A Mont Blanc napnyugtakor
Czanik Csaba Árpád
Mont Blanc
Mottó ... Az út, mely szóban fogható, nem az öröktõl-való; a szó, mely rája-mondható, nem örök szó. Ha neve nincs: ég és föld alapja; ha neve van: minden dolgok anyja. Ezért: aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti; de ha vágya van, csak a dolgotkat szemlélheti. E kettõ mögött közös a forrás, csupán nevük más. Közösségük: csoda s egyik csodától a másik felé tárul a nagy titok kapuja. ... - Tao /Szabó Lõrinc fordítása /
©Czanik Csaba Árpád
A fotókat készítették a túra résztvevõi: Tóth András Bachta Tibor Dr. Sipos Gábor Sipos Anikó Czanik Csaba Árpád
ISBN 963 00 8409 0
Karaván Kiadó Kiadásért felel: Czanik Csaba Árpád Fõszerkesztõ: Czanik Csaba Árpád Szerkesztette: Sipos Anikó
Bevezetõ Ahogy nõ és fejlõdik a világ, s tágulnak a horizontok, egyre jobban érzik az emberek, hogy szükségük van új világok megismerésére bejárására, hogy kalandor lelkük kíváncsiságát, tudás, és megismerés utáni szomját csillapítsák. De ez nemcsak a mai idõkben van így, hanem évtizedekkel, évszázadokkal, évezredekkel ezelõtt is így volt. A hegyek az ember szemében az elérhetetlen távlatok szimbólumát jelentették. Úgy vélték, hogy istenek lakhelyei, számos magas és zord hegyet az istenek tulajdonságaival ruháztak fel, akár az Olimposzt, akár a Himalája számos csúcsát. Ez valahol igazából lelki dolgot takart, valahol mélyen minden ember érzi, hogy héroszi erõ kell ahhoz, hogy valaki feljusson a hegyek ormára, és le is tudjon onnan jönni. Volt idõ - évszázadokkal ezelõtt - mikor Afrikában követeket küldtek a Kilimandzsáró tetejére a környéken élõ törzsek, hogy segítséget, tanácsot, vagy népüknek szerencsés támogatást kérjenek az istenektõl. Persze ezekben az idõkben csak kevesen éltek túl egy-egy ilyen kalandos vállalkozást, és a túlélõk soha nem jutottak föl a csúcsra. Tudattalanul magukban hordozták az alpinizmus aranymondását, hogy tudni kell, mikor jön el az a pillanat, amikor a hegycsúcs felé igyekvõ embernek, felismerve saját korlátainak határát, - vissza kell fordulnia. Mert soha nem az a fontos, hogy egy hegymászó mindenáron feljusson egy csúcsra, hanem az, hogy visszatérjen azokhoz, akik visszavárják. De természetesen számításba kell venni magát a hegyet is. Minden hegy mérlegel, megfontol, és dönt arról, hogy kit enged föl a hegyre és kit nem. Ez a könyv egy útleírás egy 2001. július 24-tõl július 28ig tartó Mont Blanc hegymászótúráról. Ez idõ alatt több esetben lehetett látni, hogy a hegy miként dönt, miként lesz megfontolt, s hogyan engedi meg a csúcs felé igyekvõknek, hogy túl tudjanak jutni álmaikon, elérjék azt a szabadságot, amit a felhõk felett, a csúcson állva, azokban a röpke és tünékeny pillanatokban éreznek azok, akik méltóvá válnak arra, hogy a hegy szelleme felengedje õket. Mint útleírás, e könyv apró részletességgel elmeséli a francia St.-Gervais-Les-Bains városkából, az út kezdetétõl Európa tetejéig, a 4807 méter magasan lévõ csúcsig tartó kaland technikai történetét. De ezenfelül bízom benne, hogy a könyv újdonságként is szolgál abban a tekintetben, hogy lelki oldalról is rávilágít a harcosok (a továbbiakban így nevezzük a hegymászókat a könyvben) viszonyát önmagukhoz és a hegyhez. Tehát a kaland két szálon fut egyszerre a papíron, és két szálon futott az életben is. De bízom benne, hogy a papírlapon olvasva ugyanúgy érzékelhetõ lesz, mint ahogy a hegyen is érzékelhetõ volt, hogy valójában a lélek gondolatai határozzák meg a technikai lépéseket. Így nevezhetnénk azt is, hogy ez a szokatlan mód amit az elõbb említettem enyhén spirituális megközelítést ad a dolgok értelmezéséhez. Ez, ott a hegyen, annak ellenére, hogy nagyon nagy embertömeg volt jelen, érezhetõ volt. Érezhetõ volt abban, hogy akár magányos mászókról volt szó, akár fizetõs mászókról, (e jelzõ értelmezését a könyvben pontosan ki fogom bontakoztatni) látható volt rajtuk, ahogy hosszú, méla percekben nézték a távoli ormokat, az áhítat, az alázat, és egy nem mindennapi dolog, a halál tényével való tudatos számolás. A hegyekbe minden harcos önként megy, ami azért egy csodálatos dolog, hiszen saját szabad akaratából vállalja saját sorsát, annak kihívását. Az álmai megvalósítása érdekében képessé válik rá, hogy legyõzze minden ember legnagyobb félelmét, az elmúlást. Így a bevezetõhöz zárszónak mást nem tudok kívánni, mint azt, hogy mindenkinek, aki a hegyek ormai között harcra hívja saját félelmét, legyen az útja jó, szép, legyen az idõ tiszta és szélcsendes. Jó utat az álmok földjén! Czanik Csaba Árpád 8
9
Egy függõleges gleccserfal valahol Ausztria és Svájc között az Alpokban
Elsõ fejezet A múlt Úgy jó százmillió évvel ezelõtt a mai Európa területén egy sekély vizû, trópusi tenger hullámzott. Ez volt a hajdani Thetis-tenger. A környezeti változások hatására a vízszint süllyedni kezdett, mígnem egy napon a sekély vízben egy mészvázú korallállatka befejezve életét a homokban felejtette mészvázát. Az ott lévõ sós tengeri üledék egymásra rakódó rétegeibõl és a korallokból, melyek átlagos évi növekedése 3 centiméter, az évezredek alatt hatalmas mészkõszirtekké alakultak ki. Majd ahogy változott a Föld arculata és geológiája, ezek a hatalmas mészkõmezõk, mészkõszirtek az akkori kéregmozgások eredményeképpen mélyen lesüllyedtek a Föld gyomrába, ahol hatalmas hõnek és nyomásnak voltak kitéve. Az évmilliók múlásával a Föld geomorfológiai folyamatainak következményeképpen sok ezer méteres kõzetmélységbõl elindult felfelé a keményre és szilárdra préselõdött mészkõ, s a homokból és más egyéb ásványokból kialakult a kalcit-, márvány- és gránitréteg. Úgy negyven- és ötvenmillió évvel ezelõtt a Thetis-tenger arculatát fiatal, feltörekvõ lánchegységek egyre növekvõ ormai kezdték megváltoztatni. Az erõk kiteljesedéseképpen a mai nevükön Merunak, Kilimandzsárónak, Etnának, Vezúvnak nevezett vulkánok aktívan jelezték, hogy lent a mélyben az univerzum ereje által az anyag házassága révén megszületett az Alpok. Elindult a lemeztektonikában egy alágyûrõdési folyamat, és az afrikai tábla lassan kezdte harcát megvívni az európai táblával. Az imént említett vulkánok vonalában óriási lávafolyamok kerültek felszínre. Délrõl észak felé irányuló lemezek összecsapásaiban a déli lemez az északi alá bukott, és így kezdte azt felemelni. Ahogy az erõk egyre intenzívebbé váltak, az Alpok vonulatai kezdtek egyre magasabbra és magasabbra nõni, és mikor a Thetis-tenger már megszûnt, helyét átvette egy megszületett új kontinens a mai Európa, már elérték a több ezer méteres magasságot. Ezeknek az összecsapó lemezeknek a forgópontja, mintegy középpontja, valahol a mai Svájc területén, a Matternhorn alatt alakult ki. Ez a folyamat a mai napig tart, érzékelhetõ jeleként az Alpok középsõ és keleti részében évente egyszer-kétszer fordul elõ. A lakosság számára is érzékelhetõ, a Richter-skálán hármas-négyes fokozatú földrengés. De sok ezer az olyan rengések száma, amelyeket csak a szeizmográfok érzékelnek, az élõ környezet nem. Az Alpok déli és nyugati része, a Mont Blanc vonulatai növekedésben lelassultak, így ott egyfajta nyugvópont kezdett kialakulni, ellentétben a keleti vonulatokkal. Az Alpokban járva, akár a Schneebergen, akár a Dachsteinen, érzékelhetõek és láthatóak a hajdan volt Thetis-tenger mészkõszirtjei. Míg az Alpok belsejében járva, a Grossglockneren a mé-lyebb kõzetek, a gránit és a márvány kerül az utazók szeme elé. A mai Svájc és Franciaország területén geológiai bemutatóhelyeken láthatóak a homokkõ rétegekben a hatalmas õshüllõk lábnyomai, ahogy hajdan a sekély vizû iszapban gázoltak. A föld kéregmozgásai, azok erõvonalai sok helyen szinte képeskönyvként mutatják be a hajdani vetõdéseken, töréseken a múlt ködébe veszõ születés pillanatait. Olyan erõk halmozódtak fel így a hegyekben, amelyek a szemlélõ számára valóban csodálattal töltik el az embert, csodálattal a hegyek iránt, a föld iránt, az ember iránt, s ott a hegyekben nagyon érezhetõen alázattal a teremtés iránt. Én nem tartom magam a mai értelemben véve és a XXI. századi megközelítés szerint vallásosnak, de szilárdan hiszek Istenben, s ugyanilyen szilárdan hiszek az emberi szabadságban és a lélek erejében. Meggyõzõdésem, hogy ha Isten gondolatát
A Dachstein vonulat
13
próbáljuk követni, akkor a hegyek azért teremtõdtek, hogy az ember valós helyet találjon arra, hogy ne csak beszéljen arról, hogy szabad, hanem ki is tudja terjeszteni lelkét és tudását, és tisztán fel tudja ismerni a szabadság valódi értelmét. Ott, túl az ormokon az ember érzékeli parányiságát, hogy õ maga milyen pici porszem a világegyetem végtelenjéhez képest. Ott fent sokszor látom emberek arcán, hogy tudatosan érzékelik azt, hogy az élet valami másról szól, mint amit lenn, a városok és a mai kultúra világában az emberek gondolnak. Ott fent érzékelhetõ jele van annak, hogy nem rideg sziklák, jég, hó és szél van csupán, nemcsak a vakítóan kék ég vagy a szikrázó napsütés, hanem van ott valami több, mélyebb és tisztább. Valami, ami a teremtés erejébõl visszamaradt, valami, ami azt súgja nekünk, hogy van kontroll az ember világa fölött. Ennek a kontrollnak érdekes példája, hogy a túra ideje alatt több esetben voltunk tanúi olyan végzetes eseményeknek, mikor egy-egy 8-10 fõs mászócsapat elindult felfelé, és valahonnét a messzi magasból elindult egy pici szikladarab lefelé, s a csoport valamelyik résztvevõjének lábát eltalálta. Érdekes volt, ahogy az ilyen sérülések következtében elszabadultak a harag és a dac indulatai, és látható volt az is, hogy olyan színmû ez, ahol a hegy valóban megválogatja, hogy kit enged fel s kit nem. A régi kultikus népek között volt egy mondás, ami például az észak-amerikai indiánoknál a mai napig elõfordul, s ez a mondás történetesen arról szól, hogy aki a hegyek között jár, ha nem méltó a hegyhez, durván bánik a heggyel, s meg akarja azt alázni, akkor a hegy szelleme egy követ dob feléje. Ez a figyelmeztetés hol közvetett, hol közvetlen. De nemcsak kis kövek potyognak fentrõl, hanem néha lelket próbára tevõ, több tíz kilós, hatalmas tömbök. Amikor valaki túljut egy-egy ilyen kõhullás által veszélyeztetett szakaszon, még nem gondolhatja azt, hogy biztonságban van, és már csak a csúcs van hátra. Hisz valójában egy-egy magassági szintnél jelentkeznek az emberi félelmek és feszültségek. A szervi és mentális problémák, amelyek ugyancsak komoly harcot igényelnek. És hátravannak még a legerõsebb lelket igénylõ csodák, a hegygerincek. Döbbenetes és félelmetes érzés több ezer méteres szakadékok felett, sok esetben 20-25-30 centis gerinceken menni felfelé, s közben érezni, s látni másokon, hogy ez az út olyan, mint ahogy Dante meghatározta az Isteni színjátékban a pokol kapuja feliratát: “Vándor, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ez a mondat valóban érvényes minden egyes hegygerincre, és valóban, ha csak szikrája is nyilvánul meg a félelemnek, a harcoló valóban a pokolban érzi magát. Ugyanis a félelem és az életveszélyben való rettegés rossz párosítás. Vakká teszi a lelket, gúzsba köti a szellemet, és egyre erõsödõ remegéssel gyengíti az izmokat. Ez mind ott történik, ahol az embernek valóban harcot kell vívnia, valóban fel kell ismernie, hogy tudásában hol tart. Mert talán ez azon ritka helyek egyike a világ különféle megnyilvánulásai között, ahol az ember nem csaphatja be önmagát. Láttam hegymászókat, akik gyönyörû szép idõben egy-egy ilyen gerincre érve indokok hosszú sorát vezették elõ azért, hogy miért nem mennek rá a gerincre, s miért nem mennek tovább. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy innen is szép a panoráma, és már nem akarnak továbbmenni. Voltak olyanok, kik fizikai vagy egyéb fáradtságukra panaszkodtak. Voltak olyanok, akiket épp most ért el a hegyi betegség réme, de valahogy látható volt mégis mindegyikükön, hogy a gerinc elõtt a táborban még nagy vidáman álmodoztak arról, hogy hogyan mennek majd át a gerincen. Reggel aztán lelkükhöz eljött a gerinc, és számukra eljött a sikertelen túrák keserû szájíze. Az ilyen kifogásokat kivétel nélkül, mindig látni lehetett és mindig látni lehet, hogy valójában saját félelmüket nem bírták legyõzni ott,
14
az útjuk utolsó állomását jelentõ hegygerinc elõtt. De ez minden harcoló tarsolyában bent van, s úgy hiszem, nem bántani kell azokat, szánni vagy kinevetni, akik egy-egy ilyen gerincrõl visszafordulnak, hanem segíteni, hogy önbizalmuk, önmegvalósító álmuk és hitük visszatérjen, hogy képesek legyenek álmaikat megvalósítani félelmeik utolsó hegygerincén. Az ilyen hegygerincektõl való félelem csak elõszele egy nagyobb félelemnek, minden hegymászó rémálmának: a fehér halálnak, a jég- és hólavináknak. A hegyeken történt halálesetek átlagosan ötven százalékát tulajdonítják a lavináknak. Még ezekrõl a balesetekrõl annyit, hogy a hegymászók között vannak statisztikák arról, hogy milyen arányúak. Átlagosan minden hét hegy-mászóból egy a hegyen marad, de vannak a veszélyesség skáláján kiemelt hegyek, melyekrõl úgy tartják, hogy ott minden négy hegymászóból egy a hegyen marad. Nagyon sok kereszt, emléktábla jelzi a hegyekben történt tragédiák történetét. De ezek a tragédiák nem minden esetben azért történtek, mert jött a fehér halál vagy egy kõ, hanem az okok között nagy számban elõfordul az emberi mulasztás, "vagányság". De elõfordul a rossz felszerelés és a rutintalanság is. Sokan úgy indulnak neki egy ilyen hegyi túrának, mintha egy kényelmes erdei sétára indulnának, mint egy könnyû nyári séta, és felkészülésük abból áll, hogy végignéznek egy-két hegymászó videofilmet, melyen fellelkesülve máris úgy érzik, hogy tudnak hegyet mászni. Nem számolnak a valós veszéllyel - amit egy aprócska vicc jelképez -, ezt az óvatlansági tényezõt így tudnánk szimbolizálni. A vicc így hangzik: “Tanácskoznak az erdei vadak egy hatalmas tisztáson. Egyszer csak eléjük rohan a kisnyúl, s elkiáltja magát: - Ki a vagány köztetek? Nem szól senki, erre a kisnyúl azt mondja, hogy: - Akkor mindenki fizet 30 forintot! -majd elteszi a pénzt, és elszalad. Következõ nap ismét tárgyalnak a vadak az erdõben, és ismét eljön a kisnyúl. Újra megkérdezi tõlük: - Ki a vagány? Senki nem válaszol, s a kisnyúl ismét mondja: - Jó, mindenki fizet 30 forintot. Elteszi a pénzt, és elmegy. Harmadik nap megint tanácskoznak a vadak, és ismét jön a nyuszika. Újfent kérdezi: - Ki a vagány? A róka nem bírja tovább, és elkiáltja magát: - Én! Erre a nyuszika nagy vidáman mondja neki: - Rendben van, akkor te 50 forintot fizetsz!” Nos, mi a vicc lényege? Hogy azok a hegymászók, akik nem mérlegelnek, dacuk, büszkeségük vagy kivagyiságuk eredményeképp többet fizetnek, mint 30 forint. De sajnos sok esetben többet, mint 50 forint! Az életük, a dacuk lesz a tét dacuknak eredménye. Sajnos sokszor látni ilyet, de szerencsére olyat is, mikor egyegy társaság még idõben felismeri, hogy túl sokat vállaltak, és nem tudnak kellõképpen harcba indulni. De egy dolgot nem szabad elfelejteni, õk is megpróbálták, és szándékuk - akárhogy is nézzük - már elõrelépés az ember és a természet viszonyának változásában. Utazásunk, kalandunk története a résztvevõk közül mindenkiben máshogy jelentkezett. Mikor közel egy évvel ezelõtt, egy májusi délután sziklát másztunk a
15
soproni szárhalmi erdõben lévõ mészkõfalon, az általunk épített sziklamászó gyakorlópályán. Sosem felejtem el azokat az egy évvel ezelõtti arcokat és tekinteteket, amelyek végigpásztázták a szárhalmi mészkõfalakat. Az "Én ide felmászok?!" megrökönyödés kimondott gondolatai gyakran tükrözték a gondolatok mélyén megbúvó választ: "Hát ez lehetetlen, aki ilyet kitalál, az nem normális! Bolond ember, aki a falnak megy; az okos megkeresi a lejtõt, emelkedõt, és felsétál, mint egy könnyû nyári sétán. De ha nagyon okos, akkor keres egy liftet, létrát, biciklis riksát, felvonót, fogaskerekût vagy más egyéb hegyi alkalmatosságot, kondorkeselyût, és ezeknek a segédeszközöknek a használatával feljut a hegyre. Ahol szinte menekülve az izzadságcseppektõl, üdén és “dezodorszagúan” kisétál a szirtre!" Amikor felkötöttük a biztosító köteleket egy fiatal tölgyfa combvastagságú törzsére, és a felsõ biztosításos mászáshoz - sziklamászó nyelven oroszozáshoz elõkészítettük a Pályát, büszkén és ragyogó szemekkel “zuhantunk” vissza 3 méterrõl. Megveregettük jobb kezünkkel a bal vállunkat, és sûrûn gratuláltunk egymásnak, hogy mi milyen “fertig” sziklamászók vagyunk. Az ekkori csapat létszáma hol bõvült, hol csökkent, mert eleinte voltak ismerõsök, barátok, kik fellángolással s hévvel vágtak bele a sziklamászás rejtelmeibe. Hosszú hónapok múltak el szinte napi gyakorlással a 10 és 20 méter közötti változó magasságú falrészeken, ahol felsõ biztosítással harcoltunk a porral, dél-nyugati fal lévén a hõséggel és önmagunkkal. Döbbenetes élmény volt mindenki számára, mikor végre-valahára sikerült elõször feljutni az orom tetejére. ("A szerzõ kicsit ironikus.") Minden mászás után elelmélkedtünk arról, hogy hogyan és milyen formában kezdjük el majd elõmászásban kimászni a falat. Ez úgy valamikor augusztus elejére tehetõ, végül úgy határoztunk közösen, hogy majd valamikor jövõre. De az események forgataga megváltoztatta ezt az elképzelést. Valamikor egy június eleji délutánon ültünk a fal alatt, beszélgettünk, elmélked-tünk az általunk épített Pálya további lehetõségeirõl, miközben ránk telepedett az alkony, és már kezdtük összeszedni felszereléseinket és a sörnyitót, hogy aktivizáljuk az üvegek tartalmát. Mikor ott, az egyre erõsödõ sötétben kiderült, hogy az expresszek (két végén karabinerrel ellátott szövet, mely a mászás egyik fontos segédeszköze, vagy más néven köztes) fönnmaradtak a falakon lévõ szögeken. Nem volt más választás, mivel a Pálya már le volt bontva, és erõsen kezdett szürkülni, hogy a fennmaradó idõt kihasználjuk, úgy döntöttem, hogy kötél nélkül pusztán egykét hevedert használva segítségül, visszamegyek a falra. Érdekes érzés volt, mikor végiggondoltam, hogy ott, ahol tegnap még felsõ biztosítással másztunk, most kötél nélkül megyek. Persze az út nem volt egy-szerû és sima, mert mire az elsõ függõleges pályáról áttértem a föld felett körülbelül úgy tizenöt méter magasságban lévõ, vízszintes harántpályára, addigra sikeresen befejezõdött az arra a napra tervezett elsötétítési program, és elkezdtek ragyogni az égen a csillagok. Innen izgalmassá vált a helyzet, és kénytelen voltam a katlanban maradt társaim lámpafényénél tovább mászni. Volt egy-két érdekes pillanat ebben a sötét fényû akcióban de - nem utólagos magyaráz-kodásképpen - mindig kényesen ügyeltem arra, hogy a készségek, eszközök ne vesszenek el s ne sérüljenek meg. De már itt a falon tudtam, éreztem, hogy valami ilyesmi érzés a sziklamászás. Még most is, ha rágondolok, érdekes érzéseket hoz felszínre bennem az a sötétben való kaland. Mikor leértem a falról, már tudtam, hogy nem várok egy évig, hanem a lehetõ legelsõ alkalommal elkezdjük az elõmászás gyakorlását. Ezt követõen pár héten belül már megtettük az elsõ lépéseket,
16
hogy mindenki érezze, milyen érzés elöl menni vagy éppen biztosítani a másikat. Közben kirándulásokat tettünk az ország más pontjain található, engedélyezett sziklamászó helyekre, de férfiasan bevallom, kirándultunk a nem engedélyezett helyekre is. Rengeteg idõt fordítottunk arra, hogy fejlesszük a buldermászási gyakorlatainkat. Majd õsz táján megtettük az elsõ kirándulásunkat a hegyekbe: az Alpokba, a Schneebergre. Október eleje volt, most elõször találkoztunk azzal a gyötrõ kínnal, amit egy 30-35 kilós hátizsák nyújtotta mámor okozni tud. De hát nem volt minden a hátizsák nehézsége. Délkeleti oldalról mentünk fel a Schneebergre, és 4 óra körül a könnyû õszi túrának ígérkezõ kaland átváltott egy kellemes hangvitelû orrhegyig csökkent látótávolsággal, érzékelhetõbb 110-120 kilométeres folyamatos széllel kószáló felhõszakadássá. Az átváltás olyan határvonallal rendelkezett, mintha az ember egy ajtón sétálna át. Elemi erõvel hatott ránk a vihar, ahogy mentünk egyre feljebb és feljebb. Hangja és a vízszintesen szakadó esõ, a plusz 1-2 fokos levegõ kimondottan építõ, azaz leépítõ hatást gyakorolt a kedélyállapotunkra. Volt, aki megjegyezte, hogy "inkább leakasztom magam a közös kötélrõl, és nem megyek tovább." És ennek monoton, ritmusos kántálása 6-7 ismétlésben kimerült, amire én csak úgy reagáltam, hogy rántottam egy jó nagyot a minket összekötõ hegymászókötélen. Csak annyit fûztem hozzá: "Senki nem marad le, együtt jutunk fel a csúcsra." - majd elindultunk tovább, a “kellemes, kora õszi” idõjárásban. A csúcshoz közel érve az esõ már néha mutatott egy-egy nagyobb terjedelmû hópihét. Nagyon jól navigáltunk, mert körülbelül délután 6-7 óra között a csúcsot jelzõ kereszt elõtt értük el a Schneeberg tetejét. Nem érdekelt minket, hogy szakad az esõ, és hogy milyen idõ van, egyformán örült mindenki, hogy sikerült valami olyasmit megtennünk, amirõl idáig csak álmodoztunk a soproni mészkõsziklák tövében. Ott voltunk, fent voltunk, és átértük azt a mámoros érzést, ami akkor társaim számára még ismeretlen volt. A csúcson eltöltött röpke percek alatt a boldogság valahogy feledtette velünk a viharban átélt élményeket. Mindenki csak arra tudott gondolni, amit érzett. Pár perc után úgy határoztunk, hogy jó, jó dolog örülni, meg boldognak lenni, de nem árt, ha keresünk valami menedéket. Elindultunk a gerincen, és ekkor találtuk meg a Schneeberg tetején lévõ Fischer Hüttét, azaz a hegyi menedékházat. Nagy vidáman, mint ahogy ilyenkor szokás, mikor az ember elõször próbálkozik egy hegymászózsák teljes készletével megküzdeni, mely úgy átlagosan 30-35 kiló között mozog, ezzel a teherrel átkúsztunk a menedékház küszöbén. Eleinte azt hittük, mikor beértünk az épületbe, s ledobáltuk a zsákunkat, ami nem volt természetesen nehéz feladat, szinte automatikusan csúsztak le kezeinkrõl a pántok. Szóval eleinte azt hittük, hogy mi vagyunk gyengék, de rájöttünk, hogy mások sem erõsebbek. Mikor a menedékház tulajdonosa kijött, hogy segít a cuccokat beljebb vinni. Nagy lendülettel és mosolygós szemekkel kapaszkodott bele a zsák pántjaiba, de aztán egy másodperc alatt a mosolygós szemek elkezdtek elõrefelé kimozdulni helyükrõl. A második-harmadik rángatással tudta csak a zsákot egy picit odébb rángatni. Kísérlete kudarcba fulladt, így újabb erõpróba elé állítva magunkat, rövid pihenõ után magunk birkóztuk föl zsákjainkat szállásunkra. Abból a pihenésbõl, amit itt, a menedékházban eltöltöttünk, az elsõ pillanatok érdemelnek pár mondatnyi megemlékezést. A Hütte beszivárgó elfoglalása után próbáltunk egymással kommunikálni, beszélgetni. De a sors kifürkészhetetlen fintora folytán ez szinte csak metafizikai úton volt lehetséges. Ugyanis az akusztikus
17
kommunikáció annyira elcsökevényesedett az egyre intenzívebb hát, mell, has, felkar, láb izmainak az egyre erõsebben fellépõ fájdalmától, hogy szinte a levegõvétel is fizikai kínnak az átélésével ért fel. Mikor leültünk a Hütte éttermi részében, látható volt, hogy a tulajdonos azt gondolta, hogy valami fogyatékos társaság érkezett, akiknél a fogyatékosság elsõ nyilvánvaló jele, hogy nem tudnak beszélni. De amikor megkérdezte, hogy a hegy melyik oldalán jöttünk fel, és megemlítettük neki, akkor látszott a szemében, hogy zsákjainkra gondol, majd az általunk említett hegyoldalra, majd mindegyikünket végigmért tetõtõl talpig. Látszott rajta, hogy szája elkeskenyedik, s egy gyenge pillantással kísért mosolyt enged el, mintha arra gondolna: "Hát ezekkel tényleg valami baj van!" Mert ott, így azon az oldalon, ahol mi felmentünk, állítása szerint nem gyakran szoktak feljönni. Másnap már a kommunikációs problémák megszûntek, s kicsit üdébben, vidámabban indultunk el a lefelé vezetõ úton. Persze mindjárt azonnal a leghosszabb lefelé vezetõ utat választottuk, mivel olyan kellemes dolog egy 30-35 kilós zsákkal a hátán az embernek lefelé sétálni egy eléggé szakadékos, sõt korlát vagy lépcsõ nélküli hegyoldalon. Vidáman indultunk neki az útnak, igaz az idõjárás csak annyiban különbözött az elõzõ napi esti idõjárástól, hogy nem estek hópihék. Az esõ ugyanúgy esett, a szél is ugyanúgy fújt, de a látótávolság most már kicsivel nagyobb volt, s a páratartalom is kezdett elviselhetõ lenni. Körülbelül reggel 9 óra tájban tettük meg az elsõ lépéseket az ereszkedésre, és röpke 100 méter szintkülönbség elérésekor megdöbbenve tapasztaltuk, hogy még létezik a nap, és hogy nem borították be örökre felhõk a Földet. Szinte elemi erõvel hatott ránk a Napból áradó energia. A lefelé vezetõ útról eleinte úgy hittük, hogy hamar leérünk majd, de késõbb voltak olyan érzéseink is, hogy az örökkévalóságig tart, és mintha csak növekedne, és nem csökkenne az út hossza. Mikor elértük a hegyen az 1200 méter magasságban lévõ szurdok felsõ végét, a kellemes meleg napsütésben úgy éreztük már, hogy pillanatokon belül megtesszük a közel 700 méteres szintkülönbséget. Maga a szurdok nagyon szép és gyönyörû, a rajta kiépített létrák és kapaszkodók jó állapotban vannak, és valóban segítséget nyújtanak a hegyen járó embereknek. Látszólag furcsának tûnhet, hogy így kihangsúlyozom, sokáig mi is azt hittük, hogy az ilyen hegyi pályákon, ha már vannak segítõ eszközök beépítve, akkor azok használható állapotban is vannak. De tévedtünk, mert ez nem így van. Éppen a Mont Blanc-on tapasztaltuk, hogy az ott lévõ drótkötélpályák és kapaszkodók használata nagyobb veszélyt rejt magában, mintha valaki a sziklába kapaszkodna, és önerejébõl mászna fel. Csak úgy példaképpen volt olyan drótkötélpálya, aminek csak az egyik vége volt a sziklába építve, a másik vége, mint kíváncsi kismalac farka, vidáman kunkorodott az egy méterre lévõ szakadékok felett. Na de hát végül is biztos, hogy arra gondoltak az ilyen pályák építõi, hogy inkább elrettentik az óvatlan embert, és figyelmeztetésnek szánták az eljövendõ veszélyekre. Az persze megint egy másik vetülete ennek, hogy az ilyen környéken mindig lehetett találni egy-két keresztet, emléktáblát, ami nem feltétlen jelenti, hogy ott halt meg valaki. Az elképzelhetõ, hogy pont ott vesztette el az egyensúlyát valaki, s ahogy kereste az egyensúlyát, elindított lefelé egy-egy követ, aminek eredményeképpen esetleg lent egy hegymászó befejezte pályafutását. Persze ki gondol ilyen közvetett dologra, hacsak nem egy másik hegymászó, akinek fontos, hogy hazaérjen! Az emléktáblák a mai napig õrzik azoknak a mászóknak az emlékét, akik a hegyekben maradtak. De visszatérve az elõbb említett schneebergi túránkra, a leereszkedés utolsó pillanatai nagyon szép, verõfényes kék éggel értek véget.
18
Mikor leértünk a kocsinkhoz a parkolóba, és letettük hátizsákjainkat, ahogy ott néztük az eget, valami furcsa érzés kerített hatalmába! Ezt azóta másoktól is hallottam: a "visszamenés, visszavágyódás" érzése. Azaz, ahogy lejött az ember a hegyrõl, ugyanazzal a lendülettel menne is vissza. Hogy miért? Mert ott van valami, ami máshol nincs! A háborítatlan környezet, a csend, a természet gigantikus megnyilvánulása. Hosszú heteket, hónapokat töltöttünk azzal, hogy fizikai állóképességünkön valamicskét változtassunk, így a kezdeti nehézségek leküzdése után futásunk ritmusa már kicsit túlszárnyalta a beteg csiga elképzeléseit. Lassan, de kitartó munkával elértük azt, hogy csigatempónk átlényegült egyfajta vánszorgássá, majd megközelítette azt a szintet, amit elképzeltünk a futásról. Rendszeresen végeztünk erõfelmérõ próbákat, ami azt jelenti, hogy vagy új helyeket kerestünk a sziklafal megmászására, vagy pedig a futást tettük egyre izgalmasabbá és egyre érdekesebbé. Mivel, Sopron környékén élünk, nem csak sík terepen futottunk, hanem a táj jellegébõl adódóan hol hegyre föl, hol hegyrõl le. Kellemes, üde kínlódásaink közepette ezt még próbáltuk úgy fokozni, hogy különféle kar-, s lábnehezékeket használtunk, illetve bokapántokat. Majd amikor már ezekkel eléggé elértük az õrültség határát, úgy éreztük, hogy most már eléggé jó erõben vagyunk ahhoz, hogy terhelhetõségünket is kicsit megváltoztassuk. Így egy viszonylag kis méretû hátizsákkal indultunk neki újabb futási kalandjainknak, s közben a hátizsákban nagy óvatossággal elhelyeztünk öt és tíz kiló közötti súlyokat. Ez a súlymennyiség általában csak egy hétig maradt egy szinten, majd mindig 1-2 kilóval növeltük, addig amíg a zsák súlya el nem érte a 25-30 kilós súlyt. Hát így, utólag visszagondolva, valóban súrolta vállalkozásunk az õrültség, a vakmerõség, és a kitartás határát, hisz egy átlagos képességû ember el sem tudja képzelni azt, hogy milyen érzés 8-10, néha 15 kilométert lefutni hegyen-völgyön át, szép, nyugodt, vánszorgó tempóban egy 30 kilós hátizsákkal. Rettenetesen kínos dolog, de meglett a gyümölcse. Ahogy egyre jobb erõben éreztük magunkat, kiválasztottuk a következõ mászásunk idejét és helyét, mint következõ nagy kalandunkat. Nagy mászásunk színtere ugyancsak a Dachstein vonulatában lévõ Dachstein csúcs, ami 3007 méter magas egyes mérések szerint, bár más mérések szerint ettõl 1-2 méter eltérés van. Ez egy érdekes dolog egyébként az Alpokban, sõt a Mont Blanc-on is észre lehetett venni, - igaz az is az Alpokban van - szóval érdekessége az, hogy többféle térkép és többféle módon mért magasság vagy meghatározás szerint az Alpokban lévõ hegyek jelentõs részének a csúcsai nem mindegyik térképen azonos számmal vannak illetve. Némelyeknél elõfordul akár több 10-20 méternyi különbség is van a jelölések között, míg más térképeken csak egy-két méternyi különbség fordul elõ. Nos, mikor kiválasztottuk a Dachsteinnek a csúcsát 2000 decemberében, úgy éreztük, hogy ez egy nagyon kellemes kis üde kaland lesz. Gyönyörû szép, napos idõben autóztunk végig Ausztrián, és valamikor délután fél egy tájban értük el a közel 1500 méter magasságban lévõ parkolót. Amikor felértünk és kiszálltunk az autóból, hosszú ideig nem tudtunk szólni - persze ez a hosszú idõ csak perceket ölel magába -, lenyûgözött bennünket a gigantikus sziklafal, ami elõttünk tornyosult, a Dachstein Südwand, azaz a Dahstein déli oldala, déli fala. Ez egy, - még most is, így visszagondolva rá, azokra az idõkre -, rettenetes látványt nyújtott. Hátborzongató volt, ahogy az ember elõtt ott magasodott a csúcs alatti 1200 méteres fal, s tõle jobbra-balra a kisebbek, a 600-700 méteres, szinte teljesen függõleges oldalak. Ezek a meredélyek gigantikus erõrõl tesznek tanúbizonyságot, sugárzásuk, varázslatuk annyira elbûvöli az embereket, hogy szinte mindennap vannak kísérletezõk, vannak kalandorok, akik úgy gondolják,
19
hogy ezeket az égbe nyúló sziklaszirteket megpróbálják kimászni, megpróbálnak rajta feljutni a csúcsra. Mi az elsõ lelkesedésbõl egyértelmûen kicsiszoltuk a magunk megoldását, gyorsan kerestünk egy kiváló indokot arra, hogy miért nem tudunk felmenni a sziklafalon, - eldöntöttük, hogy már elég késõ van hozzá. Így a hegymászás legegyszerûbb és legkényelmesebb módját választjuk: felvonóval megyünk fel egészen 2500 méterig, azaz a gleccser határáig. Ez a felvonó szinte majdnem egész évben jár, mivel az Alpokban a Dachstein gleccser az egyike azon gleccsereknek, ahol egész évben lehet síelni télen-nyáron egyfolytában, és itt óriási nagy a síforgalom és a hegymászóforgalom. Persze nem mi voltunk csak így, akik úgy döntöttek, hogy a hegymászás technikailag szinte lenyûgözõen kényelmes módját választják - a felvonót -, hanem más csoportok is voltak. Így velünk együtt, akik úgy döntöttek, hogy ez a megoldás aztán nagyon kényelmes lesz, és aztán biztos, hogy ebben a megoldásban nem lehet olyan nagyon megizzadni. Nagyon kellemes a panoráma, nagyon nyugodtan lehet venni a levegõt, közben lehet nézegelõdni, fotózni, vicceket mesélni. Csak hát valahogy egy dolog hiányzik belõle, az izzadság, a kínlódás, a hegymászás íze, az erõ. Szóval ezt a kirándulást egyfajta kellemes délutáni túrává avanzsáltuk át. Mikor felértünk a gleccserre és kipakoltuk a felvonó kabinjából hátizsákjainkat, fent a korlátoknál leültünk, elnézegettük a tájat, és gyönyörûszép napos idõben észrevettük, ahogy tõlünk balra magasodik a Dachstein csúcs, hatalmas 300 méteres mészkõtömbje gigantikus látványt nyújtott, mint egy nagy piramis, a csúcstömb. Felcihelõdve cuccainkat, elindultunk a gleccseren a csúcstömb irányába. Ezt a túrát valószínûleg hosszú ideig nem fogom elfelejteni. Kicsit érdekes érzések kavarogtak bennem. Ahogy elindultunk 2500 méterrõl a gleccseren, a csúcs-tömb irányába, ami tõlünk körülbelül egy olyan jó 2-3 órás gyalogútra volt, - bár hátizsák nélkül. Az odavalósi emberek szoktak olyan regéket mesélni, hogy vannak olyan emberek akik fél óra alatt elérnek odáig, tehát ebbõl is következik az, hogy valószínûleg mi rossz irányba idultunk el, és az csak optikai csalódás volt, hogy a hegy felé megyünk. Mert valószínûleg épp az ellenkezõ irányba tartottunk, és csak a saját kényelmünk és erõkifejtésünk látszata volt, hogy a hegy felé közeledünk, hisz valójában attól távolodtunk. Na de félretéve a tréfát, amikor elindultunk a gleccseren, nagyon nagy megdöbbenéssel vettük észre, hogy 2500 méterrõl a felvonótól egy erõteljes lejtõ indul lefelé a gleccseren, ami körülbelül 150 méteres szintkülönbséget hoz létre, s elég meredeken lejt lefelé. Amíg lefelé kellett menni a szép napos idõben, különösebb próblémáink nem adódtak, hisz lefelé elég könnyû menni - gondolni lehet ezt -, akkor amikor a lejtés szöge eléri a 10-20, esetenként 30 fokot. Amikor már a lejtés szöge kezd ennél kicsit meredekebbé válni, akkor a lefelé menetel sokkal nehezebb és kínosabb, mint a felfelé mászás. Nos, amikor ebben a szép napos idõben mentünk lefelé, és a Dachstein kisebbik csúcstömbje alatt haladtunk el, a lenyûgözõ látvány elfelejttette velünk a zsákok súlyát. Felszabadultnak, kiegyensúlyozottnak éreztük magunkat, s ez az idilli állapot egészen addig tartott, amíg a lejtõ aljára nem értünk. Odáig, ahol a gleccsertörés elkezd emelkedni, és egészen a nagy csúcstömb irányába emelkedik. Az elsõ pár méter még nem is tûnt olyan egetrengetõen veszélyesnek, bár néha nem értettük, és furcsáltuk is egy kicsit a helyzetet, hogy vajon miért elõz le bennünket mindenki igaz a legtöbb ember síelõ volt, vagy osztrák alpi stílusban mászót. Ami annyit jelent, hogy csak maximum némi víz, némi csokoládé és más felszerelés nem igen van náluk, mivel õk 1-1 napi túrákra indulnak csak el, mivel valójában a hegyekben mindenhol vannak menedékházak, így õk nem hordanak magukkal sátrat, meg egyéb más ilyen
20
cuccot. Csak a sziklamászók szoktak magukkal sziklamászó felszerelést vinni. Nos, szép lassan, ahogy kullogtunk felfelé, élveztük a vakítóan kék eget, a fehér havat, a sziklákat, a napsütést, s az elsõ pár méter megtétele után kezdtük el érezni, hogy vajon nem lehetséges-e az, hogy tévedésbõl mindegyikünk 2-3 hátizsákot cipel, mert a zsákok a felfelémenetelben egyre nehezebbnek, és egyre nagyobb teherként nyilvánultak meg. Töretelen jókedvünket persze ez egyáltalán nem akadályozta és úgy másfél-kétórai gyaloglás után felértünk a gleccsertörésnek a felsõ részéhez, a csúcstömb alá, úgy körülbelül 200-300 méterre. Mikor találkoztunk egy nagyon kellemes, üde megjelenésû úriemberrel, akinek vendégszeretete nagyon mély nyomokat hagyott bennünk. Akkor megkérdeztük tõle, hogy szabad-e aludni a glecs-cseren. Õ persze nem akadályozta meg ezt, nem mondta, hogy nem lehet, de mindjárt a sziklatõ alá mutatott. Mi nagy vidáman és rutinosan elindultunk oda, ahová ez az úriember mutatta az utat, és itt történt az elsõ nagyon mély találkozás magával a veszéllyel. Amikor felértünk az úriember által mutatott helyre, aki egyébként ott, mint hegyivezetõ lakik fent a Südwandon, a felsõ menedékházban, és a Dachstein Nemzeti Parkban, mint egyfajta természetvédelmi õrként funkcionál ez a kedves úriember. Nos, amikor letettük a hátizsákunkat, és elkezdtünk ott a gleccseren sétálni, fotózgatni, gyönyörködni a lemenéshez készülõdõ napban, elindultam kis sétát tenni a gleccseren a sziklák felé. Úgy körülbelül a csúcstömbtõl 20-25 méternyi távolságra megálltam és néztem a sziklatömböt, ahogy aranyló színekben pompázik. Egyszerûen nagyon gyönyörû látvány volt, nem lehet rá igazából szavakat találni. Tehát, ott álltam és támaszkodtam a jégcsákányra, pár lépés megtétele után a jégcsákányom nyele eltûnt a hóban. Szerencsére a csuklószíja a kezemhez volt fûzve, kihúztam a lyukból, és elkezdtem kotorni a havat, és láttam, hogy körülbelül 3-4 centire egy gleccsserhasadék szélén állok. Amikor egy olyan jó méteres területen megtisztítottam a szakadék felett a havat, benéztem alá és láttam, hogy ez egy befelé ívelõ gleccserhasadék, aminek pont a legszélén állok, Ahogy láttam ez a gleccserhasadék nem függõleges volt, hanem abba az irányba amerre álltam, arra befelé hajlott, így tisztán láthatóvá vált a számomra, hogy körülbelül egy közel 15-20 centiméter vastagságú jégtömbön állok, ami alatt 30 méteres mélységben szemmel láthatóan a nagy semmin kívül teljesen szabad a pálya a lefelé zuhanás érdekében. Nos, szép lassan, nyugodtan, mindjárt elindultam hátrafelé. Körülbelül egy olyan két-három méter után megálltam, próbáltam kifújni magamat, s elelmélkedtem egy pillanatra az élet apró dolgain. S azon, hogy milyen könnyû elkövetni egy hibát óvatlanságból. Hisz valójában ez az én óvatlanságom volt, mert simán látható volt elõtte is, hogy a gleccserek mozgásának következtében mindig eltávolodnak a szikláktól, sokszor nagy távolságokra, nemcsak centikre, hanem több méternyi távolságra is. Akár 15-20 méternyi távolságra is, és ezt nem vettem figyelembe. Valamilyen külsõ sugallat hatására pont ott álltam meg, ahol még volt, visszafordulási lehetõség, míg elõre két centiméterre már nem volt. Nos azt, hogy külsõ sugallat volt-e vagy belsõ sugallat kár lenne firtatni, valahonnan, mint egy ráérzés, úgy éreztem, hogy ott kell megállni. Azért nem kellene ezt az egész dolgot olyan mélyen firtatni, mert ott éreztem azt a pillanatot, amikor megálltam, hogy milyen tökéletes a látvány, milyen tökéletes a csend és a béke, hogy azon a ponton olyan szépsége van a világnak, amiért ott érdemes megállni. Az egy más része a dolognak, hogy pont azon a részen voltam úgy, hogyha még egy centit elõbbre megyek, akkor a szépség átlép egy egészen más megnyilvánulásba, és én is átlépek valami másba, mondjuk az emlékek világába. Mert az ittmaradottak számára csak emlékké
21
vált volna az, hogy valahol, valamikor, valaki ott sétált a gleccser szélén, aztán nagyot esett. Nos ezt a kis eszmefuttatást félretéve, mikor a gleccserhasadéktól olyan 30 méterre beljebb találtunk egy hozzávetõlegesen vízszintes területet, úgy döntöttünk, hogy itt felverjük sátrainkat. Ezen a helyen, ahol az úriember mutatta, igaz, hogy kicsit odébb, mert nem akartunk mi vitázni senkivel, és úgy döntöttünk, hogy a békesség kedvéért - hisz mi csak kirándulók vagyunk -, megfogadjuk az õ tanácsát. Igenám, de az apró tréfa akkor jött ebbe az egész dologba, amikor a sátorkipakolás közben egy lágy, enyhe alpesi szél valahonnan északról elindult, és valószínûleg azzal a szándékkal, hogy megakadályozzon minket a sátorépítésben, és ez a szándéka tökéletesen sikerült. Amikor letettük a sátrat a hóra, olyan 80 kilométeres szélrohamok keletkeztek, mint hogyha a May Flower vitorláit akarná felrepíteni, hogy új világokat fedezzen fel. Hát a mi sátrunk is úgy lobogott a szélben, mint az elõbb említett hajó vitorlázata. Persze akkor még nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, így azokat a sátorcövekeket használtuk, amelyeket gyárilag - mint egységcsomag -, a sátorhoz árulnak. Ebben az egységcsomagban ugyan a sátor úgy szerepelt, mint extrém hegyi sátor, magashegyi sátor, mely extrém szelet kibír. Amit azóta is pár hegyen bebizonyított, hogy az anyaga tényleg olyan, amilyen, amilyennek árulják, amilyennek mondják. A hozzá árult cövekek, és sátorszögek megdöbbentõen silányak és megdöbbentõen életveszélyesek voltak. Abban a pillanatban, hogy letettük õket, a 2-3-4 milliméter átmérõjû alumínium szögeket úgy tépte ki a 80 kilométeres szél a hóból, minthogyha csak egy darabnyi légy szállt volna. Nos, ezután úgy döntöttünk, hogy most már nem biztos, hogy célszerû a jó viszonyt tovább ápolni. Sokkal jobb lesz, hogyha olyan sátorhelyet keresünk magunknak, ami nekünk jó. Nem ennek a kedves úriembernek, aki idáig is csak azt akarta velünk érzékeltetni, hogy sokkal jobb lenne, ha valami más elfoglaltságot keresnénk, és nem a jégen aludnánk. Amikor összecihelõdtünk, és elindultunk lefelé, a körülbelül az elõzõ táborhelyünktõl olyan 150-200 méterre egy nagy, eléggé vízszintes területet találtunk, hótaposókkal, hótolókkal ott, a síelõk számára megtisztított helyen, és csodák csodája, pontosan egy olyan hely volt, ami érzékelhetõen szélárnyékolt. A sátrakat itt tudtuk felállítani, elég kezdetleges módon, síbotjainkat és jégcsákányainkat tudtuk csak egyedül használni sátorcöveknek, ami tökéletesen megfelelt a célra. Mert az éjszaka kitörõ erõs szél csak rázni tudta a sátort, de kárt tenni benne egyáltalán nem tudott. Igaz, hogy utána a síbotkészletünk és egyéb más túrakészletünk erõteljes javításra szorult, mert a teleszkópos részei többet nem funkcionáltak rendesen. A szó szerinti értelemben darabokra lettek szétszedve, mivel csak így volt elég a szög ahhoz hogy a sátrakat ki tudjuk feszíteni. A szélcsend annyira érzékelhetõ volt, hogy ha a sátortól jobbra-balra elmentünk 10-15méternyi távolságba, pontosan érezni lehetett a 80-90 kilométeres szelet, ahogy végigszáguld a gleccseren. Míg visszamentünk a sátrakhoz, a csúcstömb árnyéka okozta szélárnyékban szinte állt a levegõ. Amikor a sátorveréssel végeztünk, a nap már régen lement. Feljöttek a csillagok, és ekkor egy eléggé érdekes és megrázó élményben volt részünk. Vizet akartunk melegíteni, hogy jó szokásunkhoz híven kávét, teát, vagy valami levesporból készült, italszerû képzõdményt fogyaszzunk el. Igenám, csak mi gázfõzõt vittünk, benzinfõzõ helyett. A nagyon kellemes meglepetése az volt a dolognak, hogy a mínusz 10 fok körüli hidegben a gázfõzõ egyszerûen azt mondta, hogy én nem égek tovább! Semmi pénzért nem volt hajlandó meggyulladni, így tehát aznap este kénytelenek voltunk lefeküdni úgy, hogy a maradék nálunk lévõ üdítõt tudtuk csak meginni. Pár csokit, és némi magunkkal vitt szárazélelmet tudtunk elfogyasztani. Reggel, mikor felkeltünk, kitettük a
22
gázfõzõt a napra, és körülbelül úgy jó másfél óra alatt, a melegítés után - amit a nap sugarai okoztak neki - kénytelen-kelletlen, de lángra lobbant a gázfõzõ, s el tudtuk fogyasztani szokásos reggeli kávénkat. Az imént említettem, hogy ez a túra egy meghatározó élmény volt számomra, ez ebbõl a reggelbõl adódik, mert ezen a reggelen történt valami. Itt úgy terveztük, hogy elindulunk felfelé a csúcsra. Gyönyörû, szép napos idõ volt, kék ég, szinte tökéletes volt a szélcsend reggel, és a -5 - 0 fok körüli hõmérsékletben egyszerûen ideális idõ volt ahhoz, hogy az ember feljusson a csúcsra. Szinte az idõ és a hegy kínálta magát. Én valahogy ott fent, 2700 méteren, a Dachstein csúcsnál úgy éreztem, a látvány, ami magával ragadt, annyira gyönyörû, hogy ide most nem szabad felmászni. Annyira szép, hogy itt valójában az a lényeg, hogy az ember most csak gyönyörködik a szépségében, és nem most gyõzi le a hegyet. Tudom, hogy ezen most sokan nevetnek, és tudom hogy sokan máshogy próbálják megítélni. Számomra sokkal nagyobb erõkifejtésnek tûnt, hogy lent tudjak maradni, s nem mindenáron felmenni a hegyre. Sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy ott gyönyörködjek a hegy látványában, mintsem azt, hogy mindenáron feljussak rá. Sokkal nehezebb volt kimondani a nemet, sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem az, hogy ott állhattam háromszáz méterre a csúcs alatt és néztem, ahogy ezerféle színben pompáznak a sziklák a kék ég hátterében és valami furcsa mély érzés, ami egyre jobban azt sugallta felém, hogy a hegyeket tisztelni kell és nem legyõzni. Mert az ember ha le akarja gyõzni a hegyeket, akkor elõbb-utóbb találkozik egy olyan heggyel, amit nem tud legyõzni, s elõbb-utóbb elérkezik önmagában is egy olyan ponthoz, ahol már nem tud továbbjutni, és ennek a továbbjutásnak az lesz az ára, hogy saját fájdalmába, saját félelmébe zuhanva, saját vesztét képes okozni. Számomra akkor, ott fent az volt a leggyönyörûbb élmény, amikor láttam, hogy a nap felkel, és megvilágítja a csúcstömböt. Ott álltunk, s néztük ahogy a felkelõ nap aranyra festi minden egyes négyzetmilliméterét. Barátaimmal igaz úgy indultunk el erre az útra, hogy feljutunk a csúcsra, és most, amikor ideális volt az idõ, és ott álltunk a tömb alatt, ez érdekes érzés volt. Valami olyan dolog nyilvánult meg így, ott, ahogy hárman álltunk a csúcsnál, mintha valami más arcát, a mosolygós arcát mutatta volna a hegy. Nem pedig valamilyen kegyetlen, zord, és félelmetes arcát, hanem olya volt, mint egy festmény, amit az ember csak csodál, és nézeget, és amelyen talán egy ecsetvonással tud változtatni, ha akar. Hisz mi is egy ecsetvonással változtattunk a hegyen, azzal hogy nem erõltettük rá a saját gondolataink által elképzelt keretet, hanem a hegybõl sugárzó szépséget csak elfogadtuk, és “csak” szemléltük. Itt a szemlélés és az elfogadás valójában jelzi, jelképezi a tisztelet megnyilvánulását a természet ereje iránt. Talán minden hegymászóban kellene, hogy megnyilvánuljanak, hisz valójában azon kellene elgondolkodni. Bennünk ott, ilyen ad hoc, spontán módon történt az, hogy inkább csak szemléljük a csúcsot, de érdekessége az volt a dolognak, hogy ez a szemlélõdés valami olyan lelki és szellemi erõt szabadított fel, amit most már biztosra veszek, hogyha akkor és ott kimásszuk a csúcstömböt, akkor nem tudtuk volna megérezni! Hisz megint csak az történt volna, hogy saját gondolataink keretét tudtuk volna ráerõltetni a hegyre, vagy saját félelmeinket rávetíteni. Helyette a hegy egy mosolyt adott, s ez a mosoly meghatározó élmény volt a számomra. Még aznap dél körül elindultunk lefelé, és természetesen ugyanazt a jól bevállt hegymászó módszert használtuk mint a feljutásnál. Szépen, kényelmesen a libegõvel leereszkedtünk, egészen az 1500 méteren lévõ parkolóig, és már újra éreztük azt az érzést, hogy vissza kellene menni.
23
Dehát a munka, a napi élet, és a hegyen kívüli gondok mind-mind jelezték, hogy most egy idõre pihenni kell, és majd újra eljön az az idõ, amikor fent lehetünk, a hegyek, a szirtek, ormok, a jég, a gleccserek, a hó, és a kék ég világában. Hazaérkezésünk után egy újabb túra következett, és ismét sziklamászások. Ezeknek a túráknak jelentõs része itt Sopron környékén történt, illetve a Schneebergen, Ausztriában. Próbálko-zásaink és erõsítõ gyakorlataink hatására egyre jobban éreztük, hogy valójában a hegymászás, - és ebben a dachsteini túra nagyon sok bizonyítékot adott -, az nem egy fizikai sport, sokkal inkább lelki, - igazából lelki tartást igénylõ sport -. Talán az egyetlen a sportok közül, ahol az ember hamarabb tud olyan bajba jutni, ami az õ számára egyértelmûen azt jelenti, hogy itt, most ezt az egyszerû kis földi életet be tudja fejezni. Talán a hegymászás azért lelki sport, mert az ember érezheti a döntésnek a súlyát, a felelõsségét, érezheti azt, hogy akik mögötte jönnek, õk is ugyanott vannak, ahol õ. Õk is ugyanúgy szenvednek, ahogy õ, és õk is ugyanúgy élik a maguk mindennapi kis harcait, mint õ. Képes minden hegymászó sokszor olyan szavakat kimondani, és olyan tetteket megtenni, amit a mindennapi életben nem lehet. Így tehát a hegymászás igazából én szerintem lelki sport, lélekemelõ s léleknövelõ, és nem csak fizikai sport. Azokon a hegyeken, ahol megfordultam mostanában, találkoztam olyan emberekkel, akik nagyon erõsek voltak látszatra, és nagyon hamar visszafordultak. Találkoztam gyenge és törékenynek tûnõ idõsekkel is, akik feljutottak a csúcsra. Szemmel látható volt, hogy a fizikai erõnlétnek ugyan van némi köze a dolgokhoz, de az inkább az egészség és a rugalmasság, az ellenállás érdekében kell, hogy a szervezet meg tudja õrizni a saját ellenállóképességét. De igazából erõ, akarat és lélek kell ahhoz, hogy az ember tovább tudjon menni, hogy a saját álmaiért harcolni tudjon. Mert aki megfosztja magát a reménytõl, az elzárja a továbbjutás lehetõségét is. Kisebb-nagyobb kirándulásokat és sziklamászó túrákat is szerveztünk Magyarország hegyeibe, s ezeken a túrákon ismét elõtérbe került a nagyobb és távolabbi túrák kivitelezése. A következõ nagy túránk is ismét a Dachstein vonulatban a Dachstein csúcsát célozta meg. Valamikor február táján értünk ismét a hegy lábához és az idõ eléggé borongós volt, felhõs, és a gleccserre való feljutásnál már eleve kizártuk azt a lehetõséget a havazás és az erõs szél miatt, hogy az oldalfalon menjünk fel, így ismét a felvonót választottuk. Hát eleinte nem nagyon tûnt fel, hogy a felvonóban és a hegy környékén is nagyon kevesen vannak a rossz idõ miatt. De ez késõbb bebizonyosodott a számunkra, hogy csak nagyon kevesen vállalkoznak igazából téli túrára az Alpokban. Mikor a felvonóval felértünk a gleccserre, a látótávolság, az körülbelül, úgy hozzávetõlegesen 50 és 70 méter között volt. A szél az egyre erõsödõben, átlagosan elérte a 100-110 kilométeres rohamokat, és málháinkat összeszedve, úgy jó derékig érõ hóban elindultunk a már jól ismert útvonalon, a gleccser oldallejtõjén lefelé. Mikor már megtettünk a havazásban - ami egyre erõsödött és intenzívebbé vált - úgy jó 300-400 métert, és rendületlenül tapostuk a havat, a látótávolság az egyre csökkent. Mivel a felhõk egyre lejjebb ereszkedtek, és a szél egyre intenzívebben, és egyre vadabbul kezdett fújni. Egyszer csak azt vettük észre, hogy elsétál mellettünk egy ember. Igaz, hogy neki nem volt hátizsákja, de a mi haladási sebességünknek közel a tízszeresével haladt, úgy tûnt, mintha mi állnánk, és valaki egy gyorsvonat sebességével száguldana el mellettünk. Kiderült, hogy régi kedves ismerõsünkrõl van szó, akivel ismételten találkoztunk. Ugyanaz az úriember, aki annak idején a gleccser széle felé küldött minket sátorozni. Most
24
észrevettük, hogy az õ haladásának valójában csak az az egyetlen oka, hogy õ hótaposót használt, mi nem használtunk hótaposót, azaz hótalpat. Ez egy alumíniumkeretre feszített gumi, az alján fogakkal ellátva, ami nagyobb felületen fekszik fel a hóban, mint a cipõ talpa, és így sokkal kényelmesebb benne a járás, mivel az ember nem süllyed el derékig a hóban. Az úriember ismételten közölte velünk, hogy most már nem lehet a csúcsra menni, de ha mindenáron itt akarunk túrázni, és arra törekszünk, hogy kitegyük magunkat az igen szélsõséges idõjárásnak. Miközben ezeket a dolgokat mondta, igenigen furcsán nézett ránk, mint amikor valaki az enyhén elmekorlátozott emberrel beszélget. Szóval ilyen pillantások közepette végigmért minket. A Dachstein kisebbik csúcsával szemben lévõ szirtekre mutatott, s azt mondta, hogy ott meg tudjuk próbálni a téli túrázás örömeit. Mi most az egyszer megfogadtuk ismét a tanácsát, ami most a javára legyen írva, szerencsénkre szolgált. Ahogy az úriember bekapcsolta a “gyorsvonatot”, és hótalpán elporzott mellettünk, mi szépen északi irányba fordultunk, s elindultunk a ködben látható távoli sziklaszirtek felé. Szép lassan araszoltunk, - ugye hótalpak híján -, “nagyon kényelmesen” tudtunk haladni a méter-másfél méteres hóban. Hol derékig, hol mellig süllyedtünk el benne, s ez egy nagyon kényelmes és kellemes sétának tûnt, egészen az elsõ 10 méter után. Utána már rettenetesen kínos és veszélyes játékká vált, mivel tudtuk, hogy alattunk a gleccsertöréseket ugyanúgy belepte a hó, és összefüggõ, szinte végeláthatatlan hómezõnek tûnt az egész világ. A szél közben egyre erõsebbé és egyre vadabbá kezdett válni, de mi nem adtuk fel kezdeti lelkesedésünket. Ugyanolyan töretlenül haladtunk elõre, mint az elsõ pillanatokban. Óránkénti sebességünk megközelítette a 300-400 métert, s ez már egy óriási tempónak tûnt a mi számunkra. Néha, amikor a 30 kilós hátizsákunkkal együtt megbillentett bennünket a szél, erõsen kellett visszakapaszkodni, hogy egyenesben tudjunk maradni. A biztonság kedvéért mindenki felvette a beülõt és összekötöttük magunkat, hogyha valaki eltûnne valami gleccserszakadékban egy önálló kirándulásra, akkor azért legalább ne menjen egyedül, mindenkit magával tudjon rántani. Nos így utólag visszagondolva ismét tréfásnak és kedélyesnek tûnnek az emlékek, de ott, akkor, az erõsödõ szélben, ami elérte a végkifejleténél a 150 kilométeres sebességet, s az egyre lehûlõ levegõben, úgy a délután folyamán -10 - -15 fokos hõmérsékleten, ez már akkor kicsit komolyabbnak tûnt, és kicsit nehezebben kivitelezhetõnek. Elértük a sziklaszirtek alját, és kerestünk egy alkalmas helyet, ami a számunkra egy kis munkával lakájossá válik, a sátorépítésnek megfelelõen. Mikor megtaláltuk ezt a helyet, elkezdtük a sátrakat építeni. Tóth Andrással úgy döntöttünk, hogy az ott lévõ sziklaszirteknek a csúcsát - egy 27002800 méter körüli sziklacsúcsot megmászunk a rossz idõ ellenére. Elindultunk, összekötöttük egymást. Igazán nagyon kellemes sétának tûnt a sziklaszirteken és a gerincen áthaladva a 150 kilométeres szélben és az egyre lehûlõ levegõben. A havazás gyakran olyan erõvel tört ránk, hogy a kötélen 50 méterre mögöttem lévõ mászótársam láthatatlan volt a hótól. Kivenni nem lehetett, csak abból tudtam következtetni, hogy jön mögöttem, hogy a kötél végig folyamatosan és egyenletesen feszült. Néha, amikor a köd- és a hófelhõ ritkult, ki lehetett venni az alakját, a körvonalát a mögöttem lévõ sziklaszirtek között. Közben a táborhelyen lenn maradt Sipos Gábor és a felesége, Sipos Anikó, és õk építették tovább a sátorhelyeket. Olykor-olykor az 50 méteres kötél szinte pattanásig feszült kettõnk között, és olyannak tûnt az egész, mintha Alíz csodaországban címû történet részesei lennénk.
25
Sokszor volt olyan, hogy amikor mentem elõl és visszanéztem a kötél végét nem lehetett látni, csak egy kötelet, ami eltûnik valahol a fergetegben, és olyan érzés volt, mintha a végén nem lett volna senki. Hosszú ideig mentünk felfelé, bár ez a hosszú idõ relatívnak tûnik. Körülbelül azt az utat kimászni kényelmes idõben, napos, kellemes idõjárási viszonyok között olyan egy órát vesz igénybe. Olyan 1 órai mászással, úgy hozzávetõlegesen 50-60 méter szintkülönbséget tudtunk megmászni. Ahogy haladtunk felfelé, érezhetõ volt a gerincen, hogy a szél egyre intenzívebb és egyre vadabb lesz, a hideg valami rettenetesen elviselhetetlennek tûnt. Csak érdekességképpen. Volt egy nitt a falban, hogy ahova ráakasztottam, és Maci is rá akart akasztani, egy pillanatra a kesztyûvel bajlódva nehezen tudta megfogni az expresszt. Ahhoz,hogy biztosan tudjon kapaszkodni, az expresszt az egyik kezével fogta, de szüksége lett volna ugyanarra a kezére, így a szájába vette az expresszt. Úgy gondolta, hogy nem fog semmi történni amíg abban a pár másodpercben a fogai között tartja az expresszt, hogy biztos fogást tudjon keresni magának. Igenám, de amikor megtalálta a biztos fogást nehéz volt kivenni az expresszt a szájából, ugyanis a fém hozzáfagyott a szájához, és szó szerint csak egy erõs rántással lehetett eltávolítani onnan. Mert valami érdekes biológiai formáció kezdett volna kialakulni, amit úgy is lehetne nevezni, hogy az expressz-ember megszületése. Nos, a viccet félretéve ez úgy hozzávetõlegesen -25 fok alatti hidegben fordul elõ, és ahogy haladtunk felfelé, érdekes érzés volt sokszor olyan szögre akasztani a viharban, ami alatt 200-300 méteres mélység van, és a mélység felett továbbmenni. Egy idõ után, mikor elértük a gerincnek a biztonságosabb részét, 5-10 perc pihenõt tartottunk, és a pihenõ után újra úgy döntöttünk közösen, hogy elindulunk a csúcs felé. Mászásunk következtében egyre nehezebbnek tûnt minden egyes lépés, egyre nagyobb fizikai erõt igényelt. Mégis valami eufóriaszerû érzés, élmény, vagy vágy hajtott elõre, amit nem lehetne csak úgy meghatározni, hogy itt az ember azért mássza a hegyet, mert mindenképpen fel akar jutni, hiszen, így utólag visszagondolva, ez a vihar bármikor megtréfálhatta volna úgy bármelyikünket, hogy egyszerûen lefújja a hegyrõl. Gyakran volt, hogy csak úgy tudtunk továbbjutni, hogy erõsebb széllõkéseknél négykézlábra ereszkedve próbáltunk a sziklák között valamilyen kapaszkodót fogni. Igaz, hogy a dõlés szöge azon a részen nem volt olyan nagyon veszélyes - olyan 25-30 fok körüli -, de a szél ezt akkor is valami nagyon nehezen mászható útvonallá varázsolta át. Itt történt életünk egy legérdekesebb mászó élménye, amire így utólag visszaemlékezni nagyon kellemes és nagyon jó. Felértünk egy általunk csúcsnak vélt pontra, mert már úgy éreztük, hogy hosszú órák óta mászunk, és már biztosan elértük a csúcsot. Igenám, csak amikor ott felértünk, és körülnéztünk, s az egész környezet, látvány, a vihar úgy tûnt, mintha egy sziklaoromnak a tetején állnánk. Továbbmenve északi irányban, látszott a hatalmas mélység, ami elveszett a ködben és a felhõkben, mint egy függõleges sziklafal. Jobbra-balra ugyanaz volt látható, s akkor mi úgy éreztük ott, hogy megmásztuk a Dachsteinnek az egyik csúcsát, olyan 2800 méter magasan. Nagy büszkén és vidáman lefotóztuk magunkat és elindultunk visszafelé. Nos, amiért ez érdekes, én rá pár hónapra visszamentem erre a hegyre barátaimmal, és kiderült, hogy ez csak a csúcs alatt egy sziklaszirt, amelyet mi a csúcsnak véltünk. Igaz, hogy itt tréfaként nagyon mulatságos és nagyon jó dolog, de mi akkor, ott véresen komolyan hittük azt hogy egy sziklaszirtért másztunk meg egy hegyet, s hogy az a sziklaszirt az maga a csúcs. Nem is törõdtünk vele, és nem is gondol-tunk bele igazából, hogy most egy sziklaszirt vagy egy hegy, igazából ennek nincs is
26
különösebb jelentõsége filozófiai értelemben, mivel nem arról szól igazából a hegymászás. Arról, hogy örömét lelje az ember abban, amit csinál, örömét lelje abban, hogy jól érzi magát, tehát, hogy érezze a szabadságot. Ez az én személyes meggyõzõdésem. Persze biztos vannak más hegyen járók, akik ezt egészen máshogy gondolják. Nos, amikor elindultunk lefelé az általunk csúcsnak vélt helyrõl, az ott lévõ kis kõrakásra még elhelyeztük a mi kis szikladarabkáinkat, elelmélkedtünk azokon az embereken, akik valaha a hegyekben jártak és akár jó, akár rossz sorsuk nyilvánult meg ott feléjük, majd szép lassan megkezdtük a leereszkedést a fergetegbe. Hát ez a leereszkedés talán sokkal nehezebbnek tûnt, mint felfelé jutni, és sokkal nagyobb figyelmet, és sokkal nagyobb kitartást igényelt. Ugyanúgy össze voltunk kötve egy darabig, de amikor már kényelmesebb és mászhatóbb helyen jártunk, akkor a kötelet már nem használtuk, hanem a saját fizikai erõnkre támaszkodva másztunk lefelé. Mikor kibontakozott a tábor a ködbõl és a havazásból, már éreztük, hogy most már lent vagyunk, csak pár méter és pár pillanat van hátra. Hát ez a pár méter még körülbelül jó félórát vett igénybe, mire azt a hozzávetõlegesen 5060 méteres távolságot meg tudtuk tenni. Rettenetes lökései voltak a szélnek, amelyekrõl a meggyõzõdésem, hogy olyan szelek csak ott fönt a hegyekben vannak, sehol máshol. Mikor valahonnan, sok-sok ezer méter magasan egy szélgondolat elindul lefelé, és ilyen sziklaszirtek közé bevágódik, hosszú 100 kilométereken, vagy talán 1000 kilométereken is keresztül, szinte háborítatalnaul tud vágtázni, semmi nincs az útjában. Egyszercsak hipp-hopp, talál egy sziklaszirtet, azokban valamilyen elvetemült hegymászó éppen küszködik a saját gondolatával - hát nem biztos, talán valamivel, amit nem is lehet megnevezni, hogy mivel küszködik. De igen! A saját életével! Szóval mikor ott küszködik, és akkor eltalálja ez a szélroham, akkor ennek a szerencsétlen hegymászónak sokszor más dolga nincs, mint egyszerûen négykézlábra ereszkedik, vagy leül, vagy kapaszkodik a jobb kezével a bal kezébe, hogy biztos legyen abban, hogy tovább tud menni. Nos mikor ezek a szélrohamok kicsit lecsillapodtak, elindultunk lefelé. Akkor vettük észre a táborhely körül amelyet Gábor már nagy erõvel és nagy lendülettel kiásott, a sátorok számára -, hogy a gödörnek az alján egy hálózsák hever, s úgy tûnik, mintha valaki lenne benne. Mikor közelebb értünk, akkor vettük észre, hogy Anikó bivakkol kinn a havon, már annyira fáradt volt, és annyira rosszul érezte magát, hogy ez tûnt a számára a legbiztonságosabbnak, hogyha pihenésképpen egyszerûen úgy ahogy van, belebújik a hálózsákba, és megpróbálja magát kipihenni. Közben mi is nekiálltunk a sátorépítésnek, és közös erõvel felépítettük együtt a két sátrat. Persze természetesen a havazás az tovább tombolt, a szél az ugyanolyan erõs volt. Aminek következ-tében, a sátrak felépültek, röpke másfél-kétóra leforgása alatt, a szél kezdte a sátrakat szép lassan betemetni. Az éjszaka múltával, hajnalban arra ébredtünk fel, hogy az egész éjjel tartó szél és havazás következtében a sátrakat jó 1 méter vastagon lepte be a hó. Ebben a havazásban, reggel, mikor felébredtünk, akkor tapasztaltuk, hogy közel 1 méteres hó borította a sátrakat, s ennek a hónak a nyomása alatt a sátornak a belsõ tere körülbelül felére zsugo-rodott össze. Tehát, mondjuk az átlagos magassága a lábrésznél eléri a 75-80 centit, a hó nyomása alatt 25-30 centire zsugorodott össze, de ez az egész sátor belsejére érvényes volt. Itt nem az volt a lényeges érzékelési forma, hogy a hó összenyomta a sátrat, hanem a hatalmas hótömeg, elzárta az oxigén bejutását a sátorba. Arra ébredtünk fel Macival - Tóth Andrással - hajnali fél 6 körül,
27
hogy nagyon nehéz a levegõ bent a sátorban és rettenetesen meleg van. A hó leszigetelt és nem lehetett levegõt venni. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy a Maci egyre ingerlékenyebb és egyre idegesebb lesz, és egyre kapkodóbban veszi a levegõt, s látszik rajta, hogy a levegõhiány következtében egyre nõ benne a feszültség. Ekkor halkan, nyugodtan annyit mondtam neki, hogy csak akkor tudja megõrizni a lélekjelenlétét és nyugalmát, hogyha arra törekszik, hogy minél lassabban és minél nyugodtabban vesz levegõt. Maci ezután próbálta légzését rendezni, s mikor a légvétel sikerült, akkor szemmel láthatóan megnyugodott, kedélyállapota és nyugalma visszatért. Ezután elõkászálódtunk a sátorból, és nagyon úgy néztünk ki, mint valami lisztmezõn megfürdött vakondok, aki elõbújik a hatalmas fehér tömegbõl. Elõjöttünk, és a sátrat egyáltalán nem lehetett látni. Szép lassan elkezdtük a sátrakat kiásni a hóból, és ez körülbelül egy olyan jó másfél-kétórai munkát vett igénybe. A szokásos módon megosztottuk a munkát, volt aki a havat lapátolta, volt aki a havat olvasztotta, hogy tudjunk vizet inni, volt aki a
28
cuccokat kezdte el rendezgetni. Körülbelül úgy reggel 9 órára az egész tábort sikerült lebontani, a felszerelésünket összerakni. A nagy havazásban elindultunk a hegyrõl lefelé. Azaz vissza a felvonó állomásához. Az út most sem tartott rövidebb ideig és most sem volt kényelmesebb menet, mint odafelé. Most is ugyanúgy combközépig, derékig gázoltunk a hóba, hogy elõbbre tudjunk jutni. Igaz, szerencsénkre a szél, az most már nem volt olyan nagyon durva. Nem voltak nagy, és heves kitörései, és a havazás is egy kicsit alábbhagyott, de az éjszakai hideg az eléggé ránknyomta a bélyegét. Kicsit fásult kedélyállapotban tapostuk a havat magunk alatt. Mikor elértük a felvonó felsõ állomását, bepakoltuk cuccainkat és leereszkedtünk a hegyrõl. Lefelé menet már látni lehetett a felhõk peremét, ami elõtte való nap, és az elmúlt éjszaka alatt a hegyet uralta. Ez döbbenetes látvány volt. Ahogy közel 2500-2700 méter magasságban töltöttünk úgy el egy napot és egy egész éjszakát, hogy egy óriási méretû viharfelhõ közepében voltunk bent. Mikor leértünk a hegyrõl, beértünk a parkolóba, összepakoltuk a cuccainkat és elindultunk hazafelé. Már a felhõ kezdett szakadozni, a hegy kezdett gyönyörû panorámájával megnyilvánulni, egyre több helyen sütött át a nap a felhõkön, és a Dachstein vonulat gyönyörû, fenséges rendszere sziporkázott
29
A Grossglockner és a Pasterzen gleccser
A Pasterzen gleccser felõl a Szent Johanita
A Grossglockner hajnalban
Viharcsend a Schneebergen
a fényekben. Mikor hazaértünk, ismét a szokásos 1-2 napos pihenõ jött. Majd újra folytattuk tovább felkészülésünket, hol zsákkal futottunk, hol zsák nélkül, de ugyanolyan hangsúlyt fektettünk ismételten a további sziklamászásra. Majd ezt követõen egy újabb próbát tettünk az Alpokban, ismét visszatértünk a Schneebergre, majd az ilyen, szinte kirándulásnak tûnõ túrák után úgy döntöttünk, hogy a következõ nagyhegy, amit megpróbálunk ismét meghódítani, s az ismét a Dachstein vonulat lesz. Most már bõvült a csapat , így már egy fõvel többen indultunk tovább, - Tiborral -, aki Pestrõl csatlakozott a csapathoz. Amikor következõ túránkra indultunk a Dachsteinbe, Tibor elhozta magával két nagyobbik fiát, Tibort és Pétert, s így indultunk neki a Dahstein vonulatnak. Bár eleve úgy terveztük, hogy igazából inkább csak kirándulásról lesz szó. Ezt a túrát csak azért említem meg, mert itt vált igazából nyilvánvalóvá a számunkra, hogy az elõzõ Dachstein kalandunknál a hóviharban, amit csúcsnak véltünk, az itt látható volt, hogy valójában csak egy sziklaorom, és oda a csúcs még olyan nagyon messze van, hogy elég elnézni is. Nagyot nevettünk akkor, azon a tévedésünkön, hogy a hóviharban egy sziklaormot néztünk hegynek. Ugyan nálunk ez játék volt és tévedés, de nagyon sok ember ezt sokszor véresen komolyan veszi. Szinte kimerülésig hajszolják magukat a hegy meghódításával, vagy az általuk csúcsnak vélt ormok meghódításában. A Dachstein vonulat után hazaérve eldöntöttük, hogy most már komolyabb próbálkozást teszünk, s ez a komolyabb próbálkozás Ausztria legmagasabb hegyére, a Grossglocknerre irányult. 3800 méter fölötti magasságával méltán lehet nevezni az Alpok vonulatában az egyik legszebb csúcsnak. Hatalmas panorámájával, az elõtte elhúzódó hatalmas gleccserfolyammal, gigantikus látvány, ahogy az óriási hegy a csúcspiramissal a környezõ hegyek fölé magasodik, szinte uralja az egész vonulatot, - misztikus és sugárzó erõ árad belõle. Mikor elõször megpillantottam ezt a hegyet, mint kiránduló, pár évvel ezelõtt, akkor olyan érzésem volt, hogy ez a hegy ez valójában az Alpok vonulatának a szíve és nagyon szigorú és nagyon nehéz a megmászása. Nagyon sok technikai felkészülést, és nagyon sok erõnlétet igényel. S igazából sugárzott valami olyasmit a hegy magából, hogy a megmászásához valójában valamilyen belsõ dologgal kell rendelkeznie az embernek, hogy ez kivitelezhetõ legyen. Nem mindig ugyanazon az úton megyünk amelyeket a térképek jelölnek, hanem amelyeket mi a hegy lábánál jónak látunk és eldöntünk. Egyszerûen amit úgy érzünk a hegy felõl, hogy azon az útvonalon érdemesebb menni, s ezek az útvonalak az esetek többségében nem egyeznek meg azzal az útvonallal, amit a térképek jelölnek. A Grossglockner vonulatba kiérve, felértünk a Ferenc József Hüttéhez, s a panorá-mában elénk tárult a Grossglockner csúcsa, a jégfolyam, a távolban a Szent Johannita hegy, s a környezõ kisebb-nagyobb sziklaszirtek és ormok. Összepakoltuk a hátizsákjainkat, s szép lassan leereszkedtünk a Ferenc József Hüttétõl a gleccserre, és ismét “kellemesen” vittük a 30-35 kilós hátizsákokat, melyeket már-már aszkézisba illõ melankolikus nyugalommal vittünk.
36
A Dachstein csúcstömb tövében A Dachstein csúcs, ahogy a hajnal beragyogja
A dachsteini vihar pillanatai, minusz 30 fokban és 150 km per órás szélben
Naplemente, ahogy a Dachsteinrõl látni
Kaland a viharban
A könnyû nyári séta
Szép a kilátás, de lefújta a szél a korlátot!
Eggyéválás Nincs bennem harag, amitõl erõsebb lennél. Nincs bennem büszkeség, amitõl nagyobb lennél. Nincs bennem félelem, amitõl teljesebb lennél. De tudom, hogy létezel, s léted nyilvánult jele létemnek. Létünk, a semmi kiterjedése önmagában, Te vagy a Tûz, és én vagyok a zsarátnok. Én vagyok a Szél, és te a zúgás. Te vagy a Víz, és én a harmat. Én vagyok a Föld, és te az illat. Te bennem létezel, és én benned, mert Semmi nem létezik önmagában.
