A mindenoldalú válságról és annak kiindulópontjáról A Szabadi-ügy politikai indíttatása, célja, eszközei és következményei

A mindenoldalú válságról és annak kiindulópontjáról

A Szabadi-ügy politikai indíttatása, célja, eszközei és következményei A Nap-kelte 2006. október 18-i adásában ügyvédem, Bárándy György fontos megállapítást tett. Eszerint ügyemmel olyan negatív folyamatok kezdıdtek, amelyek egyenes következményeként tapasztalhatjuk a politika szétzüllését – és hadd tegyem hozzá – a gazdaság, a gazdaságirányítás, az államháztartás stb. válságát. Ügyem volt a kiindulópont. Bárándy György leszögezte: „ez volt az origója a romlásnak.” A mősorvezetı csodálkozott és kételkedett, a megállapítást azzal intézte el, hogy eddig erre nem gondolt, de mindenesetre érdekes a felvetés. Szerintem ez a riporteri válasz és tájékozottság önmagában indokolja, hogy kibontsam a megállapítást, és hogy e lényegi kérdéssel a politika és a sajtó foglalkozzon. Két, igen lényeges és összefüggı kérdésben szeretnék nyilvánosságot kapni. Általában arra van lehetıségem (ez is nagyon lényeges és köszönet érte), hogy a sajtóban megjelent és többnyire pontatlan hírekre válaszoljak, torz feltételezéseket cáfoljak. Évek óta (csaknem hat éve, 2001 januárjától) – néhány eseti és rövid kivételtıl eltekintve – csak a visszaélésként beállított eseményekrıl, majd az ún. büntetıügyemrıl beszélhetek. De arról sem átfogóan, hanem inkább egyes olyan „értesülésekre”, félreértésekre reagálhatok, amit az információk kaotikus halmazából a riporter kiválaszt. Az interjúk funkciója a tévhit eloszlatása lenne, ami csak részben lehetséges, hiszen ezzel a technikával változatlanul nem ismerhetı meg az ügy lényege és különben is a csapongó kérdések szükségképpen megismétlik a téves híreket. A riporterek persze ezen túl is kötelességüknek érzik, hogy a „pártatlanság” érdekében ide is és oda is mondjanak valamit, gesztust tegyenek. „İ ezt mondja, ön viszont azt állítja” alapon. Így viszont csak egy idıre és legfeljebb a „mozaik” egy-egy elemére tudom eloszlatni a személyem körüli ködöt. Bár könyvet írtam az ügy politikai öszszefüggéseirıl (A HÁLÓ), azt sajnos többnyire igyekeznek elhallgatni. Jó esetben megemlítik, de eddig soha nem beszélhettem önálló témaként a könyvemrıl. Több mint fél évtizede defenzívára vagyok kényszerítve és egy olyan szerepre, ami nem én vagyok, amihez valójában semmi közöm. Mintha nem politikus és makroközgazdász lennék. Fontos szakmai, politikai kérdésekben viszont még reflexióra sem szokott lehetıségem lenni. Még a tekintetben sem, amit korábbi munkámról állítanak. Pedig ma az országban a helyzet olyan súlyos, hogy nem lenne szabad lemondani arról a néhány emberrıl, pláne kirekeszteni azokat, akik komoly politikai és makrogazdasági ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkeznek, voltak kutatók és vállalati vezetık, tudományos fokozattal rendelkeznek, van nemzetközi (sıt, többéves külszolgálati) gyakorlatuk, képesek programot adni, a kérdéseket összefüggı módon megoldani. Foglalkoztak a gazdaság szinte valamennyi fontos területével. Nagy szervezeteket tudnak irányítani. És még a meglehetısen bonyolult sportfinanszírozást is megtanulták. Az ország helyzetére való tekintettel úgy érzem, nem várhatok tovább (eddig több mint eleget vártam), hogy felkészült politikusként és makroközgazdászként megszólaljak, hogy elısegítsem a kibontakozást.

2

1. Tevékenységem eltorzításáról és kirekesztésemrıl Az országban az az egyik gond, hogy nincs jövıkép. De hogyan is születne, ha hamis a kiindulópont, a múlt bemutatása? Orwell is megmondta, hogy akié a múlt, azé a jelen és talán a jövı. De ha megmásítják a múltat, és ha ez a hamis kép eltorzítja a gyakorlatot, csak válság jöhet ki ebbıl. Már csak azért is, mert a demagóg visszamutogatás, a tények megmásítása, az elıdök politikai és szakmai elítélése helyettesítheti és helyettesíti is az érdemi munkát és különösen a színvonalas tevékenységet. (Gondoljunk csak az FVM-re, ahol az utóbbi csaknem hat évben munka és programok helyett személyem szidalmazásával foglalkoztak. A Fradiban ugyanez a helyzet, hiába értem el önzetlenül és sajnos önfeláldozóan komoly eredményeket, köszönetet nem kaptam.) Esetenként egyenesen nevetség tárgyává akarnak tenni azzal, hogy Torgyán egyik értékelését idézik és ráadásul oda nem illı összefüggésekben. (Például úgy, hogy Szabadi, a zseni több napig gyakorolta, hogy a Fradi színe zöld-fehér. Vagy, hogy Szabadi, a zseni nem pénzt vitt, hanem pénzt hozott el a Fradiból. Vagy, hogy Torgyán zsenije, Szabadi börtönbe kerülhet. A mezıgazdaságot tönkretette Szabadi, a zseni. Ez a zseni megérdemli a sorsát! Stb.) Nem szerettem soha, ha zseninek neveznek, mert olyan kijelentésnek tartottam, amibıl számomra csak rossz következhet. Ma már tudom, hogy csak a számomra, mert Debreczeni Gyurcsányt folyamatosan zseninek nevezi, intézkedéseit pedig zseniálisnak. Nála a tények tükrében sem kacag ezen senki. Ha a hatalom szerint rossz munkát végeztem is volna, nem ildomos, hogy csaknem hat évvel a távozásom után is engem hibáztassanak. Debreczeni József Gyurcsányról kiadott könyvében azt írja, hogy legfeljebb egy évig lehet az elıdre tolni a felelısséget. Mi addig sem tettük, mert pótcselekvés és hivatkozás helyett dolgozni akartunk. Szabadi személye ebben is kivétel, nem szőnnek ma sem az alaptalan „kritikák”.) Még mindig olyan képtelenségeket hallani, hogy tönkretettük a mezıgazdaságot, hozzáértés nélkül vezettük a minisztériumot. Még mindig azt nyögik a Fradinál, hogy ott voltunk. Stb. Ha viszont nagyon eredményes volt a munka, márpedig az volt, ezzel a negatív propagandával csak a választókat lehet elriasztani. Bár 2001-ben 23,4 százalékkal nıtt a mezıgazdaság hozzáadott értékének a volumene és államtitkárságom idején összességében is több mint 10 százalékkal, páratlan visszaesésrıl (!) szoktak beszélni. Úgy mentem el a minisztériumból, hogy ha betartják az ütemtervet, néhány hónap múlva, legkésıbb 2001 közepére felállt volna a SAPARD-intézményrendszer, megkezdıdhettek volna a kifizetések. Ezzel szemben két évvel késıbb kezdıdött a mőködés és a késedelemért engem hibáztattak. (És azóta is hibáztatnak.) A SAPARD segélyezés különben nem jelentıs összegeit késıbb fel lehetett használni, az összegyőlt összegbıl élt Medgyessy agrárminisztériuma. Az évi 10 milliárdos SAPARD-támogatás nyilván nem jelentıs ahhoz képest, amit az általam kidolgozott projektek elfogadtatása fejében többletként a kormánynál elértem (+192 milliárd forint). Errıl nem esik szó, de arról sem, vajon mire költötték ezt a hatalmas összeget a minisztérium új urai? Mert a projektek megvalósításából nem sokat látni. A mezıgazdasági termelés a 2 és fél év alatt úgy nıtt, méghozzá jelentısen, hogy rendkívül súlyos és ismétlıdı külsı és belsı válságok sújtották a mezıgazdaságot.

3

Mindenekelıtt az idıjárás. Véget ért a száraz ciklus többéves idıszaka és elkezdıdött az ún. nedves periódus. A száraz ciklusban elhanyagolták a belvízlevezetı árokrendszer karbantartását – az árkok beomlottak, beszántották ıket, elszennyezıdtek –, így a nedves idıszak hatalmas belvízkárokkal járt. 2006-ban 70 ezer hektár (ha) elöntött területet minısítettek katasztrofálisnak az FVM-ben, a mi vezetésünk idején viszont a belvizes területek idınként és idırıl idıre elérték a félmillió ha-t is. Árvizek sújtották az országot, miközben elıdeink a védmővek karbantartását évek óta elhanyagolták. Nem csoda, hogy hatalmas mezıgazdasági területek kerültek víz alá. Mivel az utak, hidak, házak helyreállítására nem volt a kormánynak elkülönített pénze, valamennyi tárca költségvetésébıl több százaléknyi pénzt elvontak e célra. A mezıgazdaság fejlesztési lehetıségei emiatt csökkentek, miközben ezirányú szükségletei nıttek. A mezıgazdasági károkat tovább növelték az özönvízszerő esık és a szokatlan erejő jégesık. De kedvezıtlenné vált a külsı piaci helyzet is. Több ágazatban világmérető túltermelési válságok alakultak ki. Így pl. a sertéságazatban, ami az európai országok egy részében összeomlott. Utazásainkat feleslegesnek, pazarlónak hirdetik ma is. Csak arról lehet még most is hallani, hogy interkontinentális utakon elsı osztályon utaztam. Mások is ott utaztak, nemcsak a minisztériumból, hanem az állami cégektıl, vagy pl. a követségek állományából. Így még a követségi sofırök is. De ez csak nálam volt súlyos hiba. Elıírás különben csak az állami vezetıkre – politikusokra vagy köztisztviselıkre – volt (miniszter, államtitkárok, helyettes államtitkárok), az alacsonyabb beosztású köztisztviselıkre viszont nem. Az állami vezetık közül egyedül rám vonatkoztatták a szabályt, a köztisztviselık közül pedig „természetesen” egyik fıosztályvezetımre, a titkárságvezetımre. Nála „úgy oldották meg” a kérdést, hogy azt alkalmazták, ami nem is létezik. (Hiszen nem volt szabályozás.) Az utak eredményeit viszont tagadják. Partnereink gazdasági és pénzügyi nehézségei miatt hivatalba lépésünk után nem sokkal nagyon nehéz helyzetbe került a magyar agrárexport. Voltak országok, amelyek agrártermékeinkkel szemben behozatali korlátozásokat léptettek életbe (pl. Csehország, Lengyelország, Románia, Szlovénia), több más ország pedig fizetési problémákkal küszködött. (Lásd pl. orosz pénzügyi válság, a „kis tigrisek, kis és közepes mérető dél-kelet ázsiai országok pénzügyi válsága stb.) Agrárpiaci offenzívába kezdtünk, felsı szintő tárgyalásokon küzdöttük ki a piacok megtartását, illetve visszaszerzését, új piacok és együttmőködési lehetıségek feltárását a magyar agrárium, mezıgazdasági és élelmiszeripari termékek, eszközök és technológiák kivitele érdekében. Ennek a munkának nyilván több év alatt érnek be igazán az eredményei, de több azonnali sikert is elértünk az agrárium és az ország javára. 1999-ben én tárgyaltam végig a japánokkal a nyershús-egyezményt, ami már 2000ben 7 milliárd (7 ezer millió) forint exportot tett lehetıvé Japánba. Ilyen egyezményt elérni Közép-Kelet Európából azóta is csak nekünk sikerült. Ez azért is komoly eredmény, mert Japánban rendkívül szigorú és roppant bürokratikus engedélyezési és állategészségügyi rendszer van érvényben. Állami akarat nélkül nem is lehet áttörést elérni a tárgyalásokon, de még ilyen tárgyalást kitőzni sem. Jelenleg Japán a magyar nyershús egyik legjelentısebb piaca 17 milliárd forinttal. A japáni sikernek kisugárzó hatása lett: Dél-Korea egyre nagyobb tételekben vásárol magyar disznóhúst. 2000-ben pl.

4

exportunk 70 százalékkal nıtt. Látogatásomon elindítottam a tárgyalást Szingapúrral, ma már ez a városállam is vásárol magyar húst. Oroszországgal mi mozdítottuk ki a mélypontról az agrárexportot. Tárgyalásaink eredményeként elértük a termékeinkre kivetett büntetıvámok eltörlését, így az agrárexport 2000-ben 35 milliárd (35 ezer millió!) forinttal nıtt. Ennek ellentételeként gesztust kértek, nevezetesen a kukoricaexport támogatását, ami nélkül nem volt versenyképes a magyar kukorica Oroszországban. Minimális mennyiséget, 100 ezer tonnát támogattunk tonnánként 2000 (kilónkét két) forinttal. Ez a támogatás különben az ukrán határig való szállítási költséget sem fedezi. A rendelet megszületett: a tárca ténylegesen 80 millió forintot fizetett ki. (A keret 200 millió volt – amit a 60 ezer millió forint piacra jutási támogatási alapból folyósítottak –, de mivel így sem volt nagy üzlet Oroszországba exportálni, a 200 millióból 112 milliót vettek igénybe. A bennragadt letéti díj a kiadást értelemszerően csökkentette.) Az ügyész ezúttal is károkozóként akart feltüntetni, mintha el akartam volna kótyavetyélni az FVM pénzét. Javasolta, hogy mindenképpen ítéljenek el, a szándékom miatt (!) az igénybe nem vett pénz miatt is. Meggyızıdése ugyanis, hogy az idımúlás miatt két hónappal meghosszabbított határidıvel azt akartam elérni, hogy a keretet kifizessék, holott valójában azt akartam, hogy a kontingensbıl legalább valamennyit felhasználjanak. Az ügyész szerint nem rajtam múlott, hogy csak 112 milliót vettek igénybe, ezért „kérte”, hogy 200 millióért ítéljenek el. A kereskedelempolitikai rendelettel persze annak idején a PM is egyetértett, másként ki sem adhattuk volna. Torgyán, illetve Varga Mihály interpellációs válaszaikban is kiálltak mellette. Mégis ugyanaz a kormány, amelyik egyetértett az ország külgazdasági kapcsolatai érdekében (a magyar agrártermékek visszatérése a rendkívül fontos orosz piacra) kidolgozott és a tárcákkal egyeztetett intézkedéssel, feljelentett az exporttámogatási rendeletért. (Hiába javasoltam a tárgyaláson, hogy zárják le a kérdést úgy, hogy a 80 millió forint támogatási kiadást állítsuk szembe a csak 2000-ben realizált 35 ezer millió forint többlettel. Oroszországi agrárexportunk ekkor került magasabb szintre, a kivitel minden késıbbi sikerpropaganda ellenére ma is lényegében ezen, az általunk elért szinten maradt.) Megindítottuk a termıföld alternatív felhasználását – pl. energiatermelésre (bioetanol, biodiesel, energiaerdık), illetve általában erdısítésre, valamint a szikes területeken halastavak létesítésére stb. A bioenergia ötletén akkor mások nevetgéltek, holott a közeli Ausztriában messze elıttünk jártak és járnak. Késıbb saját ötletként „kitalálták” és kisajátították. (Pedig ellenszenvük odáig terjedt, hogy 2002-ben bezárták az egyik már felépült kísérleti üzemet.) A mezıgazdaságot nemcsak azért kívántuk energiatermelıvé tenni, hogy kisebb legyen a környezetszennyezıdés, hogy csökkenjen energiafüggıségünk és nemzetközi kifizetéseink, hanem azért is, mert ez a mezıgazdasági tevékenység az EU-ba bekerülvén is korlátlanul támogatható hazai forrásokból és az EU maga is szívesen ad pénzt erre. Itt ugyanis nincsenek országokra lebontott kontingensek, minél többet termelnek, annál inkább örül az EU: a mezıgazdasági energiatermelés nem növelheti a hagyományos mezıgazdasági termékek ma is nyomasztó túlkínálatát az EU piacán. Az alternatív energiafelhasználás mértékét az EUban normák írják elı, ma Magyarországnak hatéves hátrányt kellene felszámolnia.

5

A tárca szorgalmazta azt a vízgazdálkodási programot is, amit ma Vásárhelyi tervnek neveznek. Tehát, hogy a Tiszán levonuló árvizet – az árvízvédelem érdekében – tározókba kell vezetni, majd ott győjteni, hogy az aszályos hónapokban öntözni lehessen. Közismert, hogy az Alföldön olyan sivatag van kialakulóban, amilyet korábban Afrikában lehetett látni. Ennek kiterjedése évrıl évre nı. Azonnal közbe kellene lépni, de csak szólamokat hallunk. Megszerveztük a tanácsadó, gazdasegítı hálózatot: a falugazdászokat. Olyan támogatási rendszert alakítottunk ki, ami ösztönözte a jó minıséget. Nem véletlen, hogy különösen aszályos években ebben a térségben egyedül Magyarország tudta megtermelni gabonáját. Megindult a szerkezetváltás a termelésben: a gyümölcs és a zöldség ágazat gyors fejlıdésével. Átalakítottuk a támogatási rendszert, úgy, hogy a földalapú támogatás ne csak a gabonafélékre, hanem a zöldségre, a szılıre, a gyümölcsre is kiterjedjen. A termékek kiváló minıségén 2000-ben, az OMÉK-on mi is meglepıdtünk. Ma viszont silány árukkal találkozunk a boltokban. Ráadásul a növény- és állategészségügyi intézmények leépítése miatt rengeteg egészségre ártalmas termék kerül a fogyasztókhoz. Nagyrészt import formájában: boltjainkba minden szemét eljut Európa és a világ országaiból. A Fradit konszolidáltuk. Mégis e vonatkozásban is szitokszóként merül fel a nevem. A klubot és a labdarúgó kft.-t adósság nélkül adtuk át (annak ellenére, hogy 1998-ban 800 millió volt a tartozása) és nyereséges gazdálkodással. Boros feljelentésének napján, 2001. március 7-én a kormány által elindított APEH-vizsgálat törvényesnek értékelte a labdarúgó-kft. gazdálkodását. Engem szidnak, vagy jó esetben nem szidnak, Torgyánt viszont, aki a nyilvánvalóan nem életszerő állítása szerint nem foglalkozott volna anyagi ügyekkel, kitüntették az FTC-nél. Sıt, ma már a televízióban (ld. TV2 Mokka) egyenesen dicsekedhet azzal, hogy rendbe hozta anyagilag a Fradit és ı (!) olyan feszes gazdálkodást alakított ki, hogy eltőnt az adósság. Az FTC gazdasági vezetıje, Kácsor Attila, akit én vettem fel a TIG vezérigazgatójának az ajánlására, hol 300 milliós, hol 600 milliós adósságról beszélhet a sajtónak, miközben a bírósági tárgyaláson elismerte, hogy átadás-átvételkor nem volt adósság. Errıl egyébként jegyzıkönyvet vettünk fel. Ma a politikában és a makrogazdaságban is soha nem látott kontraszelekció érvényesül; nincs verseny. Elismerem, hogy a „bennfenteseknek” jól jön, ha nincs konkurrencia. Kényelmes azt állítani, hogy nekik és receptjeiknek nincs alternatívájuk. Azt hiszik, nem derül ki az ötlettelenségük. De hát miért tanul valaki, ha a gazdaságpolitikának csak egy módszerét ismeri: az ötletszerő megszorításokat? És sajnos ma ez az ötlettelen, kapkodó megszorítás lesz mégis a hihetı, sıt a tudományos megoldás. 1995-ben, amikor megírtam és a Kisgazdapárt a Budapesti Sportcsarnokban tartott tízezres nagygyőlésen meghirdette az alternatív gazdaságpolitikát, csak arra gondoltam, hogy ezzel a párt elıretör, ami be is következett. 1996 elején a Kisgazdapárt a legnépszerőbb párt volt, ha akkor tartják a választásokat, megszerezte volna a parlamenti mandátumok abszolút többségét. Torgyán azonban arra törekedett, hogy relativizálja a közvélemény számára vonzó program súlyát és személyét elıtérbe helyezve megtartotta „féregirtó beszédét”. Rögtön 10 ponttal csökkent a párt népszerősége, a választás megnyerésére az esélyeket elvesztettük.

6

Keserves munkával csak azt lehetett elérni, hogy a választásokon a kisgazdák középpártként szerepeljenek. Arra viszont nem gondolhattam 1995 novemberében, a sportcsarnokban, hogy 11 évvel késıbb is aktuális lesz lényegében mindaz, amit akkoriban írtam. Hogy ismét gazdaságirányítási válság lesz, annak három elemével (hibás helyzetértékelés, szükségképpen rosszul megválasztott terápia és gyenge színvonalú megvalósítás). Hogy a „recept” ismét az ötletszerő megszorítások lesznek, amelyek szétverik a gazdaság folyamatait, hatalmas veszteségeket okoznak. Hogy megint napirendre kerül az az abszurd feltételezés, hogy a gazdasági növekedés kizárja az egyensúlyt. Hogy a megszorítások mellett – ahogy ez Horn idejében is volt – óriási a pazarlás az államigazgatásban és hatalmasak a veszteségek a kapkodó és hatásaikban végig nem gondolt intézkedések miatt. Napjaimat úgy élem, mint Örkény Tóthék címő darabjában az ırnagy, aki felkészültsége ellenére dobozolt, egyik dobozt a másik után hajtogatta: felesleges és alantas munkát végzek. Jegyzıkönyveket kivonatolok, újságcikkeket vagdosok ki, végig kellett hallgatnom bírói okfejtéseket arról, ami nem is lehetne a tárgyalás tárgya. Például a (feltételezett) személyiségemrıl, nem létezı ok-okozati összefüggésekrıl, lealázó véleményét munkám megszervezésérıl, döntéseimrıl. E kinyilatkoztatásokkal a számára egyébként mindvégig ismeretlen területrıl azt is kimutatta, szerinte mennyivel jobban tudta volna ellátni a munkámat (Az ítélethirdetésre is jutott ezekbıl a kifakadásokból. Iszonyattal állapította meg a hatalmam és az azzal való visszaélés példájaként: – Képzeljék el, Szabadi úrhoz nem lehetett csak úgy bemenni, a titkárságán be kellett jelentkezni! Vagy: a TIG vezérigazgatója valaha kollegája volt, de neki is tartania kellett Szabadi úrtól. Mellesleg a vezérigazgatót többször is megkérdezte, dolgoztunk-e együtt és ı mindig azt válaszolta, hogy nem. Mindegy, úgy látszik elrettentı példaként így is megteszi. Egy újabb példa erre: nem voltak normálisak a hatalmi viszonyok a minisztériumban. İ csak tudja...) Számomra magasabb színvonalú munka volt, hogy a tényállás tisztázása céljából sok száz oldalnyi anyagot készítettem a bíróságnak, hogy valamennyire megismerjék, miként mőködik egy minisztérium, vagy hogy mi a helyzet a cukorpiacon, a lisztpiacon, illetve a reklámpiacon, megtudják, hogyan mőködik az állami tartalékolás, mihez kell engedély (ami ugye nem utasítás), milyen volt a cégek anyagi helyzete, hogyan fejlıdtek az elmúlt években. Vagy hogy tisztázzam, a reklámkiadást nem a nyereségbıl, hanem az árbevételbıl fedezik stb. Mivel a tárca irataihoz nem fértem hozzá, újságokból, internetes hírekbıl, könyvekbıl próbáltam felidézni, mi is történt évekkel korábban. Aztán ezekbıl a mozaikokból kiindulva összeraktam a képet. Fel kellett tárnom a párhuzamos (másutt meglévı) gyakorlatokat is, hogy igazoljam: szokványos volt a megoldás. (Pl. az állami cégek reklámszerzıdéseinél Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is. Videóra vettem és gondosan (szinte kockáról kockára) végignéztem az összes hazai NBI-es mérkızést, hogy összeállítsam a hirdetık jegyzékeit. Hogy feltárjam: ki és mit reklámoz, mi a szerepe az állami cégeknek a reklámbevételekben. Utánajártam, mekkora volt az FVM-es cégek reklámkiadása a Fradi összes reklámbevételeihez viszonyítva. Feltártam: kezdettıl fogva milyen szerepet játszott a politika és az agrárium a Ferencvárosnál. Stb.)

7

Minderre a tényfeltáró és összefüggéskeresı sziszifuszi munkára az Orbán-kormány hivatali visszaélése miatt kényszerültem, a miniszterelnök ugyanis nem állította fel azt a kormánybizottságot, amit a törvény ilyen esetre a számára elıír. A kormányzati tevékenység ugyanis sajátos terület, ahol a beavatottak azonnal meg tudják állapítani, lehet-e valamilyen anomália és átlátják, mi és hogyan mőködik. Ehelyett elfogult és/vagy hozzá nem értı tanúk „vezették meg” a teljesen tájékozatlan és a minisztériumok mőködését még mindig nem értı, hiányzó ismereteit életszerőtlen spekulációival helyettesítı bíróságot. Sıt a bíró még az ügyészség által beszerzett írásbeli bizonyítékokat sem vette figyelembe, inkább kérdezgette a hozzá nem értı és többnyire elfogult tanúkat. Féltem, hogy ilyen alapon nem feltétlenül születik az igazságnak megfelelı döntés. Anyagaimat a bíró többször is megköszönte, bevitte a tárgyalóterembe és felmutatta, majd bizonyára nehéznek tartva a számára új és szakmai ismereteket, amelyek nyilván nem is feleltek meg a szándékainak, hiszen tisztáztak engem, figyelembe sem vette azokat. Azt sem, amit kérésemre beszerzett (pl. a Csúcs-jelentést). De többszöri ügyvédi kérésre és írásbeli indítványra sem szerezte be minden irathoz az aktafedelet, amibıl az ügy elıtörténete és a vélemények rekonstruálhatók. És – mint említettem – az ügyészség által összegyőjtött bizonyítékoktól is eltekintett, ha úgy gondolta. Kioktatásban viszont bıségesen részesített. Még arról is, hogy az nem áfás számla, amin szerepel az áfa kulcsa. Az önmagában is megalázó kioktatás általában kiabálva folyt. Például arról, hogy miért nem tolmácsoltam (?!) a delegáció tagjainak. A bíró tehát nyilván valamiféle kivételezett ügyintézınek fogott fel. De a beosztásokat sem volt képes felfogni, képzelete osztályvezetıig terjedt. Így lett nála pénzügyi osztályvezetı a pénzügyi helyettes államtitkár. Folyamatosan sértette meg az emberi jogaimat. Azzal is, amit mondott és azzal is, hogy úgy is megalázott, hogy kiabált velem. Akár megmosolyogtató is lehet, hogy miközben vezetési stílusomat pocskondiázta, ezt milyen megalázó stílusban tette. Az beszél hivatali visszaélésekrıl, aki folyamatosan érezteti a vádlottakkal, a markában és a hatalmában vannak. És ezzel ellentétben kijelenti: tudomásul kell venni, van határa a hatalomnak! A hatalmi ágak vetélkedésének szenvedı alanya lettem, hiába voltam a magam „ágában” áldozat, rajtam kellett (lehetett) bebizonyítani egy másik ág ellenszenvét és felsıbbrendőségét. Még azt sem tudtam „elfogadtatni”, hogy az FVM-nek 40 cége volt és ebbıl 18-an kötöttek reklámszerzıdést. Az ítélethirdetéskor azt hallhattam, hogy 18 volt és mindnél elrendeltem volna, hogy kössenek. Torgyán vallomásától is eltekintett. A kormányüléseken való részvételemet pedig nem jól ellátott munkaként, hanem politikai hatalomként értelmezte: Szabadinak eszerint politikai hatalma is volt, persze, hogy senki nem mert neki ellentmondani! Hozzá tartozott a cégek feletti tulajdonosi joggyakorlás: szokatlanul nagy volt a hatalomkoncentráció a kezében! Arra a bíróság nem gondol, hogy e logika szerint mi lett volna, ha a miniszter gyakorolta volna a tulajdonosi jogokat? Nála miért nem tételezik fel a még nagyobb hatalma alapján, hogy hivatali visszaélést követhet el? És mi van a miniszterelnökkel, akinek a hatalma akkora, hogy e „logika” alapján legalábbis magyar Al Caponénak kellett lennie. Eszembe jutott Lenin Állam és forradalma, amiben a diktatúra csalhatatlan jele, ha egy alacsony rangú és iskolázottságú rendırtisztviselınek nagyobb „tekintélye” van, mint egy kiváló tudósnak.

8

Meg az is, hogy mi mindent nem vettek figyelembe. Sem Orbán egyetértését, helyeslését, amirıl Torgyán beszélt (lásd késıbb), de azt sem, hogy Kovács Zoltán közigazgatási államtitkár, aki a szerzıdések felmondását intézte, megírta a cégeknek: jogellenes kényszerre ne hivatkozzanak, mert az nem állna meg. És azt sem vették figyelembe, hogy egy cég stréber vezetıje mégis megpróbálkozott a jogellenes kényszerre apellálni, de a bíróságnál jogerısen elvesztette a pert. És az sem számított, hogy több cég nemet mondott, mások lemondták a szerzıdést. És az sem, hogy a 40-bıl 18-an kötöttek és 15-en teljesítettek, tehát nem lehetett kötelezı emiatt sem. És hogy – bár voltak konfliktusok, miért ne lennének viták, bár ez nem vall félelemre –, emiatt senkinek nem esett bántódása. Szabadi egyetlen cégvezetınek mondott fel, mert ı csıdbe vitte a cégét és a kibontakozást emiatt nem tıle várták. A cégvezetıknek egyébként több éves határozott idejő munkaszerzıdésük volt, ami bebetonozta ıket. Azt is megkérdezem: ha itt hivatali visszaélés lenne, hol van Torgyán? No nem tanúként, hanem vádlottként, mert a volt miniszter és FTC-elnök sokkal inkább oda illett, mint én, a helyettese. Nem azért teszem fel a kérdést, mert nekem vádlottként nagyon hiányozna, hiszen ı sem vádolható azzal, amivel én. De ha mégis úgy gondolják, hogy bőncselekményt történt, Torgyánnak mindenképpen a vádlottak padján van a helye. Tudom, hogy szokatlan, sıt egyesek számára megengedhetetlen, ha valaki és különösen, ha Szabadi beszámol a bírósági eseményekrıl: bármilyen szelíden is teszi azt. Mert a tekintély és a bizalom nagyon fontos. És hova jutnánk, ha ezt a tekintélyt rombolnánk? Csakhogy ezt a tekintélyt nem a tények és különösen nem a köztudomású dolgok elhallgatásával és különösen nem azok eltagadásával lehet kivívni! És ısz fejemmel, ennyi munkával a hátam mögött, ilyen képzettséggel és felkészültséggel nem tőrhetem el, hogy alattvalóként, sıt úgy, mint a középkorban a jobbágyokkal bánjanak velem. Akivel mindent megtehetnek. Mindent eltorzíthatnak, a visszájára fordíthatnak. Még egy óvodás is rossz néven veszi, ha elsıként eszi meg a levest, és utána ıt korholják, miért ilyen lassú? 2. Két összetartozó kérdés Ami a sajtóközléseket illeti, úgy gondolom, hogy most nem reflektálni szeretnék, hanem arról kívánok összefoglaló és mindenki számára követhetı módon beszámolni, ami történt és arról, miért történt, és mi ennek a célja és háttere? Mit akartak ezzel elérni és mi lett ennek a következménye? Nemcsak rám nézve, hanem mindannyiunkra nézve. Mirıl is lenne szó? Két összecsengı ügyben meg kellene szólalnom: személyes ügyemben és a közösség, az ország érdekében. Az utóbbi talán fellengzısen hangzik, de valójában nem az, annál is kevésbé, mivel a két kérdés ezúttal a legszorosabban és több szálon is összefügg. Annál is inkább, mert a hatalom tudatosan hálót szıve (itt utalok könyvemre, melynek címe: A HÁLÓ) lehetetlenné tette, hogy a politikában és fıleg a szakmában, az ország érdekében meg tudjak nyilvánulni. Az események és a helyzet annyira megdöbbentı és aggasztó, hogy a megoldásért kénytelen vagyok ilyen formában is fellépni.

9

3. A személyes ügy. Az eljárás egyik fı célja a kirekesztés a közéletbıl Elıbb hadd szóljak arról, ami a személyemet illeti. A közelmúltban zárult le elsı fokon az a per, ami évek óta folyt ellenem. Minden vádpont megdılt. Ezt a bíróság nem merte kimondani, hanem elítélésem érdekében az utolsó pillanatban átminısítette az ügyeket. (Más vádlottaknál viszont, bár erre megvolt a lehetıség, nem élt a bíró az átminısítés lehetıségével.) Ráadásul egy ügyet a bíró az indoklásának és fıleg a bizonyítékoknak teljesen ellentmondva változatlan formában meghagyott. A mindenáron való elítélésemnek véleményem szerint az lehet az egyik célja, hogy továbbra sem vehessek részt a közéletben. Számtalan vádpontban állítottak bíróság elé. Mély nyomokat hagyott megítélésemen és ügyem megítélésén Boros Imre névre szóló feljelentése, majd a három és fél hónapos elızetes letartóztatás, a bilincses-pórázos vezetgetések, a 13 hónapig tartó szigorított házi ırizet, a további egy és negyed éves lakhelyelhagyási tilalom. Ezek a durva lépések eleve a bőnösségemet sulykolták. Tényfeltáró újságíró nem foglalkozott velem, a többiek pedig nem nagyon akartak e kép mögé nézni. A kaotikusan kavargó események, a folyamatos átminısítések a gondos sajtó számára is követhetetlenné tették az események menetét és összefüggéseit. De még a vádpontokat is. Közülük több hol sikkasztásnak, hol hőtlen kezelésnek, hol csalásnak minısült, majd most hivatali visszaélés lett. Nem is csoda – hiába minısültek át –, ha a sikkasztás, a csalás, a hőtlen kezelés gyakori elhangzása a „nagy hírekre” vágyók számára szörnyő anyagi visszaéléseket sejttettek. A zőrzavart tovább növelte, hogy vádiratokat vontak össze, majd másfél év múlva ugyanezeket választották le. Mivel az újságírók nem értették, mirıl is van szó, többnyire saját megérzéseikkel, feltételezéseikkel helyettesítették a tényeket. Most is azt érzékelem, hogy teljes a félreértés a lényeget illetıen, sokan ugyanis gratuláltak, hogy nem ítéltek végrehajtandó börtönbüntetésre, holott évek óta ártatlanságom kimondásáért küzdök és ennek éltem. Egyes híradókban odáig mentek, hogy a riportnak azt a címet adták: „Szabadon távozhatott Szabadi!” Bár elítélésem érdekében a bíró az utolsó pillanatban (az utolsó szó jogán elhangzása után) átminısítette az ügyek nagy részét, állítása szerint ugyanis másként nem tudott volna elmarasztalni, a médiában változatlanul 1,8 milliárd forint vagyoni hátrányról beszélnek. És ehhez képest értik az „enyhe ítéletet”. Nem tudnak arról, hogy ez a vélelmezett vagyoni hátrány már régen megdılt. Ezért is lett volna nehéz erıltetni hőtlen kezelést ott, ahol nincs vagyoni hátrány, ehelyett többnyire kifejezett vagyoni elıny van. A cukorértékesítésnél pl. a KEHI 95 millióra becsült hátrányát – ami a mennyiséget figyelembe véve kilónként 3 (!) forint – az ügyészség, majd a szakértıje felturbózta 600 millió fölé. Még áfá-t is számoltak a vagyoni hátrányra, hogy több legyen. Ehhez képest a cég vezérigazgatója szerint 550 millió forint mérleg szerint nyereség keletkezett az ügyleten. Az átminısítéssel formálisan is eltőnt az 1,8 milliárd forintra tartott anyagi hátrány nagy része. És azzal is eltőnt, hogy több ügyben a bíróság bőncselekmény hiányában felmentett (169 milliós átutalás a Fradinak, 200 milliós tıkeleszállítás, 40 milliós Életmódnap, az ajándékok néven elhíresült és sikkasztásnak nevezett ügy, a 200 milliós kukoricaexport-támogatás).

10

Bár a bíróság szerint hőtlen kezelést nem követhettem el, mégis meghagyott egy hőtlen kezelést. Ez egy rendkívül kicsinyes, de évekig a lejáratásban szorgosan felhasznált ügy: a repülıjegyek kérdése. 9 olyan interkontinentális útról beszéltek, amire elsı osztályú jegyet vásároltak a számomra. A vélelmezett anyagi hátrányhoz hozzáadták titkárságvezetım két repülıjegyét is. Így 5,8 millió forint anyagi hátrányról szólt a vád és hőtlen kezelésrıl, amit eszerint úgy követtem el, hogy ilyen jegyek beszerzésére utasítottam volna a nemzetközi fıosztályt. Az utak sokmilliárdos (sok ezer milliós) kimutatható eredményét nem vették figyelembe, csak azt nézték, hogy állítólag „luxusutazásokon” vettem részt. A jegyeknél luxusról beszéltek, pedig az elsı osztályon ugyanolyan az ellátás, mint a komforton. Csak kicsit nagyobb a hely és a fotelt vízszintes helyzetbe lehet állítani. A hosszú utakon, ahova munkából indultam, és ahonnan munkába érkeztem, valamennyit pihennem kellett. Hiszen folyamatosan dolgoztam, ott fontos tárgyalásokat folytattam, majd megint dolgoztam. Nem lepıdtem meg tehát az elsı osztályú jegyen, azt – korábbi diplomáciai munkám tapasztalatai alapján is – természetesnek tartottam. Egyébként természetesen nem én vásároltam és nem is én vásároltattam a jegyeimet, nem is igaz, hogy a felsorolt utakon mindig elsı osztályon utaztam. Mivel kiderült, hogy nem tudtam az életszerőtlen rendeletrıl, amit különben senki nem alkalmazott, továbbá senki nem mondta, hogy utasítottam volna, továbbá, mert fıleg Ázsiában a protokoll megszabja a vendég jelentıségét, maga az ügyész indítványozta felmentésemet. De azzal, hogy a titkárságvezetım két útjára viszont mondják ki, hogy hőtlen kezelést követtem el. A bizonyításnak több furcsasága volt, ami komoly kételyeket keltett bennem. Nem voltak meg a jegyek, a jegyekrıl szóló igazolások is hiányoztak. A tanúk noteszaikból saccolták meg az elsı osztályú árakat. A jegyeket többször hiányoltam. Azon a napon, amikor az ügyészi perbeszéd elhangzott, közvetlenül ez elıtt a bíró meglepı bejelentést tett: megvannak a jegyek! Ezt higgyem el neki és az összegek is „helyesek”. Késıbb többször voltam bent a bíróságon, bár más ügyben, és kértem a bíró kollegáit, mutassák meg a jegyeket. Nem tudták, de mindig hozzáfőzték: higgyem el, hogy megvannak. Igaz, hogy nem a jegyek, hanem az OTP Travel igazolásai, de megvannak. A közlés és annak változó tartama természetesen nem nyugtatott meg. Annál is kevésbé, mert az árak extra drágák voltak. Csak arra gondolhattam, hogy vagy nem ez szerepel a jegyeken, vagy valamilyen jogtalan hasznot nálam akartak elszámolni. Ha mondtam is volna, de természetesen nem mondtam, hogy vásároljanak elsı osztályú jegyet, azt semmiképpen, hogy az számomra kétszer annyiba kerüljön, mint másnak. Az elsı osztály és a komfort között ugyanis az árkülönbség átlagosan 30 százalék, nálam viszont 130–170 százalék volt. Egy esetben ugyanarra az útra közvetlenül a légitársaságtól vásárolták a jegyet, 50 százalékkal, félmillió forinttal mégis olcsóbb lett. Pedig utazási irodát (jelen esetben azt, ahol Torgyán miniszter fia jogászként dolgozott) azért vesznek igénybe, mert arra számítanak, hogy nagy forgalma miatt a cég árkedvezményeket kap és ad tovább. További gond, hogy az OTP Travel nem számolta el a 11 százalékos visszatérítést, ennyivel is magasabb lett a „kár”. Ilyen formán az 5,8 millió forint árkülönbözet a valóságban a töredéke kellett, hogy legyen. Ugyanez a helyzet a titkárságvezetı két jegyénél is, ahol az árkülönbözet nem 1,3 millió, hanem kb. 300 ezer forint. De mégis elsı fokon a több mint négyszer nagyobb öszszeg miatt ítéltek el, ahol persze magasabb a büntetési tétel is.

11

Ennél is nagyobb sérelmem, hogy e két jegy beszerzése sem bőncselekmény, mégis elítéltek. Ráadásul hőtlen kezelésért, ami a vagyonkezelı magatartása. A nemzetközi költséggazdálkodásért a nemzetközi fıosztályvezetı volt felelıs a szervezeti szabályzat szerint. A lényeg természetesen az, hogy nem történt bőncselekmény, mert a helyettes államtitkároknál alacsonyabb rangú köztisztviselıkre nem volt komfortfokozatelıírás. Ugyanolyan jogon utazhatott tehát egy fıosztályvezetı (vagy akár elıadó) elsı osztályon, komforton, turistán, egyik osztály igénybevétele sem sértett szabályt vagy rendeletet. (Ezért is repkedtek, és nyilván repkednek követségi sofırök ma is elsı osztályon.) Az már csak „ráadás”, hogy nem volt szabályozva a vezetıkkel együtt utazó delegációtagok komfortfokozata sem: a repülıgépen általában a delegációvezetıvel azonos osztályon ültek. Ha még ez sem lenne elég: senki nem állította, hogy utasítottam volna ilyen jegy beszerzésére. Sajnálatos, hogy a sajtó a per évei során tulajdonképpen nem volt jelen a tárgyalóteremben. Lett volna mit meghallgatnia, hogy eligazodjon, de nem volt kíváncsi. És rengeteg információhoz jutott volna. Még a tárgyalásvezetés tekintetében is. A média jelenléte fényképezésre és vakuvillogtatásra koncentrálódott. Mivel, ha nem is bonyolult, hanem inkább zavarossá tett és terjedelme miatt is nehezen átlátható ügyrıl van szó, ráadásul összetett háttérrel, indokolt lett volna valamennyire utánajárni annak, amit meg akartak írni, el akartak mondani. Hiszen itt tényleg emberi sorsokról van szó és arról, mennyire lehet megbízni az igazságszolgáltatásban. Ehhez képest nincs olyan tudósítás, amiben ne lenne több komoly hiba. 2006. október 18-án a Nap-kelte sajtóösszefoglalójában olvastak fel a Magyar Hírlapból néhány sort elızı napi ítéletemrıl: Szabadit 18 rendbeli hőtlen kezelésért marasztalták el Ez viszont köszönı viszonyban nincs az ítélettel. Az újságírók arra általában nem gondolnak, hogy mennyire másként bánnak velem, mint másokkal, milyen durván léptek fel velem szemben. Emiatt is kizárható, hogy kedvezményt akartak volna adni az átminısítéssel. Arra sem gondolnak, hogy milyen érzés, ha valaki évekig küzd ártatlansága tudatában, minden lehetıséget felhasznál a bonyolultnak tőnı összefüggések megvilágítására, és mégis elítélik. Bevallottan azért ítélik el, hogy ne sérüljön az államba vetett bizalom. Ami persze csak az én esetemben lehet szempont. Természetesen az állami szervek tekintélyének megítélése nem is a bíróság feladata. Munkámmal pedig szerintem éppen hogy emeltem ezt a tekintélyt. Ha pedig az állam tekintélye mégis jogalap lehet, akkor az államhatalom által ellenem indított eljárás kezdeményezıit és alakítóit kellett volna – az állam tekintélyébe vetett hit lerombolása miatt – bíróság elé állítani és elítélni. Ez is és meghatározó módon hozzájárult ahhoz, hogy közvélemény elıtt a teljes politikai elit hitelvesztetté váljon. Meg kellene végre érteni, hogy ügyem nem arról szól, hogy bőnt követettem volna el és megpróbálok a felelısség alól kikeveredni, hanem hogy ártatlanul elítélhetnek. – Miért tennék? – kételkedhetnek a nem tájékozottak. – Nehogy valaki azt gondolja, hogy manapság ilyen megtörténhet Magyarországon! Hogy valakit ártatlanul elızetesbe vesznek. Pláne, hogy elítélik. Sajnos megtörtént. Ezt nem lehet könnyedén venni,

12

mert ha megtörtént, akkor annak nagyon súlyos társadalmi-közéleti következményeivel kell számolni. 4. Kirekesztésem és ellehetetlenítésem „felsıbb célja”: akadályelhárítás. Mégpedig a mindenkori miniszterelnöki hatalomkoncentráció növelésének útjából Személyem akadályt jelentett a Fidesz és a miniszterelnök terjeszkedése számára. Súlyomat korábban felmérhették. Orbán Torgyánnak úgy nyilatkozott, hogy a kormány egyik legfelkészültebb tagjának tart. Tudták, hogy én dolgoztam ki az alternatív gazdaságpolitikát és hogy komoly szerepem volt a választási eredmény elérésében. (Nemcsak programhirdetıként, hanem a gazdaságpolitikai kabinet vezetıjeként, minden héten gazdasági sajtótájékoztatók elıadójaként, emellett a párt szervezıjeként és kampányemberként is.) Kisgazda részrıl én vezettem a koalíciós tárgyalódelegációt. A megállapodást én tárgyaltam végig Kövér Lászlóval, a másik küldöttségvezetıvel. Tapasztalták, hogy sok mindent ki tudok vívni. Tudták, hogy én készítettem a kormányprogram agrárfejezetét, valamint a tárca agrár- és vidékfejlesztési programját. Tapasztalták, hogy minden próbálkozás ellenére meg is tudom védeni, ahogy tettem az erre a célra összehívott informális kormányülésen. Ismerték külgazdasági eredményeimet. A kormányban és a gazdasági kabinetben a legkövetkezetesebben és a legerıteljesebben védtem a mezıgazdaság érdekeit. A kormány egyik legaktívabb tagja voltam, aki sokszor késztette meghátrálásra a miniszterelnököt. De engem küldött el Torgyán az ISM-be is, hogy elérjem: ne vehesse át Deutsch az FTC sportlétesítményeit, hanem azok maradjanak az FVM-nél. Sikerült bebizonyítani, hogy a koalíciós megállapodásba ez is beleértendı. Én értem el azt is, hogy az FVM üdülıit nem lehetett beletenni a közös (miniszterelnöki hivatali) kalapba. Én voltam a tárca új területeinek integrálója. A volt KHVM-bıl kikerült területfejlesztés és építészet, a közlekedési tárcától „átjött” mezıgazdasági célú vízgazdálkodás és vízkárelhárítás két hónapon belül tökéletesen bekapcsolódott az FVM szervezetébe. És nekem kellett a szervezeti és mőködési szabályzatot is az új viszonyoknak megfelelıen átdolgoznom. A miniszterelnök engem bízott meg egy kormányrendeletben a hét minisztériumot magában foglaló tárcaközi kormánybizottság, a GTTB elnöki teendıivel. (Gazdaságbiztonsági Tartalékok Tárcaközi Bizottsága.) Kisgazda részrıl engem delegáltak a kormány kitüntetési bizottságába. A kétéves költségvetés nagy viadalaiban gyızelmet arattam. A kormány az általam kidolgozott fejlesztési koncepcióra és az annak megvalósítására részleteiben is kidolgozott fejlesztési projektek nagy részére – a fıleg velem folytatott viták után – a PM elképzelésén felül további 192 milliárd forintot adott. Olyan projektekrıl volt szó, amelyek az EU-s felkészülés, az agrárium normális mőködése és a vidék fejlıdésének felgyorsítása szempontjából megkerülhetetlenek. A miniszterelnöknek fogalmazott levélben többek között ezt írtam: „Ezek a projektek egyfajta evidenciát fejeznek ki. […] A javasolt programok egymással gyakran összefüggnek: programrendszert alkotnak. Így pl. a belvizes területek csökkentését a belvízlevezetı csatornák rekonstrukciójával és az ismétlıdıen elöntött területek termelésbıl való kivonásával, például erdısítéssel is elımozdítjuk. Az utóbbi megvalósítása, az érintett földterületek egyesítése

13

pedig feltételezi a Nemzeti Földalap létrehozását.” Néhány nappal késıbb Orbán Viktor miniszterelnöknél leültünk, hogy megvitassuk a projekteket: Varga Mihály politikai államtitkár (PM), Glattfelder Béla politikai államtitkár (GM), illetve Torgyán József, Tamás Károly és Szabadi Béla. Orbán döntött, mit fogad el, majd nem hagyott kétséget afelıl, tudja, ki dolgozta ki a projekteket: – Ugye ezt is a politikai államtitkár készítette? Torgyán kényszeredetten válaszolt: – Neki is kell dolgozni! A miniszterelnöki riposzt: – De mindent? A miniszterelnök különben nyilvánosan elismerte munkámat és felkészültségemet. Sok jele volt ennek és nyilatkozott is errıl. Például 1999. szeptember 2-án a Magyar Rádiónak, ahol a blokk végén engem méltat: Reggeli Krónika. Vendég: Orbán Viktor miniszterelnök Miért hagyja, hogy Torgyán úr ne vegyen részt rendszeresen a kormányüléseken? Vagyis, hogy rendszeresen ne vegyen részt a kormányüléseken. Rövidnek szánta a kérdést, de a választ nem tudom összefoglalni egyetlen mondatban, aminek az oka az, hogy egy miniszter és a miniszterelnök viszonya – bár kétségtelen, hogy a köznapi értelemben a miniszterelnök az fınöke a minisztereknek – azért mégis a valóságban másképpen fest, tehát én ezért egy miniszterrel szemben én nem tehetek meg akármit. Nem is akarok. Én azt gondolom, hogy vannak olyan normák, amelyekre nem szükséges figyelmeztetni az embert. Bejövök az ajtón, köszönök. Késsel, villával eszek. Melyik eszközt melyik kezembe fogom. És amikor családi látogatást tesznek egymásnál, akkor sem figyelmeztetik egymást erre? Én azt tudom mondani, hogy bizonyos dolgokat szóba hozni egy miniszterrel szemben, az én számomra is megalázó. Tehát én is kényelmetlenül érezném magam, hát az, hogy a munkahelyre be kell járni, az egy olyan dolog, amit szerintem ebben az országban mindenki természetesnek fogad el. Na most ez nem jelenti azt, hogy a Kisgazdapárt elnökének ne lenne egyébként jó válasza erre a kérdésre is, mondhatnám, hiszen… Tudja rá a választ? Persze. Akkor ossza meg velünk! Nagyon sokat van külföldön. Éppen a napokban olvastam egy ilyen sajtójelentésben egy errıl szóló összefoglalót, ı azt mondja, hogy a magyar agrárgazdaság külkapcsolatai az elmúlt négy évben visszaestek, ezeket, ahogyan ı fogalmaz, dinamizálni kell, és nagyon sikeres agrártárgyalásokat folytat. Ez igaz. És ezért neki, ha úgy tetszik, gyakrabban kell külföldön lennie, mint a külügyminiszternek. És ebben az állításban is van igazság, a külügyminiszter lehet, hogy vitatná, de én, mint miniszterelnök látom ennek az érvelésnek a logikáját, és nem akarom eldönteni a miniszter helyett, hogy melyik útra menjen és melyik útra ne menjen. Mindenesetre azt is el kell azért mondanom, hogy a miniszter úr azért gondoskodik a helyettesítésrıl, tehát a politikai államtitkár mindig részt vesz a kormányüléseken, és rendre kifejti a mezıgazdaság szem-

14

pontjából fontos álláspontokat. Tehát úgy érzem, hogy az adott szakterületet és magát a Kisgazdapártot is, ugyan helyettesítéssel, de méltóképpen garantálja a Kisgazdapárt. De térjünk vissza röviden a kormány által elfogadott projektekhez Tekintettel arra, hogy a magyar mezıgazdaságot egyszerre sújtja a belvíz és az aszály – mindkettı hatalmas károkat okoz – kidolgoztam a vízkárelhárítási/vízhasznosítási programot. Az elıbbi szerint 6 év alatt (2001-tıl) sor került volna a 35.800 km hosszúságú belvízlevezetı árokrendszer további rekonstrukciójára. Az aggasztó helyzetre való tekintettel 2000-ben az FVM a költségvetése átcsoportosításával és saját kezdeményezésére elkezdte a programot. 2001-re és 2002-re a kormány évi 5,1 milliárd forintot biztosított. A mezıgazdaságot a megelızı években ennél minden évben 2,5-szer nagyobb kár érte. Az öntözés fejlesztése és rekonstrukciója ugyancsak hat évre kidolgozott projekt. A tervezett kiadás évi 5 milliárd forint, az aszálykár évi 50 milliárd forint, ami az idıszak végére a felére csökkent volna. A projekttıl emellett a szerkezetváltás meggyorsítását vártuk: a zöldség és a gyümölcs ágazatok javára. Az erdıtelepítési projekt 10 évre szólt, célja, hogy Magyarország az erdısültségét tekintve a harmadik harmadból elıre lépjen, illetve, hogy javuljon az erdık összetétele/minısége. A Nemzeti Földalap a birtokrendezést, a tulajdonosi struktúra változtatását, a földhasználat szerkezetének ésszerő módosítását segíti elı. Az 1000 fıs falugazdász-hálózatot 350 fıvel kívántuk bıvíteni, ezzel az ország teljes területét lefedte volna. A szılı- és gyümölcsültetvények tömeges felújításáról is gondoskodni akartunk, erre ugyanis korlátozás nélkül csak az uniós tagságig volt lehetıségünk. Rendelkezésre álltak további projektek is, de a kormány ezek finanszírozására akkor nem látott lehetıséget. Projekt készült a zöldség-gyümölcs eladhatóságának javítására (a megfelelı válogatás, osztályba sorolás, homogenitás biztosítására, a termelés és az értékesítés idejének széthúzására: raktár-, és hőtıház-építések). Kész volt a projekt a tartósítóipar megújítására, a hús-, a baromfi- és a tejüzemek élelmiszerbiztonsági korszerősítésére, az agrárkörnyezet-védelem fejlesztésére, az agrárinformatika fejlesztésére. Rendelkezésre álltak a beruházási projektek (állattartó telepek korszerősítése, a mezıgazdaság további gépesítése). De más fejlesztési irányokra is voltak projektek, így a regionális felzárkóztatásra, a település-rehabilitációra (lakásfelújítások, ipari és mezıgazdasági telepek, üzemek rehabilitációja), a lakossági alapellátást szolgáló közintézmények korszerősítésére, a helyi értékvédelem alá tartozó építmények rehabilitációjára, fenntartására. Gyakran hárult rám a miniszter helyett a parlamenti szereplés is. Ha Torgyán nem volt Magyarországon, a sok téma miatt a parlamenti bársonyszékben végeztem minisztériumi munkámat, oda hordták át a rengeteg aktát, hogy átnézzem. Közben figyeltem, és ha kellett, felszólaltam. És még hosszan sorolhatnám. Az FVM cégei, amelyek tulajdonosi felügyeletét elláttam, szépen fejlıdtek. Az addig részben veszteséges vállalkozások mind nyereségessé váltak. Ezzel szemben az ÁPV Rt. agrárportfoliójába tartozó vállalatok szinte mind veszteségesek voltak és maradtak. A legnagyobb változás a TIG-nél következett be: 1,8 milliárd forint veszteség-

15

gel került az FVM-be, de 1,8 milliárd volt a nyeresége, amikor eltávoztam a minisztériumból. Az egyenlegváltozás: +3,6 milliárd forint! Emellett jelentıs fejlesztéseket és bıvítéseket valósított meg. Gabonatároló-kapacitását háromszorosára növelte, Szegeden kikötıt vásárolt, felszámolta a környezetszennyezés nagy részét telepein, sıt még parkolóházat is vett a Baross utcában. (A TIG az állami tartalékolás költségeit a vállalkozási bevételeibıl kell, hogy finanszírozza.) Bár ezt a sikert különösen szeretik elvitatni tılem, nagy szerepem volt abban, hogy fennmaradt a Ferencváros. Mindezt törvényes eszközökkel értük el, mert bolond lettem volna bármilyen törvénytelenséget elkövetni e cél érdekében. Az külön megerısített a finanszírozás helyességében, hogy Torgyán ezt megbeszélte Orbán Viktor miniszterelnökkel és a kormányfı is egyetértett az FVM-es cégek reklámozásával. Errıl Torgyán 2006. február 7-én tanúként ezeket mondta el a bíróság elıtt: „Amikor hallottam valamilyen intézkedésrıl, azt megbeszéltem vagy a Daucs (A jegyzıkönyvvezetı bizonyára Deutschra gondol. – Sz. B.) miniszter úrral, vagy a miniszterelnök úrral, ı nagy futballrajongó volt. Addig (Mármint Torgyán távozásáig. – Sz. B.) konkrét kifogások nem merültek fel.” Majd késıbb, de most már konkréten az agrárreklámokra vonatkozóan így folytatja: „Természetesen beszéltem errıl (Mármint az FVM-es cégek reklámtevénységérıl. – Sz. B.) a miniszterelnök úrral, és ı megkérdezte az ı szakembereit. Azt, hogy itt reklámoznak, az a legteljesebb rendben van.” (Bírósági jegyzıkönyv, 13., illetve 16. o.) A siker elhazudása még ma is nagyon fontos lehet. Csak lassan eszmélnek azok, akik részt vesznek a sportfinanszírozásban, hogy ha esetleg jogerısen is 18 rendbeli hivatali visszaélésnek minısítik az FTC-nek 18 FVM-es céggel kötött reklámszerzıdéseit, ami az elsı fokú bíró szerint „nagyon veszélyes” is az államra – ezért is adott a 30 naptól 2 évig terjedı büntetési tételen belül 2 évet –, mi lesz a magyar sportfinanszírozással? Az állami cégek másutt és másnál eddig nem kifogásolt sportbeli reklámjaival? A veszélyesség nem igazán érthetı, hiszen a gyakorlat az egész világon olyan kiterjedt, hogy semmilyen társadalmi veszélyessége nem lehet. De ettıl függetlenül is szomorú, hogy az FTC akkori megmentésében mindenáron valami törvénytelenséget akarnak fellelni. Kriminalizálják a szokványos gyakorlatot, meghamisítják a tényeket, alaptalan következtetéseket vonnak le. Vádakat koholnak és erılködve bizonygatnak. Nem számít, ha tényekkel megcáfolják azokat. Közben tönkreteszik az életemet, elzárnak a munkától, ami életem értelme volt. Mátyás Gyızı közíró annak idején megírta Torgyánról és a Fradiról: Nehogy hagyjuk, hogy ez a pojáca azzal dicsekedjen, hogy megmentette a Fradit! Emiatt mindent el is követtek, hogy ne sikerüljön elkerülni a csıdöt. De sikerült. Engem e szándékból is következıen a Gyorskocsi utcába zártak, mint akinek az lett volna az összes megoldása, hogy jogtalanul átutalta volna az állam pénzét. Torgyán pedig ma is dicsekszik, hogy ı a megmentı. Kiebrudalásom a hatalomból, majd a közéletbıl a közvetlen zsákmányszerzést is szolgálta. Az FVM az egyik legnagyobb költségvetéső tárca, forrásai felett azonnal a MEH-bıl és/vagy a Fideszbıl a minisztériumba küldött személyek kezdtek rendelkezni. Deutsch a Torgyánnal kötött megállapodás ellenére „megszerezte” a Fradi létesít-

16

ményeit, továbbá a Lejtı utcai vendégházat a teniszpályákkal stb. A MEH pedig a gödi oktatási és szabadidı központot. A kormány itt kezdte tartani informális üléseit, a Duna-parton levı központ hajóállomást kapott, hogy a miniszterelnök hajóval érkezhessen futballozni. Az üdülıket azonnal „átvették”. A jó állásokat pártkatonák lepték el. A Kisgazdapártot az ellenem indított koncepciós eljáráson és durva lejáratásomon keresztül verték szét. Nem számított, hogy ezzel volt kormánytagjuk és családja sorsát teszik tönkre. Az áldozat szerepét osztották rám, személyem megalázását a közvélemény és a kisgazdák megfélemlítésére is felhasználták. Ügyvédem, Bárándy György perbeszédében és a televízióban is elmondta: egyértelmően politikai koncepciós eljárást folytatnak ellenem. Azt hitte, hogy a Rajk-üggyel és a Nagy Imre-üggyel véget értek a politikai perek. – Nem kérem – folytatta Bárándy – évtizedek után ma is van politikai per, mégpedig Szabadi Béla ellen. Kidobásom a hatalomból, majd meghurcolásom a mőködésem, a munkám és az eredményeim hiteltelenítését is szolgálta. (Valójában – ahogy az ország mai megítélése is bizonyítja –, az egész politikai elit elhiteltelenítését eredményezte.) Ami velem történt, az karaktergyilkosság: egyszeriben tehetségtelen, uborkafára felkapaszkodott, buta akarnok lettem, aki semmi hasznosat nem csinált. Tovább folyt a legendagyártás, ami ellen ebben a helyzetben semmit nem tudtam tenni. Nem is gondoltam volna, hogy késıbb a tanúk fogják felmondani a sok sületlenséget kihallgatásukkor és a tárgyaláson. A tanúk valójában gyanúsítottként nyilatkoztak, hiszen védekezniük kellett. De az ügyészség és a bíróság is így kezelte ıket, mivel nekik – bár formálisan tanúk voltak – nem kellett igazat mondaniuk. A legjobb védekezés a szidalmazásom volt: legalább egy hallomást el kellett mondaniuk. Sokan volt barátaim közül így tarthatták meg állásaikat, vagy legalább elkerülték a büntetıeljárást, legrosszabb esetben így kerülhettek ki abból viszonylag ép bırrel. Megtanulták, hogyan némítsák el a lelkiismeretüket. Sok minden arra utal, hogy egymás között egyeztettek: mit kell mondaniuk? Engem viszont elızetesbe helyeztek, nehogy velük összebeszéljek (?!). Folyt a boszorkányüldözés: ott kavarogtak a párhuzamos vizsgálatok a minisztériumban (saját vizsgálatok, KEHI, rendırség, ügyészség). Ha valamit találni véltek, megálltak. Ha nem tudták semmiképpen hozzám kapcsolni, bármit találtak, eldobták. Az apparátus számára, amelyik kezdett hozzászokni a nagyobb teljesítményhez és örült az ezzel együtt járó anyagi megbecsülésének, sıt büszke volt az eredményekre, egyszeriben nyilvánvalóvá tették: rosszul gondolta. Amit tett, hibás volt, attól el kell határolódni, ha nem akarja, hogy baja legyen. Nem számít, ha hazudik, ha úgy hazudik, hogy ezzel a magasabb célt (érdeket) szolgálja. Államtitkáruk félelmetességérıl csak legendáztak, most meg átélhették a páni félelmet. Pillanatok alatt 70 embert dobtak ki. Az egyik helyettes államtitkár ráírta egy aktára: „Félek aláírni!”. A munka megállt. A munkamorál megszőnt, a lavírozás erısödött. Bizonyára így okoskodtak: eddig azért reklámoztam a Fradinál, mert jó akartam lenni a vezetésnél, de most azzal leszek jó, ha azt mondom: minek kellett nekem reklám? Bár csak most kaptam elıször utasítást a Fradival kapcsolatban, amikor Boros utasított, hogy mondjam fel a szerzıdést, de azt is jelezték, hogyan tudnám felmondani. (Ezzel pedig kifejezték, hogy jó lesz vigyáznom, „el kell másznom” a reklámtól.) Azzal kell a reklámszerzıdés felmondásánál operálni, hogy nincs reklámra szükségem, utasítottak, hogy megkössem. Aztán a spekuláció így folytatódhatott: most arra utasítottak, hogy egyezzem meg a Fradival, mert nem áll meg a jogellenes kényszerre való

17

hivatkozás. Meg is egyeztünk. De nem hagynak békében. Tanúskodnom kell. És mi mást mondhatnék, hogy békén hagyjanak, mint azt: utasítottak. És ki más is, mint Szabadi, hiszen ı a célszemély. Bár más beszélt velem és nem utasított az sem, én úgy érezhettem, hogy jobb, ha megteszem. És így tovább. Bebizonyosodott, hogy mindenkinek lehet hibázni, vagy akár bőnözni, csak felfelé kell mutogatni. De az is, hogy a hatalom (mindegyik) milyen buta: elhiszi azt, hogy egyetlen ember, a politikai államtitkár áll mindennek a hátterében. És azt is elhiszik, mert el akarják hinni, hogy nem mozgatja más, csak a rossz szándék, a károkozás. Ahogy a 30-as évek Szovjetuniójában gondolták: az ellenség nem alszik! Szabadi tehát azért dolgozott olyan sokat és azért maradt benn sokszor késı éjszakáig, mert sok kárt akart okozni. Ezek után Németh Imre meglepıdött azon, hogy leváltották. Debreczeni könyve szerint azért menesztették, mert az apparátus jégre vitte. Nem gyáva tehát ma sem az FVM-be betokosodott apparátus. Ettıl azonban még igaz: ne menjen a jégre, aki nem tud korcsolyázni! És megjelent a törlesztés szelleme, a rúgjunk bele a volt fınökünkbe, mert ezúttal megtehetjük. Az egykori fınököt, aki jelentıs politikus és vezetı volt, letartóztatták. Megalázták. Most viszont ık is üthetnek rajta. Ejnye, miért nem adott a piszok még több jutalmat? Miért nem volt jobb a szobám? Miért kellett valamit átdolgoznom? Az elvégzett munka leszólásával, sıt esetenként nevetségessé tételével, az eredmények és a sikerek letagadásával „léket kapott” a mezıgazdaság és a vidékfejlesztés fontos ügye; mindezzel azonban saját tevékenységüket és személyüket is feleslegessé nyilvánították. 5. A kirekesztés és a nyomás Az ellenem indított koncepciós eljárásnak végig az volt az egyik célja és meggyızıdésem szerint ma is az, hogy kirekesszenek a közéletbıl, a politikából és a szakmából. Hogy tényezıként ne tudjak megnyilvánulni. A kirekesztés elıbb és hosszú idıre fizikailag is megtörtént. (Elızetes, házi ırizet, lakhelyelhagyási tilalom.) A legbiztosabb nyilván az lehetett, ha teljesen ellehetetlenítenek és talpra sem tudok állni. Hasonlóan nyúltak utána mindenkinek, aki a perbe belekerült: nincs munkájuk, nem tudnak elhelyezkedni, tengıdnek és szenvednek. Közülük ketten elızetes letartóztatásba is kerültek. Sajnos semmilyen pozitív változást nem hozott sem a 2002-es szocialista-szabaddemokrata gyızelem, sem 2006-ban annak megismétlıdése. Úgy látszik, mindkét oldalnak az az érdeke, hogy utólag is igazolja a megengedhetetlen eseményeket és módszereket. És az is, hogy ne kerülhessek vissza a közéletbe, ne jelentsek konkurenciát. Kirekesztésemnek persze nemcsak az eljárás önmagában, hanem a múlt újrarajzolása is a része volt: munkám eltorzítása, személyem lejáratása, eredményeim eltagadása, mindenféle hazugságok és legendák híresztelése. Ez a dezinformáció államtitkárságom elsı napjától folyt, aminek motívumai akkor még nem voltak számomra teljesen világosak, az otromba fellépésekben mindenekelıtt munkám akadályozását láttam. Érzékeltem persze az elmozdítási szándékot is, de nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni. Ami a dezinformációkat illeti, nemcsak hazugságokat terjesztettek rólam, vagy valós tényeket tüntettek fel hamis színben, hanem „diverzáns akciókat” is szerveztek. (Ilyen volt pl. a Fradinál az ún. Bástya elvtárs ügy. Megron-

18

gáltak egy minisztériumi autót, beverték a reflektorát, majd azt állították, hogy ez bosszú volt azért, mert én állítólag kizavartam a vízilabdásokat a medencébıl. Ott tévedtek, hogy hónapok óta a Népligetben sem jártam.) Az álhírekkel nem értem rá foglalkozni, de nem is akartam, mert munkám rovására ment volna. Visszatérve a vádlott-társakhoz, helyzetem persze még sokkal súlyosabb, mint a többieké, hiszen ık – velem ellentétben – önmagukban érdektelenek. Rájuk kellékként volt szükség és addig, amíg a koncepcióban valamilyen céllal fel tudták ıket használni. Ha valamit elkövettek, az sem számít, csak az a haszon, amit bekerítésemben szolgáltatni tudtak. Jutalmuk ilyenkor nem maradt el: addig bőncselekménynek tartott magatartásukat az ügyész megdicsérte. A rendkívüli nyomás elsısorban rám nehezedett és most már kizárólag énrám nehezedik. Propaganda-, és fıleg idıhúzási célból mindenféle ügyeket (négy vádiratot) öszszevontak. Így szedtek össze körém még 16 vádlottat: jó nagy lett tehát a Szabadi ügy! Szabadiról és társairól lehetett szavalni. Nehogy bárki azt mondja, hogy Szabadi a magányos tettes. A velem nem formálisan kapcsolatba hozott témákat 2005 kora tavaszától másfél évre (!) félre lehetett tenni, eközben másokról folyt a bírósági eljárás. Én pedig változatlanul nem tudtam elhelyezkedni, bárhogy kitörni ebbıl a helyzetbıl. (A könyvem kiadása és terjesztése is hihetetlen nehézségekkel történt.) Eltelt másfél év, majd az összevont ügyeket újra elkülönítették. Ezzel a kérdések özönét indították el: mi lehet ennek az oka? A politikai szándék mindenütt és végig jelen volt. Az idıhúzási szándékban és a lavírozásban is. Akármilyen kesze-kusza is az, amit összehordtak, mindebben réges régen dönteni lehetett. De az elızı kormányzati ciklusban nem akartak. Az idıhúzás az új ciklusba való áttolás célját is szolgálta. Már régóta folyt a perem, amikor Princz Gábor ügye is ugyanoda került. Egy évvel késıbb bejelentette a bíró, hogy az ı ügyében mindenképpen elıbb fog dönteni. Többször is módosult a per várható befejezésének idıpontja. Princznél a döntés még az önkormányzati választások elıtt, tehát még egyértelmő politikai-hatalmi helyzetben történt. Princz óta viszont nagyot változott a világ. Ma nagyon képlékeny a hatalmi helyzet, de nem lehetett tovább húzni az ítéletet. A most eldöntött és velem kapcsolatos két vádiratnak összesen 11 vádlottja volt, ebbıl rajtam kívül hatot felmentettek, négyet szerény (45-tıl 100 ezer forintig terjedı) pénzbüntetéssel sújtottak. Pénzbüntetést kapott az is, akit eredetileg hatalmas pénztárhiánya miatt több 440 milliós sikkasztással vádoltak. Az ügyész indítványozta, hogy mentsék fel, mert önmagától nem sikkaszthat. Egyúttal kijelentette, hogy az ügy átminısítését nem akarja. És azt is felmentették, aki egészen a Közel-Keletig menekült, úgy meg volt ijedve. Az ítélethirdetés elıtt két nappal még páni félelmérıl számolt be. A tárgyalás napjára teljesen megnyugodott. Kedélyesen nyilatkozott a szünetben: – Téged elítélnek, mert téged muszáj elítélni. Miattad van ugyanis a per. (A vádlottak fele mellesleg Torgyán József és fia baráti körébe tartozik, a szabad elvonulás úgy látszik Torgyánon és fián kívül ırájuk is vonatkozik.) Ha a vádlottak közül valaki csúnyán beszélt rólam, megkapta jutalmát: ıket mind jogerısen mentették fel. A vádak Boros Imre névre szóló feljelentésébıl indultak ki. Azzal, hogy Boros megjelölte a nevemet és azt is, hogy mivel vádol, eldöntötte: kit és miért kell elítélni.

19

Nemcsak engem akartak tönkretenni, hanem személyemen keresztül a pártomat is. Ez a fellépés – ahogy ezt Bárándy György ügyvéd a Nap-keltében elmondta – a kiindulópontja lett a politika és a gazdaság hanyatlásának, majd válságának. Innen datálódik a páratlan hatalomkoncentráció, a látványpolitizálás, a látványmédia, a kontroll nélküli kormányzati és igazságügyi mőködés, a kettıs mérce stb. Az az állam sorakozott fel a megsemmisítésemre, amelyet addig szolgáltam. Hatalma önmagában sem tett nagyon esélyessé, a módszerei, a mélyütései még kiszolgáltatottabbá tettek. Nyilván nem örültem a hısi szerepnek, hogy az állammal és annak hatalmas erejével és súlyával kell megharcolnom. Nem kívántam ezt a harcot, de nagyon rossz néven veszik, hogy felvettem a kesztyőt. Mást azonban nem tehettem, mert mindenképpen el akartak söpörni. 2001 nyarán kérték ki a mentelmi jogomat. Megalapozott gyanúkról beszéltek, ennek alapján rendelték el elızetes letartóztatásomat. Volt itt sikkasztás, csalás, hőtlen kezelés, majd késıbb még okirathamisítás is. Az elızetes letartóztatás „emelkedett” pillanatai voltak, amikor a helyszínre hívott média jelenlétében bilincsben (bilincsekben) pórázon vezetgettek. Hadd lássák a televíziónézık és az újságolvasók, milyen veszedelmes bőnözı férkızött be az Orbán-kormányba! A fogdán sem volt kevésbé megalázó és embert próbáló a bánásmód, hiszen még meg is kínoztak. (Amit jegyzıkönyvben örökíttettem meg az ügyészségen, tehát nem utólag találtam ki.) Aztán 13 hónapot töltöttem szigorított házi ırizetben. Ez arra elég volt, hogy minden kapcsolatomat elveszítsem. Majd több mint egy évig lakhelyelhagyási tilalom alatt álltam. (Az elsıfokú ítélet mindenesetre nem igazolta azokat a veszélyeket, amelyek e brutális fellépést indokolták volna.) Közvetlenül a választások elıtt, 2002. február elsején vádat emeltek, amivel végképp lehetetlenné tették, hogy részt vehessek a kampányban és hogy reményem legyen képviselıségem folytatására. A párt számára is egészen másként alakult volna az eredmény, ha jelen lehetek a választási kampányban. A programot mindenesetre velem készíttette el Torgyán „hírnöke”, de Torgyán csak a választások elıestéjén hozta nyilvánosságra. Nem is lett nagy hatása. A mostani ítélettel elérhetınek vélik, hogy tovább folytatódhat kirekesztésem és elszigetelésem. 6. Az annyira óhajtott hatalomkoncentráció súlyos társadalmi és politikai következményei Kezdjük a társadalmi és politikai következményekkel. Tönkretételemmel sikerült a Kisgazdapárt szétverése. Eltőnt az egyetlen történelmi párt. A Fidesz a jobboldal egyedüli gazdája lett, és azt hitte, elérte hın áhított célját. Könnyen és egyedül gyız majd a 2002. évi választásokon és semmi nem korlátozhatja a vezér és a köré szervezıdött csoport kényelmes és hosszan tartó kormányzását. A pártok „egyesítése” azonban nem jelentheti a szavazótáborok egyesítését. Ebben sem igazolódott az a könyvelıi módszer, ami nincs tekintettel az összefüggésekre, a politikát is két matematikai alapmővelettel (összeadás és kivonás) képzeli el. Egy tradicionális közönség esetében különösen nem jöhet be ez a kezdetleges logika, ahogy erre 2000 novemberében, az ıszödi informális kormányülésen felhívtam Orbán és Stumpf figyelmét. (Errıl is lehet olvasni a könyvemben.) A Fidesz tehát bakot lıtt: saját magát ütötte ki a hatalomból.

20

A párttal és személyemmel való leszámolás hitszegı volta és brutalitása azonban – ahogy erre elıre számítani lehetett, persze megfelelı ismeretek és tapasztalatok alapján – szembeállította a Fidesszel a kisgazda érzelmő szavazókat. A botrányok miatt – függetlenül azok valós okaitól – a szavazók Torgyánt mindenképpen meg akarták büntetni. Rá tehát nem szavaztak. A Fideszre pedig szintén nem. Azért, mert kisgazda érzelmőek voltak, de azért sem, mert a Fidesz hátba szúrta pártjukat és vezetıit. Végképp elidegenítette ıket az a gyalázkodás, ami az FVM vezetıi ellen elindult, és amit folyamatosan napirenden tartottak, és ami nemcsak ízléstelen volt és megalázó a szimpatizánsok számára, hanem a hazugságok miatt felháborító is. Ma is tanúi vagyunk annak, hogy a vidéki lakosság nosztalgiával emlékezik vissza arra a két és fél évre, amikor számára egészen másként mentek a dolgok. Voltak források, programok és fejlıdés. A kisgazda érzelmőek a baloldalra pedig ugyancsak nem akartak szavazni, mivel ık is folyamatosan gyalázták és sajnos még ma is gyalázzák az FVM kisgazda vezetıit. Sok százezer szavazóról van szó, akik így maradtak távol a szavazástól. A két oldal akkor és azóta is lényegében kiegyenlített erıviszonyai mellett a kisgazda érzelmő szavazók távolmaradása 2002-ben eldöntötte az országgyőlési képviselıválasztások kimenetelét. 2006-ban a szituáció megismétlıdött; Orbán Viktor is panaszkodott a vidék passzivitása miatt. (Ebben bizonyára szerepe volt – az elıbbi fı okon kívül – a baloldal „nagy ívő” választási ígéreteinek is.) A baloldaliak magatartása a 2006. évi országgyőlési képviselıválasztások után sem változott elınyére: továbbra is és igazságtalanul visszafelé mutogatnak. Ezt teszik azóta is, hogy mára kiderült, kétségbeejtı állapotba került az ország a kormányzásuk alatt. A baloldal számára is le kellene vonni a tanulságokat, különösen az önkormányzati választások után. A gazdasági bajok és megszorítások olyan erejőek, hogy a következı országgyőlési képviselıválasztásokon az eddig távol maradt tömeg bizonyára nem marad passzív. Megnyerni, de még távol tartani sem lehet ıket a kisgazdákat továbbra is irritáló nyilatkozatokkal. Semmilyen eredményre nem vezethet viszont az a politika sem, ami egy kisgazda vazallus párt létrehozásában (és finanszírozásában) vagy az érdekképviseleti vezetık megvásárlásában képzeli el a megoldást. Ebben az esetben halva született, dilettáns ötletekrıl lenne szó és a helyzet teljes félreértésérıl. A szavazóközönség szavazata nem azon múlik, létrejön-e egy újabb „kisgazdapárt”, hanem azon, hogy programjával és a hitelességével képes-e megszólítani valaki ezt a tömeget. Egy vazallus pártnak esélye nincs erre, hiszen vazallus jellege a kisgazdák számára eleve elfogadhatatlan, mert megalázó. A koncepciós ügyön és a Kisgazdapárt eltüntetésén a baloldali pártok rövidtávon és látszólag nyertek. Mindenesetre ennek köszönhetik 2002. és 2006. évi országgyőlési választási gyızelmeiket. A „kicsúszott teljesítmény” azonban önelégültté tette ıket, ami sok balsiker kiindulópontjává vált. A politika akkor lehet csak eredményes, ha nem saját mítoszait ismételgeti, hanem a valóságra épül. Jelen esetben tehát nem lehet elvitatni, hogy a kisgazda érzelmő szavazók egymás után háromszor döntötték el az országgyőlési képviselıválasztásokat és ebbıl kétszer a baloldal javára A vidékpolitikát ennek megfelelıen kellene kialakítani. Ezzel szemben folyamatosan táplálják azt a mítoszt, miszerint egy nagynak és történelminek nyilvánított személyiség döntötte el, ráadásul heroikus módon az MSZP

21

gyızelmét. A szerep kísértetiesen emlékeztet azokra a sztorikra, amelyeket pl. Brezsnyev mindent eldöntı szerepérıl meséltek hivatalosan, és amit ı, mármint Brezsnyev annak idején meg is örökített az Újjászületés vagy a Visszaemlékezések címő füzeteiben. Feltételezésem és az azokat megalapozó információk szerint (amelyek részben Debreczeni könyvébıl származnak) ennek a legendának az életben tartása miatt kell hallgatni arról, valójában minek is és kiknek is köszönhetı az MSZP választási gyızelme. Részben emiatt kell nekem parkolópályán várakoznom, nehogy a mítoszt megzavarjam. Abban persze az illetınek igaza lehet, hogy 2006-ban tényleg nem tagadható a szerepe, hiszen a valóságosnál jobbnak állította be az ország helyzetét. Egy vulkán tetején ülünk, de ı továbbra is ragaszkodik legendájához, ezzel is akadályozva a kibontakozást. Arról sem esik szó, hogy a baloldal sokkal jobban is kikerülhetett volna a 2001-es politikai helyzetbıl. Akkor került volna ugyanis elınyös helyzetbe, ha nem tőri el a kisgazdák lemészárlását, hanem összefog velük. Így esélye lett volna arra, hogy akár már 2001-ben hatalomra kerüljön. És nem hajszálnyi fölénnyel. Ehelyett azonban elısegítette a kisgazdák kiiktatását. Mindkét oldal igen büszke volt arra, hogy nincs Kisgazdapárt. Egy párt szétverése, a hatalmi struktúra erıszakos megváltoztatása tragikus hatalmi vákuumot hozott létre. A tradicionális szavazókról ugyanis megfeledkeztek, pedig nekik is kellene parlamenti érdekképviselet. Instabillá vált a hatalmi rendszer, mivel minimum félmillió, de valószínőleg akár egymillió állampolgár érzi úgy, hogy neki egyáltalán nincs helye a jelenlegi politikai rendszerben. Az, hogy mit eredményezhet ez az instabilitás, jelzik a 2006. októberi események, és azok erıszakos megnyilvánulásai. A leszámolás aláásta a politika tekintélyét, felszámolta az addig még létezett gátlásokat. Az érdemi politizálás helyébe a látványpolitizálás, az üres beszédek léptek. Az elvek ürügyekké silányultak: mindenki csak másnál fedez fel hibát, miközben saját tévedéseire még büszke is. Minden relativizálódott, értéktelenné vált. A választási ígéretek nagy átveréssé fajultak. Még a felszínes és a marketinget túlhangsúlyozó Amerikában sem tőrnék el, hogy ekkorákat lódítsanak a gazdasági kilátásokról. A velem szembeni durva fellépés és lejáratás nemcsak nekem okozott kárt, hanem a mindenkori kormánynak is. A megfélemlítés, ami mindenkinek szólt, olyan következményekkel járt, amit kigondolói nem akartak. Az állampolgárok százezrei úgy megriadtak, hogy páni félelmet éreztek a Fidesszel szemben. De kárt okoztak saját kormányuk tekintélyének is. Vagy azért, mert ezzel azt demonstrálták, kit is fogadtak be a kormányba, de fıleg azért, mert egyik társukkal ilyen hihetetlenül brutálisan jártak el. A velem szembeni fellépés persze nemcsak az Orbán-kormányt, hanem a kormányokat általában és nemcsak a Fideszt, hanem az egész politikát is lejáratta. Súlyos károkat okozott a politikának, hiteltelenné tette a politikát. És Magyarországot is. Milyen ország lehet az, ahol nem elégszenek meg valaminek a kivizsgálásával, hanem attrakcióvá teszik az ország egykori egyik igen jelentıs politikusának nyilvános megalázását? Mivel rengeteg külföldi politikussal és állami vezetıvel volt személyes és nagyrészt tulajdonképpen baráti viszonyom, a megdöbbenés még ennél is nagyobb lehetett. Fontos személynek tartottak, mindig rangomat meghaladó jelentıségő szemé-

22

lyekkel találkoztam és folytattam megbeszélést. Államelnöktıl miniszterelnökig, miniszterelnök-helyettesektıl miniszterekig. De megbeszélést folytattam Saigon fıpolgármesterével is, a volt vietnami belügyminiszterrel, a legszőkebb pártvezetés, a politikai bizottság tagjával is. Bonnban – a magyar politikusok közül elsıként – olyan étterembe vittek el, ami már Adenauer életében a legfelsı politikai találkozók színhelye volt. Olyan politikusok fordultak meg itt késıbb, mint Ford, Brezsnyev, Clinton. De jót is tehetett meghurcolásom Magyarországnak! Ezen értelemszerően nem segíthetett, hogy a magyar külügyi évkönyvekbıl kiretusálták a nevemet… Az országgyőlés mára szavazógéppé vált. A képviselık nem választókörzetük polgárait, hanem a vezéreket képviselik. Nincs társadalmi kontroll, csak egyoldalú kötözködés. A Kisgazdapárt szétverésében a zsarolás komoly szerepet játszott. Ezt a parlament eltőrte. 2006-ban az MDF képviselıjelöltjeit zsarolták meg, hogy visszalépjenek. Errıl titkos hangfelvételt készítettek. Szinte mindenben sokat romlott a közélet. A Kisgazdapárt szétverését annak idején sokan arra való hivatkozással szorgalmazták, hogy nem lehet szerintük eltőrni azt a populizmust, amit Torgyán képvisel. Nem gondolták végig, hogy az esetleges politikai ellenféllel egy demokráciában a versengés útján kell megküzdeni. És nem mővi (és különösen nem törvénytelen) eszközökkel. A politikai rendszer elképzelt barkácsolása a populizmus esetében is az elképzelttel ellentétes következménnyel járt. Nem zárható ki természetesen, hogy a „mővelet” kigondolói és megvalósítói valójában nem a populizmus ellenében nyúltak megengedhetetlen eszközökhöz, hanem azért, hogy kiiktassák a politikai palettáról konkurensüket. A populizmus elleni harc tehát akár csak ürügy lehetett. De ha el is hitték, hogy ez a céljuk, valójában annak ellenében léptek fel, hiszen Magyarországon évtizedek óta nem látott populizmust tapasztalunk. Ez alól egyik párt sem kivétel. (Az MDF sem, amelyik a korrupcióellenes lózungjaival más pártokat akar megtisztítani.) A politika ma populista politika. Demagógiával, hiteltelenséggel, légvárak felrajzolásával az égre (a képzavar szándékos: jelezni akartam a gondolatok színvonalát). Nem lehet megdöbbenni azon, hogy érdemi kritika hiányában (ezért kellett ellenfeleiket kiiktatni és győrőbe zárni) a politika „ráharap” a populizmusra. Programkészítésnél, koncepcióalkotásnál, a munkánál, a teljesítményeknél, az igényes ötletek kidolgozásánál – ha erre egyáltalán képesek lennének, akkor is – sokkal könnyebb ígérgetni. Az emberek meggyızésénél sokkal könnyebb felhergelésük, indulataik felkeltése. Ha pedig válság van, akkor egyfelıl bátorságról és a szebb jövırıl szavalni, másfelıl minden nap a Parlament épülete elıtt beszédet tartani és az embereket lázítani. Ebbıl viszont mindannyiunkra nézve csak rossz származhat. Valós eredmények és megoldások helyett frázisokat hallunk az egyik tömbtıl, a másik pedig a rendkívül rossz légkörre és annak rontására építi „politikáját” Mindkét oldal a tőzzel játszik. A sajtó is ki van szolgáltatva az államnak. Nem nagyon lehet meglepıdni azon, hogy az aktuális kormányhoz és a lehetséges kormányhoz szervezıdik. A média azt a szerepét, amirıl néhány éve még szívesen beszélt, tehát a hatalom kontrollját, ma már ki sem ejti a száján, elfelejtette. Éveken át napról napra napirendre tőzött lejáratásommal a média nagy lépést tett az agit.propos irányba. A kétpólusú politikai rendszer, ami nem 2002-vel, az új parlamenttel, hanem már a kisgazdák „eltakarításában” való párt-

23

közi együttmőködéssel, valójában alkotmánysértéssel (ld. az alkotmány 2. § (3) cikke: a hatalom erıszakos megszerzésére, vagy gyakorlására, illetıleg kizárólagos birtoklására vonatkozó tilalom) már 2000–2001-ben elkezdıdött. A nyilvánosság szempontjából is jaj van azóta azoknak, akik egyik oldalhoz sem tartoznak. Akik tehát Belgiumban belgák és nem flamandok vagy vallonok. És különösen kiszolgáltatott a helyzetük, ha célkeresztbe veszik ıket, ráadásul úgy, hogy a „flamandok” és a „vallonok” együttmőködnek, alkukat kötnek. Akár azért, mert korlátaik, egyebek mellett „nagy formátumú” vezéreik megakadályozzák, hogy felfogják valóságos érdekeiket. Mert nemcsak a „flamandok”, hanem még a „vallonok” számára is az lenne az elınyös, ha kiszabadulnának a történetben eddig vitt szerepükbıl, attól megtévesztésükre hivatkozva elhatárolódnának, és ha mindenért a másikat hibáztatnák. Minél késıbb szánják el magukat, annál kisebb az esélyük, hogy ezt egyáltalán megtehetik. Az igazság ugyanis, de annak legalább a lényege mindenképpen kiderül. Ez pedig a körben bentmaradtak számára leleplezıdésüket (leleplezésüket) fogja jelenteni. A „flamandokat” a sok balsiker sem gyızte meg, milyen hibás politikát folytatnak. A kétpólusú politizálás széles lehetıséget ad az alkukra, amit mindennél jobban szeretnek, ugyanis az egyének – és fıleg önmaguk – számára sok mindent el lehet intézni. Ki lehet pl. vonni képviselıket bizonyos eljárásokból, perekbıl, cserében persze adni kell valamit. De ne higgyék, hogy ezt nem látja a társadalom vagy hogy az emberek errıl nem beszélnek. A paktumpolitika azzal a hátránnyal is jár, hogy elaltatja az éberséget. A „vallonok” ugyanis egyedül akarják a hatalmat és akkor szeretnek megalkudni, ha másként nem tudják megszerezni azt, amit akarnak. Ideiglenes a szándék is, meg betartási hajlandóságuk is. A „flamandok” számára most is gyakran van ébresztı, amikor gyilkos erejő, gátlástalan támadások érik ıket. Azt is észre kellene venniük végre, hogy a Fidesz által elkezdett és az MSZP által legalábbis tudomásul vett lépésekért is az MSZP szokta elvinni a balhét. Szabadit embertelenül megalázták, de az MSZP ez ellen semmit nem tett. Aztán ırizetbe vették Berkecz Máriát, a Fidesz ezt és ennek módját, mint rendırségi túlkapást nemzetközi fórum elé vitte. A Fidesz elérte, hogy az európai néppártok lisszaboni kongresszusa ezt a Medgyessy-kormány jogsértésének és a demokrácia súlyos veszélyeztetésének nyilvánítsa és nyilatkozatban bélyegezze meg. Az Orbán-kormány feladta a kisgazdák álláspontját a termıföld kérdésében, elısegítve a termıföld külföldi kézre kerülését. Az akkori ellenzék ezt támadta, majd belenyugodott és szemet hunyt. Ki gondolta volna, hogy Orbán Viktor 2006. október 23-án népszavazást kezdeményez, hogy megvédje a magyar földet a külföldiektıl és az MSZP-tıl? De a számtalan esetbıl vehetünk egy kevésbé súlyos, ám nem jelentéktelen példát is. Szabadi Béla titkárságvezetıjének két repülıjegyén szívesen csámcsogott a baloldali és a bulvársajtó. Kiforgatva az utazási tényeket. Aztán Kovács Laci került sorra, aki éveken át együtt élt hölgyismerısével, akit útjaira – feleségeként (!) bemutatva – sokszor magával vitt. A hölgy a külügy és a kormány delegációjának a tagja lehetett, bár nem dolgozott a külügyben. Kovács Laci Barrosonak is feleségeként prezentálta Endrényi Évát, sıt papírjait is így töltötte ki. Mi minden derült ki Kovácsról, még az alsógatyáját is bemutatták az egyik buvárlapban. Lehangoló volt viszont a miniszterelnök nyilatkozata, aki nem hagyott kétséget afelıl, hogy Kovácsnak mindent szabad és semmiképpen nem kell Brüsszelbıl hazajönnie. Az ok túlmutat Kovács Laci

24

szexéhségén és „családcentrikusságán”: Gyurcsány hatalmi politizálását leplezi le. Hiszen jobb volt neki Kovács távol az országtól, akármennyit is röhögnek rajta és az országon (köztársaságon) ott kint. Mintha az ország hitbizomány lenne! Ugyanez az oka volt annak, hogy Kovács Lacit felkészületlensége és a vizsgán való megbukása ellenére, meg Barroso követelése ellenére kierıltette Brüsszelbe. Az sem okozott gondot, hogy egy viszonylag jelentıs poszt helyett kreálni kellett Kovács Laci számára egy jelentéktelent. Kovácsnak azt is meg lehetett (kellett) úsznia, hogy magával vitte Brüsszelbe volt miniszteri kocsiját. Az ellenem folytatott lejárató kampány a fı célját, a közvélemény szembefordítását nem tudta elérni. Lejáratásom a média hiteltelenné válását viszont jól elımozdította. Még a Gyorskocsi utcában, a rendıröknél is tapasztaltam ezt, amikor egyikük – engem már egy kicsit megismerve – megjegyezte: tudtuk, hogy nem olyan! Az utcán az emberek odajönnek hozzám, hogy bátorítsanak és rokonszenvüket fejezzék ki. Az ítélethirdetés napján, a bíróság épülete elıtt többen kezet fogtak velem és azt kívánták, tartsak ki. Az ítélet utáni napon az egyik szupermarketben két alkalmazott kezdeményezett velem beszélgetést. Félrevontak az egyik szegletbe, hogy elmondják, fel vannak háborodva azon, amit velem tesznek „ezek a rohadtak”. Miközben ilyen gesztusokat kapok, egyes sajtótermékek arról írnak: az utca emberei szerint enyhe az ítélet. A börtönnel való megengedhetetlen spekuláció mindennapossá válása a közélet lezüllésének újabb jele. De ez is visszaüt; a mai tüntetések fı jelszava: Gyurcsányt börtönbe! Velem a békés kormányváltás idıszaka ért véget, Orbánnal és Gyurcsánnyal viszont a békés rendszerváltás. 7. Gazdasági következmények Nemcsak személyemet diszkreditálták, hanem munkámat is. És azt a gazdaságpolitikai gyakorlatot, vidékfejlesztési munkát, ami a nevemhez köthetı. A gondokat igyekeznek elkendızni: könyvelési trükkökkel elfedni. A költségvetési pénzek egy részét a kényelmesebb leosztás érdekében már Orbán idejében kivitték a költségvetésbıl. Az autópályaépítés finanszírozásával azóta is megtették ezt. A költségvetési hiány „csökkentése” céljából alkalmazzák a valójában szuperdrága PPP rendszert. Eltávolításommal és lejáratásommal, az FVM átvételével elérkezettnek vélték az idıt a kényelmes kormányzásra. Nem kellett vacakolni mindenféle folyamatok elemzésével, mint például Bábolna tervezett eladásánál és teljesen elhárult az akadály az osztogató politika elıl. Személyemben is és a személyemen keresztüli figyelemelterelésen keresztül is. Az infláció alábecslésébıl származott több száz milliárd forintot parlamenti felhatalmazás nélkül költötték el. Elindultak a Széchenyi terv sok száz milliárdos kifizetései, ahol pénzt osztogattak az „arra méltóaknak”. Beindult a lakáshitelezési program, ami fıleg a bankoknak hozott hatalmas nyereséget. Fellazult az addig szigorú költségvetési gazdálkodás; nem véletlen, hogy az államháztartás egyensúlyának felborulását 2001-tıl szokták számítani. Feladta a kormány addigi termıföld politikáját – 25 ezer milliárd forint volt akkor a földárak különbözete Magyarország és az EU-s országok között –, az itt lakó külföldi azonnal magyar termıföldet vásárolhatott. A nem itt lakók esetében lényegesen csökkentették a moratórium idıszakát. Elkótyavetyéltek 12 állami

25

gazdaságot a Fideszhez közel állóknak. Bagóért eladták a CD Hungary lakásait, majd a vevı (az egyik bank) hatalmas haszonnal továbbadta, de elıtte még kormányközeli személyeknek kiválogatták a legjobb lakásokat és házakat. Elsózták a Bizományi Áruház Rt.-t: mindenféle régiségekkel. Értékes ingatlant juttattak kormányközeli magánszemélyeknek a Stumpf által felügyelt Magyar Államkincstár vagyonából (pl. a Bimbó úton a Századvég kiadónak). Tokaj újabb 2,5 milliárd forintot kapott szılıfelvásárlásra, állítólag az ország más részeibıl is ott adták el tokaji szılıként termésüket a „bennfentesek”. Szórták az állami pénzeket a profi futballra: „kedves klubok” stadionrekonstrukcióira, méregdrága beléptetı rendszerekre, az állami bankon keresztül végrehajtott tıkeemelésre az Újpestben stb. A párttal és Szabadival való durva leszámolás sokak véleménye szerint a 2001. évet a rendszerváltás utáni kormányzás addigi mélypontjává tette. Nehéz elhinni, de ez csak a hanyatlás látványos kezdete volt. Pedig ezt el lehetett volna kerülni. Ha a szocialisták nem fognak össze a kisgazdák kiiktatására, hanem összefognak velük, nem árnyalatnyi fölénnyel gyıznek. A kormány félt, hogy nem tartják legitimnek, ezért bizalmat vásárolt (lásd Juhász Ferenc nyilatkozatát, amiben ı hivatkozott erre), szórta a pénzt. A Fidesz véresre csapkodta a tenyerét, annyira tetszett neki ez az öngyilkos pénzszórás. Meg is szavazta a költségvetést. Medgyessy pedig újabb száz napos költekezésbe fogott népszerősége érdekében. A 2006-os országgyőlési választások után lett mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá, mivel ekkor hivatalosan is elismerték, hogy az, ami dübörög, az nem a gazdasági fejlıdés, hanem a gazdaság és a társadalom hörgése, „ziháló” válsága. A 2001-tıl folyamatosan tapasztalható általános hanyatlás hirtelen és meztelen valóságában mutatkozott meg. Tüntetések, randalírozások, a televízió ostroma, az utcai brutalitás elharapózása követte a megszorító intézkedéseket és fıleg azt, hogy az ország állapotával nemcsak megtévesztették a szavazókat, hanem hogy a megtévesztık tevékenysége miatt kell súlyos megszorításokat bevezetni. A véletlenül nyilvánosságra került, vagy tudatosan nyilvánosságra hozott ıszödi beszéd nyomán (ez utóbbi variációról is lehetett hallani, ami még szörnyőbb változat) tudjuk, hogy valaki, vagy valakik, de ha többen is voltak, nem lehettek sokan (ahogy mondták, az asztalt csak kevesen tudják körülülni) elkúrta, elkúrták az ország gazdasági jövıjét. Ennek ellenére „igen bátran” ık kísérlik meg helyrehozni. Persze abból a pénzbıl, amit a lakosságtól „bátran” visszavesznek. Nyilván nem jó szó a bátorság, hiszen makrogazdasági ismeretek híján igen nehéz lehet jó döntést hozni. Szakismeret viszont bevallottan nem kell, a kételkedıknek ugyanis mindig az a válasz, hogy ı, aki dönt, nem tud jobbat. Az eddigi legalacsonyabb színvonalú „gazdaságpolitikának” vagyunk a szenvedı alanyai. Ha nincs szakismeret, legalább emberismeret lenne szükséges. Az idétlen megjegyzések, a folyamatosan irritáló nyilatkozatok nyomán az lehet az érzésünk, mintha a kormány eleve meg akarna bukni. A szövegek is ilyenek, az elıadóik pedig általában nem vonzó személyiségek. Akik – mivel másutt kinek kellenének? – bármi mellett sipító hangon hitet tesznek. A feszültség rendkívül nagy a társadalomban, a politika – tudatlansága folytán – mégis úgy véli, hogy elınyhöz jut, ha tovább nyomul. Egyik oldalon sem veszik észre, hogy játszanak a tőzzel. És nem érzik, hogy ebbıl milyen tragédia is következhet.

26

Az állami tulajdont a bíróság ma is magasabb rendőnek tartja, mint a magántulajdont. Ez annál sajnálatosabb, mert a közpénzektıl jutnak el gondolatilag az állami vállalatig, pedig az állami cégek nem költségvetési szervek (intézmények), hanem önállóan gazdálkodó vállalkozások, amelyek ugyanazon a piacon mőködnek, mint a magáncégek. Az alkotmány is kimondja a tulajdonformák egyenjogúságát, amit a bíróság nem vesz figyelembe. Ezt a dogmatikusnak tőnı és közgazdaságilag alaptalan szemléletet táplálhatja, hogy mindenki láthatja az állam túlhatalmát. Sajnos – bár az állami tulajdon aránya rendkívüli, sıt abnormális mértékben lecsökkent – ma semmi nem függ kevésbé az államtól, mint függött a szocializmus éveiben. Az állampolgárok túlnyomó többsége nem polgár, hanem alattvaló, kiszolgáltatott ember. Mégpedig úgy, hogy az állam – önmagát modernnek minısítve – nem hajlandó az állampolgárokról gondoskodni, nekik munkahelyet, egészségügyi ellátást, felsıfokú képzést stb. biztosítani, miközben az állampolgárok megélhetése, boldogulása, élettere viszont az állam kegyeitıl függ. Súlyos társadalmi ára van az állam (valójában a politika!) rátelepedésének a társadalomra. Mégpedig az állam kontrollálására, a gazdaságra, az írott és elektronikus sajtóra, az értelmiség teljesítményére, az igazságszolgáltatásra, a nyomozóhatóságokra, a diplomáciára stb. Emiatt nem tudják kihasználni az állampolgárok, a vállalkozók, az értelmiség, a sajtó munkatársai stb. a bennük és a piacgazdaságban, a demokráciában rejlı lehetıségeket. A véleményformáló értelmiség függıségét mutatja, hogy nála védelmet a hatalom által megtámadott személy nem találhat. Dreyfusnak még viszonylagos szerencséje volt, mert Emil Zola ki mert állni mellette. Az országban uralkodó állapotok azért is kétségbeejtıek, mert jó esetben helybejárásra, általában pedig lecsúszásra ítélik az országot. Elgondolkodtató, hogy az egypártrendszerő, még mindig kommunista ideológiájú Kínában mekkora tér nyílt a vállalkozásra, honnan került Kína történelmileg rövid idı alatt a mai fejlettségi szintjére. Ott legalább hagyják a vállalkozásokat vállalkozni. Az évtizedek óta évi 10 százalék körüli növekedési ütem is ezt támasztja alá. A tulajdoni hányad nyilván nem erre az államtól való beszorítottságra utal. Magyarországon ugyanis mindent eladnak az állami vagyonból, ami még eladható. Az állami tulajdon aránya 10 százalék alá csökkent, ami a legpiacosabb országként mutatja be Magyarországot. Ezzel szemben piacgazdaságról nem beszélhetünk, mivel a gazdaság állam általi gúzsbakötésének egyéb (anakronisztikus és piacidegen) formái változatlanul léteznek, sıt erısödnek. Az állami befolyás korábban is túl nagy mértéke olyan méretővé növekedett, hogy az állam nélkül semmilyen területen sem lehet vállalkozni. Állami megrendeléshez, állami támogatáshoz, hivatalos engedélyekhez, sıt EU-s pénzekhez minden korábbinál inkább a politikán és a politikusokon keresztül lehet hozzájutni. İk pedig legalábbis hajlamosak arra, hogy ne nemzetgazdasági, hanem személyes vagy csoportérdeket tartsanak szem elıtt. (A zsurki vodkagyár ma már gyenge példának számít.) Mi lesz a versenyképességgel, ha nem összgazdasági szempontok döntenek? Mi lesz a fantasztikus magyar termıfölddel, a valaha kiváló minıségő magyar mezıgazdasági termékekkel, a páratlan természeti adottságokkal, a vidékfejlesztéssel, ami a lakóhelyhez kapcsolja a lakosokat, ha nem kézenfekvı szempontok döntenek, hanem részérdekek? És mi lesz az elviselhetetlen korrupcióval, ha ennek anyagi alapját, az állam (a politika)

27

túlsúlyos szerepét érintetlenül hagyják? Ha a korrupció elleni fellépés csak az ellenfél elleni fellépés ürügyévé silányul? A gyakorlat tele van hibával és a gyakorlatra úgy is érvényes a nyerészkedési törekvés, hogy a hibákból hasznot kíván húzni. Ha például nem újítják fel az utakat, az is hasznos, mert pénzt „takarítanak meg”. Ha pedig rosszak az utak, az ismerısök hevenyészett minıségben és méregdrágán újra megépítik. Vagy megváltoztatják a minisztériumi struktúrát, pl. a vízügyet a környezetvédelemhez csatolják. Két év alatt nem képesek integrálni (nekem két hónap alatt sikerült), de külsı (párt)cégnek a feladatért 60 milliót fizettek ki. A gazdasági minisztériumé lett az autópályaépítés, a tárca munkatársai azonban ezzel nem foglalkozhatnak, nem is tudhatnak róla, mivel külsı cég végzi a munkát. A közlekedési minisztériumnak volt jogi fıosztálya, de Dornbach Alajos kapott évi 20 milliót, hogy munkájukban részt vegyen. A kormányzati hatalom koncentrációja a „rendszerváltás” óta folyamatosan, bár nem azonos ütemben növekszik. Ugrásszerő volt a változás Orbán Viktor idejében, amikor (a kisgazdák lefejezéséig) egyedül az FVM-miniszter látott el és ı is csak többé-kevésbé valóságos miniszteri feladatokat. A többiek nagyrészt „Bólogató Jánosok” voltak. A kvázi minisztereket Stumpf „kancelláriaminiszter” tartotta féken. Orbán igyekezett mindenrıl dönteni, de a minisztériumok feladatkörei legalább formálisan megmaradtak. Medgyessy, majd Gyurcsány ezt a koncentrációt tovább erısítette. 2006-ban teljessé vált a hanyatlás: ma a miniszterelnök jelenti egy személyben az öszszes minisztert is. A minisztériumok önállósága teljesen megszőnt, legfeljebb technikai végrehajtó szerepet töltenek be. (A miniszteri önállóság és a minisztériumok önállóságának megszőnése a kormányzati munka felett szükséges kontroll egyik elemének kiiktatását jelentette.) Nem is lehet csodálkozni azon, hogy a minisztériumokat egy helyre akarják telepíteni, mivel ma nincs sok érdemi feladatuk. Az értékes épületeket pedig eladják. Eközben a Stumpf által kimódolt kancellária hatalmasra duzzadt: kell a sok ellenır az intézmények kontrolljához. Meg aztán a döntéselıkészítéshez. Mindenrıl, de mindenekelıtt a pénzekrıl a miniszterelnök dönt. Az FVM épületét nem adják el, abba a miniszterelnöki hivatal költözik. A magyar vidék és a magyar mezıgazdaság számára rendkívül megalázó, hogy a száz éve az agrárirányítás számára készült gyönyörő épületet elveszik a mezıgazdaságtól. A kontraszelekció folyamata – pénzosztogatással és káosszal kísérve – elırehalad. Az állami vezetıi posztok egyre inkább és az elızı években már bevallottan is a lojalitás megvásárlását szolgálják. Emiatt duzzadt fel Medgyessy alatt a már Orbán alatt is szokatlanul nagy politikai államtitkári létszám. Egész csapatnyi olyan kvázi politikai államtitkár jelent meg, akiknek semmilyen érdemi munkát nem tudtak adni. Kaptak viszont Audit, ingyen benzint, ingyen papírt, ingyen világítást, külföldi utakat, titkárságot, ingyen telefont, irodát és igazolványt, ruhapénzt. És két és félszer akkora fizetést, amekkorát még nekem adtak. Gyurcsány kétéves kormányzásakor e kvázi politikai vezetık száma tovább duplázódott. Nagy Sándor például azt sem tudta kinevezésekor, mi is lehet a feladata a területfejlesztésben, ahol nyüzsögtek a hasonló rangú személyek. Suchmann Tamás számára ugyan találtak feladatot, de ez inkább showmősorba lenne való: ı lett a tanuszodákért felelıs személy.

28

De ne felejtkezzünk el a lojalitásvásárlás további területérıl: a felemelt juttatásokról. Csak úgy szórták az olyan kinevezéseket, amelyek arról szóltak: rangjuknál magasabb juttatásra jogosultak. Pl. Medgyessy Péter tanácsadói politikai államtitkári jogállású és javadalmazású személyek lettek. Aztán ott volt azon helyettes államtitkárok széles köre, akik államtitkároknak voltak tekintendıek. Meg a fıosztályvezetık csapata, akik helyettes államtitkári jogállású és javadalmazású személyek voltak. Már én is kapkodtam a fejemet: kiben kit kell tisztelni? Szerdahelyi Péter, a referatúra vezetıje helyettes államtitkár volt. Ehhez képes igen „erıteljesen” nyilvánult meg. Megtudtam: ı valójában „álruhában levı” államtitkár. A káoszt csak növeli, hogy pl. a bírósági, az ügyészségi, a rendırségi, a múzeumi stb. vezetık „rejtett” miniszterek, államtitkárok, helyettes államtitkárok. Ami a valóságos állami vezetıket illeti, a korábbi személycserék sem feltétlenül szolgálták a minıség javítását, általában nem szakmai, hanem a miniszterelnök hatalmi törekvései motiválták azokat. A gyengécske miniszterek és államtitkárok megtartását vagy kinevezését is. Így tartott ki végig a posztján a „kisgazda” honvédelmi miniszter (Szabó honvéd, ahogy magát akkor nevezte, vagy pl. Deutsch Tamás ISM-miniszter.) Az azonban példa nélkül áll, hogy súlyos hibák után ugyanazok kerülnek helyzetbe. 2006-ban ugyanis a gazdasági csıdöt „összegrundoló” miniszterek kaptak megbízatást arra, hogy kormánytagként kivezessék a csıdbıl az országot. A közigazgatási államtitkári posztot megszüntették, pedig Vastagh Pál és mások (egyébként hibás) felfogása szerint csak ık foglalkozhattak volna gazdasági kérdésekkel (Vastagh csak azzal nem törıdött, mekkora szakértelmük van a közigeknek…) A politikai államtitkár persze korábban is foglalkozhatott bármivel, amivel minisztere vagy miniszterelnöke megbízta. Csak Szabadi Béla esetében volt ez zavaró, olyannyira, hogy csak nála vették észre a kibıvült munkakörét. 2006-ban viszont kiderült, hogy nincs is szükség közigazgatási államtitkárokra. Nem félnek tehát attól, hogy egyetlen államtitkár kezében ekkora hatalom érvényesül. (A bírónı válasza erre is: nem tárgya a pernek.) A vidékfejlesztés és a területfejlesztés, lévén a mezıgazdasággal összefüggı ágazatok, 1998-ban az FM-be kerültek. Elindult a vidék összehangolt fejlesztése. 2002-ben a területfejlesztést kivették az FVM-bıl, mivel ez volt a jelentıs pénz. Külön tárca nélküli miniszteri hivatal foglalkozott a területfejlesztéssel és a pénzek osztogatásával. Ma pedig az önkormányzati miniszter. A vidékfejlesztés ott maradt az agrártárcánál: csak a forrásokat fagyasztották be. Kiüresedett fogalommá vált az, amiben Magyarország Európában élenjárónak számított. Ma az EU-s pénzek felhasználási lehetıségeirıl az FVM részérıl csak populista utalások (ígérgetések) hangzanak el Az EU-s fejlesztési pénzek elosztására a kormány mellett bizottságot hoztak létre, és ezzel e forrásokat (8 ezer milliárd forintra számítanak) kivonták a parlament fennhatósága alól. A bizottság elnökének személyét sokan tartják kétségesnek, a tagokét is, akik bukott miniszterek. Hogy hova vezet ez a praxis, ami Orbánnál újraéledt, majd most tovább erısödött, a személyi kultusz és a tévedhetetlen vezetık korábbi történeteibıl kikövetkeztethetjük. (Hát még, ha hozzávesszük, hogy az elıdök nagyobb formátumúnak látszottak.)

29

A hatalomkoncentráció ellentétes a gazdasági racionalitással. Ekkora döntési kompetenciát még Sztálin és Rákosi sem összpontosított a kezében, ami a minisztériumok toalettpapír-beszerzésétıl a nagyberuházásokig terjed. Korábban az állampártnak is volt ellenırzı szerepe, ma viszont lényegében nincs ellenırzés és ellenırizhetıség. Ha mégis kiderül valamilyen anomália, nincs következménye. Sıt, olyan választ kapnak a kritikusok, hogy „erre (a kifogásolt cselekményre) mi egyenesen büszkék vagyunk!”. De nemcsak a hatalom gyakorlása szőkül ma legfeljebb néhány emberre, hanem a szakértıi munka is. A tanácsadás, az esetleges alternatívák feltárása szők és homogén kör privilégiuma. Nem csoda, hogy mindig ugyanazokat a megoldásokat találják, és hogy nem látnak alternatívát. Egyetértek azzal a miniszterelnöki gondolattal, hogy fárasztó (lehet) a munkát imitálni, de nem hiszem, hogy a könyvelıi válságkezelés, sarcszedés viszont érdemi tevékenység lenne. Ezeket el is lehetett volna kerülni, hiszen rendelkezésre állnak és akár azonnal használhatóak lennének alternatív (hatékony és igényes) megoldások. Ma, amikor ilyen súlyos a helyzet, különösen nem lenne szabad kirekesztı politikát folytatni. A kirekesztés természetesen nem terjed ki a csak idınként mellızöttekre, akik mindig ugyanazt mondják, ami soha nem vált be. Bekapcsolásuk csak a válság érzetét erısíti. A súlyos helyzetre tartalmi megoldást kell találni. De nem olyat, ami szakértıi kormány címén valójában nagykoalíciót hoz létre. Ez ugyan megoldaná az EU-s pénzek elosztását a pártok között, de az ország számára nem hozhat kibontakozást. A makrogazdaság az egyik legbonyolultabb terület, aminek szabályozása nem állhat annyiból, hogy adókat és járulékokat emelünk, ellenségeinkhez adórendırséget küldünk, táborunknak beruházásokat juttatunk, hanem azt jelenti, hogy összefüggı folyamatok megértésével és befolyásolásával a gazdaság lehetıségeibıl a lehetı legtöbbet hozzuk ki. Ehelyett ötlettelen és öncélú beavatkozásokkal zavarják meg a gazdasági folyamatokat. Ma a politizálás a hatalom akarására szőkül. Persze a társadalom szolgálatához az ismeretek és a programok is hiányoznak. Hatalmat akarnak, de nem tudnak vele mit kezdeni. (Mármint az ország érdekében.) Ha abban a bizonyos két és fél évben hasonló hibákat követtem volna el, mint utánunk rendszeresen, az elsı ilyen hibánál kidobtak volna munkahelyemrıl. Ma a kormány már nem kormányoz, hanem sodródik és fantáziál. Valódi alternatíva kell! Nem arról van szó, hogy mindkét fél tudja, mit kellene tenni, de taktikai okokból nem merik képviselni, különösen pedig, hogy nem mernek ennek mentén összefogni, hanem, hogy nincs elképzelésük. Ha pedig két ötlettelen és eredménytelen gazdaságpolitikát „egyesítenek”, abból még gyengébb minıség születik. Bár bizonyos demagóg elemek nyilván elfelejtıdnek, de más demagóg elem erısödik: a kidolgozás és a levezetés helyett az ígérgetés. Bízzatok bennünk, azért fogtunk össze, hogy néhány év múlva nektek jobb legyen! (Nekünk meg azonnal...) Erısödhet, még gátlástalanabbá válhat a lakosság kifosztása. Ahogy mondanák: de addig – a „Kánaánig” – szükség van további hozzájárulásotokra! Szavakban erısödik a pártok hazaszeretete és „önfeláldozása”: annyira szeretjük Magyarországot (a köztársaságot), hogy hajlandóak vagyunk ezekkel együtt dolgozni. Az egész színjáték alapja a mérhetetlen hatalomvágy és a hatalomban való (az állami/EU-s pénzekbıl való) elemi erejő osztozkodási vágy. Az állampolgárok (alattvalók) hamar rájönnek, hogy

30

azonnal elvesznek tılük, de nem akar a helyzet javulni. Hogy mihez vezet ez, gondoljunk Angela Merkel koalíciós kormányának helyzetére, a német városokat feldúló utcai zavargásokra. Egy ilyen minıségő nagykoalíciótól, ahol az együttmőködés az elıbbieken kívül a felelısségtıl való szabadulásban és elhatárolódásban jelenik meg, ami a veszélyérzet további csökkenését eredményezi, a gazdaság és a társadalom akár totális válsága várható. Az agrárcégek tevékenységét abban a bizonyos két évben folyamatosan bírálták, engem pedig szidalmaztak, mindenféle gonosz szándékokat feltételezve rólam. A cégek bemutatása is vérforraló volt a médiában. Az ATEV például döggyár volt, valami undorítónak gondolt tevékenységő vállalat. Pedig nagyon fontos társadalmi (közegészségügyi) érdek főzıdik ahhoz, hogy az állati tetemeket összegyőjtsék és hasznosítsák. Az ATEV arculatváltoztatását ellehetetlenítette az ellene folytatott kampány. De nyereségessé vált. Ma vergıdik, amirıl senki nem beszél. Bár nem tudták, hogyan mőködik a TIG, ez nem is számított a remek cikkek megírásához, mert csak a lejáratásom volt fontos. Arról már nem hallunk, hogy a TIG már a leváltásom után ismét veszteséges lett: az 1,8 milliárd forint eredményt 5 milliárd forint veszteség váltotta fel. Bártfai Márton (a Béla testvére) után, 2002-tıl a volt KEI vezetı (Horn egyik embere) került a TIG élére. A cég vergıdik, telepeit sorban bezárják. A jól mőködı állat- és növényegészségügyet leépítették. Zúdul is be piacunkra a gombával szennyezett paprika, a romlott és nyesedékhús, a büdös hús és a szennyezett zöldségek, gyümölcsök. Bárhova mennek ellenırizni, mindig találnak romlott és/vagy szennyezett, fertızött készleteket. A kibontakozás útjait nem kellene kitalálni, csak elı kellene venni azt a gazdaságpolitikai és vidékfejlesztési programot, amit velem együtt félretettek. A gazdaságirányítás zőrzavarai miatt a gazdaság hamarosan a mőködésképtelenség állapotába juthat. Ez az a helyzet, amit történelmi tanulmányaink során a termelıerık és a termelési viszonyok antagonisztikus ellentmondásaként szoktak megjelölni. Ha a rossz intézkedésekkel eltorzított termelési viszonyokon nem sikerül változtatni, társadalmi robbanásra kell számítani. Talán még az utolsó elıtti órában vagyunk. 8. Jogi következmények Tanúi vagyunk annak, hogy a hatalmi ágakat politikai célok érdekében használják fel. Bár az ügyészség valójában nem hatalmi ág, évek óta mintha ebbe az irányba fejlıdne. Óriási a hatalma, de nincs megfelelı kontroll felette. A Fidesz fogta fel idáig azt, milyen fontos poszt a legfıbb ügyészé. Györgyi Kálmánt kipiszkálták, majd jött Polt Péter. 2006-ig maradt hivatalában, de az újabb választás jelentıségét a baloldal láthatóan még mindig nem fogta fel. Boros feljelentése óta „megélénkült” a feljelentési gyakorlat: a pártok egymást jelentgetik fel. Keller László számára ezek koordinálására közpénzügyi államtitkári posztot hoztak létre. Ezzel rengeteget romlott a közélet állapota. De a pártok feljelentéseket tesznek egymás ellen külföldön is. A szokatlan magyar gyakorlat ıszinte meglepetést keltett más országokban.

31

Princz Gábor a Nap-keltében elmondta – ekkor gyanúsították meg évek után és az utolsó pillanatban 34 milliárd forint anyagi hátrányt okozó hőtlen kezeléssel és félt az elızetes letartóztatástól –, hogy ügyében rendszeresen összejött a BM-ben, Pintér Sándor szobájában a belügyminiszter, a KEHI elnöke és a legfıbb ügyész. Az ilyen személyre szóló foglalkozás meglehetısen szokatlan a demokratikus berendezkedéső országokban. Megírták, hogy Pintér állítólag minden héten tartott operatív rendırségi értekezleteket, de mintha nem is hallották volna illetékes helyen. Személyes példám is azt mutatja, hogy az elızetes letartóztatás elrendeléséhez tulajdonképpen semmi nem kell. Nem is csoda, hogy Keller László is félt, hogy oda kerül (ı közelrıl ismerte az ügyemet), sıt attól tartott, hogy már az Országház kapujában veszik ırizetbe. Erre való utalással nem adta ki a parlament Keller mentelmi jogát. Ezzel a sokadik szocialista képviselınél tagadták meg büntetıügyben a mentelmi jog kiadását, holott nálam arról beszéltek, hogy büntetıügyben nem vizsgálhatják az indítvány megalapozottságát, mindig teljesítik a kérést. Nagyon vizsgálni persze nem kellett volna, hiszen Szıgyényi megírta a mentelmi bizottság elnökének, hogy nincs alapja az indítványnak, mivel helyzetembıl adódóan a megjelölt cselekményeket el sem követhettem. Nem voltam ugyanis vagyonkezelı, a tulajdonos jogait gyakoroltam. Kellert viszont ki kellett volna adniuk, hogy megtapasztalják, hogyan mőködik a rendszer. Lendvai Ildikó korábban állandóan arra kapacitálta a Fideszt, hogy adja ki politikusait, az ügyészséget pedig arra, hogy náluk emeljenek vádat. Ragaszkodott volna ahhoz, hogy a bíróság mondja ki, elkövettek-e valamit. Szerintem Lendvainak ki kellene próbálnia, mennyire ártatlan a bíróság szerint. Ha ehhez nincs kedve, akkor legalább ismerje meg politikustársa történetét. (Ez neki, mint frakcióvezetınek kötelessége lenne. Akár csak szóvivıjüknek, aki döbbenetes butaságokat szokott ügyemrıl és rólam nyilatkozni.) A kettıs mérce tulajdonképpen az, amirıl Marx írt: a lét határozza meg a tudatot. De Marx sem gondolhatta azt, hogy ennyire. És közvetlenül. És hogy sem a felkészültség, sem az ismeretek, sem az igazságérzet (ami nyilván nincs) nem enyhíti a megállapítás erejét. Az igazságtalanság és a szemérmetlenség olyan fokára jutottunk, ami nemcsak elfogadhatatlan, hanem elviselhetetlen és már rövidtávon az állam mőködésképtelenségéhez vezethet. Ha jogtudósok is a kettıs mérce jegyében élnek és kutatnak. Mi értelme van ugyanis tevékenységüknek, ha nem a valóságot akarják megismerni, hanem pártos konstrukcióikhoz akarják igazítani a valóságot? Ami persze nem sikerülhet, mert mindenki észreveszi, ha nem is teszi szóvá, hogy manipulálnak. És nem valószínő, hogy meg lehet az állampolgároknak magyarázni a dolog lényegét: a gyomrot kavaró különbségtételt. Nem kapnak, mert nem is kaphatnak normális választ arra: neki miért nem szabad azt, amit másnak szabad, nála miért lesz bőncselekmény az, ami másnál mindennapos dolog? A kettıs mérce, vagy ami még rosszabb, a személyekre szabott büntetıeljárások hiteltelenné tehetik a nyomozóhatóságok munkáját. Egymás után derültek ki ügyekrıl, hogyan szervezıdtek. Nem én járatom le tehát a hatóságokat azzal, amit közreadok, hanem ık önmagukat és ezt sokan tudják, de legalábbis sejtik. Egyre gyakrabban lehet hallani szokványos események kriminalizálásáról és diszkriminációról: a „csak neki nem szabad!” ötletérıl.

32

Az igazságszolgáltatás politikai célokra való felhasználása, ami egy demokráciában a legmegengedhetetlenebb cselekedet, nyilván nehezen és kockázatosan bizonyítható. Ugyanakkor sokan vélnek tudni olyan esetekrıl, amikor szerintük nyilvánvalóan nem a tényállás, hanem alku döntött valamilyen ügyben. Alkuk és paktumok. A eseményektıl végképp teljes lesz a káosz az emberek jogtudatában. Az esetek zömében megszokhatták, hogy ez egy következmények nélküli ország. Egyes esetekben viszont könyörtelen üldözést tapasztalnak. 2001-ben elıször és utoljára borult lángba egy döntéstıl az ügyvéd arca. Pedig – ha álláspontja nem változik –, azóta folyamatosan gutaütéses arccal kellene közlekednie. Számomra a kettıs mérce „üdítı példája” egy személy változó jogi véleménye. Engem megkorholt, hogyan hagyhattam, hogy Torgyán szokatlan feladatokkal bízzon meg. Hiába mondtam, hogy a törvény erre felhatalmazta és ez a gyakorlat is. Aztán más posztján már megvédte Keller Lászlót, ráadásul az alkotmányra hivatkozva (azóta sem értem a hivatkozását: errıl ugyanis külön törvény intézkedik, tehát arra kellett volna hivatkoznia), hogy Keller politikai államtitkárként nyugodtan lehet nyomozóhatóság, folytathat nyomozásokat. Az ügyek egyedi kezelésére (ami az eljárás meg nem indításától egészen a szokványos ügyek kriminalizálásáig terjedhet) természetesen születnek valamilyen válaszok, de ezek nem erısítik a jogállamiságba vetett bizalmat, sokkal inkább kibúvónak tőnnek. Az egyik válasz az, hogy az ügyészség diszkrecionális joga, hogy vádat emeljen. Ha tehát nem emelnek vádat nyilvánvaló törvénysértés esetén, nehezen értik meg a polgárok, hogy ennek oka az lenne, hogy joguk van ehhez. Egy másik válasz: a felelısségre vonást nem zárja ki, hogy mást nem vonnak felelısségre. Így aztán az egyiket elítélhetik, miközben egy másikat futni hagynak. De mi van akkor, ha nemcsak ugyanazért más a gyakorlat, hanem ha ugyanazon a munkahelyen ugyanazért az egyik dolgozót megdicsérik, a másikat feljelentik? Ez nem más, mint olyan diszkrimináció, amit az alkotmány tilt. Hogyan lehet azt minısíteni, ha ugyanaz a kormány Szabadit feljelenti az FVM-es cégek reklámszerzıdései miatt, miközben ugyanaz a kormány találja ki, hogy állami cégek elıkészített csapata hirdessen valamelyik klubnál. Elıbb a Fradira gondolnak, aztán – mivel 500 millióért nem eladó –, az Újpesthez mennek. (OTP, Mol, Magyar Posta, MVM Rt., Paksi Atomerımő, MFB Rt.) Azt náluk aztán senki nem gondolhatja, hiszen mindegy volt nekik, hova kell menniük reklámozni, hogy maguktól találták ki, hogy a futballban nagyon nagy összegekkel reklámozni akarnak. De hát ık soha nem mondták, igaz, nem is kérdezte ıket a bíró: tudták volna-e másra költeni ezt a pénzt? Pedig hát voltak közöttük nagyon veszteségesek is. Mindenekelıtt az MFB Rt, aminek akkor 135 milliárd forint, valamint az MVM Rt., aminek akkor „csak” 30 milliárd forint vesztesége volt. Az Orbán-kormány egyenesen dicsekszik hasonló akcióival. Borókai Gábor a Heti Válasz 2006. augusztus 17-i számában. Demszkyvel szemben kontrasztként ünnepeli magát, mi mindent tett Budapesten. „(Demszky) csak azt üvöltötte, hogy megfojtanak. És bár a kormány színházat, sportarénát, UTE-pályát, millenáris központot húzott fel Budapesten, s nekiállt a kultúrpalota felépítésének, mint ellenség szégyenült meg a választásokon.”

33

De gondoljuk csak el: milyen véleménnyel lehetnek az állampolgárok a jogrendrıl, ha azért, amiért Szabadit meghurcolják, másokat magasztalnak, kitüntetnek? Milyen cinizmusra vall és milyen cinikus gondolkodást és gyakorlatot ösztönöz, ha Szabadi Bélára külön jogszolgáltatás vonatkozik? Mit gondolnak az emberek a jogról és az igazságszolgáltatás tekintélyérıl? Ez a kipécézés és a kriminalizálás módszere, amikor a jogot jogellenesen az ellenfelek kiszorítására és ellehetetlenítésére használják és nem a bőn üldözésére és megtorlására. Mit gondolhatnak az állampolgárok az olyan elbírálásról, amiben szó szerint a tanúk felkészítése dönti el valakinek a sorsát: megdicsérhetik ugyanazért, amiért mást meghurcolnak, évekre ellehetetlenítenek. Katona Kálmán, az MVM Rt. egykori elnökvezérigazgatója sok-sok sportágat és szervezetet támogatott a veszteséges állami cég pénzén. Megkapta a feladatot, majd teljesített és lelkesedett. Az üzemi lapban, a „Forró Drót” újságban természetesen nem kényszerrıl beszélt (igaz, nem is kapott Borostól utasítást, hogy azonnal mondja fel a reklámot), hanem nagy megtiszteltetésrıl. Deutsch Tamás miniszter jelen volt egyik szerzıdése aláírásán, ahol Katona így lelkendezett: „Örülök és büszke vagyok arra, hogy az energetika területérıl egyedül az MVM felelt meg a Magyar Csapat Program elvárásainak, és így hamarosan más kiemelkedı magyar vállalatokkal szurkolhatunk a sikerért.” Az elvárás egyébként 40 millió forint átutalása volt. A vádalku intézményét úgy is alkalmazzák, hogy ennek hivatalosan nincs nyoma. Mihez vezet, ha bárki úgy tisztázhatja magát, hogy másra terhelı vallomást tesz? Ezek a példák a súlyos gondokat mutatják, amivel szemben – úgy tőnhet – nem lehet semmit sem tenni. Az igazságszolgáltatás önálló hatalmi ág. Ez ugyan így van, de a kormánynak kötelessége közbelépni, ha törvénytelenséget tapasztal. Erre az alkotmány kötelezi. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 35. § (1) bekezdésének a) pontja eligazít abban, hogy a velem történtekhez van-e köze a kormánynak. Az a) pont szerint „a Kormány védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja az állampolgárok jogait”. A kormány tehát nemcsak szólhat, hanem fel kell emelnie a szavát, ha bárhol jogsértést tapasztal. Orbán a velem történt törvénytelenségek ellen nem lépett közbe, de úgy, ahogy nem szabadna, részt vett ügyemben. Torgyán nyilatkozott ugyanis arról, hogy a miniszterelnök elmondta neki: olvasta a rólam készült tanúkihallgatási jegyzıkönyveket. Az esetemben (és ügyemben) nem ez az egyedüli alkotmánysértés, amit elkövettek. Sokszor sértették meg az alkotmányt. Pl. az ártatlanság vélelmét, a diszkrimináció tilalmát, az emberi méltósághoz való jogot, a független és pártatlan bírósághoz főzıdı jogot, a hatalom erıszakos megszerzésének tilalmát, a jó hírnévhez való jogot, a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, a nemzetközi jog és a belsı jog viszonyát, a mentelmi jogot, a pártpluralizmus elvét, a tulajdonformák egyenjogúságának elvét stb. Ezzel is tovább erodálódott a jogrend és az alkotmányosság.

34

Boros Imre mb. miniszter megérkezve az FVM-be ellenem névtelen feljelentésre buzdított. Mára oda jutottunk, hogy bárki bárki ellen vagyonosodási vizsgálatot kezdeményezhet. Feljelentésügyi államtitkár után itt a feljelentési vetélkedı. Ez is újabb mélypont a közállapotokban, amikor az adóhatóság élvezettel számol be arról, hogy pl. volt házastársak mennyire szeretik egymást feljelenteni. A kisgazdaellenes fellépés nyitánya volt, hogy ellopták az Agrárinnovációs Kht. iratait, kisteherautónyi méretekben. Ezek a dokumentumok a médiához kerültek és politikusokhoz, akik „szabadon” idézve belılük valóságos hadjáratba kezdtek ellenünk. A belügyminiszter és a titkosszolgálati miniszter nem nyomoztatta ki az ügyet és semmit nem tettek az üzleti és szolgálati titkot sértı felhasználás ellen. Ezzel is kiszabadítottak egy szellemet a palackból. Nemsokára egyes pártok már behatoltak egymás számítógépes rendszereibe, illetéktelenül megszereztek iratokat és lehallgattak bizalmas beszélgetéseket. 9. Következmények a sportban A magyar gazdaság állítólag piacgazdaság, ami annyit tesz, hogy mindent szabad, amit nem tilt törvény vagy más jogszabály. Hiába van kormány és felelıs szerve a sportnak, nem létezik állami sportpolitika. Van ugyan valamiféle állami sportfinanszírozás, ami ezúttal is eseti pénzosztogatóként mőködik. Elvárás ugyanakkor, hogy aki teheti, segítse a sportot. Azt, hogy nem hagytam elsüllyedni a Fradit, hanem rengeteg munkával és törvényes módon, mások javaslatát elfogadva és sokakkal konzultálva, ezen felül még Orbán Viktor egyetértését is bírva segítette,, nem meghurcolással és felfüggesztett börtönnel kellene értékelni. Hogyan dönthet a reklámozás határairól a bíróság, amikor itt szakmai kérdésrıl van szó, amit a szakma szabályai döntenek el? Nem mondhatja ki bíróság a XXI. században, hogy állami cégeknek nincs szükségük sportreklámra! Sem azt, hogy kisebb összeget kellene erre fordítaniuk! Nem határozhatja meg, mekkora reklámra van szükségük! Nem használhatja fel a reklámozást a bíróság további elszigetelésemre! A reklámnak különben semmi köze nem lehet a hivatali visszaéléshez. Nem azonosítható azzal, hogy Szabadi azt hitte, korlátlan a hatalma. Ha a sportfinanszírozásnak ez a Magyarországon és általában az EU-országokban szokványos és egyben visszterhes módja (az állami/önkormányzati cégek reklámtevékenysége a sportlétesítményekben) bőncselekmény, ezen az alapon a vádlottak padjára lehet ültetni szinte az egész magyar állami és/vagy önkormányzati és/vagy politikai elitet. (Hogy velem ez a méltánytalanság megtörtént, esetleg megfontolom, bármennyire is ízlésem ellen való, hogy legyenek-e feljelentések.) Mi lesz a különbözı sportágakkal? Vannak-e és hol vannak a határok? – aggasztó kérdések lettek.

Budapest, 2006. október 24.

Dr. Szabadi Béla