A megváltozott munkaképességű emberek és a nyílt munkaerőpiac
Kutatási zárótanulmány Készítette: Dr. Krémer Balázs Debrecen, 2008. február 15.
TARTALOMJEGYZÉK
I. A TÉMA ÉS ANNAK AKTUALITÁSA............................................................................. 3 II. A HAGYOMÁNYOS (CÉLSZERVEZETI, EQUAL, STB.) PARADIGMA ............... 5 II.1. A fogyatékos ember foglalkoztatása: szociális jog, és sajátos, szociális intézmény keretében nyújtott ellátás........................................................................................................ 5 II.2. Piaci részvétel támogatása – a piacoktól védett környezetben ....................................... 6 III. MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŰEK A NYÍLT MUNKAERŐPIACON – KÉT „MODELL”................................................................................................................... 10 III.1. Megváltozott munkaképességűek a nyílt munkaerőpiacon......................................... 10 III.2. A nyílt munkaerőpiacon megváltozott munkaképességű ember nincsen. Sérült, beteg, gyenge, elesett – az van….................................................................................................... 13 III.2.1. Munkaadói tapasztalatok arról – ami nincs és mégis van… ................................ 13 III.2.2. A nyílt piacon ismeretlen „szerep” a megváltozott munkaképességű munkavállaló… ................................................................................................................ 15 IV. MIK A TANULSÁGOK: MITŐL LENNE TÖBB ÁLLÁS? AZAZ: MITŐL LENNE MÁS A SZEREP?................................................................................................................... 18 IV.1. Képzés ......................................................................................................................... 18 IV.2. Munkaerő-piaci rugalmasság ...................................................................................... 21 IV.3. CSR – Vállalatok Társadalmi Felelősségvállalása...................................................... 22 IV.4. A produktivitási kockázatok részleges állami átvállalása........................................... 22 V. ÖSSZEFOGLALÁS: A „VÉDETT MUNKAHELYTŐL” – A „TÁMOGATOTT MUNKAVÁLLALÁS” FELÉ… ........................................................................................... 26
I. A téma és annak aktualitása A fogyatékos, tartósan beteg, sérült, megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása hagyományosan elkülönített, speciális szervezeti és pénzügyi kondíciókkal működő munkahelyeken történt, és lényegében ma is így történik. E speciális munkahelyek megnevezése időről időre megváltozott – megváltozik (szociális foglalkoztató, célszervezet, védett munkahely, akkreditált rehabilitációs munkahely, stb.), ám a sajátos tartalmi lényeg, az évtizedek óta semmit sem. A megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató szervezetek valamiféle sajátos jogállásra (besorolásra, akkreditációra, stb.) tesznek szert, és e sajátos jogi státuszuk következményeként más vállaltoknál kedvezőbb adóztatási szabályok vonatkoznak rájuk, valamint viszonylag jelentős állami szubvenciót, dotációt kapnak az általuk foglalkoztatott megváltozott munkaképességű dolgozóknak kifizetett bér, foglalkoztatási költség után, annak jellemzően egyénileg, az adott szervezetre megszabott arányában. A megváltozott munkaképességű embereket alkalmazó szervezetek ténykedését mindig is súlyos fenntartások és kifogások vették körül. Az utóbbi években felerősödött averziók – amelyek első pillanatra radikálisnak tűnt, ám, azóta nyilvánvalóvá váltan, gyakorlatilag hatástalan szabályozási változásokban vezetődtek le – nagyjából két alapvető kifogásra épültek. Az egyik, és a legkézenfekvőbb kifogás arról szólt, hogy a speciális szervezetek költségvetési támogatása egyre csak nőtt, méghozzá, tízmilliárdos nagyságrendekben. Dinamikáját tekintve a dotáció vált az egyik leggyorsabban növekedő jóléti kiadási tétellé. Másfelől – e radikálisan növekvő költségvetési tehernek nem látszódott az „ellenértéke”, az „ellentétele”: nem lett ettől érzékelhetően jobb a megváltozott munkaképességűek jövedelmi helyzete. Sem azáltal, hogy érzékelhetően több megváltozott munkaképességű ember jutott tisztességes jövedelemhez a támogatott, speciális szervezetek alkalmazottjaként; sem azáltal, hogy a speciális szervezetek munkavállalójaként olyan „rehabilitációs folyamaton” estek volna át, amely eljuttathatta volna őket valamiféle normál munkavégzési körülmények mellett végezhető, a nyílt munkaerőpiacokon elérhető állások, munkakörök betöltéséhez. Teljesen nyilvánvaló, hogy a fogyatékosság, a megváltozott munkaképesség okán nyújtott pénzbeni ellátások (első sorban: a rokkantnyugdíj) és egyéb támogatások (pl. a célszervezetek által biztosított dotált foglalkoztatás) iránti igények növekedése elsősorban nem a fizikai állapotok romlásának, hanem a munkaerő-piaci kiszorító tendenciák hatásának tudható be. Nagyrészt e beismerés következménye az, hogy a speciális munkahelyek és munkakörök számának még jelentős növekedése sem eredményezheti az igények, a szükségletek teljes körű lefedettségét. Azaz, a speciális, magasan szubvencionált munkahelyek és munkakörök 3
számának gyarapodása nemcsak azt a veszélyt vetíti előre, hogy finanszírozhatatlan költségvetési terhek keletkeznek – hanem azt is, hogy ettől semmit nem fog javulni az egészségi hátrányokkal küzdő emberek munkaerő-piaci helyzete. Ha a speciális munkahelyek számában nemhogy bővülésre, hanem egyenesen szűkülésre kell berendezkedni – akkor ennek ellensúlyozására, a helyzet romlásának megakadályozására gyakorlatilag egyetlen elvi lehetőség kínálkozik. Ez az elvi lehetőség a fogyatékos emberek nagyobb arányú nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedése, illetve ezen elvi lehetőség esélyeinek javítására, a létező speciális munkahelyek rehabilitációs tartalmainak, az itt történő foglalkoztatás átmeneti és a máshol történő elhelyezkedést megalapozó-támogató jellegének az elősegítése. Ez az elvi lehetőség igen nagy nyomatékkal jelent meg a fogyatékos emberek foglalkoztatását támogató, hazai és nemzetközi forrásokból finanszírozott programok, projektek elvárásaiban, pályázati követelményeiben. E folyamat részeként, talán a leghangsúlyosabban, explicit pályázati követelményként az EQUAL programok pályázati követelményei között tűnt fel az az elvárás, hogy a támogatott foglalkoztatást olyan átmeneti ideig tartó, fejlődési folyamatnak, „rehabilitációs folyamatnak” kell tekinteni, amely elvezet, kivezet a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedésekhez is. Jelen elemzés megrendelése is ennek a folyamatnak a része. A nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedések kapcsán érzékelhető nehézségek, kétes kimenetekkel és fenntarthatósággal kecsegtető eredmények láttán arra a kérdésre próbálunk meg a különféle szakértőkkel és munkaadókkal készült, egyéni és csoportos (fókusz-csoportos) interjúk alapján választ keresni, hogy vajon milyen nehézségek akadályozzák a megváltozott munkaképességűek nyílt munkaerőpiacokon való megjelenését, az oda történő átlépését, illetve, hogy milyen tanulságok szűrhetők le a viszonylag ritka nyílt munkaerő-piaci részvételek tapasztalataiból.
4
II. A hagyományos (célszervezeti, EQUAL, stb.) paradigma Sokan, így a témában megkérdezett hivatalnoki, kutató, fejlesztő szakemberek is alapvetően elfogadják a jelenlegi szervezeti és szabályozási kereteket, és ezen kereteket adottságnak tekintve, a kereteken belül keresik azokat a fejlesztési irányokat és lehetőségeket, amelyek a jelenleginél sikeresebb nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedéseket eredményezhetnek. Az alábbiakban tehát ezen hagyományos gondolkodásmód kereteit (ha úgy tetszik: korlátait), és az e kereteken belüli útkereséseket próbáljuk meg röviden összefoglalni.
II.1. A fogyatékos ember foglalkoztatása: szociális jog, és sajátos, szociális intézmény keretében nyújtott ellátás A hagyományos szociális gondolkodásmód – és ehhez illeszkedően, a fogyatékos emberek foglalkoztatására vonatkozó szociális gondolkodásmód – néhány megkérdőjelezhetetlen tézisre, mint axiómára épül. Ilyen axiómák a következők: ¾ Bármilyen társadalmi hátrányból valamiféle olyan jognak, jogosultságnak kell keletkeznie, amely enyhíti, kompenzálja e hátrányt. ¾ Fogyatékos, egészségkárosodott emberek esetében ezek a jogok a „leszázalékolás” a megváltozott munkaképességűvé nyilvánítás által keletkeznek és intézményesülnek. A megváltozott munkaképességűvé nyilvánításból származtatott jog a rokkantnyugdíjra való jog, valamint a speciális szervezeteknél történő foglalkoztatás esetén, a szervezet által megigényelhető dotációra való szervezeti jogosultság. ¾ Bármilyen szociális jog – valamilyen elkülönült, speciális, az állami szociálpolitikával szoros kapcsolatban álló szervezet által „váltható be” tényleges ellátássá. Ilyen speciális szervezet a pénzbeni és bizonyos természetbeni (pl. segédeszköz) ellátások esetében a társadalombiztosítás vagy az önkormányzat; más természetbeni és szolgáltatási jogosultság esetén az önkormányzati-állami fenntartású, illetve az állammal szoros finanszírozási és szerződési függésben álló nem-állami szolgáltató. E „szolgáltatói” körbe a sajátos ápoló-gondozó szolgáltatások mellett, nagyjából velük hasonló státuszba sorolhatóak az igen nagy arányban állami (közalapítványi, önkormányzati – szociális foglalkoztatók) fenntartású, illetve a különféle privát speciális foglalkoztatók, szervezetek is. 5
¾ Az állammal való szoros összefüggés alapvetően azt jelenti, hogy a speciális szervezetek működési szabályait és feltételeit az állami szabályozás határozza meg – a piaci hatások legfeljebb másodlagosként, addicionális követelményként jelennek meg (mint amilyen követelmény a lehívható dotáció felső korlátjának az árbevételhez történő hozzákapcsolása). ¾ A vonatkozó állami szabályozások (mint általában valamennyi állami befolyás és szabályozás) – a bemenetekre vonatkozó szabályozás, legyen szó akár követelményekről (pl. működési engedélyeztetés szabályai, az alkalmazandó munkaerőre vonatkozó követelmények), akár jogosultságokról (alapvetően: a finanszírozásra, a dotáció lehívhatóságára vonatkozó jogosultságok). A kimenetekre vonatkozó szabályok, így pl. a kibocsátásra, a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedésre vonatkozó elvárások „puhák”, kemény eszközökkel nem érvényesíthetőek, inkább vágyak, törekvések, elvi célkitűzések. ¾ Ebben a sajátos működési környezetben bárminemű feladat, cél elérése az állami szabályozás „kemény” keretei között képzelhetők el – a piacokkal való érintkezések, a piaci elvárásoknak való megfelelések a „puha” elvárások, vágyak körébe sorolható körülmények, követelmények.
II.2. Piaci részvétel támogatása – a piacoktól védett környezetben A fenti körülményeket elfogadva erőteljesen lehatárolhatók azok az elvi esélyek, lehetőségek, amelyek a piacoktól távoli, a piaci hatásoktól védett környezetben ellátott feladatok teljesítése révén a piacokon való részvételt támogathatják. Ám, a hagyományos paradigma kereteit elfogadva, mégiscsak ezeknek a lehetőségeknek a kiaknázása jelentheti a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedés elősegítésének kizárólagos feltételrendszerét. E lehetőségeket, azok kibontakoztatását jelölték meg a legfontosabb feladatoknak a területen dolgozó, általunk megkérdezett szakértők is, mégpedig a következőkben: ¾ A támogatott szervezetekben és programokban lehetőleg olyan munkakörökben kell alkalmazni a megváltozott munkaképességű embereket, amely munkakörökben jelentkezik nyílt munkaerő-piaci kereslet is. Tehát, ha a megváltozott munkaképességű munkavállalók munkatapasztalatra, referenciákra tesznek szert olyan munkakörökben, amelyekben van álláslehetőség – akkor ez javítja az esélyeiket arra, hogy az adott munkakörben a nyílt munkaerőpiacokon is elhelyezkedjenek. Elvi reményként gyakran megfogalmazódik – bár ilyen tapasztalatról nincsen tudomásunk -, hogy a nyílt
6
munkaerőpiacra nemcsak alkalmazottként, egyéni munkavállalóként, hanem „normál” nem speciális (dotációt igénybe nem vevő, a piaci bevételeiből megélő) vállalkozás, szervezet létrehozása és működtetése révén is nyílhat így esély. ¾ Ha ilyen munkák megszervezésére, ilyen munkák révén előálló termékek vagy szolgáltatások megrendeléseinek megszerzésére nincsen lehetőség – akkor is, a rendszeres munkavégzés, munkatapasztalat, a „munkában való tanulás” („learning by doing”), a munkavégzés „komolyan vétele” révén enyhíthetők, kompenzálhatók az egészségkárosodásból származó munkaerő-piaci hátrányok. ¾ Az utóbbi idők legnépszerűbb, a fenti keretekhez illeszkedő gondolata az, hogy akár a támogatott, speciális foglalkoztatást végző szervezet keretein belül, akár attól függetlenül, állami forrásokból működtetett civil szervezetek keretein belül működtetett szolgáltatások révén kellene segíteni a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedéseket. Ilyen szolgáltatások lehetnek részben az általános munkaerő-piaci, álláskeresési szolgáltatások „szakosodott” verziói (álláskeresési információszolgáltatás és tanácsadás, speciális közvetítés, képzések és felkészítő tréningek, stb.), illetve a munkavégzést segítő, speciálisan a fogyatékos emberek részére megtervezett és megszervezett szolgáltatások (pl. távmunka megszervezése és „logisztikája”, szállító szolgáltatás, stb.). ¾ Végül, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a szolgáltatási lehetőségek, amelyek „fogyasztói” nem maguk a megváltozott munkaképességű emberek, hanem az őket foglalkoztató nyílt munkaerő-piaci foglalkoztatók, munkaadók. Ilyen jellegű szolgáltatások pl. a munkahelyek és műhelyek akadálymentesítését támogató ergonómiai, mérnöki szolgáltatások; a rendkívüli helyzetekben hívható, közvetlen „zöld számok”, mediáló szolgáltatások, stb.) A felmerült javaslatok ésszerűeknek és megvalósíthatóknak tűnnek – ám a jelenlegi helyzet, a fennálló keretek a legtöbb esetben rendkívül messze állnak az előbbiekben megfogalmazottaktól. Meglehetősen hiú ábrándnak tűnik, hogy a megváltozott munkaképességűeket nagy tömegben foglalkoztató szervezetek épp azokban a konjunkturális piaci szegmensekben legyenek képesek versenyképesen működni, ahol amúgy is éles a piaci verseny. Valójában ennek az ellenkezője a jellemző: a bértámogatás révén leginkább azokat a munkákat lehet megszerezni, amelyek iránti kereslet kizárólag a minél alacsonyabb bérköltségeken dől el, és nem igényelnek sem sajátos kvalifikált munkaerőt, sem magas értékű, speciális tőkebefektetéseket. A támogatott szervezetek által végzett munkák jellemzően manufaktúra jellegű, alacsony hozzáadott értéket jelentő munkák (ennyiben: a speciális szervezetek a „kínai termékekkel” ver7
sengő, azoknál olcsóbb áru produktumokat állítanak elő). Azt mondhatjuk, hogy szerencsére – a magyar gazdaságban, a nyílt munkaerőpiacokon nem jellemző az, hogy hasonló munkakörökre jelentős kereslet mutatkozna. Ennek folyományaként, a hasonló munkakörökben szerzett tapasztalatok még tágabb körben sem teremtenek jelentős esély-javulást hasonló munkakörök betöltésére. Bonyolultabb kérdés a szolgáltatások hangsúlyainak megítélése. Hasonló szolgáltatási tartalmak ugyanis a mainstream európai gondolkodásmódokban is igen nagy jelentőségűek, hasonló szolgáltatásfejlesztések a jelenkori európai fogyaték-ügyben is igen nagy számban, jelentős politikai és szakmai hangsúlyokkal jelennek meg. Ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek a szolgáltatási tartalmak a fejlett európai és amerikai (USA, Kanada) országokban más intézményi, szakmai és kulturális kontextusban jelennek meg. Ezekben az országokban ugyanis az ’50-es években megkezdődött, és gyakorlatilag a ’60-as évekre be is fejeződött az az átalakulás, amely a fogyatékosok foglalkoztatása területén a mai magyar védett szervezetek világával igen rokon „shektered employment” politikájáról átért minden politikai-szakmai beavatkozást a nyílt munkaerő-piaci vállalkozások, munkaadók munkahelyein ténykedő „supported employment” („támogatott foglalkoztatás”) politikájára. Más szavakkal azt mondhatnánk, hogy a hazai környezetben egyre népszerűbb, a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását támogató szolgáltatások ottani „terepe” azoknak a „normál” munkahelyeknek a világa, ahol úgy dolgoznak megváltozott munkaképességű emberek, hogy a támogatások nem a sajátos működésű engedélyekkel rendelkező szervezetek működését támogatják. Hanem bármilyen foglalkoztató számára a foglalkoztatás költségeit csökkentő kedvezményeket adnak az általa foglalkoztatott valamennyi megváltozott munkaképességű munkavállaló után; illetve, ahol a munkavállaló fogyatékos ember speciális támogatásokban részesülhet, ha bárhol elhelyezkedik. Magyarországra még egyáltalán nem ért el ez a fajta támogatási politika, nálunk a nyílt munkaerőpiacon sem a munkaadó, sem a munkavállaló nem élvez semmilyen támogatást egy megváltozott munkaképességű munkavállalása esetén – nálunk a támogatások kizárólagos alanya az elkülönült, sajátos állami szabályozás hatálya alatt álló szervezet. A fejlett országok „korszerű” támogatási gyakorlatával, a támogatott foglalkoztatás szakmai politikájával szemben – ezt az alapvető sajátosságot tekinthetjük a címben jelzett hagyományos paradigma sarokkövének. A piaci foglalkoztatás sem munkaadói, sem munkavállalói oldalról nem élvez támogatást – csak a piacokon kívüli, attól lényegében elzárt, a fo-
8
gyatékos embereket „tömegesen” alkalmazó szervezetek vehetnek igénybe állami támogatást, szubvenciót, kedvezményt. Értelemszerűen – a fejlett országoknak a mienkről alapjaiban különböző támogatásfilozófiája és gyakorlata alapján vélhetjük úgy, hogy a hagyományos paradigma keretein belüli fejlesztések, átalakítások, reformok lehetőségeit igen korlátozottak.
9
III. Megváltozott munkaképességűek a nyílt munkaerőpiacon – két „modell” III.1. Megváltozott munkaképességűek a nyílt munkaerőpiacon Számos munkaadóval készült interjúink során egyetlen esetben találkoztunk azzal, hogy egy cég – történetesen az ország egyik legnagyobb, külföldi tulajdonban álló cége – tudatos stratégiaként alkalmazott megváltozott munkaképességű munkavállalókat. Szeretnénk előre jelezni: az itteni tapasztalatok nem feltétlenül progresszív perspektívákat jeleznek a megváltozott munkaképességűek nyílt munkaerő-piaci alkalmazása dolgában. Egyrészt, már maga az alkalmazás körülményei sem felelnek meg teljes mértékben a nyílt piaci foglalkoztatás elvi kereteinek (a cég pályázati támogatást kapott arra, hogy callcenterében megváltozott munkaképességűeket alkalmazzon). Az is igencsak komoly óvatosságra int, hogy a nyílt piaci foglalkoztatás egyáltalán nem jelent „integrált” foglalkoztatást. A cég a vizsgált szervezeti egységében (a call centerben) alkalmazza gyakorlatilag az összes megváltozott munkaképességű munkavállalót (a 2000 fős alkalmazott létszámból 24-en megváltozott munkaképességűek – köztük 23-an a call centerben dolgoznak). A call centerben található egy külön csoport – a „tudakozó csoport”, amely kizárólag megváltozott munkavégző képességű munkatársakból áll (11 fő). A sajátos szegregáció mögött ugyanazokat az előítéleteket találjuk, mint általában: „És azt gondolom mindenképp ez egy társadalmi felelősségvállalás ilyen szinten. De tudatos döntés volt, tehát szerettük volna megadni a lehetőséget ezeknek a munkavállalóknak is, hogy egyrészről hogy munkához jussanak, másrészről pedig azt gondoltuk, hogy a call center tevékenység az tipikusan az a munkakör, amihez nem szükséges az, hogy valaki, hát idézőjelesen ugye fizikálisan egészséges legyen, tehát megfelelnek ezek a munkavállalók is, akik csökkent képességűek.” Mindezzel együtt, a dolgot nem kell titkolni akkor, ha ebből egyéb hasznok származnak. Ilyen haszon az, ha a cég ezáltal bekerülhet a médiába, ha mindez a cég társadalmi felelősségvállalását, elkötelezettségét, jóindulatát hathatósan reklámozza: „V1: Hanem azt kell, hogy mondjam, folyamatosan vannak látogatóink külföldről is, és ezt igazából a többiek is használják, tehát hogy mi ezt hogy kezdtük el csinálni, hogy van ma. És
10
meg kell mondjam, minden hónapban vannak látogatók, minden hónapban prezentálom, beszélgetünk erről, hogy hogyan kezdtük el foglalkoztatni őket, milyen tapasztalataink vannak. Tehát azt mondom, hogy mások is példaként használják a mi üzletpolitikánkat. K: A saját cégen belülről vagy kívülről vannak a látogatók? V1: Kívülről. V2: Kívülről. Abszolút kívülről. V1: Akár a média részéről. Még a Strucc című műsorban volt riportfilm, vagy legutóbb a TV2n is, Duna tv-n, számos ilyen civil… V2: Rádióban,… V1: akár civil szervezet vagy egyéb ilyen amatőr filmesek megkeresnek minket. K: És akkor ők… V1: Igen. Akár a mozgáskorlátozott kollega oldaláról készítenek filmet, akár a mi oldalunkról. De természetesen minket mindig megkérdeznek.“ És természetesen, a jó média-megjelenés, az olcsó reklám egyéb módokon is behozza a ráfordításokat. Így pl. a cég több kormányzati és civil díjat nyert áldásos ténykedése eredményeképpen, és valamennyi díj önmagában is újabb és újabb reklám, média-megjelenés – és valamennyi elnyert díj feltüntethető más vállalati reklámanyagokon, a vállalat jóhírét és társadalmi elfogadottságát erősíteni szándékozó kommunikációs csatornán. Mielőtt azonban abba hibába esnénk, hogy „fanyalgásaink” elragadtassanak bennünket, érdemes e visszásnak is tartható megnyilvánulások mögé is látnunk. Egyrészt, nem szabad elfelejteni azt, hogy mégiscsak itt tucatnyi mozgáskorlátozottnak lett állása, sőt, már évek óta van is állása. Hogy egy munkaadó a hasznát keresi, hogy még ilyen speciális esetben is a hasznát keresi – ez ellen lehetnek esztétikai kifogásaink, de azért, jobb mindezt – különösen a piaci szférában – természetesnek tartani. Másrészt, a munkaadói tapasztalatok, az emberekkel való közvetlen kapcsolat akkor is egyfajta árnyalt, a nehézségeket kezelhető, megértő modorban tárgyaló, ugyanakkor az előnyöket elismerő és értékelő hozzáállást eredményez az évek múltával, ha az eredeti célok kissé cinikusnak tarthatók voltak is: „V1: Tehát sokkal többet kellett törődni velük abból a szempontból, hogy ők érezzék azt, hogy ők képesek megfelelni az általam támasztott elvárásoknak. Merthogy az elvárásokban nyilván meg kellett felelni az elvárásoknak, amit többiekkel szemben is támasztunk, hiszen mégiscsak egy mobil, egy vezető mobilkommunikációs cégről van szó. Tehát nem engedhetjük meg, hogy
11
abból a minőségből alább adjunk, mint amit az ügyfeleink megszoktak. Ez mindenképpen nehézséget okozott. Erre volt külön a HEA-tól is kirendelve. A HEA-tól, ugye? V2: Igen. Egy segítő. V1: Kirendelve egy szociális munkás.” „A problémák, azt már mondtam, hogy a betanulás folyamatában sokan jelezték azt hogy ők nem érzik magukat alkalmasnak arra, hogy ők elsajátítsák mindazt a tudást, amire szükség van ahhoz, hogy ügyintézőként, normál ügyintézőként foglalkoztassuk őket. Tehát ugye alapvetően és a normál ügyintézőknek is a tanítás folyamata az kb. egy 6-8 hetes időszak, ami elég megfeszített. Mert úgy néz ki, hogy amit egyik nap tanultak, annak másnap számot kell adni a tudásról. Tehát egyből tesztírás következik igazándiból.” „Akár azzal is probléma volt, hogy ugye nem voltak ahhoz hozzászokva, a V1 az előbb említette, hogy többen voltak közöttük, akik 15 éve nem dolgoztak. Nem voltak hozzászokva, hogy bizony oda kell érni egy bizonyos időre, mert elkezdődik mondjuk a képzés. Hogy elkezdődik a munkaideje és operátorként kezelnie kellene a hívásokat, mert ott lenne az ügyfél a vonalban már.” „Nehézséget okozott az is, hogy esetleg olyan betegséggel küszködnek, ami, ami mondjuk gyógyszer. Volt olyan, volt olyan közöttük, aki azt mondta, hogy 10 óráig nem tud fölkelni reggel, mert ő beveszi a gyógyszerét, nem tudom én, 6 órakor, neki akkor még le kell feküdnie, akkor még nem tud elindulni.” De, a nehézségek mellett határozott, igen markáns megfogalmazásokban jelennek meg az előnyök is: „Azt mondhatjuk, hogy a motiváltságuk és a lojalitásuk lényegesen magasabb, mint az átlag munkavállalónak. Tehát míg egy átlag munkavállaló teljesen tisztában van a képességeivel és a lehetőségeivel és elindul a munkaerő piacon, keres magának más munkahelyet, egy csökkent munkaképességű kollega jobban megbecsüli, hogyha érzi, hogy bevált neki egy munkahely, egy munkáltató. És azért ezek a juttatások, ezek nagyon sokat számítanak, hogy őket behozzuk a munkahelyre, hogy hazaszállítjuk a munka végén, hogy az ajtó kinyílik, hogyha a kerekes székkel jön, kitárul az ajtó és nem kell neki manuálisan nyitogatnia, hogy akadálymentesítve eljut itt házon belül bárhová, ezek mind olyan plusz juttatások, amik a béren felül vannak és az ő komfortérzetükhöz hozzájárulnak.”
12
„Én azt gondolom, hogy ők alapvetően egy állandó munkahelynek tekintik a call centert, míg egy normál munkavállaló egy lépcsőnek az életében.” „Sokkal rugalmasabbak nyilván azok, akik huszonévesen, egészségesen ide jönnek, és ha viszszamegyünk az előző kérdésre, hogy szerintem elsősorban ugye karrierlépcsőnek tekintik, karrier út van előttük, az lebeg és azt mondják, hogy eljönnek operátornak és aztán majd továbblépnek. Míg egy mozgáskorlátozott kollega örül ennek a lehetőségnek is nyilván. Ő ezért jobban megbecsüli, mert egyrészt nem látja azt, hogy milyen karrier lehetőségei vannak, milyen egyéb lehetőségei vannak vagy nem is hisz ebben annyira, mint egy egészséges kolléga.” Ha tehát a tapasztalatokat tárgyilagosan akarjuk összefoglalni, akkor hajlunk arra, hogy elfogadjuk interjúalanyunk értékelését: „Tehát igazándiból azt kell, hogy mondjam, hogy hatalmas feladat ez. Már csak azért is, mert mind a két oldalról kell az a megfeszített akarás, hogy valaki, valaki tudjon egyáltalán munkát vállalni. Itt Magyarországon én azt gondolom, hogy ez különösen fontos, már csak azért is, mert nagyon kevés a lehetőség arra, hogy csökkent munkaképességűként munkát vállaljon valaki. Úgyhogy ez egy kölcsönös nagyon kemény erőfeszítés volt mind a két félnek, hogy, hogy ezek a munkavállalók itt maradjanak a cégnél és tudjunk nekik valamiféle lehetőséget kínálni.” Ezen kívül még két más cég esetében történt említés megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáról. Egy munkakölcsönzéssel foglalkozó cég munkatársa beszámolt arról, hogy a nyilvántartásukban van néhány „kölcsönözhető” munkatárs – akiknek a fogyatékossága nem látható, és legfeljebb az amúgy is „bejáratott ügyfél” munkatársait szokták ebbe beavatni. A másik esetről egy textilüzemi-kisvállalkozó számolt be: ők bedolgozóként többször adtak megbízást megváltozott munkaképességűeket alkalmazó célszervezetnek.
III.2. A nyílt munkaerőpiacon megváltozott munkaképességű ember nincsen. Sérült, beteg, gyenge, elesett – az van… III.2.1. Munkaadói tapasztalatok arról – ami nincs és mégis van… A multinacionális cégek munkaügyesei, valamint kis- és középvállalatok menedzserei körében elvégzett egyéni és csoportos interjúink meglepő tapasztalata volt az, hogy első kérdésünkre, mely szerint „volt-e tapasztalatuk megváltozott munkaképességű ember foglalkoztatá-
13
sa dolgában?” – a válaszolók túlnyomó többsége azt felelte, hogy nem. Ez még talán nem is volt annyira meglepő – tudjuk, hogy kevés megváltozott munkaképességű ember dolgozik a nyílt munkaerőpiacokon. Meglepetésünk azonban gyakran fokozódott akkor, amikor – akár felsőfokú végzettségű, személyzeti munkára specializálódott – interjúalanyainkról az derült ki, hogy még nagyjából sem értik azt, hogy kikre utal a megváltozott munkaképesség fogalma. A meglepetések mindezek után tetőztek. Többször visszatérő eleme volt beszélgetésünknek az, hogy, bár megváltozott munkaképességű kollégákról szerzett tapasztalatokról nem tudtak beszámolni interjúalanyaink – azért „vak”, „rossz a keze”, „levették a mellét”, „by pass eret operáltak a szívébe”, stb. kollégákról szóló tapasztalatokról már igen sokan beszámoltak. „Nekem egyszer volt, felvételiző jelölt akiről nem is lehetett észre venni hogy bármi is történt vele, de aztán mondta hogy a térde alatt műlábat hord. Fiatal srác volt… Nekem abszolút nem tűnt fel, mackósan járt - csak később utalt erre a problémára.” Másik interjúalanyunk, aki könyvelő és adótanácsadó cégét vezeti, a beszélgetés egy elég késői fázisában, önmagának is meglepetést okozva kiáltott fel, hogy: „De hát, a kolléganőm, hát, mondhatnám, a helyettesem – őt tulajdonképpen … szóval, neki rossz a keze, kezet nyújtani is bal kézzel nyújt. De, hát ő nem megváltozott munkaképességű, ő ugyanúgy tud mindent, mint bármelyikünk, sőt, az adóügyekben ő a legjobb – meg még fél kézzel is gyorsabban gépel nálam. Nem, ő nem olyan… az nálunk úgy van, hogy hat nő dolgozik az irodában, és mindig beosztjuk, hogy este ki rak rendet munka után, mert akkor nem alkalmazunk takarítót. És, hát mondtuk ennek a kolléganőnknek, hogy elegen vagyunk, be tudjuk osztani úgy, hogy neki ne kelljen – amire ő úgy megsértődött! Hogy, hát igenis, ő is ki tud takarítani, meg minden. Meg kell mondjam, még sohasem lestem meg, hogy hogyan fogja a rossz kezével a lapátot amikor felseper – de épp olyan rend van az ő takarítása után is, mint bármelyik másikunk után…” Hogy sérült, beteg emberek mi alapján lehetnek fel sem tűnő, teljességgel beilleszkedett tagjai munkaszervezeteknek, kollektíváknak – erre nem lehet egyféle választ adni. Olykor a sérültség, a fogyatékosság nem jelent gátló, korlátozó tényezőt az adott munka elvégzésében: pl. egy vak ügyvédről nem tűnik fel, hogy vak – akkor, ha amúgy a munkáját megbízhatóan végző, jó ügyvéd.
14
Máskor a fogyatékosság, a betegség épp úgy a kollégáktól elviselhető gyengeségek közé sorolódik, mint másnál a túl hangos beszéde, a kövérsége vagy éppen a „nehéz természete”. Ismét máskor valamiféle sajnálat, részvét, segíteni akarás teszi megszokottá, természetessé a sérült kollégák beilleszkedését. Különösen gyakran figyelhető meg ez olyan esetekben, amikor a régebben ott dolgozó kolléga az együtt-dolgozás alatt, az ottani munkához köthetően sérül meg, betegszik meg – ilyenkor egyfajta rossz lelkiismeret és felelősségvállalás kötelezettséggé teszi azt, hogy „ne tetézze a bajt” a munkahely azzal, hogy kiveti magából a kollégát. Összefoglalva tehát úgy tűnik, hogy a munkahelyeken számos beteg, sérült, „valamilyen baja van” embert találhatunk – akik integrált formában dolgoznak, pénzt keresnek a nyílt piacokon. Ám ezek az emberek – a kollégák, a főnökök, a munkaadók érzékelése és értékítélete szerint: nem „megváltozott munkaképességű” munkavállalók – és éppen annyit követelnek tőlük is, mint „egészséges” kollégáiktól. Az ellentmondás feloldására teszünk kísérletet a következőkben.
III.2.2. A nyílt piacon ismeretlen „szerep” a megváltozott munkaképességű munkavállaló… Korábbi tanulmányunkban 1 a megváltozott munkaképességű munkavállalókkal, munkát kereső emberekkel elkészült interjúink alapján fejtettük ki az alábbiakat: „Valamikor a két világháború között Talcott Parsons, a szociológiai rendszerelméletek atyjának tartott amerikai szociológus írt egy kis pamfletet a „Betegség, mint szerep” címen. Parsons sziporkázó szellemességgel kifejtett ötlete az a meglátás volt, hogy valaki nem az egészségi állapota szerint „beteg”, hanem attól, hogy elfogadja azokat az intézményes mechanizmusokat és játékszabályokat, amelyeket egy betegnek követnie kell. Elmegy az orvoshoz, elfogadja az egészségügyi szolgálatok és szolgáltatók ügyfeleire (a „betegekre”) vonatkozó játékszabályokat, tudomásul veszi azt, hogy neki mindent meg kell tennie a gyógyulás érdekében, különösen, bizonyos köteles rituálékat (a terápiák, az ágyban fekvő életformák, a gyógyszerszedés rítusait) minden körülmények között követnie kell. Parsons olykor a szociológiától szokatlan irónia felségterületeire is elmerészkedik: a szerep leírásai közben minden olvasóban felderengenek a szerep szabályait kitűnően elsajátító és előadó hipochonder ismerősei – miközben felderengenek azok a betegségeiket eltitkoló, a beteg szerepeiket viselni 1
Dr. Krémer Balázs – Nagy Zita Éva: A fogyatékos és megváltozott munkaképességű emberek munkaéletútjának, valamint jövőbeni képzési és munkavállaláshoz kötődő terveinek feltárása. Kutatási zárójelentés. Készült a Motiváció Alapítvány megbízásából, a jelen kutatást is magába foglaló EQUAL program keretében.
15
nem hajlandó ismerősök és helyzetek – akiket, amelyekben minden biológiai állapot ismérv szerinti betegség állapotban sem kezelt senki sem betegként. Parsons és a fenti pamflet gondolata nagyságrendileg „felturbózott” formában jelent meg a feminista tanokban, a nőtudományban, a „gender” és a „szex” fogalmának kettéválasztásában. Maga a gondolat itt is a természeti jelenség és annak (azzal összefüggésben álló) társadalmi jelentéstartalmainak a különválása. A „gender-studies” alapvetése az, hogy nem a női nem biológikumából lehet levezetni azt, hogy milyenek, mit akarnak, mire törekedhetnek a nők, hanem a nem „társadalmi” jelentéséből. Nem azért olyanok a nők, mert egy kromoszómájuk különbözik a férfiakétól – hanem azért, mert a társadalomnak a nőkre vonatkozó elvárásait, kényszereit, mintáit, normáit akaratuktól függetlenül is kénytelenek követni. Ha a megváltozott munkaképességűek munkaerőpiaci és társadalmi pozícióit és helyzeteit meg akarjuk érteni, akkor itt is termékenyebb, helyesebb, ha nem fizikai állapotként, hanem társadalmi szerepként akarjuk értelmezni a megváltozott munkaképesség állapotát. Megközelítésünk mellett egy elég erős érv az, hogy maga a kategória – az nem természeti, biológiai, vagy orvosi kategória, hanem nagyon is társadalmi fogalom. Minden a témával foglalkozó irodalom rögzítette azt a tényt, amit jelen kutatásunk is megerősít, nevezetesen, hogy alkalmasint makkegészséges embereket is lehet megváltozott munkaképességűnek minősíteni, a megváltozott munkaképesség legalább annyira a munkaerőpiacok gazdasági és társadalmi kondícióira vonatkozó ítélet, mint amennyire egyes emberek fizikai-mentális állapotának minősítése.” A „megváltozott munkaképesség” tehát azért szerep, mert sajátos szabályok szerinti viselkedést vár el, e sajátos szabályok érvényesülését intézményes szabályok és normák biztosítják, és a társadalom világosan kijelöli azokat a „színpadokat” – történetesen a célszervezetek, támogatott szervezetek világát és az őket körbevevő fogyatékügyi intézményeket és szabályokat – ahol ezen szerepek eljátszhatók, betölthetők. A nyílt munkaerőpiac – a megváltozott munkavégző képességűek foglalkoztatásának jelenlegi keretei mellett – már csak belső logikájából kifolyólag sem lehet „színpada” e szerepnek: „Tehát ez tipikusan a pozitív diszkrimináció, én mindenkitől azt várom el, és az a mérce, hogy teljesítsen x darab bármit naponta, hetente, havonta, addig mondjuk azt, hogy egy megváltozott munkaképességű teljesíthessen csak 20 %-kal kevesebbet, és őneki az legyen az elvárás vagy a mérce. És ezt nem teszik meg a cégek. Nyilván, mivel hogy üzleti érdekük fűződik
16
hozzá. (…), de ami az alapvető érdekellentétet adja, hogy manapság a multicégeknél le vannak osztva az üzleti célok. Tehát kitalálják, valahol a multicégnek az igazgató tanácsa, hogy 2008-ban azt szeretnénk elérni, hogy 5 %-kal nőjön valami, és nem tudom, 10 százalékkal mérséklődjön egy másik mutató, és akkor ezt elkezdi lefele bontani az egyre kisebb szintű igazgatók részére, és megkapja egy vezető, mondjuk egy középvezető, hogy neki mit kell teljesíteni és őneki ez az érdeke. És nem érdekli, hogy milyen emberekkel vagy hogyan, de ha ezt nem valósítja meg, akkor mondjuk a fizetése 20-30-40 %-ától elesik. És mivel ennyire zsebre megy, ezért aztán lejjebb szorul a jóérzés. (…) A vezetőnek az az egyetlen anyagi érdeke, hogy az üzleti célokat teljesítse.” A fogyatékosság, a megváltozott munkaképesség szerepként (méghozzá társadalmi kényszerként eljátszandó szerepként) kultúraként, és ezzel együtt stigmaként való tárgyalása (pl. Foucoult, Derrida) – elsősorban a fogyatékos emberek társadalmi kirekesztettségét, sőt, a kirekesztettséget interiorizáló kényszerként való tárgyalását szokta megalapozni. A megváltozott munkaképességű szerep „betöltésével”, elfogadásával, az azzal való azonosulással ez esetben sajátos, alacsony megbecsültségű, alacsony társadalmi elfogadottságot jelentő szerep határozódik meg. Ez a negatív kicsengés jelenleg a munkaadói oldalon is jelentkezik. Munkaadóként megjelenni egy olyan színpadon, ahol a „megváltozott munkaképesség” szerepét is eljátsszák – ezt az üzleti stratégiák és imidzs szempontjából megkérdezetteink többsége számára jobbnak tűnik elkerülni. Az ilyen munkahelyek ugyanis alacsony presztízsű, értéktelen terméket előállító, az állami támogatások – hol törvényes, hol nem annyira törvényes – lecsapolásából élő munkahelyek. Ha valaki ambiciózus, önmagában, cége termékeiben, szolgáltatásaiban, versenyképességében bízó vállalkozó – akkor nem értékelheti le magát annyira, hogy ezen alacsony presztízsű közeg játékszabályait elfogadja, képviselje.
17
IV. Mik a tanulságok: mitől lenne több állás? Azaz: mitől lenne más a szerep? Az eddigi fejtegetésünk egyik legnyilvánvalóbb konklúziója az, hogy a jelenlegi játékszabályok, szerepek és dramaturgiák elfogadásával aligha lehet lényegesen jobbítani a fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberek nyílt munkaerő-piaci megjelenésén. Ha arról gondolkodunk, hogy mitől, hogyan fog több megváltozott munkaképességű ember a nyílt munkaerőpiacon állást, munkát, pénzkereseti lehetőséget találni – akkor ehhez mindenek előtt a korábbi, elavult „szerepeket”, ezzel együtt magát a színdarabot és a dramaturgiát is, muszáj újraírni. Az alábbiakban elég kockázatos eljárást alkalmazva fogunk kísérletet tenni a szerepek, dramaturgiák újraírásához. Azokból a ritka kivételekből, amelyekben állapotuk szerint fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberek a szerepeikből kilépve munkát találtak a nyílt munkaerőpiacokon – megkísérlünk általánosított következtetéseket tenni. Kockázatosnak tűnő kísérletünkben némi bátorítást ad az, hogy felvetéseinket az interjúk során „teszteltük” vállalkozók, munkaadók körében is – és ők az alábbiakban felvetett szempontokkal jellemzően egyetértettek annyiban, hogy ilyen irányú változásoktól lehetne nagyobb arányú nyílt munkapiaci elhelyezkedést remélni.
IV.1. Képzés A nyílt munkaerőpiacokon megjelenő fogyatékos, egészségkárosodott emberek közül a legerősebb példákkal, minta-értékekkel mindig az igen magas, speciális kvalifikációjú munkavállalók szoktak feltűnni: a vak ügyvéd és zongoraművész, a féllábú szociálpolitikus intézményigazgató, a fél karjára lebénult adótanácsadó, stb. Lehetne azt mondani, hogy ezek a példák csak ritka kivételek, csak a ritka tehetségek bírnak így kitörni. Ám – hogy stílszerűen fogalmazzunk -, az efféle érvelés kissé sántít. Nem arról van ugyanis szó, hogy a sok vak zongorista közül a rendkívüli tehetség ki tud törni; nem arról van szó, hogy a sok vak jogász közül van, aki a magas presztízsű ügyvédi pályán is sikeres, stb. Inkább az a helyzet, hogy a fogyatékos emberek jellemzően egyszerűen nem jutnak el a speciális, magas kvalifikációjú végzettséget nyújtó iskolákba. Emlékeztetnünk kell ezügyben arra, hogy az elmúlt években megélt ritka nagy arányú, robbanás-szerű oktatási expanzió ellenére – a fogyatékos diákok ma is kivételesnek, kuriózumnak számítanak az
18
egyetemeken, és szintén nem hozta az expanzió a fogyatékos diákok jelenlétének bővülését a középiskolákban sem. Mindemellett nem csupán szakértői, hanem az EU diplomáciai javaslataiban is egyre gyakrabban szerepel az az utalás, amely szerint a fogyatékosság nem is elsősorban a munkaerőpiacokon jelentkező hátránytényező. Hanem, a munkaerő-piaci hátrányok inkább következményei annak, hogy a fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberek egyszerűen nem jutnak megfelelő iskolai végzettséghez, képzettséghez iskolai pályafutásuk során – aminek logikus folyománya az is, hogy megfelelő munkához sem képesek jutni. Bár a fenti tézis nem kimondottan a magyar helyzet kritikájaként fogalmazódott meg, és, bár más országok fogyatékos emberekre vonatkozó képzési politikáit nem ismerjük – a hazai viszonyok igencsak plasztikusan alátámasztják az Unió ajánlásainak megalapozottságát. Magyarországon a fogyatékos embereknek, fogyatékosságukhoz igazodva korlátozott számú képzési lehetőséget szokás felkínálni. Ez a néhány speciális, a fogyatékossághoz igazodó képzési irány sok szempontból nem egy-egy szakma, hanem a megváltozott munkaképességű szerep betanulásának-megtanulásának a helyszíne. Maga a fogyatékossághoz kötött képzési lehetőség – egy elég bizarr, embertelen gondolat. Képzeljük el, ha a matematikai képességekben gyenge, fogyatékos diákok képzését az intézményes terelgetések néhány, a matematikailag fogyatékos ember állapotának megfelelő szakirányban jelölnék ki: mondjuk, ilyen lenne a könyvkötő, a gyógymasszőr és a kefekötő. (Ugyanis, ezeket a munkaköröket nem csupán vakok, hanem gyenge matematikai képességű emberek is elláthatják, betölthetik…) A hasonló hozzáállás több okból is tarthatatlan, embertelen, társadalmi szempontból is igen káros lenne. Egyrészt, a matematikailag fogyatékos emberek sohasem juthatnának el, pl. jogásznak, bölcsésznek – ami igencsak méltánytalan hátrányba hozná őket (hiszen nem lenne esélyük jó munkák megszerzésére is lehetőséget adó képességük kibontakoztatására), miközben a társadalom számára is komoly károkat okozna (hiszen, hát mégiscsak szükség van olykor jogászra vagy német nyelvtanárra). Másrészt, könyvkötőből, gyógymasszőrből és kefekötőből olyan nagy tömeg jelenne meg a piacokon (pl. azért is, hiszen nagy tömegben a vakok is ott vannak már…), hogy ettől e végzettségek „ritkaságértéke”, azaz, a piaci értéke igencsak leértékelődne: ilyen végzettséggel csak alacsony bérű, rossz munkákat lehetne kapni. Harmadrészt, olykor az ilyen-olyan terelgető hivatalnokok nem is mutatnak túl nagy érdeklődést a piaci keresletek iránt; máskor kimondottan rosszul mérik fel a piaci konjunktúrákat; még rosszabb esetben az ilyen-olyan képzésben okító társaknak, kollégáknak, barátoknak 19
és üzletfeleknek próbálnak meg garantált elfoglaltságot teremteni terelgetéseik által. Lehetséges pl., hogy a terelgető hivatalnokok nem vették észre, hogy az elmúlt 80-100 évben a polgárok ritkán köttetik át a harmadik felmenőikig visszavezetetten örökölt könyvtáraikat; és így nincs igazán szükség könyvkötőre. Vagy azt, hogy manapság kínai műanyagkefék és söprűk verhetetlen árakkal lepték el a háztartási boltokat – és így manapság már senki nem vesz kézzel, cirokból kötött seprűket és keféket. Vagyis, hogy nem csupán az a baj a terelgetéssel, hogy embertelen, korlátozó, tehetségeket gúzsba kötő, a végzettségek révén megszerezhető béreket a tömeges kibocsátással letörő mechanizmus – hanem az is, hogy olykor semmilyen piaci kereslet nem mutatkozik az efféle terelgetéssel megszerezhető végzettségek iránt. Nos, ez a rezsim, ez egyelőre nem működik a matematikailag fogyatékos fiatalok pályaorientációjában – így hál’istennek, sokan közülük bölcsésznek, jogásznak, az enyhébb fokban sérültek közgazdásznak tudnak tanulni, és olykor elég jó állásokban el is tudnak helyezkedni. Viszont, amit elmondtunk, az teljességgel helytálló a fogyatékos emberek képzésére: ők általánosságban, tipikusan így jutnak végzettséghez, és ezen végzettségeik, az ott elsajátított szerepeik ugyancsak igen nagy valószínűséggel kijelölik pályáikat a megváltozott munkaképességűek speciális munkaerőpiacain is. Vannak persze kivételek: vak ügyvédek, zongoraművészek, féllábú szociálpolitikusok és lebénult kezű adótanácsadók, akiket nem kapott el a fogyatékosokat terelgető „gépszíj”, akik tehetségük és képességeik szerint más iskolákat is el tudtak végezni – és, akik ezen végzettségeik alapján, az előre megadott játékszabályok keretein kívül – normális, jó munkához is tudtak jutni. Mindezzel kapcsolatban fontos jeleznünk az „integrált oktatás” mellett elmondható, ám gyakran el nem mondott érvet. Amit gyakran el szoktak mondani, az az, hogy az integráció sokat segíthet a fogyatékos gyerekeknek abban, hogy önbizalommal megfelelő jártasságra tegyenek szert az emberekkel való kapcsolataikban, kommunikációikban, érintkezéseikben. És, még azt is el szokás mondani, hogy minden az integrált oktatásban résztvevő gyerek megtanulhat árnyalt, barátságos módon viszonyulni társaihoz: nem feketén és fehéren látni a jókat és a rosszakat, hanem mindenkiben meglátni az erényeket és előnyöket épp úgy, mint a hibákat és fogyatékosságokat; sőt, megtanulni azt, hogy jobb a kapcsolatokat az erényekre és előnyökre, mint a hibákra és fogyatékosságokra építeni. Arról viszont viszonylag kevés szó szokott esni, hogy az integrált oktatás tömegessé, általánossá válására azért is nagy szükség lenne, mert a fogyatékos emberek („megmaradt”) képességei és tehetségei oly sokszínűek, sokfélék – hogy nem lehet mindegyik kibontakoztatására újabb és újabb, az adott fogyatékra specializálódott iskolát vagy osztályt indítani. A 20
fogyatékossággal élő gyerekek tehetségeinek kibontakoztatásához márpedig épp annyi féle iskolára, osztályra, képzésre van szükség, mint az ép, egészséges gyerekek tehetségeinek kibontakoztatásához.
IV.2. Munkaerő-piaci rugalmasság A nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedésben a megváltozott munkaképességű emberek körében épp az a legjobb esélyteremtő eszköz, mint ami mindenki más esetében: a megfelelő képzettség, végzettség. Vannak azonban olyan sajátos konjunkturális helyzetek, amelyeket még különösebb speciális végzettségek nélkül is be lehet tölteni. Ha kellő gyorsasággal, megfelelő eredményességgel rá lehet mozdulni az ilyen konjunktúrákra, be lehet tölteni a megfelelő piaci réseket – akkor ez gyakran eredményez sikeres elhelyezkedést, speciális végzettség nélkül is. Egyik interjúalanyunk maga mesélte el azt, hogy egy mostanában igen keresett számítástechnikai megoldás, az úgy nevezett 3D programozású szoftverek fejlesztésében igen megugrott keresletekhez nem talál megfelelő munkaerőt. Maga a programozási feladat nem túl bonyolult, nem igényel informatikai egyetemi végzettséget, érettségivel bárki képes lehet betanulni, sőt, a betanítás feladatát is a cég magára vállalja – ám, spontán módon, hirdetések útján nem sikerült még kellő számban munkaerőt találnia. Ő maga gondolkodott el azon, hogy megváltozott munkaképességű, elsősorban mozgáskorlátozott munkavállalók még akár távmunkában is elvégezhetnék a vállalkozás számára fontos munkát – ám sehol sem talált megfelelő kapcsolatot. Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy az állást kereső megváltozott munkaképességű emberek számára nyújtott szolgáltatások körében kiemelt jelentőségű támogatás lehet a hasonló piaci konjunktúrák, piaci rések feltárása, megtalálása. Lehet persze élcelődni azon, hogy a magyar foglalkoztatási szolgálatot leszámítva, máshol általában a munkaerő-piaci szolgálatok legfontosabb feladatai közé tartozik az üres álláshelyek feltárása. Lehetne ez így Magyarországon is, lehetne ez az ÁFSZ szervezetében is kiemelt feladat – ám addig, ameddig ez nem így van, addig a fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereknek nyújtandó szolgáltatások között kiemelt prioritású feladatként érdemes kezelni a munkaerő-piaci rugalmasság, a gyors reakcióképesség támogatását.
21
IV.3. CSR – Vállalatok Társadalmi Felelősségvállalása A „Corporate Social Responsability” manapság elég divatos kifejezés, és, bár Magyarországon ilyen titulussal nem tekinthető általános vállalati magatartásformának – azért egyre terjedőben levő jelenség. Az elmúlt időszakban a CSR alig jelentett mást, mint a már korábban is létezett adakozási, civil szervezeteket támogató gyakorlatokat, ám mára a CSR tárgykörébe sorolható ténykedések köre bővülőben van. Elvileg ide sorolható magatartásforma lehetne az az öntudatos, vállalati stratégia és magatartásforma elterjesztése is, amely keretében a társadalmi felelősséget felvállaló vállalatok különféle munkaköreikben igyekeznek megváltozott munkaképességű (netán más társadalmi hátrányokkal küzdő, pl. roma) munkavállalókat alkalmazni. A hasonló társadalmi gyakorlatok nem előzmények nélküliek Magyarországon, hiszen akár a második világháború előtt, akár a szocialista iparosítás korszakában a nagyvállalatok körében általános gyakorlat volt az, hogy az adott vállalatnál, üzemi balesetben megsérült, vagy munkahelyi ártalmak következtében megbetegedett munkavállalót a gyár valamilyen „kímélőbb” munkakörben tovább alkalmazta. Valószínű, hogy legalább ezen a szinten a korábbi felelősségvállalási gyakorlatok újjáéleszthetők lennének akkor, ha a CSR kampányokban, akciókban a megváltozott munkaképességűek alkalmazásáról, mint a vállalati felelősségvállalás sajátos formáiról lehetséges, fontos és értékelendő lehetőségként esne szó. Mindezzel együtt, nem árt emlékeztetni arra, hogy a hagyományos magyar gyakorlatokat inkább „paternalistának”, a gyári gondoskodás megnyilatkozásainak kellene minősítenünk, mintsem korszerű civil társadalmi felelősségvállalási hagyománynak. Ám még így is, ez egy olyan létező gyakorlat, amelynek – minden mellékíz ellenére - egyfelől előzményei, hagyományai vannak; másfelől, hivatkozási alapot jelenthetnek a megváltozott munkaképességű emberek nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedését támogató kezdeményezéseknek.
IV.4. A produktivitási kockázatok részleges állami átvállalása Bármilyen perspektívát is jelölnek ki a fogyatékos emberek képzésében megtehető reformok, a munkaerő-piaci rugalmasságot jobbító szolgáltatási fejlesztések vagy a vállalati felelősségvállalás erényének kibontakoztatása – azt azért látni kell, hogy ezeknek a lépéseknek a beérési, hasznosulási ideje elég hosszadalmas. Manapság mégiscsak azzal kell számolni, hogy a megváltozott munkaképességű emberek többségének nincsen túl magas értékű végzettsége;
22
hogy a munkaerő-piaci rugalmasságuk és az ezt támogató szolgáltatások gyengék; hogy a vállalatok társadalmi felelősségvállalása a magasabb reklámértékű gesztusokat preferálja. Magyarán szólva, a megváltozott munkaképességű emberek nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedéseit latolgatva arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy vajon miért érné meg a munkaadónak egy megváltozott munkaképességű embert alkalmaznia akkor, ha ugyanarra a munkakörre, ugyanakkora bérért ép, egészséges embert is alkalmazhatna? Miért érné meg neki mindazokat a vélt vagy valós produktivitási és költségbeli kockázatokat elviselnie, amit egy megváltozott munkaképességű ember alkalmazása jelent számára? Merthogy, olyan kockázatokról, félelmekről számos munkaadó beszámolt, hogy •
a megváltozott munkaképesség, az azért mégiscsak csökkent munkaképesség,
•
a megváltozott munkaképességű ember alkalmazása során fellépő állapotromlás munkahelyi ártalomnak, alkalmasint üzemi balesetnek, biztosítási kockázatnak számít,
•
a munkakörülmények megteremtése (akadálymentesítés, ergonómiailag megfelelő munkahely kialakítása, stb.) többletköltséggel jár, stb. Mindezen nézeteket a munkaadók akkor is fenntartják, ha számos vélekedést empirikus
adatok, kísérleti tapasztalatok cáfolnak is, mint pl. hogy a megváltozott munkaképességűek betegség miatti otthonmaradása rövidebb, körükben a fluktuáció alacsonyabb, a vállalati lojalitás szintje magasabb az átlagosnál. Ezen mégiscsak nem túl jelentős előnyök mellett – a kétség kívül jelentkező hátrányok, többletráfordítások, produktivitási kockázatok lényegesen jelentősebbnek tűnnek. A mérlegelés egyenlegén tovább ront az, ha a jelenleg kínálkozó adminisztratív lehetőségeket is mérlegelik. A támogatásokra feljogosító akkreditáció megszerzése bonyolult, nagy és felesleges adminisztrációval jár; a támogatásokkal együtt olyan adminisztratív többletterhek, ellenőrzéseknek való megfelelések és rendelkezésre állások következnek – amelyek ára összességében lényegesen meg fogja haladni mindazt az előnyt, amit esetleg egy-két megváltozott munkaképességű munkavállaló foglalkoztatása után igénybe lehet venni. És, ha a jelenlegi elvárásoknak való megfelelés ily bonyolult és ily költséges – akkor inkább érdemes hagyni az egészet. Vagyis, inkább nem éri meg megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatni. Márpedig, a piac márcsak ilyen: az érdekek mozgatják. Ha valamit megéri megtenni – akkor az meg fog történni; míg, ha valamit nem éri meg megtenni, akkor az nagy valószínűséggel nem, jó esetben is inkább véletlenszerűen, esetleges balesetként fog megtörténni. Lényegében ez a helyzet a megváltozott munkaképességű emberek nyílt munkaerő-piaci alkalmazásával: nem éri meg őket alkalmazni. 23
Ha tehát a nyílt piaci munkavállalás elősegítését tekintenénk célnak – akkor mindenek előtt azt a kérdést kellene feltennünk, hogy milyen intézkedések révén érné meg a jelenleginél inkább alkalmazni megváltozott munkaképességű dolgozókat a piaci munkaadóknak? Milyen intézkedések révén lehetne csökkenteni az alkalmazásukból eredő kockázatokat és foglalkoztatási költségeket? Ilyen lehetőségek elvileg elképzelhetők, sőt, bevezetésük nem is jelentene megoldhatatlan feladatokat: ¾ Elsősorban, olcsóbbá lehetne tenni a megváltozott munkaképességű dolgozók alkalmazását. Ilyen megoldás lehetne az, ha a megváltozott munkaképességű dolgozók alkalmazása a rájuk eső béren felüli kiadások, mindenek előtt a közterhek csökkenésével járhatna együtt. A megváltozott munkaképességű dolgozók TAJ szám alapján egyértelműen beazonosíthatók, hiszen a társadalombiztosítási ellátásaikon kívül szinte valamennyi szociális és foglalkoztatáspolitikai támogatás, valamint a „leszázékolás” ténye is beazonosíthatóvá teszi TAJ szám után nemcsak magát a dolgozót, hanem, alkalmasint a differenciált kedvezmény alapjául szolgáló sérültség, egészségkárosodás fokát és típusát is. Magyarán: a TAJ szám nemcsak az ellátások, hanem a járulékkedvezmények azonosítására is alkalmas lehetne. ¾ Ez a megoldás nélkülözhetővé tenné a szervezet támogatásához szükséges adminisztráció és költség kiváltását is. Érdektelenné tenné azt, hogy milyen szervezet alkalmazza a megváltozott munkaképességű dolgozót: bármilyen piaci szervezet kedvezményekhez juthatna, ha megváltozott munkaképességű dolgozót bejelentetten, legálisan foglalkoztat. ¾ A megváltozott munkaképességű dolgozók elvonási terheinek könnyítéséhez képest minden más foglalkoztatást támogató eszköz alkalmazása kiegészítő, másodlagos fontosságú – de nem elhanyagolható jelentőségű intézkedés lenne. Ebbe a körbe lehetne sorolni olyan, államilag szubvencionált, kiegészítő felelősségbiztosításokat, amelyek a munkavégzés ideje alatt bekövetkező állapotromlások, megbetegedések esetén a munkaadókat sújtó fizetési kötelezettségeket vállalnák át. ¾ A jelenlegi pályázati lehetőségek kiterjesztésével ki lehetne bővíteni a megfelelő munkahelyek kialakításához, akadálymentesítéséhez nyújtandó állami támogatások lehetőségét is. A hasonló támogatások hatékonyságát tovább javíthatná olyan hitelkonstrukciók alkalmazása, amelyekben a hitelek „törlesztését”, az akadálymentesítésre felhasznált elismert költségeket további járulék és adókedvezmények formájában lehetne leírni. 24
¾ A már az eddigi HEFOP és EQUAL programok során csíráiban kikísérletezett szolgáltatásokat is elérhetővé lehetne tenni a nyílt piaci munkaadók és a náluk munkát vállaló megváltozott munkaképességű dolgozók számára is. Ilyen, kezdeményezéseiben már meglevő szolgáltatási formákat jelenthetnek a különféle tanácsadói, szakértői, valamint konfliktuskezelői és közvetítői szolgáltatások – és ezen szolgáltatásoknak gyors, könnyű, rugalmas elérhetőségű formákban (call center, „zöld szám”, internetes „help desk”, stb.) való biztosítása is. ¾ Végül, ugyancsak rugalmas, az egyéni igényekhez való alkalmazkodás támogatását jelenthetné az is, ha a munkaadó által szervezett, akár a munkahelyeken történő továbbképzésekhez, „vocational” tréningekhez az azon résztvevő megváltozott munkaképességű dolgozók részvételét az elismert költségek bizonyos hányadában (pl. a résztvevő megváltozott munkaképességű dolgozókra jutó költség maximum 50%-ban, a teljes költség max. 5 %-ában) munkaerő-piaci támogatást is igénybe lehetne venni.
25
V. Összefoglalás: a „védett munkahelytől” – a „támogatott munkavállalás” felé… Azt a fordulatot, amely a jelenlegi szerepek, dramaturgiák kötöttségeit oldani akarja, amelyik az állami beavatkozások, támogatások gyakorlatát az erősen limitált számú, erős állami kontrollok alatt működő, speciális működési feltételek közé kényszerített szervezetektől a megváltozott munkaképességű munkavállalókat a nyílt piacokon is alkalmazni hajlandó gazdálkodók, munkaadók felé tereli át, a következőkben tudnánk összefoglalni: ¾ A nyílt piacokon jelen levő vállalkozások, munkahelyek igencsak sokfélék lehetnek. Olyan sokfélék, hogy rájuk nem lehet szervezeti jellegű sajátosságokat, szabályozásokat rákényszeríteni. Ha kívánatosnak tartjuk azt, hogy a megváltozott munkaképességű dolgozók mindenféle szervezetnél vállalhassanak munkát – akkor a támogatásoknak bármely szervezetre vonatkozniuk kell, akik hajlandók őket foglalkoztatni. ¾ Mindez vonatkozik a megváltozott munkaképességű dolgozókra is: nemcsak az államilag elfogadott, elismert, az akkreditáció által befogadott szervezeteknél előforduló munkakörökben, azokba mintegy belekényszerítve lehet foglalkoztatási támogatásokhoz jutni, hanem bármilyen olyan munkakörben, amelyhez a dolgozó tehetséget, képességet érez magában, és amely munkára való képességét a munkaadója elismeri – pl. azáltal, hogy alkalmazza őt. ¾ Ezen gyakorlat mögött annak az elismerése húzódik, hogy a sérültség, a fogyatékosság a megváltozott munkavégző képességű emberek esetében legfeljebb épp annyira írja körül a kibontakoztatandó képességek és tehetségek lehetséges körét – amennyire az úgymond épek és egészségesek, valójában a kevésbé és másképpen fogyatékos és korlátozott képességű emberek körében. Maga a fogyatékosság, a sérültség, az egészségkárosodás nem adhat alapot semmiféle olyan állami korlátozásra, magatartásra, amely mintegy előre, sémákban akarja megmondani, hogy mire lehet képes és alkalmas a megváltozott munkaképességű ember. Ő is, épp annyira, mint mások, maga döntheti el, hogy mihez érez kellő elhivatottságot, elszántságot és akaratot, hogy ott megállja majd a helyét. Ezeknek az elhivatottságoknak, elszántságoknak, akaratoknak a korlátozása – ez egyfelől a megváltozott munkaképességű, egészségkárosodott emberek szabadságának korlátozása, és mint szabadságkorlátozás – hátrányos megkülönböztetése; másfelől, a társadalom és a gazdaság számára hasznos, értéket teremtő erőforrás-
26
ok lefojtása. Amire nemhogy semmi szükség nincsen – hanem, mindez kifejezetten káros, ártalmas és méltánytalan. ¾ Nem elégséges az, ha az egyéni választások, preferenciák érvényesülését a munkahelyek és munkakörök megválasztásával akarjuk elkezdeni. Épp úgy, mint általában, az épnek és egészségesnek tekintett emberek körében, a fogyatékos, egészségkárosodott emberek esetében is természetesnek kellene tartani azt, hogy a tehetségek, képességek kibontakoztatására vonatkozó egyéni szabadságokat már az iskolák megválasztásában, a tanulmányi ambíciók szabadságában is elismerté és elfogadottá tesszük. A fogyatékos embereknek is élvezniük kellene azt a bizalmat, hogy ők maguk, szabad akaratukból és elhatározásukból eldönthessék, hogy mit akarnak tanulni. Ezt tesszük a többiek esetében is: ki-ki maga döntheti el, hogy hol akar tanulni és továbbtanulni, ki-ki maga döntheti el, hogy miben érez tehetséget és képességet magában, netán azt, hogy mihez nem lenne megfelelő képessége, alkalmassága. Teljességgel indokolatlan az, ha az efféle alapvető jogot meg akarjuk vonni, vagy netán korlátozni akarjuk a fogyatékos emberek körében. ¾ Ahogyan az épnek, egészségesnek tekintett emberek körében, épp úgy – bár fokozott mértékben – a fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberek körében is ki lehet, sőt ki kellene bővíteni azoknak a segítségeknek, támogatásoknak a körét, elérhetőségét, amelyek révén körültekintőbben, bölcsebben, felelőssebben hozhatják meg az önmaguk sorsát befolyásoló döntéseiket. De ez a fajta hozzáállás teljesen más ahhoz a jelenlegi gyakorlathoz képest, amelyben a fogyatékos embereknek nem segítséget nyújtanak a megfelelő állami szolgáltatások és szolgálatok a megfelelő döntéseik meghozatalához – hanem, helyettük igyekeznek dönteni arról, hogy mi a számukra kijelölt képzési forma vagy munkakör. ¾ Mindezt egyfelől összefoglalhatjuk akként, hogy véglegesen fel kell adni azt az állami hozzáállást, amely a fogyatékos, egészségkárosodott embereket a fogyatékosságuk szerint sorolja be különféle tanulási és munkalehetőségekbe, e szerint jelöli ki azokat az intézményeket és normákat, amelyek követését mintegy kötelező szerepként várja el tőlük. ¾ Másfelől, összefoglalhatjuk úgy is, hogy a fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereket nem lehet a fogyatékosságuk alapján meghatározott közösségnek tekinteni, és nem lehet e közösség vélt sajátosságai (valójában sztereotip előítéletei) alapján előírni legitim, elfogadott és támogatott társadalmi pozícióit (azaz: szerepelvárásait). A fogyatékos, megváltozott munkaképességű embert szabad akarattal bíró morális lény27
nek (az européer filozófiai hagyomány fogalmával: individuumnak) kell tekinteni, egyéniségét méltányolni kell, el kell ismerni – és egyéni hátrányaihoz kell a megfelelő támogatásokat, segítségeket igazítani. ¾ Még erőteljesebb megfogalmazással: a támogatásoknak, segítségeknek nem a fogyatékosságot, a megváltozott munkaképességet, az ehhez tapadó sztereotípiák és előítéletek szerint meglevő hátrányokat kell enyhíteniük. A fogyatékos, megváltozott munkaképességű embert abban kell támogatni – amit ő maga el akar érni. És azt a hátrányát kell enyhíteni, ami a saját akaratának, céljainak megvalósításában akadályozza, hátráltatja őt. Az a folyamat, amely során a fogyatékossági probléma individualizálódott, a fogyatékosság és egészségkárosodás a társadalmi kontrollokat és szabályokat megjelenítő sajátos intézmények problémaköréből kikerülve a fogyatékos emberek egyéniségét, szabad akaratát, individuumát elismerő és elfogadó kontextusba kerül át – a fejlett országokban az ’50-es évek végén kezdődött el. E fordulatnak bizonyos elemei már a magyar közgondolkodásba is átkerültek. Így ma már a hazai kontextusban is van értelme a fogyatékos, megváltozott munkaképességű emberek emberi jogairól beszélni; értelme van annak, ha az őket sújtó hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció elleni állami fellépésről beszélünk. Ma már itthon is többen értik azt, ha a fogyatékos emberek követelései között megjelenik az „independent living”, a „független”, a másoktól való kiszolgáltatottságoktól mentes életvitel követelménye. Nem mondhatnánk, hogy a fejlett világ befejezett, kiforrott válaszokat adott az élet minden területén a fogyatékos emberek társadalmi hátrányainak kompenzálására, enyhítésére. Azonban tény az, hogy az élet szinte minden területén az általános politikai, társadalmi értékeknek (így szabadságoknak és egyenlőségeknek) a kibontakoztatása ügyében lényegesen előbbre tartanak annál, mint ahol mi járunk. A munkaerőpiacok, a foglalkoztatottság területén is, a hasonló szellemű fordulat már elég régen, szintén az ’50-es években megkezdődött. E munkaerő-piaci, foglalkoztatáspolitikai fordulat sajátosságait próbáltuk meg a fentiekben összefoglalni. Címszavakban a politikai fordulat lényegét azzal szokás jelezni, hogy az elkülönült, gettó-szerű, az elkülönültségben és elhatárolódottságban védelmet nyújtó „sheltered”, védett munkahelyekre épülő politikát felváltja az egyéni ambíciókat, lehetőségeket, képességeket, tehetségeket integrált formákban támogató „supported” munkaerő-piaci politika. Ez a fordulat, ez mindenek előtt egyfajta szemléleti fordulat: a politika nem határozhatja meg, nem jelölheti ki senki, így a fogyatékos, sérült, egészségkárosodott emberek társadalmi helyét sem. A fogyatékos ember jogaiban, szabadságaiban, méltóságban és felelősségeiben a 28
többiekkel egyenlő ember, állampolgár – akinek társadalmi hátrányait csak vele együttműködve, jogait és szabadságait elismerve lehet enyhíteni. Veszélyes fogalom azonban manapság a „szemléletváltás” fontosságáról beszélni – ez ugyanis gyakran semmit sem jelent. Ebben az esetben is helyesebb tehát arra irányítani a figyelmet, hogy e más szemlélet folyományaként alapvető változásokra lenne szükség azokban az állami-közpolitikai működésmódokban, amelyek ma nagyobb hangsúlyt helyeznek az állami szabályozásra és kontrollra mint az esélyek teremtésére; amelyek az adminisztráció sajátos érdekei szerint hajlamosak néhány tucat, vagy néhány száz szervezet közvetlen, kézi vezérlésén keresztül letudni a problémákkal való foglalkozás kötelmét – mintsem a foglalkoztatottság mennyiségi és minőségi eredményességét döntő célnak tekinteni. Természetesen, mindez a múlt egyfajta öröksége is. Ideje lenne túllépni rajta.
29
