ANNE PERCIN
HOGY T OL D E L (J ÓL ) A NY AR AD
A N N E
HOGY (J ÓL )
P E R C IN
T OL D E L A NY AR AD
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013
Írta: Anne Percin A mű eredeti címe: Comment (bien) rater ses vacances Fordította: Farkas Ildikó A szöveget gondozta: Burján Mónika A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva
Comment (bien) rater ses vacances © Rouergue, France, 2010
ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 729 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Szerintem az emberiség legtöbb baja abból származik, hogy az emberek, akik pedig tudják, hogy egyediek, makacsul hagyják, hogy a tömeg egy darabjaként kezeljék őket. COLIN HIGGINS: HAROLD ÉS MAUDE
1 – GYEREKEK, IDÉN KORZIKÁRA MEGYÜNK TÚRÁZNI! ...jelentette be anyám, miközben hátrapillantott rám és a húgomra, akik félkómában terültünk el a hátsó ülésen. Gyilkosnak szánt pillantásom alig villant össze a tükörben anyáméval, mikor a kocsi megugrott egy fekvőrendőrön, amitől a szemembe hullott egy jókora hajtincs. Na, ennyit a sötét tekintetről. – Velünk jössz? Mielőtt kifordult volna a főútra, anyám belenézett a külső visszapillantóba. Egy ideig csak az index kattogása hallatszott. A bepárásodott üvegen át bámultam Ivry-sur-Seine elragadó látképét: a kockaházakat, a mobilteló-üzleteket, a Maurice Thorez lakótelepet. Nem akartam elsietni a választ.
A jelek szerint vagyok már olyan idős, hogy számít a véleményem. Puhatolóznak nálam, megkérdeznek, mielőtt erőszakkal ellenséges területre hurcolnának. Mikor a gyerekeitek már nem kérdezik, honnan jönnek, és nem mondják meg, hová mennek, tudhatjátok, hogy felserdültek – hirdette tavaly nyáron egy felirat a Super-U bejáratánál. –6–
Emlékszem: apa úgy olvasta fel, mintha a Mester szavain meditáló Konfuciusz-tanítvány lenne. Közben csak egy orbitális baromság volt, amit a hipermarket egyik üvegablakára írtak lemosható filccel, a napi időjárás-jelentés és a „Mai halajánlatunk” közé. Ez múlt nyáron volt Biscarosse-ban, ahol megfogadtam: ez lesz az utolsó nyaralásom a családdal. Legalábbis addig, amíg a saját két kezemmel én magam nem alapítok egyet, és amíg arcom verítékével nem tartom fönn, táplálom és dédelgetem – vagyis a lehető legtávolabbi jövőben. A kilenc és háromnegyed éves Alice húgom számára Biscarosse a legpöpecebb hely volt: óriáscsúszda, sekély vizű medencék, s főleg egy rakat barátnő, akik esténként ott fickándoztak a kempingbeli programokon, és hajnali nyolckor már háromezer kört lenyomtak a rózsaszín bicajukkal. Számomra persze, aki már felhagytam azzal, hogy rejtjeles bájcsevegést folytassak serdülőfélben lévő fruskákkal a telefonkabinoktól a tusolóblokkig vezető úton, a nyár kevésbé volt szívderítő. Biscarosse-ban a legbrutálisabbak a reggelek voltak. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor hajnali tízkor a lakókocsik között labdázó banda fülsiketítő ordibálása szakít ki legmélyebb álmodból? Keservesen kikászálódsz a hálózsákból, melyben (a holdfázisok függvényében) hol vacogtál, hol leizzadtál. Borzasan leteszed magad a rekkenő napon egy nescafé és egy adag mézes kétszersült, no meg a szüleid orra elé, akik az ikszedik elmés viccet eresztik meg hosszú és ragacsos hajadról (de ki is akart a tengerpartra menni?), avagy a minden jel szerint az éjszaka a körmeid alá beszivárgott szutyokréteg vastagságáról, holott – persze még válaszra se méltatod őket – talán mégse a te hibád, hogy ebben a kempingben csak hajnali öt és hét között lehet némi remény a –7–
meleg vizes tusolásra, mely időpontot a jelek szerint az álmatlanságban szenvedő nyuggereknek és a borgőzös alvajáróknak találták fel. Szóval mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy az idei korzikai túrázásra engem erőszakkal kellene el vonszolni.
Minthogy kikérték a véleményemet, nem volt szándékomban visszafogni magam. De alig nyitottam ki a számat, a húgom felkiáltott: – Jaj, ne, túrázás! Iszonyat! – De drágám, csak nem hagyhatunk itthon egyedül! Egy pillanatra elképedtem. Mintha fejbe kólintottak volna; még az se kizárt, hogy leesett az állam, a nyálam meg kicsordult. Pillanatig se gondoltam volna, hogy az anyám a húgomtól kérdezi, hogy: „Velünk jössz?” Őt, a kis hatodikost óhajtotta megszondázni a családi tanács az úti cél kiválasztása előtt? Eszerint én már nem is számítok ebben a családban. Erről a Mechanikus narancs egyik jelenete ugrott be, amikor az erőszakmentességi kúra után Alex hazamegy, ahol kiderül, hogy a szülei lecserélték egy nagy melákra, aki elhappolta a szobáját. A visszapillantóban megláttam a saját könnybe lábadt, keserűségtől és zavarodottságtól kivörösödött szememet (bár lehet, hogy csak kezdődő kötőhártya-gyulladás esete forgott fenn).
– Hát így állunk! – sóhajtotta anyám, miközben a lámpa zöldre váltott. – Szóval már nem akartok velünk jönni nyaralni? –8–
Majdnem kicsúszott a számon, hogy nekem nem hagytak időt a véleményem kifejtésére, de erre még azt hihette volna, hogy önként és dalolva jelentkezem a túrára, ami súlyos taktikai hiba lett volna. – Most mi van? – dobott rá még egy lapáttal Alice, akit láthatólag felhúztak, mint a kakukkos órát. – Ti választotok olyasmit, ami nekünk nem tetszik, hát akkor ne ránk pikkeljetek! Kezdtem úgy találni, hogy a hugicám kicsit túlontúl is gyakran beszél többes szám első személyben, mintha csak a Mainard gyerekek szakszervezetének hivatalos szócsöve lenne. De minthogy ilyen erőteljesen szállt síkra az ügyért, végül is pihenőmódba tehettem magam egy kicsit. Tulajdonképpen ideje is volt, hogy átvegye a stafétát, hiszen most ő lépett be a serdülőkorba, melyet én már öles léptekkel kezdtem magam mögött hagyni. Miként a dal is mondja: „Őseink nyomdokába lépünk /Mikor ők már nincsenek...”1 – Na jó. Akkor nélkületek megyünk – jelentette ki anyám fagyosan. – Nem fogunk búsulni, nehogy azt higgyétek! Hirtelen átvillant rajtam, hogy anyám ezt az egészet előre megrendezte. Pár pillanat múlva a machiavellisztikus Mainard asszony (akit mindig is anyámnak tekintettem, és gyengéd tisztelettel viszonyultam hozzá) bejelenti, hogy a nyarat a húgom pesztrálásával fogom tölteni külvárosi négyszobás lakásunk falai között, tíz euró zsebpénzzel, miközben ő meg mojitót kortyolgat a Bonifacióban, a medence partján azzal a férfiúval, akit egykor apámnak neveztem. Nem árt, ha tudja: ha egy otthoni túlélőshow-ra nevez be bennünket, a bosszúm 1
Marseillaise, 3. fejezet, 73. versszak, 12. verssor, B számozatlan albekezdés.
–9–
rettenetes lesz. Kész vagyok riadóztatni a gyámügyet, a tévécsatornákat: a nyár közepén magukra hagyott gyerekek, micsoda manna az újságíróknak! Némi változatosság a kiutasított illegális bevándorlók és a szociális otthonban penészedő öregek után. A hecc kedvéért még a survilliers-i gyógyfürdő kerítéséhez is odaláncolhatnánk magunkat Aliceszal, nyakunkban a „Fogadjanak örökbe!” felirattal. Bombasikerünk lenne. Felkerülnénk a Detektív magazin címlapjára (médiatekintetben ez az első számú hivatkozásom). A szüleink hanyatt-homlok rohannának vissza Korzikáról, aTF1 csatorna kamerái követnék őket a leszállópályán, anyám kénytelen lenne egy mórfejes trikót a fejére húzni, amitől úgy nézne ki, mint egy korzikai függetlenségi harcos, amiből a közvélemény végzetes következtetéseket vonna le. Hát így.
Azért az gyanús volt, hogy anyám ilyen könnyen belement abba, hogy az apámmal kettesben menjenek Korzikára. A visszapillantóban felé lövelltem hármas számú vizslató tekintetemet, azt a pillantást, amely elől senki se menekülhet, a Sherlock Holmes-félét, amikor lefoglalja a kokaint. – Ne vágj már ilyen pszichopata fejet, Maxime! Kezd unalmas lenni. Na jó, este még visszatérünk apátokkal a nyaralásra... Azzal beletaposott a gázba, és áttért a körgyűrű bal oldali sávjába; a kocsiban ezután már csak a Chérie FM lejárt szavatosságú slágerei hallatszottak, meg Alice ujjának csikorgása, ahogy halálfejeket rajzolt a bepárásodott üvegre. Aznapra megvolt a hangulat. – 10 –
2 MÉG DÉLUTÁN BEMENTEM ALICE-HOZ. Esős májusi szombat volt, olyan, ami csak feldobhatja az embert. Késő délelőtt segítettem anyának elpakolni a vásárolt dolgokat, kora délután pedig Marivaux Rabszolgák szigete című színdarabjáról dolgoztam ki az érettségi tételt. Ideje volt hát, hogy lazítsak egy kicsit, és egy tízéves áldozaton gyakoroljam a lelki zaklatást. Ám kiderült, hogy a húgom nem volt amolyan hagyomhogy-zaklassanak hangulatban. Hason fekve fetrengett az ágyán, a két lábával kalimpált, s közben teljes odaadással horse dreamingelt. Ennek az agysportnak a lényege (melyet a tizenkét évesnél fiatalabb lányok igen gyakran űznek), hogy az ágyunkon (vagy a padlószőnyegen, a nappali kanapéján, a vécéülőkén, avagy egy strandtörülközőn stb.) elterülve, a gyönyörtől elernyedt kézzel egy idióta című magazin – úgymint Bellaló, Álomlovak, Sztárpacik – fényes lapjait lapozgatva a világ legszebb lovairól álmodozunk, melyeket akkor engedhetnénk meg magunknak, ha megfognánk az Isten lábát, és egy arab emír nőül venne bennünket. – 11 –
– Te mit akarsz csinálni a szünetben? – kérdeztem tőle úgy, ahogy a Rajongók iskolája műsorvezetője teszi föl a kérdést a gyerekeknek: „Mi leszel, ha nagy leszel?” (Mire a megkérdezett rendszerint valami sületlenséget bök ki, amin az összes önelégült felnőtt jót derül.) Alice réveteg tekintettel nézett fel a magazinból. Kellett hozzá jó néhány másodperc, míg magához tért, és rádöbbent, hogy a való világ nem virágos mezőkön vágtató, lobogó sörényű arabs telivérekből áll. – Mi? Nemtom... De a barátnőm, Lou, Bretagne-ba megy táborba. Szeretnék vele menni. – Lou? Az meg ki? Nem ismerem. – He, he, he – fintorgott Alice. Lou tíz és fél éves, ő Alice legjobb-barátnője-életre-halálra, és a nevétől zeng a ház. Lou lovagol, Lou kitűnőt kapott a tollbamondásra, Lou jár valakivel, Lou már nem jár senkivel, Lou tecktonikozik, Lou a Holdra megy, Lou jelölteti magát köztársasági elnöknek, Lou-nak furunkulusa van, Lou feljelenti a kommunista szomszédjait. – Ráadásul júliusban megy – folytatta rendületlenül a húgom (miután születésétől fogva hozzászokott az iróniabombákhoz, már be van oltva ellenük). – Ha anyu és apu arra kényszerít, hogy augusztusban velük menjünk, akkor egész nyáron nem fogok találkozni vele! – Aha. Dante pokla. – Dante? Az meg ki? Nem ismerem. – He, he, he. (Néha az az érzésem, hogy a húgom nevelése kezdi meghozni a gyümölcsét.) – És te? – kérdezte. – Te akarsz Korzikára menni? – 12 –
Haboztam, hogy mit válaszoljak. Láthatólag idegesítette a lehetőség, hogy elfogadom a szülői felajánlást, minélfogva kénytelen lenne lemondani lázadó mivoltáról, hiszen ez csak akkor nyomna a latban, ha az én, azaz az idősebb támogatására is számíthat. Ami felettébb ésszerű, habár kissé átlátszó taktika volt (ugyanis én tanítottam meg az Empire & Conquestre.) – Én? Háát... Fontolóra veszem a dolgot... Elkámpicsorodott képe halványan Edvard Munch A sikoly című festményére emlékeztetett. Felettébb érdekfeszítő látványt nyújtott, ám nagy könyörületességemben (ezt a szót már régóta szerettem volna elsózni valahol) megrövidítettem a szenvedését. – Mindenesetre Korzikára nem megyek. Alice hálatelt pillantással jutalmazott, olyannal, amilyennel a lovasoktatójára nézhet, amikor dicséretet kap tőle. – Na jó, este majd megbeszéljük apával, OK? Ha mindketten nemet mondunk, kénytelenek lesznek engedni.
Meglátásom szerint voltak gyenge pontok a haditervében. A húgom még nem teljesen diplomácia-érett, az érdekképviselethez viszont már kezd konyítani, ugyanis tökéletesen magáévá tette az alapelvet: „Nemet mondani, és abból nem engedni.” A pónik világában ez lehet, hogy működik, a reálpolitikában azonban nem mindig elégséges. Ezt már megpróbáltam elmagyarázni neki akkor, amikor egy nap elhatározta, hogy éhségsztrájkba fog, hogy kapjon egy lovat. Ötórányi böjt után egy csomag cukorkával állítottam be a szobájába, mire hirtelen belátta, hogy nem jó ötlet egy – 13 –
négyszobás lakásban telivért tartani. Szóval nagyjából ennyi a reálpolitika. Nem tudom, hogy a közgáztanárom egyetértett volna-e velem, én viszont úgy találtam, hogy ez a szemléltető példa nem is olyan rossz. Amiről eszembe jutott, hogy be kell fejeznem a közgáz házimat, és otthagytam a húgom, hadd szálljon el újra az elvarázsolt lovak birodalmába. Alice és én, a Mainard család szakadárjai, ádáz csatározást követően ennek az emlékezetes (jóllehet esős) napnak az estéjén vívtuk ki függetlenségünket a nyárra. Lehet, hogy kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás a bennem szunnyadó férfiembernek. Fenséges atyánk (a második kifejezés, amelyet már régóta szerettem volna használni) magasztosan kinyilatkoztatta: felment bennünket az alól, hogy talpunkat a kavicsos ösvényeken koptassuk, és gyenge lábikránkat, melyen a nyári szellő finom pihéket borzol, felsebezzük a szúrós indákkal. S mindezt két olyan személy már-már isteni közbenjárásának köszönhetjük, akik még csak ott sem voltak azon az estén, nevezetesen Lou-nak és Lisette mamának. Vagyis a csodák olyanok, mint a malőr: időnként megesnek. – Olyan klassz lenne, ha Lou-val elmehetnék táborba, ugye, apa?–affektált Alice olyan hangon, melynek édeskevés köze volt ahhoz, ahogy reggel a kocsiban beszélt anyával. (A hanghordozása általában erőteljesen eltér a beszélgetőtárs nemének függvényében, ami úgy látszik, állandó tényező a lányoknál.) Apám azon nyomban elolvadt. Alice a jelek szerint több helyen javítást eszközölt az eredeti haditervén. El kell ismerni, hogy a megközelítése kifinomultabb volt, mintsem hittem volna. Részemről nem volt időm cizellálni az enyémet, remek – 14 –
improvizációs készségemre hagyatkoztam, hogy kivágjam magam a lekvárból. Meg aztán a „Nemzetközi kereskedelem liberalizációja” című dolgozatom végkövetkeztetését is csak 19:30-ra ötlöttem ki, pont akkorra, amikor anyám szólt, hogy terítsek. Ami kevés időt hagyott a stratégia kidolgozására. De én nem is kerültem sorra.
Kiderült, hogy a nyári tábor egy hónapig tart, és július 15-én kezdődik. Vagyis két héttel a Korzikára való elutazás tervezett időpontja előtt. A két időpont egybeeséséhez a szüleinknek kicsit el kellett volna tolniuk a szabadságukat. Na, itt kezdődött a macera. A szüleim ugyanis megrögzött augusztusi nyaralók. Mióta a társaságukat élvezem, sohasem júliusban utaztunk nyaralni. Azt kérni tőlük, hogy hozzák előbbre a szabadságukat, kábé olyan, mint egy muzulmánt arra kényszeríteni, hogy ünnepelje meg a Jom Kippurt. Éreztem, hogy a dolog alapjaikban rengeti meg őket. Alice butaságnak álcázott affektálással kísérletezett. Apám elgondolkodva nézett anyámra. A diplomáciai bonyodalom határát súroltuk. – Hát, végül is... Egy héttel még mindig eltolhatjuk – fogott bele anyám, Alice-ra mosolyogva. – Én még nem is írtam ki a szabimat... Apám vágott egy fintort. Ő ugyanis egy nagy autószervizben dolgozik raktárosként, és a szabiját csak akkor írhatja ki, ha már egyeztetett egy rahedli eladóval, motorszerelővel, fényezővel, villamossági szakemberrel. – Hmm... majd látjuk, már ami az időpontokat illeti. De egy tábor, az bizony sokba kerül – motyogta az apám. – 15 –
Szegény Alice! Megindító fuvolázásra és elbűvölő szempilla-rezegtetésekre alapozott stratégiája füstbe ment. Mi a háború lelke, Alice? „A háború lelke a pénz.” 2 Figyelmeztetnem kellett volna! Együttérzéssel néztem a húgomra, aki viszont előjött a farbával: – Az ivryi önkormányzat szervezi. Nem kerül sokba, és úgy hallottam, hogy az üdülési csekkeket is elfogadják. Meg a szabadidő utalványokat is. Gratula, hugi! Te aztán mindenre felkészültél!
A szülők meginogtak, egymásra néztek, s magukban leadták titkos szavazatukat. – Rendben – egyezett bele anya. – Akkor pénzügyileg megoldható. Az igazi kérdés viszont az, hogy nyugodt lélekkel elmehetünk-e túrázni, miközben a lánykánkat Bretagne-ban tudjuk? Ezen a ponton a vita kezdett megfenekleni. Ha irracionális meggondolásokban veszünk el, sosem érünk a végére. Hiába igyekeztem kreatívan gondolkodni, sehogy se bírtam felfogni, hogy egyes családtagok elutazása miben gátolná a többiekét. Végül ezt meg is jegyeztem, mire anyám csak rosszallóan megvonta a vállát, és visszavágott: – Nahát, te is! Olyan empatikus vagy, mint egy mosóteknő. Majd meglátod, ha te is apa leszel... Éreztem, hogy az apai állapot kezd jövőbeli prioritásaim végére csúszni. Apám elfojtott mosollyal nyugtatott meg, ami 2
Rabelais-nek tulajdonított idézet, aki állítólag Cicerótól csórta, aki viszont egy olyan palitól vette kölcsön, aki tudta, miről beszél. – 16 –
olyasvalamit akart jelenteni, hogy: ne izgasd magad, anyád félrebeszél. A férfiak egy szemvillanásból is értik egymást. Minthogy a bíróság tanácskozást követően igennel felelt minden kérdésre, Alice-t szabadon engedték. Miután egyhangúlag felmentést kapott a családi nyaralás alól, a tesóm örömében kurjongatva fel-alá rohangált a szobában, majd minden felelős felnőttet összepuszilt, ideértve engem is, aki pedig se felnőtt, se felelős nem vagyok (ami igen nagy örömömre szolgál).
Az általános örvendezés közepette apám hirtelen hozzám fordult. – Ide figyelj, Maxime! Nem cipelhetünk magunkkal, ha te nem akarod, de egyedül se hagyhatunk itt... Teljes erőmből bólogattam egyetértésem jeléül, olyannyira, hogy a hajam söpörte az orromat. – A barátaidnak nincs valami tervük a nyárra? Mit tudom én, valami... Apám hirtelen elkomorodott. Még Alice is abbahagyta az ugra-bugrálást az asztal körül, és szánakozva nézett rám. Egy duci angyal szállt el a nappaliban hangos szárnycsapásokkal, és elkerekedett szemekkel bámult rám, majd a szoba túlfelén köddé vált. Damned. Ennyire elkeserítő a helyzetem? Tizenhét éves vagyok, és nincs egy nyavalyás haverom, aki valami tetves tervvel elő tudna állni a nyárra? Ezt a megaláztatást! Úgy éreztem magam, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, némiképp úgy, mint az a szódásüveg szemüveget viselő, pattanásos pali, aki az amerikai filmekben – 17 –
szokott szerepelni, akit senki se hív meg az évfolyambuliba, és aki végül pszichopatává lesz, és biciklilánccal kiirtja az egész campust. (Tudom, az én koromban nem kellett volna kiolvasni a Stephen King összest...) Miután éreztem, hogy tekintetükben felsejlik az együttérzés fénye, amitől felállt a hátamon a szőr, megelőző csapásra szántam el magam. – Nem, de ezen a nyáron amúgy is a nagyihoz akarok menni. Van pár dolog, amit meg kell bütykölnöm a PC-jén, megígértem neki, de sose volt rá időm. A szánakozás hatalmas elképedésbe csapott át. Röhej, hogy a szülői ábrázatok milyen szélsebesen tudnak megváltozni. Akár az áprilisi időjárás. – Micsoda? Vissza akarsz térni a Kremlbe?
– 18 –
3 VISSZATÉRNI A KREMLBE. Akár egy pókhálós francia sanzon. Hazamegyek az én Normandiámba, Újra Párizsban, Vissza Montrealba. Még egy szó, és egyik kezemet a szívemre téve, a másikkal panamakalapomat lengetve én is dalra fakadok. Bolondos ifjúságomban, mondjuk úgy hat és tizenkét éves korom között, imádtam a Kremlben tölteni a szüneteket. Lisette mama házát olyan egzotikusnak találtam, hogy évekig nem is tudtam, hogy van egy másik, ennél sokkal távolibb Kreml is, amely ott trónol a moszkvai Vörös tér közepén. Kremlin-Bicêtre hiába van csak néhány buszmegállónyira Ivrytől, nekem a nagyi háza olyan volt, mintha Guernesey-re vagy az uráli sztyeppéken lévő dácsába száműztük volna magunkat. Messze volt, és gyönyörű volt, mert ott van egy kert, a kertben van egy cseresznyefa, a cseresznyefa lombjában meg ott ül egy macska. (Hogy a macskában mi van, azt viszont nem akarom tudni, mert az eléggé gusztustalan lehet.) És a kert közepén, az utca és a cseresznyefa között, bástyaként nő ki a földből Lisette mami háza spalettás ablakaival és csikorgó, rozsdás kertkapujával. Az utca végén – 19 –
már ott van a körgyűrű, de amikor az ember a nagyinál van, magasról tesz a körgyűrűre. A cseresznyefa a fal mellett áll, ágai majdnem behajolnak az ablakokon. A macska, Hector, egy cirmos kandúr, akinek én vagyok a keresztapja, mivelhogy én erőltettem rá a nagyira, hogy büntetőjogi felelőssége tudtán kívül fogadja örökbe, már megvan vagy hétéves, szóval a legszebb férfikorban van. Tízéves koromban raboltam el az egyik barátnőméktől, akiknek török élelmiszerboltjuk volt a Fontainebleau sugárúton, majd egy kiscicával a kezemben és egy depressziós plüssmaci ellenállhatatlannak szánt kifejezésével a szememben beállítottam a nagyihoz. (A Sherlock Holmes-tekintet érdekes alternatívája, amely azonban a jelek szerint csak a nagyira volt hatással.)
A kremli ház Agatha Christie összes műveit is jelenti, a kötetek a lépcső alatt lelhetők fel. Elsárgult példányok, a lapokat krimirajongó néhai nagyapám látta el szamárfülekkel. A polcon meg ott áll néhány San-Antonio és a Kretén című humor- és képregénymagazin tíz évfolyama (ez meg az apám hagyatéka). Hónapokra el leszek látva olvasnivalóval! És korántsem hóttunalmas olvasmányokkal, engedelmetekkel. Aztán ott a padlás, telis-tele mindenféle jópofa cuccokat rejtő dobozokkal, a nagyi ugyanis tanítónő volt, s közismert, hogy a tanítónők semmit se dobnak ki. Van ott egy saját, külön bejáratú szobám is, újságpapírral és tojás tartókkal kitapétázva a hangszigetelés végett, még abból a korszakból maradt így, amikor elektromos gitáron tanultam játszani. Kilenc és tizennégy éves korom között ugyanis – 20 –
leghőbb vágyam az volt, hogy Jimi Hendrix legyek, vagy semmi. De tekintve, hogy se fekete nem voltam, se tehetségem nem volt, lemondtam a jimihendrixségről Elhatároztam, hogy inkább politikai szerkesztő leszek a rádiónál. Állítólag az kevésbé gályázós, mint zseniális gitárosnak lenni, no meg haj szinten se olyan macerás.
Végül pedig a kremli szobában van egy szinte vadiúj számítógép is, amelynek beszerzésére két évvel ezelőtt beszéltem rá a nagyit. („Hidd el, hogy jó lesz, lesz nagy sebességű neted, és az összes régi kolléganőddel kapcsolatba léphetsz újra.”) Nem állítom, hogy szenvedélyem lenne az informatika, túl rossz vagyok a természettudományokban ahhoz, hogy ilyen eretnekséget állítsak. De már jó pár évvel ezelőtt megértettem, hogy ez a média valóságos kincsesbánya a nemzedékem számára. Egy egyszerű jelszó, amit az ember ellop a kalózoktól, s máris feltárul előtte a nem is sejtett kincseket rejtő Ali Baba-barlang. Ezen a gépen folyamatosan töltöm le a filmeket a legteljesebb illegalitásban – amit otthon nem tehetek meg, apám ugyanis parázóan törvénytisztelő fajta. Szóval azt se bántam, ha a nyaram elcseszem, csak ne kelljen a szünetet az ősökkel töltenem, ezért aztán előhúztam a nagyi-jokerem. 3
3
Remélem, kedves olvasó, nem mész el észrevétlenül a belső rímeim gazdagsága mellett.
– 21 –
Apám rögtön beleegyezett. Persze, hiszen nagyi az ő anyukája. Mióta a nagyapám meghalt, apa a maga módján, azaz tapintatosan, állandóan aggódik a nagyiért. Talán megnyugtatta, hogy lesz egy helyszínre telepített ügynök. Mainard-éknál igen fejlett a James Bond-i beütés. Mindenki lopva, szótlanul, a szeme sarkából figyeli a másikat. Az anyám szüleiről nem tudom, hogy van-e valamilyen beütésük. Ha van, akkor azt kalapáccsal verték beléjük, de jó mélyen. Velük sosem találkozunk. Egy kis korzikai faluban élnek, ahol a szüleim épp idén akarják meglátogatni őket. – Tudom, hogy nagyon szereted Lisette mamát – jegyezte meg anyám hangyányi féltékenységgel a hangjában. – De olyan butaság Párizsban maradni, a bolinzanai mamához és tatához is eljöhetnél... Biztos örülnének, ha látnák az egyik unokájukat. Alice-szal kétkedve néztünk össze, apa meg köhintett egyet. Mindenki tudja, hogy anya szülei szerint a lányuk, az ő kifejezésükkel élve, egy közönséges „anyaországi” autószerelőhöz ment feleségül, aki a tetejében még párizsi is. Egyszóval összeállt az Ősellenséggel. Ha tehát idén sem találkoznak fattyú leszármazottaikkal, a fejemet rá, hogy ettől nem mennek a tengernek. S ha netán mégis le lennének törve egy kicsit, elég, ha alkonyatkor kerülnek egyet a bozótosban, az egyik kezüket a fülükre téve két szólamban eléneklik a korzikai himnuszt, s közben egy pinzute, azaz idegen házra gondolnak, amelyet reményeik szerint a következő plasztikbomba a levegőbe fog röpíteni, és adj neki! Örömmel élni!
– 22 –
Anyám jól tudta mindezt. Nem próbálta meg rám sózni a Szépség szigetére szóló fullextrás ajánlatot. Csak rám mosolygott, és gyűrűkkel megrakott kezét kinyújtotta, hogy megigazítsa a hajamat, odatéve a tincset, ahol szerinte lennie kellett volna. A művelet elől egy tizenkét méteres zsiráfhoz méltó hajlékony és kecses nyakmozdulattal tértem ki. Iszonyodom attól, ha a hajamhoz érnek. A hajam göndör, fekete, hosszú, és tele van gubancokkal: ez az egyetlen apró hasonlóság, amely valaha is összeköt Jimi Hendrixszel. Ezért vagyok rá olyan kényes, engedelmetekkel.
– 23 –
4 SZÓVAL ÍGY KEZDŐDÖTT MINDEN. A francia érettségi előtt egy hónappal, egy májusi estén sebtében hozott döntéssel, miközben úgy éreztem, hogy rohad szét az agyam. Rám jött a nosztalgia, a vágy, hogy híg lekvárral átitatott kenyeret egyek, melynek a lyukain át a kezemre csurog a lekvár, még délben is pizsamában ténferegjek, s ebben senki se találjon kivetnivalót. Újra látni akartam, hogy hajkurássza Hector a rigókat, és hogy esik pofára, kedvem támadt, hogy álmatlan éjszakákon át koptassam a retinámat a PC képernyőjén olyan filmek nézésével, ahol ártatlan szüzeket üldöznek elvetemült, láncfűrésszel felszerelkezett urak. Szóval indulás, irány a Kreml!
Július 16-án reggel beállítottam a nagyihoz, aki mosolyogva fogadott. Anyám előző este persze forró könnyeket ontott, hogy Alice táborba utazik. Jó pár körmét lerágta, mire kaptunk végre egy hívást, hogy Alice rendben megérkezett Laposgöröngyösre. Miután megnyugodott, azon nyomban belevetette magát a – 24 –
hátizsák összekészítésébe. Mókás volt, amint a listáival fel-alá szaladgált a lakásban, időnként ihletetten a plafont vizslatva, majd kiszakadt belőle: „Jaj, majdnem elfelejtettem!” Mintha a korzikai hegyi túrázáshoz szükséges holmik ideális listája a plafonra lett volna felróva arany betűkkel, és ezt eddig még nem vette volna észre. Közben én meg élveztem a szerencsémet: az én hátizsákom már régóta ott állt összekészítve. Egy régi gimis szütyőbe belegyűrtem néhány alsógatyát, egy farmert, trikókat meg egy fogkefét. A Kremlben semmi másra nincs szükség. Minden ott áll frissen mosva, illatosan, összehajtogatva a szekrényekben, elrejtve a padlás dobozaiban, glédában a poros polcokon, begyűrve a fiókok mélyén, s csak rám vár. Ha csak erre gondoltam, máris mehetnékem volt. Már-már noszogattam a szüleimet, hogy még aznap este induljanak el Korzikára, metróval, léghajón, dodzsemmel, vagy bánom is én, mivel.
Egy, véleményem szerint nyugtalan éjszaka, valamint néhány puszi után, melyeket nem bírtam elkerülni, a szüleim felszálltak az első hajnali RER-re, hogy aztán a roissyi reptérről más égtájak felé repüljenek. Nyugisan körbejártam a lakást, megöntöztem a virágokat, kihúztam a kettőhúszból a drótokat, és kiürítettem a postaládát, ahogy meghagyták, majd tizenegy óra felé felszálltam a kremlin-bicêtre-i buszra.
A nagyi, miként már mondtam, mosolyogva, biopamutból készült lötyögős tunikába és nagyon szoros bézsszínű nadrágba öltözve várt rám – meghökkentő kontraszt, aminek ő mindig is – 25 –
mestere volt. Rögtön tudatta velem, hogy épp a tizenkettedik családi fotóalbumának a végén tart, közben ribizlizselét főz (nyolc kis üveggel), meg azt is, hogy még a hónap vége előtt pálinkás cseresznyét akar eltenni. Mindeközben a környékbeli kismoziban a Világjárók sorozat egyetlen vetítését se szalasztja el, hiszen a független kismozit mindenáron meg kell menteni a csődtől (ezért van éves bérlete csillagászati áron). Főként, mert lesz egy sorozat az amerikai indián civilizációkról. Ezt aztán nem lehet kihagyni! Kedélyesen oldalba bökött, jelezvén, hogy mindezen vigasságokra engem is elvár. Előhalásztam második számú gúnyos mosolyomat, majd megkérdeztem: – És amúgy mi lenne, ha csak palacsintáznánk? Nagyi sosem tudott ellenállni a boldogságnak, hogy az unokáit teletömje palacsintával. Senki se csinál olyan jó palacsintát, mint ő, és főként egy tonnányit süt belőle. És tegyünk bármit rá vagy bele, sose sértődik meg. Meghatottan emlékszem, hogy egyszer egy pástétomos-nesquickeset tömtem magamba, amit a nagyi a családi büszkeségtől könnybe lábadt szemmel nézett végig. (Bár az is lehet, hogy csak a hányingerrel küszködött.)
– Csinálok neked palacsintát, ha eljössz velem az uszodába. Most nyílt egy új, pár metrómegállónyira, szeretném kipróbálni, de nem egyedül. – Mért, szükséged van valakire, aki feljegyzi az utolsó szavaidat, miközben elmerülsz? Nagyi kuncogott egyet, majd vasmarokkal megcsavarta a fülemet. Néha csodálkozom, hogy az efféle módszerek hallatán – 26 –
a dirije nem küldte nyugdíjba sokkal hamarabb. Kihasználván lépéshátrányomat, a nagyi lenyomott egy székre a konyhában, egy ínycsiklandó kalács elé. – Te sütötted? – lelkendeztem. – Értem fáradtál ennyit? Nem kellett volna! – Tudom. Ezért is vettem mirelitet. – Akkor megnyugodtam. Előszedett egy kést, és jó nagyokat kanyarított belőle, ahogy én szeretem, mindenféle óvatoskodás és lacafacázás nélkül, olyan kalácsdarabokat, melyek a legrémisztőbb késztetéseket váltják ki az emberből – nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a kalács belőlem a szadistát hozza ki: azonnal kedvem támad beleharapni, szétmarcangolni, összelapítani, ízekre szedni, kibelezni, míg írmagja sem marad. Ez most sem maradt el. – Ahogy a nagyapád mondogatta: téged inkább fényképen látna az ember, mint az asztalnál – jegyezte meg a nagyi. – Há ezs azsé van, me növézsbe vazsok. – Tényleg, még mindig? Hát nem is tudom, hogy mi nő rajtad, a hajadon kívül. Most rajtam volt a kuncogás sora, amitől majdnem megfulladtam, tekintve, hogy két pofára tömtem a majmot. Nagyi jól hátba vágott, majd folytatta: – Azért remélem, hogy nem a számítógép előtt fogsz görnyedni egész idő alatt, mint a múltkor. – Pff, nemtom – böktem oda, morzsákat köpködve szerteszét. Mire a nagyi ezekkel a diplomatikus szavakkal zárta le a purparlét: – Na jó. Úgyis azt csinálsz, amit akarsz. A tökéletes egyetértés egyik fő oka, mármint a köztem és a nagyi között levőé, az, hogy a szarkazmus iránti közös – 27 –
hajlamunkon túl mindketten képesek vagyunk egymást békén hagyni.
Kezdetben kutakodással töltöttem az időt. – De mi a csudát turkálsz mindenfelé? – sóhajtotta a nagyi, amikor pókhálókkal a hajamban összefutottam vele a lépcsőn. Bambán vigyorogtam, és folytattam régészeti feltárásaimat. A második nap például ráakadtam egy brazil zászlóra, amely furcsamód egy kézzel kötött bébiruhába volt elrejtve, majd egy Michel Polnareff által dedikált bakelit nagylemezre, amely egy halom öntapadós matrica között hevert. Nem tudtam kibetűzni, kinek ajánlotta, de nem adom fel a reményt. A Kremlben kutakodni mindig is a lételemem volt. És ez Gaston tatára vezethető vissza: amikor kicsi voltam, állandóan ajándékokat dugdosott el nekem a házban. Néhány órám volt a rejtvények megoldására, melyek a műanyag pisztoly vagy a szappanbuborék-fújó nyomára vezethettek. Azt hiszem, hogy Howard Carter sem lehetett izgatottabb Tutenhamon fáraó sírjának felfedezésekor, mint én, amikor puszta logikázással rájöttem, hogy egy kártyacsomag vár rám a hűtőben. A Jézuska ezek után bizony törhette a kobakját: egyik meglepetése sem szerzett akkora örömöt, mint Gaston tata játéka...
Hogy ne tűnjek gépfüggőnek, a harmadik napig vártam, csak akkor kapcsoltam be a szobámban a nagyi számítógépét. Pár órarendcsinálással kezdtem. Rendezgettem a fájlokat, frissítettem, új vírusirtót telepítettem... Nagyi az ajtó körül sertepertélt, és olyasféle megjegyzéseket ejtett el, mint: „Amikor olyan szerencsés az ember, hogy van – 28 –
egy kertje..." vagy „Kár bent gubbasztani, amikor kint olyan szép az idő...” (ami kizárólag nézőpont kérdése, de nem vesztegettem időt a válaszra). Addig-addig, míg nem bírta tovább, és bedugta a fejét: – Maxime, már megint a számítógép előtt ülsz... Amit már jó párszor hallottam, és amire kész volt a válaszom: – Hát igen, már próbáltam mögötte, de onnan kevésbé jól lehet látni... Ezt már annyiszor elsütöttem az anyámnak, hogy ő ezen már el se mosolyodik. A nagyi viszont, aki először hallotta, hahotázni kezdett. Végig fogta a hasát, amíg ment le a lépcsőn. Márpedig a nagyi olyan, mint a legtöbb ember: ha megnevettetjük, rendkívül elnéző lesz kis hibáinkkal szemben. Miközben a nagyi ezen mulatott, elborzadva állapítottam meg, hogy soha nem tisztogatja a postafiókját, a fölösleges emaileket nem törli, hanem csak átrakja őket egy külön mappába – egy kicsit olyanformán, ahogy Hector dugja el a döglött egereket a szőnyeg alá. Hiába tudtam, hogy nehezére esik valamit kidobni, ez már minden képzeletet felülmúlt. Miért őrzött meg ötvenhárom Viagra-reklámot? Azt gondolhatta, hogy jó lesz még valamikor valamire? Szédületes ez a nagyi! A nagytakarítás után végre teljes mértékben a saját konfigurációmnak szentelhettem magam. Mindezek okán egész nap ki se dugtam az orrom a szobából, ami teljesen megfelelt a jól sikerült nap saját magam által felállított definíciójának.
Hét óra körül nagyi hajlandó volt hozzálátni a palacsintakészítéshez, cserében az ígéretemért, hogy én is – 29 –
megtanulom. A receptjét tehát feljegyeztem az agyam egyik szegletébe (a bal oldali fali lebeny huszonharmadik mezejébe). Miközben mindketten dobálgattuk a palacsintákat, ki-ki a maga serpenyőjében, bekapcsoltam a rádiót, és néhány percig kerestem a pillanat megünnepléséhez méltó adót. A Fun Radio tűnt a legalkalmatosabbnak. A nagyi tehát részesült néhány slágerből; szemlátomást tetszettek neki, sőt Robbie Williamsről kijelentette, hogy „érdekes” művész... Szerintem a gáztűzhely melegétől felforrt az agyvize. Kilenckor pedig, mikor kényelmesen elhelyezkedtem mellette a nappaliban, hogy megnézzük a Kisvárosi gyilkosságokat, az emeleten a gép már halkan zümmögve töltötte le a legócskább filmeket. Végre megkezdődött a nyaralás.
– 30 –
5 EGY HÉTTEL KÉSŐBB4, hajnalok hajnalán mindkettőnket telefoncsörgés riasztott fel álmunkból. Amióta nyugdíjas, a nagyi hiúsági kérdést csinál abból, hogy reggel kilenc előtt ne keljen föl. Ami meg engem illet, az a meglátásom, hogy a déli harangszó előtt kinyitni a csipát hatalmas élni vágyásról tanúskodik akkor, ha az ember hajnali négykor feküdt le. Kótyagos félálomban, melyben csak úgy hemzsegtek a tejeskávét kortyolgató földönkívüliek, hallottam, amint a nagyi hangja felharsan a folyosón. – Maxime! Anyád akar beszélni veled! Azon gondolkoztam, hogy a nagyi vajon milyen telepatikus képességgel találhat ki ilyesmit, mielőtt felfogtam, hogy a dodonai üzenet lényege: „Anya van a telefonnál.” Hiába, nem vagyok egy korán kelő típus (Sherlock Holmes sem, amitől még szép sikereket ért el az életben, legalábbis az én szemszögemből).
4
Vagyis július 22-én, azok kedvéért, akik naptárral a kezükben követik az eseményeket.
– 31 –
Felvettem a kagylót, aztán leroskadtam egy székre, melyet a nagyi ügyesen alám tolt, mielőtt eltrappolt volna a konyha irányába. – Szia, drágám, anya vagyok! Hogy vagy? – Háát... – Jaj, ne haragudj, felébresztettelek? – Mért, nem ez volt a cél? Egy pillanatnyi habozás hallatszott, majd anyám cseppet hidegebb hangon folytatta: – Figyelj, Max, azért telefonálunk ma reggel, mert egy elég hosszúnak ígérkező szakaszba fogunk, és a következő napokban nem leszünk telefonközeiben. – Mért, nincs mobilod? – tagoltam keservesen. Most rajta volt a gúnyos nevetés sora. – Drágám, jelezném, hogy Korzikán vagyunk, a legnehezebb hegyi túrán, a GR20-as turistaúton. A mobilhálózat nem fedi le a francia terület száz százalékát, fogod? Corsica csak egy van. – Szóval csak hallani akartunk benneteket, nagyit és téged. Velünk minden rendben... Tegnap este beszéltünk Alice-szal. Jól érzi magát, időnként te is felhívhatnád. Rémületemben tágra meresztettem a szemem, de inkább nem mondtam semmit, és tiltakozás nélkül felírtam az anyám által bediktált számot. Hallottam, hogy apám megkérdezi: „Maxime-mal beszélsz? Ideadod?” – Na mizujs, minden le van zsírozva a nagyival? Az anyád úgy ugrándozik, mint egy kecske, alig bírom követni! (A háttérben hallottam anyám nevetését.) Na jó, akkor majd nemsokára újra beszélünk, te gazfickó! Mit mondasz? Várj csak, anyád akar valamit... – 32 –
– Mondd neki, hogy hívhat, amikor csak akar, hagyjon üzenet a rögzítőn. – Hallottad, Max? – Eggen... Nincs gond, élvezzétek a nyarat! Miattunk ne izgulja tok! A nagyi, Alice és én jókat pörgünk! Ez egy kicsit furán hangzott, mintha azt akartam volna sugallni,hogy állati jól érezzük magunkat nélkülük. De a jelek szerint megtette a hatást, mert apám derűsen és jókedvűen tette le a telefont.
Egy pillanatig haboztam, hogy visszafeküdjek-e. Még nem volt túl késő, hogy csatlakozzam földönkívüli haverjaimhoz. Ám amikor a farkafelvágva trappoló Hector nyomában beléptem a konyhába, a püspökkenyér illata véglegesen kiszakított tompultságomból. Nagyi éppen püspökkenyér szeleteket szedegetett ki a kenyérpirítóból. Az asztalon a sós vaj csak rám várt. Ellen lehet állni ilyesminek? Az már hajazta volna a kínai kínzási módszereket. A ropogós püspökkenyéren olvadó sós vaj a züllés előszobája, az ízlelőbimbók nirvánája. Ha csak rágondolok, összefut a nyál a számban. Hector, aki nyilván szintén imád zabálni, felkapaszkodott a mosogató mellé, és az ablakban kavarva figyelte a cseresznyefa ágai közt ugrándozó verebet. – Ma megint szép idő lesz – jelentette a nagyi. Már vártam ezt a megjegyzést. – Fára mászni való szép idő... – tette hozzá csipkelődve.
– 33 –
Egy ilyen volt tantó néni nagyival az a baj, hogy hajszálpontosan tudja, miként csűrje-csavarja a dolgokat, hogy elérje, hogy a dögunalmas dolgokat is megcsináld neki. Alsóban, amikor szerdánként, az iskolaszüneti napon mindig nála voltam, legnagyobb megdöbbenésemre végül mindig elkészítettem a leckémet. Még uszodába, színházba és múzeumokba is elcipelt. A legrosszabb az egészben, hogy még élveztem is. Következésképp a macsek és én reggel tízkor már a cseresznyefa ágai között gubbasztottunk. Hector mögöttem mászott föl a létrán, majd figyelőállásba helyezkedett, s többet rám se hederítve leste a madarakat. A nagyi ide-oda járkált a kertben, rekeszeket hordott a fa alá, kosarakat adogatott föl, melyeket ütemesen raktam tele cseresznyével. A Montmorency cseresznye minden magára valamit is adó gyümölcsszedő rémálma. Először is, apró szára van, amely a legkisebb rezdülésre is leválik a bogyóról. Ha pedig leválik, az ember tenyerén végigcsurog a lé, a mag kilő és szembeköp, a nagyi meg kikattan, mert így a pálinkás cseresznyéből nem lesz semmi. Az inkriminált szemeket meg nem lehet lenyeléssel eltüntetni, különben úgy fogsz émelyegni, mintha tizenöt kólát csaptál volna be. A belek savassági foka katasztrofális méreteket ölt, s máris a klotyón fetrengve töltheted az egész délutánt.
Minthogy a nagyi már az összes karmagasságban lévő cseresznyét leszedte, rám várt, hogy a perverz módon az elérhetetlen ágakon himbálózó szélsőséges álláspontú fürtöket fölhajtsam. – 34 –
– Azért óvatosan, Maxime! Nincs kedvem a kórházba járni látogatóba. Lelki szemeim előtt fölvillant, hogy az egész augusztust mennyei boldogságban egy rakás föl-le hajladozó ápolónő között tölthetném, akik domborulataikat előnyös megvilágításba helyező dekoltázsukkal fölém hajolva rázogatnák a párnámat, én meg közben a lelkifurdalástól gyötört nagyi által mindennap leszállított csokival tömném lazán magam... Az esésekkel viszont az a gond, hogy nem tudod megválasztani, mid törjön el.
A kínszenvedésnek dél körül lett vége. Már kezdett meleg lenni. Lekászálódtam a kakasülőről, tele voltam apró cseresznyeszárakkal és azzal a barnás héjjal, amit maguk után hagynak, amikor leválnak az ágról. A testemhez tapadó fehér trikómat vörös foltok pöttyözték. Elmentem megmosakodni, nagyi közben grillkolbászt sütött (Maxime mester ajánlata). Ebéd után a hadvezér bejelentette, hogy kiérdemeltünk egy kis ejtőzést. A nappali zsalugáterei, melyek a hőség beállta óta mindig csukva voltak, egészséges és hűsítő félhomályba borították a szobát. Nagyi bekapcsolta a tévét. Micsoda öröm! Épp a Derrick ment. Túlságosan ki voltam nyúlva ahhoz, hogy fölmenjek a szobámba, ezért ott maradtam, és végig követtem a cselekményt – már ha egy lassított üzemmódban filmezett, összefüggéstelen akciósorozat cselekménynek nevezhető. Mindezt nagyi horkolása dacára, aki elengedte Ariadné fonalát, és lemondott a felügyelő szájából időnként felhangzó egy szótagú szavak értelmezéséről. Aki, jegyezném meg – 35 –
zárójelben, jóllehet a történet nyáron játszódott, a Boden-tó partján, láthatólag igen jól érezte magát gyapjú felöltőjében. Amiből látható, hogy Németországban nem szokott meleg lenni. Itt tartottam mélyenszántó gondolataimban, amikor megcsörrent a telefon. Már megint. Ha ez így megy tovább, a nagyinak hamarosan telefonközpontost kell felvennie.
Mentem, hogy felvegyem, és hagytam, hogy ősöm lassan eszméljen a germán mítoszok ködéből. A vonal túlsó oldalán egy női hang jelentkezett be: – Jó napot, Véronique vagyok, a bridzsklubból. Jól van? Beszélhetnék Élisabethtel? –? Nem tudtam, hogy ilyenkor mi a teendő: válaszoljak neki, hogy köszönöm, jól vagyok, aztán tegyem le a kagylót? Idegesít, ha valaki válaszra se várva megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Mi lenne, ha egyszerűen Derrickhez méltó hallgatásba burkolóznék, míg csak halálra nem unja magát? Ám a nagyi hirtelen mögöttem termett. Átadtam neki a kagylót, s ezúttal ő töttyent le arra a székre, amelyen reggel én trónoltam: úgy látszik, ennek a széknek nincs más szerepe, mint hogy az ember kényelmesen elviselje rajta az utálatos hívásokat. Kihasználtam az alkalmat, és felmentem megnézni, mit művel a gép a távollétemben. Ugyanis meredek letöltést indítottam, olyat, ami egy egész csalásellenes kommandót lázba hozna, és adna némi agymunkát Harrynek 5. 5
Harry Derrick asszisztense. Bőrdzsekit visel, hogy jelezze a fiatalságát.
– 36 –
6 HA MÁR OTT VOLTAM, válaszoltam néhány gimis haverom méljére, többek közt a hírhedt Kevinére is, aki egész Villejuif legpattanásosabb arca volt. Szinte oda se figyelve felmentem kedvenc közösségi portálomra is, ahol majd’ két napja nem tettem tiszteletemet, ami teljesen érthető módon nyilván óriási megdöbbenést váltott ki a közösségben. Csak Alexandra volt fent, a többiek valószínűleg közös harakirit követtek el, hogy nem látnak.
Alexandra egy lány, amire a keresztnevéből is következtetni lehet – ezt a bájos hendikepet ő egy minden képzeletet felülmúló szóbeli és testi erőszak mögé igyekszik rejteni. Ő adta kölcsön a Mechanikus narancs DVD-jét, meg a Láncfűrészes gyilkosét, és vele láttam a moziban a teljes Láncfűrész sorozatot, kiemelve közülük is a Für Ace-t, amelynek már a címén is tíz percig hahotáztam...6 Nekem nem kell sok ahhoz, hogy jót mulassak. Úgy tűnik, hogy a legjobb közönségem saját magam vagyok, miként C.-né, a gimi
6
Ejtsétek ki, akkor meglátjátok, miért.
– 37 –
igazgatója meg is jegyezte év közben, aki szerint a negyedéves osztályértékeléseken mintha túl sokat szórakoznék a saját poénjaimon (amire azzal vágtam vissza, hogy nem érdemes poénkodni, ha az ember nem élvezheti a saját szellemességét). Egy szó, mint száz: Alexandra három előnnyel bír a szememben: az enyémmel összeegyeztethető kultúrával rendelkezik, meg egy első osztályú videógyűjteménnyel, továbbá minden érzelmi hátsó gondolattól mentes kapcsolatot kínál – ami zavaró lenne, mármint a hátsó gondolat. Nem mintha szüzességi fogadalmat tettem volna. Csak épp... Hogy is mondjam? Tíz- vagy tizenegy éves koromban vettem észre, hogy a lányok és a fiúk tök röhejes módon forgolódnak egymás körül. Minden, ami többé-kevésbé egy szerelmi kapcsolat kezdetével rokonítható, a pávák násztáncának képét ölti. Széttárják a farkukat, kidüllesztik a mellüket (a hímek), riszálják a farukat és hurukkolnak (a nőstények). Ettől mindenki randa lesz, meghülyül, faképnél hagyja a barátait (nőit), bárgyún vigyorog, szíre-szóra felnevet, végül egyáltalán semennyit se nevet. Esküdöznek egymásnak, megszegik az esküjüket, hazudoznak, szétmennek. Kérem a következőt! És minden kezdődik elölről. A harmadikos olvasmány, a Veszedelmes viszonyok elolvasása után undorodtam meg végleg az egésztől. Fura: szívesen nyilvánítottam volna magam szabadosnak, még mielőtt tudtam volna, mi is az a szabadosság. Azt hittem, hogy Valmont és Don Juan cinikus szabadgondolkodók, egyszóval élvhajhász bonvivánok, mint szokta volt mondogatni Gaston tata. De csak násztánc specialisták, akik a pávatáncot művészi szintre emelték. Siralmas. Ezért ebben az évben Alexandrán kívül más lánnyal nem tartottam a kapcsolatot, és megelégedtem azzal, hogy egy bulin – 38 –
Alex egyik barátnőjével pettingeltem egy hangyányit, csak hogy meggyőződjem arról, hogy tényleg a lányok érdekelnek. De a helyzet az, hogy nem szeretem elsietni a dolgokat. Engem ne sürgessen senki. Mindent a maga helyén és idejében. Ha majd megéljük, meglátjuk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Time will tell. Que sera sera... (Mondjátok, hol álljak meg, mert ilyenekből van még egy rakás a tarsolyomban.)
Minthogy előző éjszaka egy különösen pikáns horrorfilmet tekintettem meg (szemkinyomás kanállal, szemet gyönyörködtető látvány), Alexszel volt miről csetelnünk.7 Az órák teltével néhány másik avatar is hozzácsapódott izgalmas társalgásunkhoz, akiket néhány jól irányzott rúgással hazavágtunk. Hiszen hogy lehet elviselni, ha egy bizonytalan mondatszerkesztésű gyökér ilyesmivel szakítja félbe az embert: Mie za film amiröl beszelltek? Ez tökgáz nemismertek mas mozit vagymi? Mintha csak az agyament közbeszóló értene bármit is a filmekhez! Esküszöm, vannak olyanok, akiktől az embernek kedve támad, hogy elrohanjon, és vegyen egy Stihl-fűrészt.
Nehezen számszerűsíthető idő elteltével Alexandrának és nekem számtalan, csak minket mulattató lüke smiley elküldését követően sikerült megválnunk egymástól.
7
Lehet éppen internetes csevegésnek is mondani. Én személy szerint a cset mellett maradok, ti úgy mondjátok, ahogy akarjátok. – 39 –
A fényviszonyok megváltoztak. A szobám már nem fürdött a napfényben. Délután négy is elmúlt. Tényleg, mit csinál a nagyi? Azt hittem, hogy a ma reggel megcsonkított gyümölcsöknek látott neki. Ugyanis korábban szemrehányással teli hangon közölte velem, hogy a szár nélküli cseresznyéből csak lekvárt lehet főzni, de mázlim van, mert maradt még néhány kiló tartalék kristálycukra. Éreztette, hogy a lekvárfőzés nem tartozik a kedvencei közé, és ha nem lettem volna ennyire béna, szíves-örömest eltekintett volna tőle. Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy ha jobban tud mindent, akkor miért nem ő mászik fel a fára? Ezt azonban mégse mondhatod egy hetvenöt éves néninek, aki első szóra ugrik, és süti neked rogyásig a palacsintát.
Lementem a konyhába vezető lépcsőn. Karamellillatot éreztem: vagyis nem csalatkoztam a következtető képességemben. Hagytam, hogy a képzeletbeli Dr. Watson gratuláljon, miközben slattyogva közeledtem a konyhához, igyekezvén kikerülni a lábaim között nyolcasokat leíró, alighanem az óriás műlesikláshoz gyakorlatozó Hectort. De mikor odaértem a konyhához, az volt az érzésem, hogy a karamellszag valamivel erősebb a kelleténél. A lekvárfőzéshez először szirupot kell készíteni, magyarázta előzőleg nagyi. És nem grillázst. Jobban beszippantva az ájert, a szag akár kellemetlennek is volt mondható. Annál is inkább, mivel a gázra tett rézüstből feltörő fekete füst kezdte az egész helyiséget elárasztani.
– 40 –
Ha az ablak nem lett volna félig nyitva, az égett cukor rettenetes szaga kétségkívül az egész házat betöltötte volna. Odamentem a gáztűzhelyhez, eloltottam a lángot, a kondért meg a mosogató felé billentettem. Az alján szurokszínű, nyúlós és büdös folyadék lötyögött. A felületén meg pokolbeli buborékok pukkantak el. Kész boszorkányüst. Na jó – mondtam magamban. Nyugalom! A tűzveszélyt elkerültük. Ha egész este szellőztetünk a konyhában, eltűnik a bűz. Ami a cseresznyelekvárt illeti, majd csinálunk újat. Ennél nagyobb bajunk ne legyen. Szóra sem érdemes. Ettől nem kell begazolni, a falnak menni, vagy az embernek kifordulnia magából. De a nagyi, a francba! Mi a fenét művel?
Körbenéztem a konyhában, mintha ott bújhatott volna el. Lehet, hogy észreveszek egy hűtőből kilógó mamuszt? Megkerültem az asztalt, becsuktam az ajtót. Néma csönd és... Az volt a furcsa, hogy nem szólongattam hangosan. Mintha tudtam volna, hogy nem hallhat. Egyszerűen csak kerestem. És tudtam, hogy meg fogom találni. A nagyi sok meglepetést okoz, de annyira azért nem különc, hogy csak úgy otthagyja a lekvárt, és elcsatangoljon. Biztos, hogy nincs messze. És mi van, ha rosszul lett? Ha öt percre ledőlt a nappaliban? De a nappali üres volt (Hectort leszámítva, aki abbahagyta a téli olimpiai játékokra való készülést, és a kanapén trónolt). Aztán az jutott eszembe, hogy esetleg lefeküdt az ágyába, de utána arra gondoltam: ha feljött volna az emeletre, feltétlenül meghallom, hisz a szobája az enyém – 41 –
mellett van. Alexandra billentyű segédlettel előadott társalgása nem nyűgöz le annyira, hogy semmit se halljak a külvilágból. Ekkor jutott eszembe egy részlet, melyet a konyhában raktároztam el az agyamban. A cseresznye. Amikor az ember cseresznyelekvárt főz, a legalapvetőbb az, hogy a cseresznye a keze ügyében legyen. Különben nem fog menni. Márpedig se az asztalon, se a mosogatóban, se a gáz mellett nyoma sem volt gyümölcsnek. Megkerültem a lépcsőt. Az előtér másik végén ajtó nyílik a kertre. Közvetlenül előtte ott egy pici, ablaktalan, ferde plafonú helyiség, melyet mindig is Harry8 szobájának hívtam. Itt tároljuk a kerti zöldségeket, gyümölcsöket meg némi befőttet. Reggel a nagyi ide rakta be a cseresznyét. Biztos elment érte, miközben a cukor melegedett a rézüstben. Alig vártam már, hogy a dolog végére járjak, rábukkanjak a nagyira, és lerövidítsem a fejemben megtelepedő katasztrófaforgatókönyvet. Kinyitottam az ajtót. Gépiesen kitapogattam a kamra bejáratánál lévő pillanatkapcsoló gombját. Eszembe jutott, hogy nagyi egyszer elmagyarázta, mire szolgál a pillanatkapcsoló, és miért jó, hogy a lámpa magától kialszik, amikor az embernek unokái vannak, akik bejárnak nyalakodni a kamrába, aztán elfelejtik lekapcsolni maguk után a villanyt. Őrület, hogyan működik az emlékezet! Mert egy másodperc töredéke múlva vissza kell emlékeznem, hogy sürgős esetben melyik számot kell hívni. És a 18, a 112, a 17 és a 15 közötti különbségtétel sokkal 8
A varázslótanoncok értik, miért…
– 42 –
hasznosabbnak fog bizonyulni, mint az, hogy tudjam, miként működik a pillanatkapcsoló.
– 43 –
7 ELŐSZÖR BELEBOTLOTTAM VALAMIBE, és félreugrottam, mintha megégettem volna a lábamat. Amikor végre le mertem nézni a földre, úgy éreztem, hogy a koponyámon a bőr összehúzódik, a hajam meg leválik róla. Ilyen lehet az, amikor az „embernek égnek áll a haja”. Mindig azt hittem, hogy ez csak amolyan könyvízű állandósult kifejezés, közhely. A nagyi ott hevert a padlón, kiterülve: a karjai és a lábai összevissza gabalyodva, a tunikája felgyűrődött, mintha hánykolódott volna. A kezéből kiesett egy rekesz cseresznye, a gyümölcsök szétgurultak. Pár szemet össze is nyomtam, mikor mellé térdeltem.
Úgy tűnt, mintha aludna. Legalábbis ezt gondoltam, miközben nagyon is jól tudtam, hogy valójában nem ez volt az érzésem, amikor ránéztem. Csak amikor gondolatban képes voltam kimondani ezt a szörnyű mondatot: olyan, mintha meghalt volna, csak akkor éreztem, hogy az agyam megkongatja a vészharangot. Rátettem a kezema nyakára, az egész kezemet, – 44 –
mintha meg akarnám fojtani: éreztem a pulzusát a tenyeremben. Még élt. Felpattantam, kifutottam az előtérbe, fellöktem a széket, amelyen két órával korábban a nagyi ült, megmarkoltam a telefont, és feltárcsáztam a... 112-t. Csakhogy a 112-t mobilról kell hívni. Vajon vezetékesről is működik? Lehet, hogy nem... Letettem a kagylót, és hívtam a 18-at. Mire beugrott, hogy felsőben egyszer önkéntesek jöttek elsősegély-tanfolyamot tartani, és Kevinnel röhögtünk, mint a fakutya, amikor elképzeltük, hogy szájból szájba lélegeztetésre fognak bennünket okítani. És akkor többször kihangsúlyozták, hogy orvosi vészhelyzet esetén csak egy számot kell hívni: a 15-öt. Újra letettem, és tárcsáztam a 15-öt.
A vonal másik végén gépi hang szólalt meg: „Ön a 15-öt tárcsázta, maradjon vonalban.” Felemeltem a fejem, és a telefonasztalka fölé akasztott tükörben megpillantottam az arcomat. Egy eszelős tekintete nézett vissza rám. Nem ismertem rá saját magamra. Végre egy emberi hang is beleszólt a kagylóba. Épp belekezdtem volna egy mondatba a nagyiról, de rögtön a szavamba vágtak. Képtelen voltam felfogni, hogy mit beszélek. Olyan volt, mintha a hangom minden közvetlen összeköttetést megszakított volna az agyammal. – Nyugodjon meg! – mondta az illető a vonal túlsó végén. – Annyit értettem, hogy a nagymamája elesett. Kérem, mondja meg, ki ön, adja meg a telefonszámát, és maradjon a vonalban!
– 45 –
Megadtam a telefonszámom, a nagyiét is, a címet, a nagyi életkorát. Hadarva daráltam, mintha igyekeznem kellene kihasználni, hogy az agyam időlegesen újra működésbe lépett. – Ne tegye le! – ismételte a hang. – Kapcsolok egy orvost. Még szerencse, hogy kétszer is megígértem, hogy vonalban maradok... Mert ekkor arra a gondolatra, hogy még mindig várnom kell, hogy beszélhessek az orvossal, az első reflexem az lett volna, hogy otthagyok csapot-papot, és rohanok vissza megnézni, mi van a nagyival. Olyan messzire húztam el a telefonzsinórt, amilyenre csak tudtam: elért a kamra ajtajáig. Onnan behajolva fel tudtam kapcsolni a pillanatkapcsolót, és megnézni a nagyit: még mindig mozdulatlanul feküdt.
– Mondja el, mi történt! – hallottam hirtelen egy férfihangot a vonal túloldalán. Mindent elölről kezdtem, mint a Cluedo nevű társasjátékban: a nagyi ott fekszik hanyatt a kamrában egy rekesz cseresznyével maga körül. Igen, lélegzik; nem, nem hall engem. – Mondja neki, hogy szorítsa meg a kezét. Odakúsztam a nagyihoz, egyik kézzel a kagylót fogva; be voltam tojva, nehogy túl rövid legyen a zsinór, és a feszítéstől kiszakadjon a konnektor. Én állat, a mobilomat a szobámban hagytam! A bal kezemet nagyi kezébe csúsztattam. – Nagyi, ha hallasz, szorítsd meg a kezemet! Már attól is, hogy így beszéltem hozzá, mintha már csak a túlvilágon lebegő ektoplazma lenne, megint pánik fogott el. Felvettem a kagylót, és alig bírtam kinyögni: – Nem megy, doktor úr. Nem hall! – 46 –
– Mindjárt ott lesz a mentő. Maradjon a nagyanyja mellett! Ne pánikoljon! Figyeljen arra, amit most mondok... A nagyanyja elvesztette az eszméletét, de lélegzik, és a szíve is ver: tegye szabaddá az állát, hogy könnyebben tudjon lélegezni; gombolja ki a blúzát, nyissa ki a száját! Ismeri a stabil oldalfekvést? Igen? Akkor gyerünk, alkalmazza: hajlítsa be a bal lábát, a karját fektesse az oldalára, és gurítsa oldalfekvésbe... Ha egy órával előbb megkérdezték volna, hogy mi az a stabil oldalfekvés, valószínűleg azt válaszolom, hogy a Sony legújabb játékkonzolja. Most meg nemcsak tudtam, hogy mit jelent a stabil oldalfekvés, de ráadásul pontosan emlékeztem is a mozdulatokra, hogy a beteget miként kell ilyen helyzetbe hozni. Nagyjából hasonlít arra a testhelyzetre, amilyenben el szoktam aludni, amikor összekuporodok az ágyban. Kereshetek bármilyen más okot, továbbra is meggyőződésem, hogy azon a felsős tanfolyamon tanultam meg, ahol pedig egyikünk se gyakorolta a szájból szájba lélegeztetést.
Az orvos kisvártatva jelezte, hogy letehetem a telefont. Amihez semmi kedvem se volt. Továbbra is görcsösen kapaszkodtam a készülékbe, a hangba, ebbe az orvosba valahol Párizsban, aki ebben a pillanatban közelebb állt hozzám, mint bárki más a Földön, s akire nagyobb szükségem volt, mint bárki másra. Téboly! Hogy megnyugtasson, újra elmondta, hogy a számomat rögzítették, hogy néhány percen belül érkezik a mentő, és hogy maradjak az áldozat mellett, egy tapodtat se mozduljak. Csak akkor hívhatom őket újra, ha az állapota rosszabbodna, azaz ha megszűnne lélegezni. – 47 –
Hát ezért nem mozdultam, hogy kinyissam a bejárati ajtót, mikor a mentő szirénája felharsant az utcában: a tekintetemet a nagyi mellkasára szögezve figyeltem, ahogy emelkedik és süllyed, s az a különös érzésem volt: ha csak elnézek onnan, megölhetem.
– 48 –
8 MIKOR A MENTŐSÖK a hordágyon betolták nagyit a mentőbe, azt hittem, hogy majd én is beugorhatok a kocsiba, ahogy a filmekben. Ám a nagyi melletti ülést már egy ápoló foglalta el, és rajta kívül láthatóan csak a beteg meg egy sereg himbálózó műszer számára volt hely. A mentősök tudatták velem, hogy még a legjobb szándékkal felvértezett családtagoknak sincs soha helye egy rohammentőben, – Ha akarja, utánunk jöhet – mondta a sofőr, és becsukta kis kék noteszét, melybe feljegyezte a nagyi nevét, címét és életkorát. – Kremlin-Bicêtre-be visszük, a sürgősségire. Itt van a közelben. Majd ott találkozunk, ott majd többet megtudhat. Valamire még sosem gondoltam eddig, pedig évekig folyamatosan a nagyinál töltöttem a szüneteket: arra, hogy hasznos lehet, ha az ember ilyen közel lakik egy klinikához. Pedig a párizsiak többségének a Kremlről semmi más nem jut az eszébe. Persze, nekik nincs cseresznyéjük a kertben.
– 49 –
Amint hallottam, hogy elindul a mentő, egyszerre hatalmas kő esett le a szívemről, ugyanakkor borzasztóan egyedül is éreztem magam. Ha nem lett volna Hector, hogy emlékeztessen a létezésére, szerintem letelepedtem volna a feljáró lépcsőjére, és egy egész marmonkannát telepotyogtattam volna elsőrangú, kiváló minőségi tanúsítvánnyal bíró kamaszkönnyekkel, garantáltan francia termék. De Hector ott nyivákolt az ajtó mögött, amelyet becsaptam: nyilván el volt keseredve, hogy lemaradt az előadásról. Fölálltam a lépcsőről, ahová bánatomban leroskadtam, és megfogtam az ajtó gombját... S ekkor villant belém, hogy ha az ajtó becsapódott mögöttünk (a mentősök és nagyi mögött, meg mögöttem), akkor ez nagyon rossz jel. Az ajtógomb egy nehéz rézgömb, amelyet húzni lehet vagy tolni, de semmilyen más módon nem lehet megmozdítani. Az események sodrában elfelejtettem magamhoz venni a kulcsot... Szóval kinn rekedtem. Hector pedig az ajtó túloldalán belefogott a Patetikus szimfónia harmadik tételébe.
Rögtön arra gondoltam, hogy a ház oldalánál lévő kertkapun fogok bemenni. De nagyi szokása szerint kulcsra zárta. Maradtak hát az ablakok: a konyháé nyitva volt, mivel ki akartam szellőztetni a karamellbűztől (az volt az érzésem, hogy mindez évszázadokkal előbb történt). Először is egy kis párkányra kellett felkapaszkodni, amely két méter magasan volt. Körbejártam a házat, hogy megkeressem a létrát, amivel még a délelőtt felmásztam a – 50 –
cseresznyefára. Felállítottam a konyha ablaka alá, és hálatelt szívvel gondoltam erre a csodálatos szerszámra. De alighogy kezdek felmászni rajta, az utcáról felcsattan egy hang. – Hé, maga, fiatalember! Mit csinál ott? Megfordultam. Meg is feledkeztem az utca túloldalán lévő buszmegállóról. A narancsszínű számot viselő zöld jelzőtábla alatt szétterpesztett lábbal ott állt egy dagadt ürge szürke öltönyben, és csípőre tett kézzel figyelt. – Megyek haza! – ordítottam oda. Zsebéből feltűnő mozdulattal elővette a mobilját. – Hívom a rendőröket! – kiáltotta. A távolban megpillantottam a közelgő buszt. Lehet, hogy nem is érdemes parázni. Ha a fazon rabló-pandúrt akar játszani, lefogadom, hogy elmegy tőle a kedve, amint a busz odaér. Odarikkantottam: – Na persze! ...és ráléptem a konyhaablak párkányára. Benyomtam az ablakszárnyat, amely kitárult, én meg beléptem a konyhába. Mikor becsuktam magam mögött az ablakot, egy pillantást vetettem az utca túloldalára: a pasi eltűnt, nyilván elnyelte a busz. Majd máshol forgatja le a Bosszúvágy saját, külön bejáratú remake-jét.
Kicsit rendet raktam az előszobában: helyére tettem a telefont, a kamrában összesöpörtem az eltaposott cseresznyéket. Mikor visszamentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, megláttam a nagyi retiküljét. A nagy rohanásban elfelejtettem odaadni a mentősöknek. Nyilván célszerű lenne elvinni az okmányait a kórházba, – 51 –
nehogy őt is ismeretlen katonának nézzék. Belenéztem: benne voltak a ház kulcsai, amiket a zsebembe tömtem. A kézitáskával a karomon leléptem. Fél hat volt: ha futok, még időben odaérek a kórházba.
Kinyomtam a kertkaput, és átfutottam az utca túloldalára. Végigrohantam a Salengro utcán, befordultam a Fontainebleau sugárút sarkán, és egy edzésben lévő kamikaze sebességével átrobogtam a zebrán. Csak a zebra túloldalán, a szemben lévő járdán lassítottam le. Kénytelen voltam: egy pasas elkapta a bal karomat. Na jó, kicsit tényleg meglöktem, ahogy elrohantam mellette, de ez még nem indok arra, hogy elkapja a grabancomat. Dühösen felé fordultam, és kész voltam táskacsapásokkal, az öregotthonokban jól bevált technikával, kivívni a szabadulásomat. De valami az öltözékében lelohasztotta harci kedvemet. Talán a váll-lapja? Vagy csinos pólójának égszínkék színe? – A személyijét, fiatalember! Kérem az okmányait! – Tessék? A kékbe öltözött ember elmosolyodott, mintegy két és fél másodpercig tartott az egész, aztán újra felöltötte az ember-akisohasem-nevet arckifejezést. – Ez a maga táskája, fiatalember? – bökött oda állával a vörös bőrtáskára, amely ott himbálózott a karomon. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy ő vajon egy női retiküllel a karján szokott-e sétafikálni, és hogy a nagymamája biciklizik-e. De valami eltántorított ettől – mondjuk most, hogy az övén lógó gumibot. – 52 –
– Nem, dehogy. A nagymamámé. Kórházban van. Viszem utána a táskáját... ...és bort meg kalácsot, nyeltem le a folytatást. De ez most nem az irodalmi utalások ideje volt.
A rendőr (végül csak kibetűztem az övébe tűrt sapkáján a RENDŐRSÉG feliratot) újra elsomolyodott, és szorított egyet a karomon. Annyira elszorította a verőeremet, hogy akár vért is vehettek volna tőlem, vagy könyökből levághatták volna a bal karomat, semmit se éreztem volna. Egyszer csak recsegni kezdett az övére akasztott készülék. Megragadta, de anélkül, hogy engedett volna a karom szorításából, ami kivételes mozgáskoordinációra vallott. Közben azt latolgattam, hogy a szél sebességét és a kapitány életkorát is figyelembe véve mennyi esélyem van a menekülésre. Csak semmi pánik: a muksó profinak látszott. Hamarosan majd ráébred, hogy semmit se vétettem, és máshol, a védelmezendő özvegyek és árvák körében sokkal hálásabb küldetés várja. Ám amikor az adó-vevő recsegéséből a nagyi házának címét hallottam ki, s amikor őrzőm megfordult, és intett a sugárút másik oldalán posztoló kollégájának, sejteni kezdtem, hogy itt még enyhe félreértések is előfordulhatnak. Még profik között is.
– OK, vettem. Elfogtam a gyanúsítottat... Ellenőrizted, nincs nyoma erőszakos behatolásnak? – 53 –
A kütyü idegesítően kattogó hangokat adott ki, melyeket a rendőrnek a jelek szerint sikerült értelmeznie. Ami a becsületére válik. – Jó, vettem. Akkor beviszem a kapitányságra. Elborzadva láttam, hogy felénk üget fogva tartóm klónja, aki ugyanazt az utat járta be, amit én, bár kissé lassabban (amire azonban a pisztolytáskából kikandikáló revolver miatt óvakodtam felhívni a figyelmét). – Na, akkor bemutatod azokat az okmányokat? Az első rendőr a magázásról áttért a tegezésre, mintha csak ez a rövid várakozás egészséges és őszinte cimboraságban forrasztott volna össze bennünket. – Nincsenek nálam. De a vezetéknevem ugyanaz, mint a nagyanyámé, Mainard. Megnézhetik, a táskában ott vannak a papírjai. Az enyémek meg otthon vannak. Ott – böktem az állammal a megfelelő utca irányába. – A hölgy neve ott áll a névtáblán. Leszel szíves nem pancsernak nézni bennünket! Egy szemtanú látta, amint felmásztál a homlokzaton, és behatoltál az ablakon. A buszmegállóban várakozó szürke öltönyös pasas képe úgy jelent meg előttem, mint a Szűzanya Lourdes-ban. A genyónak mégiscsak sikerült! Azt a rohadt szemét... – Mekkora barom!
Mielőtt végigmondhattam volna, már csak azért, hogy elmagyarázzam, mekkora orbitális félreértést köszönhetnek annak az álruhás bosszúálló hólyagnak, éreztem, hogy néhány centiméteren keresztül testi közelségbe kerülök a flaszterral. A végén egy platánnal kerültem szorosabb kapcsolatba, a – 54 –
karjaimat hátracsavarták, kattant a bilincs, s már éreztem is a hideg fémkarperecek érintését a csuklómon.
– 55 –
9 AZT HISZEM, HOGY MINDEN MÁSESETBEN örültem volna ennek a fejleménynek. Engem, aki az óvodában rabló-pandúrt játszottam, aki zsenge ifjúságomtól fogva habzsolom a krimiket, akinek Arsène Lupinen és Sherlock Holmes-on kívül más hős nem is számított, igaziból letartóztatnak! Megismerkedem a körzeti kapitányság belső életével, akár a Bűnügyi rendőrség című filmben (néhai Gaston tata kedvenc sorozata)! Hallom majd a kávéfőzők duruzsolását, a zsaruszlenget, akár a Vidocqban,az adó-vevők recsegését, a kijózanító zárkába dugott őrizetesek ordibálását! Karácsonyi ajándéknak se tudtam volna jobbat kitalálni. De ne most, haver, ne most! Rendesek vagytok, hogy meghívtok, de most tényleg a legrosszabbkor jön.
Minthogy legutóbbi szavaim nem hagytak maguk után maradandó emléket, úgy döntöttem, hogy a kapitányságra való megérkezésig inkább csöndben maradok. A Fontainebleau sugárúton parkoló rendőrautó a jelek szerint ránk várt. – 56 –
Csak pár percről van szó, nyugtatgattam magam. Nemsokára ott leszek a kapitányságon, és a nevetséges affér tisztázása után irány a kórház. A zsebkendőnyi KremlinBicêtre-ben minden közel van, az ember keze ügyében, kicsit olyanformán, mint a SimCityben.
Kihasználtam a hallgatást, hogy némi rendet tegyek a gondolataim között. Nézzük csak: hogy igazolhatja az ember a személyazonosságát, ha nincs nála a nevére szóló igazolvány? Jogsi, TB-kártya, választói azonosító: nekem ilyenek nem voltak, se nálam, se másutt. Hiszen jogilag fiatalkorúnak számítottam. Á, tényleg, igaz is! Egy pont ide! – Fiatalkorú vagyok – jelentettem ki olyan hangon, mintha csak azt mondtam volna: Az új-guineai nagykövet fia vagyok, vagy valami ilyesmit. Magánkíséretem azonban meg se rezdült, csak a szemük sarkából eresztettek meg felém egy pillantást. Majd a jobb oldalamon baktató közeg előszedte az adó-vevőjét, és megnyomott rajta egy gombot. Előreengedett bennünket, néhány lépéssel lemaradt mögöttünk, mintha a következő beszélgetés bizalmas jellegű lenne. Óvatoskodása ellenére elkaptam néhány szófoszlányt, melyek rejtjeles üzenetben összegezték hármunk helyzetét. A fiatalkorú szó legalább egyszer elhangzott, ami ennek a részletnek a fontosságát bizonyította. A közeg sietős léptekkel utolért bennünket, pont akkor, amikor megálltunk a rendőrautó mellett.
– 57 –
– Vannak rokonaid, akiket értesíthetsz? – kérdezte. – A nagyanyám, de már mondtam, hogy ő kórházban van... – Nem tágít a Piroska sztoritól – ironizált az a rendőr, aki elkapott, és akinek hallgatag álarca mögül felsejlett tréfás természete. – És a lábadon mi az, tán csak nem vér? Most majd jön az epertorta mesével! Lenéztem a nadrágomra. A térdemet igen gyanús vörös foltok tarkították. A farmerom alaposan ki volt kopva, és egy gyönyörű lyuk is éktelenkedett rajta, körülötte alvadt vércsomónak látszó gyűrű díszelgett. Úgy néztem ki, mint aki üvegszilánkokon sebezte föl a combját. – De hát... de hát ez cseresznye! – kiáltottam föl. És a nagyobb hitelesség kedvéért hozzátettem: Montmorency cseresznye. Szemfüles rendőröm most már nem bírta tovább: a válla ütemesen rángatózni kezdett, és harsány hahotában tört ki. – Na persze – kapcsolódott be a másik is, aki nem osztotta társa jókedvét. – Én meg a római pápa vagyok, mint tudjuk! – Na jó – mondta a másik, mikor magához tért. – Egyedül vagy a világban, nincsenek szüleid? Nincs senki, aki igazolhatná a személyazonosságodat?
Gondolkodtam. Mióta elkaptak, az igazság elmondására irányuló minden kísérletemet egy betegesen hazudozó tolvaj kétségbeesett kitalációinak vélték. Ha pedig ez így van, tűnődtem, akkor nem lenne-e jobb, ha egy szaftos bulvárkacsát tálalnék föl nekik. De az agyam úgy van behuzalozva, hogy képtelen vagyok – 58 –
átprogramozni. Ha elindulok egy irányban, csak egyenesen tudok továbbmenni. – A szüleim nyaralnak, van mobiljuk, de most nem lehet őket utolérni. Azért megpróbálhatják... De nem lesznek itt öt perc múlva a papírjaimmal. Korzikára mentek. Morgás volt a válasz, melyet nem lehetett kifejezetten ellenségesnek értelmezni. Ezen felbuzdulva folytattam: – A személyim ott van a nagymamám házában, esküszöm. Menjünk oda együtt, és nézzék meg! Kinyitották előttem a kocsiajtót, és belöktek a hátsó ülésre. Nem tudom, próbáltatok-e már hátul összekötött kézzel leülni: eléggé keserves testgyakorlat. Úgy gurul ide-oda az ember, akárcsak egy matrjoska baba. Szónoklatom mindenesetre hatástalan maradt. A kocsi kilőtt, és a Salengro utcát maga mögött hagyva bekapcsolódott a forgalomba. Egyértelmű volt, hogy nem a nagyihoz megyünk. Úgy látszott, hogy a rendőrök is képtelenek átprogramozni magukat... és a GPS-t.
A kapitánysághoz vezető út nem lett volna annyira idegesítő, ha nem a kórház előtt megyünk el. Amikor feltűnt előttem a Bicêtre-i klinikatömb hatalmas kapubejárója, úgy éreztem magam, mint Perceval, mikor meglátta a Grált, de nem bírta elérni. – Kérem szépen, nem állhatnánk meg? Nem mehetnénk a sürgősségi osztály felé? Akkor legalább kapnék híreket, maguk meg... – Befogni! Gyilkos pillantást vetettem a sofőrre, aki az utóbbit megeresztette. Láthatólag nem rendítette meg, annál is inkább, – 59 –
mivel a hátát fordította felém. Ő nem tartozott a két járőröző kommandós csapatához, akik letartóztattak, s lehet, hogy csalódott volt, amiért elszalasztotta a nap akciójelenetét. Plusz még nyilván türelmetlenkedett is a volánnál. Merthogy rendőrkocsi ide vagy oda, határozottan bedugultunk: hat óra körül járt az idő, feltorlódott a forgalom, és a Leclerc utca kátyúzása is lassította a közlekedést.
Az 1. számú rendőr, az, aki elfogott, most már egyáltalán nem erőltette magát, hogy világfájdalmas képet vágjon: erőfeszítés nélkül is ment neki. A visszapillantóban láttam, mennyire magába van roskadva. Olyan mereven néztem, hogy végül felemelte a fejét, és belenézett a tükörbe; összeakadt a tekintetünk. Azonnal bánatos spániel képet vágtam. Jelzem, hogy nekem se kellett nagyon megerőltetnem magam. Nem tudom, milyen gondolat születhetett kék sapkája alatt; mindenesetre letekerte az ablakot, lehajolt, felvette a lábánál heverő mágneses rendőrségi szirénát, bekapcsolta, és feltette a kocsi tetejére. Mindenki megremegett: megrémültek a gyalogosok a járdán, a kocsijukban rostokoló autósok, s nem tagadom, hogy még mi négyünknek is ott, a rendőrautóban, megpezsdült a vérünk. – Na jó, Serge, akkor jobbra el. És leszel oly szíves, és ezúttal megpróbálod kikerülni a biztonsági korlátokat. Jobbra a Bicêtre-i klinika bejárata látszódott. Hitetlenkedve néztem a mellettem ülő rendőrre. De ő kifürkészhetetlen tekintetét a Vogézek távolban kéklő vonulataira függesztette. – 60 –
Felszaladtunk a járdára, lezökkentünk róla, szlalomoztunk egy javítás alatt lévő útszakaszt védő korlátok között, végül behajtottunk a kórház területére, melynek sorompója a háromszínű rendőrjelvény varázsütésére felnyílt előttünk. Szélkakas módjára forgattam ide-oda a fejemet, hogy az útjelzőkről kibetűzzem, merre van a sürgősségi osztály. – Ha egyenesen a sürgősségi felé megyünk – jegyezte meg a bal oldalamon ülő zsaru –, az egész kórházon áthajtunk, és seperc alatt a Gabriel Péri utcán lyukadunk ki, pont a kapitányság előtt. Elszörnyedve néztem rá. Egy rövidebb útvonal. Azért hajtottak be a Bicêtre-i kórházba, hogy lerövidítsék az utat!
Ez volt az utolsó csepp a biliben. Ezek minden határon túlmentek! Kezdett elpárologni a flegmatikus nyugalmam, ami sir Conan Doyle és lady Agatha Christie évek óta tartó társaságában szökkent szárba. És ott, a megsemmisítő vereség láttán úgy tört föl belőlem a bennem szunnyadó tapló, akár egy böffentés, és üvölteni kezdtem: – Rendben, fiúk, most pedig befejeztük a Starsky és Hutch játékot, és szépen letesztek a sürgősségin! Tudni akarom, mi van a nagyanyámmal: ha él még, majd ő megmondja, ki vagyok, és még abban az élvezetben is részetek lesz, hogy a saját kezébe adhatjátok a táskáját. De figyelmeztetlek benneteket: ha vizsgálati fogságba vágtok, ezért a melléfogásért nagyon megütitek a bokátokat, mert meg se állok a köztársasági elnökig! – 61 –
Olyan vastag csend telepedett a kocsira, akár a nagyi palacsintája. – Mi van, te taknyos... – kezdte a sofőr vészjósló hangon. – Na jó, megyünk a sürgősségire. De ha átvágtál bennünket, ne tudd meg, mit kapsz! – zárta le a vitát az-ember-akisohasem-nevet. Forró remény öntött el. Megint megláttam magam a visszapillantóban: kimeresztett szemeimmel és torzonborz sörényemmel most úgy néztem ki, mint egy beamfetaminozott uszkár.
A kocsi egy fehér, új építésű épület mellett állt meg, ahová percenként érkeztek a mentők. Kirángattak a kocsiból – a változatosság kedvéért most a jobb karomnál fogva aztán még mindig megbilincselve beléptem a sürgősségi osztály előterébe. Az egyik rendőr megragadta a nagyi táskáját, és óvatosan a karjára fűzte. Ami némileg nőies kinézetet kölcsönzött neki, de ez nem a megjegyzések ideje volt. Smasszerem odament a felvételi pulthoz. – Rendőrség! – harsogta olyan varázsigeként, mely mentesíti a köszönéstől. – Szeretnék tájékoztatást kérni egy személyről, akit állítólag ide hoztak be... mikor is? Felém fordult. – Egy órája körülbelül. Egy 75 éves hölgy, a Maurice Berteaux utcában lett rosszul. Én hívtam a 15-öt... Egy fehér köpenyes nő pötyögni kezdett a klaviatúrán. Majd felnézett a képernyőről, és a rendőrre meg rám pillantva így válaszolt: – Igen, egy órája felvettünk egy idős hölgyet, miután a Maurice Berteaux utcában rosszul lett. Élisabeth Mainard, ugye – 62 –
ő az? Mindjárt idehívok valakit az osztályról, aki tud róla felvilágosítást adni. Néhány lépéssel arrébb mentünk, hogy helyet engedjünk más, aggódó arckifejezésű embereknek. Előttem, pont a szemem magasságában, egy plakát hirdette: Sürgős esetben hívja a 15-öt. Hívása életet menthet. Ha nem lettem volna megbilincselve, golyóssal aláírtam volna: „És vigye magával az okmányait.”
Öt perc múlva jött egy orvos, egyenesen felénk tartott. Rögtön úgy éreztem, hogy kezdenek összecsuklani a lábaim. Börtönőröm már nem tartott, és ha nem maradt volna bennem még egy csöpp méltóság, ott helyben összeesek. Az orvos furcsamód rögtön hozzám fordult. – Ön az a fiatalember, aki értesítette a mentőket? Bólintottam, túláradó örömömben, hogy végre valaki másként is néz rám, mint egy sorozatgyilkos zabigyerekére. – A nagyanyja magához tért. Látni szeretné. A jobb térdem hirtelen átment folyékony halmazállapotúba, a bal pedig szolidaritásból követte. És így esett, hogy hátul összebilincselt kézzel térdre rogytam az orvos előtt a bűnbánó rendőrök szeme láttára (akik közül az egyik egy vörös retikül fülét szorongatta görcsösen). Akár egy Caravaggio-festmény.
– 63 –
10 EZEN A NEVEZETES ESTÉN rendőri kíséretem az elvégzett feladat fölött érzett elégedettséggel hagyta el a sürgősségi osztályt. A 15-ös szám telefonközpontja kellően tájékoztatta őket: rögzítették a hívásomat, melyben megadtam a személyazonosságomat és a nagyi otthoni telefonszámát is. Ahogy ezeket az infókat összevetették a nagyi táskájában található adatokkal, összeállt a kép. A rendőri hozzáértés csúcsokat döntögetett. Derrick és Barnaby se csinálhatta volna jobban, még ha együtt látnak is neki. A zsaruk tüzetesen átvizsgálták a nagyi személyazonosítóit, belenéztek a naptárába (szerda: Világjárók; csütörtök: Maxime; szombat: uszoda), majd leadták az egészségbiztosítási kártyáját a sürgősségi recepcióján. Miután az ember-aki-sohasem-nevet mindent visszapakolt a helyére, nem minden sajnálkozás nélkül a táskát is visszaadta. Azt hiszem, hogy már-már érzelmi viszony fűzte hozzá. – Menjen csak az orvossal – mondta, olyan mozdulattal, mint egy római császár, aki megkíméli egy rabszolga életét. Csak úgy mellesleg megjegyeztem magamban, hogy visszatért a magázásra. Szoros cimboraságunk véget ért. – 64 –
– Holnap igyekezzen bemutatni a papírjait a kapitányságon! Bólintottam, s végre mehettem a rezidens orvos után, aki már ott toporgott, hogy fejezzük végre be a kölcsönös udvariaskodást.
Kék papírruhába, fityulába, valamint cipővédőbe öltözve tíz percet töltöttem a reanimációs osztályon a nagyival. Röviden beszélhettem vele egy ápolónő jelenlétében, aki folyamatosan figyelte a rengeteg készüléket, amelyeket minden lehetséges módon rákötöttek a nagyira: elektródákat, szenzorokat, szondákat, infúziót. Valahányszor nagyi kinyitotta a száját, az volt az érzésem, hogy minden ellenőrző lámpa elkezd villogni, az elektrokardiogram meg rákezd a Seven Nation Army riffjére: po-popo-po-po9. Rövid szavakat mondott, azt is tétován. Olyan volt, mintha félálomban beszélne hozzám, mintha egy különösen csavaros Derricket nézne éppen. Csak annyit mondott, hogy nem fáj semmije, csak éppen nagyon fáradtnak érzi magát. Megkérdeztem, emlékszik-e, hogy elesett: intett, hogy nem. Azt viszont tudta, hogy késő délután van, és megkérdezte: – Ugye tudsz csinálni magadnak valami vacsorát? Felnevettem, hogy megszabaduljak a torkomban képződő gombóctól.
9
A White Stripes dala, mely a 2008-as foci EB állandó kísérőzenéje volt, majd spontán és kaotikus módon bármely ünneplés alkalmával előszedték olyanok, akik semmit se konyítanak a rockhoz.
– 65 –
Amikor elbúcsúztunk, és megígértem neki, hogy másnap is eljövök, megszorította a kezem – nem túl erősen, de ha ezt a mozdulatot összehasonlítottam azzal a merev és hideg kézzel, melyet néhány órával azelőtt a kezemben tartottam, volt min elérzékenyülnöm. Mindenesetre, ha egy jó nagy hátbavágással jutalmazott volna, akkor se lettem volna jobban megrázva.
Egy kis helyiségben vetettem le éppen papírból készült űrruhámat, mikor odajött egy orvos. Tőle tudtam meg, hogy nagyi szívrohamot kapott, ahogy a köznyelvben mondják, vagy szakmaibb kifejezéssel akut miokardiális infarktust, másképpen AMI-t. A koszorúér ilyenkor hirtelen elzáródik: a szív egy kis ideig üresen erőlködik (ezért érez az ember szúró fájdalmat a mellkasában), majd ha az érelzáródást nem nyitják meg időben, a szív abba is hagyhatja az erőlködést. Valószínűleg ettől a fájdalomtól esett el, az eséstől pedig elveszítette az eszméletét: kórházba érkezésekor az orvosok több vérömlenyt találtak a vállán és a karján, és a koponyája is megsérült. Az eret megnyitották (nem kérdeztem meg, hogyan, feltételezem, hogy nem egy gumi vécépumpával), de most figyelni kell a szívritmusát meg az esés következményeit is. Kihasználtam az alkalmat, és megkérdeztem tőle, ami aggasztott: – Olyan furcsán beszélt. A koponyáját ért ütés miatt? – Az eséstől agyrázkódást kapott... A nagymamája magától ébredt fel a mentőben. Az agyrázkódás általában nem jár súlyos következménnyel. De a következő időkben előfordulhat, hogy emlékezetzavarai lesznek, vagy hirtelen hangulat– 66 –
változásai... Lehet, hogy a szokásosnál zavartabbnak vagy ingerlékenyebbnek tűnik majd. Amint elképzeltem, hogy nagyi amnéziás pitbullá változik, furcsa képet vághattam, mert az orvos rögtön hozzáfűzte: – Ez teljesen visszafordítható folyamat. Elsősorban a másodlagos szövődményekre kell figyelni: a szubdurális vérömlenyekre, az ödémákra... De ez a mi dolgunk: ne aggódjon, a nagyanyja jó kezekben van. A doki ezzel búcsúzásképpen kezet is nyújtott, s a borostája alól megeresztett egy félmosolyt, abból a fajtából, melyet a szakemberek megnyugtatónak szánnak, de amiből semminemű emberi melegség nem árad, és akkor még keveset is mondtunk. Mondjuk úgy, hogy közelebb jártunk Dr. House-hoz, mint Dany Boonhoz.
Este hét körül jöttem el a kórházból. Igen enyhe volt az idő. A fákon madarak énekeltek, ahogy csak nyáron tudnak, az esti szellővel összeolvadó, elnyújtott dallamú csiripeléssel. Eszembe jutott, hogyan is mondta előző nap nagyi: megint szép idő lesz. Holnap is szép lesz az idő, gondoltam. És a rigók gúnyosan kacagnak majd a cseresznyefán, miközben Hector hiába üldözi őket, hoppon marad; de a nagyi mindebből semmit se fog látni. Egy képzeletbeli kéz markolta meg a torkomat, ahogy néhány órával korábban is, miközben ott térdepeltem mellette a kamrában. Kényszerítettem magam, hogy hangosakat sóhajtsak, s úgy éreztem, hogy ettől megkönnyebbülök. Ebben a pillanatban nagyon szerettem volna, ha ott van mellettem anya, hogy együtt bandukoljunk a kórház platánjai között az esti langymelegben. – 67 –
Megnéztem a mobilomat: a szüleim nem hagytak semmilyen üzenetet. Bár magam sem hittem benne, azért felhívtam anyám számát. Azonnal bekapcsolt az automata üzenetrögzítő. Hiába számítottam rá, nem fogalmaztam meg előre, hogy mit mondjak. Mennyi idő múlva tudják majd meghallgatni az üzenetemet? Ha meg véletlenül meghallgatnák, de nem tudnak visszahívni, azzal egyszer s mindenkorra gyönyörűen tönkrevágnám a túrájukat. Ezért kinyomtam a mobilt, nem hagytam üzenetet. Végül is nagyi jó kezekben van, mondta az előbb Dr. House. Ami meg engem illet, magamra maradtam, ami nem tűnt számomra különösképpen aggasztónak.
Gépiesen ugyanazon az úton indultam el, amelyen magánkíséretemmel az autóval jöttünk, holott – de ezt csak másnap fedeztem fel – van egy sokkal rövidebb útvonal a Bicêtre-városból való kijövetelhez. Mert így hívják: Bicêtreváros. Valóságos kőfallal körülvett városka ez, virágágyásokkal, platánokkal, utcákkal, parkolókkal, lakókkal... Amikor kimentem a kocsibejárón, és a Général Leclerc utcában találtam magam, az volt az érzésem, mintha egy űrutazás után térnék vissza az ismert világba. De sajna elég volt a házra gondolni, melyet üresen találok majd, hogy megértsem: se nem álmodtam, se moziban nem voltam. A valóságban voltam, mégpedig alaposan beleragadva. Hazaérve ott találtam Hectort, aki még mindig a nappali kanapéján rostokolt, s aki csak azért látszott boldognak, hogy meglát,mert a tálkája üres volt, és azt gondolta, hogy mindjárt megtöltöm. – 68 –
A konyhában, ahol még mindig irtózatos bűz honolt, telitöltöttem vízzel a rézüstöt, hogy feloldjam az aljára tapadt kátrányréteget. Adtam enni a macskának (mert a jelek szerint ez volt az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak tőle), aztán én is táplálékot vettem magamhoz egy zacskó chips és egy jó nagy adag sajt alakjában. Ezt az étkezést első megközelítésre eléggé kiegyensúlyozottnak találtam. Persze jobb lett volna, ha nem iszom rá egy liter szénsavas üdítőt... Főként nullkalóriás, mesterséges édesítőszereset, amely a harmadik pohár után megtámadja az emésztőrendszert (negyedik pohár: májérzéstelenítés, ötödik: hirtelen csecsemőhalál). Felmentem a szobámba, és megfogadtam, hogy másnap olyan teljes ételsort készítek magamnak, amelyik megfelel az élelmezéstudomány szent törvényeinek. Vagy ha nem, akkor elmegyek pizzáért a Berteaux utca és a főút sarkán lévő árushoz. Az se lehet rosszabb, mint az aszpartámos chips.
– 69 –
11 MÁSNAP REGGEL VERÍTÉKBEN ÚSZVA ÉBREDTEM. Ha éjszaka engem is ugyanolyan elektródákra kapcsoltak volna, mint amilyenekre a nagyit, szívritmusom biztosan hozzájárult volna az unalmas képernyők felizzításához. Álmomban nyitott mellkasi műtétet végeztek rajtam, mégpedig érzéstelenítés nélkül (ezek szerint beleegyeztem ebbe a fakszniba), melynek során a mellkasomban egy rózsaszínű szappant és két szívizmot találtak. Az egyik az enyém volt, a másik a nagyié. A fogtechnikus, aki mellettem ülve piszkálta a körmét egy szalmaszállal, amúgy mellékesen megjegyezte, hogy ez igazán szép ajándék anyák napjára. A hangulatot oldandó, Maigret felügyelő szőke nős vicceket mesélt. De agymunkánkban mindannyiunkat megzavart egy légkalapácsnak a műtőből kihallatszó dübörgése: a műtőt egy garázs kialakításához nagyobbították meg (melyhez csigavonalú külső rámpán lehetett feljutni, mint a gyerekjátékokban). Nem tudom, mi ütött belém: lefekvés előtt a számítógépen megnéztem a Harcosok klubját. Találhattam volna valami jobbat is, hogy lazítsak. Annál is inkább, mivel felébredéskor még mindig ott dörömbölt az agyamban a film végének – 70 –
főzenéje, mintha úgy feküdtem volna le, hogy elfelejtem kinyomni a repeat gombot a fülemben. Az egyetlen módja, hogy megszabaduljak a Pixies zenéjétől, az volt, hogy meghallgatom még egyszer. Felkeltem hát, odatapogatóztam a géphez, és kutakodni kezdtem virtuális lemeztáramban a nevezetes szám után: Where is my mind?, Hol jár az eszem? – kitűnő kérdés. Nem agyaltam tovább, csumára tekertem a volumét. Eme reggeli hőstett után dobtam egy fejest az ágyba, landoláskor kontrollált megcsúszással az ágyneműn. Belefúrtam a fejem a párnába azzal, hogy szunyálok még egy cseppet, mielőtt a tegnapi nap gondjai meg nem lepnek. Ám gitárjainak teljes erejével hirtelen erőt vett rajtam Rock isten. Éreztem, ahogy kalapálni kezd a szívem, testem függőlegesbe lendült, mintha csak a grabancomnál fogva felrántottak volna. Adj neki! Az ágyon ugráltam, és felséges airguitarszólót nyomattam. De ez nem volt elég. Leugrottam az ágyról, kivágtam a szekrény ajtaját, és kotorászni kezdtem a kacatok között; végül egy hálózsák mögül előhalásztam az én drága kis elektromos gitáromat, hófehér habtestén némi kulimásszal és patinás karcolással. Egy 1986-os Fender Telecaster volt. Abban az évben alakult meg a Pixies. A gitár apámé volt. Szóval egy szent ereklye. Előszedtem az erősítőt, s miután összedugdostam mindent, újra felálltam az ágyra, ahol már milliomodszor próbáltam eljátszani a My Propeller10riffjét. Szokás szerint hamisan szólt. Védekezésül el kell mondanom, hogy ez egy basszus riff, amit gitáron nem 10
Az Arctic Monkeys együttes száma.
– 71 –
egyszerű visszaadni. Mindenesetre azt nem lehetett állítani, hogy ne adtam volna bele apait-anyait. A gitártanárom megmondta: ha ilyen rosszul és ilyen hangosan játszok, sose leszek szólista egy jó rockegyüttesben. Az egómat ápolandó, apám azóta felvilágosított, hogy van egy olyan zenei műfaj, amely magasról tesz a hangjegyekre. „Ha a punk létezik – jelentette ki ünnepélyesen –, az az ilyenfélék miatt van, mint te.” Sosem derült ki, hogy ezt dicséretnek szánta-e...
Ezáltal a délelőtt váratlan fordulatot vett. Szó se lehetett már arról, hogy bánatomat délig álomba fojtsam, aztán meg keservesen elvánszorogjak a Bicêtre-be. No future, ez egy olyan punk jelszó, amely úgy illett hozzám, mintha rám öntötték volna. Cseresznyefoltoktól maszatos, lyukas farmeromhoz is pompásan passzolt... Ami azonban kínosan emlékeztetett a kremli zsernyákokkal megesett kínos kalandomra, úgyhogy nem is tudtam rávenni magam, hogy felhúzzam. Mint mindig, most is ájtatosan letettem a mosógép elé, homályosan reménykedve abban, hogy hazaértemkor kimosva és kivasalva fog várni. Rendes időkben működik is a dolog. Hogy a nagyit ne alsógatyában kelljen meglátogatnom, egy drapp színű, túlméretezett zsebekkel ellátott sortra fanyalodtam, amelyet a szobámban lévő beépített szekrényben találtam. Az apám bermudája lehetett, biztos a kempingboltban vette. A punk dress code-hoz képest úgy néztem ki, mint egy csődtömeg. – 72 –
Ahogy végignéztem magamon a szekrénytükörben, megállt bennem az ütő. A donutot majszoló Homer Simpsonos fekete trikómban, a fejem búbján rasztaként meredező zilált sörényemmel, szutykos edzőcipőmben és túrabermudámban úgy néztem ki, akár egy pótalkatrészekből összebarkácsolt Playmobil figura. – Ugyan már, Maxime Mainard, mi ez a pesszimizmus? – vetettem oda a tükörképemnek, utánozni próbálván közgáztanárom orrhangját, aki sose bírt engem.
Hogy ne veszítsek a lendületből, melyet a Pixies-től kaptam, úgy döntöttem, készítek egy összeállítást, amellyel átvészelhetem a napot. Egy rendszeres időközökben adagolt kis fighting spirit hasznosnak bizonyulhat, ha netalántán valami újabb katasztrófa szakad a nyakamba, ami már meg se lepett volna. Visszamentem hát a számgéphez, hogy megcsináljam az összeállítást. Az előző nap érkezett néhány mélre is válaszoltam, Alexandrától jött három, Kevintől kettő. Alex megkapta jutalmul a nagyi szívrohamát. Tudtam, hogy értékelni fogja, főként a Dr. House-os részt. Sokat fantáziál a fehér köpenyesekről, akik közül a kórboncnokokhoz különösen vonzódik: szerinte ez majdnem annyira szexis szakma, mint a sorozatgyilkosé (az abszolút férfiideálja persze a kettő az egyben lenne, lásd Dextert az ugyanilyen című sorozatban). Kevinnek a kremli utcákon folytatott autós üldözést tartogattam, amit egy kis Zsaru New Yorkban szósszal öntöttem le. Hiszen mivégre a lélegzetelállító kalandok, ha nem vághatsz fel velük egy kicsit a haverok előtt? – 73 –
Miközben eszelősen kattintgattam az MP4-emre áttöltendő számokra, megnéztem két ismeretlen profilját, akik meghívót küldtek nekem a Spacebookon®. Az egyik egy valószínűtlen alak volt, aki a Pika Schuman nevet viselte, s akinek az avatarja nem volt más, mint a leghíresebb Pokémon: Pikachu. Tök gáz; azon nyomban kitöröltem volna, ha az ismerősei listája nem lett volna olyan lenyűgöző. Minden országból, minden korosztályból volt minden nemű ismerőse. Azon gondolkoztam, hogyan juthatott eszébe, hogy meghívót küldjön nekem, ezért megnéztem, van-e közös kedvtelésünk. Sherlock Holmeson kívül semmi jelentőset nem találtam. De mióta kijött a film Robert Downey Jr. főszereplésével, többé-kevésbé mindenki Sherlock-rajongó lett. Egy próbát mindenesetre megért: lehet, hogy a Franciaországi Sherlock Holmes Társaság (SSHF) egyik illusztris tagjára akadtam; ennek a nonprofit egyesületnek fő küldetése a Mester életművének védelme és népszerűsítése 11. Ha ez áll, akkor a rejtélyes Pikának nyilván leesik majd az álnevem, és meg fogja érteni a válaszomban az Arthur Conan Doyle-ra történő utalásokat. Ellenkező esetben viszont könyörtelenül törlöm Pokémon profilját a virtuális ismerőseim listájából. Szórakozzon mással! Maradt egy bizonyos Sarah66, akinek a profilja érdekes volt... a fényképen. Kevesebb ismerőssel áldotta meg a sors, mint Pikát, és azt írta magáról, hogy a pennsylvaniai Philadelphiában él, az USA-ban (jobb szerettem volna, ha Londonban, de hát senki se lehet tökéletes), és francia levelezőtársat keres. Tekintve, hogy egy vörös, szexi és
11
További információk a társaság weboldalán.
– 74 –
amerikai virtuális barátnő nem árthatott a hírnevemnek, őt is minden gond nélkül visszaigazoltam.
Ezzel be is fejeztem a számok átszipkázását az MP4-re, amely teljesen feltöltve vidáman villogott. A bicêtre-i kórházba való eljutásomat megkönnyítendő, mely ezek szerint újdonsült nyaralóklubommá lép elő, úgy döntöttem, megkeresem a régi háromsebességes bicajomat, amelyet felsős korom óta nem használtam. Miután felfújtam a gumikat, készen álltam. Indulás előtt még enni is maradt időm... sajnos! Bedörgöltem két joghurtot, valamint egy auvergne-i vaddisznópástétom maradékát (garantáltan színhúsból), amely nyilván kicsit jobban feltárta volna rafinált tölgymakkos ízvilágát, ha lett volna kenyér, amire rákenjem... Kábé egy szinten volt a Dilisek vacsorájával, szóval felejtős.
Délután egy órákor végre rászántam magam, hogy szembeszálljak a nagyvilággal. Mielőtt becsaptam volna az ajtót, ellenőriztem, hogy minden megvan-e: kulcs, pénztárca, mobil. Ja, és a biciklipumpa. És a bicikli. Olyan kellemetlen érzésem volt, hogy elfelejtek valamit... De egy zacskós levesen és egy túlélőtakarón kívül nemigen láttam, mit is vihetnék még magammal.
Amikor a Salengro utca végére értem, és észrevettem, hogy besötétül az ég, gondolatban hozzátettem még valamit... De már túl későn. – 75 –
Ha kitör a zivatar, mindegy, hogy kétszáz métert vagy két kilométert kell megtenni... Továbbtekertem, és láttam, hogy a zuhogó eső alatt sokzsebes bermudám drapp színe miként megy át sötétbarnába. Ahogy a lejtőkön felgyorsultam, a trikóm úgy tapadt a mellemre, mint a celofán. Mikor rám tapadó, átázott ruhámban áthajtottam a kórház kocsibejáróján, majdnem meg voltam lepve. Amilyen peches vagyok, már azon csodálkoztam, hogy nem csapott belém a villám. A kórházvároson belül a parkoló kocsik és a gyalogosok között szlalomozva tekertem tovább, akik a fejük fölé szétnyitott újságot tartva igyekeztek az épületek védelmébe. Elsuhantam néhány ápoló mellett, akik a fejükbe húzták a köpenyüket, és ettől úgy néztek ki, mintha kísértetesdit játszva üldöznék egymást. Jót rötyögtem rajtuk magamban. Felhangosítottam az MP lejátszót. A Gorillaz Dare című számának irdatlan hajtóereje megtízszerezte az energiámat. Szerintem ez az egyetlen ismert módja annak, miként táncoltassa az ember a biciklit anélkül, hogy nevetségesnek ne érezze magát. Még néhány mutatványt is megengedhet magának: hátramenetet, szlalomozást... Viszont ettől nem hallhattam meg a mentőt, ami pont akkor bukkant fel mögöttem, amikor néhány mutatós kanyarodásba bocsátkoztam. Egy parkoló autónak csapódtam, a mentő visszapillantója ugyanis beleakadt a bicikli kormányába. A mentő elhúzott mellettem. A bent ülő fehér köpenyes fazon kiabálni kezdett valamit, amit nem értettem. Megnyugtatólag intettem, hogy nagyobb volt az ijedség, mint a baj. De amikor lenémítottam a zenét, a távozó mentőautóból még megütötte a fülemet egy szó, mely -fejre végződött. Kedves. – 76 –
Ha már Bicêtre-városban ennyire nincs biztonság, a sürgősségi épülete mögött lévő rácshoz láncoltam a bicajt. Sose lehessen tudni. A recepción most másvalaki ült. Egy fiatal, rendes életkorú, barna hajú lány, aki egész jól nézett ki, és a szemöldökében piercinget viselt. Ezen csodálkoztam kicsit. Mihelyt összeszedtem magam, mondtam, hogy a nagyit jöttem meglátogatni, és megmondtam, ki vagyok. A titkárnő felnézett a számítógépéből, kedvesen rám mosolygott – a mosolyt sikerült elkapnom az arcomra tapadt vizes haj rácsán keresztül –, majd odaszólt: – Sajnálom, már nincs a sürgősségi osztályon. Frankó. Ellopták a nagyit!
– 77 –
12 A LÁNY TOVÁBB MOSOLYGOTT, és szemét a mellkasomra tapadó Homer Simpsonra szegezte. Ha előnyösebb alakkal rendelkezem, részt vehettem volna egy ázott Mister Trikó versenyen. Ám az én ázott pamuthoz simuló hasizmaim semmiképpen sem hasonlítottak egy izompacsirtáéra. Maximum egy lottyadt körtére. Fölöttük meg ott feszített két elfagyott csöcs, akár két csengőgomb, ráadásul az egyik a donut közepéből kandikált ki bambán. De ha egész augusztusra meghosszabbítom az ecetes chips + esőben bicajozós kúrát, minden reményre meglehet az okom. – Mainard néni, az ön nagymamája... – kezdett bele a recepciós. – Ugye ő az ön nagymamája? Kis híján azt feleltem: Nem, a lányom, de aztán visszaszívtam, mert csak késleltettem volna a magyarázatot. – A nagyanyját átvitték az intenzívre. – Ööö... és az merre van? – Ugyanebben az épületben, de van egy másik bejárat is, mindjárt elmagyarázom... A pultból előhúzott egy lapot, amelyre a kórházváros térképét nyomtatták. Az egyes körzeteket eltérő színek jelezték, mindegyiket szürke utak kötötték össze: olyan szép volt, akár – 78 –
egy elektromos kapcsolási rajz. Rábökött oda, ahol éppen voltunk, és szép almazöld színnel bekarikázta. – Ez itt a sürgősségi osztály. Ez meg a reanimációs. Itt balra kimehet, ezen a kijáraton... És lazán mutatott valamerre. Fogtam a térképet, udvariasan megköszöntem, majd néhány lépéssel arrébb mentem, miközben azon morfondíroztam, mi a csuda ad ki ilyen randa hangot, amikor járok. Olyan volt, mintha valaki a kezét a hónalja alá téve utánozná a púzás hangját (Kevin nagymester ebben). Megálltam. – Nem akarok beleszólni, de szerintem meg kellene szárítkoznia – mondta a recepciós a pult mögül. – Használhatja a mosdót, ott van szárító. Nem tudom, hogy az én önérzetem túl finnyás-e, de úgy véltem, van valami megalázó abban, ha egy csinos lány azt mondja az embernek, hogy jobb lenne elmennie a klotyóra, mert csicsog az edzőcipője.
Mindenesetre egyelőre nem vettem tudomást a tanácsáról, és akár egy szaúdi herceg, méltóságteljesen végigvonultam a fogadótéren, alig várva, hogy amint megtalálom az intenzív osztályt, a vécében megszárítkozhassak. Félő volt, hogy órákba kerül, mire megtalálom, amilyen jól tudok térképet olvasni. Kimentem a sürgősségi osztályról. Tettem egy kis kerülőt a parkoló felé, hogy megnézzem, a biciklim a helyén van-e, és máris eltévedtem. Néhai Gaston tata jól mondta: „Olyan vagy, mint a tyúkok: ha kétszer megpörgetnek a tengelyed körül, már nem tudod, merre laksz.” – 79 –
Újra elővettem a térképet. Erősen koncentrálva sikerült is megkülönböztetnem a sürgősségi elejét a hátuljától: haladás! Öt perc elteltével már megkerültem az egész zöld épületet (legalábbis a térképen zöld volt), s végül megtaláltam a jó bejáratot. Az intenzíven a légkör hangyányit kevésbé fun, mint a sürgősségin. Nem bírálatként mondom, de hiányzik belőle a szikra, valami megfoghatatlan, ünnepélyes hangulat. Összefutottam néhány levert családdal, akik éppen elmenőben voltak, majd a hosszú, egymásba nyíló folyosón megláttam egy rózsaszín köpenybe burkolt, kísértetszerű árnyat. Ha én lennék az osztály kommunikációs vezetője, nagy, visszafogott és elegáns plakátokat aggatnék ki a falakra, ilyesféle szöveggel: Lehangoljuk az embereket, és ezt jól csináljuk, vagy: Mesterségünk a halál. Mielőtt odamentem volna a fogadópulthoz, jobbnak láttam megszárítkozni valahol. A személyzet nem biztos, hogy fel van készülve a Homer Simpson-matrica befogadására. A vécében lehúztam a trikómat, és egy radiátorra tettem, míg több kilométernyi vécépapírral megtörölgettem magam. Szerettem volna a bermudával is ugyanezt tenni, de nem lelkesedtem az ötlettől, hogy múmia gyanánt rózsaszín papírba tekerve ott álljak egy szál gatyában. Mikor már úgy éreztem, hogy kevésbé csorog belőlem a lé, az elektromos kézszárító alá dugtam a fejem. A váltamra és a hátamra áradó meleg olyan jólesett, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem arról, miért is vagyok itt. Halálkomolyan eltöprengtem azon, van-e jobb dolog a természetes szükségletek kielégítésénél. Aludni, mikor fáradt az ember, enni, amikor éhes, inni, amikor szomjas, melegedni, mikor fázik... (meg még két-három dolog, melyeknek – 80 –
említésétől az illendőség miatt eltekintek). Aztán arra gondoltam, hogy ha a következő évben is ilyen szellemi magasságokba emelkedek, eláshatom magam a filozófia érettségin. Viszont elképzelhető, hogy egy kardinális jelentőségű gazdasági alapelvre tapintottam rá. Tényleg: már régóta nem is jutott eszembe a közgáz... Az is eszembe villant, hogy korábban mindig vihogtam, amikor hallottam, hogy az idősebbek kölcsönösen jó egészséget kívánnak egymásnak, „mert ez a legfontosabb”. Hányszor nevettetett meg a nagyi ezzel! Ja, az öregek és az ő egészségük! De voltaképpen miben is különbözöm én tőlük? Miben különbözöm Hectortól, a macskától, aki számára a lét csúcspontját az alvás, pisilés-kakilás és az evés jelenti? Mi van, ha az öregeknek és a macskáknak van igazuk? Ha a boldogsághoz nem kell más, mint hogy élőnek-elevennek érezze magát az ember? A lét értelmébe való beleszédülésből akkor szakítottam ki magam, mikor megállapítottam, hogy túlzásba vittem a hajszárítást... Hárém határozottan a Jackson Five tagjainak hajzatát hajazta.
Leszedtem a trikómat a radiátorról, s mielőtt felhúztam volna, a meleg levegő alá tartottam. Tök buli! Úgy felfúvódott, akár a kifutópályán a szélzsák! Amikor véletlenül megláttam a fejemet a vécétükörben, hahotázni kezdtem. Kivettem az MP4et a bermuda zsebéből, hogy megnézzem, nem lett-e vizes. Bekapcsoltam. Kerestem, hogy mi felelne meg a legjobban a pillanatnak: a Metric Dead Discoja tűnt a helyzethez illő választásnak. – 81 –
Ha a zene elég ütős, az ember észre se veszi, máris táncol. Mondjuk, hogy magától jön. Ahogy aznap reggel az ágyon, itt is elkezdtem ugrabugrálni rugalmas edzőcipőmben, aminek még a hangját se hallottam, összevissza dobáltam a lábam, ráztam a vállam, a tánchoz a ritmust a szárító gombjára mért apró ütésekkel adtam, mely alatt az előbb megröptettem a jó öreg Homer fejét. Tényleg elég volt egy apróság ahhoz, hogy ezt az ótvar napot létezésem legpunkosabb napjává változtassam. Hirtelen hideg levegő csapott meg az ajtó felől. Megfordultam. Csak egy férfifejet láttam, két kimeresztett szemet meg egy tökéletes O-t formázó szájat. Majd zajtalanul becsukódott az ajtó. Felhúztam a meleg trikómat, ujjaimmal megfésültem a hajam, és kikapcsoltam a zenét. Viselkedjen, Maxime Mainard! Kórházban van! – figyelmeztette tükörképemet a közgáztanár hangja.
Negyedórával később beengedtek egy zöldes színűre festett kórterembe, melynek hatalmas, a semmire néző, félig plasztikfélig üveg ablaka volt, mellette egy óriási fürdőszoba, amelybe egy oldalkocsis motorral is be lehetett volna hajtani, mégpedig mindenféle manőverezés nélkül; a kórteremben meg két, jól megrakott ágy. A jobbomon Suzanne B., 62 éves, angina pectoris, nyolc csata, hét győzelem. A balomon meg Lisette mama, AMI (a gyengébbek kedvéért: szívinfarktus). Túledzett, félelmetes. Aki pont abban a pillanatban nyitja ki a szemét, amikor megérkezem, s jelenti ki egy haldoklótanonc sóhajával: – Maxime, csinálj már valamit a hajaddal, kriminális!
– 82 –
Az agyának a jelek szerint semmi baja. Amit abból is leszűrtem, hogy kilenc másodpercnyi ott-tartózkodásom után parancsba adta: – Figyelj csak, egész éjszaka a cseresznyén gondolkodtam. Kár lenne veszni hagyni. Elmagyarázom, hogy kell pálinkás cseresznyét...
– 83 –
13 Drága szüleim! Túlélő gyakorlatom ellenséges környezetben, köszönöm, jól telik. Remélem, hogy nem haltatok meg túlságosan, már csak a Korzikáról való hazahozatal költségei miatt, mert arra rámenne a gatyóm is. Amúgy én megvagyok, Hectort megettem, de nem egyszerre, egy darabot lefagyasztottam belőle a jövő hónapra. Még jó, hogy itt van a nagyi pálinkája, amivel kihúzhatom. Ha netalántán nem jönnétek vissza, értékelném, ha küldenétek egy kis zsozsót, merthogy a férfi prostitúció ezen a környéken nem menő. Na jó, akkor csá, itt az ideje, hogy belőjem magam egy kis hernyóval. Pusszancs. Szeretett fiatok: Maxime
MINT MINDEN REGGEL, INTÉZEM A LEVELEZÉSEMET. A képzeletbelit, persze, postázni nem postázom. De ettől még leírom post itekre, amiket a jegesre ragasztok. Ez kikapcsol. – 84 –
Azt hiszem, elmondhatom, hogy válságkezelésemben mérföldkőhöz értem. A kórházban már ismernek, s többé senki se kísérel meg mentővel elgázolni a sétányon. Odaadó unokai pozíciómmal kiérdemeltem a segédápolónők mosolyát, ami nem elhanyagolható tényező. Mindennap jogosult vagyok egy rövid orvosi jelentésre. Nagyi továbbra is az intenzíven tölti a próbaidejét, amíg át nem szállítják egy megfelelő osztályra (valószínűleg a kardiológiára). Már kezdem kiismerni magam, magamévá tenni a belső szabályokat. Fain! Az első napokban kifutófiút játszottam, különféle megbízásokat teljesítettem. Csomó mindent vittem be a nagyinak: először a neszesszerjét meg hálóingeket. Aztán a címnoteszét, hogy felhívhassa a szépkorú barátnőit, s így legyen mivel elfoglalnia magát a hosszúra nyúlt délelőttökön. Majd az esti olvasmányát, keresztrejtvényt, ceruzát és radírt. Meg az olvasószemüvegét is. Mindezek miatt a kelleténél többször voltam kénytelen feltúrni a hálószobáját... Vagy tizenöt évig töltöttem mindig nála a szünetet, de azt hiszem, ezalatt csak egyszer tettem be a lábam a szobájába; akkor is kétéves lehettem, és jó mentségem volt rá, merthogy bepisiltem az ágyba. Mondhattok, amit akartok, de egy nagymama szobája, az sérthetetlen... és annak is kellene maradnia. Amikor beléptem, megborzongtam, mintha Norman Bates anyjának tetemét fedeztem volna föl a sötét bűnökkel terhes Psycho-beli házban. De a fésülködőasztalon nem volt ősz paróka. Csak egy piros-fehér cigarettacsomag, rajta a felirattal: „A DOHÁNYZÁS KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE!” Inkredibel bát trú, mondta volna erre Kevin. – 85 –
A nagyi dohányzik! Ő, aki mindig veszekedett a tatával, valahányszor az rágyújtott! Ő, aki a fáma szerint mindig megszagolta apám ruháját, mikor hazajött egy buliból, hogy nem dohányzott-e! Most meg ő is rászokott? Hát így már összeáll a kép az infarktusról. Miután a nagyi harminc évig passzív dohányos volt, a tata halála után a nikotinhiányt aktívabb formával enyhítette. Dühös lettem rá, mintha csak a hátam mögött valami disznóságot követett volna el. Bosszúálló mozdulattal lecsaptam a cigisdobozra, amely kártevő életét a szemetesben végezte. Mindezek dacára haboztam szóba hozni a dolgot. Nem érdemes játszani az erkölcscsőszt. Ha az ember negyedórát töltött olyasvalaki mellett, aki a mentők érkezéséig bármelyik percben földobhatta volna a talpát, nincs kedve pörölni vele. Ettől elnézővé válik az ember. Csak próbáljátok ki: ha valaki az agyatokra megy, képzeljétek el, hogy a halálán van. Majd meglátjátok, hogy lehiggadtok. Minthogy úgy tűnt, nagyi ragaszkodik a cseresznyedologhoz, rávettem magam, hogy nekifogok. Hátha ez a végakarata... Mindez az infarktusát követő harmadik nap estéjén történt. A nappali hőség kissé alábbhagyott. Előtte eltapsoltam egy tízeuróst a sarki pizzériában: a kórházból hazafelé jövet becsaptam egy kellőképpen tömény négysajtost. Az emésztés érdekében néhány órát töltöttem a Spacebookon® Sarah66-tal. Üzenetváltásunkat követően kiderült, hogy (idézem) sem a humoromat, sem a primitív Amerika-ellenességemet nem értékeli. Persze: ha az embernek az Egyesült Államokról alkotott képe kizárólag a Simpsonsorozatból és Michael Moore filmjeiből táplálkozik, akkor – 86 –
egykettőre gúnyolódó és papoló idiótának tűnhet... Na, mindegy. Lementem a konyhába, ahol hűvösebb volt; Hector már várt, egy széken ülve nyalogatta egyes nehezen hozzáférhető testrészeit. A fejhallgatómból ömlött a zene, volt mivel kellemes pillanatokat szerezni magamnak. Már másodszor hallgattam végig a Nem azért vagyunk itt, hogy lecsesszetek!12 számait, mikor végre végeztem a három kiló Montmorency cseresznye szárának levágásával. A szárlevágás ugyanis rendkívül fontos: se túl rövidre, se túl hosszúra, mondotta nagyi. Kész művészet. A helyzet ezután kezdett fokozódni. Az utasításokat követve szirupot kellett készítenem, de óvakodtam ősöm előtt feltárni, hogy milyen állapotban van a lekvárfőző üstje. A belekozmált karamelltől végérvényes metamorfózison átesett edény ugyanis mostanság az üres chipseszacskóim számára szolgált dekoratív asztali szemetesként. Úgy döntöttem hát, hogy a cukorfőzést három különböző méretű lábosban ejtem meg, amely kockázatos vállalkozás volt, tekintettel arra, hogy az arányok tudományszámba menő kiszámítását igényelte (a matek meg nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, miként ezt már volt szerencsém kifejteni). Mivel úgy véltem, hogy havonta egy szénhidrát okozta tűzeset elegendő a kalandvágyam kielégítéséhez, úgy figyeltem a fortyogó szirupot, mintha az életem függne tőle. Miután a szirup sárgás masszává állt össze, már csak egy jó adag Pineau des Charentes-ot kellett hozzáönteni. Nem mondom, hogy nem piálok néha, de azért szakértőnek nem 12
Boris Vian emlékére kiadott összeállítás. Régi, de jó.
– 87 –
nevezném magam szeszügyben. A Pineau des Charentes kiválasztása tehát elég nehéz feladat elé állított. Nagyi „egy elég édes likőrbort” ajánlott, mire én hozzáértően bólogattam, főként azért, mert Suzanne B., a cellatársa, kétkedően nézett rám. Épületes késő délutánt töltöttem hát nagyi bárszekrénye előtt, mert eltökéltem, hogy megismerkedem a likőrbor fogalmával. Az interneten való keresgélésre csak az után szántam rá magam, hogy majdnem alkoholos kómába estem. (Ha ezzel kezdtem volna, megtakaríthattam volna egy kiadós másnaposságot, viszont szegényebb lettem volna néhány felfedezéssel.)
Mikor a Pineau és a cukor már puszipajtások lettek, már csak a pálinkát kellett hozzáönteni, egy kiló gyümölcshöz egy litert 13. Nagyinak volt tartalékban négy üveg 45 fokos szesze a kamrában. Bedugaszoltam őket, mértem, öntöttem, kevertem, melegítettem. Kezdett jó illata lenni. Sőt, nagyon jó illata. Aztán elfogott a kétely. Tényleg fel kell melegíteni a szeszt? Nagyi receptjét az agyam egy olyan sarkába (a nyaki lebeny Z mezejébe) jegyeztem föl, amely kifejezetten a lényegtelen cuccoknak van fenntartva. Képtelen voltam felidézni. Annál is inkább, mivel a három lábosból felfelé áradó gőzök, melyeket vidoran szippantottam be, nem segítették elő a tisztánlátásomat.
13
Vagyis három litert. Igen, jól számoltatok, látom, hogy vannak matekfejek is köztetek.
– 88 –
Nézzük csak, gondoltam. Nézzük csak! Vajon az alkohol gőzzé válik? Ha igen, akkor mi marad a lábosban? Cukor? A Nem is boszorkányság című ismeretterjesztő adás elején hihette volna magát az ember, tudjátok, abban a részben, amikor egy teherautóban ülő pali azzal kísérletezik, hogy az esőtől síkos úttesten száguld, közben meg egy még nálánál is sötétebb ürgével társalog mobilon14. Maradék életerőmet összeszedve az agyamnak sikerült parancsot adnia a kezemnek, hogy nyúljon a gáztűzhely gombja felé, és zárja el. A szesz vidám fortyogása abbamaradt. Az orrom picit lelappadt, de továbbra is furcsán szurkált. Miközben vártam, hogy az egyveleg (és az orrom is) kihűljön, meghallgattam egy újabb számot az összeállításomból. A Temptationstől a Papa was a rolling stone című számot. Ez egy régi sláger, amit a Motown jegyzett, diszkós-dzsesszes, pompásan végtelenített, amitől teljesen bezsongok. A nyolc perc alatt, amíg a szám tartott, gumilábakkal és hullámzó csípővel ringtam fel-alá a konyhában, amitől úgy néztem ki, mint Michael Jackson és James Brown zabigyereke (ne kérdezzétek, hogy két férfinak hogy lehet gyereke: Michael Jackson a tudomány csodája volt). Felkaptam a lekvárfőző kanalat, és így énekeltem a refrént: Wherever he laid his hat was his home, aztán fejhangra váltottam, és folytattam a női kórussal: And when he died…, közben meg vertem a ritmust a tenyeremben a fakanállal. Lelkem mélyéig fekete bőrűnek éreztem magam. Hector, aki jó ideje ott volt mellettem a konyhában, ideiglenes tartózkodási helyéül egy széket jelölt ki. Egyszer csak rádöbbentem, hogy eszméletlen pózt vett föl: hanyatt 14
Ezt a vezetési módszert nem ajánlom kipróbálásra.
– 89 –
vágta magát a széken, a feje lelógott a semmibe, a lábai meg ott fityegtek petyhüdten mellette. Addig az emlékezetes estéig nem tudtam, hogy a macsekok is betintázhatnak az alkoholgőztől.
Éjfél felé vettem rá magam, hogy a cseresznyéket az alkoholjukkal együtt (legalábbis ami megmaradt belőle...) elrakjam azokba a befőttesüvegekbe, amelyeket nagyi már bekészített a kamrába (ez volt valószínűleg az utolsó tudatos cselekedete, mielőtt eldugaszolódott volna a koszorúere). Még egy iskolai vignetta csomagot is otthagyott, amely nyilván pályája végéről maradt ki. Nagy műgonddal, filccel ráírtam, hogy „Pálinkás cseresznye, Kreml 2010”. Másnap a konyhában egymás mellett sorakozó üvegeken modern Champollionként egy sor macskakaparásszerű hieroglifát fedeztem föl a fordítva felragasztott címkéken...
– 90 –
14 A RÁKÖVETKEZŐ NAPOKBAN elpakoltam a befőttesüvegeket a kamrába, és eltökéltem, hogy többé a közelébe se megyek a nappali bárszekrényének. Hector, aki időközben beiratkozott a Névtelen Alkoholisták klubjába, tiszteletben tartotta elhatározásomat. Különben is: túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy felfedezőútra induljak a korhelykedés ingoványos vidékére. Nagyit átvitték a kardiológia intenzív részlegére. A kórház vezetése végtelen jóságában ezt ugyanabban az épületben alakította ki, úgyhogy megkíméltek a Bicêtre-városban való, iránytű segédlettel történő, fáradságos felfedező expedíciótól (valamint a gyerekgyógyászat melletti parkban való vég nélküli bolyongástól, ahol élettelenül leltek volna rám, aszott kezemben egy kifakult térképpel15). Azt mondták, hogy legjobb esetben tíz napig kell ott maradnia. Azt nem mertem megkérdezni, hogy a legrosszabb esetben mi van... Ezért délutáni kórházi kiruccanásaimon kívül találnom kellett magamnak valamilyen elfoglaltságot (Hector táplálásán túl, ami elégséges munkát adott volna egy segélyben már nem 15
Kár vigyorogni. Lám, ti is elvesztetek ebben a lábjegyzetben. Hát akkor? Nem szép a káröröm!
– 91 –
részesülő munkanélkülinek). Egy költséghatékony elfoglaltságot, mert pénzügyileg igen gyatrán álltam. A mozira keresztet vetettem, az uszodára is (minden szívfájdalom nélkül), meg a használt DVD-k kényszeres vásárlására is a Gibert könyvesboltban. Számlám maradékát pizza, joghurt és chips vásárlására, szóval a létminimumra tartogattam.
Még jó, hogy megmaradt az internet, amely az olcsó szórakozások kimeríthetetlen tárháza. Ezért néhány napja, amikor éppen nem a Bicêtre-i klimatizált levegő minőségét ellenőrzőm, Pikával társalgok. Ez a személyiség, aki Párizsban lak(oz)ik, álnevemből kitalálta a Sherlock Holmesra történő utalást, de nem tagja az SSHF-nek – kár. Ennek dacára meghódított csípős humorával és kifogástalan helyesírásával. Ennyi mindenesetre elég ahhoz, hogy a profilja elüssön a megszokottól. Áttértünk a csetelésre, amely hasznosabb a gyors kommunikációhoz. Üzenetváltásaink kezdettől fogva gyorsak és intenzívek voltak. Sőt, a „frenetikus” jelzőt sem tartanám túlzónak. Először is mindenképpen meg kellett tudnom, hogy Pikának van-e neme, és ha igen, milyen. Ezt ugyanis a profiljára feltett egyik képből se tudtam kihámozni. Jóllehet nem vagyok szexőrült, de úgy vélem, hogy ez olyan információ, amit minden 17 éves fiúnak joga van megtudnia. Már csak azért, hogy az ember tudja, hová teszi be a lábát – ha fogalmazhatok így. Miután az első üzenetváltásunkból semmiféle következtetést sem tudtam levonni, megkockáztattam, hogy őszintén felteszem neki a kérdést. Csak így, mindenféle kertelés nélkül, ahogy jó társaságbeliek között dívik. A válasz igen épületes volt: – 92 –
Pika: Ha ez annyira fontos neked, akkor még biztos szűz vagy. Így legalább tudtam, mihez tartsam magam. Rövid, undok mondat, öncélú állítás, övön aluli karmolás, magazinpszichológia, nyakatekert érvelés. Kétség se fér hozzá: lány. Ettől aztán kapcsolatunk (ha nevezhetem így) szükségszerűen eldurvult. Tüzetesen megvizsgáltam a profilját, kielemeztem az üzenőfalán hagyott nyilvános kommentárokat, átfésültem a baráti körét. Sherlock Holmes-i vénám úgy vibrált, akár a hangvilla a nyári szélben. A lehető leggyorsabban össze kellett szednem egy halom infót, hogy pontosan tudjam, hová üthetek, hogy fájjon is. Mert én ilyen vagyok. Zen, de csak addig, amíg fel nem húznak. Először is ott volt a zene. Kiakasztó. Szinte túlságosan is: Pika, aki azt állította, hogy imádja a zenét, kedvencei tárházában egy rahedli álfolk és neorealista lakodalmas meg utcabálos beütésű francia együttest vonultatott fel – amiket a legjobban utálok –, melyeket néhány érzelgősen debil, nyivákoló angolszász popegyüttessel fejelt meg. Az én zenéről vallott felfogásomban minden, ami nem tartozik szoros értelemben a rockhoz vagy a dzsesszhez, amúgy is a Debil© kategóriába sorolódik. Na jó, elismerem, hogy bűnös vonzalmat táplálok a diszkó irányában, de ezt meg tudom magyarázni, ugyanis a diszkó a bluesból táplálkozó amerikai fekete zenei vonulat logikus folyománya (bizony, bizony!). Szóval riszpekt! – 93 –
Következésképp, mihelyt Pika a Spacebookra® felrakta, hogy épp most jön a Rue Ketanou-koncertről, rohantam a Kalasnyikovért. Mire Pikachu kisasszony (micsoda idióta avatar!) kikattant, mint a kakukkos óra. A reakciója várható volt: a legcélszerűbbnek azt tartotta, ha ellentámadásba lendül az én ízlésvilágommal kapcsolatban, és felszólított, hogy a retardált népek okulására nyilvánuljak meg ezzel kapcsolatban. Amit meg is tettem. Miután az én zenei tárházam feltűnően egységes volt, Pika nem sok kivetnivalót talált benne. Arról nem is szólva, hogy egy olyan embernek a fia vagyok, aki fiatal korában gitározott, és aki a Genesis, a Rolling Stones, a T-Rex és a Police összes bakelitjét átpasszolta nekem. Ez előny, tudom. Nem mindenki születik elektromos gitárral a szájában. Sajnálom. A Pokégirlnek azonban feltétlenül kritizálnia kellett még ezt is (naná, mert jól felhúztam a Rue Kétanou-val). Amiből az alábbi üzenetváltás következett: Pika: Épp ez az: a tárházad nem túlságosan is egységes? Nem tart fenn szoros rokonságot a görcsöléssel? Moriarty professzor (ez én vagyok): Túl egységes? Ilyet a szétszórtak mondanak. Pika: Azt meg honnan tudod, hogy én szétszórt vagyok? Pr Moriarty: Nem tudom, kitaláltam. Pika: Te tényleg IQ bajnoknak tartod magad? Pr Moriarty: Mondjuk úgy, hogy nem adsz sok okot az ebben való kételkedésre. Pika: Hogyhogy? Pr Moriarty: Állandóan változtatod a státuszodat a Spacebookon. Hetet-havat összehordasz a – 94 –
beszélgetés során, az ízlésvilágod eklektikus (ezt szokták mondani, ha valaki nem tudja, mit is szeret), hárommillió semmire se jó ismerősöd van, mindenről összevissza beszélsz egyszerre mindenkivel. Szétszórt vagy. Bizonyítottuk a tételt. (Majdnem hozzátettem: Ráadásul fogadok, hogy büdös a hónaljad, de aztán visszafogtam magam. Az ilyesmit szemrebbenés nélkül odavágtam volna Alexandrának, amin jót röhögtünk volna, de nem minden lány olyan, mint Alex.) Pika: OK, fogom. Ha megengeded, megkísérelek felállítani néhány hipotézist, hacsak nem tartasz ehhez túl sötétnek. Pr Moriarty: Csak rajta, rajta, kedves Watsonom . Pika: Mindenkit a saját szempontrendszered alapján ítélsz meg, imádod a címkézést, az emberek és a zenék műfajok szerinti osztályozását, beskatulyázását; ezért szereted a krimiket és a horrorfilmeket, mert ott jók és rosszak vannak, és ez megnyugtat. Minthogy van humorérzéked, ebből azt szűröm le, hogy nem vagy autista, de azért súrolod Rain Mant. Te egy iszonyúan görcsös, művelt, de nem feltétlenül nyitott fickó vagy, kicsit túl okos ahhoz, hogy érzékeny legyél, s főként marhára egyedül vagy. S ez nagyon lehangoló. Bizonyítottuk a tételt. Óriási virtuális csönd állt be. – 95 –
Ide-oda forogtam a székemen: gyakran csinálom ezt, amikor a közgáz beadandómhoz keresem az ihletet, aminek a legfőbb következménye, hogy teljesen elveszítem az irányzékot, akár egy kicentrifugált csirke. Pika legutolsó üzenetének szavai úgy kezdtek körbe-körbe forogni a fejemben, akár a vásári körhinta falovai. Az egyik emelkedett a másik süllyedt, olyan zenére, amely, fogadok, nagyon tetszett volna neki, valami Ogres de Barback stílusúra. Még sosem voltam ennyire összetörve. Még álmomban sem. Alapból én török össze másokat. Fear Factor, ez volt a gúnynevem a felsőben. A gimiben meg Vörös Orangina 16.
Hector a szürke padlószőnyegen hevert, láttam, amint minden lélegzetvételre emelkedik és süllyed a hasa. Ő bezzeg boldognak látszott. Biztos azért, mert ő nem volt annyira okos és művelt, mint én. Hirtelen rám tört a vágy, hogy egy nem virtuális és árnyalatnyit kedvesebb valakivel beszélgessek. Nem tudom, miért, de az, hogy Alexandrához forduljak, most megalázónak tűnt. Az volt az érzésem, hogy ezáltal igazat adnék ennek a nyavalyás Pikának – mintha legalábbis kitalálhatta volna! Egy igazi, hús-vér haverral, egy valódi barátnővel szerettem volna találkozni, vagy kábé bárkivel, csak eleven legyen. Még a nagyi is megtette volna (pedig róla aztán igazán nem lehetett azt állítani, hogy nagyon ficánkolna), de még a szüleim is. Azonban már jócskán elmúlt a kórházi látogatási idő. Utolsó kísérletem, hogy kapcsolatot teremtsek Korzikával, ugyanolyan 16
„Miért ilyen gonosz?” kérdezik az üdítőreklámban. Hát ezért ragadt rám ez a név.
– 96 –
eredménnyel járt, mint az előző napokon: Ön Francine Mainard (anyám hangja) üzenetrögzítőjét hallja (srrr – duruzsolja egy gépi hang). Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet (biiiip). A szobámat az idők mélyéből feltörő sóhajjal hagytam el, amitől Hector felriadt. Nem is nagyon tudtam, mit csinálok: lementem a lépcsőn a konyha felé. A falióra húsz óra negyvenötöt mutatott. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy anyám azt mondta: Alice-t este kilencig lehet hívni a táborban.
Nem sokat gondolkodtam, sarkon fordultam, és visszamentem a lépcső felé. A telefon melletti noteszra előzőleg egy 02-vel kezdődő számot firkantottam le. Feltárcsáztam, homályosan remélve, hogy nem fog túl sokáig kicsengeni, mert ha igen, túl erős lesz a kísértés, hogy letegyem a kagylót. De csak hármat csöngött, és máris Manu szívélyes fogadtatásában volt részem, aki beosztására nézve táborszervező volt, és aki valószínűleg épp dzsointozott, lagymatag beszédmódja legalábbis erre utalt. – Ja, igen, Alice Mainard? Maradjon, mindjárt adom... És ön kicsoda is, uram? Vagy úgy, a testvére? Hát ez cool, man. Kis várakozás után, mely alatt behallatszottak a buli előtti asztalleszedésből származó különféle tábori zajok, Alice hangja hallatszott a kagylóban. – Max? Ó, Max, de aranyoooos vagy, hogy felhívtál! Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a gyerekek is megkapták az éjszakai vadkender adagjukat. A húgom ugyanis alapból morog, ha hozzászólok. – Jól vagy, sister? Nyomod a dolce vitát? – Hát, eggen, minden rendben... – 97 –
Éreztem, hogy ez olyan fajta eggen, ami után de következik Bejött: – Tuképp az a helyzet, hogy Lou-val már nem vagyunk barátnők. .. Alice hangja hirtelen egy oktávval magasabbra szökött. – Már nem is nagyon tárgyalunk egymással, sőt másik hálóterembe kérte magát. Szóval, ez van... Most már elcsuklott a hangja. Szinte nem is lehetett hallani. Lehet, hogy más körülmények között tizenkétszer elismételtettem volna vele a mondatot, amíg fel nem húzza magát – ami legalább kicsit kiszakította volna a bánatából. De ez a kipróbált (és bátynak fenntartott) módszer csak akkor hatásos, ha ott van mögötte egy anyuka, aki összeragasztja a széttört kis szív darabkáit. E nélkül puszta kegyetlenség. Szóval lehangoló. Miként mondotta volna valaki... – Menj már, te búvalbélelt futrinka! Eszerint cefetül állunk? Csak nem bömbölni támadt kedved? Könnyektől fuldokló nevetés volt a válasz. Az volt az érzésem, hogy a telefonba fújja ki az orrát, amitől egy kicsit elfintorodtam. – Ugyan már, tojd le azt a seggfej barátnődet! Majd lesz helyette másik: azt a nyári tábort, ahol az ember nem szerez barátokat, koncentrációs tábornak hívják. – De én nem tojom le Lou-t! Harmadik óta barátnők vagyunk, ezt te nem értheted! Azon gondolkoztam, hogy nekem is volt-e olyan barátom, aki harmadiktól hatodikig kitartott volna. Ha igen, nem bírtam felidézni a nevét. Határozottan lehangoló. – Hát épp ez az – folytattam. – Ne tojd le, csak csinálj úgy, mintha letojnád. Ne foglalkozz vele többet, szerezz nyugodtan – 98 –
más barátnőket, majd meglátod, ő fog térden csúszva könyörögni neked. – Azt hiszed? – kérdezte Alice szipogva. – Tutifix. Fogadok a hózentráglis alsógatyómba. A vicc megtette a hatását. Gurgulázó nevetést hallottam a vonal másik végén. – De nekem nem kell az alsógatyád! – Kár, mert oltári sikered lenne benne a strandon. Most már teli szájjal nevetett, kis huncut vihogással, én meg örültem, hogy jókedvre derítettem. – Na jó, rendben, megpróbálom, remélem, hogy bejön – mondta végül. – Amúgy te kaptál híreket az ősökről? Én a múlt héten beszéltem velük. Hűha. Vigyázat, csúszós úttest! A kamionok térjenek át a lassú járműveknek fenntartott jobb oldali sávba! – Ja, én is. Többnapos szakaszokat csinálnak, közben egyetlen falut sem ejtenek útba. Ezért egy kicsit el vannak vágva a külvilágtól. De hát biztos vagyok benne, hogy anya bepakolt egy összecsukható parabolaantennát a hátizsákba. Az se kizárt, hogy esténként a Canal Sat-ot nézik... – Hú, hogy te milyen hülye tudsz lenni... Kész röhej. Néha szereti az ember, ha hülyének titulálják. – És a nagyi jól van? Grimaszoltam egyet Hector felé, aki elém telepedett, és a világ legbutább titkos ügynökének az arckifejezésével bámult rám. – A nagyi? Peeersze, minden szuper. Csúcsformában van, mint mindig. – Átadod neki egy kicsit a telefont? Csak köszönni akarok neki. – 99 –
Olyan megrettent pillantást vetettem Hectorra, hogy az megrémült, és elrohant a nappali felé. – Ööö... Hopp, most nem adhatom! Szerda van, ilyenkor moziba megy. Tudod, a Világjárók sorozatra, meg minden. – Ja, tényleg, igaz is... Elfelejtettem. Na, nem baj. Puszild meg helyettem! Viszont azt akartam kérni tőled... Megijedtem, hogy már megint azt kéri, adjam át neki a családfánk nem tudom melyik eltűnt tagját. Kérném a Mainard családból a tatát!17 Olyanom nincs. Húzzon a talonból! – Küldenél nekem levelet, lécci? – Mi, azt akarod, hogy írjak neked? – Igen, tudod, mindenki kapott már levelet, én meg nem. Illetve lehet, hogy nem mindenki, de... – De Lou igen. – Háát... Igen, ezért – mosolyodott el a telefonban. – Ne izgasd magad, te kis oktondi porlódi! Kapsz levelet, de még mennyit! Titkárnőt kell hozzá fogadnod!
17
Utalás a „7 család” kártyajátékra (a ford. megjegyzése)
– 100 –
15 A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN szükségszerűen rengeteg melóm volt. Elsősorban is sokat leveleztem. Kezdtem a szülőknek címzett reggeli lappal. Kedves távollevők! Örülök, hogy annyira jól vagytok, hogy még arra se jut időtök, hogy gondoljatok ránk. Nos, ma egy baromi fontos dologról akarok nektek beszámolni a nagyival kapcsolatban: Florent Pagnyval lefalcolt Patagóniába. De miattam ne izguljatok, nekem most tiszta Hawaii annak a hárommillió eurónak a jóvoltából, amit Florent Pagny sikkasztott el egy svájci bankszámláról és hagyott rám hálája jeléül. Vettem belőle három házat meg egy szállodát, és nemsokára megveszem az egész Rue de la Paix-t az összes ékszerboltjával. Pusszancshegyek: Imádott fiatok Majd következett az Alice-nak küldendő levél. Elhatároztam hogy kremlin-bicêtre-i lapokat küldök neki. Ilyet persze nem – 101 –
lehet kapni az újságárusnál, ezért a nagyi hetilapjaiból kivágott képekből gyártok álképeslapokat, a hátuljára meg kommenteket írok. Ezzel jól elszórakozom. Ezeket a lapokat viszont tényleg feladom, mégpedig mindennapos kórházi kiruccanásom alkalmával, útban a kórház felé. Nagyi még mindig a kardiológia intenzív részlegén fekszik, ahol jól összemelegedett az előzőnél rokonszenvesebb új szobatárssal. Valahányszor megérkezem, egy traccsparti kellős közepén találom őket, magazinokat lapozgatnak, sőt még römiznek is. A 432-es valószínűleg az egész osztály legvirgoncabb szobája... Kivéve akkor, amikor nagyi energiatakarékos üzemmódra vált. Ezeken a napokon szunyókál, alig nyitja ki a szemét, amikor megérkezem, aztán csak néhány tétova szót ejt ki a száján. Nem tart sokáig, de ez elég ahhoz, hogy rám hozza a frászt. Ilyenkor előhúzom a zsebemből a mobilt, fel-alá járkálok a folyosón, lesem, mikor jönnek már az ápolónők, akik mosolyogva megnyugtatnak: semmi baj, majd elmúlik, az agyrázkódás miatt van, tudja, a kor, a fáradtság... Ahogy hallgatja őket az ember, az az érzése támad, hogy százezer oka lehet annak, ha az agy kikapcsol – már-már azon csodálkozom, miért nem használja ki ezt mindenki. Én is szeretném néha kihúzni a kábelt a kettőhúszból. Egész nap csak aludni, dumálás közben hetet-havat összehordani, indok nélkül felhúzni magam, zokogni, mint a záporeső. Ha egy kicsit megkaparom, biztos találnék valamilyen elfogadható mentséget a magam számára. De egyelőre tartom magam. Rockerhez méltóan.
– 102 –
Mindezt pedig a zenének köszönhetem. Az új összeállításommal reggel kilenctől garantált a jó hangulat. Kilenc órától, igen, jól olvastátok! Nem elírás. Amióta a nagyi kivándorolt Bicêtre-be, az ő szokásos idejében kelek. Valami biológiai óra-izé lehet a dologban? Mindegy, azonnal dologhoz kell látnom. Nem csak abból áll a nap, hogy a tus alatt egy óra hosszat éneklem az I feel good-ot, miközben a sampon habjával James Brown frizurát kreálok magamnak. Időm értelmes eltöltése végett újra felvettem a diplomáciai kapcsolatokat ezzel az undok Pikával. Tény és való, hogy legutolsó összecsapásunk után kissé gyáva módon megfutamodtam. Mégsem hagyhattam ennyiben a dolgot. Lehet, hogy lehangoló vagyok. De kitűnően lehangoló.
Tehát már az Alice-szal megejtett telefonbeszélgetés másnapján újult erővel lendültem támadásba, és eltökéltem, hogy nem hagyom magam. Pr Moriarty: Az autista visszatért. Alive and kicking. Várom a visszavágót, már ha nem vagy túlságosan elfoglalva a 273 új ismerősöd becserkészésével... Válaszára várva elmentem főzni egy tojást. Az utolsót, ami megmaradt. Ugyanis a hűtő határozottan a kóros soványság jeleit kezdte mutatni. Hiába nyitogattam és csukogattam, már semmilyen sajtszag nem áradt ki belőle, csak egy vakító fénypászma. Az elmúlt napokban a zsebpénzemet pizzára, szénsavas üdítőre és chipsre költöttem. Ideje lett volna, hogy telerakjam a hűtőt, valamint lehetőség szerint változtassak az étrendemen, ha el akarom kerülni a skorbutot. Létem nagy – 103 –
fordulópontjához értem: életemben először igazi bevásárlásba fogok a saját pénzemből, és nem Twixet vagy Bountyt meg kalóriabomba italokat fogok venni. Kész forradalom!
A Fontainebleau utcai Franprix-ben virtuális szemellenzőt kényszerítettem magamra, hogy ne sandítsak a túlsózott, túlcukrozott és hidrogénezett zsírokkal telenyomott, előre csomagolt termékek irányába (amiket egy kamasz a túléléséhez elengedhetetlennek tart). Irány a gyümölcs- és zöldségosztály! Egy kalandor lelkülete szorult belém! Mindig is vonzódást éreztem a padlizsán iránt azon áldott este óta, amikor egy étteremben megkóstoltam a muszakát. Görögországban nyaraltunk (akkoriban a szüleimnek még jó nyaralási ötletei voltak), öt évvel fiatalabb voltam, és életemben először döbbentem rá, hogy egy zöldség szerves részét képezheti egy ételnek anélkül, hogy teljesen elrontaná... A Franprix zöldségosztályán a padlizsán ugyan a maga valóságában nem úgy nézett ki, mint ahogy elképzeltem. Olyan volt, mint a műzöldségek Alice játékkonyhájában. De ez nem riasztott el, vettem belőle hármat (rúgjunk ki a hámból alapon), meg paradicsomot is, mert az könnyű étel, meg nem is drága. És egy sárgadinnyét is vettem, ugyanezen okokból. Végül is mázlimra nyár volt. A gondok a húsosztályon kezdődtek. Megvizsgáltam az összes csomagolást, sztoikus nyugalommal mentem el a csirkefalatkák meg a mindenféle prézliben mumifikált, sajttal töltött pulykaszeletek mellett. Mit is mondtunk? Egészséges élelmiszert! Felfedeztem egy – 104 –
hatalmas, szép, vér(m)es természetű, vörös hússzeletet, amelyre az „Extra minőségű marhahús” címke volt ragasztva, és felettébb versenyképes árral kellette magát. Ez egy hétig is megteszi. Ráadásul a neve is felkeltette a kíváncsiságomat. Igaz, hogy nekem a marhaszegy nem mondott semmit... De ezen nem fogok fennakadni. Tettem még hozzá egy hatalmas csomag joghurtot, amely annyira natúr volt, hogy még márkajelzést se viselt, valamint egy nagy szelet ementálit. A növésem végett. A pénztárnál egyesével összeszámoltam az összes árut, amit vettem, és mármár eksztázisba estem, mikor a pénztárosnő bejelentette: – Tizenkét euró öt cent. Pont ennyire saccoltam.
Mire megjöttem a bevásárlásból – hazafelé ugyanis tettem egy kis kitérőt hallal-kenyér és macesz beszerzése ügyében Habib péksége felé –, delet harangoztak. Belépve a szó szoros értelmében felbuktam Hectorban, aki körözni kezdett a szőnyegen elterült földi maradványaim körül, miközben rettenetes nyivákolást hallatott. Ha a nagyit is mindig így fogadta, amikor hazajött a bevásárlásból, hát akkor szegény nagyi csontváza ötezer darabból álló kirakóssá változhatott! Lehet, hogy a kamrában való elvágódásáról is Hektor tehet? Vajon tízéves koromban jól tettem-e, hogy idecipeltem ezt az Edgár Poe-mesébe illő teremtményt? Erős kétségeim támadtak efelől. Mielőtt belevetettem volna magam a gasztronómiai műremekek előállításába, felmentem a szobámba, és ránéztem a számítógépemre. Pika újra felbukkant. – 105 –
Pika: Szia, Rain Man. Örülök, hogy látlak. Jól vagy? Pr Moriarty: Topon. Belőttek.| Pika: Tegnap eltűntél. Pr Moriarty: Eltaláltad, Sasszem. Pika: Haragszol rám?| Pr Moriarty: Mi az hogy! Pika: Annál jobb. Várj meg, 5 perc múlva itt vagyok. Ne mozdulj! Na, jó. Ha van valami, amitől a falra mászok, az azok az arcok, akik öt másodpercenként otthagyják a számítógépüket, hogy az igazi életüket éljék. Ha mindenki ezt tenné, senki se lenne már a Spacebookon®, kicsinyeim. És akkor mondjátok, mi lenne a világgal? Vissza a XX. századba! Ezért hát elhatározám, hogy én is íziben eltávozom a helyszínről, hogy megmutassam neki: jobb dolgom is van, mint hogy egy lapos képernyő előtt szobrozzak. Nekem is van lifeom.
És a life-om kellő karbantartásához az út ma a zöldségeken keresztül vezet. Pontosabban a padlizsánon keresztül. Na, szóval, akkor most elmagyarázom nektek a padlizsánt: főtt állapotban nagyon jó, nyersen viszont kerülendő. Még ha (nagyon) sokáig fő is meg, akkor se kell pánikolni. Ez slow food. Aztán még azt kell tudni róla, hogy megsütve a héja soha le nem bomló bakancstalppá változik. Teljesen megbabonázza az embert. Olyan, mintha űrkutatásból származó anyag lenne. A NASA már biztos rajta van az ügyön. Biztos vagyok benne, hogy érdekes tulajdonságokkal bír. Fel lehetne használni, – 106 –
mondjuk, tűzálló űrruhákhoz vagy tankok hernyótalpaihoz. Ízre viszont nem jó. Végezetül a padlizsán elfojthatatlan hajlamot mutat a kiszáradásra, sőt a szénné égésre. Tudom, szivacsos állománya láttán nem is hinné az ember. Pedig a tények önmagukért beszélnek: ha nem locsolod meg bőven olajjal, akkor egyszerűen leragad, és odaég a serpenyő aljára. Az olajos trükköt később tudtam meg. Én vajat tettem bele. Fiatalság, bolondság! De amikor láttam, hogy a padlizsánkarikák szemlátomást feketednek, és kezdenek azokhoz a gumiabroncsokhoz hasonlatossá válni, amiket a Continental-sztrájk idején a tüntetők gyújtottak föl, megpróbáltam megmenteni néhányat. Csak kóstolásképpen beleharaptam a gumiba. Azt hiszem, hogy addig a pillanatig nem tettem magamévá a keserű fogalmát. Egy endívia vagy egy kávészem ehhez képest cukorszirup. Ekkor esett le, hogy mit kell tenni a héjával: a padlizsánt úgy kell kezelni, akár egy plázacicát a strandon: levetkőzteted, bekened olajjal, aztán otthagyod, hogy lassú tűzön, a saját tempójában süljön le. Így hát a dinnyére fanyalodtam, közben meg azon gondolkodtam, hogy létre kellene hozni a Spacebookon® egy új csoportot a következő névvel: „Imádom a padlizsánsütést!”. De már legalább fél éve felhagytam azzal, hogy kretén fancsoportokat nyissak, most már nem fogok engedni a csábításnak, óriási ostobaság lenne. Megelégszem azzal, hogy másoknak ajánlgatok ilyesmit, mint például „Hogy az etiópiaiak szumó bajnokok legyenek” vagy „Ha neked is nő a hajad”. Otthagyván nagyi konyháját, mely rendszeresen visszatérő kipárolgásaival immár egy égetőüzemre emlékeztetett, két só nélküli kenyérszelet közé dugott elsőrangú ementálival – 107 –
felszerelkezve felmentem a szobámba (a Habib pékség a valami nélküli kenyerekre szakosodott, arra az esetre, ha valaki netán alacsony kalóriájú vagy valamilyen vallási indíttatású étrendet követne). Alexandra belépett MSN-re. Beköszöntem hozzá, aztán máris visszatértem Pikához a Spacebookra®. Csakhamar egyszerre három beszélgetést kellett kézben tartanom, ugyanis Alex meghívására Kevin is csatlakozott. Még ha Pika számára láthatatlanok maradtak is, végül a válaszaim helybeli-időbeli eltolódásából megsejtett valamit. Pika: Most kivel beszélsz? Pr Moriarty: Húú, elnézést . MSN-en vagyok két gimis haverommal... Pika: Bemutatod őket? Pr Moriarty: Ööö... Nem biztos, hogy érdekelnének. Tudós autistabandám tagjai. Pika: Lécci, ne próbáld kitalálni, hogy engem mi érdekel. r P Moriarty: Te akartad. Tehát itt van Kevin (tényleg ez a keresztneve). Imádja az ostoba fogadásokat. Óra alatt instant kínai metéltet zabál nyersen, a szünetben meg utánaküldi a zacskó fűszert. X-bike versenyeken vesz részt, és szégyenletes weboldalakon pornófilmeket bámul. Pika: Brrr... Két kérdés: 1) mi az az X-bike? 2) miért a barátod? r P Moriarty: 1) extrém ciklokrossz és 2) hogy a barátom, az enyhe túlzás... Az tetszik benne, – 108 –
hogy nem teljesen százas (sőt tkp. teljesen buggyant). Pika: És te szereted a hibbantakat? Pr Moriarty: 2-féle embert szeretek: a szuperintelligens és csöndes embereket, meg azokat, akiknek nincs ki a négy kerekük, és ezt nem rejtik véka alá. Alapból könnyebb összebarátkozni az utóbbiakkal, mint az előbbiekkel. Pika: Kitűnő meglátás. Bár megjegyezném, hogy a szuperintelligens és a lökött emberek néha ugyanazok, nem gondolod? r P Moriarty: Jó meglátás. Izé... Esetleg gondolsz konkrétan valakire? Pika: Nem is tudom... És a másik haverod? Kettő volt, nem? r P Moriarty: A másik lány, Alexnek hívják. Évek óta osztálytársak vagyunk. Nem könnyű beszélni róla... Pika: Miért? A barátnőd? Pr Moriarty: Hülye vagy? Pika: Nem, ez egy jogos kérdés volt. Pr Moriarty: LOL De tényleg, mit is válaszolhattam volna Pikának? A puszta gondolat, hogy Alexszel intim kapcsolatot tartanék fönn, ugyanolyan röhejes és eszement volt, mint Kevin flúgos fogadásai. Alex egy nővér és a legjobb haver keveréke, egy teljesen nem nélküli valami. Ha pedig ez így van, akkor miért nem mondtam meg Pikának? Miért sugalltam azt, hogy a feltételezése zavaros vizekre visz minket? Persze, hogy – 109 –
kedveltem Alexet. Különben is, kezdtem már kínosan érezni magam, hogy Pika kedvéért tíz perce teljesen elhanyagoltam. Ám a tudatom által ismeretlen okból még inkább elviseltem Alex szemrehányásait, mintsem hogy kihagyjak egy beszélgetést egy lánnyal, aki az előző nap megsértett, és akinek az avatarja egy sárga Pokémon. Ami már-már kezdett aggasztóvá válni.
– 110 –
16 NÉHÁNY ÓRA ELTELTÉVEL végre el bírtam szakadni a számítógéptől, hogy elmenjek meglátogatni a nagyit... És még ekkor sem a magam jószántából. Ha Pikának nem kellett volna valamilyen rejtélyes okból eltűnnie, valószínűleg csak éjszaka döbbentem volna rá, mennyire eltelt az idő. Fura, gondoltam, miközben egy esetleges zivatart is szem előtt tartva készülődtem elmenni hazulról. Kisgyerekkorom óta egy halom konzolos és számítógépes játékkal játszom, kezdve a szimulátorokkal és az ügyességi játékokkal, folytatva a szerepjátékokkal, egészen a stratégiai játékokig. Órákig el tudtam foglalni magam ezekkel, gályáztam, hogy ilyen vagy olyan szintet elérjek, ezt vagy azt az ajtót kinyissam, ilyen vagy olyan fokra eljussak. Mindezek dacára még sosem esett ennyire nehezemre otthagyni a képernyőt, mint ma... Mindezt miért? Abszolút semmiért. Legfeljebb egy apróságért. Mert egy lánnyal váltottam néhány szót, aki még csak nem is az esetem. Tök egyedül voltam a nagyinál, színvonalas punk vakáción, senki nem ült a nyakamon, aki bármire is kötelezett volna, a zsebpénzemből meg épp néhány padlizsán megvásárlására futotta. Nem tudtam semmit a szüleimről, akik valószínűleg – 111 –
egy kőomlásban vesztették az életüket, és egy elhagyatottságban szenvedő hugicának a vigasztalásával foglalatoskodtam, meg egy nagymamával, aki fogta magát, és a csőd bejelentése előtt átvilágíttatta magát (lásd az auditálás címszónál). És mindezen vigalmak közepette egyszer csak felbukkan egy csaj, akivel mindösszesen 5, azaz öt virtuális beszélgetést folytattam. Ettől még nem kell a falnak trappolni. Hát akkor honnan ez az eufória?
Elhatároztam, hogy a tiszta levegőn tisztázom a dolgot. Egy kis bicajozás a kremli utcákon segít a rendrakásban. Mikor becsaptam hátam mögött az ajtót, megint az a kellemetlen érzésem támadt, mintha elfelejtettem volna valamit. De hiába pipáltam ki gondolatbeli check-listem minden egyes tételét, akár anyám a GR20-ra indulásuk előtt, nem bírtam rájönni, mi lehet az... Pika, akitől most tudtam meg, hogy pszichológiát tanul, visszatérő emlékezetkieséseim ürügyén biztosan valami szaftos freudi elmélettel állt volna elő. Az egészben az a legrosszabb, hogy ezt még érdekesnek is találtam volna. Mi van velem? A tudomány által még ismeretlen betegség kerítette volna hatalmába az idegsejtjeimet? Milyen warcraftos varázsló változtatott át zombivá? Buzgón tekertem, de egész úton nem bírtam tisztázni magamban ezt a homályos ügyet. A bicajt a kórház bejáratához láncoltam. A kardiológián fekvő víg cimborákkal való találkozás előtt még beugrottam a főépület halljában lévő boltba, mert arra gondoltam, veszek a nagyinak valami olvasnivalót. – 112 –
Muris, hogy mi minden van egy ilyen kórházi boltban. Csomó magazin, plüssállatok, virág, pelenka, írószer, csokidesszert, szóval majdnem minden, a dohányt és az alkoholt kivéve (a betegeket kár emlékeztetni, miért is kerültek ide). Elképzeltem, milyen képet vágna a nagyi, ha egy pornóújság vagy egy X-bike magazin megvásárlására vetemednék. Bár az se kizárt, hogy nagyot mulatnánk rajta. A szomszédja viszont feljelenthetne bennünket a hatóságoknál, mint veszélyeztetett családot. Ezért kevésbé találtam kockázatosnak, ha inkább egy Burda nyári különkiadást viszek neki keresztrejtvénnyel, trópusi beszámolókkal és kertgondozási tanácsokkal.
Amikor megérkeztem a 432-es kórterembe, megállt bennem az ütő. Nagyi egyedül volt a szobában, úgy látszott, mintha aludna, de valahogy olyan furcsán, enyhén kómaszerű álomba merülten. A szemben lévő üres ágyon kifogástalan zöld ágynemű, egyetlen ránc nélkül kihúzva. Ráültem, és vártam, hogy a nagyi felocsúdjon. Végre megrezdült a szemhéja, és rám mosolygott. – Mi az, nagyi, hazament a szomszédasszony? – szegeztem neki rögvest a kérdést, s közben doboltam volt römipartnerünk üres ágyának takaróján. Mutatni akartam, hogy szorgosan követem a Szép az élet a kórházban epizódjait. Különös mormogás volt a válasz. Nagyi felült az ágyában, amivel több csövet is mozgásba hozott. Már több napja levették róla az infúziót, most meg újra rákötötték! Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy az új csöveket nem a vénájába kötötték, hanem a hálóinge alól bújtak ki. – 113 –
– Mik ezek az új csövek? Bekábeleztek? Most már ADSLlel műkszöl? Nagyi a hálóinge ujjára pillantott, ahonnan két fekete huzal nyúlt ki. Megrettenve nézett rám. – Mi a csuda ez? Két lehetőség volt: vagy az ápolószemélyzet használta ki, hogy alszik, és raktak rá suttyomban szondákat, vagy pedig nem emlékezett, hogy mi történt vele. Az első esetben egy kicsit erősnek találtam ezt a dokik részéről. A második esetben viszont... – Ne ess köcsögbe, nagyi! Biztos a vérnyomásodat mérik vele, vagy valami ilyesmi – mondtam, és feltűrtem a hálóinge ujját. Tényleg egy óriási leukoplast volt a karjára ragasztva. A másik, vékonyabb cső a melle fölé ragasztott tapaszhoz volt kötve. – Na jó, és a szomszédod... ? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget. – Ó, állandóan csak panaszkodott! Mert özvegy volt. Aztán meg szegény rákban szenvedett. Összeráncoltam az orromat. Nem tudtam, hogy a szomszédja rákos. Mióta idejártam, a szomszédasszony folyton azt mondogatta, hogy hasi elégtelenségben szenved, mintha ez olyan dicsőség lenne, melynek fenntartás nélküli csodálattal kell adóznom. – És ezért vitték át másik szobába? Nagyi úgy nézett rám, mintha valami baromi nagy sületlenség csúszott volna ki a számon. Zöld szeme, melyet rendes esetben mindig kifestett, most kisebbnek és hidegebbnek tűnt, mint régebben. Olyan furcsa volt. – 114 –
– Dehogyis, ugyan már, Maxime! Meghalt. – Miii? De hát úgy nézett ki, mint aki csúcsformában van! Szörnyű! – Csodálkozom rajtad. Azon tűnődöm, hogy talán még ismerted is régebbről. 98-ban volt, a foci világbajnokság évében. Amikor Franciaország három-nullra nyert Brazília ellen. Kipukkant belőlem a nevetés. Na, jó, a nagyi nem csúszott át egy párhuzamos világba. Épp egy komédiába illő szakállas félreértéssel kísérletezik! – Nem emlékszem, hogy ki lőtte az első gólt... – folytatta elmélázva. – Remélem, nem képzeled, hogy én mondom meg neked? Hiszen tudod, én és a foci... Persze, ha azt kérdeznéd, hogy a téli olimpián ki nyert idén aranyat, azt se tudnám. A Tour de France-ról nem is beszélve... Pedig épp most lett vége. – Bernard Hinault. A műlesiklást meg Jean-Claude Killy. Kuncogtam nem létező szakállam alatt. Milyen tréfamester ez a nagyi! – Nagyi, de hiszen az a 70-es években volt! Azóta már mumifikálódtak, nem gondolod? – Hát, ha nem hiszel nekem – felelte szárazon –, semmi baj. Majd megkérdezzük Gastontól, meglátod, hogy igazam van.
Jeges szél támadt a szobában; nem tudtam, honnan fúj pontosan, de egyenesen a gerincemen fuvolázott. Felemelkedtem az ágy széléről, ahol előzőleg elnyúltam. – Nagyi, most viccelsz, ugye? Kissé tétován nézett rám. – Mi a baj, Maxime? – 115 –
Picit megkönnyebbültem, hogy a nevemen nevezett. Ezen a ponton már azon se csodálkoztam volna, ha Andrénak hív. Viszont nem tudtam, hogy most mitévő legyek. Megmondjam neki, hogy félrekalapál, vagy csináljak úgy, mintha mi sem történt volna? S ha megnyugtatásaképpen a második forgatókönyvet választom, mennyi ideig bírom félrevezetni? Mi van, ha Francois Mitterrand választásáról kezd érdeklődni? Ha megkérdezi, hogy apa mikor érettségizik, és hogy tudom-e használni a mobiltelefont? Öltözzek be a saját apámnak, és kórterméből röpüljünk vissza a 80-as évekbe? Miközben próbáltam eldönteni, hogy miként viselkedjem, nagyi lehunyta a szemét. – Tudod, mostanában egy kicsit fáradtnak érzem magam... – szólalt meg, és egyik kezével beletúrt fiúsra vágott ősz hajába, hogy felborzolja egy kicsit. – Néha minden tökéletes, néha meg olyan... olyan, mintha álmodnék. Mintha álomban lennék, amelyből fel akarok ébredni, de nem bírok... Érted? Nagyon is értettem, mit akar mondani. Jelenlegi létezésem pontosan ugyanezt a hatást tette rám. – Olyan, mint amikor reggel felébred az ember, és nem tudja, hogy amit álmodott, az álom-e vagy valóság. Tapogatózik, próbálja kibogozni a szálakat... Éreztél már ilyet? – Kábé minden reggel, iskolaidőben, amikor csörög a vekker. Különben meg nem vagyok teljesen biztos, hogy a gimi mindent összevetve nem álom-e. Az élet álom. Ez egy spanyol színdarab címe, amit másodikban vettünk... – Ja, tényleg... Diego Calderón, ugye? – Pedro, azt hiszem. De azért bravó! Mindig is mondtam, hogy be kellene nevezned egy szellemi vetélkedőre. Sóhajtva megrázta a fejét. – 116 –
– Hát az nem holnap lesz. Először is rendet kell tennem itt belül – jelentette ki, és a mutatóujjával megütögette a fejét. Aaah. Én meg már azt hittem, hogy látszik a fény az alagút végén! Hatalmas sóhajtás szakadt ki belőlem. – Ne izgulj! – folytatta. – A reanimáción csináltak CT-t és MR-t is. Nincs semmi az agyamban. – Semmi az agyadban? Hát ez nemigen nyugtat meg... – próbáltam elviccelni a dolgot. Nagyi elmosolyodott. – Na, látod! Ahogy nagyapád mondta volna, aki ki nem hagyott volna egy szójátékot se: egy kis agymenésem volt! Tényleg, most jut eszembe: a szívorvos azt mondta, hogy „pihentetnem kell a szívemet”. Lesz programom! Egy hosszú listát kaptam arról, hogy mit nem csinálhatok, nagyon muris. Hová is tettem? Kihúzta az ágya melletti éjjeliszekrény fiókját, és kotorászni kezdett a szemüvege meg egy félbehajtott lap után. – Szóval, itt az áll, hogy: Fel kell hagyni a dohányzással, az alkoholfogyasztással, az izgatószerek szedésével, stresszmentes életmódot kell folytatni stb. Sőt, ide süss! Kerülni kell a jelentős izgalommal járó helyzeteket, valamint megnyugtató szexuális tevékenységet kell folytatni. Mondják ezt nekem, özvegynek! De milyen az a megnyugtató szexuális tevékenység? Van ilyen? Majd meghaltam a nevetéstől.
Végre megleltem az én nagyimat, aki mindig képes volt különböző ügyekért lelkesedni, és csúfot űzni a túl komoly megnyilatkozásokból. Mellékesen az is kiderült, hogy emlékszik a tata halálára... – 117 –
– Ez azt jelenti, hogy a te sex, drug & rock’n roll korszakodnak befellegzett. Hagyd ezt Amy Winehouse-ra, és gyere haza lekvárt főzni! Nagyi elmosolyodott (bár biztos vagyok benne, hogy nem ismeri Amy Winehouse-t). – A lekvárról jut eszembe: boldogulsz otthon egyedül? Remélem, hogy időnként kimozdulsz, kimégy emberek közé. Tényleg, mi lenne, ha a bérletemmel eljárnál a kismoziba? És mi hír a szüleidről? Elmeséltem, hogy még mindig nem bírtam kapcsolatba lépni velük. Igazság szerint néhány napja meg se próbáltam. – Ha netalán mobilvégre kapod őket... nehogy felizgasd őket azzal, hogy kórházba kerültem. Szeretném, ha jól sikerülne a nyaruk, és különben sem vagyok életveszélyben. Inkább miattad aggódom. Egy szál magadban vagy... Hú, kezdődik már megint. Mintegy véletlenül 48 órán belül már másodszor emlegetik föl mérhetetlen magányosságomat. – De hát sosem unatkozom! Aztán meg az a helyzet, hogy... csak azért menjek emberek közé, hogy köztük legyek, hát ez nem érdekel. – Tudom, persze. Mellesleg olyan vagy, mint a nagyapád... Gaston órákat tudott tölteni a nappaliban tévénézéssel és krimiolvasással... Azt mondogatta: Amíg te velem vagy, nincs szükségem az emberiség maradékára... Szép mondás, ugye? Elmélázva mondta ezt, közben az ablak felé nézett, ahol felhőleplek csíkozták a kék eget. Éreztem, hogy a tata emlékén kívül mástól is elváltozott a hangja. Aggódott miattam. Nem feltétlenül az elrontott nyaralásom, és nem is az étkezésem, avagy a szórakozási szokásaim aggasztották. Talán amiatt aggódott, ami két nappal azelőtt Pika figyelmét is felkeltette. Egy számomra rejtélyes – 118 –
valami, ami miatt azonban egy külső szemlélő számára a társasági életem egy csődtömegnek tűnt, az érzelmi életem meg sivatagnak. Újabb sóhaj.
Mikor épp elérzékenyültem volna a saját sorsom fölött, hirtelen hallom, hogy nagyi lélegzése Derrick üzemmódba vált. Hosszan, nyugodtan kezdett lélegezni. Egy ideig figyeltem, ahogy szunyókál, kezdetben kicsit meglepődve, hogy az adásnak ilyen hirtelen vége szakadt, majd elégedetten. Ilyeténképpen megmenekültem a vasárnapi autista tevékenységeimet firtató vallatástól. Aztán kezdett erőt venni rajtam a nyugtalanság. Ööö... Tuképp hogyan is esik kómába valaki? A tévésorozatokban mindig egy nagy sokk, valamilyen baleset következményeként. Vajon kómához vezethet-e a tétlenség is, lehet-e az unoka unalmas beszédének a folyománya? Csak annyit tudtam róla, hogy semmi sem hasonlít jobban a kómához, mint ha valaki édesdeden alszik. És mi van, ha csak szundít egy kicsit, én meg, mint egy agyalágyult, megnyomom a hívócsengőt; na, akkor jól kinézek! Másrészt viszont, ha a nagyi tényleg hibernálta magát, nem ébredne föl egyhamar, hiába riadóztatom az orvosokat: még ha az ápolónővel együtt elhatároznám, hogy egy széken állva, kétszólamú kánonban elénekeljük neki az Internacionálét, akkor se moccanna. Így hát, Sissi császárnéhoz hasonlatosan a sorsomra hagyatva, nem siettem megtudni, hogy a nagyi véglegesen kikapcsolt-e, vagy sem. Ez várhatott még vagy negyedóráig. A rossz hír olyan, mint minden: öt percig izgalomba hoz, de tudni kell szüneteket beiktatni, különben ráun az ember. – 119 –
Valamiféle kedvetlenség kerített a hatalmába. – Na, jó, nagyi. Már kezd súlyos lenni a mizériád. Túl sokat nézted a Gazdagok és szépeket. Először egy szívroham a nyaralás alatt. Majdnem becsavarodok! Utána meg befigyel egy kis kóma! Ki a forgatókönyvíród? Hadd rúgjam ki két lábbal! Nagyi sóhajtott egy mélyet, majd megint teljesen egyenletesen lélegzett tovább. Elszabadult gőzhengerként folytattam. – Tudod mit? Határozottan az agyamra mész! Mégis, mit képzelsz? A 17 éves unokád veled tölti a szünetet, mint a régi szép időkben, te meg tessék, elgurítod a gyógyszered! Infarktus! Szerinted eredeti ötlet? Ha csak erre volt jó, hogy 68 óta a szocikra szavaztál, hát akkor gratula! Az idősebb fiad meg lelécel Bivalybasznádra! Egy büdös szó nélkül, hírt, azt nem ad magáról, még jó, hogy megeresztett egy kurva hívást! De azt is csak azért, hogy nem tudnak visszahívni, csináljuk úgy, ahogy akarjuk, ha már olyan fasza gyerekek vagyunk! Na, te is jól nevelted a fiadat! Congrat! Egy pillanatra megálltam, és ránéztem. A szempillája se rezdült. Én meg levegőért kapkodtam. Hirtelen kedvem lett volna kiszaggatni ezeket a barom csöveket, amik úgy lógtak ott, mint valami karácsonyi angyalhaj. Megérintettem őket, éreztem zselés, hideg érintésüket. Aztán letettem a szándékomról. Úgy éreztem, hogy dugóhúzóban zuhanok lefelé. Kinéztem az ablakon, ahol a háromdimenziós, szögletes mintákkal teleszórt matt tapétacsík fölött felsejlett KremlinBicêtre beteges ege. – 120 –
– Te itt durmolsz, ők meg kempingeznek! Egyik jobb, mint a másik! Még az se kizárt, hogy agyontaposta őket egy vaddisznó, én meg el vagyok vágva a világtól. Nekem már csak a húgom pesztrálása maradt. Meg ehetek életem végéig marharépát, mert amilyen zizi ez a család, persze senki se csinált végrendeletet! Nagyi továbbra is ott pihegett aléltan, az ágyban elterülve, akár a szétfőtt spagetti, aprókat szuszogott, mintha csak a világ leghipnotikusabb altatódalát énekelném neki. Bennem meg forrt minden, egyszerre lett volna kedvem sírni és nevetni. Ha a saját legjobb barátom lettem volna, lekevertem volna magamnak egy maflást, hogy észhez térjek. De sajna nem vagyok a saját barátom, és az idegösszeomlásnak nagyon nehéz megálljt parancsolni. Kábé úgy, mint a tüsszentést visszafogni. Úgy érzi az ember, beledöglik, ha nem engedi ki a gőzt. És végső soron lehet, hogy tényleg beledöglik. A gőzt ki kell engedni, és kész. – Megmondhattátok volna, hogy túlélő táborba neveztek be! Akkor rákészültem volna! A francba, tele van a hócipőm a baromságaitokkal! Elegem van! Nagyot rúgtam az asztalként szolgáló görgős bútordarabba. Több méterre elszánkázott, majd nekicsapódott a fürdőszoba ajtajának. Nagyi felriadt. – Mi az, Maxime? Összerezzentem. Amikor felébredt, pontosan tudta, hogy ott vagyok. Mintha sosem lehettem volna máshol, mintha teljesen természetes lenne, hogy ott vagyok. Erre már nem tudtam mit felelni. – 121 –
Kinyújtottam a kezem a keze felé, de nem is tudtam pontosan mit akarok ezzel a csökevényes mozdulattal. Nagyi nyomban megragadta, és a másik kezét is rátette az enyémre, a karjából kilógó fekete csövek kicsit összegabalyodtak. Fejét az ablak felé fordította. – Láttad az eget, drágám? Holnap megint szép időnk lesz.
Már vártam ezt a megjegyzést.
– 122 –
17 HAT ÓRA KÖRÜL JÖTT EGY ÁPOLÓNŐ, hogy leszedje nagyiról a tapaszokat. Komolyan és szó nélkül írta föl egy nagy lapra a szívritmus-értékeket. Mintha ezeket akarná megtenni a Kenón. Nagyi a háta mögül fintorogva jelezte felém, hogy az illető nem a szíve csücske. Kiléptem a 432-es kórteremből. Nagyi a távolból puszit dobott, én meg azt feleltem: „Akkor holnap.” A folyosókon már ott voltak a kocsik az esti kajával, kerülgetnem kellett őket. Spárgaleves illata szállt mindenfelé. Mikor kiléptem az épületből, láttam, hogy az égbolt helyenként kezd rózsaszínbe váltani. Néhány óra múlva szép látvány lesz. Tekerés közben a sokzsebes bermudámból fél kézzel megpróbáltam előhalászni az MP4-et. Sehol semmi. Biztos otthon hagytam. Ügyes! Pedig most nagy szükségem lett volna egy kis ricsajra ez után a sújtólégrobbanás után... Próbáltam dudorászni kedvenc kanadai együttesemtől18 az I wasn’t made for fightingot, ami jól passzolt a helyzethez. Aztán eszembe
18
Az együttes neve: Woodhands. És vigyázat, ez csúcstámadás!
– 123 –
jutott az első albumuk címe: Heart attack. Szívroham. A franc tudja, miért, de hirtelen megundorodtam tőlük. Ráadásul majd’ éhen haltam. Ahogy hazaértem, berontottam a konyhába. Hector asszisztálása mellett nekifogtam, hogy a reggel vásárolt hatalmas vörös húsból kivágjak egy jó nagy bifszteknek valót. De mintha kiskanállal próbáltam volna elvágni egy teniszlabdát... Végül a kebabmódszer mellett döntöttem. Egy serpenyőben kis húscsíkokat sütöttem, a legkevésbé sikerült darabok meg egyenesen a macskadarálóba kerültek. Mivel úgy találtam, hogy a húsforgácspörköltem némileg ízetlen, mindenféle fűszert belehajigáltam, ami csak a kezem ügyébe került. A kamrában még furcsa színű hagymát is találtam, azt is a többihez dobtam rotyogni. Hétmérföldes léptekkel haladtam előre a konyhaművészetben. S minthogy makacs természetű vagyok, és a jókedvem is kezdett visszatérni, elhatároztam, hogy leszámolok a padlizsánnal. Még maradt kettő: csak úgy betettem őket a mikróba. Elméleti síkon el tudom képzelni, hogy ez nem feltétlenül rossz ötlet. Hiszen előzőleg meghámoztam és megmostam őket. Úgy néztek ki, mint gyanús mélytengeri területekről összeszedett zöldes színű szivacsok. Ráadtam a kakaót a mikróra, és vártam... Bummm! Nem, nem egészen bummm. Inkább spufff! A padlizsán felrobbant. Kinyitottam a mikró ajtaját: a belsejét padlizsáncafatok borították. Muszaka-vakolat. Kikapartam, amennyit tudtam, és hozzákevertem a húshoz. Meglocsoltam egy kis tabascóval meg egy csöpp ketchuppal, aztán az egészet bevágtam a maradék kenyérbe. Dönerkebabommal felvonultam a szobámba, hogy ott egyem meg, – 124 –
míg Hector javában pumpálta befelé a marhaszegyet, aminek 5 euró volt kilója. Miközben gumiszerű karikákat húzogattam ki a szendvicsből (tényleg fura ez a hagyma...), megnyitottam néhány nagyinak érkezett mélt, majd a saját üzeneteim között takarítottam. Mikor néhány órával ezelőtt elbúcsúztam Pikától, megígérte, hogy elküldi a muszaka teljes receptjét, amit egy vele együtt dolgozó görög pasasból húzott ki. Ugyanis most július végén Pika dolgozott... mégpedig önkéntesként. A nyarat egy egyesületnél töltötte, amely ingyenes napközis tábort kínált olyan gyerekeknek, akiknek nincs lehetőségük nyaralni. Mindennap betoppant egy csomó új gyerek, akik a bevándorlók lakta városrészekből érkeztek, és a táborban sógyurmáztak, kastélyt építettek Kaplából, vagy számítógépezni tanultak. A mázlisták! Az önkéntes munkáról vallott ellentétes véleményünk miatt majdnem örökre összevesztünk. Minthogy ironikus megjegyzésre vetemedtem az önkéntességről (az öregek kiváltsága, akik egy fos pályafutás után így mossák tisztára a lelkiismeretűket), Pika a fejébe vette, hogy én egy rohadt, cinikus és megvásárolható alak vagyok. Mivel elmeséltem neki, hogy közgázt tanulok, azt hitte, hogy ezzel perdöntő érvet adtam a kezébe: kijelentette, hogy egy neoliberális kispolgár vagyok, aki azért örül, hogy betöltötte a 18. évét, mert végre szavazhat a konzervatívokra, meg nagyot szakíthat a pénzügyi világban. Remegtem dühömben a képernyő előtt. Miután félművelt szüfrazsettnek tituláltam, kicsit lehiggadtam, és elmagyaráztam neki, hogy épp ellenkezőleg: szerintem minden munkát meg kell fizetni, és a – 125 –
hátrányos helyzetűekről való gondoskodás egy demokratikus állam feladata, amelynek nem szabadna többé az önkéntességre és a jótékonykodásra alapoznia, és végre be kellene tartania a társadalmi szerződésből rá háruló kötelezettségeket. Olyan volt, mintha az egyik gazdasági értekezésemen dolgoznék, amelyek a tanárból mindig ingerült megjegyzéseket váltanak ki: „A végén megunom a szitkozódó hangvételét” vagy „Várja meg, amíg lehullik a fenekéről a tojáshéj, aztán belevetheti magát a politikába.” A tanár ugyanis jobboldali, és ezt csak a vak nem látja. Szóval itt tartottunk, Pika ugyanis hirtelen eltűnt a színfalak mögött: úgy látszik, eszébe jutott, hogy az ebédszünete után várják, hogy illegális kis négerekkel kincskeresőst játsszon. Majdnem ránk égett ez a félreértés. De aztán csak visszatért a muszakarecept miatt, és mielőtt kijelentkezett volna, az üzenőfalamon egy eléggé kedves üzenetet hagyott: Pika Pr Moriartynak (státusz: nyilvános): Tanár úr, mindjárt visszajövök a muszakával. Meg a közgázóráért. Csak éppen azon este kilenckor a Spacebookon® nem volt se megtanulandó muszaka recept, se előadandó közgázóra. Félművelt szüfrazsettemnek nyoma veszett. Még Alex is cserbenhagyott. De hát szombat este volt. A virtuális közösségben nem volt más, mint az önjelölt bájgúnárok lehangoló látványa, akik kretén találkákat adtak nem kevésbé kretén bigéknek, imigyen: Akkor ma esteeeee, imádlaaaak vagy Aliiiiig várom, hogy otttt legyek! – 126 –
Nem, nem irigykedtem rájuk. Az estét egy parkolóban tölteni, túlméretezett hangfalakból üvöltő francos rapet hallgatni az egyik kezedben sörrel, a másikkal meg egy Renault 19-es csomagtartóján ülő, miniszoknyás lány combját masszírozni, köszi szépen… Ettől függetlenül óhatatlanul arra gondoltam, hogy őket legalább nem csesztetik azzal, hogy magányosak. A haverjaik száma fordított arányosságot mutat működő idegsejtjeik számával. Az ő életükben semmi érdekes nincsen, de mivel ők maguk mélyen meg vannak győződve ennek az ellenkezőjéről, idejüket azzal töltik, hogy a Spacebookon® tálalják ki egymásnak a life-jukat. Az én szempontomból ezerszer lehangolóbbak voltak, mint én. Igen, csak az volt a bibi, hogy ezen az estén érzésem szerint ezt egyedül én gondoltam így. Hiába minden: még az embergyűlöletet is meg kell osztani valakivel. Még mindig kellemesebb egy havernak panaszkodni az egész világra, mint egyedül siránkozni. A társadalom bírálatához közönségre van szükség. Néha kicsit elegem van már belőle, hogy egyedül vagyok az igazammal, és a vicceimen is szólóban vihogok.
Eszembe jutott a nagyival délután folytatott beszélgetés az álmokról. Szerettem volna kicsit meghosszabbítani (nem a nagyit, a beszélgetést, habár...). A guglinak köszönhetően könnyedén rábukkantam ezekre a sorokra: Mi az élet? Őrület. Mi az élet? Hangulat. Látszat, árnyék, kábulat, – 127 –
Legfőbb jói: semmiségek; Mert álom a teljes élet, Holmi álom álma csak!19 Rázd már meg magad! A legjobb úton haladtam afelé, hogy egy depressziós irányultságú skyblogot nyissak elátkozott költők idézeteivel fekete alapon, ahol minden jöttment előtt kiteregetném a borongós életérzésemet, és ahová elmosódott fotókat tölthetnék föl mélabús személyemről. De mi a csuda ütött belém? Előszedtem a gitáromat a szekrényből, és bedugtam az erősítőt. Anélkül, hogy bárkit is utánozni akartam volna, teljes erőből belecsaptam néhány akkordba. Elég könnyen ment. Ha az embernek van némi alapja, addig be lehet csapni a közönséget, amíg nem próbálunk meg valamilyen ismert számot játszani. De csak néhány kiábrándító dallamfoszlányt tudtam kicsiholni, à la Radiohead. Hector, aki mellettem szunyókált a párnámon, még a fejét is alig emelte föl. Ami jelezte, hogy elértem a gödör alját.
Letettem a Fendert, visszamentem a számítógéphez, hogy feltegyek valami rendes zenét. Az MGMT jó választásnak tűnt. A zenéjükre alapból azonnal elkezdek ugrabugrálni. A Kidset tettem föl. És vártam, hogy történjen valami. Térjen vissza az öröm! Az öröm vagy bármi, ami hasonlít rá. Az a meghitt eufória, amit akkor érzek, mikor otthon néhány óráig nyugtom van. 19
Jékely Zoltán fordítása
– 128 –
Amikor üresség van körülöttem és teltségérzés a fejemben, mikor szabad szellemem nem ütközik többé a többiek szellemének korlátaiba. Az a forróság, mikor forr az agyam, a tagjaimban meg érzem a bizsergést, a táncolhatnékot. De semmi se történt. Néztem a tojástartókkal kitapétázott túlsó falat, és rocksztártanonci őrjöngéseimre gondoltam, melyek gyorsan feledésbe merültek. Szemben, az ágy melletti, újságokkal borított fal ellentétes késztetést ábrázolt. Az egyik oldalon az egyéni siker, a magányos ember szemben a tömeggel, Baudelaire albatrosza, szóval the artist. A másikon meg a politikai élet leendő krónikása (arról ábrándoztam, hogy egy napon majd az leszek), aki lehet, hogy az asszisztenségig viszi – jó esetben – egy közép- vagy kisvállalkozás jogi osztályán. Egy szürke pont a tömegben, akinek egész életében egyetlen elkötelezett tette az lesz, hogy elmegy szavazni – azt is csak azért, mert a szavazókör útba esik a pékség felé. Én meg a kettő között középen, itt és most. Egyedül.
Tekintetemet hirtelen a függöny mögül előderengő narancssárga fény vonta magára. A mentő villogója jutott eszembe, amely egy héttel ezelőtt elvitte a nagyit... Odamentem az ablakhoz. Ahogy elhúztam a függönyt, a legszebb égbolt tárult elém, amit Kremlin-Bicêtre-ben valaha is láttam. Naplementét már láttam többször, de ez egy világbajnok sunset volt. Narancs- és rózsaszínű, pici darabkákból állt össze, akár egy mozaik. Az előtérben meg a házak feketén kirajzolódó tetőinek körvonalai, mint egy bábszínházi árnyjátékban. – 129 –
Visszamentem a géphez, hogy hangosabban hallgassam meg újra a Kids-et: A family of trees wanting to be haunted... A dal a felnövekvő gyerekekről szól. Mindig is földobott. Most csak megható volt. Sőt. Szívet tépő. Vissza az ablakhoz: minden megváltozott. A narancsszínű égdarabkák, mint szétcsúszó kőzetlemezek, mozdultak el egymástól. Mindenütt, az égbolt minden szegletében olyan vakító rózsaszín vagy narancs szilánkok ragyogtak, hogy az utcasarki cégérek elhalványultak mellettük. Kinyitottam az ablakot, kiléptem a párkányra, és ráültem. Kakasülőmről balra egészen a körgyűrűig, jobbra meg a Salengro utcáig láttam el. A nyári est meleg levegője mintha az aszfaltból, a házak kőfalából áradt volna ki. Azokra gondoltam, akik ugyanebben a pillanatban ugyanezt láthatják, amit én. A körgyűrűn robogó autósok a kocsijukban, akik hazafelé tartanak. A garzonban lakó nénikék, akik öt percre otthagyják a szellemi vetélkedő döntőjét, hogy odamenjenek az ablakhoz... Azt hinné az ember, hogy egy ilyen látvány fizetős, és az elitnek van fenntartva. Hát nem így van. Kár all inkluzív ellátással Honoluluba menni nyaralni. Ezen az estén elég volt Kremlin-Bicêtre-ben vagy Villejuifben vagy Ivryben maradni, és nyugat felé nézni. Egyszer csak eszembe jutottak a szüleim, akik valahol Korzikán vannak, ketten, egyedül, nem tudom pontosan, hol. A bretagne-i táborban lévő Alice-ra is gondoltam. Arra, ahogy megkérte: „Küldenél nekem levelet, lécci?” És a 432-es kórteremben fekvő nagyira. Könnybe lábadt szemére, mellyel az ablakot bámulta, hogy ne kelljen rám néznie, mikor a tatáról – 130 –
beszélt. És a szemem előtt a rózsaszín lemezek lassan továbbvándoroltak. Mindegyik a maga útján. Egy pillanatra pánik fogott el. Visszamentem, hogy még jobban felcsavarjam a hangerőt. Aztán megint vissza az ablakhoz. De egyáltalán nem rendeződött a helyzet. Minden egyes megvilágított rózsaszín felhő olyan volt, mint egy sziget, ahol láttam az arcukat. Egyszer csak Alice nevetése hallatszott, ahogy kuncogni szokott, mikor Playmobil-hercegnőnek hívom. Láttam nagyi somolygását, mikor csalással nyer a römiben. Éreztem a vasárnapok illatát, mikor az egész család későn kel föl, és még a müzlit esszük, mikor már érződik a sült krumpli illata; ahogy anya kijön a fürdőből, és szappanillat-felhőt hagy maga után. Úgy éreztem, megfulladok. Ha ez így megy tovább, hívom a 15-öt. A zene már kevés volt.
Kihalászhattam volna a szemetesből nagyi bagóját, azért, hogy eltereljem a figyelmemet, hogy tartani tudjam magam, és hogy valami férfiasat és állati nagy baromságot cselekedjek, de nem voltam biztos benne, hogy ettől a helyére zökkenne-e minden. Nem dohányzom, és az első Marlboro utáni rókázás távlata nem igazán dobott fel. Így hát nekitámasztottam a fejemet a spalettának, éreztem, ahogy a pergő festék a hajamra hull. Kinyitottam a szám, hogy friss levegőt szívjak be, azután egyszer csak eltört bennem minden. Miközben az összes rózsaszín lemez eltűnt, és az ég tintakékre váltott, én mindent kiadtam magamból. Már nem tudtam visszafogni magam. – 131 –
18 A KÖVETKEZŐ ÉJSZAKA, PERSZE ALUDTAM, MINT A TEJ. Ahogy felébredtem, odamásztam a számítógéphez: feltettem a Buzzcocks egyik albumát, ráadtam a kakaót, aztán elmentem letusolni. Miközben hagytam, hogy kifolyjon a hideg víz (a meleg víz nagyon lassan jön: általam ismeretlen okokból mindenféle hülye könyökcsöveken keresztül az egész házon átfolyik, míg a fürdőszobába ér), megszemléltem magam a párás tükörben. Az előző estéről a másnapossághoz hasonlatos nyomok maradtak rajtam. A szemem puffadt volt, az arcom vörös, úgy néztem ki, mint Mickey Rourke egy botoxkúra után. Végül arra számítva, hogy a hideg összehúzza a vérereket, rászántam magam, hogy beálljak a tus alá, ahová még mindig nem érkezett meg a meleg víz. Mellesleg hiába vártam türelmesen (különböző és változatos csatakiáltásokat hallatva), a meleg víz egyáltalán nem jött. Minden porcikámban remegve, fogvacogva ugrottam ki a tus alól. A konyhában próbaképpen kinyitottam a melegvíz-csapot. A boyler ebben a helyiségben van, tehát elvileg semennyit se kell várni. De két perc múlva kénytelen voltam szembenézni a rideg valósággal: meleg víz nuku. – 132 –
Szuper. Egy újabb vasárnap, amely jól kezdődik.
Azért pirítottam magamnak néhány püspökkenyér szeletet, minden pillanatban arra várva, hogy a kenyérpirító bemondja az unalmast, vagy felrobban a hűtő. Miközben figyeltem, ahogy a sós vaj elolvad a kenyéren, egy pillanatig eltűnődtem a sorozatok különös törvényén, mely az életünket témaparkláncolattá változtatja. Az egyik nap szédületes kaland, a másik zen kert. Hiába nem hiszel a csillagokban meg semmi ilyen jósbaromságban, kénytelen vagy megállapítani: időnként már a felkelés előtt (és bármilyen lábbal kelj is föl): a napodnak lőttek. A nagyikorúak ilyenkor szoktak ilyesmiket mondogatni, mint „Egyszer hopp, másszor kopp” vagy „Ez nem az én napom”. Azon gondolkoztam, hogy mostanában eljön-e egyáltalán az „én napom”.
Hogy ne ott tipródjak egész délelőtt a jelenlegi életem romjai előtt, elhatároztam, hogy elugrom hozzánk. Végtére is volt egy otthonom, mielőtt ide vetődtem volna a Rémségek palotájába. Arról nem is szólva, hogy anyámnak megígértem: négy-öt naponként hazaugrom, kiszedem a postát, meglocsolom a virágokat. Az elmúlt napok bonyodalmai miatt meg is feledkeztem erről a megbízatásomról. Egyúttal magamhoz veszek néhány tiszta ruhaneműt, mivel már letettem arról, hogy a farmeromat kimossam a nagyi mosógépében, melynek tizenötezer programját kabbalisztikus jelek szimbolizáljak. Még azt se tudom, hogy kell beindítani. – 133 –
Ehhez képest a németek által a második világháborúban kifejlesztett Enigma kódfejtő gép kismiskának tűnt. Fél óra múlva már Ivryben voltam. Ahogy a kulcs fordult a zárban, kárhozatba süllyedő lelkemet ellentétes érzelmek rohanták meg. Egyrészt az öröm, hogy újra itthon vagyok, otthon, édes otthon. Másrészt viszont joggal tartottam attól, hogy időközben leégett, vagy víz öntötte el, avagy beköltözött egy tizenkét tagú menekültcsalád, köztük egy féllábú, akiket nem lenne lelkem kiüldözni. Legnagyobb meglepetésemre mindent úgy találtam, ahogy hagytuk. Kivéve talán a nagy fikuszt a nappaliban, amely a lehangoltság jeleit mutatta. Összeszedtem megsárgult leveleit, aztán jól megöntöztem, meg a három másik növényt is, amelyeket anyám a fürdőszobába rakott át, hogy ott több fényt kapjanak, és amelyeknek ettől minden irányban megnyúlt a száruk. Szóval nem mindenkinél ütött be a válság...
A fürdőszobai mosdókagyló látványától, aminek a szélén megkeményedett fürdőkesztyűk és a húgom által gyártott eszméletlenül giccses kis szappanok sorakoztak (tőlem kapta a tízéves szülinapjára az Én szappangyáram elnevezésű játékkészletet), a kelleténél jobban elérzékenyültem. A tükör előtti polcon egy sereg félig üres20 kölnisüveg meg az apám által otthagyott borotvahabos tubus, melynek még a kupakját se mertem megfogni, nehogy megint elfogjon az előző esti hülye meghatódás. A polc alatt, tapadókorongján, egy rózsaszínű fogkefe lógott, akár egy denevér. Egy apró koala díszítette, a 20
„Félig teli”, mondanák az optimisták. De ők nem látták, hogy mi marad az anyám üvegcséiben. Akkor mi az ábra?!
– 134 –
sörtéi meg úgy szét voltak zilálva, mintha atomtámadás érte volna. Alice kabalafogkeféje volt, melyről a tábor idejére lemondott, és amely úgy várta ott porosodva, akár egy elhagyatott játékszer. A szobámban elfogott a sóvárgás, mikor megláttam a falon lógó posztereket meg a szépen bevetett ágyamat (amely semmiben nem emlékeztetett arra az összevissza gyűrt ágyneműből álló vacokra, amelyben nagyi kórházba kerülése óta alszom...). Az íróasztalomon zenei magazinok tornyosultak: a Magic, a Rock & Folk meg az Inrock júliusi száma. Egy dobozban, ahol a régi dolgaimat őrzöm, a harmadikos francia jegyzeteim: alighogy letettem a francia érettségit, kihúzóval rájuk írtam: FUCK MARIVAUX (merthogy a szóbelin pont ezt a szegény őskövületet bírtam kihúzni). Ott volt Noam Chomsky egyik könyve is, az Imperial ambitions francia fordításban, amit a médiatékából kölcsönöztem ki. Erről eszembe jutott, hogy egész évben mennyit idegesítettem a közgáztanáromat azzal, hogy amerikai imperialista propagandáról és a média manipulációjáról szónokoltam neki... Ah, azok voltak a szép idők! S ha arra gondolok, hogy jövőre másik tanárom lesz! Ha csak a beadandókra tett dühödt megjegyzéseire gondoltam, máris úgy éreztem, meghasad a szívem. A szekrényemből előhalásztam néhány tiszta, jó illatú trikót. Szemlehunyva úgy szívtam be az illatukat, akár egy mosóporreklámban. Végeláthatatlan levendulamezők helyett én azonban az anyámat láttam, ahogy tévénézés közben vasal, és magában dühöng a valóságshow-k láttán („De miért mutogatják ezt nekünk? Micsoda trágár egy műsor, és különben is, kit érdekel!”, én meg magyarázom neki, hogy ha nem tetszik, – 135 –
akkor nem kell nézni. Erre kivétel nélkül mindig ugyanazt válaszolja: – Kell valami, amiről társaloghatok a vendégekkel... Mire hajba kapunk, és tíz percig tart a csetepaté. Én próbálom meggyőzni, hogy egy nővel, aki hajvágásra jön, másról is lehet beszélni, mint a Való világról vagy a Big Brotherről. – De Max, mégis, szerinted miről beszéljek velük? A tőzsdei árfolyamokról, a tőzsdecápákról, netalán a járási választásokról? – Anyám szereti éreztetni velem, hogy kedvenc tantárgyamat totál marhaságnak tartja. Azok közé tartozik, akik szerint a társadalom-tudományok tanulmányozása csak időpocsékolás. Véleményem szerint pedig ők birkák, akik – mivel nem éreznek semmit – inkább nem is akarják tudni, hogyan és miért nyírják le a gyapjúkat. Ilyenkor a szobából kifelé menet vagy kihúztam a vasalóját, vagy kikapcsoltam a tévét. Ő meg ordítani kezdett, a szobámig üldözött egy gyűrött inggel a kezében, amit a fejemhez vágott azzal, hogy most akkor legyek szíves, és folytassam én a vasalást. Tekintve, hogy az ingek az apáméi voltak, ő pedig nem túl finnyás, megelégedtem azzal, hogy rendesen összehajtogattam őket. Amióta anyám egyik nejlon baby dollját kivasaltam, az meg pillecukor módjára olvadt szét, amúgy sem gondolta komolyan, hogy átadja nekem a stafétát.
Kissé kábán tértem magamhoz. Ki hitte volna, hogy egy nap nosztalgiával fogok gondolni az anyámmal való civódásokra? Na, nekem annyi! A cuccaimat begyűrtem egy sportszatyorba, és sóhajtva becsuktam a szobám ajtaját. – 136 –
A családi számítógépből kihúztam a webkamerát. Egy újabb zsákmány, amelyet magammal akartam vinni a nagyihoz. Végezetül körülnéztem a kamraszekrényekben, vételeztem spagettit, spenótkonzervet (imádom a spenótot; ezt a szenvedélyemet a családom éppoly rejtélyesnek találja, mint a gazdaság irántit) meg pár csomag kekszet is. Ezzel készen álltam a Kremlbe történő visszatérésre. Busszal mentem vissza. Ahogy robogtunk át Ivryn, néztem, amint elsuhannak a házak, az utcák, a járdák, az autók, a mindenféle színű emberek, azok, akik nem nyaralnak, akik számára most nincs vasárnap, néztem ezeket az embereket, ahogy jönnek-mennek, ezeket az embereket, akik folyton dolgoznak, vagy éppen régóta tétlenül lézengenek. Pikára gondoltam, aki a gyerekeikkel foglalkozik, aki zöld gyeppel és lufival ajándékozza meg őket, és szolidaritási akciója kevésbé tűnt ökörségnek, mint előző nap.
Mikor visszaértem, Pika már fenn volt a Spacebookon®. Naná, hisz ez volt a pihenőnapja. Ma bőven lesz időnk a beszélgetésre. Nem tudom, milyen szándékkal tért vissza hozzám. Csak azért-e, hogy megadja a muszaka receptjét, vagy pedig rendezzen valamilyen hátralékos számlát? A no-life életemre vonatkozó undok megjegyzésekből már épp eleget kaptam. Ideje volt, hogy végre igazából megismerkedjünk. És ehhez van-e jobb, mint egy jó adag Kihívásár? A Kihívásár egy játék, amelyet három és fél évszázada találtam ki Kevinnel, mikor unatkoztunk órán. Az a lényeg, hogy a másikat egy kihívás elé állítjuk: hozzon létre valamilyen listát, nevezzen meg valamit, vagy idézzen – 137 –
valakitől. Vagyis egy mindenre kiterjedő, improvizált személyiség- és tudásteszt. Például: mondjál három kék dolgot, milyen könyveket fogsz olvasni öregkorodban, mi a legjobb halálnem, mondj egy nem debil filmet Jennifer Anistonnal, melyik zeneszámot tudod a leghangosabban hallgatni, mi a legjobb iskolai emléked, mire gondolsz leggyakrabban tusolás közben, melyik a kedvenc hipermarketed... Feltéve, hogy Pika hajlandó játszani, ezzel egész nap elleszünk. Óvatosságból délután kettőre beállítottam az ébresztőt a számítógépen, hogy el ne felejtsek enni, mielőtt indulok a nagyihoz. Kezdetben nyugisan folyt a játék. Már egy ideje feltettem a Spacebookra® a fighting spirit playlistemet, azt, amelyik segített elviselni a mostani helyzetet. A zenei, vény nélkül kapható depresszióellenes szeremet, amelyet egy kattintással meg lehetett hallgatni egy audiolejátszón. Hogy becserkésszem Pikát, arra kértem, hogy ebből a listából válassza ki azt a dalt, amelyikkel eltöltené a napját. A Franz Ferdinand Ulysses című számára szavazott. Kitűnő választás. Ezt a számot gyakran éneklem magamban. Pika: Te szoktál énekelni? Akik énekelnek, jó emberek. Megnyugodtam. r P Moriarty: A környezetem meglehetősen idegesítőnek tartja ezt a szokásomat . Pika: Azt akarom mondani, hogy a legtöbb ember sohasem énekel, kivéve talán tusolás közben. Mintha szégyellenék. r P Moriarty: Próbáltál már úszás közben énekelni? Fuldoklok, ha csak rágondolok. – 138 –
Pika: Hogy te milyen hülyeeeeeeeee vagy! Én most a napközis táborba járó gyerekekkel énekelek, teljesen fel vagyok dobva tőle. Mindenkinek kellene énekelnie, nem gondolod? r P Moriarty: Izé... Reggelire elszívtad a padlószőnyeget? Pika: Miért? Pr Moriarty: Ez most nagyon hippisen hangzott. A végén még tantó néni lesz belőled, és gesztenyét fogsz gyűjteni, amiket temperával bemázolt befőttesüvegekbe pakolsz. Pika: lol. Mi bajod a tanító nénikkel? Pr Moriarty: Semmi, kivéve, hogy infarktust kapnak... Pika: ^ ^ Ez nem volt valami ízléses, elismerem. A versenynek ezen a pontján válaszút elé kerültem: vagy elbarikádozom magam a régi, jól bevált nem érdekes mögé, vagy köpök. Végül is semmi veszítenivalóm nem volt azzal, ha bevallom, hogy egy kórházban fekvő nagymamánál dekkolok, hiszen sosem állítottam, hogy aranyifjú lennék, aki Miamiban éli a dolce vitát. Már mondtam, hogy elmém képtelen félmegoldásokra. Pr Moriarty: Na jó, bevallok mindent: a nagymamám tanítónő. Illetve most már nyugdíjas. Jelenleg nála vagyok, KremlinBicêtre-ben: úgy volt; hogy vele töltöm a nyarat Csakhogy... Szívrohamot kapott, és most a Bicêtre-i klinikán kezelik az intenzíven. – 139 –
Pika: Brrr... Jó kis nyaralás! Borzasztó! Pr Moriarty: Feltételezem, hogy így is nézhetjük a dolgot. Azért még él, tehát én is. Orvosi értelemben senki sem halt meg. Pika: Jól bírod, hallod! Én egy ilyesmitől kinyúlnék! És teljesen egyedül kell megbirkóznod a helyzettel? „Megbirkózni”? Milyen szavakat használ ez a csaj! Mintha legalábbis a sztálingrádi csatáról lenne szó. Pr Moriarty: Egyedül, mint egy nagy. Pika: Nincs más családtagod? Pr Moriarty: De, egy feleségem és két gyerkőcöm. De a nejem jelenleg strichel, a kölykök meg koldulnak. Pika: ^ ^ Most mért mentél át agresszívbe? Ha humornak szántad, hát nem vicces. Ennél jobbra vagy képes. Csak annyit kérdeztem, hogy egyedül vagy-e a nagymamádnál, ez minden. De ha zavar, nem kell válaszolnod... Majdnem azt írtam vissza neki, hogy ő ment át erőszakosba. Az ujjaim azonban megálltak a levegőben a klaviatúra fölött. Már megint azon kaptam magam, hogy ide-oda forgok a székkel, és próbálom kibogozni, hogyan és miért jutottunk ide. De hát mi zavar? Hacsak nem az a különös érzés, hogy beengedek valakit az életembe, valakit, akit nem ismerek, akivel sohasem találkoztam. Valakit, aki egészen bizonyosan csak jót akar nekem. Én viszont kész vagyok-e arra, hogy jót tegyenek velem? – 140 –
Gyilkos kérdés. Hirtelen durván belém hasított a gondolat, hogy Pika, megunva a hallgatásomat, a hangulatingadozásaimat és a borderline humoromat, lelép a netről. Elviselhetetlennek találtam ezt a gondolatot. Ujjaim lecsaptak a billentyűkre, és villámgyorsan írtam egymás után a szavakat, miként az után kiáltunk, aki indulni készül: Pr Moriarty: Ne haragudj! Maradj még egy kicsit! Különben tényleg teljesen egyedül maradok.
– 141 –
19 PIKA CSODÁLKOZÁSÁT EGY CSOMÓ ^ ^ JELLEL FEJEZTE KI. Elképzeltem, ahogy a képernyő mögött forog a székén, a fülét vakarja, akárcsak én. De ő nem én voltam: ő egy nálam egy évvel idősebb lány volt, aki pszichológiát tanult, emberbaráti önkéntes munkát végzett, szombat esténként pedig a rasztahajú junky haverjaival kikapcsolódásképpen a legújabb francia bandák koncertjein csápolt. Vagyis mindenben a tökéletes ellentétem. Hogy a Titánok harca módjára összecsapjunk, végül is elkerülhetetlen volt. Inkább az volt a meglepő, hogy eddig is sikerült eljutnunk. Hogy sikerült néhány bizalmas dolgot elmesélnünk egymásnak, és hogy az ízléseken és a pofonokon keresztül – melyekről, ugyebár, a szállóigéből tudjuk, hogy különböznek – sikerült beszélnünk saját magunkról.
Egy villogó ikon jelezte, hogy Pika még mindig fenn van a neten. Tanácstalan volt, vagy egy másik beszélgetést folytatott? Mindenesetre nem lépett ki a játszmából. Ideje volt, hogy újra felvegyük a beszélgetés fonalát. De az egyetlen dolog, ami most már fontos volt számomra, az volt, hogy megértsem: – 142 –
miként hihettük mindketten egy pillanatig is, hogy összebarátkozhatunk. Még ha csak a Spacebookon® is. Lehet, hogy csak a friendlistjét szerette volna gyarapítani... Akkor viszont semmi értelme az egésznek. Semmi közös nincs bennünk, és kész. Navigációs hiba. Pr Moriarty: Szeretném megérteni, hogy miért hívtál meg az ismerőseid közé. Pika: Miért kérded? Pr Moriarty: Nem is tudom; csak azért; mert tényleg nem sok közös van bennünk, vagy igen? Pika: Ha zavart, akkor nem kellett volna visszaigazolni, vagy igen? Jellemző. Egy kérdésre egy másik kérdéssel felelni szakállas trükk. Hát, ha így akar játszani, akkor egy ideig tudom tartani a frontot! Pr Moriarty: Mi az igazi neved? Pika: És a tiéd? Újra mosolyogni kezdtem. Ekkor vettem észre, hogy egy ideje forró a fejem, és zihálok, mintha az életem múlna ezen. Pr Moriarty: Nincs más képed, mint ez a Pokémon avatar? Pika: És neked, mint ez az elmosódott bérletfotó, amin csak hajat látni? r P Moriarty: Miért van mindig olyan érzésem, hogy szórakozol velem? – 143 –
Pika: Én nem szórakozom veled jobban, mint te velem. r P Moriarty: Nem bírom eldönteni, hogy kicsit mész az agyamra, vagy nagyon. Hogy utállak-e, vagy se. Nem tudom megérteni, hogy mért beszélünk egymással. Semmire se jutok. Pika: Miért kellene mindenképpen valamire jutni? A te bajod az, hogy bináris módban működsz. Mint egy számítógép. r P Moriarty: Kegyelem, hagyjuk az amatőr analízist! Ki nem állhatom. Pika: De hiszen te oltogatsz engem! Pr Moriarty: Ne kezdjük már a „Ki kezdte?" című játékot! A tyúk vagy a tojás esete! Ettől bekattanok! Pika: A helyzet az, hogy utálod, ha elveszíted az ellenőrzést a dolgok fölött. És meg fogsz gyűlölni, amiért ezt mondtam. r P Moriarty: Nem gyűlöllek, tudod. Pika: Nahát, ez emlékeztet valamire 21. Hirtelen fülsiketítő sípolás hallatszott. Visszhangzott tőle az egész szoba, és Hector, aki az ágyamon szunyókált, farkát behúzva, laposkúszásban menekült, mintha itt lenne a világ vége. Még én is összerezzentem, mielőtt leesett volna, hogy csak a gépemen beállított ébresztőóra az. Két óra volt.
21
Corneille: Le Cid című tragédiájának híres sora: Xiména mondja szerelmének, Don Rodrigónak (Nemes Nagy Ágnes fordítása).
– 144 –
A vigasságok kezdete óta most esett meg először, hogy habozni kezdtem, elmenjek-e meglátogatni a nagyit. Hiszen vasárnap van... Úrnapja, amikor még a légy is megpihen. De ha csak elképzeltem, ahogy ott fekszik egyedül a 432-es kórteremben, és bámulja a vonuló felhőket, összeszorult a szívem. Pr Moriarty: Végül nekem kell lelépnem... Most van a látogatási idő a kórházban. Pika: Mindennap mész? Pr Moriarty: Naná. Pika: Te tuképp rendes vagy, ugye? Pr Moriarty: Már megint sértegetsz? Pika: Te macsó! Gyalog indultam Bicêtre-be; épp csak csináltam magamnak egy szendvicset, amit megettem az úton. Könnyűnek éreztem magam, de minden összekavarodott bennem. Ugyanolyan érzésem volt, mint amikor a búcsúban leszállok a körhintáról. A külváros gyönyörű napsütésben fürdött. Az egész kórházban szinte ünnepi hangulat uralkodott. A gyerekgyógyászat melletti udvarban a fákkal övezett sétányokon élénken beszélgető csoportok jöttek-mentek. A kismamákat virággal halmozták el, a cukorbeteg nénikéket meg süteménnyel. Egy kórházi vasárnap: tényleg, milyen jól hangzik! Akár egy olyan stílusú szám címe is lehetne, amiket Pika annyira kedvel... Na, jó. Most már elég legyen abból, hogy okkal, ok nélkül állandóan csak rá gondolok! Ez kezdi egy méretes katyvasz formáját ölteni. Jobban tenném, ha a napi problémákra összpontosítanék, amikből szokás szerint nincs – 145 –
hiány. Az tuti, hogy a generációmban nekem van a legkevésbé unalmas szünetem.
Épp amikor beléptem volna a 432-es kórterembe, egy idős hölgy jött ki onnan egy fehér köpenyes férfi társaságában. – Jé, itt is van az unokája! – mondta a hölgy, és felém bökött álla hegyével, melyen egy szőrszál meredezett. A fehér köpenyes odajött hozzám. – De hát ez a fiatalember már nem is kicsi! – bukott ki belőle, mintha csak azt remélte volna, hogy valami tök alsóval találkozik, és a száznyolcvan centim keresztbe vágta volna a terveit. Megszorítottam a pracliját, és igyekeztem annyi férfiasságot préselni ebbe a kézfogásba, amennyi csak szükséges volt ahhoz, hogy ne hazudtoljam meg a rólam kialakult általános benyomást. De meglepetésemre egy meleg és puhány, rosszat sejtető tenyérrel találkoztam. Apám mindig azt hangoztatja, hogy egy puhány kézfogás lustaságról és képmutatásról árulkodik: ha ez igaz, akkor ennek a dokinak a kézfogása elég lett volna az orvosi kamara fegyelmi bizottságának a riadóztatásához. – Én vagyok az osztályos rezidens – mutatkozott be –, Étienne. A hölgytől hallom, hogy mindennap jön látogatni... Elképedve fordultam a szóban forgó hölgy felé. Ki ez a nő? Valami kém, aki egy hete két kórházi tűzálló ajtó között rejtőzködik, és azt lesi, miként törődöm a nagyival? Amint jobban szemügyre vettem az illetőt, úgy találtam, némileg hasonlít is Miss Marple-ra. – A nevem Monique. Lisette egyik barátnője vagyok a bridzsklubból. Tegnap telefonált nekem... Annyira megrázott a – 146 –
dolog! Sosem hittem volna, hogy szívrohama lesz! Te meg, drágám! Ha arra gondolok, hogy több mint egy hete neked kell mindennel törődnöd! De most már rendben lesz minden, majd felváltunk, jó? Holnap megint jövök egy másik barátnőmmel... Arra a gondolatra, hogy a 432-es kórterem a bridzsklub kihelyezett tagozatává válik, a kardiológus rezidens vágott egy fintort. – Köszönöm – hebegtem. Étienne megragadta a könyökömet, és néhány lépéssel arrébb húzott, miközben egy kissé kényszeredett mosolyt eresztett meg Monique felé. A néni már biztosan jó ideje tömhette a fejét. Odébb mentünk, miközben Monique aprókat integetve távozott a kardiológiáról. –A nagymamája, Lisette, tényleg roppant temperamentumos hölgy. Gyors észjárású, művelt valaki, akit még humorérzékkel is megáldott a sors... Ránéztem, igyekeztem kivenni, hogy miért magasztalja itt nekem a nagyit, mintha csak áruba akarná bocsátani az eBayen. – De nagyon legyengült az infarktustól meg az agyrázkódástól. Ha kiengedjük, állandó felügyeletet igényel. Nos, néhány napja próbáljuk elérni a szüleit... Éreztem, hogy elfehéredek. – A nagymamájától tudjuk, hogy a szülei Korzikán vannak, hegyi túrán: próbáltuk hívni az útvonalba eső menedékházakat, de eredménytelenül... Elhallgatott, súlyos kétségeket lebegtetve, melyek szúrós gyapjúsálként hurkolódtak a nyakam köré. – Lehet, hogy rosszkor próbálkoztunk. Az is lehet, hogy a szülei letértek a GR20-as túraútvonalról, és más szállás után néztek... – 147 –
A fejemben sorsolást tartottam az ötcsillagos luxusszálloda és egy medve barlangja között, amely esetleg fogva tartja őket, akárcsak a jeti Changot a Tintin Tibetben című képregényben. Mindenesetre éreztem, hogy egyre jobban elsápadok. Igen hatásos Drakula-árnyalat. – Addig is megpróbáltunk kapcsolatba lépni a másik fiával, aki Oise megyében lakik... Christian, ugye így hívják? Erre már zöldes árnyalatokban kezdtem játszani. Christian bácsi évek óta felszívódott. Szakmai és érzelmi kudarcait úgy hordozza magával, akár egy lábvasat, és a nagyinál csak azért bukkan fel időnként, hogy egy kis pénzmagot kunyeráljon tőle. Eszembe se jutott, hogy értesítsem a nagyi szívrohamáról. Egyszerűen töröltem a listáról. Ez a lap kiesett a „7 család” kártyacsomagomból. – A nagybátyját ugyanolyan nehéz elérni. Szóval jó lenne, ha a nagymamája néhány nap múlva otthon folytathatná a lábadozást. De nyugodtabbak lennénk, ha a fiai gondoskodnának róla... – De hát én is tudok törődni vele! – Ön hány éves? – Tizenhét. A puhány kezű férfi elgondolkodva simogatta az állát. – Ház ez gond, ez gond – ismételgette. – Mégis dönteni kell. Ismétlem: ha találna valamilyen módot arra, hogy értesítse a szüleit, és megkérné őket, hogy jöjjenek vissza Párizsba, az előnyösebb lenne... – Megpróbálom – ígértem meg, jóllehet fogalmam se volt, hogy a telepátián kívül még milyen egyéb módon tudnék kapcsolatba lépni velük. Amikor beléptem a 432-es kórterembe, nagyi törökülésben ült az ágyán, és a Géo ismeretterjesztő magazint lapozgatta. – 148 –
Felemelte a fejét, mintha csak egy fontos meccs eredményét jöttem volna bejelenteni. – Mit mondott? Kár lett volna letagadnom a rezidenssel folytatott tanácskozásomat: szuper radarjával nyilván elkapott néhány beszédfoszlányt. – Az a véleménye, hogy nemsokára haza kellene engedniük. – Nahát! – Igen, de... Arra várnak, hogy hírt kapjanak apáékról. Megpróbálták elérni őket a GR20-on; úgy tűnik, nem érkeztek meg azokba a menedékházakba, ahol előzőleg szállást foglaltak... Nagyi erre elkomorult és hallgatott. Majd nagy lélegzetet vett, mint egy úszó, aki a műugró toronyból akar leugrani. – Ne izgulj! Biztosan letértek a turistaútról, vagy az eredeti tervhez képest késésben vannak... – Lehet, hogy a jelzett útvonalon lévő menedékházakon kívül is van szálláslehetőség... – Elképzelhető... Na, jó, Maxime, még egyszer mondom: ez nem a te problémád. Nem vehetsz mindent a nyakadba. Egy hét múlva amúgy is jönnek vissza. Addig pedig, ahogy mondják: „Ha nincs hír, az jó hír.” Ebbe kell kapaszkodni. Kedvem lett volna bevallani, hogy néhány perce már nem sok mindenbe kapaszkodom. A súlytalanság állapotában lebegtem.
Ideje volt, hogy a nap másik szenzációs hírével is megörvendeztessem, amelyről nem tudtam, hogy jó hírnek avagy rossznak minősül-e. – 149 –
– Aztán még az is van, hogy a dokik megpróbálták felhívni Christiant. – Mi? Hülyéskedsz? Felült az ágyban, az arcáról lerítt, hogy neki aztán semmi kedve hülyéskedni. – Azt meg hogy csinálták? Nem adtam meg nekik a számát! – Biztos? Elképzelhető, hogy az egyik gyenge pillanatodban szedték ki belőled, amikor be voltál lőve oxigénnel. – De, Maxime, miket beszélsz! Nekem nincs meg Christian száma! Állandóan változtatja, időnként olyan régi mobilszámot ad meg, amelyhez már nem is tartozik előfizető... És sose hív föl. Észnél vagy? Két éve nem láttam! Két éve nem találkoztak... A legkevesebb, amit mondhatunk, az az, hogy a drágalátos bácsikámat nem kísértette a családi szellem. – Biztos kutattak utána, mit tudom én... Hiszen nekik is van internetük, mint mindenkinek. – Gondolod? Nagyi hirtelen olyan elveszettnek látszott. Már semmi sem emlékeztetett benne arra a magabiztos teremtésre, aki az előbb hozzám vágta a derűlátásba betonozott Ha nincs hír, az jó hír közhelyet. Christiannal láthatóan a gyenge pontján találták el. Ő volt a rés a pajzson.
Össze kellett szednünk magunkat. A nagyival kezdettől fogva volt valamiféle hallgatólagos megállapodásunk: mindenki érdekében elhatároztuk, hogy eléggé erősek és bátrak leszünk, és a többieket távol tartjuk a bajainktól. Ezzel a Mainard család viselkedési mintáját követtük, amelyet Cyrano jelszavával lehetett volna – 150 –
összefoglalni: De egyedül növök, ha már magasra nem!22 Ha a fehér köpenyesek és Christian beleütik az orrukat a mi kis egyezségünkbe, minden erőfeszítésünk kárba vész. Már éreztem, ahogy az aggodalmaskodásuk lecsap ránk, akár egy vasököl – bár azt se tudom, mi az a vasököl, és azt se, hogy mire szolgál. Egyelőre nem voltam hajlandó elképzelni, hogy a szüleim felszívódhattak volna. Azért nem mehet rosszul mindig minden! Vagy akkor én kiszállok a buliból. Mióta az előző nap ugyanebben a szobában idegösszeroppanást kaptam, úgy éreztem, megszabadultam egy tehertől. Készen álltam az újabb bevetésre. Igyekeztem találni egy elterelő hadmozdulatot.
– Mondd csak, nagyi... nem tudsz véletlenül egy vízvezetékszerelőt? Nincs otthon meleg víz. – Jajjj... Nagyi akkorát nyögött, hogy már azt hittem, eltávozik a negyedik dimenzióba. Na de két nap alatt kétszer ezt mégse teheti meg velem! – Már megint az a fránya bojler! Fel kell hívnod Marcellót. – Ő a vízvezeték-szerelőd? Nagyi lesújtott arckifejezéssel megvonta a vállát, és felhúzta a szemöldökét. – Nem, a szeretőm! Kirobbant belőlem a nevetés. – Zseniális! Akkor megadod a számát? Aztán van még valami: nem szeretek kuncsorogni, de... a vízvezeték-szerelőt 22
Ábrányi Emil fordítása.
– 151 –
ki is kell fizetni, szóval írnál egy csekket? Mert én már kezdek anyagilag a zéró felé konvergálni... – Ó, Maxime, hát miért nem mondtad eddig? A pénzről teljesen megfeledkeztem! Miből élsz egy hét óta? – Hiszen tudod, a biznisz. Dílerkedek egy cseppet, de a kokó furamód nem menő Kremlin-Bicêtre-ben. Nagyi felnevetett, majd lehajolt a táskájáért. Jó ideig kotorászott benne, majd kétségbeesve felém fordult. – Maxime, nincs csekkfüzetem! Most jut eszembe: a bank pont az előtt küldött postán egy újat, mielőtt jöttél. Ott kell lennie a szobámban... – Tökéletes, meg fogom találni, ha megmondod, hol keressem. – Ha nincs az íróasztalomon, akkor az alatta lévő fiókban lesz. Majd aláírod helyettem... Damned. Erről az ósdi részletről meg is feledkeztem. A jelszavakhoz jobban hozzá vagyok szokva, mint az aláírásokhoz. – Addig is itt van ez, fogd – nyújtott oda egy húszeurós bankjegyet, amelyet a pénztárcájából bányászott ki. – Ugyan már, nagyi, hagyjad! Tényleg ne izgulj, boldogulok így is. – De hogyan, mivel? Jaj, életem, ha tudtam volna! De hogy is felejthettem el, hogy pénzt adjak? Nem tudom, hová tettem az eszemet... – Egy lézernyaláb alá. Azt hiszem, CT-nek hívják. – Próbálj már egy percig komolyan gondolkodni! Bevásároltál? Készítesz magadnak enni valamit? Én meg húsz eurót akarok adni neked! Mire elég ez? Még három pizzára se!
– 152 –
Csodálkozva állapítottam meg, hogy nagyi ismeri az utcája sarkán lévő pizzéria árait... Mindazonáltal egy mozdulattal megálljt parancsoltam, akár Augustus császár. – Stop! Képzeld el, kedves ősöm, hogy nem pizzán élek. Főzök. Na, mit szólsz? Szélesre tárta a csőrét, miként mondá La Fontaine, aztán nem mondott semmit. Benyomultam a szünet okozta hasadékba. – Muszakát csinálok. Illetve majdnem. Meg házi dönerkebabot. Jó, OK, egyelőre inkább világkonyha, de nem adom fel a reményt, hogy ha úgy adódik, valami franciásabba is belevágjak. – De... hogy csinálod? Recept alapján? – Ugyan már... Kell is az! Nekem a véremben van, nem tudtad? Magától jön. A séf ösztön átugorhatott egy generációt. Olyan hozzávalókat veszek, amiktől ihletet kapok, aztán gyerünk! Ja, jut eszembe: meg kell hagyni, hogy a hagymádnak egy kicsit lejárt a szavatossága... – Miféle hagymának? – Hát annak, amit a kamrában találtam. Majdnem elrontotta a kebabomat. Na, jó, mindegy, csak úgy mondom, nem is mondtam semmit...
Egyszer csak azt látom, hogy a nagyi elsápad, aztán rögtön kinyitja a száját, mint aki levegőért kapkod. Már ugrottam volna a folyosóra, hogy rohanjak a nyirkos tenyerű rezidens után, amikor a nagyi kitört, mint a vulkán. Felkiáltott, majd két kezét a szájára tapasztva és elkerekedett szemmel felém nézve úgy elkezdett nevetni, mint egy eszelős, mintha valami röhejes cucc lett volna a homlokomon. Irtó idegesítő volt. – 153 –
Meg kellett várnom, míg visszanyeri a lélegzetét. Hiába kérdezgettem, mint egy papagáj, hogy „Most mi van, mi van?”, ő csak kacagva rázta a fejét, és nem felelt semmit. Egy idő után elfordult, és az éjjeliszekrényen lévő papír zsebkendős zacskó után nyúlt. Annyira potyogtak a könnyei a nevetéstől, hogy nem találta, de én a kisujjamat se mozdítottam, hogy segítsek neki. Méltóságomba burkolózva vártam. – De Maxime! – robbant ki belőle végül. – Ami a kamrában van, az nem ennivaló, az tulipánhagyma!
– 154 –
20 HÉTFŐ REGGEL az egyik kezemmel kétszersültet mártogattam a tejeskávémba, közben a Police Message in a bottle című számát hallgattam búvalbélelten és sajnálkozva a püspökkenyér-hiányon. A másik kezemmel – a jobbal – meg a nagyi aláírását gyakoroltam. A szuper vízvezeték-szerelőjének a száma mellé odafirkantotta az aláírását, az volt a minta. A negyvenedik aláírás után úgy ítéltem meg, hogy ennyi elég lesz. Amúgy se maradt már hely a papíron. Felálltam, hogy leszedjem az asztalt, és elmosogassam az előző esti edényeket. Mert előző este, na, az bizony volt.
Mivel eltökéltem, hogy bebizonyítom a tisztelt nagyérdeműnek, hogy virághagymán kívül mást is tudok főzni, beugrottam paprikát, cukkinit és padlizsánt venni a Fontainebleau utca sarkán lévő arab kisboltba, amelyik még vasárnap is nyitva van, és a korábban vett paradicsommal feldúsítva lecsót rögtönöztem. Úgy éreztem magam, mint egy bizonyos rajzfilmbeli patkány. A provence-i fűszerkeverékkel történt kontrollált megcsúszástól eltekintve (nem tudtam, hogy ha az üveget megrázom, az egész kizúdul...) eléggé büszke – 155 –
voltam magamra. A filmem végéről azonban hiányzott a gasztrokritikus, hogy a tányérja előtt zokogjon a boldogságtól. Egyedüli bírám én magam voltam, és 9/10-et ítéltem meg saját magamnak23. Aztán az éjszakát Pikával töltöttem, ha szabad ilyet mondanom, mindenféléről beszéltünk, de főként semmiről se; üzenetváltásainkat sűrű eltűnései miatt kényszerű zeneszeánszok szakították félbe, mégpedig max hangerővel. Amúgy végül kitaláltam, hova megy olyan gyakran, amikor öt perc szünetet kér... Visszafogtam magam, hogy ne tituláljam pisisnek, amit Alexandrával gond nélkül megtettem volna. Meglátásom szerint óriási erőfeszítéseket teszek. Ezzel kiérdemeltem, hogy megtudjam a valódi keresztnevét: hajnali kettőkor végre kibökte! Natachának hívják. Natacha Schumannak. Szóval ez a valódi neve. A gond az, hogy az álneve teljesen beivódott az agyamba és az ujjaimba is. Amikor rá gondolok, nem Natachát képzelem magam elé, csak egy Pikachut. Nem, ez így nem teljesen igaz... De az általam elképzelt lánynak barna copfjai és szeplői vannak, színes afrikai tunikája és farmer kertésznadrágja: alig életszerűbb, mint egy Pokémon. Még mindig nem tudom, hogy néz ki. Nem mertem tőle megkérdezni. És azt se tudom, hogy miért nem. Azt hiszem, azért, mert nem akartam, hogy azt higgye, érdekel. Nehogy rosszul érezze magát. Mert félek, hogy én magam is rosszul érezném magam, ha esetleg... Ha esetleg mi? Egy lány, az egy bonyolult valami. És egy fiú is. Szóval ez a pávatánc-dolog. 23
Egy pontot levontam a szervírozásért. Egy nagy halom péppé főtt zöldség, nem túl épületes látvány…
– 156 –
Akkor már inkább egy Pokémon. Na, szóval. Ezen a hétfő reggelen megint szent küldetésére indult. Műsoron: sógyurmázás és csillagászati műhely, a csillagok éjszakáját előkészítendő. (Javasoltam neki egy Igazságszolgáltatás mindenkinek elnevezésű műhelyt, „Hogyan küzdjünk a kitoloncolás ellen” címmel, de lesöpörte az asztalról.)
A reggeli után rögtön hívtam a vízvezeték-szerelőt, közben meg imádkoztam, nehogy épp nyaraljon. Marcello azonban olyan ürge, akinek van felelősségérzete: miután tavasszal hibás bojlert szállított le a nagyinak, hajlandónak mutatkozott arra, hogy még egy augusztusi hétfőn is vállalja a karbantartását. Egy szó, mint száz: egy igazi klasszis! Viszont csak a délután közepe felé tud jönni. Felhívtam hát a nagyit, hogy bejelentsem: Bicêtre-i intenzív tanfolyama kezdete óta most először kell nélkülöznie a jelenlétemet. Azt válaszolta, hogy nem baj, mert Monique és a bridzsklub többi tagja látogat be hozzá, hogy átismételjék vele a „licitálási szabályokat”. Ez nekem kínai, de a jelek szerint nehézsúly. Szabad voltam hát, mint a madár. Az első félidőben egy kicsit kitakarítottam a szobámat, amely néhány nap alatt elhagyatott grunddá változott. Kicseréltem az ágyneműt, beágyaztam, letakarítottam az íróasztalt, melyet vastagon borított a mindenféle papír, süteményes zacskó és piszkos edény. Menet közben felfedeztem, hogy milyen erős ragasztó a cukor, amely egy bögrében jobban megtart egy kanalat, mint a pillanatragasztó. – 157 –
A jövőben azzal fogok spórolni, hogy a suliba lekvárt viszek, és azzal fogom a fénymásolatokat beragasztgatni. Hector mindezt egészségügyi folyosójáról nézte végig. Amikor elővettem a porszívót, megrettenve menekülőre fogta.
Mikor a szobám megint tisztességesen nézett ki, előkerült az otthonról hozott webkamera is, amit seperc alatt maguk alá temettek a magazinkivágások. Ma nincs időm levlapot írni Alice-nak, se a szülőknek szóló üzenetre: bekapcsoltam a webkamerát, és beállítottam, hogy az ágyamon gitározva felvehessem saját magam. Csak úgy, a magam szórakoztatására, meg hogy egyidejűleg hallhassam és láthassam saját magam, hogy kiderüljön: keményvonalas punk vagyok-e, vagy csak egy nagy rakás szerencsétlenség. Két felvételt csináltam. Az elsőn a Supergrass egyik számának intróját próbálgatom24. A másodikon öt percig improvizálok. Dehogyis akartam én feltenni a netre! Csak magamnak csináltam. De amikor megnéztem a második videót, nem tudtam ellenállni. Hector látszott rajta premier plánban, ahogy megszaglássza a webkamerát, majd az első akkordokra elkotródik. Helyes kis fekete pofija úgy nézett ki, mint egy disznó turcsi orra. A webkamera nem mindig a legelőnyösebb oldalát mutatja a dolgoknak... Főleg akkor, amikor az állat feltartott farokkal megfordul, és a tömeg csodálata elé tárja a legpazarabb rózsaszín nyílást. Nem sokat teketóriáztam, rögtön feltettem a Spacebookra® Csak a degeneráltak nem változtatják meg a véleményüket. 24
A Time-ét, ha érdekel valakit.
– 158 –
Kevin, aki még Villejuifben volt (a tervek szerint néhány nap múlva indult kempingezni), nyomban feltöltötte a mobiljára, és elküldte nem tudom kiknek. A következő órában már tizenkét feltétlen rajongóm volt, akik könyörögtek, hogy tegyem fel a videót a YouTube-ra. Ami csak táplálta lappangó megalomániámat.
Mire kezdetét vette a kevini őrület. A macska intim testrészeinek képe láttán felizzott a vita arról, hogy Kevin mennyire képes utánozni a fingást. Mire Kevin elé tártam Gainsbourg egyik számát, a Jevgenyij Szokolov címűt: három perc szellentés reggae dallamkíséretre. Amitől alig bírt magához térni. Kijelentette, hogy Gainsbourg egy zseni. A guglin felfedezte, hogy az énekes egy könyvet is írt ugyanerről a témáról. Elhatározta, hogy teljes munkaidőben a púzásmániának szenteli magát. Minekutána fontolóra vettem a Spacebookra® feltöltött fényképem kicserélését. Pika – illetve Natacha – úgy találta, hogy a kép egy ápolatlan uszkár képét hajazza. Több próbát is tettem, melyeket Kevin élőben kommentált. Pr Moriarty: Na, és ehhez mit szólsz? Ő Kevinsége: Tök lyo. Beszaráss. (Kevinnek a helyesírásról csak hozzávetőleges fogalmai vannak.)
nagyon
Pr Moriarty: És a szűk trikóshoz, szemüvegeshez? Szted nem olyan, mint Polnareff? – 159 –
Ő Kevinsége: Vao, dögös! Ojan mint 1 top manökken a Justin Bridoutol. r P Moriarty: Justin mitől? Ő Kevinsége: Bridou. Fetrengtünk a röhögéstől a képernyő előtt, ahogy felidéztük a Justin Bridou régi kolbászreklámjait. Gondolattársítástól vezérelve Kevin úgy döntött, hogy otthagyja az informatika égi szféráit, ahol navigáltunk, és melegít magának a mikróban virsligolyót. Alig tizenegy óra volt, de ha őt elfogja az eme húsipari csemege iránti olthatatlan vágy, akkor nem várhat. Főleg azóta, hogy olvasta valahol, miszerint ez a kedvenc étele annak a humoristának is, akit valósággal bálványozott. Elhatároztam, hogy visszatérésekor élete legnagyobb meglepetésével várom. Marc Bolannak, a T-Rex énekesének a feje láttán pattant ki belőlem az ötlet, ugyanis éppen a Ride a white swan-t hallgattam.
Berohantam a fürdőszobába. Hajgumi után kutatva kotorászni kezdtem a nagyi szekrényében. Nálunk otthon tonnányi van mindenféle színből, és ha kihúzol egy fiókot, mindenhonnan hajgumi hullik ki; de azzal nem számoltam, hogy a nagyi már nem tízéves. Lementem a kamrába befőzőgumiért, amivel a celofánt a befőttes-üvegekre szorítja. Vissza az emeletre, útközben felfedezőtúra a nagyi szobájában. A fésülködőasztalon ott egy hajkefe és egy rúzs. Király! A fejemet előrehajtva szédítő sebességgel keféltem a hajamat, míg csak pattogni nem kezdett. (Ha a Rhône völgyének szélerőművei netalán lerobbannának, csak engem – 160 –
kell hívni: a hajammal egy egész villanyerőművet tudok táplálni.) Fogtam két hajtincset, hogy varkocsot csináljak, aztán leültem a tükör elé. Már attól is a hasamat fogtam, ha elképzeltem, milyen képet vág majd a képernyő elé visszatérő Kevin, amint meglát Lady Gagává átlényegülten. De hiányzott még a legfőbb attrakció. Abban a pillanatban, amikor a számat ki akartam rúzsozni (egész pontosan egy „korall” színűvel), megszólalt a bejárati csengő. A kezem persze megcsúszott. Fatalitas! Egy nagy rózsaszín csík keletkezett az orrom alatt.
A vízvezeték-szerelő. Csak ő lehet. Mit tegyek? Csináljak úgy, mintha itt se lennék? És ha ma már nem jön vissza? Már kezdett tele lenni a hócipőm a jegesvizes tusolással... Lementem, és megpróbáltam letörölni a rúzst a kezemmel. Azt hittem, hogy a legnagyobb részét eltávolítottam, mikor megláttam magam az előszobái tükörben. Úgy néztem ki, mint egy ekcémás pávián. A csengő egyre erőszakosabban szólt. – Pillanat! Jövök már! – rikoltottam. Na, mindegy, gondoltam. Bátorság. Csak egy kellemetlen pillanatot kell kibírni. Marcello öt percig röhögni fog, aztán pedig szépen megjavítja a bojlerjét, én csinálok neki egy nescafét, ő meg elmeséli, hogy fiatal korában a Nénesse bárban tartott esküvőre Playboy-nyuszinak öltözött, és még meg is tapizták a farát, volt nagy röhögés! Ha valakit Marcellónak hívnak, akkor látott már ennél különbet is... Nem fog meglepődni egy hóbortos öltözet láttán... – 161 –
Elhúztam a reteszt. Hector odarohant a félig nyitott ajtóhoz. Amit azután szélesre tártam. És egy egyenruhába öltözött rendőrrel találtam szemben magam. Rögtön felismertem. Az ember-aki-sohasem-nevet állt előttem.
– 162 –
21 MUTATÓUJJÁVAL RÁM BÖKÖTT, akár az Úr a Sixtus-kápolna mennyezetén. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle. Lehunytam a szemem. Csak egy pillanatig, hátha működik a dolog, és eltűnik a Csendes-óceán végvidékén, miként mondaná egy ismert szerző. De hát mire is számítottál, te furmányos nyeszterka! Hogy tűnt volna el! Csodák nincsenek. Még mindig ott állt, leoldhatatlanul odacsavarozva a talajhoz. – Ugye maga Maxime Mainard, Élisabeth Mainard asszony unokája?
Kinyitottam a szemem. Szájával furcsa fintorokat vágott. A lehető legnagyobb mértékben igyekezett kordában tartani a nevetőizmait. Némaságomat igennek értelmezve folytatta: – Jelentkeznie kellett volna a kapitányságon, hogy bemutassa a papírjait, mégpedig egy hete. A fekete lyuk, amely néhány napja mindig megnyílt az agyamban, valahányszor elmentem hazulról, most hirtelen – 163 –
bezáródott. Minden egyes alkalommal olyan érzésem volt, hogy elfelejtek valamit: hát ez volt az! – Teljesen kiment a fejemből, nagyon sajnálom. Mindennap elmentem meglátogatni a nagymamámat a kórházban, ezért felejtettem el. Száját összeszorítva megcsóválta a fejét. Tekintetéből, mely kerülte az enyémet, valami azt súgta, hogy enyhén szólva fütyül erre a tényközlésre. – Bemehetek? – Tessék csak! Félreálltam, hogy beengedjem. Belépett, és vérprofi pillantást vetett maga köré, amolyan „az egész helyzetet befogom egyetlen körpanoráma felvétellel”-félét. Derrick is megirigyelhette volna. Bement a konyhába, az első nyitva álló helyiségbe. – Egyedül van? – Hát igen, még mindig, a nagyi... izé, Mainard asszony még nem jött ki a kórházból. De azt mondták, hogy nemsokára kiengedik. – Tudom.
Nahát! Zagyam eldobom, mondta volna Kevin, ha ott lett volna. Tényleg, biztos ott van az MSN-en, és virsligolyót zabál, míg nem jövök. Micsoda mákja van ennek! – A kórház titkárságáról kértek segítséget tőlünk. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki a hölgy családi helyzetét, mert a kórházból nem akarják kiengedni addig, amíg nincs itthon vele senki. – Tényleg állati figyelmesek a kórházban! És maguk is, zsa... izé, rendőrök. – 164 –
– Most csodálkozik? Majdnem megkérdeztem tőle, hogy miért nem tegez, amióta már nem tart fiatalkorú bűnözőnek. Aminek volt némi köze az ő kérdéséhez... De ezen a ponton talán nem lett volna érdemes ágálni és felhergelni. A bilincs meglehetősen kellemetlen emlékeket hagyott bennem. – Mondjuk úgy, hogy... Csak azon gondolkodtam, hogy mindenkire ennyire odafigyelnek-e? Összevonta a szemöldökét. Az „elsötétedik az arca” kifejezést szerintem pont az ilyen helyzetekre találták ki. – Azt akarja mondani, hogy a rendőrök hagyják, hogy az állampolgárok hadd dögöljenek meg otthon, és nem sietnek a segítségükre? Vagy netalán azt sugallja, hogy ezt a kivételes bánásmódot az olyan nagymamák számára tartjuk fenn, akiket transzvesztita unokával vert meg a sors? Wáó! Csak álltam, mintha odaragasztottak volna. Néztem a fogsorát, amely beszéd közben ki-kivillant; olyan volt, mint egy német juhászé. Az biztos, hogy Alexandra fülig belezúgott volna. Különben, ha újra összefutnánk, feltétlenül be kell neki mutatnom az emberemet. Odavan azokért a fickókért, akik a háborús filmekben Wehrmacht-tisztet játszanak.
Nem is próbáltam megmagyarázni, hogy miért viselek copfot, és a szám miért van korallszínűre rúzsozva. Egészséges elmeállapota szempontjából jobb volt, ha nem ismerkedik meg Kevinnel. Meg amúgy is rátért a priuszom újabb fejezetére: – Hát ez meg mi? Egy aláírással teli lapot dugott az orrom alá. – 165 –
Milyen ostoba szokás, hogy mindig mindent széthagyok! Anyám és a nagyi már sokszor a szememre hányta... – Ööö... Hát szóval, gyakorolok. Merthogy a csekket... Hú. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó. – Utánozza a nagyanyjának az aláírását? – Iiigen... Ez önmagában nem vétség, ha jól tudom? Ez csak egy aláírás. Illetve negyven aláírás... – Ha egy olyan csekken gyakorolja, amely a nagyanyjáé, akkor hamisítás. – Hamis csekk? – Hamisítás. Csak így, röviden. – És hamis okirat felhasználása. – Az akkor áll elő, ha fel is használja a csekket. – Igen, de ha az illető nem tud aláírni, és az ember azért ír alá helyette, mert erre az illető megkérte? Akkor mi van, hm? Az ember-aki-sohasem-nevet nagyot sóhajtott. Mint egy kutya, amikor elengedi a gumicsontját. – Ha bizonyítható, hogy az illető a beleegyezését adta hozzá, akkor nincs gond. Ajkam széles vigyorra húzódott, a rajta lévő rúzs szikrákat szórt szerteszét. – Tökéletes. Merthogy ki kell fizetnem a vízvezetékszerelőt. Tegnap óta nincs meleg víz a házban. – Hadd lássam azt a bojlert! Egy pillanatig szentül meg voltam győződve, hogy most meg a készülék papírjait fogja kéri. Na, az lett volna a csúcs! De csak kíváncsian körbenézte a konyha falán függő bojlert. Babrált két-három gombon. – Ne haragudjon, azt hiszem, hogy jobb nem hozzányúlni. A szerelő délután jön. Valószínűleg rövidzárlat... – 166 –
De a mondat befejezésére már nem maradt időm. Az öntöttvas kalickában egyszer csak szikra pattant, a nézőkében kigyulladt az őrláng, amit a bekapcsoló bojler jellegzetes hangja kísért. – Maga aztán súlyos! Hogy csinálta? Flegmán megvonta a vállát. – Megnyomtam az ON-t. A mosoly ráfagyott az ajkamra. – Nálunk ugyanilyen típusú van otthon. Néha rakoncátlankodik a kézi indítója. Többször kell szikráztatni. Semmiség. Megspóroltam magának egy csekkaláírást...
Kicsit mélabús voltam, ha arra gondoltam, hogy valószínűleg nem lesz szerencsém Marcellóhoz (akit már jó kedélyű, alacsony, bajuszos emberkeként, Super Mario kiköpött másaként képzeltem magam elé). De majd vigasztalódom a sarki pizzériában, ahol annyi csekket fogok elszórni, amennyit csak nem szégyellek. Az ember-aki-sohasem-nevet megvizsgálta a személyi igazolványomat, amelyért kérésére fölmentem az emeletre, majd kegyeskedett leülni egy pillanatra a konyhában, hogy elmagyarázza, miért is jött. Forraltam neki vizet, még ha hangyányit nevetségesnek éreztem is magam, ahogy kávéfőzés közben úgy babrálok a copfjaimmal, akár egy szende teuton szűz a Derrick egyik epizódjában. Megtudtam, hogy a kórház kérte a kapitányságtól, hogy ellenőrizzék Mainard asszony életkörülményeit, mivel úgy értesültek tőle, hogy egyedül él. Egyúttal a leszármazottai között fel kellett kutatniuk egy olyan személyt, aki képes ügyelni rá. Ők találtak rá Christian bácsi nyomára. – 167 –
– Az a gond, hogy a szüleim csak egy hét múlva jönnek vissza... Addig meg nem bírjuk elérni őket. – Tudom. Mi is sorra próbálkoztunk a GR20-on lévő menedékházakkal. A szülei a túrázásuk elején jártak is a menedékházakban, de aztán, úgy látszik, letértek a jelzett útról. A mobiljukat meg nem veszik föl. Akkorát sóhajtottam, mint egy ház. – Azért nem kell megrémülni, ezen a turistaúton néha előfordul ilyesmi. Nem derítettük föl az összes nyomot. Lehet, hogy letértek a GR20-ról, és egy falusi szállodában vettek ki szobát. Még a korzikai kórházakat is fel kell hívnunk... Ne aggódjon, a végén biztosan megkerülnek! A legkevesebb, amit erről az egészről mondhattam, az az, hogy egyáltalán nem nyugodtam meg. Az ember-aki-sohasemnevet nyilván észrevette, hogy fancsali képet vágok, ezért kávéját kavargatva biztatóan rám mosolygott.
Mint az előző nap a nagyival, most is a fejem egyik zugába száműztem a rám törő sötét és aggasztó gondolatokat. Eltökéltem: nem hagyom, hogy a szorongás a hatalmába kerítsen. Mintha csak lelkem mélyén és valamilyen rejtélyes módon tudtam volna, hogy a szüleimmel nem történhetett semmi valóban súlyos dolog. Lelki szemeim előtt megjelent az anyám és az ő külön túralistája: kígyómarás elleni szer, svájci bicska meg a többi hóbelevanc. Ezekkel minden helyzetből ki tudják vágni magukat, gondoltam. A kérdés további elmélyítését elkerülendő, témát váltottam. – Tudja, a nagybácsim egy kicsit... különleges eset, szerintem. Nem tudom, hogy ráér-e majd foglalkozni a – 168 –
nagyival, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán képes-e rá. – Míg maga igen? – Hát, pfff... A mellemen férfiasan karba font kézzel öt másodpercig fontolgattam a kérdést. (Még jó, hogy arra már nem maradt időm, hogy műciciket gyömöszöljek be a trikóm alá, ahogy pedig terveztem.) – Őszintén megvallva: azt hiszem, igen. A mostani helyzetnél vagy az infarktus napjánál rosszabb már úgyse lehet. Ha a nagyi esetleg rosszul lesz, már tudom, mi a teendő. A közbeeső időben meg bevásárolok, főzök, takarítok, mosok... Mintha a Született feleségekbe jelentkeznék. Az ember-akisoha-sem-nevet elmosolyodott. Igazi mosolyt eresztett meg, egyetlen kivillanó fog nélkül. – De ugye megígéri, hogy nem öltözik nőnek, mikor már itthon lesz a nagyanyja? Mert az végzetes lehet a számára.
Ezen őszintén elnevettem magam. Még akkor is rötyögtem, amikor az ajtóig kikísértem. Nyilván a megkönnyebbüléstől. Ha jól meggondolom, Alexandrát lehet, hogy nem is érdekelné a sohasem-nevető-ember, Pikát viszont nagyon is elképzelhető, hogy igen. Mert Pika a jelek szerint az a típus volt, aki kedveli az ellenszenves-máz-mögött-rejtőző-kedves fickókat.
– 169 –
22 MIKOR VISSZATÉRTEM KEVINHEZ AZ MSN-RE, a séróm ugyan viseltes volt kissé, mégis megtette a maga kis hatását, és ŐKevinsége jókat böfögött tőle a virsligolyók után a képernyő előtt. Főként, amikor elmeséltem neki találkozásomat a rendőrrel, drag queen maskarában... Miután a bojlerbe a jelek szerint visszatért az élet, felhívtam a szerelőt, hogy lemondjam a munkát. Kissé csalódottan megígértette velem, hogy visszahívom, ha az üzemzavar netalán megint bekövetkezne, ami nemigen nyugtatott meg a készülék megbízhatóságát illetően. Alig tettem le a kagylót, mikor megint megcsörrent a telefon. Egy pillanatig azt hittem, hogy a szüleim lesznek, s a szívem megdobbant a kiegyenlített arányban, azaz 50-50%-ban egymásba vegyülő reménytől és félelemtől. – Halló? – hallottam egy kásás hangot a vonal túlsó végén. – Te vagy az, Philippe? Philippe az apám. Mióta már nem mutálok, az emberek gyakran tévesztik össze a hangomat az övével a telefonban. – Nem, Maxime vagyok. Ki az? – Á, Maxime, te vagy az... Christian vagyok. Puff. – 170 –
Lehet, hogy azonnal le kellett volna csapnom a kagylót. Apám mindig azt mondja, hogy a testvére egy ingatag jellem. Hogy soha nem képes végigvinni az elképzeléseit. Még az se kizárt, hogy felhagyott volna a dologgal. – Ööö, szia. Jól vagy? Ahogy kimondtam, máris megbántam ezt a mondatot, amely szokás szerint vég nélküli siránkozást vált ki belőle. Most viszont valószínűleg dupla adag antidepresszánst vett be, mert nyugodt hangon válaszolt: – Fogjuk rá. De az anyu miatt aggódom. Ahogy meghallottam, hogy ötéves gyerek módjára „anyunak” nevezi a nagyit, majdnem elnevettem magam. Vidoran feleltem: – Ó, már jobban van. Nemsokára kiengedik a kórházból. – Ja, persze, vagyis nem...! Épp most beszéltem a kórházzal. – Mi van? Történt valami? – Pff, tudod, milyenek a dokik. Illetve dehogyis tudod, te még túl fiatal vagy... Szóval csak egy gondjuk van: hogyan takarítsák el a betegeket. Ágyhiányról hallottál már? Na, ez ma egy állami kórház... Mindegy is, szóval szerintem próbálják áthárítani a felelősséget. Mindenáron azt szeretnék, hogy a család ügyeljen a nagyira, csak hogy ne kerüljön annyiba. Nem szabad bedőlni nekik.
Megláttam magam az előszobai tükörben, ahogy összeráncolom a szemöldököm, akár Sherlock Holmes egy szaftos rejtély előtt. Mi a fene ez a kavarás? A nagyi jobban van, és kész. 75 éves korában azért mégiscsak akad más teendője is, mint hogy egy kórházban – 171 –
penészedjen, és várja, hogy a film végén megjelenjen a stáblista. Igyekeztem Christian bácsinak elmagyarázni, hogy én miként látom a dolgot, de mindenre csak egy rövid, borúlátó mondattal felelt, hogy aszongya: az öregek nem halhatatlanok, vannak olyan betegségek, amelyek ellen nem lehet harcolni, még ha az illető életerősnek látszik is, és az én életkoromban nem láthatom át a helyzet súlyosságát. – Minthogy a szüleid távol vannak, most bizonyos értelemben én vagyok a családfő, ezt ugye belátod? Nem mintha ettől el lennék bűvölve, van épp elég más bajom is... De mindegy, az embernek tudnia kell vállalni a rá háruló felelősséget. Azt fogom kérni, hogy helyezzék egy idősotthon fekvőbeteg osztályára. Így biztosabb. Erre a bejelentésre a szemem elhomályosult. Aztán viszketni kezdett az orrom. Ahogy felnéztem a tükörbe, a megtestesült düh eleven képét láttam magam előtt. Akárcsak Klaus Kinski az Aguirre, Isten haragja című film plakátján25.
– Nem gondolod mégis, hogy ez kissé korai lenne? Azért várhatnál meg néhány napot! A szüleim nemsokára megjönnek Korzikáról... – Hát nem akarlak felizgatni, de... Az orvosok azt mondták, hogy a szüleidet már vagy tíz napja nem lehet elérni. Kicsit gyanús, nem? Levegőért kapkodtam.
25
Megint egy olyan film, amit Alexandra ajánlott. Elaludtunk ugyan a nézése közben, de viszont voltak benne jó fos jelenetek.
– 172 –
– Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy direkt azért tűntek el, hogy minket benne hagyjanak a szarban? – Hát ezt nem mondtam... – Akkor jó! Mert ha már itt tartunk, akár azt is állíthatnád, hogy mindent ők agyaltak ki! Az infarktust is ők intézték el! Az elutazásuk előtt bekokainozták a nagyit! – Hagyd már abba ezt a sok sületlenséget, ilyet sose állítottam... Beteges fantáziád van, mondhatom! – A te agyadat támadta meg valami! Nyugisan éled a saját kis életedet, aztán amikor az anyádnak valami baja van, bedugnád az öregotthonba! Hirtelen úgy éreztem, hogy kezdek állati jó formába lendülni. Felment bennem az adrenalin. – Helló, nem azért telefonáltam, hogy egy tizenöt éves suttyó sértegessen! – Tizenhét éves vagyok, te csődtömeg! És egészen biztosan érettebb nálad, és különben is: leszarlak!
Néma csönd. Lehet, hogy kicsit elvetettem a sulykot. Én, aki sose húzom fel magam, tíz nap alatt már másodszor pöccenek be. Az első a rendőrautóban volt, amikor a zsernyákok nem voltak hajlandók kitenni a kórháznál. A jelek szerint a nagyi infarktusa teljesen felszabadított a gátlásaim alól. – Rendben. Philippe fiától nem is számíthattam másra... – motyogta, mintha csak egy titkárnőhöz beszélne, aki mellette ülve jegyzetel. – Az apámat hagyd ki a buliból, jó? Most énvelem beszélsz. – Ez az, rajta... Játszd az ártatlant! Mintha nem tudnád... – Mintha mit nem tudnék? – 173 –
Nagyot sóhajtott, amitől berezgett a kagyló. Förtelmes. – Hagyjuk! Ebben a családban nekem amúgy se volt soha jogom megszólalni. Már csak ez hiányzott! Most meg jön nekem a rút kiskacsával. – Azt legalább tudod, hogy az apád…? – kezdte kérdő hangsúllyal, majd hirtelen félbeszakította saját magát: – Hagyjuk! – Mi van az apámmal, mi? A dühöm hirtelen lelohadt. Éreztem, hogy döntő jelentőségű kitárulkozás következik. A nagyi most már háttérbe szorult. Még az is átvillant az agyamon, hogy ez az egész purparlé csak ürügy volt egy jó szaftos családi titok kihantolására. – Az apád és én nem ugyanattól az apától származunk. Ez van. Nekem harminc évembe telt, mire leesett. És az se igazság, hogy ezt nekem egyedül kell feldolgoznom.
Nem ugyanattól az apától. Kétszer vagy háromszor elismételtem magamban. Hirtelenjében totál értelmetlennek találtam, amit mondott. Majd ez a kis mondat gyökeret eresztett, hajszálgyökerekre bomlott, melyek kicsíráztak az elmémben, és befurakodtak emlékezetem sötét zugaiba. Régi családi jelenetek emléke, kiskölyök koromban hallott veszekedések szelleme kísértett... Beszédfoszlányok meg még titokzatosabb dolgok, melyek semmi konkrétumhoz nem kötődtek, és az Arthur Conan Doyle által a nyomozó hatodik érzékének nevezett dimenzióhoz tartoztak.
– 174 –
– Semmit se értek ebből a hablatyból – hebegtem végül olyan hangon, melynek köze se volt már ahhoz az őrjöngőhöz, aki egy perccel korábban sértéseket vagdosott a másik fejéhez. Christian keserűen felnevetett. – Ugyan, ne is törődj vele! Először én se értettem semmit. Hogy miért mondogatta mindenki, hogy az apád és én nem hasonlítunk egymásra... Végül leesett. Most már hozzászoktam a gondolathoz. Már nem is figyeltem oda, hogy mit mond. Az előszobai tükör elé cövekelve azon tipródtam, hogy most akkor a kettő közül melyik Gaston tata fia. És kitartóan kerestem magamon a nagyapám vonásainak nyomát: a nagyi oly sokszor emlegette, hogy hasonlítok rá. És mi van, ha nem is igaz? Mi van, ha a nagyi hazudott? Az eszméletlen fekete sörényemről mindig azt hittem, hogy az anyámtól örökölt korzikai gén az oka... Mi van, ha más, még göndörebb őseim voltak? Ha fekete vagyok? Christian bácsi elültette bennem a kétely csíráját. Ezentúl a családról alkotott képemben már semmi sem lesz egészen ugyanolyan, mint azelőtt.
Ezalatt Christian folytatta a kipakolást, mintha csak egy kibeszélő show-ban lenne. – Pontosan tudom, hogy mit terjeszt rólam mindenki: hogy nem törődöm anyuval, hogy még magamat se vagyok képes ellátni... De tudod, nekem gályáznom kellett ahhoz, hogy nekem is legyen egy zugom ebben a családban. Nem voltak valami segítőkészek. Tizenkét éves koromban bedugtak egy bentlakásos intézetbe. Közben a te apád meg otthon maradt. Azzal a felkiáltással, hogy hülye vagyok a tanuláshoz. Na persze! – 175 –
– Ezért akarod most a nagyit bedugni egy szociális otthonba? Bosszúból? Újra sűrű csend állt be. – Érdekes. Erre nem is gondoltam. – Figyi, a pszichológusod sokkal vesz le? Már csak azért, mert erre nem volt valami nehéz rájönni. Ha ez így van, akkor rögtön nyitok egy rendelőt. Csúfondáros kuncogás hallatszott, amely azonban sokkal kevésbé volt keserű, mint az előző. – Igazad van, ha belegondolok. Te tényleg érett vagy a korodhoz képest. – Nem kellene azt hinni, hogy húszéves kor alatt az ember csak egy karórépa. Tudtommal a csecsemő is ember. Hát még egy kamasz! Egy kamasz, az tízmillió emberrel ér föl! – Mindenesetre veled könnyebb társalogni, mint az apáddal. Nem azért, hogy kritizáljam, mert végül is nagyon szeretem... Csak épp eltér a jellemünk. „Te mondtad!” – kiáltottam fel magamban. Apám maga a megtestesült pozitív hozzáállás a maga teljes pompájában. Számára nincs semmi, amit egy franciakulccsal, egy jó sörrel és egy Rolling Stones lemezzel el ne lehetne intézni. Minden más irodalom. – Azért, ami a nagyit illeti... Tényleg disznóság lenne ezt tenni vele. A háza, a kertje, a filmvetítések, a barátnői... Mindez baromi fontos a számára. – Hát, lehet, hogy igazad van. De én nem tudok minden alkalommal rohanni, és ápolni, amikor náthás lesz. – Értve. De egyelőre itt vagyok én. Amikor hazajön, majd én foglakozom vele. Utána meg felváltanak a szüleim, és minden visszazökken a rendes kerékvágásba. – 176 –
Ezen a ponton már nemigen tudtam, hogy most Christian bácsit akarom meggyőzni, vagy pedig saját magamat... – Hűűű, hát nem is tudom... Húúú... Nem könnyű jó döntést hozni. Egyáltalán, nekem már döntést hozni se könnyű. Hát még jót... Beszélgetésünk alatt Christian most először nevettetett meg. Ettől megjött a bátorságom, és feltettem neki azt a kérdést, amely egy ideje már nagyon fúrta az oldalamat: – Csak, hogy tudjam... Az igazi fiú, az te vagy, vagy az apu? – Az apád. Én egy brazíliai út emléke vagyok.
– 177 –
23 BRAZÍLIA. Miért Brazília? Ez a címe egy agyalágyult könyvnek, amit a franciatanár kötelező olvasmánynak adott ki, de nem olvastam el. Ettől függetlenül, mintegy a szerző kérdésére válaszul – akinek a nevét már elfelejtettem gondolatban kezdtem összegyűjteni az egybevágó jeleket. Először is, ott volt a zászló, amelyet a vakáció első napján begyűjtöttem. A padláson találtam rá, egy szekrényben, egy halom babakelengye között. Aztán bevillant, hogy amikor a nagyi ezen a héten egy időre kikapcsolt a kórházban, mennyire kapaszkodott az 1998-as futball-világbajnokság FranciaországBrazília meccsének az emlékébe, olyannyira, hogy felettébb különösnek találtam eme hirtelen támadt érdeklődését a sport iránt. Végül pedig a Világjárók egyetlen előadását se szalasztotta volna el évek óta, főként, amikor Latin-Amerikára került a sor. Na jó. Ami persze semmit se bizonyított, hacsak azt nem, hogy imádja ezt az országot. Hogy harminc évvel ezelőtt még ennél is jobban imádott egy jóképű brazilt, hát ez azért már meghaladta a fantáziámat. – 178 –
Meg kell hagyni, hogy e téren nem túlzottan termékeny a képzeletem. Kezdve ott, hogy kölyökkoromban, mikor hallottam, hogy recseg az ágy a szüleim alatt, azon gondolkodtam, vajon melyik vakarózhat olyan erősen, hogy ettől az ágy nyikorogni, a másik meg sóhajtozni kezd. Beletellett egy kis időbe, mire megértettem, hogy a szüleim nem bolhásak.
Miközben a kimerítő telefonálás után visszamentem a szobámba, arra jutottam, hogy ennek talán van némi köze a viszonylag renyhe libidómhoz. Lehet, hogy reménytelen eset vagyok: egy kamasz, aki nem folyton-folyvást a szexen töri a fejét, hát az nem normális. Valódi amőba. Iskolapélda. A testemet halálom után a tudományra kellene hagynom. Illetve még az előtt. Jóllehet azért nem hiszem azt, hogy a gyereket a gólya hozza, még mindig bizonyos viszolygást érzek, ha megpróbálom elképzelni a fogantatásomat. Abban semmi megrázó nincsen, ha az ember tudja, hogy egy petesejt és egy sietős spermium teljesítményének a terméke. Ez színtiszta biológia. Viszont elképzelni, hogy az anyám és az apám találkozik egy szórakozóhelyen, járni kezdenek egymással, smaciznak, szeretkeznek... hát ettől megzavarodok, és enyhe undort érzek. Az én szememben nekik nincs szexuális életük. Kicsit úgy, ahogy a lakodalmi torta tetejére állított műanyag párnak sincs. Ami meg a nagyanyámat illeti... hát az ő esete már kifejezetten a bibliai teremtéstörténet kategóriájába tartozik. A nagyinak rövidre vágott ősz hajával és csiricsáré tunikáival egyszerűen nincs neme. Ő a nagyi, és kész! Hogy ő – 179 –
szenvedélyes szerelmi életet élt volna, ettől nemhogy nem lepődöm meg, ezt fel sem tudom fogni. Lehetséges, hogy mások némi bosszúálló kíváncsiságtól hajtva azonnal rohantak volna a kórházba, és a spanyol inkvizíció módjára vallatásnak vetették volna alá a nagyit. Én viszont megkönnyebbültem, hogy aznap nem kell bemennem hozzá. Aznap ugyanis nem várt, és még azon is gondolkodni kezdtem, hogy másnap meglátogassam-e. Vagy a következő napok bármelyikén. Christiannak sikerült a haditerve? A gyalázatos Catastrofus26 mintájára sikerült viszályt szítania a családban? Egy olyan családban, amellyel különben eddig annyit törődtem, mint az első fogkefémmel. Olyan volt, mintha a nagyi azzal, hogy majdnem meghalt, visszatette volna középre a labdát. Miatta jutottam el odáig, hogy a világegyetem nagy rejtélyeit kezdjem boncolgatni: kik vagyunk, hová tartunk és a többi. Micsoda katyvasz! Aznap hiába tömtem tele magam hideg spenóttal, melyet egzisztenciális megvetésem jeléül magából a konzervdobozból kanalaztam ki, nem bírtam megszabadulni ettől a tapadósnyúlós érzéstől. Valami ragacsos érzés telepedett rám, borított be, kerített hatalmába. Valaki, amit addig kikerülő technikákkal, kibúvókkal, elvicceléssel tisztes távolságban tartottam magamtól. Valami, amit ismertem korábbról, kisgyermekkoromból, amikor egy rossz szó, egy leszidás, egy megtagadott puszi vagy egy rossz jegy miatt majd meghasadt mindig a szívem. 26
Uderzo-Goscinny: Asterix és Obelix
– 180 –
Az érzelgősség. A rohadt, mocskos, csöpögős érzelgősség. Felmentem a szobámba, kikapcsoltam a számítógépet, behúztam a spalettát, hogy ne is lássam Kremlin-Bicêtre kék egét, megragadtam az ágyamon heverő gitáromat, és benyomtam az erősítőt. A szobaajtót becsuktam Hector mögött, aki a helyiséget egy kivándorló határozott lépteivel hagyta el, és valamit nyávogott, ami az ő nyelvén azt jelenthette, hogy Nem, nem és nem, Nem, nem bánok semmit sem. Nem volt pontos elgondolásom, hogy mit is akarok kicsiholni ebből az átkozott gitárból. Furamód egy napon belül már másodszor volt a segítségemre. De azóta kedvem támadt megtanulni játszani rajta, vagyis kilencéves korom óta most először éreztem úgy, hogy enyém a gitár. Nem a Fender maga – nagyon is jól tudtam, hogy az apámé, aki folyton a fejemre olvassa, valahányszor elszakítok rajta egy húrt –, hanem úgy általában, maga a hangszer. A gitár és minden, ami kijön belőle. Szóval a zene! Életemben először érezhettem magam valódi gitárosnak. De nem volt szükségem arra, hogy ezt bárkinek elmondjam, vagy bebizonyítsam. Először is: egyedül voltam. A többiek eltűntek, olyannyira, hogy még a többi fogalma is értelmét veszítette. Csak én voltam, meg a gitár.
Nem tudom, mennyi ideig játszhattam a sötétben. Mivel alig láttam az ujjaimat a húrokon, nehezen tudtam megjegyezni, mit is játszom, amivel egyébként nem is próbálkoztam. Fogalmam sincs, hogy jó zene volt-e, vagy hogy egyáltalán milyen is volt. Nem érdekelt. – 181 –
Egyszerűen örömzenéltem – de még ez se pontos, még így is túl elvont, túl távoli: egy burokban voltam a zenével, mely belőlem jött, közvetlenül a szívemből vagy bármiből, ami bennem lehet, hívjuk bárhogy: hipotalamusznak vagy nyúltagynak; onnan, ahol a nyúlós izgalmak, a zsíros érzelmek alakulnak ki, ahol a szeretet, a gyengédség, a félelem fészkel. Mindaz a rohadtság, amitől az ember azon kapja magát, hogy este tíz órakor bőg, mint a szamár a körgyűrű felett lenyugvó nap láttán. Soha nem fogom tudni, hogy punkot játszottam-e. Ami a szöveget illeti, meg kell mondanom, hogy inkább ordítottam, mintsem énekeltem, és nem óhajtottam versenyre kelni Emmanuel Kanttal. A végén visszaültem az ágyamra, és kinyomtam az erősítőt.
Ajtót nyitottam Hectornak, aki a csend visszatérte óta ott kaparászott. Néhány tétova lépést tettem a folyosón a szobák és a fürdőszoba között. Bementem a fürdőbe, hogy igyak a csapból. Ahogy felemeltem a fejem, farkasszemet néztem saját magammal. Igyekeztem fintorgás és csúfolódás nélkül meglátni saját magamat, tényleg olyannak látni, amilyen vagyok, s nem törődni azzal, hogy kire vagy mire hasonlítok. Nem sikerült. Belekotortam a tükör előtti polcon lévő rózsaszínű fonott kosárba. Félretoltam néhány fésűt (irtózom tőlük), egy ajakrúzst (egyszer elég volt), körömreszelőket (erre nincs szükség, ha rágod a körmödet). Ujjaimat beleillesztettem az olló fogójába. Nem akartam időt hagyni az agyamnak a tiltakozáshoz. – 182 –
A mosdó fölé hajtottam a fejem, és levágtam mindent, ami kilógott.
A tarkómat azonnal megcsapta a hideg. Aztán a fülem környékét is. Ahogy felemeltem a homlokom, megállapítottam, hogy a bal kezem, amelyben néhány hajtincset tartottam, enyhén remeg. A jobb is, amellyel az ollót fogtam. Nem attól féltem, hogy megvágom magam, vagy rosszul vágom le a hajam, ugyanis ezen a ponton már totál mindegy volt, hogy úgy fogok-e kinézni, mint Frankenstein, vagy mint egy madárijesztő. Ha remegtem, az inkább az izgalomtól volt. Tisztában voltam vele, hogy valami fontosat teszek. Ki írhatja le a birka aggodalmát, miközben nyírják? És ki írhatja le a megkönnyebbülését, amikor hirtelen könnyűvé, saját magává, s mégis felismerhetetlenné válva feláll, és elfut? Ki írhatja le az örömét, hogy mássá lett, egy megkönnyebbült, egyszerűbb másikká?
Már megint ez a költészet! – mondaná a közgáztanárom.
– 183 –
24 A KÖVETKEZŐ NAPOKAT A SZÁMÍTÓGÉP ELŐTT TÖLTÖTTEM. Christian visszahívott, és bejelentette, hogy meglátogatja nagyit a kórházban, így aztán egy kis szünetet engedélyeztem magamnak. Megelégedtem reggelente egy hívással. Abból, ahogy nagyi kifakadt az előre csomagolt kaja miatt, meg kommentálta az előző napi tévéműsort, tudtam, hogy nyugodt lehetek felőle. Lehet, hogy kicsit gyáva voltam, de nemigen volt ínyemre egy 2.0-ás verziójú, férfifaló nagyival szembenézni. A kremlin-Bicêtre-i Lara Croft még várhatott. Megvárom, míg felépül, csak utána indulok felfedezőútra az életrajzában. Végül is már épp ideje volt, hogy egy kicsit a saját érzelmi életemmel is foglalkozzam... Natacha visszatért a Spacebookra®, és egy csomó története volt a gettóbeli gyerkőcökről. Hogy milyen mókásan vágnak vissza, milyen butaságokat csinálnak, milyen ártatlanok (sic!). Beszámolt arról is, milyen kérdéseket tesznek föl, például: „Párizs az Franciaországban van?”, vagy „A tenger az tényleg létezik?”, melyeken hol nevetett, hol sírt. A vihogás és az elérzékenyülés között félúton mindent türelmesen – 184 –
végighallgattam, mert túlságosan is boldog voltam, hogy engem választott bizalmasának. Ezután többórás gyötrelmes zenehallgatást rótt ki rám, mely alatt görgős székemen ülve sztoikus nyugalommal fedeztem föl olyan fazonokat, akik csörgődob és tangóharmonika kísérettel franciául énekelnek. Olyan együtteseket, mint a Nyaktekerészeti mellfekvenc, Vörös a kapcám, babám vagy az Oroszlány üvöltése. Az elején azt hittem, hogy ott mindjárt, élőben epilepsziarohamot kapok. Néhány óra múltán meg azon kaptam magam, hogy a klotyóra menet már fütyörészem a dallamot. Teljes agymosás. Ráadásul a hozzájárulásommal. Furcsa kimondani, de ezentúl nem féltem attól, hogy mások ízlése rátelepszik az enyémre. Nekem megvolt a saját zeném. Az a zene, amelyből mindennap egy kicsit előadtam saját magamnak, egyedül, anélkül, hogy felvettem volna magam, vagy bármit megőriztem volna belőle: egy tovaszálló, hozzám tartozó zene.
Pika továbbra is lassanként, cseppenként fertőzött. Olyan voltam, mint Mithridatész király, aki minden reggel ivott egy korty mérget, hogy hozzászokjon a szervezete27. Ezért aztán még csak fel sem lázadtam arra a gondolatra, hogy két órát vesztegessek arra, hogy egy digitális csatornán éjfélkor megnézzem a Madison megye hídjait, vagy elolvassam a Harold és Maude-ot. Egy egész délutánt és a nagyi egyik csekkjét áldoztam fel arra, hogy egy antikváriumban beszerezzem azokat a könyveket, amelyekről mint a „világ 27
Fantasztikusan bejött neki: kard által halt.
– 185 –
legjobb könyveiről” beszélt. Az a minimum, gondoltam, hogy megismerem, amit bírálni készülök. Mivel abban azért biztos voltam, hogy amit ő szeret, az nekem nem tetszhet. Hajlandó voltam persze bizonyos erőfeszítésekre annak érdekében, hogy ne hülyén haljak meg, de azért mindennek van határa. A film már eleve rosszul kezdődött: szerelmi történet egy béna riporter (az öregedő Clint Eastwood felvezetésében, akinek véleményem szerint a Piszkos Harry után be kellett volna fejeznie a pályafutását) és egy Illinois állambeli porfészekben vegetáló családanya között. Még jó, hogy beszereztem egy hatalmas csomag karamellás pattogatott kukoricát, hogy bírjam a gyűrődést. Nos, akár hiszitek, akár nem, a százötvenedik percben odaordítottam Meryl Streepnek: „Gyerünk már, hagyd ott a férjedet és a gyerekeidet, és lépjél le vele!” A Harold és Maude könnyebb volt, ugyanis semmire se számítottam. A könyv borítóján egy sárga viharkabátos öregasszony ül egy motoron, mögötte egy fiatal srác lapáttal. Ha azt mondja nekem valaki, hogy a kettő között szerelmi történet lesz, hát odavágom a könyvet, és diszkréten rókázok egyet. Még szerencse, hogy senki se mondta. Másfél órát töltöttem a klotyón, és a hasamat fogtam a röhögéstől a Harold által megrendezett álöngyilkosságok olvastán. S amikor végre kijöttem, úgy éreztem, hogy tűkön ülök (ami előfordul, ha az ember a vécén olvas), és a könyv több oldalát is behajtottam, hogy újraolvassam (ami viszont eddig még sosem fordult elő velem), vagy idézeteket merítsek belőle. Többek között Maude egyik mondatát, aki azt mondja: a világ összes baja onnan származik, hogy az egyedi emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy úgy viselkedjenek, mint mindenki. – 186 –
Ezzel a maximával felvértezve, amely olyan jól illett hozzám (remélem, megbocsátjátok ezt az olcsó szójátékot), visszatértem Natachához. Pika: Biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Te különben is Haroldra emlékeztetsz. r P Moriarty: Vannak közös pontok. Te meg Maude vagy? Pika: Kedves. Maude 80 éves! Pr Moriarty: Igaz is, te öregebb vagy nálam. Pika: De nem látszik. Jól tartom magam. Pr Moriarty: Igen, egy Pokémon nem öregszik. Pika: lol. Akarod látni a fényképemet? Wáó! Végre eljutottunk idáig! A titok nyitja egyszerű: a lányokkal nem szabad elsietni a dolgokat. És semmit se kérj. Türelem rózsát terem... Pr Moriarty: Nagyon is! Hiszen te már láttad az enyémet. Pika: Igen, és mivel eddig még nem fűztem hozzá megjegyzést, meg kell mondanom, hogy az új fényképed jobban tetszik, mint a régi. Ki a fodrászod? r P Moriarty: Saját gyártmány. Pika: Látszik! Mindenesetre most, hogy levágtad a hajad, jobban látszol. r P Moriarty: És...? Pika: Háát... Mondjuk úgy, hogy kár lett volna tovább rejtőzködnöd... – 187 –
A számgép előtt ülve úgy elpirultam, akár egy szende szűzlány. Zavaromat elrejtendő, nagy hangon követeltem azt a híresnevezetes fényképet. Aggódva vártam, hogy Pikachu fiatal lánnyá változzon. Ám ahelyett, hogy egyszerűen megváltoztatta volna az avatarját a weboldalon, bekapcsolta a webkameráját, mire egy apró képernyőn egy ritmusosan mozgó árny bukkant fel a szemem előtt. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Orromat a képernyőhöz nyomtam. Copfosnak képzeltem el, dús hajjal, a frufruja sötét szemekre omlik. Ehelyett a fejét fiúsra vágott szőke hajsisak fedte. Kiköpött annak a színésznőnek a feje Godard filmjében, aki Belmondóval játszott együtt – annyira fel voltam dúlva, hogy nem bírtam felidézni a film címét. Láttam, ahogy mozog a képernyőn, amelyet az egér gombjára kattintva lázasan próbáltam meg kinagyítani. Egyszer csak látom, hogy felnevet. Rávetettem magam a hangszóró gombjára, feltekertem a hangot, és meghallottam. Remegés járt át. Minden tagomban reszkettem. Katyvasz a köbön.
Az igazi hangján szólított meg: – Na, mi újság, itt hagysz? – Bekapcsoljam a webkamerámat? – kérdeztem a képernyőtől, mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy Natacha nem hallhat, hiszen nem kapcsoltam be a webkamerát. (Téboly a köbön.) – 188 –
Mikor a nyaknyúlványom megjelent a képernyőjén, nevetni kezdett. – Milyen képet vágsz! Mintha kísértetet láttál volna! – Ne haragudj, de életemben először látom egy Pokémon színe változását. – Nekem is szoknom kell a helyzetet! Irtó muris hallani a hangodat. Milyen mély... – Mért, mit hittél? Már nem vagyok tizenkét éves! – Tudom, persze, de mégis... Ugye nagyon magas vagy? Úgy látom, hogy görnyedsz a számítógép előtt. – Abbahagynád a látvány kommentálását? Egy ideig ebben a hangnemben folytattuk, és félnótásként vihogtunk, valahányszor a másik az orrához ért, vagy elfordította a fejét. Akárcsak két majom a tükör előtt. Minél többet hallottam nevetni, annál kellemesebbnek és ragadósabbnak találtam a nevetését. A bamba vigyortól a végén már fájt az arcom. Azt viszont nem mertem neki bevallani, mennyire elbűvölt az arca. Igen, erre nincs más szó, még ha ez így, nyersen kicsit gyagyán hangzik is. El voltam ragadtatva. Mintha Merlin elvarázsolt volna. Szinte tudattalanul rakosgattam össze a kirakós játék darabkáit, s próbáltam megfeleltetni az első napok utálatos, vitriolosan visszavágó Pikáját a magas fehér homlokú, vidám hangú, nevető Natachának, aki tősgyökeres párizsi kiejtésével úgy hadart, mint egy cséphadaró. Egyszer csak hülye módon úgy képzeltem magam elé, mint aki mohaillatot áraszt, olyat, amilyet csak a virágboltban érzel. Magasról letojtam, hogy én milyen hatást tehetek rá. Csak egyet akartam: hogy a pillanat örökké tartson. Az a gondolat, hogy ki kell kapcsolnom a számítógépet (mivel azért már bőven hajnali kettő felé jártunk) elviselhetetlennek tűnt. – 189 –
Egyikünk se akarta megadni a jelet a távozásra.
Történt ilyen velem már azelőtt is, például amikor Kevinnel, vagy még gyakrabban, amikor Alexszel órákat társalogtunk a klaviatúra közbeiktatásával, és nem bírtunk megválni egymástól. Mindegyikünk búcsú smiley-kat küldözgetett a másiknak (egy kis, integető vagy egy puszit dobó emberkét), és egyikünk se jelentkezett ki. De ez most sokkal erősebb volt. Mintha egy másik világ kapuja tárult volna ki, mi meg nem akartuk volna bezárni. Nyilván ő is ugyanezt érezte. Hirtelen megszólalt: – Tudod, mire emlékeztet ez az egész? Megígéred, hogy nem fogsz kicikizni? – Ööö... igen. Nem. – Ki fogsz gúnyolni, tudom. Ez a Ro... egyik jelenete. Na jó, inkább nem mondok semmit. – Mondd már! Ro... mi? Robot és társai? Rocco és testvérei? Ro... Rolling Stones? – Te, most szórakozol? Hagyjuk is! – Nem, esküszöm! Még csak nem is mosolygok. – Hülyének nézel? Emlékeztetnélek, hogy most már látlak! Úgy nézel ki, mint A maszk. Na, jó, nem mondok semmit, elküldöm a youtube-os linket, és majd egyedül megnézed. – Miii, elmész? – Igen, azért aludni is kell néha. Holnap melózok. De ugye megígéred, hogy megnézed a videót? – Becsszó. És holnap megint találkozunk, ugye? – A tábori meló után, persze. Becsszóra.
– 190 –
Az alakja a hangjával egy időben tűnt el a képernyőről. Elárvultnak éreztem magam. Kétségbeesve, egy szál magamban a világon, kitéve egy lakatlan szigeten, hogy nálam még Robinson is boldogabb lehetett. Hogy ne veszítsem el a fonalat, rákattintottam a linkre, amelyet az utolsó üzenetében küldött. Megnyílt a YouTube, néhány másodpercet várnom kellett, míg elindult a felvétel. Eszelősen vert a szívem. A Rómeó + Júlia egyik jelenete volt Baz Luhrmantól. Második felvonás, 2. szín. Angol szöveggel, az eredeti shakespeare-i szöveggel, francia felirattal a sötétek számára. Az erkélyjelenet. És a végeláthatatlan búcsú. Rómeó, aki elmenne, de Júlia visszahívja, Rómeó visszajön, aztán újra elindul, és a gyönyörűséges kis Júlia azt ismételgeti: Jó éjt! Jó éjt! E két szóban annyi édes kín lakik, Hogy mondogatnám neked hajnalig.
Újra és újra lejátszottam magamnak a videót. Ugyanazzal az ütődött mosollyal a szájam szögletében.
– 191 –
25 BICIKLIVEL VOLTAM, a nevezetes Salengro utca-Fontainebleau utca kanyarban, amely a Bicêtre felé vezető kapaszkodó utolsó állomása. Jó helyről indultam a sárga trikóért. Az MP4-en Polnareff Az utcán című számát hallgattam, amit a nagyi padlásán előásott lemez jóvoltából fedeztem fel. Esténként, mikor a falak összébb húzzák magukat / Mikor tengeralattjárónak érzem magam / Kitöröm kajütöm ablakát / És kiugrok a lakásból / Az utcán otthon vagyoook... Hangosan énekeltem, s annál kevésbé érdekelt, hogy mit szólnak hozzá a járókelők, hogy nem is hallottam saját magam. Megrettent tekintetükből ítélve kétségtelenül iszonyatos lehetett. Azon morfondíroztam, hogy utolsó alkalommal teszem meg ezt az utat – hacsak az utolsó pillanatban be nem üt a ménkű. Eszembe jutott az első este, az a valószerűtlen utazás bilincsbe verten, meg az is, ahogy a kórház területén majdnem elgázolt egy mentő. Már-már sajnáltam, hogy vége szakad a lebilincselő kalandoknak. De hát, gondoltam, a legjobb dolognak is vége lesz egyszer. És a viccek közül a legjobbak a legrövidebbek. A nagyi ezen az augusztus 7-i szombaton kellett hogy kijöjjön a kórházból. Vasárnap pedig a szüleim is hazajönnek – 192 –
Korzikáról... Inch Allah. A következő vasárnap pedig Alice-on a sor, aki egyébként giccses képeslapgyűjteményem gyarapítása végett küldött egy rendkívül ízléses példányt: egy breton asszonyságot ábrázol a jellegzetes tornyos fejtyűben, aki az összes szoknyáját felhúzza, és fennhangon kiáltja: „Bújj elő az odúdból! Csatlakozz hozzánk!”
Az utóbbi napokban Christian bácsi váltott fel nagyi mellett, a 432-es kórterembe pedig a hírek szerint új jövevény érkezett, egy ötvenes férfi, akit nagyi rendkívül kellemetlennek talált, mert éjszaka szellentett. Alig várta, hogy mikor jöhet már haza, hogy kibújjon egyrészt a kisebbik fia hirtelen támadt féltő gondoskodása, másrészt a barátnőivel folytatott, mindennapossá váló bridzsjátszmák alól, melyek a Bicêtre-i kórházat játékbarlanggá változtatták. Ő maga telefonált nekem még reggel, hogy bejelentse: kiengedik. Úgy adta elő, mintha Katalin, cambridge-i hercegné terhességéről tudósítana elsőként. – Maxime, drágám, olyan jó lenne, ha eljönnél értem... Hogy kicsit cukkoljam, naivnak tettettem magam. – Nem lenne jobb, ha Christian menne? Neki van kocsija... – Dehogyis! Szó se lehet róla! Képes lenne ezt is felfújni! Nem, tudod, szeretnék egy kicsit gyalogolni, nyugodtan sétálgatni az utcán. Levegőzni egy kicsit. Mert itt elfonnyadok... – Biztos nem leszel rosszul? – Ugyan már, egy kis séta csak jót tesz. Negyedóra gyaloglás kiváló a szívnek.
– 193 –
Meg sem említette, hogy nem látott az utóbbi napokban. Mintha észre se vette volna, hogy már nem megyek meglátogatni. Még az se kizárt, hogy azt mondta magában: jobb is így, egy 17 éves fiú számára nem egészséges elfoglaltság a délutánjait az infarktusos nagyanyja mellett tölteni a kórházban, és mindent összevéve jobb, ha a fia áldozza fel magát. Pedig nem ez volt a valódi ok. Azért nem mentem már hozzá, mert féltem, hogy ha meglátom, nem tudom legyőzni a zavaromat, ha arra gondolok, amit Christian mesélt. Féltem, hogy nem ismerek rá. Hogy a szupernagyi álarca mögött folyton azt a nőt fogom keresni, aki 40 éves korában kirúgott a hámból28, és fülledt kalandba bocsátkozott egy capoiera táncossal. És aki egy forró szamba idejére megfeledkezett derék Gastonjáról, aki a Halál a Nílusont immáron ezredszerre olvasva várta őt haza, férfias kezével törölgetve a Mont Saint-Michel kölnitől levendulaillatú orcáján csorgó könnyeket. Persze lehet, hogy nem így történt. De nem voltam benne biztos, hogy akarok-e egyáltalán erről többet is tudni.
A buzgó pedálozás közben ezeket a gondolatokat valamiféle csomós pürévé turmixoltam össze, amellyel kikentem a lelkem mélyét. Ám a rendelkezésre álló tér legnagyobb részét egyetlen gondolat foglalta el, amely megfoghatatlanul ugrándozott és
28
Száz évvel ezelőtti állati pajzán szólás. Nem tévesztendő össze a „kirámolja a bankot” kifejezéssel.
– 194 –
pattogott, mint egy kis szikra. Mihelyt egy pillanatig nem gondoltam a családomra, azonnal eszembe jutott. Igyekeztem nem túlságosan leragadni nála, nehogy elrémítsem, tönkretegyem vagy elhasználjam. Annyira új, annyira élénk és vidám kis szikra volt, hogy féltem: elfojtom, ha rátenyerelek. Megelégedtem a táplálásával, ahogy gallyakat dobunk a pattogni kezdő tűzre. Hogy fellángoljon, csak annyi kellett, hogy magamban kimondjak egy nevet. Fura volt ez a belső tűz. Tényleg különös. Képek tolultak fel bennem, szavak, néha egész mondatok is, melyek nem is tudom, honnan bújtak elő. Mintha csak egy pótagyat ültettek volna belém az éjszaka. Mintha a merevlemezemet pótmemóriával bővítették volna. Szerelmes vagy, sóvár egész augusztusig! Szerelmes vagy: nevet szonettodon a lányka. Ődöngsz kedvetlenül, elhagynak társaid...29 A többire nem emlékszem. Már eleve csodaszámba ment, hogy fel tudtam idézni ezeket a sorokat. Én, aki alsóban is meg a felsőben is olyan nyögvenyelősen tanultam meg minden egyes sort kívülről... Ha még csak két héttel azelőtt is azt mondja valaki, hogy KremlinBicêtre-en keresztülhajtva Rimbaud-idézetekre ragadtatom magam, hát kinevetem.
Mikor megérkeztem a kórházba, lezártam a bicajt, majd üdvözöltem a kardiológián a titkárnőket. 29
Rónay György fordítása (idézet Arthur Rimbaud: Regény című verséből).
– 195 –
– No, akkor minden el van intézve, a nagymamája hazamegy? – szólt oda egyikük. – Hát igen. Nem siették el! – El se tudja képzelni, hogy fog nekünk hiányozni! Minden reggel sétált egyet az osztályon, beszélgettünk... Persze örülünk, hogy mehet. A 432-es kórteremben találkoztam Étienne-nel, a nyirkos tenyerű rezidenssel, aki a zárójelentést jött átadni. – Á, itt a fiatalember, aki már nem is kicsi! – kiáltott fel, amikor meglátott. Biztos vagyok benne, ha csak rajta múlna, megtagadná a belépést mindenkitől, aki magasabb nála. Láttunk már ilyet... Odamentem, és megráztam a felém nyújtott kezét, lelkileg felkészülve, hogy tenyerének érintése olyan lesz, mintha egy frissiben kinyitott osztrigát markolásznék. Nagyi ott állt az ágya mellett, a holmija már össze volt készítve egy utazótáskába. Az új ágyszomszédja felé vetett egyetlen pillantással megállapítottam, hogy tényleg olyan éretlen olajbogyó színe van, mint amilyennek a nagyi leírta a telefonban. – Ne felejtse el, hogy jövő hétfőn vissza kell jönnie ellenőrzésre – emlékeztette Étienne. – Hogyne, hogyne. Nem vagyok alzheimeres – felelte a nagyi elragadóan megvető mosollyal. – Ugye tudja, hogy a továbbiakban mit kell tennie? – folytatta rendületlenül a rezidens. – Szedje tovább a gyógyszereit, pihenjen, ez most nem a fárasztó munkák ideje. Pihenés, nyugalom, és az aszpirint se felejtse el! Az aszpirint? Micsoda bizarr ötlet! Tudomásom szerint ősöm nem fejfájáskezelésre vonult be két hétre a Bicêtre-i kórházba. A – 196 –
dokira vetettem második számú vizslató pillantásomat, s már vártam, hogy köpenyének zsebéből egy sárga-fekete borítójú könyv fog kikandikálni Kardiológia pupákok számára címmel. – Tudod, Maxime, az aszpirin a jelek szerint nagyon jót tesz a vérkeringésnek – súgta oda nagyi, aki elkapta a pillantásomat. – Tényleg? Pedig az ember azt gondolná, hogy a pezsgés nagyon nem tesz jót a szívnek. Nagyi felnevetett, Étienne meg egy olyan muksónak az arckifejezésével meredt rám, mint aki azon gondolkodik, hogy egy retardálttal van-e dolga. A humorom nyilvánvalóan magas volt neki. – Na, jó, akkor azt hiszem, mehetünk is – jelentette ki nagyi, hogy rövidre zárja a magyarázkodást. Egyik kezemmel megragadtam az utazótáskát, a másikkal a retiküljét, ami megmentett attól, hogy újra nyújtsam a mancsom a zselés embernek. Bizonytalanul bólintottunk Mustard ezredes irányába, aki éppen az ágybafingással volt elfoglalva, és távoztunk az osztályról. Nagyi a nézőközönség pukkasztása céljából belém karolt, de aztán elengedte a karomat, mihelyt kívülre kerültünk. – Nem tudtam, hogy biciklivel jöttél – mondta, míg kinyitottam a zárat. – Hát az a helyzet, hogy amióta a szívgyógyászatra kerültél, mindennap biciklivel jövök látogatóba. – Ha a formádnak ez a titka, akkor lehet, hogy nekem is rá kellene szánnom magam. Neked bejön, jól nézel ki. – Ezt azért mondod, mert levágtam a hajamat. Nagyi erre mozdulatlanná dermedt, mintha megkövült volna. – 197 –
Én is megálltam, nem toltam tovább a biciklit mellette a fasorban, mert azt hittem, hogy az utolsó pillanatban rájött egy kis kóma. – Azt a leborult szivarvégit! Hát persze, ez az! Kerestem, hogy mi változott meg rajtad, de nem találtam. Hogy én milyen hülye vagyok! Elmosolyodtam, el voltam ragadtatva a hatástól. – Nahát, őrület, hogy a frizura mennyire megváltoztatja az embert. Magasabbnak látszol, vékonyabbnak, meg... Láthatólag az után kutakodott a memóriájában, hogy miként bókolhatna nekem a legjobb módon anélkül, hogy ne érezzem kínosnak. Vártam, kissé már zavarban voltam. – Nem is tudom. Olyan boldognak látszol, na. Erre aztán úgy éreztem, hogy lángolni kezd a fejem. Nagyi újra megindult mellettem, kettőnk között a bicaj, s időnként észrevétlennek szánt apró pillantásokat vetett felém. Szinte az egész hazaúton nem tűnt el a pír az arcomról.
Ahogy hazaértünk, Hector kitörő örömmel fogadta a nagyit. A lábammal távol tartottam, nehogy elgáncsolja, miként ezt velem már sikerült megejtenie. – Te jó ég! Milyen dagadt ez a macska! Mit adsz neki enni? – Izé... Az utóbbi időben nem vettem neki tápot. Elfelejtettem... Szerintem madarakat zabbant. Néha meg pizzamaradékot. Aztán ő falta be a maradék marhaszegyet, amiből bifszteket akartam csinálni magamnak. – Marhaszegyet? Micsoda ötlet! Az főzésre való, a marhaszegy. Mindenféle mártásos ételekhez vagy húsleveshez. Hát te tényleg nem ismered a francia konyhát. Majd én megtanítalak rá. – 198 –
Bólintottam, kicsit sajnáltam, hogy Hectorból Garfield-klónt csináltam. A konyhában a nagyi jókat rötyögött a hűtőre ragasztott post-iteken, amelyekre a szüleimnek szánt habókos üzeneteket firkantottam. – Tényleg, Maxime: szeretnék megköszönni mindent, amit tettél értem. – Én? De hiszen semmit se tettem. Illetve de: felhívtam a 15-öt. – Köszönöm, hogy tartottad a frontot. És hogy mindent magadban tartottál. Ne sértődj meg, de sose hittem volna, hogy képes vagy rá... Tényleg lett volna min megsértődnöm. De azt hiszem, értettem, mit akar mondani. Különben én magam se hittem volna ezt saját magamról. Kora délután elküldött a gyógyszertárba, hogy váltsam ki a gyógyszerét, míg ő ledől egy kicsit. Mikor visszaértem, letelepedtünk a nappaliban, és ittunk egy „Maxime-féle” pálinkás cseresznyével feljavított gyógyteát, majd römiztünk. Megvolt a nyugdíjas-otthon-hangulat. Olyannyira, hogy néhány óra múlva el is üldözött. – Mondd csak, életem, nincs jobb programod? Menj a dolgodra, én meg megeresztek egy-két hívást. Nem sokáig kérettem magam. Ugyanakkor, mivel Natacha még nem ért haza a melóból, nem siettem felmenni a netre. Aztán mégiscsak bejelentkeztem, hogy üdvözöljem Kevint, aki másnap indult Marseille-be a bátyjával, a bátyja haverjaival és egyetlen nagy sátorral az egész brancs számára. A lábszag garantált egészen a NotreDame-de-la-Garde templomig. – 199 –
Alexandra cím hátrahagyása nélkül rejtélyesen eltűnt, mi meg a legagyamentebb feltételezésekkel kommentáltuk a távollétét. Ő Kevinsége: Velémenyem szerint folddonkivüliek raboftakel. r P Moriarty: Vagy pedig ejtőernyős tanfolyamon vesz részt, és azért nem szólt semmit, hogy a sulikezdéskor meglepetés legyen, amikor kiderül, hogy bevonult a tengerészgyalogosokhoz. Ő Kevinsége: Ténnyleg nemgondolod hogy Alex leszbikuss? r P Moriarty: Ne kezdd a hülyeséget! E feltételezés mögött azért a Kevin védjegyű bűzlő előítéletet véltem felfedezni. A múltban viszont már előfordult, hogy meglepő éleslátásról tett tanúbizonyságot – a tonnányi diliflepni ellenére. Például akkor, amikor általános elképedésre kitalálta, hogy az egyik felügyelő tanár a matektanárnő szeretője. Azon tűnődtem, hogy a maga módján nincs-e több érzéke ahhoz, hogy észrevegyen bizonyos dolgokat, különösen érzelmi téren, olyasmiket, amik nekem fel sem tűnnek. Ő biztos kiszagolta volna a nagyi esetét a brazil szeretővel. Ő Kevinsége: Vanak ere utaló lyelek. Én ászt gondolom hogy nemkízárt. – 200 –
Pr Moriarty: Veled mindenesetre semmi se kizárt Főként, amikor lyeleket látsz. Mire bedobtam Kevinnek a kabaladalát, azt, amellyel már két év óta üdvözlöm valamennyi bohóckodását: a Dionysos Don Diego 2000 című számát. Olyannyira, hogy a gimiben „Don Diego” lett a csúfneve a franciatanár legnagyobb csodálkozására, aki ebben minden alap nélkül Corneille Cidjére történő utalást vélt felfedezni. Miközben Kevin meglehetősen gusztustalan homoerotikus képekkel támadott vissza, körbe-körbe forogtam a székemmel, közben erőteljesen dörzsöltem a fülemet. Mi van, ha Kevinnek kivételesen igaza van? Mióta csúnyán faképnél hagytam Alexandrát az MSN-en, hogy Pikával cseresznyézzek egy tálból, kicsit zavarban voltam vele kapcsolatban. Féltem, hogy haragszik rám. Annyira paráztam, hogy azt képzeltem, ez az igazi oka az eltűnésének... Ha Alex magasról tojik rám, bármilyen okból, akkor kicsit fellélegzek. Habár... Na, mindegy. Az egész már kezdett úgy bűzleni, mint egy baromfiudvar, ahol a pávák násztáncot járnak a tojók előtt.
Miközben készülődtem, hogy lemegyek, és felmérem a palacsintatészta-ügyben számba jöhető erőket, csörgött a mobilom. Dobogó szívvel mentem vissza az asztalomhoz. Mi van, ha Natacha az? Hülye vagy! Meg se adtad neki a számodat... Mielőtt felvettem volna, ránéztem a kijelzőre. Ismeretlen szám. Sose lehet tudni... Mi van, ha Natacha egy kis szerencsével kitalálta a számomat? Na, jó, OK, most hülyéskedek. De azért reménykedtem. – 201 –
– Halló, Maxime? Hallasz? Megdöbbenésemben lehuppantam az ágyra. A takarón lévő gitár felrepült. Az anyám volt! – Iiigen... – mondtam elhaló hangon. – Ó, drágám! Úgy örülök, hogy hallak, ha tudnád! Hát még én, gondoltam. De nem mondtam semmit, teljesen lebénultam, megnémultam, egy king size sóhaj szorult két lengőbordám közé. – Annyi bajunk volt! Képzeld, a hegyekben elvesztettük a mobilomat! A táskával, az okmányainkkal, a pénzzel, szóval mindennel együtt! Hihetetlen bonyodalmakon mentünk át... Na de most nem traktállak ezzel, majd elmesélem... És te hogy vagy? És a nagyi? Mintha kiürült volna az agyam.
Hirtelen bevillant egy dal – fura, hogy működik az emlékezet. Gaston tata énekelte néha. Egyszer teljes hosszában hallottam a rádióban. Ray Ventura énekli, címe: Minden a legnagyobb rendben, nagyságos márkinő.
– 202 –
Extra bónusz30 A ROISSYI REPÜLŐTÉREN – anyám azt kérte, hogy menjünk ki eléjük, mert „kicsit sok a cuccuk” – hárman alkottuk a fogadóbizottságot. Nyilván ott voltam én. Aztán a nagyi, akit az észrevételeim dacára („Kifáradsz, gondolj a szívedre...”) nem lehetett lebeszélni, hogy velünk jöjjön. Végül pedig, mivel közülünk csak neki volt kocsija, és mivel vasárnap volt, és nem dolgozott, Christian bácsi. Az előző héten nagyon ügyeltem, hogy össze ne fussak vele a 432-es kórteremben. Kissé tartottam attól, hogy szembetalálkozom egy családtagommal, akinek azt mondtam, hogy leszarlak... Tehát egy-két év után most találkoztam vele először. Úgy rémlik, hogy apám az után nem hívta meg többet hozzánk, hogy egy ebéd közbeni veszekedés alatt véletlenül kiöntötte a vörösbort a padlószőnyegre... Semmit sem változott, de most más szemüvegen keresztül láttam. Persze barnábbnak találtam az apámnál, és most már tudtam, miért. Emellett viszont nem lehetett azt állítani, hogy a különbözőségük annyira szembetűnő lett volna, mivel eddig is 30
Ti még itt vagytok? Már csak azért, mert mindjárt vége. Nektek nincs otthonotok?
– 203 –
mindig nagyon eltérőnek találtam őket. Christian jó barátja lehetett volna Étienne-nek, a rezidensnek: mindkettőnek hasonlóan nyirkos volt a tenyere, és a létezés súlya alatt megroppanva ugyanolyan görnyedten tartották magukat. Ettől eltekintve ezen a forró augusztusi vasárnapon a bácsi erőteljesebbnek tűnt, mint máskor. Világos, rövid ujjú inget és drapp nadrágot viselt, és egyenesen tartotta magát, míg fürkészte az érkezési oldalról kiáramló tömeget, mintha csak a testével akarná felfogni azt. Előtte eléggé férfias kézfogással tisztelt meg, mintha most már túl nagy lennék ahhoz, hogy megpusziljon. Még arra is képes volt, hogy ne bosszantsa fel a nagyit, aki attól tartott, hogy egy gyerekülésbe szíjazza a kocsi hátsó ülésén. Szóval korrektül viselkedett.
A kezemben ott szorongattam a mobilomat. Kissé fel voltam ajzva. A szüleimmel való találkozás eseményszámba ment számomra. Rendes esetben alig tudatosult bennem a jelenlétük. Azon morfondíroztam, hogy az életben időnként tudni kell eltűnni, hogy a többiek észrevegyék, hogy ragaszkodnak hozzád. Egyszer csak azt veszem észre, hogy felemelkedik egy kar a biztonsági kapuk előtt csoportosuló tömegben. – Hahó, Mainard-ék! Az apám volt. Néhány lépéssel előrébb mentem, hogy én legyek az első, aki üdvözli. Úgy gondoltam, ez kötelességem. Végtére is én voltam a családfőhelyettes. Előző nap, amikor anyám telefonált, sikerült elhallgatnom mindent, ami történt. Egy szót se szóltam a szívrohamról, a letartóztatásomról, a bojlerről, – 204 –
arról, hogy sakálrészeg lettem a Pineau des Charentes-tól, a felrobbant padlizsánról, a zsaru látogatásáról, semmit, de semmit! Nada. Niente. Nagyon büszke voltam magamra. Úgymond „uraltam a helyzetet”. Apám körvonalai konkrétabb formát öltöttek, mögötte egy sokkal kisebb alak tipegett. Mielőtt megláttam volna anyámat, a szemem megállapodott az apámon. Még mindig hadonászott a jobb karjával, biztos attól félt, hogy nem vesszük észre. Az ép karjával. Merthogy a csuklóig begipszelt bal karja kendővel fel volt kötve a nyakába. Az anyám mosolyogva követte – mankón. Az egyik lába merev volt, óriásira dagadt, és hatalmas kék tépőzárakkal összeszorított fémsínbe volt szorítva. Ajkamra fagyott a mosoly. * Miközben Christian odarohant anyámhoz, hogy átvegye tőle a kis táskát, mely esetlenül billegett a vállán, hallom, hogy apám azt mondja a nagyinak: – Azért nem mondtunk semmit, mert nem akartuk, hogy aggódjatok... Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Összerezzentem. Az anyám éppen megkísérelte elengedni az egyik mankóját, és felém tárni a karját. Veszélyes mutatvány. – Maxime, hogy megváltoztál! – kiáltott fel, aztán a karjaimba omlott. Visszapusziltam, a mobil meg közben rezgett a kezemben, akár egy dobogó kis szív. Míg anyám szeretetteljesen lapogatta a hátamat, észrevétlenül eltoltam a telefon fedlapját: a hőn remélt számot írta ki. Elengedtem anyámat, és néhány lépéssel arrébb mentem. – 205 –
– Te vagy az? Igen, én... Mikor találkozunk? Iiigeeen, én iiisss...
Kezdődik a pávatánc.
– 206 –
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönet a bátyámnak a rockért és a humorért, a szüleimnek a tulipánhagymákért és Derrickért, valamint Christian B.-nek, a „szaGértőnek”, a szívgyógyászati és a GR20-ra vonatkozó szaGértéséért!
– 207 –
