A NÉMET ÚJRAEGYESÍTÉS GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HATÁSAI

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar Gazdaságdiplomácia és nemzetközi (EU) menedzsment szak Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány _________________________________________________________________

A NÉMET ÚJRAEGYESÍTÉS GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HATÁSAI

Készítette: Rohling Szilvia Belső konzulens: Ferkelt Balázs Külső konzulens: Dr. Kőrösi István

Budapest, 2003.


Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék ...............................................................................................................3 I. Bevezetés.......................................................................................................................6 II. A két német állam összehasonlítása.............................................................................8 II. 1. A német egyesítés – rövid történeti áttekintés .........................................8 II. 2. A két különböző gazdasági modell ..........................................................9 II. 3. Az NSZK és az NDK – öt aszimmetrikus viszony ................................14 II. 4. A két német állam kapcsolata az 50-70-es években ..............................15 II. 5. Belnémet kapcsolatok az 1972. évi alapszerződés után.........................15 III. Gazdasági átalakulás ................................................................................................19 III. 1. Az NSZK és az NDK gazdasági helyzete 1989-ben .............................19 III. 2. Változások a volt NSZK gazdasági életében.........................................20 III. 3. Az újraegyesítés óta végbement strukturális változások főbb jellemzői a keletnémet tartományokban................................................................23 III. 4. A német külgazdaság teljesítménye ......................................................30 III. 5. Kulcsproblémák a keletnémet gazdaságban 1990 után .........................31 III. 6. Valutaunió .............................................................................................33 III. 7. Privatizáció ............................................................................................36 IV. A munkaerő-piaci helyzet alakulása ........................................................................41 IV. 1. A munkaerő-piac átalakulása 1990-94 között .......................................41 IV. 2. A munkanélküliség megjelenése ...........................................................44 IV. 3. A munkanélküliség alakulása 2003-ban................................................51 IV. 4. Bérszínvonal és termelékenység viszonya ............................................55 IV. 5. Aktív munkaerő-piaci politikák ............................................................59 V. A német gazdaság helyzete 2003-ban, kilátások .......................................................64 V. 1. A keletnémet felzárkózás eltérő értékelése.............................................67 V. 2. Schröder reformkoncepciója...................................................................70 V. 3. A költségvetési politika mint a növekedés egyik fékje, adóreform........72 V. 4. A munkaerő-piaci problémák kezelése...................................................76 V. 5. Nyugdíjreform ........................................................................................77 V. 6. Egészségügyi reform ..............................................................................79

3


VI. Összegzés .................................................................................................................81 Köszönetnyilvánítás .......................................................................................................85 Felhasznált irodalom.......................................................................................................86

4


Táblázatok jegyzéke 1. táblázat: A belnémet kereskedelem százalékos aránya az NSZK és az NDK külkereskedelmében 1970-ben .................................................................................17 2. táblázat: Az NSZK és az NDK fő gazdasági mutatói 1989-ben ..............................19 3. táblázat: A GDP alakulása a korábbi NSZK területén .............................................20 4. táblázat: Az egyes szektorok részesedése a GDP-ből a korábbi NSZK területén ....21 5. táblázat: A termelő iparágak termelési indexe a korábbi NSZK területén ...............22 6. táblázat: A keletnémet gazdaság szerkezeti átalakulását jellemző néhány mutató ..24 7. táblázat: A szolgáltató szektor fejlődésének néhány jellemzője az öt új szövetségi tartományban ..........................................................................................25 8. táblázat: A keletnémet ipar szerkezetének átalakulása az újraegyesülés első öt évében.......................................................................................................................28 9. táblázat: A Treuhandanstalt által privatizált vállalatok típus szerinti áttekintése ....39 10. táblázat: Munkaviszonyban lévők Kelet-Németországban ......................................41 11. táblázat: A munkaviszonyban lévők számának változása Kelet Németországban 1990-1994 között......................................................................................................42 12. táblázat: Munkahely megszűnések 1989 és 1994 között..........................................43 13. táblázat: A munkanélküliség alakulása Németország nyugati és keleti részében ....46 14. táblázat: A munkanélküliség alakulása Németország egészét tekintve....................47 15. táblázat: 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma Nyugat-Németországban 1989-1994 között......................................................................................................48 16. táblázat: 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma Kelet-Németországban 1989-1994 között......................................................................................................49 17. táblázat: A foglalkoztatás szerkezeti átalakulása Németország egészét tekintve.....50 18. táblázat: A munkanélküliek számának alakulása Németországban 2003-ban .........51 19. táblázat: A munkanélküliségi ráta alakulása 2003-ban Németországban ................52 20. táblázat: Egy főre jutó bruttó jövedelem változása a keleti és a nyugati tartományokban 1995-2002 között az iparban és a kereskedelemben .....................56

5


I. Bevezetés A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján jelentősen átrajzolódott Európa politikai térképe. A sokrétű változások egy lényeges dologban megegyeznek: Európa népei önálló nemzeti országokban szeretnének élni. E nnek megfelelően az erőszakkal összetartott, soknemzetiségű volt szocialista szövetségi népköztársaságok felbomlottak. A nemzeti összetartozás igénye azonban egy másik irányú folyamatot is elindított Európa közepén. A második világháború óta két külön államban élő német nép elérkezettnek látta az időt, és az adódó történelmi helyzetet kihasználva az újraegyesülés útjára lépett. Amikor 1989. november 9-én a két Németországot szimbolikusan, az egykori fővárost pedig fizikailag is megosztó berlini fal a keleti oldalról is átjárhatóvá vált, az addig egymástól elválasztva élő németek kitörő örömmel ünnepelték találkozásukat. Az öröm első óráiban természetesen senki nem gondolt arra, hogy az évtizedek óta eltérően működő gazdasági rendszerek szintézise komoly erőpróba lesz valamennyi gazdasági résztvevő, így az egyes emberek számára is. Mivel mind az NSZK, mind az NDK igen fontos elemét képezte annak a gazdasági régiónak, ahol gazdasági tevékenysége jelentős részét kifejtette, ezért a németországi változásokat valamennyi európai ország figyelemmel kísérte. Az NDK a kelet-európai országok legfejlettebb gazdaságával rendelkezett, az NSZK pedig a nyugat-európai integráció legerősebb gazdasági hatalma volt. Szinte kézenfekvő volt a következtetés, hogy Európa közepén egy olyan hatalmas gazdasági centrum alakul ki, amely az összes többi nemzetgazdaságot háttérbe szorítja. Ebből a megközelítésből lehet a vezető nyugat-európai államok kezdetben mutatott ellenkezését megérteni. Az egységes német állam kialakulását a hegemóniájában rejlő veszély miatt érték támadások, amire Németország a gazdasági integráció és a politikai szövetség elmélyítésében vállalt tudatos szerepével adott megfelelő választ. Dolgozatomban a német újraegyesülés gazdasági és társadalmi hatásait vizsgálom, témaválasztásom egyfelől személyes érdeklődést tükröz, érdeklődéssel fordulok minden Németországgal kapcsolatos kérdéskör irányába, másrészt 2003-ban egy félévet Németországban töltöttem az ERASMUS-program keretében, ahol lehetőségem nyílt az újraegyesülés hatásainak tanulmányozására. Véleményem szerint a témaválasztás az elmúlt 13 évben sem veszített aktualitásából, hiszen az újraegyesítés az európai integráció alapvető helyzetét, erőviszonyait, Németország politikai-hatalmi szerepét, gazdasági súlyát 6


és

európai

partnereihez

való

viszonyát

egyaránt

érinti.

Döntően

befolyásolja

kereskedelempolitikáját, pénzügyi helyzetét, finanszírozási lehetőségeit, tehervállaló képességét, erejét és hajlandóságát, valamint egész nemzetközi szerepvállalását. Az egyesült Németország az EU-integráció vezető gazdasága, egész Európa legnagyobb termelője és exportőre. A téma szakirodalmi feldolgozottságát illetően megállapíthatom, hogy a dolgozat írásához megfelelő számú olyan tanulmányt, cikket, könyvet sikerült fellelnem, amely specifikusan a témával foglalkozik. A dolgozat logikai váza az említett célkitűzéseknek felel meg. Ahhoz, hogy az egységes német nemzetgazdaság megteremtésének nehézsége érzékelhetővé váljék, elengedhetetlen a nyolcvanas évek végének két német államának gazdasági szempontok szerinti bemutatása. A dolgozat második fejezetében a gazdasági átalakulást elemzem részletesen, külön hangsúlyt fektetve a valutaunió és a privatizáció hatásainak és a munkaerő-piaci helyzet vizsgálatára. A dolgozat befejező része a német gazdaság helyzetét mutatja be 2003-ban, és a jövőre vonatkozó elképzeléseket is tartalmaz.

7


II. A két német állam összehasonlítása II. 1. A német egyesítés – rövid történeti áttekintés A magyar és lengyel reformok hatására az NDK állampolgáraiban is felébredt a változtatás igénye, ám a Honecker rendszer 1989 elején még szilárdan tartotta magát, nem volt kilátás reformokra. A kelet-németek ezért az 1989. május 2-án megnyitott osztrák-magyar határon menekültek nyugatra, naponta kb. 100-an. Augusztus 19-én a Sopronban tartott páneurópai mozgalmat mintegy 900 NDK polgár használta fel az osztrák-magyar határon keresztüli menekülésre. A berlini fal megépítése óta (1961) ez a rendezvény adott lehetőséget a legnagyobb arányú nyugatra menekülésnek. Megkezdődtek a rendszer elleni első nagyobb tüntetések is. 1989. október 16-án Lipcsében 120 000 ember tüntetett a Német Szocialista Egységpárt hatalmi monopóliumának megszüntetéséért, Erich Honecker azonban hajlott a reformok bevezetésére. A menekülések és tüntetések hatására lemondott Honecker helyét a szintén keményvonalas Egon Krenz vette át. Az új NSZEP-főtitkár hiába intette nyugalomra a lakosságot, a tiltakozások tovább folytatódtak. November 4-én Nyugat-Berlinben egymilliós tüntetésre került sor. A fokozódó tiltakozás hatására az NSZEP Politikai Bizottsága lemondott majd november 9-én „leomlott a fal”, az NDK megnyitotta határait Nyugat-Berlin és az NSZK felé. A határok megnyitása után megindult az NDK polgárok áttelepülési hulláma az NSZK-ba, naponta mintegy 1500 ember hagyta el otthonát. Március 18-án többpárti parlamenti választásokat tartottak, majd május 18-án aláírták a két ország közti gazdasági-, szociális és valutaunióról szóló szerződést, amely július 1-jén lépett életbe. A kelet-német márkát a DM váltotta fel ettől az időponttól, a keletnémet vállalati pénzügyi aktívákat 2:1 arányban váltották át DM-re, a béreket, nyugdíjakat, lakbéreket, a lakossági takarékbetétek egy részét pedig 1:1 arányban. Szeptember 12-én a négy győztes állam és a két német állam aláírták az egységes Németország megteremtéséről szóló 2+4 szerződést, így 1990. október 3-án Németország újraegyesült.1

1

A XX. század krónikája, Officina Nova, 1995.

8


II. 2. A két különböző gazdasági modell Szociális piacgazdaság: A Német Szövetségi Köztársaságban a II. világháborút követően az állam gazdasági szerepvállalása vita tárgyát képezte a politikusok és a gazdaságpolitikusok között egyaránt. Két irányzat volt meghatározó: az egyik irányzat képviselői az erőteljes állami beavatkozás hívei voltak, szerintük a gazdasági válságon csak központi (állami) irányítással lehet felülkerekedni, a gazdasági tervezés ésszerűbb gazdasági struktúra kialakítását teszi lehetővé, az állam fokozott szerepvállalása elősegítheti az erőforrások jobb allokációját. A másik nagy irányzatot a neoliberálisok képviselték, végül az ő nézeteik váltak szélesebb körben elfogadottá.2 Az NSZK nemzetközi felértékelődésével egyidejűleg az országban figyelemre méltó gazdasági fellendülés indult meg. A gazdaságban a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megszülettek. A három nyugati övezetben 1948 júniusában végrehajtott pénzreform után a náci idők autark gazdasági rendszerével szakítva áttértek a szociális piacgazdaság elveire. A fogalmat 1948-ban Ludwig Erhard szövetségi miniszter bizalmas barátja, Alfred Müller-Armack használta először, gondolatilag azonban a háború utolsó éveiben a freiburgi egyetemen a Walter Eucken köré csoportosuló közgazdászok dolgozták ki. Eszerint az államnak be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba, hogy a jövőben elkerüljék a gazdasági összeomlásokat; e beavatkozásnak azonban piackonformnak kell lennie, a szabad árképzést szabályozó elvként elismerni és biztosítani a korrekt versenyt. „Nem az elmúlt időszak liberális szabadrablásos piacgazdasága, nem az >>erők szabad játéka<< és hasonló frázisok,… hanem a szociális elkötelezettségű piacgazdaság a modern felfogású piacgazdaság, amelyben érvényesül az egyén, s amely a legfelülre helyezi a személyiség értékét és a teljesítménynek azután a megszolgált jövedelem is hasznára válik” – jellemezte Ludwig Erhard 1948 augusztusában elképzelését.3 A fő alapelv: ”Annyi teret adni a szabadpiaci gazdálkodásnak, amennyit csak lehetséges, s annyit az állami beavatkozásnak, amennyi a rendszer zavartalan működéséhez szükséges.” Az új gazdasági rendszer fontosabb „kiegészítő elemei” közé sorolták a központi adózást, a versenygazdaság megteremtését és fenntartását, a jövedelem 2

Dr. Kőrösi István: Az állam szerepe Németországban és az ebből adódó tapasztalatok Magyarország számára ISM – Gazdaságpolitikai Munkacsoport Budapest, 1997 3 Németh István: Németország története - Egységtől az egységig, Aula 2002

9


szociálpolitikai indíttatású újraelosztását és a minimálbér rögzítését, s ide tartozott a mezőgazdaság és a kisipar állami hiteltámogatása, a szociális lakásépítés és a társadalombiztosítás kiépítése is. Az ipar és a külkereskedelem abszolút elsőbbséget élvezett, mivel a nyersanyagokban és mezőgazdasági termékekben szegény NSZK-nak dinamikus exportgazdaságra volt szüksége. A gazdasági szabadság kiterjedt a fogyasztási szabadságra, az iparűzés, a szakma és a munkahely megválasztásának szabadságára, a termelési és kereskedelmi szabadságra és a szabad versenyre – Erhard szövetségi miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és politikai szabadságot. A szociális piacgazdaság jelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, s az ötvenes években többször is biztosította a CDU/CSU választási sikerét. A német piacgazdaság előtt szereplő szociális jelző arra utal, hogy a társadalomnak a piac minél zavartalanabb működése mellett olyan szerves kiegészítő mechanizmusra van szüksége, amely nemcsak gondoskodik az önhibájukon kívül munkaképtelenekről és a nem-munkaképes korúakról, hanem a jóléti juttatásokat az átlagjövedelmek alakulásához kapcsolja. Minden fizetésemelés így automatikusan a nyugdíjakat is azonos mértékben növeli. Felismerték azt is, hogy a jóléti szociális szempontok érvényesítése nem a piac feladata, sőt gátolná annak működőképességét. 4 A lerombolt Nyugat-Németország sikeres újjáépítése, a tizenkétmillió menekült és elüldözött integrálása valamint hogy 1957-re elérték a teljes foglalkoztatottságot, mindez messzemenően a szociális piacgazdaság alapelveinek és módszereinek volt köszönhető. A teljes foglalkoztatottság annak következménye, hogy a második világháború után nőtt a fogyasztás, keresletorientált gazdaságpolitika volt a jellemző, aminek következtében nőtt a munkahelyteremtés is. A hetvenes években azután jól érzékelhetően csökkent a szociális piacgazdaság meghatározó ereje. A gazdasági és társadalmi élet terén egészen más elképzelések jellemezték a szociálliberális korszakot: dominált az állami szerepvállalás és a tervszerűség. A szociális piacgazdaság koncepciója e politika csődje után az 1982-es fordulatot követően újra teret nyert a politika fontos területein. Ám meghatározó koncepcióként a kilencvenes évek közvéleménye számára ismét háttérbe szorult. A Német Szövetségi

Köztársaság

megalapításától

időben

egyre

távolodva

egyre

inkább

elhomályosultak a szociális piacgazdaság etikai és gazdaságpolitikai alapelvei.

4

Dr. Kőrösi István: Az állam szerepe Németországban és az ebből adódó tapasztalatok Magyarország számára ISM – Gazdaságpolitikai Munkacsoport Budapest, 1997

10


Az erhardi koncepcióra épült német gazdaságpolitikának az 1949-1989-es időszakbeli tapasztalatai megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak: 1. a piaci követelményekhez való alkalmazkodást biztosító és kikényszerítő mechanizmusra van szükség; 2. az államnak a gazdaság működésébe való közvetlen beavatkozása szűk körű, de a versenyfeltételek biztosításával jelentős szerepet játszik; 3. a pénzügyi-valutáris stabilitás a megtakarítások, a beruházások és az export növelése céljából elengedhetetlen; 4. a beruházásokhoz megfelelő profitkilátásra van szükség; 5. az élő munkát a termelékenység növekedésével arányosan kell honorálni; 6. mind a termelés fellendítése, mind az életszínvonal javítása jó infrastruktúra gyors kiépítését követeli meg; 7. a kreativitás és a szellemi teljesítmények ösztönzése és igen magas honorálása a gazdasági fejlődés motorjává vált az NSZK-ban.5 Összefoglalóan megállapítható, hogy a rendpolitikai alapokon nyugvó, de kialakításában nyitott szociális piacgazdaság évtizedeken át bevált Németországban. A szociális piacgazdaság azonban nagy átalakuláson ment keresztül, egyrészt a jóléti állam irányába, másrészt az állami újraelosztás is megnőtt az ötvenes évekhez képest, az állami kiadások/GDP arány az ötvenes években nem érte el a 30 %-ot, most pedig 42-44 % körül mozog; tendenciaszerűen folyamatosan nőtt ez az arány. Elmondható, hogy a szociális piacgazdaság megvalósulása nem teljesen az erhardi elképzelés szerint zajlott Németországban. Különböző formában számos más európai és nem európai állam fejlődését is meghatározta. Minden változás ellenére e rend konstans és alapvető eleme maradt a szabadság, a jogbiztonság, a gazdasági hatékonyság valamint a társadalmi felelősség. Azok a szakaszok voltak különösen sikeresek, amelyekben a szociális piacgazdaság határozta meg a politikát és a közvéleményt, és azok a szakaszok voltak kevésbé eredményesek, amelyek inkább más elképzelések jegyében álltak. Manapság a szociális piacgazdaság formáját és innovációs képességét nem csupán a német egység megvalósításából tartósan adódó feladatok határozzák meg, hanem az európai és a globális fejlemények jelentenek számára nagy kihívást. A világ gazdaságának fokozódó

11


összefonódásának és globalizálódásának folyamata Németország jövőjét nem fenyegeti. Sokkal helyesebb, ha következetesen szembenézünk az új kihívásokkal, megvalósítjuk a szükséges reformokat és fokozzuk nemzetközi versenyképességünket. Ebben az esetben a globalizáció Németország és Európa előtt is új lehetőségeket tár föl. A szociális és társadalombiztosítási rendszerek reformja esetében mindenekelőtt a demográfiai helyzet alakulását kell következetesen szem előtt tartani. Ma már nem adottak azok a feltételek, hogy a szociális biztonságot kizárólag a felosztó-kirovó rendszer segítségével fedezzük. Végeredményben egy olyan szociális rendszert kell kialakítani, amely több lábon, a törvényben előírt, a magán és az üzemi biztosításon nyugszik, és amelyik a felosztó-kirovó rendszer kiegészítéseképpen megvalósítja a tőkefedezeti rendszert. Erősíteni azt, hogy az emberek önmaguk gondoskodjanak magukról elvárható módon, hogy a családok tartsanak össze és erősödjék a közösségi szellem, ez továbbra is nagy feladatot jelent. A hatékony környezeti politika egyre inkább lényeges eleme lett a szociális piacgazdaságnak. Amennyire lehetséges, a piackonform megoldások mellett kell dönteni. A fontos területek esetében az egyszerű rendtartásjogra a jövőben is szükség van. Arról van szó, hogy lehetőség szerint már azt is elkerüljük, hogy bekövetkezzék a környezet károsodása, és úgy kell irányítani a fejlődést, hogy sok integrált, zárt termelési körök alakuljanak ki. A határokon átnyúló, de mindenekelőtt a világméretű környezeti problémák esetében egyre inkább szükség van nemzetközi környezetvédelmi megállapodásokra. Értékválasztások nélkül, közösség, szellem és a jogállami elvek nélkül a leghatékonyabb gazdaság- és társadalompolitika sem vezethet el a "szabad, boldog, jólétben élő, igazságos és rendezett" társadalomhoz, amelyet pedig Wilhelm Röpke, Ludwig Erhard és az alapító generáció más jelentős gondolkodói és formálói maguk elé kitűztek. Ez a jövőre vonatkoztatva is igaz. Az NDK gazdasága 1990 előtt A térség más országaival szemben az NDK egészen léte utolsó pillanatáig az ortodox tervgazdálkodás és a merev társadalmi berendezkedés mintapéldája volt. A hetvenes és nyolcvanas évekre egyaránt a mennyiségi növekedés és a nemzeti autarkia primátusa volt jellemző, függetlenül ennek költségeitől és termékeinek nemzetközi versenyképességétől. Ennek eredménye, hogy az NDK a világpiacról gyorsabban szorult ki, mint akár a többi – egyébként ugyancsak kiszoruló – KGST-ország. Számos mutató szerint az NDK 5

Dr. Kőrösi István: Az állam szerepe Németországban és az ebből adódó tapasztalatok Magyarország

12


egyértelmű, de annál kétesebb értékű vezető szerepre tett szert a környezetrombolásban. A hetvenes évek elején még a korábban korlátozott magántevékenységet is megtiltották, ekkor zajlott le az utolsó nagy államosítási hullám, egyébként szinte egy időben azzal, hogy Magyarországon és Lengyelországban a magánszektor korlátozott fejlesztése mellett döntött a politikai vezetés. Jellemző, hogy 1988-ra szinte teljes körűen megvalósult az ipar hatalmas kombinátokba való szervezése. Az egyenként 20-40 vállalatot tömörítő kombinátok átlagosan 20000 főt foglalkoztattak. Ami azonban ennél is sokkal sajátosabb volt, az a lakosság világismeretének szinte teljes korlátozása. A társadalom szinte teljesen elzáródott a világtól, az utazási lehetőségek néhány és számában egyre csökkenő „baráti” országra korlátozódtak. Mindez olyan körülmények között érvényesült, amikor a technológiai forradalom világszerte kibontakozott, és a turizmus mindenütt a társadalmi (és politikai) nyitás irányába hatott. Összhatásként az NDK gazdasági autarkiája, világgazdasági, műszaki és társadalmi marginalizációja, valamint a fentiekből adódó és széles körben megfigyelhető tudati torzulása még KGST-szinten is jóval átlag feletti volt. Ilyen felkészültségű országot ért a berlini fal lebomlása és az ennek egyenes folytatásaként megvalósuló valutaunió, majd a politikai egység kihívása.6 A volt NDK gazdaságának negyven év szocialista tervgazdaság alatt felhalmozódott versenyhátrányait a gazdasági és szociális unió deklarálása, a valutaunió keretein belül a nyugatnémet márka mint egységes nemzeti valuta átvétele egy csapásra nyilvánvalóvá tette. Ezek röviden összefoglalva a következők voltak: -elaggott állótőke-állomány -alacsony termelékenység -nagy anyag- és energiaigényesség -gyenge minőség -a piaci kontroll hiánya -torz ár-, költség- és nyereségviszonyok, -korszerűtlen infrastruktúra, -tisztázatlan tulajdonviszonyok, -a környezetvédelem elhanyagolása,

számára ISM – Gazdaságpolitikai Munkacsoport Budapest, 1997 6 Inotai András: A német újraegyesülés gazdasági hatásai Közép- és Kelet-Európára – II.rész, Külgazdaság 1992/1.szám

13


-az autark gazdálkodási szemlélet, illetve döntően a szocialista, s ezen belül főleg a szovjet piacra való specializálódás következtében a nemzetközi gazdasági folyamatokba való integrálódás csekély mértéke, -elmaradott, nem kellően hatékony közigazgatási rendszer.7

II. 3. Az NSZK és az NDK – öt aszimmetrikus viszony Öt lényeges aszimmetria állapítható meg a Szövetségi Köztársaság és az NDK között, amelyek meghatározó hatást gyakoroltak az egyesülés folyamatára, s ezzel a további fejleményekre és az átalakulás mai mérlegére is. Az első aránytalanság abban jelenik meg, hogy az NSZK népessége négyszer akkora volt, mint az NDK-é, azaz ma a keletnémet népesség aránya az össznépességben csupán 20 százalék. A második egyenlőtlenség a gazdasági képességekben mutatkozik meg: az NSZK gazdasági ereje tízszer, egy főre vetítve pedig kétszer nagyobb volt, mint az NDK-é. Ezek az adatok már az 1971-es háttéranyagok megjelenése óta ismertek voltak, azonban szerzőik akkor még maguk is ellentmondásokba bonyolódtak. A harmadik egyenlőtlenség a migrációban volt tapasztalható: 1945 után a kelet-nyugati irányú elvándorlás messze nagyobb mértékű volt, mint a nyugat-keleti. 1961-ig, a berlini fal felépítéséig megközelítőleg hárommillió, túlnyomórészt, jól képzett NDK-állampolgár hagyta el az országot. Amit azonban nem látunk ilyen tisztán, az az, hogy még a fal fennállásának időszakában, 1961-1989 között is, mintegy négyszázezer keletnémet polgár hagyta el az országot. Ez a migrációs mozgás az átmeneti időszakban mint agyelszívás egyenesen a kiegyenlítési igények alapjaként is megjelent. A negyedik aszimmetria: a keletnémetek jóval nagyobb érdeklődést mutattak NyugatNémetország iránt, mint fordítva. Az 1987-ben regisztrált ötmillió nyugat-németországi látogatás megfelel az NDK-lakosság közel egyharmadának, ehhez képest az NDK-ba utazó nyugatnémetek aránya megközelítőleg csupán 10 százalék volt. A nyugatnémetek 32 százaléka, míg a keletnémetek 84 százaléka nyilatkozott úgy, hogy rokonai vagy ismerősei vannak az ország másik részében (1989-1990). Egy 1992-es felmérés szerint a nyugatnémetek 62 százaléka, a keletnémeteknek azonban csak 29 százaléka nem járt még soha egy hétnél hosszabb ideig a másik országrészben. Szinte nyilvánvaló az aszimmetria a

7

Nagy Katalin: A német újraegyesülés első öt éve, Külgazdaság 96/10.szám

14


tömegtájékoztatás igénybevételében: míg a nyugatnémetek szinte sohasem néztékhallgatták az NDK televíziót és rádiót, addig a nyugatnémet televízióadások a hetvenes évektől kezdve az NDK életmód részévé váltak. Ötödik aszimmetria: döntő aránytalanság 1989 őszén az ország tömeges elhagyásában és a tömeges tiltakozó megmozdulásokban jelent meg.8

II. 4. A két német állam kapcsolata az 50-70-es években A két német állam kapcsolatát az 50-70-es években - amelyről ezekben az években tulajdonképpen nem is beszélhetünk - az úgynevezett Hallstein doktrína határozta meg, amely 1955. szeptember végétől lett az NSZK külpolitikai irányelve. A doktrína szerint az NSZK az egész német népre vonatkozó, demokratikusan törvényesített, egyedüli képviseleti igénye alapján nem veszi fel és nem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat olyan államokkal, amelyekkel az NDK diplomáciai kapcsolatban áll. Kapcsolatfelvételre a két ország hivatalos szervei között több mint 14 évvel a 2 állam megalakulása után került sor. Ez csak egy szűk területet, az utazást érintette. 1963 és 1966 között Nyugat-Berlin szenátusa és az NDK között négy „Útlevél-megállapodás” jött létre. 1969. október 21-én Willy Brandt lett a kancellár a Szövetségi Köztársaságban, nevéhez fűződik „az új keleti politika”, az Ostpolitik, mely szerint a külpolitika feladata, hogy a német nemzet egységét úgy valósítsa meg, hogy a Németország két része közötti kapcsolatok bénultságát feloldja. Első bíztató lépés a két német állam kapcsolatának építésében a 2 kormányfő találkozója volt először 1970 márciusában, az NDK-beli Erfurtban, majd ugyanezen év májusában az NSZK-beli Kasselban. Szerződéses kapcsolat a két német állam között az Alapszerződés aláírásával jött létre 1972. decemberében, mely a Hallstein doktrína alkalmazásának megszűnését jelentette.9

II. 5. Belnémet kapcsolatok az 1972. évi alapszerződés után

8

Wolfgang Zapf: Modernizáció, jólét, átmenet Németország a 20.század végén, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó Budapest, 2002 9 Nyikos Zoltán: A két Németország gazdasági és politikai kapcsolatai az 1970-es és 1980-as években, BGFKKFK Könyvtár, Szakdolgozat, 2002.

15


A két német állam 1973. június 21-én életbe lépett alapszerződése az NSZK részéről nem jelentette az NDK külföldként való nemzetközi jogi elismerését, s kapcsolataik továbbra is „különleges jellegűek” maradtak. Az NSZK a szerződésekben megerősítette igényét, hogy továbbra is a németek állami egységén munkálkodik. Az alapszerződés nem szabályozta az állampolgársági ügyeket és nem érintette a négy hatalom jogait és felelősségét Németországot és Berlint illetően. A német kérdés jogilag és politikailag továbbra is nyitott maradt. Lehetővé vált azonban számos változás, amely a két ország lakossága számára enyhített a megosztottság keménységén. Ezen a bázison szerződések sora jött létre a két állam között: közlekedési szerződés 1972ben, egészségügyi egyezmény 1974-ben. Egyezmények születtek (1974, 1978, 1983) a nem kereskedelmi fizetési és elszámolási forgalomról, amelyek biztosították az eltartási kifizetéseket és bizonyos követelések átutalását. Megállapodtak a Nyugat-Berlinből és oda vezető szárazföldi és víziutak kiépítéséről, 1976-ban postaegyezményt írtak alá. A belnémet utazási forgalom csaknem kizárólag magánlátogatások keretében bonyolódott, mivel a turistautak drágaságuk és az NDK szűk szállás- és ellátókapacitásai miatt viszonylag nehézkesek voltak. Valódi belnémet sportkapcsolatokról nem lehetett beszélni, s viszonylag csekély maradt a fiatalok csoportos utazásainak száma is. A belnémet kommunikációban óriási szerepet kapott a televízió. Az NSZK TV-programjait a lakosság szinte az egész NDK területén venni tudta. A két német állam kulturális kapcsolatai nem feleltek meg a korábbi évszázadokban kialakult kapcsolatok színvonalának és hagyományainak. Mindkét állam régre visszanyúló, jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott; a két ország kiadói a Frankfurt am Main-i és a lipcsei könyvvásáron külön-külön állították ki termékeiket. A kulturális csere – hangversenyek, színházi előadások, kiállítások – a nyolcvanas évek elején növekedett ugyan, de kiegyensúlyozott, korlátlan cseréről nem lehetett beszélni. A belnémet kereskedelemről szóló előzetes egyezményt 1951. február 3-án írták alá, majd ezt követte az 1952. május 4-i berlini egyezmény, amelyet 1960. augusztus 16-án újítottak meg. Az áruforgalom 1960-ig egy, illetve két évre előre meghatározott árulisták alapján folyt, 1961-től azonban a lista összetétele határozatlan időre szólt. A szállításokból és beszerzésekből Nyugat-Berlin átlagosan 25%-kal részesült. A „zónaközi egyezmény” nem a két államra vonatkozott, hanem a két eltérő valutával rendelkező területre; kizárólag kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat irányzott elő, amelyeket nem készpénzben egyenlítettek ki. Mivel az NSZK és az NDK fizetőeszköze között 1990 tavaszáig 16


semmiféle hivatalosan rögzített árfolyam nem létezett, az elszámolás alapjául az ún. elszámolási egység (Verrechnungseinheit – VE) szolgált, amely a gyakorlatban egy nyugatnémet márkának felelt meg. 1. táblázat: A belnémet kereskedelem százalékos aránya az NSZK és az NDK külkereskedelmében 1970-ben (teljes külkereskedelem=100%) NDK

NSZK

Nyugat-Berlin

Export Import Export Import Export Import 9,8

10,6

1,9

1,8

7,7

22,8

Forrás: Sárosi Éva: A két Németország közötti kereskedelem; Kopint-Datorg Rt; 1972

A két ország között megalakulása óta élénk kereskedelem zajlott, amely a háborút követő megszállási övezetek árucseréjére nyúlt vissza. Az ötvenes években kötött szerződések érvényességét és intézményesített jogi alapjait az 1972. évi alapszerződés is megerősítette, így kereskedelmük a szuverén országok gyakorlatában ismeretlen, különleges jelleget kapott. A kereskedelmi forgalom a politikai és gazdasági válságoktól függetlenül, folyamatosan növekedett; az 1950. évi 744 millió márkás forgalom 1987-re 15 milliárd márkára emelkedett. Miközben az NDK külkereskedelmének 15%-a irányult az NSZK-ba, a szövetségi köztársaság 2%-os kivitele gazdaságilag szinte jelentéktelen mennyiséget képviselt összkivitelében. 1969-ben szabályozták a kamatmentes hitelként működő swing mértékét, amelyet rugalmasan, az előző évi export 25%-ában, évente állapítottak meg. Ezután a swing állandóan növekedett, s a hetvenes évek közepére elérte a 850 millió márkát. 1969-ben az NSZK lemondott a kereskedelmi szaldó évenkénti kiegyenlítéséről, s csökkentették az egyedi engedélyezési kötelezettségű árucikkek körét és a kontingentált termékek számát. Minthogy az NSZK az NDK-t nem tekintette külföldnek, ügyelt arra, hogy a belnémet kereskedelem különleges státusa mentesítő záradékok révén a nemzetközi szervezetekben (GATT-ban és az EK-ban) fennmaradjon. Ennek megfelelően a belnémet kereskedelem vámmentes volt. Az NDK a külkereskedelem állami monopóliuma miatt nem szabott ki vámokat. Az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződés elismerte a belnémet kereskedelem különleges jellegét, így az NDK a Közös Piac hallgatólagos tagja lett. A nyolcvanas évek második felétől a környezetvédelem is a belnémet együttműködés kiemelt területe lett, mivel a nagyfokú iparosítás és magas életszínvonal miatt mindkét állam súlyos környezeti problémákkal szembesült. 17


Az egyes programok közös végrehajtása mellett a nyolcvanas évtizedben folyamatos, „intézményesített” együttműködés alakult ki, ide sorolhatók a két német állam kormányának székhelyén működő állandó képviseletek. Az NSZK kormánya fontosnak tekintette a két német állam humanitárius együttműködését is. A belnémet kereskedelem területén összekapcsolódtak a két fél önmagukban eltérő érdekei: az NSZK-ban a politikai, az NDK-ban inkább a gazdasági megfontolások domináltak. A belnémet kereskedelem a belnémet kapcsolatok és általában a Németország politika egyik fő bázisának számított, s az NSZK kormánya arra törekedett, hogy megvédje a politikai feszültségektől és a destabilizáló befolyásoktól; a megállapodások ugyanakkor az NSZK jelentős pénzügyi támogatásával jártak. 10

10

Németh István: Németország története Egységtől az egységig, Aula 2002

18


III. Gazdasági átalakulás III. 1. Az NSZK és az NDK gazdasági helyzete 1989-ben Az újraegyesítés két teljesen eltérő gazdasági fejlettségű, más társadalmi berendezkedésű, negyven évig különböző fejlődési úton haladó országot kapcsolt össze. A döntés természetesen politikai szempontok alapján született, a két gazdaság egyesítésének problémája pedig eltörpült a hatalmas politikai siker mellett. Kohl kancellár ígéretet tett az NSZK lakosainak, hogy a két gazdaság integrálását adóemelések, lakossági többletterhek nélkül hajtják végre. Az 1990-es év első felét ez az optimizmus jellemezte, amely azonban nem megfelelően vette számításba a két ország gazdasági szerkezete és teljesítőképessége közötti hatalmas különbséget. Az eltérések vizsgálatához érdemes áttekinteni a két ország 1989-re vonatkozó fő gazdasági mutatóit. 2. táblázat: Az NSZK és az NDK fő gazdasági mutatói 1989-ben NSZK

NDK

Export (Mrd DM)

641

41,1

Foglalkoztatottak (millió fő)

24.9

8,8

GDP (Mrd DM)

2237

353

GDP/fő (ezer DM-ezer keleti márka)

36,7

20

Import (Mrd DM)

506,5

41,1

Munkanélküliek (ezer fő)

1864

272

Munkatermelékenység (%)

100

33

Nettó havi átlagjövedelem (DM, M)

2111

950

Forrás: Statistisches Bundesamt (1989), Deutsche Bundesbank (1990)

A táblázat alapján jól látható, hogy az NDK GDP értéke csupán a 15%-a volt az NSZK hasonló adatának, az egy főre jutó értékben némileg meghaladta a Szövetségi Köztársaság adatának a felét. Az NDK-ban a termelékenység csupán egyharmada az NSZK értékének. Az NSZK exportja 15-szöröse, importja pedig 12-szerese az NDK értékének. Az NSZK export az EK országok között is kiemelkedő. A fenti adatokból nyilvánvaló a két német

19


gazdaság teljesítőképessége közti szakadék, amely a valutaunió bevezetése után jelentős problémák forrásává vált.11

III. 2. Változások a volt NSZK gazdasági életében A német újraegyesülés jelentős változásokat hozott Németország mindkét részében. Mivel az ország keleti részében az újraegyesülés az addigi gazdasági berendezkedés gyökeres megváltozásával járt, ezért a változások az új szövetségi tartományokban értelemszerűen sokkal nagyobb hatásúak voltak, mint nyugaton. Németország újraegyesülése a korábbi NSZK területén eleinte csak pozitív hatást mutatott, amint ezt a gazdaság globális mutatóját, a GDP-t tartalmazó táblázat adataiból ki lehet olvasni. 3. táblázat: A GDP alakulása a korábbi NSZK területén Év

Abszolút értékben

Változás az előző évhez

Milliárd DM 1989

2369,1

+3,9%

1990

2520,4

+6,4%

1991

2635,0

+4,5%

1992

2676,0

+1,6%

1993

2626,0

-1,9 %

Forrás: Statistisches Jahrbuch, 1994 és saját számítások

A táblázatból egyértelműen megállapítható, hogy a belföldi piac kibővülésével a nyugatnémet gazdaság rendkívüli módon profitált. És ezt abban az időszakban, amikor a világ fejlett országaira, és a világgazdaságra általában a stagnálás volt jellemző. Az NSZK történelmében alig volt példa ilyen fejlődési dinamikára, utoljára talán az 50-es években. Ez a nagyarányú gazdasági bővülés ráadásul azután következett be, hogy az NSZK a 80-as évek folyamán igen erőteljes növekedési pályát írt le. A határok megnyitását követő első évben elért 6,4%-os növekedést értelemszerűen nem lehetett a következő években megismételni, ami a növekedés dinamikájának lassulásában jutott kifejezésre. Sőt a növekedés az egyesülés harmadik évében visszaesésbe fordult át, amely azonban abszolút mértékben alig maradt el az 1991-es bruttó hazai termék nagyságától. 11

Láng Judit: A német egyesítés és Németország megváltozott európai szerepe, TDK 1996

20


Az, hogy a gazdaság egyes szektorai milyen mértékben járultak hozzá az össznemzeti jövedelem alakulásához, a táblázat adatai világítják meg: 4. táblázat: Az egyes szektorok részesedése a GDP-ből a korábbi NSZK területén (%-os arányban) Gazdasági szektor

1989

1990

1991

1992

1993

1,5

1,5

1,3

1,4

1,4

39,0

38,8

38,6

37,8

36,0

2,9

2,8

2,8

2,8

2,7

30,5

30,5

30,3

29,3

27,6

5,6

5,5

5,5

5,7

5,7

Kereskedelem+közlekedés

13,9

14,1

14,4

14,2

14,2

Szolgáltatások

29,5

30,0

30,4

31,2

32,5

Non-profit tevékenységek

16,1

15,6

15,3

15,4

15,9

Mezőgazdaság Termelő iparágak Ezen belül -bányászat+energiaipar -feldolgozó ipar -építőipar

Forrás: Statistisches Jahrbuch, 1994

Az egyes gazdasági szektorok teljesítményét szemügyre véve látható, hogy az egyesülés okozta fellendülés a gazdaság teljes keresztmetszetében éreztette hatását, bár csekély mértékben. Az első visszaesés a mezőgazdasági termékek esetében volt érzékelhető, már 1991-ben. A többi gazdasági ágban a csúcseredményeket produkáló 1990-es évet követően, még 1991-ben is sikerült gazdasági teljesítményeket növelni, és bár csökkent dinamikával ez a tendencia még az 1992-es évre is áthúzódott. A piac telítettsége csak 1993-ban járt a gazdasági eredmények csökkenésével. A táblázat adataiból kiolvasható, hogy a nyugat-német gazdasági összteljesítmény döntő része a termelő iparágak területén keletkezett. Megállapítható, hogy a kereskedelemben és a szolgáltatások területén tevékenykedő

vállalatok

összgazdasági

súlya

1989-1993

között

növekedett.

A

szolgáltatásoknak a gazdaságban növekvő részaránya a termelő iparágak rovására következett be, amint ez a táblázat adataiból is kiolvasható. Bár ez a gazdasági szektor is jelentősen profitált a határnyitást követő gazdasági konjunktúrából, a növekedés mértéke elmaradt a szolgáltatások és a kereskedelem területén tapasztalhatótól. A bányászat és energiaipar, valamint az építőipar népgazdasági súlya 1989-1993 között nem változott. A nyugat-német gazdaság egyik fő tartó oszlopa, a feldolgozó ipar volt tehát kénytelen térvesztést elkönyvelni. Ez abban a tényben nyilvánul meg, hogy amíg 1989-ben a 21


feldolgozóipar 30,5%-os részesedésével a nyugat-német gazdaság legjelentősebb szektora volt, addig ezt a pozíciót 1992-től át kellett adnia a szolgáltatások területén tevékenykedő vállalatoknak. A feldolgozóipar részesedése 1993-ban 27,6%-ra csökkent, tehát jelentősen elmaradt a szolgáltató szektor mögött, amely ebben az évben már 32,5%-ot képviselt. A feldolgozóipar egyes ágaiban a 90-es évek elején lezajlott változások a táblázat adatait vizsgálva még inkább felszínre kerülnek. A táblázat az egyes feldolgozóipari ágak fejlődését mutatja 1989 és 1993 között. 5. táblázat: A termelő iparágak termelési indexe a korábbi NSZK területén (változás az előző évhez viszonyítva %-ban) Iparág

1989

1990

1991

1992

1993

Összesen

+4,9%

+4,9%

+2,8%

-0,6%

-6,9%

Energiaipar

+3,0%

+2,9%

+2,6%

+1,4%

-1,6%

Bányászat

-2,1%

-1,3%

-2,9%

-3,4%

-10,7%

Alapanyagokat gyártó ipar

+1,5%

+2,4%

+1,3%

+1,5%

-3,3%

Beruházási javakat gyártó ipar

+7,3%

+5,2%

+2,6%

-2,5%

-11,5%

Fogyasztási cikkeket gyártó ipar

+4,2%

+5,8%

+4,5%

-2,2%

-5,8%

Élelmiszeripar

+2,5%

+12,3%

+8,2%

-0,9%

-1,7%

Építőipar

+6,5%

+5,1%

+2,9%

+7,1%

-2,3%

Forrás: Statistisches Jahrbuch 1994

A táblázat adatait elemezve nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a 80-as évek végének magas dinamikáját az exportorientált nyugat-német iparnak a világgazdasági konjunktúrára adott pozitív reakciója eredményezte. A 90-es évek elején bekövetkezett világgazdasági recesszió természetesen kihatott a nyugat-német gazdaságra is, és a táblázatból megállapítható, hogy a belföldi piac bővülése nem tudta a külföldi piacok zsugorodását teljes mértékben kompenzálni. 1990-ben ugyan még hasonló ütemű fejlődés állapítható meg, mint 1989-ben, amely túlnyomórészt a fogyasztási eszközöket gyártó iparág átlagon felüli bővülésének tudható be. A többi iparág már ekkor is csökkenő dinamikájú fejlődést mutatott. 1992-ben még sikerült a magas termelési értéket megközelíteni, 1993-ra viszont már a termelő ipar valamennyi ágában komoly visszaesés következett be. Az előzőek alapján tehát megállapítható, hogy Németország újraegyesülése az ország nyugati részének a történelem során csak ritkán tapasztalható gazdasági növekedést 22


jelentett. Ezzel szemben az ország keleti része ugyanezen idő alatt ugyancsak történelmi mértékű, de ellenkező előjelű gazdasági változást élt meg. Azt ugyan sejteni lehetett, hogy a szocialista tervgazdaságról a piacgazdaságra való átállás nem lesz zökkenőmentes, de ilyen mértékű válságot a legpesszimistább elemzők sem prognosztizáltak.

III. 3. Az újraegyesítés óta végbement strukturális változások főbb jellemzői a keletnémet tartományokban A volt NDK-nak az (akkor még) EK-ba történő integrálását „speciális esetként” értékelték, s ezért a Római Szerződés 237. paragrafusa, amely a közösséghez újonnan csatlakozó államok helyzetét hivatott szabályozni, ez esetben nem volt alkalmazható. A Brüsszeli Bizottság a keletnémet tartományok csatlakozását időben három szakaszra bontotta: 1. az első, átmeneti szakasz a valutaunió deklarálása (1990. július 1.) és a két Németország formális egyesítése (1990. október 3.) közötti időszakra korlátozódott; 2. a második szakasz 1990. október 3-ával vette kezdetét, s a legtöbb területen a nyugatnémet intézményi rendszer, illetve a közös EU-politikák, árrendszer, illetve szabályok fokozatos átvételét jelentette. A külön szabályozás, illetve a kedvezmények nagy része 1993. január 1-jével, az egységes európai piac létrejöttével megszűnt; 3. a harmadik szakasz az „acquis communautaire” teljes átvételével, s a külön szabályok megszüntetésével veszi kezdetét. 12 Az újraegyesítés időszakában a keletnémet tartományok gazdasága sok mindenben hasonlított a nyugatnémet gazdaságot a 60-as évek közepén jellemző struktúrákhoz. A GDP mintegy 60 százalékát a feldolgozó- és építőipar termelte meg. Alulfejlett volt a szolgáltató szektor, amelyben szintén a nagyvállalatok domináltak. A mezőgazdaság a hazai termék nagyobb részét termelte meg, mint az akkori nyugatnémet gazdaság, de pl. a magyar agrárszektorhoz képest kisebb jelentőséggel bírt. A 90-es évek első 5 évében a volt NDK-ban is jelentősen nőtt a szolgáltató szektor súlya, ami szorosan összefüggött a bank-, a biztosítási szektor, valamint a kereskedelmi hálózat rendkívül gyors kiépülésével, bővülésével. Az árutermelő szektorok által előállított GDP volumene napjainkra csupán mintegy fele a szolgáltató szektorokban előállított GDP volumenének. Külön keletnémet sajátosság, hogy 1990-95 között a feldolgozóiparban előállított GDP aránya – a teljes GDP-n belül – a korábbi érték mintegy negyedére

12


23


süllyedt, s jelenlegi hozzájárulása a keletnémet GDP-hez csupán fele akkora, mint a hasonló tartalmú mutató a nyugatnémet tartományok esetében. 6. táblázat: A keletnémet gazdaság szerkezeti átalakulását jellemző néhány mutató (Az egyes ágazatok hozzájárulása a GDP-hez, a folyóáras adatok alapján, százalékban) A nyugati Év

tartományok hasonló mutatói

1990

Ágazat I. félév Mező- és erdőgazdaság,

1994

1965

1994

II. félév

7,1

3,4

1,9

4,4

1,0

53,0

41,6

36,9

53,0

35,2

47,4

26,5

12,6

40,2

26,8

7,1

9,9

18,6

8,0

6,6

13,2

18,0

12,5

17,9

14,4

Egyéb szolgáltató szektor

8,6

17,0

27,7

15,2

36,1

Állam-, magánháztartások

18,0

20,3

20,9

9,6

13,2

halászat Termelő ágazatok - Feldolgozó ipar - Építőipar Kereskedelem, szállítás

Forrás: Statistisches Bundesamt; DIW; Kieler Diskussionsbeiträge, Nr169; IWH Forschungsberichte, 1995/2

Sajátos, az újjáépítéssel összefüggő jelenség, hogy az öt új szövetségi tartomány esetében az építési tevékenység, az építési beruházások jelentősége jóval nagyobb, mint a nyugatnémet tartományok esetében. Statisztikailag itt fogható meg az intenzív állami részvétel a keletnémet infrastruktúra korszerűsítésében, itt tükröződik a lakásépítési tevékenység erőteljesebbé válása, illetve a magáncégek egyre élénkülő építési-bővítési tevékenysége. A nagy állami infrastruktúra-beruházások és a magánszektor megnövekedett kereslete elsősorban az olcsóbb logisztika miatt alacsonyabb árszinten dolgozó helyi vállalatokat, vállalkozókat preferálta, bár a keletnémet újjáépítésből a legnagyobb hasznot a nyugatnémet építési vállalkozók húzták. Az évtized első felében átlagosan évi 11 százalékos növekedést produkáló iparág azonban az (állami) kereslet visszaesése miatt 1995-re kifulladt, termelése azóta folyamatosan csökken. Ennek ellenére napjainkban egy lakosra még mindig másfélszer annyi építkezés jut keleten, mint nyugaton.

24


A mezőgazdaság hányada a GDP-ben az 1989-es 3,3 százalékról az évtized közepére 1,8 százalékra csökkent, és körülbelül ezen a szinten stabilizálódott. A mezőgazdaság részarányának csökkenése részben összefüggött azzal, hogy a volt NDK agrártevékenysége – az autark szemlélet következtében – erősen túlméretezett volt, s a nagy, gyakran teljes termelési vertikumot átfogó LPG-k (Landwirtschaftliche Produktionsgenossenschaft, a volt NDK termelőszövetkezetei) többnyire nem elég hatékonyan termeltek; lezajlott a szocialista

nagyüzemek

gazdaságosabban irányítható

kisebb

egységekké

történő

átszervezése. Ennek ellenére az átlagos üzemméret még mindig nagyobb, mint a családi farmokra

épülő

nyugatnémet

mezőgazdaságban.

Ugyanakkor

a

mezőgazdaság

jelentőségének visszaesése természetesen az Európai Unión belüli agrárpolitikai viszonyok hatásait is tükrözi: a meglévő termékfölöslegek következtében a nagypolitika a volt NDK mezőgazdasági termelőit is tevékenységük beszüntetésére vagy legalábbis erőteljes korlátozására ösztökélte. 7. táblázat: A szolgáltató szektor fejlődésének néhány jellemzője az öt új szövetségi tartományban (Az ágazat, illetve ágazatok által előállított GDP, milliárd márkában, 1991.évi árakon) 1991

1992

1993

Szolgáltató szektor összesen

75,3

85,8

89,2

A, Kereskedelem

19,1

19,1

20,1

B, Szállítás, hírközlés

10,3

9,5

10,5

C, Hitelintézetek, biztosítótársaságok

23,6

25,2

26,2

D, Egyéb szolgáltatások

24,4

32,0

32,4

Forrás: Statistisches Bundesamt; DIW; Kieler Diskussionsbeiträge, Nr169; IWH Forschungsberichte, 1995/2

A közlekedési szolgáltatások terén is gyors fejlődés zajlódott le: az itt kialakult struktúrák már sok szempontból a nyugatnémet tartományokban jellemzőkre emlékeztetnek. Jelentős arányeltolódás figyelhető meg a vasúti személyszállítás, illetve árufuvarozás rovására a közúti fuvarozás, illetve személyszállítás javára. Ezen a területen a keletnémet vállalkozók is viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a megváltozott feltételekhez, s nagyszámú kis, gyakran egyszemélyes vállalkozás született, illetve számos nyugatnémet-keletnémet vegyes vállalatot alapítottak, amelyek sikeresen kihasználták az építőipar megnövekedett fuvarigényét.

25


A termeléshez kapcsolódó szolgáltatásokat a volt NDK-ban a vállalatok igyekeztek kombináton belül megoldani, így a vállalatközi kapcsolatok e téren is meglehetősen fejletlenek voltak. A Treuhandanstalt által vezényelt privatizációs folyamat eredményeként a hajdani kombinátokat kisebb egységekre bontották. Ennek során a vagyonügynökség fő törekvése az volt, hogy a kombinátok alaptevékenységét megőrizzék. A szolgáltató részlegek, amennyiben életképesnek bizonyultak, akkor vagy megfelelő vevőre akadtak, vagy önálló vállalatként éltek tovább; az esetek többségében azonban felszámolásra kerültek. Dinamikus fejlődést mutatnak a fogyasztói szolgáltatások, így a vendéglátóipar vagy a fogyasztásicikk-kereskedelem. A keletnémet fogyasztói szokások gyors alkalmazkodása a nyugatnémet jellemzőkhöz, amit a bérszínvonal gyors emelkedése is lehetővé tett, kedvezett ezen ágazatok expanziójának. A keletnémet ipar szenvedte meg leginkább az újraegyesítést. A keletnémet termelési szerkezet versenyhátrányai itt mutatkoztak meg a legnyilvánvalóbban: az elmaradott termelési technológiák alkalmazása, a piaci igényeket figyelmen kívül hagyó kínálat, a fejlett ipari országok piacaitól való elszigeteltség. Abban a pillanatban, amint a piaci csatornák megnyíltak a külföldi konkurencia előtt, a keletnémet ipar kártyavárként omlott össze. Ezt a folyamatot gyorsította, hogy a volt NDK termelői nemcsak belföldi vásárlóikat, hanem kelet-európai piacaikat is részben elveszítették. A keletnémet ipar szerkezetének átalakulását tükröző táblázat adatai is azt igazolják, hogy azok az ágazatok, amelyek helyi keresletet elégítenek ki, helyzeti előnnyel rendelkeznek azokkal szemben, amelyeknek a nemzetközi piacokon kell megmérettetniük. A sokkal keményebb piaci konkurenciához szokott nyugat-német ipar, amely a világ egyik legjelentősebb ipari nagyhatalmát képviselte, a szokásos piac-hódító és marketing eszközeit bevetve gyakorlatilag azonnal kiszorította a helyi, kelet-német ipar képviselőit a hazai piacokról. Ennek következtében a kelet-német ipar látványosan zsugorodott és 1991 elejére az ipar bruttó termelési értéke az egy évvel azelőtti érték 40%-ára esett vissza. A visszaesés még drasztikusabb lehetett volna, ha az utolsó napjait rúgó KGST nem biztosított volna némi haladékot a kelet-német iparnak. A kétoldalú szerződések az egyek KGST-országok között ugyanis 1990 végéig érvényben voltak és ezt a német újraegyesülési szerződés is elismerte. Ennek megfelelően még nagyon sok kelet-német

26


ipari üzem a volt szocialista országok igényeit kielégítő termelést folytatott az 1990-es év folyamán. Mivel az elszámolás a KGST-n belül a transzferábilis rubel alapján történt és a transzferábilis rubelt 1990 folyamán a felére értékelték le, ez igencsak megdrágította a kelet-német árukat. A kelet-német termelők erre az árukínálat bővítésével válaszoltak az államközi szerződések keretein kívül is. Az, hogy amennyiben ez a megnövekedett kínálat realizálódik, az államháztartás szubvenciós költségeit növeli, a kelet-német termelőket nemigen érdekelte, mert annak hatását továbbra sem érezték. A termelés nagyobb arányú visszaesését gátolta továbbá az a tény is, hogy a kelet-német üzemek elég jelentős hányada valóságos megrendelés nélkül folytatta a termelést, gyakorlatilag készletezésre termelt. Ezt az tette lehetővé, hogy az NDK fennállása alatt minden ipari vállalat igyekezett a szükséges alapanyagokból az aktuális igényeket meghaladó készleteket felhalmozni, és most kiváló alkalom nyílt ezen készletek feldolgozására. Igazából semmi más nem történt, mint az alapanyag- és félkészárukészletek átalakítása készáru készletekké. Az már egy teljesen más kérdés, hogy ezen árukészletek jelentős hányada soha nem került értékesítésre. Ezek az ideiglenes reakciók azonban a termelés zsugorodását csak késleltethették, katasztrofális visszaesését nem akadályozhatták meg. Így az élelmiszeripar, a fogyasztási cikkeket gyártó ágazatok – átmeneti sokk után - újból kezdenek erőre kapni, s a privatizálás ezeken a területeken volt a leggyorsabb és legzökkenőmentesebb; így külföldi vagy nyugatnémet magántőkére támaszkodva, s a helyi, illetve regionális piacokra építve ezekben az ágazatokban viszonylag gyorsan elindult a normalizálódás. Hasonló mondható el az elektromosenergia-, illetve gázszolgáltató ágazatokról is. Az építőipari tevékenység látványos térnyerése a már korábban említett okokra vezethető vissza. A gépgyártás, az elektrotechnikai, elektronikai, illetve finommechanikai ágazatok térvesztése jelzi, hogy itt voltak a legkomolyabb versenyhátrányai a keletnémet iparnak. A gépgyártás, amely a keletnémet ipar legkiemeltebb ágazata volt, 1990-95 között a konkurencia hatására szinte megsemmisült. Azok az ágazatok, amelyek a nyugatnémet ipar gerincét képviselik: mint a vegyipar, a közlekedési eszköz gyártás, az elektrotechnikai ágazatok, a keletnémet tartományok esetében csupán szerény, együttesen is alig 25 százalékos részarányt képviselnek.

27


8. táblázat: A keletnémet ipar szerkezetének átalakulása az újraegyesülés első öt évében Év Egyes iparágak

1990

1994

Elektromosenergia-, gáztermelés

12,3

13,2

9,6

3,0

Feldolgozóipar

60,0

49,1

1. Alapanyag-, féltermékgyártás

11,5

12,2

A, vegyipar

4,0

2,7

B, vaskohászat

1,1

0,5

C, kőolajfeldolgozás

1,3

1,8

32,9

21,0

15,2

5,0

B, elektrotechnika

8,5

5,1

C, finommechanika

1,1

0,3

3. Fogyasztási cikk

7,2

6,9

A, élelmiszeripar

8,3

9,2

18,1

34,5

100,0

100,0

Bányászat

2. Beruházási javak termelése A, gépgyártás

Építőipar Ipar összesen Forrás: Statistisches Bundesamt; DIW

13

A német egyesülés a folyó és a teljes fizetési mérleg romlásával járt együtt. 1991-ben a német folyó fizetési mérleg (az áruk, szolgáltatások és átutalások mérlege) a 80-as évek eleje óta először zárt ismét hiánnyal. 1989-ben még 107,6, 1990-ben 77,4 milliárd DM volt a többlet, amely 1991-ben –egy év alatti több mint 110 milliárd DM-es romlás eredményeként – 34,4 milliárdos deficitre váltott.14 A gazdasági egyesülés utáni 1 évet tükröző (1990-91) összehasonlító adatok szerint az egyesült Németország részesedése a világexportban észrevehetően visszaesett: több mint 12,2 százalékról kb. 11,5 százalékra, míg az Egyesült Államok részesedése 12,2 százalék körül stagnált, Japáné 8,3 százalékról 8,7 százalékra nőtt. 1990-ben Németország súlya az 13


14

A német újraegyesítés gazdasági ára, Kihívások 11.szám 1992. szeptember

28


OECD-országok importjában mintegy 13 százalék volt, míg 1991-ben alig haladta meg a 12 százalékot. 1991-ben Németország szállítói részesedése csökkent az USA, Japán, Ausztria, Svájc, Svédország piacán. Szembetűnő, hogy – Hollandia kivételével – a fő felvevő piacon, az EK-országokban is sorozatos 0,5-0,9 százalékpontos visszaesés következett be. A külpiaci térvesztés nem írható egyedül a gyenge keletnémet exportképesség számlájára, mivel a nyugatnémet export is piaci térvesztést volt kénytelen elkönyvelni. 15 Különösen figyelmeztető, hogy a német exportot meghatározó ágazat, a gépek és beruházási javak kivitele mérséklődött, míg ugyanezen ágazat német importja közel egyharmaddal nőtt 1991-ben. Ez azt jelentette, hogy a több mint 80 milliárd DM-es nyugatnémet külkereskedelmi szaldóromlásból majdnem 50 milliárd DM a gépek és beruházási javak ágazatban keletkezett. A térvesztés fontosabb gazdasági okai: Infláció: az infláció terén az NSZK hosszú időn át igen jelentős stabilitási előnyt élvezett az EK-országokkal, az USÁ-val és a legtöbb fejlett országgal szemben is. 1979, az Európai Monetáris Rendszer (EMS) megalapítása és 1991 között a német fogyasztói árak összesen 41,2 százalékkal emelkedtek, míg az EMS-ben résztvevő többi ország átlagában 120,8 százalékkal. Vagyis ebben az időszakban a DM értékvesztése alig több mint egyharmadát tette ki a többi EMS-valuta átlagának. A termelési költségek lassúbb növekedése elősegítette az export versenyképességét, míg a DM külső értékstabilitása, illetve rendszeres felértékelődése az import árnövekedését fékezte. A stabil valuta és a felértékelések sokáig nem korlátozták az export növekedését, mivel a nyugatnémet kivitel világpiaci versenyképessége döntően áron kívüli tényezőkön alapult. Németország 1987-ig az infláció elleni harc bajnokának számított, ezután azonban a holland és francia stabilizációs programok sikere nyomán az utóbbi két országban kedvezőbben alakult az infláció üteme. 1989 után Németországban az újraegyesítés terhei nyomán megnőtt költségvetési deficit hatására a korábbiakhoz képest jelentősen emelkedett az infláció, különösen Kelet-Németországban, ahol 1991-ben meghaladta a 13 százalékot. A változás részben a kereskedelem irány- és volumenváltozásából ered, hiszen a nyugatnémet export-árualapok egy része belkereskedelmi forgalomba került, amikor átterelődött a keletnémet tartományokba. Ehhez járult az utóbbiak megnőtt külső importja.

15

Gondolatok a német versenyképességről, Kihívások 14.szám 1992. november

29


Emellett a szolgáltatási mérleg aktívumának leapadásából és az átutalási mérleg nagy passzívumából is adódik a hiány. 1989-91 között a német külkereskedelmi áruforgalom többlete 134,5 milliárd DM-ről 20,8 milliárdra zsugorodott. A szolgáltatások 8,2 milliárdos aktívuma kevesebb, mint egynegyedére olvadt, míg az átutalási mérleg 34 milliárd DM passzívuma 58,1 milliárd DM-re nőtt. Nyugat-Németország kivitele folyó áron, DM-ben számítva 1991-ben 14,4%-kal, az import ennél valamivel gyorsabban nőtt. A keleti tartományokba irányuló nyugatnémet áruszállítások viszont közel másfélszeres növekedést mutattak (143,6%). KeletNémetország

kivitele

1991-ben

abszolút

mértékben

csökkent

(1,3%-kal),

míg

behozatalának értéke megkétszereződött. 1991-ben a közel 60 milliárdos keletnémet kivitelt a behozatal négyszeresen haladta meg. 1992-ben a keletnémet kivitel 10 milliárd DM-es szerény növekedéséhez a behozatal kb. 25 milliárdos növekedése társul, így a keletnémet gazdaság egyre nagyobb mértékben szorul rá külső erőforrások bevonására.

III. 4. A német külgazdaság teljesítménye Németország számára különösen fontos a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás, a világgazdasági nyitottság, az aktív külgazdasági stratégia és politika. Az NSZK bruttó nemzeti termékének 1950-ben 8,5 százalékát, 1990-ben 32 százalékát exportálta, jelenleg minden harmadik munkahely a kiviteltől függ. Az ipar jellemzője az exportorientáltsága, az ipari termelés mintegy 30 százaléka exportra kerül, de egyes ágazatok esetében az exporthányad jóval magasabb ( irodagépek, elektronika, gépgyártás, optika, finommechanika, járműgyártás). Az előállított német beruházási javak mintegy 40 százalékát exportálják. A német exporttermékek szakképzett munka- és kutatásintenzitása lényegesen gyorsabban nő, mint a tőkeigényessége. A külkereskedelem gyors fejlődését, a stabilitáspolitika, sokáig még a külföldi munkaerő beáramlása, a valuta alulértékeltsége és a belső iparfejlődést is előmozdító beruházások nagyban elősegítették. A bruttó hazai termék növekedési üteme idővel számottevően lassult, de a külkereskedelem növekedése dinamikus maradt. Németország külkereskedelmét az újraegyesítés jelentősen érintette. Az újraegyesítést követő két évben a kivitel alig növekedett, mivel a nyugatnémet termelés növekvő részét szállították export helyett a keletnémet piacra. A külkereskedelem aktívuma 1989-91

30


között közel 110 milliárd márkával csökkent, a teljesítménymérleg 108 milliárd márkás többletét pedig 33 milliárdos hiány váltotta fel. A külkereskedelem, a szolgáltatások és az átutalások együttes mérlege, az ún. teljesítménymérleg 1991 óta folyamatosan deficites. Németország 1991-ig jóval több tőkét vitt ki külföldre, mint amennyi az országba beáramlott, 1992 óta fordított a helyzet: az összesített tőkemérleg rendre tőkebeáramlást mutat, azaz a gazdag Németország erőforrásokat von be külföldről a gazdaságába. A német áruexport növekedése 1994 óta ismét felgyorsult, 1995-ben 728 milliárd márkányit exportáltak, 1996-ban már kb. 861 milliárdnyit. Az import 1995-ben 634, 1996ban kb. 817 milliárd márkát ért el, így ismét igen jelentős exporttöbblet alakult ki. Németország legfőbb külkereskedelmi partnerei a közös piaci országok, amelyek kivitelében 57, behozatalában 55 százalékkal szerepelnek. Az EU-országokkal folytatott kereskedelem évről évre jelentős német többlettel zárul.16

III. 5. Kulcsproblémák a keletnémet gazdaságban 1990 után Az 1990-es gazdasági unió bevezetése utáni időszak kulcsproblémái a keletnémet gazdaságban a következő hatalmas problémakörökben foglalhatók össze: - tulajdonviszonyok, - a gazdasági alanyok várakozásai és magatartása, - a tőkeállomány leértékelődése, jórészének leállítása, a modernizáció szükségessége, - a termelés és piac nagyarányú elvesztése (a keletnémet termékekre vonatkozóan), a struktúraátalakítás kényszere, - elégtelen belső tőkeképzés és beruházások, - tömeges munkanélküliség, -

a belső finanszírozás elégtelensége, a keletnémet költségvetés csődje, külső

forrásbevonás igénye, - a torz költség-viszonyok csődje, radikális megváltozásuk, - a korábbi munkamegosztás, szállítói-piaci kapcsolatok összeomlása, - a keleti piacok túlnyomó részének elvesztése, az export drasztikus visszaesése.

16

Kőrösi István: Kettős kötődés Németország az Európai Unióban és Közép-Európában, Cégvezetés 97/3.szám

31


Kelet-Németország a piacgazdasági rendszerváltás folyamatában – a többi közép-keleteurópai országtól eltérően – 3 speciális előnyt élvez: -

A volt NDK rendszerváltását, átalakítását és modernizációját eddig döntően, a további években is igen nagy részben, nyugatnémet forrásokból, bonni államiközületi pénzügyi transzferrel finanszírozzák.

-

Kelet- Németországban az NSZK működő intézményi, szervezeti, jogi rendszerét vezették be, nyugatnémet szervezéssel, költséggel, szakemberekkel.

-

A keletnémet terület tartományi rendjét újjászervezve helyreállították, így az 5 tartomány a regionális és föderatív szerveződés elve alapján betagozódott a német szövetségi struktúrába.

Ezekkel az előnyökkel szemben több súlyos hátránytényező akadályozza, nehezíti KeletNémetország átalakulását és felzárkózását. -

Kelet-Németország

rendelkezett

valamennyi

volt

KGST-ország

közül

a

legcentralizáltabb és legmerevebb gazdaságirányítással és vállalati struktúrával -

Kelet-Németország volt a legmerevebb a piaci reformoktól való elzárkózás terén és a felülről való irányításban

-

A keletnémet vállalatoknak volt a legkisebb költség-árérzékenysége, közép-keleteurópai összehasonlításban a keletnémet árszerkezet volt a legtorzabb, a központi szubvenciók mértéke a legnagyobb.

-

A társadalom önszerveződése igen alacsonyfokú volt, erre szervezeti lehetőség alig nyílott.

-

A felülről történő részletekbe menő utasítások és irányítás következtében a társadalomban nem alakulhatott ki a piaci magatartás. A vállalatok és magánszemélyek

összehasonlíthatatlanul

kevesebb

ilyen

irányú

gyakorlati

tapasztalattal rendelkeztek, mint pl. Magyarországon és Lengyelországban. -

A volt NDK KGST-orientációja és betagozódása volt a legnagyobb mérvű (Csehszlovákia és Bulgária mellett). Ez erőteljes külkereskedelemszervezeti ráépülést jelentett a KGST-piacokra, amely mindkét oldalról összeomlott.

32


-

Kelet-Németországban vált a legnagyobb arányban életképtelenné a korábbi termelési és termékszerkezet, s nyomában a gazdasági visszaesés és a munkanélküliség a legnagyobb.17

III. 6. Valutaunió A két német állam gazdasági egyesülése a valutaunióra épült. Amíg azonban a DMvalutareform Németország nyugati felében 1948 júniusától a gazdasági fellendülés motorjává vált, addig 1990 júliusi bevezetése a keleti tartományokban nyilvánvalóvá tette a keletnémet gazdasági válságot. Az NDK-márka mintegy háromszoros felértékelődésének hatására a keletnémet ipar nagy része mind költség-, mind ároldalról egy csapásra versenyképtelenné vált a nyugatnémettel szemben. A keletnémet ipar több mint egyharmada eltűnt, további 40 százaléka csak alapvető átalakítással és külső tőkefinanszírozással volt használható, és a fennmaradó rész is mentési akciókat, valamint nagyarányú külső tőkeinjekciókat igényel. Egész Közép- és Kelet-Európában itt valósult meg a vegytiszta sokkterápia. Közgazdasági elméleti szempontból elvben 2 lehetőség kínálkozott a két német állam gazdasági pénzügyi egyesítésére: -azonnali, illetve -a fokozatos integráció. Az utóbbi a következő főbb pozitív hatásokkal járhatott volna: 1. mérsékelni lehetett volna a keletnémet gazdaságra, vállalatokra zúduló sokkhatást, 2. az

árfolyam

segítségével

szabályozni

lehetett

volna

a

keletnémet

versenyképességet, 3. a keletnémet állami adósságállomány, vállalati passzívák és bérek átváltása fokozatosan történhetett volna, 4. az átmenet idején a keletnémet márkának nem kellett volna az EMS-hez igazodni. A történelem politikai tényezői a gazdasági és valutaunió azonnali bevezetéséhez vezettek. A pénzügyi unió 1990 júliusi gyors bevezetése mellett az a döntő politikai érv szólt, hogy

17

Dr. Kőrösi István: Az állam szerepe Németországban és az ebből adódó tapasztalatok Magyarország számára, ISM – Gazdaságpolitikai Munkacsoport Budapest, 1997

33


más módon nem látszott reális lehetőség a havonként százezres nagyságrendet elérő keletnyugati „népvándorlás” megakadályozására. A keletnémet állampolgárok nyugatnémet pénzzel és árukkal való ellátásától, valamint a nyugatnémet tőke tömeges beáramlásától és munkahelymegőrző- és teremtő szerepétől remélték, hogy e folyamatnak gátat tudnak vetni. Amíg azonban a nyugatnémet pénz és áru elárasztotta az egykori NDK-t, a tőke szinte meg sem mozdult. Ennek részben éppen a pénz- és árumozgás volt az oka. Ugyanis a keletnémet dolgozók bére és teljesítőképessége között különbség jött létre a valutaunió bevezetése után.18 Németországban a DM bevezetésétől a II. világháború utáni valutareformhoz hasonló sikert vártak, amely Ludwig Erhard nevével fémjelzett „Wirtschaftswunder” éveit alapozta meg az NSZK-ban az ötvenes években. A csoda azonban elmaradt, mert az új valuta bevezetésének körülményei teljesen eltérőek voltak. A fő különbségek közé tartozott, hogy az 1948-as valutareformot piacgazdasági körülmények között vezették be, míg az NDKban az összeomlásban lévő szocialista gazdaságot érintette. A bérek hosszú ideig alacsonyak maradtak miközben a termelékenységi mutatók jelentősen emelkedtek 1948 után. Az NDK-ban éppen fordított volt a helyzet, mivel a márka 1-1 arányú átváltása miatt a bérek jelentősen megugrottak, míg a termelékenység nem növekedett ennek megfelelően.19 Gondot okozott az átváltási árfolyam meghatározása, ugyanis a német-német kereskedelem korábban nem keményvalutában, hanem speciális elszámolási egységekben zajlott, amihez nem volt szükség a két ország fizetőeszközének egymáshoz viszonyított értékére. A valutaunió deklarálása előtti hónapokban a feketepiacon egy nyugati márkáért 5-10 keletit kértek. Az 1990. július 1-jén életbe léptetett gazdasági és valutaunió bevezetésével a keletnémet vállalati pénzügyi aktívákat 2:1 arányban váltották át DM-re, a béreket, nyugdíjakat, lakbéreket, a lakossági takarékbetétek 1 részét pedig 1:1 arányban. A takarékbetéteket a gyermekeknek 2000 márkáig, a 15-60 év közöttieknek 4000 márkáig, a 60 éven felülieknek pedig 6000 márkáig váltották át 1:1 arányban, ezen felül 2:1 volt az átváltási arány. A nyugdíjakat és a minimális ösztöndíjakat fel is emelték. A keletnémet vállalatok csődhelyzetben léptek az unióba. Összes bankbetéteik 57,0 milliárd NDK márkát tettek ki, míg összesített adósságállományuk 262,9 milliárd márka volt. 18

A német egység néhány gazdasági vonatkozása és világgazdasági hatása, Kihívások 1.szám 1991. május

34


A valutaunió a fentebb részletezett változásokkal kiegészülve azt jelentette, hogy negyvenévi tervutasításos gazdálkodás után a keleti tartományokban szabaddá vált az árrendszer, az iparűzés, a külkereskedelem és a tőkepiac. Ettől kezdve a gazdasági szereplők

keleten

ugyanolyan

feltételekkel

(adó-

és

TB-rendelkezések,

versenyszabályozás, munkaügyi törvények stb.) folytathatták tevékenységüket, mint nyugati társaik. Másrészt viszont egyik pillanatról a másikra ugyanazokkal a kihívásokkal is szembe kellett nézniük, mint azoknak, ami nem ment zökkenőmentesen. A KGST felbomlása és a valutaunió keretében megvalósított felülértékelt átváltás csak tetőzte a bajokat. A korábban biztos, államilag garantált keresletre építő állami vállalatok egy csapásra elveszítették piacaikat. A külföldi kereslet a keleti blokk széthullása miatt megszűnt ill. drámaian visszaesett, a belföldi piac pedig természetes módon nem preferálta a silányabb helyi árut a jobb minőségű, korszerűbb nyugati termékekkel szemben, amelyek addig hiányoztak ill. megfizethetetlennek számítottak. A keletnémet ipar ár tekintetében sem vehette fel a versenyt a nyugati konkurenciával, hiszen a valutaunió folytán nemcsak a bevételek, de a kiadások, munkabérek is nyugati márkában jelentkeztek. Mindez a versenyképességi hiányokkal és piacvesztéssel összeadódva azt jelentette, hogy a korszerűtlen tőkeállomány drámaian leértékelődött.20 A valutaunió négy területen hozott azonnali változást a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben: a, a kétoldalú kereskedelem jószerivel összeomlott; b, a partner KGSTországok oldaláról nézve tetemes mérleghiány alakult ki; c, a strukturális egymásba épülést kiváltó hosszú lejáratú kooperációs és szakosodási szerződések egyik pillanatról a másikra megszűntek és d, jelentős mértékben csökkent a más KGST-országokból az NDK-ba érkező munkaerő foglalkoztatási lehetősége.21 Alapvető tanulság, hogy az autark, strukturálisan torz és versenyképtelen termeléssel jellemezhető gazdaságok átalakításában nélkülözhetetlen a versenyképes árfolyam-politika alkalmazása, vagyis a nemzeti valuta leértékelése, bizonyos fokú alulértékeltsége, de legalábbis a versenyképességre káros felértékelődésének megakadályozása. A német valutaunió ezzel éppen ellentétes hatást gyakorolt, amikor az amúgy is vészesen versenyképtelen NDK-termékek árát durván háromszorosára emelte. Ilyen feltételek mellett még a világ legversenyképesebb gazdasága is padlóra került volna. A valutaunió további kedvezőtlen hatása abban nyilvánul meg, hogy az egykori NDK nem rendelkezik 19 20

Láng Judit: A német egyesítés és Németország megváltozott európai szerepe, TDK 1996 Takács József: Gazdasági átalakulás Kelet-Németországban – eredmények és további feladatok, TDK 2001

35


önálló árfolyam-politikával, ami esetenként lehetővé tenné a leértékelést, hiszen nemzeti valutáját megszüntette és elfogadta a nyugatnémet márkát egyedüli fizetőeszköznek.22 A valutaunió bevezetését akkor szinte minden gazdaságpolitikai szakember elhamarkodott, elhibázott, rendkívül káros lépésnek tartotta, azonban – mint utóbb kiderült – az adott történelmi helyzetben a döntésnek volt politikai racionalitása. A magyarázatot Helmut Kohl egyik 1990 tavaszán mondott beszédében találhatjuk meg: „A Szövetségi Köztársaságban és a Német Demokratikus Köztársaságban élő németek sorsa ezáltal elszakíthatatlanul összefonódik. Mostantól fogva biztos, hogy együtt megyünk a közös jövőbe egy egyesült és szabad Németországban.” Ekkor ugyanis még nem született meg a nagyhatalmi megegyezés a német egyesítésről. Gorbacsov szovjet elnökben ugyan megvolt erre a hajlandóság, ám a szovjet vezetésben és a keleti blokkban uralkodó bizonytalanság kétségessé tette a folyamat végkimenetelét. Ebben a helyzetben a két német állam valutauniója lehetett a későbbi politikai egyesülés záloga, amit egyébként akkoriban még a kilencvenes évek végére terveztek. Kohl reális helyzetértékelésére utal a sikertelen 1991-es oroszországi puccskísérlet. A valutaunió tehát gazdasági érvekkel alig alátámasztható, politikai síkon viszont szükséges lépés volt. Az érvelés vitatható pontja az átváltás aránya, amiről fentebb már szó esett.23

III. 7. Privatizáció A Treuhandanstaltot, az állami privatizációs és vagyonkezelő szervezetet 1990. március 1jén hívta életre a Modrow-kormány minisztertanácsi rendelete. Az intézmény feladata az volt, hogy magánkézbe adja vagy a piacgazdasági követelményeknek megfelelő módon átalakítsa és szanálja a keletnémet állami vállalatokat, ezáltal világos, átlátható tulajdonviszonyokat teremtsen és biztosítsa a keletnémet gazdaság, főként az ipar strukturális átalakulását és versenyképességét. A Treuhand tehát gazdasági tevékenységet folytatott, ennek ellenére nem tartozott a társasági törvény hatálya alá. Közvetlenül a szövetségi költségvetésnek volt alárendelve, ellenőrző funkciót pedig a szövetségi pénzügyminisztérium gyakorolt felette.

21

Inotai András: A német újraegyesítés gazdasági hatása Közép-és Kelet-Európára – I. rész, Külgazdaság 1991/12.szám 22 Inotai András: A német újraegyesülés gazdasági hatásai Közép- és Kelet-Európára – II.rész, Külgazdaság 1992/1.szám 23 Takács József: Gazdasági átalakulás Kelet-Németországban – eredmények és további feladatok, TDK 2001

36


1990-ben majdnem a teljes keletnémet állami vagyon, azaz 8500 kombinát 35 ezer (átszervezés után 12 ezer) üzemi telephellyel, több millió ingatlan és az egykori NDK területének mintegy 60 százaléka a Treuhand kezelésébe került. A világ legnagyobb holdingja jött létre Németországban. A kezelésre és privatizálásra átvett vagyon értékét 1990 elején 1365 milliárd márkára értékelték, utólag (1992-ben) azonban csak 85 milliárdra (a hihetetlen különbséget a kezdeti túlértékelés és a vállalatok időközben bekövetkezett piacvesztése magyarázza). A Treuhand alkalmazottainak száma a csúcsidőszakban meghaladta a négyezret, a kezelésében álló vállalatok pedig ugyanekkor majdnem négymillió munkavállalót foglalkoztattak. A német vezetés először úgy gondolta, hogy az állami vagyon kezelésére és privatizálására gazdasági szektoronként egy-egy (összesen öt) külön holdingot lenne célszerű létrehozni, de ez az elképzelés a tartományi struktúrával együtt túl bonyolult rendszert eredményezett volna, így végül egyetlen nagy társaságban egyesítették a teljes állami vagyont. Ezt sokan elhibázott lépésnek tartották, kétségbe vonva, hogy egy ennyire kiterjedt, túlbürokratizált szervezet képes lehet megfelelni a vele szemben megfogalmazott követelményeknek. Mások azt tartották aggályosnak, hogy a tervutasításos gazdaság leépítését és hatékonyabb struktúra létrehozását a Treuhandon keresztül éppen központi tervezéssel kívánták megvalósítani. A keletnémet privatizáció részét képezte a reprivatizáció, a korábban államosított magántulajdon visszaszolgáltatása és a kárpótlás. Az elv az volt, hogy amennyiben lehetséges, eredeti tulajdonosához kell visszajuttatni az államosított tulajdont, és a kárpótlást csak akkor alkalmazták, ha ez nem volt kivitelezhető, vagy közben beruházások folytán jelentős változás történt az üzem vagy ingatlan értékében (a kárpótlás alapja ugyanis a kisajátítási könyv adatának inflációval korrigált értéke volt). Ebben az esetben a régi tulajdonos részvényessé válhatott a kibővített vállalatban vagy egy másik Treuhandcégben. Mivel Kelet-Németországban az utolsó nagy államosítási hullám csak 1972-ben zajlott le, a tulajdon egy részét viszonylag könnyű volt visszaszolgáltatni. A reprivatizációnak ez a kezdeti, gyors szakasza mintegy 12 ezer kisüzemet érintett. A többi ingatlan esetében nehezebb volt a vagyonkezelő dolga, a keletnémet nyilvántartások ugyanis meglehetősen pontatlanul rögzítették a régi tulajdonosok adatait, nem is beszélve az örökösök felkutatásának problémájáról. A reprivatizáció összesen a Treuhand kezelésébe került teljes vagyon mintegy harmadát érintette.

37


A reprivatizációban érintett vállalatokat a Treuhand először felmérte, majd döntött arról, hogy felszámolja, értékesíti, vagy átalakítja, és csak azután értékesíti őket. Az értékesítendő vállalatoknál szinte minden esetben egyedi döntést hoztak, standardizált eljárást csak a kisüzemek esetében alkalmaztak. Eladás előtt eltörölték a vállalatok régi adósságainak nagy részét (megtehették, hiszen a tartozások továbbra is állami intézménynél maradtak, azaz csak átcsoportosítás történt a költségvetésben), és az új tulajdonos kiválasztásánál sem az értékesítésből származó bevétel volt az elsődleges szempont,

hanem

a

szerződésben

vállalt

munkahelymegtartási

és

beruházási

kötelezettségek. Az ár legtöbb esetben egyáltalán nem számított, gyakoriak voltak a jelképes, 1 márkás áron történő értékesítések, sőt bizonyos esetekben még a Treuhand fizetett az új tulajdonosoknak. 1994 végéig, a Treuhand megszűnéséig megkötött szerződésekben az új tulajdonosok összesen 206 milliárd márka beruházásra és másfélmillió munkahely megtartására vállaltak kötelezettséget. Az új tulajdonosok megtartott munkahelyenként évente átlagosan 25 ezer márka támogatást kaptak árengedmény, támogatás, hitelgarancia stb. formájában. Ez az érték a vegyiparban a 60 ezer márkát is elérte. Az „először szanálás és azután értékesítés” stratégiáját csak a privatizáció viszonylag késői szakaszában, 1992-től kezdték alkalmazni, ekkor is többnyire passzív szanálással, ami a legtöbb esetben csak átszervezést takart. Aktív szanálásra, azaz jelentős beruházásra, új termékek kifejlesztésére, új piacok keresésére csak ritkán került sor. A Treuhand-munkahelyek tömeges leépítése miatt 1992-ben jelentkezett az „ipari mag” megtartásának igénye (részben ez lehetett az oka a szanálásos eljárás gyakoribbá válásának). A kulcsfontosságú üzemeket tartományi holdingokká szervezték, ezek aktív szanálását is végrehajtották. Ezek a holdingok várhatóan tartósan állami (tartományi) kézben maradnak. A többi még állami tulajdonban lévő cég irányításával „menedzsment bt.”-ket

(Management

KG)

bíztak

meg,

ami

jelentős

hatékonyság-növekedést

eredményezett. A privatizáció során nem alkalmazták a tőzsdei értékesítést vagy az ingyenes kuponos rendszert (a vállalatvezetői kivásárlást is csak a késői szakaszban), ami kedvezett a nyugatnémet vállalatoknak. Ők a helyieken túl a külföldi befektetőkkel szemben is előnyben voltak a jogi-intézményi feltételek, a nyelv és a kultúra azonossága miatt. Mivel ez megfelelő tőkeerővel párosult, nem csoda, hogy a keleti vállalatok új tulajdonosainak többsége nyugatnémet. A nem nyugatnémet többségi tulajdonú cégek nagy részénél is találhatók nyugati vezetők a felügyelő bizottságban, így a privatizáció a bankrendszerhez 38


hasonlóan gyakorlatilag a keletnémet iparnak a meglévő nyugati struktúrába történő beillesztését jelentette. A nyugatnémet vállalatokat a vállalatszerzésben kezdetben inkább az új piacok, mintsem kapacitásaik bővítésének lehetősége motiválta. Erre utal a beruházások nagy részének a forgalmazási szférába áramlása. A külföldiek a nyugatnémet vállalatok előnye miatt csekély szerepet játszottak a privatizációban. Kivételesnek tekinthető a legnagyobb keletnémet áramszolgáltató magánosítása. Az azért került egy amerikai-brit konzorcium kezébe, hogy a nyugatnémet szolgáltató ne kerüljön monopolhelyzetbe. 9. táblázat: A Treuhandanstalt által privatizált vállalatok típus szerinti áttekintése (1994. december 31-i állapot) Vállalatok száma Százalékos megoszlás 23 422 100,0 Kisvállalkozások privatizálása Privatizálva 15 520 65,1 Felszámolva 8 172 34,9 Nagyvállalatok privatizálása Teljesen privatizálva Részben privatizálva Reprivatizált Önkormányzatok által átvett Likvidált Egyéb Megmaradt vállalatok Eladásra felkínált Likvidálás alatt

13 815 6 321 225 1 588 265 157 1 506

100,0 45,8 1,6 11,5 1,9 1,1 10,9

3 753 192 3 761

27,1 1,4 23,6

Forrás: Nagy Katalin - A német újraegyesülés első öt éve – Mit jelent a német egység a keletnémet tartományok számára?, Külgazdaság 96/10

A Treuhand tizenötezer privatizációs ügylet után 1994. december 31-én szűnt meg. Addigra 192 fenntartandó és 3753 felszámolás alatt álló vállalat maradt a kezében. A táblázat adatait elemezve megállapítható, hogy 1994. december 31-ig a vállalatok közül 23422 kisvállalkozás került privatizálás alá, a kisvállalkozások 65,1 százalékát privatizálták, 34,9 százalékát pedig felszámolták. Ha a nagyvállalatok privatizálását vizsgáljuk, elmondható, hogy a 13815 privatizálásra került vállalat 45,8 százalékát teljesen privatizálták, 1,6 százalékot részben privatizáltak, 11,5 százalékot reprivatizáltak, az önkormányzatok a nagyvállalatok 1,9 százalékát vették át. A Treuhand jogutóda a privatizációs szerződések tekintetében a Bundesanstalt für vereinigunsbedingte Sonderaufgaben, vagyonkezelői ügyekben pedig a BeteiligungsManagement-Gesellschaft GmbH Berlin lett. A vállalatoknak juttatott nagyvonalú 39


szubvenciók miatt a Treuhand működése folyamatosan deficites volt- megszűnéséig tartozásállomány és kötelezettség-vállalás formájában összesen 275 milliárd márka veszteséget halmozott fel.24

24

Takács József: Gazdasági átalakulás Kelet-Németországban – eredmények és további feladatok, TDK 2001

40


IV. A munkaerő-piaci helyzet alakulása IV. 1. A munkaerőpiac átalakulása 1990-94 között Az egységes Németország létrejötte a keleti országrészben egyértelműen a munkaerőpiacon hozta a legkedvezőtlenebb változásokat. Ennek egyik döntő oka az NDK társadalmi beállítottságából következő magas túlfoglalkoztatottság volt. A gyárkapun belüli munkanélküliséget csak az állam központilag irányított elosztó tevékenysége tarthatta életben. A piacgazdaság keretei között, a fennmaradásukért küzdő gazdasági egységek kénytelenek voltak a foglalkoztatottak számát a szükségest megközelítő hányadra lecsökkenteni. A táblázat a Kelet-Németországban munkahellyel rendelkezők számát mutatja be 19901994 között, a gazdaság szektorainak bontásában. 10. táblázat: Munkaviszonyban lévők Kelet-Németországban (1000 fő) Gazdasági szektor

1989

1990

1991

1992

1993

976

781

450

282

240

4385

3944

3001

2321

2172

2110

350

346

232

176

150

135

3408

2970

2154

1444

1282

1225

-építőipar

627

628

615

701

740

750

Kereskedelem

850

775

714

687

683

680

Közlekedés

662

630

551

476

443

420

Szolgáltatások

618

684

899

990

1040

1200

2040

1887

1475

1439

1370

1250

215

120

129

149

179

190

9746

8821

7219

6344

6127

6060

Mezőgazdaság Termelő iparágak

1994 210

Ezen belül -bányászat+energiaipar -feldolgozó ipar

Állami alkalmazottak Háztartások+szervezetek Összesen

Forrás: Institut für Wirtschaftsforschung, 1993

A táblázatot elemezve szembeötlő, hogy az egyes gazdasági szektorokban, és a gazdaság egészében is milyen hatalmas munkaerő elbocsátással konfrontálódott Kelet-Németország.

41


Mint oly sok esetben az arányok többet mondanak az abszolút számoknál, ezért a következő táblázatban az évenként bekövetkezett munkahelyveszteséget számoltam ki, az előző évihez viszonyítva. 11. táblázat: A munkaviszonyban lévők számának változása Kelet-Németországban 1990-1994 között Gazdasági szektor

1990

1991

1992

1993

1994

Mezőgazdaság

-20,0%

-42,4%

-37,3%

-14,9%

-12,5%

Termelő iparágak

-10,1%

-23,9%

-22,7%

-6,4%

-2,9%

-1,1%

-32,9%

-24,1%

-14,8%

-10%

-12,9%

-27,5%

-33,0%

-11,2%

-4,4%

-építőipar

-0,2%

-2,1%

+14,0%

+5,6%

+1,4%

Kereskedelem

-8,8%

-7,9%

-3,8%

-0,6%

-0,4%

Közlekedés

-4,8%

-12,5%

-13,6%

-6,9%

-5,2%

+10,7%

+31,4%

+10,1%

+5,1%

+15,4%

-7,5%

-21,8%

-2,4%

-5,0%

-8,8%

-44,2%

+7,5%

+15,5%

+20,1%

+6,1%

-9,5%

-18,2%

-12,1%

-3,4%

-1,1%

Ezen belül -bányászat+energiaipar -feldolgozó ipar

Szolgáltatások Állami alkalmazottak Háztartások+szervezetek Összesen

Forrás: saját számítások az Institut für Wirtschaftsforschung, 1993 alapján

Az előző táblázat alapján jól látszik, hogy a munkaerő-piacon hasonló változások történtek, mint az egyes gazdasági szektorokban. Rögtön az újraegyesülés után, már 1991ben elveszett a mezőgazdaságban a munkahelyek számának 42,4 %-a, a termelő iparágak területén pedig 23,9 %-a. A szolgáltatási szektorban ugyan 31,4 %-kal több munkahely volt, mint egy évvel korábban, de ez természetesen nem volt elegendő a fölöslegessé vált munkaerő felszívására. Az egész gazdasági életre vonatkoztatva, már 1990-ben megszűnt minden tizedik munkahely, majd ezt 1991-ben az követte, hogy a maradék munkalehetőségek közül minden további ötödik elveszett. A munkahelyek csökkenésének dinamikája 1992-től lassan csökkent, de maga a csökkenés még 1994-ben sem állt meg. Az öt év alatt lezajlott változásokat összefoglalva mutatja a következő táblázat, ahol az 1994-ig megszűnt munkahelyek száma, ill. ezek aránya az 1989-es szinthez képest van feltüntetve.

42


12. táblázat: Munkahely megszűnések 1989 és 1994 között Gazdasági szektor

Abszolút érték (fő)

Arány

-766 000

-78,5%

-2 275 000

-51,9%

-215 000

-61,4%

-2 183 000

-64,1%

-építőipar

+123 000

+19,6%

Kereskedelem

-170 000

-20,0%

Közlekedés

-242 000

-36,6%

Szolgáltatások

+582 000

+94,2%

Állami alkalmazottak

-790 000

-38,7%

-25 000

-11,6%

Mezőgazdaság Termelő iparágak Ezen belül -bányászat+energiaipar -feldolgozó ipar

Háztartások+szervezetek Összesen

-3 686 000

-37,8%

Forrás: Saját számítások az Institut für Wirtschaftsforschung, 1993 alapján

A táblázatból megállapítható, hogy a német újraegyesülés első öt éve a kelet-német munkahelyek 37,8 %-át tette fölöslegessé. A munkahelybezárások leginkább a mezőgazdaságban foglalkoztatottakat érintették, mert itt az 1989-ben alkalmazottak 80 %ának munkájára 1994-ben már nem volt szükség. Az ipar is megközelítően hasonló, szomorú képet mutat, mert itt összesen több mint 2 millió munkahely szűnt meg, ami az 1989-ben még meglévő munkahelyek több, mint felét teszi ki. Ezt a számot némiképp mérsékelte, hogy az építőipar a foglalkoztatottság terén is pozitív eredményt tud felmutatni, ugyanis a munkahelyek száma közel 20 %-kal növekedett. Ez viszont azt is jelenti, hogy a termelő iparágak egyéb területei az imént említett 50 %-os veszteségnél sajnos többet voltak kénytelenek elszenvedni. A feldolgozó iparban például öt év alatt megszűnt a munkahelyek 64,1 %-a. A kelet-német gazdaságban csak azokat érintette kedvezően az újraegyesülés következtében lezajló struktúra-váltás, akik a szolgáltató szektorban próbáltak meg érvényesülni. Az NDK-ra jellemző, fejletlen szolgáltató szektorban a munkahelyek száma 1990-1994 között közel megkétszereződött.

43


IV. 2. A munkanélküliség megjelenése A munkahelyek megszűnésének viharos gyorsasága, és ezáltal a szocializmus idejében ismeretlen munkanélküliség megjelenése, majd eszkalációja, nagymértékben a hibás bérpolitika következményének tudható be. Az 1990. október 3-án életbe lépett újraegyesülési szerződés egyik igen lényeges pontja a keleti területeknek a nyugatiakhoz viszonyított gyors hozzáilleszkedését rögzítette. Ezt gyakorlatilag mindenki úgy értelmezte, hogy a keleti területek lakosságának életszínvonala minél hamarabb el kell, hogy érje az igen magas nyugatit. Az ezáltal óhatatlanul indukálódó feszültséget csak a gazdasági kutatók jelezték előre, sem a politikusok, sem pedig a kelet-német lakosság nem volt hajlandó az intő figyelmeztetéseket kellő súllyal tekintetbe venni. Amint arra már korábban utaltam, a valutaunió létrejöttekor a keleti országrészre jellemző teljesítmények és fizetések megközelítőleg összhangban voltak, a megfelelő nyugati értékek

30-40

%-át

érték

el.

Amennyiben

tehát

a

kelet-német

bérek

a

munkatermelékenységgel azonos ütemben fejlődtek volna, akkor a kelet-német vállalatok túlnyomó többsége versenyképes maradt volna, és a piac megfelelő szegmensét megtarthatta volna. Ezzel szemben az életkörülmények nyugati színvonalra hozását a kelet-német munkavállalók döntő többsége úgy értelmezte, hogy a munkájáért azonos ellentételezésre jogosult, mint a nyugaton élő honfitársa. A keleti munkavállalókat ezen törekvésükben messzemenőkig támogatták a szakszervezeti vezetők, akik túlnyomórészt nyugatról jöttek, hogy képviseljék a keleti érdekeket. Mint utólag kiderült a nyugat-német szakszervezeti vezetőknek semmi más céljuk nem volt, minthogy a keleti bérek és fizetések föltornászásával megállítsák a keleti munkavállalók nyugatra áramlását. A nyugatra történő áttelepülések ugyanis egyértelműen a nyugati munkavállalók bértárgyalási pozícióit gyöngítették, hiszen a munkaerő kínálat jelentősen megnövekedett. Ezt a folyamatot pedig minden áron meg akarták állítani. A szakszervezeti vezetők kiváló tárgyaló partnerekre akadtak a munkaadói oldal képviselőiben. Ugyanis erre az oldalra is az ország nyugati feléből érkeztek a vezető személyiségek. Az ő céljuk sem lehetett más, mint a kelet-német bérek és fizetések jelentős megemelése, mert az ő számukra ez egyértelműen a keleti konkurencia megszűnését jelentette. A nyugat-német munkaadók ugyanis tisztán látták, hogy a megnövekedett bérköltséget a keleti vállalatok az elavult termelőeszközökkel képtelenek kigazdálkodni. A

44


keleti tőke tulajdonosa, a privatizációért felelős és azt lebonyolító Treuhandanstalt ahelyett, hogy a kelet-német munkahelyek megtartásáért szállt volna síkra, egyszerűen távol tartotta magát a bértárgyalásoktól. A következmény egyértelmű. A kelet-német vállalatok az elavult termelő park, a hiányos piacgazdasági ismeretek és a roppant magas bérköltségek következtében a piaci versenyben alulmaradtak, egymás után jutottak csődbe. A munkavállalók csak akkor vették észre, hogy követeléseikkel saját létbiztonságukat, munkahelyeiket veszélyeztetik, amikor az már késő volt. Az előzőek mellett nem elhanyagolható szerep jutott a munkahelyek tömeges csődjében annak a ténynek, hogy az újraegyesülést követő egy-két évben a kelet-német polgárok egyszerűen nem voltak hajlandók a kelet-német termékeket vásárolni, még akkor sem, ha azok olcsóbbak, esetleg jobb minőségűek voltak a hasonló nyugati áruknál. Ez a magatartás is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a keleti vállalatok termékeiket nem tudták eladni még a hazai piacon sem. A kelet-német lakosok álláspontja persze nem ítélhető el egyértelműen, mert szűkös anyagi lehetőségeik következtében a privatizációban nem vehettek részt, a Treuhandanstalt pedig az előzőekben már említettek szerint nem preferálta a kelet-németek vagyonhoz juttatását kiscímletű részvények kibocsátásával. Így aztán az átlagos kelet-német lakosnak életszínvonala növelésére nem maradt más lehetősége, mint a bérének, fizetésének növeléséért mindent elkövetni. A munkanélküliség alakulása és viszonylag magas aránya nemcsak a keleti országrészben jelenti az első számú gazdasági és ezen túlmenően szociális problémát, hanem a korábbi NSZK területén is. A munkanélküliség alakulása elsősorban a gazdasági élet egyes szektorait jellemző konjunktúra vagy recesszió függvénye. Ezért nem meglepő, ha Németország nyugati területein a munkanélküliség a gazdaság egészének változásával szinkronban alakult. Erre vonatkozó adatokat a következő táblázat tartalmaz.

45


13.táblázat: A munkanélküliség alakulása Németország nyugati és keleti részében Év

Nyugati rész

Keleti rész

1988

8,7%

0%

1989

7,9%

0%

1990

7,2%

-

1991

6,3%

10,3%

1992

6,6%

16,1%

1993

8,2%

15,8%

1994

9,2%

16,0%

1995

9,3%

14,9%

1996

10,1%

16,7%

1997

11,0%

19,5%

1998

10,5%

19,5%

1999

9,9%

19,0%

2000

8,7%

18,8%

2001

8,3%

18,9%

2002

8,7%

19,5%

Forrás: Deutschland in Zahlen Ausgabe 2003 Institut der deutschen Wirtschaft Köln

A táblázatból kiolvasható, hogy az újraegyesülés által előidézett gazdasági konjunktúra a munkaerő-piacon is kedvezően éreztette hatását. A 80-as évek végén a gazdaság egészére jellemző fejlődési dinamika tovább erősödött, ami új munkahelyek megnyitásában is megnyilvánult. Ennek köszönhetően a munkanélkülieknek a munkaképes korú lakossághoz viszonyított aránya 1991-ben viszonylag alacsony szintre, 6,3 %-ra csökkent. Az 1991 után egyre inkább teret nyerő gazdasági visszaesés a munkaerő-piacot sem hagyta érintetlenül. A munkanélküliek száma növekedésnek indult, és ez a tendencia 1994-ben sem fordult meg. A legmagasabb értékek az ország nyugati részén 1996-1998 között jelentkeztek, átlépték a 10%-os küszöböt. A nyugati országrészre jellemző munkanélküli arány azonban még így is lényegesen alacsonyabb, mint a keleti területeken. Kelet-Németországban a munkanélküliség a volt szocialista országokra a 90-es években jellemző 18-19 % körüli értéken tűnik állandósodni. A táblázatban szereplő mutatók csak a hivatalosan nyilvántartott munkanélkülieket tartalmazzák. A valóságos helyzet azonban ennél jóval kedvezőtlenebb. Egy német munkapiaci szakember, Eugen Spitznagel szerint a hivatalos

46


statisztika nem a valóságos helyzetet tükrözi Németországban: valójában nem 4,7 millió, hanem 7,2 millió a munkanélküliek száma. Spitznagel a hivatalos statisztikákat kiadó központi munkaügyi hivatal intézetének a szakértője, és az állítását többek között azzal indokolta, hogy amint egy munkanélkülit beiskoláznak át- és továbbképzésre, rögtön törlik is a munkanélküliségi kimutatásokból. Jelen pillanatban több mint 700 ezer ilyen emberről van szó. „Becsléseink szerint ehhez jön még több mint 1,8 millió személy, akik nem regisztráltatták magukat munkanélküliként, de saját szakállukra állást keresnek. Mindebből 2,5 milliós „csendes tartalék” adódik” – közölte a szakértő. 14. táblázat: A munkanélküliség alakulása Németország egészét tekintve Év

Lakosság

Aktív népesség Munkanélküliek Munkanélküliségi

(millió fő)

(ezer fő)

száma (ezer fő)

ráta (%)

1992

80,97

40.126

2.979

8,5

1993

81,34

40.179

3.419

9,8

1994

81,54

40.236

3.698

10,6

1995

81,82

40.083

3.612

10,4

1996

82,01

39.985

3.965

11,5

1997

82,06

40.280

4.384

12,7

1998

82,04

40.262

4.279

12,3

1999

82,16

40.509

4.099

11,7

2000

82,26

40.326

3.889

10,7

2001

82,44

40.550

3.852

10,3

2002

82,47

4.060

10,8


A munkanélküliség alakulása Németország egészét tekintve a 90-es évek eleje óta folyamatos ingadozást mutat. 1994-ben a munkanélküliségi ráta átlépte a 10 %-os küszöböt, azóta sem sikerült ez alá a határ alá szorítani. A ráta a 90-es évtizedben 1997ben érte el csúcspontját, 12,7 %-ra emelkedett. 2001-ig csökkenő tendencia volt jellemző, de 2002-ben megfordult a fejlődési irány, a munkanélküliség ismét emelkedésnek indult. 2004-re

10,5

százalékos

munkanélküliségi

rátát

jósolnak

Németországban.

A

munkanélküliségi ráta a helyi viszonyoktól függően régióról régióra változik. A tartományi székhelyeken és az iparosodottabb déli területeken általában kisebb, ugyanakkor érdekes, 47


hogy a nyugati határhoz közel eső területeken nem alacsonyabb az átlagnál, pedig ott az ingázás csökkenti a statisztikát. A munkaerőpiac vizsgálatakor feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a gazdaság egyes szektoraiban foglalkoztatottak számát tekintve, a keleti országrész jelentős strukturális változásokon ment keresztül, amint ezt a korábbi táblázatok elemzései alapján már érintettem. Ennek a struktúraváltásnak igen fontos következménye, hogy a kelet-német gazdaság fokozatosan hozzáilleszkedik a nyugat-német struktúrához. A következő két táblázat a gazdaság egyes szektoraiban foglalkoztatottak számát vizsgálja 1989-1994 között: 15. táblázat: 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma Nyugat-Németországban 19891994 között Gazdasági szektor

1989

1992

1993

1994

17

14

13

13

140

138

130

125

Építőipar

30

30

29

27

Közlekedés és kereskedelem

83

87

85

84

Szolgáltatások

80

90

91

90

Állami és magán szervezetek

88

88

88

88

Ingázók (lakhelyről)

+2

-5

-6

-5

Munkavállalók (lakhely szerint)

447

448

436

428

Munkaképes korúak

480

476

471

468

33

28

35

40

Mező- és erdőgazdaság Feldolgozóipar

Munkanélküliek Forrás: Institut für Wirtschaftsforschung

48


16. táblázat: 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma Kelet-Németországban 1989-1994 között Gazdasági szektor

1989

1992

1993

1994

59

18

15

14

205

92

82

79

Építőipar

38

45

47

48

Közlekedés és kereskedelem

91

74

72

71

Szolgáltatások

37

63

67

78

136

101

99

94

-

23

23

22

Munkavállalók (lakhely szerint)

586

427

415

414

Munkaképes korúak

586

497

487

492

-

70

74

78

Mező- és erdőgazdaság Feldolgozóipar

Állami és magán szervezetek Ingázók (lakhelyről)

Munkanélküliek Forrás: Institut für Wirtschaftsforschung

A táblázat adatai tulajdonképpen a korábban már megállapított strukturális változásokat támasztják alá. A két táblázat 1989-re vonatkozó oszlopát összehasonlítva, igen nagy különbségek állapíthatók meg a foglalkoztatottsági struktúrát tekintve. Az újraegyesülést megelőző évben az NDK mezőgazdasága, feldolgozóipara és állami szervei lényegesen több munkavállalót foglalkoztattak, mint az NSZK hasonló szektorai. Ehhez az előzőekben már részletesen elemzett gazdasági okokon kívül az is hozzájárult, hogy az NDK-ban 1000 lakos közül sokkal több volt a munkaképes korú (586), mint az NSZK-ban (480), pedig a nyugdíjkorhatár mindkét országban azonos volt (nőknél 60., férfiaknál 65. életév). Ez a lényeges különbség az átlagos életkor, illetve a születéskor várható élettartam közötti különbségre vezethető vissza. Az újraegyesülést követően Kelet-Németország gazdasági szektorai jelentős változásokon mentek át, aminek következtében a foglalkoztatottsági struktúra egyre inkább megközelítette a nyugati országrészre jellemző struktúrát. Ezt a megállapítást a még meglevő különbségek sem vonhatják kétségbe. A leglényegesebb különbséget a feldolgozóiparban találhattuk, hisz amíg nyugaton 1000 lakos közül 125 talált munkahelyet ebben a szektorban 1994-ben, addig keleten mindössze 79. Mivel a mai fejlett államok gazdasági alapját az ipar biztosítja, ezért nem véletlen, hogy az iparban tapasztalható alulfoglalkoztatottság a gazdasági élet egyéb területeire is kihatott. Ennek megfelelően az 49


ipari tevékenységekhez áttételesen kapcsolódó többi gazdasági szektorban is alacsonyabb volt a foglalkoztatottsági arány a keleti országrészben. Így a mezőgazdaságot leszámítva, ahol a kiegyenlítődés gyakorlatilag lezártnak tekinthető, mind a kereskedelemben, mind a szolgáltató szektorban a lakosság számarányához viszonyítva kevesebben dolgoztak keleten, mint nyugaton. Egyedül az építőipar foglalkoztatott arányaiban több munkavállalót keleten, ami a beruházások erőteljes dinamikájára vezethető vissza. Összességében megállapítható, hogy a keleti országrészben tapasztalható magasabb munkanélküliség csökkenésére csak akkor lehet számítani, ha az iparfejlesztő intézkedések fokozatosan meghozzák a hozzájuk fűzött pozitív változásokat. A következő táblázat az 1995 óta végbement változásokat elemzi a gazdaság egyes szektoraiban dolgozók számát tekintve Németország egészét tekintve. 17. táblázat: A foglalkoztatás szerkezeti átalakulása Németország egészét tekintve (Összes foglalkoztatott száma 100 százalék) Ágazat

1995

1996

1997

1998

1999

2000

2001

2002

3,0

2,7

2,7

2,6

2,6

2,5

2,4

2,5

24,1

23,5

23,1

22,9

22,3

22,0

22,0

21,6

8,6

8,4

8,1

7,7

7,5

7,1

6,7

6,3

24,9

25,0

25,1

25,2

25,3

25,4

25,4

25,6

Egyéb szolgáltató szektor

11,8

12,3

12,7

13,3

14,0

14,8

15,2

15,3

Állam-,

27,6

28,2

28,4

28,3

28,4

28,2

28,3

28,7

Mező és erdőgazdaság, halászat Termelő ágazatok építőipar nélkül Építőipar Kereskedelem, vendéglátás, közlekedés

magánháztartások Forrás: Deutschland in Zahlen Ausgabe 2003 Institut der deutschen Wirtschaft Köln

A táblázat adatait vizsgálva csak az építőiparban és a szolgáltató szektorban dolgozók arányában figyelhető meg jelentősebb változás. Az építőiparban foglalkoztatottak száma az újraegyesítés után Kelet-Németországban jelentősen megnőtt, de az építési tevékenység fokozatos visszaesése miatt az építőiparban foglalkoztatottak száma csökkent a szolgáltató szektorban dolgozók számának növekedése javára.

50


IV. 3. A munkanélküliség alakulása 2003-ban A német társadalom egyik legtartósabb és legsúlyosabb problémája – amelyen a Kohlkormányt követően a régi-új SPD/zöld kabinet sem volt képes úrrá lenni – a magas munkanélküliség, ami nemcsak a keleti tartományokban ölt drámai méreteket, de a nyugatiakban is egyre több gondot okoz. A jelenlegi munkanélküliség csak kis részben írható az aktuális dekonjunktúra rovására, nagyobb mértékben strukturális eredetű, és a német gazdaság nemzetközi versenyképességének, valamint a belső kereslet hiányának is tükörképe. A helyzet alakulása Németország esetében nagyban függ az exporttól: ez 2001-ben már minden ötödik feldolgozóipari munkahely létét határozta meg közvetlenül vagy közvetve – a foglalkoztatás szinte csak azokon a területeken bővül, ahol jelentős a külső kereslet. 18. táblázat: A munkanélküliek számának alakulása Németországban 2003-ban (ezer fő) Összesen 2003 Jan Febr Már Ápr Máj Jún Júl Aug Szept Okt

4 623 4 706 4 608 4 495 4 342 4 257 4 352 4 314 4 207 4 152

Férfiak 2 652 2 722 2 639 2 535 2 428 2 367 2 398 2 362 2 296 2 264

Nők 1 971 1 984 1 969 1 961 1 915 1 891 1 954 1 952 1 911 1 888

20 év alatti Tartósan fiatalok munkanélküliek 93 1 420 96 1 439 90 1 460 79 1 484 69 1 484 68 1 496 97 1 518 101 1 527 93 1 530 77 1 541

Forrás: Statistisches Bundesamt

51


19. táblázat: A munkanélküliségi ráta alakulása 2003-ban Németországban (a német módszer szerint számolva %-ban) 2003

Okt

11,0

Szept

11,2

Aug

11,5

Júl

11,6

Jún

11,3

Máj

11,5

Ápr

12,0

Már

12,3

Febr

12,5

Jan

12,3

Forrás: Statistisches Bundesamt

Németországban 2003. januárjában 4,62 millió munkanélkülit regisztráltak. Ezzel öt éves csúcs dőlt meg: 12,3 százalékra kúszott fel a ráta. Ez 2002. decemberéhez képest 398 ezerrel több munkanélkülit jelentett, és a 2002. év januári adatokhoz viszonyítva pedig 333 ezerrel többet. Utoljára 1998-ban voltak ilyen kedvezőtlenek a német munkaerő-piaci adatok. Német szakemberek szerint ez annak volt köszönhető, hogy a gazdasági stabilizáció még nem érezteti hatását a munkaerőpiacon. Némi vigasztalást ad, hogy az Európai Unió statisztikai standardjai alapján számolt munkanélküliségi ráta jóval alacsonyabb lenne, csupán 8,5 százalékot mutatna. A német Munkaügyi Minisztérium 2004. elején tervezi az áttérést az uniós számolási módra.25 Februárban tovább nőtt a munkanélküliség. Szezonális kiigazítás nélkül a munkanélküliek száma 4,7 millióra emelkedett - közölték a szövetségi statisztikai hivatalban. A nyugati tartományokban 50 ezer, a keleti tartományokban 17 ezer fővel nőtt a munkanélküliek száma februárban.26 Márciustól júniusig kis mértékben csökkent a munkanélküliség, júliusban azonban ismét 11,6 % volt a munkanélküliségi ráta. Augusztustól októberig ismét kis mértékű csökkenés figyelhető meg a munkanélküliek számában. 25 26

FigyelőNet 2003. február 5. Németország: csúcson a munkanélküliség FigyelőNet 2003. március 6. Tovább nőtt a német munkanélküliség

52


2003 első negyedében a vállalatok átlagosan havi 62 ezer munkahelyet szüntettek meg, míg tavaly ugyanez az adat „csupán” 22 ezer volt. A folyamat egyre inkább érinti a szolgáltatószektort is, amely korábban inkább munkahelyek teremtésével járult hozzá a munkaerő-piaci feszültségek enyhítéséhez. A munkaerő-piaci problémák enyhítésére az úgynevezett Hartz-bizottság által kidolgozott intézkedéscsomag megvalósítása szolgálna. Ennek keretében – többek között – új munkaközvetítő irodák felállítására, az „önfoglalkoztatás” formáinak támogatására („IchAG”) kerülne sor; a kis- és középvállalatokat a munkanélküliek alkalmazására ösztönöznék az

alacsony

bérkategóriájú

tevékenységek

támogatásával,

illetve

az

adó-

és

járulékkedvezményeket élvező bérkategória felső határát havi 325-ről 500 euróra emelnék; a foglalkoztatási formák skálájának bővítése végett kedvezményes minivállalkozások létesítését is segítenék. A tapasztalatok szerint azonban a fenti intézkedések – noha számos kedvező irányba mutató elemük van – hatása csak hosszabb távon és viszonylag kismértékben érvényesül. Nem nyújtanak ugyanis alternatívát a leglényegesebb kérdést, a munkáltatókat terhelő bérjárulékok csökkentését illetően. Pedig a foglalkoztatás feltételeinek javulása szempontjából ez alapvető fontosságú: az elmúlt években a járulékok nagyobb mértékben nőttek, mint maguk a bruttó bérek és a munkajövedelmek. A konjunkturális helyzet ugyanis a vállalatok egy részét – minden reformkoncepciótól függetlenül – arra kényszerítette, hogy csak részben ültesse át a gyakorlatba az ágazati bérmegállapodásokban foglaltakat: tavaly a tarifabérek 2,6 százalékos megállapodott emelésével szemben a tényleges jövedelmek csupán 1,8 százalékkal nőttek. Ez különösen a keleti tartományokban volt megfigyelhető, ahol a vállalatok mind nagyobb számban hagyják el a különböző munkáltatói szövetségeket – többek között azért, hogy rájuk ne legyenek kötelezőek az ágazati bérmegállapodások.27 A munkaerő-piacra jellemző, hogy az állástalanok tömege mellett bizonyos pozíciókat jelentkező hiányában nem tudnak betölteni. Részben tehát strukturális munkanélküliségről van szó. A munkanélküliség által legveszélyeztetettebb rétegek

27

Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés 2003/7.szám

53


Mivel a munkanélküliség kezelése az állam legfontosabb feladatai közé tartozik, ezért érthető, hogy számos szociológiai felmérés készült, hogy mely rétegek tartoznak a leginkább veszélyeztetettek közé. A vizsgálatok eredményeként három társadalmi réteg munkába állási lehetősége a legkorlátozottabb. Első helyen említendők a nők, akik az NDK-ban igen magas foglalkoztatottsági hányaddal rendelkeztek. Mivel a szociális állam már a gyerekek egy éves kora előtt átvette a nevelési feladatok jelentős részét, ezért a nők 90 %-a volt munkaviszonyban. A munkahelyleépítések 1989-ben elsősorban a nőket érintették, aminek következtében a nők munkanélküli aránya kétszerese a férfiakénak. Egy a munkanélküliség által igen nagymértékben sújtott réteg az 55. életévüket betöltött lakosok. Ezt igazolja, hogy 1993 utolsó hónapjaiban a munkájukat elvesztők 95 %-a ebből a korcsoportból került ki. Ezek a nyugdíj korhatárához viszonylag közel álló munkavállalók már nem eléggé rugalmasak, hogy egy átképzési periódust az ahhoz kapcsolódó tanfolyamokkal sikeresen elvégezzenek. Ezért, ha tanult szakmájuk egy válságban lévő gazdasági ághoz tartozik, akkor minimális az esélyük, hogy teljesen új helyen folytassák a munkaviszonyukat. Az előbb leírt okok miatt szintén nagyon minimális az elhelyezkedési esélyük a viszonylag alacsony végzettséggel rendelkezőknek. A modern kor gazdasága megköveteli a munkavállalók sokoldalúságát, ami csak megfelelő iskolázottsággal biztosítható. A képzetlen állástalanok aránya két százalékponttal csökkent, ami arra utal, hogy növekszik a kvalifikált munkanélküliek száma és aránya. Az előbbiekre a gyakori állásváltozás jellemző, így a számbavétel időpontja is befolyásolhatja az adatokat. Az elhelyezkedni nem tudó külföldiek aránya Németország egészében nő, ám a nyugati tartományokban nagyságrenddel nagyobb. Egy további lényeges szempont az újbóli elhelyezkedés esélyeit illetően, hogy milyen régóta nincs munkaviszonyban a munkát kereső személy. Különösen azok vannak rossz helyzetben a munkaerő-piacon, akiknek már több, mint egy éve nincs munkaviszonyuk. A munkanélküliség szerkezetét az elmúlt tíz évben a tartós munkanélküliek arányának növekedése jellemezte, amit a viszonylag magas segélyekre, illetve a foglalkoztatás javítását célzó munkahelyteremtő intézkedések sikertelenségére lehet visszavezetni. Arányuk 2002-ben már meghaladta a 34,4 %-ot. A munkanélküliek számát az ország vezetése megpróbálja csökkenteni, de a rendelkezésre álló lehetőségek korlátozottak. 1993-95 között a német adófizetők több százezer honfitársuk „elbocsátásához” nyújtottak anyagi támogatást. Történt mindez egy országos 54


korkedvezményes nyugdíjazási program keretében, amelyet a kormány az 1980-as években, munkahelyteremtés céljával vezetett be. Az idős dolgozókat fiatalokkal felváltó cégek állami támogatásban részesültek. Versenyképességének megőrzése érdekében azonban számos cég kihasználta a program egyik kiskapuját: a hazai költségek csökkentése érdekében elbocsátotta az időseket, de fiatalokat nem vett fel helyettük. Az elbocsátások költségeinek mintegy 90 százalékát a munkanélküliségi és a nyugdíjbiztosítás állami rendszere viselte. A Szövetségi Munkaügyi Minisztérium számításai szerint egy ilyen korkedvezményes elbocsátás 150 000 dollárjába került az amúgy is rossz helyzetben lévő jóléti államnak, míg a korábbi munkáltatóra csak 12 000 dollár teher hárul. 1996 februárjában a Kohl-kormány ezt a szisztémát egyéb kényszerintézkedésekkel együtt felszámolta. A korábbi rendszer eredményeként a német vállalatok „karcsúbbak” lettek, a munkanélküliség viszont majdnem 4 millió embert, azaz a munkaképes lakosság 10 százalékát érintette. A korkedvezményes nyugdíjazási program jól jellemezte Németországnak azt a törekvését, hogy megoldja az ország stagnálását okozó iparszerkezeti problémákat. Korábban az ország mindig tudott alkalmazkodni az új kihívásokhoz, de a folyamat hosszú, nehézkes, és esetenként ellentétes hatást vált ki. A legnagyobb próba 2030-ra várható, amikor is minden aktív dolgozóra egy nyugdíjas jut majd. A változtatásokat azonban csaknem egy fél generációval korábban be kell vezetni, hiszen azok hatásai csak évek múltán mutatkoznak. Már ma is körülbelül két aktív dolgozó „tart el” egy nyugdíjast, szemben az 1980-as évekkel, amikor ez az arány még három az egyhez volt.28

IV. 4. Bérszínvonal és termelékenység viszonya A keletnémet gazdaság teljesítménye hanyatlásának, majd a növekedési ütem várakozásoktól való elmaradásának okai nem érthetők meg igazán a bérszínvonal és termelékenység behatóbb vizsgálata nélkül. 1991-ben a keleti tartományok bruttóbér-színvonala a nyugati átlag kevesebb mint fele volt, 1994-re azonban 70 százalékra közelítette meg azt. Azóta tovább tart a kiegyenlítődés, a különbség napjainkra 21 százalékra csökkent. A nettó bérek esetében az alacsonyabb költségek és kisebb állami elvonások miatt még magasabb, 90 százalék az 28

A német gazdaság kérdőjelei – Mit jelent a „csomag” németül?, HVG-1996.február 28.

55


arány. Ez a konvergencia nem spontán piaci mechanizmus, hanem intenzív állami és szakszervezeti beavatkozás eredménye.

56


20. táblázat: Egy főre jutó bruttó jövedelem változása a keleti és a nyugati tartományokban 1995-2002 között az iparban és kereskedelemben (euróban) Év

Kelet-Németország

Nyugat-Németország

Férfiak

Nők

Férfiak

Nők

1995

2.383

1.800

3.161

2.138

1996

2.359

1.774

3.183

2.171

1997

2.426

1.839

3.224

2.230

1998

2.481

1.901

3.290

2.289

1999

2.547

1.959

3.379

2.361

2000

2.668

2.006

3.448

2.428

2001

2.758

2.074

3.547

2.510

2002

2.718

2.085

3.665

2.582


Ezek a számok azt jelentik, hogy a keletnémet lakosok jobban élnek, mint ahogy az az általuk megtermelt nemzeti jövedelemből következne, ugyanis 1991-ben az egy főre jutó GDP keleten a nyugati 33,4 százalékát érte el, 1995-ben már 60 százalékra növekedett. Azóta jelentős mértékben lelassult a felzárkózás, 2001-ben ugyanis ez az érték 61,7 százalék volt. A bérszínvonal alakulása ágazatonként meglehetősen nagy szóródást mutat. Míg az építőiparban már 1993-ban elérte a nyugati átlagot, a feldolgozóipar még napjainkban is csak 67 százalékon áll. A képzett munkaerőt igénylő technológia-alapú ágazatokban szükségszerű volt a kiegyenlítődés, ugyanakkor a kevésbé korszerű elektrotechnika és kohászat is 80 százalék körüli arányt ért el. A bérszínvonalak közeledése, csakúgy, mint az egy főre eső GDP-é, napjainkra lelassult, sőt 1998-ban nagyon enyhén vissza is fordult. A bruttó bérek 1999-ben is csak 0,5 százalékponttal nőttek gyorsabban keleten, mint nyugaton. A termelékenység növekedése is a bérekhez hasonló pályán haladt. 1991-ben a nyugati 31 százalékról indult, de később 60 százalék körül stabilizálódott (szektoronkénti jelentős szórással). A legnagyobb elmaradás a szolgáltatások terén van (kb. 55 százalékon áll). Hiba volna azonban ezekből az adatokból azt a következtetést levonni, hogy a keletnémet munkavállalók lustábbak vagy kevésbé tehetségesek, mint nyugati társaik. A termelékenység-különbségnek éppúgy oka a tőkeerős nagyvállalatok hiánya - emiatt a tőkeigényes, termelékenyebb ágazatok (pl. vegyipar) kisebb, és a kevésbé produktív 57


munkaigényesek (élelmiszeripar, építőipar) nagyobb súlya - mint a kisebb átlagos üzemméret (a méretgazdaságosságot így kevésbé tudják kihasználni). Emellett a keleti termelő viszonylagos ismeretlensége miatt sok esetben olcsóbban kénytelen kínálni termékét, mint a nyugati konkurensek. A keleti tartományok alacsonyabb átlagos árszintje is torzítja a képet. A fentiekből az következik, hogy az átlagos munkabér-termelékenység arány jóval magasabb keleten, mint nyugaton. Az előzőkhöz hasonlóan ez a mutató is széles tartományban szóródik a keletnémet gazdaságon belül. A feldolgozóiparban minimális a különbség, a szolgáltatásoknál viszont kb. 40 százalék. Más, kisebb jelentőségű problémák mellett ez a bérszint-termelékenység aránytalanság a fő oka a keletnémet ipar csekély bel- és külföldi versenyképességének, amely termékeinek tekintélyes részét a kilencvenes évek elejéhez hasonlóan napjainkban is csak a helyi vagy tartományi piacokon tudja értékesíteni. A nyugati régióban a hatékonyabb ottani ipar támaszt sokszor lebírhatatlan konkurenciát, emellett a kiépült ágazati kapcsolatok miatt is nehéz betörni a piacra. Hasonló a helyzet az exportpiacokon is, ahol a helyi és harmadik országbeli termelők mellett szintén jelen vannak a nyugatnémet vetélytársak. Viszonylag kevés az olyan keletnémet termék, amelyik ár és minőség terén külföldön megállja a helyét a versenyben. Nehéz tehát a keleti tartományokban nyereséges gazdálkodást folytatni – 1998-ban ez csak a vállalatok felének sikerült. „Az itteni gazdaság egy harmadik világbeli országéhoz hasonlítható,

vagy

talán

Spanyolországéhoz

vagy

Portugáliáéhoz.

Csakhogy

Spanyolországban sokkal alacsonyabbak a bérköltségek” - véli Joachim Ragnitz, a hallei gazdaságkutató intézet közgazdásza. Így nem meglepő, hogy a beruházások volumene is elmarad a kívánatos szinttől. Pedig éppen a beruházások lehetnének a fennálló fejlettségi különbségek felszámolásának leghatásosabb eszközei, hiszen a tőkeállomány bővülésével javulhatna a termelékenység és (változatlan bérszintet feltételezve) a gazdaságosság, így biztosítható lenne a GDP növekedése.

Ily

módon

a

keletnémet

gazdaság

a

költséghatékonytalanság

és

beruházáshiány ördögi körébe került, ugyanis a gazdaságosságot, közvetve pedig a versenyképességet

meghatározó

másik

fő

tényező,

a

bérszint

megváltoztatása

(csökkentése) illetve differenciálása a német szakszervezetek erejét ismerve aligha jöhet szóba a beruházás-ösztönzés eszközeként.

58


A bérszínvonal igazodása A keleti bérszint igazodására a legtöbb gazdasági szakember szerint a túlzott kelet-nyugati migráció megelőzése érdekében volt szükség. Bartling ugyanakkor már 1991-ben rámutatott, hogy a bérek túl gyors emelkedése a magas munkanélküliség miatt (kiterjedt szociális rendszer nélkül) szintén elvándorláshoz vezethet(ett volna). A dilemma feloldását több szakértő az állami bérszubvencionálás rendszerének bevezetésében látta. Carlin elméletének is fontos eleme a bérszubvenció. Szerinte a Treuhand hibásan járt el, amikor mindenáron a keletnémet ipar magánosítására törekedett. Az 1992-től alkalmazott szanálás illetve Management KG-k rendszere szerinte racionálisabb és effektívebb megoldást jelentett volna, és a bérszubvenciókkal kiegészülve biztosíthatta volna a munkahelyek nagy részének megőrzését. A rendszer leépítését itt is a piaci mechanizmusok miatt javuló hatékonyság tette volna lehetővé. Breuer kétségbe vonja a fenti két érvelés alapjául szolgáló migrációs hipotézist. Egy, a keletnémet munkavállalók körében végzett felmérésre alapozva azt állítja, hogy a migráció oka nem a bérkülönbség, hanem a tartós munkanélküliség kilátása. Bartling szerint azért sem tanácsos bérszubvencióval orvosolni a versenyképességi problémákat, mert az állandó transzferek maguk is torz, versenyképtelen struktúrákat hozhatnak létre, melyek leépítésekor a válság újra jelentkezik, tehát a támogatás csak elraktározza,

tehát

magánberuházások

nem

szünteti

szubvencionálását

meg

a

problémákat.

ajánlotta,

ami

Ehelyett

később

a

a

produktív

magasabb

belső

tőkeképződés miatt elhagyható lett volna. Szembeötlő a javaslat hasonlósága a kormányzat mostani gazdaságpolitikájával.29 Keleti bérek Két rendőr megy a berlini utcán, melyik a keletnémet? Ez nem vicc, legfeljebb abszurd. A válasz ugyanis így hangzik: az a keletnémet, amelyiknek kevesebb a fizetése. Nehezen érthető, hogy a közalkalmazottaknál és köztisztviselőknél miért van még mindig különbség a fizetésekben. Az ő esetükben nehéz lenne eltérő termelékenységről beszélni, főleg, ha azonos munkahelyről és azonos munkáról van szó, mint a rendőrségen vagy a minisztériumokban. Berlinben ez olyan abszurd helyzetekhez vezet, hogy a 29

Takács József: Gazdasági átalakulás Kelet-Németországban – eredmények és további feladatok, TDK, 2001

59


minisztériumok közül egyedül a belügyminisztériumban fizetnek mindenkinek nyugati fizetést, lévén ez az egyetlen minisztérium, amelyik a város nyugati felében van. A parlament fizetési listáján szereplőknek az a szerencséjük, hogy bár a legtöbb iroda KeletBerlinben van, maga a központ, a Reichstag pár méterre a határtól nyugatra áll, így a parlament nyugati tarifa szerint fizethet. Az is állandó példa, hogy ugyanazért a vizsgálatért a keleti orvos kevesebbet számíthat fel, mint a nyugati. Miközben azonban ezeket a valóban abszurd példákat szokás emlegetni, háttérbe szorul, hogy Berlinen kívül a keleti tartományokban nemcsak a termelésben, hanem a közszolgálatban is megvan az oka az alacsonyabb fizetéseknek. Az ugyanis, hogy keleten az önkormányzatok több embert foglalkoztatnak, mint nyugaton. Hiába alacsonyabbak tehát a fizetések, a szegényebb keleti tartományok így is ugyanannyit, sőt helyenként többet költenek, mint a nyugatiak. Hogy miből, ha kevesebb az adóbevételük? Természetesen a nyugatról változatlanul áramló pénzből,

az

úgynevezett

transzferből.

Vagyis

megint

ugyanott

vagyunk:

a

termelékenységnek és a munkahelyteremtésnek egyaránt jót tennének az alacsonyabb bérek és fizetések, de mivel ez nem megy, a volt NDK továbbra is, még évekig a volt NSZK támogatására szorul. És ez évi százmilliárd márkás nagyságrendű összegeket jelent. Egy 2002-es tanulmány szerint a munkabérköltségek Nyugat-Németországban voltak a legmagasabbak 2001-ben: átlagosan 26 euróba került egy munkaóra. A következő helyen Norvégia és Svájc állt kb. 25 eurós óradíjaival. Kelet-Németország az utolsó helyek egyikét foglalta el kb. 17 eurós óradíjaival. A 26 euró a járulékos költségeket is tartalmazza. A legalacsonyabbak a bérköltségek Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában.30

IV. 5. Aktív munkaerő-piaci politikák A munkanélküliség leküzdése a német állam egyik legfontosabb feladatává vált. A munkanélküliek számának csökkentésére, s a munkaerő-piaci feszültségek enyhítésére különböző eszközöket vetettek be, melyek hivatalosan azt célozták, hogy megtartsa illetve fejlessze az átmenetileg feleslegessé váló munkaerőt, megvédje a keletnémet munkavállalót

a

tartós

munkanélküliség

kedvezőtlen

hatásaitól,

megőrizze

munkaképességüket hosszabb távon. (OECD Surveys: Germany 2001) 30

Ezen

Die Welt: Arbeitsstunde in Deutschland am teuresten

60


szociálpolitikai intézkedések legfőbb célja azonban az volt, hogy elkendőzze a piacgazdaságra való átállás, ill. a szerkezetváltás által okozott hatalmas mértékű munkanélküliséget, s ezáltal elkerülje a komolyabb társadalmi feszültségek kialakulását a keletnémet tartományokban. Bár kétségtelenül szükségesek voltak ezek a lépések, egyes eszközök kontraproduktiv hatása a szerkezetváltásra, valamint a versenyképességre és termelékenységre sem elhanyagolható. A legfőbb aktív munkaerő-piaci intézkedések a következők31: Rövidített munka juttatásai (Kurzarbeitergeld KAG) A munkatámogatási törvény szabálya szerint a KAG alapvetően csak olyan egzisztenciaképes vállalatoknak volt folyósítható, amelyek átmeneti rendelés- és munkahelyhiányban szenvedtek. Az egykori NDK területére azonban egy kibővített KAG szabályozás lépett érvénybe, amely figyelmen kívül hagyta a helyzet átmeneti jellegét. Ily módon közel 2 millió főt mentettek meg a munkanélküliségtől. Ezek a szabályozások azonban akadályozták a privatizálási folyamatot is. Egyrészt a rövidített munkaidőben dolgozó munkavállalók, annak ellenére, hogy valójában nem dolgoztak, a vállalatok munkaerő állományában maradtak, és ezáltal a felmondás- és állományvédelmi jogokat élvezhettek (pl. felmondás esetén végkielégítésben részesültek). A

potenciális

vevők

tehát

kénytelenek

voltak

a

volt

NDK

túldimenzionált

személyállományát átvenni és csak a rövidített munkaidő-szabályozás lejárta után – azaz 2 év után – csökkenthették a személyállományukat. Tekintettel a Németországban érvényben levő munkaerő-piaci rendszabályokra, ez csak súlyos költségek mellett volt kivitelezhető. Másrészt a KAG megmerevítette a struktúrát, mivel mértéke (90%) meghaladta az át- és továbbképzésben résztvevők juttatásait (70%). Ez a munkavállalót a munkaviszony minél további fenntartására és a megváltozott képzettségi szinthez történő minél későbbi igazodásra ösztönözte: tekintettel a juttatások magas szintjére, a rövidített munkaidőben dolgozó munkavállalók nem éreztek késztetést más munka vállalására. A munkavállalók személyes gazdasági számításai teljes mértékben érthetőek. Ezeket a hiányosságokat felismerve a munkaügyi hivatal kétféle intézkedést hozott: a magas százalékú munkakiesés esetén kötelezővé vált a továbbképzési rendszerben való részvétel. Továbbá erőltették a 31

Till Barbara: A német újraegyesítés gazdaságpolitikai vonatkozásai, BGF-KKFK Könyvtár, Szakdolgozat,

2002.

61


munkavállalók úgynevezett foglalkozási társaságokban való átvételét, felismerve ennek az intézkedésnek elégtelenségét, bővítették az ABM-ben betöltött állások számát. ABM munkahelyképző intézkedések Elvileg az ABM szintén a munkanélküliség elrejtését szolgálta, méghozzá oly módon, hogy a munkanélküli munkaerő bérköltségeit a közterhére oly szintig szubvencionálták, míg a munkaerő iránt kereslet jelentkezett. Extrém esetben a szubvencionálás a bér teljes mértékére terjedt ki. Ezzel az intézkedéssel a munkanélküliség negatív pszicho-szociális hatásai (mint pl. demotiválás, munkamorál, munkaképesség elvesztése) elkerülhetők voltak. Sőt az esetleges kriminalizálódási folyamatra, amely tartós tömeg-munkanélküliség esetén a politikai és gazdasági rend veszélyeztetéséig vezethet, szintén pozitívan hatott. E nyilvánvaló előnyök ára egy sor súlyos hátrány volt. Az ABM-munkaerők értelemszerűen konkurenciát jelentettek a privát gazdaság számára, a potenciális konkurensek termelési lehetőségeit csökkentették, szűkítették. A helyzet pikantériája, hogy a magángazdaság munkavállalói a munkavállalásukkal saját munkahelyeiket veszélyeztették, mivel az ABMmunkaerő költségeinek javarészét a munkanélküli hozzájárulásból fedezték. Foglalkoztató társaságok (Beschäftigungsgesellschaften) A munkaerő-piaci feszültségek levezetésére hozták létre 1991 közepén az úgynevezett foglalkoztató társaságokat (Beschäftigungsgesellschaften). Ezeket a társaságokat meglévő vállalatok egységeiből alakították ki azzal a reménnyel, hogy azok később maguktól életképes üzemekké alakulnak. Minden vállalat felé létrehoztak egyfajta anyaszervezetet, amely segítette, támogatta, és tanácsokkal látta el ezeket az úgynevezett ABS-üzemeket (ABS-Gesellschaften-Gesellschaften

zur

Arbeitsförderung,

Beschäftigung

und

Strukturentwicklung), s amelyekben a Treuhand 10 %-os részesedéssel bírt. Az ABStársaságok esetében ugyanaz a probléma merült fel, mint az ABM-intézkedéseknél: érvényesült a kiszorító hatás. Azáltal, hogy bérköltségeiket az állam jelentős mértékben támogatta, komoly konkurenciát támasztottak a magánszférával szemben. Az elmúlt évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy ezen aktív munkaerő-piaci intézkedések jelentős része hatástalan maradt, s az újrafoglalkoztatás esélyeit nem növelik jobban, mint például a

62


munkanélküliségi segély folyósítása. A foglalkoztatási programokban részt vevők száma folyamatosan növekedett a kilencvenes évek folyamán. Ez azonban nem párosult a munkanélküliség csökkenésével, annak ellenére, hogy mind a lakosság, mind az aktív népesség száma csökkent ezen időszak alatt. Nagy a valószínűsége továbbá annak is, hogy az ilyen aktív munkaerő-piaci programokban résztvevők újra és újra visszatérnek, mivel képtelenek munkát találni. A tapasztalatok szerint ezen intézkedések nagyobb valószínűséggel növelik a munkanélküliek állományát, mint csökkentik azt.32 Tovább és átképzés A tovább és átképzés a munkaerőpiac átalakulási folyamatában a legmegfelelőbb eszköznek tűnik. Olyan eszközt képez, amely relatív kismértékben avatkozik a piac folyamataiba. Effektív hatást a foglalkoztatásra viszont csak akkor jelenthet, ha a munkanélküliség oka a képzettség hiányában keresendő. Ellenkező esetben nem várható el a foglalkoztatás növekedése. Az új tartományok helyzetével kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a képzettség hiánya csak részben oka a munkanélküliségnek. A képzéspolitikai intézkedések gyakorlatba történő átültetése gyakran szembesül azzal a problémával, hogy a jövőbeni képzettségi igény nehezen prognosztizálható. A piac folyamatai nem határozhatók meg előre, tehát célirányos továbbképzések is nehezen kínálhatók. A konkrét igényt egy feltételezett helyettesíti, amelynek meghatározása a régi tartományok munkaerő-piaci analógiájára épül. Individuális munkaerő-piaci lehetőségek az átalakulás folyamatában Az egyesülés vesztesei és nyertesei: Az átalakulás után nem sokkal már kialakult az egyesítés nyerteseinek és veszteseinek tábora. Az egyesülési folyamat három olyan jellemzőjét lehet kiemelni, melyek alapvetően determinálnak: - életkor, - nemi hovatartozás, - nemzeti hovatartozás. Ezek a jellemzők nagymértékben kihatnak az egyén társadalomban és gazdaságban elfoglalt helyére.

32

Till Barbara: A német újraegyesítés gazdaságpolitikai vonatkozásai, BGF-KKFK Könyvtár, Szakdolgozat,

2002.

63


A nyertesek táborába tartoznak azok a fiatal, agilis és ambiciózus keletnémet polgárok, akik előtt az egyesítéssel új lehetőségek nyíltak meg. Számukra előny jelent életkoruk, az új iránti jobb alkalmazkodási képességük és az a pozitív elvárás, hogy ha hasznukra fordítják az új rendszer előnyeit, olyan státuszt teremthetnek maguknak, amire a volt NDKban nem volt lehetőségük. Egyrészről azok a fiatal vállalkozók, akik saját cég alapításával alapozták meg a jövőjüket közvetlenül a „Wende” után, illetve azok a felsőoktatásban résztvevők, akik tudatosan kihasználják az új típusú képzési rendszert. Az egyesítés igazi vesztesei az idősek, nők, a nagycsaládosok, az agrárlakosság és a külföldiek.33

33

Korosa István: Az egyesítés utáni keletnémet társadalom strukturális változásai és a munkaerőpiac specifikumai, BGF-KKFK Könyvtár, Szakdolgozat, 1997.

64


V. A német gazdaság helyzete 2003-ban, kilátások: A 2003-as német gazdasági helyzet elemzése előtt érdemes tanulmányozni a 2002-es év utolsó napjaiban megjelent allensbachi közvélemény-kutató intézet felmérését, melynek eredménye szerint a második világháború vége óta csak három alkalommal néztek ennyire pesszimistán a jövőbe a német polgárok: 1950-ben, a koreai háború idején; 1973-ban, az olajválság napjaiban; s az 1982 októberében bizalmatlansági indítvánnyal kikényszerített Schmidt-Kohl kancellár – és kormányváltást megelőző politikai és gazdasági bizonytalanságban. A 2002 végén megkérdezettek egyharmad-egyharmad arányban várták bizakodással, szkeptikusan, illetve kifejezetten félve az előttük álló évet. Az Infratest-dimap közvélemény-kutatói által az év elején megkérdezettek 47 százaléka vélte úgy, hogy 2003ban már nem lesz annyira biztos munkahelye, mint tavaly volt, 59 százalékuk pedig életszínvonala csökkenésétől tart. S pesszimista volt az Európai Unió bővítésének fogadtatása is: a megkérdezettek 54 százaléka szerint az új tagországok belépése megnehezíti majd az életet.34 2003 októberében a hat vezető német gazdaságkutató intézet képviselői bemutatták együttes jelentésüket a német gazdaság helyzetéről és kilátásairól. Joachim Scheide, a kieli egyetem világgazdasági intézetének (IfW) professzora a következőképpen fogalmazott: „Amennyiben semmi nem történik, a következő években csökkeni fog az életszínvonal. És ez a legrosszabb előrejelzés, amit egy ország gazdaságáról el lehet mondani." Kollégája, a berlini Német Gazdaságkutató Intézetet (DIW) képviselő Gustav Adolf Horn ezt azzal egészítette ki: máris érzékelhető az életszínvonal visszaesése. A magyarázatban a további négy intézet - a hamburgi HWWA, a müncheni Ifo, a hallei IWH és az esseni RWI - is egyetértett: az elmúlt három évben a német gazdaságot a stagnálás jellemezte, sőt az idei év első felében már a termelés csökkenését regisztrálták. Az okok szerteágazóak: a világgazdaság helyzete, a 2001. szeptemberi terrortámadások következményei, az iraki háború, az exportlehetőségeket korlátozó erős euró, valamint a magas német termelési költségek és a drága munkaerő, a béreket terhelő szociális járulékok. A jelenlegi helyzetet nemcsak növekedési, hanem elsősorban bizalmi válság jellemzi.

34

Weyer Béla: A német gazdaság válságjelei, HVG 2003.01.11.

65


Végeredményben a kutatók előzetes számítása szerint Németország az idén is megsérti az Európai Unió stabilitási kritériumát, az államháztartás hiánya - a központi büdzsé és a tartományi kasszák együttes deficitje - eléri majd a 80 milliárd eurót, a hazai össztermék (GDP) négy százalékát, szemben a maastrichti megállapodásban engedélyezett három százalékkal. Jövőre a szakemberek 3,5 százalékos hiánnyal számolnak. A kiútkeresés során a német kormány illetve a parlament több olyan döntést hozott, amelyek a gazdaságkutatók szerint egyenként a helyes irányba mutatnak. Ezek közé tartozik a munkanélküli- és a szociális segély összevonása, a folyósítás feltételeinek szigorítása,

az

egészségügyi

reformok,

az

eredetileg

2005-re

tervezett

személyijövedelemadó-csökkentés előrehozása. De ebbe a körbe tartozik az is, hogy a munkaadók és a szakszervezetek bérmegállapodásai is meglehetősen visszafogottak voltak ebben az évben. Mégis válaszút előtt áll a német gazdaságpolitika. Három célt kellene ugyanis egyidejűleg követnie: a költségvetés hiányának csökkentését (ez a becslések szerint jövőre, tehát a harmadik egymást követő évben is túllépi majd a GDP három százalékát), az adó- és járulékterhek mérséklését, valamint a konjunktúra központi programokkal való fellendítését. A három feladat azonban - így a gazdaságkutatók egyszerre nem oldható meg, s ezért a kormánynak el kell döntenie, melyik utat választja. Az elsősorban az Egyesült Államok gazdaságának fellendülésére alapozott optimizmus azt jósoltatja a német kutatókkal, hogy jövőre 1,7 százalékos GDP-bővüléssel lehet számolni. Igaz, ehhez rögtön hozzáteszik, ebből a bővülésből mintegy 0,6 százalék abból az egyszerű tényből fakad, hogy 2004-ben a naptár szigorúbb lesz a munkavállalókkal, mint az idén: több ünnepnap, például a karácsony hét végére esik. Vagyis nem valamiféle strukturális reform pozitív hatása mutatkozik majd meg, hanem az embereknek kevesebb fizetett szabadnapjuk lesz. „Gazdasági forradalom", „nagy dobás" - ezek kellenének az igazi fellendüléshez a kutatók szerint. A kormány hivatalosan még mindig abból indul ki, hogy 2003-ban a német gazdaság 0,75 százalékos növekedést produkál, 2004-ben pedig 2,0 százalékosat. A gazdaság tavaly mindössze 0,2 százalékkal nőtt. Az 1993-as recesszió óta ez volt a legalacsonyabb növekedési ütem, akkor 1,1 százalékkal esett vissza a német GDP. A német gazdaság 2000-ben még 2,9 százalékkal, 2001-ben pedig 0,6 százalékkal bővült. A német gazdaság persze nincs kivételes helyzetben: az eurózóna más államai is gondokkal küzdenek a gazdasági növekedés terén. Olaszország például 2003 első felében szintén recesszióba süllyedt, Franciaországban várhatóan rendkívül gyenge lesz a GDP növekedése, miközben a munkanélküliség 10 százalék felé közelít. Mindennek ellenére az 66


Európai Bizottság ragaszkodik ahhoz az előrejelzéséhez, mely szerint az év végén a gazdasági növekedés beindul, 2004-ben pedig tartóssá válik. Az EU brüsszeli bizottságának véleményét kissé gyengíti saját ténykedése: éppen nemrégiben fogta vissza jóslatait, és az eurózóna 2003-as növekedését illetően mindössze 0,7 százalékra számít. A növekedés azonban szakértők szerint csak akkor indulhat meg ténylegesen, ha az Európai Központi Bank (EKB) tovább csökkenti a kamatokat. Ezt egyébként részben már meg is tette, hiszen jelenleg is csak 2,5 százalékos a kamatszint. Németországban szeptemberben nem változtak a termelői árak augusztushoz képest az átlag szintjén, és 1,9 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbit. Augusztusban 0,1 százalékos havi és 2,1 százalékos tizenkét havi növekedést mértek a termelői árakban. A termelői árak alakulása a fogyasztóiár-infláció további lassúságára utal. Németországban szeptemberben átlagosan 0,1 százalékkal csökkentek a fogyasztói árak, és 1,1 százalékkal magasabbak voltak, mint tavaly szeptemberben. Az EU-szabvány szerint számítva szeptemberben 0,2 százalékos árcsökkenés volt egy hónap alatt, és ugyancsak 1,1 százalékos áremelkedés az egy évvel korábbihoz képest. Augusztusban a fogyasztói árak nem változtak az egy évvel korábbihoz, és a tizenkét havi infláció akkor is 1,1 százalékos volt. A német infláció eszerint továbbra is jócskán elmarad az Európai Központi Bank (EKB) célszámától, tizenkét hónapra 2 százaléktól. Németországban a szeptemberi és az augusztusi 1,1 százalékos tizenkét havi infláció előtt júliusban 0,9 százalékos, júniusban 1,0 százalékos, májusban 0,7 százalékos, áprilisban 1,0 százalékos, márciusban 1,2 százalékos, februárban 1,3 százalékos, januárban 1,1 százalékos, tavaly decemberben 1,2 százalékos volt a tizenkét havi fogyasztóiár-drágulás. Negatív példaként hozták fel a közelmúltban elfogadott egészségügyi reformot, ami a pillanatnyi gondokat látszólag megoldja, de mivel nem tesz mást, mint a költségeket a betegbiztosítási pénztárakról (és a központi költségvetésről) áthárítja a biztosítottakra, a tényleges reformokkal, például a verseny érvényesítésével adós marad. A jelek szerint ugyanezt a csak rövid távon sikert ígérő receptet követte a kormány akkor is, amikor a nyugdíjbiztosítás ügyét próbálta rendbe tenni. Export világcsúcstartó a német gazdaság, annak ellenére is, hogy rekord-adóssággal is büszkélkedhetnek a németek. Megannyi agyonbeszélt gazdasági probléma dacára a tények azt mutatják, hogy Németország megint a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országa. A legfrissebb számok szerint 11 év után újból Németország számít a Föld legnagyobb exportőrének, csak augusztusban a német vállalatok, bankok, egyéb gazdasági egységek 62 67


milliárd euró értékben adtak el árut és szolgáltatást más államokban. Főként Európában, valamint Észak-Amerikában és Ázsiában hat százalékkal nagyobb most a német export értéke, mint a legerősebb gazdaságként számon tartott amerikaié. A harmadik helyen a japánok állnak. Utoljára az 1980-as években volt a Német Szövetségi Köztársaság export világcsúcstartó, de aztán a német egyesítés folyamata hosszú időre jelentős mértékben befelé kötötte le a német gazdaságot.

V. 1. A keletnémet felzárkózás eltérő értékelése Nagy Katalin szerint 13 évvel a német újraegyesítést követően a keletnémet felzárkóztatási folyamat korántsem tekinthető lezártnak, sőt bizonyos problémák – a versenyképességet aláásó magas fajlagos bérköltségek, az ezzel szorosan összefüggő súlyos munkanélküliség, a dinamikáját vesztett, lassú növekedés – leküzdése a következő években is napirenden marad. A német újraegyesítéssel a világ egyik legfejlettebb gazdasága megpróbálta magába integrálni, rövid időn belül felzárkóztatni az alacsony termelékenységű, versenyképtelen állami vállalatokkal és elavult kapacitásokkal rendelkező keletnémet gazdaságot, amely a politikai megfontolásokból rákényszerített, mesterségesen túlértékelt árfolyam és a gyors, a termelékenységet jelentős mértékben meghaladó béremelések következtében összeroppant a rázúduló versenyben. Az összeomlás elsősorban a nemzetközi versenynek leginkább kitett feldolgozóipari ágazatokat érintette, olyan munkanélküliséget generálva, amelyet azóta sem sikerült leépíteni. Az újraegyesítést követő első években a keletnémet tartományok növekedése meghaladta a nyugatiakét, mivel hatalmas tőke áramlott az infrastruktúra korszerűsítését, újjáépítését szolgáló beruházásokba – amit különböző támogatási konstrukciókkal az állam is ösztönzött –, illetve jelentős állami transzferek segítették a lakásépítési szektor felvirágoztatását és a vállalkozói tevékenység megindulását. A 90-es évek közepére az Aufbau Ost program forrásai kezdtek mérsékeltebben csordogálni, a felzárkózási folyamat elakadt, és 1997 óta (2001 kivételével) a keletnémet növekedési ütem elmarad a nyugatitól. Mára a keletnémet tartományok összesített GDP-je (Berlin nélkül) az össznémet GDP 11 százalékát éri el, szemben az 1991-es 7 százalékkal. Az egy főre jutó GDP tekintetében a keleti és a nyugati tartományok közötti szakadék majdnem a felére csökkent: 33,4-ről 61,7

68


százalékra nőtt (2001), ugyanakkor 1996 óta nagyjából azonos szinten mozog, jelezve a felzárkózás elakadását. A fenti tendenciák fényében a keletnémet támogatási eszköztár is átgondolásra szorul. Egyre inkább megfogalmazódik az a vélemény, hogy a befektetőket nem elég csupán különböző

támogatásokkal,

szubvenciókkal

odacsalogatni,

hanem

a

működési

keretfeltételeket kell módosítani úgy, hogy a befektető számára a letelepedés rentábilissá válhasson. Nem minden szempontból bizonyult hatékonynak az a támogatási koncepció, amely arra koncentrált, hogy – állami forrásokra támaszkodva – minél gyorsabban felépítse a korszerű infrastruktúrát, ellensúlyozza a termelés összeomlásának, a foglalkoztatottság drámai mértékű csökkenésének szociális következményeit, elősegítse a korszerű termelési kapacitások megteremtését, és mindezzel egyidejűleg gondoskodjék a működőképes államigazgatási struktúrák kialakulásáról is. A koncepció mögött a gyors felzárkózás feltételezése húzódott meg, ami nem következett be. Ezzel szemben a megvalósításhoz szükséges transzferek nemcsak az adófizetők zsebét terhelték meg, hanem maradandó következményekkel jártak mind a tartományi, mind pedig a helyi költségvetésekre. A súlyosan eladósodott keletnémet önkormányzatoknak nem volt más választásuk, mint hogy a kilencvenes évek második felétől erőteljes takarékosságba kezdjenek. Ez viszont elsősorban a konjunktúra legfőbb motorja, az állami beruházások visszafogásával járt együtt, ami már rövid távon éreztette hatását.35 A német Die Zeit elemzése szerint a keletnémet tartományok vállalatai hatékonyabban alkalmazkodnak a kedvezőtlen gazdasági környezethez, mint nyugati társaik. Itt megtanulható, hogyan kell krízishelyzetben viselkedni – jellemezte a keletnémet gazdaságot a közelmúltban Rüdiger Pohl, a hallei gazdaságkutató intézet (IWH) vezetője, rámutatva a helyi vállalkozások sikeres túlélési stratégiájára a kedvezőtlen gazdasági folyamatok közepette. Míg Németország egészét tekintve egyre valószínűbbnek tűnik, hogy 1993 után először éves szinten zsugorodik a német gazdaság, addig az ország keleti tartományai 1,3 százalékos növekedéssel dicsekedhetnek. Dicséretes az "Ossik" exportjának alakulása is: a 90-es évek közepe óta 11 százalékról duplájára nőtt az egykori NDK-s területek kivitelének aránya az össznémet exporton belül. Különösen érdekes e 35

Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés 2003/7.szám

69


szárnyalás annak tükrében, hogy a 90-es évek közepén úgy tűnt, az újraegyesítést követően – főként nyugati márka-százmilliárdok segítségével - felélénkített keletnémet gazdaság lelassul, és a nyugati tartományok tovább növelik amúgy is jelentős előnyüket. S bár Helmut Kohl egykori kancellár 1991-es ígérete - miszerint 3-5 éven belül megtörténik a felzárkóztatás - még várat magára, a Kelet rendületlenül kapaszkodik. (További óriási lépést jelenthet a keleti tartományoknak, ha Lipcse elnyeri a 2012-es olimpia rendezési jogát.) Gazdasági elemzők szerint a keletnémet gazdaság recesszióval szembeni ellenálló képessége több tényezőnek köszönhető. Az autógyártó BMW-t 1999-ben saját bevallása szerint elsősorban nem az olcsó munkaerő – ennél olcsóbbat talált volna Csehországban is -, hanem főként az itt található szakképzett munkaerő, a munkaidő rugalmassága és a keletnémetek gyors és pontos projektmegvalósítása vonzotta Lipcsébe. Ezek közül is az egyik legfontosabb a flexibilitás: a keletnémetek évente 100 órával többet dolgoznak nyugati kollégáiknál, és szükség esetén nem riadnak vissza a hétvégi munkától sem. Vonzó lehet a potenciális beruházók számára a szakszervezetek kívül maradása a vállalati vezetés és az alkalmazottak közötti közvetlen bértárgyalásokról. A német vasmunkásszakszervezet, az IG Metall nyári látványos veresége a 35 órás heti munkaidőért vívott küzdelemben jól illusztrálja azt, amit Alexander Eickelpasch, a berlini gazdaságkutató intézet (DIW) munkatársa így fogalmazott meg: "a keletnémet vállalatok és alkalmazottak egyfajta sorsközösséget alkotnak". E szoros kapcsolatnak köszönhető az is, hogy a keleti tartományok munkabérszintje még több mint tíz évvel az egyesítés után is mindössze 70 százaléka a nyugatinak. Egy másik vonzó tulajdonsága a keletnémet gazdaságnak a kooperációkészség. Jó példa erre a szászországi kormány által kezdeményezett autóalkatrész-beszállítói együttműködés, melynek (AMZ) köszönhetően a tartományban ma közel 700 cég 64 ezer alkalmazottja szolgál ki olyan autóóriásokat, mint a Volkswagen, az Audi és hamarosan a BMW. Ezek az autógyártók ma már csak kész modulokat vesznek át; ezek összeállítását gondosan kiválasztott beszállítóikra bízzák. A közös fejlesztéseket és értékesítést elősegítő AMZ azonban olyan részalkatrészek gyártására specializálódott kisvállalatok számára is lehetővé teszi a beszállító-hálózatba történő bekapcsolódást, mely cégek egyedül esélytelenek lennének erre. Az önálló fejlesztésekre tőke hiányában képtelen vállalatokat segítik a helyi egyetemek és kutatóintézetek is: az ipar és a tudomány állam által szorgalmazott együttműködésének köszönhetően lehetőség nyílik a felfedezések azonnali gyakorlati kipróbálására, átültetésére, ez pedig folyamatos megújulást és nagyfokú rugalmasságot eredményez. Mint az az eddigiekből is kiderülhetett, a keletnémet ipar szárnyalásához – nem utolsósorban - nagymértékben hozzájárul az állami és helyi 70


vezetés befektetőbarát magatartása is. A Die Zeit érdekességként megjegyzi: a német gazdasági krízist témául választó talk show-k többsége főként a nyugati németek jajveszékelésétől hangos, a "siránkozó Ossiknak" csúfolt keletiek alig exponálják magukat a vitában. A lap szerint mindezek tükrében nem is meglepő, hogy Business Week című amerikai gazdasági magazin egyik tavalyi számában ezt írta: "A Kelet igazán elláthatná a Nyugatot egy-két tanáccsal a kapitalizmusról".

V. 2. Schröder reformkoncepciója36 A márciusban „Agenda 2010” néven meghirdetett Schröder-féle reformprogram a német szociális állam válságának beismerése, annak a ténynek, hogy a jelenlegi szociális modell finanszírozása

alapvető

korlátokba

ütközik.

Nem

új

keletű

a

nyugdíj-,

az

egészségbiztosítási, illetve a munkanélküliségi segélyezési rendszer átalakításának kényszere, az állami teherbíró képesség határainak felismerése, de az eddigi reformkísérletek (mint a Riester-féle nyugdíjformula és a Seehofer-féle egészségügyi reform) megbuktak az összeegyeztethetetlen érdekellentétek és a reformokat képviselő egyik-másik politikus hiteltelensége, következetlensége vagy elégtelen politikai befolyása következtében. A reformkoncepcióról különböző vélemények születtek. Angela Merkel, az ellenzéki CDU elnöke ködösnek és kis ívűnek nevezte Gerhard Schröder német kancellár szociális reformcsomagját

a

kereszténydemokrata

Handelsblatt politikus

üzleti

asszony

napilapnak

kifejtette:

"Az

nyilatkozva. emberek

Ahogy

a

támogatásának

megnyeréséhez nagy ívű, könnyen átlátható programra van szükség, s jól definiált, konkrét célokra. Schröder úr beszédéből egyiket sem sikerült kihallanom.” Merkel ugyanakkor úgy vélekedett, hogy az Agenda 2010-nek elkeresztelt reformcsomag közelebb hozhatja egymáshoz a kormányzó szociáldemokratákat és az ellenzéki kereszténydemokratákat, az abban leírtak ugyanis mindkét fél számára nagyjából elfogadhatók. A programot a német sajtó a szociális állam koporsójába bevert első szögként aposztrofálta. Közgazdászok szerint a Schröder-csomag bár biztató lépés a német gazdaság "felszabadítása” irányában,

36

Weyer Béla: Gazdaságélénkítés Németországban, HVG 2003.július 12.;Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés 2003/7.szám; Molnár Sándor: Szociális megszorításokat hoz a Schröder-csomag www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=64038&archiv=1&next=0

71


ám nem elég drasztikus ahhoz, hogy az EU legnagyobb gazdaságát kihúzza mély válságából. E vélekedések szerint elengedhetetlen lenne a munkaerőpiac radikális deregulációja, az állam újraelosztó szerepének csökkentése, alapvető gazdaságszerkezeti átalakítások végrehajtása. Ezek nélkül a több mint 11 százalékos munkanélküliségi ráta csökkentése, a tavaly csupán 0,2 százalékos GDP-bővülést produkáló gazdaság felpörgetése hiú ábránd marad. A lakosság nem kellő mértékben tájékozott a reformokról: csupán a lakosság 14 százaléka tudja biztosan, mit jelent valójában az Agenda 2010, 39 százalék nagy vonalakban érti a törvénytervezetet, míg a többieknek fogalmuk sincs a reformokról. Noha senki sem vonja kétségbe a radikális intézkedések szükségességét, jó eséllyel az Agenda okozza Gerhard Schröder politikai vesztét: a Forsa közvéleménykutató-intézet felmérése szerint ha most tartanák a német választásokat, a lakosság mindössze 23 százaléka szavazna a szociáldemokratákra, és a CDU-CSU konzervatív koalíció a szavazatok 51 százalékával egyértelmű befutó lenne. A Schröder-féle reformprogram három fő területre koncentrál: -

A konjunktúra és a költségvetés kapcsolatára. Annak ellenére, hogy a cél a költségvetési konszolidáció útjára való minél előbbi visszatérés, a kancellári program igyekszik a súlyosan eladósodott önkormányzatok segítségére sietni, és a Kreditanstalt für Wiederaufbau által biztosított kedvezményes hitelek révén az önkormányzati beruházási tevékenységet élénkíteni.

-

A munkaerő-piaci problémák kezelésére, a foglalkoztatás feltételeinek javítására. E vonatkozásban a munkanélküli-segélyezés rendszerének átalakítása, a jogosultság időszakának a jelenlegi 32 hónapról 12 hónapra (55 év felett 18 hónapra) történő csökkentése, és ezt követően a munkanélküli-segélyek szintjének a szociális segélyek szintjére történő mérséklése az elképzelés. Lazítanák a felmondás és az elbocsátás feltételeit, rugalmasabbá tennék az ágazati bérmegállapodások rendszerét, nagyobb teret engednének az egyedi, intern vállalati érdekek érvényesítésének.

-

A szociális biztonság fenntartása mellett az egészség- és nyugdíjbiztosítás rendszerének reformjára. Ez az egyik legvitatottabb terület, amibe már a Kohl-kormány is belebukott, de az előző kormányciklus során az SPD „bicskája is beletört”. A probléma világos: a jelenlegi rendszer nem finanszírozható tovább, ugyanakkor a kormány mindenképpen szeretné megőrizni a generációs, illetve a társadalmi szolidaritás bizonyos elemeit. 72


V. 3. A költségvetési politika mint a növekedés egyik fékje; adóreform37 Az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya Németországban nagyon magas, és – ellentétben az eurózóna többi országával – a kilencvenes évek folyamán nem csökkent. A nyolcvanas évek végén megindult költségvetési konszolidációt és az állami kiadások visszaszorításának folyamatát megakasztotta a német újraegyesülés, a keletnémet tartományokba

irányuló

jelentős

transzferek

(az

„Aufbau

Ost”,

a

keletnémet

nyugdíjkasszák finanszírozása, a munkanélküli-segélyek fedezetének biztosítása). Ezek (éves átlagban 90 milliárd euró) a kilencvenes években a nyugati tartományok GDP-jének mintegy 5 százalékát emésztették fel, a kilencvenes évek végére annak 4 százalékára mérséklődött, míg a keleti tartományok GDP-jéhez viszonyítva igen magas volt (1999-re 52,3-ről 34,1 százalékra süllyedt). A fiskális politika elképzelései szerint 2006-ra sikerülhetne az államháztartás szanálása, egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott költségvetés megteremtése. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá válhasson, jelentős lépésekre van szükség, amelyek eredményeképpen nemcsak egyszerűen a kiadások visszafogására, hanem alapvető strukturális átrendeződésekre is sor kerül. A jelenlegi pénzügyminiszter által meghirdetett takarékossági programok ellenére is az állami kiadások magas szinten mozognak. Ennek okait a következőkben foglalhatjuk össze: -

csökkenő, de továbbra is jelentős transzferek a keletnémet tartományokba,

-

a szubvenciók néhány területre korlátozódó magas szintje, a szubvenciók volumene a 2001. évi adóbevételeknek mintegy 1/3-át teszi ki,

-

a szociális transzfer magas szintje,

-

az egészségügy egyes területeinek jelentős deficitje,

-

a nagy létszámú, a versenyszférához képest jól fizetett személyi állomány az államigazgatásban.

A magas kiadások értelemszerűen magas adóbevételeket is igényelnek, amelyek terhei viszont gátolják mind a foglalkoztatás bővítését, mind a nettó jövedelmek növekedését. A lassú, stagnáló növekedés feltételei közepette az adóbevételek növekedése elmarad a 37

Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés 2003/7.szám; Weyer Béla: Előrehozott adóreform Németországban?, HVG 2003. június 21.

73


várakozásoktól, az elmaradt bevételek következtében viszont a béreket terhelő adók, társadalombiztosítási járulékok sem csökkenthetők. Ebben a helyzetben a német adórendszer sajátosságai a következők: -

a relatíve magas jövedelemadó-terhek, amelyeket a kivételek és kedvezmények egész tárháza egészíti ki. A minimális adókulcs 19,9 százalék, ami egészen 48,5 százalékra emelkedik. Ehhez járul hozzá még a keletnémet újjáépítés támogatására szolgáló szolidarítási járulék, illetve esetenként az egyházi adó. Ebből adódóan jelenleg egy átlagos –egyedülálló szakmunkás jövedelmét terhelő adó- és járulékelvonások mintegy 51 százalékra rúgnak.

-

relatíve magas munkáltatói járulékok, amelyek megdrágítják az emberi munka alkalmazását, akadályát jelentik a foglalkoztatás bővítésének.

-

a vállalkozásokat terhelő csökkenő, de megítélésük szerint még mindig magas nyereségadó. A Schröder-kormány által meghirdetett adóreform következtében mind a tartalékolt, mind pedig az osztalékként kifizetett nyereség esetében 25 százalékra csökkent (szemben a korábbi 40, illetve 30 százalékról).

A költségvetési bevételek jövőbeni alakulását meghatározó adópolitika hitelességének visszaállítása a jelenlegi válságból kilábalás egyik igen fontos eleme lenne. Ennek érdekében első lépésként a kormánynak folytatnia kellene az előző ciklusban elkezdett, „Adóreform 2000” elnevezésű háromlépcsős adóreform keretében tervezett - az árvíz okozta károk helyreállításának finanszírozási igénye miatt - , időközben részben elhalasztott adócsökkentések következetes végrehajtását. A jelenlegi lanyha gazdasági növekedés feltételei mellett nem kizárt, hogy ezek az intézkedések még nagyobb megszorításokat kényszerítenek ki majd a kiadási oldalon. Az adórendszer áttekinthetősége érdekében szükség lenne -

a direkt adók helyett az indirekt adók szélesebb körű alkalmazására,

-

a jövedelemadó-rendszer egyszerűsítésére, a különböző elszámolható átalányköltségek körének szűkítésére,

-

bizonyos jövedelempótlékok (az éjszakai munka, az ünnep- és munkaszüneti napokon végzett munka utáni bérpótlék) adómentességének megszüntetésére,

-

a kedvezményes áfa-adókulcsok megszüntetésére, és az így bekövetkező élelmiszeráremelkedésnek a létminimumon, illetve a szociális segélyen élők esetében a jövedelemadózás rendszerén keresztüli kompenzálására.

74


Mindenesetre Gerhard Schröder kancellárnak nehéz dolga lenne, ha a szakemberek tanácsára alapozva kívánná meghozni döntését az adócsökkentéssel kapcsolatban. Merthogy azok már az adócsökkentés részletkérdéseiben sem értenek egyet: három intézmény (a HWWA, az Ifo és az IfW) kutatói arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a csökkentés kívánatos, de azt nem szabad a központi költségvetés eladósodásából, tehát szigorúan a költségvetési kiadások további lefaragásával kell megteremteni a feltételeit. A másik három intézet (DIW, IWH, RWI) szakvéleménye ezzel szemben úgy szól, hogy az adócsökkentés feltétlenül szükséges, még az sem baj, ha közben egy kicsivel több hitelt kell felvennie a központi költségvetésnek, a várható konjunktúra majd megteremti a visszafizetés feltételeit. A kérdés csupán az, mikor és milyen lendülettel indul be a konjunktúra. A gazdaság fellendülésének reményében tárta a német kormány a parlament elé 2003. júliusának első hetében adócsökkentési elképzeléseit. A kieső bevételeket elsősorban a szubvenciók lefaragásával és a privatizációból származó bevételekkel akarják pótolni, ám szakértők szerint félő, hogy az eladósodás növekedése lesz az intézkedés fő következménye. A kancellár arról beszélt, milyen fontos az országot lendületbe hozni, hiszen Németország adja az Európai Unió gazdasági teljesítményének harminc százalékát, s egy gyengélkedő német gazdasággal a kontinens is a kelleténél rosszabbul teljesít. Schröder biztos lehetett benne: mostani javaslatai miatt a közvélemény nem biztatja majd bűnbocsánatra, mivel éppen adókedvezményeket jelentett be. Július 3-án a német parlament alsóháza, a Bundestag plenáris ülésén elmondott kormánynyilatkozatában Schröder azt hozta a nép tudomására, amit egy héttel korábban a kabinet véglegesen elhatározott, s amit már korábban is sejteni lehetett: a belső vásárlóerő növelésével s az ennek érdekében végrehajtandó adócsökkentéssel keresik a kiutat a német gazdaság stagnálásából. A kormány egy évvel előbbre tervezi hozni a 2005-re ígért adóreformot, amelynek keretében a személyi jövedelemadó (szja) legkisebb kulcsát a jelenlegi 19,9-ről 15 százalékra, a legmagasabbat pedig 48,5-ről 42 százalékra csökkentik, miközben a mostani 7235 euró helyett 7664 euró eleve adómentes lenne. Ebben össznépi egyetértésre számíthat a kancellár, a nehézségek ez után kezdődnek. A 2004-es szövetségi költségvetés előzetes adatai ugyanis 251,2 milliárd euró kiadással számolnak a 227,4 milliárdos bevételi oldallal szemben. Az ebből adódó 23,8 milliárd eurós hiány éppen csak megfelel az alkotmány előírásainak (az alaptörvény szerint a hiány mértéke nem haladhatja meg az állami beruházások éves összegét, utóbbiakra pedig 24,8 milliárdot állított be Hans Eichel 75


pénzügyminiszter). A számítások azonban még az adóreform előrehozása előtti állapotot tükrözik, s szakértők kiszámolták, az adókulcsok csökkenése miatt kieső bevételek akár 30 milliárd fölé is vihetik a hiányt. Ez egyrészt alkotmánysértést jelentene - amit még viszonylag könnyű lenne „kimagyarázni", mivel az alaptörvény kivételesen megengedi az említett korlát túllépését, ha erre a „gazdasági egyensúly" védelme érdekében van szükség. Másrészt viszont ez az EU maastrichti szerződésében foglalt stabilitási kritérium - a költségvetés éves hiánya nem lépheti túl a hazai össztermék (GDP) 3 százalékát ismételt áthágása is lenne. Ez utóbbi pedig meglehetősen rossz fényt vetne az európai gazdaság éllovasára, mégpedig harmadszor egymás után, mivel mind a tavalyi, mind az idei hiány meghaladta, illetve meg fogja haladni a küszöbértéket. Jóllehet Schröder eleinte határozottan arról beszélt, hogy a kieső bevételek egy részét hitelfelvétellel pótolják, később azonban már a kormányfő és pénzügyminisztere is többször leszögezte: nem kívánják az eladósodás útját választani. Az ellentételezés fő forrásaként a privatizációt és mindenekelőtt az állami támogatások csökkentését említették. Hogy szövetségi szinten mi kerül majd magánkézbe, az még nem ismert, de hogy az ugyancsak hiánnyal küzdő helyi önkormányzatokat mire kényszerítheti a bevételkeresés, azt jól mutatja Berlin esete: júliusban eladásra hirdették meg egyebek között a fővárosiak körében népszerű kirándulóhelyet, a Nikolas-seet is. A nagy falat azonban az állami szubvenciók csökkentése. Ezek összege ugyanis csaknem egytizede a központi állami költségvetésnek (tavaly 21,45 milliárd euró volt, az idén mintegy 23 milliárd euró) - s ekkor még csak a szövetségi kormány által biztosított támogatásokról volt szó. A helyi, a tartományi kormányok, illetve az önkormányzatok által folyósított szubvenciókat is beleszámolva 57,8 milliárd euróval dotálják Németországban a támogatásra méltónak ítélt gazdasági tevékenységeket. A kieli Világgazdasági Kutatóintézet (IfW) még ennél is többre, összesen 110 milliárd euróra becsüli a különböző jogcímeken folyósított támogatások éves összegét. A 250 milliárdos költségvetést könnyedén egyensúlyba lehetne hozni a támogatások radikális csökkentésével, amivel elvben mindenki egyet is értene - csak éppen azzal nem, hogy az ő pénze is kevesebb legyen. Az építőipar máris tiltakozik a lakásépítési támogatások - évi kilenc és fél milliárd euró - beígért csökkentése ellen, s a hagyományosan szociáldemokrata többségű Ruhr-vidéken is kikezdi a kormánypárt népszerűségét, ha hozzányúlnak a 3 milliárd eurós szénbányászati dotációhoz. A szubvenciók lefaragásához hasonlóan nehéz lesz a szükséges törvénymódosítások keresztülvitele a Bundesraton (az adótörvények felsőházi jóváhagyást igényelnek). Nem is elsősorban azért, mert ott a konzervatív uniópártok vannak többségben, hiszen a CDU76


CSU tavalyi választási kampányának központi eleme volt az adócsökkentés, s így nehezen tudnának ma ez ellen politizálni. Ráadásul a liberális szabaddemokraták (FDP), akik ugyancsak ott vannak öt tartományi kormányban, eleve bejelentették: ők mindent támogatnak, ami adócsökkentés. A tartományi kormányok képviselőiből álló Bundesrat megdolgozása kemény dió lesz, mert az adóbevételek kiesése különösen nehéz feladat elé állítja a helyi politikusokat - az szja-n fele-fele arányban osztoznak a szövetségi állam és a tartományok -, függetlenül attól, melyik párt színeiben választották meg őket. A kancellár és csapata azt reméli, az adócsökkentések ígérete úgy meghozza az emberek munka-, fogyasztási- és vállalkozó kedvét, hogy a stagnáló gazdaság már az idén fejlődésnek indul, és végre megállhat a munkanélküliség növekedése.

V. 4. A munkaerő-piaci problémák kezelése38 Az egykori jóléti állam drasztikus recesszióján és az ötmillió munkanélküli helyzetén a Hartz elnevezésű, mintegy harminc törvényt magába foglaló csomaggal javítanának. A megalkotójáról, Peter Hartzról, a Volkswagen autócég egykori menedzseréről elnevezett törvények elsősorban a munkanélküliek számára jelentenének érvágást, nem csoda, hogy többen szociálisan érzéketlennek minősítették szövetségi kancellárt. "A békéhez való bátorság és a változtatáshoz való bátorság” elnevezésű csomagterv ugyanis valóban alapjaiban változtatná meg a részben még Bismarck kancellár nevéhez fűződő német jóléti rendszert. Németországban a munkanélküliek eddig két különböző kasszából kapták a pénzt és a támogatást. A munkanélküli- és a szociális segélyt ezentúl egybeolvasztva kapnák a munkanélküliek, a tartósan munkanélküliek számára pedig drasztikusan csökkenne a segély mértéke, ha az érintett nem fogadja el a számára felajánlott munkalehetőségeket. A munkanélküli-támogatás a jelenlegi 18 hónap helyett maximum 12 hónapig járna a jövőben. Egyedül az idős korban munkanélkülivé vált állampolgárokkal kivételezne az állam: egy 55 évesen munka nélkül maradó állampolgárnak továbbra is 18 hónapig biztosítanák az addigi csaknem teljes fizetését. Jelenleg 65 év a nyugdíjkorhatár, sokan azonban már az 50-es éveikben nyugalomba vonulnak. A gondot az okozza, hogy a munkaadók a megüresedett helyeket nem töltik be fiatal munkaerőkkel, hanem inkább a túlóráztatást választják.

38

Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés; Beszterczey Judit: Igen a német munkaügyi reformokra, Magyar Hírlap 2003.10.22.

77


A Hartz-törvényekkel Schröderék a másik nagy német mumus, a bürokrácia ellen is felvennék a harcot: jelentősen átalakítanák a szövetségi munkaügyi hivatal intézményét is, amely a jövőben szövetségi munkaügynökség néven a gyors munkaerő-közvetítésre koncentrálna. Az úgynevezett "Minijob” elnevezésű intézmények a tartósan állástalanokat segítenék vissza a munkaerőpiacra, és eligazítanának a német bürokrácia útvesztőiben. További Hartz-módosítás a felmondásvédelem megreformálása is: a jövőben a maximum öt főt foglalkoztató cégek további öt személyt állíthatnak munkába anélkül, hogy az üzem a felmondásvédelmi előírások hatálya alá esne.

V. 5. Nyugdíjreform39 Németországban 1970-ben 77 év volt a férfiak várható átlagéletkora, az ezredfordulón már 80,8, 2030-ban pedig a demográfiai előjelzések szerint az átlagos német férfinak 83,4 év megélésére lesz esélye. A nők már 1970-ben is elérték a nyolcadik ikszet, napjainkban 85 évre van esélyük, 2030-ra pedig átlagosan 87,6 évet jósolnak nekik a kutatók. Mindez annyit jelent, hogy aki a dolgos hétköznapok után unokái körében élvezte-élvezi a nyugdíjas aranykort, annak 1970-től 12 (nőknél 15) évig hozott pénzt a postás, napjainkban mintegy 15 (nőknél csaknem 20) évig, 2030 tájékán pedig több mint 18, illetve 22 éven keresztül kell folyósítani bankszámlájára a nyugdíjat. A nyugdíjkorhatár ugyanis évtizedek óta változatlan, férfiakra és nőkre egyaránt érvényesen 65 év. Ráadásul a népességen belül erőteljesen növekszik az időskorúak aránya: ma még csak 13 millióan vannak a 65 éven felüliek, 2030-ra viszont előreláthatólag 20 millió körül lesznek miközben az ország lakossága a mai 82 millióról 75 millióra csökken. Felmerül a kérdés, hogyan tartson el egyre kevesebb aktív korú egyre több nyugdíjast, ugyanis a nyugdíjkasszát Németországban is a pillanatnyi befizetések táplálják, ha tehát az aktív korúak aránya csökken, annak vagy a járulékok kényszerű emelésével, vagy a juttatások visszafogásával, esetleg a folyósítási idő lerövidítésével kell együtt járnia. Az utóbbi években már csaknem mindegyikre volt példa. A munkavállalók és a munkaadók által felefele arányban kötelezően fizetendő nyugdíjjárulék mértéke egyenletesen kúszott fölfelé, s jelenleg a bruttó kereset 19,5 százaléka. A juttatások visszafogására a két évvel ezelőtt bevezetett - és utólag kevésnek bizonyult - előző nyugdíjreform tett kísérletet, amely a 45

39

Weyer Béla: Nyugdíjreform Németországban, HVG 2003. szeptember 13.

78


év szolgálati idő után maximálisan fizethető ellátás összegét a nettó fizetés 70 százalékáról 67 százalékra vitte le, és az állami nyugellátás rendszere mellé kötelezően bekapcsolta a magánbiztosítókat is. Mivel mindez nem volt elég, most következik az ellátási idő lerövidítése. A vezetője, Bernd Rürup közgazdászprofesszor után Rürup-bizottságként emlegetett szakértői testület októberben adta át a kormánynak azt a több száz oldalas jelentést, amelyben a helyzet sokoldalú elemzése után megfogalmazták azokat a javaslatokat is, amelyek elfogadásával fenn lehetne tartani a vaskancellár, Otto von Bismarck által bevezetett, eddig nagyjából egészében bevált német nyugdíjrendszer működőképességét. Bár a Gerhard Schröder kancellár felkérésére elkészített Rürupjelentés számos részjavaslatot is tárgyal, a közzététele óta eltelt időben a nyilvánosság előtt leginkább azt az elképzelést övezte vita, amely szerint a nyugdíjkorhatárt fokozatosan fel kellene emelni 65-ről 67 évre. A Rürup-javaslat szerint 2011-től évente egy hónappal hosszabbítanák meg a nyugdíjig ledolgozandó időt, és így viszonylag fájdalommentes, lassú átmenettel, 2035-re eljutnának a 67 éves korhatárig. Két oldalról is heves ellenállásba ütközött a javaslat. Egyrészt a munkavállalói érdekképviseletek bírálják a „dolgozz többet, pihenj kevesebbet" ötletet, másrészt számos foglalkoztatás-politikus mutat rá: más sem hiányzik a munkanélküliségtől sújtott német gazdaságnak (jelenleg 10,4 százalék a munkanélküliségi ráta), mint hogy a fiatalok még később állhassanak csak munkába. Schröder egyelőre nem látja szükségét annak, hogy a nyugdíjkorhatárt 65 évről 67 évre emeljék. Szükségesnek mondta viszont azt, hogy emelkedjen az a kor, amikor a német munkavállaló ténylegesen nyugdíjba vonul. Ma ugyanis a törvényben előírt 65 év ellenére az átlagos nyugdíjba vonuló 60,4 éves: annyi lehetőség kínálkozik a korkedvezményes nyugdíjazásra, az előnyugdíjra, hogy sokan élnek vele. Az októberben elfogadott reformok szerint jövőre nem lesz Németországban nyugdíjemelés. Gerhard Schröder kancellár közölte, hogy a nyugdíjasoknak jövőre le kell mondaniuk a nyugdíjemelésről, s az ápolásigondozási költségek fedezésére kötött biztosítás terheit is egyedül kell állniuk. Schröder fájdalmasnak, de képviselhetőnek nevezte a megszorításokat. A programmal meg akarják szüntetni a nyugdíjbiztosítóknál keletkezett 8 milliárd eurós deficitet, ami kétmilliárd euróval meg is tetéződik: az egészségügyi tárcának ennyiről kellene lemondania, csökkentendő a központi költségvetés deficitjét. A nyugdíj-hozzájárulás mértékét a Schröder-kormány a közelmúltban 19,1 százalékról emelte 19,5 százalékra - felét a munkaadó, másik felét a munkavállaló fizeti be -, s az októberben elhatározott megszorító program nélkül húsz százalék fölé emelkedett volna. A kormány ugyanakkor abból indult ki, hogy a munkabérek járulékait nem szabad tovább emelni, ha javítani akarják a német 79


gazdaság versenyképességét. A megszorító intézkedések keretében elhatározták a nyugdíjbiztosítók tartalékainak csökkentését, az új nyugdíjasok pedig nem a hónap elején, hanem a hónap végén juthatnának hozzá pénzükhöz. Eddig évente július elsején az előző évi keresetnövekedésekhez igazodva emelték a nyugdíjakat, azonban ez az úgynevezett „nyugdíjkiigazítás" is változna a jövőben: 2030-tól csupán az átlagos bruttó keresetek 41,6 százalékát tenné ki az átlagnyugdíj, rövid távon pedig a jövőre esedékes nyári kiegészítést fél évvel elhalasztanák. Walter Hirrlinger, a VdK szociális egyesülés elnöke szerint a német

kormány

nyugdíj-elképzelései

havonta

20

eurótól

fosztanák

meg

az

átlagnyugdíjasokat, számításait arra alapozza, hogy a férfi nyugdíjasok fele maximum ezer euró nyugdíjat kap, a nők átlagosan maximum 650 eurót.

V. 6. Egészségügyi reform40 • A német egészségügy átfogó reformját együtt dolgozta ki a kormány és az ellenzék. Széles körű, magas szintű és ingyenes - a kapitalizmust építő német munkások és alkalmazottak mindmáig élvezhették a hármas jelszó majdnem teljes megvalósulását. Bár nem minden ingyenes (a fogpótlásért például részben fizetni kell), de a havonta lerótt kötelező betegbiztosítási díj fejében bizton számíthatnak jól felszerelt kórházakra, nem agyonzsúfolt szakorvosi rendelőkre. Azonban a nagyobbik kormánypárt, a szociáldemokraták (SPD) és a konzervatív uniópártok (CDU-CSU) között létrejött alku szerint a jövőben fizetni kell az orvosi rendelő felkereséséért, a kórházban töltött napokért, duplájára drágul a gyógyszer, megszűnik a szülési és halálozási segély, kikerül a biztosítási körből a fogpótlás - hogy csak a legfontosabbakat említsem az egészségügyi reform keretében tervezett változások közül. Németországban éppen 120 évvel ezelőtt alkották meg az első törvényt a kötelező betegbiztosításról, ami mára Európa egyik legátfogóbb és az érintettek számára legbiztonságosabb ellátási rendszerévé nőtte ki magát. Meg a legdrágábbá is. Az úgynevezett törvényes betegpénztárak (ez a kötelező biztosításokat kezelő intézményeket jelöli, rajtuk kívül vannak még magánbiztosítók is) tavaly 134,1 milliárd eurót költöttek kórházra, gyógyszerár-támogatásra, orvosi honoráriumokra, táppénzre. A betegbiztosítók bevételi forrása a kötelező járulék: ezt a jelenleg átlagosan a bruttó kereset 14,3 százalékát kitevő összeget minden, munkaviszonyban lévő alkalmazott után be kell fizetnie a munkaadónak és a munkavállalónak (fele-fele arányban). Ám sokszor még a magas 40

Weyer Béla: Egészségügyi reform Németországban, HVG 2003. augusztus 2.

80


járulékok sem fedezték a betegbiztosítók kiadásait - nem egyetlen, országos hatáskörű pénztár van, hanem háromszáznál több, szakmai és regionális elven szerveződött betegbiztosító -, ráadásul a munkaadók nem szűntek meg panaszkodni a magas bérterhek miatt, amelyek állítólag elriasztják Németországból a beruházókat. A most elhatározott és a következő évek során bevezetendő változások nyomán drágább lesz betegnek lenni, és a reform szinte valamennyi terhét egyedül a biztosítottak fogják viselni. Például rögtön azzal, hogy orvoshoz fordulnak. Az Ulla Schmidt (SPD) egészségügyi miniszter és az ellenzék képviseletében vele tárgyaló Horst Seehofer (CSU) korábbi egészségügyi miniszter nevével fémjelzett csomag szerint ugyanis a betegeknek ezentúl negyedévenként 10 eurós „rendelési díjat" kell fizetniük, ha felkeresik háziorvosukat. E belépő birtokában aztán a háziorvoshoz többször is fordulhatnak, és ha az ő beutalója nélkül fordulnának szakorvoshoz, ott újabb 10 euró a belépti díj a rendelőbe. Ugyancsak 10 eurót kell majd a kórházban is fizetni minden egyes kezelési napért, egészen a huszonnyolcadikig. Emelkedik a gyógyszerek térítési díja: az eddigi 3, 4 vagy 5 euró helyett (a kiszereléstől függően e három egységár valamelyikét kellett a betegnek megfizetnie, bármilyen drága orvosságról is volt szó) a gyógyszer árának 10 százalékát, de minimum 5, maximum 10 eurót kell majd a patikusnál hagyni. A legkeményebb érvágás a fogászat területén éri a betegeket: a pótlás ugyanis kikerül a biztosítási körből. Eddig a betegpénztár a költségek hatvan - akik nem keresték fel szűrés-megelőzés céljából legalább ötévente a fogorvost, csak az ötven - százalékát állta. A jövőben erre külön biztosítást kell kötnie mindenkinek. A szemüveget - a kiskorúak kivételével - saját zsebből kell megvenniük a rászorulóknak. A tervezett intézkedéseknek még át kell jutniuk a törvényhozás két lépcsőjén, ám a vonatkozó szociális jogszabályok módosítása minden bizonnyal menni fog - végül is a kormánypárt és az ellenzék képviselői közösen dolgozták ki. E nagy egyetértésnek azonban ára volt. Az év elején az SPD egészségpolitikusai még arról beszéltek, az egészségügy valamennyi szereplőjének áldozatot kell hoznia, továbbá kórházak és biztosítók versenyéről, a gyógyszeripar egyeduralmának letöréséről lehetett hallani, addig mára kiderült, az egész reformot azok fogják megfizetni, akiknek nincs lobbijuk egyik pártban sem: a biztosítottak. Lesz olyan intézkedés, amely már jövőre életbe lép, a többi csak 2005-ben vagy még később. Az előzetes számítások szerint mindazonáltal már jövőre mintegy 10 milliárd euróval tehermentesítik a biztosítási kasszát, egy évvel később már 15 milliárddal, 2007-re pedig 23 milliárddal.

81


VI. Összegzés Németország békés újraegyesítése alapvetően új helyzetet teremtett Európában és a világon. Az újraegyesítésre, Németország és Európa kettéosztottságának megszüntetésére nyugatnémet, nyugati, illetve külső erők révén semmi esély és lehetőség nem volt, mivel a két egykori szemben álló politikai rendszer választóvonalán bármely összecsapás világháborúhoz és nemzetközi katasztrófához vezetett volna. Az újraegyesítés és Európa megosztottságának megszüntetése azoknak a mélyreható változásoknak

a

következménye,

melyek

az

1989.

évi

közép-kelet-európai

rendszerváltozásban tetőztek, s amelyek élén Magyarország és Lengyelország álltak. Az egyesítéssel Németország nemzetközi politikai és integrációs súlya, szerepe jelentősen megnőtt, míg a belgazdaságban növekvő terhekkel kell szembenéznie, nemcsak a keletnémet rész szanálása, hanem a nyugatnémet gazdaság problémái (iparszerkezeti, versenyképességi problémák kiéleződése, a jóléti rendszer több kulcsterületének finanszírozhatatlansága) miatt is. Dolgozatomban a német újraegyesítés társadalmi és gazdasági hatásait próbáltam elemezni, természetesen nem kaphatott minden terület ugyanolyan hangsúlyt az elemzés során. Az első fejezetben röviden bemutattam a német egyesítés történelmi hátterét, nagyobb hangsúlyt kapott a két német állam különböző gazdasági modelljének bemutatása, érzékeltetve a hatalmas szakadékot, amely az újraegyesítés pillanatában az NSZK és az NDK gazdasága között tátongott. Majd következett a gazdasági egyesülés konkrét programja,

amelyben

részletesebben

kitértem

a

valutaunió

megvalósítására,

a

privatizációra és a munkaerő-piaci helyzet elemzésére. A valutaunió bevezetését akkor szinte minden gazdaságpolitikai szakember elhamarkodott, elhibázott, rendkívül káros lépésnek tartotta, azonban – mint utóbb kiderült – az adott történelmi helyzetben a döntésnek volt politikai racionalitása. A magyarázatot Helmut Kohl egyik 1990 tavaszán mondott beszédében találhatjuk meg: „A Szövetségi Köztársaságban és a Német Demokratikus Köztársaságban élő németek sorsa ezáltal elszakíthatatlanul összefonódik. Mostantól fogva biztos, hogy együtt megyünk a közös jövőbe egy egyesült és szabad Németországban.” A Treuhandanstalt, az állami privatizációs és vagyonkezelő szervezet feladata az volt, hogy magánkézbe adja vagy a piacgazdasági követelményeknek megfelelő módon átalakítsa és szanálja a keletnémet állami vállalatokat, ezáltal világos, átlátható tulajdonviszonyokat teremtsen és biztosítsa a keletnémet gazdaság, főként az ipar 82


strukturális átalakulását és versenyképességét. A keletnémet privatizáció részét képezte a reprivatizáció, a korábban államosított magántulajdon visszaszolgáltatása és a kárpótlás. 1994 végéig, a Treuhand megszűnéséig megkötött szerződésekben az új tulajdonosok összesen 206 milliárd márka beruházásra és másfélmillió munkahely megtartására vállaltak kötelezettséget. A vállalatoknak juttatott nagyvonalú szubvenciók miatt a Treuhand működése folyamatosan deficites volt - megszűnéséig tartozásállomány és kötelezettségvállalás formájában összesen 275 milliárd márka veszteséget halmozott fel. Helmut

Kohl

megvalósulatlan

ex-kancellár álom

„virágzó

maradt

vidék”-víziója

Kelet-Németországban,

napjainkig amennyiben

vitathatatlanul a

nyugati

tartományokat tekintjük virágzó vidékeknek. A volt kormányfőt úgy emlegetik, mint akinek „Németországot sikerült egyesítenie, de a németeket nem.” Kérdés, hogy ez sikerülni fog –e bármelyik kormányfőnek a belátható időtávon belül. A keletnémet tartományok gazdasági teljesítményének a nyugatihoz való felzárkózását illetően alapvetően két koncepció terjedt el a szakirodalomban. Az egyik szerint, ha nem is rövid- vagy középtávon, de a keleti tartományok előbb-utóbb képesek lesznek elérni, vagy legalábbis megközelíteni a nyugati területek szintjét, mások viszont úgy vélik, hogy a keleti országrész tartósan a délolasz Mezzogiornóhoz hasonló elmaradott terület lesz. A felzárkózást előrevetítő forgatókönyv mellett szól, hogy a volt NDK déli területein modern, exportorientált ipar van kibontakozóban, itt található a keletnémet régió hét „növekedési pólusa” közül hat. A hetedik (Berlin) sok szempontból kivételes helyzetben van. 13 évvel a német újraegyesítést követően a keletnémet felzárkózási folyamat korántsem tekinthető lezártnak, sőt bizonyos problémák – a versenyképességet aláásó magas fajlagos bérköltségek, az ezzel szorosan összefüggő súlyos munkanélküliség, a dinamikáját vesztett, lassú növekedés – leküzdése a következő években is napirenden marad. A német újraegyesítéssel a világ egyik legfejlettebb gazdasága megpróbálta magába integrálni, rövid időn belül felzárkóztatni az alacsony termelékenységű, versenyképtelen állami vállalatokkal és elavult kapacitásokkal rendelkező keletnémet gazdaságot, amely a politikai megfontolásokból rákényszerített, mesterségesen túlértékelt árfolyam és a gyors, a termelékenységet jelentős mértékben meghaladó béremelések következtében összeroppant a rázúduló versenyben. Az összeomlás elsősorban a nemzetközi versenynek leginkább kitett feldolgozóipari ágazatokat érintette, olyan munkanélküliséget generálva, amelyet azóta sem sikerült leépíteni. Az újraegyesítést követő első években a keletnémet tartományok növekedése meghaladta a nyugatiakét, mivel hatalmas tőke áramlott az 83


infrastruktúra korszerűsítését, újjáépítését szolgáló beruházásokba – amit különböző támogatási konstrukciókkal az állam is ösztönzött –, illetve jelentős állami transzferek segítették a lakásépítési szektor felvirágoztatását és a vállalkozói tevékenység megindulását. A 90-es évek közepére az Aufbau Ost program forrásai kezdtek mérsékeltebben csordogálni, a felzárkózási folyamat elakadt, és 1997 óta (2001 kivételével) a keletnémet növekedési ütem elmarad a nyugatitól. Mára a keletnémet tartományok összesített GDP-je (Berlin nélkül) az össznémet GDP 11 százalékát éri el, szemben az 1991-es 7 százalékkal. Az egy főre jutó GDP tekintetében a keleti és a nyugati tartományok közötti szakadék majdnem a felére csökkent: 33,4-ről 61,7 százalékra nőtt (2001), ugyanakkor 1996 óta nagyjából azonos szinten mozog, jelezve a felzárkózás elakadását. Az elmúlt három évben a német gazdaságot a stagnálás jellemezte, sőt az idei év első felében már a termelés csökkenését regisztrálták. Az okok szerteágazóak: a világgazdaság helyzete, a 2001. szeptemberi terrortámadások következményei, az iraki háború, az exportlehetőségeket korlátozó erős euró, valamint a magas német termelési költségek és a drága munkaerő, a béreket terhelő szociális járulékok. Végeredményben a kutatók előzetes számítása szerint Németország az idén is megsérti az Európai Unió stabilitási kritériumát, az államháztartás hiánya – a központi büdzsé és a tartományi kasszák együttes deficitje – eléri majd a 80 milliárd eurót, a GDP négy százalékát, szemben a maastrichti megállapodásban engedélyezett három százalékkal. 2003 novemberében azonban Németország és Franciaország felmentést kapott a stabilitási és növekedési paktum szabályai alól. A döntés akár a végét is jelentheti a valutaunió alapját képző szerződésnek. Az Ecofin döntése arra kéri fel a két országot, hogy vállaljanak politikai kötelezettséget a deficit megfelelő csökkentésére, 2005-re. Az eurózóna tizenkét pénzügyminiszterét tömörítő szervezet elfogadta azt is, hogy e két ország jövőre kisebb ütemben csökkentse strukturális hiányát, mint ahogyan az Európai Bizottság előzőleg javasolta. A kiútkeresés során a német kormány, illetve a parlament több olyan döntést hozott, amelyek a gazdaságkutatók szerint egyenként a helyes irányba mutatnak. Ezek közé tartozik az Agenda 2010 elnevezésű programcsomag keretében a munkanélküli- és a szociális segély összevonása, a folyósítás feltételeinek szigorítása, az egészségügyi reformok, az eredetileg 2005-re tervezett személyijövedelemadó-csökkentés előrehozása. De ebbe a körbe tartozik az is, hogy a munkaadók és a szakszervezetek bérmegállapodásai is meglehetősen visszafogottak voltak ebben az évben. 84


Mégis válaszút előtt áll a német gazdaságpolitika. Három célt kellene ugyanis egyidejűleg követnie: a költségvetés hiányának csökkentését, az adó- és járulékterhek mérséklését, valamint a konjunktúra központi programokkal való fellendítését. A három feladat azonban egyszerre nem oldható meg, s ezért a kormánynak el kell döntenie, melyik utat választja. Az elsősorban az Egyesült Államok gazdaságának fellendülésére alapozott optimizmus azt jósoltatja a kutatókkal, hogy jövőre 1,7 százalékos GDP-bővüléssel lehet számolni. Azonban meg kell jegyezni, hogy nem valamiféle strukturális reform pozitív hatása mutatkozik majd meg, hanem az embereknek kevesebb fizetett szabadnapjuk lesz. „Gazdasági forradalom”, „nagy dobás” – ezek kellenének az igazi fellendüléshez a kutatók szerint.41

41

Weyer Béla: Borús német gazdasági helyzetkép – Dobásra várva, HVG 2003. nov. 1.

85


Köszönetnyilvánítás Szeretném megköszönni Dr. Kőrösi Istvánnak a dolgozatomhoz nyújtott folyamatos, lelkiismeretes szakmai támogatását. Ferkelt Balázsnak köszönöm a dolgozatom megírásához nyújtott szakmai irányítását.

86


Felhasznált irodalom I. Cikkek, tanulmányok, könyvek 1. A bérrendszerek és a javadalmazás átalakulása Németországban, Humánpolitikai Szemle 2001/1. szám, 81-87. o. 2. A „keleti tartományok” mérlege, Figyelő 96/40. szám, 43. o. 3. A német egység néhány gazdasági vonatkozása és világgazdasági hatása, Kihívások 1. szám, 1991. május 4. A német gazdaság kérdőjelei – Mit jelent a „csomag” németül? HVG 1996. február 28., 12. o. 5. A német gazdaság válságjelei, HVG 2003.01.11., 26. o. 6. A német gazdasági viták háttere – A drága munka terhe, Figyelő 1997/34-35. szám, 51. o. 7. A német újraegyesítés diplomáciája, Európai Szemle 98/4. szám, 83-96. o. 8. A német újraegyesítés gazdasági ára, Kihívások 11.szám, 1992. szeptember 9. A XX. század krónikája, Officina Nova, 1995. 10. Gondolatok a német versenyképességről, Kihívások 14.szám, 1992. november 11. Helmut Kohl: Németország egységét akartam, Zrínyi Kiadó Budapest, 1998. 12. Inotai András: A német újraegyesítés gazdasági hatása Közép-és Kelet-Európára – I. rész, Külgazdaság 1991/12.szám 13. Inotai András: A német újraegyesülés gazdasági hatásai Közép- és Kelet-Európára – II.rész, Külgazdaság 1992/1.szám 14. Dr. Kőrösi István: Az állam szerepe Németországban és az ebből adódó tapasztalatok Magyarország számára ISM – Gazdaságpolitikai Munkacsoport Budapest, 1997 15. Dr. Kőrösi István: Kettős kötődés – Németország az Európai Unióban és KözépEurópában, Cégvezetés 1997. március, 105-114. o. 16. Nagy Katalin: A német újraegyesülés első öt éve – Mit jelent a német egység a keletnémet tartományok számára?, Kopint-Datorg műhelytanulmányok, 1996. augusztus 17. Nagy Katalin: A német újraegyesülés első öt éve – Mit jelent a német egység a keletnémet tartományok számára?, Külgazdaság 96/10, 42-66. o. 18. Nagy Katalin: Elodázhatatlan lépések Agenda 2010 – napirenden a német reformok, Cégvezetés 2003/7.szám, 44-52.o.

87


19. Nagy Katalin: Németország – elmulasztott reformok, stagnáló gazdaság, Külgazdaság, XLVII. évf., 2003. május, 37-58. o. 20. Nagy Katalin: Politikai lépéskényszerben – Német gazdaság – megoldhatatlan régi gondok, Cégvezetés 2000/1-2. szám, 132-137. o. 21. Németh István: Németország története, AULA, 2002., Budapest 22. Weyer Béla: Borús német gazdasági helyzetkép – Dobásra várva, HVG 2003. nov. 1., 26-27. o. 23. Weyer Béla: Egészségügyi reform Németországban, HVG 2003. augusztus 2. 24. Weyer Béla: Előrehozott adóreform Németországban?, HVG 2003. június 21., 24-25.o. 25. Weyer Béla: Gazdaságélénkítés Németországban, HVG 2003.július 12., 16.o. 26. Weyer Béla: Nyugdíjreform Németországban, HVG 2003. szeptember 13. 27. Wolfgang Zapf: Modernizáció, jólét, átmenet Németország a 20. század végén, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó Budapest, 2002.

II. Internet-címek 1. Arbeitsamt – A német munkaügyi hivatalok központi oldala www.arbeitsamt.de Letöltés dátuma: 2003.11.11. 2. Beszterczey Judit: Igen a német munkaügyi reformokra www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=73914&archiv=1&next=0 Letöltés dátuma: 2003.10.23. 3. Beszterczey Judit: Schröder-csomag – a jóléti álom? www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=74786&archiv=1&next=0 Letöltés dátuma: 2003.11.15. 4. Bundeskanzleramt – A Német Kancellári Hivatal központi oldala www.bundeskanzler.de Letöltés dátuma: 2003.09.15. 5. Molnár Sándor: Szociális megszorításokat hoz a Schröder-csomag www.magyarhirlap.hu/Archivum_cikk.php?cikk=64038&archiv=1&next=0 Letöltés dátuma: 2003.11.15. 6. Statistisches Bundesamt Deutschland – Német Központi Statisztikai Hivatal www.destatis.de

88


Letöltés dátuma: 2003.09.15. 7. Wochenbericht des DIW Berlin Nr. 43/2003 www.diw.de/deutsch/produkte/publikationen/wochenberichte/docs/03-43-4.html Letöltés dátuma: 2003.10.25

III. Szakdolgozatok, doktori értekezések, TDK-k 1. Csíz Petra: Az újraegyesülés hatásai és Németország nemzetközi versenyképessége, BGF-KKFK Könyvtár, 1995. 2. Dávid Ágota: A munkanélküliség kezelése Németországban, BGF-KKFK Könyvtár, 1999. 3. Gábor Tamás: Németország az egyesítést követő 3 évben, BGF-KKFK Könyvtár, 1994. 4. György Viktória: Dolgozói részvételi programok Németországban, BGF-KKFK Könyvtár, 2000. 5. Kardos József: Németország és az Egyesült Államok gazdaságpolitikája a kilencvenes években, különös tekintettel a munkaerőpiacokra, BGF-KKFK Könyvtár, 1997 6. Korosa István: Az egyesítés utáni keletnémet társadalom strukturális változásai és a munkaerőpiac specifikumai, BGF-KKFK Könyvtár, 1997. 7. Kőrösi István: Németország újraegyesítésének fő makrogazdasági hatásai, Kandidátusi értekezés, MTA TMB, Budapest 1993. 8. Láng Judit: A német egyesítés és Németország megváltozott szerepe, OTDK-dolgozat, BKE 1996. 9. Nyikos Zoltán: A két Németország gazdasági és politikai kapcsolatai az 1970-es és 1980-as években, BGF-KKFK Könyvtár, 2002. 10. Rajna János: Németország újraegyesülése gazdasági megvilágításban, Doktori értekezés, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest 1995. 11. Szilvási Mariann: Németország az újraegyesítés után, BGF-KKFK Könyvtár, 2001. 12. Takács József: Gazdasági átalakulás Kelet-Németországban – eredmények és további feladatok, TDK, BKE 2001. 13. Till Barbara: A német újraegyesítés gazdaságpolitikai vonatkozásai, BGF-KKFK Könyvtár, 2002.

89

A NÉMET ÚJRAEGYESÍTÉS GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HATÁSAI

Recommend Documents