges ok híján bevádoljanak világiakat; hogy a klérus tagjai elhagyják az ország területét; hogy az érseki bíróságnál magasabb fórumhoz – azaz Rómához – fellebbezzenek; valamint azt, hogy kiátkozzák a király főhűbéreseit és minisztereit, s birtokaikat zár alá helyezzék. Ezek a törvények az egyházat a király hatalma alá rendelték, de kérdéses, hogy ez már a „nemzeti egyház” megteremtésére irányuló lépés volt-e. Henrik ifjúkori cimborája, Becket Tamás canterburyi érsekként nem fogadta el, hogy az egyházi törvényszékek számát csökkentsék és eltöröljék a pápa legfőbb bírói szerepét a szigetországban, s szembefordult a királlyal. Hét évig tartó küzdelmük Becket halálával ért véget: 1171. december 29-én Henrik túlbuzgó lovagjai a canterburyi székesegyház oltára előtt meggyilkolták az érseket. II. Henrik 1166-ban ugyancsak Clarendonból kibocsátott törvényei (Assizes of Clarendon) a folyamatos királyi igazságszolgáltatást biztosították. Ő hozta létre a királyi törvényszéket (King’s Bench) és honosította meg az esküdtrendszert (azaz hogy tizenkét felesküdött ember segítse a sheriff munkáját), s ő rendszeresítette a békebírák működését is. Az erőskezű király a tengerentúlon, azaz franciaországi birtokain igazi lovagként viselkedett: bár várkastélyait gyakran erőszakkal kellett bevennie, mert a franciák elfoglalták azokat, a krónikák feljegyezték, hogy 1159-ben, VII. Lajos megjelenésekor azonnal feladta Toulouse ostromát: nem akart fegyverrel fordulni legfőbb hűbérura ellen. Henrik franciaországi politikája semmiképpen sem „nemzeti” politika volt: ő nem az angol fennhatósá got
44
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
II. Fülöp Ágost francia király
akarta kiterjeszteni Aquitaniára, ha nem egyszerűen élvezni kívánta saját birtokai jövedelmét. A francia Henrik, Anjou grófja „hazament”, amikor a csatornán túli birtokaira utazott. Henrik példája jól mutatja a 12. századi, „nemzetek feletti” dinasztikus politikát. Ekkor még nem vált igazán szét a „francia” és „angol” politikai nemzet, vagy úgy is mondhatnánk, Angliában Hódító Vilmos óta a franciák csinálták a politikát. Walter Scott Ivanhoe-jából emlékezhetünk, hogy az udvar és az előkelők franciául beszéltek; a bíróságok nyelve Angliában egészen a 17. századig a francia volt.
FÜLÖP ÁGOST Henrik öröksége azonban halála után hamarosan odaveszett. Ennek oka nemcsak fiaiban keresendő, akik közül Oroszlánszívű Richárd lánglelkű, a magasban szárnyaló idealista, Földnélküli János pedig tehetségtelen és rosszindulatú ember volt, hanem főként II. Fülöp Ágost francia király (1180–1223) tehetségében. Henrikhez hasonlóan Fülöp is központosított hivatalnokállamot hozott létre, melyben a bíróságoknak kiemelt szerep jutott, hiszen a földbirtokait tekintve ugyancsak gyengécske főhűbérúr csak a jog erejére támaszkodva csikarhatott ki bármit is rakoncátlankodó normann vagy aquitaniai hűbéreseitől. Ahogy Váczy Péter írja: „A francia király hivatalnokszervei mélyen benyúltak ezeknek az országoknak belviszonyaiba, és a jogcsavarás és
törvényértelmezés minden művészetével zaklatták a bárókat mint hűbérurakat, s elvették tőlük felségjogaikat.” Fülöp egyrészt jogi, másrészt katonai úton szó szerint kihúzta a francia földet az angol király lába alól (innen a Földnélküli János név): 1204-ben Normandia került a fennhatósága alá, az 1214-es bouvines-i csata után pedig Aquitania kivételével Henrik valamennyi egykori birtoka. Fülöp Ágost ügyes jogi csűrés-csavarással és a pápaság támogatásával nagymértékben megnövelte az uralma alatt álló területeket, ezek fölött pedig megerősítette a központi királyi hatalmat. A bouvines-i győ zelmet a francia monarchia „születésnapjaként” ünneplik a franciák. Georges Duby könyvet írt a csata korabeli visszhangjáról. Az, hogy a francia nacionalizmus első jelei már ekkor feltűntek – jóval korábban, mint az angol nemzeti öntudat –, két okkal magyarázható: az egyik az, hogy a Capet-dinasztia hagyományai régebbiek voltak a normann és Anjou bárókénál, akik az angol trónt elfoglalták; a másik ok pedig közvetlenül az első százéves háború körülményeiben keresendő. Mint láttuk, az uralkodó elit Angliában is francia bárókból állt. Angliában a nemzeti különbség ebben az időben társadalmi ellentét formájában jelentkezett: az urak franciák voltak, a köznép angolszász. Franciaország területén két, azonos nyelven beszélő uralkodó elit állt egymással szemben: a francia király és francia hűbéresei. De ezek a hűbéresek immár angolokból toborzott katonasággal pusztították a vidéket. A franciák tehát a háború során közvetlenül és keservesen tapasztalták, milyenek is az „idegenek”, sőt az „idegen hódítók”. Az „idegenekkel” szembeni ellenérzés és gyűlölet vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy „mi mások vagyunk”, ami pedig a nemzeti öntudat és a nemzeti önmeghatározás alapvető eleme. Angliában a bouvines-i vereség után a már érlelődő társadalmi elégedetlenség elemi erő vel tört a felszínre. A hosszan elhúzódó csatározások megtizedelték a lakossá got, és hatalmas anyagi terhet róttak rá. Földnélküli Jánosnak alá kellett írnia a köznemesség és a bárók követeléseit tartalmazó Magna Cartát. Az első százéves háborút végül 1259-ben a párizsi béke zárta le, melyet IX. (Szent) Lajos francia
király (1226–1270) kötött III. Henrikkel (1216–1272). Henrik lemondott Normandiáról, Anjouról, Touraine-ről és Poitouról, Lajos viszont elismerte Henrik jogait Guyenne-ben, aminek fejében ismét lovagi esküvel kötelezte az angol királyt a francia király hűbéruraságának elismerésére. A háború után mind az angol, mind a francia királyság tovább terjeszkedett. Belső katonai expanziójuk már a későbbi nemzeti állam kiépítésére tett első lépés volt. Az albigensek, más néven katharok ellen folytatott vallásháború ürügyén Szent Lajos Languedoc vidékét, a toulouse-i grófságot és Provence-t kebelezte be (1229–1246), I. Edward pedig Walest (1276–1283) és Skóciát hódoltatta (1286–1291).
SZÉP FÜLÖP A nemzeti állam Franciaországban az 1300-as évek elején, IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) uralkodása alatt élte első virágkorát. A francia országlakosok ekkor döbbentek rá, hogy életüket immár egy elvont, személyek fölötti eszme, az „állam” kezdi irányítani, melynek szervei egyre mélyebben és egyre váratlanabbul nyúlnak bele minden napjaikba. Az „állam”, ha érdeke úgy kívánja, kényszerítheti őket arra, hogy rendekként gyűljenek össze, amikor a király éppen a pápát szeretné letétetni trónjáról; amikor újabb és újabb rendkívüli adókat akar megszavaztatni; amikor arra kívánja rávenni őket, hogy letegyék Róma-barát püspöküket, Bernard de Saisse-t, és így tovább. Szép Fülöp legistákkal, azaz a római jog ismerőivel vette körül magát, akik a királyi hatalom (potestas) fensőségét hirdették a pápaság szellemi tekintélyével (auctoritas) szemben. Uralkodását az egyházzal vívott harc jellemezte. A nemzeti királyság első ellenfelei az egyház és a pápaság voltak, melyek a keresztény univerzalizmus alapján álltak és a pápa szellemi vezetése alatt álló keresztény világ egységét szegezték szembe az egymással civako dó nemzeti államok partikularitásával. Az eszmei különbségen túl azonban mégis inkább anyagi indokok játszottak döntő szerepet a pápaság és az első öntudatos nemzeti állam, Franciaország közti harc kirobbanásában. VIII. Bonifác pápa 1296-ban kiadott, Clericis laicos bullájában megtiltotta, hogy a király a pápa engedélye nélkül rendkívüli adót szedjen a klérustól. Ez
a határozat óriási bevételektől fosztotta volna meg a királyt. Fülöp erre megtiltotta a nemesfém és a lovak kivitelét az országból, amivel ugyancsak hatalmas jövedelemtől fosztotta meg a pápát, hiszen megakadályozta, hogy az egyházi adó, a péterfillérek eljussanak Rómába. Bonifác az 1301-es, Ausculta filii bullában kijelentette, hogy a pápa szellemi tekintélye (auctoritas spiritualis) a világi uralkodók hatalma fölött áll, és a pápa semmiben sem köteles engedelmeskedni a világi uralkodóknak, azoknak viszont követniük kell a pápa előírásait. Bonifác, elítélve Fülöp egyházpolitikáját, zsinatot hívott össze Rómába, hogy a francia egyház helyzetét megtárgyalja. A római gyűlés 1302ben kiadott, Unam Sanctam kezdetű bullája ugyancsak a pápaság szupremáciáját hangsúlyozta. Fülöp erre összehívta a rendeket Párizsba (ez volt az első rendi gyűlés 1302-ben), ahol Pierre Flotte kancellár gyújtó hatású beszédet tartott a pápai igények ellen, és felszólította a rendeket az „ország és a francia egyház szuverenitásának” megőrzésére. Figyelemre méltó, hogy ebben a beszédben már nemcsak az „ország”, a „királyság” egységéről és felsőbbrendűségéről van szó, hanem a nemzetek fe-
letti egyházzal szemben a „francia egyház” önállóságáról is. Ez a gallikanizmus kezdete. A francia papság két részre oszlik: az egyik csoport a királyhoz, a másik a pápához való hűséget helyezi előbbre. Fülöp elképzelése szerint a „nemzetegyháznak” függetlenednie kell a pápaságtól, ami azt jelenti, hogy az egyházi adó immár nem Szent Péter utódát, hanem őt illeti, továbbá az állam bármikor rendkívüli adókat vethet ki az egyháziakra is, akiket királyi bíróságok elé lehet idézni.
A TEMPLOMOSOK PERE Fülöp király azonban semmit nem bízott a véletlenre, még a sebtiben összetrombitált és száz százalékig királyhű rendi gyűlésre sem. Egy legistája, Guillaume de Nogaret vezetésével zsoldosokat küldött Itáliába, akik 1303. szeptember 7-én a Róma melletti Anagniban betörtek a pápai palotába. Itt teljes pápai díszben ült az agg pápa, akit Sciarra Colonna azonnal meg akart ölni. Nogaret ezt megakadályozta, de követel- Szép Fülöp máglyára te, hogy a pápa fogadja el a küldi a templomosok francia király feltételeit. Bo- vezérét, 14. század nifác semmibe sem ment
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
45
bele, mire egyes források szerint Colonna pofon ütötte a Szentatyát; közben a zsoldosok kifosztották az egész palotát és a várost. Bicskei Gergely esztergomi érsek is itt lelte halálát, állítólag valamelyik Colonna kezétől. Az anagni támadás megtörte Bonifácot: néhány hónappal később meghalt. Szép Fülöpnek ezután sikerült elérnie, hogy a megfélemlített prelátusok egy francia püspököt ültessenek a pápai trónra V. Kelemen néven, aki Rómából Avignonba tette át a székhelyét, és ezzel megkezdődött a pápaság hetven évig tartó „avi gnoni fogsá ga” (1305–1377). Fülöp röviddel később újabb botrányt és újabb látványos pert készített elő, ezúttal a templomos lovagok ellen. A 14. század elején, a nagy firenzei bankházak felemelkedése előtt, a templomosok voltak Európa és a Szentföld bankárai. Ők találták ki a pénzátutalást, amire az akkori turistáknak, a zarándokoknak a bizonytalan körülmények között nagy szükségük volt. Így hát gyorsan meggazda godtak, és hamarosan már az államokkal szemben is pénzkölcsönzőkként léptek fel. A szentföldi latin királyság bukása után Franciaországban telepedtek le. A pápaság, valamint az angolok és flamandok ellen harcoló Szép Fülöpöt egyfelől a templomosok vagyona izgatta, másfelől az, hogy „államot alkottak az államban”, azaz a pápától függtek, és a királynak semmi beleszólása sem volt ügyeikbe. Talán személyes okok is mozgatták Fülöpöt: nagyapját, IX. Lajost a templomosok csak hosszas könyörgésre és minden lelkesedés nélkül váltották ki a muzulmánok fogságából 1250-ben. A Szentföld elvesztése után mindenesetre a templomos rend létjogosultsága megkérdőjeleződött. 1307. október 13. éjjelén a király rendeletileg letartóztatott minden templomost Franciaország területén. Az ellenük felhozott vádak ugyanazok voltak, mint a VIII. Bonifác pápa ellen lefolytatott per fő pontjai: hitetlenség, eretnekség, boszorkányság, homoszexualitás. Enguerrand de Marigny főkancellár 1310 májusában ötvennégy templomost égettetett el máglyán; 1314. március 19-én Párizsban pedig megégették a Templom megmaradt vezetőit is: Jacques de Molay nagymestert, Godefroi de Charnay-t, a normann provincia vezetőjét, Hugues de Peraud-t, a francia nagyvizitátort és Godefroi de Gonneville-t, az aquitaniai rendház vezetőjét.
46
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A NEMZETI MONARCHIA ÖNTUDATA A templomosok perében a király magának vindikálta a pápaság előjogát, a szellemi hatalmat, azaz az eretnekség elleni küzdelmet. Fülöp egyházpolitikája az egyházi bírósá gok jo gainak megnyirbálására és az egyház státusának megváltoztatására irányult: az új nemzeti monarchia nem tűrhette önálló, független csoportok létét a királyságon belül, hanem saját fennhatósága alá akarta vetni őket. Ez a politika destruktív volt, mivel az egyház meglévő befolyásának és hatalmi szerveinek korlátozását és leépítését célozta. Az állam ebben az időben még nem gondolhatott alternatív, szekularizált állami intézmények létrehozására szociális és kulturális téren. Erre csak a 19. század végén került sor. Az egyház tehát továbbra is fenntarthatta és működtethette iskoláit, kórházait, árvaházait, gondozhatta és segíthette a szegényeket. A szekularizáció kezdetlegességét és a francia nemzeti eszme ambivalenciáját jól mutatja az egyik első „nemzeti ideológus”, Pierre Dubois munkássága. Mint láttuk, Szép Fülöp a középrétegekből származó jogászokkal – Pierre Flotte, Guillaume de Nogaret, Marigny – vette körül magát, akik lelkesen hirdették a király és az állam szupremáciáját. Pierre Dubois az udvartól távol, Normandiában élt, és itt vetette papírra gondolatait 1306-ban a Szentföld visszafoglalásáról (De recuperatione Terre Sancte). Mint a pamflet címéből is kiderül, Dubois még az egyetemes kereszténység legnagyobb álmát dédelgeti, de keblében már francia szív dobog. Szerinte a francia király a legalkalmasabb arra, hogy vezetésével a keresztények visszafoglalják a Szentföldet a szaracénoktól. Ennek érdekében mindenekelőtt békére van szükség az európai uralkodók között, valamint arra, hogy a pápaság földi hatalma megszűnjön: a pápának a francia király javára le kell mondania birtokairól, aminek fejében szép nyugdíjat kapna Fülöptől. Dubois tehát egyszerűen „franciásítja” az univerzális keresztény monarchia gondolatát, amikor kijelenti, hogy Európát és a Szentföldet a francia király jogara alatt kell egyesíteni. A nemzeti öntudat kiforratlansá gára nemcsak ez utal munkájában, hanem az is, hogy írását I. Edward angol királynak dedikálja. Dubois művét a feledés jótékony homálya borította egészen a múlt
század végéig, amikor a „nemzeti történelem” lázában égő francia történészek felfedezték, és kijelentették, hogy Dubois volt Szép Fülöp szürke eminenciása, aki egy eldugott normann városkából „irányította” a francia nagypolitika alakulását. Ez a romantikus kép csak az 1950-es években dőlt meg, amikor kiderült: Dubois sosem találkozott Fülöppel, így kevés alkalma nyílt arra, hogy a király politikáját befolyásolja töprengéseivel. A templomos nagymester, Jacques de Molay a máglyán megátkozta Fülöpöt és a pápát, s megjósolta, hogy egy éven belül mindkettő követni fogja őt a sírba. Így is történt. Fülöp családján különösen fogott az átok, mert 1328ban IV. Károllyal kihalt a Capet-ház. Ez a dinasztikus válság is hozzájárult a százéves háború kirobbanásához. III. Edward angol király felesége, Izabella IV. Fülöp lánya volt, így az angol király közelebb állt a francia trónhoz, mint VI. Fülöp, akit a Capet-ház Valoismellékágából választottak királlyá 1328-ban. Edward azonban kilenc évet várt trónigényének érvényesítésével, amikor is a lincolni érseket egy kihívó levéllel küldte Fülöphöz, „aki a franciák királyának mondja magát”.
A SZÁZÉVES HÁBORÚ A háború régóta érett a két király között. Ennek főként gazdasági okai voltak: az angol gyapjú legnagyobb piaca ugyanis a francia hűbéres Flandria volt. A flamand városok a 14. század elejétől állandóan csatáztak a franciákkal, mert ki akarták vonni ma gukat a francia fennhatóság alól. 1302-ben a lenézett takácsok Courtrai mellett tönkreverték Szép Fülöp aranysarkantyús seregét. Az angolok ezenkívül igencsak szívesen nyakalták a jóféle bordeaux-i bort, melyhez gyakran csak nagy nehézségek árán tudtak hozzájutni a franciák aquitaniai akadékosko dása miatt. Az angolok tehát a flamandokkal, majd a burgund hercegekkel szövetkezve vívták harcukat a francia trónért és kontinentális gazdasági hídfőállásaikért. 1420-ig az angolok szinte megállás nélkül győztek. Csak a könyvmoly V. Károly (1364– 1380), akit „Bölcs” melléknévvel ruháztak fel, és hadvezére, Bertrand du Guesclin tudott rövid időre valamelyest fordítani a francia hadiszerencsén. A francia lovagkirályok látványos kudarcai után V. Károly gondos had-
sereg- és adóreformmal, valamint az állami intézmények átszervezésével modernizálta országát, és dicső győzelmek helyett inkább józan kompromisszumokat keresett. Ő volt a nemzeti hivatalnokállam egyik megteremtője, akinek személye körül kikristályosodott a nép lojalitása uralkodója iránt. Károly uralkodása alatt jelennek meg az első francia patrióta verses művek, melyek többnyire A francia és az angol herold vitája címet viselik, s nemcsak kifigurázzák az angol ellenséget, hanem önjellemzést is adnak a franciákról. Bölcs Károly jogászaival kidolgoztatta a francia monarchia alaptörvényeit és alapmítoszait: Klodvig megkeresztelése, a szent ampulla, a királyi zászló, a liliomos címer, a király gyógyító ereje, a száli törvény ekkor válik egy egységes ideológia megannyi alkotóelemévé.
JEANNE D’ARC Fia, VI. (Őrült) Károly alatt semmivé foszlott Bölcs Károly nagy alkotása, és a francia monarchia történetének legsötétebb napjait élte – amennyiben egyáltalán még beszélhetünk francia államról. Már Párizs is az angolok kezére került, az őrült király erkölcstelen felesége, Bajor Izabella az angolokhoz pártolt és megtagadta a trónörököst, aki Bourges-ba húzódott vissza. Ekkor jelent meg Jeanne d’Arc, aki a győzelem reményét csillantotta fel a megtört, megalázott francia trónörökös és katonái előtt. Jeanne d’Arc fellépése a francia történelem legra gyo góbb és legmegkapóbb fejezete. Mennyiben „nemzeti” hős a champagne-i parasztlány? Jeanne „hangjai” és törekvése azt mutatják, hogy a 14. század „nemzeti” eszméi erre az időre már széles körben elterjedtek, vagyis ismeretük nem csupán egy szűk udvari rétegre vagy művelt jogászok csoportjára korlátozódott. Már a vidéki parasztlány is tudta azt, amit V. Károly tudósai formáltak egységes tanná: hogy az uralkodót Reimsben kell felkenni a galamb által Szent Remigiusnak adott, csodálatos ampullában őrzött, soha ki nem fo gyó krizmával; hogy itt kell őt megkoronázni, mert a koronázás csak akkor lesz érvényes. Jeanne-t ma gányában Szent Katalin, Szent Margit és Szent Mihály vigasztalta és buzdította – ők a 14. század új, „divatos” szentjei. Koronázása után Károly is új védőszentet választott a francia seregeknek: Franciaország régi vé-
dőszentje, Szent Dénes püspök egy kissé túl „fejetlennek” tűnt ahhoz, hogy sikerre vihesse a francia ügyet az angolok fiatal, atletikus lovagszentjével, Szent Györggyel szemben. Károly tehát egyenesen a mennyei seregek örökifjú, dinamikus vezérét, Szent Mihályt választotta saját és országa védőszentjéül. Az angolok is nemzeti veszélynek érezték Jeanne-t, aki két rövid esztendő (1429–1431) alatt megváltoztatta a háború állását és különösen a franciák lelkiállapotát. Bár Jeanne-t a hagyomá-
74∞&£∞§™
nyos vád, boszorkányság miatt égették meg 1431. Jeanne d’Arc. május 30-án a normandiai Ingres festménye, Rouenban, személyében 1854 Franciaország első nemzeti hősét tisztelik, aki immár egy nemzet ügyét segítette diadalra a 15. században. Az ország egysége VII. Károly (1422–1461) alatt állt helyre, és utóda, XI. Lajos (1461–1483) alatt szilárdult meg végképp. S a francia királyok újabb, immár hódító hadjáratokat indíthattak, ezúttal Itália felé.
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
47
