A nő a sötétségből lépett oda hozzá. Megismerte hajának vöröséről. Kimért lassúsággal közeledett feléje. Jack elégedetten fújta ki a levegőt

JESSICA BIRD Egy ellenállhatatlan agglegény Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014 A fordítás alapjául szolgáló mű: Jessica Bird: An Irresistible Bachelor Fordította VARGA ZSÓFIA Jack kinyújtotta a kezét, és végigsimított a nő hűvös arcbőrén. A nő hátrébb lépett, kitágult pupillája heves izgalomról árulkodott. Jack ráébredt, hogy ő is kívánja őt… Egyenesen a szemébe nézett. – Tudja, mit? Azt hiszem, maga kifogásokat keres, hogy ne kelljen elfogadnia ezt a munkát, pedig pusztán félelemből nem szabadna elutasítania valami ilyen fontosat. Nem gondolja? – Elővette a névjegyét, és a nő kezébe nyomta. – Ez a megbízás nagyot lendíthet a karrierjén, ezt maga is tudja! Hívjon fel holnap a válaszával! – Már válaszoltam – ellenkezett a nő. – Gondolja át! – Már megtettem. – Nos, gondolja át még alaposabban! – mondta Jack makacsul. – Megígérek magának valamit: Maga eljön hozzám dolgozni, én pedig mindent megteszek, hogy ne következzen be az, amitől ennyire tart. – És mit gondol, mi az, amitől tartok? Jack, mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, megragadta a nő derekát, és magához húzta. Lehajtotta a fejét hozzá, míg ajkukat nem választotta el más, csak a hidegen süvítő szél. A távolság mintha nem is létezett volna… 1. fejezet

A nő a sötétségből lépett oda hozzá. Megismerte hajának vöröséről. Kimért lassúsággal közeledett feléje. Jack elégedetten fújta ki a levegőt. Szerette volna megkérdezni: Merre járt? Hiányzott neki. De minél közelebb ért a másik, ő annál kevésbé vágyott beszélgetésre. Amikor megállt előtte, Jack kinyújtotta a kezét, és egyik ujjával végigsimított az arcán. Fájdalmasan szép volt, különösen a szeme, ez a lenyűgözően kék szempár, amely tökéletesen ellenpontozta vállára hulló vörösesbarna fürtjeit. Jack akarta őt. Nem, szüksége volt rá. A lány egyre csak mosolygott, mintha tudná, mi jár a férfi fejében. Hátrahajtotta a fejét. Jack a felé fordított, félig szétvált ajkaira bámult. Sürgető vágy áramlott az ereiben. Megastidta magát az éhségének, és a nő vállára téve a kezét magához húzta, a lehető legközelebb. Szerette volna gyorsan megszerezni, amit a másik kínált, mielőtt még újra a semmibe tűnik. Lehajolt. Várakozásteli izgalmat érzett, és valami mást is, valamit a vágyon kívül, amitől hevesebben kezdett verni a szíve. Jack Walker szeme hirtelen kinyílt. Ahogy rádöbbent a testében tomboló mohó éhségre, nem tudta biztosan, vajon tényleg ébren van-e. Vagy hogy hol a pokolban lehet. Azt tudta, hogy az ágy nem a sajátja, de semmi mást. Körbenézett, szemügyre vette a szoba sötét árnyait. Néhány mély levegővétel után a formák lassan értelmes egésszé álltak össze. A Plaza Hotelben volt, New Yorkban, abban a lakosztályban, amelyben mindig megszállt, ha a városban tartózkodott. És fájt, hogy a nő, akit még mindig ennyire kívánt, semmivé lett. Újra. Csalódottan meredt a cirádás mennyezetre. Nem aludt jól az elmúlt két éjszaka, most már igazán ráfért

volna egy egészséges, jó alvás. Amúgy sem volt türelmes természetű, és az alváshiánytól egyre kevésbé hasonlított Teréz Anyára. Az álom megőrjítette. Minden alkalommal ugyanaz! Amikor megcsókolta volna a nőt, amikor megérezhette volna az ízét, felriadt, csatakosan az izzadságtól, pokolian rossz hangulatban. Jack beletúrt a hajába. Mivel nem talált megfelelő célpontot haragja levezetésére, magában dühöngve meredt a sötétbe. Csak egyszer találkozott a nővel, nem gondolta volna, hogy ilyen mély benyomást tett rá. Ideges türelmetlenséggel próbálta kiszabadítani magát a meztelen teste köré csavarodó takaróból. Amikor végül sikerült, odalépett az ablakhoz, és kinézett a városra. Tipikus New York-i látkép tárult a szeme elé. Felhőkarcolók törtek az ég felé. Alant az autók féklámpái világítottak az utak egymást keresztező szövevényében. Késő éjszaka volt, de a város most is elevenen pezsgett. Néhány nappal ezelőtt érkezett Bostonból. Találkozni akart egy volt szobatársával, aki ma sikeres politikai tanácsadóként dolgozott, és egy családi festményt szeretett volna visszavásárolni. Az halálbiztosan nem szerepelt az útitervei közt, hogy valamiféle tudat alatti szexuális rögeszmére tegyen szert! De legalább a találkozó jól sikerült. És a portrét is megszerezte. Az előző este – a Hall Alapítvány fényűző gáláján – sikeresen licitált. John Singleton Copley festménye mesterien ábrázolta Nathaniel Walkert, a függetlenségi háború hősét, Jack egyik legjelesebb ősét. Majdnem ötmillió dollárt fizetett, de többet is hajlandó lett volna megadni érte. A festménynek sosem lett volna szabad kikerülnie a család birtokából, és ő volt az egyetlen, aki megengedhette magának annak visszavásárlását.

Ezzel egyébként valószínűleg mindenkit meglepett, kivéve a közvetlen rokonságát. Attól a naptól fogva, hogy az apja csendben csődbe ment, Jack arra fordította nehezen megkeresett pénzét, hogy védje és megerősítse a családi hagyományokat. A Walkerek nemes örökségének, nagyvonalú életstílusának megfelelő színvonalon tartásához roppant, sosem apadó pénzfolyamra volt szükség. A családfán azonban csak elvétve jelentek meg olyan szereplők, akik alkalmasnak bizonyultak a pénz megkeresésére, viszont bővelkedtek olyióelkedteanokban, akik remekül költötték azt. Jack az előbbiek rövidke sorát gyarapította. Apjának a vagyon kezelésében megmutatkozó Apjának a vagyon kezelésében megmutatkozó tehetetlensége, és a Walkerek megszokott, nagystílűen pazarló életvitelének fenntartásával járó gazdasági realitások biztosították, hogy Jackből ne válhasson egy újabb semmirekellő kékvérű. Ehelyett keményszívű, erős versenyszellemmel megáldott üzletember lett, akiről az a hír járta, hogy minden eszközzel küzd a győzelemért. Jellemének ilyen irányú fejlődését apja – VI. Nathaniel James Walker – sosem helyeselte, de persze az apja ítéletei és döntései mindig is helytelennek tűntek Jack szemében. VI. Nathaniel, ahogy emlegették, a régi vágású emberbarát mintapéldánya volt. Úgy érezte, a pénznek csak egyetlen megfelelő kezelési módja létezik: az, ha szétosztogatja. Egy úriember egyszerűen nem piszkolhatja be a kezét a pénzcsinálás undorító műveletével. Széles körben elfogadott világnézet volt ez, olyan viselkedés, amelynek következtében apját lelkesen ünnepelték azokon az egyetemeken, könyvtárakban és múzeumokban, amelyek szerencsésen részesültek bőkezűségéből. Sajnálatos módon ez a filantróp viselkedés egyúttal ahhoz vezetett, hogy

Jack huszonöt éves korára apja teljesen elszegényedett. A festmény egyike volt az első tárgyaknak, amelyeket eladott, hogy fenntarthassa a kifogyhatatlan vagyon látszatát. Ugyan VI. Nathaniel immár majdnem öt éve meghalt, Jack pontosan el tudta képzelni, milyen ellentétes érzelmekkel fogadná apja az I. Nathaniel visszatértét. Az ősük képe ugyan visszakerült a család tulajdonába, de mindezt az ő piszkos kezeinek munkája tette lehetővé. Igazi huszonkettes csapdája, gondolta Jack összeszorított szájjal. Lerázta magáról a múlt árnyait. Úgy sejtette, hogy nincs oka túl nagy elégedettségre. Na jó, megszerezte a festményt. És beszerezte mellé ezt az átkozott álmot. Elment a Hall Alapítványba, hogy tanulmányozza a képet az aukció előtt. Azt tervezte, gyorsan ellenőrzi, hogy a festmény megfelelő állapotban van-e, aztán távozik. Meg is nézte a képet, de közben találkozott egy restaurátorral, aki azóta is foglalkoztatta álmaiban. Először akkor pillantotta meg a nőt, amikor az épp kihátrált egy irodából. Aztán megfordult, mély tüzű, vörös haja a vállát verdeste, tekintetük összetalálkozott. Jack kíváncsisága felébredt – ahogy bármelyik más férfival történt volna az ő helyében –, de nem nyűgözte le elemi erővel a nő szépsége. Régi barátja, Grace Woodward Hall, az alapítvány elnöke mutatta be őket egymásnak. A nő – Callie Burke – restaurátor volt. Jack pillanatnyi szeszélynek engedelmeskedve őt is magukkal hívta, hogy nézzék meg együtt a képet. A vászon előtt állva megbűvölve figyelte a nőt, miközben az a kép állapotát próbálta felmérni, és javaslatokat tett a megfelelő állagmegóváshoz szükséges műveletekkel kapcsolatban. Tetszett neki az is, ahogy a képre

nézett. A nő úgy fürkészte őse képmását, mintha mélységesen lenyűgözné a látvány. De amikor megkérdezte, hogy esetleg szívesen elvégezné-e a restaurálás munkáját, a nő nem tűnt érdeklődőnek. Aztán minden további nélkül elköszöntek egymástól. Legalábbis így tűnt, amíg csak aznap este álomba nem merült. Először csak nevetett az álmon, tetszett neki, hogy harmincnyolc évesen is éppolyan erős benne a szexuális késztetés, mint valaha. De minden egyes éjszakával vesztett egy keveset a humorérzékéből. Abban remzél. Abbaénykedett, hogy úgysem találkoznak többet, és végül elfelejti a nőt. De az előző este – a sikeres árverés után – barátja, Grace, újra szóba hozta a nőt. Arra próbálta rávenni Jacket, hogy bízza meg Callie Burke-öt, röviden utalva arra, hogy ezzel személyes szívességet kér tőle. Láthatóan biztos volt benne, hogy Miss Burke megfelelő lenne a munkára. Megígértette Jackkel, hogy utánanéz a restaurátor szakmai múltjának, és meggyőződik képességeiről. Az este végére Jack beleegyezett mindenbe, ugyan még mindig fogalma sem volt róla, miért olyan fontos mindez a barátjának. Most, ahogy lenézett a városra, eldöntötte, hogy másnap ellenőrzi a restaurátornő hátterét, azután felkeresi, és újra felkéri a munkára. Nem arról volt híres, hogy második esélyt is felkínál az embereknek, de talán épp most jött el az ideje, hogy ezzel is megpróbálkozzon. El kellett ismernie, hogy hatással volt rá az a meggyőző erő, amellyel Grace ajánlotta a nőt. És az álmok? Azok miatt nem kell aggódnia. Az istenit, még csak nem is tetszenek neki a vörösek! – Jack? – Jack? Az ágy felé fordult, és Blair Stanford homályba vesző alakjára nézett. A menyasszonyára.

– Sajnálom, ha felkeltettelek – mondta, miközben Blair felkönyökölt. – Jól vagy? – Igen, minden rendben. Blair kinyújtotta felé a kezét. – Gyere vissza az ágyba! Jack becsusszant a takaró alá, érezte, ahogy Blair átkarolja. – Feszült vagy – mondta a nő, gyengéden megsimogatva a mellkasát. Jack Blair ujjai közé fűzte az ujjait. – Aludj csak! – Valami baj van? – mormolta Blair. – Összevissza forgolódsz az utóbbi pár éjszaka. – Nem kell aggódnod! Megsimogatta Blair karját, próbálva megnyugtatni, de Blair feltámaszkodott, úgy fürkészte az arcát. – Jack, túlságosan ismerjük egymást ahhoz, hogy titkaink legyenek a másik előtt. – Ez igaz. De ki mondja, hogy titkolnék bármit is? – Jack mosolyogva figyelte Blair rövid, égnek meredő szőke haját. Odanyúlt, és eligazgatta a fürtöket. Az járt az eszében, hogy a nő nem bírná elviselni ezt a rendetlenséget, ha tudomást szerezne róla. Még az éjszaka közepén sem. Blair hosszasan figyelte az arcát. – Újra átgondolod az eljegyzésünket? – Miért hiszed ezt? A nő habozott. – Nagyon meglepett, amikor megkérted a kezem, és azóta nem is beszéltünk róla komolyabban. – Mindketten elfoglaltak voltunk. De ez nem azt jelenti, hogy meggondoltam magam. Igazából azt akarta mondani, hogy Blair mostanra tudhatná: ő nem szokta meggondolni magát. Meghozta a döntést: itt az ideje a házasságnak. Megtalálta a nőt, akit el akar venni; ezzel mindent elintézett.

– Csak arról van szó… – Blair vállat vont. e allat v– Nem hittem volna, hogy valaha is megtesszük ezt a lépést. Egyfolytában azon tűnődöm, mikor ébredek föl az álomból. Jack megérintette a vállát, érezte a benne dúló feszültséget. – Miért van benned ez az idegesség? – Sosem hittem volna, hogy az a fajta férfi vagy, aki valaha is megállapodik. Annyi nő volt már előttem. – Ugyan már! Tudod, hogy a szerelmi életemről szóló pletykák nagy része erős túlzás. – Lehetséges, de azért volt mit felfújni. És nem csak a nőkről van szó. Te egy csavargó vagy. Jack nevetett. Az ikertestvére járt az eszében. – Az Nate. Ő az, aki körbekalandozta a földet. Hányadszor is már ? Negyedszer? – Te is jól tudod, hogy nem erre gondoltam! Mindig is nyughatatlan voltál. Jack az ereiben keringő különös vérkeveredésre gondolt: az angolszász protestánsok örökségére, amely portugál halászokéval vegyült. Talán Blairnek mégis igaza lehet, bár erre korábban sosem gondolt. Megvolt benne a tengerjáró emberek szabadságvágya – akárcsak a fivérében –, de erős akarata és egy jó adag fösvénység segítségével megfékezte ezt a vágyát. – Nos, nyughatatlan vagyok, vagy sem, kitartok melletted – mondta Blairnek. Hallotta, ahogy a másik felsóhajt a sötétben. – Csak azt szeretném, hogy biztos legyél benne! – Tudod, hogy érzek irántad. – Nem vagy szerelmes belém, Jack. A csendes szavak fejbe kólintották. Kinyitotta a száját, bizonytalanul, mit is mondhatna, de Blair egyik karcsú ujját az ajkára nyomta. – Semmi baj – suttogta. – Mindig is tudtam. Jack megragadta a kezét, és megcsókolta, azt

kívánva, bárcsak mást mondhatna. Olyan sok mindent szeretett és tisztelt benne. Blair sikeres üzletasszonnyá vált a saját erejéből. Virágzó belsőépítészeti vállalkozást hozott létre. Megértő és gyengéd; ezekre a tulajdonságaira fog támaszkodni a következő tizenkét hónapban. Minden valószínűség szerint indulni fog a massachusettsi kormányzói székért, és Jack tudta, Blair ugyanazzal a nyugodt magabiztossággal kezeli majd a jelöltségével járó feszültséget, mint amellyel minden mást is. Nagyra értékelte őt. Örült, hogy az élete részének tudhatja. Egyedül a szerelem hiányzott, de ezt nem érezte problémának. Ez a fajta érzés egyszerűen hiányzott belőle. Bármelyik nő iránt. – Akkor lehet, inkább az lenne a megfelelő kérdés: Miért jössz hozzám? – kérdezte Blairt. kérdés: Miért jössz hozzám? – kérdezte Blairt. – Mert szeretlek, és azt gondolom, jó csapatot alkotunk. – Nagyszerű csapat vagyunk. – Akkor meséld el nekem, mi a baj. Jack határozottan megrázta a fejét. Nem akarta elmondani, hogy egy másik nőről álmodik. – Blair, bízz bennem! Nincs semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. – Jól van, jól van. – Megnyugtatóan megsimogatta Jack vállát. Ez gyakori mozdulata volt.n hdulata Jack szerette, ahogy viselkedik vele. Megnyugtatóan, de nem anyáskodva. – De azért remélem, hogy egyszer majd elmondod. Inkább hamarább szeretném hallani a rossz híreket, mint későn. Visszafeküdt, és fokozatosan elernyedt a férfi mellett, ahogy légzése méllyé, egyenletessé vált. Jack a mennyezetet bámulta, miközben Blair a karjai közt aludt. Amikor végül behunyta a szemét, újra a vörös hajú nő képe jelent meg előtte. Csak egy álom volt – mondta magának. A képek,

az érzések inkább saját belső késztetéseiből fakadnak, nem azzal a nővel kapcsolatosak, akivel nagyjából összesen öt percet beszélt. Különben is, mindig is a szőkéket szerette, és itt is van egy csodálatos, szerető szőkeség a karjai közt. Ő pedig olyan ember, aki tervek szerint alakítja életét. Semmi sem fogja megingatni elhatározását. 2. fejezet Callie Burke kilépett az erős októberi szélbe. Ahogy megérezte a nyakán durva csiklandozását, felhajtotta a gallérját. A megviselt gyapjúkabát évek óta óvta a hideg, szeles New York-i telektől, egyike volt a számos olyan darabnak életében, amelyet le kellett volna cserélnie, de nem engedhette meg magának. Visszapillantott a művészeti galéria felé, ahol az elmúlt tizennyolc hónapban dolgozott. Zsebre vágta a kezét. Egyujjas kesztyűjén keresztül is érezte az utolsó fizetési csekket. Stanley, a főnöke, vagyis korábbi főnöke nem szívesen küldte el. De az üzlet csendesen csordogált a rossz gazdasági helyzet miatt, és így Stanley-nek nem maradt más választása. Az emberek egyszerűen nem vásároltak annyit, mint 2000 környékén, az informatikai fellendülés idején, és a gazdasági realitások felülírták a személyes vonzalmat. De azért biztosan jobban esett volna neki, ha Stanley kicsit előbb figyelmezteti. Még ma reggel is úgy ment be, hogy azt hitte, biztos állása van. Előrelépett, és csatlakozott a járdán komoran tülekedő tömeghez. Jó volt a galériában dolgozni. Bármilyen szerényen is, de biztosította a megélhetését, és – bár nem végzett restaurátori munkát – a művészeti élet közelében maradhatott. Ezenkívül a galéria Chelsea-ben volt, Manhattanben, csupán néhány háztömbnyire a lakásától. És Stanley-t is kedvelte minden színpadiassága

és ölebe, Ralph iránti beteges függése ellenére. Ralphért már korántsem rajongott ennyire. Az üvegrepesztően éles ugató hanggal megáldott kétkilónyi tiszta rosszaság egyszerűen nem volt szeretetre méltó, függetlenül attól, hogy mit állított Stanley. Callie elfintorodott. Az járt az eszében, mennyire hiányozni fog neki a galéria. Aztán elhessegette a kísértést, hogy belecsússzon az önsajnálatba. Sokkal kézzelfoghatóbbak voltak a pénzügyi problémái. Még a csekkel együtt is körülbelül csak hétszáz dollárnyi pénze maradt, a lakbér pedig egy hét múlva esedékes. Azon töprengett, mit is adhatna el. Nem volt túl sok minden a lakásában. Az anyja ékszereit már régesrégen felhasználták, hogy kifizessék a kórházi számlákat. Callie bútorai, amelyek lerakatokból és a bolhapiacról származtak, két centet se hoznának. Öreg tévéjét hónapokkal ezelőtt ellopták, amikor betörtek a lakásába. A tény, hogy a betörők semmi mást nem vittek el, mutatja, hogy milyen keveseltat ért a többi cucca. Megpróbálta végiggondolni a kilátásait. Abban az egyben biztos volt, hogy most nem megy vissza abba a nyomasztó kis lyukba, a négy fal közé, ahol lakik. Ott nem találhat bátorságra vagy erőre. Inkább egy kis sétára lesz szüksége. Remélte, attól kitisztul a feje. Ahogy a csípős hidegben sétált, és végigvette a kínálkozó munkalehetőségeket, elábrándozott, miért nem jelentkezett valami kicsit hasznosabb iskolába. A restaurálás, bármilyen szenvedélyesen is érdeklődött iránta, aligha volt álomkarrierrel kecsegtető foglalkozásnak nevezhető. Könyvelés, jog, orvostan. Az ember ezeken a területeken legalább majdnem mindenhol könnyedén munkához juthat, és egészen jól meg is fizetik. Restaurátori állást kapni azonban nehéz, szinte a

csodával határos, ezért is kötött ki Stanley galériájában. Amíg a New York-i Egyetem restaurátorképzésére járt, a MoMA-ban volt gyakorlaton, ahol nagyon hasznos tapasztalatokat szerzett, miközben valódi feladatokon dolgozhatott a tapasztalt restaurátorok keze alatt, de mivel anyja súlyos beteg lett, nem akarta elhagyni a várost, amikor megkapta a diplomáját. A szakmába amúgy is elég nehéz volt bekerülni, de így – hogy helyben kellett maradnia – a lehetőségei még szűkösebbek voltak. Callie megállt az egyik jelentősebb galéria előtt, azt gondolva, hogy talán szükségük lehet munkatársra. Talán egy recepciósra. Vagy valakire, aki kiviszi a szemetet. Nem bánta volna azt sem. A nagyon is valóságos pénzügyi kényszer mellett egyszerűen arra vágyott, hogy a művészet közelében maradhasson. Bement, de közölték vele, hogy két héttel ezelőtt bocsátották el a recepciósukat. Amikor kedvetlenül érdeklődött, nem tudnak-e valakiről, aki munkatársat keres, a fejcsóválás, a lesütött tekintetek elárulták neki, hogy a legtöbb galéria tekintetek elárulták neki, hogy a legtöbb galéria hasonló helyzetben van, mint Stanley. Csak menj szépen tovább! – mondta magának, miközben újra kilépett a hidegbe. Legalább ha elfárad, könnyebben elalszik este. Éppen egy újságosbódé mellett sétált el, amikor meglátott egy képet, amely megállította. Felemelte az újságot, és Grace Woodward Hall képmására nézett. A féltestvérére. A lenyűgöző szőkeség estélyiben állt egy emelvényen, és a város legbefolyásosabb embereinek gyülekezetéhez beszélt. Az alatta lévő szöveg szerint a fotó a Hall Alapítvány szokásos éves estélyén készült. Callie megrendült, amikor elolvasta a cikket. Egy merénylő megpróbálta

meggyilkolni Grace-t a hivatalában, és csak úgy menekült meg, hogy a testőre a földre rántotta. Ezenkívül úgy tűnt, tönkrement a házassága Sharone gróffal, és jövőbeli volt férje máris házal egy róla szóló leleplező könyvvel. Callie a fényképre nézett. Örült neki, hogy végül megismerkedett Grace-szel, de ugyanakkor elszomorította, hogy mennyire zűrzavaros nővére élete. Éveken keresztül olvasott róla a különböző társasági lapokban, miközben azt hitte, sosem fognak megismerkedni, de amikor meghalt az apjuk, minden megváltozott. Elhatározta, hogy közelről szemügyre veszi legközelebbi rokonát. Csak egyszer. Grace, Cornelius Woodward Hall lánya volt. Callie pedig a piszkos kis titka. Születésekor anyja nevét, a Burke-öt kapta, és a hazugságok, amelyek az első levegővételével vették kezdetüket, követték egészen felnőttkoráig, erőteljes szakadékot képezve az ő küzdelmes élete és az olyanfajta élet között, amelyet féltestvére élt. lővére Annak ellenére, hogy Cornelius vagyona közel járt az egymilliárd dollárhoz, az, hogy törvénytelen lányának anyagi támogatására pazarolja pénzét, szóba sem jöhetett. Amikor még élt, alig bírta elviselni, ha egy helyiségben kellett tartózkodnia vele, mintha csak egyfolytában kettős életére emlékeztetné. Igyekezett szigorúan kerülni mindent, ami valóságosabbá tehette volna lányát a szemében. Egyébként ha nagyvonalúbban próbált volna viselkedni, akkor is valószínűleg visszautasításban részesül. Callie anyja büszkén elhárította magától mindazt, amit Cornelius igyekezett az évek során juttatni szeretőjének. A különleges ajándékokat bontatlanul küldte vissza. A fényűző lakásba nem költözött be. Az egyetlen, amit elfogadott, Callie egyetemi tanulmányainak díja volt. És elfogadott néhány ékszert is, amelyek végül

abban segítettek, hogy könnyítsenek szenvedésein halála előtt. Callie tovább olvasott. A cikk megemlítette, hogy az estélyen rendezett árverésen Jackson Walker megvette egyik ősének, Nathaniel Walkernek, a függetlenségi háború hősének portréját. Jackson Walker. A név láttán úgy érezte, forró fuvallat simítja végig a tarkóját. – Hé! Megveszi azt, vagy hozzak magának egy széket? – vakkantott rá az újságos. Callie letette a lapot, és továbbment. Először évekkel ezelőtt olvasott Jack Walkerről, a pletykarovatokban. Amerika egyik leghíresebb családjából származott, több pénzzel rendelkezett, mint sok kisebb ország. Ezenkívül bármilyen mércével mérve átkozottul jóképű volt. Éveken keresztül játszotta az ügyeletes rosszfiú szerepét, a szennylapok vég nélkül csámcsogtak a nőügyein. Főképpen modellekkel, színésznőkkel és örökösnőkkel randevúzott, általában párhuzamosan többel is. A vetélytársnők között kirobbanó hajcibálós veszekedések és a férfi elegáns nemtörődömsége miatt, amellyel a féltékeny dühkitöréseket kezelte, az újságok több figyelmet szenteltek neki, mint Jennifer Lopez és Bill Clinton ügyeinek együttvéve. Nem is kell mondani, mekkora meglepetés volt Callie számára, amikor személyesen megismerkedett vele. Ő és Grace szemlátomást barátok voltak, és a férfi úgy is festett, mint Grace ismerősei általában: minden drága volt rajta. Jól szabott, elegáns öltönyétől kifényesített cipőjén át bőr aktatáskájáig minden ruhadarabja a privilegizáltak légkörét árasztotta magából. És minden hivalkodó ruhájával együtt pontosan az a fajta férfi volt, akit Callie kerülni szokott.

Na jó, talán a kerülni nem a megfelelő kifejezés, mivel nem sűrűn futott össze milliárdosokkal. De ez a rengeteg pénz, ez a csendes önelégültség vörös posztó volt a szemében. Az apja példája posztó volt a szemében. Az apja példája megtanította neki mindazt, amit érdemes tudni a gazdag férfiakról. Nem sok minden nyerte el a tetszését velük kapcsolatban. De azt el kellett ismernie, hogy Walker tényleg attraktív személyiség. Fizikai tulajdonságain túl is. Úgy beszélt, mint egy olyan ember, aki hozzászokott, hogy a többiek figyelnek rá. Hangja csábítóan zengett, még akkor is, ha közömbös témákról társalgott. Callie órákig el tudta volna hallgatni, ahogy beszél, ahogy azzal az arisztokratikusan vontatott kiejtésével formálja a szavakat, kezén pecsétgyűrű csillant meg aranylóan, miközben geszti a zben gkulált. És ott volt az, ahogyan őrá nézett. Egyenesen a szemébe, mintha igazán látná őt. Mivel Callie hozzászokott a mellőzéshez, kellemesen érintette, hogy észreveszik. Ráadásul éppen akkor, amikor egy olyan nő mellett áll, mint Grace. Újabb meglepetést okozott, amikor a férfi felajánlotta neki a munkát, a hírneves ősét ábrázoló festmény restaurálását. Már akkor megtette az ajánlatot, amikor még nem is szerezte meg a képet, biztosra véve, hogy sikerrel jár majd az árverésen. Tekintetbe véve, hogy mennyi pénze volt, Callie úgy vélte, nincs olyan ár, amely túl magas lenne a számára. De elutasította az ajánlatot, annak ellenére, hogy eszményi munkának tűnt. Nem mintha nem lett volna képes elvégezni a feladatot. Az egyetemi évek alatt számos elismert szakember keze alatt dolgozott, és megbirkózott néhány igencsak bonyolult restaurálnivalóval. A Copley, bár elpiszkolódott, és igazán ráfért volna egy alapos tisztítás, nem

számított igazi mesterségbeli kihívásnak. Callie egyszerűen nem vágyott rá különösebben, hogy a férfinak dolgozzon. Ismerős volt számára a Jack Walkerek viselkedése, mivel időnként összefutott ilyen emberekkel Stanley galériájában. Ilyen ember volt az apja is. Mindig önmagukra gondoltak elsősorban, ami azt jelentette, hogy csak az ő szempontjaik, az ő elvárásaik létezhettek. A férfi valószínűleg úgy bánik a beosztottjaival, mintha egy mozdulattal lecserélhetőek lennének, és képes hibát találni mások legnagyobb erőfeszítéseiben is. Lehet persze, hogy téved. Lehet, hogy Walker elbűvölő ember, aki mellesleg felépített egy vállalatbirodalmat. Lehetséges, hogy őszinte és egyenes, az emberi erények kvintesszenciája jól szabott öltönybe rejtve. Talán közelebb áll Nelson Mandelához, mint Donald Trumphoz. De valószínűbb, hogy egy kemény fickó úriembernek öltözve, nem pedig olyasvalaki, akinek szívesen dolgozna. A gondolat, hogy közösködjön Walkerrel, egyértelműen rossz ötletnek tűnt, hiába lett volna szüksége a pénzre. Callie hirtelen sarkon fordult, és hazafelé indult. Rádöbbent: az, hogy egyedül sétálgat a városban egy ilyen hideg estén, csak kétfajta eredménnyel kecsegtet, amelyek egyike sem csábította: tüdőgyulladást kap, vagy kirabolják. Ezenkívül sokkal fontosabb dolgokon kellene eltöprengenie, nem egy olyan férfi valódi vagy képzeletbeli jellembeli hiányosságain, akivel sosem találkozik többé. A lakhatásán kell gondolkodnia. Az ételen. Zsebre dugta a kezét, és érezte, hogy kiszakadt a bélés. A ruházkodáson. 3. fejezet Jack megtorpant a nyomorúságos, hatemeletes, lift nélküli bérház előtt, és elfintorodott. A bejárati ajtó

az ajtókeretből kiszakítva fityegett, egy kazalnyi, kínai kaját hirdető cédula hevert szétdobálva az előcsarnokban. Az egész hely úgy festett, mintha hamarosan magától összerogyna. Jack felment öt lépcsőfokot, és lehajolva bekukucskált a mocskos üvegen keresztül. Egy csupasz villanykörte világította meg az ütött-kopott lépcsőházat és a megviselt, csempézett padlót. Odalépett a kaputelefonhoz, amely alatt egy sornyi gomb helyezkedett el. Neveket nem írtak ki a gombok mellé, úgyhogy találomra megnyomott néhányat. Nem lepte meg, amikor nem kapott választ. Nem gondolta, hogy működne a telefon. Átkozódva hátrébb lépett, és újra bekukucskált. Nehezére esett elhinni, hogy a restaurátornő tényleg egy ilyen épületben lakik, úgyhogy újra elővette a papírcetlit, amelyre felírta a nő címét. Miután újra ellenőrizte az utcanevet és a házszámot, amelyet Grace megadott neki, arra a gondolatra jutott, hogy ez bizonyára a műterme lehet. Hideg szélfuvallat söpört végig az utcán. Szemügyre vette az üres járdát. A nap folyamán többször is megpróbálta felhívni Miss Burke-öt, de csak egy üzenetrögzítő fogadta a hívását. Mivel másnap visszamegy Bostonba, úgy vélte, legjobb lesz, ha megkísérli személyesen felkeresni, de úgy tűnt – hacsak nem hajlandó egy kis betöréses behatolásra –, dolgavégezetlenül kell távoznia. Megpróbálta megrángatni az ajtót, hátha a zár, mint a házban szemlátomást annyi minden más, elromlott. Amikor az ajtó szorosan zárva maradt, úgy érezte, eleget próbálkozott. Nem volt több vesztegetni való ideje. Ha ennyire átkozottul nehéz felkutatni ezt a nőt, az az ő baja. Összegyűrte a kezében lévő papírcetlit, és elindult lefelé a lépcsőkön. Amikor a járdára lépett, egy nő fordult be a háztömb távolabbi sarkánál. Jack el akarta fordítani

a tekintetét, de egy vörös villanás megállította. Párafelhő tört fel belőle, ahogy kifújta a levegőt. Az álomból felvillanó egyik emlékkép, kezek leheletfinom érintése a testén, megdermesztette. Jézusom, azonnal gondolj valami másra! – mondta magában. Figyelte, amint a nő elhalad két parkoló autó között, és átvág az úttesten, lehajtott fejjel, mint aki mélyen elmerült a gondolataiba. Csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor már félúton járt feléje. Megpillantotta a limuzint, és megtorpant az úttest kellős közepén. – Helló! – szólt oda neki Jack a kezét felemelve. – Magát igazán nehéz felkutatni. Callie összeráncolta a homlokát, és értetlenül körbenézett. – Igen, magáról van szó – mondta Jack mosolyogva. Amikor a nő újra elindult, sokkal lassabb tempóra váltott. – Mit keres maga itt? – kérdezte. Jack szeme összeszűkült, ahogy minden részletet szemügyre vett rajta. A pofacsontja és az orra hegye pirosan fénylett a hidegtől. Vállára hulló haját összekócolta a szél. Kék szemei leplezetlen gyanakvással pillantottak rá. Pontosan olyan gyönyörű volt, mint amilyenre emlékezett. Eltűnődött: vajon a teste hasonlít az álmaiban szereplőre? Nem tudta kivenni az alakját a hatalmas kabát alatt. Meglepte, hogy ilyesmit visel. A ruhadarab régi és kopottas volt, egy foltos barna sátor, mely egyáltalán nem hangsúlyozta lenyűgöző színeit vagy az alakját. színeit vagy az alakját. – Nos? – sürgette a nő. – Mit keres itt? Jack felhúzta a szemöldökét. Az emberek nem szoktak ilyen bosszús hangon szólni hozzá. – Mint már korábban említettem, szeretném, ha

maga restaurálná a festményt. A hűvös tekintet, amellyel a nő ránézett, nem volt bátorító, és Jack élénk alkudozásra készült fel. Ez nagyon is megfelelt neki. Szerette a jó üzleteket, akár egy másik vállalatról, akár a tőzsdéről vagy egy művészeti alkotásról volt szó. É? olt szs minél keményebb volt a harc, annál édesebbnek érezte a jutalmat, amikor nyert. A nő felment a kőlépcsőkön, még csak nem is nézett rá, amikor elhaladt mellette. – Már megmondtam magának, hogy nem érdekel a munka! – Ezt nehezen tudnám elhinni! – válaszolta Jack élesen. – Tekintetbe véve, ahogy arra a festményre nézett. Ahogy a nő sarkon fordult, Jack látta, hogy minél gyorsabban szeretne tőle megszabadulni. Türelmetlenségét érzékelve legszívesebben előkapott volna egy karosszéket, és elüldögélt volna benne egy darabig. – Nem felelek meg a munkára. – Akkor túl szerény véleménnyel van a képességeiről. – Nem a hozzáértésemről van szó. A nő félresöpört egy szemébe lógó hajfürtöt. – Ugyan már! Maga valósággal meghal a vágytól, hogy azon a festményen dolgozhasson! A nő elővette a kulcsait, és újra elfordult. – Nem állok készen arra, hogy elfogadjam a megbízást. Nagyon köszönöm. Már megfogta a kilincset, amikor Jack, kettesével véve a lépcsőfokokat, megragadta a karját. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, a kabátujj szövetén keresztül is érezte, hogy a másik megmerevedik. – Engedjen utamra! Kérem! Amikor a nő még csak arra sem volt hajlandó, hogy a szemébe nézzen, Jack kíváncsisága felébredt.

– Árulja el: mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt az ellenséges viselkedést? – keze lehullott a nő karjáról. Rámosolygott. – Maga hívatlanul rám tör az ajtómban – vágott vissza a nő. – Nemet mondtam magának, és még mindig itt áll. Nyilvánvalóan szeretne rákényszeríteni arra, hogy magának dolgozzak, olyan okokból, amelyeket még csak nem is sejtek. Miért kellene kedvesebben viselkednem? – Mindig ilyen bizalmatlan? – Amikor valami érthetetlennek tűnik a számomra, akkor igen. – És miért érthetetlen az, amikor álmai munkáját ajánlom fel? – Mert nem hiszek a csodákban. – Ateista? – Realista vagyok. Jack elvigyorodott. Tetszett neki a nő ellenállása, különösen mert látta, hogy messze nem olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát. Lehetséges, hogy az arca magabiztosságot sugárzott, de a szemei összevissza ugráltak, az arcáról a nyakkendőjére, aztán le a válla irányába. – Azt gondolom, maga el tudja végezni a munkát. – És mire alapozza ezt? Remek megfigyelőnek kell lennie, hiszen csak egyszer találkoztunk korábban. – Általában jó emberismerőnek tartanak. Callie félrebiccentette a fejét, mintha azt várná a férfitól, hogy bizonyítsa ezt. Jack vállat vont. – Tudom, hogy osztályelsőként diplomázott, a legmagasabb minősítéssel, a New York-i Egyetem restaurátorké/p>taurátpző mesterkurzusán. Ez átkozottul jól jelzi az érdeklődését és rátermettségét. Tudom, hogy a professzorai kedvelték, tehetségesnek és munkabírónak tartották. Azt is megtudtam, hogy Micheline Talbot és Peter

Falcheck mellett dolgozott gyakornokként néhány nagyon komplikált, magas szintű tudást igénylő projekten. Callie tekintete a ház bejárati ajtajára siklott. Szemlátomást alig várta, hogy használhassa a kezében lévő kulcsokat. – Hogy derítette ki mindezt? – A tanszékének korábbi vezetője megkapta a Walker Alapítvány művészettörténeti díját. Bámulatosan készséges volt. – Az ajkát biggyesztette. – Szóval, figyelembe vettem ezeket a tényeket, végiggondoltam azt, hogy hogyan nézett az ősöm képmására, és arra a következtetésre jutottam, hogy mivel épphogy csak a kezdetén áll a karrierjének, bizonyára értékelné a lehetőséget, karrierjének, bizonyára értékelné a lehetőséget, hogy komolyabb presztízsű munkához jusson. Ez egészen meggyőzően hangzik, nem gondolja? Az a hajfürt újra a nő arcába hullott, szemébe fújta a szél. Érezhetően bosszúsan igazította félre. – Hallgasson ide, Mr. Walker! Az új szerzeménye különleges történeti értékkel bír. Egyetlen rossz döntés, vagy rosszul végrehajtott művelet, és a veszteség helyrehozhatatlan. – Megrémült? – ugratta Jack szelíden. Amikor a nő megmerevedett, elmosolyodott. Szíves-örömest kihasználta a másik büszkeségét a célja érdekében. – Nem rémültem meg! De olyasvalakire van szüksége, aki… – Szóval, ha elég képzett, motivált és tehetséges, akkor az csak egyvalamit jelenthet. – Micsodát? – Valami egyéb oka van annak, hogy elutasít. Azon töprengek, vajon mi lehet az. – Nem kedvelem magát – bökte ki Callie. Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkát, arca még jobban elvörösödött. – Úgy értem, hogy… A férfi elnevette magát.

– Nem ismer eléggé ahhoz, hogy ne kedveljen. – Ebben nem vagyok biztos – motyogta Callie. – Nem igazán tudom elviselni a playboyokat. A férfi mosolya elhalványult. – Miből gondolja, hogy playboy vagyok? – Általában engem is jó emberismerőnek tartanak – válaszolta Callie fejét felszegve. – És olvasom a lapokat. A nő újabb támadása nem érintette kellemesen Jacket. Mostanában különösen bosszantotta, ha a múltjára emlékeztették. – De nem tettem semmi olyasmit, amivel személy szerint megbántottam volna. Igaz? – válaszolta vontatottan. – Nem akartam lefektetni. Nem érintettem meg tolakodóan. Szeretkezni akart vele álmában, ez igaz. De ez nem számít. Amikor a másik hallgatott, Jack zordul elmosolyodott. – Talán épp az a baj, hogy maga vonzódik hozzám. A nő szája tátva maradt, aztán dühösen kitört: – Nem hinném. – Úgy érti, nem kellene azt feltételeznem, hogy csak azért viselkedik ennyire elvisk ennyilenségesen, mert nem akar könnyen megkaphatónak tűnni? Callie hitetlenkedve rázta a fejét. – Tudja, lefogadom, hogy maga azt hiszi, minden nőnemű lény elájul magától. Ami – hozzátenném – a playboyság csalhatatlan jele. A férfi egyenesen a szemébe nézett. – Nos, most, hogy tudom, mit gondol rólam, mondok valamit magának, amin rágódhat egy kicsit. Azt hiszem, maga kifogásokat keres, hogy ne kelljen elfogadnia ezt a munkát, és nagy hiba lenne, ha elutasítana valami ilyen fontosat, pusztán félelemből. Nem gondolja? – Elővette a névjegyét, és a nő

kezébe nyomta. – Ez a megbízás nagyot lendíthet a karrierjén, és ezt maga is tudja. Hívjon fel holnap, és válaszoljon! – Már válaszoltam – ellenkezett a nő. – Gondolja át! – Már megtettem. – Nos, gondolja át még egyszer! – vágott vissza Jack. Ahogy a nő rábámult, világosan látta, hogy épp újabb csípős riposztot fogalmaz magában, és azt gondolta, ha folytatni akarja a vitát, ő szíves-örömest a kedvére tesz majd. Ez a szenvedélyes szóváltás valami miatt Blairt juttatta az eszébe. Valahányszor, amikor ő ingerülten viselkedett, Blair megengedővé vált, mintha folyékony halmazállapotú lenne, és körülölelné az ő éles kiszögelléseit. Ez a nő viszont, ellenkezőleg, konokul szembehelyezkedett vele. Ahogy látta elszántságát, belső erejét, ő is elevenebbnek érezte magát. Hirtelen elvigyorodott. – Tudja, mit? Kedvelem magát. – Nem, ez nem igaz! – vágta rá a nő tágra nyílt szemmel. – De, tényleg. Újabb szélroham tört be az utcába, és újra visszafújta a hajfürtöt Callie arcába. Jack ösztönösen odanyúlt, és visszaigazgatta a fürtöt a nő füle mögé. Az egyszerű mozdulat hirtelen véget vetett szóváltásuknak. Callie elrántotta a fejét, de Jack keze is arrébb mozdult, követve a selymes vörös hullámokat le, a válláig. Belenézett a nő szemébe. Riadalmat látott égni a Belenézett a nő szemébe. Riadalmat látott égni a mélyén, és valami mást is. Valami tüzeset. Futólag úgy érezte, nem ártana nagyon óvatosnak lennie

vele, de aztán Callie ajkai szétváltak, neki pedig minden gondolat kiszállt a fejéből. A nő alsó ajka teltebb volt. Váratlan késztetést érzett, hogy ellenőrizze a puhaságát az ujjbegyével. A szájával. Hirtelen rádöbbent, hogy előrehajolt, mintha meg akarná csókolni a nőt. Gyorsan hátralépett, és egyik kezével beletúrt a hajába. Úgy gondolta, pontosan olyan zavartnak tűnhet, mint amilyennek érezte magát. Rámutatott a névjegyére, amelyet a nő szorongatott, és azt mondta: – Hívjon fel holnap! Aztán sarkon fordult, még mielőtt Callie visszaadhatta volna neki a névjegyet. Visszasietett a limuzinjához. Ahogy beült az autóba, újra a rozzant épület felé pillantott. Épp akkor csapódott be a bejárati ajtó. Halkan elkáromkodta magát. Uramisten, maelyramistejdnem megcsókolta. Ha továbbra is ilyen kristálytisztán gondolkodik, hamarosan komoly bajba kerül. Azért jött ide, hogy egy munkáról tárgyaljon, és nem azért, hogy megcsalja a menyasszonyát. – Induljunk, Franky! Késésben vagyunk. – Igenis, Mr. Walker. A limuzin nekilódult. Már csak húsz perce maradt, hogy odaérjen a balettelőadásra. Blairrel és annak új ügyfelével való találkozójára. Most újabb oka volt arra, hogy ne örüljön ennek az estének. Nem szerette, amikor ilyen sokáig kellett egy helyben ülnie, és a tánc sosem kötötte le igazán. Most jó két órán át rágódhat majd a Callie Burke háza előtt történteken. Megrázta a fejét, és azt mondta magának, hogy nem kellene ilyen nagy jelentőséget tulajdonítania az egésznek. Emellett úgy érezte, ő nyert. Az ösztönei azt súgták, a nő felhívja másnap, és közli vele: elvállalja

a munkát. Végül az ambíciója és a festmény iránti vonzódása győzedelmeskedik majd az iránta érzett gyanakvásán. Ő pedig, a nő beleegyezésének köszönhetően, képes lesz valakin segíteni, olyasmit cselekedni, amely apja állítása szerint teljesen idegen az alaptermészetétől. Ezenkívül Grace kérésének is eleget tenne. Így hát helyesen cselekedett. Annak az iménti, pillanatnyi elmebajnak az ellenére is. Jack megnyugodva nekidőlt a bőrülésnek. Megállapította magában: az egyetlen, ami miatt a mai este idegeskednie kell, az az, hogyan tettessen érdeklődést egy csapatnyi ugrándozó férfi iránt, akiknek ki van tömve elöl a harisnyájuk. Miközben Jack Walker limuzinja elhúzott, Callie a ház előcsarnokában állt. Érezte, hogy remeg. Azt gondolta magában: bármi is történik a testével, az nem a vonzalom következménye. Az egyszerűen nem lehetséges. Az emberek a hideg miatt szoktak reszketni. Most is ez lehet a helyzet. Ó, a pokolba is, hát kit akar megtéveszteni? A férfi névjegyére pillantott. Jackson W. Walker, vezérigazgató, Walker Alapítvány. Bostoni cím állt a név és a titulus alatt. Még ez a papír is drága, gondolta a vastag, krémszínű kartont vizsgálgatva. Habár még mindig emlékezett rá, milyen finoman illatozott a férfi kölnije, nehéz volt elhinnie, hogy tényleg felkereste őt. Akkor sem lepődött volna meg jobban, ha maga Bill Gates áll a kapuban. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy odalépjen hozzá. Idegessé tette a férfi, de miért is lett volna másképp? Olyasmit ajánlott neki, amire rettenetesen vágyott. Gazdag volt, ami egyúttal hatalmat is jelentett. És érződött rajta, hogy olyan típusú ember, aki megkapja az élettől, amit akar – még akkor is, ha ezért néha másnak kell megfizetnie. Ez a jellemzés a saját apjára is egészen jól illett volna.

Azonban legfőképpen azért volt ideges, mert amikor a férfi előtt állt, úgy érezte magát, mintha valaki elektromosságot vezetett volna a lábujjaiba. A férfinak igaza volt. Szeretett volna a festményen dolgozni. Kétségbeesetten vágyott erre. De úgy volt helyes, hogy elutasította az ajánlatot. Anyagi nehézségei sebezhetővé teszik, arra késztetik, hogy higgyen a csodákban, mivel igencsak rászorulna egyre. Az, hoapgyre. Agy arra érkezik haza: a férfi itt áll a kapuban, ezzel az ajánlattal – egyszerűen túl szépnek tűnt ahhoz, hogy elhiggye. De az is lehetséges, hogy csak kifogásokat keres. Talán tényleg egy kicsit megijedt attól, hogy egyedül birkózzon meg egy ilyen jelentős festménnyel. És talán a férfi iránti vonzódása is tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű helyzetét. tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű helyzetét. Kabátzsebébe dugta a férfi névjegyét, abba a zsebébe, amelyik nem volt lyukas, és ellenőrizte a postaládáját. Miután kivett két lejárt csekket, felsétált hat emeletet a lakásához. Az első emeleten lakó család miatt a lépcsőházban indiai ételek szaga terjengett, és terpentinszag, mivel a másodikon egy festő tanyázott. Ahogy kinyitotta garzonlakása ajtaját, a folyosó túlsó végén lévő lakásban egy kutya kezdett vad ugatásba. Tulajdonosa, egy törékeny öregasszony, meglepően nyersen utasította rendre. Callie becsukta az ajtót, és nekidőlt. Hallotta, ahogy a zuhanyzó csepeg a fürdőszobában. Levette a kabátját, odalépett az ágyához, és leült a végébe. A saját maga által lefestett íróasztalra nézett, amelyet ötven ficcsért vett, a szőnyegdarabra, amit Stanley-től hozott el, amikor az átrendezte az irodáját, és az éjjeliszekrényre, amelyet néhány zsalukőből és egy falapból készített. Azon állt régebben a tévé. Aztán a ruhásszekrénye felé pillantott, amelynek

ajtaján ott lógott a Chanel nadrágkosztüm. A szoba másik végéből is látszott, hogy a kabát gombjai aranyosan megcsillannak a fényben, s tisztán kivehető volt a két egybefonódó C betű. A ruha éppolyan idegennek tűnt ebben a környezetben, mint a ház előtt parkoló limuzin. A kosztüm Grace-é volt. Callie bőrig ázott aznap, amikor először találkoztak, és Grace kölcsönadta neki a ruhát. Callie hanyatt vetette magát az ágyon, és azon gondolkodott: a ruhadarab ára valószínűleg fedezné az elmaradt lakbérét, és további két hónapra fedelet biztosítana a feje fölé. Egy óra elteltével fázni kezdett. Az oldalára fordult, és a lábára húzta a takarót. Miközben ürességtől ásító szobáját bámulta, abban reménykedett, valahogy rálel a megoldásra. Egy olyan megoldásra, amelyben nem szerepel Jack Walker. Úgy hajnali négy körül járhatott az idő, amikor eldöntötte magában, hogy elvállalja a munkát. A döntő érv nem a pénz volt, habár annak is megvolt a szerepe. A Walker-portré retusálása egyszerűen túlságosan csábította, és ha elutasítaná a lehetőséget, mert nem bízik eléggé a képességeiben, vagy mert megfejthetetlen érzései vannak egy férfival kapcsolatban, azt sosem lenne képes megbocsátani magának. Ahogy meghozta a döntését, terveket kezdett kovácsolni. Először is segítségre lesz szüksége. Szerencsére jó kapcsolatokat ápolt korábbi professzoraival a New York-i Egyetemen, és ha kérdése merül fel a restaurálással kapcsolatban, hozzájuk mindig fordulhat. Abban is biztos volt, hogy szívesen biztosítanak neki helyet, ahol dolgozhat, és használhatja egyik mikroszkópjukat is. A hozzávalókat majd a munkára szánt anyagköltségből szerzi be, így hát nem kell aggódnia, hogy nem lesz elég pénze ilyesmire. Abban egészen bizonyos volt,

hogy Jack Walker csekkjeit sehol sem utasítják vissza. Ami a férfit illeti, vele nem kell majd gyakran találkoznia; remélhetőleg csak egyszer, amikor a férfi odaviszi neki a képet, és aztán már ybeaztán csak akkor, amikor elviszi a kész művet. Talán egyszer még felbukkan majd munka közben, hogy ellenőrizze a restaurálási folyamatot. Ennyi találkozást bizonyosan el tud majd viselni. Egy szemvillanásnyira maga elé képzelte a férfit, amint előrehajol, azt az őrült pillanatot, amikor megesküdött volna rá, hogy meg fogja csókolni. Lehetséges, hogy elviseli majd ezt a néhány találkozást. Callie ébren maradt, amíg csak fel nem kelt a nap. Végiggondolta, mit kell megvennie vagy kölcsönkérnie. Amikor végül a fejében összeállt minden szükséges hozzávaló, feltárcsázta a férfi hivatali számát. Meglepődött, amikor a telefont egy titkárnő vette fel, annak ellenére, hogy vasárnap volt. Amikor bemutatkozott, a nő azt válaszolta: – Ó, nagyszerű! Már várta a hívását. Zene hangzott fel a vonalban, valami nagyszabású, klasszikus mű. Callie-nak sikerült nyelnie egyet, bár nagyon kiszáradt a szája. – Jó reggelt, Miss Burke! – Walker nyugodt, enyhén gunyoros hangja hangzott fel a hallgatóban, azonnal Callie gerincéig hatolva. – Elvállalom. Halk, elégedett nevetés hangzott fel, aztán a férfi hangja újra üzletire váltott. – Rendben. Akkor találkozzunk tíz órakor a Plaza Hotelben! Callie összeráncolt szemöldökkel nézett a névjegyre. – Azt hittem, Bostonban van. – Nem, még mindig itt vagyok. Akkor tízkor? – Nem, még mindig itt vagyok. Akkor tízkor?

Találkozzunk a lakosztályomban. – Amikor Callie habozott, a férfi szárazon hozzátette: – Ha úgy kényelmesebb magának, hívok egy gardedámot is. És gondoskodom róla, hogy ne maradjanak elöl a dominaálarcok és a bilincsek. Callie szorosabban markolta a hallgatót. – Nagyon vicces. Lejegyezte a lakosztály nevét, és zakatoló szívvel lerakta a telefont. Amikor a mellkasára szorította a kezét, és megérezte magán a gombokat, végignézett magán. Ruhában aludt. Nos, nem is igen aludt. Miközben továbbra is kételkedett abban, vajon bölcsen cselekszik-e, belépett a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt. Ahogy levetkőzött, kritikusan szemügyre vette a fekete nadrágot, a fehér blúzt és a fekete szvettert, amelyeket önkéntelenül is pizsamának használt az éjjel. Visszafogott, jelentéktelen darabok voltak. Csupa hasonló lógott a szekrényben. Azt kívánta, bárcsak valami divatosabbat viselhetne, amikor a férfival találkozik. Olyan öltözéket, amely valamelyest segíthetne megőrizni a méltóságát, amire szüksége lesz, miközben a férfival szemben ülve próbál úgy tenni, mintha éppolyan kifinomult lenne, mint ő. A Chanel kosztüm felé pislogott, és elmosolyodott: úgy vélte, Grace nem bánná, ha még egyszer felvenné ezt a gyönyörűséget. 4. fejezet Callie épp időben érkezett a Plaza Hotelbe. Ahogy az épületbe lépett, az első dolga volt, hogy levegye a kabátját. Úgy hajtotta össze, hogy ne a külseje, hanem a szaténbélés látszódjék. Miután megtalálasÄta a lifteket, az egyikkel felment az épület legtetejére. Kilépve tágas előcsarnokban találta magát. Egy sor réztábla segítette a tájékozódásban.

Miközben kereste a lakosztályt, egy szőke nő közeledett felé, fényes vörös kosztümben, hozzáillő kabátban, parfümfelhőt húzva maga után. Haja rövidre volt nyírva, kiemelte finom ívű pofacsontját és ferde vágású szemét. Egyszerű, de elegáns ékszereket viselt. Ránézett, és mosolyogva biccentett. Callie leutánozta az arc apró, elegáns lefelé moccanását, azt gondolva, ezt a mozdulatot muszáj lesz megjegyeznie, aztán továbbment. Egy kicsivel később megállt egy kétszárnyú ajtó előtt, amelyen a felirat a Greengough Lakosztályt hirdette. Felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de egy hang megállította. – Mr. Walkert keresi? Callie sarkon fordult. Egy törülközőket cipelő szobalány nézett rá udvarias érdeklődéssel. – Igen. – Körülbelül egy órája ment el. Valószínűleg hamarosan visszaér, de addig is beengedhetem magát. – Nem! Köszönöm, szívesen várok idekinn. Miután a szobalány elment, Callie a falnak dőlt, kabátját a karjában szorongatva. Azon töprengett, mit mond majd, amikor szembetalálkozik a férfival. Eszébe jutott a vörös ruhás nő. Hogy köszöntené egy ilyesféle nő Jack Walkert? Bármilyen szavakat is ejtene ki a száján, bizonyos, hogy a megfelelőek volnának. Pont, mint a nő ruhája vagy a haja. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam! – Callie ugrott egyet Walker hangjára, és apró sikkantást hallatott, amelyet legszívesebben visszanyelt volna. – Nem akartam megijeszteni. Callie válaszra nyitotta a száját, de összefüggő gondolkodásra való képessége cserbenhagyta, ahogy alaposabban szemügyre vette a férfit. A fekete póló és a futónadrág meglepte. És a bőrén

ragyogó izzadság is. De az, ami igazán megragadta a figyelmét, az a férfi teste volt. Édes istenem, gondolta. Igazi atléta rejtőzik a méregdrága öltöny alatt. A férfi válla széles és erős volt, karján erős, kidolgozott izmok és jól látható erek kötegei húzódtak. Callie tekintete önkéntelenül is lejjebb vándorolt, és látta, hogy a férfi hasa éppolyan lapos, mint a fal, amelynek támaszkodik, combja pedig duzzad az erőtől. Úgy festett, mint valamiféle jól szerkesztett gép – pompásan működő részekből összeállítva –, amely épp az imént teljesített kitűnően egy szigorú próbatételen, New York utcáin. Callie félrenézett. Rájött, hogy illetlenül bámulta a másikat. – Jöjjek vissza inkább egy fél óra múlva? – Miért? – kérdezte a férfi, miközben kinyitotta az ajtót. – Akkor, khm, addig rendbe tudná szedni magát. – Ne is törődjön vele! Egy pillanat alatt kész vagyok, csak egy darab szappanra lesz szükségem. Ettől újabb olyan kép villant fel Callie előtt, amelyet boldogan elhessegetett volna az elméjéből. – Nos, akkor bejön végre? – sürgette Jack az ajtónyílásba iónyíln állva. – Vagy itt beszélgetünk majd a hallban? Callie összeszedte magát, és elindult. Ahogy belépett a lakosztályba, lépései lelassultak. Valóságos palotát pillantott meg, egymásból nyíló krémszínű és arany szobákat, mahagónibútorokkal, vastagon redőzött brokátdrapériákkal. Egy ebédlőt, egy szalont és egy bárt látott. Az egyik távolabbi sarokban néhány újabb ajtó nyílt, amelyek bizonyára a hálószobákba vezettek. – Rendeltem reggelit magunknak – mondta a férfi, miközben átsétált egy keleti szőnyegen, amely mind a halvány színű falakkal, mind a sötét bútorokkal

tökéletesen harmonizált. – Beengedi a pincért, ha megérkezik? Callie bólintott, és a kabátját egy székre rakta. Amikor hallotta, hogy becsukódik az ajtó, Amikor hallotta, hogy becsukódik az ajtó, kíváncsian tanulmányozni kezdte a lakosztályt. Arra gondolt, érdemes alaposabban is körülnéznie, hiszen ki tudja, mikor kerül újra efféle hotelszoba közelébe. Egy színes folt vonta magára a figyelmét. Egy dohányzóasztalka fényes felületén női sál hevert, mellette súlyos arany fülbevalóval. Callie odalépett, hogy jobban szemügyre vehesse a tárgyakat. Gyönyörű, drága holmi volt, nem esett nehezére elképzelni, milyen típusú nőé lehet. Lefogadta volna: akárki is legyen, neki biztos nem lyukas a kabátzsebe. Kié lehet? A férfi barátnőjéé? A szeretőjéé? Vagy talán házas? Nem, az benne lett volna a lapokban. Újra az jutott eszébe, ahogy az elmúlt este a férfi odanyúlt és megérintette a haját. Visszaemlékezett arra, hogyan érezte magát akkor. A történetek, azokról a nőkről, akik egy szempillantás alatt a férfi ágyában kötöttek ki, teljesen hihetőknek tűntek. Abban a pillanatban, amikor Jack feléje nyúlt, miközben leeresztett pillájú szeme mögül az ajkát figyelte, izmos teste még a ruhán keresztül is forró hullámokat sugárzott feléje, neki esze ágában sem lett volna elutasítania a férfit. Legszívesebben megragadta volna azokat a vállakat, hogy magához húzza őt. Ami csak azt bizonyította, hogy a férfi veszélyesen vonzó, ő pedig nyilvánvalóan nem volt eszénél. Lágy csengőszó hallatszott. Keresztülvágott a szobán, hogy beengedje a pincért a reggelijükkel. Oldalra húzódott, és figyelte, ahogy a pincér megterít az ebédlőasztalon. Precíz, szakszerű mozdulatokkal rendezgette el az ezüst evőeszközt, a kristályt, a

porcelántányérokat és a vastag vászonszalvétákat. Tíz perc sem telt el, és már távozott is úgy, hogy szemlátomást nem várt borravalót, aminek Callie különösen örült, mivel alig volt nála némi apró. Hálásan, hogy végre kezdhet magával valamit, leült az asztalhoz, és töltött egy kis kávét. Épp a porceláncsészét emelte a szájához, amikor Walker újra belépett a szobába. – De jó! Már kezdtem éhen halni. Callie keze megremegett, egy kis kávé kiloccsant a tányérjára, barna tócsát képezve. Halkan elkáromkodta magát, és azon morfondírozott, vajon felitassa-e a nedvességet, miközben a férfi ott ül vele szemben. – Ennyire idegessé válik tőlem? – kérdezte Walker jellegzetes mély hangján. Callie felemelte a fejét, de nem nézett a szemébe. A férfi haja nedves volt. Hófehér, elegáns, ropogósra vasalt ingélnavasalt nek gallérját nyitva hagyta, felfedve a bőrét a nyakán. Callie érezte aftershavejének, valami egy kifinomult és drága illatszernek az illatát. Igen, gondolta. – Nem – mondta. – Csalódást okoztam? A férfi elmosolyodott. – Miért is vágynék arra, hogy kényelmetlenül érezze magát? Töltött magának egy kis kávét, aztán felemelt egy péksüteményekkel teli kosárkát, és odanyújtotta Callie-nak. – Nem eszik? – sürgette. Callie felkapott egy fahéjas-mazsolás bagelt, anélkül, hogy rájött volna, mit vett ki. Utálta a mazsolát, de azt szilárdan elhatározta, hogy nem fogja visszatenni. Jack egy muffint tett a tányérjára, és kimert egy kevés gyümölcssalátát egy ezüsttálból. – Örülök, hogy nekem fog dolgozni.

– Alig várom – válaszolta Callie a kávéscsészéje mögül. – Tényleg? – mondta a férfi vontatottan, miközben enni kezdett. – Még mindig úgy fest, mint aki habozik. – Mégis miért? – Még nem nézett a szemembe. Callie összeráncolta a homlokát, és rákényszerítette magát, hogy viszonozza a férfi nyugodt pillantását. Zöld és sárga szikrákat vett észre a rá szegeződő mogyoróbarna szempár mélyén. – Na látja, nincs ebben semmi szörnyű, nem igaz? – csúfolódott vele mosolyogva a férfi. – Mr. Walker… – Jack. – Jack – ismételte Callie –, nem beszélhetnénk a munkáról? – Nem akarja, hogy megismerjük egymást egy kicsit? – Nem ezért vagyok itt. A férfi vállat vont, és felszúrt egy epret a villájára. – Lazítson egy kicsit! Kezdjen el élni! Még az is lehet, hogy megkedvel, ha jobban megismer. lehet, hogy megkedvel, ha jobban megismer. – Ebben kételkedem. – Callie megrázta a fejét, azon tűnődve, képes lesz-e arra valaha is, hogy előbb gondolkozzon, és csak azután válaszoljon a férfinak. – Figyeljen, én… – Most megbántott, Miss Burke – mormolta a férfi. – Vagy szólíthatom Callie-nak? Callie égnek emelte a tekintetét. Nem úgy tűnt, mintha a férfi megbántódott volna. Valójában úgy tűnt, teljesen elégedetten rágcsálja a reggelijét. Ha ennek a fickónak érzékeny lelke van, akkor én vagyok a fogtündér, gondolta magában Callie. Újabb támadást indított. – Nem akarom megbántani, de tényleg csak a

kép érdekel. – Nos, lehetséges, hogy én viszont szeretnék egy kicsivel többet megtudni magáról. – Ismeri a szakmai múltamat. Mi egyebet szeretne tudni? A férfi szárazon nézett rá. – Nem szeretne magáról beszélni? –hatoittify">†Nem, magának nem. – És miért van ez így? – Mert olyan érzésem van, hogy ha bármit mondok, azt később felhasználhatja ellenem. A férfi elnevette magát, hangosan, felszabadultan. – Nem vagyok rendőr. Maga különben sem bűnöző. Legalábbis úgy tudom. Ahogy a férfi rámosolygott, Callie gyorsan azzal foglalta el magát, hogy krémsajtot kenjen a bageljére. – Szóval, ami Nathanielt illeti… – Meggyőzhetetlenül elszánta magát, hogy egy cseppet sem fogja élvezni ezt a reggelit velem, igaz? – kérdezte Jack. – Nem hiszem, hogy élveznék bármit is, ami… – Callie elpirult, ahogy a férfi élesen ránézett. Intett egyet a kezével valahová a levegőbe, mintha csak ki akarná radírozni iménti szavait, és azt mormolta: – Bocsásson meg! Nem kellett volna ezt mondanom. A férfi egy darabig tűnődve méregette. – Maga nagyon őszinte. És nem hagyja, hogy erőszakoskodjanak magával, nem igaz? Callie szája szinte tátva maradt a csodálkozástól. Egyrészt, mivel úgy tűnt, a férfi értékeli őszinteségét, másrészt amiatt, hogy ennyire félreismeri. Mekkorát téved! – gondolta magában, lerakva a kését. Neki kellett évekig elszenvednie anyja érzelmi drámájának következményeit. Elfogadta, hogy szégyenteljes mellékszálként szerepeljen apja életében, anélkül, hogy egyszer is szembeszegült volna vele vagy elmondta volna, mekkora fájdalmat

okozott ezzel neki. A pokolba is, mindennap elviselte a Stanley zsémbes természetéből eredő kellemetlenségeket, és sosem állt ki magáért. De Jack Walkernek minderről nem kell tudnia. És neki nagyon is megfelelt így, nem akarta felvilágosítani tévedéséről. – Miért ennyire fontos, hogy dolgozzam magának? – kérdezte hirtelen. A férfi felemelte a csészéjét, és Callie látta, ahogy megcsillannak arany kézelőgombjai. – Mindannyiunknak el kell valahogy indulnunk az életben – mondta. – Maga keményen dolgozott, és megérdemel egy esélyt arra, hogy nevet szerezzen magának. Együtt dolgozhatott a szakmában néhány emberrel a legjobbak közül, de szüksége van arra, hogy önállósodjon, és véghezvihessen valamit, amit észrevesznek, hogy letehesse a névjegyét. Mindez értelmes tanácsnak tűnt, és a férfi nagylelkű szándékairól árulkodott. De Callie nem ismerte őt, a férfi nem tartozott neki semmivel, és ebből arra következtetett, ez a magyarázat nem egészen helytálló. Eltöprengett: vajon nem Grace mondott-e róla valamit? Azért viselkedik így a férfi, mert Grace-nek szeretne szívességet tenni? – Mit mondott magának rólam Grace? – kérdezte. A férfi nyugodtan nézett a szemébe. – Azt, hogy maga a barátja. Hogy tehetséges. Hogy fontos neki az, hogy maga lehetőséghez jusson ezzel a munkával. Miért? – Nem számít. Megpróbálta végiggondolni, mit is érez amiatt, hogy Grace segítséget nyújt neki a karrierjében. Értékelte a támogatást, igaz, jobban szerette volna pusztán saját érdemei miatt elnyerelemiatt eni a munkát. De talán így is történt. Jack Walker nem olyan típusú embernek látszott, aki bárkit is érzelmi szempontok miatt alkalmazna. És most már azt is kezdte megérteni, miért

nyomozta le a férfi. – Ez problémát jelent magának? – kérdezte Jack, amikor túl hosszúra nyúlt a csend. – Egyszerűen nem vágyom arra, hogy jótékonykodjanak velem! – tört ki Callie. Jack összeráncolta a homlokát, aztán elnevette Jack összeráncolta a homlokát, aztán elnevette magát. – Akkor bizonyára örömmel hallja majd, hogy emberbaráti érdeklődésem hiánya szinte legendás. Magának megvannak a megfelelő képesítései, és meg fog dolgozni minden egyes pennyért. A pénzem túl fontos számomra ahhoz, hogy ne így költsem el. – Callie ruhájára mutatott. – Ezenkívül, ha megengedheti magának, hogy Chanelt hordjon, nincs szó arról, hogy nyomorogna. Igaz, meg kell hogy mondjam, meglepett, hogy ennyire lerobbant épületben van a műterme. – A műtermem? A férfi összeráncolta a homlokát. – Az ott, Chelsea-ben. Callie majdnem felnevetett. Azt gondolta a másik, hogy ő ott dolgozik, nem azt, hogy ott lakik? Végül is tényleg elképzelhető volt. Sok művész dolgozott arrafelé. Épp arra készült, hogy eloszlassa a férfi tévedését, de aztán mégis a hallgatás mellett döntött. Semmi oka nem volt rá, hogy elmesélje a férfinak az élettörténetét, és ha az azt hiszi róla, vagyona van, az még hasznára is lehet – így egyenlőbbnek érezheti magát. Amikor Callie ismét hallgatásba burkolózott, a férfi dühös kis hangot hallatott. – Rendben, akkor elég a fecsegésből. Mikor tud kezdeni? – Amint szeretné. – Holnaputánra meg tudna érkezni Bostonba? – Bostonba? – merevedett meg Callie. – A festményt kedden szállítják el az otthonomba.

– Ó! Azt hittem, a kép itt marad. – Nem itt lakom. – De itt hagyhatná letétben a képet, hogy dolgozhassak rajta – mondta reménykedve. – Nem így döntöttem. És Callie jól látta, hogy a férfi már döntött. – Ez mindent megváltoztat. – Miért? – Csak itt vannak kapcsolataim. Itt van az, izé, műtermem. A szerszámaim. – Ezek egyike sem jelenthet problémát – mondta a férfi könnyedén. Talán neki nem, gondolta Callie. – Mindent biztosítok magának – folytatta a másik. – És szeretném, ha Buona Fortunában maradna, amíg dolgozik. – Hol? – A házamban. Buona Fortuna olaszul azt jelenti: jó szerencse. Az üknagyanyám vonzódott a reneszánsz korhoz. – A férfi újabb croissant-t vett ki a kosárból. – Helyet biztosítok majd a műterme számára, megszerzek minden felszerelést, amire csak szüksége lesz. Mindent összeszedhet, pontosan úgy, ahogy szeretné. Callie elképzelte magát, amint egyazon fedél alatt alszik a férfival. A forróság, mely a belsejében tanyát vert, inkább arra késztette volna, hogy minél messzebb kerüljön tőle, mint arra, hogy hozzáköltözzön. – Nem tudom, hogy ez tényleg annyira jó ötlet-e. A munka legalább hat hétig eltart majd. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy ott vendégeskedjek. – Ez igaz. De a házam nagy. Igen, de hiába, lehet akár akkora is az a nyamvadt palota, mint egy futballpálya, még az is túl kicsi lenne – gondolta Callie. – Nem is tudom. – Nem számítok fel magának semmit a szállásért

– mondta a férfi ingerülten. – Ha esetleg emiatt aggódna. Így is ugyanannyit fizetek majd. És azzal megnevezett egy összeget, amelynek hallatán Callie majdnem lefordult a székről. Ennyi pénzzel a zsebében több mint egy évig nem kell aggódnia majd a lakbér miatt. Kényelmesen kereshet magának új állást. Tartalékot is képezhet. Megpróbált nyugodt hangon válaszolni. – Ez nagyon nagylelkű ajánlat. – Ez egy profi restaurátor átlagos honoráriuma. És ne felejtse el azt sem, hogy emellett biztosítok magának mindent, amire a munka során szüksége lesz. Callie habozott. Nehezére esett elképzelni, hogy az egész munkát egy magánházban végezze el. Nem tűnt lehetetlennek, de megnehezít mindent. – Miért ennyire fontos, hogy a maga házában történjen a restaurálás? – Így egyik múzeum sem ringatja magát abba a hiú reménybe, hogy a festményem az ő falukon lóg majd és nem az én házamban. Megégettem már magamat néhányszor, amikor küzdenem kellett azért, hogy visszakapjam a restaurált művet, még úgy is, hogy én fizettem a helyreállításért. A restaurátorok és a múzeumok között gyakran alakul ki személyes kötődés. Ez egy újabb indok volt arra, ki személyes kötődés. Ez egy újabb indok volt arra, hogy magát válasszam. – Egy pillanatra elhallgatott. – Maga semmilyen intézménnyel nem áll szorosabb kapcsolatban, így ebből nem támadhat zavar. – De szükségem lesz olyan felszerelésre, amely megfizethetetlenül drága, vagy nagyon nehezen beszerezhető. – Ilyesmi nem létezik – mondta a férfi, és töltött magának még egy kis kávét. Kortyolt egyet, és a csésze pereme fölött a nőre pillantott. Callie a férfi kisujján lévő gyűrűre szegezte a szemét. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a

gyűrűbe vésett címert; arra gondolt, hogy a férfi pénzével és összeköttetéseivel valószínűleg tényleg nincs olyasmi, amit Jack Walker ne lenne képes megkaparintani. Legalábbis az anyagi javakat tekintve. – Ha felmerül olyasmi, amit végképp nem képes elvégezni a helyszínen, elvihetjük a képet a Bostoni Szépművészeti Múzeumba. Már beszéltem a restaurátorrészlegük vezetőjével, és ő felajánlotta segítségét, így is, hogy világosan közöltem vele, egy külső munkatárs végzi majd el a munkát. – Megtörölte a száját a szalvétájával, és hátradőlt a széken. – Így hát, amint látja, mindent elintéztem. Magának csak az a teendője, hogy eljön. Callie habozott. Érezte, hogy ez a munka olyan irányokba viheti el, amelyeket igencss.yeket iak kényelmetlennek érez. Walker hirtelen megmozdult. Ledobta a szalvétáját az asztalra, és felállt. – Tíz perc múlva megbeszélésem lesz. Tudom, hogy a feltételeim nagyvonalúak, úgyhogy nem vagyok hajlandó alkudozni. Elvállalja a munkát, vagy sem? Ahogy Callie szemügyre vette a férfi arckifejezését, rádöbbent, hogy a másik kész lenne habozás nélkül visszalépni. Ez némileg megkönnyítette számára a döntést. Mély lélegzetet vett. – Hol találkozzak magával Bostonban? A másik nem mutatott különösebb meglepődést. Odalépett egy íróasztalhoz. – A házam Wellesley-ben található. A Cliff Roadon lakunk. – Lehajolt, és leírt valamit egy aranytollal. – Itt van a cím és a telefonszám. Igyekszem majd kedden öt órakor otthon lenni. Odanyújtotta a papírt. Callie az elmosott macskakaparásra sandított. Alig tudta kisilabizálni a férfi írását.

– Ez egy kilences? – kérdezte, meglepve, milyen hanyagul ír. Jack bólintott, és elmosolyodott. – A kézírásom mindig is szörnyű volt. Ez egyike a számos olyan tulajdonságomnak, amelyet apám sosem szeretett bennem. Egy terapeuta bizonyára azt mondaná erre, hogy ez a makacs hanyagság egy halott embertől való függetlenség passzívagresszív kifejeződése. De habozás nélkül elutasítom ezt az elméletet. Callie nem tehetett róla: szája sarka felfelé görbült. – Nem mosolyog valami gyakran, igaz? – kérdezte a férfi kedvesen. Callie összehajtogatta a szalvétáját, felállt, és megköszörülte a torkát. – Köszönöm a lehetőséget. Walker a kezét nyújtotta neki, és sötéten elvigyorodott, amikor a nő csak bámult rá. Amikor Callie végül elfogadta a felkínált kézfogást, és a férfi ujjai a keze köré fonódtak, úgy érezte, tűzforró áramlat kúszik felfelé a karján. Gyorsan elhúzódott, és a kabátjáért indult. Jack homlokráncolva nézett a ruhadarabra. – Hadd segítsek! – mormolta. Callie megrázta a fejét, a karjára vetette a kabátot, és elindult az ajtó felé. – Callie! Megállt, és visszanézett a válla fölött. Jack Walker sokáig bámult rá, tekintete elidőzött a haján, aztán lefelé kalandozott. Callie eltakarta magát a kabátjával, úgyhogy a férfi nem vehette szemügyre akadálytalanul a testét. Úgy érezte, mintha méricskélnék. Eltöprengett, vajon milyen szempontok szerint. Amikor Jack néma maradt, Callie nyugtalanná vált. – Viszontlátásra, Mr. Walker. – Jack. Hívjon Jacknek!

Callie nem válaszolt. Gyorsan elhagyta a lakosztályt. Miközben a liftek felé igyekezett, remegő testtel, ködös elmével, kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy összehasonlíthatatlanul rosszabb dolgokban is része volt már annál, hogy valaki álmai munkáját ajánlja fel nekornlja fki. Pusztán az, hogy új főnökének mogyoróbarna tekintetétől bensője főnökének mogyoróbarna tekintetétől bensője szemlátomást viasszá olvad, még nem jelenti azt, hogy lesújtva kellene éreznie magát. Egyszerűen erősnek kell majd maradnia. És szerencsére egész életében ezt gyakorolta. Jack az ajtóra meredt. Ez a nő tényleg nagyon vonzó. Sosem hitt az egész vörös hajú-szenvedélyes mítoszban, de a nőben tényleg ott izzott a tűz. Tetszett neki, ahogy szembeszállt vele, ahogy annál keményebben küzdött, minél kényelmetlenebbül érezte magát. Vajon jár valakivel? Nem volt jegygyűrűje, de attól még egy barát lehet a színen. Összeráncolta a homlokát, ahogy arra gondolt, ez nem is fontos. Megszólalt a telefon, felvette. Grayson Bennett, volt főiskolai szobatársa hívta. – Lemondtam minden kötelezettségem – mondta Gray. – Készen állok arra, hogy a következő egy hónapban a bostoni jelöltségeden dolgozzunk. – Nagyszerű! Mi lesz az első tennivalónk? – Felállítjuk az esélyeidet vizsgáló feltáróbizottságot. Összehozunk tíz-tizenkét, az állam más-más körzetében dolgozó embert, és csendben felmérjük a terepet. Meg kell tudnunk, ki támogat majd, és ki jelenthet veszélyt számodra. Milyen pénzekre számíthatunk, hogy fogadnak egyáltalán. Mindez négy-öt hétig is eltarthat. – Mikor érkezel? – Holnap este. A Four Seasonsben szállok meg.

– Hölgytársaságot is hozol magaddal? – Amikor a készülékben egy harsogó nem hangzott fel válaszul, Jack elnevette magát. – Nincs meg már… hogy is hívták? Sarah? – Sophia? Nem, nincs. Kezdett egyre gyakrabban gyűrűkről beszélni, és, tudod, allergiás vagyok a gyémántra. Ő egy remek nő – csak valaki másnak. Miután letették a telefont, Jack a hálószobába indult, hogy befejezze az öltözködést. Gray és ő sokáig ugyanúgy vélekedtek a házasságról, nevezetesen, hogy remek dolog, de nem nekik. De a pokolba is, ha ő megváltoztatta a véleményét, Gray is képes lesz rá egyszer. De ezek szerint nyilvánvalóan nem Sophia hatására. Az állóóra a sarokban ütni kezdett. Jacknek igyekeznie kellett. Mindössze néhány perc múlva találkozója volt egy testvérpárral: egy orvossal és egy mérnökkel. Bryan és Kevin McKay új, gyorsabb és tisztább módszert dolgoztak ki vérkészítmények és vérplazma előállítására. Szabadalmaztatták eljárásukat, kizárólagosan birtokolták a szellemi tulajdonjogokat, és mivel volt néhány jó szerződésük pár kórházzal, áramlott hozzájuk a pénz. Bővíteni akarták jelenlegi kisebb vállalkozásukat, és tőkére volt szükségük. Amennyiben megfelelő arányban invesztálnak saját tőkét az adósság mellé, és használható növekedési terveik vannak, Jack úgy vélte, lehetséges, hogy nagyon jövedelmező üzletről lehet szó. Kíváncsian várta ezt a találkozást. Úgy gondolta, nem is lehetett volna jobb módja a vasárnap délután eltöltésének. Az egyik dolog, amit szeretett a befektetési üzletben, az volt, hogy huszonnégy órás, heti hétnapos elfoglaltságot jelentett. Sosem volt üresjárat, nem voltak elvesztegetett pillm" egetettanatok, valamit mindig kellett csinálni. Vasárnapok, ünnepnapok, születésnapok, esküvők:

mindet végigdolgozta. A pokolba is, aznap, amikor az apját eltemették, a fele virrasztás alatt egy atlantai ipari vállalat költségvetésével foglalkozott. De úgy érezte, ez nem csak az üzlet miatt történt így. Nehéz lett volna a számára, hogy olyasvalakit gyászoljon, akinek a szűnni nem akaró rosszallása annyira kitörölhetetlenül megbélyegezte az életét, és úgy tűnt neki, egy kis munkával sokkal hasznosabban töltheti az idejét, mint ha gyászt tettetne. A rossz családi örökségtől eltekintve is, így minden új napra virradva volt számára egy olyan hely, ahol lennie kellett, olyan ügy, amelyet el kellett intéznie, olyan emberek, akik érdeklődtek iránta és a pénze iránt. Szünet nélküli, fékevesztett rohanás volt ez, amiről nem látta tisztán, merre tart. Magában ebben az örvénylő káoszban találta meg a célját. Tudta, ha Massachusetts kormányzója akar lenni, az pontosan ilyen komplikált és embert próbáló feladat lesz. És ha valaha megpróbálkozik az Ovális Irodával, a tét szinte felfoghatatlanul naggyá válik. Selyem nyakkendőt kötött a nyakába, és belenézett a tükörbe. Alig várta, hogy szembenézhessen jövőjével. 5. fejezet Callie kedden felült a vonatra, amely a connecticuti partvidéken keresztül a bostoni Back Bay állomásra tartott, aztán átszállt egy helyiérdekű vonalra, ami kivitte a kertvárosba. Amikor Wellesleyben régi Samsonite bőröndjével és egy szerszámokkal teli dobozzal lekászálódott a vonatról, nekivágott a meredek hegyoldalnak. Most már értette, miért nevezték el Cliff Roadnak az utcát. Mire felért a kőpilléres kapuhoz, ahol a megfelelő szám díszelgett, a karja elzsibbadt, a válla pedig szurkálni kezdett. Ledobta a táskáit, és végignézett a kocsifelhajtón. Nem látott túl sok mindent. Az

aszfaltút eltűnt egy fák és cserjék alkotta erdőcskében. Újra felemelte a holmiját, és nekivágott gyalogútja utolsó szakaszának. Ismét azt mondogatta magának, mint az út alatt már számtalanszor, hogy minden rendben lesz. Jó munkát végez majd, Jack Walkert pedig úgyis túlságosan lefoglalja üzletbirodalmának igazgatása ahhoz, hogy őt zaklassa. És ha mégis borzalmas lesz minden, nos, akkor sem tart majd örökké. Amikor egy kanyar után kibukkant a cserjésből, újra rátört a rossz érzés, akár egy rontás. – Jó szerencse… na persze! – gondolta, az épületre nézve. A sötétszürkére festett épület mauzóleumként tornyosult kőalapzata fölé. Komor hatást keltett oszlopos tornácaival, kupoláival, a tetejéből kiemelkedő toronnyal. Az ereszek és szögletek sötét árnyékokat képeztek. A rideg, barátságtalan park sem vidította fel az összképet, csak néhány szigorúan nyírt bokor és pár ágyásnyi árnyliliom lágyította az épület keltette hatást. De legalább néhány hatalmas fa is tartozott a birtokhoz. A tölgyek és juharfák ágai a gyep fölé nyúltak. A szabad térség akkora volt, hogy kényelmesen lehetett volna rajta focimeccseket rendezni, és a füvet is éppen olyan gondosan karbantartották, mint bármelyik első osztályú pályán. Callie újra nekiindult. A felhajtó mintegy száz méter hosszú lehetett, és egy ponton kettéválva, megkerülte az épületet. Bal felé a két emelecse>t magas, négyállásos garázshoz vezetett, a másik irányban pedig az épület főbejáratát védő oszlopos előtetőhöz. Callie jobbra kanyarodott. Amikor elért a súlyos bejárati ajtóhoz, ledobta a bőröndjét és a dobozát. Emlékeztette magát, hogy meghívott vendég, nem pedig betolakodó.

Megkopogtatta az ajtót a rézkopogtatóval. Egy negyvenes nő jelent meg a hívására. Ahogy tetőtől talpig felmérte Callie-t, tekintete nem tűnt ellenségesnek, de kedvesnek sem lett volt mondható. – Igen? – Határozott hangja elárulta, hogy a házban dolgozik, bár nem viselt egyenruhát. – Callie Burke vagyok. – A restaurátor? – A nő arckifejezése meglepetté vált.Callie bólintott. – Ó… ah, igen, Mr. Walker említette az érkezését. – Összevont szemöldökkel méregette a narancssárga bőröndöt és a szőrmekabátot. – Mrs. Walker már várta magát. Mrs. Walker? – Igazából azt hittem, Mr. Walkerrel találkozom majd. – Ő nincs még itthon. De Mrs. Walker fogadja magát. Micsoda meglepetés – gondolta Callie. Nem olvasta, hogy a férfi megházasodott, de mostanában olvasta, hogy a férfi megházasodott, de mostanában nem is vett kezébe annyit újságot, mint régebben. Az a fejlemény, hogy a férfinak felesége van, bizonyos szempontból megkönnyebbüléssel töltötte el. Hacsak nem akarta a férfi tényleg megcsókolni akkor, a ház előtt. Ebben az esetben csak rosszabb a helyzet. Furcsa kis csend következett, aztán Callie megszólalt: – Valami baj van? – Elnézését kérem, csak egy kicsit… Üdvözöljük a Buona Fortunában! – mondta a nő a kezét nyújtva. Tekintete kezdett felmelegedni. – Elsie vagyok, Mrs. Walker személyi asszisztense. Olyasvalakire számítottunk, aki egy kissé… – Idősebb? Amikor a nő bólintott, Callie elmosolyodott, és

megrázta a kezét, aztán belépett a házba. – Ezt megértem. Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, csillogó mahagóniborítású falakat pillantott meg, dombormű díszítésekkel, egy padlótól a mennyezetig érő kandallót és számos súlyos, Európából származó bútort. Olyan volt, mintha egy múzeum reneszánsz részlegébe lépett volna. És körülbelül annyira is otthonos. – Mrs. Walker egy percen belül itt lesz. Megvárná a télikertben? Én pedig felvitetem a holmiját az emeletre. Callie bólintott, és leráncigálta magáról a kabátját. – Azt is odaadhatja nekem. Kér esetleg valami frissítőt? Callie a fejét rázta. – Nem, köszönöm. – A télikert arra van, vágjon át a könyvtáron, a túloldali ajtóig. Amikor Callie végül megtalálta a napfénytől ragyogó helyiséget, megkönnyebbült. A télikert üvegfalaival, halványszürke kőlapos padlójával úgy nézett ki, mintha egészen másvalaki rendezte volna be, mint a ház többi része hofy"bi rést. Olyasvalaki, aki nem született Medici, a tizenötödik századból. A helyiségben kárpitozott karosszékek, egy kényelmes, üldögélésre csábító szófa, fehér nádfonatos asztalkák, rajtuk kínai vázákból készített lámpák voltak. Callie mély lélegzetet vett. A meleg, nyirkos levegőben virágok illata érződött, amelyek a kifogástalanul ápolt virágágyakban nyíltak. Miközben Callie az üvegfalon keresztül a kint hullámzó gyepet nézte, halk lépéseket hallott. Hátrafordult. Nagyon kíváncsi volt rá, kit vett feleségül Jack Walker. Tekintete egy ír farkaskutya kifejező szemébe mélyedt. A kutya nagyjából akkora volt, mint egy kisebbfajta póniló, és sűrű, bozontos,

szürke szőr borította. Puhatolózva csóválta a farkát üdvözlésképp. – Hát szia! – mondta Callie lágyan, és lehajolt hozzá. A kutya közelebb óvakodott, lassan, hosszú lépésekkel. A feje magasabban volt, az előtte térdelő Callie-énál, s ugyan a mérete ijesztő lehetett volna, a szemei elárulták. Barátságos, tiszta víztükörként csillogtak. Callie épp a kutya fejét simogatta, amikor egy hang hasított keresztül a szobán. – Látom, megismerkedett Arthurral. Callie felnézett, és egy lenyűgöző öreg arcot pillantott meg. Elsőre az ötlött fel benne, hogy a nő valaha hihetetlenül szép lehetett. Utána pedig az, hogy a barna szemekből sütő birtokló pillantás körülbelül annyira vendégszerető, mint egy elektrosokkoló. Úristen! – gondolta –, ez nem a felesége! A hatalmas Jack Walker az anyjával él. Legszívesebben felnevetett volna, de tudta, a kitörés nem válna hasznára. Mrs. Walker nem úgy festett, mint aki sok humort találna bármiben is. – Szóval, maga a restaurátor, akit a fiam választott – mondta az asszony, ahogy belépett a helyiségbe. Erős fehér haját hátrafésülte az arcából. Ez a szigorú hajviselet kihangsúlyozta különleges formájú pofacsontját. A legdivatosabb ruhákra jellemző tiszta vonalvezetésű tweed nadrágkosztümöt viselt. Nyaka körül a súlyos aranyláncokban gyémántok csillogtak. Mintha egyenesen egy színészválogatóról lépett volna ki. Maga volt a nagyasszony kvintesszenciája. Callie felegyenesedett. – Igen. Callie Burke vagyok. – Maga egy kissé túl fiatal ehhez, nem gondolja? – A megjegyzést jeges kis mosoly követte. – Képes vagyok elvégezni a munkát, Mrs. Walker.

És a fia meg van győződve erről. Különben nem alkalmazott volna. A mosoly szertefoszlott. A mosoly szertefoszlott. – Ugye tisztában van vele, hogy a festő maga Copley? Mintha Callie összekeverhette volna egy LeRoy Neiman-képpel. – Természetesen. – Nos, Jack pénze bánja, ha kudarcot vall. Persze nem említve a művészettörténetet érő igen komoly veszteséget. De biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami a képességeitől telik. Callie felhúzta a szemöldökét. Nos, legalább nem kell találgatára. találsokba bocsátkoznia a másik rejtett gondolatait illetően. Ennél csak az lehetett volna nyilvánvalóbb, ha Jack anyja kést döf a mellkasába. Ugyan szívesen visszavágott volna valamivel, arra kényszerítette magát, hogy hallgasson. Meglepődött, amikor a kutya a lábának dőlt. Az állat fejére tette a kezét, és megsimogatta a fülét, értékelve támogatását. Mrs. Walker a homlokát ráncolta. – Úgy tűnik, Arthur megkedvelte magát. – Szorosan összezárt ajka azt sugallta, fel nem foghatja, milyen erényre bukkant a kutya a lányban. – Megmondom Elsie-nek, hogy adjon magának egy szobát. Jack épp most hívott. Azt mondta, kérjek elnézést a nevében, mert csak későn ér haza ma este. Én is elmegyek, úgyhogy egyedül lesz. Hát, ezek pompás hírek voltak. Jack anyja elindult, de az ajtónyílásban visszafordult, hogy még egyszer végigmérje Callie-t. – Hol bukkant magára Jack? Az éhező restaurátoroknak kialakított helyi sintértelepen – szeretett volna visszavágni a lány. Ha újabb egy hétig nem kapok munkát, elaltatnak. Jack

megmentette az életemet! Ehelyett csak nézte, ahogy az asszony elmegy. Szerette volna világosan megmondani a nagytiszteletű Mrs. Walkernek, mit is csináljon a modorával, de ettől csak nehezebbé vált volna az előtte álló hat hét. Emellett élete során sokkal rosszabbat is át kellett élnie, mint amivel Jack anyja egyáltalán előrukkolhat. Gyerekként szemüveges volt, fogszabályzót viselt, ócska ruhákat hordott, az apja pedig sosem jött el semmilyen iskolai ünnepségre. A kínzás módszerei ugyanazok, akár az iskolában, akár egy télikertben szembesül vele az ember. Különben is – úgy tűnt – nem is kell sok mindent tennie ahhoz, hogy alaposan felbosszantsa Mrs. Walkert. Az asszonyt éppen eléggé felhúzta az ő puszta jelenléte is. Elsie jött vissza, feszültnek tűnt. – Kérem, kövessen! Arthur is velük tartott. Amikor a bejáratnál lévő hallhoz értek, ahelyett, hogy a széles lépcső felé indultak volna, átvágtak egy aranyos cirádákkal díszített ebédlőn és egy olyan konyhán, amely egy étteremnek is megfelelt volna. Elsie mutatta az utat, felfelé egy szűkös lépcsőn. Miután felmentek kétemeletnyit, egy csupasz előtérben bukkantak ki, ahonnan hat ajtó nyílott. A ház többi részétől eltérően, amit zsúfolásig megtöltöttek a régiségek, itt nem voltak festmények vagy szőnyegek. A helyiség szigorúan funkcionálisan festett. Elsie kinyitotta az ajtót. Egy egyszemélyes ágy, egy komód és egy asztal tűnt fel. A falakat fehérre festették, a padló egyszerű fából készült, és az ablak alatti radiátorból sziszegő hang hallatszott. Callie észrevette a holmijait az egyik sarokban. A szolgák lakrésze. Elsie-re nézett. A nő, nyilvánvalóan zavarban léve,

a hall felé intett. – A fürdőszoba jobbról a harmadik ajtó mögött van. Megosztozik majd rajta Thomasszal, de ne aggódjon! Rendes fickó, még ha úgy is néz ki, mint egy elvetemült motoros rocker. Callie felvonta az egyik szemöldökét. – Kösz a biztatást – mormol alt – mta, miközben belépett a szobába, és leült az ágyra. Az ágy rozsdásan megnyikordult, Elsie arca pedig megrándult. Callie a nőre mosolygott. Bárhogyan is érzett a szállásával kapcsolatban, nem akart udvariatlan lenni azzal, aki csak utasítást hajt végre. – Ez tökéletesen megteszi majd. Úgyis annyira fáradt vagyok, hogy akár a padlón is tudnék aludni. Az ágy újra megnyikordult. Callie felnézett a lambériás mennyezetre, és az jutott eszébe, hogy talán tényleg a padlón köt majd ki. Elsie kihátrált a szobából. – A személyzet többi része ma szabadnapos. Most én is elmegyek, de holnap visszajövök – mondta, mintha úgy érezné, Callie-nak még mondta, mintha úgy érezné, Callie-nak még szüksége lehet egy baráti arcra a háziak között. – Ha bármit szeretne, csak szóljon nekem! Ügyelek majd rá, hogy gondoskodjanak magáról. Ja, és rengeteg étel van odalent. Szolgálja ki magát! – Köszönöm. Elsie egy pillanatig még figyelmesen nézett rá, aztán elment. Úgy nézett ki, mintha valaki éppen arra kényszerítette volna, hogy egy kóbor kutyakölyköt hagyjon ott az út szélén. Callie felállt, és kikukucskált az ajtón azon morfondírozva, vajon ki lehet az, akivel majd osztozik a fürdőszobán. A reggeli zuhanyozási idő beosztására nem igazán készült fel. De hát egyáltalán volt eddig bármi is Jack Walkerrel

kapcsolatban, ami az ő tervei szerint történt volna? Aligha. Már hozzászokhatott volna a meglepetésekhez. Emellett tényleg csak egy alkalmazott, nem pedig vendég. És az igazán remek, hogy Mrs. Walker felbukkanása a háznak ebben a részében rendkívül valószínűtlen. Úgyhogy talán mégiscsak így a legjobb. Arthur, aki közben felkutatta a szobát, megvizsgálva minden sarkot és beszaglászva az ágy alá, most úgy nézett rá, mintha azt akarná kérdezni, mikor indulnak már a konyhába. – Sajnálom, Artie, először be kell rendezkednem. A kutya nagyot sóhajtott, és az ágy mellé gömbölyödött. Fejét hatalmas mancsán nyugtatva követte szemével Callie minden mozdulatát, ahogy a lány kipakolt. Miközben elrendezte szerény ruhatárát a komód fiókjaiban, azon töprengett, vajon mennyi időbe telhet Jack anyjának, hogy elinduljon otthonról. Az első számú szabály a kínzókkal szemben: ha az ember megfelelő stratégiát alkalmazva kerüli őket, sok konfliktust már csírájában elfojthat. Callie eldöntötte, hogy jókora távolságot fog tartani Mrs. Walkertől. Maga elé képzelte a nő dölyfös, rosszalló ábrázatát, és elvigyorodott. Éppúgy kerülni fogja, mint ahogy egy jókora fullánkkal rendelkező darazsat elkerülne. 6. fejezet Jack beállt Aston Martinjával a garázsba, és kiszállt a kocsiból. Úgy számította, hogy sokkal hamarabb hazaérkezik, de a vérkészítményes fivérekkel folytatott tárgyalásai nem kezdődtek olyan jól, mint remélte. Az adósságállományuk rendszerében volt néhány olyan elem, amely szinte teljesen lehetetlenné tette, hogy nagyobb, döntő részesedést szerezzen a vállalatban. A McKay

testvérek rengeteg családtagjuktól kértek kölcsön még a kutatás, az eljáh="rás kifejlesztése idején, és cserébe részvényeik jelentős részén túladtak. A pokolba is! Szerencsésnek mondhatja magát, ha egy negyednyi részesedést sikerül szereznie a vállalatban, ez pedig aligha indokolja a kilenc számjegyű összeg befektetését. Réges-rég megtanulta, hogy ne tegye a pénzét olyasmibe, ahonnan nem tudja visszanyerni. Az apja tanította meg neki ezt a leckét. Az első százezer, amelyet apja „kölcsönkért” tőle, eltűnt a semmiben. Ezután Jack elvárta, hogy mielőtt aláírt volna egy-egy csekket VI. Nathanielnek, a vagyon egy darabkája – ingatlan, ékszer, műtárgy – ellensúlyozza a pénzösszeget. Úristen, hogy utálta ezért az apja. De az idősebb Nathanielt az a gondolat még jobban rémisztette, hogy egy bankba menjen, és olyan embereknek könyörögjön pénzért, akikkel sohasem ült volna le ebédelni. Amikorra VI. Nathaniel meghalt, már Jacké volt mindene. Az autók, a házak Wellesleyben, Palm Beachen és az Adirondack-hegységben, a műgyűjtemény, az anyja hatalmas ékszerei. Az apjának, aki több millió dolláros vagyont örökölt az ötvenes években, kevesebb, mint százezer dollár volt a nevén, amikor eltemették. Jack bekapcsolta az automata garázsajtót. Hallotta, amint az ajtó dördülve becsukódik, miközben az oszlopos főbejárat felé indult. Nagyon sokat jelentett neki, hogy visszaszerezte a Copley-képet. Amint a restaurálás befejeződik, a kép visszakerül majd a kandalló fölé, a nappaliba, ahol egész gyerekkorukban volt. Azzal, hogy újra az övé az I. Nathanielt ábrázoló kép, úgy érezte, egy kör bezárult, és az egész apja által okozott pénzügyi káoszt végérvényesen helyrehozta. Végre. Ahogy belépett a házba, felkiáltott: – Callie! Hahó!

Amikor nem kapott választ, keresztülvágott a nappalin, bekukkantott a könyvtárba és a télikertbe. Mindenhol égett a villany, de sehol sem találta a nőt. Visszament a bejáratnál lévő előcsarnokhoz, felnézett a lépcsőn, és azon morfondírozott, vajon elinduljon-e Callie keresésére a vendégszobák irányába. Amint elképzelte valamelyik ágyban, olyan képek jelentek meg lelki szemei előtt, amelyeken semmiképp nem akart elmerengeni, és azt latolgatta, hogy akkor már tényleg jobb lenne felmenni, és megkeresni a lányt, amikor rájött, hogy valami hiányzik. Merre van Arthur? A kutya rendszerint az ajtóban várt az érkezésére. Jack a konyha irányába indult. A mosogató mellett egy tál, egy tányér és egy villa volt, gondosan elmosogatva, a szárítóra rakva. Ebből biztosan tudta, hogy Callie a házban van. Senki más nem hagyta volna itt így az edényeket. Az anyja szinte soha nem tette be a lábát a konyhába, és biztos, hogy sosem mosogatott volna el maga után. A személyzet szabadnapos volt, Elise pedig hazament a családjához, hogy velük vacsorázzon. Jack éppen rá akarta venni magát a vendégszobák átkutatására, amikor Arthur megjelent a hátsó lépcsőn. – Te meg mit csinálsz ott? – Jack lehajolt, ahogy a kutya, a maga nehézkes módján, odaporoszkált kutya, a maga nehézkes módján, odaporoszkált hozzá. – Velem volt. Jack felkapta a fejét. Callie a lépcső aljában állt, farmerban és tengerészkék gyapjúpulóverben. A haja a vállára hullt. Jack egyenesen a szemébe nézett, újra ellenőrizve, vajon tényleg jól emlékszik-e a színé Cker ráre, tényleg annyira gyönyörű kék-e. Jól emlékezett.

Mielőtt a csend túl hosszúra nyúlhatott volna, megszólalt: – Sajnálom, hogy csak ilyen átkozottul későre értem haza. A nő vállat vont. – Artie és én remekül töltöttük az estét, bár az a gyanúm, ő azt szerette volna, ha egy kicsit kevesebb saláta van a vacsorámban. Úgy tűnik, nem nagyon kedveli a zöldféléket. Jack összeszűkült szemmel igyekezett felmérni a másik hangulatát. Tényleg nem úgy festett, mint akit bánt a dolog. Szemlátomást jól érezte magát egy idegen házban teljesen egyedül, mindössze egy kutyával. Így hát a függetlensége nem csak álca – gondolta magában. – Kicsomagolta már a szerszámait? – kérdezte, a lépcső felé biccentve. – Úgy gondoltam, a garázs feletti helyiség lenne a legmegfelelőbb a műhelye számára, de ha inkább a házban szeretne maradni, az is megoldható. Callie felvonta a szemöldökét. – Igazából Copley-ről olvasgattam, és megpróbáltam nem elaludni, amíg hazaér. Jack jó erősen megpaskolta Arthur hátát, aztán felegyenesedett. – És mégis, mit művelt a személyzeti szárnyban? – Ott van a szobám. Jack összeráncolta a homlokát. – Hogy a pokolba… – aztán hirtelen elhallgatott. Meg sem kellett kérdeznie, ki szállásolta el ott. – Nem maradhat a személyzeti szárnyban! Neki pedig lesz néhány szava az anyjához reggel. Callie zsebre vágta a kezét. – Teljesen jól érzem magam ott. – Ne vicceljen! – Jack nekivágott a lépcsőnek. – Jöjjön, hozzuk le a holmiját! A nő felemelte a kezét.

– Nézze, én tényleg nem bánom. Csak egy helyre vágyom, ahol aludhatok. – Hogy mondhat ilyet? Gondolom, utoljára a kollégiumban lakott ilyen szobában. – Nem jártam kollégiumba – javította ki szelíden Callie. Jack megtorpant, újra összeráncolta a homlokát, aztán folytatta útját. – Az most mindegy. Jöjjön, menjünk! Felmasírozott Callie előtt az emeletre, közben az anyján mérgelődve, aki tényleg hihetetlenül arcátlan módon ütötte bele az orrát mindenbe. Amikor elért a keskeny lépcsősor tetejére, a nyitott ajtó felé indult. – Hol vannak a ruhái? Callie is belépett a szobába, és nyugodtan ránézett. – A fiókokban. Jack végigmérte a kis komódot. – És még hol? – Máshol sehol. – A lány odalépett, és kihúzott egy fiókot, megmutatva a rendesen összehajtogatott blúzokat és pulóvereket. – Csak itt. Hát, ez egy újdonság – gondolta Jack. Olyan nőkhöz szokott, akiknek már egy hétvégi kiruccanáshoz is költöztető teherautóra volt szükségük. A lány másfél hónapra jött, és a ruhái elfértek három fiókban. – Könnyű csomaggal utazott. Callie vállat vont. – Nincs szükségem sok mindenre. – És hol vannak a szerszámai? – A beépített szekrényben. – Akkor gyerünk, szedjünk össze mindent! – mondta Jack türelmetlenül. Callie szenvtelenül végigmérte, mintha csak azt latolgatta volna, vajon a költözködés lenne kényelmetlenebb, vagy az, ha szembeszegülne vele.

Aztán odalépett a beépített szekrényhez, és előhúzott egy ütött-kopott Samsonite bőröndöt, amely hihetetlenül meglepte Jacket. Egy Louis Vuitton utazószettet várt, vagy egy pár Coach táskát. A nő bőröndje ehelyett régi volt, narancssárga, és úgy festett, mint amely már sokat hányódott különböző rakterekben. Miközben nézte, ahogy Callie bepakolja a ruháit, rájött valamire. Bármilyen kapcsolat fűzte Grace-hez, bárhonnan Bármilyen kapcsolat fűzte Grace-hez, bárhonnan is szerezte azt a Chanel kosztümöt, nem volt sok pénze. A ruhadarabok, amelyeket elővett a fiókból, tiszták voltak és hordhatóak, de olcsók. Semelyiken sem köszönt vissza a kifutók csillogása. Amikor Callie befejezte a pakolást, Jack, hangjában olyan kedvességgel, amelyet nem tudott elrejteni, megkérdezte: – Mindent összeszedett? Callie összeszűkült szemmel a szemébe nézett, mintha feltűnt volna neki a megváltozott hangnem, de a régebbi, türelmetlent jobban kedvelné. Miután megfeszült állkapoccsal bólintott, felemelte a bőröndjét meg egy festékpöttyökkel tarkított fadobozt, és kilépett az ajtón. – Hadd segítsek valamit! – mondta Jack, miközben Callie a bőröndjét vonszolva nekivágott a keskeny lépcsőnek. – Megbirkózom vele. – Legalább a bőröndöt hadd vigyem én! – Ha el tudtam hozni a Penn pályaudvartól a házáig, akkor egy másik hálószobába is képes leszek átvinni. Penn pályaudvar? Jack összeráncolta a szemöldökét, elképzelve a nőt nehéz terhével, amint átszáll, és megérkezik a Back Bay pályaudvarra. Úgy sejtette, bizonyára ott sem szállt taxiba, inkább a helyiérdekű vasutat választotta Wellesley-be. Ami

azt jelentette, hogy a nehéz csomagokat a Cliff Road aljáról vonszolta fel egészen a házig. A francba, gondolta, miközben mutatta az utat át a konyhán, fel a központi lépcsőházon. Azt hitte, iderepül majd, a Logan repülőtéren pedig limuzinba ül. Most egy rohadéknak érezte magát. – Szólnia kellett volna, hogy segítsek az utazásban! – mondta. – Elküldtem volna magáért a repülőgépem. Hallotta, hogy a nő megtorpant mögötte. Hátranézett a válla fölött. – Nincs szükségem alamizsnára! – mondta Callie. – Tökéletesen sikerült idejutnom egyedül is. – Nem is erről van szó. Csak k hei C. occnnyebbé tehettem volna magának. – Nem érdekelnek a könnyebb megoldások. Jack azt gondolta magában, ez nyilvánvaló, már akkor is, ha csak a kezében himbálózó bőröndre néz. Callie némán viszonozta a pillantását. Elszántsága, amellyel visszautasított minden segítséget, rettenetesen bosszantotta a férfit. – Nem csak felesleges szenvedés árán válhat mártír magából – mondta szárazon. – Ölthetne szőrcsuhát, és felköltözhetne egy oszlop tetejére néhány hónapra. Callie letette egy pillanatra a bőröndöt, újra eszébe juttatva ezzel Jacknek, milyen terhet cipel. – Mondok magának valamit. Ha szükségem lesz arra, hogy megmentsenek, majd szólok. Jack haragos arcot vágott, aztán újra megindult. Tudta, a lány akkor sem fog semmit kérni tőle, ha majd cigánygyerekek potyognak az égből. És képtelen volt megérteni, miért bosszantja ennyire ez a dac. Talán amiatt, mert ez hihetetlen nagy váltás volt ahhoz képest, ahogy általában a nők viselkedni szoktak vele. A pokolba is, még Blair is, aki aligha volt

kispályásnak nevezhető az önálló boldogulás tekintetében, igénybe vette az ő repülőgépét, a legnagyobb vállalatoknál lévő ismerőseit, a művészeti életben meglévő kapcsolatait. És ő nem bánta ezt egyáltalán. Igazából tetszett neki ez a szerep. Amikor a lépcső tetejére ért, jobbra fordult, és a ház legjobb vendégszobájába vezette Callie-t. Ahogy kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a világítást, hallotta, hogy Callie levegőért kapkod. A Vörös Szoba igazán alkalmas arra, hogy elakassza bárki lélegzetét, gondolta Jack. Pontosan ezért adta Callie-nak. Ha a nő nem hagyja, hogy nyíltan segítsen rajta, majd körmönfontabb módokon viseli gondját. Callie belépett, és lassan lerakta a terhét. Az arcán tükröződő elragadtatástól Jacket elöntötte az öröm: végre sikerült boldoggá tennie a lányt. A szoba mélyvörös és ragyogó arany színekben pompázott. A közepén óriási, Jakab korabeli baldachinos ágy terpeszkedett, egyike azon bútoroknak, amelyeket üknagyanyja hozatott egy angol kastélyból. A vörösesbarna márványból készült kandallóban fahasábok hevertek, párkánya fölött egy tizenhatodik századi, Madonnát és gyermekét ábrázoló festmény függött. A legmegkapóbb azonban a ház előtti gyepre nyíló ólomüveges ablak volt. Vastag vörös selyemdrapériák keretezték, és az alatta kialakított beépített ülőhely a különféle nagyságú és formájú beépített ülőhely a különféle nagyságú és formájú párnákkal pompás helynek tűnt a henyélésre. – Úristen! – lehelte Callie, odalépve a kandallóhoz, aztán az ablakhoz. A következő állomás az ágy volt. Ujjával végigsimított a tölgyfa oszlopokon, és a baldachin tetejéről függő sok-sok méternyi, rojtokkal díszített bársonyon. – Ez csodálatos!

Miközben simogatta a pompás anyagot, Jack azon kapta magát, szeretné örökre emlékezetébe vésni, hogyan nézett ki Callie az ő legkedvesebb szobájában. – Illik magához a vörös – mormolta. Callie visszament a kandallóhoz, és tágra nyílt szemmel vette szemügyre a festményt. – Ez egy Caravaggio? Jack bólintott. – Hogy tetszik? < height="0pt" width="1em" align="justify">Callie sokáig hallgatott. Amikor végül megszólalt, a hangja határozottan csengett, Jack pedig elmosolyodott, arra gondolva, ő milyen hangon szokott beszélni a strukturált hitelekről és a kamatlábakról. – Csodálatos kép, nyilvánvalóan a legjelentősebb korszakából. De megdöbbenve látom, hogy hol helyezték el. Használják ezt a kandallót? – Nem, befalaztattam a kéményt. – Akkor jó! Az ismétlődő, erőteljes hőingadozás halálosan ártalmas egy olajképre nézve. – A férfira villant a tekintete. – Restauráltatnia kellene. Mikor volt utoljára megtisztítva? – A dédanyám vette Itáliában a kilencszázhúszas években. Nem tudom, csináltak-e azóta vele valamit. Callie helytelenítő kis hangot hallatott, és folytatta a kép tanulmányozását. Szemlátomást teljesen elmerült benne, szinte lélegezni is elfelejtett. Jack úgy vette észre, akár bűzbombát is robbanthatnának most mellette a szobában, talán még azt sem venné észre. Ez a nő szinte már fantasztikus – gondolta. – Nos, Callie, később talán végigjárhatnánk a házat együtt, és megmondhatná, mire kell még ügyelnem. – Ezer örömmel. Callie odalépett az ablak alatti ülőhelyhez, és kinézett az ólomüveg ablak mellett kétoldalt

elhelyezkedő kis, átlátszó üvegfelületen. Arthur is vele tartott, mintha csak ellenőrzést tartana. Két mancsával a párnákra támaszkodott, és előrehajolt. A hátsó lábára állva majdnem olyan magas volt, mint Callie. A lány átkarolta bozontos nyakát, és szórakozottan megpaskolta a vállát. Ahogy Jack kettejüket bámulta, tudta, hogy távoznia kellene. Túlságosan csábító volt a kép, amelyet ketten alkottak. – Kicsit késik a festmény szállítása – mondta. – Valószínűleg holnap érkezik meg. De reggel az első dolgom az lesz, hogy megmutassam magának a garázs feletti helyiséget. Callie a válla fölül pillantott rá. – Nagyszerű! – A fürdőszoba arra van. – A férfi egy fatáblás ajtó felé intett. – Az én szobám pedig a hall túlfelén nyílik, ha valamire szüksége lenne. Callie tekintete kerülte az övét, miközben kiegyenesedett. Jacknek megint az az érzése támadt, hogy a nő még egy tűzvész esetén se kopogna be az ajtaján segítségért. Vajon mi késztethetné arra, hogy megnyíljon előtte? – töprengett. – Szeretne még valamit? – Amikor a másik a fejét rázta, Jack kigombolta a zakóját, és elkezdte kilazítani a nyakkendőjét. – Figyeljen, sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor megérkezett. Callie vállat vont. – Ez tényleg nem okozott problémát. – Az anyám… – …egy elbűvölő hölgy. Callie felhúzott szemöldökkel mintha arra várt volna, vajon meg merészeli-e hazudtolni ezt a nyilvánvaló ferdítést. Világos volt, hogy a nehezebbik utat akarja választani. Jack tisztelte ezért. De nem fogja eltűrni, hogy a nőt megalázzák, amíg az ŀ Camálasztani. házában vendégeskedik.

– Ha bármilyen problémája adódik vele, kérem, szóljon nekem! – De miért esne meg ilyesmi? Hogy anyja viselkedésére gondolt, vagy arra, hogy hozzá forduljon, ezt Jack nem értette tisztán. Talán mindkettőre. Hosszú szünet következett. Amikor Callie szemlátomást kedvtelve az ágyat kezdte méregetni, Jack azt gondolta, nagyon is valószínű, hogy mégis abban a chelsea-i házban lakik. Azon a helyen, amelyről ő azt mondta, meglepőnek tartja, hogy itt bérel műtermet. meglepőnek tartja, hogy itt bérel műtermet. Úristen, most azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná azt a kis megjegyzést! – Gyerünk, Arthur! – mondta, és kifelé indult. A kutya okos szemével Callie-ra nézett, majd vissza őrá. – Gyerünk, fiú! – mondta Jack, a combjára csapva. A kutya leereszkedett a hátsó felére. Jack mosolyogva vette tudomásul, hogy ejtették. – Megkedvelte magát. – Én is megkedveltem őt. Callie lenézett a kutyára. Az arcán nem tükröződött más, csak melegség. Nem látszott rajta az a nem is annyira rejtett óvatosság. Az a zárkózottság. Csak a kicsi, titkos mosoly, amely kizárólag Arthurnak szólt. Nem csoda, hogy az állat beleszerelmesedett – gondolta Jack. Mindegy, hogy férfiról vagy kutyáról van szó, ez a nézés varázslatos hatású. – Akkor hát jó éjszakát! – mondta. – Jó éjt! Miközben becsukta az ajtót, Callie még mindig Arthurt nézte mosolyogva. Megállt a folyosón, és leszegett fejjel a cipőjét bámulta. Nem kellene mindenféle nők mosolyával

foglalkoznia. A pokolba is, észre se kellene vennie más nők mosolyát! Megrázta a fejét. Legalább már azok az álmok nem kísértik többé. Amióta Callie beleegyezett, hogy Bostonba jöjjön, a tudatalattija leállt az erotikus műsor közvetítésével. De átkozott hiba, hogy a memóriája ennyire jó. A bejárati ajtó csukódásának zajára felemelte a fejét. Ez biztosan az anyja, aki hazaért a hangversenyről. Miközben elindult lefelé, szája komor vonallá feszült. Az anyja épp a kabátját vette le, amikor meglátta őt. – Jackson, kedvesem, milyen volt a napod? Találkoztam Carradine-ékkel… – Mi a francért raktad őt a személyzeti szárnyba? Az anyja szeme kitágult a meglepetéstől. – A restaurátorra gondolsz? Drágám, ő azért van itt, hogy dolgozzon. Nem? Nem a vendégünk. – A meghívásomra jött ide. A Vörös Szobát adtam neki. Mercedes elhallgatott egy pillanatra, és fürkészve nézett rá, aztán folytatta a vetkőzést. – Ahogy akarod. Egyáltalán nem állt szándékomban elszomorítani téged. – Nem szomorít CNemp> Jack sarkon fordult, és elindult fel az emeletre, úgy gondolva, most mindkettejüknek az lenne a legjobb, ha egyedül hagyná az anyját. Tényleg nem szerette ezeket a játszmákat, és Callie iránt különös felelősséget érzett. Talán azért, mert a lány annyira finoman reagált anyja sértő viselkedésére. – Jackson, ne legyél mérges! – szólt utána Mercedes. – Honnan tudhattam volna? Úgy értem, az a nő nem kifejezetten úgy néz ki, mint a vendégeink általában. Nem igaz?

Jack megtorpant, és visszanézett a válla fölött. – Ő az én vendégem. Az én házamban lakik. Úgyhogy megfelelő bánásmódban fog részesülni. Az édesanyja szemlátomást kicsit vesztett harciasságából. – Jack, fogalmam sem volt, hogy ennyire fontos. Jack visszafordult, és folytatta útját, nem bízva benne, hogy képes lenne higgadtan válaszolni. Amikor az apja meghalt, kicsit erősnek érezte volna, hogy kirúgja anyját a házból, ahol körülbelül negyven éve élt. Akkoriban azt is fontolóra vette: azzal, hogy anyja továbbra is a Buona Fortunában lakhat, ő megspórolja egy másik háztartás fenntartásának költségeit. Mivel anyjának nem volt saját pénze, és semmilyen olyan képessége, amely kelendővé tette volna a munkaerőpiacon, nem tudta volna eltartani magát, és másik fián sem élősködhetett. Nate nem keresett annyit, hogy fedezni tudta volna azt az életstílust, amelyhez anyja hozzászokott. Jack volt az ő fejőstehene, és ezt mindhárman jól tudták. Jack megrázta a fejét. Az anyja tökéletes példája volt annak, mit érhet el valaki a szépségével és az eszével. VI. Nathanieltől eltérően ő nem származott vagyonos családból. Fennhéjázó modora ellenére az anyja Gloucesterben, ezen a kis, főként a halászatra épülő településen született, negyedikként egy portugál halászfamília hat gyereke közül. Egyetlen célja az volt, hogy feljebb jusson, ezért tizenöt éves korában Myrnáról Mercedesre változtatta a nevét, és fogadalmat tett, hogy sorsát valahol gyökereitől távol teljesíti be. Amikor ösztöndíjat nyert a Smith Collegeteljesíti be. Amikor ösztöndíjat nyert a Smith Collegeba, kész volt rá, hogy megragadja a szerencséjét. Vagy egy jó partinak ígérkező férfit; s ez így is történt. Jack apja pompásan megfelelt az elképzeléseinek: a Walker család igencsak

vagyonos volt, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Barátoknál találkoztak, amikor VI. Nathaniel harvardi végzősként odalátogatott egy gyönyörű, tavaszi hétvégén. Azonnal felfigyelt a lány szépségére, annak agresszív természete pedig biztosította, hogy lehetősége sem volt a visszakozásra. Három hónappal később Mercedes abbahagyta az iskolát, és minden feltűnés nélkül összeházasodtak a Cape Cod-i Osterville episzkopális templomában. Jó házasságnak bizonyult, legalábbis Jack úgy vélte. Az apját egy pillanatig sem zavarta anyja származása. Igazából nagyon boldoggá tette, hogy ő taníthatta meg mindarra, amit addig nem tudott. És Mercedes, amilyen kiváló tanuló volt, csak úgy szívta magába az információkat a jobb életről; aztán minden várakozást túlszárnyalt. Harmincas éveire szilárdan megvetette a lábát a bostoni jó társaságban. Negyven- és ötvenéves kora között a megfelelő nonprofit szervezetekhez csatlakozott, és tiszteletet vívott ki magának jótékony adományaival. Most, hetvenes évei Cetvmagábanek elején, nagy megbecsülésnek örvendett a jó társaságban, a felkapaszkodni kívánók körüludvarolták, és általában úgy tartották, megkerülhetetlen a véleménye akkor, amikor annak eldöntésére kerül a sor, melyik fogadáson érdemes részt venni. Kétségkívül büszkévé tette társadalmi felemelkedése, de ez csak látszólagos győzelem volt. Elszántsága ugyan a vagyon és a szociális helyzet olyan magaslataiba juttatta, amelyekről gyermekként álmodni sem mert, semmi sem változtathatott azon a tényen, hogy a munkásosztály soraiban született. Jack mindig is úgy vélte, ez a tény kétségbe ejti anyját, még akkor is, ha igazán senki mást nem foglalkoztatott szerény származása, legalábbis szűkebb családjában. Tulajdonképpen VI. Nathaniel úgy tekintett a feleségére, akit a bostoni

társasági élet megbecsült tagjává változtatott, mint valami kitüntetésre. Őszintén szólva Jack nem is tudta, anyja hogy volt képes elviselni ezt a leereszkedő gyengédséget ennyi éven keresztül. De a kompromisszumok képesek pokollá tenni az életet. Miközben a hálószobájába tartott, egyre biztosabb volt benne, hogy Mercedes és Callie ugyanolyan siralmas körülmények közül indultak. Ez arra késztette, hogy eltöprengjen rajta: ha Callie-nak tényleg szüksége van pénzre, akkor miért utasította el kétszer is nagylelkű ajánlatát, mielőtt elfogadta volna. Megállt a nő ajtaja előtt. Miközben megpróbálta, hátha sikerül keresztüllátnia a fán, az anyja hangját hallotta a hallból. – Mit csinálsz? Szeretett volna felcsattanni, és megmondani, hogy hagyja békén. Ehelyett odament a saját ajtajához, és csöndben így szólt: – Azt hittem, már jó éjszakát kívántunk egymásnak. – Jackson! – Mi az? – Ő nem a mi fajtánk, Jackson. Jack lenézett a hallba. Mercedes a lépcső tövében állt a lámpa alatt, arcán drámai árnyékok sötétlettek, orcái beesettnek tűntek, ajkán az elmaradhatatlan piros rúzsával. Amikor a fia nem válaszolt, a hangja sürgetőbbé vált. – Nem szabad elfelejtened, hogy a Walkerörökség letéteményese vagy! – Nem szükséges erre emlékeztetned. Különösen, hogy ennek minden költségét én fizetem. Kinyitotta az ajtaját, de anyja odajött hozzá. – Ma este hallottam a hírt Blairről. Miért nem

mondtad el nekem? Jack összefonta a karját, és megpróbálta végiggondolni, kitől hallhatta anyja a hírt. Nem tartották titokban eljegyzésüket, de egyelőre nem is jelentették be szélesebb körben. – Igazán nem fontos – mondta. – Meg fogsz házasodni. Még szép, hogy fontos. – Anyja szemébe lelkes tűz költözött, amely kifárasztotta Jacket. – Mi a dátum? Ó, igen, pontosan ezt a kérdést szerette volna elkerülni. Azt bizonygatta magának: azért, mert nem akarja, hogy anyja belekeveredjen az ügyeibe Blairrel, de közben Callie képe rémlett fel előtte, és nem tágított. nem tágított. – Még nem döntöttük el. Mercedes összevonta a szemöldökét. – Bejelentetted már az eljegyzést? Mi a helyzet az újságokkal? – Még nem értesítettem a sajtót. Az anyja elmosolyodott. – Nos, emiatt ne aggódj! Majd holnap én… – Nem, ne csinálj semmit! – Jackson, ez… – Ez nem a te dolgod, anya. Anyja hátrafeszítette a vállát, és felhúzta elegáns szemöldökét. – Nos? Jack komoran mosolygott, és a csend egyre tovább nyúlt közöttük. Ha anyja arra vár, hogy szabad kezet kapjon az esküvő előkészítésében, akkor a hallban fog aludni – gondolta Jack. Mercedes felszegte a fejét. – Nem jelentettétek be hivatalosan, nincs dátum. Egyáltalán miért kérted meg a kezét? Amikor Jack nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre, látta, hogy csendes elégtétel fénylik fel

anyja szemében, és arra gondolt, mindig is megvolt az a szerencsés képessége, hogy rátapintson mások gyenge pontjára. Legalábbis anyja szempontjából szerencsés. Úgy vélte, mindenkinek kell valami hobbi, és anyjáé épp ez volt: hogy felfedje mások gyengeségeit. Habár őt módfelett elkeserítette, hogy anyja nem a kötést választotta, mint más hetvenvalahány éves hölgy. Végül is ahhoz is használhatna tűket. – Aludj jól, anya! – mondta, belépve a szobájába. – Kérlek, Jack! – Anyja arcáról leolvadt az agresszió, felfedve tehetetlenségét, amelyért valószínűleg megvetette önmagát. – Csak segíteni szeretnék. – Akkor hagyd, hogy mi intézzünk mindent. Majd tudatjuk veled, ha segítségre van szükségünk. Azzal Jack határozottan becsukta az ajtót. 7. fejezet Callie hatalmas rándulásra ébredt. Az a kísérteties érzése támadt, hogy valaki nézi. Amikor odébb hengeredett, egy szőrös arccal és egy lógó, rózsaszín nyelvvel találta szemközt magát. – Mi a… Azonnal felült. Egy másodperccel később jutott csak eszébe, hogy hol van, és hogy Arthur ott maradt vele éjszakára. A kutya óvatosan csóválta a farkát, mintha megbántotta és megijesztette volna Callie reakciója. Callie előrehajolt, és megvakarta az állat fülét. – Bocs, Artie. Nem szoktam hozzá, hogy egy hímnemű lény mellett ébredjek. A kutya farka rögtön intenzívebb mozgásba kezdett. Artie a hátsó lábára állt, és feltámaszkodott az ágyra. Miközben Callie a kutya hátát simogatta, kinézett az ablakon. A halványszürke ég alapján úgy sejtette, nagyjából hét óra lehet. – Gondolom, szeretnél kimenni. Nem rendelkezett túl sok tapasztalattal a kutyákat

illetően, de rájött, hogy nem csak egy kora reggeli udvariassági látogatásról lehet szó. Épp a nadrágját Fkor húzta, amikor kopogást hallott az ajtaján. Amikor kinyitotta, és Jacket pillantotta meg, ismét alaposan meglepődött, aznap reggel már másodszor. A férfi észvesztően szexi volt. A haja még nedvesen kócolódott, a sűrű fürtök sötéten csillogtak. Fekete pulóvert és kék farmert viselt, és a laza öltözék különösen jól állt neki. De minden jól mutatna rajta – gondolta Callie, szemügyre véve izmos mellkasát. A férfi elmosolyodott, és nekidőlt az ajtófélfának. – Jó reggelt! – Mit akar? – mondta Callie, miközben nagyon is tudatában volt annak, hogy mereszti a szemét, de nem bírta abbahagyni. – A kutyámért jöttem. – Ó… igen, épp itt van. Arthur kötelességtudóan megjelent az ajtóban. – Hagyta aludni magát? Sokszor mormotákat kerget álmában. Callie megrázta a fejét, és megpróbálta elfojtani a mosolyát. Az jutott eszébe, ha közvetlenebb lenne a viszony kettejük között, most megkérdezné, honnan tudja a másik, hogy pont mormotákról van szó. – Én semmire sem ébredek fel. – Ez egy igazán jó tulajdonság. A beszélgetés elhalt. Callie nyugtalankodni kezdett, miközben Jack csak nézett rá. Callie próbált kicsikarni magából néhány szót, amivel rávehetné a másikat, hogy tűnjön már el. Holtbiztosnak látszott, hogy a nagy Jack Walker számtalan jobb elfoglaltságot találhatna magának, nem kellene itt álldogálnia az ajtajában, miközben ő félszegen cseverészni póbál vele. – Nos, mit szólna, ha találkoznánk a földszinten? – kérdezte végül Jack. – Elmegyünk a garázshoz, és

maga berendezheti a műhelyét. – Minél hamarabb, annál jobb – motyogta Callie. Jack felvonta a szemöldökét. – Maga mindig ilyen céltudatos? – Egyszerűen szeretnék túl lenni ezen a munkán – bökte ki Callie. – Úgy értem, nem akarok sok időt elvesztegetni itt. – Megrázta a fejét. – Vagyis, úgy értem… – Vajon megsértődjek, amiért minél hamarább el akar kerülni innen? – Jack, arcán félmosollyal, kényelmes testtartásán változtatva, kihúzta magát. – Gyerünk, Arthur! Callie tekintetével követte a férfit és a kutyát, ahogy lementek a hallba. El kellett ismernie: tetszett neki a férfi mozgása. Az a szokása már kevésbé, hogy egyfolytában őt bámulta. Egyszerűen nem tudta elképzelni, mivel vonhatja magára ennyire a figyelmét. Habár – gondolta magában – a nagyobbik Habár – gondolta magában – a nagyobbik problémát az ő reakciója jelenti. A forróság, amelyet a bőrén érez, amely egész a csontjaiig hatol, zavarba ejtő. Legfőképpen azért, mert egyáltalán nem bánta volna, ha többet van része benne. Becsukta az ajtót. Tudta: nem tagadhatja le az igazságot. Vonzódik Jackhez, a férfi múltja és rengeteg pénze ellenére. A vonzódása persze részint fizikai eredetű, de a múlt este óta többről volt szó. Az a düh, amely a férfit elöntötte, amikor megtudta, hol szál Kta,jek, amilásolta el őt az anyja, megmutatta, hogy Callie kényelme és büszkesége fontos a számára. Érzékenysége váratlanul érte Callie-t, és azt is nagyra értékelte, hogy a férfi gondoskodni szeretett volna róla. Persze azt továbbra is fontosnak tartotta, hogy megőrizze függetlenségét. Callie megrázta a fejét, és emlékeztette magát,

kiről is van szó. A jó modor ilyenfajta megnyilvánulása még nem jelenti azt, hogy holmi fehér lovon közlekedő herceggel állna szemben. A kegyetlen emberek is lehetnek udvariasak. Példának okáért saját apjának olyan modora volt, mint egy angol főrendnek, mégis képes volt évtizedeken keresztül csalni a feleségét. Egyáltalán nem lett volna jó, ha romantikus álmokat kezd dédelgetni magában Jack Walkerről. Ha tényleg vigyázni akar magára, alaposan bele kell húznia a munkába, hogy itt hagyhassa ezt a házat, amilyen gyorsan csak lehet. Szóval igen, a férfi jogosan értelmezheti úgy, hogy miatta akar minél hamarább végezni ezzel a feladattal. Miután lezuhanyozott, felkapta a szerszámos dobozát, és lement a földszintre, bár nem tudta pontosan, hol is kellene találkoznia Jackkel. Fülelt egy darabig, és meghallott egy hangot valahol a ház távolabbi végében. Követte a hangot, és végül rábukkant a férfira a dolgozószobájában. Egy hatalmas íróasztal mögött állt, és egy sornyi barna bársonyfüggönyös franciaablak felé fordult. A szobát sötét faburkolat borította, lenyűgöző, boltozatos mennyezetén angyalkákat és felhőket ábrázoló freskóval. Az asztallal szemben fekete márványból készült bárpult és több tévékészülék helyezkedett el. A tévékben hang nélkül futottak a különböző hírcsatornák. Callie épp arra készült, hogy kopogjon az ajtófélfán, hátha így magára vonhatja a férfi figyelmét, amikor az beleüvöltött a telefonba: – Átkozottul nem érdekel, mit mondott! Meghamisította a számokat, úgyhogy nem megyek bele az üzletbe. Mondja meg neki, hogy keressen más balekot! Callie látta, hogy Jack szorosan a füléhez szorítja a kagylót, másik keze pedig ökölbe feszül.

Íme – gondolta –, az igazi Jack Walker. A férfi teste hirtelen előrelendült, mintha a valóságban is azzal szemben állna, akivel kiabált. – Nézze, vagy féltucatnyi másik üzlettel is foglalkozom most, úgyhogy csak két további szót vagyok hajlandó erre az ügyre pazarolni. Basszák meg! Callie hátraugrott, amikor Jack lecsapta a telefont. – Az isten bassza meg! Jack beletúrt a hajába, és sarkon fordult, felragadva valamit az asztaláról. Abban a pillanatban, amint meglátta a lányt, megköszörülte a torkát. – Callie! – Nos, talán majd később visszajövök. – Ne! – Jack hagyta lehullani a papírt, figyelte, amint landol az íróasztalán. – Ne! Csípőre tette a kezét, és lassan, mélyen kifújta a levegőt. Amikor újra Callie-ra nézett, mérge már jórészt elpárolgott. – Gyerünk! Ahogy a férfi elhaladt mellette, Callie csak jócskán lemaradva szegődött a nyo Kődzze,mába. Miközben mutatta az utat a garázs felé, Jack próbálta legyűrni haragját. Üzleti érzékének köszönhetően a legtöbben nem kísérleteztek azzal, hogy átverjék, de a kétségbeesés és a pénz szinte bárkinek képes elvenni az eszét. Ha továbbra is az élcsapatban játszik, észben kell tartania ezt az apróságot, és nem lepődhet meg ennyire, amikor valaki megpróbálja átrázni. De a pokolba is, alaposan utánanézett mindennek ezzel az üzlettel kapcsolatban, nem sajnálta rá az anyagiakat, az időt és a töprengést sem. Valódi arculcsapás volt számára, hogy az utolsó pillanatban rájött: átverték. Megtörtént már korábban is, és úja meg fog, de ez nem jelenti azt, hogy örülnie kell az ilyen alkalmaknak, amikor hülyére veszik. És ha a

szokásosnál is indulatosabban reagált, az azért szokásosnál is indulatosabban reagált, az azért történhetett, mert felbosszantotta, hogy ő, vagy az egyik embere nem figyelt fel korábban a problémára. Callie-ra nézett, aki látszólag teljesen lenyűgözve szemlélte a kertet. – Sajnálom, hogy hallania kellett. Egy gyors oldalpillantás volt a válasz. – Tudom, hogy maga kérges szívű üzletember, meg minden, de akkor is nehéz elképzelni, mi lehet ennyire bosszantó. – Került már valaha olyan helyzetbe, hogy elveszíthet százhuszonöt millió dollárt? Callie szeme kitágult. – Ó! Nem. – Nos, ez magából is kihozná az állatot, higgye el! Odaértek a garázshoz; Jack kinyitotta Callie-nak az ajtót. – Mivel foglalkozik tulajdonképpen? – kérdezte Callie, miközben előrement. Jack megkísérelt válaszolni, míg a nő ide-oda ingó csípőjét figyelte. – Magánkézben lévő vállalatokba fektetek be, és ezzel részesedést szerzek bennük. A nyereség akkor keletkezik, amikor kilépnek a részvénypiacra. – És a Walker Befektetési Társaság egy nagyobb szabású cég? Nem akarom megsérteni a kérdéssel; nem vagyok tájékozott a pénzügyi piacon. – Amikor megfelelően működik a cég, több mint tízmilliárd dollár sorsáról döntök. – Ó! – Callie megtorpant a lépcsősor tetején, mintha csak megpróbálná elképzelni ezt az összeget. Aztán felpillantott, és így kiáltott: – Ez csodálatos! Miközben Jack figyelte Callie-t, aki lerakta a szerszámos dobozát és körbesétált a helyiségben, a maradék haragja is elpárolgott. A nagy szoba

mindegyik falán ablakok nyíltak, a ferde hajlású tető alacsony mennyezetben folytatódott. Jack beállíttatott egy hosszú faasztalt, és néhány különböző széket is hozatott, hogy a nő választhasson. Egy kanapé is volt a szobában, meg néhány dohányzóasztalka. Callie lépései kopogtak a fényes padlón, ahogy felfedezte magának a szobát. Jack olyan erős vágyakozással figyelte, amelyet már aggasztónak érzett. – Ez így teljesen tökéletes – mondta Callie, kinézve az ablakon. – Nagyon világos. – Örülök, hogy tetszik. Amikor tavaly téliesíttettem ezt a helyet, kialakíttattam egy zuhanyzós fürdőszobát, és egy sztereó lejátszót is beszereltettem. – Ez az egész annyira meglepő – mondta Callie, szórakozottan megsimítva az asztal lapját. – Micsoda? Callie gyorsan odakapta a fejét, mintha csak most emlékeztették volna, hogy nincs egyedül. – Semmi. – Szembefordult Jackkel, immár teljesen hivatalos hangnemre váltva. – Írtam egy listát a beszerzendő felszerelésről. Néhány darabra már akkor szükségem lesz, mielőtt egyáltalán elkezdem az érdemi munkát a festményen. – Rendben. Ma délelőtt akár el is mehetünk a bostoni Szépművészeti Múzeumba. Callie bólintott, és egy kétszárnyú ajtó felé intett. – Arra mi van? – Csak egy beépített szekrény. – Odalépett és kinyitotta. A kamrácskában négy fedeles műanyag tartódoboz volt. Callie láthatóan kíváncsian nézegette őket. – Azt hiszem, az alsó kettő tömve van olyan hímzett párnahuzatokkal, amelyeket anyám már nem használ. A másik kettőben családi iratok vannak. – Tényleg? – Callie belépett a kis kamrába, és

felemelte a legfelső doboz tetejét. – Katalogizálták ezeket valaha is? – Tudomásom szerint nem. – Pedig kellene. – Szeretne vele foglalkozni? Callie a válla fölött Jackre pillantott. – Komolyan beszél? – Hát persze! Fizetnék is a munkájáért. A lány megrázta a fejét. – Arról szó sem lehet! Az az igazság, hogy imádok rendet teremteni a káoszból, úgyhogy ez kellemes kikapcsolódást jelenthet majd. Egyébként semmilyen tapasztalatom sincs az iratok restaurálása terén. Csak annyit tehetek, hogy átnézem a papírokat, különböző kategóriákba rendezgetem őket, és így majd valaki, aki jobban ért hozzá, könnyebben elvégezheti a fennmaradó munkát. Callie lábujjhegyre állt, előrehajolt, és könyékig belenyúlt a dobozba. Jack hallotta, ahogy a papírok között kotorászik, aztán az egyik doboz éles hang között kotorászik, aztán az egyik doboz éles hang kíséretében megindult lefelé. Úgy tűnt, Callie menthetetlenül hátrazuhan. Jack ösztönösen mozdult: hátulról átkarolta Callie derekát, és hátrahúzta. Először csak az állt szándékában, hogy segítsen megtartani a lány egyensúlyát. De ahogy a lány teste az övéhez szorult, agya hirtelen kikapcsolt. Amikor egymáshoz értek, hallotta, hogy Callie levegőért kapkod, és érezte, hogy ő maga is nehezebben veszi a levegőt. Olyan érzés volt, mintha a lány teste tökéletesen illeszkedne az ő csípőjéhez; Callie-t éppannyira rabul ejthette a helyzet, mint őt, mivel nem igyekezett kiszabadítani magát; ő pedig nem mozdult. Nem tudott volna számot adni róla, hány

szívverésnyi ideig maradtak így, összekapaszkodva. Épp itt lenne az ideje, hogy elengedje, győzködte magát. Csak annyit kell tennie, hogy leereszti a karját, és hátrébb lép. Tesz néhány elmés megjegyzést arról, hogy a lány ne vesse magát ilyen hevesen a munkába. Ehelyett az ujja felfelé kalandozott a lány csípőjén, végigsimított a bordák hullámain, K hut" megérintette csípője lágy ívét. Érzete, ahogy a lány mélyen beszívja a levegőt. Amikor továbbra sem húzódott el tőle, Jack odahajolt hozzá, mellkasát a lány hátának szorítva. Ne tedd ezt! – mondogatta magának. Az isten szerelmére, meg ne merd tenni! De a teste átvette az irányítást, félresöpörve a józan gondolatokat és a morális megfontolásokat. Helyükbe eszelős vágy lépett. Képtelen volt mérlegelni a tettei következményét. Akarta a másikat; csak ezt tudta. A keze lassan mozdult. Felemelte a lány súlyos hajzuhatagát, félrehúzta, hogy felfedje a nyakát. Lehajolt, ajka a lány fülét súrolta. – Callie! – Engedjen el! – suttogta a lány. – Callie! – Jack hangja mélyen zengett, vibrált benne a kettejük között izzó feszültség, ahogy elnézést kért azért, amit tenni készült. – Bocsánat. Ajkát a lány bőrére szorította. Callie-ból felszakadt egy sóhajtás. Jack újra megcsókolta a nyakát, nyelvével végigsimított rajta. Amikor Callie feje hátracsuklott, Jack átkarolta őt, keze a lány lapos hasára tévedt. Miközben ajkát ismét Callie nyakára szorította, a lány ide-oda ingatta a fejét, mintha küzdene ellene. Jack, kihasználva a megfelelő pillanatot, megfordította. Callie szemei tüzesen ragyogtak, de Jack úgy érezte, csak egy hajszálon múlik, és kitépi magát a keze közül.

Továbbra is a lány szemébe nézve lehajolt hozzá, és könnyedén megcsókolta az arcát. Apró, megnyugtatónak szánt, de vérforraló csókokkal haladt a szája felé. Egy pillanatig habozott. Lelke mélyén tudta, hogy nagyon rossz az, amit tenni készül. Te rohadék – gondolta, miközben ajkával a lány ajkát kereste. Callie szája megremegett, ahogy lágyan megcsókolta. Csak a lányból feltörő sóhajtásra várt, hogy úgy érezze: szabad utat kapott. Újra megcsókolta. Simogatva, cirógatva, gyengéden. Átkozottul jól tudta, hogy nem sokáig bírja már fékezni magát. Önfegyelme minden apró csókkal kevesebb lett, racionális emberi lényből teljesen felhevült hímmé változtatva őt, aki épp vágyai tárgyát tartja karjai közt. A lány ajkai hirtelen szétnyíltak. Nyelve becsúszott közéjük. Felnyögött, amikor megérezte a lány szájának meleg síkosságát. Csak arra vágyott, hogy minél szorosabban érezhesse a lány hozzásimuló bőrét. Engedve a vágy áradó hullámának, még erősebben szorította, úgy, hogy a mellei egészen a mellkasához préselődtek. Édes istenem! – gondolta magában. Az álmai egyáltalán nem készítették fel arra, hogy milyen érzés valójában a karjai közt tartani őt. Gondolatai a szoba túlsó felében álló kanapé felé kalandoztak. Vajon becsukta-e a földszinti ajtót, mielőtt feljöttek ide? Nem szerette volna, hogy bárki meglepje őket. De ekkor Callie felnyögött, eltaszította magától, és kibotorkált a kamrából. Jack szitkozódni kezdett, amikor a lány forró testének helyét a hideg levegő vette át. Ijesztő élességgel ébredt újra tudatára a körülötte lévő valóságnak. Mielőtt megfordult volna, mély lélegzetet vett, és összeszedte Kösl.

A francba, ezt elcseszte! Amikor kilépett a kamrából, Callie fel-alá járkált a műteremben. műteremben. – Átkozottul sajnálom! – mondta Jack. – Nem tudom, hogy történhetett meg. Nos, valójában az egészre emlékezett, az elejétől a végéig. Inkább azt kellett volna mondania, nem tudta, miért történt. Egy ideig eltartott, amíg a monogámiához hozzászokott Blair mellett, de sosem bukott el. Egyszer sem. El sem akarta hinni, hogy megszegte a Blairnek tett ígéretét. – Nem tudok… – kezdett bele Callie, aztán kitört. – Ez nem fog működni! Haza kell mennem!… – Az arcára szorította a tenyerét. – Úristen! Nem hagyhattam volna, hogy ez megtörténjen! Én… Én még csak nem is ismerem magát. Jack abszurd vágyat érzett, hogy felsorolja az adatait: magasság, súly, társadalombiztosítási szám, születési idő, családi állapot. Az utolsó gondolatra elfintorodott. – Az én hibám – mondta. – Maga nem követett el semmi rosszat. Látta, hogy Callie tekintete előbb a szerszámos doboza, aztán a lépcső felé vándorol. – Várjon egy percet! Ne tulajdonítson túlzottan nagy jelentőséget ennek az egésznek! – Egyáltalán nem szerette volna, ha Callie elmegy. – Nem kell felmondania, pusztán azért, mert megcsókoltam. – Felmondani? Ha most elmegyek, az nem felmondás. Maga megpróbált kihasználni. Jack összeráncolta a homlokát, és azonnal visszavágott: – Maga meg nem igazán tiltakozott ellene. Callie utálkozó hangot hallatott. – Kösz, hogy emlékeztet. Ettől rögtön annyival jobban érzem magam. Jack elátkozta magát, amiért nem viselkedett

úriemberhez méltóbban. – Elnézését kérem! Jelenleg nem vagyok képes a józan gondolkodásra. A pokolba is, szerencsésnek mondhatja magát, ha egy épkézláb mondatot ki tud nyögni. A szexuális frusztráció enyhén szólva nem tette megfontoltabbá. Ellenkezőleg: bár sok szempontból rossz lett volna, ha ők ketten összekerülnek, csakis arra vágyott, hogy újra a karjába szoríthassa a lányt. Meztelenül. Be kellett hunynia a szemét, ahogy újra rátört a mohó vágyakozás. Talán egyszerűen engednie kellene, hogy elmenjen. Elvenni tőle a munkát. Kitessékelni az életéből. Mert olyasmi, mint ez a csók, nem történik meg véletlenül. Azóta, amióta ott álltak a háza előtt Chelsea-ben, azon töpreng, vajon milyen érzés lenne igazából is a karjai közt tartani a lányt. Átkozott szerencsétlenség, hogy ami az imént történt kettejük között, az többszörösen túlszárnyalta az elképzeléseit. – Számíthatok arra, hogy újra megpróbál majd megcsókolni? – kérdezte Callie. Jack kinyitotta a szemét. Borzasztóan szerette volna a lánynak megadni azt a sziklaszilárd választ, amelyet az elvárt volna tőle, de jelen pillanatban egyáltalán nem ére Klá a lzte magát megbízhatónak. Beletúrt a hajába. – Kapcsolatban élek. Van egy menyasszonyom… – Egy menyasszonya? – kérdezte Callie hitetlenkedve. – Ó, édes istenem! A kezét újra az arcára szorította, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki hányni készül, mert most a fürdőszoba felé nézegetett kétségbeesetten, nem a lépcső irányába. – Hallgasson ide, nem szokásom becstelenül viselkedni, ha egyszer elköteleztem magam! – Valóban? – vágott vissza Callie. – Akkor az a

sok történet a szerelmi életéről pusztán csak kitaláció? – Azt mondtam: ha elköteleztem magam. – Nos, akkor ez bizonyára nem túl gyakran történt meg. Nem igaz? Callie keresztbe fonta a karját. Jack nem hibáztathatta, amiért ilyen megvetően néz rá. Nem könnyen állta a lány tekintetét. – Árulja el, Jack: mit fog mondani erről a menyasszonyának? Úristen! Erről fogalma sem volt. – Nem tudom. – Valószínűleg semmit, igaz? És valószínűleg azok a nők is így jártak, akik végül összeverekedtek magáért. Biztosan mindegyikük azt gondolta, hogy ő az egyetlen kiválasztott. – Nem kéne elhinnie mindent, amit az újságban olvas. – Ha csak a negyedét hiszem el annak, amit olvastam magáról, még mindig lenyűgöző a múltja. Ott van például az az eset, amikor az egyik barátnője üldözőbe vett egy félmeztelen színésznőt a Waldorf Astoria halljában. És mit is viselt az a csinos Astoria halljában. És mit is viselt az a csinos Cameron Diaz-hasonmás? Egy tollboát a mellén és a maga egyik bokszeralsóját, nem igaz? – Callie csípőre tette a kezét. – Ez a sztori az egyik személyes kedvencem. A People és a Washington Post is beszámolt róla. Jack hangosan, hosszan szitkozódott. – De ez évekkel ezelőtt történt. És különben is, a nadrágomat viselte, ha jól emlékszem. Akkoriban borzasztóan viccesnek találta az esetet. Amikor megkezdődött a hajcihő, ő nyugodtan visszavonult a lakosztályába, és várta, hogy vajon a nadrágját kapja-e vissza, vagy azt a nőt, akivel akkor már hat hete találkozgatott. Most visszatekintve, különösen Callie előtt, menthetetlenül éretlennek tűnt

a viselkedése. Mély lélegzetet vett. – Most már nem ilyen vagyok. – Biztos ebben? – motyogta Callie. – Akkoriban nem is merült volna fel bennem, hogy magyarázkodjak magának, mert nem éreztem volna, hogy hibát követtem el. Most viszont igen. Tudom, hogy… nem igazán lehet hitelt adni a szavamnak, ha erről a témáról van szó, de hinnie kell nekem! Nem áll szándékomban erre az útra tévedni magával. Callie a szavait latolgatva figyelmesen nézett rá. – Megcsalta már őt… korábban is? – Nem. És soha nem is akartam. – Jack odalépett a kanapéhoz, leült, és a térdére támaszkodott. – Egyszerűen elvesztettem a fejem, és elkövettem egy hibát. Nem tudom, m K Ne i mást mondhatnék. A lány az ablak felé pillantott, aztán néhány másodperc múlva újra visszanézett rá. – Nem vagyok olyan nő, mint amilyenekhez hozzászokott. Én… egyszerűen nem vagyok olyan. Nem – gondolta Jack –, tényleg nem olyan. Ez a nő nem tűrné el, hogy kihasználják, de ő sem szeretett volna óvatlanul bánni vele. – Ezt jól tudom – válaszolta. – Egyszerűen nem voltam képes ellenállni magának. Gyengeség volt a részemről. Nem a maga hibája. Callie leszegte a fejét; egy darabig a padlót nézte. – Ha mégis maradok, csak a munka miatt teszem. Nem azért, mert játszadozni volna kedvem. Nem akarom, hogy újra ilyesmit tegyen. Jack összeráncolta a homlokát. – Nem bánja, ha megkérdezem: miért nem? – Hát ez meg miféle kérdés? – Úgy értem, van valaki az életében? – Jack igazából nem remélte, hogy a másik válaszol neki, de tudni szerette volna. – Ez teljesen mellékes. Még akkor sem magára lenne szükségem, ha egyedül lennék.

A férfi akarata ellenére elmosolyodott. – Igen, ezt elég nyilvánvalóan kifejezte. Callie-ban fokozatosan felengedett a feszültség. Vállait leeresztette, arcvonásai ellazultak. – Akkor lehetünk barátok? – kérdezte Jack. Meglepve jött rá, mennyit számít neki a válasz. – Nem, nem lehetünk. – A lány újra az ablak felé pillantott. – Maga és én sosem leszünk barátok. Jacknek nem tetszett a válasz. – Miért nem? – Semmi közös nincs bennünk. – Ez nem igaz. Mind a ketten szeretjük a művészetet. A kutyákat. Grace Woodward Hallt. Biztos vagyok benne, hogy bővíthető a lista. Callie megrázta a fejét. – Én magának dolgozom. Pontosan úgy, mint a másik száz vagy ezer, vagy ki tudja, hány ember a Walker Befektetési Társaságnál. Egyszerűen egyike vagyok a sok… – Nem, ez nem igaz! – …és szeretném, ha ez így is maradna! – Mindig szeretne inkább beleolvadni a tömegbe, vagy ez most egy különleges helyzet, mivel el akar elkerülni engem? – Most én döntöttem így. Jack vadászösztöne fellángolt. – És amikor nem a maga döntése volt? A lány azon nyomban elfordult. – Szeretnék véget vetni ennek a beszélgetésnek! Átvágott a szobán, és a szerszámos dobozát felemelve, letette az asztalra, mintha csak pontot tenne a beszélgetés végére. Jack tanulmányozta egy pillanatig, azon töprengve, vajon mi késztette a bezárkózásra. Vajon mit rejtegethet? – Áruljon el nekem valamit! – Nem! – Nem is tudja, mit akarok kérdezni.

– És nem is érdekel. Jack, jóval kedvesebb hangon, újra megszólalt: – Egyszerűen csak tudni szeretném. Bántotta valaki? Callie ránézett, tekintetében harag izzott. Callie ránézett, tekintetében harag izzott. – Maga nem normális! Tudja? A férfi felállt. – Csak úgy gondoltam, ez megmagyarázhatna valamit. – És pontosan mire gondol, mit kellene megmagyarázni? – Azt, hogy miért húzódott el tőlem. Jack úgy érezte, a lány arcán felizzó pír a legvonzóbb látvány, amelyben az utóbbi időben része volt. És felért egy beismeréssel, annak ellenére, hogy hevesen igyekszik tagadni, hogy ugyanazt érezte abban a kamrában, mint ő. Callie arca újra megfeszült. – Talán egyszerűen nem élveztem a helyzetet. – Én nem így éreztem. – Akkor talán maga kettőnk helyett is élvezte. A lány tekintete Jack slicce felé siklott. A gondolatra, hogy a másik érezhette merevedését, Jack a fogát csikorgatta vágyakozásában. Tudta, hogy le kellene állnia. Tudta, hogy abba kellene hagynia a faggatódzást, mert ha túllép egy határon, a másik kész itt hagyni csapot-papot. A munkát. Őt. De képtelen volt rá. Ellenszegülése megragadta. Ehhez képest a többi nő engedékenysége haloványnak és érdektelennek tűnt. – Callie, nem érdekelne, ha azért lökött volna el, mert nem kedvel vagy helytelenül viselkedtem, vagy túl gyors iramot diktáltam. Ez kétségkívül mind igaz. De értékelném, ha őszintébb lenne. Élvezte, amikor megcsókoltam.

Callie hatalmas lélegzetet vett. – Sosem okozott gondot magának, hogy ezzel a hatalmas egójával együtt is elférjen a házban? Jack lassan megrázta a fejét. – Egy ekkora épületben, mint a Buona Fortuna, nem. De lehet, hogy egy ranchon vagy egy kisebb családi házban problémáim adódnának. Callie kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán egy apró mosoly jelent meg az ajka szögletében, amire gyorsan a szerszámai felé fordult. Jack arra gondolt: mennyire szeretné, ha a lány megosztaná vele ezt a mosolyt. Tett egy lépést feléje, aztán megállásra kényszerítette magát. – Hallgasson ide! Az élvezetekben semmi rossz nincs, és a legtöbb ember, amikor részesül bennük, nem akar minél gyorsabban véget vetni az egésznek. Hacsak persze nincs valakije, vagy nem bántották korábban, ami újra visszavezet eredeti kérdésemhez. Maga az egyik legzárkózottabb, legóvatosabb nő, akivel valaha találkoztam. Azt kell gondoljam, valaki igenis bántotta magát. Callie hátranézett rá a válla fölött; a mosoly szertefoszlott. – Nem áll szándékomban a Kndátran magánéletemet megvitatni magával. Nem tartozik magára, és nem érinti a szakmai kapcsolatunkat. És nem vagyok zárkózott! Jack felhúzta a szemöldökét, és kedvesen elmosolyodott. A nő megköszörülte a torkát, és elnézett. – Talán csak óvatos vagyok az idegenekkel. Ami nagyon egészséges tulajdonság. – Ez azt jelenti, ha majd jobban megismer, nem lesz velem ilyen óvatos? Callie felnevetett, és nevetésének bánatos színezete megkönnyebbüléssel töltötte el Jacket.

– Magával mindig óvatos leszek. – Callie, nézzen rám! A lány tétovázott, mielőtt teljesítette a kérését. – Tényleg sajnálom! És bízhat bennem! Bármivel kapcsolatban. Akár az életét illetően is. Nem fogom bántani. A lány összeráncolt homlokkal az ajkába harapott. Ahogy Jack látta, miként bukkan elő fehér foga lágy ajkai közül, egy pillanatra, a tisztességes viselkedésről szóló minden elhatározása elpárolgott. Amikor a lány végül megszólalt, hangja alig volt több suttogásnál. – De megcsókolt, miközben tudta, hogy menyasszonya van. Igaz? Jack behunyta a szemét. A másiknak igaza volt. Callie kis edénykéket kezdett előszedegetni a szerszámos ládájából, felsorakoztatva őket az asztalon. – Talán várhatnánk a Szépművészeti Múzeumban tett látogatásunkkal a festmény megérkezéséig. És én… nos, azt gondolom, most előkészítem az eszközeimet. Ügyes témaváltás volt Callie részéről, egyúttal finoman jelezte, hogy szeretne egyedül maradni. Jack tudta: nem erőltetheti tovább a beszélgetést, Jack tudta: nem erőltetheti tovább a beszélgetést, de pokolian szerette volna, ha a lány komolyan veszi jó szándékát. Annak ellenére, ahogy korábban viselkedett. – Akkor én most el is megyek – mondta. – De szeretném, ha tudná: örülök, hogy itt marad. És azt, hogy tényleg szeretnék jól csinálni mindent. Mindkettőnk érdekében. Amikor a lány nem válaszolt, Jack átvágott a szobán. Egy pillanatra még megállt a lépcsőnél, és visszaszólt. – Callie! A nő felnézett.

– Van valakije? Amikor Callie elvörösödött, Jack megállapította magában, hogy ismét sikerült átlépnie a megengedett határt. Bár nem olyan mértékben, mint az imént, amikor megcsókolta – gondolta szárazon. – Úgy értem, szüksége lesz szabadságra? Vagy meglátogatja esetleg majd valaki? – próbálta könnyeden kérdezni, leplezve a kérdés igazi irányát. Valójában maga miatt akarta tudni, nem azért, hogy nagylelkűen viselkedhessen. Callie összeráncolta a homlokát, mielőtt válaszolt volna. – Úgy terveztem, hogy megszakítás nélkül végzem el a munkát. – És lesznek látogatói? A lány visszatért a szerszámo K a alls dobozához, fapálcikákat és filcből készült kitámasztókat véve elő belőle. – Ó… nem. Nem lesznek látogatóim. Jack, megérezve, hogy az elégedettség milyen hevesen önti el ennek hallatán, legszívesebben fennhangon káromkodott volna. Takarodj már el innen, te idióta! Ezúttal tényleg elsietett. 8. fejezet Amikor Jack visszasétált a házhoz, felnézett a szürke, felhős égre, és nagyon is tudatában volt: azzal, hogy sikerült rávennie Callie-t a maradásra, csak részben oldotta meg az általa teremtett problémát. Mi a francot fog mondani Blairnek? Az egyetlen magyarázat, amely eszébe jutott, az volt, hogy egy pillanatra kihagyott az önkontrollja. De ez egyáltalán nem megfelelő magyarázat. Sosem jelentett korábban problémát számára, hogy hűséges maradjon Blairhez. Amikor a nő közölte vele, hogy monogám kapcsolatot szeretne, ő

is egyetértett a döntéssel, és azóta sem csalta meg. Szerette volna boldoggá tenni Blairt, emellett amúgy is kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy lehorgonyozhatna a nő mellett. Mióta az eljegyzés megtörtént, számtalan lehetősége lett volna, hogy visszatérjen a nőkkel kapcsolatos régi szokásaihoz. Ami azt illeti, a múlt héten kapott újabb ajánlatot. Még New Yorkban, a Hall Gálán férkőzött a közelébe Candace Hall, és azt javasolta, hogy használják ki a liftet kreatívan. Tegyenek együtt egy kis túrát az épületben. Milyen érdekes, gondolta. Candace gyönyörű volt a maga gondosan ápolt, rendkívül megkomponált módján. És kétségkívül nagy hajlandóságot mutatott iránta. Gyakorlott is lehetett, tekintve, hogy sok férfival hozták hírbe. Mégis nevetségesen könnyedén képes volt elutasítani. Rengeteg ilyen nővel találkozott. Más-más módon elbűvölő nőkkel, különféle helyzetekben, akik mind készek voltak megadni neki mindent, amit csak kívánt. Úgy vélte: az, hogy ellen tudott állni mindannyiuknak, Blairrel való kapcsolata erősségét bizonyítja. De talán eddig nem találkozott igazi kísértéssel. Bár továbbra sem értette a történteket. Miután egy éven át nemet mondott minden nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb ajánlkozásra, most nehezére esett elhinnie, hogy épp egy olyan nő miatt bukik el, aki legjobb esetben is csak ambivalens érzésekkel viseltetik iránta. Nem, az ambivalens nem jó kifejezés. Callie meglehetősen érthetően tudtára adta, hogy mit gondol róla, és teljesen igaza van, ha óvatosan viselkedik vele szemben. Hiszen egyáltalán nem érezte úgy, hogy a becsület szempontjai vezérelnék, amikor a nő közelében tartózkodik. Miközben az égen rohanó felhőket figyelte, komolyan vágyott rá, bárcsak ne lenne igaz mindaz, amit korábban híreszteltek róla.

Talán mégis hibát követett el az eljegyzéssel. Talán csak remélte, hogy körültekintő döntések segítségével úrrá lehet az érzelmein. Hallotta, amint Blair azt mondja neki: tudja, hogy nem szerelmes belé, arra gondolt, lehetséges, hogy nagyon rosszul kalkulált. A kezdetektől eléggé könnyedén vette az egész eljegyzést. Az isten szerelmére, Grace és a testőre előtt kérte meg Blair kezét, ami nem nevezhető túlságosan intimnek vagy romantikusnak. És nem érdeklődött külö N az e esnösebben lelkesen a téma iránt, amikor Blair megkérdezte tőle, hol legyen a szertartás. Vagy mikor. Amikor Blair faggatni kezdte azon az éjszakán, a Plazában, ő elhárította a nő kétségeit, valószínűleg azért, mert annyira biztosnak érezte magát mindenben. De az is lehetséges, hogy egyszerűen nem akart szembenézni azzal, mi van kettejük között, félve attól, hogy olyasvalamire bukkan, ami hiányzik a kapcsolatukból. És Blair teljes joggal lepődött meg, hogy ő egyáltalán megkérte a kezét. Amikor összejöttek, Jack előadta neki házasságellenes nézeteit, az egész szöveget arról, hogy amikor az ember végigvonul a templom főhajóján, egyúttal a válás felé vezető első lépést is megteszi, következésképp számára üzleti szempontból az egész házasság roppant hátrányos vállalkozás. Nem vágyott arra, hogy egy exfeleség megsarcolja, miután ő olyan keményen megdolgozott a pénzéért. keményen megdolgozott a pénzéért. Megváltozott volna az alapvető véleménye a házasságról? Úgy vélte, igazából nem. De apja halála arra késztette, hogy elgondolkozzon a jövőn. Gyerekeken. Még meg nem született fiainak és lányainak érdekében hajlandó volt megpróbálkozni ezzel az alapvetően hibás intézménnyel, és nem ismert olyan nőt, aki jobb felesége lehetett volna. A

pokolba is, talán Blairnek és neki minden ellenkező esély ellenére sikerül sokáig együtt maradniuk. Talán végül még bele is szerethet. A baj az volt, hogy most, amikor Blairre gondolt, legbelül nem érzett mást, csak bűntudatot. Nem érezte a szikrát, a vad szenvedélyt, csak mélységes gyengédséget. Bár a bűntudat nyilván jelent valamit – gondolta. De végül is az ember érezheti magát totális baromnak, és megbánhatja, amit tett valakivel, anélkül, hogy szerelmes lenne az illetőbe. És mi a helyzet Callie-val? Jacket lelkiismerete arra kényszerítette, hogy végiggondolja, vajon nem a nő titokzatossága jelenti-e vonzerejét. Ha így volna, aligha lenne oka rá, hogy nagy változásokat vigyen véghez az életében. Vagy Callie-éban. Vagy Blairében. Ha Callie-val kapcsolatos érzései egy jó kis hajsza utáni vágyából fakadnak, akkor az egésznek csak egyetlen végkifejlete lehet. Őt általában arról ismerik, hogy megszerzi, amit akar, és ha egyszer eléri célját, csak idő kérdése, mikor fordul érdeklődése új célpont felé. Ennek a körforgásnak az eredményeképpen rengeteg pénzt keresett már. És playboyként könyvelték el. Jack megrázta a fejét. Tudta, most arra lenne szüksége, hogy mély lélegzeteket véve, megnyugodjon. Úgy érezte, képtelen kontrollálni saját magát. Ez teljesen természetes reakció olyan esetben, amikor az ember élete hirtelen éles kanyart vesz tervezett irányához képest. De nem kell eldobnia mindent, amit eltervezett egyetlen csók miatt. Bármilyen jó is volt az a csók. Nem fogja felbontani az eljegyzését. És semmit sem fog elmondani Blairnek. A hazugság nem volt ínyére, de arra sem volt oka, hogy saját hibájával Blairt terhelje. Csak

megbántaná a nőt, és mivel nem áll szándékában, hogy újra ilyesmit műveljen, nem akarta kitenni ennek a fájdalomnak. És sosem fog újra megtörténni. Nem fog mindent eldobni, amit elért, csak azért, mert feltámadt benne a vadászösztön. Az a csók pedig erről szólt, semmi másról. És mi lesz Callie-val? Hirtelen kifújta a levegőt, úgy érezte, önkontrolljára ráférne egy kis segítség. Ha lenne rá valami mód, hogy a nő kevésbé tűnjön elérhetőnek… Gray Bennett itt van Bostonban, jutott eszébe. És jóképű. Egyedülálló. Talán régi barátja tetszene Callie-nak. Ha összehozhatná kettőjüket, az azt jelentené, hogy minden oldalról bebiztosítaná magát. Teljesen elkötelezné magát a menyasszonya mellett. Callie-t pedig lekötné egy csábító férfi. Jack céltudatos lépésekkel indult el újra a ház irányába. Callie figyelte, amint Jack megtorpan, és hátrahajolva az eget bámulja. Meglehetősen sokáig nézte a felhőket, aztán elsietett a kocsifeljáró irányába, mintha felkészült volna, hogy nekivágjon a napnak. Aztán tekintete újra a kamrácska felé vándorolt, ahol még mindig a földön hevert annak a doboznak a fedele, amelyet korábban kinyitott. Odament, és jó szorosan visszazárta a dobozt, miközben próbálta elhessegetni tette szimbolikus voltát, és azon töprengett, vajon helyesen döntött-e, amikor az itt maradást választotta. Ahogy fejében újra végigpörgette beszélgetésüket Jackkel, rájött: a férfi egyszer sem ígérte meg neki, hogy nem fogja újra megcsókolni. És most már azt is megtudta, hogy pokolian rossz híre mellett ráadásul még egy menyasszonya is van. Ezt a két tényt nézve, valószínűleg az lenne a legokosabb, ha

összepakolna, és felülne a vonatra, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bír. Fura érzése volt Jack Walkerrel kapcsolatban. Igen, ezt nevezik ellenszenvnek – mondta magában. – Ó, a pokolba is! – motyogta. Igen, ellenszenvesnek találta a férfit, de nem pusztán ezt érezte. Igazából akár be is ismerhetné. Borzasztóan szexi. És nagyszerűen csókol. De végül is, a gyakorlat teszi a mestert – gondolta elfintorodva. Visszament az ablakhoz, és a fenyegetően Visszament az ablakhoz, és a fenyegetően tornyosuló házra nézett. A lehetőség, hogy valami rettenetes gótikus dráma mellékszereplőjeként végezheti, mosolygásra késztette, különösen amikor Arthur odajött hozzá, és nekidőlt a combjának. Valahogy, ha golden retriever volna, az már nem is lenne az igazi – gondolta. Miközben beletúrt a kutya durva szőrébe, megpróbálta elképzelni, mi lenne, ha Jack nem lenne vőlegény. Vajon akkor mit tenne? Hiszen felnőtt nő. Vonzódik a férfihoz. Ha egy pillanatra elfeledkezne maradian romantikus elveiről, amelyek szerint a szex szerelem nélkül tulajdonképpen csak értelmetlen, könnyedebb fajta testgyakorlás, el kellene töprengenie, miért is lenne olyan szörnyű, ha az iméntihez hasonló csókokat követően az ágyban kötnének ki. Nem volt összehasonlítási alapja, de tudta, hogy a férfi csodálatos szerető lehet. Olyan nyugodt magabiztossággal mozgott, melyet Callie hihetetlenül erotikusnak talált. Attól, amikor újra eszébe jutott, ahogy a férfi félresöpörte a haját, hogy megcsókolhassa a nyakát, rögtön elbizonytalanodott: Jól tette, hogy elhúzódott előle? Oké, rendben, eléggé szánalmas módon, akarata ellenére vonzódik a férfihoz. De mi lenne, ha a másik

rájönne az igazságra? Mit gondolna, ha megtudná S haérfi fé, hogy ő még sosem feküdt le senkivel? Hiszen ez az aprócska információ korábban már mások lelkesedését is sikeresen lehűtötte. Sosem állt szándékában, hogy huszonhét éves korában szűzen tengesse életét, véletlenül alakult így. Évekig ápolta az anyját, közben iskolába járt és dolgozott is, így aztán elég kevés ideje maradt a társaságra. Ezenkívül születésétől fogva szerénységre nevelték, úgyhogy sosem keltette fel a figyelmét senkinek. Emellett az apjával való kapcsolata is belejátszhatott abba, hogy így alakult. Egyszerűen nem bízott a férfiakban. Egyetlen komolyabb szexuális tapasztalata valami fura dulakodás volt a sötétben, egy sráccal, akivel a főiskolán randizgatott. Eldöntötte, hogy lefekszik vele, mert tetszett neki a fiú, és úgy érezte, már itt lenne az ideje, de az események csikorogva lefékeztek, amikor elárulta neki, hogy ez lenne az első alkalom. Nem volt valami kellemes nézni, amint a srác felkapkodja a ruháit, mintha csak tűzbiztosak volnának, ő pedig egy Molotov-koktél mellett álldogálna. Később megtudta, hogy a fiú csak azért randizott vele, mert így szeretett volna visszaszerezni egy másik lányt, aki iránt valóban érdeklődött. Hibát követett volna el, ha lefekszik azzal a fiúval, de azért szerette volna, ha rendelkezik némi tapasztalattal. Korábban azért zavarta mindez, mert úgy érezte, így különbözik minden más, vele egykorú nőtől. Most pedig azt szerette volna, bárcsak jobban meg tudná ítélni, milyen is volt Jack Walker csókja. Talán mindabban, ami ott a kamrácskában történt, nincs is semmi különös. Biztos, hogy a férfinak nem jelentett semmi különlegeset. Valószínűleg legalább annyi szexuális élményben lehetett része, mint ahány magányos éjszakában neki. Álarc és bilincs, na persze.

Összeráncolt homlokkal tűnődött, miért fecsérli ilyesmire az idejét. Hiszen Jack Walkernek van menyasszonya. És kétségkívül érez is valamit a nő iránt, hiszen úgy tűnt, őszintén sajnálja a történteket. Lehet persze, hogy egyszerűen remek színész, de Callie úgy hitte, tényleg megbánta, hogy megcsalta a jegyesét. Hivatalos mederben kell tartaniuk a kapcsolatukat. És amint elkezdi a munkát, a napok csak úgy repülnek majd, s mire felocsúdna, már be is fejezi azt. Jacknek meg valószínűleg nem is jut eszébe többször ez a csók. Úgyhogy neki sem kellene töprengenie rajta. És ami azt az ötletet illeti, hogy legyenek barátok? Nem is tudta, hogy egy ilyen embernek, mint Jack Walker, vannak-e egyáltalán barátai, olyanok, akiket az ember felhívhat, ha bajban van, vagy amikor jól akarja érezni magát. Még a szupergazdagoknak is szükségük lehet támogatásra, de nehezére esett elképzelni, amint a férfi segítségért vagy megnyugtatásért fordul valakihez. Ehhez túlságosan is magabiztosnak tűnt. Túl kiegyensúlyozottnak. Nem mintha az ő telefonnotesze túlságosan zsúfolt lenne. Nem nyüzsgött túl sok ember körülötte, különösen most, hogy otthagyta Stanley galériáját. Ott volt persze… Grace, legalábbis úgy vélte. Egykét távoli unokatestvér. De Callie-nak nehezen ment a barátkozás. A barátok belelátnak egymás életébe, az ő életének számos pontját pedig túlságosan is nehéz lett volna megmagyarázni. Így, még ha nem is vonzódott volna a férfihoz, akkor sem lehettek volna barátok. Jack máris akkor sem lehettek volna barátok. Jack máris kérdezősködni kezdett, a ravasz mogyoróbarna szemek túlságosan is élesen figyelté Ssenás életk őt; nem érezhette magát biztonságban. Összeráncolt homlokkal nézte, amint egy szállítókamion felfelé zötyög a kocsibehajtón, aztán

az oszlopos bejárat elé áll. Felpattant; örömmel töltötte el a rátörő izgatottság, amelynek semmi köze nem volt Jackhez. – Gyerünk, üdvözöljük Nathanielt! – mondta Arthurnak. A kutya hegyezni kezdte a fülét, mint aki folyton készen áll egy kis kalandra, és vidáman a lépcső felé iramodott. A szállítómunkás épp a kamion tolóajtaját nyitotta ki, amikor leértek a felhajtóra. Jack is ebben a pillanatban bukkant elő a házból. Callie-nak feltűnt, hogy átöltözött, öltönyt és nyakkendőt viselt. Igyekezett nyugodt maradni, amikor tekintetük találkozott. Ahogy előre sejtette, Jacken a zavar legcsekélyebb jele sem mutatkozott. A portrét egy faládában szállították idáig. A terhet egy mechanikusan állítható raklap segítségével eresztették le a földre. Miután átcsúsztatták a nehéz súlyt egy targoncára, a szállítócég embere követte Jacket a garázsba. Felvonszolták a faládát a lépcsőkön, és elhelyezték Callie munkaasztalán. A munkás távozása után, Jack odanyújtott a lánynak egy fogót. – Szeretne maga részesülni ebben a megtiszteltetésben? Callie elvette tőle a szerszámot, és kezdte kihúzogatni a szögeket a láda széléből. Miután végighaladt a láda egész kerületén, együtt felemelték a fedelet, aztán a lány elhúzta a csomagolóanyagot a kép elől. Előbukkant Nathaniel Walker gyönyörű, elgondolkodó arca. Callie-ból az öröm apró kiáltása szakadt föl. Közelebb hajolt a vászonhoz. A képmás, hullámos fekete hajával, mélyen ülő szemével, nagyon emlékeztetett Jackre. – Mennyire lenyűgöző munka! – mormolta. – Szinte látom lélegezni. A függetlenségi háború hőse egy karosszékben

ült, félrefordított fejjel, mintha csak kinézne a képből. Fekete kabátjából kibukkant hófehér, magasan záródó, zsabós inge. A kezében lévő ezüsttükröt a néző felé fordította, jelképezve foglalkozását, az üvegesmesterséget. Másik karját a szék karfáján nyugtatta, halvány bőre kivillant. A háttér sötét volt, szinte fekete, Callie sejtette, hogy megfelelően megtisztítva kevésbé homályos lesz majd. A doboza felé nyúlt, amelyben a szerszámai és különböző szerei voltak. Előhúzott egy fejre illeszthető lámpás nagyítót, és tanulmányozni kezdte a festmény felszínét, azonnal felfedezve a repedezettség finom hálóját a képen. A repedések összefüggő, pókhálószerűen finom szövete természetes jelenség volt, a festmény korát bizonyította. Ahogy Callie folytatta a vizsgálódást, látta, hogy a festő ecsetkezelése mesteri, a színeket pedig magabiztos határozottsággal keverte. Alig várta, hogy megtisztíthassa a képet az elöregedett, megsárgult lakkrétegtől, hogy teljes pompájukban feltárulhassanak a Copley által használt árnyalatok és színek. – Látszik, hogy most tényleg elemében van – mondta Jack lágyan. Callie felpillantott, egy pillanatra elfelejtette, hogy Jack ott van a szobában. A falnál álldogált, keresztbe tett lábbal, karját mellkasán összefonva. Ajkán kis mosoly játszott, szemét félig lehunyva, láthatóan mélyen gondolataiba merülve figyelte a lányt. Call Sjus szemie védtelennek érezte magát. Hiába tudta, hogy a festmény alapos vizsgálata a munkája része, nem pedig valamiféle intim momentum, mégis úgy tűnt, mintha Jack óvatlan pillanatában lepte volna meg. Legszívesebben kitiltotta volna a férfit a garázsból. Levette a fejre erősíthető nagyítót, és beledobta a szerszámos ládába.

– Pompásan néz ki, és jól utazott. Most szeretnék elmenni a Szépművészeti Múzeumba. – Remek. Elindultak a lépcső felé, de Jack megtorpant. – Tényleg örülök neki, hogy maga végzi ezt a munkát. Tetszik, ahogy a képre néz. Amikor Jack újra elindult, Callie jóval lassabban indult a nyomába. Nem értette, hogy valaki, akinek a gondolatai általában a pénz körül forognak, hogyan viselkedhet ezzel a dologgal kapcsolatban ilyen szentimentálisan. – Az apja neve is Nathaniel volt, igaz? – kérdezte lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva. – VI. Nathaniel, egészen pontosan. – VI. Nathaniel, egészen pontosan. Jack kinyitott egy oldalsó ajtót, ami a garázsba vezetett. A lámpák automatikusan bekapcsoltak, ahogy beléptek. A garázsban két Jaguar és egy kisteherautó állt, valamint egy olyan fajta sportkocsi, amilyet Callie még sosem látott korábban. – Miért nem maga lett a hetedik? Jack megállt a sportkocsi előtt. – A bátyám előbb született, mint én. Ő kapta ezt a nevet. – Nem is tudtam, hogy van egy bátyja. – Eléggé kerüli a nyilvánosságot – válaszolta Jack, miközben kinyitotta neki a kocsiajtót. – Hát, ezzel most kíváncsivá tett. Callie figyelte, amint a férfi, megkerülve az autót, mosolyogva beül a vezetőülésbe. – Nate nagyszerű fickó, de igencsak kiütközött belőle a csavargóvér. Fele olyan sűrűn sem látom, mint ahogy szeretném. Callie becsusszant az autóba, úgy érezte, mintha az ülést egyenesen rá szabták volna. Lenyűgöző! – gondolta. – Mivel foglalkozik? – Séf. – Jack beült a kormány mögé.

– Úgy érzem, büszke rá. – Ez így igaz. Az ajtók tompa zajjal becsukódtak; Callie mélyet lélegzett, miközben bekötötte a biztonsági övét. – Hmmm, imádom ennek a kocsinak a szagát! Ez a sok bőr… gyönyörű. Milyen márkájú? – Aston Martin DB9. A motor mély brummogással kelt életre, ami aztán lágy duruzsolássá halkult. Amikor ráfordultak a kocsibehajtóra, Mozart töltötte be az autó belsejét. Callie végigsimított a vajpuha karfán. Egy másodperccel később már a puszta életéért aggódva szorította azt az átkozott fogantyút. Miután leszáguldottak a Cliff Roadon, Jack beviharzott a 9-es út forgalmába. Úgy kerülgette a többi autót, mintha csak valami videojátékot játszana. Úgy tűnt, a pasi valódi életveszély a kormánykerék mögött. Sk ette a töCallie azt gondolta, egyedül az jelent némi esélyt az életben maradásra, hogy a sportkocsiba nyilván rengeteg csúcsminőségű légzsákot építettek be. Miközben kifarolva megkerültek egy teherautót, rémülten pillantott Jackre. A férfi nyugodtnak tűnt, halkan fütyörészte a zene dallamát. Ránézett Callie-ra, és összeráncolta a szemöldökét. – Nem fázik? Úgy néz ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát. A fűtésszabályozó felé nyúlt. – Nem! Jól vagyok. – Callie mindenre hajlandó lett volna, hogy a férfi előrenézzen, két kezével fogva a kormánykereket. – Nem fest valami jól. – A halálfélelem ezt hozza ki belőlem – válaszolta a lány, nekinyomódva az ajtónak, miközben élesen kikerültek egy VW Bogarat. Jack bólintott. – Nehéz megszokni a bostoni forgalmat, de New

Yorké se semmi. Azok a taxisok sokat bénáznak. Miközben ezt mondta, bevágott egy pékárut szállító kisteherautó elé, aztán, ahogy egy lámpához értek, beletaposott a fékbe. Callie előrerándult, és hálát adott Istennek, hogy a biztonsági öv megvédte a kirepüléstől. Levegőért kapkodva nézett a férfira. – Tudja, létezik átmenet is a satufék és a teljes gáz között. Nem csak a kettő között lehet választania! A férfi szemmel láthatóan meglepődött. – Csak nem érzi kényelmetlenül magát? – Nem számítottam arra, hogy egy autóban tapasztalom meg a gravitációs erőt. A férfi kurtán felnevetett, miközben a lámpa zöldre váltott. Callie felkészült, de Jack ezúttal finoman indított. – Elnézést kérek. Általában egyedül vezetek. – Talán, mert mindenki fél beülni maga mellé – válaszolta Callie szárazon. Jack feléje pillantott, aztán elvigyorodott. Callie elpirult, azt kívánta, bárcsak közömbösen érezne a férfi iránt, bárcsak ne érezné úgy, amikor rámosolyog, mintha valamilyen közös kis titkon osztoznának. Kibámult az ablakon. Családi házak, apró boltok mellett haladtak el, az út egy kisebbfajta autópálya és egy rendes városi út sajátságos keveréke volt. Callie a mellettük elsuhanó tájat figyelve azt kutatta, mivel terelhetné el a gondolatait. – Szóval, hogyan lett restaurátor? – kérdezte Jack, mintha megérezte volna, hogy témaváltásra vágyik. – Először művészettörténetet kezdtem tanulni. Imádtam az órákat. Ültünk egy sötét teremben, Imádtam az órákat. Ültünk egy sötét teremben, gyönyörű műalkotásokat vetítettek nekünk, a professzor hangja halkan duruzsolt a háttérben. Általában azon ábrándoztam, hogy majd nekem is

olyan képeim lesznek, mint amelyekről tanulunk. Hamarosan azonban rájöttem, mennyibe kerülnek, és tudtam, egyetlen módon kerülhetek közel ezekhez a képekhez, ha velük dolgozom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudja, magának néhány nagyon különleges darab is van a birtokában. – Köszönöm. – Úgy értem, a Canaletto, a bejáratnál, a hallban m S, ak, aprár magában is… lenyűgöző. Aztán a Tiziano és az El Greco az ebédlőben… Érezte, hogy a férfi ránéz. – Látta a Rubenst a dolgozószobámban? Callie szeme tágra nyílt. – Sosem aggódik, hogy valaki betör, és ellopja a képeket? A férfi a fejét rázva lefékezett egy újabb lámpánál. – Az a cég készítette a házam biztonsági rendszerét, amelyik a bostoni Szépművészeti Múzeumét is. A képek súlyérzékelő riasztóval vannak a falhoz rögzítve. Nem mennek sehová. – A családja mindig is foglalkozott gyűjtéssel? – Igen. Az üknagymamám volt az első, aki a reneszánszra fókuszált. Gyűjteménye egy részét a múzeumnak adományozta, ami megfelelt a dédanyámnak. Így ő újra meg tudta tölteni a falakat. Az izgalmat – természetesen – a vadászat jelenti. Callie hátradőlt a bőrülésben, és megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha ilyen sok mindent birtokol az ember. De nem akarta faggatni Jacket, mert nem akart bugrisnak tűnni. Végül is a méltóságát szegény és gazdag egyformán megőrizheti. Összevonta a szemöldökét, és a múlton töprengett. Talán emiatt utasított vissza az anyja annyi ajándékot. Az apja sokszor felbukkant lakásuk ajtajában apró, csillogó fóliába csomagolt dobozkákkal vagy hatalmas, masnis csomagokkal, az anyja pedig csak megrázta a fejét.

– Így találkozott Grace-szel? – kérdezte Jack. – A művészeti életen keresztül? Callie habozott, azt kívánva, bárcsak gyakorlottabb hazudozó volna. – Mondhatjuk úgy is, hogy a Hall Alapítványon keresztül ismerkedtünk meg, igen. – Nagy megbecsüléssel beszél magáról. – Nagyon kedves volt hozzám. – Grace ilyen. Ízig-vérig jó ember. Callie egy villanásnyi időre eltöprengett, járt-e valaha Jack a féltestvérével. Úgy tűnt, tökéletesen összeillenének. – Ezenkívül gyönyörű is – mormolta Callie. – Tökéletesen illik rá a titulusa. – Azt hittem, válik a hercegtől, nem? – Arra gondoltam, hogy a világ egyik legszebb asszonyának szokták nevezni. Jack jelzés nélkül élesen befordult, aztán bekanyarodott a Szépművészeti Múzeum világos, szélesen elterülő épülettömbje melletti parkolóba. Leállította az autót, aztán kicsatolta a biztonsági övét. Callie csak bámult maga elé. – Callie! – Hogyan? Ja… már itt is vagyunk. Jack kérdően nézett rá, miközben kiszálltak. – Minden rendben? – Igen, persze. Jól vagyok. Csak épp nem volt a világ egyik legszebb asszonya. Azon töprengett, miért is kezdte ez hirtelen ennyire érdekelni. Isten a megmondhatója, hogy általában nem sokat törődött a külsejével. Úgy látszik, Jack hatására mindenféle szokatlan témán jár a Sémm" alz esze. Ahogy beléptek a múzeum épületébe, mindenki Jack köré sereglett. Úgy tűnt, a férfi mindenkit név szerint ismer, és a tisztelet, amit irányába mutattak, ékes bizonyítéka volt annak, mennyit tett ő és a családja az intézményért.

Callie és Jack a ruhatárból léptek ki, amikor Mrs. Walker beviharzott az előcsarnokba. Folyamatosan beszélt, és élénken gesztikulált. Egy jegyzetelő múzeumi alkalmazott igyekezett a nyomában maradni. Jack édesanyja fekete kosztümöt viselt, nyaka körül pompás igazgyöngy nyakék csillogott. Frissen és elegánsan nézett ki, mintha akkor lépett volna elő a Vanity Fair lapjai közül. Az alkalmazott, vele ellentétben, egyszerűen kimerültnek tűnt. Mrs. Walker hirtelen megtorpant a fia mellett, és egy csuklómozdulattal elhessegette a tányérnyalóját. – Azért jöttél, hogy Gerarddal beszélj? Callie tudta, hogy Gerard Beauvais-re, a múzeum restaurátorrészlegének vezetőjére gondol. Már hallott a férfiról, de még sosem találkozott vele. Legendás alaknak számított a művészeti életben, a Legendás alaknak számított a művészeti életben, a legjelentősebb művészek munkáinak restaurálásáért felelt: Da Vinci, Rembrandt, Michelangelo képeiért. Jack bólintott. – Úgy gondoltam, megismerkedhetnének Callieval. Mrs. Walker felhúzta a szemöldökét. – Miss Burke számára talán az asszisztense is megfelelő lesz. Feltéve, hogy kész együttműködni bárkivel is. Callie érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Jack az anyja szemébe nézett. – Említettem már, hogy Callie a barátoddal, Micheline Talbottal dolgozott annak a szakadt De Koonignak a helyreállításán? Mrs. Walker tekintete megrebbent, jelezve, hogy eszébe jutott az eset. – Te is emlékszel arra a képre, anya. A MoMAban van – súgta Jack lágyan. – Te magad mesélted, hogy Micheline mindig azt mondogatta, semmire sem ment volna az asszisztense nélkül. Hogy az a fiatal nő pokoli tehetséges, és öröm vele dolgozni, igaz?

Callie visszatartotta a lélegzetét; azt kívánta, bárcsak Jack hanyagolná már ezt a témát. – Emlékszel te is, ugye, anya? – Igen, igen, hát persze! Csodálatos munkát végeztek azon a képen. – Így hát, úgy gondolom, Callie és Gerard jól kijönnek majd egymással. Mrs. Walker a hajához emelte a kezét, és visszaigazgatta nem létező elszabadult fürtjeit. – Biztos vagyok benne. És most, ha megbocsátasz, hazamegyek. A végrehajtó bizottság ülése hosszabbra nyúlt a tervezettnél, és én elfáradtam. Callie elpirult, miközben Jack anyja távozott. A nő még csak rá sem nézett, mintha azáltal, hogy nem venne róla tudomást, eltüntethetné. De Jack gondoskodott róla, hogy észrevegye őt. Kiállt mellette. A férfira pillantott. Jack, összeszűkült szemmel, a ruhatár felé tartó anyját figyelte. – Ezt tényleg nem kellett volna! – mondta Callie lágyan. – De igen. – Tudok én vigyázni magamra. Jack ránézett. – Ebben nem kételkedem, de az anyám nem a maga problémája. Jöjjön, menjünk Gerard irodájába! Jack mutatta az utat. Elhaladtak a jegyeket ellenőrző őr és egy afrikai művészetet bemutató kiállítás mellett. Egy akkora lifthez értek, amelybe egy autó is beállhatott volna. Hatalmas volt, mennyezete úgy öt és fél méternyire magasodott. Miközben rázkódva haladtak fölfelé, Callie érezte, hogy Jack merően nézi. – Mi van? – kérdezte. Jack elegáns öltönye zsebébe mélyesztette a kezét.

– Miért nem szeretné, hogy megvédelmezzem? – Mert nem akarom megszokni, hogy magára támaszkodhatom az anyjával esetleg felmerülő konfliktusok során – mondta Callie, aztán kis szünet után folytatta. – Szép gesztus volt magától. – Bocsánat, de tényleg jól hallottam? Maga tényleg elismert valamit, amit én tettem? – Ne hagyja, hogy a fejébe szálljon a dicsőség! – válaszolta Callie, visszafojtva egy mosolyt. A férfi felnevetett. – Ha maga a közelemben van, nem hiszem, hogy emiatt kellene aggódnunk. Callie felemelte a tekintetét, és meglepődve vette észre, milyen komoran néz rá a másik. – Áruljon el nekem valamit, Callie! Mi vehetné rá arra, hogy megkedveljen? – Miért érdekli, hogy kedvelem-e, vagy sem? – kérdezte a lány. Meglepte maga a kérdés, és a hevesség is, amellyel a másik feltette. – Szeretem a kihívásokat – felelte Jack, arcán újra azzal a bizonyos vigyorral. – Akkor menjen, másszon meg egy hegyet! A férfi megint felnevetett. – Azt hiszem, maga sokkal érdekesebb, és különben sem vonz a magasság. És most válaszoljon a kérdésemre! – Miért nem kísérel meg először maga választ adni az enyémre, immár komolyabban? – vágott vissza Callie. – Oké. – A mosoly ott maradt a férfi arcán, de tekintete elsötétült. – Amikor megmutattam magának az új szobáját, látszott, hogy tetszik magának, de tudom, hogy szívesen maradt volna akár a régebbi szobában is. Egyszer sem kérdezősködött a fizetség után, amiben kérdezősködött a fizetség után, amiben megállapodtunk. És a kutyám szereti magát. – Ezek szerint valószínűleg igénytelen,

pénzügyekben könnyelmű alak vagyok, aki jutalomfalatokat rejteget a zsebében. – Legfőképpen azonban azért, mert maga teljesen lenyűgözött. A lift megállt. – Ezt nem mondhatja komolyan – mormolta Callie, miközben próbált nem tudomást venni a hirtelen hevessé váló szívdobogásáról. Amikor kinyílt a liftajtó, Jack megfogta, hogy ő kiléphessen. – De, ez így igaz! – mondta, és ő is kiszállt. – Maga egy rendkívül különleges hölgy. Callie érezte, hogy az arcába tolul a vér. – Hol Sify="0pt van a restaurátor-műhely? – kérdezte nyomatékosan. Megkönnyebbült, amikor Jack előresietett, és csöndben maradt. Callie nem sietett elmondani neki: annak érdekében, hogy megkedvelje, át kellene alakulnia valami mássá; az kellene, hogy többé ne ellenállhatatlanul jóképű, gazdag férfi legyen, aki úgy csókolta meg, mint addig még senki. Alakuljon át Aston Martin DB – akármiből Chevy Chevelle-lé. 9. fejezet Apró irodák ürgelyukszerű szövevényén haladtak át. Ezeket padlótól a mennyezetig érő, mindenféle színű és méretű könyvvel telezsúfolt könyvespolcok választották el egymástól. Amikor egy kétszárnyú ajtóhoz értek, Jack megnyomott egy csengőt a falon. Pár pillanattal később kinyíltak a fém ajtószárnyak, és apró, idősebb férfi tűnt fel mögöttük. Ritka, szürkés haja ellenére arca meglepően fiatalosnak tűnt, különösen a tekintetében tükröződő lelkesedés miatt. – Jackson, hogy s mint? A hangja magas és éneklő volt, jellegzetes, finom francia kiejtéssel, és kezét, amelyet felemelt, hogy

levegye szarukeretes szemüvegét, egy nő is megirigyelhette volna. Hát ez Gerard Beauvais, gondolta Callie, ahogy megszorította a kezét, miután Jack bemutatta őket egymásnak. Igyekezett, hogy ne nyeljen túlságosan nagyokat megilletődöttségében, amiért ilyen bálványozott hírességgel találkozhat. Beauvais rámosolygott, miközben befelé invitálta őket. – Csak nyugodtan, fáradjanak be, kérem! A teremben hat munkaállomás volt. Mindegyik előtt egy-egy munkaköpenyes alak görnyedt valamilyen lélegzetelállító művészeti alkotás fölé. Callie észrevett egy Pissarrót és egy Davidet szorítósatuk segítségével függőlegesen kifeszítve, és az asztalokon is festmények hevertek. A helyiségben hígító- és festékszag terjengett. Callie a levegőbe szimatolt. A New York-i Egyetemen töltött napok jutottak eszébe, bár ez nem osztályterem volt. Itt hozta helyre Beauvais nagy gonddal azt a Fra Filippo Lippit, amelyet savval öntöttek le. Két évébe került, amíg rájött, hogyan mérsékelhetné a kárt, és miképp őrizhetné meg, ami a festményből maradt, de végül bőven megtérült a ráfordított idő. Ő állította meg, ebben a műhelyben, egy ritkaságszámba menő Da Vinci-önarckép pusztulásának folyamatát is. Da Vinci szívesen kísérletezett a festészeti anyagokkal, ami azt eredményezte, hogy remekműveit néha tönkretette az elhalványulás vagy a repedezés. Beauvais munkája forradalmi eredményeket jelentett a lángész olajképeinek kémiai összetételét illetően. – Az anyja annyira nagylelkű volt – mondta Gerard Jacknek. – Mint mindig. Jack komoran elvigyorodott. – El tudom képzelni! – Arra a hihetetlenül önzetlen gesztusra gondoltam, hogy kölcsönadják a Walker-képet

restaurálás után. Lenyűgözően fog mutatni Copley Paul Revere-t ábrázoló arcképe mellett. Tökéletes párosítás. – Beauvais elmosolyodott. – Összedobunk egy partit, rendben? Valamit, amivel megfelelően üdvözölhetnénk Nathanielt most, hogy visszatért Bostonba. Beauvais-nek nem tűnt fel, de Callie észrevette, hogy Jack szeme összeszűkül. – És maga? – fordult feléje a férfi. – Jó barátságban vagyok Melzer professzorral. Nagyon elismerően nyilatkozott magáról, ami tényleg ritka kitüntetés. Nyilván alig várja már, hogy hozzákezdhessen a munkához. Callie érezte, ahogy a vér az arcába tolul. De lehet, hogy a csiklandó érzés azt jelentette, hogy az utolsó csepp is kiszállt a fejéből. – Megteszem, ami tőlem telik. De el kell ismerjem: ideges vagyok. – Remek. Remek, remek! Ennek így is kell lennie! – A férfi a szemüvegével integetve magyarázott neki. – Mindannyiunknak biztos kézzel, tiszta elmével és remegő szívvel kellene nekikezdeni egy-egy vászonnak. Ez annak a jele, hogy felfogta a súlyát, mit tehet a festményért, vagy milyen pusztítást végezhet, ha nem elég tiszteletteljes és óvatos. C’est bon! Miközben a kis ember meghajolt feléje, Callie biztosan érezte, hogy ő nem képes ilyen optimizmussal szemlélni félelmét, de azért megnyugodott egy kissé. – Most pedig mesélje el, mi a helyzet a képpel. Megvizsgálta már? – Az apró, figyelmes szemek az arcát fürkészték. Callie bólintott, és megköszörülte a torkát. Úgy érezte, mintha egy szóbeli vizsga előtt állna. – A vászon sértetlen, a festékréteg szinte mindenhol ép, de a lakkréteg elsárgult és megkopott. Technikai értelemben nem komplikált a

munka, a kép jelentőségteljes volta teszi a feladatot ijesztővé. – Lelkesedés fűtötte át a hangját. – ijesztővé. – Lelkesedés fűtötte át a hangját. – A festmény kétségkívül abból a korszakból származik, mielőtt Copley Londonba ment volna, mert a stílusa még kiforratlan. De az ecsetkezelés és a színhasználat így is lenyűgöző. Alig várom, hogy megpillanthassam Nathaniel arcát az elöregedett lakkréteg alatt. – Még valami? Callie a férfira meredt. Az továbbra is melegen mosolyogva nézett rá, de a szeme összeszűkült. – Egyelőre nincs. – Habozott egy pillanatra. – Van valami, amire különösen oda kellene figyelnem? A másik vállat vont. Halkan válaszolt, közben szemmel tartva Jacket, aki éppen a Davidet vette alaposabban szemügyre. – Egyszer én magam is megvizsgáltam a képet. A kilencvenes évek vége felé. Miután Blankenbakerék megvásárolták a portrét Jack apjától, egy kandalló fölé rakták ki newporti házukban. Azért fordultak hozzám, mert aggódtak amiatt, hogy a hőingadozás és a páratartalom állandó változása esetleg kárt tehetett a festményben. Akkor végül nem tisztítottuk meg a képet, így kevesebbet tudok, mint ha elvégeztük volna ezt a munkát. De úgy vélem, okosan tenné, ha különös figyelmet szentelne a felszíni repedezettség váltakozó textúrájának. Callie válaszra nyitotta a száját, de Beauvais figyelmeztetően Jack felé nézett, aki megfordult, és feléjük igyekezett. – A tulajdonosok jelenlétében körültekintően kell nyilatkoznunk. Különösen, ha még semmi biztosat nem tudunk – mondta halkan. Odanyújtotta a lánynak a névjegyét, de előbb valamit írt a hátuljára. – Itt az otthoni és az itteni telefonszámom, a műhelyé. Hívjon fel, ha megakad, vagy ha szüksége van egy külső szemlélőre. Különösen akkor, ha esetleg felmerül,

hogy a festékréteget is megbolygassa. Ahogy maga is jól tudja, ahhoz nem szabad könnyelműen hozzáfogni. Jack rájuk mosolygott, miközben közeledett. – Szóval, az járt az eszünkben, hogy nélkülözni tudnátok-e itt… milyen lámpára is lenne szüksége? – Egy halogénreflektorra – mondta Callie. – És egy mikroszkópra is, ha lehetséges. Gerard mosolygott, bólintott, és pillanatokon belül csodát tett. Húsz perccel később Jack az Aston Martinnal egy mellékbejárat elé állt, és egy mikroszkópot emeltek a csomagtartóba. A reflektor az állvánnyal együtt túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen az autóba, úgyhogy megállapodtak, hogy azt majd a délután folyamán átszállíttatják a házba. Amikor menni készültek, Gerard a kezébe fogta Callie két kezét, és szemügyre vette. – Ezek, a szemével együtt, a legfontosabb szerszámai. Hívjon fel, ha segítségre van szüksége! És ne féljen! Ahogy a férfi megszorította a kezét, Callie-ra hirtelen teljes súlyával rázuhant a feladat felelősségének súlya, és kételkedni kezdett benne, hogy elég felkészült hozzá. – Ah, chérie, minden rendben lesz !– suttogta a másik, mintha tudta volna, hogy a lány nem szeretné, hogy Jack meghallja biztató szavait. Akcentusának szinte zenei lejtése volt. – Korábban is végzett hasonló munkát, és jól csinálta. Ott van a szeretet a szemében, amikor a képről beszél, és sosem bántanánk azt, amit szeretünk, nem igaz? Callie szaporán nemet intett a fejével. Attól tartott, ha a férfi továbbra is ilyen kedvesen szól hozzá, a végén még kitör belőle a zokogás. – Na, akkor menjen, menjen, és csinálja, amire megtanították! És tudja: ha hív, azonnal jövök! A kicsi emberke újra megszorította a kezét, aztán visszament a múzeumába, egy gyerek ugrándozó

járásával. Később, amikor egy piros lámpánál várakoztak, Jack megjegyezte: – Nahát, maga csak úgy ragyog! Callie ránézett. – Hogyan? Ó… Gerard járt a fejemben. Egyszerűen lenyűgöző ember! És meglepően szerény. – A nagy emberek mindig azok – mormogta Jack, miközben sebességet váltott, és besorolt a forgalomba. – Miről sugdolóztak maguk ketten? – Csak adott néhány tanácsot. – Olyan ember, akinek érdemes megfogadni a tanácsait. Callie bólintott, és fejével a kocsi hátulja felé intett. – És nagylelkű is. A férfi állkapcsa megfeszült. – Sajnos ki kell majd ábrándítsam, mert a festmény nem fog a Paul Revere-t ábrázoló kép mellé kerülni. A francba, az anyám szinte páratlan könnyedséggel bánik mások vagyontárgyaival. Ebben senki nem érhet a nyomába most, hogy Ebben senki nem érhet a nyomába most, hogy apám már nincs az élők sorában. Callie várt. Remélte, hogy a másik folytatja a témát, és csalódást érzett, amikor nem így történt. Tekintete a férfi kormányon nyugvó kezére siklott. Szerette volna megkérni Jacket, hogy kicsit részletesebben fejtse ki, mire gondolt, de a másik ekkor témát váltott. – Egyébként az járt a fejemben, bemutathatnám-e [tatdoltegy barátomnak. Callie meglepetten nézett rá. Nagyszerű volna, ha újabb magánmegbízatáshoz juthatna, miután befejezte a munkát a Copley-val. – Hát persze! De biztos benne, hogy nem szeretne addig várni, amíg nem látja, hogyan dolgozom?

– Itt most nem a munkáról lenne szó. Az Aston Martin kilőtt egy teherautó elé. Callie ismét belekapaszkodott az ajtóba. – Gray a főiskolán kollégiumi szobatársam volt, egy végtelenül rendes fickó. New Yorkban él, de a következő néhány hétben itt lesz. Azt hiszem, maguk ketten jól meglennének egymással. Jack randit akar szervezni neki? – Persze nem szeretnék erőltetni semmit – mondta a férfi, és feléje pillantott. – Csak azt gondoltam, meghívhatnánk a Buona Fortunába. Találkozhatna vele, eldönthetné, hogy tetszik-e magának. Callie azt bizonygatta magának, hogy mindez normális. Így találkoznak az emberek másokkal. Barátokon keresztül. Ismerősök által. Üzleti kapcsolatokon keresztül. És ez is azt bizonyítja, a férfi komolyan gondolta, amikor azt mondta, megfelelő mederben akarja tartani kapcsolatukat. – Ööö… rendben. Jack újra a vezetésre figyelt. – Rendben. Ez nagyszerű! A következő reggel Callie alig helyezkedett el a kép előtt, amikor lent kinyílt a garázsajtó. Felállt, és éppen időben ment oda az ablakhoz, hogy megpillantsa az Aston Martint, amint lefelé száguld a kocsibehajtón. Pont a hátsó lámpákat figyelte, ahogy eltűnnek a kanyarban, amikor Arthur odajött, és megbökdöste az orrával a kezét. Munka – gondolta. Munkája van, el kell végeznie! De nehéz volt erre koncentrálnia. Az előző nap, amikor Jackkel visszatértek a múzeumból, a férfi segített neki felállítani a mikroszkópot, és miután megérkezett, a reflektort is. Miközben segített berendezni a lánynak a műhelyt, és leszedték a festményről a súlyos, cirádás keretet, egyfolytában a munka menetéről kérdezősködött.

Szerette volna tudni, hogyan történik majd a festmény tisztítása. Azt, hogy milyen oldószereket használ majd Callie a piszok és az elöregedett lakkréteg eltávolításához. Hogy végül milyen új lakkréteget visz fel az eredeti, érzékeny festékrétegre. Tekintve a reggel történteket, Callie-t meglepte, hogy teljesen természetesen érzi magát a férfi társaságában. Jack vicces volt, elbűvölő, és tiszteletteljesen mosolygott rá, amikor megválaszolta minden egyes kérdését. És a legjobb az volt az egészben, hogy úgy érezte: azért kérdezget ennyit, mert kíváncsi, és nem azért, mert nem bízik benne. A férfi már indult volna vissza, a házba, amikor megkérdezte tőle, hogyan működik a bonyolult sztereó berendezés. Jack meg akarta mutatni neki, hol kell bekapcsolni a készüléket, de rájött, hogy nem működik, így hát felmászott a helyiség álmennyezete feletti alacsony, szűk járatba. A villanyszerelési műtétnél Callie játszotta a nővér szerepét, miközben a férfi a feje fölött zörömbölve és bukdácsolva igyekezett életre kelteni a hangszórókat. A fojtott káromkodás, amely [kodk, így h lehallatszott az álmennyezeten keresztül, megfizethetetlen élményt jelentett, és amikor a férfi újra előbújt – pókhálóval a hajában, finom, elegáns ingét és nadrágját teljesen összekoszolva –, Callie nevetésben tört ki. De azért is megszerelte azt az átkozott masinát. Mire visszamentek a házba, már felszolgálták az ebédet, és el is vitték. Jack elosztott közöttük némi maradékot, amit aztán túlmelegítettek a mikrosütőben, és nevetve próbáltak megküzdeni a rugalmas gumidarabbá aszalódott csirkével. Egyikük sem akart megpróbálkozni a plöttyedt, állott zöldbabbal. Callie, bárhogy is igyekezett, nagyon élvezte a

férfi társaságát. Most megrázta a fejét, és visszament a festményhez. Tényleg el kell kezdenie a munkát. A mikroszkópot a festmény jobb kéz felőli sarka A mikroszkópot a festmény jobb kéz felőli sarka fölé helyezte, és két csavart eltekerve, a megfelelő élességet beállítva a festett felületre irányította. Végigpásztázta a repedések finom hálóját, megjegyezve a hasadások mintázatát, irányukat és mélységüket. Centiméterről centiméterre vizsgálta végig a portré felszínét, és aggályos pontossággal feljegyezte a lakk, a festékréteg és az alatta levő vászon állapotát. Ez a dokumentáció, amint azt Jacknek korábban elmagyarázta, mindenfajta restaurálási munka kötelező első lépése. Amikor elérkezett a tükörhöz, amelyet Nathaniel a kezében tartott, összeráncolta a homlokát, és közelebb irányította a mikroszkópot a vászonhoz. A festékréteg ezen a területen vastagabb volt, azt valószínűsítve, hogy ide egy pluszréteg is került. A repedezettség mintája is más volt, sűrűbb, és az iránya egy kissé eltérő. Callie próbálta magát meggyőzni, hogy csak képzelődik, de a további tanulmányozás csak megerősítette abban, hogy legelső sejtése helyes volt. A tükör üvegfelületén a festékréteg alig láthatóan más textúrájúnak tűnt. Az ecsetkezelés, a felületi repedések eltértek a festmény többi részétől. Callie hátrahúzódott, és szabad szemmel is megnézte a portrét, miközben próbált megnyugodni. A nagyon csekély különbséget a festék eltérő funkciója is magyarázhatta. Nathaniel arca és keze mellett egyedül a tükör világlott ki a kép sötét felületéből. Lehetséges, hogy Copley más összetételű olajfestéket használt a világosabb árnyalatokhoz. Újra lehajolt, és ellenőrizte az arcon a homlokot, az állat, a pofacsontokat. A repedések mindenhol

megegyeztek a festmény egyéb részein láthatóakkal. Ez a felfedezés még izgatottabbá tette, ahelyett, hogy megnyugtatta volna. Újra a tükör felületére irányította a mikroszkópot. Az eltérést szinte alig lehetett észrevenni, jelezve, hogy amennyiben tényleg átfestés okozta, az meglehetősen régen történhetett. Vagy hozzáértő kéz műve. Ráadásul a szóban forgó részt fedő lakkréteg azonos volt a festmény többi részén alkalmazottal. Callie nemrégiben olvasta egy Copley munkásságáról szóló könyvben, hogy a Walkert ábrázoló portrét utoljára mintegy hetvenöt éve tisztították meg és lakkozták újra. A módosítás tehát semmiképpen sem lehet újabb keletű. Callie hátradőlt, és a semmibe meredt, azon töprengve, miért nem jegyezték fel a felszínen látható eltérést a korábbi restaurálási folyamat során. A könyv megemlített pár részletet a festmény akkori állapotáról, de sehol sem utaltak benne a felszín textúrájának bármilyen eltérésére.< [téa is/p> És Gerard Beauvais is látott valamit – gondolta magában. Visszaemlékezett arra, mit mondott Beauvais arról, hogy a Blankenbaker-házban egy működő kandalló fölé akasztva tartották a képet. Az efféle hőmérséklet-ingadozás katalizátorként működhet, felfedve az átfestést. Ami megmagyarázhatná, hogy a legutolsó restauráláskor még miért nem említettek ilyesmit. Talán csak olyan ártatlan dologról van szó, hogy Copley saját maga festette át azt a részt. A festők, még a legnagyobb mesterek is, gyakran csinálnak ilyesmit. Elégedetlenek egy formával vagy egy színtónussal, és ráfestenek a már elkészült részre. Idővel aztán a festékréteg elöregszik, és ezek a változtatások sokkal láthatóbbakká válnak, árnyékként jelennek meg a halványabb háttéren, vagy más mintájú repedezettséget okoznak, mint itt,

a tükör felszínénél. Talán ennyire egyszerű magyarázat is lehetséges – gondolta. Eszébe jutott valami, amit Melzer professzor alaposan a fejébe vert: amikor patanyomokat látsz, ne gondolj zebrákra! Ez egy jó tanács, mondta magában. De úgy érezte, eléggé szkeptikusan áll a kérdéshez. A nap további részében folytatta a festmény előzetes felmérését, megvizsgálva a vászon minden egyes négyzetcentiméterét, kutatva a lerepedt, pikkelyesen letöredezett, elszíneződött, elhalványodott területek után, feljegyezve az ecsetkezelés változásait. Igyekezett olyan részletesen és objektíven jegyzetelni, ahogy csak tudott. Amikor végül abba kellett hagynia a munkát, mert a háta már sajgott a mikroszkóp fölötti görnyedéstől, elégedetten állt fel az asztaltól. A festmény jó állapotban volt, és meggyőződött róla, hogy semmilyen komolyabb beavatkozásra nem lesz szükség. Eltávolítja majd az elöregedett lakkot, megtisztítja a képet, utána pedig felvisz egy újabb lakkréteget, hogy megóvja a festményt. Mindössze ennyit kell tennie Nathaniellel. ennyit kell tennie Nathaniellel. Most már úgy érezte, képes lesz megbirkózni a feladattal, és kiszámolta, hogy valószínűleg már csak egy napra lesz szüksége ahhoz, hogy befejezze a dokumentációt. Utána pedig kezdődhet az igazi móka. Miközben a garázsból a ház felé sétált, úgy döntött, nem beszél Jacknek a gyanújáról. Nagyon is elképzelhető volt, hogy a kezdőkre jellemző túlbuzgóságában rossz következtetésre jut. És az ember különben sem mondja valakinek egy képről, amire az illető nemrég költött ötmillió dollárt – egy egyszerű vizsgálatra alapozva, még azelőtt, mielőtt egyáltalán megtisztította volna –, hogy esetleg

szépséghiba van rajta. Nem, az ember vár, míg csak százszázalékosan nem biztos a dolgában, és egy tucatnyi más azonos területen dolgozó szakember nem támasztja alá az állítását. És akkor is inkább védőfelszerelést ölt, és úgy közli a hírt. Jack szombaton az asztalánál ülve lerakta a telefont, és kinyújtózott a székben. Sikeres üzletet kötött Nick Farrell-lel, a neves befektetővel. A fickó meg akart szabadulni egy nemzetközi vállalatban birtokolt részesedésétől, Jack pedig örült, hogy megszerezheti a részvényeket. A vállalat különböző európai vezeték nélküli és kábelhálózatot működtetett, és tökéletesen illett Jack személyes portfóliójába, amelyben különböző nemzetközi rádióés tévécsatornák szerepeltek. Farrell jókora nyereséghez jutott, Jack pedig helyet tudott biztosítani magának a legnagyobb szereplők között az európai [ aznbözelektronikus médiában és az internetszolgáltatóknál. Jó üzlet volt mindkettőjük számára. De ennek ellenére ebben a pillanatban Jack semmit nem érzett abból a győzelmi mámorból, amely általában eltöltötte, ha efféle gyümölcsöző megállapodást kötött. Hátradőlt, és a szoba másik felében lévő állóóra ütéseit hallgatta. Öt óra. Ami azt jelenti, hogy ihatna egy bourbont. Odalépett a bárhoz, töltött magának egy jókora adag Bradfordot, és visszaült az asztal mögé. A szesz égette a torkát, ahogy leért a gyomrába. Sikere ellenére bizonytalannak és furcsa módon dühödtnek érzete magát; és pontosan tisztában volt az okával. Amikor egy órával ezelőtt megcsörrent a telefonja, és a készüléke kijelezte Blair mobiltelefonjának a számát, hagyta, hogy a hívást az üzenetrögzítője fogadja. Újabban sokszor csinálta ezt, és rászokott, hogy akkor hívja vissza a nőt a hotelban, amikor az

tudomása szerint nem volt ott. Nehezebben emésztette meg a döntést, hogy nem mondja el neki a Callie-val történteket, mint gondolta volna. Közben jól tudta, hogy nem halogathatja örökké a vele való beszélgetést. Miután még egyet kortyolt a bourbonból, felemelte a telefont, és ujjai bepötyögték az ismerős számot. Blair hangja élesen csengett, amint felvette a telefont. – Halló! – Bocs, hogy az előbb nem tudtam felvenni. – Végre te vagy az! Tartsd egy kicsit! – Figyelj, Joey, nekem most kellenek azok a lámpák. Karl meg szeretné nézni a lakosztályt ezen a hétvégén. Az sem érdekel, ha te magad rakod rá az aranyfüstöt. Nem ér rá! – Elnevette magát. – Bocs, Jack, de itt őrültekháza van. – Szóval Graves pontosan olyan követelőző, mint ahogy korábban hallottam róla. – Jack újra felemelte a poharát. – De nem kér semmi lehetetlent. Magasak az elvárásai, de ha az ember megfelelően teljesít, akkor kifejezi elégedettségét. Jack megpördült a székében, és kibámult az asztala mögötti ablakon. Az ég csak kezdett sötétedni. – Na és hogy boldogulsz? – kérdezte Blairt. – Azon kívül, hogy nem alszom? Valahogy megbirkózom majd a feladattal. – Kérlek, várj egy másodpercet! Nem! Nem, a sötétzöld bársonyt akarom. A brokát lesz aranyszínű – kiáltott oda valakinek a háttérben. – Úgy hallom, elfoglalt vagy. – Így igaz – válaszolt a nő fáradtnak tűnő hangon. – Tudtam, hogy a Cosgrove Hotel belső átalakítása nagy munka lesz, de Graves előrehozta az újranyitás dátumát. Csak néhány hónapom van arra, ami normális körülmények között egy évig tartana.

– Ha túl keményen rád szállna, csak szólj nekem, és én kicsinálom. Egypár haverommal elfoglaljuk a cégét, és egy szempillantás alatt kirúgjuk belőle. Blair nevetett. – Köszi. – Mikor jössz haza? – Mikor jössz haza? A másik habozott. – Igazából úgy gondoltam, hogy a városban maradok a következő pár héten, még hálaadáskor i [laheis. Színeket és anyagokat válogatunk, és tárgyalnom kell Karllal, amikor csak tudok. Az időbeosztása nevetségesen sűrű, de akkor is ő akar mindenben dönteni. Felajánlotta nekem, hogy lakhatok a hotel egyik lakosztályában. Jack arról győzködte magát, hogy amit a gyomra mélyén érez, az a bourbon miatt lehet, és nem a megkönnyebbüléstől, hogy Blair New Yorkban marad. – Ez ésszerűen hangzik. Egy gyors mozdulat vonta magára a figyelmét a kertből. Figyelte, amint Arthur valami után felugrik. Csodálkozott, hogy került ki a kutya a kertbe. Amikor meglátta Callie-t a pázsiton közeledni, felegyenesedett ültében, és nekidőlt az ablaknak. – Biztos, hogy nem bánod? – kérdezte Blair. – Így egy ideig nem találkozunk. – Nem, semmi baj. Tényleg. Arthur visszaszaladt Callie-hoz, ledobott egy botot a lába elé és visszahátrált, készen arra, hogy újra nekiiramodjon. A lány felemelte a fadarabot, és hátranyújtotta a karját. Egyetlen erős, laza mozdulattal eldobta az ágat, amely meglepően messzire repült. A kutya elrohant, fejét égnek emelve. Miközben Callie figyelte a tovatűnő kutyát, egy szélroham az arcába fújta hosszú haját, ő pedig nevetve visszaigazgatta a vörös fürtöket, betűrve a

bundája gallérja alá. Amikor a kutya visszaszáguldott hozzá, a combjára ereszkedett. – Jack? Jack igyekezett a beszélgetésre koncentrálni. – Igen? – Az ünnepi fogadásotokon viszont biztos, hogy ott leszek. Idén is megrendezitek a szokásos hatalmas cécót, igaz? – Persze. Jack a másik füléhez emelte a készüléket, és megpróbált kitalálni valamit, amit a nőnek mondhatna. Általában nem ment ilyen nehezen. – Jack? Biztos vagy benne, hogy szeretnéd, ha nálatok szállnék meg? Egyszerűen odarepülhetnék, aztán vissza, ha kényelmetlenül érintene az ottlétem. Jacknek valószínűleg árulkodóan csengett a hangja, miközben igyekezett megnyugtatni Blairt. – Jack, nincs semmi baj? Biztonságosan megérkezett a festmény? – Nathaniel egy darabban visszatért Bostonba. – És megérkezett a restaurátornő? – Igen, itt van. – Alig várom, hogy megismerhessem! Találkoztam tegnap Grace-szel, azt mondta, Callie elbűvölő. Jaj, és arról hallottál, hogy Grace randizgat valakivel? Nem volt ideje arra, hogy túl sok részletet elmeséljen, de nagyon boldognak tűnt. Már találkoztunk a pasival. Newportban. Jack összeráncolta a homlokát. – A testőre? Jézusom! Kemény fickónak tűnt. – Nos, Grace kétségkívül szerelmes belé. Egyszerűen nem képes abbahagyni a mosolygást. Annyira örültem neki, amikor láttam. – A telefon elnémult. Blair újabb adag utasítást kiáltott oda valakinek. – Figyelj, most mennem kell! Beszélünk még később, ma este? – Az nagyszerű lenne. – Szeretlek – mondt [lekpt"a még Blair, mielőtt

letette. Jack is lerakta a készüléket, aztán rámeredt. A kettejük közötti beszélgetés pontosan olyan volt, mint amilyen lenni szokott. Könnyed, gyengéd. Nyugodt. Visszafordult az ablaktól, figyelte, hogyan játszik Callie Arthurral. Callie-val semmi sem ment könnyedén. Úgy érezte, keményen meg kell küzdenie a lány minden mosolyáért, minden nevetéséért, azért, hogy tiszteletet ébresszen maga iránt. De azon ritka alkalmakkor, amikor a lány széles, ragyogó mosolyával nézett rá, Jack úgy érezte, áldásban részesül. Alighogy végzett az italával, újra a bárpult felé vette az irányt. Ez nem helyes – gondolta. Ez egyáltalán nincs így jól! Nem kellene egy másik nőre gondolnia, nem kellene unalmasnak éreznie Blairt hozzá képest. Amikor újratöltötte a poharát, odalépett az ablakhoz, és Callie-t figyelte, aki felemelte a botot, és a ház felé dobta. Amikor Arthur nekilódult, keresztül a pázsiton, a lány elkapta Jack tekintetét az ablak mögött, és megtorpant. Jack üdvözlésre emelte a kezét. A lány visszaintett, aztán eltűnt Jack szeme elől. A lány visszaintett, aztán eltűnt Jack szeme elől. Jack aprólékos gonddal igyekezett felidézni mindazt, amit kedvelt Blairben: a szeme formáját, azt, ahogy öltözködött, a stílusérzékét. A fülébe csengett Blair hangjának ritmusos hajlása, és az enyhe selypítés, mellyel a th hangot kiejtette. Nem emlékezett, hogy bármelyikük valamikor is emeltebb hangon szólt volna a másikhoz, ami, tekintve a házában uralkodó feszült hangulatot, és az üzleti életben gyakran előforduló konfliktusokat, szívesen fogadott újdonság volt a számára. Blairrel az élet csendesen zajlott. Lágyan, mintha csendes

víztükrön hajóznának. Talán egy kicsit unalmasan. – Jackson! – szólította anyja éles hangon az ajtóból. Jack hátrafordult. Anyja a nercbundáját viselte, és épp szűk fekete bőrkesztyűjét húzta fel. – Elmegyek ma este. Thomas készített neked hideg vacsorát. – Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog majd Callie-nak meg nekem – válaszolta Jack, bourbonját forgatva a kezében. Az anyja összeszorította a száját. – Megkértem Elsie-t, hogy adja fel ma a meghívókat az ünnepi fogadásra. A szokásos vendéglistát használtam. Jack bólintott, bár a téma nem érdekelte, és ezt anyja is jól tudta. – Tudod, tényleg szeretném, ha egy kicsit jobban érdeklődnél az ilyesmi iránt – mondta az anyja, miközben az egyik kesztyűjét igazgatta a kezén. – Az apád mindig annyit segített. A vendégek, az étel kiválasztásánál. Annyira értett az ilyen dolgokhoz. Jack komor mosollyal nézett rá. – Szóval nem elég az, hogy én fizetem az egészet? Az anyja felnézett rá. – Ugyan, kérlek, Jackson, ezt igazán nem kellett volna! – Elnézést. – Jack megdörgölte az orrnyergét, és visszaült a székébe. – Hosszú napom volt. Hallotta, amint anyja beljebb jön a szobába. Magas sarkú cipője kopogot [pőUgyan, két a márványpadlón, aztán az asztalánál lévő szőnyeg elnyelte léptei zaját. Amikor megérezte a kezét a vállán, felnézett rá. – Tudod, Jack, nagyra értékelem a kemény munkát, amelyet végzel. – Anyja most olyan gyengéden nézett rá, ahogy csak nagyon ritkán szokott. – Lehetséges, hogy az apád nem vett

tudomást mindarról, amit a családért tettél, de ő sosem tanulta meg, milyen az, amikor nincs pénz. Én viszont sosem felejtettem el. Tehát mégiscsak emlékszik, gondolta Jack. Az anyja, aki pompásan ért ahhoz, hogyan őrizze meg a látszatot, mégiscsak őrzi magában múltja egy kis darabkáját. Jack odanyúlt, és megfogta anyja kezét. A szorgos munka, ahogy igyekeznek meghaladni korlátaikat, pusztán azért, mert nem fogadják el adottságként a szűkös lehetőségeket, közös kötelékként fűzte össze őket. Anyjától örökölte a benne lévő lendületet és ambíciót, és holtbiztos, hogy ez az örökség sokkal hasznosabbnak bizonyult számára, mint mindaz, amit apja hagyott rá. Elsie tűnt fel az ajtóban. A torkát köszörülte. – Elnézést, hogy megzavarom önöket, de most hazamennék. Hacsak nincs rám még szükségük. Mercedes elkapta a kezét. Amikor megfordult, vonásain újra a nagyvilág számára tartogatott elegáns, összeszedett kifejezés ült. – Nem, minden rendben. Legyen szép estéje! Elsie kissé meghajolt, és kiment. Jack anyja visszalépett a márványpadlóra. – Egyébként nem fogod elhinni, kivel vacsorázom ma este – szólalt meg az ajtó felé haladva. – McBride szenátorral. Búcsút intett egyik kesztyűs kezével, és eltűnt a hall irányába. Jack a homlokát ráncolta. Jobban szerette volna, ha anyjának valaki mással lenne találkozója. Jim McBride egyike volt azon keveseknek, akiket fel akartak kérni az előzetes esélyeit feltáró bizottságban való részvételre. Valamikor a héten szerették volna hivatalosan is meghívni. Ez pedig azt jelentette, hogy ha anyja a megfelelő kérdéseket teszi fel a szenátornak, rájön, hogy Jack azt fontolgatja: indul a következő választáson.

Nem lesz túlságosan meglepve. Jack úgy érezte, anyja sejti, hogy szeretné beleártani magát a politikába. Hiszen az utóbbi években tudatosan építgette a kapcsolatait a massachusettsi kormányzattal, és a Buona Fortunában számos vacsorát rendezett befolyásos lobbistáknak és politikusoknak. De ez mégsem ugyanaz, mintha anyja pontosan tisztában lenne a terveivel. anyja pontosan tisztában lenne a terveivel. Annak érdekében, hogy stratégiailag megfontoltan jelenthessék be szándékait, Grayjel először ki kell puhatolniuk, milyen eséllyel kerülhetne fel a választási listára, és megnyerhetné-e a választást. A feltáróbizottság feladata lesz, hogy megvizsgálja, egyáltalán érdemes-e belevetnie magát a küzdelembe; munkájukat pedig bizalmasan és diszkréten kell majd végezniük. A jelöltségéhez szükséges előkészítő lépéseket csendben kell megtenniük, és az ilyesmire anyja alig, vagy egyáltalán nem képes. Jack csak közvetlenül a hivatalos bejelentés előtt akarta neki elárulni, hogy indul, és pokolian reménykedett benne, hogy McBride nem kottyant ki valamit, feltéve, ha ő maga már tud Jack szándékairól. Miután Jack hallott [ Ja0pt" wia a bejárati ajtó becsapódását, felvette a telefont, és felhívta Grayt. Amikor letette, immár sokkal elégedettebben, elindult, hogy megkeresse Callie-t. Még nem kérték föl McBride-ot, úgyhogy a szenátor nem tudott semmiről. És Gray igencsak lelkesen egyezett bele, hogy találkozzék egy vonzó vörös hajú nővel. 10. fejezet – Oké, Artie, most már leszakad a karom. – Callie lehajolt, és megölelgette a kutyát. Az állat lihegett, lélegzete páraként tört föl belőle. – Ezenkívül öt percen belül totálisan besötétedik. Nem is találnád meg.

Egy autó hangját hallotta. Felnézve látta, amint egy Jaguar, a kormánykereke mögött Mrs. Walkerrel, elhúz a kocsibehajtón. Az utóbbi néhány napban nem sokat találkozott az asszonnyal, és remélte, hogy ez így is marad. A ház felé igyekezett, amikor kinyílt az ajtó. Jack állt mögötte, a feje fölötti fény megvilágította az arcát. Kezében egy itallal a lányra mosolygott, ahogy az odaért a küszöbhöz. – Beszéltem Grayjel. Valószínűleg szabaddá tudja tenni magát ma este vacsorára. Fél órán belül itt lehet – mondta, miközben becsukta Callie mögött az ajtót. Callie-t valamiért idegesítette, hogy Jack kitartott a terve mellett. Mivel aznap fejezte be a munka első felét – a dokumentáció elkészítését –, és a szeme is keresztbe állt a mikroszkóppal való folyamatos, feszült vizsgálódás miatt, a legkevésbé sem vágyott arra, hogy a férfi egyik barátjával találkozzon. Vagy talán az fárasztotta már előre is, hogy elbűvölően kell viselkednie Jack és kollégiumi szobatársa társaságában. Miközben érdeklődést tettet majd az egyik férfi mondanivalója iránt, igyekszik legyűrni magában a másik iránti vonzódását. Mindez, úgy érezte, sokkal több összeszedettséget igényelne jelenlegi állapotánál. Azt bizonygatta magának: az érzéseinek semmi köze ahhoz, hogy egy Jackkel kettesben elköltött vacsorára számított, hasonlóan az elmúlt néhány estéhez. Jack általában késő estig maradt az irodájában, míg ő hosszú órákon keresztül dolgozott a festményen. Amikor a férfi hazaért, megnézte, mennyire haladt a képpel, aztán ettek valamit a konyhában, miközben a napjukról meséltek egymásnak. Épp a múlt este jegyezte meg, hogy Jack sokat fejlődött a mikrohullámú sütő használata terén. A férfi

szemmel látható büszkeségén mosolyognia kellett. Úgy tűnt, korábbi ügyetlensége csak a gyakorlat hiányának volt köszönhető. Elmesélte Callie-nak, hogy általában nem érkezik este tíz óránál korábban haza az irodájából, de mostanában volt oka rá, hogy korábban hazajöjjön. Nyilvánvalóan ugyanannyira élvezte beszélgetéseiket, mint a lány. Callie úgy érezte, ezeknek a meghitt pillanatoknak köszönhetően kezdi igazán megismerni Jacket, és amit felfedezett, valóságos meglepetés volt a számára. Igen, a férfi valóban kőkemény üzletember volt, de érdekelték az emberek. A Walker Befektetési Társaság egyik vezető beosztású munkatársának a lánya hatévesen neuroblasztómában haldoklott. Jack magánkívül volt a sajnálattól, amelyet a család iránt érzett. Callie úgy gondolta, sosem fogja elfelejteni a férfi arckifejezését, amikor az arról beszélt, milyen tehetetlenül nézi mindenki ezt az ügyet. A világ minden pénze és hatalma sem képes megmenteni azt a kicsi lányt. Jack kapcsolatai segítségével elintézte, hogy a gyerek ^ az athatbekerüljön a Dana Farber Onkológiai Központba, és biztosította, hogy a legjobb, Harvardon képzett onkológusok és gyerekorvosok kezeljék. De így is halálra volt ítélve. Callie megesküdött volna rá, hogy Jack szemét egy pillanatra elfutotta a könny, amikor az esetről mesélt neki, és minden önuralmára szüksége volt, hogy az asztalon átnyúlva ne fogja meg Jack kezét. Jack másik gyenge pontja Arthur volt. Az egyik este a kutya sántikálva jött meg a sétájából. Jack négykézlábra állt az öltönyében, és szemügyre vette a sérült lábat. Miközben finoman megnyomkodta a területet, Artie teljes bizalommal vetette alá magát a vizsgálatnak, ugyan amikor Jack kivette a tüskét, fájdalmasan pislogott. A művelet végén Jack egy kis fertőtlenítővel bekente az ujjak közét, gézt tekert a sebre, és adott egy kis bélszínt neki a saját

tányérjából. Aznap éjjel a kutya Jackkel akart aludni. – Hahó! – szólongatta Callie-t Jack. A lány a fejét rázta. – Elnézést. Hú, mi ez a fantasztikus illat? – Azt hiszem, Thomas paradicsomszósza. – Thomas? – A szakácsunk, időtlen idők óta. – Összeráncolta a homlokát. – Nem találkozott vele napközben? – Nem, fenn voltam a garázs fölött. – Egész nap? Amíg csak haza nem értem? Nem is evett? Callie vállat vont. – Elveszítettem az időérzékem, és elfelejtettem – Elveszítettem az időérzékem, és elfelejtettem enni. – Hol az órája? – Nincs órám. Jack valamit dörmögött magában, miközben a könyökénél megfogta a lányt, és megindult. Az érintés égetett. Callie egy pillanatra behunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi a konyhába vezesse. – Azt hiszem, kedvelni fogja Thomast. Miközben Callie küzdött a késztetés ellen, hogy nekidőljön Jack testének, úgy érezte, talán mégis jó, hogy jön ez a másik fickó. Talán tényleg szimpatikusnak találja majd, és így elterelheti a figyelmét Jackről. Amikor kiértek a konyhába, meglepődött, mert egy félkarú férfival találta szemben magát, aki egy forrásban lévő vízzel teli edényt emelt a szűrő fölé a mosogatónál. Callie úgy sejtette, ő maga két kézzel sem birkózna meg a súllyal, de úgy tűnt, a férfi tökéletesen boldogul. Megragadta az edény fogóját, és egy adag tésztát és forró vizet zúdított ki az edény peremén. – Thomas, szeretném, ha megismerkednél valakivel! – mondta Jack. A szakács visszanézett a válla fölül. Úgy

hatvanéves lehet, gondolta Callie, az arca akár egy bulldogé, a hozzá illő alacsony, zömök testalkattal. A rövid ujjú ing alól egy tetoválás csücske kandikált ki. A fülcimpájából lógó aranykarikára is felfigyelt. Sosem gondolta volna, hogy efféle keményfiú dolgozik a Buona Fortuna konyhájában. Úgy képzelte, a séf valami kórószerű európai alak lehet, a Mrs. Walkeréhez hasonlóan dölyfös viselkedéssel. Thomas rávillantott egy vigyort, Callie pedig azon nyomban megkedvelte. – Szóval ez az az illető, aki ételt lopkod a hűtőszekrényemből ckron nyom– mondta. Rettenetes New England-i akcentusa volt, elnyújtott magánhangzókkal és kemény, hosszú mássalhangzókkal. – Minden reggel arra jövök le, hogy a gyümölcs eltűnt a tálamból, elfogyott a tojás, és kevesebb lett a kenyér. Mintha csak reggelit készített volna valaki. Lerakta a pultra az edényt, és odalépett hozzájuk. Callie megfigyelte, hogy fehér köténye makulátlan, az övébe dugott törlőruhán viszont jó pár vörös pecsét díszelgett. Miközben kezet ráztak, észrevette, hogy a férfinak horgonyt ábrázoló tetoválás díszíti az alkarja belső felét. Egy tengerész, gondolta. – Na és mit eszünk, séf úr? – kérdezte Jack, és odalépve a konyhaszekrényhez, elővett egy halom tányért. Aztán megterített az egyik panorámaablak előtti alacsony tölgyfa asztalon. – Az én speciális paradicsomszószomat. Egy ilyen hideg estén, mint a mai, ilyen kaja kell, mielőtt az ember bebújik az ágyba. Jack a vállára csapott. – Hát, az Isten áldjon meg érte! Általában úgyis csak éhezem. – Igen, az anyád miatt nem igazán lehet normálisan enni. – Ahogy Arthur odasündörgött Thomashoz, és felnézett rá, a férfi elnevette magát. –

De ha ezen a fickón múlna, egyfolytában csámcsognánk valamin, nem igaz? A kutya megcsóválta a farkát, és megnyalta a száját. – Na és mit tervezel ma estére? – kérdezte Jack, miközben előszedett néhány lenvászon szalvétát. – Randim van a bűbájos Angelinával. Jack elnevette magát. – Még mindig megvan? – Fiam, az ember nem dob ki egy ilyen nőt, mint ő. Olyasmiket tud a… – Thomas elhallgatott, és Calliera sandított. – Ööö… nagyszerűen lehet vele társalogni. Callie elvigyorodott, a szakács pedig levette a kötényét, és beledobta egy ládába a sarokban. – Most megyek, lezuhanyozom, aztán elindulok. Ne várjatok meg! – Ez álmomban sem jutott eszembe – válaszolt Jack. – Örülök, hogy megismerhettem, Callie. Callie intett neki. – Én is! Amikor a fények kihunytak, meglepetten nézett fel. Jack odajött, meggyújtotta a gyertyákat az asztalon, és borral kínálta. Callie úgy döntött, vár az alkohollal Jack barátjának érkezéséig. Hirtelen úgy érezte, nem képes kivonni magát a meghitt hangulat hatása alól, és szerette volna megőrizni éberségét. Ez az egész nem róla és Jackről szól, mondta magának, ahogy leültek. A férfinak menyasszonya van, ő pedig arra vár, hogy megismerhesse az egyik barátját. Egyáltalán nem kettejükről van szó. – Tényleg kedvelni fogja Grayt – mondta Jack. Ezután hosszasan sorolta a barátja erényeit, Ezután hosszasan sorolta a barátja erényeit, belefűzve néhány anekdotát a kollégiumi évekből, amelyeket Callie sokkal inkább abban a reményben hallgatott, hogy általuk Jackről tud meg valamit, semmint hogy a barátjáról.

– És mindent elmeséltem neki magáról. – Mit mondott? – Azt, hogy maga ok c hogáróos, és… – megköszörülte a torkát – gyönyörű. Callie lassan a férfira emelte a tekintetét. Az a kezében tartott mélyvörös borra bámult, forgatta a poharát, az ital megcsillant a fényben. – Na és, hogy boldogul Nathaniellel? – kérdezte hirtelen. – Remekül. – Callie nagyon örült neki, hogy a munkára terelődött a szó. – Eltartott egy darabig, amíg befejeztem az előzetes felmérést, de nagyon fontos, hogy precízen végezzem a munkám a dokumentáláskor. Ma fényképeket készítettem róla, holnap pedig elkezdek dolgozni a vásznon. Rövid csönd következett, aztán Callie megkérdezte: – És a maga napja hogy telt? Jack elmosolyodott, és nekiállt legombolni a kézelőjét. Callie hallotta, amint az egyik halkan az asztalra hull. – Egyáltalán nem volt ilyen jó. – Jack levette a másik kézelőjét is, és felgyűrte az ingujját. A karját finom, sötét szőr borította. Callie elfordította a tekintetét. – A vértestvérek még mindig megőrjítenek, azt hiszem, a kamatok emelkedni fognak, és az asszisztensem beadta a felmondását, mert januárban üzleti iskolába megy. Másfelől, az egyik legnagyobb versenytársam ellen vádat emeltek sikkasztásért. Na, milyen napnak nevezzem ezt ezek után? A legjobb, ami történt, az, hogy elképzelhettem valakit, akit utálok, rács mögött. Ja, de a bátyám hamarosan meglátogat. Callie az előtte lévő evőeszközzel játszott, ide-oda forgatta a kését. – Tényleg? Meséljen róla egy kicsit! – Ikrek vagyunk. – Felnevetett, látva a lány tekintetét. – Bár ezt senki nem mondaná meg.

Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, bármilyen furán hangzik is. Ahogy már meséltem, pokolian jól főz. Thomastól tanulta az alapokat, és aztán, amikor végzett a Harvardon, a CIA-be ment. – Kémnek? – Nem, a Culinary Institute of Americába, főzni tanulni. – Ó! – Callie elmosolyodott. – Maguk ketten közel állhatnak egymáshoz. Vagy legalábbis ezt hallottam az ikrekről. – Így igaz, még akkor is, ha nincs túl sok közös bennünk. – Jack hangja élesebbé vált. – Az apánk egyikünket sem szerette, szóval ez mégis közös vonásunk. Callie összeráncolta a homlokát. Megpróbálta elképzelni, miként lehetséges, hogy egy szülő nem büszke mindarra, amit Jack elért. Tízmilliárd dollár igazán sok pénz ahhoz, hogy valaki csak úgy semmibe vegye. – De miért? A férfi vállat vont. – Én túlságosan agresszív voltam, Nat pedig túl visszahúzódó. Visszatekintve azt hiszem, az apám egész életében a nőkkel jött ki jobban. Talán lányokkal könnyebben boldogult volna. Megszólalt a telefon. Jack odanyúlt, és felvette. Amikor letette, szemlátomást meg volt zavarodva. – Gray nem jön. Azt kérte, mondjam meg magának: sajnálja, és alig várja, hogy megismerkedhessen magával. – Ó! Jack egy pillanatig összevont szemöldökkel álldogált, de aztán odalépett a tűzhelyhez, tésztát szedett a két tányérba, és szószt mert a cósbe ment.tetejükre. Amikor lerakta az egyik tányért a lány elé, és maga is leült a vacsorájával, Callie úgy érezte, ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A gyertyafény. A gőzölgő tányér tészta.

Jack. – Bort? – kérdezte a férfi. Igen, nagyon is jólesne most egy ital. – Kérek. De fehéret, ha nem probléma. A fejemnek nem tesz jót a vörös. Jack odalépett a borhűtőhöz, és előhúzott egy palackot. Miközben az asztalnál kinyitotta, Callie tekintete elidőzött a kezén, végigkövette a karján végigfutó vastag ereket, szemügyre vette az ujjait. Az a kép merült fel előtte, amilyennek a férfit a futásból visszaérkezve látta. Izzadtan, izmosan. – Nincs itt túl meleg? – kérdezte hirtelen. – Nyissak ablakot? Callie a fejét rázta, miközben Jack töltött neki. Amikor a férfi leült, köszöntésre emelte a poharát. Amikor a férfi leült, köszöntésre emelte a poharát. – Nathanielre! – Nathanielre! A poharaik találkoztak. Aztán a tekintetük is. Ahogy Callie a gyertyák fényén át a férfira nézett, úgy érezte, a jelenet nagyon különbözik addigi szokásos mindennapjaiktól. Gyorsan ivott egy kortyot, és inkább az italával kezdett foglalkozni. – Úristen! Milyenfajta bor ez? Jack valamit válaszolt franciául, aztán a hangzatos nevet azzal az évszámmal toldotta meg, amelyikben Callie megszerezte a jogosítványát. – Ez… igazán nagyon finom. – Kétségkívül a legjobb bor volt, melyet valaha kóstolt. Ahogy megkóstolta a tésztát is, halkan felnyögött elismerésképpen. Jack felpillantott rá. – Én is ugyanezt érzem. Ez a pasi egy zseni. – Milyen régóta ismeri? – A hetvenes évek óta van nálunk. Akármelyik elsőrangú étterembe elszegődhetne séfnek, de legjobban egyedül szeret dolgozni. De mi a helyzet

magával? – váltott ügyesen témát. – Van testvére? Callie-nak ízetlenné vált szájában a falat. Hogy időt nyerjen, kortyolt egyet a borból. – Van egy nővérem, egy féltestvérem – mondta csendesen. – Közel állnak egymáshoz? – Ó… bonyolult helyzet. De nagyon kedvelem őt. A férfi bólintott, és ejtette a témát, de csak azért, hogy valami olyasmit hozzon szóba, ami végleg elvette a lány étvágyát. – És mi van a szüleivel? Ők milyenek? Közben szinte oda sem figyelve csavarta fel a tésztát a villájára, de Callie-t nem tudta megtéveszteni. Éberen várta a választ. – Mindketten meghaltak. A férfi lerakta a villáját. – Sajnálom. Callie vállat vont. A halvány fényben ostoba vágyat érzett a beszédre. Legalább az anyjáról cz a"0pt" widtmesélhetne. De aztán a mellettük lévő üres helyre pillantott, oda, ahol Jack barátjának kellett volna ülnie, és újra emlékezetébe idézte, hogy csak valami fatális véletlen folytán üldögélnek most itt így egyedül. Nem pedig holmi varázslatos kezdetet élnek át. – Köszönöm, de már túl vagyok rajta. – És hová fordul, ha segítségre van szüksége? – kérdezte Jack. – Ki áll maga mellett? Callie jó nagyot kortyolt a poharából. – Én… ó… nem igazán tudom, hogyan válaszolhatnék erre. – Megpróbálkozhatna egy szolid kis főnévvel – unszolta a másik kedvesen. Callie elmosolyodott, és arra gondolt, amikor a férfi ilyen játékos kedvében van, átkozottul közel áll ahhoz, hogy ellenállhatatlan legyen. – Megpróbálom egyedül megoldani – mondta. Jack összevonta a szemöldökét, és félrehajtotta a

fejét. – Milyen típusú férfiakhoz vonzódik? A lány meglepetten nézett rá. – Milyen típusú… Úristen, fogalmam sincs! – Ugyan már, biztosan vannak olyan vonások, amelyeket vonzónak talál. A külső, a humor, a pénz… – A pénz biztosan nem. A férfi elmosolyodott, és felemelte a poharát. – Akkor ez engem eleve diszkvalifikál a versenyből. – Maga a menyasszonya miatt van diszkvalifikálva. – Callie, mihelyt kiejtette a száján ezeket a szavakat, legszívesebben elkáromkodta volna magát. – Vagyis, úgy értem… Jack gyorsan ivott egy kortyot. – Tudom, tudom. Hosszú csend következett. – Szóval, térjünk vissza a férfiakhoz! Milyen a zsánere? Callie csak a fejét csóválta a férfi állhatatos faggatózására. – Nincs zsánerem. – Ugyan már, mindenkinek van. – Akkor a magáé milyen? – Talált. De mi lenne, ha maga kezdené? Amikor a lány erre csak csöndben mosolygott, Jack elnevette magát. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy csak engem szeretne kitárgyalni, ha pedig magáról van szó, azt nem viseli el? – Mikor Callie tovább hallgatott, így szólt: – Rendben. Akkor árulja el, maga szerint milyenfajta nő illik hozzám. De ne felejtse el, hogy az én házamban van, és az ember okosabban teszi, ha tapintatos a vendéglátójával. teszi, ha tapintatos a vendéglátójával. Callie habozott. – Mi most az új, tökéletesített Jack Walkerről

beszélünk, aki felelősen viselkedik társadalmi kapcsolataiban? Vagy a playboyról, aki arról híres, hogy a nadrágja nélküle rohangászik a szállodák halljában? Jack nevetett. – Mindkettőnk érdekében szorítkozzunk a jelenre. – Oké. – Callie hosszan kortyolt a poharából, meglepőd cl,a nadrágjve vette észre, amikor kiürült. – Biztosra veszem, hogy olyasvalakire van szüksége, aki a magáéhoz hasonló háttérrel és értékrenddel rendelkezik, aki gyönyörű, és ügyesen forog a jó társaságban. Nem tudom elképzelni, hogy egy ostoba nőre vesztegetné az idejét, úgyhogy okosnak is kell lennie. És azt hiszem, könnyebb lenne a helyzet, ha az anyja is elfogadná az illetőt, habár azt kétlem, hogy maga ezt kifejezetten feltételül szabná. A férfi felvonta a szemöldökét, és Callie-nak az az érzése támadt, hogy fején találta a szöget. – Kaphatnék még egy kis bort? – kérdezte gyorsan. A férfi szája sarka felfelé görbült. – Hát persze! Majd ha válaszol a kérdésemre. – Épp most válaszoltam. Jack elmosolyodott. – Még mindig azt szeretném, ha a férfiismerőseiről mesélne. Nos, hát az egy rövidke beszámoló lenne – gondolta Callie kényszeredetten. Hátradőlt a székében. Úgy látta, a másik eltökélte, hogy kivárja a választ. – Először kérem a boromat! – makacskodott, előretolva a poharát. Jack töltött neki, aztán a szemébe nézett. – Nos? Callie vállat vont. – Nem tudok erre válaszolni. – Vagy csak nem akarja elmesélni.

– A végeredmény ugyanaz, nem? – Maga olyan átkozottul titokzatos – mormolta a férfi. – Körülbelül annyira egyszerű valami információt kihúzni magából, mintha egy tölgyfát egy cipőfűzővel próbálnék meg kidönteni. Callie akarata ellenére elmosolyodott. – Érdekes megfogalmazás. – Rettenetesen bosszant, hogy nem boldogulok magával. – Akkor akár fel is adhatná az egészet. A férfi megrázta a fejét, sűrű szempillája mögül rásandított. A mogyoróbarna szemek csak úgy perzseltek. – Sajnálom, Callie! Én nem az a típus vagyok. A lány hirtelen arrébb lökte a borospoharat maga elől, és felállt. – Pedig talán mindkettőnknek jobb lenne, ha nem így volna. Amikor el akart menni a férfi mellett, az a keze után nyúlt. A szorítása meleg volt. Sürgető. – Ne menjen el! Callie tudta: ha a férfi szemébe néz, elveszett, úgyhogy ehelyett az egyik gyertyát kezdte bámulni, figyelve a finoman imbolygó lángot. Úgy érezte, mintha hirtelen megsűrűsödött volna a levegő, tüdeje összeszorult. – Tényleg azt kívánom, bárcsak ne csókolt volna meg – mormolta. A vakmerő kitörés után abszurd késztetést érzett, hogy a szájára szorítsa a tenyerét. – Árulja el – mondta a férfi halkan –, azt várja, hogy újra bocsánatot kérjek azért, amit tettem? Vagy azért említi ismét, mert nem cét1em" a képes elfelejteni azt az érzést? Callie úgy érezte, Jack hangja a gyertyafényben szinte körülöleli őt. Megpróbált nagy levegőt venni. A szíve szemlátomást nem döntötte el, hogy háromszoros

ütemben zakatoljon, vagy teljesen megálljon. – Callie! A lány óvatosan a férfi szemébe nézett. Őrült képek villantak az elméjébe, magát látta, ahogy odahajol a másikhoz. Észrevette, hogy Jack tekintete a szájára siklik. Szeme sötétebbre váltott, szinte feketére. Callie úgy sejtette, éppolyan zavarban lehet, mint ő maga. Megrázta a fejét, és megpróbálta visszahúzni a kezét. Amikor Jack nem engedte el, mozdulatlanná merevedett, és megkérdezte: – Mit művelünk mi itt? – A francba is, bárcsak tudnám! És aztán Jack felállt, és magához húzta őt. A kezével közrefogta az arcát, lehajtotta a fejét, Callie pedig szemét behunyva odanyújtotta a száját, úgy várta a csókot, bár tudta, hogy nem helyes, amit úgy várta a csókot, bár tudta, hogy nem helyes, amit tesznek. A férfinak van valakije. Menyasszonya van. Ez az egész nem helyes. De amikor a csók elmaradt, mégis keserű csalódást érzett. Felnyitotta a szemét. Jack ott volt tőle alig pár centiméternyire, égő tekintettel nézte. De nem hajolt közelebb. Callie, egy eszelős késztetésnek engedve, megragadta a vállánál fogva, és magához húzta, hogy megcsókolhassa. Jack egy tizedmásodpercig ellenállt, aztán magához szorította a lányt, a csípőjét a csípőjéhez, mellkasát a mellkasához. Szája éhesen kereste az övét, nyelve ajkai közé siklott, kezével a hajába túrt. Callie felnyögött, és a férfinak dőlt, érezte a testéhez szoruló test keménységét és erejét. – Istenem, segíts! – nyögte Jack, és kiszabadítva a lány ingét, becsúsztatta alá a kezét, hogy érezze csupasz bőrét. – Mennyire finom vagy!

Nekiszorította valaminek, talán a falnak, keze a hasát simogatta, miközben a nyakába csókolt. Alsóteste szinte beékelődött az övébe, keményen meredő szerszáma hozzá szorult. Callie csakis arra vágyott, bárcsak még közelebb érezhetné magához. Meztelenül. Egészen belül. Minden erejével a férfi vállába kapaszkodott, miközben az kezével lassan közelített a melle felé. Aztán a kezébe vette őket, körbefogta a tenyerével, de csak alig ért hozzájuk. Callie nekifeszült a férfinak; többre vágyott. Jack felnyögött, abbahagyta a csókot, és zihálva a lány vállára hajtotta a fejét. Lélegzetvételének hangja dörömbölt Callie fülében, éppolyan hangosan, mint saját vérének sikoltó áramlása. Miközben Jack azért küzdött, hogy visszanyerje önuralmát, Callie nem tudta eldönteni, hálás legyen-e ezért. – Ez nem helyes! – mondta Jack rekedtes hangon. – Nem kellene ezt tennünk! De közben hüvelykujja Callie mellbimbóját kereste. A lehető legfinomabban érintette meg, de a lány legszívesebben felsikoltott volna az élvezettől és a vágyakozástól. Hátrafeszítve testét, igyekezett még több teret adni a férfinak; a mozdulat következtében teljes egészében érezte a férfi erekcióját. Jack hirtelen elhúzódo cen ótett, szinte a konyha másik végébe menekült előle. Callie rémülten figyelte, nem értve, mi késztethette az eltávolodásra, érzékei ködén lassan átszivárgott a szégyen. De aztán Jack anyja lépett a helyiségbe. Callie megpróbálta visszanyerni a lélekjelenlétét, hogy ne úgy nézzen ki, mint akit éppen alaposan megcsókoltak, és Mrs. Walker ne vegye észre, mennyire zavarban van. Visszament a székéhez, titokban lehúzogatva az ingét. Örült neki, hogy az asszony, mint általában, most is levegőnek nézte. Hála Istennek, amiért Jack meghallotta a bejárati ajtó csapódását. Ő semmit nem hallott.

– Nahát, nahát – mondta Mercedes. – Milyen meghitt hangulat. Callie, felemelve villáját, a hideg ételmaradékot kezdte kavargatni a tányérjában. Örült annak, hogy ilyen halvány a világítás. Kétség sem fért hozzá: az arcáról pontosan leolvashatók a testében dúló érzések, és egy anyának sem kellemes látnia az ilyesmit. Különösen nem Mercedes Walkernek. – Hamar hazaértél, anya. Jack hangja szárazon csengett. Callie megkockáztatott egy pillantást. A férfi arca teljesen összeszedettnek tűnt, mintha egyáltalán semmi nem történt volna. Tekintve, hogy még néhány másodperccel előbb is csak rekedtesen csikorgó hangon volt képes megszólalni, a lányt mélységesen lenyűgözte a gyökeres változás. – Nem éreztem jól magam. Callie az asszonyra pillantott. Úgy festett, mint akinek semmi baja. Úgy, mint akit végtelenül felbosszantottak, de jól álcázza. Mercedes vasvillaszemekkel nézett Jackre, és teljesen világos volt, mi jár a fejében. Az asszonynak nyilvánvalóan nem tetszett a konyhában uralkodó bensőséges hangulat, nem helyeselte, hogy a fia valaki mással vacsorázgat kettesben, nem a menyasszonyával. Kétségkívül el is ájult volna, ha csókolózás közben lepi meg őket. De akkor valószínűleg Callie maga is elájult volna. Fura csend következett. Mercedes a fiát bámulta, Jack pedig hanyagul a gránit konyhapultnak támaszkodott. Szóval így zajlik a veszekedés a felsőbb osztályok köreiben – gondolta magában Callie. Nincs kiabálás, nincs átkozódás. Csak jeges pillantások, és a neheztelés sűrű levegője, mely lassan betölti a és a neheztelés sűrű levegője, mely lassan betölti a

helyiséget. – Akarsz valamit? – kérdezte Jack könnyedén. Mercedes hegyes mozdulatokkal lerángatta a kesztyűjét, aztán szőrmebundájának zsebébe dugta. – Nem. – Akkor jó éjszakát! – Jó éjt, na persze !– vágta oda Mercedes, aztán sarkon fordult, és kiment. Callie mély lélegzetet vett, és vacsorájuk maradványaira bámult. Jack félig megevett tésztájára. A viasztól csöpögő gyertyákra. Az asztalon heverő szalvétákra. Micsoda remek vacsora volt, gondolta. Vagy legalábbis annak indult. – Jól vagy? – kérdezte Jack. A lány bólintott, bár egyáltalán nem érezte jól magát. Most, hogy már képes volt a tisztá coltálbb gondolkodásra, el kellett töprengenie, mi történt volna, ha Mercedes nem érkezik haza. Valamelyik hálószobában kötöttek volna ki? Tényleg ilyen felelőtlen volna? Egy olyan férfival veszítené el a szüzességét, akivel nincs igazi kapcsolata, aki nem mondta, hogy szereti? Akivel nem képzelhető el közös jövő, mivel jegyben jár valaki mással? Azonban amikor újra felidézte, milyen érzés töltötte el Jack karjaiban, úgy gondolta, lehetséges, hogy sajnos tényleg ilyen meggondolatlan. Talán még köszönetet is mondhat magában Jack anyjának, amiért ilyen otrombán rájuk rontott. Jack megköszörülte a torkát. – Készülj fel! Újra bocsánatot szeretnék kérni. Callie felnézett rá. – Ezúttal nem neked kell szégyenkezned. Én voltam az… Talán az agresszor lenne a legmegfelelőbb szó. Úristen, legszívesebben egész kicsire összekuporodott volna szégyenében. Jack megrázta a fejét, és odalépett az asztalhoz.

Callie egy pillanatra azt gondolta, újra a karjába fogja szorítani, de csak a terítékét pakolta el. Ahogy odalépett a mosogatóhoz, felkapcsolta a villanyt. Callie pislogott a hirtelen, erős fénytől. Jack megtorpant, aztán olyan nagy erővel csapta le a tányérját, hogy a tészta kirepült belőle a konyhapultra. – A francba is, én nem akarlak… ennyire kívánni, mint ahogy kívánlak! Ami kettőnk között történik, az egyszerűen… nem helyes. – Egyetértek – válaszolt Callie halkan. – Inkább felejtsük el az egészet! Jack arca keményen megfeszült, ahogy visszanézett rá a válla felett. – Úgy gondolod, hogy képesek vagyunk erre? – Van egyáltalán más választásunk? A rettenetes csendben, amely ezt a mondatot követte, Callie segített lepakolni az asztalt. Ahogy végeztek a munkával, ledobta a szalvétákat a pultra, és az ajtó felé indult. – Jó éjszakát! A férfi nem állította meg. – Jó éjszakát, Callie! 11. fejezet Jack összegyűrte a szalvétákat, behajította őket a szennyestartó kosárba, és lekapcsolta a villanyt. Ahelyett, hogy a lépcsőnek vette volna az irányt, egy oldalajtón keresztül kilépett a házból. Egyáltalán nem akart befeküdni az ágyába, amelyet csak egyhallnyi távolság választott el a lányétól. A hideg szél átfújt a ruháján. Kedvére valónak érezte az éjszaka csípősségét, miközben céltalanul kószált a gyepen. Távolról elhaladó autók zaját hallotta, a kilences út forgalma halk, szüntelen duruzsolásképp szűrődött fel a házig. A lány szeretné, ha elfelejtenék az egészet? Akár az idő visszatekerésével is több sikerrel próbálkozhatnának.

Amikor fény gyúlt Callie hálószobájában, megtorpant, és a lány járkáló sziluettjét figyelte. Amikor aztán a lány az ablakhoz lépett, ő mélyebbre húzódott az árnyékba. Úgy tűnt, Callie a sötétséget fürkészi. Az, hogy elfelejtse őt, egyszerűen nem tűnt lehe fJack tségesnek. És azt is tudta, a leskelődés csak még mélyebbre löki az álmatlanság karjaiba, úgyhogy inkább a garázs felé vette az irányt. Felkattintotta a villanykapcsolót, felmászott a keskeny lépcsőn, és végignézett a lány gondosan rendben tartott munkaasztalán. Barna folyadékokkal teli üvegcsék sorakoztak szabályosan a festmény bal oldalán, mellettük különféle ecsetek, fapálcikák, pamut törlőrongyok. A mikroszkópot, amely korábban a kép felszíne fölé volt igazítva, Callie most félrerakta. Jack észrevette, hogy helyette egy levegőszűrő maszkot és gumikesztyűket vett elő. Felemelt egy jegyzettömböt, és kinyitotta. Azonnal látta, milyen terjedelmes jegyzeteket készített Callie a festmény állapotáról. Az írása rendkívül rendezett volt, a megállapításai szinte a jogi nyelvezetre emlékeztetően pontosan megfogalmazottak. Olyan kategóriák alá rendezte a dokumentációt, mint „felszín”, „befejező lakkréteg”, „átdiffundálás” és „oxidáció”. Amikor a munkájáról beszélt vele, mindig meglepődött rajta, milyen tudományos a terminológia, amelyet használ. A lány például átkozottul sokat tudott a kémiáról, képes volt arra, hogy elmagyarázza, mi zajlik le a képben molekuláris szinten, amikor a hígító oldat, amelyet majd használni fog, találkozik a régi lakkréteggel, és feloldja azt. Jack rájött, hogy a lány hihetetlenül okos. És ezenkívül átkozottul szexi. Becsukta a jegyzetfüzetet, és visszarakta a helyére.

A francba! Ha az anyja nem érkezett volna meg, ő magáévá teszi Callie-t a konyhaasztalon. A rohadt tányérok között. Annyira erős vágyat érzett, hogy nem érdekelte, hol is vannak. Megrázta a fejét. Beszélnie kell Blairrel. Ha csak egyetlen baklövést követett volna el Callie-val, azt még valahogy magában tartotta volna. De a két eset már tendencia. Ezt nem hallgathatja el. Nem lesz könnyű beszélgetés. Bármilyen körültekintően próbálja majd kifejezni magát, megbánt egy nőt, aki szereti. Már előre nyomorultul érezte magát ettől. Azt is tudta, megvan az esély rá, hogy Blair felbontja az eljegyzést. Nem hibáztatta volna, ha így dönt. Hirtelen egy autó mély brummogását hallotta meg az éjszakában. Meglepődve pillantott az órájára. Nem hitte volna, hogy Thomas ilyen hamar hazaérkezik. Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, még visszanézett az asztal felé. Elképzelte a festmény fölé hajoló Callie-t, amint épp teljesen belemerül a munkájába. Eszébe jutott, miként szokta a lány teljesen elveszíteni az időérzékét, és az is, hogy nem eszik rendesen. Rájött, hogy egyetlen óra sincs a helyiségben, még a sztereó berendezésen sem. Felemelte a karját, és lecsatolta Patek Philippe karóráját, amelyet mindig viselt. Akkor vette, amikor az első vállalat, amelybe befektetett, kibocsátotta a az első vállalat, amelybe befektetett, kibocsátotta a részvényeit, milliomossá téve őt, valamikor még réges-rég. Az óra aranyból készült, fekete krokodilbőr szíjjal, és sosem vette le, csak amikor zuhanyozott, bár egyébként a szerkezet tökéletesen vízálló volt, még nagyobb mélységig is. Számlappal felfelé az ecsetekkel teli üveg mellé rakta, azt remélve, a lány használni kezdi, és nem jön rá, miféle órát adott neki. Az óra tökéletesen pontosan járt, úgyhogy így legalább Callie tudja

majd, mikor van ebédidő. Jack akkor lépett ki a helyiségből, mikor kgb>Számlap Thomas kiszállt a kocsijából. A Pontiac GTO volt a fickó büszkesége, és legnagyobb öröme. Sötétlila színben pompázott, krómdíszítései csillogtak, ahogy egy igazi versenyautóhoz illik. – Korán hazajöttél, öregfiú. Thomasból feltört az ugató nevetés. – A bájos Angelinaként emlegetik a csajt, nem pedig hűségesként. Rábukkant egy új hátsó ülésre, amit még nem próbált ki. – Sajnálom. Thomas elvigyorodott, és nekiindult. – Ugyan már! Jön majd más. Együtt sétáltak vissza a konyhába. – Sört? – kérdezte Thomas, kinyitva a hűtőt. Amikor Jack bólintott, egy üveg repült feléje. Utána nyúlt, a levegőben elkapta, kinyitotta, és visszacsúsztatta a pulton. Thomas egy másikat dobott oda neki. – Hát, ez a restaurátornő jó kis darab – szólalt meg Thomas egy hosszú korty után. Jack a homlokát ráncolta, és megforgatta a sapkáját. – Aha. – Hogy jöttök ki egymással? – Ez most őszinte érdeklődés, vagy célozgatás? – döntötte meg az üveget Jack. Nagyot kortyolt. Jobban esett, mint ha káromkodott volna. – Egy kicsit mindkettő. Ahogy rád nézek, azt látom, csak úgy kókadozol erre-arra, minta rövid pórázra fogtak volna, és nem érnéd el az étellel teli tányért. Így hát elgondolkodtam. – Csak képzelődsz! – Nem hinném! Jack erős késztetést érzett, hogy egy egyszerű hazugsággal kivágja magát, de tudta, ilyen

egyszerűen nem szabadulhat. Thomas esetében nem. Thomas születésétől kezdve ismerte őt. – Rohadtul nincs rendben az egész – rázta meg a fejét. – És borzasztó az időzítés. Épp, amikor elhatároztam, hogy végre megállapodom. Azt hittem, már túl vagyok a nők hajkurászásán. – Szerencsés vagy, amiért most történik meg. Mielőtt véglegessé váltak volna a dolgok. – Ezért nem házasodtál meg sosem? Thomas elvigyorodott. – Nem. Azért nem házasodtam meg sosem, mert a nő, aki kellett volna nekem, nem érdeklődött irántam. – Tényleg? – Na, mit szólsz ehhez, ugye hihetetlen? Az én hatalmas vonzerőmmel! Thomas hátrahajtotta a fejét, és kiitta a sörét. Amikor újra Jackre nézett, a tekintete valahol távol járt. – Kikosarazott. Azt hitte, túl jó hozzám… ki tudja, lehet, hogy igaza volt. – Mi lett vele? – Jack is végzett a sörével, letette az üveget. Thomas vállat vont. – Mit számít ez már? – Talán lehetne egy második esélyed. – Nincsenek második esélyek, Jackie – mondta az öregember, Jack gyerekkori becenevét használva. Beh ksznwidtajította üres üvegét a szemetesbe. – Felmegyek. Jó éjt! – Hé, Thomas! – Igen? – Ha Callie nem bukkanna fel dél körül enni, megtennéd, hogy felviszel neki egy kis kaját? Thomas lassan, szélesen elmosolyodott. – Hát persze. Amikor a másik elment lefeküdni, Jack bevonult a dolgozószobájába, és feltárcsázta Blair mobilját.

Háromszor kicsengett, aztán üzenetrögzítőre kapcsolt. Megpróbálkozott a Waldorffal is, ahol Blair lakott, de aztán eszébe jutott, hogy a nő átköltözött a Cosgrove-ba. Amikor a portán felvették, és a lakosztályát kérte, azonnal odakapcsolták, de senki nem vette föl. Az órára pillantott. Fél tizenegy volt. Blair bizonyára még mindig keményen robotol. Megdörgölte fáradt szemét. Végül is örült neki, hogy a nő nem vette föl. Annyira szeretett volna túl hogy a nő nem vette föl. Annyira szeretett volna túl lenni a nehéz beszélgetésen, hogy talán meggondolatlanul telefonon belevágott volna. És a gondolatait most rettentően ködösnek érezte. Másnap reggel Callie gyorsan elhagyta a szobáját. Az elmúlt este történtek után nem szeretett volna összefutni Jackkel. Vagy az anyjával. Meglepődött, amikor Thomast a konyhában találta, de a férfi elmondta, hogy mivel korán lefeküdt, hajnalhasadáskor kelt, és kedve támadt kenyeret sütni. Callie felkapott némi gyümölcsöt, mert Thomas csak így engedte útjára, ha már reggelit nem készíthetett neki. A garázsba ment. Arthur, akit felvillanyozott a sietség, mellette loholt. Amikor Callie felért az emeletre, és leült a kép elé, azonnal észrevette a szerszámai mellé óvatosan odahelyezett aranyórát. Amint felemelte, azonnal felismerte. – Ó, Jack! Az éjszaka nagy részét az ablak alatti díványon ücsörögve töltötte. Karjai közé egy szaténpárnát szorított, Arthur a földön aludt mellette. A csendes éjjeli órák során megpróbált kompromisszumot teremteni aközött, ami a javára válna, és aközött, amire vágyik. Olyan volt, mintha harcoló vademberek között igyekezne békét közvetíteni.

Mindezt egy kissé meglepőnek érezte, tekintve, milyen egyértelműnek tűnt a helyzet. Tudta, őrültség lenne a részéről, ha abban reménykedne: Jack majd felbontja az eljegyzést. Szóval, ha belemegy a kapcsolatba, pontosan úgy végzi majd, mint az anyja. Második legjobbként egy gazdag ember felesége mellett. Ügyelnie kell rá, nehogy újra kettesben maradjanak. Az kétségtelenül bebizonyosodott, hogy nem bízhat a saját önuralmában. És ha hagyja, hogy Jack újra megcsókolja, hogy megérintse a testét, hogy, ne adj’ isten, szeretkezzen vele, attól csak összekeveredne, és a felfokozott fizikai vágyat érzelemnek hinné. Nem ezt teszi minden túlságosan naiv nő, nem ezért fájdalmasak annyira az első szerelmek? Ha a szíve is érintetté válik, sokkal rosszabbul érzi majd magát, mint pusztán így, szexuális csalódottságában. A pokolba is. Ha. Valahogy úgy érezte, egy kicsit elkésett ez a ha. A férfi lenyűgözte, az összes ellentmondásával, kemény védőpáncéljával, legyz kjájusgy érintésével együtt. Sosem találkozott még csak hozzá hasonlóval sem, és nem a gazdagsága, vagy a hatalma miatt. De ez a férfi sosem lehet az övé. Mélyet lélegzett, és visszarakta az órát oda, ahová Jack tette. Kétségbeesetten igyekezett ellenállni a gondoskodó gesztus hatásának. A festményre bámult, próbálta felidézni magában a szükséges lelkesedést, amely ahhoz kellett, hogy nekivágjon az előtte álló kalandnak, de eltartott egy ideig, amíg késznek érezte magát a kezdésre. Most, hogy végzett a dokumentálással, a következő lépés a piszok és az elöregedett lakkréteg eltávolítása volt. Először is meg kellett határoznia, milyenfajta lakkot alkalmaztak, és

kiválasztania egy olyan oldószeres keveréket, amely elég erős ahhoz, hogy eltávolítsa a védőréteget, de nem annyira heves a hatása, hogy valamennyit a festékrétegből is leoldjon. A bal alsó sarokban fogja elvégezni a próbákat, egy olyan részen, melyet a képkeret amúgy is elfed. Amikor az elmúlt éjszaka végül ágyba bújt, újra átolvasta a festményről szóló feljegyzéseket. A lakkot az 1930-as évek elején vitték fel, a legutóbbi tisztítás idején, és ez azt jelentette, hogy természetes összetevőket tartalmaz. Akkoriban semmilyen szintetikus anyagot nem alkalmaztak, úgyhogy olyan szereket készített elő, amelyek megfelelőek voltak egy növényi gyantából készült lakk eltávolítására. Hat különböző hígítója volt, egyre fokozódó erősségűek. Most felvette az elsőt, kinyitotta az üveg tetejét, és belélegezte a jól ismert, aromás vegyszerillatot. Mielőtt nekikezdett volna a munkának, két ablakot résnyire kinyitott, hogy Artie biztosan elegendő friss levegőhöz jusson. Felhúzta a maszkját, amely megszűrte a vegyszerek kipárolgását, kihúzott egy fapálcikát az ecsetek közül, és rátekert egy kis darab tisztítórongyot az egyik végére. Ezt az úgynevezett tisztítótampont belemártotta a hígítóba, és finoman végigsimított vele a vásznon. Nem érte meglepetésként, amikor szinte semmilyen hatást nem tapasztalt. Az eggyel erősebb szerhez nyúlt. Miután megfigyelte, miképp reagál a festékréteg az erősebb hígítóra, újra elővette vegyszeres üvegcséit, és még egyszer, elővette vegyszeres üvegcséit, és még egyszer, pontosabban kikeverte az erősséget, hogy pont a tökéletes arányt érje el, amely biztonságosan oldja fel a lakkréteget. Természetesen gondosan feljegyezte, milyen kémiai összetevőket használ, és mivel érte el a megfelelő hatást. Amikor ezzel végzett, bátran nekikezdett a munkának. Minden egyes alkalommal, amikor a

tisztítótampon elpiszkolódott, elrakta egy lezárt üvegbe, új rongyot tekert a fapálcikára, és folytatta a munkát. Feladatának ezt a részét élvezte a legjobban. Szerette a csendet, azt, ahogy teljes figyelmével egy kis felületre koncentrál, az óvatos mozdulatokat, a magányt. A világ, összes problémájával együtt, elhalványult, megszűnt a ricsaj, még egy suttogás sem hallatszott. Csak ő létezett, és a festmény. Amíg dolgozott, tekintete időközönként a portréra vándorolt. Már beléivódott a festmény minden részlete, az áthatolhatatlan sötét háttér Nathaniel feje körül, kabátjának sűrű szürkéi, mélyfeketéi, ingének habos törtfehérje. A kedvenc részlete Nathaniel jóképű, gyötrődő arca volt. Elbűvölte a pofacsontokon játszó halvány pír, pupillájának sötét bársonya, hajában a sötétbarnák és feketék. Még az is lehetséges, hogy a munka végére beleszeretek – gondolta, ahogy ismé k, atte t a festmény szemébe nézett. Annyira hasonlított Jack szemére. Néhány órával később megtört a műterem zavartalan magánya. – Halló! – hasított bele a csendbe Thomas öblös hangja. – Nem bánja, ha följövök? – Helló! Magát mindig szívesen látom. Callie feltápászkodott; Arthur szintúgy. A kutya egész délelőtt türelmesen üldögélt mellette. Most, ahogy előretolva mellső lábait, vállát lefeszítve hatalmasat nyújtózkodott, úgy festett, mint aki komoly reményeket fűz a férfi érkezéséhez. – Hoztam magának ebédet – mondta Thomas, a lépcsőn felfelé csörtetve. Egy piknikkosarat és egy telefoncsatlakozót hozott. Arthur odasomfordált hozzá, a zsinórt figyelmen kívül hagyva megszaglászta a fonott kosarat. Farkcsóválásából látszott, hogy értékeli a gesztust. – Ez borzasztóan kedves magától – mondta

Callie, ahogy átvette az ételt. Homlokráncolva figyelte, amint Thomas négykézláb az asztal alá mászik. – De nem kellett volna. Ööö… valami baj van? – Csak beszerelek magának egy telefont. – Az öregember kidugta a fejét az asztal alól, és a kosár felé biccentett. – Ugye nem baj? Ott van benne. Callie nevetve előhúzott egy aprócska, vezeték nélküli készüléket a kosárból. – Valójában nincs igazán szükségem rá. – Jack felhívott ma reggel. Megkért, hogy szereljek be egyet magának. – Ó! Amikor Thomas befejezte a vezetékek összedugását, ellenőrizte a tárcsahangot. – Már készen is van. Egyébként Jack megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet. Azt kérdezi, elmenne-e vele vacsorázni ma este a Little Italiába, Nico éttermébe, hétkor. Nicohoz. Hétkor. A szíve kihagyott egy ütemet. Legalább nem lesznek egyedül. Az éttermekben emberek szoktak lenni. Sok más ember. – Oké. – És ne aggassza magát azon, hogy jut oda. Majd én elviszem. Egyébként vethetek egy pillantást arra, amin dolgozik? – Hát persze! Miközben Thomas az arcképet tanulmányozta, Callie egy asztalkára rakta a kosarat. Arthur odadugta az orrát, közvetlenül melléje, mintha mindenkit emlékeztetni szeretne arra, hogy kinyitásakor sarkalatos szerepet kíván alakítani. Callie a kutya fülét vakargatta, amikor Thomas újra ránézett. – Mennyi idő alatt végzett ezzel a néhány négyzetcentiméterrel? – Pár óra alatt. – Akkor még vár magára egy kis munka – mondta

Thomas vigyorogva. – Jobb lesz, ha nem akadályozom benne. – Kösz az ebédet! És a telefont. – Semmiség. Thomas a lépcsőhöz ment, és még egy pillanatra megállt. Amikor visszanézett a lányra, tekintete komornak tűnt, mintha mérlegelné, érdemes-e megszólalnia. Aztán nyilvánvalóan arra a következtet jut kvetsszsre jutott, hogy nem. Kezével intett búcsúzóul, és eltűnt. Callie Artie barna szemébe nézett, és igyekezett higgadt maradni. higgadt maradni. Csak egy egyszerű vacsora, ismételgette magának. Nyilvános helyen. Ott nem történhet velük semmi. Megpróbálta nem elképzelni, milyen lenne, ha Jack történetesen független volna, és úgy mennének el együtt valahová. Milyen jó is lenne egy igazi randi valakivel, morfondírozott. Élvezné, ha kiöltözhetne a szerelmének. Szívesen vonulna be egy zsúfolt étterembe úgy, hogy a rá várakozó férfi már a tekintetével körülölelné. Szerette volna tudni, milyen érzés, amikor valaki gyönyörűnek látja, és türelmetlenül várja az érkezését. Káromkodni kezdett magában. Természetesen, ahogy az ábrándképet színezgette képzeletében, Jack ült az asztalnál, erről pedig a szülei jutottak az eszébe. Azok az esték, amikor az anyja szépítgette magát, valaki más férjének a kedvéért. Általában már késő délután elkezdett Callie apjának érkezésére készülődni, és ahogy a tükör előtt csinosítgatta magát, örömteli csillogás költözött többnyire bánatos tekintetébe. Callie mindig segített neki abban, hogy melyik ruháját vegye föl, és milyen frizurája legyen, de bárhogy is döntöttek, az utolsó

pillanatban változtatott rajta. Másik ruhát vett, másik cipőt, összefogta a haját, ahelyett, hogy leengedte volna. Sajnos ezek az esték többnyire azzal végződtek, hogy apja lemondta, elhalasztotta a vacsorát valami ürüggyel, és cserbenhagyta az anyját. Borzasztó volt nézni, amint csalódottan vetkőzik. És mégis évtizedekig várt erre a férfira. Callie gyakran töprengett, miért; legalábbis azelőtt, mielőtt megismerte volna Jacket. A válasz, most már tudta, a szenvedély. Amikor a szülei együtt voltak, ott varázslat tündökölt, ragyogás, gyengédség, még az állandó viták ellenére is. Apja magas volt, szálegyenes termetű, mellkasa széles, hangja mélyen, erőteljesen zengett. Általában nagyon komolyan viselkedett, de néha, bizonyos különleges alkalmakkor Callie anyja képes volt kizökkenteni komor hangulatából. Callie azt gyanította, ez jelenthette egyik vonzerejét anyja számára. Hogy képes hatni egy ilyen hatalmas, nagy emberre, még akkor is, ha csak rövid időre. Ez nagyszerű érzés lehetett. És talán azt a hiányzó szenvedélyt, azokat az érzelmeket, nagy nevetéseket kaphatta meg apja az ő kis lakásukban, amelyekben nem sok része lehetett másik, komolyabb, nagyszabású életében. Callie megrázta a fejét, amikor arra gondolt, ezt már sosem fogja megtudni. Talán apja Grace-ék házában is megkapta ugyanezt. Arthur megböködte a kezét az orrával, de amikor ő válaszképp meg akarta vakargatni az álla alatt, a kutya jelentőségteljesen a piknikkosárra nézett. – Rendben. Callie összeszedte magát, és kinyitotta a csomagot. Adott a kutyának egy darabka csirkesültet, és nekifogott a salátának, úgy döntve, amúgy is ideje szünetet tartani. Épp azt fontolgatta, sétál egyet, amikor eszébe jutottak a kamrácskában

porosodó régi iratok. Mihelyt befejezte az ebédjét, leemelte a legfelső dobozt a rakásról, és a kanapéhoz cipelte. Miközben kinyito kzb> Mindenesetre biztonságosabb lesz, mint ha vegyszerekkel közelítene a festményhez. 12. fejezet Callie aznap délután, egy kicsivel később, a tükörben figyelmesen tanulmányozta a haját. Leeresztve hagyja? Felfogja? Végül hagyta, hogy a vállára hulljon a haja. Tudta, úgysem számít. Két perccel később újra összefogta a tarkóján. Nem tehetett róla, dolgozott benne a hiúság. Nem akart Jack előtt rendetlen külsővel mutatkozni. Szeretett volna elegánsnak tűnni. Ehhez igazából teljesen új ruhatárra lett volna szüksége. Végül egy térde alá érő fekete szoknya mellett döntött, csinosan jelentéktelen fehér blúzt húzott hozzá, egy fekete kardigánt vetett a vállára. A fekete harisnyája és cipője is szinte puritánságig egyszerű volt. Ahogy szemügyre vette magát a fürdőszobatükörben, arra gondolt, hogy csak a vörös hajzuhataga óvja meg attól, hogy teljesen úgy nézzen ki, mint egy apáca. Kétség sem férhet hozzá, hogy kibontva kell hagynia a haját. És félre ezzel az öregasszonyos harisnyával! – gondolta. Gyorsan végigfutott egy borotvával a lábszárán, felhúzott egy testszínű selyemharisnyát, és belebújt egy enyhén magas sarkú cipőbe. Magára rántotta a kabátját, felkapta az erszényét, és gyorsan a lépcső felé indult, mert Thomas már várta. Alig ért oda a lépcső tetejéhez, amikor Mrs. Walker hangja megállította. – Elmegy ma este? Az asszony kilépett a hallba, és szemügyre vette Callie öltözékét.

– Igen. – A fiammal? Callie felemelte a fejét. Második számú szabály az agresszorokkal szemben: soha ne mutassunk félelmet! – Igen. – Nos. Kétségtelenül hatással van rá. Gondolom, nagyon elégedett magával. Mintha ő már régóta azon mesterkedett volna, hogy elcsábítsa a fiát. – Ha most megbocsát, nem szeretném megvárakoztatni Jacket! – mondta Callie. Elfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. – Ne kábítsa magát, Miss Burke! A fiam nagyon szerelmes a menyasszonyába. Maga hiába reménykedik. Harmadik számú szabály, ha agresszorral kerülsz szembe: ha helyre kell tenned az illetőt, legyél határozott. A gyengeség bármilyen jelét kihívásnak értékelik, és azonnal kihasználják. Callie visszanézett a válla fölött, és tisztán, érthetően megszólalt. – Kérem, ne vegye sértésnek, de rohadtul feleslegesen képzelődik összevissza. Jó éjt, Mrs. Walker! Erőt vett magán, nem rohant, lefelé a lépcsőn. Szerette volna elkerülni, hogy egy hatalmasat essen, pedig a lábait jelen pillanatban igencsak gyengének érezte. Megkönnyebbült, amikor a konyhában összetalálkozott a motorosdzsekis Thomasszal, aki szemlátomást készen állt az indulásra n az eMegkön. – Tetszeni fog magának Nico étterme – mondta a férfi, miközben kinyitotta előtte a hátsó ajtót. – A tulaj a barátom. Ott eheti a legjobb borjúlábszárat az egész Little Italiában. Az ajtó előtt, járó motorral, ott állt a Pontiac GTO,

amelyet a lány már korábban is látott a kocsifelhajtón. – Szép kocsi – mondta, miközben beszállt. – Szép kocsi – mondta, miközben beszállt. – Magának kitűnő ízlése van. Húsz perccel később, miután keresztülvergődött a szűk utcácskák labirintusán, Thomas lefékezett egy csillogó vörös ajtó előtt. – Kösz a fuvart – mondta Callie, miközben kiszállt. Búcsút intett, a versenyautó pedig csikorgó kerékkel elhúzott. Callie belépett az étterembe. Amint a szeme megszokta a félhomályt, egy csoport apró asztalt pillantott meg. Pincérek cikáztak körülöttük, magasra emelt tálcákat egyensúlyozva. A hely zsúfolásig megtelt nevető, beszélgető emberekkel, a háttérben valamelyik híres opera szólt. Nem – várjunk csak –, a pincérek énekeltek. – Üdvözlöm! – lépett oda Callie-hoz mosolyogva egy férfi. – Nico vagyok. Erre jöjjön, Miss Burke. – Honnan… – Igaza volt! A maga vörös haja egyszerűen gyönyörű! Callie megzavarodva követte a férfit. Keresztülvágtak egy szemlátomást asztalra várakozó társaságon. Nico a termen át egyenesen a konyhába tartott. A helyiség hátulsó részében, egy lenvászon terítős asztal mellett, az egyik szakáccsal nevetgélve, ült Jack. – Mr. Walker régi barátom – magyarázta Nico mosolyogva. – Ezért neki mindig különleges helyet biztosítunk. Nico lesegítette a válláról a kabátot. Jack ekkor megfordult, és megpillantotta őt. Abbahagyta a nevetést, és szemlátomást elakadt a lélegzete. A konyha hirtelen elcsöndesült; a lány érezte, hogy minden szem rászegeződik. – Menjen oda hozzá, jó? – sürgette Nico vidáman.

– Már várja magát. Jack felállt. Tetőtől talpig alaposan végigmérte a lányt. Fekete öltönyt, ropogós fehér inget, és élénkpiros nyakkendőt viselt. Valami miatt Callie most még magasabbnak látta, mint ahogy emlékezett. Ó, uramisten! – gondolta. Igen, oda akarok menni hozzá! Miközben az asztal felé tartott, hallotta, hogy a szakácsok visszatérnek munkájukhoz, és ez így is volt rendben. Jack nézését is éppen elég volt elviselni. – Szia! – Jack megkerülte az asztalt, és kihúzta neki a széket. Amikor újra le akart ülni, hirtelen széles mosoly ragyogott fel az arcán. – Gray! Hát mégis sikerült eljönnöd! – Nyilvánvalóan kihallatszott a hangjából a megkönnyebbülés. Callie az asztalra nézett; észrevette a harmadik terítéket. Tehát erről van szó! Jack össze akarja hozni a barátjával, és most újra próbálkozik. Aha. Hát, jól van. Ahogy megfordult, arcán már nem látszott más, csak felhőtlen mosoly. p><"0pt" width="1em" align="justify">Nos, Gray Bennett legalább olyasvalaki, akire szívesen nézhet az ember – gondolta magában, miközben szemügyre vette a férfit. Jack barátja magas volt, haja halántékánál enyhén őszült. Világos, éles pillantású szemével Callie-t fürkészte. Hajszálcsíkos, tökéletesen szabott öltönyt, kifogástalanul megkötött nyakkendőt viselt. Callie azonnal megértette, miért jönnek ki olyan jól Jackkel. – Jack sokat mesélt magáról – mondta a férfi kezet nyújtva. – Ó, igazán? – A lány nem érzett semmit az érintésre, és ez kissé elkedvetlenítette.

De messze még az este vége – gondolta. Amikor le akart ülni, Jack és Gray egyszerre nyúlt a székéért. Jack, kedvetlen kis nevetéssel, hátrébb lépett, és engedte, hogy barátja vezesse a lányt az asztalhoz. Gray Callie-ra mosolygott, miközben ő maga is leült. – Úgy hallottam, maga együtt dolgozott a De Koonigon Micheline-nel. Nagyon közeli barátom. Két családi arcképünket is restaurálta. Hát persze! Bennett, mint Bennett Befektetési Társaság. Mint Bennett Befektetési Brókerképző a Harvardon. Callie összevont szemöldökkel igyekezett visszaemlékezni, milyen összefüggésben hallott magáról Gray Bennettről. Nem a pénzügyi területtel kapcsolatosan. Akkor hol? – Tölthetek egy kis bort? – kérdezte Gray, felemelve az asztalon álló üveg vörösbort. – Csak a fehéret szereti – szólt közbe Jack. Elvette a lány poharát, és megtöltötte chardonnayvel, amely egy kisebb asztalkán állt, hűtővödörben. Mire elfogyasztották az előételt, Callie meglepve Mire elfogyasztották az előételt, Callie meglepve tapasztalta, mennyire könnyű Grayjel beszélgetni. A férfit érdekelte az, amit ő mondott, kérdéseket tett fel a munkájával, a múltjával kapcsolatban, de nem faggatózott úgy, ahogy Jack szokott. És amikor magáról mesélt, Callie arra is rájött, honnan ismeri a nevét. Gray Bennett nagykutyának számított politikai körökben. Olyan tanácsadóként, aki a választásokra specializálódott, rengeteget tudott Washingtonról. A lányt lenyűgözték a politikai életről szóló szaftos históriák, habár a férfi ritkán említett neveket. Miközben kihozták az első fogást, Callie megállapította magában, hogy a férfival elköltött vacsora mégsem annak az unalmas kötelező

programnak ígérkezik, mint aminek korábban hitte. Jack volt az, akinek a társasága feszélyezte. A férfi nyughatatlanul mocorgott, lábával a padlón toporgott, újra és újra összehajtogatta a szalvétáját, rendezgette maga előtt az evőeszközöket. Úgy festett, mint aki alig várja, hogy végezzenek az étellel, és amikor a pincér eléjük rakott egy tányér tésztát, szólt neki, hogy készítsék el a desszertet. Gray a lányra vigyorgott. – El kell ezt néznie Jacknek. Utálja az üresjáratokat. Számára akár egy pillanat elvesztegetése is bűncselekmény. Amikor Jack erre összeszorította a száját, Gray felvont szemöldökkel ránézett. – El akarsz menni? Biztosíthatlak, Callie meg én remekül megleszünk nélküled is. Jack olyan arcot vágott, mintha ez a lehetőség éppannyira ne sppiám lenne ínyére, mint a mostani helyzet. Beletúrt a hajába, fáradtnak tűnt. – Ne is figyeljetek rám! Túl sok minden jár a fejemben. Gray az asztal túlsó felére, Callie-ra pillantott. – Mesélte magának, hogy szobatársak voltunk a Harvardon? Amikor a lány bólintott, a férfi töltött magának még egy kis bort, és kényelmesen hátradőlt a székében. – És azt elmesélte, hogyan rúgtak ki majdnem mindkettőnket? – Nem, azt nem – mondta Jack. – Ó, remek! Friss hallgatóság! – dörzsölte össze a tenyerét Gray. – Hallgasson csak ide! A karácsonyi szünet előtt jártunk, éjfél felé. Jack, a fivére, Nate, és én úgy döntöttünk, elegünk van a tanulásból. Otthagytuk az Eliot House-t, mert meg voltunk győződve róla, hogy az életben még más is vár ránk, nem csak Arisztotelész, Homérosz és a hozzájuk hasonló bölcs, tógás szószaporító. – Azt hiszem, én egész pontosan statisztikát

tanultam akkor. Gray csendre intette Jacket. – A csónakházban kötöttünk ki, és úgy döntöttünk, ha egy kicsit evezgetünk a Charles folyón, az nagyszerű módja lesz az energiáink levezetésének. Mindhárman beszálltunk egy-egy csónakba, és elhatároztuk: versenyezni fogunk, hídtól hídig. A veszteseknek minden egyes futam után le kell venniük egy-egy ruhadarabot. A győztesnek minden joga meglesz az öntömjénezésre, továbbá nyer hetvennégy dollár ötvenhárom centet, amely abban a pillanatban közös vagyonunk volt. – Úristen, emlékszel, milyen hideg volt azon az éjszakán? – szólt közbe Jack. – Na már most, Nate és én jól tudtuk, kivel állunk szemben. Jack volt az egyetemi evezősválogatott kapitánya. Az ördögbe is, ez a fickó simán maga mögé utasított volna bárkit, talán még ma is képes lenne rá. Félelmetes képességeit figyelembe véve, ő húszméternyivel hátrébbról rajtolt. De csaltál, ugye? – Azt hiszed, szükségem volt ilyesmire két ilyen nevetséges ellenféllel szemben? – Jack kezdett bemelegedni, a szeme csillogott. – Nem hinném. – Szóval, elkezdtünk versenyezni – folytatta Gray. – Négy kör után Jack még mindig teljesen fel volt öltözve, Nate és én pedig az ingünket és a cipőnket is elveszítettük. Az egyik hídon kisebb tömeg gyűlt össze, úgyhogy természetesen mi is rákapcsoltunk. Jack továbbra sem veszített egyszer sem, de mi pompás sztriptízt mutattunk be minden futam végén. Már alsóneműre vetkőztünk, amikor bekövetkezett a baleset. Callie felnézett, és látta, hogy Jack mosolya elhalványul. Gray is sokkal komolyabb hangon folytatta. – Nate épp a bokszeralsóját vette le, és a tömegnek integetett vele, amikor a hajója megbillent.

Még mindig látom magam előtt abban a pillanatban, mielőtt beleesett volna a vízbe. Teljesen rossz irányba dőlt, a karjával összevissza csapkodott, szeme tágra nyílt. Beütötte a fejét az egyik evezőbe, miközben a folyóba esett. Mielőtt én egyáltalán miközben a folyóba esett. Mielőtt én egyáltalán felpattanhattam volna az ülésről, Jack már lerántotta magáról a zakóját, és belevetette magát a vízbe. Milyen hideg is volt? – Talán hétfokos lehetett. Nem volt jeges, de közel járt hozzá – mo shozszetesenndta Jack, és a szájához emelte a borospoharát. – Annyi biztos, hogy Jack kirángatta Nate-et a partra. A tömegből riasztotta valaki a rendőrséget, akik akkor értek ki, amikor ők ketten kivergődtek a szárazföldre, a híd mellett. Szirénázva vitték el őket. Nagyon izgalmas volt az egész. – Legalább adtak takarókat. Gray elgondolkodva nézett a barátjára. – Sosem láttam még senkit, aki olyan gyorsan mozdult volna, mint te akkor. – A testvérem esett a folyóba. Mindketten elhallgattak egy pillanatra. – Nagyon nagy szerencséjük volt – mondta Callie, ahogy próbálta elképzelni, mi minden lehetett volna egy ilyen merülésből, ennyire hideg vízben. – De magával mi történt, Gray? – Semmi. – A férfi szélesen elvigyorodott. – Nem vagyok hülye. Ahogy megbizonyosodtam róla, hogy Nate-tel minden rendben, elbújtam a híd alatt a csónakkal, míg csak el nem ült a kavarodás. Aztán visszacsempésztem a csónakot a csónakházba. Kimaradtam az egészből. Jack elmosolyodott. – Ilyen egy igazi tanácsadó. – Hé, letettem érted az óvadékot. – Igen, ez igaz. Az apám egyáltalán nem akart segíteni. Később azt mondta, inkább azt szerette

volna, hogy az egész hetet börtönben töltsem. – Jack a lányra pillantott. – Szerencsére a közszeméremsértésre és a magántulajdon jogtalan használatára irányuló vádakat később ejtették, de csak azért, mert az egyik evezőstársam apja volt a bíró. Az egyetem mindkettőnket figyelmeztetésben részesített. – A suliban az utolsó szemeszterben igazi hősök voltunk – mondta Gray kuncogva. Amikor végeztek a vacsorával, és elvitték előlük az evőeszközöket, Gray az Adirondack-hegységben lévő családi nyaralójukról kezdett mesélni. – Már generációk óta a családomé. Jack sok időt töltött már ott, de Blairt még nem hoztad el, igaz? – A férfi előrehajolt, miközben letettek elé egy csésze kapucsínót. – El kellene jönnötök oda, ezen a nyáron, egy jó kis vakációra. Eljöhetnétek egy egész hétre. Callie gyorsan elfordította a tekintetét, Jack pedig valami semmitmondót dünnyögött válaszul. Gray tovább győzködte. – Tudod, azt hiszem, Blairnek tényleg tetszene az a hely. Úgy nézem, ő az a típus, aki éppolyan kényelmesen érzi magát hegymászó bakancsban, mint báli ruhában. Jack válaszát alig lehetett hallani, alig volt több egyetértő motyogásnál. – Callie, találkozott már Jack menyasszonyával? – kérdezte Gray. A lány szíve kihagyott egy pillanatra. Érezte magán Jack perzselő tekintetét. Kényszerítette magát, hogy felpillantson és mosolyogjon. – Nem, eddig nem volt részem ebben az örömben. – Kedvelni fogja őt. Figyelemre méltó nő. És borzasztóan jó választás Jack részéről, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy mibe akar Jack belevágni.

Amikor Gray megfordult, és kérdően felvont szemöldökkel Jackre nézett, az me sézelevgköszörülte a torkát. – Még nem említettem semmit, de beszélhetünk róla Callie előtt. Én pedig leginkább azt szeretném, ha abbahagynánk ezt a beszélgetést – gondolta Callie. – A barátunk – mondta Gray – minden valószínűség szerint indulni fog ennek a remek kis közösségnek a kormányzói tisztségéért. Callie az asztal másik felén ülő Jackre nézett. Politikai ambíciók. A családja történetét tekintve, teljesen érthető. Megpróbálta elképzelni Massachusetts kormányzójaként. Egyáltalán nem volt nehéz. A személyisége karizmatikus, okos és lenyűgöző. Még az is lehet, hogy nem állna meg itt. Ismerve őt, akár az Ovális Irodát is megcélozhatja. Jack barátja felé biccentett. – Most szedem össze a csapatomat. Gray nélkülözhetetlenné fogja magát tenni, nem igaz? – Szükséged is lesz minden lehetséges segítségre. Csúnya küzdelem lesz, tekintve, hogy ki az ellenfél. – Kivel áll majd szemben? – kérdezte Callie. – Kivel áll majd szemben? – kérdezte Callie. – Bill Calahannel. De inkább a Mészáros Calahanként emlegetik – válaszolta Jack. – Szereti a durva küzdelmet, és szerencsére én sem riadok vissza egy kis harctól. Élvezni fogom, amikor megpróbálom legyőzni. Callie-nak újra eszébe jutott, milyennek látta a dolgozószobájában a férfit, amikor úgy festett, mint aki képes akár a telefonvonalon is átnyúlni, hogy torkon ragadjon valakit. És azt is látta, miképpen kúszik-mászik a garázs feletti helyiség álmennyezetén, eltökélten, hogy megjavítja a sztereó berendezést, bár a fél estéje ráment. Olyanfajta

ember volt, aki képes bármivel megküzdeni, és kitart, amíg csak el nem éri, amit akar. A lány úgy sejtette, bárki is legyen az ellenfele, annak jobb lesz vigyáznia. Gray megrázta a fejét. – Mint ahogy korábban is említettem, fel kell készülnöd rá, hogy komolyabban is beindulhat a sárdobálás. Mészáros és a haverjai mindenbe beleszaglásznak majd, különösen a, khm, múltadat illetően. Jack összeráncolta a homlokát, miközben barátja Callie-ra pillantott. – De szerencsére ez a vad időszak már a múlté. Már nem tivornyázik csajokkal, Blair pedig hatalmas előnyt jelenthet. Pokolian fotogén, a háttere tiszta, mint a hó. Ezenkívül, és ez talán a legfontosabb, remek ember. – Mit szólnátok a desszerthez? – kérdezte Jack. Mit szólnátok ahhoz, ha eltűnnénk innen a francba – gondolta Callie. Miközben Jack intett a pincérnek, ő azt sem tudta, hogy lesz képes akár egyetlen további pillanatot is eltölteni az asztal mellett. Megkönnyebbülés volt, amikor végre befejezték a vacsorát, és Jack, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, elindult megkeresni Nicót. Gray egyenesen Callie szemébe nézett, és elmosolyodott. – A következő néhány hétben itt leszek a városban. Találkozna velem megint? A lány habozott, de ekkor Jack visszajött az asztalhoz. – Igen, szívesen. – Igen, micsodát? – kérdezte Jack. Mielőtt Gray megszólalhatott volna, Callie felállt. – Csodálatos este volt. Amit részben komolyan is gondolt. Más körülmények között örült volna neki, hogy

megismerkedhet Grayjel. A férfit sármosnak és viccesnek találta, de amennyi vonzódást érzett iránta, akár egy ormótlan bumburnyák is lehetett volna. Nem, ő csakis az elérhetetlen után epekedik. Amilyen átkozott szerencséje van. Miután megköszönték a vacsorát a szakácsoknak és Nicónak, ő és Gray az étterem előtt várakoztak, míg Jack elment a kocsijáért. – És szeret Jacknek dolgozni? – kérdezte Gray. – Szeretem azt a képet. – Callie csak ennyit tudott kinyögni. Úgy érezte, ezzel nem tér el különösebben az igazságtól. – Egy mestermunka. Amikor VI. Nate csődbe ment, eladta, Jack pedig mérhetetlenül felbőszült. Abban az időben még épphogy csak kikerült az iskolából, és a J.P. Morgannél kezdett dolgozni, New Yorkban. Halálra hajtotta magát, de úgy sem volt elég tőkéje, hogy megadja a képért az eladási árat. Évekig várt arra, hogy visszaszerezhesse a festményt. Callie meglepődve meredt Grayre. Sosem hitte volna, hogy a csőd és a Walker név összekapcsolódhat. – Hogyan ment Mr. Walker… khm… mit dolgozott Mr. Walker? – Nem sok mindent. És ezt nem negatív értelemben mondom. – Gray megdörgölte az állkapcsát, aztán vállat vont. – Nos, talán mégis. Igazi filantróp volt. Úgy adományozott pénzt a különböző jótékonysági szervezeteknek és egyetemeknek, mintha csak ez volna a foglalkozása. Megalapította a Walker Művészettörténeti Kart a New York-i Egyetemen. Maga is oda járt, nem? Biztosan hallott róla. – Igen. – Callie megköszörülte a torkát. – Ha egyszer Mr. Walker elveszítette a vagyonát, hogyan tudott mégis…

Nem folytatta a mondatot. El sem akarta hinni, hogy ennyire arcátlanul kíváncsiskodó kérdést akart feltenni. – Jack. Jack fizetett mindent. A mai napig is. – Mr. Walker nyilván nagyon hálás volt. – Így kellett lennie, annak ellenére, amit Jack mesélt a kapcsolatukról. kapcsolatukról. – A legkevésbé sem! Úgy vélte, Jack egy pénzéhes semmirekellő. Pokolian fonák helyzet volt. Ha a fia nem lett volna annyira ügyes üzletember, VI. Nate valami sokkal szerényebb helyen tengette volna öreg napjait, nem Buona Fortunában. – Gray jelentőségteljesen a lányra nézett. – Ha őszinte akarok lenni, Jack apja egy szemétláda volt, ezenkívül alkoholista is. Nem hiszem, hogy a családon kívül túl sokan sejtették, milyen rossz a helyzet. A nyilvánosság előtt a fickó tökéletes úriemberként viselkedett. Az undorítóbbik énjét a hozzá legközelebb állóknak tartogatta. – Milyen szörnyű! – Igen. Szeretném azt hinni, hogy Jack körül, az apja ellenére, és semmiképp sem neki köszönhetően, minden rendben van. De most aggódom miatta. A lány várta a folytatást. – De miért? – kérdezte meg egy pillanat múlva. Gray összefonta a karját, tekintetével seki Deaz előttük elhaladó embereket követte. – Nagyon nagy nyomás nehezedik rá. A Walker Befektetési Társaság például néhány száz embernek ad munkát, és jól tudom, hogy ő mindegyikükért személyes felelősséget érez. Ha indul a kormányzói székért, valakinek át kell vennie a cég vezetését, márpedig senki más nem lesz ilyen elkötelezett, mint ő. És ha nyer, komolyan el kell gondolkodnia a vállalkozása jövőjéről. – Gray összevonta a szemöldökét. – A francba,

ráadásképp még itt van maga a választás is. Tudom, azt hiszi, felkészült rá, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megértette, milyen mocskossá válhat az egész. Ő egy különleges ember, de mindenkinek megvannak a maga korlátai, és a stressz furcsa dolgokat hozhat ki belőle. Pillanatnyi szünet következett. Gray a lányra nézett, és elmosolyodott. A szemében felcsillant a tűz. – De túl sokat beszéltem Jackről. Callie a sarkon túlról meghallotta a közeledő Aston Martin mély dorombolását. Megkönnyebbült. – Örülök, hogy megismerkedhettem magával – mondta. – Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk. Majd hívom Jacknél. Gray kissé meghajolt, kinyitotta Jack kocsijának ajtaját, és karját nyújtva besegítette Callie-t. – Elvigyünk valahová? – Jack, áthajolva az ülésen, kérdőn a barátjára nézett. Callie összehúzta magát, úgy próbálta elkerülni a testkontaktust. Látta, hogy Jack állkapcsa megfeszül. – Kösz, de nem hiszem, hogy beférnék a hátsó ülésre. Azonkívül, ha a vezetési stílusodra gondolok, biztonságosabbnak érzem, ha gyalog vágok át a sikátorokon. Ezzel Gray mosolyogva becsapta a kocsiajtót, és elindult az ellenkező irányba. Jack gázt adott. Alig mentek pár méternyit, máris megkérdezte: – Nos, mit gondolsz Grayről? – Azt hiszem, titeket kettőtöket csak véletlenül választottak el születésetekkor – válaszolta Callie, kibámulva az ablakon. A járdán emberek nyüzsögtek a hidegben, az éttermekből kiáramolva, vagy épp oda tartva. Egy pár vonta magára a figyelmét, egy szorosan

összekapaszkodó férfi és nő. A férfi előrenézett, a nő pedig a férfira. Mindkettejük arcán mosoly ragyogott. Mennyire fiatalok – gondolta. A húszas éveik közepe táján járhatnak. Épp, mint ő. – De mi a helyzet vele? – faggatózott tovább Jack. – Működik a kémia köztetek? A lány csípője a fiúéhoz szorult, ezzel kibillentve a fiút az egyensúlyából. A fiú átkarolta a lányt, és magához húzta. Aztán, amikor az Aston Martin befordult a sarkon, Callie a szeme elől tévesztette a párt. – Callie? A lány megrázta a fejét. – Bocs, más járt a fejemben. – Micsoda? Álmok – gondolta magában Callie. A sajátjaim, és másokéi. – Semmi. Gray szimpatikus. Nagyon értelmes. Jóképű. Jack éles pillantást vetett snteight= rá. Aztán újra az útra fordította a figyelmét, és azt motyogta: – Én is azt hiszem, hogy vonzó a külseje. De azt azért tudnod kell, hogy elég rémisztő heg maradt a hasán a vakbélműtétje után. A férfi rákanyarodott valamilyen autópálya-félére. Callie-nak fogalma sem volt, merre járhatnak, de Callie-nak fogalma sem volt, merre járhatnak, de örült neki, hogy nem túl erős a forgalom. A puha fejtámlának támasztotta a fejét, és csak remélte, hogy Jacknek sikerül egy darabban visszajuttatnia őket Wellesley-be. Blair. A menyasszonyát Blairnek hívják. Milyen tökéletes. Milyen elegáns. De mégis, mit várt? Egy Irmát venne el a férfi? Egy Gertrude-ot? Felrémlett előtte egy hosszú combú, tökéletes öltözékű társasági hölgy képe, akinek kifogástalan a

beszéde, és makulátlan a családfája. Behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak valami elterelné a gondolatait. Talán Gray Bennett is alkalmas lenne erre – gondolta. Jack, miközben hazafelé vezetett, a legkevésbé sem érezte magát elégedettnek amiatt, hogy az este szemlátomást jól sikerült. Úgy! Szóval jóképűnek látja Grayt. Az a rohadék! Úristen, legszívesebben pofon ütötte volna magát, amiért megismertette őket egymással. Most, amikor úgy tűnt, beválhat a terve, és esetleg sikerül összehoznia a lányt valakivel, a gondolatát is gyűlölte, hogy Callie egy másik férfit tart jóképűnek. Értelmesnek. És még minek is? Ja, szimpatikusnak. Szimpatikus. Az meg mi a francot jelentsen? Rásandított a lányra. Az a fejtámasznak dőlve nézett ki az ablakon. Az utcai világítás és a többi autó bevillanó lámpáinak fénye játszottak az arcán. – Callie! A lány ránézett. – Találkozni fogsz vele? Callie vállat vont, és elfordult. Jack rámeredt, megpróbálta kiolvasni a választ az arcvonásaiból. – Jack! Figyelj oda! Visszarántotta a fejét, és eltekerte a kormánykereket, még időben, hogy élesen elkanyarodva kikerüljön egy, az út szélén vesztegelő lerobbant autót. – Jézusom! – sóhajtott, ahogy elhalt a fékcsikorgás. – Ez szoros volt. Callie a mellkasára szorította a kezét. – Le kellene szoknod arról, hogy ilyen gyorsan vezetsz. – Tudom. És talán arról is, hogy ilyen briliáns terveket

kovácsoljon, tette hozzá magában. Ezután már csöndben maradtak, egészen addig, amíg Jack be nem állt a Buona Fortuna garázsába, és le nem állította az autót. – Köszönöm a vacsorát – mondta Callie, miközben kinyitotta a kocsiajtót. – Szóval, fogsz? – kérdezte Jack. Callie kilépett, és lehajolt, hogy benézzen az ablakon. Hosszú, selymes vörös hajzuhatag libbent a leve sibb" width="1gőben. Jack szerette volna belemeríteni az ujjait, odahúzni magához a lányt, és addig csókolni, amíg el nem ismeri, hogy a barátja se nem értelmes, se nem jóképű, se nem szimpatikus. – Úgy érted, találkozni Grayjel? Amikor a férfi bólintott, Callie azt mondta: – Igen, fogok. Aztán becsapta a kocsiajtót. Jack kiugrott az autóból, és három nagy ugrással beérte a lányt. Az gyorsabban szaporázta lépteit, magas cipősarka csak úgy kopogott a házhoz vezető feljárón. – Mikor? – faggatózott Jack. – Nem tudom. – Fel fogod hívni? – Majd ő megkeres. – És hova mentek majd? Callie sértődötten nézett rá. – Mi van, barkochbázunk? – Tényleg tetszik neked? Callie megtorpant, és csípőre tette a kezét. – Nem. Borzasztónak találom, ezért is egyeztem bele egy újabb randiba. Akarsz még tudni valamit? Azt, hogy vonzódsz-e hozzá – gondolta magában Jack. Hagyod majd, hogy megcsókoljon? Le fogsz feküdni vele? Felfordult a gyomra. A gondolatra, ahogy elképzelte a lányt a barátjával, vagy bármilyen más

férfival, úgy érezte magát, mintha fejbe vágták volna egy csavarkulccsal. És mi lesz, ha tényleg beleszeret Graybe? Akkor mihez kezd majd? Az a fickó tényleg ért a nők nyelvén. A hódításai listája majdnem olyan hosszú, mint az övé. És a csapodárságaié is. Úristen, lehet, hogy valaki másnak kellett volna bemutatnia a lányt. Például Charlie Feldmannek, a könyvelőjének, aki gyakorlatilag eunuchnak könyvelőjének, aki gyakorlatilag eunuchnak tekinthető. – Csak legyél nagyon óvatos! – mondta, magában azt gondolva, megöli Grayt, ha az bántja a lányt. Callie félrehajtotta a fejét, és összehúzott szemmel nézett rá. – Nem vagy normális, ugye tudod? Összehozol az egyik barátoddal, aztán azt mondod, vigyázzak magamra? Ha ennyire veszélyes, miért mutattál be neki? – Csak nem szeretném, ha rosszul sülne el a dolog. Gray nagy szívtipró hírében áll. – Ezt rólad is el lehetne mondani – mormolta Callie, és újra nekiindult. Jack átkozódásban tört ki, mivel erre képtelen volt csattanósan válaszolni. Aztán gyorsan ismét a lány mellett termett. – Most jobban érzed magad, hogy bevitted ezt a kis ütést? – Nem igazán. Ugyanannyira nem szívesen gondolok a múltadra, mint te. És ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak soha ne mutattál volna be Graynek. Furcsa módon, Jack is pontosan ezt kívánta. A fogát csikorgatta. – Mi olyan rossz abban, hogy megpróbállak megismertetni valakivel? Már attól eltekintve, hogy esetleg végig kell néznie, amint kivirágzik a románc a legjobb bar sa

lp> – Azzal nincs is semmi baj. Inkább azzal, ahogy most viselkedsz. – Úgy érted, nem szabadna tanácsokat adnom? Callie újra megállt, és szembefordult vele. – Arra gondolok, hogy birtokolni próbálsz, nem pedig segíteni akarsz. És ez persze teljesen igaz volt. – Úgyhogy, nem tehetek róla, de el kell töprengenem azon – folytatta a lány –, hogy mi is járhat a fejedben. Van valakid. Akkor meg miért érdekelne, én mit teszek, vagy nem teszek Gray Bennettel? Mert, a francba is, kétségkívül elvesztettem minden józan eszemet – gondolta magában Jack. – Nem rólam van szó! – mondta. – Ebben tévedsz. – Callie rábökött az ujjával. – Nagyon is rólad van szó. Komoly problémák vannak az eljegyzéseddel, ha ennyire féltékenyen viselkedsz valaki mással szemben. Ezzel a lány a házhoz sietett, és feltépte a bejárati ajtót. Jack szorosan a nyomában loholt egészen a konyháig. – Lassítanál egy pillanatra? – kérlelte. – Megyek lefeküdni. Köszönöm az igazán furcsa estét, Jack. – Callie, az isten szerelmére… A lány megpördült. Szeméből csak úgy sütött a harag, ahogy a szavába vágott. – Ebből elég! Most már nem bírok többet elviselni. Holnap majd, ki tudja? Talán holnap sikerül felhajtanod valaki mást, akinek megpróbálhatsz elpasszolni, és akkor ellejthetjük újra ezt a hülye táncot. Legalább már mindketten gyakoroltuk a lépéseket. – Holnap New Yorkba megyek. Callie elnémult. – Hogy Blairrel találkozzál?

A férfi lassan bólintott. A lány felszegte a fejét. – Nos, érezd jól magad! Biztos vagyok benne, hogy sok elintéznivalótok lenne egymással, bár úgy érzem, ebből rám semmi nem tartozik. – Nyersen felnevetett. – Jézusom, nem hiszem el, hogy megint ez történik! Újra valakinek a piszkos kis titka lettem. Jack összeráncolta a homlokát. Újra? – Callie, én… A lány keze a levegőbe hasított, úgy szakította félbe mondandóját. – Ne is folytasd! Nem tartozik rám. Épp úgy, ahogy rád az nem, mi történik Gray és köztem. Kiment a konyhából. Lobogó hajsörénye csak úgy csapkodott utána, ahogy kiviharzott. 13. fejezet Jack, aki kifejezetten aljasnak érezte magát, a dolgozószobájába ment, töltött magának egy bourbont, és leült. Nos, remekül alakultak a dolgok. Sikerült felbőszítenie Callie-t, most pedig itt iszik egyedül. Ha továbbra is ilyen kiváló érzékkel egyengeti az életét, még egy pékséget sem lesz képes elirányítani, nemhogy egy államot, korm v fér" widthányzóként. Szembefordította székét az ablakkal, kinyújtotta a lábát, és nézte, ahogy a holdfény átszűrődik a fák közt. Az enyhe szellőben ingadozó ágak mozgalmas árnyékokat rajzoltak a gyepre. A tájkép békéje azonban nem enyhítette komor hangulatát. A lánynak igaza volt. Féltékeny, pedig semmi joga nincsen rá. És ami még súlyosabb, közben teljesen megfeledkezik Blairrel való kapcsolatáról. Kelekótya kísérlete ellenére, hogy maga szabta korlátot állítson önmaga elé, még mindig Callie után ácsingózik. Nem hitte, hogy képes lenne leállni, amíg meg nem szerzi a lányt.

– A rohadt életbe! – motyogta, és combján pihentetve bourbonos poharát, hátrahajtotta a fejét. A stukkódíszes, festett mennyezetre meredt, míg csak a puttók és a felhőcskék össze nem mosódtak a szeme előtt. Úgy tervezte, elmegy New Yorkba, és tisztázza a viszonyát Blairrel, újra megerősítve iránta való elkötelezettségét, a közös jövőjükbe vetett hitét. De a mai este után már tudta: képtelen lesz rá. Lehetetlennek tűnt, egy ilyen vacsora után Callie-val és Grayjel. Kínzással ért fel, ahogy nézte, amint a lány a barátjára mosolyog, és állandóan fékeznie kellett magát, hogy ne próbálja magára vonni a figyelmét. Legszívesebben belevágott volna Gray minden egyes mondatába, félresöpörte volna minden udvarias gesztusát. Semmissé tette volna Gray jelenlétét. A lánynak tökéletesen igaza volt abban, amit mondott. Úgy viselkedett, mintha mindenestül birtokolni akarná Callie-t. Szembe kell néznie az igazsággal. Callie nem egy újabb hódítást jelentene a számára. Ennél sokkal mélyebben hat rá. Először is, rengeteget gondol rá, és nem pusztán szexuális értelemben. Emlékszik a lány szavaira, olyan mondatokra, amelyek szíven ütötték, mert találóak voltak, vagy viccesek. Újra meg újra felidézte ezeket, maga elé képzelve, hogyan is nézett ki a lány, amikor beszélt. Vagy éppen olvasott valamit, meghallott egy hírt, és azonnal szerette volna megosztani a lánnyal, hogy megtudja, mit szól hozzá. És minden különösebb ok nélkül mosolygott a dugóban, miközben igyekezett hazafelé, hogy végre vacsorázhasson vele. De az igazán árulkodó jel valahol a fejétől délre, a csípőjétől északra helyezkedett el. Mostanában különös érzés szorította össze a mellkasát, akárhányszor a lányra gondolt. Ezt a furcsa nyomást sosem tapasztalta korábban. Az a titkos gyanúja

támadt, hogy ez azt jelentheti, valamiképp érzelmileg is érintetté vált. Talán a „belekeveredett” pontosabb kifejezés lenne. Csak magát csapná be, ha azt képzelné, hogy egyszerűen legyőzheti érzéseit, és úgy tehet, mintha mi sem történt volna. Lehetséges, hogy korábbi elhatározásához híven elvehetné Blairt, ha mindössze valami flörtbe keveredett volna egy másik nővel. De Callie nem egy puszta flört. Távolról sem! Az ördögbe is, egy olyan múlttal rendelkező férfi számára, mint ő, a lány semmiféle eget rengető újdonságot nem jelenthet. Mindez annak a csalhatatlan bizonyítéka, hogy még a legcinikusabb, legkiégettebb gazember is lehet… Jack megrázta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy használni készült azt a szót: szerelmes. Lehajtotta a bourbont, és Blair lakosztályának szám {lywidthát tárcsázta a Cosgrove-ban. Amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt, üzenetet hagyott rajta a nőnek, hogy másnap reggel New Yorkban lesz, és haladéktalanul találkozni akar vele. Azután felhívta Grayt. Grayt. A barátja a második csengetésre felvette. – Ez biztosan te vagy, Jack. – Honnan tudod? – Sejtettem, hogy felhívsz majd a részletekért. Igen, én is úgy gondolom, gyönyörű nő. Igen, elhívtam egy második randira. És igen, vigyázni fogok rá. Valami egyéb kérdés? A francba! – Biztos vagy benne, hogy tetszik neked? – Ó, hát persze. Mi nem tetszhetne benne? – Szünet következett. – Ez zavar téged? Azt hittem, a te ötleted volt, hogy összeismerkedjünk. Igen, zavarta, de Callie az előbb mondta neki,

hogy randizni fog Grayjel. Milyen jogon szabná meg neki Jack, hogy kivel találkozhat? A lány semmiképp sem díjazná, ha megpróbálná eltiltani a férfiaktól, még akkor sem, ha ő felbontja az eljegyzését. – Nem, ez nagyszerű! – Jack nagyot kortyolt. – Figyelj, mik a következményei annak, ha agglegényként indulok a választáson? Szünet következett, mintha Gray meglepődött volna a kérdésen. – Nem hinném, hogy ez feltétlenül problémát okozna. A család persze előnyt jelent, jobb színben állíthat be téged. A szavazók szeretik azokat a jelölteket, akiknek feleségük, gyerekeik vannak. Ez a megbízhatóság képzetét sugározza. És a család hitelesebbé teheti a szavaidat az olyan témákkal kapcsolatban, mint az oktatás és az egészségügy. De ez csak elméleti kérdés, hiszen neked ott van Blair. – Újabb szünet következett. – Nem igaz? – Majd holnap felhívlak. – Mi folyik itt, Jack? – Holnap. – Letette a telefont. Arra gondolt, másnap, ha hazaér New Yorkból, felfedi az érzéseit Callie előtt. Vajon ad esélyt neki a lány, ha mindent megmagyaráz? Biztosan nem lesz egyszerű menet. A múltja, a jelene mind ellene szólnak. Azután, ahogy viselkedett, nem volt biztos benne, hogy a lány egyáltalán szeretné meghallgatni a mondanivalóját. És egyébként is randizik majd Grayjel. Jack felemelte a poharát. Kellemetlen érzés fészkelte magát a gyomrába. Azon töprengett, mit is tudna nyújtani ő egy olyan nőnek, mint Callie. A többi nőt, akivel kapcsolatba került, kielégítették az ékszerek, a ruhák, utazások és fogadások. Ezek mind olyasmik, amiket bőségesen tudott nyújtani. Callie mindezzel nem törődik. És ha lehántja magáról mindezt a körítést, mi marad belőle Callie-nak? Csak ő maga. Egy olyan

férfi, akit a becsvágya vezet. Olyasvalaki, aki az elmúlt évtizedben minden egyes nap halálra dolgozta magát, és semmi jelét nem mutatja, hogy le akarna lassítani. Egy olyan fickó, aki a húszas és a harmincas éveiben a nők érzései iránt teljes közömbösségéről tett tanúbizonyságot, most pedig három hét után szakít a menyasszonyával. Igazán roppant vonzó tulajdonságok. Jack magába roskadt. Nagyon is valószínű – gondolta –, hogy Callie nem őt választja majd Grayjel vagy bárki m {vag> Az önvád sötét hulláma öntötte el, érezte, amint felgyűlik benne az epe. Lenézett a kezében tartott pohárra, még szorosabban megmarkolta. Méregette egy darabig a falat az asztal túloldalán, aztán felállt, és olyan erősen vágta hozzá a poharat, ahogy csak bírta. A pohár diribdarabra tört az ütközéstől, az ital szétspriccelt, az üvegszilánkok szanaszét szóródtak. Jack a hajába túrt. Csak egy kicsit könnyebbült meg a kitöréstől. Visszahanyatlott a székébe. Másnap reggel Callie a szobája ablakfülkéjében üldögélt, és az ólomüveg ablak melletti átlátszó üvegfelületen keresztül nézett kifelé. Egy limuzin fordult be a lehajtóra, és beállt a bejárat elé. A hall túloldalán kinyílt, majd becsukódott Jack ajtaja, erőteljes lépések hallatszottak, aztán elhalkultak. Pár pillanattal később a limuzin nekilódult a felhajtónak, mintha egy percnyi késlekedés sem volna megengedett. Callie behunyta a szemét, homlokát az ólomüvegnek támasztotta. Amikor fiatalabb volt, egy furcsa család egyetlen gyermekeként sok időt töltött egyedül. A magányossága csak folytatódott a gimnáziumban, a főiskolán, majd a restaurátorképzésen. Anyja haldoklásának zavaros, nehéz időszaka után pedig élvezte saját társasága békéjét és egyszerűségét,

miközben próbálta megszokni, hogy élete immár nem csak a szenvedésről szól. De a magányosság nem ugyanaz, mint amikor az embert otthagyják – gondolta. Megpróbálta elképzelni, miképp reagál majd Blair arra az újságra, hogy Jack megcsókolt egy másik arra az újságra, hogy Jack megcsókolt egy másik nőt. Persze Jack azt mondja majd: az egész semmit nem jelentett. Hibát követett el, amely nem fog megismétlődni. Másképp hogyan is tudná kimagyarázni magát? Eltöprengett: vajon a nő sír majd, és kidobja Jacket? Vagy neki is jég folyik az ereiben, mint Jack anyjának? Énjének egy részével szerette volna hibáztatni Jacket, szeretett volna mérges lenni rá, amiért mindhármukat ilyen megalázó helyzetbe hozta. De nem tudta letagadni saját szerepét a bohózatban. A két nappal ezelőtti estén, a konyhában, Jack megpróbálta elhárítani a csókját. Ő volt az, aki a szájához vonta a férfit. Aligha tekinthető ártatlan áldozatnak. Aktív bűnrészes volt, és a gondolattól, hogy tönkretette egy másik ember kapcsolatát, hányingere támadt. A közhely, miszerint csak olyan viszonyba férkőzhet be a harmadik, ahol egyébként is valami rejtett hiányosság van jelen, most üresen csengett. Callie kevés tettét bánta meg igazán életében. De most, a tiszta reggeli fényben ülve, csupa olyan tárggyal körülvéve, amelyek Jackre emlékeztették, azt kívánta, bárcsak sosem találkozott volna a férfival. Akkor annyira könnyen élhetett volna továbbra is tökéletesen boldogan, begubózva magányába. Ehelyett most itt őrlődik. Ahogy tovább gondolkodott Jackről, mindenféle emlék villant fel benne. Egyikkel sem volt könnyű szembenéznie. Amikor úgy érezte, már egy örökkévalóság óta ül ott, rápillantott az órára. Csak

egy fél óra telt el. Hogy {jusni J vánszorog majd keresztül ezen a napon? Vagy ami még rosszabbnak ígérkezik, az éjszakán? Megvetette magát érte, de jól tudta: csak el akarja ütni az időt valahogy addig, míg Jack vissza nem érkezik. És, ahogy érzékelhető különbség volt aközött, amikor az ember egyedül van, és aközött, amikor úgy érzi, otthagyták; éppúgy, hiába tudott korábban is a Jack életében szereplő másik nőről, most mégis teljesen máshogy hatott rá az, hogy tudta: Jack ebben a pillanatban vele van. Callie azokra a pillanatokra gondolt, amikor az anyját nézte, ahogy az apja egy-egy látogatására várakozott hiába. Arra a sok-sok estére, amelyeket anyja a soha meg nem szólaló telefon mellett töltött. Azokra a kisebb-nagyobb árulásokra, amelyek természetesen következtek a helyzetből, hogy anyja csak a második volt. Még fél életnek sem nevezhetné azt az életet, amelyet anyja élt. Kitartott egy olyan férfi mellett, aki sosem volt igazán az övé. Miután annyi éven át szembesült a kapcsolat következményeivel, biztosra vette, hogy egy életre megtanulta a leckét, és ő maga sosem kerülne ilyen helyzetbe. Behunyta a szemét, és arcát újra az ólomüveg ablaknak szorítva, felidézett egy jelenetet a gyermekkorából. A kilencedig születésnapja volt. Anyja vaníliás tortát sütött csokiöntettel, és azt mondta neki, terítse meg három személyre a kis ebédlőasztalukat. Callie tudta, hogy ez mit jelent; alig bírta leküzdeni izgatottságát. Eljön. Az apja ma igazán eljön. Felcserélődtek a szerepek. Most az anyja segített neki kiválasztani, melyik ruhát viselje. Sok időt töltöttek el, míg begöndörítették a haját és masnikat kötöttek bele. Az anyja vidám volt aznap, Callie pedig igyekezett kiélvezni ezt, hiszen jól tudta,

mindez nem tart sokáig. Mint ahogy a szép pillanatok sosem. A nappaliban ültek, az anyja ugyanazt a magazint lapozgatta át újra meg újra, Callie-nak pedig a padló helyett a széken kellett játszania a plüssállataival, hogy ne tegye tönkre a ruháját. Aztán megszólalt a telefon. Callie meg sem mozdult, miközben az anyja felvette, és néhány kurta szót szólt a hallgatóba. A kényszeredett mosoly, amellyel visszanézett Calliera, elárulta: a program változott, az anyja pedig igyekszik jól viselkedni és nem kiabálni Callie előtt. Aztán az anyja bement a hálószobájába, magával rángatta a telefont, és gyorsan becsukta az ajtót. Miközben fojtott, dühös szavak szivárogtak ki az ajtón keresztül, Callie kiment a konyhába, és elrakta az extra terítéket az asztalról. Felemelte a szalvétát, amelyet korábban olyan óvatosan hajtogatott össze. A rozsdamentes acél kést és a nem összeillő villát és kanalat, és minden mást is elpakolt. Nem tudott elég magasra nyújtózkodni ahhoz, hogy apja tányérját visszarakja a konyhaszekrénybe, így hát azt a mosogató alá rejtette. Az anyja valamivel később előjött, kivörösödött szemmel, foltos arccal. Elővették a tortát, a gyertyákat meggyújtották és elfújták, az ajándékokat kibontották, de az ünnep elmaradt. kibontották, de az ünnep elmaradt. Callie korán ágyba bújt, de aztán, már késő este, arra ébredt, hogy nyílik a szobája ajtaja. A hallból beszűrődő lámpavilág élesen vetült a takarójára. Anyja állt a fénycsóvában, karcsú alakjából csak sötét sziluett látszott. Callie-nak azt tűnt fel legelőször, hogy a haja, amelyet az este rafinált kontyba tűzött fel, most kuszán lógott összevissza. Elszabadult fürtök glóriája lebegett a feje körül, amitől úgy nhál {l lámpavzett ki, mintha valamilyen csálé koronát viselne. – Kelj fel, Callie! – Az anyja hangjában sürgetés

remegett. – Mi baj van? – El kell mennünk. Az anyja odalépett a komódhoz, és pulóvereket meg nadrágokat húzott elő, rendetlen halomban a földre dobálva a ruhadarabokat. – Gyerünk! Siess! Vegyél föl valamit! Callie tudta, semmi értelme nem lenne a kérdezősködésnek. Amikor az anyja így viselkedett, könnyebb volt egyszerűen megtenni, amit mond. És aznap éjjel annyi harag vibrált a levegőben, mint soha korábban. Kint az utcán, a hideg januári szélben az anyja leintett egy taxit. Miközben bemásztak, odavakkantott egy címet, amelyet Callie nem ismert. A tízperces út alatt, ahogy a taxi neki-nekilódult, majd lefékezett a piros lámpáknál, a kislány azt kívánta, bárcsak otthon lehetne. Egyfolytában a meleg ágyára gondolt, hogy elterelje a figyelmét a taxi bűzéről és anyja halk motyogásáról. A taxi egy jókora magánház előtt fékezett le, egy olyan környéken, amely sokkal előkelőbb volt az övékénél. A városnak ebben a részében nem borította szemét a járdákat, és a hatalmas házak mindegyike karácsonyi díszben pompázott. A bejárati ajtókon szép, bársonyszalagos koszorúk függtek, bentről karácsonyfák ragyogó fényei látszottak a hatalmas, tiszta ablakokon keresztül. Az anyja megragadta a kezét, és felrohant vele a házhoz vezető lépcsősoron. Amikor a fényes bejárati ajtóhoz értek, a kopogtatóért nyúlt. Callie csak remélte, hogy nem fogja letörni. Aranyoroszlánt formázott, az orrában karikával; inkább fenségesnek tűnt, mint ijesztőnek. Az anyja megfogta a karikát, Callie pedig felkészült a pillanatra, amikor a bronz majd lecsapódik. De az anyja lefékezett. Csak állt ott, megmerevedve a mozdulat közben, egyik keze

felemelve, a bronzkopogtatón, másik keze Callie karját szorította. Amikor anyja szorításának ereje már a vérkeringését akadályozta, Callie nyöszörögni kezdett. – Anya, ez fáj! Az anyja pislogva lenézett rá, mintha elcsodálkozna, mit is keres mellette Callie. Aztán kinyílt az ajtó, kitépve a kopogtatót anyja kezéből. A karika éles zajjal esett vissza. Az ajtó másik oldalán egy pár állt. Olyan emberek voltak, mint amilyeneket Callie a tévében vagy az újságokban szokott látni. A hölgy hosszú, sötét színű szőrmebundát viselt, a férfi pedig szmokingot, nyakába vetett fehér sállal. Épp annyira meglepettnek tűntek, mint az anyja. – Jó estét! – mondta a férfi, enyhén meghajtva a csípőjét. Szélesebbre nyitotta az ajtót. A házból meleg és fény áramlott ki. Miközben a felesége átlépett a küszöbön, ő udvariasan félrehúzódott. – Hölgyem? – Mi nem… – az anyja egy pillanatra elhallgatott. – Nem megyünk be. A férfi összeráncolta a homlokát, aztán a nő sürgetőleg megrántotta a karjánál fogva. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, Callie-nak sikerült egy pillantást vetnie a bent lévő emberekre. Mindannyian annyira gyönyörűen néztek ki. Mint a marcipánfigurák egy esküvői tortán – gondolta magában. Miközben az an {kö. Mint a yja valahová a semmibe meredt, Callie a párt figyelte, akik elsétáltak két ajtóval odébb, és eltűntek egy másik, ugyanolyan elegáns házban, amelyen szintén szép koszorú díszelgett. Callie szívesen felfedezte volna ezt a környéket, de a jeges szél átfújt a kabátján, és ő reszketni kezdett. Csodálkozott, hogy az anyja nem fázik. Még egy kabátot sem húzott a ruhája fölé.

– Anyu! Nem mehetnénk most már haza? – De igen. Az anyja elindult vissza, az utca felé, de közben végig a nagy ablakokon bámult befelé. Mielőtt a nyomába eredt volna, Callie lábujjhegyre állt, és megpróbált rájönni, mi nyűgözi le ennyire az anyját. Aztán meglátta az apját. – Ott van apa! – Ugrálni kezdett izgatottságában. – Ott van apa! – Ugrálni kezdett izgatottságában. – Menjünk be apához! Az anyja gyorsan leintette. – Gyerünk már! – Szeretnék bemenni apához! Az anyja visszaszaladt a lépcső tetejére, és erővel lerángatta őt. Callie hangja nyafogóssá vált. – De miért nem mehetünk be apához?… Az anyja hirtelen lehajolt hozzá. – Azt mondtam, nem! – sziszegte, és vállon ragadva Callie-t, megrázta. – Nem megyünk be oda! Megértetted? Lett volna rá lehetősége, hogy találkozzon veled ma este, de elszalasztotta! Callie könnyekben tört ki. – Akkor miért jöttünk ide? – zokogta. Az anyja hirtelen magához tért. Szomorúan felnyögött, és magához szorította Callie-t. – Sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom! Callie megrándult; visszatért a jelenbe. Az apja sosem jött el hozzá, egyetlen születésnapján sem. Huszonhétszer lett volna rá alkalma, de egyszer sem jött össze. Nagyot fújt, és félresimította a haját az arcából. Úristen, mennyire gyűlölte visszaidézni a múltat! Rettenetes szorítást érzett tőle a mellkasában, úgy érezte, mintha egy rongyot tömtek volna le a torkán, és azon keresztül kellene lélegeznie. Leugrott az ablaknyílásból, gyorsan ruhát kapott magára, és elindult a műterem felé. Amikor felért a garázs feletti helyiségbe, úgy döntött, feltesz valami

zenét, és a papírokkal fog foglalkozni. Átfutotta a sztereó berendezés melletti CD-gyűjteményt. Úgy érezte, Norah Jones nem lenne túl jó választás, hacsak nem akar sírni egész nap. Amikor aztán valami big band zenéje kezdett áradni a tetőgerendák felől, odahúzott egy papírokkal teli dobozt a kanapéhoz, és letelepedett. Első lépésként időrend szerint kezdte elrendezni az iratokat. Lenyűgöző gyűjteménynek tűnt. Kézírásos számlák az 1800-as évekből. Egy szerződés 1871-ből, annak a földdarabnak az eladásáról, amelyen ma a Buona Fortuna állt. Egy harvardi diploma, Phillip Constantine Walkeré, 1811-ből. Egy papírdarabka, ráfirkálva egy Walker aláírása. Vaktában belenyúlt a dobozba, előhúzott egy halom papírt, és az ölébe tette. A legfelső egy háztartási felszerelésekről szóló lista volt. Mosolyogva olvasta a felsorolást az ágyakról, vászonneműről és szekrényekről. Az összegek hihetetlenül {hihkről alacsonyak voltak: húsz dollár egy mahagóni komódért, tíz cent egy takaróért. A kézírásból és a papírból ítélve, amely hasonló volt az előző iratokéihoz, Callie úgy vélte, a lista valamikor az 1800-as évek végén készülhetett, és a Buona Fortunára vonatkozhatott. Remélte, hogy megtalálja majd a folytatást is. Öt újabb oldalnyi feljegyzést talált, köztük egy oldalt a konyhai eszközökről. A következő papírlap meglepetést tartogatott. Régebbi lehetett az előbbieknél, a kézírás nehezen olvasható, a kifakult tintával íródott, erősen dőlt szavakat nehezen tudta kisilabizálni. Hunyorogva fogott az olvasásnak. Amíg várakoztam rád, és ablakomon kitekintve nem láthattam orcád, csupán a tovatűnő árnyakat, eltűnődtem a szerelmen, de pusztán a hatalmas

veszteség rideg gondolatára leltem. Hogy függetlenségemet megalapozhassam, az előttünk álló háborúnak szentelem magam, de nélküled képtelen vagyok meghozni ezt az áldozatot. Hiába vártam, most pedig északra szólít a kötelesség, az embereimhez, Concordba. Ne aggódj. A titkunk rejtve marad. Tábornokod soha nem tudja meg. Tőlem nem. N. W. Callie újra elolvasta a sorokat, és meglepetten nézett a képre. Lehetséges, hogy az első Nathanielről lenne szó? És a levelet azelőtt írta, mielőtt útnak indult volta a concordi csatába? Vagy ismét zebrára gondol, amikor patanyomokat lát? Félretette a levelet, és gyorsan átnézte a térdén lévő többi papírt, végigpörgetve a lapokat, anélkül, hogy megpróbálta volna csoportosítani őket. Újabb és újabb papírcsomókat húzott elő a doboz mélyéről, de két órával később, amikor végül kiürítette, még mindig nem találta meg a levél első oldalát. – A francba! Újra a levéltöredékben leírtakon kezdett töprengeni. Az amerikai történelemről csak felületes tudással rendelkezett. Természetesen azt tudta, ki volt Nathaniel Walker, és valami rémlett neki a volt Nathaniel Walker, és valami rémlett neki a concordi csatáról is. De ki lehetett a tábornok, akivel Nathaniel csatába vonult? Grace, gondolta. Grace tudni fogja. Feltápászkodott, és a ház felé indult, hogy lehozza a szobájából a telefonnoteszét. Amikor a konyhába ért, Elsie-t pillantotta meg. A nő Thomasszal beszélgetett, szemlátomást feldúltan. – Mi történt? – kérdezte Callie. Elsie Thomas felé pillantott, aki a mosogatónál

állva spenótot öblített. A férfi beletörődően vállat vont. – Ma van öt éve, hogy Mr. Walker meghalt. Az úrnő minden évben nehezen viseli ezt az időszakot. Callie meglepődött. Elég nehéz volt elképzelni, amint Jack anyja gyászol bárkit is. Thomas visszafordult Elsie-hez. – Próbáld meg a Côte Basque-t. Mondd Billynek, hogy én küldtelek. Tartozik nekem. Ad majd valahogy asztalt Mrs. Walkernek. Aztán hívd fel Curt Thorndyke anyját, Fionát. Majd ketten elmerengenek az emlékeiken. Mrs. Walker örülni fog neki. Elsie mély lélegzetet vett. – Rendben. – És ne vedd magadra, amiket mondott! Tudod, hogy milyen. – Igen, tudom. De őszintén bevallom, amikor így viselkedik, nem érdekel. Miután Elsie elment, Thomas így szólt: – Egy üzenetet akartam átadni magának. Gray Bennett telefonált. A száma ott van, azon a jegyzettömbön. – Ó, köszönöm! Hallottam, hogy csöng a telefon, de nem akartam felvenni. Callie letépte a cetlit, és azt gondolta, a mai este tökéletes lesz arra, hogy találkozzon a férfival. Bármi jöhet, ami elterelheti a figyelmét Jackről. Már kifelé tartott a helyiségből, amikor eszébe jutott, mit mesélt Gray VI. Nathanielről. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de milyen ember volt? Úgy értem, Mr. Walker? Thomas elzárta a vizet, és csípőjével nekitámaszkodott a pultnak. – Rengeteg jót cselekedett rengeteg sok emberrel. És szerette Mrs. Walkert. Azt szokta mondogatni, hogy ő a legpompásabb alkotása. – Szünet következett, és Callie nem tudta volna megmondani, hogy a férfi a múltat igyekszik-e

felidézni, vagy a szavait szeretné minél gondosabban megválogatni. – Jóképű fickó volt. Remek atléta. Nagyon hirtelen halt meg. Egyik reggel felkelt; teljesen jól érezte magát. Húsz perccel később holtan találtak rá a zuhany alatt. Agyi aneurizma. Azonnal végzett vele. A hangja ugyan közömbösen csengett, de a férfi a fejét csóválta, mintha sajnálkozna a veszteség felett. – Igazán jól bánt velem! Akkor találkoztam vele, amikor Osterville-ben töltötte a nyarat. Akkor szereltem le a tengerészettől, és labdaszedőként dolgoztam a Wianno Cluban. Egy júliusi délutánon a táskáját vittem. Nagyon forró nap volt. Harmincnyolc fok, és egy szellő sem rebbent; de ő elszánta magát, hogy megcsinál tizennyolc lyukat. A játékostársai és a többi labdaszedő megfutamodtak, de ő meg én végigcsináltuk. Ezután nem hagyta, hogy rajtam kívül bárki más vigye a táskáját. Ő és én együtt töltöttük azt az egész nyarat. Elérkezett augusztus vége, és ő megkérdezte tőlem, mihez szeretnék kezdeni. Mondtam neki, hogy szeretek főzni, ő pedig bejuttatott a Culinary Institute of Americára, egy olyan ösztöndíjjal, amelyet, úgy sejtem, kifejezetten nekem alapított. Amikor végeztem, különböző éttermekben dolgoztam New York Cityben, és átkozottul sikeres voltam. Míg csak el nem vesztettem a karom. Thomas végignézett magán. – Egyetlen rossz mozdulat a motorbiciklin, és én a világ császárából egy olyan valakivé lettem, aki még egy palackot sem képes kinyitni egyedül. A férfi mosolya kimért volt, Callie még csak elképzelni sem tudta, min kellett keresztülmennie, hogy feldolgozza a balesetet. – Na és, miután felépültem, kaptam tőle egy levelet. Végig tartottuk a kapcsolatot. Őszintén beszámoltam neki arról, ami történt. Két nappal később felhívott, és állást ajánlott nekem. Felvett a

szakácsának. Ez majdnem harminc évvel ezelőtt történt. A fizetés jó. Saját konyhám van. Boldog ember vagyok. A férfi féloldalasan rávigyorgott, mintha zavarba jött volna attól, hogy ennyit mesélt magáról. Callie visszamosol {e velvett a sygott rá. – Úgy tűnik, hiányzik magának. – Igen, azt hiszem, így van. Jó volt hozzám, még akkor is, ha másokkal… nem így viselkedett. – Thomas összeszorította a száját. – Hallgasson ide, Thomas összeszorította a száját. – Hallgasson ide, ha a nélkül akar telefonálni, hogy bárki kihallgatná, menjen a könyvtárba! Callie megköszönte neki, és amikor visszaérkezett az emeletről, kezében a telefonnoteszével, leült egy bőrfotelbe, és felemelte a kagylót. Ahogy Gray felvette a telefont, meghívta a lányt vacsorára, aznap este hét órára, ő pedig igent mondott. Ezután Callie felhívta a Hall Alapítványt, Grace titkárnője pedig azonnal kapcsolta. – Callie! Hogy vagy? Épp most jöttem vissza egy útról, és ebben a pillanatban akartalak felhívni Jacknél. Annyira izgatott vagyok, amiért elvállaltad a munkát. – Én pedig köszönettel tartozom neked, hogy szóltál néhány jó szót az érdekemben. – Ez a legkevesebb, amit tehetek. Hogy jöttök ki egymással Nathaniellel? – Egészen jól. Csöndes fickó, de a tekintetével követ mindenhová. Grace nevetett. – És a család többi része hogy bánik veled? Callie lehalkította a hangját. – Mrs. Walker igazi kihívás. – El tudom képzelni! És Jack? – Ő rendes. Normálisan viselkedik. Ahamm, vele kétségkívül minden oké. És te hogy vagy?

Rövid szünet következett. – Hogy őszinte legyek, nem túl jól. Úgy érzem, mintha minden ismerősöm megpróbálna belőlem kiárusítani egy darabot. A volt férjem azzal fenyeget, hogy ír a házasságunkról egy leleplező könyvet, a válási megállapodásunkban rögzített titoktartási szerződés ellenére. A korábbi ügyvezető igazgatóm a Hall Alapítványról szóló rágalmakkal házal, kénytelen voltam pert indítani ellene. Egy portás pedig társult egy profi újságíróval, és arra készül, hogy megírja a memoárjait azokról az időkről, amikor a házamban dolgozott. Amiben természetesen szaftos részleteket árul majd el rólam és a házasságomról. Callie a fejét rázta. – Grace, ez szörnyű, különösen, ha figyelembe veszem, min mentél keresztül nemrégiben! Iszonyatosan kimerült lehetsz! – Az vagyok. Most, hogy ezeknek a könyveknek a lehetősége felmerült, a sajtó is rám szállt. A „nem nyilatkozom” már szinte a harmadik nevemmé vált. – Szünet következett. – Tudod, Callie, te vagy az, aki a legtöbbet árthatnál nekem, a Hall Alapítványnak, vagy az anyámnak. Annyira könnyedén pénzre válthatnád a történetedet, és a földig rombolhatnád apánk jó hírét, de nem teszed. Nem is tudom elmondani, mennyit jelent ez nekem! Callie hálásan mosolygott. – Soha nem árulnálak el, Grace! Nem mondok senkinek semmit. Soha. Bízhatsz bennem. – Tudod, az évek során nagyon sokan mondták nekem ugyanezt. De amikor a te szádból hallom, akkor tényleg el is hiszem. – Grace egy pillanatra elhallgatott. – A bizalom nem olyasvalami, amivel kapcsolatban túl sok tapasztalattal rendelkeznék. Kivéve Rosst, és most {st,lgattéged. – Ross? – Talán emlékszel a testőrömre?

– Ó, igen, de azt hittem, valahogy máshogy hívták. – Így is volt. De most ez a neve. Callie szeretett volna még kérdezősködni, de úgy vélte, nem kíváncsiskodhat túlságosan. Egy kicsit még beszélgettek, aztán így szólt: – Figyelj, szerettem volna kérdezni tőled valamit. A Walkerek régi családi iratai között kutattam, és megtaláltam egy levél egy részét az eredeti Nathaniel Walkertől. Egy nőnek írta. Legalábbis azt hiszem, hogy az I. Nathanielről lehet szó, de nem tudom biztosan. A levélben említést tesz a concordi csatáról, és egy tábornokról. Emlékszel rá, ki mellett harcolt Walker Concordnál, mielőtt fogságba ejtették volna az angolok? – Hát persze! Rowe tábornok volt az. Vagyonos bostoni úriember. Egyike az alapító atyáknak. – Grace hangjában izgalom bujkált. – De mesélj egy kicsit arról a levélről! Callie beavatta a részletekbe, aztán megvitatták a felmerülő lehetőségeket. – Az a bökkenő – habozott Callie –, hogy nagyon bensőséges érzelmekről árulkodik. De nem házasodott meg egészen a függetlenségi háború végéig, nem igaz? – Így van. Jane Hatte-et vette el, már a negyvenes évei végén, ami öregnek számított akkoriban. Négy gyermekük született. – Talán nem is Nathaniel írta a levelet. Vagy talán Jane-nek írta – próbálkozott Callie. Grace könnyedén felnevetett. Grace könnyedén felnevetett. – Nem hiszem, hogy a feleségének írta volna. A concordi csatát 1775-ben vívták. Ők ketten pedig 1793-ban házasodtak össze, amikor Jane húszéves volt. Ezek szerint egy kétéves gyereknek írt volna. – Nos, remélem, megtalálom a levél többi részét is. – Én is. Ez nagy szenzáció volna. A Walker és egy

kortársa között zajló levelezés hatalmas érdeklődést keltene, különösen, ha egy korábban nem ismert kapcsolatra világítana rá. – Grace szünetet tartott. – Meséld el nekem, mit gondolsz a portréról most, hogy lehetőséged nyílt dolgozni rajta? – Copley egy zseni volt. Ahogy lekerült a képről az elöregedett lakkréteg, az eredeti színkezelése, különösen a sötét részeken, sokkal érzékelhetőbbé vált. Lenyűgöző. Érzékeltetni tudja az árnyékokat egy fekete kabátujjon is. És az ecsetkezelése fantasztikus. – Felmerült már valami probléma? – Nem. Nem igazán. A vászonalap megbízható. A festék a legtöbb részen igazán jó állapotban van. Csak egy kis terület miatt aggódom, de nem hinném, hogy komoly problémát jelenthetne. Lehetséges, hogy egy kis átfestésről van szó. – Tényleg? – De egyelőre nem vagyok biztos benne. A szélek felől kezdtem a tisztítást, úgyhogy egy időbe beletelhet, míg arról a területről is tiszta képem lesz. Most csak az ösztöneim jeleznek valamit. – Nos, ne becsüld alá magad! – mondta Grace. – Friss szemmel meglepő felfedezésekre képes az ember. – Lehetséges. – Tudod, mit? Hálaadás után Bostonba megyek. A Walker-estélyre. Jack meghívott engem és Rosst, hogy ott lakjunk, veletek. – Ó. Úgy értem, ez nagyszerű! Ez volt az első alkalom, hogy Callie ilyesmiről hallott, és halványan felötlött benne, hogy legjobb lenne visszautaznia New Yorkba az ünnepekre. Ha Jack szállóvendégeket hív meg a házba, szüksége lehet a szobára, amelyben most ő lakik. Callie összeráncolta a homlokát, úgy próbált kiigazodni. – Várj csak! A testőröd is veled jön? Még mindig

szükséged van védelemre? – Ő igazából sokkal több ennél. – Grace szavaiból boldogság sugárzott, hangja lejtése beszédes volt. Callie elmosolyodott. – Ez úgy hangzik, mintha szerelmes lennél. – Azok vagyunk. Egy ideig eltartott, míg rájöttünk erre, és még mindig különös mindkettőnknek. De az életem nem lenne teljes nélküle. – Annyira örülök neki! Tényleg. Miután letették a telefont, Callie kinézett az ablakon. Késő délutánra járt, az ég fakófehér volt. Meglepődve eszmélt rá, milyen közel járnak már a hálaadáshoz; elképzelte magát, amint, újra Chelseaben, egy adag fagyasztott félkész ételt melegít magának a sütőben, miközben Jacken tépelődik. Nem igazán olyan pillanat, mint ahogy a meghitt ünnepet ábrázolni szokták – gondolta. 14. fejezet Mire Jack aznap este hazaért, alaposan elfáradt. Semmi sem úgy sikerült, mint ahogy tervezte. És semmi sem sikerült túl jól. Blair nem is volt New Yorkban. Felhívta reggel, még a reptérre menet, a hotelszobájában és a mobiltelefonján is, hogy a nő biztosan értesüljön érkezéséről. Nem tartotta furcsának, amikor mindkét alkalommal az üzenetrögzítő válaszolt, mint ahogy azt sem, amikor Blair nem hívta vissza. Az utóbbi időben általában sokat kergették egymást telefonon, és néha egy vagy két nap is eltelt anélkül, hogy egyáltalán üzenetet hagytak volna. De mindezzel együtt meglepetésként érte, amikor közölték vele a Cosgrove recepciós pultjánál, hogy Miss Stanford és Mr. Graves az előző este Londonba repültek. A szállodaigazgató megmagyarázta: azért utaztak el, hogy megnézzék Graves új házát a Belgravia negyedben, és hamarosan visszatérnek. De hogy milyen hamar, azt

a férfi nem tudta megmondani. Ideges tekintetéből úgy tűnt, maga is pontosabb válaszra vágyna. Blair határozatlan utazási terveit figyelembe véve Jack úgy döntött, legjobb lesz, ha visszatér Bostonba. Semmi értelme nem volt annak, hogy New Yorkban várakozzon, mikor üzleti ügyekkel kell foglalkoznia, és a kampányát terveznie Grayjel. Épp visszafelé tartott a reptérre, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Graves emberei nyilvánvalóan értesítették főnöküket. Blair nem győzött elnézést kérni. Pokolian ideges volt a férfi váratlan látogatása miatt. Tudta, hogy nem szokása csak úgy, előre tervezetlenül beugrani sehová. Miközben Blair próbált belőle valamiféle magyarázatot kicsikarni, Jack csak azt szerette volna tisztázni, mikor tér vissza. Habár Blair úgy tervezte, már másnap hazarepül New ~ azt sem, Yorkba, nem volt hajlandó letenni a telefont. Mindenáron meg akarta tudni, mi a baj. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog várni addig, míg személyesen találkoznak, Jack, olyan finoman, ahogy csak tudta, kinyögte az igazat. Blair első reakciója a döbbent csend volt, aztán a rá jellemző higgadtsággal fogadta a hírt. Csupán egyetlen kérdést tett fel: azt kérdezte, Jack megismerkedett-e valaki mással. A férfi őszintén válaszolt. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy Blair szemlátomást nem lepődött meg túlságosan. Amikor a beszélgetés véget ért, Jack felszállt a repülőgépére, és azt az utasítást adta a pilótának, hogy vigye Chicagóba. Volt ott egy vállalat, amelyet régóta meg akart látogatni. Azt remélte, az úttal sikerül majd elterelnie gondolatait. De nem így történt. Továbbra is bántotta, hogy fájdalmat okozott Blairnek, igaz, inkább a nő barátságának elvesztése szomorította el, nem kapcsolatuk intimebb vonatkozásait sajnálta. Amikor becsukódott mögötte a Buona Fortuna

bejárati ajtaja, lerakta az aktatáskáját, és meglazította a nyakkendőjét. Szeretett volna inni egyet. Enni valamit. Szeretett volna Callie közelében lenni. A konyhába ment, ahol Thomasszal futott össze, aki biciklis szerelését húzta fel. Thomas közölte vele, hogy az anyja házon kívül vacsorázik. A férfi hangjából kicsendülő aggodalom azt is elárulta: Mercedesszel nincs minden rendben. Jack nem kérdezett rá a részletekre. Jelenleg a saját élete miatt is eleget kellett aggódnia. Thomas egy pillanatra még megállt az ajtóban. – Ja, és ami Callie-t illeti, ő elment Grayjel. Jack érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. – Ó, igazán? Hová mentek? – Fél füllel hallottam Biba éttermét emlegetni. – Thomas habozott. – Megleszel itt egyedül? – Persze. – A francba is, a jelenlegi hangulatát figyelembe véve, mindenkinek az lesz a legjobb, ha most egyedül marad. Amikor az ajtó becsukódott, Jack nem a hűtő, Amikor az ajtó becsukódott, Jack nem a hűtő, hanem a bárszekrény felé indult. Bár éhes volt, a kábulatra jobban vágyott, mint az ételre. Ahogy belépett a dolgozószobájába, letépte magáról az öltönykabátját, egy szék háttámlájára dobta, és a bourbonért lépett. A szobán átvágva megpillantotta a törött poharat, amely még mindig a padlón hevert. Gyűlölte, ha a dolgozószobájában mások rendezkednek, úgyhogy ott csak heti egyszer takarítottak. Figyelmeztette magát, hogy adandó alkalommal majd el kell takarítania a törmeléket. De most nem hajlandó rá. Magához véve egy teli palackot és egy Tom Collins-poharat, úgy döntött, jobb híján leissza magát. Méltó befejezése lesz egy amúgy is szörnyű napnak.

Már a harmadik pohár felénél járt, és kezdte megérezni az alkohol hatását, amikor rájött, hogy aznap van apja halálának évfordulója. Ami egyúttal azt is megmagyarázta, miért aggódott Thomas az anyja miatt. Letette a poharát. Érezte, amint a kisujján lévő pecsétgyűrű az asztalnak ütődik, a koppanás, ahogy az arany a fához ért, belehasított a síri csendbe. A gyűrűt egy Nathanielnek kellett volna viselnie; lnat="0pt" wimindig is egy Nathaniel viselte, apját is beleértve. De amikor VI. Nathaniel meghalt, a VII. Nate kijelentette, hogy minden szempontból Jack tekinthető a család fejének, így hát a gyűrűt neki kell viselnie. Jack korábban sosem hordott ékszert, kivéve kézelőgombjait, amelyekből egész gyűjteménnyel rendelkezett, de a gyűrűt rögtön természetes viseletnek érezte. Ahogy az arany felületén lévő karcolásokra és horpadásokra nézett, és arra gondolt, hány férfi viselte már a családjában, eszébe jutott az az alkalom, amikor utoljára látta élve az apját. A halála előtti este volt. Cseppet sem meglepő módon, ismét veszekedtek, mert az apja már jócskán a whiskys üveg fenekére nézett, ő pedig elhatározta, hogy kemény lesz, ha a pénzről van szó. Miután a jótékonykodáshoz szükséges összegekért cserébe a fiának éveken keresztül számolatlanul írta alá a kölcsönökről szóló elismervényeket és a vagyontárgyaira vonatkozó átruházási szerződéseket, VI. Nathanielnek addigra semmije sem maradt, amit elcserélhetett volna. Amikor a Palm Beach-i ház maradék hányadának tulajdonjogára vonatkozó papírt is aláírták, Jack közölte az apjával, hogy kész fedezni személyes kiadásait az ésszerűség határáig, de az adományozásait többé nem. És egy darabig apja nem is jótékonykodott többé.

Aznap este azonban az idősebb Nathaniel bejelentette, hogy félmillió dollárt ígért a bostoni Szépművészeti Múzeumnak. Hangsúlyozta, hogy havi összegekre fogja bontani a kifizetést, nyilvánvalóan úgy gondolva: így inkább személyes kiadásnak fog tűnni az összeg. Amikor Jack nem volt hajlandó belemenni az egyezségbe, az apja felbőszült. A helyzetet mindenképp nehéz lett volna kezelni, de ráadásul este tíz óra volt; az apja már öt órája ivott. Túlhaladt már azon a ponton, amikor még képes lett volna a racionális társalgásra. Amikor Jack sarkon fordult, és elhagyni készült a helyiséget, Nathaniel azzal vádolta a fiát, hogy vérszívó kapitalista, aki hátát fordítja a szűkölködőknek. Jack emlékeztette rá: a pénzügyi életnek ezek a véres csatái teszik lehetővé apja számára, hogy továbbra is a Bouna Fortunában tartózkodjon. Arra is rámutatott: a Szépművészeti Múzeum nem arról híres, hogy tömve volna szűkölködőkkel, és ha az apja igazán szívén viseli a rászorulók sorsát, a legjobb lenne, ha beállna önkénteskedni valamilyen ételosztó szervezethez, vagy egy éjjeli menedékhelyre. Amikor tovább záporoztak a részeg sértések, Jack feldühödött, amiért újra meg újra le kell folytatnia ugyanezt a beszélgetést, és ő is elhelyezett egy szúrást. Valami olyasmit mondott, hogy az apja mindennel kudarcot vallott életében, csak arra volt képes, hogy a seggét csókolgattassa a Walkervagyonért cserébe. Ez a megjegyzés aztán véget vetett a vitának. Az apja megkövülten hallgatott egy darabig, aztán kitört. Jack úgy érezte, soha nem lesz képes elfelejteni a szavait, sem azt, amilyen hangon mondta őket. A fiaim mérhetetlen szomorúságot okoznak a számomra, ők életem legnagyobb kudarcai. A bátyádban legalább van annyi tapintat, hogy nem

kerül a szemem elé. Másnap reggel pedig meghalt. Micsoda ördögi módon távozott – gondolta Jack, Micsoda ördögi módon távozott – gondolta Jack, miközben a szájához emelte a poharat, és lehajtotta a bourbont. Nehezére esett megérteni, hogyan lehetséges, hogy az apja annyi idegent ölelt keblére, miközben a fiait ilyen megvetéily/i> Töltött magának egy újabb pohárral, és bokáját keresztbe téve felrakta a lábát az asztalára. Épp az ital színét tanulmányozta, amikor lentről, a ház másik végéből hallotta, amit becsapódik a bejárati ajtó, aztán hangok szűrődtek fel hozzá az előcsarnokból. Feltápászkodott, és kilépve a szobájából, meglátta Grayt és Callie-t, akik az ajtóban álldogáltak. Jack épp meg akart szólalni, amikor a barátja Callie vállára tette a kezét, fejét mélyen lehajtva. Jack behunyta a szemét. Érezte, amint belsejében tűz lobban, amelynek semmi köze a bourbonhoz. Visszament a dolgozószobájába, és kínok között várta, hogy végre meghallja az ajtócsukódást. Amikor egy örökkévalóság elteltével becsapódott az ajtó, lesietett az előcsarnokba. Megpróbálta felkészíteni magát a látványra, amint a másik kettő az emeletre tart. Ehelyett Callie-ba ütközött, aki akkor vette le a kabátját. – Jól érezted magad? – kérdezte, előrelépve a fénybe. Callie megpördült. Aztán, mintha csak össze szeretné szedni magát, egyik hajfürtjét kezdte a füle mögé igazgatni. – Tehát visszajöttél! Tekintete végigpásztázott a férfi alakján, elidőzve nyitott inggallérjánál. – Hiányoztam? – kérdezte Jack. – Vagy elfoglaltad magad? Callie összehúzta a szemöldökét, és szemügyre

vette a poharat a férfi kezében. – Mióta iszol? Jack a bourbonra meredt. – Egy ideje. A lány letette a kabátját a korlátra, és kinyújtott kézzel előrelépett. – Azt hiszem, lehet, hogy eleget ittál. – Én nem vagyok benne olyan biztos. – Mit gondolsz, mit érhetsz el azzal, ha merevrészegre iszod magad? A férfi tekintete végigsiklott rajta, feje búbjától kezdve le, végig a testén. Aztán újra visszatért az ajkához, majd a melléhez. – Talán így egy darabig képes leszek megfeledkezni rólad. Azután hátrahajtotta a fejét, és jókorát húzott az italból. Callie lágy hangon szólalt meg. – Add ide a poharat, Jack! Amikor a lány továbbra is rezzenéstelen tekintettel nézett rá, Jack megtette, amit kért. Callie-nak igaza volt. A lerészegedés nem old meg semmit. A pokolba is, csak az apját juttatja eszébe, és annak a valószínűségét növeli, hogy valami ostobaságot követ el. Például térdre rogy a lány előtt, úgy könyörög neki, hogy őt válassza, ne a barátját. Callie, ellépve mellette, a konyhába indult. Miközben Jack utánament, minden mozdulatát figyelte: kecsesen ingó csípőjét, lábát, mely olyan hosszúnak tűnt abban a fekete szoknyában, amit viselt. Ahogy a vére tüzelni kezdett, egy meglepően tiszta gondolat villant az agyába: el kellene mennie a lány köie mely ozeléből. Egyszerűen fel kellene mennie a hálószobájába, aztán beájulni az ágyába. Mert a csendes sötétségben csak az jár az eszében, hogy szeretkezni akar a lánnyal. És ha szeretne olyan színben feltűnni Callie előtt, mint aki

egy kicsit is méltó a lány kegyeire, akkor úriemberhez méltóan kellene viselkednie, nem pedig úgy, mint egy ősembernek. Callie elöblítette a poharát a mosogatónál, és halkan megkérdezte: – Jól vagy? Jack a folyó víz zubogása mellett alig hallotta meg a szavait. – Ennél sokkal-sokkal részegebb is lehetnék – mondta tárgyilagosan. – Egyelőre csak tartok a botrányos, eszméletvesztős, detoxikálóban végződő állapot felé. Jelenleg még nem is látok duplán. És még tudok egyenesen állni. Callie előhúzott egy konyharuhát az egyik fiókból, és leeresztett szemhéja mögül a férfira pillantott, miközben eltörölgette a poharat. – Tudom, hogy ez egy nehéz este a számodra! Jack összeráncolta a homlokát, és gondolatban újra lejátszotta maga előtt a jelenetet, ahogy barátja megcsókolja a lányt. Féltékenység mart belé, amelytől sokkal nyersebben válaszolt, mint egyébként tette volna. – Milyen nagylelkű is ez tőled. A legtöbb nő nem – Milyen nagylelkű is ez tőled. A legtöbb nő nem sajnálná azt a férfit, aki hatszáz kilométert utazott, hogy hatalmasat veszekedjen a vetélytársával. Callie összeráncolta a homlokát, mintha nem hallotta volna jól a férfi szavait, aztán a tekintete határozottá vált. A hangja még inkább. – Ezt most eleresztem a fülem mellett, mert már túl sokat ittál. És én az apád halálának az évfordulójáról beszéltem, nem arról, ami köztetek történt Blairrel. Jack az ajtófélfának dőlt, és komplett idiótának érezte magát. A szégyentől visszatért maradék józansága. Rájött, milyen közel jár hozzá, hogy teljesen elveszítse önkontrollját. Callie szexi volt, gyönyörű, és ott állt, mindössze néhány méternyire tőle. Jacknek

minden erejével küzdenie kellett a borzasztóan erős késztetés ellen, hogy a karjába vegye és száját a szájára szorítsa mindaddig, míg a lány el nem feledkezik arról, milyen érzés volt Gray csókja. A pokolba is, már a gondolatra, hogy megérinthetné, merevedése támadt. – Tudod, azt hiszem, most el kéne menned – mondta. – Miért? – Azt inkább bízd csak rám! Callie vállat vont, és letette a poharat a pultra. – Tudod, én is nemrégiben veszítettem el az apámat – mondta. – És a mi viszonyunk régóta nem volt felhőtlen. De még ha sok idő el is telt, és ellentmondásos volt a szerepük az ember életében, akkor is nehéz megbirkózni egy szülő elvesztésével. Jack majdnem felnevetett. Tagadhatatlan, hogy még mindig szenvedett az apjával való pokolian rossz viszony utóhatásaitól. De egy sokkal sürgetőbb probléma állt most ott előtte, akinek a tekintetéből együttérzés és szánalom sugárzott. Callie megköszörülte a torkát. – Annyi minden van, amiről azt kívánom, bárcsak nom apelmondtam volna az apámnak, és annyi válasz hiányzik, amelyet már sosem kaphatok meg. Ez komoly harag és düh forrása. Tudom, hogy te is valami hasonlót érezhetsz, mert elkeseredettnek tűnsz, és sosem láttalak még ennyit inni. Lehet, hogy segítene, ha beszélnél róla. Jack megmozdult, még mielőtt teljesen tudatára ébredt volna annak, amit tesz, és két hatalmas lépéssel átvágott a konyhán. A nyakszirtjénél és a derekánál fogva megragadta a lányt, és keményen magához szorította. Gondoskodott róla, hogy Callie érezze merevedésének minden centiméterét. Egyenesen a szemébe nézett, és egyáltalán nem próbálta leplezni a tekintetéből és a hangjából sugárzó vágyat.

– Nem vagyok most beszélgetős kedvemben, és ennek semmi köze apám halálához. – Szándékosan feltűnően Callie mellét kezdte bámulni. Elképzelte, amint száját az egyik, a lány pulóverének könnyű anyagán átsejlő mellbimbójára tapasztja. Aztán azt képzelte maga elé, milyen lenne megnyalogatni a bőrét, míg a lány a nevét nem kezdené nyögdécselni. Callie nyelt egyet. Ajkai szétváltak. Most könnyedén megízlelhetné a száját, gondolta Jack. Káromkodva hátrébb húzódott. Beszélnie kellene a lánnyal, nem rátámadnia. Hogyan is tekinthetné Callie többnek léha playboynál, ha képtelen türtőztetni magát? – A rohadt életbe! Próbálok tisztességesen viselkedni. Tényleg! A lány arca elsötétült. – Blair miatt. – Nem. Ma felbontottam az eljegyzést. Miattad akarok tisztességesen viselkedni. Callie rámeredt. – Mit mondtál? – Ma felbontottam az eljegyzést. – Jack még hátrébb húzódott, és dühödten beletúrt a hajába. Amikor a távolság nem tűnt elégségesnek, egészen az ajtóig hátrált. Hosszú, feszült csend következett. – Tényleg vége mindennek kettőtök között? – Igen. Vége. – Miért. Callie nem kérdő hangsúllyal ejtette ki a szót, inkább csendes határozottsággal. Jack érezte, hogy a válasza valamiképpen az egész jövőjét meghatározza majd, úgyhogy óvatosan fogalmazott, azt kívánva, bárcsak jobban bízhatna magában. Kísértésbe esett, hogy azt mondja, amit a lány hallani akar, de tudta, Callie megérdemli a teljes őszinteséget.

– Sosem szerettem. És ezzel mindig is tisztában voltam. Azt gondoltam, a megbecsülés és a barátság elegendőek lesznek, de amikor veled találkoztam, rájöttem, mi hiányzik. Callie hangja suttogássá halkult. Callie hangja suttogássá halkult. – És mi lenne az? Jack nyersen felnevetett, azt gondolva, igazán befoghatná végre azt a kibaszott pofáját. Túl sokat ivott már egy ilyen csavaros beszélgetéshez. Csak a jóisten tudja, mit bök ki végül. Biztos, hogy a lány nem venné komolyan, ha például azt mondaná neki, szerelmes belé. Márpedig ezek a szavak voltak most a nyelve hegyén. Nem, lassan kell haladnia. Csak így adhatja meg az esélyt Callie-nak, hogy mást is lásson benne, ne csak egy szé csogy lsőségesen állhatatlan alakot. – Ne kérd tőlem, hogy most bármit is megmagyarázzak! Főleg azt ne, mit érzek – mondta. – Ehhez ma este nem elég nagy a kifejezőkészségem. – Lehet, hogy akkor is meg kellene próbálkoznod vele. Callie a pultnak dőlt, mintha csak támaszra vágyott volna. Amikor a férfi csöndben maradt, hozzátette: – Nem hittem volna, hogy meg fogom kérdezni ezt tőled. De, áruld el, Jack, merre tartunk mi? Jack arra gondolt, ahogy a barátja lehajol, és megcsókolja a lányt. – Nem bánod, ha Grayről kérdezlek? – mondta komoran. Callie elvörösödött. – Ő nem nekem való. – Azt hittem, hogy értelmes, jóképű és szimpatikus. Úristen, mennyire gyűlölte ezeket a szavakat!

– Mint még egy csomó férfi. Ez nem azt jelenti, hogy velük mind randizni akarok. Jack kurtán felnevetett. – Nos hát akkor, én nemrégiben váltam szabaddá, és ezekből az erényekből legalább kettőt biztosan nem mondhatok a magaménak. Az elmúlt néhány hétben akadt pár igazán ostoba pillanatom, és láthatóan többnyire nem találtál valami szimpatikusnak – hozzá kell tennem, hogy minden okod megvolt rá. Ami a jóképűséget illeti, arról nem tudok nyilatkozni. – Úgy érezte magát, mint egy idióta. Megrázta a fejét. – Ó, a pokolba is! Tudod, most nem igazán vagyok képes az értelmes beszédre. Callie lágyan rámosolygott. – Semmi baj. Azt hiszem, tetszel, amikor kicsit buggyantan viselkedsz. Jack Callie-ra bámult. Alig akart hinni a szemének: a lány meleg tekintettel nézett rá. Feszült tartása elárulta, hogy még mindig óvatos, de bátorító arckifejezéséből ítélve Jacknek váratlanul esélye nyílt arra, hogy közelebb kerüljön hozzá. – Istenem, Callie! Én egyszerűen csak veled szeretnék lenni – mondta Jack; küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Nagyon. És most azonnal. Te vagy az első nő, aki iránt ezt érzem. Csak egyetlen esélyt kérek! Tudom, sok mindent elcsesztem, de meg szeretném próbálni boldoggá tenni téged. A pokolba is, legszívesebben mindenfélét megígérnék neked, bár nem várhatom el, hogy higgy nekem, tekintetbe véve – nos, tekintetbe véve a múltamat. Elhallgatott. Nem akarta a lányt a monogámiára tett kísérleteinek kudarcairól szóló hátborzongató részletekkel traktálni. – Nincs ezzel semmi baj! – mondta Callie a szemébe nézve. – Nem vágyom ígéretekre! Nem

holmi álomképet kergetek. Jack úgy látta, mintha felvillant volna egy reménysugár. Megpróbált belekapaszkodni. – Nézd, tudom, nem én vagyok az ideális jelölt, ha komoly kapcsolatra vágysz. – Mit nem mondasz! Én pedig már az esküvőt tervezgettem. A férfi egy hosszú pillanatig tanulmányozta. A lány arcán feltűnő aprócska mosolytól úgy érezte, elolvad. Szeretustférfi te volna megérinteni, de türtőztette magát. – Tudod, a hatásodra újra hinni kezdek olyasmiben, amit eddig csak kinevettem. – Például a Télapóban? – kérdezte Callie csillogó szemmel. Jack visszamosolygott rá. – A szerelemről beszélek. A mindörökké tartó szerelemről. A lány arckifejezése megváltozott, mintha tovatűnt volna róla az öröm. – Ne mondd ezt! Most ne! Jack szólásra nyitotta a száját, de be is csukta, amikor Callie ellépett a pult mellől. A lány tett egy lépést, majd még egyet, aztán odaért melléje. – Nem akarok beszélgetni – suttogta fátyolos – Nem akarok beszélgetni – suttogta fátyolos hangon. Jack teste pedig mintha felrobbant volna. Hitetlenségtől és hálától tágra nyílt szemmel figyelte a lányt, amint közeledik hozzá, a vörös haját, a csípőjét, karcsú derekát. Úgy mozgott, mint aki tudja, mit akar. Nyilvánvalóan nem egyszerűen a szoba másik felébe igyekezett. Egy kis bátortalanság is látszott rajta, ahogy a szája sarkát harapdálta, tekintete oda-vissza cikázott Jack arca és mellkasa között. Az ártatlanság és a nyers szexuális vonzerő ördögi párosítás – gondolta magában a férfi. Érezte,

hogy a szája teljesen kiszáradt. – Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta Callie halkan. Jack homlokát elöntötte az izzadság. – Melyik kérdésedre? – Pontosan mi is az, ami hiányzik neked? Aztán megérintette a mellkasát, a szíve fölött, amitől az őrült kalapálásba kezdett. Jézusom, sok nő ért hozzá már életében, de ilyet még sosem érzett. Ahogy Callie ott állt előtte, és a tenyere összekapcsolta a testüket, teljesen a hatalmában érezte magát. A lány akár meg is semmisíthette volna. Pusztán azzal, hogy elsétál. – Te – nyögte. – Te hiányoztál! Odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de Callie eltolta magától. – Emlékszel arra, amikor megkérdezted tőlem, milyen férfit keresek? – Jack bólintott. – Nos, olyan embert, aki mindig szerelemmel és törődéssel vesz körül. Aki tisztel, és tűzbe is menne értem. És akiben tökéletesen megbízhatok. Jack hátrébb húzódott, de Callie átfogta a nyakát, és megsimogatta. – De, tudod, mi ezzel a bökkenő? – mondta. – Sosem találtam rá. Még csak nem is járt ilyen férfi a közelemben. A valódi életben nincs túl sok romantikus hős. – A keze a férfi arca felé mozdult; Jack belecsókolt a tenyerébe. – És kívánlak téged. Jack behunyta a szemét; arra gondolt, ez a három, rekedtes hangon kimondott szó csábítóbb, mint az összes meztelen női test, amelyet eddig látott életében. – Jack, nem szeretném, ha mindenfélét ígérgetnél nekem, de egy szívességet kérek majd. A férfi kinyitotta a szemét; remélte, hogy képes megtenni, amit a lány kér tőle. – Montif eddig ládd meg: mi az?

– Csak annyi: közöld velem, ha elveszíted irántam az érdeklődésedet, még azelőtt, hogy új nő tűnne fel a láthatáron. – Felemelte a fejét; ajka olyan közel volt Jackéhez, hogy a férfi érezte édes lélegzetét. – Úgy gondolok erre az egészre, mint egy rövid kis viszonyra, úgyhogy nincsenek nagy elvárásaim. De szeretném megőrizni a méltóságomat, jó? Jack készült ellentmondani, majdnem elkezdte bizonygatni, hogy nem áll szándékában gyorsan eltűnni a lány életéből, de aztán észrevette a másik szemében a felvillanó bizalmatlanságot. Callie, magától értetődően, egyelőre úgysem hinne a szavainak – gondolta. – Úristen, hát persze! Megígérem neked. Felnyögött, és ajkát a lány ajkára szorította, nyelvével sebesen a szájába hatolva. Ahogy átfogta a derekát, érezte, amint a lány megragadja a vállánál fogva, és felágaskodik hozzá. Lehajtotta a fejét, valahonnét mélyen a torkából morgás tört fel. Arra is hajlandó lett volna, hogy térdre hullva könyörögjön, ha Callie azt akarja. – Felmegyünk? – nyögte ki. Amikor a lány bólintott, sietve karon ragadta, és keresztülhúzta a házon, fel a Vörös Szobába. Még be sem csukta maguk mögött az ajtót, amikor újra a karjába szorította, és megcsókolta, erősen és hosszan. Testével körülölelte, és szorosan magához vonta. A lábával csukta be az ajtót, és alig hallotta a csattanást, amikor bevágódott, mert épp a lány pulóvere alá csúsztatta a kezét, megérintve forró, puha bőrét. Felnyögött, miközben leráncigálta Callie felsőjét, és lerúgta saját cipőjét. Áthúzta a pulóvert a lány feje fölött, és a földre hajította. Be kellett csuknia a szemét, hogy legalább egy kicsit visszanyerje az önuralmát. Ha így haladnak tovább, magáévá teszi a lányt, még mielőtt teljesen levetkőzhetnének.

Callie átkarolta a nyakát, és az ajkához húzta a fejét, miközben ő igyekezett az ágy felé terelgetni lépéseiket. Belegabalyodtak egy karosszékbe, aztán gyorsan egy lámpa után kellett kapnia, nehogy leessen, amikor felrúgtak egy asztalkát. Végig nem szakadt el Callie ajkától, úgy tépte le magáról az inget, egyetlen mozdulattal, de azután a kézelőjével inget, egyetlen mozdulattal, de azután a kézelőjével és a mandzsettagombjaival sehogy sem boldogult. Mérgében káromkodni kezdett, Callie pedig kinevette, ahogy a gombokat rángatva szitkozódik. – Ne küzdjél vele tovább, majd én segítek! – mondta neki. Jack végignézett magán. Azért fohászkodott, bárcsak a lány ujjai gyorsan tennék dolgukat. Miközben Callie gyorsan kiszabadította, ő azt mormogta: – Inkább sosem veszem fel többé ezt az átkozott cuccot. A pokolba az összes inggel, amihez ilyen kell. A lány félénken mosolyogott rá, miközben az arany gombpárt az éjjeliszekrényre tette. Az ing fehéren gomolyogva hullott a földre, és amint a lány tágra nyílt szemmel nézett végig a testén, Jack hirtelen szeretett volna lelassítani, hogy minden közös pillanatukra emlékezhessen. Callie úgy nézett rá, mint aki még sosem látta egy férfi meztelen mellkasát. A kék szemében tükröződő csodálattól Jack úgy érezte, most fog szeretkezni életében először. Ahogy ott állt a lány előtt, hűsítő hullámként öntötte el a türelem. Ma este nem lesz elsietett ssz anatukrazex. Azt szerette volna, ha úgy lehetnének együtt, ahogy kell. Lassan. Tiszteletteljesen. De amikor Callie tovább bámulta őt, érezte, hogy újra visszatér a mohó vágyakozás. – Gyönyörű vagy! – suttogta a lány rekedtesen. Aztán a szája elé tette a kezét, mintha megpróbálná

elrejteni reakcióját. Jack úgy érezte, elveszett. – Gyere ide! – mondta. Kezébe fogta a lány kezét, leült az ágyra, és a lába közé fogta Callie-t. Callie melleit leheletvékony, fehér csipke fedte, teste csak úgy ragyogott a halvány világításban, a bőrén csábító árnyak játszottak. Jack a lány csípőjére tette a kezét, és lassan a szoknya alja felé nyúlt. Alácsúsztatta a kezét, megsimogatta a térdhajlatát, aztán felfelé indult végig a combján, érezte teste melegét. Ajkát a lány hasára szorította, miközben a cipzárral babrált. Aztán a szoknya a földre hullt. Követte a harisnya is. Jack a karjába vette a lányt, magára húzta, és mindketten az ágyra hanyatlottak. Miközben mélyen megcsókolta, fölébe hengeredett, és gyengéden megérintette a mellét. Callie megragadta a karját, teste összerándult a gyönyörtől. Jack türelmetlenül félresöpörte a melltartót, és a szájába vette a lány mellbimbóját, miközben végig az arcát nézte. Callie szeme tágra nyílt a meglepetéstől, teste ívben hátrafeszült, szétvetette a lábát. Úgy tűnt, mintha korábban fogalma sem lett volna róla, hogy a teste ilyen érzésekre is képes. Ettől Jack kis híján teljesen elveszítette az önuralmát. Remegő kézzel, gyorsan levette a melltartót, és a lány fölé magasodott. Érezte hajában a lány ujjait, miközben teljes súlya Callie csípőjére nehezedett. Abban a pillanatban, amikor megérezte Callie csupasz mellbimbóit a mellkasán, és forró ölét a nadrágján keresztül, az a futó gondolat villant fel benne, hogy ezek után más emberré válik. És ez egyáltalán nem baj. 15. fejezet Callie érezte, amint Jack ránehezedik. Végigsimított hátának sima bőrén. Ahogy a férfi a

nyakába csókolt, tudta, hogy helyesen döntött. Kívánta Jacket, Jack pedig kívánta őt. A tökéletes szerelemről szőtt tinédzserkori álmodozásnak nincs helye a valóságos életben. Az ember mindig csak a jelen pillanatot élheti meg. És ő most épp azt élte meg, amint Jack, szinte teljesen meztelenül, fölébe magasodik, és remegő kézzel hozzáér. A férfi végigcsókolta a mellei között, lefelé haladva, keze pedig Callie bugyijába siklott. Callie türelmetlenül megemelte a csípőjét. Az járt a fejében, milyen jó érzés is lehet majd, ha semmi nem lesz kettőjük között. Jack lecsúsztatta az anyagot a lábszárán, és amint megszabadította Callie-t a leheletfinom selyem ruhadarabtól, a combja belső oldalát kezdte simogatni. – Kellesz nekem – mondta rekedten. – Ó, istenem… Callie érezte a férfi száját, forrón és nedvesen, a köldöke tájékán. A csókja okozta megrázkódtatást forró áradat sodorta el, amikor megérezte az ölét végigsimító ujjakat. Jackből mélységes, megelégedett nyögés tört fel, és Callie újra a száját kereste, hogy megcsókolhassa. Amikor Jack hátránta megebb húzódott, a lány tiltakozón felkiáltott, de a férfi csak a nadrágját vette le. A ruha a padlóra hullott, Jack alsónadrágja is követte. Aztán a férfi meztelen teste ott magasodott fölötte. Ahogy érezte, amint kemény, tompa férfiassága az ágyékának szorul, hátrafeszítette a derekát, és hatalmas csalódást keltett benne, amikor Jack abbahagyta a csókolgatását, és elhúzódott. – Nem bírom ki, nem bírom… küldj el engem a pokolba, most rögtön, vagy én… Jack nyakán kidagadtak az erek, széles válla megfeszült a visszafojtott indulattól. Még uralkodott magán. De már csak alig.

Callie egy tizedmásodpercig félelmet érzett. Nos, hát ez az. Jack szemébe nézett. Kimondhatná a szót, és nem lépnének tovább. Másnap reggel anélkül ébredhetne, hogy megismerkedett volna a mennyország egy darabkájával. Egyedül ébredhetne. Még mindig szüzen. De az élet annyira átkozottul rövid ahhoz, hogy árnyékban éljünk. Így hát Callie kinyújtotta a kezét, és megérintette Jack arcát, kényszerítve, hogy újra megcsókolja őt. – Szeretkezz velem! – suttogta. Érezte, amint Jack megremeg az örömtől, aztán újra megcsókolta, és elhelyezkedett fölötte. Egyetlen hatalmas lökéssel behatolt a testébe. Callie elfintorodott az éles fájdalomtól, de aztán a szúrást olyan érzés váltotta fel, amelyet még sohasem tapasztalt. Felmordult örömében, aztán hirtelen észrevette, hogy Jack mozdulatlanná dermedt. Nem tetszett neki a férfi arckifejezése. A szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, miközben valahová a háta mögé nézett, a falra. – Jack? – kérdezte halkan. Jack teljesen üres tekintettel nézett le rá. Callie szinte nem ismert rá. Zavarba jött az idegen arctól, tekintve, hogy a másik még mindig benne volt. – Jól vagy? – kérdezte Jack tompa hangon. Miután Callie bólintott, a férfi lassan elhúzódott tőle, és óvatosan betakargatta a paplannal. Aztán az ágy szélére ült. – Mondd azt, hogy nem vagy… hogy nem voltál… – Szűz? – Callie a férfi térdét szorító kezére meredt. – Hát, de igen. Jack oldalról nézett rá. – És nem gondoltad, hogy említened kellene? – És nem gondoltad, hogy említened kellene? – Nem a gondolkodással voltam elfoglalva.

Jack ingatni kezdte a fejét jobbra-balra. – Jézusom… – Mi a különbség amiatt, hogy első alkalommal történik meg velem? Az nem zavarna, ha… más férfival is lettem volna előtted, igaz? A férfi érdesen felnevetett. – Úristen, nem is akarom elhinni, hogy tényleg ezt mondom, de örülök annak, hogy senki mással nem voltál még! – Már nem rázta a fejét. – Csak szerettem volna tudni róla. Nagyon másképp csináltam volna mindent! – Én, ööö, azt hiszem, mindent teljesen jól csináltál. Hosszú szünet következett. Callie fázni kezdett, amint elképzelte, Jack hamarosan felveszi a ruháit, zi jeseés kirohan a szobából, úgy, mint akkor az a srác a kollégiumban. De Jack nem tenné ezt velem, nyugtatgatta magát. Biztosan nem. A férfi újra ránézett. – Olyan élményt érdemeltél volna, amelyre egész életedben szívesen emlékszel vissza. – Nem is tudom, Jack. Szerintem felejthetetlen voltál. Callie szándékosan könnyed hangot ütött meg, nem akarta még csak sejtetni sem, milyen nyomorultul érezné magát, ha a férfi fogná magát, és faképnél hagyná. Kielégítetlenül. Egyedül. Jack komoly tekintettel fürkészte. Callie jól látta: azon töpreng, vajon fájdalmat okozott-e neki. Végül megköszörülte a torkát. – Szeretném… újra megpróbálni az egészet. Callie elmosolyodott, és feléje nyúlt. Jack, óvatosan mozogva, mintha attól tartana, eltörheti, becsusszant mellé. Odanyúlt, és végigsimított Callie arcán, aztán egy hajfürtjét visszaigazgatta a füle mögé. Keze tovább vándorolt, az állkapcsa vonalát követve; hüvelykujját Callie alsó

ajkára szorította, miközben kicsit megdöntötte a lány fejét. Gyengédség tükröződött az arcán, olyan törődés, amely megszelídítette újra feltörő vágyát. Amikor megcsókolta a lányt, a szája leheletfinoman érintette Callie ajkait, szinte dühítő gyengédséggel. Nem volt hajlandó erősebbre váltani. Callie hiába vágyott többre, Jack elhúzódott előle. Helyette a nyakát kezdte simogatni, aztán a kulcscsontját, majd a melle alatt; a lány összes érzéke sóvárogni kezdett, amikor a férfi kezét az ajka is követte. Hiába próbálkozott egyre sürgetőbben, Jack kisiklott a kezei közül, tovább kényeztette ujjaival és szájával, miközben elhárított minden viszonzást. Még akkor sem volt hajlandó szorosabban hozzábújni, amikor Callie-ból szakadozott kiáltással tört fel a sóvárgás. Callie a férfi karjába kapaszkodott, úgy próbálta magához húzni, de ő továbbra is könnyedén simogatta a bőrét, a mellét és a hasát csókolgatta, miközben keze a combja felé indult. Gyönyörtelien dühítő kínzás volt; a lány testében egyre csak nőtt és nőtt a feszültség, végül már a körmével Jack hátába vájva próbálta közelebb húzni a férfit. Aztán Jack megcsókolta, ott, ahol korábban senki. Fehér izzás hasított beléje. Jack csak akkor került fölébe, amikor testében már elült a gyönyör hullámai keltette remegés. Ezúttal, amikor a férfi becsusszant, Callie csak örömtelien édes borzongást érzett. – Callie – kérdezte Jack rekedten –, jól vagy? Úgy hangzott, mintha összeszorított foggal beszélne. Teste rázkódott. Callie érezte, amint remeg fölötte. Benne. – Annyira finom vagy! – suttogta Jack nyakába. Jack nem mozdult. A lány végigsimított feszes hátizmain, a vállán; hirtelen beléhasított a félelem, hogy a másik talán újra visszahúzódik majd.

– És te… jó neked? – kérdezte. Jack a vállába fúrta a fejét. – Édes istenem! Igen. Callie megmozdult alatta. Hallotala viszota, amint a férfi felnyög, ahogy testük összedörzsölődik. Azután Jack keményen megragadta, és mozogni kezdett benne. Amikor lökései egyre erőteljesebbek lettek, együtt haladtak az egyre forróbb szenvedély felé. Callie-ból rekedtes kiáltás tört fel, ahogy újra felrobbant testében a fehér izzás. Közben távolról hallotta Jack mélyről jövő torokhangját, érezte remegését. Azután elcsendesülve feküdtek. Callie érezte, amint a férfi elernyed mellette, habár még mindig zihált. – Jól vagy? – kérdezte Jack. Callie bólintott; nem bízott benne, hogy képes lenne megszólalni. lenne megszólalni. Öröm töltötte el, amiért várt a férfira. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Hálás volt a sötétségnek. Nem akart magyarázkodni. Túl nehéz lett volna megértetni Jackkel, milyen jó érzés volt az egész. Hogy milyen jó volt hozzá. Jack áthelyezte a testsúlyát, most már mellette feküdt. Callie elfordította a fejét, az ólomüveg ablakon beszivárgó fényt figyelve. Érezte, amint Jack megsimogatja az arcát. Aztán a férfi keze lefékezett, ahogy könnyeinek nyomára bukkant. – Callie, mi a baj? – kérdezte sürgetően. Callie bizonytalanul kinyögött valamit, amit meggyőző semminek szánt. Jack maga felé fordította a lány fejét. – Mondd el nekem, mi történt. Callie szipogva letörölte a könnyeit. – Csak egy kicsit érzelgős vagyok, ennyi az egész. – Fájdalmat okoztam? – Jack hangja mély és

férfias volt, bársonyos a sötétben. Teli aggodalommal. Még nem, gondolta magában Callie. És istenem, remélte, hogy nem is fog. – Callie? A lány letörölt egy újabb könnycseppet, és így szólt: – Nem akarok beléd szeretni. – Édes istenem, mennyire szerencsés lennék… – Jack nem fejezte be a mondatot. – Ugye tudod, hogy sosem akarnálak megbántani? Callie bólintott. – És megteszem majd, ami tőlem telik. Callie aggodalmaskodni kezdett azon, mi minden történik majd kettejük között, de aztán leállította magát. A jelen. A jelennel kell törődnie. Jack most itt van vele, és szorosan öleli. A jövőjükkel kapcsolatos gondolatok csak elpusztítják mindazt, aminek a jelenben örülhetnének. Eltökélten behunyta a szemét, és közelebb húzódva Jackhez, a férfi karjára hajtotta a fejét. Jack gyengéden, nyugtatóan megölelte, Callie pedig végre álomba szenderült. Másnap kora reggel volt még, amikor érezte, hogy Jack kikel mellőle az ágyból. A hajnali szürkületben figyelte, amint a férfi belebújik a nadrágjába, lehajtott fejjel a cipzárjával, majd a gombokkal bajlódott. Amikor végül megfordult, és elkapta Callie tekintetét, elmosolyodott. – Mennem kell, de adhatok még egy jóreggeltcsókot? – kérdezte. Hangjában ismét gyengédség bujkált. – Hát persze! Jack odaült mellé az ágyra, és lehajolt. Callie a száját nyújtotta a csókért, de a férfi a kezét fogta meg. Kihajlította az ujjait, és tenyere finom bőrére szorította az ajkát. – Jó reggelt, Callie! – mondta. Aztán újra

visszahajlítgatva a lány ujjait, megszorította a kezét. Utána finoman megcsókolta a száját, és kiment a szobából. Amikor Callie, ismét felébredve, nyújtózkodott egyet, szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen feszülést érzett a testében. Hanyatt feküdt, az ágy fölötti baldachint nézegette, és Jackre gondolt. Az éjjeli események felvillanó emlékképeinek nem tudott ellenállni. Sejtése helyesnek bizonyult. A férfi hihetetlen szerető volt, habár nem feltétlenül olyan okokból, amilyeneket korábban feltételezett. Az esett legjobban, ahogy Jack a karjában tartotta, utána. Amikor végül kikelt az ágyból, észrevette Jack kézelő nélküli ingét a földön; odanyúlt, és felvette. Orrához emelte a finom vásznat, nagyot lélegzett; cédrusfa szappant sejtett, meg valami sokkal megfoghatatlanabb, csak Jackre jellemző illatot. Körülnézett; a perzsaszőnyegen észrevette az elhullajtott mandzsettagombokat. Ha az emeleti szobalány rábukkanna a szobájában Jack széttépett ingére, az olyan híreszteléseket indíthatna be, amelyre egyelőre egyikük sincs felkészülve. Gyorsan összeszedett mindent a padlóról, lezuhanyozott és felöltözött. Jack ingét a hóna alá csapta, és átvágott a hallon. Amikor bekopogott a férfi hálószobájának ajtaján, nem kapott választ, úgyhogy bedugta a fejét, és halkan Jacket szólította. A mahagónibútorok és az olajfestmények olyanok voltak, mint ahogy elképzelte. Inkább a berendezés személytelensége lepte meg. Sehol sem voltak a nyaralásokon készült pillanatfelvételek Jackről, vagy a szék hátára dobott ruhák, esetleg az éjjeliszekrényre halmozott folyóiratok és könyvek kupacai. Akár egy luxushotel egyik szobájába lépett volna. Csalódást érzett, amiért a helyiség nem árult el neki semmit a férfiról.

el neki semmit a férfiról. De ez túl nagy elvárás is lenne egy színharmóniától, gondolta szarkasztikusan, szemügyre véve a mohazöld falakat. Még egy ilyen rafináltan összehangolttól is. Az egyetlen rendetlen részlet az ágy volt. Jack félrehajtotta a takarókat, a párnákat pedig a bársonyborítású ágytámlának halmozta; mintha töprengéssel töltötte volna az éjszakát. – Segíthetek valamiben? – szólalt meg mögötte hangosan Mrs. Walker. Callie sarkon fordult, és keresztbe fonta a karját, miközben az asszony úgy sietett keresztül a hallon, mintha csak valaki megzavarta volna a dolgok természetes folyását. Aztán Mrs. Walker észrevette az inget, és összeszűkült a szeme. – Szüksége van valamire a fiamtól? Callie áradóan könnyelmű hangulatában azt gondolta: nem, ellenkezőleg, már eleget kaptam tőle az elmúlt éjszaka. Megrántotta a vállát, és emlékezetébe idézte a bántalmazókkal való bánásmód negyedik alapszabályát: ne vegyünk tudomást róluk. Nem lesz semmi probléma, ha az ember egyszerűen nem hajlandó elismerni a probléma létezését. Nyugodtan odalépett az ágyhoz, és az összegyűrt takarókra fektette az inget. – Legyen szép napja, Mrs. Walker! – mormolta, miközben kisietett. Most az egyszer úgy tűnt, az asszony képtelen megszólalni. Callie, miközben a konyha felé tartott, borzasztóan vágyott arra, bárcsak ne időzített volna ilyen remekül Mrs. Walker. Vagy talán neki nem kellett volna ennyire lelkiismeretesnek lennie. Ha egyszerűen a szobájában hagyta volna az inget, elrejtette volna az egyik fiókban, később odaadhatta volna Jacknek…

Az ördögbe is. Mintha az ember azért karambolozna, mert a biztonsági övét igazgatja. Jack újságot olvasott és kávét ivott, amikor Callie belépett a konyhába. Abban a pillanatban, amint meglátta a lányt, elmosolyodott. Öltönyt viselt, kék selyem nyakkendőjét tökéletes csomóra kötötte, és úgy festett, mint aki túl civilizált ahhoz, hogy akár csak a felére is képes legyen a múlt éjszakai mutatványoknak. De aztán Callie-ra nézett, és a tekintetében felvillant a tűz. – Jó reggelt! – Mosolya lassú és szexi volt, miközben az asztalra rakta a Boston Globe-ot. – Hogy aludtál? Callie érezte, hogy mohó bozóttűz sebességével önti el az arcát a pír. – Jól. Nagyon jól! – Gyere ide! – mondta Jack lágyan. Callie hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, senki nincs a közelükben, aztán odalépett a férfihoz. Alighogy karnyújtásnyira ért, Jack magához húzta. A lány ösztönösen meg szerette volna simogatni a férfi haját, de aztán lefékezett, mert nem akarta összekócolni. – Nem, érints csak meg! – mondta Jack. – Bárhol. Amikor Callie belemélyesztette ujjait sűrű hajába, a férfi felpillantott rá. – Sajnálom, hogy nem töltöttünk együtt több időt ma reggel, de azt gondoltam, talán értékelni fogod a diszkréciómat. – Köszönöm. Callie megérintette a férfi ajkát szájával, és könnyedén megcsókolta, de Jack nem eresztette el. Ellenkezőleg! A csók egyre hevesebbé vált. Callie végül akarata ellenére, vonakodva elhúzódott. Jack szemlátomást vonakodva eresztette el. – Most legszívesebben visszamennék az emeletre, és a megfelelő módon kezdeném a napot.

Vagy még jobb lenne, ha egyáltalán ki sem kelnénk az ágyból. Callie még akkor is mosolygott, amikor Thomas lejött a hátsó lépcsőn. Miközben a férfi és Jack beszélgetésbe merültek, ő valami kis reggelit készített magának, és az előtte álló napon töprengett. Amikor eszébe jutott az előző nap talált levél, szerette volna megmutatni Jacknek. – Van egy perced, mielőtt elmész? – kérdezte a férfit, mikor az távozni készült. – Szeretnék neked valamit megmutatni a műhelyben. Jack felkapta az aktatáskáját, és gyorsan az ajtó felé indult. – Micsoda fantasztikus ötlet! Callie nevetett, miközben Jack kilökdöste a konyhából, Arthur pedig előreügetett. A reggel hűvös volt; leheletük fehér páraként tört elő, ahogy keresztülvágtak a felhajtón. – Austelőreügemi azt illeti, Jack, azt hiszem, akadt egy problémánk. egy problémánk. – A festménnyel? – Nem. Az anyád meglátott a szobádban, ma reggel. – Callie Jackre pillantott, aki felvont szemöldökkel nézett rá. – Az ingedet vittem vissza. – Ó! – Úgy gondoltam, talán tudni szeretnél róla. Nem tűnt túl boldognak. – Nem, el tudom képzelni, hogy nem. – Nem úgy nézel ki, mint akit túlságosan érdekel – jegyezte meg Callie, miközben kinyitotta a garázsajtót. Jack sötéten elmosolyodott. – Csak tartsd eszedben, hogy az anyám nem a te problémád. És ne aggódj emiatt! Harapós tud lenni, de alapvetően ártalmatlan. Callie felidézte magában az asszony számító tekintetét, és nem volt olyan biztos ebben.

Ahogy felfelé lépdeltek a szűkös lépcsőkön, nagyon is tudatában volt a férfi közelségének, és rájött, már nem igazán érdekli a levél, amit a papírok között talált. Szóval ezért szokták mondani, hogy ne keverjük az üzletet az élvezetekkel! Annyira lefoglalta gondolatait a Jackkel való szerelmeskedés, hogy alig bírt két összefüggő mondatot kinyögni. És iszonyatos csalódást érzett, amikor a férfi egyenesen a képhez lépett. Miközben Jack a képet vizsgálgatta, Callie odairányította a reflektort, hogy jobban lássanak. A munka, amelyet a vászon bal alsó sarkában kezdett, immár továbbhaladt a kép közepe felé. – Egész sokat haladtál. – Jól megy. Azt hiszem, sikerült eltalálni az oldószert. Csak a régi lakkréteget szedi le, és örömmel látom, hogy az alatta lévő festékréteg masszív. Igazán várom már, hogy az arcon dolgozhassak! Jack kiegyenesedett. – Na és mit szerettél volna mutatni nekem? Szeme a lány ruhájára siklott, és az arcára írt várakozásból ítélve azt képzelte maga elé, miként szabadul meg tőlük. Callie elmosolyodott, és a kanapénál lévő dohányzóasztalkához lépett. Felemelte a levéltöredéket, és így szólt: – Nem szeretnék elhamarkodott következtetéseket levonni, de szeretném azt hinni, hogy ezeket a sorokat Nathaniel írta. Jack óvatosan, a szélénél fogva meg a levelet, elolvasta a sorokat. – Reméltem, hogy rábukkansz valami ilyesmire. Callie összevont szemöldökkel töprengett, vajon mire is célozhatott a férfi. – Gyere velem! 16. fejezet Callie követte Jacket, vissza a házba.

Egyenesen a férfi dolgozószobájába mentek. A lány épp le akart ülni az asztallal szembe, amikor feltűntek neki a padlón szétszóródott üvegszilánkok. – Mi történt itt? Lehajolt, és elkezdte összeszedegetni a nagyobb darabokat. Jack odatérdelt, és segített neki. – Úgy tűnik, az ights elknelemzés nem erősségem. – Amikor Callie csak értetlenül bámult rá, Jack ferdén rámosolygott, és a szemébe nézett. – De ne aggódj! Legközelebb, ha majd pszichológiai boncolgatásnak érzem szükségét, előtte elzárom az üvegféléket. – Min gondolkodtál? A férfi végigsimított a tenyerében fekvő üvegszilánkon. – Azon, hogy te mennyire más vagy. – Ó! Callie számára ez nem tűnt valami biztatónak, tekintve, hogy a férfi végül falhoz vágott valamit. – Tudsz róla, hogy egyszer volt egy olyan barátnőm, aki azt kérte, vegyek neki egy autót? Callie megrázta a fejét, és újra szedegetni kezdte az üvegdarabokat. Nem igazán szeretett volna a férfi korábbi szeretőiről hallani. – Nem lep meg. – Azért akarta, hogy vásárolgatni járhasson vele. Olaszországban voltunk, és kiakadt, mert nem akart bérautót. Túlságosan emlékeztette a tömegközlekedésre. Callie halványan elmosolyodott, de közben összeszorult a gyomra, amint maga elé képzelte Jacket holmi romantikus kiruccanáson. – Hadd találgassak! Nyilván nem egy Ford Escortról volt szó, igaz? Jack megrázta a fejét. – Egy Ferrariról. Sárgát akart. A lány felhúzta a szemöldökét. – Hogy menjen a hajához, hát persze. És mit

csináltál? – Vettem neki egyet. – Biztosan örült neki. – Amikor maga is kihallotta a neheztelést a hangjából, hozzátette: – Úgy értem… – Boldoggá tette, de nem azért, mert igazán vágyott az autóra. Teszt volt az egész, abszurd teszt arról, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni érte. – Jack vállat vont. – És én igazán örömmel felvilágosítottam arról, hogy hol húzódnak a határaim. Tudtam, ezt a Ferrarit örökre megjegyzi majd. Szíves-örömest teljesítettem a kívánságát, különösen úgy, hogy csak egy napig lehetett az övé a kocsi. Megvettem az autót, átkötöttem egy nagy piros szalaggal, és mondtam neki, hogy menjen, mulasson egyet. Aznap este, amikor hazaért, közöltem vele: nem akarom többet látni, és elhajtottam. Hónapokkal később hívott fel. Callie feltápászkodott, és kidobta az összeszedegetett törmeléket a szemetesbe. Ez a fajta keménykedés, a történetben szereplő mindkét fél részéről, távol esett tőle. – Biztos vagy benne, hogy csak teszt volt? Akár őszinték is lehettek az indítékai. – Arra használta a kocsit, hogy meglátogassa a másik szeretőjét. Kétségkívül azért, mert meg akarta próbálni bevonni őt is a versengésbe. – Ó! – Szerintem te ilyesmit sosem tennél. Callie elnevette magát. – Hát, ebben igazad van. Jack a szemetesbe dobta a kezében lévő szilánkokat. – Ma reggel az ágyban ültem, és rájöttem, mennyi mindent szeretnék tőled. Olyasmiket, amiket korábban egyetlenbboldo más nőtől sem. – Mint például? – kérdezte Callie lélegzetét visszafojtva. – Sok kapcsolatom volt, amelyek kívülről nézve jól

festettek – egy pillanatra elhallgatott, és keserűen elmosolyodott –, talán azért, mert többnyire estélyiben feszítettünk. A zárt ajtók mögött azonban csak némi testmozgáshoz hasonlítható szex volt, és semmi más. Még Blairrel is – akit pedig tiszteltem – hiányzott valami. Veled azonban – mondta, és egyenesen a lány szemébe nézett – tudom, hogy több is lehetséges; és az egészet akarom! Tudom, te futó viszonyként tekintesz erre az egészre, de nekem nemcsak az ágyban van rád szükségem, hanem az egész életemben. A te arcodat akarom hanem az egész életemben. A te arcodat akarom látni, amikor felébredek. Haza szeretnék jönni déltájban azért, mert tudom, hogy itthon vagy, én pedig vágyom rád. Azt akarom, hogy bízz bennem. És ki akarom érdemelni ezt a bizalmat. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Jack felemelt kézzel türelemre intette. – Tudom, tudom. Mindezt egy olyan ember mondja, aki a múlt éjszaka arról beszélt neked, hogy mennyire nem alkalmas normális párkapcsolatra. De tényleg sokat gondolkodtam ezen. A pokolba is, most már hetek óta egyfolytában rajtad gondolkodom. Csábító lett volna hinni a férfinak, és beleélni magát közös jövőjükbe. De Callie azért igyekezett észben tartani: továbbra is az a legésszerűbb, ha csak alkalmi szeretőként gondol a férfira. Egy keveset beszéltek érzéseikről, és eltöltöttek együtt egy csodálatos éjszakát, de még mindig borzasztóan korai lenne megjósolni, hova fejlődhet kettejük kapcsolata. – Mindez időbe telik, Jack. – Tudom. És kész vagyok megkockáztatni a befektetést, ha te is készen állsz erre. A lány figyelmesen nézett rá. – Én igen. – Jó.

A férfi szájon csókolta, aztán odalépett az íróasztalához, és kihúzott egy fiókot. – Jack? A másik felnézett. – Csak hogy tudd, én teljesen elégedett vagyok a tömegközlekedéssel! De ez nem azt jelenti, hogy azt szeretném, vegyél nekem egy buszt, és így bizonyítsad az érzelmeidet, jó? Jack nevetve húzott elő egy hosszúkás borítékot. – Megegyeztünk. A papír, amelyet előhúzott, ugyanolyan halványbarna színű volt, mint amilyet Callie talált, csak sokkal kisebb. – Ez egy levéltöredék, melyet öt évvel ezelőtt találtam, amikor apám hagyatékát rendezgettük. A lány közelebb lépett, Jack pedig hangosan felolvasta a levelet. – Legdrágább egyetlenem, természetesen szerettem volna találkozni veled. A félelem, nem pedig szerelmem lankadása tartott távol. Nem haboznék, hogy mindent kockára tegyek, pusztán egyetlen arcodra vetett pillantásért, de ő hatalmas árulásnak érezné szerelmünket. Barátságotok, melyet egymás iránt éreztek, és mely olyan erős, akárha apa és fia lennétek, semmivé válna. És mindezek után hogyan lennél képes parancsnoksága alatt harcolni? De Concord után újra találkozhatunk, és… – Jack felpillantott. – Nos, ez minden. Callie lenyűgözve meredt rá. – Láthatnám én is? A férfi odanyújtotta neki a papírlapot. A kézírás más volt, sokkal kacskaringósabb. Egy nő levele – gondolta Callie. – Megőriztem – mondta Jack –, mert régi és érdekes, de sosem gondoltam volna, hogy bármi köze lehet Nathanielhez. A család számos tagja szolgált katonaként, és részt vettek különböző

csatákban a tizennyolcadik század végén meg a tizenkilencedik század elején. De azt a töredéket figyelembe véve, amit te találtál, az ember kombinálni kezdhet. – Szerintem is. Callie összevetette a két levelet, és meglepetve látta, milyen hasonlóan fakult ki a tinta mindkettőn. Jack vállat vont. – Elolvastam a Nathanieltől származó összes feljegyzést. Sosem említett egyetlen nőt sem, egészen addig, míg el nem vette Jane Hatte-et. Rowe tábornokot azonban többször is megemlíti. Alatta harcolt az angolok ellen a concordi csatában. Ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz, Rowe-nak pedig volt egy felesége, Sarah. Callie a férfira nézett. – Ezek szerint lehet, hogy Nathaniel és Sarah között volt valami? – Ez megmagyarázná, miért nem házasodott meg Nathaniel még olyan sokáig. – Jack visszavette a levelet, és becsúsztatta a borítékba azzal együtt, amit Callie talált. – Micsoda szerencse, hogy Grace eljön az estélyre a jövő héten. Talán szolgálhat néhány hiányzó részlettel. Callie megköszörülte a torkát. – Figyelj, ami a hálaadást illeti, gondolom, lesznek vendégeid, úgyhogy visszamennék New Yorkba, míg… – De nem akarom, hogy elmenj! Hacsak nincsenek olyan családtagjaid, akiket szeretnél meglátogatni, maradj itt! meglátogatni, maradj itt! Jack mindezt gyorsan és határozottan mondta. Callie akarata ellenére elmosolyodott. – Nem lesz szükséged a szobámra? – Nem. És ha esetleg nem tudnánk mindenkit elszállásolni, akkor is inkább hotelbe küldeném a vendégeket, mintsem hogy téged kirakjalak.

A lány egyre szélesebben mosolygott. – És mi a helyzet az ünnepi vacsorával? – Nem igazán követjük a pulykás hagyományt. Mióta apám meghalt, azóta nem. A nagy esemény a szokásos éves ünnepi estélyünk, másnap. Erre természetesen meghívlak. Callie örömmel bólintott. – Jó, akkor itt maradok mindkettőre. A férfi elégedetten mosolyogott. – És velem vacsorázol ma este? – Nagyon szeretnék. – Akkor jó! Nehéz napom lesz, egy csomó, nem az irodában lévő tárgyalással, de megígérem, hogy hat körül visszaérek. És addigra nagyon éhes leszek! Ahogy a férfi félig leeresztett szemhéja mögül rápillantott, a lány teste felforrósodott. Jack, mozgásából világosan kiolvasható szándékkal, megkerülte az asztalt, karjába szorította a lányt, és megcsókolta. Mindkettejük lélegzete zihálni kezdett. < kevilp height="0pt" width="1em" align="justify">– Gondolok majd rád – mondta Jack. – Egész nap. Az érzés kölcsönös volt. Callie majdnem az egész napot a festményen munkálkodva töltötte, miközben felfelmerült benne Jack arca. Négykor rövid szünetet tartott, és kiment, hogy játsszon egyet Arthurral az udvaron. A ház oldalánál Arthur kedvenc faágát próbálta minél messzebb elhajítani, amikor egy elegáns fekete autó kanyarodott fel a behajtón. Miközben Arthur a faág után iramodott, Callie a limuzint figyelte, amely megállt a bejárati oszlopcsarnok előtt. Egy egyenruhás sofőr szállt ki, és kinyitotta a távolabbi ajtót. Magas, karcsú nő bújt elő az autóból. Még a gyep túloldaláról is jól látszott, mennyire fontos személyiség. Fekete kosztümöt viselt. Rövid, rafinált

hajával rendkívül elegánsan festett. Callie-nak olyan érzése támadt, mintha valahol már látta volna a nőt. Talán Stanley galériájában? A ház ajtaja kinyílt. Mrs. Walker kitárt karral sietett előre. Miközben a két nő összeölelkezett, Arthur visszatért a bottal, és ledobta Callie lába elé. A lány gyorsan eldobta, és újra a ház felé fordult, de nem akadt más látnivaló. A két asszony eltűnt a házban, a limuzin sofőrje pedig az autónak támaszkodott, mint aki hozzászokott a várakozáshoz. Callie visszatért a munkájához. Türelmetlenül várta, hogy leteljen a két óra, és ő Jackkel együtt elszabaduljon a házból. Furcsa módon ezer négyzetméter is lehet fojtogató. A lány alig várta, hogy kettesben maradhassanak. Úgy érezte, némi csókolózás az Aston Martinban épp jó lesz arra, hogy azzal kezdjék és fejezzék be az estét. Lehet, hogy ennek a gondolatmenetnek az alapján talán jobb lenne, ha Jack egy Volvo kombival járna. Vagy egy kisteherautóval. Egy órával később meghallotta a garázsajtó nyílását, majd Jack autójának mély brummogását. Lekapta magáról a védőmaszkot, és ujjával belefésülve, elrendezgette a haját a vállán. Amikor a férfi feljött az emeletre, Callie örömmel itta be széles mosolyának látványát. – Hiányoztál! – szólt Jack. – Hogy telt a napod? – Remekül haladtam ma délután. Vess csak egy pillantást a feje tetejére! Mennyire lenyűgözőek a hullámok a hajában! Callie a kép fölé hajolt, és fapálcikájával az említett területre mutatott. Jack odalépett mögé, és a vállára tette a kezét. Épp Callie füle mellett szólalt meg. – Van itt számodra valamim. A lány felnézett, érezte, amint várakozóan felpezsdül a vére. De ahelyett, hogy Jack

megcsókolta volna, egy fényes zacskót rakott az asztalára, selyemfülekkel. Callie megmerevedett, amikor észrevette rajta a Cartier feliratot. – Mi ez? – Csak egy kis ajándék. Gyerünk, nézd meg, mi van benne. A lány előhúzott egy jókora piros bőrdobozt; amikor kinyitotta, megrázta a fejét. Egy aranyóra volt benne. – Jack, ezt nem fogadhatom el! – Miért nem? – A férfi odanyúlt,rfijándék. és kivette a gyönyörű szerkezetet a tokjából. – kivette a gyönyörű szerkezetet a tokjából. – Szükséged van egy órára. – Igen, persze, de nem ilyenre! Ez az óra bizonyára legalább tíz-húszezer dollárba kerülhetett – gondolta. – Próbáld fel! Jack felcsúsztatta az órát a kezén át a csuklójára. Nehéznek tűnt, és nagyon fura érzés volt. – Tökéletesen áll – mondta a férfi elégedetten. – Jack, ez túl nagy ajándék. A másik türelmetlenül elfintorodott. – Ez a cucc jelzi az időt. Csak ez az, ami számít. – De erre egy Timex is megfelelne. Jack a homlokát ráncolta. – Miért nem vehetek neked ajándékot? Az emberek egyfolytában ajándékokat vesznek, és ajándékokat kapnak. Őszintén szólva, ez a kiskereskedelmi forgalom fő bevételi forrása. Callie felállt. – De vehetsz! De… teljesen mást értesz ajándék alatt, mint a többi ember. – Nem érdekel a többi ember. – Rendben. Akkor mást, mint én. – Callie a férfi szemébe nézett. – Jack, őszinte leszek hozzád. Egy fillérem sincs, azon kívül, amit majd a munka végén

fizetsz nekem. Az a hely Chelsea-ben? Nos, ott lakom. A Chanel kosztüm? Egy barátomé. Nem a te világodból való vagyok. Még csak nem is hasonlóból. – Tudom. Callie összehúzott szemmel méregette. Hát persze hogy tudja, gondolta. Nem hülye. Jack keresztbe fonta a karját. – És tudom, hová akarsz kilyukadni ezzel az egésszel, úgyhogy hadd áruljam el: egyáltalán nem érdekel, honnan jössz. A legkevésbé sem. Callie alaposan szemügyre vette a férfit, aztán újra az órára nézett. – Nem fogok megváltozni, tudod. Bármit is veszel nekem, sosem leszek társasági hölgy, aki rajong a ruhákért, a cipőkért meg az estélyekért. Először is utálok vásárolgatni. – Akkor ne vásárolgass! – És nevetségesen széles a lábfejem, szóval azok a Szex és New York-os cipők amúgy sem mennének rám. – Ami azt jelenti, hogy biztosan állsz a földön. Igen hasznos tulajdonság – mondta Jack komoly képpel. Callie égnek emelte a tekintetét. – És utálom a tömeget! Hogy őszinte legyek, mármár antiszociálisnak vagyok nevezhető. Nem zavarnak az emberek, de azt szeretem, ha nincsenek túl sokan a közelemben. – Akkor nem megyünk el a Times Square-re, a szilvesztert ünnepelni? Micsoda csalódás! A férfi arcán tükröződő rémület láttán Callie-ból kitört a nevetés. – Nem hiszem el, hogy nem bánod. – Nos, egy kicsit megráz, hogy a jövőben nem veszünk részt a fergeteges újévi bulin, de még mindig ott a tévé. Jack mosolyogva magához húzta a lányt. Egy csókot nyomott a szájára.

– Épp olyannak szeretlek, mint amilyen vagy. – A lány csuklója felé biccentett. – Ha tényleg utálod ezt az órát, visszaveszem, de csak azzal a feltétellel, ha megígéred, hogy mindennap ebédelsz. De ez egy ajándék, tőlem neked, és remélem, legalább kipróbálod. Callie átkarolta a férfit. – Rendben, adok neki egy esélyt. És köszönöm! Jack a lány nyakának legérzékenyebb pontjánál szimatolt. – Úristen, milyen finom illatod van! Milyen parfümöt használsz? – Eau de isopropanolt. Jack hátrébb húzódott. – Az meg mi az ördög? – A hígító, amelyet a damárgyantás lakk eltávolítására használok a festményednél. – Ó, hát persze! Tudtam, hogy ismerős valahonnan! – A férfi finoman megharapdálta Callie fülcimpáját. – Nos, mit szólsz, ne üdvözöljük egymást újra? Egy szempillantás múlva a kanapén kötöttek ki. Türelmetlen kézzel dobálták a földre ruháikat, lerúgták a cipőjüket. Amikor Jack elhelyezkedett a lány lába között, lefékezett, és izzó, de aggodalommal teli pillantást vetett rá. – Biztos vagy benne, hogy… jó lesz? – kérdezte. – Ezt csak egyetlenegy módon tudjuk kideríteni – mormolta Callie, és odaszorította hozzá a csípőjét. Jack óvatosan, lassan hatolt belé, annak ellenére, hogy érezte a lány testében tomboló szenvedélyt. Callie kéjesen megremegett. Nehéznek érezte a férfit maga fölött; szerette ezt az érzést. Amikor Jack férfit maga fölött; szerette ezt az érzést. Amikor Jack mozogni kezdett, ő követte, csípőjével felvéve a ritmust, míg csak meg nem hallotta, hogy a másik rekedten a nevét kiáltja. A férfi szorosan átkarolta, ő pedig vele együtt átengedte magát a kéjnek.

Később, amikor már nem küzdött kapkodva levegőért, és a szíve sem dörömbölt annyira, kinyitotta a szemét. Jack odébb hengeredett, most mellette feküdt kinyújtózva, elfoglalva a kanapé nagyobbik felét. Vonásai kisimultak és nyugodtak voltak, szemében kielégültség csillogott. – Hogy érzed magad? Jól? – kérdezte érdes hangon. – Annál még sokkal jobban. – Nem szerettem volna fájdalmat okozni. – Szívósabb vagyok, mint amilyennek tűnök. A férfi csókot nyomott az orra hegyére. – És túlságosan szendének sem vagy nevezhető. A lány gyomra hatalmasat kordult. – Együnk valamit? – Amikor Callie bólintott, Jack felült, és odanyújtotta neki a pulóverét. – Azt találtam ki, elmehetnénk abba az étterembe, ami olyan divatos mostanában. A francba is, Callie igazából azt sem bánta volna, ha a McDonald’sba mennek, és műanyag evőeszközzel kell enniük. Magához szorította a pulóverét, és elégedetten hátradőlve figyelte Jack készülődését. Miközben a férfi felemelte az ingét, és belebújt, széles háta megfeszült, Caegfle egyllie-nak pedig feltűntek a nyomok, amelyeket a körmével hagyott a múlt éjszaka. – Mit nézel? – kérdezte Jack mélyen, vontatottan. – Úgy tűnik, némi esztétikai rombolást vittem véghez a hátadon. Jack odanyúlt, felhúzta a lányt, és magához szorította. – És ma éjjel majd a mellkasomon folytathatod a munkát. Lehajolt, hogy gyors csókot nyomjon a szájára, de hamarosan ismét fellobbant köztük a szenvedély. – Talán várhat még egy kicsit az a vacsora – mormogta Jack. Keze a lány csípőjére siklott. Callie

érezte keményen meredő férfiasságát, ahogy teste köréje fonódott. – Úristen, telhetetlen vagyok, ha rólad van szó. Milyen gyönyörű szó, gondolta Callie, miközben ledobta a pulóverét, és karját a férfi nyaka köré fonta. Jack odaszorította a kamrácska ajtajához, és a karjában tartva felemelte a padlóról. Amikor Callie Jack csípője köré kulcsolta a lábát, Jack újra beléhatolt; testük egyesült. Eszeveszetten áradó, hullámzó mozgásba kezdtek. Callie felsikoltott, ahogy elsodorta a mindent elsöprő erő. Amikor elmúlt a remegése, Callie kiegyenesítette a lábát; érezte, amint a talpa talajt ér. – Úristen! – motyogta Jack, tenyerével az ajtónak támaszkodva. Nehézkesen tört fel belőle a levegő. Egyik kezével a lány hajához nyúlt; hátrasimította az arcából a nehéz fürtöket, és megcsókolta a homlokát. Karjai, amelyekkel korábban olyan erővel tartotta a levegőben a lányt, most gyengéden fonódtak köréje. – Callie! – lehelte lágyan a lány bőrére. Mielőtt a lány behunyta volna a szemét, hogy örökre elraktározza magában a pillanatot, még látta Jack gyönyörű zakóját gyűrötten a földre dobva; nadrágja a nyitott irattároló dobozon hevert, nyakkendője összetekerve lógott a kanapéról. A vagyon efféle csábító kellékei semmit nem jelentettek Callie számára. Ő csak Jacket akarta. Jacket, meztelenül, a szenvedélytől remegve. Jack hangját, ahogy lefoszlik róla minden kulturált kifinomultság, és a nevét nyögi, mély torokhangon. Nekidőlt a férfinak, és szorosan megölelte. Jack Walkerre vágyott, a férfira. Nem az üzleti géniuszra. Nem a tekintélyes család újabb kimagasló képviselőjére. Ahogy Jack hátrahúzódott, így szólt: – Egyfolytában ámulatba ejtesz! Megsimogatta Callie arcát, aztán felemelte a fejét,

hogy csókot nyomhasson a szájára. Ajka olyan lágy volt, mint a tekintete. – Talán indulnunk kéne – mondta Callie. – Találkozzunk a ház hátuljánál, jó? Be kell zárnom még Nathaniel szépségszalonját, és át is szeretnék öltözni. Jack hosszan megcsókolta, aztán felvette a nadrágját. Miután gyors mozdulatokkal betűrte az ingét, felhúzta a zakóját, és hanyagul a nyakába kötötte kék nyakkendőjét. De még akkor sem indult el. Csak bámulta a lányt, ajka körül játszó halvány mosollyal. – Gyere ide! – mondta Callie, intve neki. – A hajad úgy néz ki, mintha egy ventilátorral szárítottad volna meg. meg. Jack odalépett hozzá, és lehajtott fejjel, türelmesen álldogált, míg a lány a haját igazgatta. – És ezt a nyakkendőt is megköthetnénk rendesebben. Akkor kevésbé festenél úgy, mint akit megerőszakoltak. – Callie elragadó mosollyal felhajtotta Jack inggallérját, helyére csúsztatta a selyem nyakkendőt, és gyorsan egész tűrhető csomót kanyarított rá. Biccentve szemrevételezte az eredményt. – Most már majdnem tökéletes vagy. A zakódon meg a nadrágodon lévő gyűrődésekkel semmit sem tehetünk. Jack feléje nyúlt, és átkarolta. – Úgy tűnik, nem tudlak elereszteni. – Aminek én csak örülök. Amikor a férfi végül elment, Callie-nak tíz percébe telt, hogy összepakoljon maga után, és utána induljon. Ahogy kilépett a csípős esti levegőre, annyira elevennek érezte magát, hogy legszívesebben hangosan felnevetett volna. A világ is mintha kitágult volna. Lehetőséget és izgalmat látott mindenhol, még a lassan sötétedő égbolton is. Volt mit várnia, tervezgethetett, hirtelen vágyat érzett

arra, hogy eljusson ide-oda. Persze Jackkel együtt. Elképzelte kettőjüket, amint nekivágnak a hegyvidéknek, és valami kis hotelben megszállnak télen. Lesz majd egy kandalló a szobájukban, és egy hatalmas ágy, sok párnával és takaróval. Napokon keresztül szerelmeskedhetnek, míg kint hull a hó. Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, mosolygott. Aztán hátrahőkölt. Jack és a szőke nő egymásra meredtek a konyhasziget két oldalán. Kettejük között, a gránitpulton, gyűrű hevert, hatalmas gyémánttal. A zajra mindketten feléje fordultak. – Szóval maga Callie – mondta a nő lágyan. – Maga az a bizonyos. 17. fejezet Callie, kettejük között ide-oda kapva a fejét, mindent megértett. Ő volt az a szőke, a Plaza Hotel előcsarnokából. Övé volt a sál és a fülbevaló Jack lakosztályában. Callie hirtelen úgy érezte, hányingere támad. – Blair Stanford vagyok – mondta a nő összehúzott szemmel, kezet nyújtva. Lehetséges, hogy ő is emlékezett rövid találkozásukra. Callie félszegen viszonozta a gesztust, miközben egy pillantást vetett Jackre. A férfi elkapta a tekintetét, és megrázta a fejét, mintha csak elnézést kérne a kellemetlen helyzetért. – Bárcsak azt mondhatnám, örülök, hogy megismerhetem – mondta Blair, inkább őszintén, mint ellenségesen. – De inkább csalódottságot érzek, ahogy bizonyára megérti. Callie nem tudta, mit is válaszolhatna, és ahogy elfordította a szemét, tekintete a gyémántra siklott. Akkora volt, mint egy ötcentes. – Azt hiszem, felmegyek az emeletre – mormolta. – Nem szükséges – mondta Blair. – Jack meg én

csak hivatalosan is búcsút mondtunk egymásnak. Azzal felemelt egy Vuitton retikült, és hűvösen biccentett Callie felé. Aztán Jackre nézett, és azt mondta: – Vigyázz magadra! Tudom, hogy mindig körültekintő voltál. – Kikísérlek az ajtóig. – Nem szükséges. Igazából jobb szeretném, ha nem tennéd. – Blair még megállt félúton kifelé, és Callie-ra pillantott. – Legyen óvatos, kedvesem. Ő egy csodálatos férfi, sok tekintetben, úgyhogy hatalmas űrt hagy maga után, amikor távozik. Callie nem nézett rá; az járt a fejében, hogy a nőnek kétségkívül igaza van. A bejárati ajtó nyílásának és csukódásának hangját hosszú csend követte. Callie Jackre emelte a tekintetét. A férfi leszegte a fejét, és szorosan markolta a pult szélét. – Jól vagy? – kérdezte tőle a lány. A férfi mellkasa megemelkedett, majd lesüllyedt. – Igen. Callie várt egy kicsit, hátha hozzátesz még valamit. Amikor Jack néma maradt, azt mormolta: – Szeretnéd elhalasztani a vacsorát? Jack felnézett. – Talán. Nem tudom, mennyire lennék most jó társaság. A lány szívverése kihagyott egy pillanatra, miközben eltöprengett, vajon más is rejlik-e a férfi szavai mögött. De talán csak a Blair látogatása miatti elkeseredéséről van szó. – Megértem. Jack odalépett hozzá, és röviden megcsókolta. – Köszönöm! Miután a férfi elment, Callie a gyűrűre pillantott. Megpróbálta elképzelni, milyen lenne viselni. Nem tudta elképzelni az ujján. Ami nem feltétlenül baj. A férfi természetesen nem

említett neki házasságot. Callie felnyögött. Házasság? Háromszor feküdtek le egymással, ő pedig már esküvőről álmodozik? Nyilván megbolondult. Esetleg hétvégi kiruccanásokról lehet szó. És lehetséges, hogy még ezt is úgy kell majd kierőszakolnia. Rákényszerítette magát, hogy végiggondolja, mióta is ismerik egymást. A válasz egyáltalán nem volt ínyére. Hetekről volt szó, nem hónapokról. Hosszú, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy pár napnál előrébb is tervezhessen. Jack a dolgozószobájába ment. Megpróbált úgy tenni, mintha nem vált volna szokásává, hogy a bourbon segítségével csillapítja indulatait. Néhány korty után eltolta magától a poharat és a kancsót. Úgy érezte, túlságosan emlékeztet az apjára. Egy kis békére vágyott, nem pedig holmi elhárító mechanizmusra, amelynek csúnya következményei lehetnek. De amikor az anyja megjelent az ajtóban, újra a De amikor az anyja megjelent az ajtóban, újra a pohár után nyúlt. Mercedes estélyit viselt, számos igazgyönggyel. Jack a ruházatából arra az örvendetes tényre következtetett, hogy elmenni készül. Amit, az anyja arcán tükröződő bosszúságot látva, alig várt. – Hová rohant el így Blair? És miért volt ez – emelte fel a gyémántgyűrűt – a konyhában? A francba! Zsebre kellett volna vágnia a gyűrűt, amikor kiment. – Az eljegyzésnek vége. – Mégis miért? – faggatta az anyja. – Ehhez semmi közöd. Mercedes a fejét rázta. – Jack! Ne csináld ezt! Ne ess bele valamilyen jelentéktelen lányba, különösen így ne, hogy Blairt is választhatnád! Ez az áldozat egyszerűen felesleges.

Jack újratöltötte a poharát. – Biztosíthatlak, hogy Callie-val lenni nem áldozat számomra. Egyáltalán nem. Az anyja arca megfeszült. – Talán saját otthonod falai közt nem. De mi a helyzet a külvilággal? Olyasvalakire van szükséged, aki megértheti azt az életet, amelyet te élsz. Blair támogathatna téged… – És azt hiszed, Callie nem lenne képes rá? Nem szükséges atomtudósnak lennie annak, aki el akarja sajátítani az életmódomat. Mindig ugyanazzal az ötszáz emberrel találkozom, ugyanazokon az összejöveteleken, évről évre. Behunyt szemmel is képes vagyok erre, mint ahogy bárki más az lenne, még egy félhülye is. – Most nagymértékben leegyszerűsítetted a helyzetet, ezt te is jól tudod. Hallgass rám, Jack! Tudom, milyen nehéz volt az apádnak és nekem… Jack nem is próbálta elleplezni a hangjából kihallatszódó érdektelenséget. – Az apám bálványozott téged, neked pedig hatalmas élvezetet okozott, hogy a nagyasszonyt játszhattad az utóbbi negyven évben. Úgyhogy ne is próbálj úgy tenni, mintha az egész nyűg lett volna a számodra, rendben? Mercedes mély lélegzetet vett. – Semmi okod nincs rá, hogy így beszélj velem. – Van még valami más mondanivalód is, anya? Jack, alighogy kiejtette a száján ezeket a szavakat, máris megbánta a kérdést. Hát persze, lesz itt még más is. – Jack, ezt egyszerűen nem teheted meg! Különösen akkor nem, ha indulsz a kormányzóválasztáson. – Ahogy Jack kérdően felhúzta a szemöldökét, anyja magyarázkodni kezdett. – Gray Bennett anyja felhívott, és elmesélte, hogy a fia Bostonban volt, és találkozott veled. Nyilvánvaló, mit tervezel.

– Ah, a Smith College öregdiákjainak hálózata működésbe lépett. Mercedes odalépett az asztalhoz, arcán különösen erős eltökéltséggel, szemlátomást elszántan arra, hogy rákényszerítse akaratát a fiára. Ugyan sosem volt képes befolyásolni Jacket, nem adta fel a kísérletezést. Úristen, az apjának szemernyi esélye sem lehetett attól a pillanattól fogva, mihelyt Mercedes kiszúrta magának – gondolta Jack. – Tudod, hogy mindig szerettem volna, hogy indulj egyszer – mondta az anyja –, és nem csupán állami szinten. Hát nem látod, milyen hasznodra lehetne, ha egy ilyen választott pozícióba kerülhetnél? Milyen hatalmat jelenthetne? Mekkora megbecsülést? Hát nem vágysz minderre? – Van már hatalmam, és sokan tisztelnek – válaszolta Jack szenvtelenül. – És van egy olyan érzésem, hogy nagyon szeretnél a kormányzó anyja lenni, nem igaz? De nem fogsz meghatni a gondolatmeneteddel. Nem világos a számomra, miként segítené a megválasztásomat, ha elvenném Blairt, akit nem szeretek, és miért akadályozná meg az, ha Callie-val vagyok. Anyja hangja keményebbé vált. – Azt ne hidd, hogy a szerelmi életed nem kap nyilvánosságot majd a választás során. Az isten szerelmére, a múltad felhánytorgatásával is épp elég lesz szembenézned. Nem tetézheted mindezt azzal, hogy lemondasz egy olyan nőről, mint Blair, pusztán azért, mert az alsóbb osztályok egy tagjával szeretnél ágyba bújni. – Ebből elég! – mondta Jack élesen, lecsapva poharát az asztalra. Az anyja nem ijedt meg. – Jackson! Nem hagyhatom, hogy ilyen súlyos hibát kövess el! Mindig lehet rá módot találni, hogy az ember helyrehozza a dolgokat.

Jack összeszűkült szemmel rábámult. – Nagyon nemes viselkedés, hogy megpróbálsz – Nagyon nemes viselkedés, hogy megpróbálsz megmenteni saját magamtól, de tartsd észben a következőket. Ha továbbra is itt szeretnél élni, leállítod magad, és nem pofázol bele az életembe. Megértettük egymást? Anyja keskeny szemöldöke a homlokára szaladt. – De hát látnod kell, hogy mindez sosem működhet közted és a között a… Callie között – mondta, összevissza hadonászva gyémántokkal ékesített kezével. – Elnézést, de nem most egyeztünk meg, hogy nem fogsz beavatkozni az ügyeimbe? Vagy elköltözöl? Mercedes a fiára meredt. Majdhogynem tehetetlennek tűnt. Jack megértette csalódottságát, amiért ilyen közel áll álmai megvalósításához, de kudarcot vall, mert nem képes irányítani fia viselkedését. – Jack, az anyád vagyok… – Ez nem azt jelenti, hogy a tiéd az irányítás mindenben. Csukd be az ajtót, ha majd kimész, rendben? – Amikor az anyja tovább bámult rá, Jack felhúzta egyik szemöldökét. – Most! Amikor egyedül maradt, felhajtotta maradék italát, aztán elindult, hogy megkeresse Callie-t. Hiába érezte ingerültnek magát, semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy a lánnyal lehessen. Egy héttel később Callie a házba igyekezett, miután egy eredményes délutánt töltött el a festménnyel. Az elmúlt napokban körben letisztogatta a kép széleit, és immár Nathaniel arcán is hozzákezdhetett a munkához. Nathaniel még az elöregedett, elpiszkolódott lakkréteg ellenére is jóképű volt, igaz, egy kissé morcos, de most, hogy teljes pompájában kezdett megmutatkozni, szinte ragyogott. Szeme sötét mahagóniszínű volt, arca

halovány rózsaszín, haja sűrű, és a barna számos árnyalatában játszó. Copley az elképzelhető legtöbbet kihozta modelljéből, de Callie úgy sejtette, a kép eredetije is lenyűgöző lehetett. És ahogy lekerült róla a régi lakkréteg, elgondolkodó arckifejezése is kevésbé tűnt gyászosnak. Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, a hatalmas csend emlékeztette rá, hogy ma van Thomas szabadnapja. Ezek szerint Mrs. Walker is házon kívül ebédel majd. Callie elmosolyodott. Habár ő és Jack azt tervezték: moziba mennek, és utána megvacsoráznak valahol, lehetséges, hogy inkább otthon kellene maradniuk. Átkozott pazarlás lenne, ha elvesztegetnék ezt a jó kis lehetőséget arra, hogy kettesben legyenek. Új órájára pillantott. Kezdett hozzászokni, és tényleg megfelelt arra a célra, hogy elárulja, mikor van ebédidő. De legfőképpen azért szerette, mert Jacket juttatta eszébe. Leült az asztalhoz, és elkezdte átlapozni az újságot, szabad kezével Arthur fülét vakargatva. Egy órával később ismét megnézte az óráját, és fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Jack sosem késett. Már másfél órával ezelőtt otthon kellett volna lennie. Épp azon tűnődött, talán megpróbálhatná felhívni az irodájában, amikor megszólalt a telefon. Soha nem szokta felvenni a telefont a házban, most mégis így tett, remélve, hogy Jack hívja. – Halló! – Callie, Jack vagyok. Segítened kell! Callie a háttérben fojtott hangokat hallott, és valami metsző zajt. Talán szirénáét? – Mi történt? – kérdezte, a homlokához emelve a kezét. – Összetörtem az autóm. Callie-nak azon nyomban elakadt a lélegzete. Nyugalom, őrizd meg a nyugalmadat, ismételgette magában. Jack tud telefonálni, ez már valami. – Ó, istenem! És te…

– Jól vagyok, azt leszámítva, hogy eltörtem a rohadt karomat. Idejönnél és hazavinnél? A Beth Israelben vagyok. – Hol? És mivel menjek oda? – Hozd el a másik Jaguart. A férfi elmondta, hol találja a kulcsokat, és merre induljon a kórházba. Miközben Callie kirohant az ajtón, a fejében egymás után fordultak meg a lehetőségek, a szörnyűbbnél szörnyűbb következményekkel. Amilyen életveszélyesen vezetett a férfi, az egyszerű törésnél sokkal súlyosabb kárt is okozhatott volna magában. Kiderült, hogy „a másik Jaguar” egy kabrió; amilyen szerencséje volt Callie-nak, manuális sebességváltóval. Ahogy ledöcögött a kocsibehajtón, csak remélni tudta, hogy a szerkezet legalább addig kibírja a ráncigálást, míg valahogy hazakeverednek a városból. Az út végeérhetetlennek tűnt. Callie még a legjobb körülmények között is csapnivaló sofőr volt, az idegesség pedig nem javított a képességein. Egy sportkocsi volánja mögött, egy kezdő vezető sportkocsi volánja mögött, egy kezdő vezető ügyetlenkedésével rángatva a sebességváltót, nem volt Schumachernek nevezhető. Úgy érezte, egy emberöltő telt el, mire befordult a hatalmas kórházépület baleseti szárnya elé. Azt hitte, ott kell majd hagynia az autót, hogy megtalálja Jacket, de a férfi máris kilépett a kórház kétszárnyú ajtaján, és sántikálva elindult feléje, felkötött karral. Callie a fékre taposott, és kiugrott az autóból. – Látom, mégsem csak a karod sérült meg – mondta, szemügyre véve a kötést Jack halántékán. – Látnod kellene a DB9-et. – Jack megrázta a fejét, és megrándult az arca. – Úgy néz ki, mint amin átment az úthenger. Ma reggel még egy sportkocsi volt, mostanra viszont csak egy harmonika. Callie kinyitotta a férfinak az ajtót. Jacknek

eltorzult az arca, miközben óvatosan beült. A lány gyorsan megkerülte a kocsit, és maga is beszállt, de egy pillanatra még várt, mielőtt legördült volna a járdaszélről, mert szerette volna alaposabban is szemügyre venni Jacket. A férfi zakója a vállára volt vetve, a nyakkendője a zsebéből kandikált ki, lógó ingének véres volt a gallérja. Callie csak találgatni tudta, milyen sérülések rejtőzhetnek ja a vek a ruhája alatt. – Indulhatunk már? – Jack az üléstámlának döntötte a fejét, és behunyta a szemét. Fáradtnak tűnt, és szemlátomást kényelmetlenül érezte magát, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a halálán van. Ahogy Callie megbizonyosodott róla, hogy a férfi rendben van, máris dühös lett rá. – Mi a francot csináltál? A férfi összerándult, ahogy Callie hangja visszhangzott a kocsi belsejében. – Honnan tudod, hogy az én hibám volt? – kérdezte csendesen. – Mert ültem már veled egy autóban. A rohadt életbe, meg is halhattál volna! – Először is nem haltam meg. És ez biztos, mert az egész testem sajog. Másodszor, a másik autó, amelyik elém kanyarodott, az én sávomba, ugyancsak felelős a balesetért. És most mehetnénk, kérlek? Callie magába fojtott egy káromkodást, megragadta a kormánykereket, és kimanőverezett a Brookline Avenue-ra. – Hogy történt? – morogta. – A Sorrow Drive-on haladtam. Valami fickó egy SUV-ban bevágott elém, és amikor megpróbáltam kikerülni, nekiütköztem a szalagkorlátnak, aztán azt hiszem, teljes háromszázhatvan fokot pördültem, és a sétányon kötöttem ki. – Odafordult a lány felé. – Ez egy zöld sáv a Sorrow és a Charles folyó között.

Általában gyalogosok használják, úgyhogy el tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor a futósávon találtam magam. Hála istennek, senki más nem sérült meg. Callie megrázta a fejét. – Túl gyorsan vezetsz. – Tudom. – Túl agresszív vagy. – Tudom. – Meg is halhattál volna – ismételte meg Callie. Felhúzták a lakonikus válaszok. – És ne mondd azt, hogy tudom. – Rendben. A lány vetett egy pillantást a szomszéd ülésre. A műszerfal gyér fényében látta, hogy a férfi behunyta a szemét. Megviseltnek tűnt, és Callie-ból elpárolgott a düh. Inkább az útnak szentelte a figyelmét. Úgy tervezte, amint hazaviszi, azonnal ágyba dugja Jacket. Hacsak nem alszik el már a kocsiban. Amikor befordult a Buona Fortunához vezető útra, azt gondolta, fel kell majd ébresztenie a férfit, de Jack felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott. Callie óvatosan beállt a Jaguarral a garázsba, és azon töprengett, ki kell-e segítenie Jacket, de a férfi végül egyedül szállt ki. Lassan kibicegett az éjszakai levegőre. A lány becsukta a garázsajtót. Feltűnt neki, hogy Mrs. Walker kocsija már benn áll. Megpróbálta elképzelni, hogy Mrs. Walker miképp reagál majd a helyzetre. Íme, itt a tökéletes fia, tetőtől talpig bepólyálva. Az asszony bizonyára dührohamot kap. Amikor Callie odalépett mellé, Jack épp a csillagokat bámulta elgondolkodó arckifejezéssel, és ép karjával igyekezett támogatni a nyakába felkötött töröttet. Callie finoman a vállára tette a kezét. Meg akarta érinteni, és nem csak ruhán keresztül. Nem elégedett meg azzal, hogy távolról úgy tűnt, rendben

van; érezni akarta a bőre melegét, a testéhez feszülő testét ahhoz, hogy elahhn higgye, tényleg nincs komolyabb baja. – Köszönöm! – mormolta a férfi halkan – Kösz, – Köszönöm! – mormolta a férfi halkan – Kösz, hogy értem jöttél! – Úristen, hiszen ez természetes! Jack a ház felé indult, Callie pedig követte. Útközben megfigyelte, hogy a férfi főleg a jobb lábára helyezi a testsúlyát, és nagyon mereven mozog. Amikor kinyitotta neki a bejárati ajtót, azt gondolta, Jack szemmel láthatóan megkönnyebbült, amiért végre itthon lehet. – Szeretnél enni egy kicsit? – kérdezte. – Felhoznál nekem valamit az emeletre? Szeretnék átöltözni és lefeküdni. Amikor Callie belépett a hálószobába, a magabiztos, elegáns férfi, akit korábban megismert, most az ágya mellett állt, teljesen belegabalyodva a ruháiba. A karját tartó kendő féloldalasan lógott a válláról, az inge a nyaka köré gyűrődött, övét csak félig sikerült kioldania. – Segítsek? Callie, mosolyát elfojtva, letette a tányért és a poharat. A káosz közepéből egy szem kandikált ki rá. – Igen, kérlek! A lány gyorsan kigombolta a gombokat, lehúzta az inget, levette a kendőt. Visszafojtotta a lélegzetét, amikor észrevette a férfi kulcscsontjánál éktelenkedő zúzódást. – Ez biztos nagyon fájhat. Megérintette a férfit; ujjával finoman végigsimított a vörös folton. Amikor Jack egy szót sem szólt, felnézett rá. A férfi behunyta a szemét, arcán mélységes figyelem tükröződött, mintha minden idegszálával befogadná az érintését.

Rekedtes hangon szólalt meg. – Amikor az autó már nem pörgött tovább, olyan borzasztóan szédültem és annyi ütés ért, hogy meg sem tudtam volna mondani, egyben vagyok-e még. Callie elfintorodott; próbálta nem elképzelni, amint a férfi összetört testét rohammentősök szedik ki az autóból. Jack lassan kinyitotta a szemét. – Az első gondolatom te voltál. Az, hogy esetleg nem láthatlak többet… kibírhatatlannak tűnt. Callie megérintette Jack arcát; végigsimított a serkenő borostákon, az álla feletti horpadáson, az eren, amely a nyakán lüktetett. Amikor aztán lehanyatlott a keze, Jack felemelte, és visszatette. – Érints meg! – mondta. – Ettől elmúlik a zsibbadtságom. Callie hagyta, hogy keze a férfi vállára, majd bicepszére hulljon. Könnyedén végigsimított a mellkasán, megállt, amikor szíve dobogását érezte, aztán továbbhaladt a hasa felé. Feltűnt neki, hogy Jack teste megfeszül ujjai érintésétől; hallotta, amint hangosabban fújja ki a levegőt. Amikor kézfejével megsimította a férfi köldökét, Jack felszisszent, és beharapta alsó ajkát. Callie megállt, attól tartva, hogy fájdalmat okoz. – Ne hagyd abba! – mondta Jack kásás hangon. Tekintetébe annyi vadság költözött, hogy szinte már erőszakosnak tűnt. – Krisztusomra, nehogy abbahagyd! Callie a férfi övcsatjáért nyúlt; megtapintotta a rugalmas bőrt, és kicsatolta az övet. Jack nadrágja egyszeriben a földre hullt; Callie felpillantott. A férfi mellkasa ragyogott az izzadságtól. Jack megragadta a lányt az ép karjával, és magához húzva, arcát Callie hajába fúrta. Callie érezte a férfi kemény mellkasát, hallotta a szívverését; megremegett, ajkai szólásra nyíltak.

Tudta: most akkora kockázatot vállal, mint még soha életében; hogy korai, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy talán belőle is csak a szenvedély és a megkönnyebbülés beszél, de mégis azt suttogta: – Szeretlek. Jack abban a pillanatban megdermedt, ő pedig azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a szavait. Mégis, mit képzelt? A férfi kétségkívül érdeklődik iránta. Igen, szenvedélyt érez iránta. De szerelmet? Hátralépett; megpróbálta semmissé tenni, amit az imént mondott, de a férfi rászegeződő tekintetébe korábban sosem látott izzás költözött. Aztán Jack újra magához húzta. – Nem hiszem el, nem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik. De… én is szeretlek téged. Magához szorította a lányt; Callie attól tartott, menten sírva fakad. Nem csak a megkönnyebbüléstől, amiért Jack végre otthon van, viszonylag sértetlenül. Nem is amiatt, hogy ugyanúgy érez, ahogyan ő. Hogy a szavai nem ígéretet rejtettek, hanem kijelentést. Nem; azért hatódott meg könnyekig, mert az az érzése támadt: a világ talán mégsem az a kemény, hideg hely, amelynek mindig is ismerte. is ismerte. Annyi éven át tartó magányosság után végre nincs egyedül. 18. fejezet Másnap este Jack Gray Bennettet fogadta az előcsarnokban. Barátja szemlátomást nem volt túl vidám. – Hol a pokolban voltál? Nem válaszoltál a hívásaimra – úristen, mi történt? – Autóbalesetem volt. Jack beterelgette Grayt a dolgozószobájába, és becsukta maguk mögött az ajtót. Ahogy lassan leereszkedett a székébe, elfogta a türelmetlenség, amiért ennyire nehézkesen mozog.

A zúzódások nyilván hamarosan helyrejönnek, de az átkozott karja a következő másfél hónapban biztosan fájdalmasan sajogni fog. – Jézusom! – Gray egy percig csak bámult rá, aztán lerángatta magáról a kabátját, és a kanapéra hajította. – Jól vagy? – Igen, csak kicsit törődötten. – Hát, örülök neki, hogy nem sérültél meg jobban. De akkor is visszahívhattál volna. A vállalkozásunk kezd önálló életre kelni, és neked is az az érdeked, hogy naprakész információkhoz juss. – Tudom. – De ha egy férfi szerelmes lesz, más jár a fejében, nem a politika. – Akkor ülj le, és mondd el, mit kell tudnom. Gray keresztbe tett lábbal elhelyezkedett egy fotelben. Idegesen lóbálta a lábát. – Van valami, ami miatt aggódnom kellene? – kérdezte Jack nyugodtan. – Valaki felhívott New Yorkból; úgy döntöttem, Jack könyökénél megszólalt a telefon; egyetlen mozdulattal elhallgattatta. – Az eljegyzésnek vége. Pontosabban, én bontottam fel. Szörnyű hibát követtem el, és mint legtöbbször, amikor az ember helytelenül dönt, én is csak akkor döbbentem rá az igazságra, amikor már megbántottam valakit. Sajnálom, ami történt, de a szakítás volt az egyetlen lehetséges döntés. Gray nem rázta már a lábfejét. – Elsősorban a barátod vagyok, úgyhogy meg kell kérdeznem, hogy vagy. – Jól. Eltekintve attól, hogy egy rohadéknak érzem magam amiatt, ahogy Blairrel viselkedtem. – Nos, sajnálom, hogy nem működött a dolog kettőtök között. Blair nagyszerű nő. – Rövid szünet következett. – Mivel a politikai tanácsadód is vagyok, most pedig beszéljünk a hivatalos dolgokról. – Rajta. Jack megrángatta a karját tartó kendőt, és

eligazgatta törött karját a mellkasa előtt, megpróbálva enyhíteni a vállában jelentkező feszülő érzésen. Már rég esedékes lett volna ez a megbeszélés Grayjel; most kész volt akár egy-két órát is rászánni, ha szükséges. – Egy perc, és kitérünk a felbontott eljegyzés következményeire. Először beszéljünk a választásról. Neki kell kezdenünk a munkának, vagy lemondhatunk az egészről. Habár még egy teljes évünk van a szavazásokig, már megkezdődtek az előzetes találgatások. Tudnom kell, csak így magunk között, hogy mik a szándékaid. Indulni akarsz? – Hacsak valami drasztikus változás nem következik be, igen. – Jó. Akkor ezen a héten csendben kutatni kezdek valaki után, aki irányíthatná a kampányodat itt helyben. Ismerek egy pár kiváló szakembert; remélhetőleg még nem kötelezték el magukat. Ez a másik oka, amiért ilyen hamar döntenünk kell. – Gray egymáshoz illesztett ujjbegyei fölött figyelmesen Jackre nézett. – És most Blairről. Örülök, hogy még nem jelentettétek be az eljegyzést, és annak is, hogy épp róla van szó, ha már véget kellett vetned az egésznek közvetlenül a választások előtt. Blair egy úrhölgy, akiben van tisztesség, úgyhogy nem hinném, hogy kirukkol majd a megtört szív szaftos kis sztorijával. Jack félrehajtotta a fejét. – Blair sosem tenne ilyesmit. Ezért nem kell aggódnunk. – Konkrétan miatta talán nem. – Gray felkelt a helyéről, és járkálni kezdett fel-alá. – De úgy gondolom, minimalizálnunk kell az esetleges károkat. Mások is tudják, hogy megkérted a kezét. Ha nyilvánosságra kerül, hogy egy másik nő miatt felbontottad az eljegyzést… – Ki mondta, hogy egy másik nőről van szó? Barátja szúrós pillantást vetett Jackre.

– Ne is próbálkozz ilyesmivel, ha rólam van szó. – Nem akarom letagadni. Csak meg szeretném tudni, ki volt a forrásod. – Karl Graves. Jack összeszorította a száját. – Szóval már egész Manhattan tud róla? – Szóval már egész Manhattan tud róla? tudt="0 – Nem hinném. Elég régóta ismerem őt; azért telefonált, mert aggódott Blair miatt, és tudni akarta, mi az ördög történt kettőtök között. – Gray az asztalra támaszkodott, és előrehajolt. – Mondandóm lényege az, hogy ez pontosan az a fajta viselkedés, amely sokat árthat neked, ha sajtónyilvánosságot kap, mert ismét felelőtlen playboyként tűnhetsz fel. Azt hiszem, az elkövetkezőkben nekem kellene sajtószóvivődként működnöm. Jobb lenne, ha először én válaszolnék a kérdésekre, már ha lesznek ilyenek egyáltalán. Ez biztosíthatna számodra némi ütközőfelületet. – Rendben. – Jack kibámult az ablakon. – Figyelj, nem akarlak megijeszteni. Bármi is történjék, képes vagyok kezelni. Az a munkám, hogy meggyőzzem az embereket: komolyan vehetnek téged; és el tudom végezni ezt a munkát. Jack megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott a vele foglalkozó számtalan szalagcím. Egy felbontott eljegyzés tökéletesen illene a képbe. – Az istenit neki, Gray, te nem nézel bolondnak, amiért indulni akarok? – Nem, de vannak olyan tényezők, amelyekkel számolnunk kell. – Gray kiegyenesedett. – Korábban sosem viseltél politikai tisztséget, ez ellened szól. Sikeres vagy az üzleti életben, és istenemre, a családneved igazán meggyőző, de meg kell szabadítsuk mindattól a tehertől, amelyet a rosszfiúként eltöltött éveid pakoltak rá. Szerencsére míg Blairrel voltál, nem szerepeltél az újságokban,

csak pozitív szövegkörnyezetben. Most csak azért aggódom, mert nem szeretném, ha lavinaszerűen áradni kezdenének a hírek erről az ügyről Blairrel, mielőtt még előállhatnál a programoddal. Minél több szavazónak meg kell ismernie a nevedet, még mielőtt a múltad kerülne terítékre. Ez egy újabb ok arra, hogy ilyen korán, és minél hangosabban lépj színpadra. – Említetted a károk minimalizálását. Szeretnéd, ha beszélnék Blairrel? – Nem, emiatt nem aggódom. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – Azt szeretném, ha Callie-val beszélnél. Jack összeráncolta a homlokát. – Miről? – Ő az, aki miatt megváltoztattad a szándékaid Blairrel kapcsolatban, igaz? Amikor Jack bólintott, Gray folytatta: – Úgy tervezed, hogy megtartod őt egy darabig? Vagy csak pillanatnyi fellángolásról van szó? – A francba, ez mégis micsoda kérdés? – Egy átkozottul fontos kérdés. És később majd arra is kitérhetünk, miért akartál összeboronálni a nővel, ha ennyire érdeklődtél iránta. Jack felállt, és a bárszekrényhez lépett. – Kérsz egy kis bourbont? – Bradfordot? – Létezik egyáltalán másféle? Miután Jack odanyújtotta Graynek az italát, mindketten leültek. – Callie sokkal több, mint egy egyéjszakás kaland. Szerelmes vagyok belé. Gray kezében, útban a szája felé, megállt a pohár. – Úristen! Komolynak tűnsz. – Az is vagyok. Ő minvagrredazt megtestesíti, amit nem is kerestem eddig, és pontosan az, akit akartam. Gray bánatosan megrázta a fejét.

– Örülök neked, tényleg örülök. Ha mégis meglepettnek tűnnék… Jack felnevetett. – …akkor az teljesen érthető volna. És ne feledd, ha velem megtörténhetett, akkor akár… – Ne is mondd ki! – Gray nagyot kortyolt az italából, és összeszorította a száját. – Nos, térjünk vissza az üzletre. Ezek szerint azt kell feltételeznem, hogy Callie szerepet játszik majd a jövő évi választáson. Tudnia kell, mi vár rá, ha a közeledben marad. Darabokra fogják szedni, és úgy tisztességes, ha figyelmeztetjük erre. Jack bólintott, de korántsem tette boldoggá, amit hallott. Egyáltalán nem szerette volna, ha a lány áldozatául esik a média hajszájának, de nem tagadhatta le a nyilvánvaló igazságot. – Beszélni fogok vele. – És hasznos lenne, ha egy kicsit többet tudnánk a hátteréről. – Ez nem lesz nehéz. Jack vállat vont, magában átgondolva a lánytól hallottakat. – Mi a helyzet a családjával? – Nem beszél róluk túl sokat. – Derítsd ki, miért nem. – Gray, nem fogok magánnyomozót játszani a… – – Gray, nem fogok magánnyomozót játszani a… – elbizonytalanodott, hogyan is fejezze be a mondatot. Szeretőjével? Barátnőjével? Ezek a kifejezések erőtlennek tűntek ahhoz az érzéshez képest, amely eltöltötte, ha Callie közelében volt. Amikor megrántotta a vállát, a barátja szelíden csak annyit mondott: – Tudnunk kell! Jack félhangosan káromkodni kezdett, Gray pedig megcsóválta a fejét. – Ez csak a kezdet. Végiggondoltad már igazából, mit tesz majd a választás az életeddel?

Biztos vagy benne, hogy felkészültél a teljes nyilvánosságra? – Tudom, hogy akarom ezt a pozíciót. – Jack kortyolt egyet. – Úgyhogy megteszem érte, amit kell. De nem akarom Callie-t belerángatni az egész sárdobálásba. Kész vagyok fogadni az ütéseket, de nem akarom, hogy bárki is őt célozza meg. Gray habozott. – Figyelj, lehet, hogy még egy darabig mérlegelned kellene, mivel jár az, ha indulsz. Tudnod kell: semmivel sem foglak kevésbé tisztelni, ha úgy döntesz, visszakozol. Bármikor nemet mondhatsz, míg nem tesszük meg a hivatalos bejelentést. Kopogtak az ajtón. – Szabad! – mondta Jack. Callie dugta be a fejét. – Gray! Nem is tudtam, hogy jössz. Velünk ebédelsz? Gray könnyedén elmosolyodott, lehajtotta maradék italát, és az asztalra tette a poharát. – Nem, épp most indultam. – Felemelte a kabátját. – Majd később még beszélünk, Jack. Jack bólintott, de közben Callie-ra meredt. Amikor egyedül maradtak, a lány összeráncolta a homlokát. – Miért nézel így rám? Mert kész lennék megölni bárkit, aki akár csak egy ujjal is hozzád nyúl – gondolta magában Jack. – Jack? A férfi kinyújtotta ép karját. – Elnézést! Gyere ide, hogy megcsókolhassalak! Callie becsukta az ajtót, és keresztülvágott a szobán. Ahogy Jack figyelte őt, érezte, amint vére felforrósodik; tekintete elidőzött a száján. Mindig meglepte, amikor együtt voltak, hogy vonzalma szemlátomást semmit sem veszített erejéből. Hatalmas újdonság volt a számára, hogy ennyire kívánhat valakit azután is, miután már megkapta.

De ez a szerelem, gondolta magában. Az ölébe ültette a lányt, és a combjára csúsztatta a kezét. – Mondjak valamit? – Mit? – Gyönyörű vagy. A száját Callie ajkára szorította. Miközben a lány nekidőlt, Jacknek Gray szavai jártak a fejében. Tényleg átgondolta, mivel járhat, ha indul a kormányzóságért? A Mészáros Callahan nem adja fel vérre menő küzdelem nélkül, és a többi jelölt is éppannyira szomjazza majd a győzelmet, mint ő maga. Mindez azt jelenti, hogy fel kell készülnie a harcra. És ebben a játékban minden megengedett. Az a kérdés, mennyire akar nyerni. És mi mindent hajlandó feláldozni ennek érdekében. – Jack? – Hmm? – Szoktál te szabadságra menni? Tudod, vakációra? Jack félresimította a lány haját, és megcsókolta a nyakán azt a pontot, amelyet legjobban szeretett, ott közvetlenül a fülcimpája alatt. – Mi jár a fejedben? – Esetleg az ünnepek után felmehetnénk egy kicsit északra. Csak egy hétvégére. Nem kellene túl…Jack egy hosszadalmas csókkal belefojtotta a szót. – Legyen egy hét. A válaszképp kapott mosoly láttán Jacknek az az érzése támadt, hogy érdemes lenne még hosszabb időre elmenniük. Azon a héten, egy pár nappal később, Callie ágyában hevertek; a lány már majdnem elaludt, amikor Jack megszólalt. – Szeretnék kérdezni tőled valamit. – Micsodát?

– Miért vártál ennyi ideig a sze… azzal, hogy szeretkezz valakivel? Callie egy pillanatig nem tudta, mit is válaszolhatna erre. Az igazságot, természetesen; de nehéz volt megfogalmaznia. – Nos, az eleve befelé forduló személyiségem mellett nagyon keményen kellett hajtanom a főiskola mellett nagyon keményen kellett hajtanom a főiskola és az egyetem alatt. Úgy tűnt, minden nap minden percében van valami kötelességem. Amikor végeztem a New York-i Egyetemen, az édesanyám megbetegedett, és az állapota gyorsan romlani kezdett. Szklerózis multiplexe volt, és ahogy fokozatosan gyöngült, valakinek mindig mellette kellett lennie. Nem volt pénzünk a huszonnégy órás ápolásra. – Callie vállat vont. errat se tá A kapcsolatok kialakításához idő és energia kell, nekem pedig egyik sem volt. Callie a férfi elégedetlen hangjából is tudta, hogy a másik a homlokát ráncolja. – Nem kellett volna egyedül megküzdened az anyád betegségével. Mi a helyzet az apáddal? Ő mit művelt eközben? – Ő, hát, ez egy bonyolult helyzet. Jack a karjára támaszkodott; hagyta lebegni a kérdést kettejük között. Callie a halovány fényben is jól látta, hogy a férfi a rá jellemző kutató pillantással nézi. – Akkor mindent egyedül intéztél? – Nem volt más választásom – válaszolta a lány. – Próbáltam megbirkózni a helyzettel; ez nem mindig sikerült túl jól. Sok olyan éjszaka volt, amikor már nem bírtam a feszültséget, és bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak egy kicsit anyámtól. Szégyellem mindazt, amit akkor éreztem. Nem az anyám tehetett a betegségéről, a szenvedésről, arról, hogy csak sorvadt és sorvadt, míg meg nem halt. De annyira… bebörtönözve éreztem magam.

Nem akartam egyedül hagyni, mert féltem, hogy épp akkor történhet vele valami, de néha egyszerűen csak arra vágytam, hogy elmehessek otthonról. Jobban is kezelhettem volna, azt hiszem. Talán… – De maradtál – mondott ellent Jack. – Ez az, ami számít. Callie nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt. – Bárcsak többre lettem volna képes! – Azt hiszem, túl szigorú vagy magadhoz. – Jack ajkával gyengéden megsimította a lány ajkait. – És nem is értem, az apád hogy nézhette mindezt tétlenül. – Őszintén megvallva, könnyebb volt így, mint ha beleavatkozott volna. Amikor felbukkant, mindig minden összezavarodott. – Milyen ember volt az apád? Callie a mennyezetre bámult; úgy vélte, semmi baj nem lehet belőle, ha néhány részletet elmesél, nevek nélkül. – Ő… nagyszabású személyiség volt. Amikor a közelében lehettem, mindig határozottan éreztem a nagyság jelenlétét. Magas volt, majdnem olyan magas, mint te, én pedig picinek tűntem mellette. Jelentéktelennek. – Közel álltatok egymáshoz? – Egyáltalán nem. Ő határozott volt, olyasvalaki, aki nagyon biztos magában, de amikor velem kezdett el beszélgetni, mindig olyan furává vált. Azt hiszem, azért került, mert nem szerette azt, ahogyan érezte magát, miközben velem volt. Egy erőteljes személyiség általában csak akkor elégedett, ha ura önmagának. – Ez szörnyű viselkedés egy apától – mormogta Jack. – És mi volt a foglalkozása? Callie tekintete Jack felé villant; lassan szeretett volna témát változtatni. – Üzletember volt. De az életének erről az oldaláról nem sokat tudok.

– Sokat volt távol? A munkája miatt? – Fogalmazhatunk így is. – Milyen üzlettel foglalkozott? Amikor a lány nem válaszolt, Jack összeráncolta a homlokát. – Sok mindent elhallgatsz, nem igaz? Agn=lt, Jamikor a lány nem válaszolt, Jack egy hosszú pillanatig nézett rá. – Beszéljünk valami másról – javasolta halkan Callie. – Rendben. A lány megkönnyebbült, de aztán Jack így folytatta: – Szóval, miért nem akarsz beszélni az apádról? Callie érezte, hogy felbőszül. – Egyszerűen nem akarok beszélni róla, oké? – Nem bízol bennem? – Mit értesz ezalatt? – Ha fel kell tenned ezt a kérdést, azt hiszem, már tudom is a válaszod – mondta Jack a hátára hengeredve. – Egyszerűen nem szeretnék beszélni arról az emberről! Jack megfordította a fejét a párnán. – De lehet, hogy én meg szeretnék hallani róla. Callie felült, és átkarolta a térdét. – Különben is, mit számít mindez? A múlt, az a – Különben is, mit számít mindez? A múlt, az a múlt. Az apám halott, én pedig túlléptem a vele kapcsolatos problémáimon. Az egésznek nincs semmi jelentősége. Újabb hosszú csönd következett. – Callie, azt hiszem, beszélnünk kell! A férfi hanghordozása komoly volt; Callie libabőrös lett. – Miről? – Rólunk. A jövőnkről. A lány a válla fölött Jackre nézett. Jack az ép

kezét a feje alá tette, csupasz mellkasát a paplan csak részint fedte be. – Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte. Borzasztóan félt, vajon mit válaszol majd Jack. A balesetet követő éjszakán ugyan azt mondta neki a férfi, hogy úgy érzi, szereti, de arról még nem beszélgettek, mi történik majd, miután ő befejezi a munkát a festményen. – Gondoltál már valaha arra, hogy Bostonban telepedj le? – kérdezte Jack. – Itt is éppúgy dolgozhatnál, mint New Yorkban. Callie halványan újra elmosolyodott. – Ez igaz. – És így sokkal többször találkozhatnánk. Callie érezte, mint enged fel benne a feszültség. – Szeretném, Jack. Tényleg szeretném. Jack odanyúlt, és magához húzta. – Én is – mormolta, száját a lány szájához szorítva. Megcsókolta a lányt, de aztán elhúzódott. – Ami a választásokat illeti – mondta, hátrasimítva a lány haját –, ha úgy döntök, indulok, durvává fajul majd a helyzet. Ha te is itt leszel mellettem, fel kell készülnöd. – Arra, hogy minél ügyesebben hajoljak félre, ha majd paradicsommal dobálnak? – Nos, igen – nevetett fel a férfi. – De most inkább a sajtóra gondoltam. Fel kell készülnöd a múltaddal kapcsolatos faggatózásra. Callie-t jéghideg rémület öntötte el, félresöpörve iménti megkönnyebbülését. – Mire gondolsz? – A média és az ellenfeleim mind rám másznak majd. A múltamra, a kapcsolataimra, a te hátteredre; mindent alaposan meg fognak vizsgálni. A lány hirtelen felült; megpróbálta elképzelni, mi történne, ha valaki nagyító alá venné az életét. Az apja titka, az, amit olyan sokáig védelmezett, elsőrangú csemege lenne a riporterek számára.

Pontosan maga elé tudta képzelni a címlapokat. És Grace-re is gondolnia kellett. Megígérte neki, hogy sosem árulja el, és bár szándékosan, pénzért sosem teregetné ki féltestvére ügyeit, a végeredmény ugyanaz lenne. Az egész világ megtudná apja hűtlenkedésének részleteit, Grace pedig még több pletyka célpontjává válna. Jack felült; kétségkívül feltűnt neki a lány idegessége. – Persze rám hárul majd a nagyja, és Gray meg én vigyázni fogunk rád. Callie megérintette Jack arcát. – Azt mondtad: ha úgy döntesz, hogy indulsz. Van rá esély, hogy mégsem teszed? Úgy tűnt, Jack megdöbben. – Miért nem mondod el, mi az, ami aggaszt? Callie arra gondolt, hogy megmagyaráz neki mindent; összeszorult a torka. Mégis az lenne a legjobb, ha nem mond el semmit. Nem pusztán az ő titkáról van szó. Jack és Grace barátok, de vajon milyen közeli ez a barátság? Miután ígéretet tett, hogy sosem beszél senkinek a múltról, nem szegheti meg a szavát. – Egyszerűen nem szeretném, ha a sajtó vájkálna az életemben – mondta. – Ez minden. Jack összevonta a szemöldökét, tekintete élessé vált. – Pontosan mi az, amit rejtegetsz? A lány elnézett. – Mondd el, Callie! – Nem tehetem. Hosszú, feszült csend következett. – Miért nem? Amikor Callie nem válaszolt, Jack kiszállt az ágyból, és dühösen elkezdte felráncigálni magára a nadrágját. – Hova mész? – kérdezte a lány. – Nem tudom, mi történt a múltadban, de nehéz

megérteni, miért nem osztod meg velem. – Jack, ne csináld ezt! – Callie odanyúlt, hogy megérintse, de Jack félresöpörte a kezét, és felrángatta magára az ingét. – Nézd, nem értem, miért kell ezt ennyire felfújni. Még nem döntötted el, hogy indulsz-e, nem igaz? Jack mérgesen nézett rá. – Most éppen az aggaszt, mennyire nem bízol bennem. bennem. – De hát bízom benned! – Akkor mondd elk! Amikor Callie hallgatott, Jack elfordította a szemét. – Úristen – motyogta, miközben betuszkolta a lábát a cipőjébe. – Azt hittem, az őszinteség miatt sosem kell aggódnom veled kapcsolatban. Nem hiszem el, hogy így viselkedsz! Mégis, hogyan viselkedik? Mintha ő kérte volna, hogy olyan apja legyen, aki az ő puszaki. Védekező harag hulláma öntötte el; egy takarót tekerve maga köré, kiugrott az ágyból. – Mi folyik itt valójában, Jack? Kettőnkkel törődsz, vagy az érdekel, hogyan hathat a múltam a választási eredményekre? A férfi megdermedt. – Megpróbálom elfelejteni, hogy ezt mondtad. Callie behunyta a szemét; azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná szavait. – Sajnálom. – Igen, én is – mondta a másik, az ajtó felé tartva. – Jack, várj… – Most nem igazán szeretnék beszélgetni, ha nem bánod. Miután a férfi elment, Callie az ágyra ült, és behunyta a szemét; érezte, amint a szíve hevesen ver. Olyan sokáig idomították arra, hogy titokban tartsa az apját; nem tudta elképzelni, hogy bárkinek is

mesélhetne erről. Még Jacknek sem. Úristen, milyen tökéletesen betanították. Milyen kicsi korától. Emlékezett rá, amikor egyszer tizenegy éves korában a Grand Central pályaudvaron álldogáltak az anyjával. Miközben a vonatra vártak, ő egy üzletembert figyelt, akinek épp a cipőjét pucolták. A férfi újságot tartott maga elé, eltakarva arca egy részét, de ő látta, hogy olyasvalaki lehet, mint az apja, mert ugyanolyan fajta ruhákat hordott. Nézte a férfit, és azon töprengett, milyen érzés lehet, ha az ember cipőjét pucolják, miközben az a lábán van, amikor a férfi lapozott az újságjában, ő pedig észrevett benne egy képet az apjáról. Izgalomba jött a kép láttán, odasietett, és büszkén magyarázni kezdte a férfinak, kinek a lánya is ő. Az anyja gyorsan visszahúzta, miközben mosolyogva elnézést kért. – Mindenkit az apjának hisz, aki nyakkendőt hord. – Nem, nem igaz! – Bocsásson meg, kérem! A férfi bólintott, és újra belemélyedt az újságba, de miközben Callie anyja elráncigálta a lányát, kikilesett mögüle, és csodálkozó tekintettel méregette őket. Callie anyja elkapta a pillantását, és mindent elkövetett, hogy eltűnjenek a szeme elől; egy sarokba terelgette Callie-t. Láthatóan megrázták a történtek. – Nem szabad ilyesmit csinálnod. Emlékszel még, amikor elmagyaráztam, hogy apád egy titok? Hármunk titka? Callie természetesen emlékezett, de kezdett belefáradni abba, hogy egyfolytában tartania kellett a száját. Senki másnak nem kellett rejtegetnie az apját. – Csak egy idegennek mondtam el. – De ha elárulsz egy titkot, akkor mi történik? – nyaggatta az anyja.

– Nem kell többé titokban tartanod – replikázott Callie, kezét a csípőjére téve. – Nem. Nem, Callie, nézz rám! Ha elárulsz egy titkot, mi történik? Elveszítesz valami különlegeset. Callie rázni kezdte a fejét. Belefáradt már a kioktatásba, fárasztotta, hogy nem szabad elárulnia ezt a hülye teztllie anyitkot. Emellett nem úgy tűnt, mintha túl sok előnye származna abból, ha jó kislányként viselkedik. Akár követte anyja szabályait, akár nem, az apja továbbra sem nézett a szemébe, amikor meglátogatta őket. – Callie, komolyan beszélek! Abban a pillanatban nem érdekelte, milyen szigorúvá kezd válni anyja hangja. – Na és, mi van akkor! Ha beszélek az embereknek apuról, elveszítem őt? Kit érdekel! Az anyja megragadta a vállánál fogva, és olyan közel hajolt az arcához, hogy az orruk majdnem összeért. – Ha beszélsz, mindketten el fogjuk veszíteni őt. Callie az anyja sápadt arcába bámult, és érezte, mint párolog el belőle harci kedve. Ahogy visszatért a jelenbe, Artie hangját hallotta, aki ismét mormotákat űzött álmában. Az ágy mellé pillantott, nézte, amint a kutya mancsaival kapkod, hallotta a torkából feltörő nyüszögést. Úristen, bárcsak mást mesélhetne Jacknek. De nem tud. nem tud. És nem képes könnyedén áttörni ennyi év alapos kiképzésén. Miután egy életen keresztül őrizte a titkot, szörnyű bűnnek tűnt volna az elmesélése, hiába próbálta emlékeztetni magát arra, hogy Jackről van szó. Ha egyáltalán elmondhatja valakinek, akkor csakis Jacknek, nem? És mi lesz a választással? A sajtóval? Egyáltalán nem biztos, hogy akad olyan újságíró, aki képes

kideríteni, mit rejteget. De ha számba veszi, milyen baj származna belőle, ha a sajtó mégis sikerrel járna; ha arra gondol, milyen aggodalmat és kárt okozna ezzel Grace-nek, akkor is hajlandó lenne kockáztatni? Artie felugrott, és kinyögött valamit, amit akár ugatásnak is lehetett volna nevezni. – Ébredj föl! – mormolta Callie, és megütögette a kutyát. – Gyerünk, ébredj! A kutya szemei félig kinyíltak; hálásan nézett fel rá. Lehet, hogy ezúttal kivételesen a mormoták űzték őt. Callie hirtelen úgy érezte, tudja, milyen lehet, amikor üldözik az embert. Már egy ideje megpróbált elmenekülni apja kétes értékű öröksége elől, de, a francba is, a múlt gyorsnak és fáradhatatlannak bizonyult. Addig simogatta Artie fejét, míg az állat újra el nem aludt; aztán egy párnát támasztott az ágy fejének, és hátradőlt. Miközben a kandalló felett függő Caravaggiót nézegette, várta, hogy elteljenek a hosszú, sötét órák, amelyeket a múltja és jelene közötti ádáz küzdelem töltött ki. 19. fejezet Másnap reggel Callie pórázt kötött Artie nyakába, és hajnalhasadáskor sétálni indult a kutyával. Amikorra visszaérkeztek a Buona Fortuna autóbehajtójához, az állat alaposan kimerült. A lánytól eltérően neki nem kellett megküzdenie az idegességgel és az aggodalommal, ezzel a két serkentőszerrel, amelyek éppolyan hatékonyak lehetnek, akár a koffein vagy egy energiaital. Kilométereket sétáltak az út mentén, egészen Westonig, a szomszédos városkáig. Callie végül visszafordulásra kényszerítette magát, mert bármilyen felajzott volt is, az, hogy elsétál a New Hampshire-i határig, nem oldott volna meg semmit; csak a cipőjét tette volna tönkre vele. Emellett Artieeztlltif is kezdett fáradni.

Amikor közelebb ért a házhoz, látta, hogy nyitva van a garázsajtó, és Mrs. Walker Jaguarja nincs a helyén. Ez azt jelentette, hogy Jack már elment otthonról. Mostanában az anyja autójával járt, mert annak automata volt a sebességváltója, így nem jelentett problémát törött karjának. Callie az üres helyre nézett; csalódott volt, amiért elmulasztotta a lehetőséget, hogy esetleg kimagyarázza magát. Miután a kutyát a konyhában hagyta, és jó reggelt kívánt Thomasnak, felment a garázs feletti műhelybe. Épp felkapcsolta a reflektort, és elhelyezkedett, amikor lépéseket hallott a lépcsőn. Megfordult; meglepődött, amikor észrevette Jacket. A férfi a szemébe nézett, de nem mosolyodott el. – Azt hittem, elmentél! – mondta Callie, letéve a fapálcikát, melyre egy rongyot készült rátekerni. – Ma itthonról dolgozom. Jack, átvágva a szobán, az egyik ablakhoz lépett. Kezét zsebre vágta, vastag kötött pulóverének színe kiemelte sötét haját. A halvány napfény játszott az arcán, miközben az eget fürkészte. – Ami a múlt éjszakát illeti – kezdett bele a lány –, szeretném megmagyarázni. Dühös voltam, és csalódott… – És talán őszinte? – nézett vissza rá a válla fölött a férfi. – Jack… – Valamit tisztáznunk kell! – Rendben. Callie a térdére támaszkodott és előrehajolt, hogy csökkentse a vállaiban felgyülemlő feszültséget. – Azt mondtam neked: többet szeretnék ettől a kapcsolattól, nem csak szexet és egy kevés érzelmet. Alaptermészetemnél fogva kapzsi vagyok, úgyhogy nem érem be a másodrendű szereppel. Sosem. Az egész lényedet akarom, Callie! Nem csak kis darabkákat. – Szembefordult a lánnyal. – Szeretnék tudni a múltadról, mert az is hozzád

tartozik. És nem azért, mert aggódom amiatt, hogy miképp érint majd ez engem. – Hiszek neked. – Akkor beszélj! Callie csóválni kezdte a fejét. – Ez nem ilyen egyszerű. – Azt mondtad, szeretsz, de milyen szerelem ez, ha nem bízol bennem eléggé ahhoz, hogy megoszd velem életed minden részét? Amiatt aggódsz, hogy valami megváltoztathatja a rólad alkotott véleményemet? Mert erre semmi nem képes. Nem mondhatsz nekem olyasmit, ami visszavonulásra késztetne. Callie a kezeit nézete. Eltöprengett: tényleg ettől tart? Igazából úgy gondolja, hogy a férfi majd megfutamodik, pusztán azért, mert ő törvénytelen gyerek? Hát persze hogy nem. Jack hangja elsötétült. – De mondok neked valamit: ezzel a hallgatással elkergethetsz! Callie felnézett. A férfi arcát fürkészte, hogy bátorságot gyűjtsön, de tudta, erre saját magában kell rálelnie. Mély lélegzetet vett. Hiszen ez Jack – ismételgette magának. Ez Jack. Ez Jack. Ez… Úgy érezte, feneketlen, sötét lyukba ugrik; kitört belőle: – Az apám és az anyoztaés="0pm sosem házasodtak össze. A férfi arckifejezése azonnal megváltozott. Úgy tűnt, mintha megnyugodott és ugyanakkor el is szomorodott volna. – Az apámnak volt egy felesége. Egy másik – Az apámnak volt egy felesége. Egy másik családja, egy egész élete az anyámon és rajtam kívül, és mi voltunk a kevésbé fontosak. Sosem ismert el engem hivatalos módon. A neve még csak nem is szerepel a születési anyakönyvi kivonatomon.

Jack odalépett hozzá, és átkarolta a vállát erős karjával. – Annyira sajnálom! – Én… én úgy nőttem föl, hogy tudtam, mi mindig is másodrendűek maradunk. Tudtam: apám csak annyira szereti az anyámat, hogy sose engedje szabadon. – Nekidőlt Jacknek, a fejét a csípőjének támasztva. A férfi csak valami csöndes hangot hallatott, bátorítva a további beszédre, és ugyanakkor éreztetve vele nyilvánvaló sajnálkozását. – A temetését egy nyírfaligetből néztem, ötvenméternyire a sírtól. Csak amiatt értesültem az egészről, mert a tudta nélkül követtem a féltestvéremet. A férfi hátrasimította Callie haját. – Én… nagyon nehéz erről beszélnem, mert korábban nem meséltem róla senkinek. Némaságra tanítottak. Ez volt az egyetlen módja, hogy apám ne tűnjön el az életünkből. – Callie megpróbált mosolyogni, de arcvonásai nem engedelmeskedtek. – A megszokás hatalma, és így tovább. – Örülök, hogy elmondtad. Callie átkarolta a férfi csípőjét, és azt mormolta: – Én is. Jack körkörösen simogatta a hátát. A lány felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nem tudom, mit gondoltam, mi fog történni, ha elmondom valakinek. Ha elmondom neked. Nem úgy tűnik, mintha beütött volna a mennykő, pedig azt hiszem, valami ilyesmitől tartottam. – Nevetni próbált, de csak valami szomorkás hang tört fel belőle szakadozottan. – Nehéz volt így felnőni. Más lányok olyan… birtokló hangsúllyal beszéltek az apjukról. Az én apám ezt csinálta, az én apám meg azt. Végül is, nekem is volt apám. Miután sokáig reménykedtem benne, hogy egy nap majd hozzánk költözik, és azzá válik, akire mindig is vágytam,

végül rájöttem: sosem illik majd rá a birtokos rag. Ha úgy beszéltem róla, az én apám, olyasmit próbáltam bizonygatni, ami nem volt igaz. Jack megfogta a kezét, és felhúzta a székből. – Gyere ide, szeretnélek megölelni egy kicsit! Callie is pontosan erre vágyott. Elhelyezkedtek a kanapén, és Jack az ölébe vonta. – Tudod, hogy nem te vagy a hibás, amiért az apád nem törődött veled, igaz? – Tudom. – Sokkal-sokkal jobbat érdemeltél volna. Callie ezen eddig igazából nem töprengett túl sokat. Gyerekkorában túlságosan elfoglalta az, hogy mindenkinek megfeleljen. Felnőttként pedig inkább megpróbálta elfelejteni mindezt. – Akkor megbocsátottál? – kérdezte a férfi vállának dőlve. – Teljesen. – Mert nem akarlak e neérdeztlveszíteni! – Nem megyek sehová – simogatta meg a lány nyakát Jack. – Tényleg szerettem volna elmesélni, de… A férfi egy gyengéd csókkal elhallgattatta. – Ne aggódj! Teljesen megértelek. És ami a választásokat illeti, amiatt se aggódj! Ez az egész nem jelenthet problémát. Callie elhúzódott. – Hogy mondod? – A sajtót csak az érdekelné, ha az apád olyasvalaki lenne, aki egyébként is szerepelt már a nyilvánosság előtt. Könnyedén megvédhetünk majd, és bebizonyíthatjuk, hogy a múltadban nincs semmi különleges. – Azt hiszem, ezt nem jól hallottam! – motyogta a lány hitetlenkedve. – Callie, nem becsülöm le, hogy milyen fontos ez a számodra – mondta Jack. – Egyáltalán nem.

A lány a fejét rázta. Újra visszatértek a kiindulóponthoz. – Nem érted az egészet! Továbbra sem akarok egyetlen kérdésre sem válaszolni, különösen az újságíróknak nem. – De semmi okod az aggodalomra! Minden rendben lesz. Semmi sem fog megjelenni erről az újságokban. Callie megragadta a férfi vállát. – Dehogynem. Jack szeme összeszűkült. – Tulajdonképpen ki az apád? Callie keze lehullott. Ilyen messzire nem mehet. Még Jackkel sem. – Nem elég, hogy megtudtad, mi történt? – Nem elég, hogy megtudtad, mi történt? – Nyilvánvalóan nem! Ki volt az, Callie? Callie kiszabadította magát, és a szoba másik felébe ment. – Már megint ki akarsz zárni valamiből! – mondta a férfi sötéten. – Ne zsarolj engem! Jó? – Callie – vált élessé a férfi hangja –, azért erősködöm veled, mert csak a történet felét mesélted el. A legfontosabb részét elhallgatod előlem. Callie sarkon fordult. – Azt reméltem: a legfontosabb rész én magam vagyok. – Nem így értettem. – De így gondolod, Jack. Valójában így gondolod. Megpróbálsz erővel beilleszteni a terveid közé. – Mert szeretném, ha az életem részesévé válnál – mondta Jack, kezével dühösen a levegőbe csapva. – A te szabályaid szerint. – Ne vádolj ezzel, Callie! Mindent megteszek, hogy a kapcsolatunk működjön, te pedig

akadályozod mindezt. És hozzá kell tegyem, ez meglehetősen önkényesnek tűnik a számomra úgy, hogy nem vagy hajlandó elmesélni nekem az egész történetet. – Nem tudnál egyszerűen megbízni bennem? – suttogta Callie. A férfi a mellkasára szorította a kezét. – Mi lenne, ha te bíznál meg bennem? A lány elfordította róla a szemét. Jack átkozódva tört ki. – Szóval, mi a válaszod? Ha indulok a kormányzói székért, nem maradsz mellettem? Callie behunyta a szemét, és azt gondolta magában: úristen, hát végül ide lyukadtunk ki! – Nem tudom, Jack. Egyszerűen nem tudom. Amikor Callie a nap további részében már nem találkozott Jackkel, és a férfi éjszaka sem jött be a szobájába, úgy vélte, a másik szeretne lehiggadni, és neki is megadja a lehetőséget ugyanerre. Viszont amikor néhány újabb nap is eltelt úgy, hogy mindössze futólag találkoztak össze a konyhában vagy a hallban, rájött: Jack szándékosan kerüli őt. Lerakta a ronggyal betekert fapálcikát, amellyel éppen dolgozott, és újra rápillantott az órájára. Későre járt; nagyon későre, Jack pedig még mindig nem érkezett haza az irodából. Az utóbbi napokban általában késő este jött meg, és ahogy belépett a hátsó ajtón, eltűnt a dolgozószobájában, még akkor is, ha kilenc vagy tíz óra volt már. Callie nem adta föl a reményt, hogy egyszer csak felbukkan majd a szobájában, de minden reggel arra ébredt: megint egyedül töltötte az éjszakát. A lány a múlt este végül megtört. A konyhában üldögélt, oda sem figyelve egy keresztrejtvényt fejtett; elszánta magát arra, hogy akár hajnalig is így várakozzon. Amikor a férfi végül belépett az ajtón, követte őt a hallba, és megpróbált vele beszélgetést kezdeni valamiről; akármiről. Jack néma maradt, de

legalább ránézett, miközben egy kis bourbont töltött magának. Callie már azon volt, hogy a kettejük ügyére tereli a szót, amikor Jack az asztala mellé ülve a felhalmozott iratkötegekbe mélyedt. Amikor a lány megkérdezte tőle, mit csinál, röviden odavetett neki valamit az üzlettel kapcsolatban, amelyet a vérkészítményeket gyártó vállalattal akart megkötni. Callie még álldogált egy kicsit az ajtóban, szerette volna, ha Jack újra ránéz; de a férfi a papírjaiba merült. A lány jól látta, hogy feszülten koncentrál, homlokán barázdák gyülekeztek, nyilvánvalóan nem szerette volna, ha bármi is elvonja a figyelmét. Vagy bárki. Amikor végül elfordult, hogy elmenjen, mert úgy látta, Jack már meg is felejtkezett jelenlétéről, majdnem kitört belőle a zokogás. Callie becsukta az oldószeres üveget, és lekapcsolta a reflektort; tudta, újabb magányos vacsora vár rá. Újabb éjszaka, amelyet üres ágyában ide-oda forgolódva tölt majd. Újabb hajnal, amely csak újabb, halálos lassúsággal vánszorgó nap ígéretét hozza. Mindez nem folytatódhat így. Ma este keményen kiáll magáért. Követelni fogja, hogy beszéljenek egymással. Lehetséges, hogy ő nehezen nyílik meg a férfi előtt; de Jack most teljesen kizárja mindenből. Visszament a házba, és épp valami vacsorát készített magának, amikor kivágódott a hátsó ajtó. Egy magas férfi lépett be rajta. Jack volt az. Callie hunyorgott. Nos, nem teljesen ő. A hosszú haj és a megviselt bőrkabát még csak nem is emlékeztetett Jack stílusára, de egyébként lenyűgöző volt a hasonlóság. – Helló! – szólalt meg a férfi; mély hangjában – Helló! – szólalt meg a férfi; mély hangjában elismerés bujkált. – Maga kicsoda? Callie – a férfi háta mögött – kipillantott az

ablakon; a felhajtón, ferdén beparkolva a kandeláberek közé, egrekt, hogyy öreg Saab parkolt. – Callie vagyok. Maga meg nyilván… – Nate – nyújtotta a kezét a férfi. – Jack bátyja. Ő is itt van valamerre? Miközben kezet ráztak, Callie-nak az járt a fejében, hogy a férfiban van valami, amitől ő szinte ösztönösen vonzódik hozzá. Talán a hetyke vigyora teszi. Vagy az, hogy az ismerős mogyoróbarna szemekkel néz rá, anélkül, hogy tekintetében hideg elutasítás tükröződne. – Bármelyik percben hazaérhet. – Ezek szerint továbbra is halálra dolgozza magát. Meg kellene tanítanom lazítani. – Nate félrehajtotta a fejét, és komoly képpel vizsgálgatni kezdte a lányt. – Maga a… A kérdés ott lebegett közöttük befejezetlenül; Callie kipréselt magából egy mosolyt, és megpróbált úrrá lenni érzelmein. – Nos, attól függ, milyen főnévvel szerette volna befejezni a mondatot. Az alkalmazott a megfelelő kifejezés. Egy festményen dolgozom neki. – Ja, persze, a Copley. Callie mosolyogva bólintott. – És mióta van együtt a bátyámmal? – Nate egy fejmozdulattal félbeszakította a lány dadogását. – Ne is fáradjon azzal, hogy megpróbálja letagadni! Az egyik ingét viseli az alatt a pulcsi alatt. Látom a monogramját a kézelőjén. Callie lenézett a csuklójára, és rájött, hogy lebukott. Tényleg felvette a férfi ingét aznap reggel; úgy gondolta, senkinek nem tűnik majd fel. Még Jack hagyta nála valamelyik este, mielőtt a dolgok elromlottak volna kettőjük között. Azért vette fel, mert úgy tűnt, ennyi a legtöbb, amit a férfiból kaphatott. – Ne vegye sértésnek – mondta Nate –, de nem úgy fest, mint Jack barátnői általában. Ami remek

dolog. Callie épp mosolyogva csóválta a fejét, amikor Mrs. Walker Jaguarja beállt a garázsba. Hirtelen minden idegszála megfeszült; megpróbált nemtörődömnek látszani, miközben Jack a ház felé tartott. Callie kimerültnek látta a férfit, amikor belépett, de azonnal elvigyorodott, amint meglátta a bátyját. A két férfi összeölelkezett, és hátba veregették egymást. Jack neki is odavetett egy biccentést, aztán figyelme újra a testvére felé fordult. – Jó, hogy itthon vagy, Nate! – Örülök, hogy itt vagyok. Látom, valami zűrbe keveredtél – biccentett Jack felkötött karja felé. – Ó, a francba, már nem is fáj annyira. És nagyszerű fegyver. Ma egy ügyvédet fenyegettem meg vele a tőzsdén. Ettél már? – A Rhode Island óta csak két hot dogot és egy csomag gumicukrot. Jack égnek emelte a tekintetét. – És még azt hittem: ínyenc vagy. – Szinten kellett tartanom valahogy a vércukorszintemet, és a gumicukor még mindig jobb erre, mint a fagyi, ha az embernek utána az országút mentén kell fogat mosnia. Thomas itt van? Amikor Jack a mennyezet felé biccentett, Nate felordított az emeletre: – Hé, hol van ebben a házban a szakács? Miközben Thomas lerohant a hátsó lépa h="1ecsőn, Callie elkapta Jack tekintetét. Eldöntötte, hogy aznap este mindenképp beszélni fog a férfival. Elege volt a némaságból. Míg Callie evett, és Nate meg Thomas a konyhában sztorizgattak, Jack rövidnadrágot meg ócska pólót húzott, és az alagsorba indult. Tíz évvel ezelőtt, amikor a munkabeosztása kezdett végképp átláthatatlanná válni, berendezett ott egy edzőtermet. Rendszeresen, minden hajnalban edzett, és néha

esténként is, különösen akkor, amikor túl sok minden járt a fejében. És most aztán tényleg ez volt a helyzet. A dolgok igazán pocsékul alakultak, mind a magánéletében, mind a munkájában, és úgy érezte, a katasztrófák dühöngve pusztító viharában teljesen elvesztette az irányítást. Amit még a legjobb körülmények közepette sem viselt jól. A rázúduló problémák hatalmas tömegében Callie-tól való elidegenedése aggasztotta a leginkább. Nem számított rá, hogy a lánynak titkolnivalója lehet, vagy hogy törést okozhat kettejük között a kormányzói ambíciója. Azt hitte, a legnehezebben már túl vannak. Szerette a lányt, a lány is szerette őt, és ugyan még mindig páni félelem töltötte el a házasságnak már csak a félelem töltötte el a házasságnak már csak a gondolatára is, hosszú távú tervek kezdtek felötleni benne Callie-val kapcsolatosan. Most viszont minden rohadtul összezavarodott. Szeretett volna beszélni a lánnyal, de érzései nagyjából olyan kuszák voltak, mint hangulatának ingadozása. Az egyik pillanatban annyira dühös volt, hogy legszívesebben kilépett volna az egész kapcsolatból, utána pedig alig bírta fékezni magát, hogy ne könyörögjön a lány ajtajánál, csupán annak egyetlen öleléséért. Tudta: az előbbit nem akarja igazán. Mindössze haragjában és… Úristen, igen: fájdalmában járt ilyesmi a fejében. Callie nem bízott benne eléggé ahhoz, hogy elhiggye, ő majd vigyáz rá, és megőrzi a titkát. Ez a gondolat szinte égette. Ahogy a jövőn töprengett, el kellett ismerje: mindennek vége szakadhat köztük, ha indul a kormányzói székért. Hacsak nem tartja titokban Callie-hoz fűződő viszonyát, ami nemcsak megalázó, de rettenetesen kényelmetlen is lett volna,

nem ötlött az eszébe más lehetőség. Pedig isten bizony napok óta valamilyen megoldáson töprengett. A futópadhoz lépett, és eszeveszett tempóra kapcsolva a masinát, rápattant. Negyvenöt perccel és kilenc kilométerrel később csak úgy dőlt belőle az izzadság, a combjai tüzeltek, válla sajgott felkötött karja súlyától. Egy kicsit még feljebb állította a sebességet, és az utolsó kilométert nyaktörő iramban futotta le. Amikor végzett, egyszerre lehajtott vagy fél liter vizet, és egy padra rogyott. A falnak támasztotta a fejét, érezte, amint csöpög róla az izzadság; remélte, hogy a fizikai kimerültség hatására kitisztulnak majd a gondolatai. Az utóbbi időben messze elkerülte a józan megfontolás képessége. Callie-val és az egész helyzettel kapcsolatos érzelmeinek köszönhetően sok mindent igazán furcsán kezdett szemlélni. Úgy tűnt, mintha nem tudná többé kikapcsolni az érzéseit, senkivel és semmivel kapcsolatban, így nehezére esett az a gátlások nélküli objektivitás, amelyet korábban a magáénak mondhatott. Életének egy korábbi szakaszában meg lett volna győződve róla, hogy teljesen megzavarodott. A pokolba is, szakmai pályafutása során első ízrátlötben kételyei támadtak, hogy mi is lenne a megfelelő viselkedés egy szerződéssel kapcsolatban, pedig az összes pénzügyi mutató egyértelműnek tűnt. Az átkozott, vérkészítményeket gyártó vállalkozásról volt szó. A McKay testvérek által kifejlesztett eljárás tényleg képes lett volna fellendíteni a vérkészítmények szállítását a földgolyó távoli pontjaira, és így több ezer, talán több millió emberen segíthetett volna. De a két alapító bizony komolyan felszabdalta a céget, amikor részvényeket osztogattak családjuk minden számba jöhető tagjának. A McKay fivéreknek hatalmas tőkeinjekcióra volt

szükségük a sikerhez, de ha Jack befektetné a pénzét a cégbe így, hogy ennyi részvényessel áll szemben, akár el is áshatná ezt az összeget a hátsó kertben, akkor is körülbelül ugyanannyi nyereséget remélhetne belőle. Egyszerűen túl sokan akarták kikapargatni onnan a gesztenyét. Jack jól tudta, hogy ugyanezekből az okokból, egyetlen másik befektető sem lesz hajlandó velük tárgyalni. A nonprofit alapítványok és az állami támogatások pedig már nem elegendők számukra a továbbjutáshoz. A sikerhez a fivéreknek pontosan olyan tőkére lett volna szükségük, mint amilyet a Walker Befektetési Vállalat biztosíthatott volna. A megoldás – akár még hat hónappal ezelőtt is – pofonegyszerűnek tűnt volna a számára. El sem gondolkodott volna rajta. Könnyedén lemondott volna az üzletről, hogy valami olyasmit keressen inkább, amely majd biztosítja számára az elvárt profitot. De most? Most itt őrlődik. A pokolba is, talán nem csak Callie hatására változott meg a gondolkodásmódja. A jogtanácsosa kislányának állapota egyre csak rosszabbodott. A gyerek most otthoni hospice ellátásban részesült, Jack pedig mostanában rendszeresen megállt a házuknál, amikor esténként hazafelé tartott a Buona Fortunába. Miközben részt vett a gyászoló család mindennapjaiban, a fivérek cégével kötendő megállapodáson töprengett, és megpróbálta eldönteni, hogy akkor is induljon-e a kormányzóválasztáson, ha ez tönkreteszi Callie-val való kapcsolatát. Jack úgy érezte, mintha minden pillanatban felrobbanhatna. A francba is, még a fogát is újra csikorgatta éjszakánként. Abból jött rá, hogy az egyik zápfoga sajogni kezdett. Két évvel ezelőtt, amikor egy biokémiai cég megszerzéséért keveredett biokémiai cég megszerzéséért keveredett

összetűzésbe, és kis híján hatalmasat bukott, annyira csikorgatta a fogát álmában, hogy bal oldalon két koronát is kapott. Most kinyitotta a száját, és megtapogatta a fogat, ami éles, állkapcsába kisugárzó fájdalommal reagál a vizsgálódásra. Úristen! Már csak egy fogorvosnál tett látogatás hiányzik. – Hé, tesó – szólalt meg Nat, bebújva az alacsony ajtón. – Hogy vagy? Jack beletörölte az arcát a pólója aljába, vállat vont, és füllentett. – Egész jól. És te? – kérdezte. – Minek köszönhetjük ezt a látogatást? Thomas hívott erősítésnek az estélyhez? – Annyi igaz, hogy Thomas felhívott. – Nate leült testvére mellé a padra. – De rólad volt szó. Jack összeráncolta a homlokát. – Tényleg? – Egy kicsit aggódik. – Miért? – Ténght="0pt" width="1em" align="justify">Jack nagyot kortyolt a vizéből; hirtelen erős vágyat érzett, hogy minél hamarabb elhagyja a helyiséget. – Azt mondja, halálra dolgozod magad. Jack leeresztette a palackot. – És ez mióta olyan eget rengetően új hír? Nate szórakozottan vállat vont, de a szavait szemlátomást óvatosan válogatta meg. – Azt mondta, felbontottad az eljegyzésed. És autóbaleseted volt. Éjszakánként nem alszol a szobádban, mert az asztalodnál ülve dolgozol egész hajnalig. Mi folyik itt? Jack a futópadra meredt; azon tűnődött, ki tudna-e még kényszeríteni újabb tíz kilométert a lábából. – Nyögd ki, Jack! Különben muszáj lesz a nyakadra járnom, míg csak rá nem jövök magam. Jack végre a testvérére nézett.

– Szerelmes vagyok. Nate lassan elmosolyodott. – Nahát. A vörös hajúba? Jack bólintott. – Hát ez remek, tesó. Jack kinyújtózkodott, és az üres vizesüveget a szoba végébe hajította. Az megbillent a szemetes peremén; egy pillanatra úgy tűnt, bemegy. Aztán megpördült, és a padlóra esett; Jack a palackban megcsillanó vízcseppeket figyelte. – Nem tudom, életképes-e egyáltalán a kapcsolatunk. Most zsákutcába jutottunk. – Megköszörülte a torkát. – Akarom őt. De lehet, az egész életemet fel kell forgassam ahhoz, hogy megtarthassam. – Hát ez szívás. – Na igen. Jack felkelt a padról, és odament a palackhoz. Behajította a szemetesbe, aztán a fivérére nézett. – Szeretném jelöltetni magam kormányzónak. – Akkor igaz, amit hallottam. Egyébként úgy gondolom, átkozottul jó kormányzó lenne belőled. – Én is! – Jack beletúrt a hajába; érezte, milyen izzadt. – Amikor évekkel ezelőtt először felötlött bennem, leginkább apánkba szerettem volna belerúgni egy jókorát. Úgy véltem, kellőképpen felbosszanthatnám azzal, hogy micsoda képtelen ambícióim vannak. De amikor elmondtam neki, teljesen felvillanyozódott. – És ettől nem ment el a kedved? – Egyáltalán nem. És innen tudtam, hogy tényleg akarom az egészet. Évekig tervezgettem, mi kell ahhoz, hogy jelöltessem magam. Támogatói bázist gyűjtöttem magam köré. Sok szövetségest szereztem. Igazán akarom. – A lány azonban nem akar egy kormányzó felesége lenni, ugye? – Idáig még nem jutottunk el. A választási

küzdelemben nem akar részt venni. Valószínűleg durva kampány lesz. – Jack odalépett a padhoz, és felemelte a karját tartó kendőt, amelyet levett futás előtt. Visszatette a nyakába; miközben belecsúsztatta begipszelt karját, újra megszólalt. – Voltál már olyasvalakivel, akinek a hatására azt érezted… a pokolba is, akinek a hatására elhitted, hogy mégiscsak vigyáz ránk valaki odafönt? – Nem. – Na igen, én sem. Őelőtte nem. Teljesen kétségbeesem a gondolatra, hogy elveszíthetem. – Akkor, úgy tűnik, már döntöttél. Úristen, talán tényleg döntött. Egy pillanatra belegondolt, és rájött, hogy ez az igazság. Callie kedvéért hajlandó mindent feláldozni. Még azt az átkozott kormányzói rezidenciát is. Az igaz szerelemért, melyet a lánnyal élhet át, feláldozza az álmait. álmait. Egy másik álomért cserébe. Jack hatalmasat fújt, ahogy tisztán megjelent előtte a megoldás, legalábbis saját magát illetően. Kész teljesen feladni politikai ambícióit Callie-ért. Ehhez kétség sem férhet. De ez csak az egyik fele a kérdésnek. Ha ő hajlandó erre a kompromisszumra, a lánynak teljesen őszintének kell vele lennie. El kell mondania neki mindent. Újra a fivére felé fordult. – Kösz, Nate, igazán sokat segített ez a beszélgetés! Nate egy kicsit értetlennek tűnt, de aztán a térdére csapott, és felállt. – Mindig örülök, ha segíthetek. Még akkor is, ha csak hallgatnom kell. Az ajtó felé indultak. – És mit tervezel, meddig maradsz? – kérdezte Jack.

– Úgy gondoltam, a partin még itt lógok majd, aztán felugrom Montrealba, és meglátogatom Spikeot és Louie-t. Jack leoltotta a villanyt, és nekivágtak a lépcsőnek. – Hogy van az a két ütődött? – Még mindig beszámíthatatlanok. Így hát érthető módon arra gondoltam, belevághatnék velük valami üzletbe. Lehet, hogy veszünk egy éttermet hárman. – A nyughatatlan vándornak a letelepedésen jár az esze? – Egyáltalán nem. Csak egy üzletrészt veszek, bátyó. – Nate vállat vont. – Ugyanis megtakarítottam egy kis pénzt. – Tényleg? – Ne legyél már ennyire meglepve. Nem a te nagyságrendedről van szó, de ahhoz elég, hogy belekezdhessünk valamibe. Ahogy a hallba értek, Jack megállt egy pillanatra. – Figyelj, ha egy jó lehetőségre bukkansz, csak szólj nekem! Boldogan adnék neked… – Ne is folytasd! Elegen élősködnek rajtad; nem szeretem, ha jótékonykodnak velem! Jack egy pillanatra elhallgatott; az jutott eszébe, amikor Callie pontosan ugyanezt mondta neki a Plazában. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. – Nos, azért ne feledkezz meg rólam, ha kölcsönre lenne szükséged! – Úgy lesz, tesó – vigyorodott el Nate. – De ne nagyon számíts rá! Callie kinyitotta hálószobája ajtaját, és kikukucskált a hallba. Csönd volt, eltekintve az Artie keltette neszektől; a kutya hatalmasat ásított, majd kényelmesebb pózba gömbölyödott a padlón. Callie gyorsan átvágott a hallon, és bekopogott Jack ajtaján. Nem érkezett válasz. dth="1em" align="justify">– Őt keresi?

A lány sarkon fordult. A hallban Nate bukkant fel, kezében egy könyvvel, vigyorogva. – Ööö… igen. – Lent van, a dolgozószobájában. – A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán suttogva folytatta. – Ne aggódjon, hallgatok, mint a sír. Ja, és ügyeljen alulról a harmadik lépcsőfokra, pokolian nyikorog, ha erősebben rálépnek. A lányra kacsintott, és bevonult a hálószobájába. Callie igyekezett minél gyorsabban lejutni a lépcsőn; óvatosan kikerülte a lépcsőfokot, amelyre Nate figyelmeztette. Amikor odaért Jack dolgozószobájához, nyitva találta az ajtót. A férfi a lámpa fénykörében ült, az asztala mögötti ablak felé fordulva. Keze a telefonkagylón nyugodott, mintha épp most tette volna le a készüléket. Megrezzent a feje, mintha észrevette volna a lány tükörképét az ablakban. Hosszúra nyúlt a csend kettőjük között; végül Callie megszólalt. – Beszélnünk kell! – Most? Annyira halkan mondta, hogy szinte alig hallatszott. A lány megköszörülte a torkát. – Igen. A férfi hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Rendben. Callie összeráncolta a homlokát; rájött, hogy a másiknak valami komoly baja van. – Jack, mi történt? A férfi lassan megfordult a székkel, és a szemébe nézett. Az arca kifejezéstelen volt, száját komoran összeszorította. – Ma délután meghalt. Kicsoda?, értetlenkedett magában Callie. Jaj, ne! A kicsi lány. – Ó, Jack…

A férfi hangjából teljességgel hiányzott minden A férfi hangjából teljességgel hiányzott minden érzelem; mintha a rá jellemző vasakarattal igyekezné tartani magát. – A temetés holnap délután lesz, a zsidó vallási hagyományoknak megfelelően. Természetesen ott leszek. Úgy döntöttem, aznapra bezárom az irodát. Mindenki ott lesz. A családja a jövő héten gyászhetet, sivát ül. Callie némán megkerülte az asztalt; remélte, hogy Jack nem tiltakozik majd, amikor átöleli. Amint a férfi nekidőlt, érezte, hogy egész testében remeg. Jack mély lélegzetet vett. – Ott ültem ma este, mellette, a családjával. Ezért jöttem haza ilyen későn. Ott volt az a fantasztikus ápolónő, a hospice-szolgálattól. Hihetetlenül gyengéden bánt vele. – Callie érezte, hogy a férfi mellkasa megemelkedik. – Létrehozok egy alapítványt a hospice-központban, amely a kislány nevét viseli majd. Ez lesz… – elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát. – Ez lesz az első jótékony adományom életemben. Callie erősen szorította magához; azt kívánta, bárcsak tehetne érte még valamit. Jack végül felemelte a fejét, és ránézett. – Tudom jól, hogy sok minden van még kettőnk között, amit meg kell beszélnünk. De azért velem maradrt zett. Amikor a lány bólintott, Jack megfogta a kezét, és felállt a székből. 20. fejezet Callie másnap kora reggel a helyén ült, felemelte az egyik, hígítót tartalmazó üvegcséjét, és kinyitotta. Miután felvette a maszkját, belemártotta az oldószerbe a ronggyal betekert végű fapálcikáját, és óvatosan áttisztogatta a festmény felszínét. Most már a portré középső része felé haladt, a tükör szélénél tartott; hosszú-hosszú órákat dolgozott a képen, míg

haragban voltak Jackkel. A lakkréteg letisztogatásából már nem sok volt hátra. Felpillantott. Odakint, a tiszta New England-i égen csak úgy ragyogott a nap. Nem tehetett róla; egyfolytában az elmúlt éjszaka járt az eszében. Szeretkeztek, azután Jack sokáig tartotta a karjában. Nem esett sok szó köztük; pusztán az boldoggá tette, hogy vele lehet, hogy végre megszűnt közöttük a távolság, még ha csak fizikai értelemben is. Megkönnyebbült, amiért a férfi megengedte, hogy mellette legyen, amikor ilyen sebezhető, hogy lehetősége nyílt vigaszt nyújtania neki. Reggel, mielőtt Jack elment volna tőle, még megígérte, hogy este majd beszélnek. Most remélte: talán azt mondja majd neki a férfi, nem indul a választáson, és így minden olyan lehet kettőjük között, mint korábban. A lelke mélyén azonban jól tudta, hogy ezek hiú ábrándok. Így igyekezett újra átgondolni, mi minden várhat rájuk, ha Jack beleveti magát a küzdelembe. A kilátások most sem tűntek rózsásabbnak, mit korábban bármikor, amikor fontolóra vette a helyzetet. Jacknek igaza volt; ha az apja egyszerű átlagember lett volna, az újságoknak nem lenne komolyabb okuk a történet megszellőztetésére. Azonban Cornelius Woodward Hall hűtlensége sajnos óriási szenzációt jelentene. Ha Jack indul, neki el kell tűnnie a férfi életéből. Csak így lesz képes titokban tartani a múltat. De elviselhetetlennek tűnt számára a lehetőség, hogy ne Bostonban éljen, a férfi mellett. Amikor megpróbálta magát elképzelni, amint visszatér New Yorkba, hogy soha többé ne találkozzon Jackkel, úgy érezte, megszakad a szíve. Callie nagyot sóhajtott, és újra a képre nézett; aztán rémülten felpattant, felrúgva a székét. A csattanás, amellyel az ülőalkalmatosság földet ért,

éppúgy alig jutott el a tudatáig, mint Artie ijedt ugatása és pánikszerű menekülése. – Jaj, ne, ne, neeee… Ledobta az oldószeres rongyot, és felkapott egy tisztát, bár úgy tűnt, már semmihez nem tud kezdeni vele. Elborzadva meredt a képre; hitetlenkedve nézte, mit művelt. Az oldószer egy foltban teljesen feloldotta a lakkot, és megtámadta a festékréteget is. Odahajolt, azt remélve, hogy közelebbről majd kiderül: csak felületi károsodás történt. De nem. A tükör felületén, egy nagyjából két és fél négyzetcentiméteres részen semmivé lettek Copley eredeti ecsetvonásai. Callie káromkodva gyorsan megnézte az üveget, amelyet kinyitott. Tévedésből a legerősebb hígítót nyitotta ki azok közül, amiket magával hozott; és a hibáját csak tetézte, hogy olyan sokáig hagyta azt az átkozott szert hatni a kép felületén, miközben kifelé bámészkodott az ablakon. A vegyszernek rengeteg idő állt rendelkezésére, hogy beivódjon a festékrétegbe, és szétterjedjen rt zealign=egy sokkal nagyobb felületre, mint amire eredetileg felhordta. Egész testét elöntötte a forróság, izzadság ütött ki a tenyerén, a hónalján, a homlokán. Megrongált egy remekművet. Sosem kap többé munkát! Jack meg fogja ölni. És mindez amiatt, mert hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Hogy lehet ilyen zöldfülű barom… De nincs idő arra, hogy önmagát ostorozza. Úristen, arra majd lesz elég ideje, miközben a munkanélküli-központ előtt áll sorban. Most koncentrálnia kell. Koncentrálnia; felmérnie a helyzetet, megoldásokat keresni. Aztán fel kell hívnia Gerard Beauvais-t. Körbejárta a képet, tekintete kétségbeesetten ugrált a tönkretett felület és a kép többi része között,

ahol olyan remek munkát végzett. A fene egye meg! Fel kell hívnia Beauvais-t, most. A szerszámai közé túrt, és előkotorta a férfi névjegyét. Bepötyögte a számot, miközben azért imádkozott, hogy képes legyen egyáltalán megszólalni, amikor a másik felveszi a telefont. Még megszólalni, amikor a másik felveszi a telefont. Még csak az kéne, hogy elsírja magát. Az ilyen gyenge és amatőr viselkedéssel végképp tökéletessé tenné ezt az egész lidércnyomást. A férfi üzenetrögzítője válaszolt; üzenetet hagyott neki, hogy hívja vissza, amint lehetséges. Vett néhány mély lélegzetet, és szilárdan elhatározta: nem gyötri magát tovább azzal, hogy elképzeli, amint a karrierje semmivé foszlik, és így jobb híján egy pizzázóban kénytelen majd dolgozni a megélhetéséért; inkább újra a kép fölé hajolt. Az oldószer étvágya szemlátomást nem csökkent. A sérült rész egyre nagyobbá vált. Mintha csak egy gonosz dagályt figyelne. A pusztító áradás pedig a szakmai jövőjét is elmossa a festékkel együtt – gondolta kétségbeesetten. A kezébe támasztotta a fejét. Azt bizonygatta magának, hogy Beauvais műhelyében képesek lesznek újrafesteni a tükör felületét, éppúgy, mint ahogy a Fra Filippo Lippi-képpel tették. A lehető legnagyobb alapossággal leutánozzák majd a színeket és az ecsetvonásokat, úgyhogy gyakorlatilag lehetetlen lesz észrevenni a sérülést. Sovány vigasz, gondolta. Hiába tüntetik el tökéletesen a hibát, akkor is visszavonhatatlan csorba esett a festmény értékében. Callie hirtelen összevonta a szemöldökét. Pislogott egyet-kettőt, igyekezvén meggyőzni magát, hogy képzelődik. Ez lehetetlen! Annyira közel hajolt a képhez, hogy érezte a

kémiai reakció keltette hőt; szeme égni kezdett. A kavarodásból lassan egy határozottabb forma bontakozott ki. A felhólyagosodott, lassan oldódó festékrétegek alatt mintha… egy arc körvonalai tűnnének fel. Megdörzsölte a szemét. Nem; határozottan előtűnt valami. A tükör felszínének halvány krémszínei alatt, úgy nézett ki, tényleg egy arc bújik meg. A szíve most teljesen más okból kezdett őrült kalapálásba, mint az imént, amikor pályafutásának végét sejtette. Amikor közvetlenül mellette megl mokbólszólalt a telefon, gyorsan odanyúlt, azt remélve, hogy sikerül felkapnia, még mielőtt valaki más felvenné a házban. Gerard Beauvais kulturált hangja most az elképzelhető legédesebb muzsikának tűnt számára. – Ó, istenem, elcsesztem! – kezdte; a szavak éppúgy összefolytak, mint a festék a képen. – A tükrön dolgoztam, és rossz erősségű oldószert használtam, és feloldottam a festékréteget… – Oké, oké, cherie! Lassítson egy kicsit! Beauvais nyugodt hangja valamiképpen elért az ingerküszöbéig, így hát erőt vett magán, és lefékezte a szóáradatot. – És most – mondta a férfi, amikor Callie kicsit megnyugodott – mondja el pontosan, az elejétől a végéig, mi is történt. És azt is, mi a kémiai összetétele az oldószerének. Miután Callie befejezte a beszámolót, összeszorult torokkal várakozott a férfi válaszára. – Tudnom kell még valamit – mondta Beauvais halkan. – Mi van alatta? A tükörben. – Az igazat megvallva, egy sötét sziluett. – A lány hangja suttogássá halkult. – Azt hiszem, egy fejre emlékeztet. Beauvais izgatottan felnevetett. – Nos, talán a hibája mégiscsak szerencsét

hozhat! Nem reagált másképpen a festékréteg azon a felületen, mint a portré többi részén? – Hát, máshol sehol nem oldottam le a festéket, hál’ istennek, úgyhogy ezt nehéz lenne megmondani. De nem, nem hiszem, hogy így lenne. Könnyen lejött a festék, de ezt a túl erős oldószer okozhatta. Beauvais egy pillanatra elhallgatott. – Ezt a saját szememmel kéne látnom. De ne mozdítsa meg a képet! Holnap elmegyek magához. Most itt vannak nálam a rokonaim, ma nem mehetek. Addig is, ne említsen semmit Jacknek, vagy az anyjának. Nem hinném, hogy szólnia kellene nekik, amíg nem találjuk ki, hogyan orvosolhatjuk a helyzetet. Nem akarhatjuk elkeseríteni őket, amíg nem muszáj. Callie reszketve fújta ki a levegőt. – Úristen, borzasztóan érzem magam! Jack ki fog rúgni. Soha többé… Beauvais könnyedén felnevetett. – Jack nem fogja kirúgni magát. És fog még dolgozni, higgyen nekem! A restaurátorszakmát emberek művelik, és mindannyian követünk el hibákat. Nem történt semmi olyasmi, amit ne tudnánk együttes erővel megoldani, de ne hamarkodjuk el a dolgot. Holnap felhívom, és kitaláljuk, mi a teendő. kitaláljuk, mi a teendő. – Hogy tudom ezt valaha is megköszönni magának? – Erre, kedvesem, nagyon egyszerű a válasz. Callie szaggatottan felnevetett; nehezére esett elképzelnie, mit is ajánlhatna fel köszönetként. – Maga, Callie Burke, egy napon majd megteszi ugyanezt valaki másnak, amikor már befutott lesz a szakmában, és egy fiatal kollégának valamilyen problémája akad. Huszonöt évvel ezelőtt egy Tiziano-vásznon dolgoztam, és egy szép napon sikerült tiszta terpentinnel leöntenem a kép egyik

sarkát. – Amikor meghallotta Callie rémült felhorkanását, derűsen felkacagott. – Szörnyű volt! Miután visszavonultam egy időre, tudja, arra a bizonyos helyre, la salle de bains, és igencsak> – Annyira szégyellem magam – suttogta Callie. – Hogy ilyesmivel kell magához fordulnom. – És ez így helyes. Sokkal nagyobb gyötrelmet jelent a szégyen, amelyet érez, mint amit mások elmarasztaló szavai jelenthetnének. Egyszer mindannyiunkkal megtörténik mindez, cherie. Csak vigyázzon, hogy többször ne forduljon elő! Amikor Callie letette a telefont, megtörölgette a szemét, és lenézett Artie-re, aki odasündörgött hozzá, kimutatva együttérzését. A farkát csóválta, és fejét a lány combjára fektette. A kudarc érzése küzdött benne a megkönnyebbüléssel, amelyet amiatt érzett, hogy Beauvais hajlandó segíteni neki; időbe telt, míg képes volt visszamenni a házba, és a többiek szemébe nézni. Kellemetlenül érintette, hogy nem árulhat el semmit Jacknek, de feltétel nélkül megbízott Beauvais-ben és tanácsaiban. Sokkal könnyebb úgy beszámolni a tulajdonosnak a problémáról, hogy egyúttal már a megoldásról is tájékoztathatjuk. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta a hátsó ajtót, körüllengte a készülő ételek illata. Úgy érezte, mintha megölelték volna. – És ezt az izét te kelt tésztának nevezed? – mondta épp Thomas Nate-nek, egy fakanállal gesztikulálva. – Úgy fest, mintha valamit betekertél volna tapétával. Nate rávigyorgott, miközben folytatta a dagasztást a pulton. – Miért nem kavarod meg inkább azt a hagymát, öregfiú? Még mielőtt légkalapáccsal kellene kiszednünk abból a serpenyőből. – Helló, Callie! – kacsintott a lányra Thomas. –

Legyen üdvözölve a saját, külön bejáratú rémálmomban! Két szakács, egy konyhában. Ahogy Callie-nak a szemébe tolultak a hála könnyei, amiért része lehet ilyen egyszerű, komplikációktól mentes barátságban is, megérezte, hogy most különösen sebezhető lelkiállapotban van. Az lenne a legokosabb, ha felmenne a szobájába, és ott maradna egy darabig. Nem kellene most mások társaságát keresnie. Különösen olyanokét nem, akik kedvesen bánnak vele. Amikor kopogás hangzott fel a bejárati ajtón, indult, hogy kinyissa, és majdnem felkiáltott örömében, amikor az ajtónyílásban Grace-t és a testőrét pillantotta meg. Megölelte féltestvérét. – Annyira örülök, hogy látlak! Grace éppolyan erősen ölelte meg viszonzásképp, mint ahogy Callie őt az imént. Amikor végül szétváltak, Grace a háta mögött álldogáló, tagbaszakadt férfi felé intett. – Emlékszel Rossra? Callie mosol">Clign="ygott; tenyere eltűnt a férfi erős szorításában. – Örülök, hogy újra találkozunk! – mondta, és a határozott vonásokat fürkészte. Ahogy a férfi elmosolyodott – fekete bőrdzsekije és kifürkészhetetlen tekintete dacára –, arcán gyengédség tűnt fel. Callie beljebb tessékelte őket. – Gyertek be, hideg van kint! Ross lehajolt; úgy emelte fel bőröndjeiket, mintha teljesen súlytalanok volnának. – Jack merre van? – kérdezte Grace, levéve a kabátját. – Azt hiszem, még nem érkezett haza. De Nate itt van. – Ne viccelj, tényleg? Callie a fejét csóválta, a szóban forgó személy

pedig, kezét egy konyharuhába törölgetve, megjelent a konyhaajtóban. – Gracie! Grace elnevette magát, és odasietett a férfihoz. Miközben megölelték egymást, azt mondta: – Mennyire örülök, hogy látlak, te világcsavargó! – Én is örülök neked. Ő kicsoda? – nézett Nate kérdően a másik férfira. kérdően a másik férfira. – A vőlegényem, Ross Smith. Callie felkiáltott meglepetésében. – Gratulálok! – Köszönöm. Épp tegnap este történt. Nem is lehetnénk izgatottabbak. Grace és Ross letelepedtek a konyhában iszogatni, Nate és Thomas pedig folytatták a főzést. Callie mostani lelkiállapotában nehezen viselte a felfeltörő nevetést, a tréfálkozást. Gyorsan kimentette magát, és felsietett a szobájába. Megígérte, hogy visszatér, amikorra a vacsora elkészül. Jack beállt anyja Jaguarjával a szokott parkolóhelyre, kivette a slusszkulcsot, és egy darabig a garázs hátsó falára meredt. Hirtelen rettenetes kimerültség tört rá, de nem akarta behunyni a szemét; tudta, hogy csak a zsinagógában és a temetőben lejátszódó jeleneteket élné újra át. Képtelen volt elfelejteni annak a kis koporsónak a látványát, hiába próbálta különböző gyakorlati problémákkal elterelni a figyelmét. Amikor végül elindult a ház felé, észrevette az ablakban Grace-t és a fivérét; nevetgéltek, egyikük az öntetet öntötte a salátára, a másik pedig segített kavargatni. Jack egy kicsit ott álldogált a koromsötétben, és figyelte a két embert, akik azok közé tartoztak, akiket a legjobban szeretett a világon. Hálás volt, amiért hazaérkezett. Hálás volt,

amiért szeretteinek nem volt részük olyan szenvedésben, mint a kislány családjának. Mint a kislánynak. Kinyitotta az ajtót; összeráncolta a homlokát, amikor sehol se látta Callie-t. – Hát itt vagy! – kiáltott fel Grace, és odarohant hozzá. Aztán gyorsan lefékezett, amikor észrevette a gipszet. – Már hallottam a balesetről. Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. – És most, hogy látlak, még jobban érzem magam. Futólag megölelte, és megpuszilta a nőt, de ahogy el akart húzódni, Grace belekapaszkodott ép karjába. – Hé, hogy érzed magad, igazából? – kérdezte súgva, és fürgv húzódkészően nézett rá. – Hallottam arról is, mi történt köztetek Blairrel. Sajnálom. – Kösz. – Jack mosolyogva a sarokban álldogáló magas, csöndes férfi felé intett. – John Smith, igaz? – A vőlegényemet Rossnak hívják – javította ki Grace. Jack felhúzta a szemöldökét a névváltoztatás és a bejelentés hallatán. – Akkor gratulálok! – mondta; úgy is érezte. Ahogy kezet rázott barátja jövendőbelijével, örömmel figyelte meg, hogyan karolja át Smith Grace-et, és hogyan szorítja magához. – Hé, tesó, menj, és hívd le Callie-t, oké? – szólt oda neki Nate a tűzhely mellől. – Tíz percen belül készen vagyunk. Felment az emeletre. Jack felkapta az aktatáskáját, és felment a lány hálószobájához. Kopogott az ajtaján; Callie halkan válaszolt. Amikor belépett, Callie az ágyon üldögélt, és egy párnát szorongatott. Rámosolygott. – Reméltem, hogy te vagy az. Jack becsukta az ajtót; odalentről még felhallatszott a kitörő nevetés.

– Nem is csodálom, hogy vágytál egy kis csöndre. Elég nagy zajjal vannak a konyhában. Jack leült Callie mellé az ágyra; ahogy a lány átfogta a kezét, érintése lágy volt, simogató. – Hogy ment a mai nap? – kérdezte Callie. – A szertartás gyönyörű volt, és hihetetlenül szomorú. Azután elmentem a hospice-központba, és átadtam nekik egy csekket. – Biztosan nagyon hálásak voltak. – Igen. Jack a térdére húzta a lány kezét, és simogatni kezdte a tenyerét. Callie szólásra nyitotta a száját, de Jack megelőzte. – Beszéltem Grayjel. – Érezte, amint szavaira a lány ujjaiba visszatér a feszültség. – Itt az ideje, hogy bejelentsem a választásra vonatkozó terveimet. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Callie. Jack egyenesen a szemébe nézett, remélve, hogy ezzel is segíthet megértetni magát. – Tudod, amikor ma a hospice-házban jártam, újra eszembe ötlött mindaz, amiért indulni akarok. – Megrázta a fejét. – Nem úgy értem, mintha valami misztikus élményem lett volna. Valójában nagyon is praktikus volt az egész. Az ügyvezető igazgató irodájában kötöttem ki, elmerültünk a költségvetésük tanulmányozásában. Ahogy átnéztük a számokat, pontosan láttam, hol javíthatnának a pontosan láttam, hol javíthatnának a gazdálkodásukon, hogy több pénzük maradjon. Tudtam, min kellene változtatniuk. Rájöttem, hogyan tudnék segíteni. Callie csendesen, roppant figyelmesen hallgatta; de szemében szomorúság tükröződött. – Kezdenek kialakulni az elképzeléseim erről az államról, Callie. A fejemben ott motoszkálnak a megoldások, ahogy egyensúlyba lehetne hozni a költségeket és a bevételeket. Tudom, mit kellene

máshogy csinálni. Lehet, hogy nem leszek képes véghezvinni mindent, amit akarok, nem tudok majd forrást biztosítani minden program számára, megmenteni minden központot, minden egyes jótékonysági intézményt. De átkozottul biztos vagyok benne, hogy jl. ne,goldások néhányon segíthetnék. És meg akarom próbálni! Ez fontos nekem. – Callie a kezüket nézte, összefonódott ujjaikat. – Szeretnék beszállni a küzdelembe, mert csak így érhetem el, amit akarok. Így változtathatok a dolgokon. – Örülök annak, hogy így érzel – mondta Callie, habár lehangoltnak tűnt. – Tényleg örülök. – És beszéltem Grayjel a helyzetünkről. – Mindent elmondtál neki? – kérdezte a lány, láthatólag megrémülve. – Meg kellett ismernem az ő álláspontját is. – De mindaz, amit elmeséltem neked, szigorúan bizalmas. Azt hittem, köztünk marad. Callie türelmetlenül söpörte félre a haját az arcából. Idegesen – gondolta Jack. – Ő nem mond senkinek semmit. – Nem is erről van szó. Sosem hittem volna, hogy elmondod neki. Vagy egyáltalán bárkinek. Jack a homlokát ráncolta; dühös volt. – Kit védsz? – Amikor a lány nem válaszolt, megszorította a kezét. – Ki az? Áruld el! – Az egyetlen megmaradt rokonomat – mondta Callie nyomatékosan. – És egyáltalán nem érint jól, hogy a négyszemközti beszélgetésünk mindenkinek a fülébe juthat, aki csak él és mozog. – Gray aligha nevezhető idegennek. – Lehet, hogy neked nem az. Jack összeszedte magát; megpróbálta meggyőzni a lányt, hogy felesleges ennyire tartania tőle. Igyekezett óvatosan megválogatni a szavait. – Azt is közöltem Grayjel, hogy lehet, mégsem indulok. A lány szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől.

– Tényleg? Jack lassan bólintott. – Habár szeretnék kormányzó lenni, habozás nélkül képes lennék úgy dönteni, hogy lemondok az egészről. Érted igen. Callie habozott; mintha képtelen lenne elhinni, hogy mindez igaz lehet. Aztán átölelte a férfit. – Ó, Jack… Jack közbevágott. – Mindent feláldoznék miattad, még az esélyemet is, hogy vezethessem ezt az államot. De nem teszem meg, ha én magam nem tudom a teljes igazságot. Nem fogom veszni hagyni ezt az ügyet, amelynek előkészítésével éveket töltöttem, ha nem leszel képes őszintén beszélni velem. Ha csak egy részed lehet az enyém ebben a kapcsolatban, az nem éri meg az áldozatot. Callie behunyta a szemét; keze lehullt. – Megértem. Teljesen megértem. Csak időre van szükségem, egy kis időre. Valakivel… valakivel beszélnem kell! – Hétvégén teljes titokban összeül a választást előkészítő bizottságunk. Szeretném, ha nyilatkozhatnék előttük, így vagy úgy, vasárnap délután. – Jack felállt; egyáltalán nem nyugtatta meg, hogy a lány kerülte a tekintetét. – Beszélj azzal, akivel akarsz, és tudasd velem, hogyan döntöttél. De valamit meg kell mondanom. Ha képtelen vagy megbízni bennem, nem maradhatok veled! Hiába szeretlek annyira. Call"jutükie bólintott, de a fejét nem emelte föl. Jack egy pillanatra elhallgatott. – Nate az üzente, hogy kész a vacsora. Le szeretnél jönni? – Mondd nekik, hogy elaludtam. Amikor Jack becsukta az ajtót maga mögött, üresnek és kimerültnek érezte magát. Mivel senkivel nem szeretett volna társalogni,

tréningnadrágot húzott, kimentette magát a konyhában üldögélő társaságnál, és az edzőterem felé vette az irányt. 21. fejezet Másnap reggel Callie csupán Gerard Beauvais várható érkezésének gondolatával volt képes rávenni magát arra, hogy felmenjen a garázs feletti műhelybe. Ahogy Jack ősét nézegette, és próbálta újra meg újra felbecsülni a kárt, amelyet okozott, teljes meggyőződésévé vált, hogy az életében többé semmi sem jön már helyre. Egyáltalán nem várta a Grace-szel való beszélgetést sem. De úgy tűnt, nem maradt más lehetősége. Gracenek joga van tudni arról, mi történt köztük Jackkel, és mit akar megtudni a férfi. Callie szerette volna, ha a beszélgetésre minél hamarabb sor kerül. De amikor reggel lement a konyhába, azzal a szándékkal, hogy négyszemközt beszéljen a féltestvérével, nem járt sikerrel: Grace és Ross a környéket járták végig; régi amerikai műtárgyakat bemutató magángyűjteményeket tekintettek meg. Az esti fogadás miatt Callie-nak abban a pillanatban beszélnie kell majd Grace-szel, amint hazaérkezik. El akarta tölteni valamivel az időt Beauvais érkezéséig, ezért úgy döntött, átnézi az utolsó doboz dokumentumot, de azon kapta magát, hogy csak járkál egyik ablaktól a másikig, mintha valamelyikben, minden józan számítás ellenére, olyan látványt pillanthatna meg, amely megnyugtathatná háborgó lelkét. Beauvais pontosan kilenc órakor megjelent a lépcső tetején. – Hála istennek – lehelte Callie. Szinte azonnal a tárgyra tértek. Mellőzve minden udvariaskodást, mindketten a kép fölé hajoltak, és végigvették a különböző lehetőségeket. Azután

Gerard levette az olvasószemüvegét, egyik szárát a szájába vette, és apró, csillogó szemét a lányra emelte. – Le kell szedni! A tükörnél teljes egészében el kell távolítani a felső festékréteget. Callie lerogyott a karosszékébe. Nem lepte meg ez a végeredmény, de akkor is úgy érezte magát, mintha ólmos súllyal vágták volna fejbe. – Rendben. – Legalább így meglátjuk, mi van alatta – mosolygott Beauvais. – Ezt pedig már jó ideje nagyon szerettem volna megtudni. – Maga is észrevette az egyenetlenséget a tükör felületén, amikor megvizsgálta a képet Blankenbakeréknek, igaz? Beauvais bólintott. – Azt tanácsoltam nekik, tisztíttassák meg a képet; ők pedig megígérték, hogy megbíznak vele valakit. Azonban nem így történt. Callie lenézett a Copley-ra. – El kell mondanom Jacknek. – Elmondani, mit? <"jutnyt p height="0pt" width="1em" align="justify">Callie meglepődve pillantott a helyiség másik felébe. Jack hűvös arckifejezéssel közeledett. Öltönyt viselt, a zakó egyik ujja lazán lógott begipszelt karja fölött. – Szóval, a te autód az ott kinn, Gerard – mondta. – Csodálkoztam, miért áll egy ezüst Audi a felhajtómon. Hogy vagy? A férfiak kezet ráztak. – Mi járatban itt, Wellesley-ben? A kérdés inkább lényegre törő volt, mit udvarias. Callie Beauvais-re nézett, aki alig észrevehetően biccentett neki a fejével. – Hibát követtem el – tört ki. Jack összeszűkült szemmel nézett rá, aztán a festményhez lépett.

– Milyen hibát? Callie gyorsan elmondott neki mindent, megmutatva a képen a kérdéses területet. Jack kifejezéstelen arccal tanulmányozta a sérülést. – És mit javasoltok, mihez kezdjünk most? – És mit javasoltok, mihez kezdjünk most? – Úgy döntöttünk, a leghelyesebb az lesz, ha eltávolítjuk a legfelső festékréteget. Amikor ezzel végeztünk, újra megvizsgáljuk a helyzetet, de valószínűleg újrafestésre lesz szükség. – Hogyan befolyásolja ez majd a kép értékét? Jack Beauvais-hez intézte a kérdést; a férfi félrehajtotta a fejét, és most a fogát kezdte piszkálgatni a szemüvege szárával. – Attól függ, mire bukkanunk. Amikor Jack értetlenül a homlokát ráncolta, a restaurátor magyarázni kezdett. – Van valami a festékréteg alatt, ami érdekesnek tűnik. Jack közelebb hajolt a vászonhoz. – Lehet, hogy ez a sötét forma ábrázol valamit? – Így van. – És ha mégsem? – faggatózott tovább Jack. Beauvais megköszörülte a torkát. – Nem hinném, hogy a restaurálás után komolyabban csökkenne a kép értéke. Ez egy olyan jelentős festmény, hogy a veszteség relatíve csekély, az egész árhoz képest. – Mennyire csekély? – Úgy egy- és kétszázezer dollár közé becsülném. Callie úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Ha Jack kártérítést követel tőle, ezzel egy csapásra búcsút mondhatna az álmainak, hogy valamennyit félretegyen a munka elvégzése után. A legtöbb restaurátor rendelkezett biztosítással, de ő nem volt ilyen körültekintő. Egyébként sem engedhette volna meg magának azelőtt, mielőtt Jack kifizeti. – Mennyi időbe telik, míg megtudjuk, mi van

alatta? – kérdezte tőle Jack. – Néhány óra. – Akkor majd később visszajövök. És köszönöm, hogy eljöttél – nyújtott kezet Beauvais-nek Jack. – Callie, később még beszélünk. Callie csak akkor döbbent rá, hogy a férfi alig-alig nézett rá, amikor a másik már kilépett az ajtón. A lány elmerült a gondolataiban; meglepve eszmélt föl, mikor Beauvais levetBeaor dte tweedzakóját. – Nekilátunk? – kérdezte a férfi derűsen, és vizsgálgatni kezdte Callie szerszámait és vegyszereit. Beauvais négy órával később távozott. Felajánlotta még, hogy megvárja a lánnyal együtt, míg Jack visszajön és megszemléli a képet, de Callie visszautasította. Ez az ő projektje volt; neki kell beszélnie a tulajdonossal a kép további sorsáról. Callie szemügyre vette Beauvais-vel végzett munkájuk eredményét. Bámulatos volt, amit felfedeztek. A tükör lapos felületén egy sötét hajú nő miniatűr képmása tükröződött. Beauvais-vel mindketten egyetértettek abban, hogy az arc kétségtelenül Copley munkája. Először is, az ecsetkezelés nyilvánvalóan a mesteré volt. És másodsorban, ahogy szemügyre vették a repedéseket, láthatóvá vált, hogy az alsóbb festékrétegben ezen a helyen is éppolyan szerkezetűek, mint a portré többi részén. Éppilyen érdekes volt, hogy a felhólyagzott és eltávolított festékrétegről a mikroszkóp alatt kiderült: pontosan ugyanolyan korú és összetételű, mint bárhol máshol a képen. Ezek szerint nyilvánvalóvá vált: Copley festette az arcot, és valaki, valószínűleg saját maga, röviddel utána le is fedte. Beauvais-t elbűvölte a felfedezés. A lábujja hegyéig beleborzongott, ahogy kifejezte. Callie-t is lenyűgözte, amire bukkantak, különösen, mivel ő tudott a levelekről is, és

legszívesebben azonnal párhuzamot vont volna a titokzatos nőalak és a levelezés sejtette szerelmi történet között. A portrén az 1775-ös évszám szerepelt, úgyhogy elképzelhető, hogy akkoriban készült, amikor Nathaniel a gyönyörű Mrs. Rowe körül legyeskedett, mert a concordi csata is abban az évben, szeptemberben volt. Azt, hogy tényleg a tábornok felesége szerepel-e a festményen, csak úgy bizonyíthatják, ha a tükörben látható képmást összevetik egy róla készült korabeli portréval. Ami a restaurálás további folyamatát illeti, Jacknek is látnia kell a női arcot, aztán eldöntheti, szeretné-e, hogy újra elfedjék. Elképzelhető, hogy szeretné majd megőrizni őse szeplőtlen hírnevét; Callie mindenesetre támogatni fogja, bárhogyan dönt is. Túlságosan ismerős volt számára a családok erkölcstelen múltjának eltitkolására irányuló törekvés. Tekintve saját elszántságát és áldozatkészségét, amellyel saját apját védte, nem hibáztathatná Jacket, ha hasonlóképp döntene. Amíg várakozott, kinézett az ablakon. A hátsó ajtó előtt egész nap a fogadásra szánt ételeket kiszállító kisteherautók és furgonok jöttek-mentek. Callie ebből arra következtetett, hogy rengeteg vendég várható; bár a mennyiség akár egy, Thomas várható; bár a mennyiség akár egy, Thomas konyhájában esetlegesen felbukkanó hadsereg élelmezésére is elegendőnek tűnt. Miután az órájára pillantott, odalépett a másik, iratokkal teli dobozhoz, és úgy döntött, munkához lát. Ezeknek a papíroknak is már körülbelül a felét átnézte. Ha be akarja fejezni a rendszerezést, mielőtt elmegy, most kell nekilátnia, mert a portréval már majdnem elkészült. Szinte hihetetlen volt, de már csak egy kis részt kellett megtisztítania Nathaniel kezén. Attól függően, hogyan dönt Jack, mi történjék a női arccal, mindössze egy vagy két további napra van

szüksége. Ha nem kerül új festékréteg a tükörre, a restaurálás befejező lépése a friss lakkréteg felvitele lesz, ami nem tart sokáig. Leült a kanapLedth="1éra, és elkezdte módszeresen, lapról lapra szétválogatni a maradék iratot. Épp egy 1929-ből származó számlakivonatot tanulmányozott, amikor Jack és Grace jöttek föl a lépcsőn. Callie letette, amit a kezében tartott, és felpattant. – Na, mire bukkantatok? – kérdezte Jack azonnal. Még mindig öltönynadrágban volt, de levette a zakóját és a nyakkendőjét. A rajta lévő halvány rózsaszín ing különösen drámaian emelte ki a szemét és a haját. – Nézd meg a saját szemeddel – mondta Callie halkan, a kép felé intve. Ahogy a portréra néztek, Grace felkiáltott. – Úristen! Hiszen ez egy női arc. Callie Jack reakcióját figyelte. A férfi összehúzott szemmel tanulmányozta a vásznat, de a lány nem tudta volna megmondani, csalódottság vagy kíváncsiság tükröződik az arcán. – Hát, ez aztán a meglepetés, ugye? – szólalt meg végül lazán. Aztán Callie-ra nézett. – És így érthetőbbé váltak azok a levelek is. – Levelek? – kérdezte Grace. – Van még több is, nem csak az az egy, amelyről beszéltél? Callie bólintott, miközben Jack válaszolt. – Évekkel ezelőtt találtam egy hasonló hangvételűt, és ha tényleg összetartozik a kettő, akkor, úgy látszik, Nathanielnek viszonya lehetett Rowe tábornok feleségével, vagy legalábbis szerelmes volt belé – nézett újra a képre. – Mit teszel most? – kérdezte tőle Callie. – Szeretnéd, hogy újra elfedjem az arcot? Jack hosszan hallgatott. – Még ha Rowe tábornok feleségéről is van szó, akkor is azt hiszem, nem. – Amikor Callie

meglepődve ránézett, a férfi vállat vont. – Bármi is húzódjon a háttérben, úgy hiszem, a portré nem lenne autentikus e nélkül a részlet nélkül. Grace a homlokát ráncolta. – Ami a leveleket illeti… – Biztosak vagytok benne, hogy ez a levélváltás tényleg Nathaniel és a tábornok felesége között zajlott? – Meg kellene nézned neked is – válaszolta Jack –, de a körülmények arra utalnak, hogy róluk van szó. – És azt hiszitek, hogy ez a nő – mutatott Grace a festményre – az, akibe Nathaniel szerelmes volt? Sarah Rowe? Callie közbeszólt. – Tudjuk, hogy a tábornok felesége jól ismerte Copley-t, igaz? Ha jól emlékszem, a művész feljegyzései között vannak utalások arra, hogy mielőtt Copley Londonba költözött volna, Mrs. Rowe gyakran járt a műtermében, mivel maga is kacérkodott a festészettel. Nathaniel pedig modellt ült az arcképhez. Nem elképzelhetetlen, hogy a művész odafestette az asszony arcát, de a szerelem tiltott volta miatt később lefedte. Talán a modellje érzéseit eláruló titkos vallomásnak szánta. Igazából nagyon romantikus az egész. És az időpontok is összevágnak – 1775-ről van szó. Grace felnevetett. – Nagyszerű elmélet, nem is akarom lebecsülni az erényeit, de van egy nagy hibája. A tábornok felesége szőke volt. Jack és Callie felkapták a fejüket. –="jja. A t Honnan tudod? – kíváncsiskodott a férfi. – Eléggé ismerem az amerikai történelmet – válaszolt Grace kis mosollyal. – A tábornok feleségéről kevés képmás maradt fenn. Talán csak kettő; az egyik történetesen egy miniatúra, és a Hall Gyűjteményben található. A képről világosan látható, hogy Mrs. Rowe szőke volt. – És akkor ez ki az ördög? – kérdezte Jack

összeráncolt homlokkal. – Biztosak vagytok benne, hogy a levelek a tábornokra utalnak? Amikor Jack bólintott, Grace folytatta. – Akkor a lánya lehet, Anne. Anne barna hajú volt, ebben az apjára ütött. – Igazán? – Igazán? Grace bólintott, és felnézett a mennyezetre; topogott magas sarkú cipőbe bújtatott lábával. – Nézzük csak, egyeznek-e az évszámok! Ez az arckép 1775-ben készült. Anne tizenhat éves lehetett, Nathaniel Walker pedig nagyjából húsz. Ez manapság túlságosan fiatalnak tűnhet, de akkoriban a lányok általában tizenéves korukban mentek férjhez. – Jackre pillantott. – A Rowe tábornoktól fennmaradt írásokból kiderül, hogy különösen óvta a lányát. Egy ízben, úgy emlékszem, azt írta, azt szeretné, ha Anne a spirituális értékeket választaná, ami szerintem azt jelenti: akár arra is megpróbálhatta rávenni, hogy vonuljon be egy apácarendbe. Teljesen érthető számomra, miért akarták eltitkolni apja elől, ha egymásba szerettek Nathaniellel. Legalábbis addig, amíg el nem jegyzik egymást, és a tábornok többé nem tud közbeavatkozni. – Grace tekintete Nathaniel arcára siklott. – De Anne 1775 őszén meghalt, ha jól emlékszem. Tífuszban. Tragikusan fiatalon. Az apja sosem heverte ki igazán. Mindannyian a festményre meredtek. – Talán – szólalt meg Callie halkan – Nathaniel számára túlságosan nehéz volt az arckép látványa, és ezért fedette le. – Ez sok mindent megmagyarázna – találgatott Grace. – Különösen azt, miért házasodott meg ennyire későn Nathaniel. Húsz évvel később állt csak oltár elé Jane Hatte-tel. – Úristen – mormolta Jack félhangosan –,

micsoda történet! Grace a férfi karjára tette a kezét. – De először tényleg meg kellene mutatnod azokat a leveleket néhány szakértőnek. Egyelőre mindez csak egy elmélet. – Van egy olyan érzésem, hogy igazunk van – mormolta Jack. Grace az órájára pillantott, és elmosolyodott. – Nos, hacsak nincs egy másik megfejtendő rejtélyetek is, most jobb, ha megyek öltözködni. A fogadás egy óra múlva kezdődik, igaz? Jack bólintott, és arcon csókolta a nőt. – Kösz, Grace! – Semmiség. Csak legközelebb ne felejtsd el fölvenni a telefont, ha befektetési tanácsra van szükségem. – Megegyeztünk. Miután Grace elment, Jack újra odalépett a képhez. – Csodálatos munkát végeztél. Callie félszegen felnevetett. – Kedves tőled, hogy ezt mondohogn Nathd, ha azt nézzük, mekkora hibát követtem el. – De a kép szinte újjászületett. Mennyi élet költözött most Nathanielbe! Azelőtt annyira gyászosan festett, de most másnak látom. Fiatalabbnak néz ki, élénkebbnek. Nagyon ügyesen elvégezted a feladatod. – Csak újra felfedtem Copley művét. – Callie odalépett Jack mellé; megérezte a férfi aftershavejének illatát. Pusztán az, hogy belélegezte az annyira ismerős illatszert, fájdalommal töltötte el. – Figyelj, ha bármilyen értékcsökkenés történt, kárpótollak. – Kárpótolsz – nevetett fel kurtán Jack. – Milyen furcsa kifejezés, tekintve, hogy mostanában rájöttem, a számláim feltöltése már egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint korábban… Amikor a lányra nézett, szeme annyira sötét volt,

hogy úgy tűnt, szinte nincs is írisze. – Felejtsd el a problémát a képpel, és tartsd meg a pénzt – intett fejével a kép felé. – Most már tényleg annyi van csak hátra, hogy új lakkréteget vigyél fel rá, igaz? Callie bólintott. – Aztán készen vagy. – Igen. – Callie-nak a sóvárgástól összeszorult a mellkasa. – Jack, tényleg nagyon szeretnék Bostonban maradni, miután befejeztem a munkát. Várt a férfi válaszára; de Jack csak elfordult. – Találkozunk a házban – mondta. 22. fejezet Hat órától kezdve megindult az autók folyamatos áramlása a Buona Fortuna felé. Callie az ablaka alatti ülőhelyről figyelte, amint a járművek egymás után feljönnek a kocsibehajtón, eltűnnek a timpanonos kapuzat alatt, aztán az egyenruhás alkalmazottak leparkolnak velük a gyepen. A legkülönbözőbb luxusmárkák képviseltették magukat, a legdrágább gyártók legdrágább modelljei. Callie úgy vélte, még egy-két Bentleyt is észrevett. Ezek a fényűző járművek nem igazán csábították arra, hogy részt vegyen a fogadáson. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az autókból előbukkanó emberek minden porcikájukban éppolyan ragyogóak, mint választott szállítóeszközeik. Olyasvalaki számára, aki egyébként sem bírja a tömeget, elvegyülni egy ilyen társaságban, vállalatmogulok és szépségkirálynők között, a pokol egyik bugyrában tett látogatással is felért. Azt latolgatta magában, mennyivel jobb lenne elrejtőzni a szobájában. Persze ez gyávaságnak tűnt, de biztos volt benne, hogy sokkal jobban érezné magát. Emellett nem volt épp ünnepi hangulatban. Amikor visszajött a garázsból, felment az emeletre, mert meg akarta keresni Grace-t. Azonban féltestvérének

ajtaját csukva találta, és az érzéki, férfias nevetés, amely kiszűrődött rajta, nem bátorította arra, hogy bekopogjon. Callie-nak a saját szobájába kellet mennie, hogy felöltözzön, de eltökélte, hogy azonnal beszél Grace-szel, amikor a fogadás véget ér. Fekete szoknyájára nézett, arra, amelyet akkor vett fel, amikor Grayjel vacsorázott. Kétszer. Arra, amelyet Jack vett le róla, azon az éjszakán, amikor először szeretkeztek. Arra gondolt: el kellene égetnie, pusztán azért, hogy megszabaduljon az emlékektől. Kopogás hangzott fel, aztán Grace feje tűnt fel az ajtónyíhogn ek egymáslásban. – Elkészültél már? Ross és én készen vagyunk. Callie felállt, lesimította a szoknyáját, és beleerőltette lábát elegáns cipőjébe. – Elbűvölően nézel ki – mosolygott Grace-re. Féltestvére sötétvörös, egyenes szabású ruhát viselt, amely pántok nélkül hullott alá fehér válláról. Szőke haja vízesésként zuhogott le hátára; szinte már túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságosnak tűnjön. – Hát, köszönöm. Te is. Ezek az egyszerű vonalak igazán illenek hozzád. – Grace odalépett az ablakhoz; nekitámaszkodott, és kinézett az autókra. – Mindig is lelkiismeretesen eljártam Jack ünnepi fogadására, de az utóbbi években távol kellett maradnom. Annyi baráttal fogok újra találkozni! És szeretnélek bemutatni néhány igazán szimpatikus férfinak, ha nem bánod. Ó, ne! Csak ezt ne! Grace vidáman felé fordult, de aztán elhalványult arcán a mosoly. – Callie! Van valami bajod? Nem nézel ki túl jól. Milyen vicces, nem is érezte túl jól magát. – Jól vagyok. De beszélnem kell veled! Grace tökéletesen ívelt szemöldöke megemelkedett az aggodalomtól.

– Minden rendben van? – Nem, nincsen. Miután lezajlott az estély, kereshetnénk ketten valami csendes zugot? – Hát persze. – Grace kinézett a hallban várakozó Rossra. – Ne beszéljünk most? – Azt hiszem, később jobb lenne. – Callie nem szerette volna rákényszeríteni Grace-t, hogy maradjon távol a fogadásról, és fogalma sem volt, mennyi ideig tart majd a beszélgetés. – Csak ígérd meg, hogy még ma este beszélünk. Callie úgy érezte, betoncipőkben jár, ahogy lefelé lépdelt a lépcsőn Grace és Ross nyomában. Vagy ólombetétes fehérneműben. Testét kimondhatatlanul nehéznek érezte; a korlátba kapaszkodott, amikor egyre közelebb ért a hallban tolongó emberekhez. Torlódás alakult ki, mivel a bejárati ajtón egyfolytában érkeztek a vendégek, kabátjukat az egyenruhás személyzetnek nyújtva. Az előcsarnokot betöltötte a fogadás zaja. A beszélgetés és nevetés morajától megrándult az arca, érzékei máris telítődtek. Túl sok hang volt itt, túl erős fény, túl sokféle parfümillat keveredett egy helyen. sokféle parfümillat keveredett egy helyen. Amikor Grace-t, aki rögtön egy nő üdvözlésére sietett, elsodorta a tömeg, Callie vaktában a nappali felé vette az irányt, de szinte azonnal rádöbbent, hogy rosszul döntött. Elveszett az embertengerben. Már legalább százan lehettek a helyiségben, és a hallból is folyamatosan áramlottak az újabb vendégek. Callie sodródott a tömegben; odalépett az egyik ideiglenesen felállított bárhoz, és kért egy pohár bort, nem mintha szomjas lett volna, de úgy érezte, kezdenie kell magával valamit. Épp elvett egy pohár chardonnay-t, amikor egy feltűnő aranyruhába öltözött nő lépett eléje, és határozottan így szólt hozzá: – Ó, remek! A férjem pedig egy martinit szeretne. A nő kikapta a poharat Callie kezéből, és

visszafordult a férfi felé, akivel korábban beszélgetett. Most rögtön elmegyek tö kikaptinnen – gondolta Callie. De mielőtt távozott volna, még megveregette a barna hajú nő vállát. A nő sarkon fordult, aztán a mellette lévő férfira mosolygott. – Ó, kedvesem, máris elkészült az italod. – Nem – mondta Callie udvariasan, és visszavette az italát. – Ez itt az enyém. Ha szeretné, hogy kiszolgálják, forduljon az egyik szmokingos, tálcával közlekedő úriemberhez. Vagy álljon sorba a bárpultnál. Miközben a nő hápogni kezdett, Callie elsétált; a poharat egy asztalkán hagyta, és megpróbált visszafurakodni a lépcsőhöz. A hallban időközben még nagyobb lett a torlódás, úgyhogy úgy döntött, körbemegy a házban. Épp az ebédlőn igyekezett átvágni, amely zsúfolásig volt igazán lenyűgöző ételekkel, amikor az egyik sarokban észrevette Jacket. A férfi, háttal neki, elmélyülten beszélgetett valakivel. Callie megtorpant, még a neki-nekiütköző embereket sem észlelte többé. Jack szmokingot húzott; jól állt neki az ünnepélyes viselet. A szmokingkabát megfeszült széles vállán, a vakítóan fehér inggallér remekül mutatott sötét haja mellett. Megrázta a másik férfi kezét, és megfordult; Callie látta, hogy most egy nővel beszélget. Sok más elegáns hölgyvendéghez hasonlóan, a hosszú hajú szőkeség is egy olyan ruhát viselt, amely most tűnt fel a kifutókon. A nőn rengeteg csodálatos gyémánt ékszer csillogott kiegészítésképpen. Jack, amikor befejezte a beszélgetést a férfival, visszafordult hozzá, a nő pedig súgott valamit a fülébe; ajkán mosoly játszott, és végigsimított a férfi begipszelt

karján. Jack felnevetett, és színpadiasan hátrébb lépett. Akár ártatlan jelenet is lehetett volna; mint ahogy bizonyára az is volt, legalábbis Jack részéről, de Callie-nak rögtön elment a kedve attól, hogy továbbra is ott lézengjen. A feje kóválygott a zajtól, a tömegtől, és annyi minden mástól is. Ha nem távozik azonnal a fogadásról, képtelen lesz tovább uralkodni magán. Még a végén valami nevetségeset tesz, például kitaszigálja azt a nőszemélyt a teremből. Így hát, amilyen gyorsan csak tudott, a konyhába sietett, és a hátsó ajtón keresztül kilépett a házból. Az éjszaka hűvös volt. Most hálásan fogadta a hideget, mert segített lecsendesíteni fülében a zsongást. Karját szorosan maga köré fonta, átvágott a felhajtón, és felment a műhelyébe. Egyszerűen nem bírt tovább a házban maradni, legalábbis addig, míg az estély véget nem ér. Nem tartozott Jack világához; nem is játszhatja el az ellenkezőjét. Ma este nem. Odalépett a kanapéhoz, és maga mellé vette az utolsó köteg iratot. Egyenként szedegette ki a papírokat a dobozból, Nathaniel után kutatva. Jack észrevette Grayt a tömegben az ebédlő közepén; kimentette magát, és otthagyta az autópálya-beruházásokról folyó beszélgetést. Rengetegen akartak vele az államot érintő kérdésekről beszélgetni, amiből nyilvánvalóan kitűnt, hogy már elterjedtek a pletykák az esetleges indulásáról. Integetve hívta fel magára Gray figyelmét; odahívta a férfit. – Örülök, hogy eljöttél – mondta, amikor egy tálcányi párolt lazac előtt végre összetalálkoztak. – Most beszélgettem McBride szenátorral. Azt hiszem, örülni fogsz annak, amit megtudt, aelméam. – Gray a poharát üdvözlően megemelte egy kongresszusi képviselő felé, aki ekkor lépett be a

terembe. – Az előkészítő bizottság előzetes felmérései nagyon kedvezőek. Holnap magad is hallani fogod az egészet, a lényeg az, hogy jó néhány támogatód akad, akik pénzzel is néhány támogatód akad, akik pénzzel is hozzájárulnának a kampányodhoz, és a neved széles körben ismert. Beindulunk, Jack. Menni fog. – Ez nagyszerű – lelkesedett Jack, főképpen barátja kedvéért. – Jóval több, mint nagyszerű. És néhány érdekes hírt is hallottam. Tudtál róla, hogy a Mészáros Callahan fizikai erőszakkal fenyegette meg a helyettesét, amikor a nő nem állt ki mellette azoknak a tavalyi építési tendereknek a kapcsán? Tudod, azokra gondolok, amiket a különböző családtagjai nyertek meg. – Úristen! Nem, ezt nem hallottam még. – Na igen, eddig más sem hallott róla. – Gray, hogyan bukkansz rá az efféle ügyekre? – Ezt ne is akard tudni. De ez azt jelenti, hogy a kezünkben van valami, aminek alapján majd egyezkedhetünk, ha… – Később visszatérünk rá! Jack az anyja felé intett a fejével, aki ekkor lépett be a terembe, és eltökélten elindult feléjük. Mercedes karja ölelésre nyílt, ahogy közeledett. – Gray, drágám, hogy vagy? – Mrs. Walker, maga elbűvölően néz ki. Miközben anyja hagyta, hogy Gray arcon csókolja, Jack elfogulatlanul szemügyre vette az asszonyt. Remekül festett sötétkék estélyijében; Jack tudta, hogy a nyakában viselt, gyémántokkal és zafírokkal díszített nyakéket még az ő nagyszüleitől kapta ajándékba az esküvőjére. Az ékszer egyike volt azon kevés daraboknak anyja széfjében, amelynek nem Jack volt a valódi tulajdonosa. – Nos, Gray, tudom, hogy te és Jack keményen dolgoztok, tervezgettek. Szeretném, ha tudnád,

mennyire támogatom a munkátokat. – Gray közbevetett valami diplomatikus semmiséget, az asszony pedig belekarolt. – Nem is tudom elmondani, mennyien biztosítottak róla itt ma, hogy támogatják majd a fiamat a szavazatukkal. Valóságos tülekedés lesz az urnáknál. Miközben Gray az anyjával udvariaskodott, Jack a termet pásztázta végig. Egész este Callie-t kereste, de eddig sehol sem látta. A pokolba is, talán szándékosan bujkál előle a lány. Végül is a határidő, amelyet neki szabott, holnap jár le. Talán csak húzni akarja az időt. – Jack? – szólt oda neki anyja. – Mi van? Mercedes a társasági nevetését hallatta, azt a bizonyosat, mely harangzúgásként zengett a körülötte összegyűlt embercsoport feje fölött. – Hát nem jellemző a fiamra? Mindig mélyen elmerül a gondolataiban. Egyszerűen annyi minden jár a fejében. És most, ha megbocsátanak egy pillanatra, lenne Jackkel egy kis megbeszélnivalóm. – Tényleg? – húzódozott Jack. Mercedes mosolyogva és bólogatva megragadta Jack ép karját, és behúzta a tálalóhelyiségbe. Elhúzta a tolóajtót, és a fiára meredt. – Mi történt azzal a festménnyel? Jack uusttifygyan pontosan tudta, miről beszél az anyja, mégis azt motyogta: – Nem fejtenéd ki egy kicsit pontosabban? – Az a nőszemély tönkretette. – Ezt meg kitől hallottad? – Gerard elmondott nekem mindent. – Akkor egészen bizonyos vagyok benne, hogy ő nem így fejezte ki magát. Mercedes hátrafeszítette a vállát, és teljes fejedelmi haragját Jackre zúdította. – Jackson, egyszerűen nem értem, mit tett veled az a nő. Befurakodott a házunkba, tönkretette a

kapcsolatodat Blairrel, aztán felmérhetetlen kárt okoz egy mérhetetlenül drága műalkotásban, te pedig ezek után is véded? – Anyám, nyugodj meg. Ma délután megnéztük a képet Grace-szel, és tökéletes állapotban van. Ez a közlés egy kicsit lefékezte anyját. – Grace látta a pusztítást? Jack összeszorította a száját. – Tisztázzunk valamit. A festmény nem ment tönkre. – És mi a helyzet azzal az arccal? Ki lehet? – Van egy elméletünk, és ha bebizonyosodik a helyessége, a festmény értéke valószínűleg emelkedni fog. Mercedes szeme összeszűkült. – Nahát. Jack felhúzta a szemöldökét; várta, hogy anyja előáll-e még valami hasonlóan elképesztő túlzással. Ehelyett anyja új irányból támadt rá. – És mi lesz a Szépművészeti Múzeumban tartandó ünnepséggel? – szegezte neki a kérdést. – Úgy gondoltam, tarthatnánk egy fogadást, amikor a képet kiakasztják a Paul Revere-portré mellé. Már meghívtam néhány embert, de Gerard azt mondta, meghívtam néhány embert, de Gerard azt mondta, kitérő választ adtál. – Ha lesz fogadás, azt itt rendezzük. Nem számít, milyen pompásan nézne ki az ősöm Revere mellett, az a kép a kandallóm fölé kerül majd, ahová tartozik. – De ott az apád függ! Mintha csak az apja, és nem egy őt ábrázoló festmény lógna a kandalló fölött. – Nos, azt a képet máshová fogom tenni. Miközben az anyja úgy meredt rá, mintha valami istenkáromló dolgot mondott volna, Jack az órájára pillantott. A nyugati parton hat órára járt az idő. Tökéletes, gondolta. – Ha most megbocsátasz, van valami, amit el kell

intéznem. Tudta, hogy egyedül így szabadulhat meg az anyjától. A Walker Befektetési Társaság ügyei szentek voltak a szemében. Mercedes, gondolta magában Jack, mindig az esetleges díjat tartja szem előtt, és ennek a bizonyos díjnak legtöbbször pénzszaga van… De az asszony továbbra is erősen kapaszkodott a karjába. – Nagyon aggódom miattad! – Nem értem, miért. A gipszet egy-két hét múlva leszedik. – Ne viccelődj már! – villant fel Mercedes szeme. – Egyszerűen nem értelek már, Jack. De nem hagyom, hogy meggyoleszedikfeledkezz a valódi céljaidról! – Még szerencse – mondta Jack, miközben kinyitotta az ajtót. Gyorsan átvágott a vendégseregen, és bezárkózva az irodájába, felemelt egy névjegyet az asztaláról. Feltárcsázta a számot. Elgyötört hang szólt a készülékbe. – Halló! – a háttérből fojtott hangok hallatszottak, aztán a másik azt mondta: – Ne, ne, kicsim, apunak most telefonálnia kell. Valaki elkeseredetten sírni kezdett. – Bryan McKay? – kérdezte Jack. – Igen. – A férfi jól hallhatóan felsóhajtott. – Nézze, nem szoktam ügynökökkel beszélni… – Jack Walker vagyok. Néma csend. Aztán a férfi habogni kezdett. – Ó, uramisten. Ó – jó estét, honnan tudja az otthoni számomat? Ja persze, biztos vannak emberei, akik – úristen. Mit tehetek önért? – Először is vegyen egy mély levegőt! Jack magában nevetve nyugtázta, hogy a jó doktor szó szerint teljesíti az utasítást. – Dr. McKay, befektetek a vállalkozásukba. Az

összes működési költségüket fedezni fogom az elkövetkező három évben, az utolsó villanykörtéig és felmosórongyig. Újabb hatalmas csönd következett, aztán a férfi kitört: – Ó, uramisten… úristen… Jack elmosolyodott; érezte, hogy helyes döntést hozott. – Hallgasson ide, ki kell dolgoznunk a részleteket – mondta határozottan. – Nem pusztán befektetésről lesz szó; segíteni fogok maguknak, hogy sikeressé váljanak. A maga családja és én együtt veszünk részt az üzletben. Callie a dobozba nyúlt, kivett egy papírlapot, aztán érezte, amint kicsúszik a kezéből. Beesett a kanapé alá; a lány elmotyogott néhány keresetlen szót, miközben négykézlábra állt, felemelte a védőhuzat szegélyét és vaktában bekotort a sötétségbe. Amikor sikerült kihalásznia a papírt, leült, és leporolgatta az elszíneződött, kettétépett lapot. Ahogy feltűnt neki a papír sötét drapp színe, rögtön elakadt a lélegzete. Régi lehetett; nagyon régi. Óvatosan összeillesztette két felét; a tinta annyira kifakult, hogy alig tudta elolvasni a szavakat. A fény felé fordult, és megpróbálta kisilabizálni a kacskaringós írást. Kedves Nathaniel, roppant fájdalommal kell beszámolnom szeretett lányom, Anna elhunytáról. Lelkét szeptember 15-én az Úr fogadta magához. A gyászom határtalan, éjjel és nappal egyaránt gyötör. Amikor a dolgait rendeztem, rábukkantam az Ön hozzá intézett leveleire; most íme kegyelettel visszajuttatom Önhöz mindet. Bárha tudtam volna az Ön iránt táplált érzéseiről, és az Ön szándékairól! Kitörő örömmel

néztem volna eme házasság elébe. Mindennél jobban szerettem a lányom, de könnyű szívvel bocsátottam volna az Ön házába, hiszen jól tudom, milyen embert tisztelhetek Önben. Most kettős veszteséget hordok szívemben, hiszen veszteséget hordok szívemben, hiszen talán fiamnak nevezhettem volna Önttema tudta. De angyalunk immár a mennyekben nyugszik. Őszinte híve, J. J. Rowe Callie felpillantott. A papírlap rongyos széle fölött épp a festményre látott. Újra elolvasta a levelet, aztán odalépett a képhez. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított Nathaniel arcán, aztán annak a lánynak a képmására nézett, akit a férfi szeretett, és elveszített. Szeptember tizenötödike. A concordi csatára szeptember elején került sor. Ez azt jelentette, hogy Nathaniel és Anne meghiúsult éjszakai találkája csak néhány héttel a lány halála előtt történt. Mivel Anne félt apja haragjától, elmulasztotta az utolsó lehetőséget, amikor láthatta volna a férfit, akit szeret; pedig nem lett volna oka rá. Ha a tábornok levele hűen tükrözi érzéseit, az apa őszintén helyeselte volna házasságukat. Callie Nathaniel szemébe nézett; szomorúan csóválta a fejét, amikor arra gondolt, mit veszített a férfi. Talán minden másképp történhetett volna. Édes istenem, ennyi mindent elveszíteni, egy teljesen alaptalan félelem miatt. Majdnem bizonyos persze, hogy Anne-re amúgy is halál várt; de ki tudja, mi történt volna azon a találkán? Talán eldöntötték volna, hogy összeházasodnak, talán Nathaniellel tartott volna, és

nem kapja el a tífuszt a városban. Callie eltöprengett, mennyire megbánhatta döntését Anne. Mire megbetegedett, már nem tudott üzenni Nathanielnek, így beteljesedett a sorsa: lemondott az utolsó lehetőségről, amikor láthatták volna egymást. Az apja és a szerelme is Bostontól távol, a háborúban harcoltak. Ha esetleg üzent is Nathanielnek, nem valószínű, hogy levele időben megérkezhetett volna, tekintve az akkori nehézkes kommunikációt és a háború zűrzavarát. Callie nehezen tudta elképzelni, hogy az egyre betegebb lány nem vágyakozott az után a férfi után, akit annyira mélyen szeretett. Letette a levelet, és a Buona Fortunára néző ablakhoz lépett. A ház lenyűgözően festett a díszkivilágításban. Ahhoz képest, hogy nappali fényben általában milyen komornak tűnt, ezen az éjszakán, fénylő ablakaival, csak úgy ragyogott. Az estély a tetőfokára hágott. Callie az első emeleti ablakokon benézve látta az elsuhanó alakokat, a gyönyörű ruhába öltözött emberek tömegét. Jack is ott van valahol közöttük – gondolta. Ő pedig itt áll, és befelé néz, mint egykoron. Arra az estére gondolt, amikor a palota előtt állt az anyjával, és az apját nézte, aki a barátaival mulatott, olyan emberekkel, akik az ő számára teljesen idegenek voltak. Megrázta a felismerés: mintha teljes kört írt volna le az élete. Azzal a különbséggel, hogy most szabad akaratából választotta a kívülálló szerepét. Semmi nem tartotta itt kinn, semmi nem tartotta távol Jack életétől, csakis ő, saját maga. Újra Anne képét idézte fel magában, ahogy halálos ágyán fekszik. És hirtelen, gyomorforgató élességgel megjelent előtte az a elasztopillanat, amikor szülei utoljára találkoztak. Látta maga előtt az anyját, gyengén,

beszédképtelenül, egyedül tekintete rezdülése árulkodott arról, hogy még él. Látta az apját, ahogy lehajol hozzá, az arcán őszinte kétségbeeséssel. A szavak, amelyeket kimondott, átjárták a lelkét, az általuk okozott fájdalom egy pillanat alatt, kegyetlen élességgel letaglózta. Megváltoztathatatlanul. Ahogy most újra hallotta a szavakat, amelyeket apja anyjához intézett, rájött, hogy nem csak Grace-t védi, amikor elhallgatja a múltat. Saját magát akarja megóvni az igazságtól. Mintha azzal, hogy soha, senkinek nem árulja el az apja nevét, a történtek, és különösen ezek az utolsó pillanatok, semmivé válhatnának. De megtörtént. Ez a valóság. És Callie hirtelen teljes meggyőződéssel érezte, hogy ha nem képes nyíltan szembenézni a múlttal, egy csapásra elveszíti a lehetőségét is annak, hogy álmai beteljesüljenek. Álmai, egy férfiról, aki szereti. Családról. Egy helyről, ahová tartozhatna. Valakiről, aki az övé. Tudta, mit kell tennie. Mielőtt kilépett az ajtón, felvette a levelet, és óvatosan a kezében fogva, elindult vissza, a házba. 23. fejezet Amikor Jack egy fél órával később kilépett az irodájából, meglepve tapasztalta, milyen jól érzi magát, annak ellenére, hogy nagyjából százmillió dollárt szórt ki az ablakon egy olyan vállalkozásra, ami legjobb esetben is nullszaldós lehet. Részben Bryan McKay viselkedése miatt lehetett. Az orvos szinte a fellegekben járt; annyira lelkes volt, hogy még akkor is dadogott örömében, amikor letették a telefont. A francba is, gondolta Jack, ha már a saját dolgait nem képes rendbe hozni, legalább a jó tündért eljátszhatja mások előtt. Már csak egy varázspálcára és egy tükörre lenne szüksége. Akár még a választási plakáton is szerepelhetne

így.– Jack! Hogy vagy? – az állam egyik legnagyobb biztosítótársaságának ügyvezető igazgatója tűnt fel a hallban. – Figyelj, szeretnék veled beszélni a munkahelyi baleseti biztosításokról. – Csupa fül vagyok. Jack jó darabig beszélgetett a férfival; aztán Mercedes lépett be a helyiségbe. Nate mellette állt, szakácsköpenyt viselt, és szemlátomást visszavágyott a konyhába. – Itt az idő – szólt az anyjuk. Mindkét fiát kézen fogta, és bevezette őket a nappaliba, a kandalló előtt, pontosan VI. Nathaniel portréja alatt állt meg velük. A terem lassan elcsendesült, az emberek közelebb nyomultak, hogy hallják a beszédet. Jack a szoba másik felében megpillantotta Grayt; a férfi egy oszlopnak támaszkodva, keresztbe font karral, összehúzott szemmel figyelte Mercedest. – Ha megkérhetném, figyeljenek rám egy pillanatra – kezdte az asszony. Jack csak remélte, hogy idén rövidre fogja majd a beszédet. Mercedes minden egyes ünnepi fogadáson megemlékezett az apjáról, olyan dicshimnusz keretében, amelyet alig valami választott el a szemérmetlen tömjénezéstől. Szemlátomást elhatározta, hogy elevenen tartja a VI. Nathanielről mint jótékony emberbarátról kialakult képet. elasalign="jus Jack, elnézőbb pillanataiban, úgy érezte, anyját a szeretet mozgatja; de sosem volt tökéletesen meggyőződve arról, hogy teljesen önzetlenek az indítékai. Inkább arra gyanakodott: anyja mindenkit újra és újra emlékeztetni szeretne arra, kinek volt a felesége. De kinek ártana vele? – tette fel a kérdést magában, miközben hófehér szakácssapkát viselő bátyjára nézett. Bátyja szemlátomást pontosan olyan kényelmetlenül érezte magát, mint ő maga.

– A férjem… Jack eleresztette a füle mellett a szavakat, és szórakozottan pillantott körbe; de aztán észrevette Callie-t és Grace-t, akik az előcsarnokon igyekeztek keresztülvágni magukat. A két nő felment a lépcső közepéig, és ott megállva, a többiek feje fölött átnézve hallgatták a beszédet. Jack mintha az egész tömegből csak Callie-t látta volna. A lány ott állt, az estélyis hölgyek, fényes szmokingos férfiak tömegében; olyan egyszerű, fekete-fehér ruhába öltözött, amelyet már korábban is látott rajta. Haja szabadon hullott a vállára, pompás vörös zuhatagként, és eltérően a többi nőtől, sminkje természetes és visszafogott volt. Jack számára a leggyönyörűbbnek tűnt az egész vendégseregben. Nem is fért kétség hozzá. Észrevett két férfit, akik a lépcső tövében álldogálva figyelték a lányt, és összesúgtak. Az egyikük vállat vont, mintha csak azt mondaná, fogalma sincs, ki lehet; aztán a válluk fölött fogalma sincs, ki lehet; aztán a válluk fölött visszanézve ismét rábámultak. A tekintetükben tükröződő elismerést és vágyat látva, Jack ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben keresztülcsörtetett volna a tömegen, és kirugdosta volna a két pasast a házából, bár az egyikükkel rendszeresen squasholni járt, másikukat meg óvodás korától ismerte. Egyébként úgy tűnt, Callie nem veszi észre érdeklődésüket. Valamit nézett, amit a kezében tartott, és amikor végül felemelte a fejét, találkozott a tekintetük. Jack testébe vágyakozás hasított; le kellett fékeznie magát, hogy ne induljon el a lány felé. Callie mosolyogva felemelt egy szakadozott papírlapot, és lassan feléje integetett vele. Vajon rábukkant a megoldásra? Elmélázásából Mercedes éles hangja ébresztette.

– És íme a fiam, Jackson. Ahogy mind tudják, hatalmas büszkeséggel töltött el bennünket mindaz, amit elért, most pedig új kihívás után néz. Rendkívüli izgalommal tölt el, hogy bejelenthetem: jövő novemberben indulni fog ennek a nagyszerű államnak a kormányzói tisztségéért! Jack felkapta a fejét. Miközben a hallban kitört az ujjongás, ő hitetlenkedve meredt az anyjára. – Hogy az ördögbe voltál képes ezt megtenni? – sziszegte összeszorított foggal. De az anyját túlságosan is lefoglalta, hogy sütkérezzen talpnyalói imádatában, és nem hallotta meg a szavait. Jack villámgyorsan a lépcső felé nézett, de nem látott semmit a magasba emelkedő kezektől. A francba. Csak sejtései voltak arról, mi játszódhat most le Callie-ban. – Beszédet! Beszédet! Beszédet! Jól tudta, hogy nem szabadulhat el addig, amíg nem mond valamit; felemelt kit;ustézzel elhallgattatta a vendégsereget. – Egyelőre nem szeretnék semmit hivatalosan kijelenteni – kezdte, de a biztató kiáltások beléfojtották a szót. – Mindenesetre nagyon köszönöm bizalmuk megnyilvánulását. Miközben újra kitört a taps, Jack összenézett Grayjel. A barátja a fejét csóválta; pontosan tudta, mi következik ezek után. Mercedes sikeresen bejelentette Massachusetts háromszáz legbefolyásosabb emberének, hogy Jack jelölteti magát. És szinte mindannyiuknak ott lapul a zsebében egy mobiltelefon. A hír másnap reggelre már ott virít majd a Globe-ban és a Heraldban. Amikor kezdett elülni az üdvrivalgás, Mercedes szélesen mosolyogva a fia felé fordult, és lelkendezni kezdett: – Hát nem csodálatos? Imádnak téged! Jack egészen közel hajolt hozzá, hogy senki más

ne hallja őket. – Anyám, ezt még nagyon megbánod. Mercedes hátrahőkölt, de Jack már el is lépett mellőle. Meg kell találnia Callie-t. A lány eltűnt; biztos a szobájába ment. Jack a lépcső felé igyekezett, kitérve a gratuláló kézszorítások elől, amikor Gray toppant eléje. – Ezt meg kell beszélnünk! Most. – Mielőtt Jack válaszolhatott volna, megkérdezte: – Te tudtad, hogy erre készül? – A francba, dehogy. Gray mobiltelefonja megszólalt; elővette, és homlokráncolva meredt a kijelzőre. – Gyűlést kell összehívnunk, és ki kell adnunk egy sajtóközleményt. Aztán fel kell hívnunk mindenkit az előkészítő bizottságban, főképp azokat, akik nincsenek itt jelen ma este. A legkevésbé sem hiányzik most az, hogy lekezelőnek tűnjön a viselkedésed azokkal szemben, akik segítenek neked. És egyikük sem volt felkészülve erre a bejelentésre. Hát, legyenek üdvözölve ebben a rohadt klubban. Jack dühöngött. Most meg kell birkóznia ezzel az átkozott problémával, pusztán azért, mert az anyja a politikacsináló szerepében akart tetszelegni; és közben csak arra vágyik, hogy végre megkeresse Callie-t. Amikor elhangzott Jack anyjának bejelentése, és a tömeg őrjöngésben tört ki, Callie behunyta a szemét. – Nem hiszem el! – lelkendezett Grace. – Milyen izgalmas! Callie mosolyt erőltetett az arcára. – Igen. Jack tényleg indulni akar. Mégpedig olyan elszántan, hogy még az ő válaszát sem tudta kivárni. Látta, amint a sarokban Gray előhúz egy mobiltelefont, és a füléhez tartja.

El kellett ismernie: Jack és barátja remekül kifundálták az egészet. Az, hogy Mrs. Walker jelentette be a jelöltséget, a Jack apját ábrázoló jelentette be a jelöltséget, a Jack apját ábrázoló festmény alatt, briliáns drámai érzékről tett tanúbizonyságot. Tökéletesen kiszámított spontánság sugárzott belőle; a rendezés ráirányította a figyelmet családja tradícióira, az állam és az ország érdekében végzett évszázados tevékenységükre. És az, hogy mindezt egy ünnepi fogadáson teszik, ahol a sajtó nincs jelen, szintén ideálisnak tűnt. A hír így is éppolyan sebesen terjed majd; hiszen látta, hogy lökéletmáris előkerültek a telefonok. Az újságírók kénytelenek lesznek Jackhez fordulni részletekért, megadva neki a lehetőséget, hogy kegyként osztogassa nyilatkozatait. Sajtóstratégia szempontjából is pompás megoldás volt. A férfi remekül a maga hasznára fordította az egész helyzetet. Miközben Jack a feje fölé tartott kézzel mosolygott, a tökéletes politikus képében tetszelegve, Callie félrefordította a fejét. Már nem érdekelte a férfi mondanivalója. Nem tudta elhinni, hogy a férfi még csak nem is várt a válaszára. Megígérte, hogy holnapig nem tesz semmit; de most mindezt megszegte. Indulni fog. Ő pedig többé nem része az életének. Fél füllel hallotta még, amint a tömeg engedelmesen elcsendesül, és felhangzik Jack mély hangja; azután ismét kitört a tapsvihar és a kiabálás. – Callie! – kiáltott utána Grace a hangzavar közepette. A lány odakapta a fejét. – Igen? – Ugye, meg akartál velem beszélni valamit? Most már nem érdekes – gondolta. Az már legalábbis nem, amiről korábban beszélni szeretett

volna. – Csak szerettem volna megmutatni, mit találtam – válaszolta. – Találtál egy újabb levelet? – A levelet, mondhatjuk. Callie követte Grace-t a szobájába. Ahogy beléptek Grace és Ross hálószobájába, Callie letelepedett a sarokban álló virágos huzatú szófára. Lerúgta a cipőjét, és maga alá húzta a lábát, miközben Grace egy lámpa fényénél a levél olvasásába mélyedt. Annyira szerette volna megtenni a végső lépést, gondolta Callie. Elmondott volna Jacknek mindent, aztán könyörgött volna azért, hogy találják ki, miképpen lehetnek együtt. Azt is eldöntötte már magában: hiába lenne kényelmetlen Grace számára, ha Jack tudna múltjukról, még az sem számítana többé. Akkor is elmondta volna az igazságot, Jacket választva a titokkal szemben, amelyet egész eddigi életében védelmezett. Akár egyetlen megmaradt családtagjával szemben. De mindez már késő. Vagy talán a férfi nem is gondolta komolyan, hogy esetleg nem jelölteti magát. – Ez fantasztikus! – nézett föl Grace. – Igazunk volt.Callie a papírdarabra pillantott. – Vagyis, neked volt igazad. – Megmutattad már ezt Jacknek? Callie megrázta a fejét. – Várhat holnapig. Most igencsak sok tennivalója van. – Hát, ez igaz. – Grace egy éjjeliszekrényre tette a levelet. – Mennyi munkád maradt még a festménnyel? – Ma délután befejeztem a tisztítást. Már csak az új lakkréteget kell felvinnem, és a restaurálás befejeződött. Grace a szófa lábához ült. A fülében viselt nehéz

gyémántfüggővel játszadozott. – És azután? Callie halkan felnevetett. – Azután"> a rest indulok vissza New Yorkba. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett Ross. Úgy tépte le csokornyakkendőjét, mintha gyűlölné a nyaka köré tekert ruhadarabot; megtorpant, amikor észrevette Callie-t. – Nem zavarok? Callie felállt, és magához vette a levelet. – Nem, dehogyis. Mennem kell, későre jár. Mikor mentek el holnap reggel? Grace kikísérte az ajtóig. – Rögtön reggeli után. – Akkor korán reggel látjuk egymást. Jó éjszakát, Grace, jó éjt, Ross! Miközben Callie elindult lefelé a hallba, arra gondolt: holnap megmutatja Jacknek a levelet, felviszi a lakkréteget a képre, és aztán vége az egésznek. Meglepetten érezte: valójában alig várja, hogy visszatérhessen kis lakásába. Bármilyen szerény visszatérhessen kis lakásába. Bármilyen szerény volt is, ott mégis minden az övé. Nem tudta még biztosan, mit fog dolgozni, de úgy vélte, végül akad majd megoldás erre a problémára is. Miután becsukta az ajtaját, egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán lassan elfordította a kulcsot. Volt egy olyan érzése, hogy Jack esetleg meglátogatja még az éjszaka, neki pedig nem volt már ereje a vitához. Egyszerűen csak békére vágyott. Azt pedig addig nem fogja meglelni, míg Jack Walker szerepet játszik az életében. 24. fejezet Hajnali két óra volt, mire Jack végre elszabadult a dolgozószobájából. Az előkészítő bizottság tagjai,

Gray segítségével, főhadiszállásukká változtatták a szobát; mindannyian órákon keresztül dolgoztak, lefoglalva Jack összes telefonvonalát. Riporterek, képviselők, üzletemberek telefonjait fogadták. Jack, még éjfél előtt, nyolc interjút adott a sajtónak. Nem mintha sok mondanivalója lett volna. Hiába uralkodott teljes egyetértés a szobában lévők között, Jack továbbra is ellenállt, és csak semmitmondó, halogató nyilatkozatokra volt hajlandó. Még Gray is elszántan győzködte; biztos volt benne, hogy remekül kihasználhatnák a felfokozott érdeklődést. De Jack nem akart hivatalos bejelentést tenni, míg nem beszélt Callie-val. Habár nehezen visszakozhatott volna, még mindig nem tűnt lehetetlennek; és még mindig reménykedett benne, hogy nem ijesztette el végleg a lányt. Bár maga is úgy érezte, erre kevés reménye maradt. Miután megköszönte a munkát Graynek és annak a két tanácsadónak, akik még a dolgozószobában maradtak vele, elindult az emeletre, megkeresni Callie-t. Végigsietett a hallon, és közben azon morfondírozott: tudhatta volna, hogy az anyja valami efféle mutatványra készül. Egy olyan nő, aki képes megváltoztatni egész személyiségét, otthagyni az anyját, apját, testvéreit, anélkül, hogy akár csak egyszer is visszanézne, bármit megtesz, amit a fejébe vesz. És nagyon is világosan kifejezte, mennyire szeretné Jacket a kormányzói székben látni. Nos, holnap reggel első dolga lesz, hogy gondoskodjék az anyjáról. Megállt Callie ajtaja előtt, és megpróbált felkészülni mindarra, ami odabent várhat rá. "> atify">Nem Kopogott, és amikor nem kapott választ, megpróbált benyitni. Az ajtó nem engedett. Először nem fogta fel, mi történik, és átkozódva

birkózni kezdett az ajtógombbal. Aztán lassan lehullt a keze. Nem is akarta elhinni. Callie kizárta őt. Épp el akart kezdeni dörömbölni az ajtón, már fel is emelte az öklét, és előrehajolt; de aztán meggondolta magát. Leengedte a kezét. Kiegyenesedett. Az ajtót bámulta. A lány nemcsak hogy nem bízott meg benne; nem is hitt az ártatlanságában. Nem is adott esélyt rá neki, hogy megmagyarázza: anyja bejelentése elhamarkodott volt, váratlan és teljesen elhibázott. Hirtelen úgy érezte, mintha nem kapna levegőt. Remegő kézzel kioldotta csokornyakkendőjét, meglazította inggallérját. Kinyitott szájjal szívott be egy kis oxigént. Hát így kell véget érnie – gondolta. Mennyire kifejező, hogy így végzi, kizárva a lány szobájából. Tenyerét az ajtóra szorította. Nem tudta biztosan, meddig állt ott így, de végül magához tért; tudta, szembe kell néznie a realitásokkal. Bármit is mondott Callie, nem szerette őt eléggé. Végül választott. Nem akarja, hogy Jack az élete része legyen. Akkor hát legyen így. Hagyta, hogy a keze lehulljon az ajtóról, és elment. Nem tudta biztosan, hová megy, vagy miért. Egyvalamiben volt biztos: nem akarta, hogy amikor felkel majd a nap, ő a lány bezárt ajtaja előtt álldogáljon. Amikor kábultan lebotorkált a földszintre, ott még mindig pincérek sürögtek-forogtak. A férfiak és nők piszkos poharakkal teli tálcákat cipeltek a konyhába, az ebédlőből pedig kihordták az ételmaradékokat. Jack rádöbbent, hogy még csak el sem köszönt a vendégeitől.

Különben lehet, hogy így a legjobb – gondolta a dolgozószobájába menet. Nem tudta volna elviselni, ahogy mindenki gratulál neki a jelöltségéhez. Gray még a szobában volt, iratokat rendezgetett. Gray még a szobában volt, iratokat rendezgetett. – Huhh, micsoda pokoli éjszaka volt – mormolta a barátja. El sem tudod képzelni, mennyire igazad van, gondolta Jack. Egy másodpercig némán meredt Grayre, aztán éles hangon szólalt meg. – Azt akarom, hogy az előkészítő bizottság tagjai holnap korán reggel jelenjenek meg a városi irodámban. – Rendben, de ahhoz, hogy a visszajelzéseket meghallgassuk, nem kell több, csak pár óra… – Mondd meg nekik, hogy egész napos program lesz. El kell indítanunk a kampányt. Gray felpillantott a kezében tartott iratból. – Mi az ördögről beszélsz? Azt hittem, még mindig nem határoztad el magad. Mindenkinek azt mondtuk, hogy még nem határoztad el magad. – Többé már nem ez a helyzet. – Uramisten, Jack. – Gray lehajította az asztalra az iratköteget. – Ma este kiváló lehettanuӡlzet.séget szalasztottunk el! Jack mérgesen az asztalhoz sietett. – Nincs szükségem most arra, hogy kioktass, rendben? Tedd a dolgod, hívj fel minden istenverte embert, és vágjunk bele mindabba, ami a jelöltséggel jár. Leült; figyelte, amint Gray lassan összeszedi magát. – Elmagyaráznád, miért döntöttél ilyen hirtelen? – kérdezte barátja, most már nyugodtabban. De Jack senkinek sem szerette volna felfedni fájdalmát. Mert rohadtul nem tartozik senkire, mit érez –

gondolta. – Nincs vesztenivalóm. Most már nincs. Jack még akkor is az asztalánál ült, amikor felkelt a nap. Ahogy a hajnal első sugarai megvilágították a pázsitot, nyújtózott egyet a karosszékben, és kicsit megmozgatta begipszelt karját. Válla egyfolytában sajgott, de inkább a mellkasában érzett szúró fájdalom aggasztotta. Arra gondolt: vagy angina, vagy az összetört szíve okozhatja; nem tudta eldönteni, melyik lenne rosszabb. De az is lehetséges, hogy csak azért érez ilyesmit, mert egyedül van, nézi a gyönyörű napfelkeltét, és nyomorúságosan melodramatikus hangulatba ringatta magát. – Hé, kormányzó! Jack felnézett, és Nate-et pillantotta meg az ajtóban. Rámosolygott, bár pocsékul érezte magát. – Ne igyál előre a medve bőrére! Még hosszú az út a célszalagig. – Na igen, de mikor vallottál kudarcot bármiben is, aminek nekifogtál? Jack nem volt viccelődős kedvében. – Meglep, hogy ilyen korán felkeltél, tekintve mindazt, amit Thomasszal összehoztatok tegnap este. Fantasztikus volt az étel. – A Nate vállán lógó túrazsákra nézett, és megkérdezte: – Lelépsz? – Igen, ma éjjelre már Kanadában szeretnék lenni. Spike, Louie és én holnap megnézzük az eladó éttermet. – Tudod, komolyan gondoltam, amikor felajánlottam neked a pénzt. Akkor is, ha csak kölcsönbe szeretnéd elfogadni. – Kösz. Jack felállt, és kinyújtóztatta elmerevedett hátát. – Mikor látunk legközelebb? – Karácsonykor. – Remek.

Kimentek a szobából, és a konyha felé vették az irányt; Jack gyors kitérőt tett, hogy behozza a Globeot a bejárati lépcsőről. Ahogy szétnyitotta, a saját képét pillantotta meg a hajtás alatt, a címlapon. A cikk idézte szavait, miszerint még nem döntött el semmit, de az újságíró azt valószínűsítette, hogy csak idő kérdése, és hivatalosan is be fogja jelenteni indulását. A lap szerkesztője örülhet majd, gondolta Jack. A Walker-kampány bizonyára ellátja őket témával a hét végéig. – Szóval, tényleg belevágsz – szólt vissza Nate a válla fölött. – Igen, tényleg. Miközben beléptek a konyhába, átfutotta a cikket. Mészáros Callahan válasza megfelelt a várakozásának. Aligha lehetett udvariasnak nevezni. Az asztalra hajította az újságot. Hát, megkezdődött a harc – gondolta. – Reggelizel? – kérdezte Nate-et. – Nem. Majd eszem valamit az úton. Jack kikísérte testvérét az öreg Saabhoz, amellyel azóta járt, mióta a Harvardon lediplomázott. – Remélem, hogy ez az izé bírja majd az utat. – Remélem, hogy ez az izé bírja majd az utat. – Na, azt én is! Nate bedobta a csomagtartóba a táskáját, és beszállt. A kocsi motorja köhögve, bömbölve életre kelt; Nate kihajolt az ablakon. – Vigyázz magadra, és ne felejtsd el, hogy a mobilomon van üzenetrögzítő, szóval bármikor elérhetsz! Csak szólj, ha úgy érzed, beszélnünk kell! – Így lesz, tesó. Jack integetett, Nate pedig elhajtott. Mielőtt Jack visszatért volna a házba, a garázs felé pillantott; eltűnődött, vajon képes lesz-e még valaha az életben úgy ránézni arra a nyamvadt épületre, hogy ne rögtön Callie jusson eszébe róla.

Röviden eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha minden másképp alakul; például, ha az anyja nem kürtöli világgá szándékait. Vagy akkor mi lett volna, ha Callie megadja neki a lehetőséget a kimagyarázkodásra. Vagy ha a lány eléggé bízott volna benne. De aztán gondolatai más irányt vettek; miközben visszament a dolgozószobájába, emlékeztette magát, hogy valamit meg kell tennie. Leült a dolgozóasztalához, és felhívott egy ismerős ingatlanügynököt. Üzenetet hagyott neki, amelyben felhatalmazta, hogy a nevében teljes áron, készpénzért vásárolja meg a Four Seasons Hotel egyik luxuslakosztályát. Tudta, hogy van eladó lakásuk; pont a múlt héten látott egy hirdetést az újságban. Azután egy költöztetőcéget hívott fel. Feltételezte, hogy ügyvédei gyorsan elintézik majd az ingatlannal kapcsolatos papírmunkát, és a költözésre már két héten belül sor kerülhet, úgyhogy azt akarta, a költöztetők is álljanak készenlétben. Épp lerakta a telefont, amikor az anyja jelent meg az ajtónyílásban. Halvány színű, földig érő selyemköntösében, lazán felkötött hajával idős kora ellenére is frissnek hatott. – Úgy tűnik, a falra festettem az ördögöt – mormogta Jack. Anyja békülékenyen mosolygott, de tekintetében elégedett csillogás bujkált. Jack arra gondolt: pontosan tisztában van vele, mit művelt. De miért is lepődne meg ezen? Hiszen anyja nagyon okos asszony. – Jack, kedvesem, tegnap nem volt alkalmam jó éjszakát kívánni neked a fogadás után – lépett be Mercedes a szobába. – Szerettem volna megköszönni neked mindazt, amit az estély sikere érdekében tettél. – Áruld el, anyám – mondta Jack, miközben asztalán a papírokat rendezgette –, mikor

szándékozol elutazni Palm Beachre idén? – Holnapután. – El kellene halasztanod egy héttel. – Nem akarsz minél hamarabb megszabadulni tőlem? Micsoda kellemes meglepetés – évődött Mercedes, immár sokkal őszintébben mosolyogva. – Csak arra gondoltam, szükséged lehet egyөgeth= kis időre, hogy felkészülj. Anyja kérdőn nézett rá. – Mire? – El fogsz költözni ebből a házból. Úgy tűnt, Mercedes levegőt venni is elfelejtett. – Mégis miről beszélsz? – Veszek neked egy lakosztályt a Four Seasonsben. És úgy gondoltam, itt szeretnél lenni, hogy irányítsd a költöztetőket, amikor a holmidat átviszik új otthonodba. Hacsak nem szeretnéd inkább egy lakberendezőre bízni a munkát. Anyja arca hamuszürkére vált. – Istenem, Jack, mit művelsz? – Úgy mondhatnánk, elvágom a köldökzsinórt. Figyelte, amint Mercedes elhátrál a kanapéig, és lerogyik rá. Úgy tűnt, menten elájul; most nagyon kicsinek látszott, beburkolva köpenye fényűző selymébe. – Ezt nem teheted meg! Nem küldhetsz el! Itt élek. Hiszen nem hagyhatom el a Buona Fortunát, hogy egy szállodában lakjak! – Nem egy kétcsillagos motelbe küldelek, az isten szerelmére. Hanem a Four Seasonsbe. – De ez az otthonunk. Jack felállt. – Hadd fejezzem ki magam teljesen világosan. Ez az én otthonom. Te pedig elmész. És kész. Mercedes alsó ajka megremegett. – Jack, ne csináld ezt! – Őszintén megvallva, sajnálom, hogy eddig vártam vele. Most pedig – mondta határozottan – az

irodába megyek; nem hiszem, hogy hazajönnék ebédre. Ahogy elhaladt anyja mellett, az megragadta a kezét. Jack minden érzelem nélkül nyugtázta, hogy könnyes a szeme. – De miért? – kérdezte Mercedes. – De miért? – kérdezte Mercedes. Jack hosszan, dühösen nézett rá. – Pontosan tudod, miért. El tudod képzelni, mit tettél velem tegnap este? – Csak segíteni akartam – suttogta Mercedes vadul. – Jack, szükséged van rám! – Ez talán akkor lenne igaz, ha kevésbé viselkednél úgy, mintha az ellenségem volnál. De így… nem, nincsen. Callie, amint a konyhába lépett, azt kívánta, bárcsak kicsit tovább maradt volna az emeleten. Jack anyja zokogott, Thomas pedig úgy figyelte, mint aki minden pillanatban kész arra, hogy elkapja, ha elájulna. – Ezt nem teheti! – jajgatott Mrs. Walker. – Beszélned kell vele, Thomas, kérlek! Magyarázd meg neki, hogy semmiképp sem mehetek el innen. Rád hallgatni fog. – Nem tudom, miképp… Thomas elhallgatott, amint rájött, hogy nincsenek egyedül. Mrs. Walker sarkon fordult. Abban a pillanatban, amint észrevette Callie-t, megpróbálta összeszedni magát: felemelte a fejét, zsebkendőjét az orrához szorította. Mozdulataiból nemes beletörődés sugárzott; gyorsan megtörölgette a szemét, és amikor megszólalt, hangja épphogy csak megremegett. – Azt hiszem, ma az ágyam, mt; gban szeretnék reggelizni. Kérlek, amikor megjön Elsie, mondd meg neki, hogy hozza fel az ennivalót! Aztán Mrs. Walker úgy libegett ki, mintha nem is ő

kapott volna hisztériás rohamot az imént. Callie Thomasra pillantott. A férfi háttal a tűzhelynek támaszkodott, és a fejét csóválta. – Hát, ezt előre láthattam volna – motyogta. – Mi történt? Thomas ránézett. – Jack kirúgta az anyját ebből a házból. – Hogyan? – Kirúgta a saját anyját. Egyébként megértem, miért gondolja úgy Jack, hogy Mrs. Walker ezt érdemli. – De miért… Callie érezte, hogy az összes vér kifut az arcából. A tegnap esti bejelentés. – Thomas, tudnom kell! Miért? Feltette a kérdést, habár sejtette, hogy tudja a választ; a lehetséges magyarázat megrémítette. – A tegnap esti kis beszéde miatt. Úgy tűnik, Jack még nem akart bejelenteni semmit ez ügyben. – Ó, ne! – suttogta Callie. – Mrs. Walker azt mondta, megpróbált bocsánatot kérni, de Jack még csak meg sem hallgatta. Őszintén szólva, én nem értem, miért csinált ekkora ügyet belőle. Mi van, ha az anyja egy kicsit korábban rajtolt el? Hacsak mégsem akar indulni, persze. Callie-ra émelygés tört rá, amikor rájött, milyen hibát követett el. Milyen szörnyű hibát. Úristen, meg kell találnia Jacket, hogy mindent megmagyarázzon… de mi lesz, ha már túl késő? Immár hivatalosan is bejelentette jelöltségét. Most már nem tud visszalépni, nem igaz? Vagy talán mégis… – Bocsánat, de most mennem kell. Callie meg sem várta Thomas válaszát; kirohant a konyhából. Jack dolgozószobájába szaladt; amikor üresen találta, az emeletre ment, és dörömbölni kezdett a férfi hálószobájának ajtaján. Aztán feltépte az ajtót;

de itt sem talált senkit. Azzal nyugtatta magát, hogy az előkészítő bizottság csak délután ül össze. Van ideje arra, hogy találkozzon a férfival, mielőtt az elindulna az irodájába. De hol lehet? Egy pillanatra, elbizonytalanodva, megállt a folyosón. Grace és Ross léptek ki a szobájukból, bőröndjeiket cipelve. – Grace! Beszélnem kell veled! Féltestvére tágra nyílt szemmel nézett rá. – Hát persze. Hol is… Callie behúzta Grace-t a szobájába, és becsukta az ajtót. – Nincs sok időm, de valamit el kell… szerelmes vagyok Jackbe, és szörnyű hibát követtem el. Egy borzasztó, rettenetes… – Szerelmesek vagytok egymásba Jackkel? – Ó, istenem, igen, együtt vagyunk, feltéve, hogy nem rontottam el most az egészet… el kell magyaráznom neked valamit. Meséltem neki egy kicsit a múltamról, de nem ismeri az egész történetet, mert nem lehettem vele teljesen őszineljpt"te anélkül, hogy téged is kiadtalak volna. Ő pedig úgy érzi, nem szeretem, mert nem bízom meg benne. Grace szeme még tágabbra nyílt. Grace szeme még tágabbra nyílt. Callie hatalmas lélegzetet vett, hogy képes legyen folytatni. – Meg kell értened! El kell mondanom neki mindent, még akkor is, ha te nem akarod! Ha nem így teszek, semmiképp sem lehet köztünk semmi többé. És nem engedhetem, hogy ez megtörténjen! Elhallgatott, várva Grace válaszára, de hiába. Grace egyelőre szemlátomást képtelen volt magához térni. – Sajnálom – mondta Callie, és megérintette testvérét. – Tudom, hogy ígéretet tettem neked. De

nem titkolózhatok többé! Most nem, amikor ennyire sokat veszíthetek azzal, ha néma maradok. Kattanást hallott; ahogy lenézett, látta, hogy Grace szórakozottan játszadozni kezdett az órájával, ki-be kapcsolgatva rajta a kapcsot. Visszafojtotta a lélegzetét, amikor féltestvére otthagyta, és járkálni kezdett fel-alá a szobában. Nem volt többé hajlandó eltitkolni az igazságot, de ez nem azt jelentette, hogy fájdalmat akart okozni Grace-nek. – Én… nagyon sajnálom, Grace. Tényleg. Sosem gondoltam volna, hogy… Grace megpördült, és dühösen meredt rá. – Nehogy sajnáld! Nem neked kell sajnálnod! Ez az apánk hibája. Az egész. Nem a tiéd. Hosszú csend következett; Callie figyelte, miképp borul el fokozatosan Grace arca. Meglepte a vonásain tükröződő mélységes harag. Aztán Grace odasietett hozzá, megragadta mindkét kezét, és azt mondta: – Mondd el Jacknek. Mondj el neki mindent! Callie pislogott. – Mindent? És te továbbra is… – Én is helyeselni fogom. Callie-t roppant hála öntötte el, de azonnal el is múlt, amikor rájött, hogy nem tudja, merre lehet Jack. És azt sem, engedi-e majd a férfi, hogy megmagyarázzon mindent. Abban reménykedett, hogy sikerül majd elnyernie Jack bocsánatát. Talán. De hol lehet Jack? A tegnap esti felfordulás jutott eszébe. Lefogadta volna, hogy Jack korábbra hívta össze az előkészítő bizottságot. Ha belegondol mindabba, ami előző nap történt, valószínűnek tűnik, hogy a férfi megváltoztatta az időpontot. Bizonyosan rengeteg megbeszélnivalója akad a tanácsadóival. – Jack biztos el is ment már itthonról! – Grace-re nézett. – Ti most a városba tartotok? Grace bólintott.

– Elvinnétek Jack irodájába? – Persze. Tudom, hol van. Callie feltépte az ajtót. Grace-szel közrefogták Rosst, és leviharzottak a lépcsőn. Néhány pillanattal azután, hogy Thomas megerősítette: Jack tényleg az irodájába ment, már egy fekete Ford Explorerben ültek, és Ross a gázra taposott. Rákanyarodtak az autópályára, és már Boston felé száguldottak, amikor Grace összevont szemöldökkel hátrafordult Callie felé. – És mi lesz, miután elmondtad nek elikerül i? – Fogalmam sincs. Remélem, megbocsát nekem. – Callie erőtlenül elmosolyodott. – Az is lehet, hogy már túl késő. De meg kell próbálnom. – De ha nem túl késő, akkor mi történik majd? Szerelem, család, meg ehhez hasonlók – gondolta magában Callie, de hangosan nem mert volna ennyire optimistán fogalmazni. De Grace-nek valószínűleg különben sem az ásó-kapa-nagyharang járt a fejében. – A kormányzóválasztásra gondolsz? – mondta Callie. – Nem kell aggódnod miatta. Azt mondta nekem, hogy ha elmesélem neki a teljes igazságot, nem indul a választásokon. Grace elgondolkodva nézett rá. – Tényleg azt szeretnéd, ha lemondana róla? Te magad mondtad, mennyire komolyan gondolja. Korainak tűnt a jövőjükről beszélgetni, tekintve, hogy Jack valószínűleg rettenetesen mérges lett rá. De azért Callie válaszolt a kérdésre. – Természetesen semmi kedvem megakadályozni. Nagyon elkeserít, hogy le kell mondania róla, és attól tartok, később neheztelni fog rám emiatt. De nincs más megoldás. – De van. Callie a homlokát ráncolta; nem fogta föl, mire céloz Grace. Talán egyszerűen nem értette még meg a problémát.

– De Grace – magyarázta türelmesen –, ha mellette vagyok, ő pedig indul, akkor a múltam, a mi közös múltunk, feltétlenül kiderül majd! Valahogy, valamelyik újságíró összerakja a részleteket, és mindenre rájön. Azt hiszed, most rád szálltak a pletykalapok? Csak várj, míg ezt megtudják. Grace komolyan nézett rá. Aztán valami egészen váratlant mondott. váratlant mondott. – Lehetséges. De valahogy nem szeretném tovább óvni apánk titkát. Te igen? Callie megdöbbent. Ő kész lett volna bármit elviselni, hogy Jackkel lehessen, még a sajtó rohamát is. De Grace? Miért tenné ki magát mindennek? Semmit sem nyerhet vele, és mindent elveszíthet. A fejét rázta. – De a következmények, számodra, az anyád számára… megrázóak lesznek. Nem hiszem el, hogy szembe szeretnél nézni mindezzel. Grace összenézett Rosszal. Aztán újra hátrafordult. – Ha egy másik életszakaszomban lennék, valószínűleg nem tudnám kezelni mindezt. De megváltoztam, mint ahogy körülöttem sok minden megváltozott. Az idei gála sikerének következtében a Hall Alapítványnál biztos a pozícióm. Olyan férfi van mellettem, aki szeret; nem félek semmitől. Ross odanyúlt, és határozottan megfogta a nő kezét. – És te is itt vagy nekem, Callie. – Grace egy pillanatra elhallgatott. – Az apánk mindkettőnket becsapott, én pedig nem tudtam felelősségre vonni emiatt, mert halála napjáig hazudott nekem. Nem áll szándékomban megvédeni, így főleg nem, hogy ezzel ennyit ártanék neked és Jacknek. Derüljön ki minden. Derüljön ki ez az egész átkozott ügy. Együtt álljuk majd a vihart, és amikor túl leszünk rajta,

szabaddá válunk mindketten. – Megtennéd? – suttogta Callie. Grace zöld szemében elszántság izzott. ӡg h="1 – Érted igen. Nincs semmi rejtegetnivalóm. Büszke vagyok rá, hogy a testvérem vagy. Callie a szájára szorította a kezét, szemét behunyta. Teljesen új érzés volt számára, hogy valaki így támogatja, elfogadja őt, teljes valójában. Érezte, amint Grace megsimogatja a haját, de egyelőre nem tudott volna a szemébe nézni. – Egy családba tartozunk, Callie. És ez azt jelenti, hogy össze kell tartanunk. Család. Amikor Callie végre megszólalt, reszelős volt a hangja. – Annyira szégyellt engem. Legtöbbször alig bírt rám nézni. Amíg élt, egyfolytában rettegtem, hogy kiderül az igazság, mert attól tartottam, az még inkább eltávolítaná tőlem. És miután veled találkoztam, attól féltem, téged foglak elveszíteni. Grace hangja szilárd volt. – Ez nem történhet meg. Én nem megyek sehová. Callie lassan kinyitotta a szemét, és a saját könnyein keresztül nővére könnyes tekintetébe nézett. – Hallgass rám, Callie. Többé nem fogjuk hagyni, hogy apánk a sírjából is uralkodjon rajtunk. Lejárt a titkolózás ideje. 25. fejezet Jack leállította az autóját az One Irodaház előtt, és a lifttel felment a Walker Befektetési Társaság helyiségeihez. Miközben a kijelzőn sorra felvillantak az emeleteket jelző számok, nagyjából annyi lelkesedést érzett jelöltsége iránt, mint az összes többi feladata iránt. Vissza kell majd hívnia néhány embert, át kell néznie különböző iratokat, végleges formába öntenie a McKay fivérekkel kötendő

szerződést – egyik sem érdekelte a legkevésbé sem. Kimerült volt; és nem azért, mert egész éjjel nem aludt. Amikor elsétált Callie bezárt ajtaja elől, úgy gondolta, megtette az első lépéseket, hogy elfogadja: innentől a lány nélkül éli tovább az életét; meggyőzte magát, hogy hamarosan a régi önmaga lesz. De amíg a városba autózott, rádöbbent: nem készült fel arra, milyen hosszú út áll előtte. Nem lesz képes túljutni a lányon egy éjszaka, vagy egy nap alatt. Vagy egy hónap alatt. Az a szörnyű gyanúja támadt, hogy ennél sokkal több ideig tart majd. Esetleg örökké. Persze ez nevetséges, győzködte magát. Az efféle dolgokban nincs olyan, hogy örökké. A gyásznak öt… nem is, négy fázisa van, igaz? És ő egyelőre nyilvánvalóan a tagadásnál tart, ha azt nézi, milyen borzasztóan érzi magát. Még három fázis van hátra, és akkor talán féligmeddig ismét tűrhető állapotban lesz. Kinyílt a liftajtó; odalépett a hétvégi recepcióshoz. – Néhány hölgy és úr jön ma hozzám. A meghívottak listáját valószínűleg már megkapta. Lenne kedves bevezetni őket a nagyobbik konferenciaterembe? – Természetesen, Mr. Walker. És reggelit is viszek majd maguknak. – Remek ötlet, Latasha. Köszönöm. Sőt az ebédet is oda kérjük majd. A hall felé indult, miközben odaintett néhány alkalmazottjának, akik az asztaluknálg h=dt, hogy dolgoztak, pulóverben, farmerban. Amikor odaért a konferenciateremhez, egy mozdulattal kitárta a kétszárnyú ajtót. Hogy biztosítsák a megbeszélések bizalmasságát, a helyiségnek csak az utcára nyíltak ablakai; odalépett az egyikhez, és a kilátást bámulta.

Megpróbálta elképzelni, hogyan érzi magát majd egy év múlva. Még mindig a lányra gondol majd? Gray volt a következő, aki megérkezett, aztán lassan egymás után megjelentek az előkészítő bizottság tagjai. Amikor mindenki elhelyezkedett a fényesen csillogó asztal körül, Gray odahajolt hozzá, és suttogva megkérdezte: – Akkor először megteszed a bejelentésedet? Jack az egybegyűltekre nézett. A teremben lévő férfiakat és nőket a massachusettsi politikai élet különböző területeiről hívták össze, kettejüknek pedig magasabb szintű összeköttetéseik is voltak; ők lesznek segítségükre majd a távlati stratégia kialakításában. Ütőképes stáb volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy segítsen elérnie célját. Mennyire különös, hogy mindezt szemrebbenés nélkül képes lett volna feladni… – Jack? – faggatta Gray. – Felkészültél? Jack bólintott; nagy levegőt vett, és elhatározta, hogy nem hagyja semmivé foszlani fontos céljait. Épp felállt, amikor valami felfordulás zaja szűrődött be az előtérből; aztán feltépték az ajtót. – Elnézést! Úgy tudom, maga nem hivatalos erre a megbeszélésre! Jack már-már mérgesen felcsattant, amiért megzavarják őket, amikor Callie rohant be a terembe. Ahogy minden szem rászegeződött, megtorpant. Furcsa módon Jack első gondolata az volt, hogy a lány leengedte a haját, épp úgy, ahogy neki a legjobban tetszett. Azután rögtön helyre is utasította magát: Callie külseje többé már nem tartozik rá. Mintha azt hinné, a lány a tulajdonát képezi. – Ez egy magánmegbeszélés – mondta, miközben próbálta elkerülni Callie tekintetét. Nem akarta látni többé azt a különleges kék árnyalatot. akarta látni többé azt a különleges kék árnyalatot.

– Hívom a biztonságiakat – motyogta Latasha, előhúzva a telefonját. – Nem szükséges. Biztos vagyok benne, hogy Miss Burke máris megy. – Ami azt illeti, nem. Jack felvonta a szemöldökét; nem vágyott különösebben a lánnyal való csevegésre. De ahogy a csípőre tett kézzel álldogáló Callie-ra nézett, az az érzése támadt, a lány nem megy el, míg ki nem dobják, vagy el nem mondhatja mondandóját. Vállat vont. Nem állt szándékában biztonságiakat hívni. És amúgy sem kellene három bíró, egy szenátor, egy parlamenti szóvivő, négy vezérigazgató és egy pap előtt megtárgyalniuk az ügyeiket. Habár Linehan atya esetleg igazságot tehetne közöttük. – Hölgyeim és uraim, megbocsátanának egy percre? Miközben Gray kiment a többiekkel együtt, évődő pillantást vetett rá. Amikor egyedül maradtak, Callie összekulcsolta a kezét, és mély levegőt vett. – Szóval – kérdezte Jack vontatottan –, mi jár a fejedben? – Sajnálom, hogy félbeszakítottam a megbeszélést, de ez tényleg fontos. Beszélnem kell veled. – Le akarsz ülni? Callie megrázta a fejét. – Jack, szörnyű hibát követtem el a múlt éjjel. Annyira sajnálom. Tudhattam volna, hogy megtartod a szavad. Hiszen mindig így teszel. Rossz következtetést vontam le abból a bejelentésből. Jack leült a székébe, és a hosszú tárgyalóasztalra meredt. Ha Callie azt hiszi, hogy őt ez bántja leginkább, ő nem fogja felvilágosítani az ellenkezőjéről. Mindent megtett, hogy közelebb

kerüljön a lányhoz. Most azonban inkább az foglalkoztatta, miként lenne képes elfelejteni. – Kösz, hogy elismered – mondta, és az órájára nézett. – Egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Annyira zaklatott voltam. Jack bólintott, de csendben maradt; nem volt hozzáfűznivalója. Egy darabig hallgattak mindketten. – Hát, ha mást már nem akarsz mondani… – mondta Jack, felállva csalódottságának tudatában. Úristen, hát még mindig reménykedett? Micsoda hülye! – Nem azért jöttem ide, hogy elmondjam, szeretlek, vagy mert azt remélem, megbocsátasz nekem. – Rendben. – Mert nem elég, ha azt mondom, szeretlek. Jack összehúzott szemmel nézett rá. Jól látta, hogy a lány küszködve keresi a megfelelő szavakat. Callie megköszörülte a torkát. – Közvetlenül azelőtt, hogy anyám meghalt volna, apám megjelent a lakásunkban. Egy tucat rózsát hozott. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam: búcsúzni jött. Anyám állapota egyre csak romlott… apám is érezte, hogy itt a vég. Jack lassan leült a székébe. Úgy sejtette, a lány most mindent elmond majd neki. – Anyám ágya mellett álltam, de megértettem, hogy egyedül akarnak lenni. A nappaliba mentem, de a lakásunk nagyon kicsi volt; minden szót hallottam. Hiába beszéltek nagyon halkan. – Jackre nézett. – Hallottam, amint az apám azt mondja az anyámnak: elvette volna feleségül. Elhagyta volna a feleségét, és elvette volna. Ha én nem lettem volna. Mély, szaggatott lélegzetet vett. – Apám… apám azt mondta anyámnak, miattam volt lehetetlen. Nem vehetett el feleségül egy olyan

nőt, akinek huszonvalahány éves a lánya, és ennyire hasonlít rá. A hűtlensége azonnal nyilvánvalóvá lett volna mindenki számára. Én… – a mellkasára csapott – engem hibáztatott, azt mondta, én szakítottam el őket egymástól. Én. Jack felállt, és megkerülte az asztalt; szörnyű fájdalmat okozott neki a lány hangjának fájdalmas csengése. Szerette volna átölelni, de Callie fel-alá kezdett járkálni, úgy folytatta. – Miután apám elment, visszatértem anyám mellé. Felnézett rám, én pedig tudtam: nem csak apám bánja, hogy a világon vagyok. Úgy értem, úristen, anyám egész életében erről álmodott. Hogy a felesége lehessen. Elárulom neked: aznap mindkettőnapam: jüket gyűlöltem. Gyűlöltem őket, mindazért, amit egymással tettek. És amit velem. Megállt, és Jack szemébe nézett. – Sok oka volt annak, hogy nem akartam elmesélni neked, ami történt. Az egyik okom elmesélni neked, ami történt. Az egyik okom önzetlen; védelmezni akartam a féltestvéremet. De az igazi okom… – Callie kihúzta magát; Jack szíve majdnem megszakadt, amikor megértette, miképp próbál erős maradni. – De az igazi ok én magam voltam. Félresöpört egy szemébe lógó hajfürtöt. Vagy talán egy könny volt az? – Nem akartam újra átélni mindezt, és meggyőztem magam: azáltal, hogy mindketten halottak, soha nem is kell újra átélnem. Épp elég nehéz volt elmondanom neked a történteket. De ha azt is elmondom, ki az apám, minden újra felkavarodik bennem. Amikor mindez megtörtént velem, alig-alig voltam képes túlélni. Nem tudom, most majd hogyan… Elcsuklott a hangja. – Callie. Jack odalépett hozzá; hatalmas

megkönnyebbülésére a lány hagyta, hogy átölelje. Nagyon szeretett volna tenni még valami mást is, amivel enyhíthetné a fájdalmát; de tehetetlennek érezte magát. Bármit is gondolt korábban, az igazság túltett elképzelésein. Szipogás hallatszott, aztán Callie határozottan hátralépett, felemelte a fejét, és egyenesen Jack szemébe nézett. Hangja egy cseppet sem remegett. – Szóval, nem azért jöttem ide, hogy azt mondjam, szeretlek. Azért jöttem ide, hogy elmondjam, az apám neve – azzal mély lélegzetet vett – Cornelius Woodward Hall. Jack szorítást érzett a mellkasában; egy pillanatra teljesen biztos volt benne, hogy nem jól hallotta a lány szavait. Callie megköszörülte a torkát, és megismételte: – Az apám Cornelius Woodward Hall. Mintha csak igyekezne hozzászokni a fennhangon kimondott szavakhoz. – Ó, istenem. Jack végignézett a lány arcán, vörös haján. Korábban nem tűnt fel neki a hasonlóság, de mivel elég jól ismerte a férfit, most felfigyelt rá. – Grace a féltestvérem. Ha jól tudom, csak mi ketten ismerjük az igazságot. Ja, és Grace vőlegénye. – Hosszan sóhajtott. – Valójában ő az egyetlen megmaradt rokonom. Attól féltem… nem is tudom, mitől. Úgy gondoltam, fájdalmat okozok neki, ha elmesélek neked mindent, még akkor is, ha jó barátságban vagy vele. Ez mindig is titok volt, Jack. Az apám sosem akart senkinek beszélni rólam. Csak akkor kerestem fel Grace-t, amikor apám meghalt; magányos voltam és elkeseredett. Jack teljesen összezavarodott. Ismerte Hallt, és tisztelte; de most mindezt elfelejtheti, ha belegondol abba, min kellett Callie-nak keresztülmennie. – Hogy a pokolba volt képes ilyesmire? – Úgy döntöttem, többé nem teszem föl ezt a

kérdést. Jack újra megérintette Callie-t, magához húzta; arra gondolt, soha, soha nem ereszti többé. Maga elé idézte Hallt, amint a New York-i Congress Klubban vonul a feleségével és a lányával, csupa derű, csupa mosoly. A férfi mindig is olyan rajongó szavakkal, olyan meggyőzően mesélt a családjáról… és hazugság volt. Hazugság volt azugsáho egész. – Az a rohadék. Jack legszívesebben megrugdosta volna a pasas sírját. Callie a mellkasába fúrta a fejét, úgy folytatta. – Tegnap éjjel végül rájöttem, hogy nem csak Grace-t védem. Úgy döntöttem, elmondok neked mindent. De aztán megtörtént a bejelentés, én pedig… teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, ki vagy valójában, és mennyire bízhatom az ígéretedben. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és kinyithatnám azt az ajtót, Jack. Bárcsak lehetséges volna. – Most már nincs semmi baj. A megbocsátás, gondolta Jack, olyan könnyű. Olyan egyszerű. Olyan teljes. – Ma reggel, amikor megtudtam, hogy kirúgtad anyádat otthonról, hirtelen rájöttem: teljesen félreértettem a helyzetet. És beszéltem Grace-szel. – Kicsit hátrébb húzódott. – De egyvalamit szeretnék világossá tenni. Nem kértem az engedélyét ahhoz, hogy beszéljek veled. Elmondtam neki, hogy idejövök, és mindent elmesélek neked, mert meg kell tennem, különben elveszítem a férfit, akit szeretek. És akkor semmi sem kárpótolhat. Jack gyengéden a két keze közé szorította a lány arcát. Amikor ajkuk találkozott, úgy érezte, bármire hajlandó lenne azért, hogy bosszút álljon a lány minden sérelméért; de erre már nem volt lehetősége. Most csak védelmet biztosíthat neki. És ez azt jelenti: a jelöltségéről le kell mondania.

Callie-nak teljesen igaza volt. Biztosan akad majd Callie-nak teljesen igaza volt. Biztosan akad majd olyan újságíró, aki rábukkan Hallra, és felröppenti a sztorit, olyan botrányt kanyarítva belőle, mely romba dönti Callie gondosan óvott magánéletét. A lány mély lélegzetet vett. – És nem voltam képes kiverni a fejemből Anne-t. Jack a homlokát ráncolta. – Anne? – Tegnap este találtam egy levelet, melyet Rowe tábornok írt Nathanielnek. Igazunk volt. Anne az ott, a tükörben. És úgy tűnik, apja támogatta volna kettejük házasságát. – Callie megrázta a fejét. – Anne eljátszotta az utolsó esélyét arra, hogy találkozhasson a férfival, akit szeret. A múlt éjjel elhatároztam: nem hagyom, hogy mindez velünk is megtörténjen; de aztán azt hittem, minden megváltozott, és már mindent helyrehozhatatlanul elrontottunk. Ahogy Jack a lány vállára hajtotta fejét, arra gondolt, szerencséjük volt. Szerencsések, amiért rátaláltak egymásra. Szerencsések, amiért, bár fájdalmak árán, de legyőzték az akadályokat. Hajszálon múlt, gondolta; aztán felnevetett. – Remek az időzítésed – mondta. – Épp most készültem hivatalosan is bejelenteni, hogy indulok, de most nyilván… – Ne! Ne mondj le róla! Jack hátrébb húzódott, és a fejét rázta. – Úristen, hát hogyan indulhatnék így? – Nem fogok rejtőzködni többé. Nem fogom védeni többé az apámat, és Grace sem. Ha nem gondolod úgy, hogy ez nagymértékben csökkentené az esélyeidet, szeretnék melletted állni a kampány során. Nem akarom, hogy akár neked, akár nekem, akár Grace-nek valamit is fel kelljen áldoznunk a miatt az ember miatt. Akkor sem érdemelte meg, amikor még élt. És most – most már nem vagyok

hajlandó elhinni, hogy mindennek akkora jelentőséra ostge van. – Callie, biztos vagy benne, hogy akarod mindezt? Nem lesz könnyű. – Nincs semmi, amit ne tennék meg érted. Csak azt szeretném, bárcsak ne jelentenék ekkora gondot. Jack hitetlenkedve meredt rá. – Számomra te sosem jelenthetsz gondot. És egyébként a szavazók azért szavaznak majd rám, mert tetszik nekik mindaz, amit erről az államról elképzelek. Úristen, hiszen nekem is volt épp elég botrányos ügyem. Ha a programom és az elveim nem elegendőek a múltam ellensúlyozásához, akkor az sem számít majd, mit tett vagy ki volt az apád. Csönd támadt; aztán Callie gyengéden Jackre mosolygott. – Ezek szerint indulsz? Tudod, azt hiszem, fantasztikus kormányzó leszel. Jack alig tudott betelni a lány tekintetével. Annak ellenére, hogy érezte: a lány is sejti, mi vár rájuk, szeméből elszánt meggyőződés sugárzott. – Rendben. Indulok a választáson. Gray Bennett kint az előcsarnokban felpillantott, amikor a suffolk-i megyei ügyész megveregette a vállát. – Figyelj, Bennett, ma délután a fiam focimeccsére kellene mennem, mi pedig itt kint vesztegetjük az időnket. Mit gondolsz, meddig lesz még odabent? Gray résnyire nyitotta a konferenciaterem ajtaját. Egy pillantást vetett a csókolózó párra, aztán mosolyogva becsukta az ajtót. – Azt hiszem, eltart még egy darabig. Majd felhívlak, oké? A férfi lassan mosolyra húzta a száját, aztán sokatmondó vigyorral bólintott. – Remek lesz. És, a francba is, ha ez a vöröske

akar tőlem valamit, neki is örömmel a rendelkezésére állok. Copyright © Jessica Bird, 2004 All rights reserved Hungarian translation © Varga Zsófia, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978-963-383-230-1 Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Sárkány Ibolya Felelős szerkesztő Palkó Katalin Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli. A szerzőtől J. R. Ward néven az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Megbosszult szerető Halhatatlan szerető Felszabadított szerető Végre szeretők Beavatás Kapzsiság Sóvárgás

Bűvölet A szerzőtől Jessica Bird néven az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Egy felejthetetlen hölgy Dobbanó szívek