1 Az év fája 2009 A mézgás éger (Alnus glutinosa) BOTANIKAI JELLEMZÉSE Nevezéktana A mézgás éger (Alnus glutinosa) tudományos nemzetségneve () a régi ...
A mézgás éger (Alnus glutinosa) BOTANIKAI JELLEMZÉSE Nevezéktana A mézgás éger (Alnus glutinosa) tudományos nemzetségneve () a régi rómaiak köznyelvében már ezt a fajt fedte, amely a kelta al = -nál, nél és a lan = part szóösszetételből származhat. Azaz azt a fát jelölték az allan szóval, amely vizek partjainál nő. A latin eredetű fajnév () mézgást, enyvest jelent. Ez utóbbi e faj fiatal hajtásainak, rügyeinek ragadósságára utal. Innen származik a magyar mézgás éger, enyves éger megnevezés is, míg a berekfa egykori neve az élőhelyére (berek = vizenyős terület) vonatkozik. Érdekesség, hogy LINNÉ még a nyír nemzetségbe sorolta, s először, 1753-ban Betula alnus var. glutinosa névre keresztelte, később, 1759-ben adta neki a Betula glutinosa nevet. A ma is érvényes tudományos név GÄRTNERtől származik 1791-ből. Alaktana A fa habitusa nagyon jellemző, s ez alapján már messziről is felismerhető. Sudarlós, egyenes törzse végigfut a korona csúcsáig, oldalágai vékonyak, többé-kevésbé vízszintesen elállnak, s felfelé haladva egyre rövidebbek lesznek. E miatt koronája piramis alakú, s nagy fényigénye miatt állományban a törzs felső részére tolódott. Megjelenése hasonlít a lucfenyőére, e miatt a Délvidéken a „völgyek lucfenyőének” is nevezik, egyben utalva egyik jellemző élőhelyére is. Ezt a jellemző architekturális felépítését az ortotróp elágazási rendszerének köszönheti (miként a lucfenyő is). Nagyon jellemző rá az ún. szilleptikus hajtásképzés, azaz az éves (hosszú)hajtásokon még ugyanabban a vegetációs időszakban – szokatlan módon – kisebb oldalhajtások képződnek, amelyek a fiatal egyedeknél ismételten elágazhatnak. Ezáltal a korona besűrűsödik, s a levelek a fényt jobban tudják hasznosítani. Égeróriásokról alig van adat, Németországban állítólag 1 m törzsátmérőt meghaladó példányok is élnek, nálunk azonban a legnagyobbak is jóval elmaradnak tőlük. A mézgás éger egyik jellemző alaki sajátossága, hogy hajtásán a levélripacsokon 3 egyforma edénynyaláb-végződést láthatunk, míg a hazánkban is élő rokonainál (hamvas éger, havasi éger) egy középső nagyot és két nem feltűnő szélsőt. Kérge feketésszürke színű, a német nyelvben ezért fekete égernek (Schwarz-Erle) nevezik. Lombja ősszel nem színesedik be, a szikkadt levelek zölden hullanak le. E jelenségben a szimbionta nitrogéngyűjtő baktériumpartnernek is szerepet tulajdoníthatunk. Egylaki faj, azaz egyetlen egyeden belül, de elkülönült virágzatokban találhatók a hímnemű és a nőnemű virágai. A porzós virágzatokat barkáknak nevezzük, ezek 3-5-ösével a hajtás vége felé találhatók, virágzáskor megnyúlnak, 8-10 cm hosszúak. A termős virágok apró, fél cm hosszú füzérekbe tömörülnek, ezek 2-4-esével a porzós virágzatokon túl, a hajtás végén állnak. Különlegessége e fajnak, hogy mindkét ivarú virágzata már őszre kialakul, így azok szabadon telelnek át. A hármasával egymás mellett álló hímvirágokat egy nagyobb barkapikkely védi, a virágok virágtakarója 4-tagú lepel, belül 4 porzóval. A barkapikkelyek a tél folyamán szélükkel szorosan egymáshoz simulnak, az elfagyástól így védve a virágokat. Virágzáskor a barka jelentősen megnyúlik, a pollenszórás 2-4 napig tart, de a pollen mintegy négy héten át életképes marad. Termése apró makkocska, amelynél kétoldali, ún. bőrszegélyt
találunk, s ez levegővel telt. Ez repítőkészülékül szolgál, ugyanis a tél folyamán termései a szél szárnyán, olykor a víz felszínén terjednek tova. Termése vízbe hullva akár egy évig is megőrzi csíraképességét. A termős virágzat tengelye és a virágokat védő murvapikkelyek az ősz végére teljesen elfásodnak, így az égerekre jellemző terméságazat, az ún. „áltoboz” alakul ki. Ezek a zárvatermőknél szokatlan, magas csersavtartalmú „áltobozok” kinyílt állapotban még hosszabb ideig fennmaradhatnak a fán, ezzel különös külsőt kölcsönöznek e fajnak. Az égerlápokban sajátos képződmény az úgynevezett lábas éger, amely egyben speciális mikroélőhelyet is jelent. A lábas éger kialakulása három úton történhet, de egy-egy területen általában mindhárom módon kialakult lábas éger megtalálható. Az első lehetőség ennek a különleges képződménynek a kialakulására az, amikor a mézgás éger termése a hasonló termőhelyeken élő zsombéksás fajok csomóira hull, amelyeken azok kicsíráznak. A kis fácskák gyökereikkel körbefonják a zsombékokat, amelyek később a gyökerek közül kirohadnak, s így jönnek létre az idősebb mézgás égereknél a sajátos tartólábak. A lábas éger kialakulására a második lehetőség a termőhellyel van kapcsolatban. A tőzeges talajok levegőre kerülve kotusodnak, összeesnek, s a mézgás éger gyökfője, gyökérzete alatt megsüllyednek, így a gyökérzet felső része szabadra kerül, s ismét csak tartólábak alakulnak ki. A kialakulás harmadik útja az erdőhasználattal kapcsolatos. A mézgás égert általában tuskósarjakról újítják fel, többszöri kivágás és sarjaztatás után a gyökfők megvastagodnak, buckószerűvé válnak, „lábasodnak”. A lábas égerek lábai – a vízből kiemelkedvén – sajátos életteret nyújtanak sok állat-, növény és gombafajnak, amelyek a víz közelségét igénylik. Érdekességképpen megemlíthető, hogy nem csak a mézgás éger, hanem a hasonló termőhelyeken is élő magyar kőris szintén képes a lábasodásra. Gyökerén az akár alma nagyságot is elérő gyökérgümőkben nitrogéngyűjtő baktériummal (Frankia alni) él szimbiózisban. E baktériumok képesek arra, hogy a levegő molekuláris nitrogénjét (N2) megkössék, s annak egy részét a szimbionta partner, a mézgás éger számára átadják. Cserébe a baktériumok kész asszimilátákhoz jutnak. Az ily módon megkötött nitrogén mennyisége hektáronként a 70 kg-ot is elérheti, a biomasszában fixált nitrogénnek pedig mintegy 70 %-át adja. A túlzott nitrogénellátásnak tudható be, hogy a mézgás éger még a nyár végén, ősz elején is aktívan fotoszintetizál, így a levelei „nem érnek rá beszínesedni”, azok zölden, vagy a fagyok hatására megfeketedve hullanak le. Nem hosszú életű fafaj, legfeljebb 100-120 évig él, s ez a tulajdonsága is pionír jellegét erősíti. A gyakori tuskósarjak esetében az életkor jóval ez alatt maradhat. Elterjedése Európai elterjedésű fafaj, areájának északi határa Skandináviában 65o 30’-ig megy fel, Oroszországban a Ladoga- és Onyega-tavak vidékéig ér. Ezeken a területeken a havi középhőmérséklet fél éven át 0 oC alatt marad. Az elterjedési terület keleti határa az Uralhegységnél fut, délen Kis-Ázsiában és az afrikai Atlasz-hegységben is megtalálható (mint ahogy a hasonlóan jó vízellátású termőhelyeken élő fehér fűz, fehér nyár, fekete nyár is eljut ide) (1. ábra). A síkvidékeken, dombvidékeken, középhegységekben egyaránt megtaláljuk, a magashegységek patakjai mentén viszont testvérfaja, a hamvas éger (Alnus incana) váltja fel, szép példáját szolgáltatva az ún. vertikális vikarizmusnak (függőleges helyettesítésnek). A Pireneusokban 1200 m, az Alpokban 1800 m, a Kárpátokban 1300 m tszf. magasságra kapaszkodik fel. Természetes elterjedési területén kívül gyakrabban ültetik az Amerikai Egyesült Államokban és Dél-Afrikában is. Előfordulása
Kárpát-medencei vertikális megjelenése FEKETE LAJOS és BLATTNY TIBOR 1913-ban megjelent művéből (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén) olvasható ki (1. táblázat). 1. táblázat – Vertikális megjelenés a Kárpát-medencében Vertikális megjelenés átlaga
felső határa m (tszfm.)
Északnyugati-Kárpátok
590
688
Közép-Kárpátok
780
1290
Északkeleti-Kárpátok
690
1020
Keleti-Kárpátok
850
1120
Déli-Kárpátok
810
1250
Délmagyarországi-hegyvidék
530
810
Bihar-hegység
590
950
Magyar-középhegység
720
873
Szigethegyek
-
600
Magyar Alpok
-
518
Horvát Alpok
650
746
Átlag
730
Legmagasabbra a Magas-Tátrában, Gerlachfalvánál a Pod Limbu alatt kapaszkodik fel (1290 m). A mai Magyarország területén leggyakoribb előfordulása Belső-Somogyban rajzolódik ki („Somogy nyárfája”), sajnálatos módon alföldjeinken, különösen a Nagyalföldön erősen megritkult. Mai előfordulási mintázatát a 2. ábra mutatja. Élőhelye Pionír jellegű fafaj, könnyen tud meghódítani új, számára alkalmas területeket. Ebben segíti rendszeres, nagymennyiségű éves terméshozása, apró, repítőkészülékes, szélterjesztett termése, fiatalkori gyors növekedése. Erősen fényigényes, alsó, saját maga által árnyalt leveleinek jó részét már nyáron lehullathatja, a levéltömeg akár felétől is megszabadulhat ily módon. (E jelenség miatt sokan betegséget gyanítanak, ami nem helytálló feltételezés.) Nagy vízigény jellemzi, nagyon sokat párologtat, a mozgó- és pangóvizet egyaránt elviseli. Ennek megfelelően megtaláljuk a patakok mentén, ahol ún. patak menti ligeterdőket, égerligeteket alkot, s jellemző a lápterületeinkre is, ahol az égerlápok meghatározó, állományalkotó fafaja. Változatossága Az Alnus nemzetségnek mintegy 20 faja ismert, amelyek java részben az északi féltekén élnek, de bizonyos képviselőik Dél-Amerikába is eljutottak. Európa 4 égerfajjal
büszkélkedhet, a mézgás égeren és a már említett hamvas égeren (A. incana), havasi vagy zöld égeren (A. viridis) túl az Appeninni-félsziget déli felében él még a szívlevelű vagy más néven nápolyi éger (A. cordata). A mézgás éger kisebb fokú változatosságot mutat fel, alfajokat csupán Kis-Ázsiában különítettek el, az elterjedési terület többi részén főleg a levelek alakja, csúcsa, a levélnyél hossza alapján különböztettek meg változatokat, formákat. Két természetes úton keletkezett hibridje ismert, a hamvas égerrel létrejövő és hazánkban is ritkán fellelhető A. x hybrida, valamint a szívlevelű égerrel képzett A. x elliptica. Kevés kultúrváltozata van, amelyeket hazánkban nem nagyon ültetnek. Megemlíthető a jegenyetermetű cv. Pyramidalis, a szabdalt levelű cv. Incisa ill. cv. Laciniata, a fehérfoltos levelű cv. Maculata és a tavasszal aranysárga levelű cv. Aurea. A mézgás éger a pannon táj meghatározó eleme, térfoglalása azonban a vizes élőhelyeink átalakításával (lecsapolások, vízfolyás-rendezések) lényegesen lecsökkent, s ez a folyamat sajnos ma sem állt meg. ERDŐMŰVELÉSI TULAJDONSÁGAI A vízfolyások és lápos élőhelyeink egyik meghatározó fafaja a mézgás éger. Fontos szerepe van a nedves, vizes termőhelyek természetes szukcessziójában, mivel a hegy- és dombvidékek kimosott patakmedreinek minerális talajai kiváló termőhelyi feltételeket jelentenek természetes felújulására, növekedésére, fejlődésére. A mézgás éger – hazai termőhelyi viszonyaink között – viszonylag rövid életű (60-100 év), gyors növekedésű fafaj. Hajtásképzése folyamatos, amelyet a termőhely nedvessége erősen befolyásol. A természetes vetényülésből származó magoncok az első évben 20-35 cm-es magasságot érnek el, míg a második év vegetációs időszakának végére már 1-1,5 m-t, a harmadikra akár a 3 m-t is. A mintegy 20-25 éves koráig megmaradó igen intenzív magassági növekedésének következtében évi 1-2 m-t is nő. Vastagsági növekedése 15-20 éves koráig erőteljes (3-4 mm/év), amely azonban 50 éves kora után jelentősen csökken. Gyökérzete vertikális jellegű mélyre hatoló szívgyökér-rendszer, amelynek főbb jellemzői, hogy más hasonló fafajoktól eltérően nem található erős főgyökér, valamint vastag, hosszú oldalgyökér sem. A gyökérzet vastagságának átlagos átmérője: 0,5-3 cm. (Csak közvetlenül a tőrész alatt lehet vastagabb gyökereket találni.) Gyökérzetének 70-90%-a vertikális gyökér. Idősebb korában törzsének tövéből vékonyabb légzőgyökereket és vastag támasztógyökereket fejleszt. Szabad állásban 15-20 éves, zárt állományban 30-35 éves kortól kezd teremni. Bőséges termést általában 2-3 évente hoz, melynek feltétele a virágzási időszak, valamint az azt megelőző év kedvező időjárása. A virágrügyek már a vegetációs időszakban fejlődésnek indulnak, s annak végére teljesen kialakulnak, azonban virágzásra és termésérésre csak a következő évben kerül sor. A virágok egylakiak; virágzási idejük hazánkban február-március. Terméságazatai októberben érnek, de csak január-február hónapokban, a nagyobb fagyok hatására nyílnak fel az áltobozok és hullanak belőle ki a magok. A termésterjesztés módja anemochor (szél általi) és hydrochor (víz általi). A mézgás éger magjának ezermagtömege hazai termőhelyi viszonyaink között 0,1-2,5 g között változik, míg az európai szakirodalomban 0,7-1,5 g értékekkel lehet találkozni. Az áltobozok gyűjtésének ideje az időjárás függvényében december-január. Mivel az áltobozok nedvességtartalma magas, a gyűjtés után jól szellőzött helyiségben kell azokat szétteríteni. (Mintegy 15-20 kg termésből lehet 1 kg magot kinyerni.) A szétterített áltobozokat vagy hagyjuk maguktól kinyílni – ami 2-4 hétig is eltarthat –, vagy
fenyőmagpergetőbe helyezzük, és 27-40 ºC-on szárítjuk. A hőmérséklettől függően ez eltarthat 1-2 naptól 15-25 napig. Az áltobozokban maradt magvakat rostán (lyukátmérő 1-3 mm) való rázatással, úsztatással, szeleléssel lehet kinyerni. A kipergetett magvak nedvességtartalma általában 8-9%, mely csak egy-két évig teszi lehetővé pincében való tárolásukat. (Bár a mag csírázóképességét ezalatt az idő alatt szinte teljes mértékben megőrzi, csírázási erélye azonban már ezen rövid idő alatt is csökken.) Hosszabb idejű tároláshoz a nedvességtartalom 5-7%-ra való csökkentése szükséges. Ezt 30 ºC-on történő 48 órás szárítással lehet elérni. Az alacsony nedvességtartalmú magvak vetése előtt 2-5 ºC-on történő 180 napos homokban való rétegelés szükséges. (Normális nedvességtartalmú magvakat is ajánlatos egy-két hónapig rétegelni, azonban érdemes azt is figyelembe venni, hogy minél magasabb a mag nedvességtartalma, annál kisebb a fagytűrő-képessége, és a hideggel szembeni ellenállósága.) Sajnos a mézgás éger magjának csírázóképessége alacsony (20-40%), ezért a csemetetermesztés során ügyelni kell arra, hogy a kelésig a talajfelszín mindig csillogó nedves állapotban legyen. A rendszeres öntözés azonban erősen igénybe veszi a talajszerkezetet, így csak a megfelelően laza és szerves anyagban gazdag talaj alkalmas vetésre. Általában a vetés utáni 12-16. nap környékén kel. Vetésre az április eleji időszak az optimális, de április 15-20ig mindenképpen földbe kell kerülnie a magnak. A hazai és a külföldi tapasztalatok alapján az egy m2-en megnevelhető csemeteszám: 120-350(!) db. Ha túl sűrű a vetés, és rosszak a fényviszonyok, a csemeték fejlődése nem kielégítő (10-30 cm), így ezeket vissza kell iskolázni. Számos esetben érdemes 2/0-s csemetét nevelni, amelynek minimális magassága néhány európai ország csemetekereskedelmében használatos szokványok szerint 1 m. Ebben az esetben 40-80 db/m2 csemetekihozatallal lehet számolni. Csemetenevelés során az ágyások gyommentesen való tartása fontos, illetve célszerű 4-6 leveles kortól ezeket lombtrágyázni. Csemetekorban a rendszeres öntözés és a talajlakó gombák következtében csemetedőlés léphet fel, ami ellen megfelelő vegyszerekkel kell védekezni. A mézgás éger erdőnevelési szempontból fontosabb tulajdonságai: (i) fényigényes és fiatalon gyorsan nő; (ii) törzse egyenes, hengeres; (iii) hajlamos a fattyúhajtásodásra (sok alvórügye van, ezért gyakoriak a vízhajtásos egyedek); (iv) kiváló a visszaszerző-képessége. Ezen tulajdonságaiból következik, hogy állományai inkább fiatal korban igénylenek erőteljesebb erdőnevelési beavatkozást. A mézgás éger faállományokban – termőhelytől függően – egy-két tisztítás elvégzése szükséges, melynek során az alászorult és a vékonyabb egyedeket kell kiszelektálni. A törzskiválasztó gyérítéseket 18-25 éves korban szükséges elvégezni, úgy, hogy a javafákat a kimagasló és uralkodó szintből kell kiválasztani. A növedékfokozó gyérítés végrehajtása – szintén termőhelytől függően – közepes erélyű és pozitív jellegű szelekció. A mézgás égeresek természetes erdőfelújítását elsősorban az alábbi tulajdonságai segítik: (i) magzókorát korán éri el, és rendszeresen terem; (ii), az újulat növekedése gyors; (iii) sarjadzóés visszaszerző-képessége kiváló; (iv) károsítókkal szemben viszonylag jó ellenállóképességgel rendelkezik. A természetes erdőfelújítás során azonban csak akkor tudunk sikerrel járni, ha az áltobozokból kipergő magvak nedves és gyommentes talajra hullanak, így a csírázás, és az újulat megmaradás feltételei adottak. Ellenkező esetben sajnos a gyorsan csíraképességét elvesztő mag teljesen kiszárad, vagy a kicsírázott magvak az erős árnyalás következtében nem fejlődnek megfelelően és elpusztulnak. Számos szerző szerint jelentősebb vízszabályozás nélkül az égeresek természetes erdőfelújítása igen nehézkes, így csak a sarjaztatás jöhet szóba, ami a fafaj kiváló visszaszerző-képessége következtében könnyen kivitelezhető. A mézgás éger poliploid fafaj, 2n=28 kromoszómaszámmal. Mérsékelten polimorf, a hamvas égerrel alkotott hibridje: Alnus x hybrida. A környezeti hatásokra a mézgás éger, mint általában az éger nemzetség fafajai, gyorsan reagál, ami a populációk nagy fenológiai plaszticitása miatt lehetséges. Az állományok igen eltérő genetikai különbségeit a helyi
populációkat ért különböző szelekciós hatások, és a kis populációkban bekövetkezett jelentős mértékű rokonpárosodás okozzák. A mézgás éger nemcsak a hagyományos erdőtelepítések és erdőfelújítások fafaja, hanem egyrészt a vizes, nedves élőhelyek meliorációjában, tájrehabilitációjában tölthet be fontos szerepet, másrészt erdősávokban – különösen a nedves termőhelyek szélfogó erdősávjaiban – lehet nélkülözhetetlen. ERDŐVÉDELMI VONATKOZÁSOK Kórokozói Sok kórokozója ismert, de gazdaságilag is jelentős károkat, az utóbbi évtizedben megjelent fitoftórás betegség kivételével, hazánkban nem okoznak. Az alábbiakban, a megtámadott növényi részek szerint csoportosítva, számba vesszük a mézgás éger fontosabb kórokozóit, utalva hazai előfordulásukra és gyakoriságukra is. Leveleket, hajtásokat megbetegítő kórokozók A mézgás éger levelein, hajtásain biotróf (élő növényi sejtekből táplálkozó) dérgombák, rozsdagombák és lisztharmatgombák, továbbá nekrotróf a (szöveti elhalást okozó és az elhalt szövetekből táplálkozó) kórokozók egyaránt előfordulnak. A dérgombák közül fiatal fákon, újulatokon helyenként előfordul a Taphrina tosquinetii, amely az egész levéllemezre, vagy annak nagy részére kiterjedő hipertrófikus elváltozásokat okoz. A levelek megnagyobbodnak, fodrosodnak, kagylószerűen meggörbülnek, halványzöld vagy sárgás színűvé válnak, olykor a hajtások is torzulnak. Idősebb fák levelein gyakori a Taphrina sadebeckii, amely 5-8 mmes, kerekded, a levéllemez síkjából enyhén kidomborodó, gyakran bíborszínű, később barnuló hólyagokat okoz. Az égerek levelein rozsdabetegséget Európában a Melampsoridium alni és az utóbbi években fellépett Melampsoridium hiratsukanum fajok idéznek elő. Magyarországon a mézgás égeren levélrozsda ritkán jelenik meg, a Melampsoridium alni előfordulásáról nincs is adatunk. A Melampsoridium hiratsukanum csemetekerti járványos fellépését 2001-ben tapasztaltuk. A járvány a következő években nem jelentkezett, illetve a betegség csak szórványosan fordult elő. Ez a rozsdagomba Kelet-Ázsiában őshonos, ahol az éger fajokon gyakori, köztes gazdája a vörösfenyő. Európai előfordulását először 1997-ben, a Balti államokban és Németországban, a hamvas égeren (Alnus incana) jelezték. A következő években más európai országokban és a mézgás égeren is fellépett. Ecidiumos alakját a vörösfenyőn Európában nem találták meg, a gomba terjedése csak az égeren fejlődő uredospórákkal történik. A lisztharmatgombák tekintetében régebbi hazai mikológiai adatok az égereken specifikus Microsphaera penicillata és a sokgazdás Phyllactinia guttata lisztharmatgombák előfordulásáról vannak. Mindazonáltal a mézgás éger lisztharmatbetegségének megjelenését az utóbbi évtizedekben nem tapasztaljuk. Kisebb-nagyobb nekrotikus foltokat, barna elhalásokat a mézgás éger levelein több gombafaj is előidézhet. Hazánkban egyes években gyakori a Gnomoniella tubaeformis tömlősgomba (konídiumos alak: Asteroma alneum). A nyár folyamán megjelenő, kerekded, kb. 1 cm-es nagyságig növekvő, barna levélfoltokat okoz. Csapadékosabb időjárású években nagyobb méreteket is elérő, szabálytalan barna foltokat is észlelhetünk a mézgás éger levelein. E tünet okozója az Apiognomonia alniella (konídiumos alak: Discula sp.). A két fenti kórokozó életciklusa megegyező. A vegetációs időszak alatt a levélfoltokban a konídiumos alak
acervuluszai figyelhetők meg. Az ivaros alak a lehullt levelekben, áttelelés után fejlődik ki. A tavasszal szóródó aszkospórák által történik a levelek elsődleges fertőzése. A Passalora bacilligera konídiumos gomba telepei a levelek fonákján találhatók. Nekrózist nem okoz, csak elhalványuló, sárgászöld foltokat figyelhetünk meg a fertőzött leveleken. Virágok, termések kórokozói Az égerek áltobozain a Taphrina amentorum dérgomba okoz terméstorzulást. A fedőpikkelyek 0,5-3 cm hosszú, bunkó vagy nyelv alakú, húsos képletekké alakulnak, amelyek eleinte rózsapirosak, majd rajtuk fehér, porszerű, deres bevonat alakul ki. A mézgás és a hamvas égeren nem ritka. A lehullt porzós barkákon tavasszal a Ciboria amentacea halványbarna, csésze alakú, 4-12 mm átmérőjű, 10-35 mm hosszú nyéllel rendelkező apotéciumait lehet megtalálni. A lehullt áltobozokon ősszel a Ciboria viridifusca sárgásolajbarna, 1-4 mm átmérőjű, kehely alakú apotéciumai, a makkocskákon tavasszal a Ciboria alni (= Sclerotinia alni) 1,5-3 mm átmérőjű, világosbarna, tölcsér alakú apotéciumai jelenhetnek meg. Kéregben élő kórokozók A mézgás égeren több kéregelhalást okozó gombafaj is előfordul, legtöbbjük a legyengült fákat támadja meg. A Cryptodiaporthe oxystoma (= Valsa oxystoma) tömlősgomba peritéciumai az elhalt kéregből előtörő sztrómákban alakulnak ki, az aszkospórák hengeresek 8 - 12 x 1,5 - 2 μm nagyságúak. Pusztuló éger ágak kérgében sajátos kórokozó a Cryptosporiopsis alnea konídiumos gomba. A háncsba mélyedt, éretten felnyíló acervuluszok 350 - 1000 μm nagyságúak, a konídiumok megnyúlt ellipszoidok vagy bunkósak, 24 - 35 x 6,5 - 10 μm méretűek. Csemeték tövi részén kéregelhalást okozhat a Diaporthe alnea (konídiumos alak: Phomopsis alnea), Angliában járványos fellépését is tapasztalták. E fenti kórokozók előfordulására és jelentőségére vonatkozóan hazai vizsgálatok nem történtek. A sokgazdás, kéregbetegséget okozó gombák közül a mézgás éger ágain, törzsén az évelő rákot okozó Nectria ditissima és Nectria galligena, továbbá a gyengültségi jellegű Valsa ambiens és Nectria cinnabarina kórokozók előfordulását említi a szakirodalom. Gyökér- és tőbetegségek (fitoftórás betegség) Fitoftórás betegség. A mézgás éger Phytophthora okozta új betegségét 1995-ben írták le Angliában. Magyarországon első alkalommal 1999 májusában, a Dél-hansági Erdészet területén azonosítottuk a tüneteket és a kórokozót is sikerült kitenyészteni a pusztuló fák tövétől vett talajmintákból. A betegséget egy korábban nem ismert, valószínűleg újonnan keletkezett fajhibrid Phytophthora okozza, amelynek faji leírása Phytophthora alni néven 2004-ben történt meg. A hansági területeken az égerfák pusztulása a betegség azonosítása előtt már néhány évvel korábban elkezdődött, amit az évgyűrű vizsgálatok is igazoltak. Tavasszal a koronában a levelek sárgulása, hervadása, majd az ágak száradása hívja fel a figyelmet. Ezek a koronában jelentkező tünetek nem specifikusak, egyéb, gyökereket károsító, vagy vízellátást zavaró tényezők, kedvezőtlen termőhelyi adottságok esetén is előfordulhatnak. A betegség specifikus tüneteit a fák tövi részén lehet megfigyelni, ahol a tőtől bizonyos magasságig felhatoló kéregelhalás és sötét izzadmányfoltok megjelenése tűnik szembe. A szöveti elszíneződés, elhalás a háncsot, kambiumot és az alatta levő fás részeket egyaránt érinti. A fák védekezési reakciójaként az elhalt kéregrész széleinél kalluszbordák növekednek, ami a törzsek tövi torzulását vonja maga után. A betegség azonosítását követően
az éger állományokban rendszeres vizsgálatokat végeztünk. A tünetes fák gyökérzónájából vett talajmintákból több más Phytophthora fajt is sikerült kitenyészteni és azonosítani (P. gonapodyides, P. citricola, P. inundata, P. megasperma, stb.). 2003 óta a Phytophthora alni-t már nem lehetett megtalálni egyik vizsgálati területünkön sem, míg a többi Phytophthora továbbra is izolálható volt a talajmintákból. Az éger csemeték mesterséges fertőzésével végzett patogenitási vizsgálatok a P. alni és a P. gonapodyides esetében adtak pozitív eredményt. A betegség azonosítását követő évek során a pusztulás alábbhagyott, és a fertőzött fák egy része látszólag kigyógyult. Úgy tűnik, jelenleg a betegség a hazai éger állományokat komolyabban nem veszélyezteti. A mézgás éger gyökereit és tőrészét a fitoftórákon kívül megtámadhatja a gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea s. l.), különösen a legyengült fák esetében. Érdekes a gyökérrontó tapló (Heterobasidion annosum) mézgás égeren tapasztalt előfordulása a hegyvidéki, patak menti állományokban. A fatestet korhasztó gombák Az égerek specifikus törzskorhasztó gombája a ráncos rozsdás tapló (Inonotus radiatus). Inkább szaprotróf jellegű, a pusztuló vagy már elpusztult fák törzsén jelenik meg lápi és patak menti égeresekben egyaránt. A polifág törzskorhasztó gombák közül mézgás égeren a bükktapló (Fomes fomentarius), parázstapló (Phellinus igniarius) és a hozzá közel álló Phellinus nigricans, továbbá a kései laskagomba (Pleurotus ostreatus) előfordulása ismert hazánkban. A mézgás éger elhalt faanyagát a lombfák jellegzetes szaprotróf gombái korhasztják: Bjerkandera adusta, Daedaleopsis confragosa, Fomitopsis marginata, Ganoderma applanatum, Lenzites betulina, Stereum hirsutum, Trametes gibbosa, Trametes versicolor. Elhalt égerfákon specifikus a Stereum subtomentosum réteggomba, amelynek termőtesteit különösen a patak menti, elpusztult és kidőlt éger törzseken lehet megtalálni. Rovarvilága A mézgás éger rovarvilága, a legtöbb hazai fafajhoz hasonlóan, igencsak gazdag. Megtalálhatók benne olyan polifág, általánosan elterjedt fajok, mint a gyapjaslepke, de találhatunk közöttük kifejezetten az égerre specializálódott fajokat is, mint például az Eriophyes inangulis nevű gubacsatka. De haladjunk csak fokozatosan, különben könnyű elveszni a sok név és kárkép között. Általánosan elmondható, hogy az éger rovarközössége nagyfokú hasonlóságot mutat a nyír-, és bizonyos átfedést a nyár- és fűzfélék rovarközösségével. A levélen a leggyakoribb károsítók a levelészek. Két, egymáshoz morfológiailag igencsak hasonló faj a nagy égerlevelész (Melasoma aeneum) és a kék égerlevelész (Agelastica alni). Mindkét faj tipikus levélbogár mind megjelenésében, mind károsításában: a nemző domború testű, az álca jellegzetes szemölcsökkel borított. A kártételt pedig kezdetben vázasítás, majd a levelek lyuggatása, karéjozása, végül teljes elfogyasztása jellemzi. Hazánkban mindenhol gyakoriak, ahol fő gazdanövényük, az éger előfordul, de ezen túl megrágják a nyár, fűz és nyírfák leveleit is. A nagy égerlevelésznek kettő, a kék égerlevelésznek egy nemzedéke van hazánkban, bár a hosszú peterakási időszak miatt a generációk elhúzódnak és összemosódnak. Inkább az utóbbi faj hajlamos tömegszaporodásra. A levelészek népes családjából persze még számos faj nemzője és álcája fogyasztja az éger levelét (pl.: Phyllodecta tibialis, Galerucella lineola). További lombrágó bogarak az égeren a levélormányosok (pl.: Phyllobius arborator). Külön ki kell emelni a levéldarazsak álhernyóinak jelenlétét. Rendkívül falánk állatokról van szó, melyek ráadásul ’ritkán járnak egyedül’, így 3-5 fős társaságban néhány óra alatt
elfogyaszthatnak egy levelet. Az Eriocampa ovata nevű fajt emelném ki, mely a hazai égeresekben mindenhol gyakori. Természetesen nem csak ’hagyományos’ módon lehet az éger levelével táplálkozni, lehet abban aknákat is készíteni. Ez jellemző például a bolhaormányosokra, melyek két faja is előfordulhat: a Rhynchaenus testaceus és a R. alni; vagy az aknázómolyokra (Gracillariidae), ahol a Phyllonorycter nemzetségből több faj is készít aknákat az égereken. Hasonlóan gazdag nemzetség a Coleophora, melyből legalább 10 faj (pl.: C. alnifoliae) hernyói aknáznak és szövögetnek az éger levelén. Itt sem szabad megfeledkezni a levéldarazsakról, melyek a már előbb említett társas levélfogyasztáson kívül aknázhatnak is. Legjobb példa erre a Fenusa dohrnii nevű levéldarázs, amely aknamunkáján túl arról is híres, hogy több kísérletet is végeztek vele a gazdanövény-rovar kapcsolat kutatása során (lásd Erdészeti Lapok CXXX 4. sz. 121. o.). Erdővédelmi jelentősége egyiknek sincs, de jelenlétük folyamatos. Szintén aknáznak, de már nem a leveleken, hanem a rügyeken az Argyresthia brockeella és az A. goedartella hernyói. A sodrómolyok (Tortricidae) közül az Epinotia tenerana emelendő ki, mely faj károsítása a virághoz, terméskezdeményhez köthető. A Curculio betulae nevű ormányosbogár álcája a termést fogyasztja. A rügyeken, illetve terméseken előforduló rovarközösségnél igen nagyfokú hasonlóság tapasztalható a nyírrel. A gubacsatkák közül az Aceria brevitarsa és Eriophyes inangulis nevű okoz gubacsokat a levélen. A fiatal hajtásokon fordul elő az égerfakabóca (Aphrophora alni). Ez a kistermetű, szívó szájszervvel felfegyverzett rovar ritkán kerül szem elé. Az álcák „kakukknyál” védelmében szívogatnak. Ezt a különleges váladékot, mely a kiszáradástól is védi őket, csak a kifejlett imágó hagyja el. A szívogatás helyén a vessző fölreped, megvastagszik, esetenként el is törik. Nem olyan gyakori faj, mint a közeli rokon fűz tajtékos kabóca, de legalább annyi tápnövényen megtalálható. A vastagabb ágakon és a törzsön sokféle rovar megtelepedhet. Ilyen például az égerfa szitkár (Synanthedon spheciformis). Egy tipikus üvegszárnyú lepkéről van szó, melynek az első pár szárnyán vannak még pikkelyfoltok, de a második pár szárny csak szegélyezett, a többi része csupasz. Jellemző a második potrohszelvényén látható sárga gyűrű is. Jelenlétére utal a fiatal égerfák tövénél kihulló, összetapadt rágcsálékkupac, amit nehéz észrevenni, mert a sűrű aljnövényzet többnyire betakarja a kihulló rágcsálékot. Ez a faj szintén előfordul nyíren is. A fiatal fák gyökfő részére egyesével, vagy kis csoportokban lerakott petéből kikelő álcák befurakodnak a kéregbe, kezdetben a kambium rétegben rágnak, itt telelnek, majd a fatest mélyebb rétegeibe rágják magukat. A báb ennél a fajnál is, mint a szitkároknál általában, kibújik a kéreg felszínére és ezt követően repül ki belőle a lepke. A tarka égerormányos (Cryptorrhynchus lapathi) azon ormányosok közé tartozik, melyek előszeretettel hajtják be ormányukat a test alá, így felületes szemlélő nem is tekinti őket ormányosnak. Álcája tipikus ormányos álca: has felé görbülő, lábatlan, csontszínű, barna fejjel. Az áttelelő nemzők fiatal fák és hajtások kérgét rágják. Az álcák a fatestben fejlődnek ki. A rágás helyén duzzanat keletkezik és jelenlétére rágcsálék is utal. A duzzanat fölötti rész gyakran elhal, letörik. Jelentős a kártétele suháng-, és anyatelepeken, valamint fiatalosokban. A rágási helyek kaput nyitnak a baktériumok és gombák további fertőzésének. Eredendően eurázsiai faj, melyet Észak-Amerikába is behurcoltak. Hazánkban előfordul egy- és kétéves fejlődési ciklusú populációja is. Az előbbinél a peték vagy az álcák, az utóbbinál először az álcák, majd a bogarak telelnek át. A generációs típus változhat: egyévesből kétévesre, és viszont. Az egy- és kétéves fejlődésű populációk fejlődési alakjai jelentősen átfedhetik
egymást, ezért az átmenetek leírása igen bonyolult. A vegetációs időszakban gyakorlatilag valamennyi fejlődési alakkal találkozhatunk. A nőstény előszeretettel rakja petéit sebzések (pl. nyesés) köré. Az éger díszbogár (Dicerca alni), ahogy az a nevéből is adódik, egy rendkívül dekoratív, fémes fényű bogár. Hazánkban elterjedt, de nem túl gyakori faj. Fő gazdanövénye az éger, de előfordul fűzön, bükkön, gyertyánon, dión és mogyorón is. Általában betegeskedő, vagy pusztulófélben lévő fán telepszik meg, de előfordulhat egészséges fán is. Legtöbbször az álcák által készített lapos, a kéreg és a fatest között futó, a szíjács külső részébe mélyedő járatokat figyelhetjük meg. Természetesen nem ez az egyetlen díszbogár faj, ami a mézgás égeren megtalálható. További Dicerca, Lampra és Agrilus fajokat is kinevelhetünk egy-egy megfelelő időben levágott ágból. A cincérek közül több faj is pusztuló, pusztulófélben lévő éger ágakban és törzsekben fejlődik ki. Jellemző képviselőjük a tarka égercincér (Saperda scalaris), melynek álcája jelentékeny gazdasági kárt nem okoz, de polifág tulajdonsága miatt más fafajokon (pl. gyümölcsök) jelentős lehet. Nem feledjük el azonban a védett fajokat sem! Ilyen például az igencsak polifág diófacincér (Aegosoma scrabricorne), vagy a nagy fürkészcincér (Necydalis major), melyek gyakran fejlődnek ki éger faanyagban. A szúbogarak közül az égeren megtalálhatjuk mind a kéregben költő fajokat (pl. Dryocoetes alni, Taphrorychus alni), mind a fában költőket is (pl. Xyleborinus alni). A kéregben költők jelentősége messze elmarad a más fafajokon, különösen a fenyőféléken előforduló fajokétól. A fában költő faj viszont annál érdekesebb. A Japánban 1909-ben leírt faj közel két évtizede ismert Európában, sőt, az 1990-es évek végén megjelent Észak-Amerikában is. Hazai adatunk még nincs a fajról, így jelentőségét is nehéz megítélni. Összefoglalva megállapítható, hogy az éger rovarközössége nagyfokú hasonlóságot mutat a nyír rovarközösségével, és nagyszámú polifág és specialista rovarnak kínál táplálékot. A megjelenő rovarok kártétele – a csemetekerteket és anyatelepeket leszámítva – minimális, nem veszélyezteti a fák, illetve faállományok fennmaradását. Jelentős mértékben hozzájárul azonban a patakmenti ligeterdők és égerlápok rovarközösségének kialakításához és fenntartásához. FAANYAGÁNAK TULAJDONSÁGAI ÉS FELHASZNÁLÁSA Az élőfa jellemzői 20-30 m magasságra nő, az ágtiszta törzsrész 12-15 m. Általában egyenes, hengeres, de néha a tőfeletti szakasz görbült. A mellmagassági átmérő 0,3-0,6 m (a véghasználati korban). A kérge fiatalon sima szürkésbarna sok keresztirányú paraszemölccsel, idősebb korban szürkésfekete „táblás-cserepű”. A kéreg vastagsága a kortól függően 1-3 cm. Általában 40-60 éves korban termelik ki (100-120 éves korig él, de növekedése 40 év után erősen lecsökken). A faanyag szöveti jellemzői Színes geszttel nem rendelkezik („szijácsfa”), de a külső és belső geszt részek között kisebb színárnyalati különbségek vannak. Színe meleg sárgás, sárgásvöröses színű jellegzetes sötétebb bélfoltokkal (a keresztmetszeten vese alakúak, a hosszmetszeten rövidebb csíkok). Elszórt faegyedek sötét színű (ál)gesztet képezhetnek. A hullámos évgyűrűk határai elmosódottak. Szórtlikacsú fa, az edények finomak, a széles halmozott bélsugarak, amelyek az égeren kívül a gyertyán és mogyoró fájában fordulnak elő, szabad szemmel is kivehetők a keresztmetszeten. A húrmetszeten a bélsugarak gyakran sötétebb csíkok formájában láthatók.
Az éger fajok jellegzetessége, hogy frissen döntve fájuk húsvörös színű, később fokozatosan halványodik. A fatest szilárd sejtes alapállományát az átlagosan 1 mm hosszú farostok adják (55-60%). Az edények elszórtak, avagy 2-7 edényből álló húrirányú csoportokban fordulnak elő, gyakoriságuk csökken vastagabb évgyűrűk késői pásztájában. Az edények 50 m átmérő körüliek, mennyiségi részarányuk 25-30%. Az edényelemek közt gyakran látható létrafokos áttörés. A bélsugarak középmagasak (300 m), de keskenyek (10-12 m). Mennyiségük: 1015%. A bélsugár tükrök jól láthatók, növelik a fa esztétikai értékét. Az edényekben tílisz nem található, nyitottak. Fahibák, károsodások, tartósság Az égernek viszonylag kevés a károsítója, de idősebb korban (40 éves kor után) gyakori a bélkorhadás, ill. a fagyrepedések mentén keletkező gombafertőzés. Ezek általában fehér, ill. vegyes típusú világossárga korhadás formájában jelentkeznek (Fomes, Pleurotus fajok). A törzsfa kedvező alaki tulajdonságú, egyenes, hengeres, de ritkán ér el nagyobb méreteket. A fatest belső fahibái közül e fafajnál is a göcsösséget kell kiemelni (gyakoriak a korhadt göcsök), megfigyelhetők rendellenes elszíneződések is (ezek utólag is keletkezhetnek vizes tároláskor, szárításkor). Az éger feldolgozásának tervezésekor fontos figyelembe venni, hogy a kitermelt faanyag a biológiai károsítókkal szemben kevésbé ellenálló, fülledékeny. Így a hengeresfa fűrészelését legkésőbb augusztus végéig el kell végezni. Furnér üzemekben célszerű a rönköt vízben tárolni. Tartósság: - szabadban: 5-20 év - vízben: kb. 500 év - szárazon: kb. 400 év Tartóssága állandó nedvességi hatás mellett kiváló, ezért már a rómaiak is szívesen alkalmazták vízépítéshez. Velence és Amszterdam egyes városrészei is éger cölöpökön nyugszanak. Váltakozó klimatikus igénybevételek esetén (szabadban való tárolás, felhasználás) az éger fája nem tartós. Így javasolható a belsőtéri, ill. a víz alatti felhasználása. Kültéri felhasználás esetén a védőszeres kezelés nem nélkülözhető. Fizikai és mechanikai tulajdonságai A mézgás éger közepesen lágy könnyű fafaj (a lágylombos fafajokhoz tartozik). Sűrűsége (kg/m3): - abszolút szárazon: 450-510-600 - légszárazon (u = 12%): 490-550-640 - frissen termelve: átl. 820 Pórustérfogat: 68% Zsugorodás %-a: - húr irányban: 9,3 - sugár irányban: 4,3 - rost irányban: 0,4 - térfogati: 13,6 Tehát nem tartozik az erősen zsugorodó fafajok közé, de a húr- és a sugárirányú zsugorodási hányados a vetemedési („teknősödési”) hajlamot mutatja. Az égerek rosttelítettségi határa viszonylag magas: 32-35%. A légszáraz állapotra (u= 12%) vonatkozó szilárdsági jellemzők (a rostokkal párhuzamosan) [MPa]: - nyomó (bütü): 31,0 - 54,8 - 77,0
- hajlító: 44,0 - 97,0 - 172,0 - nyíró 3,0 - 4,5 -6,5 - húzó 55,0 - 94,0 - 140,0 Statikus hajlító rugalmassági modulusz (MPa): 9500-11700 2 Ütő-hajlító munka (szilárdság) J/cm : 2,5 - 5,4 - 10,8 Keménység (Brinell) MPa: - bütü: 33,0 - 38,0 - oldal: 7,0 - 8,0 - 17,0 Az adatok értékelése azt mutatja, hogy az éger viszonylag könnyű, puha fája kedvező szilárdsági és rugalmassági jellemzőkkel rendelkezik. Kémiai összetétel [%]: - extrakt anyagok: -vizes kivonás 2,5 -benzol-alkoholos kivonás 3,8 - cellulóz: 43 - hemicellulózok: 23 - lignin: 25 - járulékos anyagok: gyanta: 0,87, csersav 2,5 keményítő 1-2; zsír (viasz) 2,8; hamualkotók 0,5. A kérgét korábban felhasználták csersav nyerésére, mert azt 4.5%-ban tartalmaz. Erdei választékai [%]: - furnéripari rönk (elsősorban hámozási célra): 2-3; - fűrészipari rönk: 30-32; - papírfa, rostfa (forgácsfa): 40-45; - tűzifa (az alacsony fűtőérték miatt tűzifát csak az egyéb célra nem alkalmas farészekből készítenek): 20-25. Megmunkálási sajátosságai Az éger fűrészipari feldolgozásakor a fülledékenység miatt nagy figyelem fordítandó a gyors felfűrészelésre (kevésbé fülledékeny, mint a bükk, vagy a gyertyán). A fűrészáru rakatok szakszerű kialakítása, takarása a faanyag elszíneződése, foltosodása miatt is fontos. A hézaglécezett fűrészáru két évig is tárolható. Az éger fűrészáru jól szárítható, de figyelmet (óvatosságot) igényel a nagy zsugorodási anizotrópia. Megfigyelhető még (mesterséges szárításkor a fűrészáru elszíneződése (foltosodása). Ez megelőzhető speciális klímakezeléssel (telített vízgőz mellett rövid ideig 95 C-ra való felmelegítés). Az éger fűrészáru természetes szárításakor 6 hónap alatt érhető el a 20-24% fanedvesség. A mesterséges szárítás ideje (10%-ig) a vastagságtól függően 10-20 nap (kb. 1/3-a a tölgynek) Az éger Európában még ma is fontos furnéripari fafaj (jelentősége azért csökkent, mert a divatos „biobútor” gyártás fűrészáru alapanyagot igényel). Kiválóan hámozható, hasítható. A furnér szárításakor előnyös, hogy a geszt és a szijács nedvesség tartalma közel azonos. Az éger mechanikai megmunkálása (fűrészelés, gyalulás, marás) nem jelent nehézséget, de nagy előtolások alkalmazásakor a felület bolyhosodásra hajlamos. Kiválóan esztergályozható. Az éger könnyen és jól ragasztható mindenféle ragasztóanyaggal. Ugyanaz vonatkozik a szegezésére és a csavarozására. A különböző felületkezelő anyagok alkalmazásakor figyelembe kell venni nagy csersav- és zsírtartalmát (a felületet esetenként semlegesíteni kell). Egyébként jól pácolható (pl. dió, mahagóni stb. színekre) és a különböző eljárásokkal jól lakkozható. A ma divatos tömörfa frontfelületek esetén („biobútorok”) a lakkozás helyett
elterjedt a felületek viaszolása és/vagy olajozása. A viaszolás előtt fontos a finom, szálirányú csiszolás. A biofelületkezelés is összekapcsolható természetesen előzetes pácolással. Acél tárgyakkal való érintkezéskor (nedvességi hatás mellett) az égerfa foltosodik. Felhasználási területei Ma az éger igen keresett fafajjá vált a bútorgyártásban. Az éger fűrészáruból meleg színű, hangulatos kisbútorokat, konyhákat, sőt lakószobákat is készítenek. Kedvelt fafaj a belső építészetben is (pl. falburkolatok). Fontos felhasználási terület a ceruzagyártás és egyéb fatömeg cikkeket, dísztárgyakat, sőt öntőmintákat is készítenek égerből. A vékonyabb, rövidebb faválasztékokat forgácslemezek, farostlemezek gyártására használják, de ezek papíripari célra is hasznosíthatók. Az éger külső téri és vízépítészeti hasznosítása ma háttérbe szorult a bútoripari és belsőépítészeti felhasználással szemben. Az éger természetesen ma is fontos fafaj a furnér-és rétegeltlemezgyártásban. A könnyen megmunkálható, melegszínű, környezetbarát faanyagot biztosító égernek az erdőgazdálkodásban való további felkarolása, szélesebb elterjesztése feltétlenül indokolt! KULTÚRTÖRTÉNETI, KERTÉSZETI ÉS TÁJI VONATKOZÁSAI Az enyves égerrel ritkán találkozunk a magyar tájon a vízrendezések óta. Egy-egy fennmaradt vizes élőhelyen, mint a Hanságban az Osli közelében lévő „Csikos” égererdőben tűnik fel különleges, mesebeli világ hangulatát árasztva (1. kép). A támasztógyökerek különleges látványa, a fekete lápföld és az idős fák sűrű lombkoronája sötétsége, a nedvesség ködös kipárolgásai misztikus hangulatot árasztanak, amely a költészetben és a népmondákban is visszatükröződik. A Villikirály Ki nyargal a szélben az éjen át? Egy apa az, ő viszi kisfiát. Karjába szorítja gyermekét, Átadja teste melegét. - Fiam miért bújsz az ölebe, ki bánt? - Apám, nem látod a Villikirályt? Koronája fehérlik, uszálya suhan. - a köd gomolyog csak, csak a köd fiam. Goethe A mitológiában is többször találkozunk az égerfával. Jankovics leírása szerint az éger görög megfelelője Phoróneusz volt, aki Prométheusszal, Phaethónal és Kronosszal hozható kapcsolatba. Phoróneusz lehozta az égből a tüzet, amit a kovácsolásnál használt. Ez utal a Prométeusszal való azonosságra és arra, hogy az égerfa kitűnő faszenet ad. Az éger és Phaetón összefüggésére utal, hogy Vergilius szerint a halott Phaetónt sirató nővérei égerfákká változtak. Feltűnik Homérosz Odüsszeiájában, ahol a halál szigetét Aialét, amelyet Kirké birtokolt, szintén égerfák vették körül. Kalüpszó szigetén, ahol a nimfa hét évig tartotta fogva barlangjában Odüsszeuszt a temetői fái között találjuk az égert, mint a halál és feltámadás szimbólumát.
A kelta mitológiában az égerfát az óriás Bran és unokaöccse, Gwern király személyesítette meg. Branról azt mesélték, hogy egyszer keresztbe feküdt a folyón, s így seregei, mint égerfahídon átmasírozhattak rajta. Másszor hajóhadát tengeren közeledő erdőnek nézték, amelyet távol a parttól horgonyzott le, s ő maga hordta a vízben gázolva a partra az árut, így itt Bran, a hajót és a mólót személyesítette meg. Az égerfa nem hiányozhatott a finnugor mitológiából sem. A Kalevala-béli léha Lemminkeinen, hogy a tüzes sas képében reá és paripájára leselkedő halált kijátssza, nyírfává változik és égerfalegényt "dalol" maga helyett. A fanaptárban az égerfa hónapjába (március 18 - április 14.) esnek a tavaszünnepek, a meghaló és feltámadó növényisten alvilágból való visszatértének napjai. Az égerfa egyik francia neve, verne egyértelmûen utal is erre. Latinul ver "tavasz", vernare "megújul", Avernus pedig a tó neve, ahol az alvilág kijárata volt. Graves az égerfa más indogermán neveit a prehellén Halüsz (Alüsz) folyamistennõhöz, ill. Éliszhez, a túlvilági Elízium sziget királynőjéhez kapcsolja. Az égerfaisten valóban egyike a meghaló és feltámadó isteneknek (túl azon, hogy minden fa évenként "meghal és feltámad", az éger még "vérzik" is; fehér fája, ha megsebzik, vörösre színeződik. A lápvilággal a néphit szerint veszélyek társultak, számos mesebeli történetet ismerünk az embereket elnyelő lápokról. Így nem csodálható, hogy különösen a korábbi évszázadokban, az ördög és a boszorkányok fájának tekintették az lápvidékeken gyakori égerfát. A hiedelem szerint a boszorkányoknak égerfára volt szükségük ahhoz, hogy vihart kavarjanak. Az égert azonban nem tekintették mindig a gonosz fájának. Korán fakadó barkái miatt szerepe van a termékenységgel kapcsolatos varázslásokban is. A néphit szerint pl. a vemhes tehenek borjadzását segíti, ha 9 égertobozkát adnak nekik. A földműves babonák szerint vetéskor nagypénteken tört ágacskát kell szájba venni és a magot égerből font karikákból kell elővenni, ez távol tartja a földekről a verebeket. Ugyanígy elűzi az egereket és a vakondot, ha a palota, vagy föld négy sarkába nagypénteken tört égergallyat tűznek. Ugyanígy a nagypénteken, napkelte előtt szedett égergallyból font koszorú megóvja a házat a tűzvésztől. Az égerfa a magas gyantatartalma miatt közismerten alkalmas vizes területeken cölöpalapozásra. Kevésbé ismert a lehántott kéreg cserző/festőanyagkénti felhasználása. A különféle fák kérgét egyöntetűen csernek hívták írja KEMENDI Ágnes a festőnövényekről. „A cserhántás ideje tímárünnep volt, melyen családostul vettek részt. Féltették, óvták a lehántott kérget, nehogy megázzon, mert az eső kimossa belőle a cseranyagot. jó festékanyagot tartalmaz a tölgyek kérge, az éger, a lucfenyő és a nyírfakéreg. Fekete festésre legtöbbször égerhéjat használtak a kalaposok, a posztófestők, és a tímárok, de házilag is ezt használták. Az égerkéreg pácolás nélkül barna színt ad, a belső vörös színű háncsa: vörösbarnára színez, a kéreg vasgáliccal feketére fest. Ugyanígy készül a fekete írótinta is, csak kevés vízben töményebbre főzzük, és a kihűlő lében mézgát oldunk fel. Az égerfa apró áltobozai is alkalmasak festésre, ehhez nyár végén, még zölden szedjük, ekkor sárgásbarna levet adnak, vagy télen, mikorra már megfeketedtek, ekkor szürkét, vaspáccal feketét festenek.” A népi gyógyászatban hitték, hogy az éger megvéd a láztól, a fogfájástól és a szemölcsöktől is és az égerlevelek elűzik a szobából a bolhát. Hieromymus Bock 1661-ben kelt füveskönyve szerint megszabadulhatunk a bolháktól, ha a reggeli harmatos levelet a szobában szétszórjuk. A bolhák a sűrű lombon megtapadnak és egy óra múlva a lombbal együtt kisöpörhetjük őket. Az éger földrajzi nevekben is gyakorta előfordul. Magyarországon és Németországban is főleg a vízfolyások megnevezésében találjuk pl: Egervíz, Egres patak, Erlenbach. Települések nevében is gyakran felbukkan az éger pl: Eger, Zalaegerszeg, Egregy, Erlach. Kevéssé közismert azonban, hogy a Kolozsvárott található híres temető a Házsongárd nevét is összefüggésbe hozták az égerfával. A következtetés abból indul ki, hogy „az erdélyi és így a kolozsvári szászok egy része is az Alsó-Rajna mentéről, Flandriából, Hollandiából származott, láthatjuk, hogy a holland bongerd [bongerd] és boomgard [bómgard] jelentése
egyaránt ’gyümölcsöskert’. A Kolozsvár nyugati szomszédságában lévő Szászfenes első szász telepesei is valószínűleg ugyanarról a vidékről származtak, mint a kolozsváriak, innen a ma is Bongárd nevű patak, völgy. De menjünk tovább. Az ugyancsak holland-flamand hars [hársz] magyarul ’gyanta, mézga’, a boom pedig ’(élő)fa’. A kettő összevonásából való harsboom [hárszbóm] ’gyantát, mézgát tartalmazó fa’. Esetünkben tehát az enyves, másképp mézgás éger (Alnus glutinosa) jöhet számításba, melynek hajtásai kezdetben mézgától ragadósak, s amely a nedves termőhelyekre jellemző. Vagyis patakok, folyók partján, mocsaras helyeken fordul elő. Mivel a Házsongárd talaja eléggé nedves – az egyik Cigány-patak itt csörgedez le a völgybe, több helyütt, így a temetőben is nem egy jócskán nedves hely, mélyedés, forrás van –, elképzelhető, hogy a hegyoldal gyümölcsössé alakítása előtt az őshonos növényzet egyik alapvető eleme a mézgás éger volt. Csak feltételezni lehet, hogy az egykori házsongárdi égeresekre vonatkozó harsboom és a kezdetben, ugyancsak feltételezhetően még ’fáskert, liget’ jelentésű vagy ezt is jelentő boomgard összevonásából alakult ki az a harsboomgard [hárszbómgárd, amelyik azután a magyarban, sajátosságának megfelelően átalakult …hasonulással (hárszongárd), …Házsongárd lett”. Hazánk tájain igen ritka már az égeres láperdő. A bevezetőben említettük a hansági Csíkos Égererdőt, amely fokozottan védett terület. A Hanság megmaradt vizes élőhelyeit, láperdeit fűzi fel a „Hany Istók” tanösvény, amely a vidék legendás figurájáról a lápvilágban talált gyermekről kapta nevét. Az 5 km hosszú tanösvény kiindulópontja az Osli és Bősárkány között félúton található Esterházy Madárvárta, az ország egyik legrégebbi madárvártája, amely kiállítóhely is egyben. Innen az út a Csíkos Éger, majd az erősen elöregedett állományú Király-égeres mellett vezet a Király-tóig. Alexay a Szigetköz láperdeiről szóló írásában említi a területen ritka társulásokat, amelyeket a Duna elterelése előtt fedezett fel. A Szigetközben eredetileg is kevés láp volt található, mert a szabályozások előtt, a gyakori árvizek átöblítései miatt csak a mély vizű morotvákban alakulhattak ki lápok. Ilyenek a Mosoni Duna mentén az Arak közelében lévő, csaknem kör alakú morotva, a Feketeerdő és Mosonmagyaróvár közötti Parti-erdő peremén elterülő láp, és a hédervári Vadaskerti- erdőben egy erősen feltöltődött láp. A Magyarországi faóriások és famatuzsálemek adatbázisában 10 idős példányt regisztráltak. A legterebélyesebb példány 767 cm-es törzskörméretével Szombathelyen található, de figyelemre méltó három Heves megyei idős mézgás égerfa is, amelyek 5 és 6 m-t meghaladó a törzsük kerülete. Szép idős példányokat találunk Martonvásáron a Brunszvik Ferenc által létesített, 70 hektáros romantikus kastélyparkban. Itt is fellelhető a tájképi kertek csaknem elengedhetetlen tartozéka a tó, amelyet a parkon átfolyó Szent László-patak vizének felduzzasztásával alakítottak ki. A parkot még festőibbé teszi a gyönyörű fahídon megközelíthető sziget, hatalmas, árnyas fákkal és szabadtéri színpaddal. Itt áll a zeneszerző géniusz Beethoven szobra termetes kőrisek, égerek, mocsári ciprusok árnyékában.
Szerzők: Dr. Bariska Mihály, Dr. Bartha Dénes, Dr. Frank Norbert, Dr. Konkoly-Gyuró Éva, Dr. Lakatos Ferenc, Dr. Molnár Sándor, Dr. Szabó Ilona Szerkesztette: Dr. Bartha Dénes, Bús Mária, Ormos Balázs
