A. McDonald: A Turner Naplók

A. McDonald: A Turner Naplók A Könyvről: A Turner Naplók a világ elnyomói szempontjából a legveszélyesebb könyv a világon. Az FBI a fajvédő jobboldal bibliájának hívta - minden valamit tevő egyén a nyugati világban elolvasta. Olvasói között megtalálható Tim McVeigh és Robert Matthews akik életüket adták az ottani zsidó hatalom elleni küzdelemben. Hírneve szerint egy könyv amelyet el kell olvasnia minden jobbosnak hogy igazán "értsen" dolgokat, és az a mű ami langyos amatőrökből ellenségeink elleni küzdelemre kész, képzett, és a küzdelem minden fázisára kész megkeményedett harcosokat csinál.. (már ha van miből) A szerkesztő előszava A Turner naplók nagy igazságokat tartalmaznak a faji rombolás és korunk káros jelenségeit (bolsevik terror, liberális rombolás) illetően, ezért sok országban tiltja az uralmon levő rejtett vagy nyílt diktatúra kiadásukat. A Kárpát Medencére természetesen az itt leírtak nem ajánlatos és nem alkalmazható módszerek, lásd a fordító előszavát. Mindennek ellenére a Turner naplókban tartalmazó gondolatokat érdemes megismerni és megfontolni minden hazájáért és fajáért felelősséget érző embernek. Holhome Ottó, 2005 december 10-én. A fordító előszava A Turner Naplók fő értéke a bennük található elvi - létvalósági, társadalom tudományi, és élettényi valóságok, a könyv hősei által használt módszerek olyan módon mint ahogy a könyvben alkalmazva vannak nem lennének alkalmasak a Kárpát medence problémáinak megoldására, az elcsatolt területeken nem mert az ilyen módszereket csak a többséghez tartozó csoportok használhatnak csak sikeresen egy elnyomó kisebbség ellen, és Magyarországon nem mert ez szükségessé tenné hogy teljesen tönkre tegyük az országot gazdaságilag és katonailag ami után ki lennénk más országok általi, vagy a kisebbségi elnyomóink nemzet-közi támogatói általi inváziónak szolgáltatva - ezért - de nem azért mert elítéljük kimondhatatlanul bűnös és gonosz idegenek és mindenre kapható gazember kisegítőik általi elnyomások elleni önvédelem és felszabadulás (vagy akár igazság tevés) bármilyen módszerét - nincs szándékunkban ilyen módszereket szorgalmazni a könyv terjesztésével. Vagyis a könyv terjesztése csak a benne található elvek és tudás terjesztését szolgálja, - nem a benne található módszerek alkalmazására való szándékot tanúsítja vagy erre ösztönzést. A Turner naplók egy remek és élvezhető kalandregény amely a való világ tényeit fejezi ki és illusztrálja, érteti meg, remek módon. Nem lenne szabad egy egyénnek sem lenni az igaz Magyar nemzeti oldalon, aki nem olvasta, és jó lenne ha, mindenki aki megkapja továbbadná. Győzelem! Előszó /eredeti/ Olyan nagymértékű irodalmi anyag készlet létezik a Nagy Forradalomról, beleértve mindegyik az Új Korba túlélő vezető alakjának az emlék iratai, hogy még egy könyv ami azon kataklizmikus felfordulás és újjászületés idejének körülményeiről és történéseiről szól feleslegesnek tűnik. De A Turner Naplók olyan belátást kínál a Nagy Forradalom hátterébe amely értékes két okból: 1) Egy eléggé részletes és folyamatos feljegyzése a küszködés egy részének, a Forradalom beteljesedése előtti évekből, leírva ahogy történtek dolgok, napról napi alapon. Így szabad azoktól a torzulásoktól ami a hátratekintést sokszor befolyásolja. Habár más résztvevők naplói is nagy számban kaphatóak, egyik eddig kiadott kötet sem szolgáltat ilyen teljes és részletes jegyzetet. 2) A Szervezet egy közönséges tagja szemszögéből van írva, és habár a rövidlátástól szenved (myopia) néha, mégis teljesen őszinte dokumentum. Ellenben a Forradalom egyes vezetőinek feljegyzéseivel, a szerzőnek nem volt egyik szeme a saját történelembeli helyén mikor írta. Ahogy olvassuk a lapokat amelyek következnek, jobb megértést kapunk, talán jobbat mint bármely más forrásból, azon férfiak és nők igaz gondolatairól és érzéseiről akik küszködése és áldozata megmentette a fajunkat a legnagyobb veszélyeztetettségének idejében, és elhozta az Új Kort. Earl Turner aki írta ezeket a naplókat, 43 UKE-ben született Los Angelesben, amely óriási városi terület volt az Észak Amerikai kontinens nyugati partján a Régi Korban, a mai Eckartsville és Wesselton közösségek területén, és a környező vidék jó részét is magába foglalta. A Los Angeles környékén nőtt fel, és elektromos mérnöknek tanult. Tanévei után Washingtonba telepedett, ami akkor az Egyesült Államok fővárosa volt. Ott egy elektronikai kutatóintézet alkalmazta. Először 12 UKE-ben lett aktív a Szervezetben. Mikor a jegyzetei elkezdődnek 8 UKE-ben (1991 a régi időszámítás szerint), Turner 35 éves volt és nem volt párja. Ezek a naplók csak alig két évet mutatnak be ki Turner életéből, de mégis személyes megismerkedést tesznek lehetővé egy olyan személlyel aki egyike azoknak, akiknek a neve be van írva a Vértanúk számontartásába. Már csak ezen okból is a szavai különleges jelentőséggel kell bírjanak számunkra, akik iskolai napjainkban meg kellett tanuljuk az összes Vértanú nevét azon szent számontartásból, amelyet őseink hagytak hátra nekünk. Turner Naplói, a nyers formájukban, öt nagy vászonnal borított füzetből állnak, teljesen teleírva, és egy oldal a hatodik elején. Sok laza betételek és jegyzetek is vannak a füzetek lapjai között, úgy néz ki azon időkben írva Turner által mikor távol volt a bázisától, de később ezek is be lettek téve a végleges helyükre. A füzeteket tavaly találták meg, egy nagy adag más történelmileg fontos irattal együtt, ugyanazon csapat által a Történelmi Intézményből, amelyet Charles Anderson Professzor vezetett, és amely korábban felfedezte a Forradalom Keleti Parancsnoksági Központját a Washington romjai mellett végzett kutatásai során. Helyénvaló hogy most a Nagy Forradalom 100-adik évfordulóján a nyilvánosság részére hozzáférhetővé váljon. A.M.

1

Új Április 100

Baltimore

1. Fejezet 1991 szeptember 16. Ma végre elkezdődött! Oly sok év beszéd, és semmi más csak beszéd után végre megvolt az első akciónk. Háborúban állunk a Rendszerrel és ez már nem csak a szavak háborúja. Nem tudok elaludni ezért inkább papírra vetem a gondolataimat. Itt nem biztonságos hangosan beszélni. A falak túl vékonyak, és a szomszédok furcsállnának egy késő esti konferenciát, és lehet gyanút is fognának... Mindamellett George és Katherine már elaludtak. Csak Henry és én vagyunk fenn, de ő csak a mennyezetet bámulja. Nagyon feszült vagyok. Annyira kivannak az idegeim, hogy alig tudok egy helyben ülni. És fáradt vagyok. Hajnali fél hat óta fent vagyok, amióta George hívott hogy megkezdődtek a letartóztatások, és most már éjfél is elmúlt. Egész nap élesben és akcióban voltam. De ugyanakkor vidám is vagyok. Végre tettünk is valamit! Hogy meddig fogjunk bírni a harcot a Rendszer ellen ezt senki sem tudja... Lehet, hogy holnap minden csúful véget ér, de így nem szabad gondolkodnunk. Most, hogy nekiálltunk, folytatnunk kell a terv szerint amely előkészítésén oly gondosan dolgoztunk a két évvel ezelőtti razziák óta. Milyen csapás volt az nekünk. És, mennyire megszégyenített! Az a sok bátor beszéd hazafiak által: "a kormány sose fogja elvenni a fegyvereimet" és csupán alázatos alávetés és engedelmesség, amikor mégis megtörtént. Ugyanakkor viszont, talán bátorítania kellene annak a ténynek hogy 18 hónappal azután hogy a Kohn rendelet (törvény) megfosztott a Demokráciával járó fegyver tulajdonlási és önvédelmi jogtól (az Egyesült Államokban) még mindig annyiunknak voltak fegyverei... Csak azért nem tudott a kormány keményebben fellépni ellenünk a razziák után mert olyan sokan voltunk akik dacoltunk a törvénnyel és elrejtettük a fegyvereinket ahelyett hogy átadjuk őket... 1989. november 09. sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű napot. Reggel ötkor kopogtattak az ajtómon. Teljesen gyanútlan voltam ahogy felkeltem hogy nézzem meg ki az. Kinyitottam az ajtót és négy fekete nyomult be a lakásba, mielőtt meg tudtam volna őket állítani. Az egyiküknél egy baseball ütő volt, másik kettőnek pedig egy-egy nagy konyhakés volt az övén átdugva. Amelyiküknél a baseball ütő volt, hátralökdösött egy sarokba és az ütőt fenyegető módon fel tartva őrzött ott engem, amíg a másik három elkezdte szétszedni a lakásomat. Az első gondolatom az volt hogy rablók. Az efféle rablások túlságosan is gyakoriak lettek a Kohn rendelet óta, Négerek csoportocskái rendszeresen tolakodtak be fehér otthonokba hogy raboljanak és erőszakoljanak, tudván hogy még akkor is ha az áldozataiknak van fegyvere nem merik ezeket használni ((idejében, hogy megalítsák őket mielőtt túl késő lett volna minden ellenállásra - pl. már le vannak kötve, vagy valaki egy sarokban egy késsel őrzi őket)). Aztán a férfi, aki rám vigyázott elővett valami igazolványfélét és tudatta velem, hogy ő és a cinkosai "különleges rendőri biztosok" az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács szolgálatában. Azt mondta, hogy lőfegyvereket keresnek. Nem tudtam elhinni. Ez egyszerűen nem történhetik meg, gondoltam. Aztán észrevettem, hogy a bal karjuk köré egy-egy világoskék rongy van karszalagként felkötve. Ahogy kiborították a fiókokat a földre, és kiráncigálták a bőröndöket a szekrényekből nem foglalkoztak azokkal a dolgokkal amelyekkel rablók törődtek volna: az új villanyborotvámmal, egy értékes arany zsebórával, és egy tejesdoboz tele 10 centesekkel. Ők valóban fegyvereket kerestek! Rögtön a Kohn rendelet után, mi mindannyian a Szervezetben a fegyvereinket és lőszereinket elrejtettük olyan helyeken ahol nem volt valószínű hogy megtalálják őket. A mi egységünkben mi gondosan bezsíroztuk a fegyvereinket, egy nagy olajos hordóba zártuk őket, és egy igen fárasztó hétvégét teljesen azzal töltöttünk, hogy a tőlünk kb. 320 km-re lévő Nyugat - Pennsylvaniai erdős vidéken egy 2,5 m. mély gödörben elástuk őket. De én megtartottam egy pisztolyt. Elrejtettem a. 357-es Magnumom, hozzávaló 50 tölténnyel a nappali és a konyha közötti ajtókeretben. Két kilazult szeg, és az ajtókeret egyik deszkájának eltávolítása után hozzá tudtam férni nem egészen két perc alatt szükség esetében. Lemértem az időt. De egy rendőrségi razzia során soha sem találnák volna meg. És ezek a tapasztalatlan feketék még egymillió év alatt sem találták volna meg. Miután a három aki kutatott már minden nyilvánvaló helyet átkutatott, nekiálltak az ágy matracaimat és a díványpárnáimat felhasogatni. Hevesen tiltakoztam ez ellen, és egy másodpercig az is megfordult a fejemben hogy tönkreverem őket. Körülbelül ugyanekkor valami zavargás hallatszott be a folyosóról.. A keresők egy másik csoportja egy puskát talált az arrébb lakó fiatal pár lakásában az ágy alá rejtve. Mindkettő meg lett bilincselve és a lépcsők felé tuszkolták őket. Mindkettőjükön csak alsónemű volt és a fiatal nő hangosan panaszkodott arról a tényről, hogy a kisbabája egyedül maradt a lakásban. Egy másik férfi jött be a lakásomba. Ez fehér volt, de igen sötét színarányban. Rajta is volt egy kék karszalag, egy aktatáska és egy papírtartó táblácska is volt nála. A feketék tisztelettel köszöntötték és jelentették a kutatásuk negatív eredményét: "nincs itt semmi, Tepper úr". Tepper végighúzta az úját a nevek és ajtószámok listáján amelyek a táblácskán levő papírra fel voltak írva, amíg az enyémhez érkezett. Utálkozó pofát vágott. "Ez egy rossz alak", mondta. "Ez rasszistaként van számontartásba véve. Kétszer volt bejegyezve a Tanács által. És nyolc lőfegyver volt a tulajdonában amelyeket soha nem adott be..." Tepper kinyitotta az aktatáskáját és elővett egy kb. cigarettás doboz nagyságú fekete kis tárgyat amely egy hosszú dróttal volt kötve egy az aktatáskában levő elektronikus műszerhez. A fekete tárggyal, széles mozdulatokkal vizsgálta végig a falat, mialatt a táska tompa zúgó hangot adott ki. Ez a zúgó hang egy magasabb frekvenciába ment át valahányszor a kis készülék megközelítette a villanykapcsolót, de Tepper meggyőzte magát, hogy ezt a hangemelkedést a villanyvezeték összekötődést borító fémdoboz, és a falban lévő vezetékek góca okozza. Folytatta a fal vizsgálatát. Ahogy elérte a konyhai ajtófélfa bal oldalát a kis készülék éles sivító hangot adott. Tepper izgalmában röffentett, és a feketék egyike kiment és néhány pillanat múlva egy nagykalapáccsal és egy feszítővassal tért vissza. A négernek ez után jóval kevesebb kellett mint két perc hogy megtalálja a pisztolyomat. Ez után késlekedés nélkül meg lettem bilincselve és kivezetve. Mindösszesen

2

négyünket tartóztattak le a házból. A szomszédba élő fiatal páron kívül, ott volt még egy idős bácsi is a negyedikről. Nála ugyan nem találtak fegyvert csupán 4 db. sörétespuska töltényt a szekrény polcán. A lőszer is illegális volt. Teppernek és a "különleges biztosainak" még volt kutatnivalójuk, de három nagydarab négert késekkel és baseballütőkkel felszerelve hátra hagytak hogy őrködjenek fölöttünk a ház előtt. Mind a négyünket, az öltözöttség különböző fokain, a hideg járdaszélen késztettek ülni. Több mint két órán át nyomorogtunk ott amíg egy teherautó végre jött értünk.. Ahogy a ház többi lakója éppen munkába igyekezett, kíváncsian nézegettek... Mindannyian nagyon fáztunk, és a szomszédba lakó fiatal nő, mindvégig sírt.. Egyik férfi megállt hogy megkérdezze, hogy mi ez az egész. Az egyik őr röviden kiröfögte hogy mindnyájan le vagyunk tartóztatva illegális fegyvertartásért. A férfi ránkbámult és elítélően csóválta a fejét. Ezután a fekete rám mutatott és ezt mondta: "És ez meg egy rasszista". Még mindig a fejét csóválva - a férfi továbbment. Herb Jones, aki egykoron a Szervezethez tartozott és a Kohn rendelet előtt egyike volt a leghangosabb "sohasem-veszik-el-afegyverem" embereknek gyorsan elsietett mellettünk szándékosan másfelé nézve. Az ő lakását is átkutatták, de Herb tiszta volt. Ö volt egyike az elsőknek a városban akik átadták a fegyvereiket a rendőrségnek, miután a Kohn rendelet tíz év börtönt tett kilátásba számára egy szövetségi pokollyukba, ha meg próbálta volna megtartani őket.. Mi is ezzel néztünk szembe ott a járda szélén, de végül is nem így történt. Az ok amiért nem így történt az az volt, hogy a razziák amelyeket országszerte tartottak sokkal több halat fogtak, mint amennyire a RENDSZER számított, több mint 800,000 embert tartóztattak le. Az elején a sajtó élesen agitált, és megpróbált elég köz-érzelmet feldobolni ellenünk, hogy a letartóztatások érvényben maradjanak. Azon, hogy nem voltak elég börtöncellák az országban mindannyiunknak, lehetett volna segíteni az által, hogy szögesdróttal körbe vett szabadtéri tartóhelyekre tereljenek mindannyiunkat amíg új börtönöket tudnak előkészíteni, az újságok ajánlták... És ezt téli, hideg időben.. Jól emlékszem a Washington Post másnapi főcímére: "Fasiszta-Rasszista Összeesküvés Szétzúzva, Illegális Fegyverek Összeszedve". De még az agymosott amerikai nyilvánosság sem tudta teljesen elfogadni azt az elméletet hogy közel egymillió honfitársuk vett volna részt egy titkos, fegyveres összeesküvésben. Ahogy több és több részlet került napvilágra a razziákról, a lakosság rosszalló idegessége ((ingerültsége)) növekedett. Az egyik részlet ami zavarta az embereket az az volt, hogy a razziázók a fekete negyedeket, nagyjából, mentesítették a kutatásoktól. Az első magyarázat erre az volt, hogy mivel az "illegális" fegyvertartással elsődlegesen a "rasszisták" voltak gyanúsíthatóak, ezért a feketék otthonait nem igazán szükséges átkutatni. Ez a sajátos magyarázkodás megdőlt akkor, amikor sem "rasszistának" sem "fasisztának" nem tartható személyek is fent akadtak a rostán. Ezek között volt két prominens ((kimagasló, híres)) liberális újságíró, akik a fegyvertartás elleni hadjárat élharcosai között voltak, négy Néger Kongresszusi képviselő (fehér negyedekben éltek), és megszégyenítően sok kormány tisztviselő. Az ellenőrizendő személyek listáját, mint ez utóbb kiderült, a fegyvereladási dokumentációból állították össze, amelyet kötelező volt minden puskaboltosoknak és fegyverkereskedőknek tartani. ((az Egyesült Államokban, ha valaki fegyvert vesz egy törvényesen működő árusítótól, akkor ki kell töltsön egy ívet ami a fegyverárusnál marad - erre az egyik indok amit a hatóságok adnak (a való világban) az, hogy az esetleg a bűnszínhelyeken talált, vagy megtalált és a golyón hagyott sajátos csőnyomok (karcolások) révén bűnnel összeköttetésbe hozható fegyvereket a gyáruktól az eladókig, és onnan a vevőkig le lehessen nyomozni, a gyár által a csőbe vésett rendszám és a dokumentációs nyomösvény alapján - ha persze egyáltalán megtalálják a fegyvert, a lövöldözést elkövető nem reszelte át a csövet belül, hogy a golyókon hagyott nyom más legyen (és így a fegyver a bűnnel össze nem köthetővé váljon), nem távolította el a fegyver számát a csőről fúróval, nem olyan öregebb fegyver, aminek nincs dokumentum nyomösvénye a gyártól (vagy amelynek a gyára már nem is létezik), vagy nem szerezte magánúton, vagy illegális módon, - pisztolyokat a legtöbb államban illegális eladni magán úton, de viszont puskákat nem)). Ha valaki a Kohn rendelet életbe lépése után átadta a fegyvereit, akkor a nevét kihúzták a listáról. Ha nem, akkor rajtamaradt a listán, és november 9.-én megkeresték, hacsak nem valamelyik fekete negyedben lakott. Ezen túl, az emberek egyes kategóriáin rajta ütöttek attól függetlenül, hogy vásároltak-e valaha fegyvert vagy sem. A Szervezetünk összes tagjánál kutattak. A kormány által összeállított gyanúsítottak listája olyan nagy volt, hogy egy "felelősségteljes" civil csoportoknak (szervezeteknek) rendőri hatályt adtak hogy segítsenek a razziákban. Azt hiszem a RENDSZER tervezői azt gondolták a listáikon levő legtöbb ember vagy eladta a fegyvereit magán módon a Kohn rendelet előtt, vagy valamilyen más úton szabadultak meg tőlük. Valószínűleg negyedannyi embert sem számítottak letartóztatni mint amennyi a letartóztatottak közé került. Akárhogy is, az egész dolog rövid időn belül olyan szégyenletessé és nehézkessé vált a kormány számára hogy a letartóztatottak nagy többségét elengedték egy heten belül. A csoportot amellyel én voltam kb. 600-unkat, egy Alexandriai középiskola tornatermébe tartották három napig mielőtt elengedtek volna. Azon három nap alatt mindössze négyszer kaptunk enni és majdnem semmit nem tudtunk aludni. De a rendőrség lefényképezett minden egyes egyént, ujjlenyomatot vett, és feljegyezték a személyes adatait minden egyes egyéntől mielőtt elengedtek volna. És amikor végre elengedtek, közölték velünk, hogy valójában még mindig letartoztatás alatt állunk, és elvárhatjuk hogy bármikor felvehetnek minket ítélkezés céljából. A sajtó egy darabig folyamatosan elítélésekért ordibált, de ügyet fokozatosan hagyták elhalni, feledésbe merülni. Valójában a Rendszer rendesen elbakizott dolgokat. Néhány napig mi mindannyian leginkább féltünk, és örültünk hogy szabadok voltunk mint bárki más. Sokan a szervezetből kiléptek ott és akkor. Nem akartak több kockázatot vállalni. Mások bent maradtak, de kihasználták a razziákat mentségként a tétlenségre. Úgy érveltek, hogy mivel a hazafias érzelmű részét a lakosságnak szinte teljesen lefegyverezték, ki vagyunk szolgáltatva a Rendszernek és sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Azt akarták, hogy minden nyilvános toborzást szüntessünk be, és menjünk "föld alá".

3

Ahogy kitudódott, amit igazán akartak, az az volt, hogy ezentúl a Szervezet csak "biztonságos" tevékenységekre korlátozza magát, amely tevékenységek főleg abból álltak volna, hogy panaszkodjunk egymásnak, vagy még inkább suttogjunk egymásnak arról, hogy milyen rosszak a dolgok.. A militánsabb tagok, a másik oldalon viszont azt akarták hogy ássuk elő a fegyvereinket és azonnal zúdítsunk terrorkezelést a Rendszerre, szövetségi bírók, újságírók és szerkesztők, törvényhozók ((képviselők)), és más Rendszerfunkcionáriusok kivégzéseit szorgalmazták. Úgy érezték megérett az idő ilyen akciókra, mivel a razziák után általános lakossági szimpátiát nyerhettünk volna egy ilyen zsarnokság ellenes hadjáratra. Nehéz most azt megmondani, hogy a militánsoknak volt-e igaza. Én személyesen úgy gondolom, noha magamat is közéjük soroltam akkoriban, hogy nem volt igazuk. Természetesen megöltünk volna az ország bajaiért felelős lények közül egy jó párat, de azt gondolom, hogy hosszú távon veszítettünk volna. Az egyik ami miatt ezt gondolom az az, hogy a Szervezet nem volt eléggé fegyelmezett ahhoz, hogy terror háborút folytasson a Rendszer ellen. Túl sok gyáva és fecsegő alak volt közöttünk. Spiclik, barmok, gyengeségek, és felelőtlen seggfejek a végünket jelentették volna. A másik pedig az, hogy biztos vagyok benne most, hogy a közhangulatot mi túl optimistán ítéltük meg. Amit mi szintén a Rendszer elleni általános rosszallásnak ((nem kedvelésnek, haragnak)) gondoltunk, a jogaink nagy méretű megsértése miatt, az inkább csak múlékony nyugtalansági ((rossz érzeti - uneasyness)) hullám volt a tömeges letartoztatásokkal járó felfordulás és zaklatás miatt. Amint a lakosságot ((nyilvánosságot - public)) megnyugtatta a sajtó hogy ők nincsenek veszélyben, hogy a kormány csak a "rasszista, fasiszta és más anti-szociális elemekre" támadott, akik illegális fegyvereket tartottak, a legtöbben lenyugodtak megint és visszamentek a TV-jükhöz és a vicclapjaikhoz. Amint kezdtük ezt felfogni, jobban lehangolódtunk mint bármikor az előtt. Minden tervünket, ténylegesen az egész szervezet gondolatát arra alapítottuk, hogy az amerikaiak természetüktől fogva ellenzik a zsarnokságot, és hogy ha a Rendszer elég elnyomó jellegűvé válik, vezetni lehet őket a megdöntésében ((overthrow)). Súlyosan alábecsültük hogy a materializmus mennyire megrontotta a honfitársainkat, és azt is hogy a tömegsajtó az érzelmeiket milyen mértékben volt képes manipulálni ((befolyásolni, irányítani)). Amíg a kormány valahogy képes a gazdaságot lihegve, fulladozva tovább meneteltetni, működtetni, addig az embereket be lehet idomítani hogy bármilyen hallatlanságot ((felháborító dolgot - outrage)) elfogadjanak. A növekvő infláció és a csökkenő életszínvonal ellenére, az amerikai emberek többsége még mindig naponta tele tudja tömni a hasát, és szembe kell nézzünk a ténnyel, hogy a legtöbbjüknél csak ez a dolog az, ami igazán számit. Lehangolva és elbizonytalanodva, amint voltunk, mégis elkezdtünk új terveket alapozni a jövőre vonatkozóan. Először is elhatároztuk, hogy megtartjuk a nyilvános toborzási programunkat. És valójában intenzívebbé tettük, és szándékosan olyan provokatívvá és radikálissá tettük a propagandánkat amilyenné csak lehetett. A cél nem csak az volt hogy csak militáns beállítottságú egyéneket vonzzunk, de ugyanakkor megtisztítsuk a Szervezetet a nyúlszívűektől, és a hobbistáktól - a "beszélőktől"... A fegyelemre is nagyobb hangsúlyt helyeztünk. Bárkit, aki egymás után kétszer hiányzott egy gyűlésről, kizártuk. Ha valaki nem végezte el a reá kirótt munkafeladatot, kizártuk. Ha valaki megsértette a szabályunkat a Szervezet dolgairól való laza fecsegésről, kirúgtuk. Eltökéltük magunkat, hogy olyan Szervezetünk legyen, amely készen áll a következő alkalommal, ha a RENDSZER újra alkalmat szolgáltat arra, hogy cselekedjünk. A 1989-es nem-cselekvésünk, valójában, a 89-es cselekvésre képtelenségünk szégyene kínzott és hajtott kegyelem nélkül. Talán ez volt a legeslegfontosabb tényező amely acélkeménnyé képezte akaratunkat hogy harcra képes edzettségbe keményítsük a Szervezetet, minden akadály ellenére... Egy másik dolog ami segített, már legalábbis nekem, az az állandó fenyegetés volt az újbóli letartóztatástól és elítélésről. Még ha mindent fel akartam volna adni, és csatlakozni a TV és bulvárlap tömegeihez, akkor sem tudtam volna. Nem tudtam terveket készíteni egy "normális" civil életre, jövőre, soha sem tudván mikor hurcolnak el és ítélnek el 10 évre a Kohn törvény alatt. (A gyors, és évekbe telő azonnali bírósági eljárás Alkotmányos jogát, természetesen "újraértelmezték" a törvényhozók és alkotmánybíróságok, amíg nem jelent többet mint az Alkotmányos garancia a fegyvertartás és személyen hordozás jogára (Constitutional guarantee of the right to keep and bear arms.)) Így én, és tudom ez George-ra, Katherine-re és Henry-re is vonatkozik, belevetettem magam teljesen és visszatartás nélkül a Szervezet munkájába, és csak a Szervezeten át készítettünk terveket a jövőre. A magánéletem már nem számit. Hogy a Szervezet készen áll-e, úgy gondolom hamarosan megtudjuk. De eddig minden jól ment.. A tervünk arra hogy elkerüljünk egy második tömeges összeszedést, mint a 1989-es razziák voltak, úgy tűnt, sikerült. A múlt év elején elkezdtük egy jó párat az olyan új tagjaink közül - akiket nem ismert még a politikai rendőrség- beépíteni a helyi rendőrségekbe és különféle fél-hivatalos szervezetekbe - mint pl. az Emberi Viszonyok Tanácsokba. Ők riasztó hálózatként működtek, és általánosan elláttak információval a Rendszer terveiről ellenünk. Meglepődtünk, hogy milyen könnyű volt felállítani és működtetni ez a hálózatot. J. Edgar Hoover (Az FBI anti-kommunista alapítója) idejében ez sosem tudtuk volna megvalósítani. Ironikus hogy amíg a Szervezet mindig figyelmeztette a nyilvánosságot a rendőrségünk faji bekeverése ellen, ez most álcázott áldás volt nekünk. Az "egyenlő esélyek" fiúk igazán jó romboló munkát végeztek az FBI-on, és más nyomozó szervezeteken, és a képességeik pocsék állapotban vannak emiatt. De mégis, jobb ha nem bízzuk el magunkat, és nem leszünk óvatlanná.. Ejha! Már hajnali négy van. Kéne aludni is valamennyit! 2. Fejezet 1991. szeptember 18: Az elmúlt két nap a hibák vígjátéka volt, és ma a vígjáték majdnem tragédiába torkollt. Mikor a többiek végre felkeltettek tegnap, összedugtuk a fejünket, hogy kigondoljuk, mit tegyünk. Az első dolog, amiben mindnyájan egyetértettünk az volt, hogy felfegyverezzük magunkat és aztán jobb lakóhelyet keressünk. Az egységünk - vagyis mi négyen - kb. 6 hónappal ezelőtt álnéven bérelte ki ezt az apartmant, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon, ha kell. (Alig kerültük ki az új törvényt, ami kötelez minden bérbe adót, hogy eljuttassa a rendőrséghez minden új bérlő társadalombiztosítási (pl. adónál használt, munkavállalási, pénzügyek intézésénél használt) számát, pont ahogy akkor teszik, amikor

4

valaki új bankszámlát nyit.) Mivel mostanáig távol voltunk az apartmantól, biztos vagyok benne, hogy a politikai rendőrség egyikünket sem kötötte össze ezzel a címmel. De túl kicsi a hely arra, hogy hosszabb időn át itt lakjunk mindannyian, és nem jelent kellő elkülönülést (privacy - magánteret, elvonultságot) a szomszédoktól. Túlságosan akartunk spórolni, mikor ezt a helyet választottuk. A pénz a legfőbb problémánk most. Gondoltuk arra, hogy ellássuk ezt a helyet étellel, gyógyszerekkel, szerszámokkal, pótruhákkal, térképekkel - még egy biciklivel is - de elfelejtkeztünk a készpénzről. 2 napja, mikor figyelmeztetést kaptunk, hogy újra elkezdték a letartóztatásokat, esélyünk se volt kivenni pénzt a bankból; túl korán volt még reggel. Most már a bankszámlánkat biztos befagyasztották. Így csak az a kis készpénzünk van, ami a zsebünkben maradt: összesen kicsit több mint 70 dollár. (Megjegyzés az olvasónak: A "dollár" volt az alap pénzegység a Régi Korban. 1991-ben 2 dollárba került fél kiló kenyér vagy körülbelül negyed kiló cukor. ) És a biciklin kívül semmi utazási vagy szállítási eszköz (jármű) nem állt rendelkezésünkre. Mindannyian elhagytuk a kocsinkat a terv szerint, mivel a rendőrség keresné őket. Még ha meg is tartottunk volna egy kocsit, nehéz lett volna üzemanyagot szerezni hozzá. Mivel a benzin bon-kártyáink mágnesesen kódolva vannak a társadalombiztosítási számunkkal, ha bedugnánk egy számítógépbe a benzinkútnál, zárolt számlák jelennének meg, és azonnal tudtára adnák a központi számítógépet figyelő FBI-nak hogy hol vagyunk. Tegnap George, aki a kapcsolattartónk a 9-es egységgel, fogta a biciklit és kibiciklizett hozzájuk, hogy beszéljen velük a helyzetről. Kicsit jobb helyzetben vannak, mint mi, de nem sokkal. 400 dollárjuk volt hatuknak, de be vannak zsúfolva egy olyan falban lévő lyukba, ami George szerint még kevésbé kielégítő, mint a mienk. Van viszont négy kocsijuk és hozzá egy jó adag benzinjük. Carl Smith, aki velük van, készített nagyon meggyőző hamis rendszámtáblát mindenkinek, akinek kocsija volt az egységükben. Nekünk is ezt kellett volna tenni, de most már késő. Felajánlottak George-nak egy kocsit és 50 dollár készpénzt, amit ő örömmel el is fogadott. De nem akartak egy cseppet sem több benzint adni azon kívül, ami annak a kocsinak a teli tankjában volt, amit nekünk adtak. De még mindig nem volt pénzünk, hogy egy új helyet szerezzünk, és nem volt elég benzinünk se, hogy megtegyük az utat a fegyverkészletünkig Pennsylvaniába és vissza. Még arra sem volt elég pénzünk, hogy beszerezzünk egy hétre való élelmet, ha kifogy a készletünk, ami kb. 4 napon belül következett volna be. A hálózatot 10 napon belül hozzák működésbe, de addig teljesen magunkba vagyunk. Ráadásul, mikor az egységünk csatlakozik a hálózathoz, elvárják, hogy már meg legyenek oldva az ellátási és minden más problémáink, és készen álljunk akcióba lépni a többi egységgel összhangban. Ha több pénzünk lenne, meg tudnánk oldani a gondjainkat, beleértve az üzemanyagot is. Benzint mindig lehet venni a feketepiacon - de persze 10 dollár gallonja, ((kb. 2.5 dollár litere)) közel duplája, mint egy benzinkútnál. Délutánig elmélkedtünk a helyzetünkön. Aztán elszánva magunkat hogy több időt ne pazaroljunk, eldöntöttük, hogy kimegyünk és veszünk el pénzt. Henry és én kaptuk a feladatot, mivel nem engedhettük meg magunknak hogy George-ot tartóztathassák le, mivel ő tudja egyedül a hálózat kódját. Először Katherine elég jó álcázó munkát végzett rajtunk. Amatőr színjátszással (színházzal) foglalkozott és meg van neki a felszerelése és hozzáértése hogy igazán megváltoztassa az egyén kinézetét. A hozzáállásom az volt, hogy sétáljunk be az első likőr-boltba, verjük a menedzsert téglával fejbe és szedjük össze a pénzt a kasszából. De viszont Henry nem akart ebbe belemenni. Ő azt tartja, hogy nem használhatunk módszereket amelyek ellent mondóak a céljainkkal. Ha elkezdünk prédázni a lakosságon, pénzügyi okokból, vagyis hogy fenntartsuk magunkat, úgy fognak minket nézni mint egy banda közönséges bűnözőt, attól függetlenül hogy milyen helyesek a céljaink. Ami még rosszabb, idővel elkezdünk mi is úgy gondolni magunkra. Henry mindent az elveinken keresztül néz. Ha valami ellenkezik szabályainkkal, akkor nem megy bele. Ez egyféleképpen nem tűnik praktikusnak, de azt gondolom, lehet hogy neki van igaza. Csak azáltal tudjuk fenntartani a lelki erőt, hogy felülkerekedünk az előttünk levő akadályokon és nehézségeken, ha az elveinket élő hitté alakítjuk amely napról-napra előttünk lebeg, és minden tettünket vezényli. Hogy rövidre fogjam, meggyőzött, hogy ha kirabolunk likőr üzleteket, azt társadalmilag öntudatos és felelős módon kell tegyük. Ha betörjük emberek fejét téglákkal, akkor ezek olyan emberek kell legyenek akik megérdemlik. Összehasonlítottuk a telefonkönyvben található likőr-bolt neveket, az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács aktív támogatói neveinek listájával - amit elemelt számunkra az a lány akit odaküldtünk, hogy önkéntes munkát végezzen nekik múlt nyáron. Végre megegyeztünk a Bernstein Likőrök és Borokon, ahol Saul I. Bernstein volt a tulajdonos. Nem voltak téglák kéznél, így felszereltük magunkat lecsapókkal ((black jacks)) amelyek egy-egy jó nagy darab szappanból álltak egy-egy hosszú erős téli zokniba dugva. Henry egy nagy, éles vadászkéssel is felszerelte magát. Körülbelül két és fél háztömbnyivel ((keresztutcák közti területtel)) odébb parkoltunk a Bernstein Likőrök és Boroktól, a sarkon túl. Mikor bementünk az üzletbe nem voltak vásárlók bent. Egy fekete volt a kasszánál, aki intézte az üzletet. Henry kért tőle egy üveg Vodkát amely egy magas polcon volt a pult mögött. Mikor megfordult nekiengedtem a "szappan különlegesemmel" teljes erőmből, pontosan a koponyája tövébe. Hangtalanul lezsuppant a földre és mozdulatlan maradt. Henry nyugodtan kiürítette a kasszát, és egy nagy szivaros dobozt a pult alatt, amely a nagyobb bankjegyeket tartalmazta. Kisétáltunk és megindultunk a kocsi felé, kicsivel többet szereztünk mint 800 dollárt. Meglepően könnyűnek bizonyult. Három üzlettel lejjebb Henry hirtelen megállt és rámutatott az ajtón levő cégérre: "Bernstein's Deli" ((delikatessen)). Egy percnyi habozás nélkül kinyitotta az ajtót és bement. Egy hirtelen borzongó érzés ((reckless impulse)) által sarkallva követtem, ahelyett hogy megpróbáltam volna megállítani. Bernstein maga volt a pult mögött, hátul. Henry kicsalta az üzlet elejébe azáltal, hogy megkérdezte egy árucikk árát, amelyet Bernstein nem láthatott tisztán a pult mögül. Ahogy elhaladt mellettem megütöttem a lecsapóval a feje hátsó felén, amilyen keményen csak tudtam. Éreztem a szappant szétmorzsálódni az ütés erejétől. Bernstein leroggyant roppant hangosan ordítva. És akkor elkezdett gyorsan mászni az üzlet hátulja felé, elég hangosan üvöltve magas és undorító hangon, hogy felébressze a halottakat is. Engem teljesen lefagyasztott a hangzavar, és lebénulva álltam ott.

5

De nem Henry. Egy pillanat alatt könnyedén odalibbent és keményen rázsuppant Bernstein hátára, egyik térdével a lapockái közé, majd két gyors erőteljes mozdulattal hátrarántotta a fejét a hajánál fogva, és késével egyetlen mozdulattal elnyeste a torkát. A csend csak egy másodpercig tartott. Akkor egy 60 év körüli kövér, furcsán rusnya nő ((grotesque-looking)) - valószínűleg Bernstein felesége - kirohamozott a hátsó szobából egy húsvágó bárdot lóbálva a feje fölött, fülsüketítően óbégatva. Henry nekivágott egy nagy üveg kóser uborkát és pontosan eltalálta, az pedig lement repülő uborka és töröttüveg záporba. Henry ekkor kipucolta a kasszát és keresgélt egy másik szivarosdoboz után a pult alatt, megtalálta, és kiszedte ebből is a bankjegyeket. Ekkor tudtam csak felocsúdni a bénulatomból és követtem Henryt ki a bejárati ajtón, pont ahogy a kövér nő nekiállt sikítani megint. Henry a karomtól kellett fogjon hogy megakadályozza, hogy megfutamodjak le a járdán. Nem kellett 15 másodperc sem, hogy visszaérjünk a kocsihoz, de nekem legalább 15 percnek tűnt. Félholtra voltam rémülve. Több mint egy óra kellett várni, amíg a reszketésem leállt és eléggé összeszedtem magam, hogy dadogás nélkül tudjak beszélni. Valami Terrorista! Összesen 1,426 dollárt szedtünk össze, eleget hogy vegyünk élelmiszert négyünknek, több mint két hónapig. De egy dolgot eldöntöttünk ott és akkor: Henrynek kell majd kirabolnia a likőrboltokat. Nekem nincsenek meg az idegeim hozzá - habár úgy hiszem, hogy kitettem magamért, amíg Bernstein el nem kezdett visítani. Szeptember 19: Áttekintve azt amit írtam, nehéz elhinni hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek. A razziákig -két évvel ezelőttig- az életem olyan normális volt, amilyen csak lehet valakié ezekben az időkben. Még azután is hogy letartóztattak és elvesztettem a laboros állásomat, még az után is képes voltam többé kevésbé úgy élni, mint mások, az által, hogy tanácsadó munkát végeztem és különleges munkákat vállaltam egyik-másik elektromos vállalatnak a környéken. Az egyetlen dolog ami rendkívüli volt az életemben az a szervezetnek végzett munkám. Most pedig minden kaotikus és bizonytalan. Mikor a jövőre gondolok lehangolódok. Lehetetlen tudni mi fog történni, de biztos hogy nem fogok tudni visszamenni a csendes, mindennapi élethez ahogyan éltem. Úgy néz ki, amit írok, az egy napló kezdete. Lehet hogy segíteni fog nekem hogy leírjam amik történtek, és hogy mik a gondolataim minden nap. Lehet hogy ez majd segít nekem tisztábban áttekinteni a dolgokat, a majd valami összeszedett érzést és megkönnyíti, hogy belenyugodjak ebbe az új helyzetbe. Érdekes ahogy az itt töltött első estén érzett izgalom elmúlt. Most csak aggodalmat érzek. Lehet hogy a holnapi környezetváltozás javít a helyzetképemen. Henry és én le fogunk vezetni Pennsylvaniába a fegyvereinkért, amíg George és Katherine megfelelő lakóhelyet szereznek nekünk. Ma felkészültünk az útra. Az eredeti terv az volt, hogy lebuszozunk vagy vonatozunk a Bellefonte nevű kisvárosba, és majd gyalog tesszük meg az utolsó 11 kilométert a erdőn át a tárolóhelyig. De most, hogy van egy kocsink, azzal fogunk menni. Kiszámoltuk, hogy 5 gallon ((kb. 20 liter)) benzinre van szükségünk -azon kívül ami a tartályban van-, hogy oda-vissza megtegyük az utat. Hogy biztosak legyünk a dolgunkban megvettünk két 5 gallonos tartályt teli benzinnel egy Taxis vállalat üzemeltetőjétől, aki mindig eladja az adagja egy részét. Ahogy a bonra adott dolgok száma növekedett az utolsó pár évben, úgy a kis méretű korrupciók minden formája is. Úgy néz ki a nagy méretű sikkasztások a kormányban, amelyek felszínre jöttek itt-ott végre leszivárogtak a közönséges emberekig. Mikor a közönséges emberek rájöttek hogy a nagy menő politikusok korruptak voltak, hajlamosabbak lettek arra hogy néhol ők is csaljanak egy kicsit. A sok új bon törvény és tiltás buzdította a hajlamot, mint a sok színes is, a bürokrácia minden szintjén. A Szervezet a múltban a korrupció egyik fő kritikusa volt, de mint most látom, ez fontos előnyt ad nekünk. Ha mindenki betartaná a törvényt és mindenki az előírások szerint járna el, szinte lehetetlen lenne egy föld alatti csoportnak létezni. Nemcsak benzint nem tudnánk venni, de az ezernyi más bürokratikus akadály, amivel a Rendszer egyre jobban behálózza honfitársaink életét áthidalhatatlanok lennének számunkra. De ahogy vannak dolgok, egy kis kenőpénz egy helybéli tisztviselőnek itt, egy dollár a pult alatt egy könyvelőnek vagy titkárnőnek ott, lehetővé teszi hogy kikerüljük azt a sok állami rendeletet, amelyek másképp nagyon elnehezítenék az életünket.. Minél közelebb kerül Amerika közbecsülete egy Dél amerikai Banán-köztársaságéhoz vagy maffiaállaméhoz, annál könnyebb lesz nekünk működni. De persze, az hogy mindenki a markát nyújtja, szükségessé teszi, hogy sok pénzünk legyen. Filozófiai szempontból nézve, arra az eredményre jutunk, hogy nem a zsarnokság, hanem a korrupció az, ami államok megdöntéséhez vezet. Egy erős és energikus állam, nem számít mennyire elnyomó, rendszerint nem kell tartson a forradalomtól. De egy korrupt, zavarodott, pazarló, képtelen, romlott állam, még egy jószándékú ((jóságos)) állam is, mindig meg van érve a forradalomra. A Rendszer, amely ellen harcolunk egyaránt korrupt és zsarnoki, és hálát adunk Istennek a korrupcióért. Az újságokban a csend rólunk aggodalmat keltő. A tegnapi Bernstein dolgot persze nem kötötték össze velünk, és csak egy bejegyzést kapott a mai újságba. Az efféle rablások manapság, még olyanok is ahol gyilkosság történik olyan rendszeresek manapság, hogy nem kapnak több figyelmet mint egy autóbaleset. De az a tény, hogy a kormány a múlt szerdán megindított egy nagyméretű tömeges letartóztatási hadműveletet a Szervezet minden ismert tagja ellen, és hogy majdnem mindannyian -több mint 2,000 személy- kicsúsztak az ellenőrzésünk alól és eltűntek? Miért nincs erről semmi az újságokban? A sajtó természetesen, szorosan együttműködik a politikai rendőrséggel, de mi a stratégiájuk ellenünk? Igaz, volt egy kisebb újságokból átvett cikk, az újság hátsó felében, amely kilenc "rasszista" letartóztatását említette Chicagóban, és négynek a letartóztatását Los Angelesben, szerdán. A cikk azt is írta, hogy a 13, akiket letartóztattak, ugyanannak a szervezetnek voltak tagjai. Nyilván a miénknek, de több részletbe nem bocsátkoztak. Érdekes! Azért vannak olyan csendben a tömeges letartoztatások bukásáról, mert nem akarnak szégyent okozni az államnak? Az nem jellemző rájuk. Valószínűleg, egy kicsit paranoiát ((üldözési mániát)) kaptak amiatt, hogy milyen könnyen kikerültük a tömeges letartóztatásokat. Lehet attól tartanak, hogy a nyilvánosság ((public)) egy jó része velünk rokonszenvez, és aktívan segít nekünk, és így nem akarnak mondani semmit ami buzdítaná a szimpatizánsainkat.

6

Vigyáznunk kell, hogy ez az ál-"minden normális" kinézet nem vezessen minket félre, és okozza azt, hogy az éberségünk és elővigyázatosságunk eltompuljon. Biztosak lehetünk abban, hogy a politikai rendőrség roham-programban, nyaktörő iramban van hogy megtaláljon. Megnyugtató lesz mikor a hálózatot működésbe léptetjük, és mi újra rendszeres jelentéseket kaphatunk az informátorainktól arra vonatkozóan, hogy pontosan min is fáradoznak az üldözőink. ((rascals)) Addig is a biztonságunk a megváltoztatott kinézetünk és identitásunkban van. Mi mindannyian megváltóztattuk a hajviseletünket és/vagy befestettük sötétebbre, illetve kiszőkítettük a hajunkat. Elkezdtem vastag karimájú szemüveget viselni a régi, karima nélküliek helyett, Katherine pedig átváltott a kontaktlencséiről szemüvegre. Henry ment át a legradikálisabb változáson, a szakálla és a bajusza leborotválásával. Továbbá mindannyiunknak elég meggyőző hamis jogosítványaink vannak, habár nem mennének át egy számítógépes vizsgálaton. Mikor bármelyikünk olyanféle dolgot kell csináljon, mint a múlt heti rablások, akkor Katherine képes gyorsan megváltoztatni kinézetét, és ideiglenesen egy harmadik identitást adhat neki. Erre vannak neki parókái és műanyag műszerei, amelyek beillenek az orrlyukak belsejébe, és a szájba, amelyek megváltoztatják egy személy egész arcfelépítését, sőt, még a hangját is. Nem kényelmesek, de el lehet őket tűrni egy órán át, pont ahogy megvagyok a szemüvegem nélkül is egy darabig, ha szükséges. A holnapi nap hosszú és nehéz lesz. 3. Fejezet. 1991 szeptember 21. Minden egyes izmom sajog. Tegnap 10 órán keresztül gyalogoltunk, cipeltünk és ástuk fel a fegyvereket az erdőben. Ezen az estén az összes felszerelésünket átvittük a régi házból az új rejtekhelyünkre. Tegnap, kevéssel dél előtt értük el a Bellefonte melletti lehajtót, ahol lekanyarodtunk az autópályáról. Olyan közel mentünk a rejtekhelyhez, amilyen közel csak tudtunk, de a régi bányaút, amelyet három évvel ezelőtt használtunk, le volt zárva, és járhatatlan volt egy mérföldnyire onnan ahol parkolni szerettünk volna. Az út feletti part beomlott és buldózerre lett volna szükség az út megnyitásához. (Jegyzet az olvasó számára: Turner a naplójában az ún. angol mértékegységet használta, amely még a Régi Kor utolsó éveiben, Észak Amerikában használatos volt. Azok akik nem ismerik ezeket a mértékegységeket: 1 mérföld = 1,6 kilométer, 1 gallon = 3,8 liter, 1 láb = 30 cm., 1 yard = 0.91 m., 1 inch = 2,5 cm. és 1 font = kb. 0.40 kg. ) A következménye a lezárt, ill. járhatatlan útnak az lett, hogy alig fél mérföld helyett minden egyes alkalommal több mint 2 mérföldet kellett gyalogolnunk. És három fordulóba tellett, amíg mindent odacipeltünk a kocsihoz. Hoztunk lapátokat, kötelet, egy nagy vászon-postazsákot ( az U. S. A. Postahivatalának jóvoltából) de sajnos kiderült, hogy ezek az eszközök sajnálatosan nem voltak megfelelőek a feladatunkhoz. A Washingtonból történt hosszú utazás után valósággal jólesett lapáttal a vállunkon a kocsitól a tárolóhelyig gyalogolni. Az idő kellemesen hűvös, az őszi erdő gyönyörű, és a régi erdei út -habár erősen be volt nőve-, könnyű járást biztosított az út nagy részén. Még a hordó tetejéig -ami egyébként levehető tetejű, kb. 200 literes vegyianyag-tároló hordó volt- amelybe a fegyvereinket tároltuk, leásni sem volt túl rossz. A talaj elég puha volt és kevesebb mint egy óra kellett nekünk, hogy 1.5 méter mélyre leássunk, és a hordó tetejéhez hegesztett fogantyúhoz a kötelet hozzá kössük. A bajok ezután kezdődtek. Ketten húztuk a kötelet, ahogy csak bírtuk, de a hordó egy centit sem mozdult. Olyan volt mintha bebetonozták volna. Noha a hordó teljes súlya közel 160 kg. volt három évvel ezelőtt ketten könnyedén leengedtük a gödörbe. Persze akkor volt néhány centiméter szabad hely a hordó körül. Mostanra a föld szorosan betömörült a hordó köré és tömören be volt pakolva a fém körül. Felhagytunk a próbálkozással, hogy kiemeljük a hordót és elhatároztuk, hogy a gödörben hagyva nyitjuk ki. Ahhoz, hogy ezt megtehessük kb. még egy órát kellett ásni, hogy megnagyobbítsuk a gödröt, hogy hozzáférhessünk a tetőt lezáró pánthoz. És mi több nekem fejjel lefelé kellett belógnom a gödörbe úgy, hogy Henry fogta a lábam. Annak ellenére, hogy a hordót kívülről lekentük korrózió gátló festékkel ((eredeti változatban aszfalttal)) maga a záró szerkezet teljesen berozsdásodott, és az egyetlen csavarhúzónkat eltörtem, amikor megpróbáltam a zárt lefeszíteni. Végül sok kalapálás után a záró fogantyút felfeszítettem egyik lapát végével. Annak ellenére, hogy a zárógyűrűt levettük, a hordó teteje a helyén maradt - úgy néz ki oda ragasztottuk a festékkel amivel bekentük a hordót. Fejjel lefelé dolgozni egy viszonylag szűk gödörben nehéz és fárasztó. Ezen túl nem volt megfelelő feszítővas, amivel lefeszíthettük volna a hordó tetejét. Végül szinte kétségbeesve még egyszer odakötöztem a kötelet a tető egyik füléhez. Henryvel erősen megrántottuk a kötelet és a tető végül mégis lejött a hordóról! Fejjel lefelé ereszkedtem le újból a nyílásba úgy, hogy az egyik kezemmel a tartály peremébe kapaszkodva tartottam magam, míg a másikkal a gondosan becsomagolt fegyvereket adogattam fel Henrynek. Néhány a nagyobb fegyverkötegek közül, amelyek között a hat lezárt doboz lőszer is ott volt, túl nehezek és nagyok voltak ehhez a módszerhez, és ezeket kötéllel kellett felhúznunk. Felesleges mondanom, hogy mire a tartályt kiürítettük teljesen kimerültem. A karjaim fájtak, a lábam remegett, a ruhám csupa víz volt az izzadságtól. De még hátra volt, hogy a több mint 120 kilónyi fegyvert, hegynek fel a sűrű fák közt, egy félmérföldnyit ((kb egy kilométert)) felcipeljük az úthoz, majd még több mint egy mérföldet ((1.8 km-t)) a kocsihoz. Ha lett volna megfelelő hátizsákunk talán egy fordulóval is elvihettük volna a cuccokat a hátunkon. Két fordulóval egész könnyedén megtettük volna. De ezekkel az ormótlan postás zsákokkal amelyeket csak kézben vihettünk, három igen fájdalmas útba tellett. Kb. 100 yardonként meg kellet állnunk, hogy letegyük a terhünket egy kicsit, és az utolsó két fordulót már teljes sötétségben tettük meg. Még elemlámpát sem hoztunk magunkkal, mivel nappalra terveztük az akciót. Amennyiben a jövőben nem tervezzük meg jobban az akcióinkat, akkor nehéz idők elé nézünk. Visszafelé Washingtonban megálltunk, Hagerstown mellett egy kis útszéli étkezdénél, hogy szendvicset és kávét vegyünk. Körülbelül egy tucat ember volt a helységben és a pult mögötti TV-ben épp az esti 11 órás híreket mondták. Ezeket a híreket sohasem fogom elfelejteni.

7

A nap nagy híre az volt amit a SZERVEZET Chicagóban művelt. Úgy tűnik a RENDSZER megölte egyik emberünket, és viszonzásul mi megöltük az ő három emberüket, majd látványos - és sikeres - tűzharcba bocsátkoztunk a hatóságokkal. Majdnem az egész híradó az események rekonstruálásával volt tele. Mi már tudtuk a korábbi újsághírekből, hogy Chicagóban a múlt héten kilenc emberünket letartóztattak és úgy néz ki, igen rossz soruk volt a Cook Megyei börtönben, ahol egyikük meg is halt. Abból amit a bemondó mondott nem lehetett tisztán kivenni, hogy valójában mi is történt, de ha a RENDSZER a jelleméhez méltóan és szokásai szerint cselekedett, akkor az embereinket külön-külön niggerekkel teli cellákba tették, és ezek után szemet hunytak afelett, ami azután következett. A RENDSZER részéről már régóta működött ez a fajta "törvényen kívüli" büntetés az embereinkkel szemben, ha nem tudtak megfelelő bizonyítékot találni ellenük, ami a bíróságon is megállja a helyét. Ez pont olyan szörnyű és borzasztó büntetési mód volt, mint ami egy középkori kínzókamrában, vagy a KGB pincéiben folyt. És megtehetik, mert a sajtó soha nem ismeri el hogy megtörténik. Végül is, ha valakik a fajok egyenlőségéről győzködik a nyilvánosságot, hogy is tudnák beismerni hogy rosszabb fekete bűnözőkkel összezárva lenni, mint fehérekkel? Másnap miután az emberünket megölték,- a bemondó azt mondta Carl Hodgesnek hívták, valaki, akiről nem halottam mielőtt megölték - a Chicagói SZERVEZET teljesített egy ígéretet, amit több mint egy évvel ezelőtt tettek arra az eshetőségre, ha bármelyik emberünket súlyosan bántalmaznák vagy megölnék egy Chicagói börtönben. A Cook Megyei rendőrfőnökön rajtaütöttek a háza környékén és sörétes fegyverrel szétlőtték a fejét. Cédulát tűztek a testére melyen ez állt: "Ez Carl Hodgesért volt". Ez múlt héten, szombat este volt. Vasárnap a RENDSZER teljesen fel volt bolydulva. A Cook Megyei rendőrfőnők politikai fejes és elsővonalbeli zsidóbarát, "sábesz goj" volt, és igazán nagy dolgot csináltak belőle. Noha csak Chicago környékére sugározták vasárnap reggel, ott kitrappoltatták a helyi lakosság számos "tiszteletet élvező" "elöljáró" emberét, hogy elítéljék a megtorlási akciót és a SZERVEZETET rendkívüli TV beszédeikben. Az egyik egy ún. "felelős konzervatív", míg a másik a Chicagói zsidó közösség vezetője volt. Mindketten úgy írták le a SZERVEZETET mint egy "gyűlölködő rasszista bandát" és felhívták az összes "helyesen gondolkodó Chicagóit", hogy működjenek együtt a politikai rendőrséggel, a rendőrfőnök kinyírásáért felelős "gyűlölködők" elfogásában. Nos a "felelős konzervatív" ma kora reggel elvesztette mindkét lábát és súlyos belső sérüléseket szenvedett amikor a kocsija alatt egy odatett távirányításos bomba robbant, mikor beüllt. A zsidók szóvivője még kevésbé volt szerencsés. Hivatala előterében várakozott a liftre amikor valaki odament hozzá és a kabátja alól elővett baltával úgy fejbe nyeste, hogy a "jó zsidó" koponyáját a feje búbjától a válláig kettévágta, majd eltűnt a csúcsidőbeli tömegben. A SZERVEZET azonnal felelősséget vállalt mindkét támadásért. Ez aztán igazán felbolydította a RENDSZERT. Illinois állam kormányzója a Nemzeti Gárdát rendelte Chicagóba, hogy segítsenek a helyi rendőrségnek és FBI ügynököknek a SZERVEZET után kutatni. Chicago utcáin sok ezer embert állítottak meg, és kényszeríttettek arra, hogy igazolja magát. A RENDSZER félelme és paranoiája csak most mutatkozik meg igazán. Ma délután Ciceró városrészben három embert körülzártak egy kis lakásban. Az egész környéket lezárták, mialatt a három ember tűzharcba keveredett a rendőrséggel. A TV stábok mindenütt ott voltak, nagy izgalomban, nehogy elszalasszák a RENDSZER sikerét, avagy az egységünknek a kinyírását. ((eredetileg a kill-t, az "ölést", a Rendszer véres győzelmét - és a szervezet egy részének kinyírását)) A három férfi közül egyiknek úgy néz ki lövészfegyvere volt, mivel két fekete rendőr a helyszíntől jóval távolabb halálos lövést kapott, mielőtt rájöttek volna hogy a feketéket direkt célozzák, és egyenruhás fehér rendőröket nem vesznek célba. Habár ez a fehér mentesség nem terjedt ki a civilruhás politikai rendőrségre, mert egy FBI ügynök aki egy fél másodpercig előmászott a fedezékéből, hogy egy könnygázgránátot dobjon be egy ablakon, szükségtelenül hosszú géppisztolysorozatot kapott a mellébe és belébe, és azonnal össze is roggyant. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy az akciót mutatta a TV képernyő, de a csúcs akkor jött el számunkra mikor a lakást megrohamozták és üresnek találták. Az egész épület minden lakásainak szobánkénti gyors átvizsgálása után sem találták meg embereinket. A bemondó hangjában nyilvánvaló volt a csalódás ezen az eredményen, de egy férfi, aki a pult másik végében ült, fütyült és tapsolt amikor bejelentették, hogy úgy néz ki a "rasszisták" elillantak. A pincérlány mosolygott ezen és számunkra világosnak nézett ki, hogy noha nem volt egyetemes az elismerés a SZERVEZET cselekedetei iránt Chicagóban, de ugyanakkor nem volt egyetemes elítélés sem. Mintha a RENDSZER megérezte volna a pult végi férfi reakcióját (és a hozzá hasonló reakciókat országszerte) a délutáni eseményekkel kapcsolatban, és a kép Washingtonra váltott, ahol az igazságügy miniszter épp különleges sajtótájékoztatót hívott össze. Az igazságügyminiszter bejelentette hogy a szövetségi kormány minden rendőri ügynökségét beveti, hogy felszámolja a SZERVEZETET. Úgy festett le minket, mint "veszett, rasszista bűnözőket" akiket "egyedül csak a gyűlölet motivál," és akik "meg akarják semmisíteni mindazt a haladást az egyenlőség felé" amit a RENDSZER az utóbbi időkben elért. Minden állampolgár figyelmeztetve lett hogy legyen résen, és működjön együtt a hatóságokkal a "rasszista összeesküvés" felszámolásában. Ha valaki bármi gyanúsat észlel, főleg ismeretlen, a lakóhelyén kívülről jött személy részéről, annak ezt azonnal jelentenie kellett volna a legközelebbi FBI irodának vagy az Emberi Viszonyok Tanácsnak. És akkor valami nagyon óvatlant mondott, ami valóban elárulta, hogy mennyire fél ((aggódik)) a RENDSZER. Kijelentette, hogy bármelyik állampolgár akiről kiderül hogy információt rejtegetett rólunk, vagy bármilyen segélyt vagy bátorítást kínál nekünk "a legkeményebben lesz kezelve". Ezek voltak a pontos szavai - ami nem lepné meg az embert ha a Szovjetunióban hangzottak volna el, de amelyek a legtöbb amerikai fül számára durván hatottak, a média legjobb igazolásukra kifejtett propaganda erőlködései ellenére is. Az embereink által minden Chicagóban vállalt veszély váratlan mértékben fizetődött ki az által hogy az igazságügy minisztert erre a pszichológiai hibára provokálták. Ez az eset annak az értékét is bizonyítja, hogy a RENDSZER egyensúlyát fellökjük, és a RENDSZERT egyensúlytalan állapotban tartsuk váratlan támadásokkal és meglepetésekkel. Ha a Rendszer nyugodt maradt volna, és jobban átgondolta volna a választ a Chicagói hadműveleteinkre, akkor nemcsak hogy elkerülhetett volna egy hibát, amely nekünk több száz újoncot fog hozni, de valószínűleg arra is módot gondolhatott volna ki, hogy a közvélemény szélesebb támogatását nyerje el az ellenünk folytatott harcra. A tévéműsor azzal a bejelentéssel ért véget, hogy kedden ( vagyis ma este ) egy egyórás különleges műsor lesz a "rasszista összeesküvésről". Mi abbahagytuk ennek a speciális különkiadású híradó nézését, ami szerintünk különösen pocsék munka volt, tele

8

hibákkal, és egyenes kitalációkkal, és egyáltalán nem volt meggyőző. Ezt mindannyian éreztük. De egy dolog biztos: a médiakaranténnak vége. Chicago a szervezetnek azonnali "sztár" státust szerzett, és bizonyára az egész országban mindenütt mi kell hogy legyünk az emberek között az első számú beszélgetési téma. Ahogy a tegnap esti TV hírek véget értek, Henry és én lenyeltük a vacsoránk utolsó falatját és kibotladoztunk az étteremből. Én tele voltam érzelmekkel: izgalom, szerfeletti boldogság a Chicagói bajtársaink sikere miatt, idegesség afelől hogy az országos embervadászat egyik célpontjává váltam, és egy kis harag, hogy a Washingtoni egységeink közül egyik sem mutatott olyan kezdeményező tulajdonságot mint a Chicagói egységeink. Nagyon tenni akartam valamit, és az első dolog amire gondoltam az az volt, hogy megpróbáljak valamiféle kapcsolatot létesíteni azzal a fickóval a kávézóban, aki szimpatetikusnak látszott felénk. Ki akartam venni egy szórólapot a kocsinkból, és egyet-egyet tenni a parkolóban levő mindegyik kocsi ablaktörlője mögé. Henry, aki mindig is nyugodt volt, és nyugodtan gondolkodott, hasonló érzésekkel, de teljes mértékben ellenezte és megvétózta az ötletemet. Ahogy ültünk a kocsiban elmagyarázta, hogy nagyon buta lenne most megkockáztatni hogy bármennyi, akármennyi figyelmet is felhívjuk magunkra, amíg be nem fejezzük a jelenlegi feladatunkat, ami a fegyver rakományunk biztonságos eljuttatása az egységünkhöz. Ezentúl emlékeztetett még arra, hogy a Szervezet fegyelmi rendszerének megszegése lenne az, ha egy földalatti (fegyveres) egység bármilyen, akármilyen direkt toborzási tevékenységbe fogna, bármilyen minimális is lenne ez. Ez a tevékenység a "törvényes" egységek feladata. A földalatti egységek olyan egyénekből állnak akik a politikai rendőrség előtt ismertek, és meg vannak jelölve letartoztatásra. Az ő feladatuk az, hogy direkt akcióval szétrombolják a Rendszert. A "legális" egység olyan egyénekből áll akik jelenleg nem ismertek a Rendszer előtt.( És valóban lehetetlen lenne bebizonyítani, hogy a legtöbbjük tag. Ez a kommunistáktól átvett módszer. ) Az ő feladatuk az, hogy minket információval, pénzzel, ügyvédi védelemmel, és más módokon támogassanak. Bármikor egy "illegális" tag tudomására jut egy potenciális újoncnak, akkor az át kell adja az információt egy "legális" tagnak, aki majd megközelíti a potenciális új tagot, elbeszélget vele valahogyan és óvatos módon kivizsgálja, hogy milyen ember is az illető, és mi a véleménye valójában. A "legálisak" el kéne intézzék a többi alacsonyabb kockázatokkal járó tevékenységeket is, mint pl. a szórólapozás. Nálunk igazából még nem is lett volna szabad legyenek szórólapok. Megvártuk, amíg a férfi aki tapsolt az embereink szökésének hírére, kijött a kávézóból és beszállt a kocsijába. Majd elhajtottunk mellette, és felírtuk a rendszámát ahogy kihajtottunk a parkolóból. Mikor a hálózat fel lesz állítva, a rendszám el fog jutni a megfelelő személyhez, aki majd felveszi a kapcsolatot vele. Mikor visszaérkeztünk a lakásba George és Katherine ugyanolyan beindultak és boldogok voltak mint mi. Ők is látták a TV híradót. Az igen kimerítő nap ellenére, pont annyira nem tudtam aludni mint ők, és mi mindannyian vissza szálltunk a kocsiba, George és Katherine megosztották a hátsó ülést a zsíros rakományunk egy részével, és elmentünk egy éjjel-nappali autósmoziba. A kocsiban beszélgethettünk anélkül hogy gyanút keltettünk volna, vagy a lehallgatás veszélyében lettünk volna, és ezt tettük a kora reggeli órákig. Azt azonnal elhatároztuk, hogy rögtön átköltözünk az új lakhelyre amit George és Katherine tegnap találtak nekünk. Az az öreg lakás egyszerűen nem felelt meg a céljainknak. A falak olyan vékonyak voltak hogy suttogva kellett beszélgetni egymás közt hogy a szomszédok ne hallhassák. És biztos vagyok benne, hogy a mi rendszertelen életvitelünk biztosan felkeltette szomszédaink gyanakvását is, hogy vajon mi miből is élünk tulajdonképpen. A Rendszer által mindenkinek adott figyelmeztetés után, hogy jelentsenek furcsa viselkedésű vagy kinézésű idegeneket, (nekik ismeretlen személyeket) egyenesen veszélyes lett nekünk hogy egy ilyen kevés elzártságot (magánteret) biztosító helyen maradjunk. Az új hely mindenféle szempontból sokkal jobb, kivéve az árát. Egy egész épület a miénk, (egy különálló épületet béreltünk). Valójában egy magában álló, beton-téglából épült kereskedelmi épület, alul egyetlen garázs szerű szobával, amely egykor egy kis műhelynek adott helyet, továbbá irodákkal és a felső emeleten raktárral. A helyiséget lebontásra jelölték ki, mert az autópályához tartozó új feljáró útjában volt, amely feljáró négy év óta a tervező szakaszban volt. Mint a legtöbb állami munkálat, ez is leragadt - valószínűleg örökre. Habár sok százezer embert fizetnek azért, hogy új autópályák épüljenek, a valóságban egyetlen sem épül. Az utóbbi öt évben az országban levő utak legtöbbjének állapota súlyosan leromlott, és annak ellenére, hogy útjavítási csapatokat lehet állandóan látni álldogálni, úgy néz ki soha semmit nem javítanak meg. A kormány még addig sem jutott el, hogy tettlegesen megvásárolja azokat a telkeket amelyeket használhatatlannak minősített és lebontásra jelölt ki, és otthagyta a tulajdonosokat a semmivel. Törvényesen, az épület tulajdonosának nem lenne szabad kiadnia, de úgy néz ki, valakivel a városi kormányzatnál megegyezett ebben. Nekünk ebből az az előny, hogy nincs hivatalos számontartás a lakottságáról, nem kell hivatalos bejelentőt kitölteni, nincsenek társadalombiztosítási-számok a rendőrség számára, és sem a megyei épület-felügyelőségtől, sem a tűzoltóságtól nem jön senki ellenőrizni. George csak el kell vigyen 600 dollárt a tulajdonosnak havonta egyszer. George úgy gondolja, hogy a tulajdonos, egy erős akcentussal beszélő vén ráncos Örmény, meg van győződve arról, hogy mi a helyiséget vagy kábítószer előállításra akarjuk használni, vagy lopott holmik tárolására, és nem is akarja tudni a részleteket. Úgy gondolom hogy ez nagyon jó, mert ez azt jelenti hogy nem fog kíváncsiskodni errefelé. A helyiség pokolian néz ki kívülről. Három oldalról rogyadozó, rozsdás, fémháló kerítés veszi körül. Az udvar tele van kiszerelt vízmelegítő tartályokkal, szétszerelt és minden használható résztől megfosztott motorblokkokkal és mindenféle elképzelhető rozsdás vas-szeméttel. A betonparkoló elől töredezett és fekete a régi kocsikból kifolyt olajtól. Az épület elején nagy megviselt cégtábla látható: "J. T. Smith és fiai hegesztő és javító műhely" A földszinti ablakoknak feléből hiányzik az üveg, de amúgyis be van deszkázva az összes földszinti ablak.

9

A szomszédság eléggé lerobbant könnyűipari terület. A szomszédban mellettünk, egy kis kamionos szállítmányozási cég garázsai és raktárai vannak. Teherautók jönnek-mennek az éjjel minden órájában, ami azt jelenti hogy nem fog gyanúsnak kinézni a rendőröknek, ha a környéken látnak minket is éjjeli órákba közlekedni. Szóval, miután eldöntöttük hogy mielőbb elköltözünk, ezt ma meg is tettük. Mivel az új helyiségben nincs víz, villany vagy gáz, az én dolgom volt megoldani a melegítési illetve gáz, villany, csatornázási és víz problémákat, mialatt a többiek áthozták a cuccainkat. A vízellátás visszaállítása könnyű volt, miközben megtaláltam a vízórát és levettem annak tetejét és megengedtem a vizet, odahurcoltam egy rakás nehéz vasszemetet és letakartam a vízórát úgy, hogy valószínűleg nem tudná senki megtalálni, ha netán valaha valaki ki is jönne a vízművektől. Az áram helyreállítása már sokkal nehezebb volt. A villanyórától még voltak ugyan légvezetékek egy villanypóznáig, de az áram ott volt lezárva a villanyóránál, amely a falon kívül volt elhelyezve. A házból kellett óvatosan egy lyukat verjek az óra mögötti falba és az órát kikerülve rákötni a házbéli rendszert a hálózatra. Ez elfoglalta napom nagy részét. A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a földszinti bedeszkázott ablakok deszkái közti réseket gondosan letakartam, és az emeleti ablakok mögé vastag papundeklit rögzítettem, erősen hogy éjjelente abszolút semmi fény ne szűrődjön ki az épületből. De még mindig nincs fűtésünk, és konyha helyiségünk sincs azon az elektromos rezsón kívül, amit hoztunk a másik helyről. De legalább most már a vécé működik, és a lakóhelyünk elviselhetően tiszta, még akkor is, ha egy kicsit sivár és üres. A hálózsákjainkban elalhatunk a földön egy darabig, veszünk majd egy elektromos fűtőt és egy más dolgot is, ami kényelmesebbé teszi majd az életünket a következő pár napban. 4. Fejezet Szeptember 30, 1991. Annyi munka volt az utóbbi héten, hogy nem is volt időm írni. A tervünk, hogy felállítsuk a kommunikációs hálózatot egyszerű és bonyodalmak nélküli volt, de a valóságbeli megvalósítása roppant erőfeszítésbe került, legalábbis nekem. A nehézségek, amelyeket le kellett győzzek, még egyszer megerősítették számomra azt a tényt, hogy a legjobban átgondolt tervek is veszélyesen megtévesztők kivitelezhetőségükre és nehézségükre nézve, hacsak nincs belekalkulálva a változtathatóság, és az előre beláthatatlan problémák áthidalása. Alapvetően a hálózat amely összeköti a Szervezet összes egységét, két féle távközlésen alapul: emberi hírvivőkre és roppant speciális rádió-sugárzásra. Én nem csak a mi egységünk rádió felszereléséért felelek, de a Washingtoni terület másik 11 egysége összes vevőjének karbantartásáért és felügyeletéért, továbbá a Washingtoni Területi Parancsnokság és a 9-es egység adójáért is. Ami igazán összezavarta a hetemet az az utolsó percbeli döntés volt WTP-nél, hogy a 2-es egységet is ellátják adó-vevő készülékkel. És nekem kellett elvégezni a beüzemelést. Ahogy a hálózat fel van állítva, minden olyan távközlés, ami megbeszélést igényel, vagy hosszú részletes helyzet vagy feladat megmagyarázást - részletes eligazítást, vagy helyzetjelentést, azt szemtől-szemben szóban intézzük. Most, hogy a telefontársaság számítógépes számontartást tart fent, minden nem csak hosszútávú, de helybéli hívásról és a politikai rendőrség állandó folyamatos lehallgatásával, a telefon használata ki van zárva, maximum a sürgősségi esetek jelenthetnek kivételt. De viszont olyan üzenetek, amelyek gyakoriak, rendszeresek, és egyszerűek, amelyeket könnyen lehet lekódolni, és rövid kódba lehet foglalni rádióadással lettek elküldve. A Szervezet nagyon sok átgondolással kidolgozott egy 800 különféle rendszeresített üzenetből álló "szótárat", amelyben mindegyik üzenetnek 3 számos kódja van. Így egy esetben a szám "2006" azt jelentheti, hogy: "A hadművelet amelyet a 6-os egységnek volt kiosztva el van halasztva további értesítésig". Minden egységben egy személy megtanulta kívülről az egész üzenet szótárat, és felelős azért, hogy tudja a legújabb és hatályban levő szám kódját minden üzenetnek. A mi egységünkben ez a személy George. A valóságban ez nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Az üzenet szótár nagyon rendszeres módon van elrendezve, és egyszer valaki bemagolta az alapvető felépítését, nem túl nehéz megtanulni az egészet. Az üzenetek szám kódja megváltozik minden pár nap, de az nem jelenti azt hogy George-nak be kell magolnia az egész szótárat újból, csak kell tudja az új számkódját egy üzenetnek, és e szerint ki tudja számolni a fejében az új kódját az összes többinek. Ennek a kód-rendszernek a használata lehetővé teszi, hogy állandó biztonságos rádiókapcsolatot tartsunk, nagyon egyszerű és könnyű, hordozható készülékeket használva. Mert a rádió üzeneteink soha sem hosszabbak egy másodpercnél, és nagyon ritkán fordulnak elő, a politikai rendőrség nem valószínű hogy megtalálja egyetlen kiadó tartózkodási helyét sem, kereső készülékekkel ((pl. "d-fing")), vagy hogy le tudják olvasni bármelyik felvett üzenetet. A vevőkészülékeink még egyszerűbbek az adóinknál, egyféle keresztezései a zsebrádiónak és a zsebszámológépnek. Állandóan be vannak kapcsolva, és ha egy helyes frekvencián és hang-tónussal ellátott kódot kapnak, felveszik, kimutatják, és kimutatva tartják törlésig a számkódot, automatikusan. Az én nagy segítségem a Szervezetnek eddig, ennek a távközlési felszerelésnek a kifejlesztése, és nagy részüknek a tényleges gyártása volt. Az első üzenet amit WTP leadott minden egységnek, a környéken, vasárnap volt. Utasítást adtak minden egységnek, hogy küldjék az összeköttetési emberüket a számkód által jelölt helyiségre, hogy helyzetértesítést kapjanak és egység-helyzetjelentést adjanak le. Mikor George visszajött a vasárnapi tudósításról továbbadta a híreket mindannyiunknak. A lényeg az volt, hogy habár még nem volt semmi baj a Washington térségben, a WTP-t aggasztották a jelentések, amelyeket a politikai rendőrségen belül levő kémeinktől kapott. A Rendszer mindent belead, hogy megsemmisítsen. Egyének százait tartóztatták le és vallatták ki akikre gyanakszanak, hogy szimpatizálnak vagy valami távoli összeköttetésük van velünk. Ezek közt volt egy a "legálisaink" közül, de úgy néz ki eddig a hatóságok még nem tudtak semmi konkrét bizonyítékot felmutatni ellenük és a vallatások sem voltak eredményesek, amik hozzánk vezettek volna. De mégis a Rendszer reakciója a múlt heti Chicagói történésekre kiterjedtebb és energetikusabb volt mint gondoltuk. Egy dolog amin dolgoznak, az számítógépes, általános, belső útlevélrendszer. Minden 12 éven felüli egyén kap útlevelet, és kötelezve lesz, súlyos büntetések fenyegetése ellenében, hogy állandóan magánál hordozza. Nem csak meg fogja tudni állítani az utcán az embereket bármely rendőr vagy rendőrségi ügynök és kérni, hogy mutassák a papírjaikat, de kidolgoztak egy tervet is, hogy

10

szükségessé tegyék az útleveleket a legtöbb mindennapi tevékenységhez, mint repülő, busz, vagy vonatjegyet venni, hotelben, motelben, szobát kivenni, vagy kórházban vagy rendelőben orvosi kezelést kapni. Minden jegyárusítási pult, hotel, orvosi rendelő, és ehhez hasonló el lesz látva leolvasó számítógépekkel, amelyek telefonvonalon lesznek bekötve az óriási egész országra kiterjedő információés számítógépközpontba. Minden egyén mágnesesen bekódolt útlevélszámát rendszeresen felveszik a számítógépek, ha bármikor jegyet vesz, számlát fizet ki, vagy valamilyen szolgáltatást vesz igénybe. Ha bármilyen rendellenesség van, riasztják a legközelebbi rendőrállomást, amelyben ki lesz jelölve a jelet leadó leolvasó-gép és az abba információt betevő egyén tartózkodási helye. Már pár éve fejlesztik ezt a belső útlevél rendszert, és mindent kidolgoztak részletesen. Az egyetlen ok amiért nem helyezték még működésbe, az a civil-szabadságok csoportok tiltakozása volt, akik ezt a rendőrállam felé irányuló másik nagy lépésnek látják, ami persze hogy az is. De most a Rendszer biztos hogy túl tud törni a libertáriánusok ellenkezésén, az által, hogy mentségként minket használnak. Minden megengedhető és elfogadható a "rasszizmus" elleni harcban! Legalább három hónap fog kelleni hogy beszereljék a szükséges felszereléseket, és működésbe helyezzék a rendszert, de haladnak vele amilyen gyorsan csak tudnak, úgy számolva, hogy "fait accompli"-ként ((vagyis már megvalósított dologként)) bejelentik, a sajtó teljes támogatásával. Később a rendszert fokozatosan kiszélesítik, leolvasó készülékekkel kötelezően minden árusítási helyiségben. Senki nem fog tudni megenni egy ebédet egy étkezdében, felvenni a szennyesét egy tisztítóban, vagy élelmiszert venni a boltban anélkül hogy mágnesesen leolvassák az útlevél számát a kassza melletti leolvasókészüléken. Mikor odáig jutnak dolgok akkor a Rendszer elég szorosan a markában fogja tartani a lakosságot. A modern számítógépek erejével, a politikai rendőrség képes lesz pontosan megtalálni bárkit, bárhol, és pontosan tudni róla hogy hol volt, és mit csinált. Nem kevés kemény gondolkodásba fog kerülni nekünk hogy kikerüljük ezt az útlevélrendszert. Abból ítélve, amit a kémeink mondtak nekünk, nem lesz olyan egyszerű, mint meghamisítani egy belső - útlevelet, és nem létező számokat írni be. Ha a központi számítógép észrevesz egy ál-számot, akkor a riadó automatikusan kimegy a legközelebbi rendőrállomásra. Ugyanaz fog történni, ha John Jones, aki Spokane-ban ((Alaszka)) él, és éppen arra használja az útlevelét hogy ételt vásároljon ott vele, hirtelen Dallasban is ételt vásárol. Vagy akár ha a központi számítógép úgy olvassa hogy Bill Smith biztonságban van egy kuglizó helyiségben van Main Utcán, és ugyanakkor felbukkan egy ruhatisztítónál a város túloldalán. Ami előttünk áll, elképesztő körülmény, valami, ami technológiailag lehetséges volt már egy ideje, de amit ezidáig, soha nem álmodtuk volna, hogy a Rendszer valóban megpróbál. George a megbeszélésről utasítást hozott nekem, volt, hogy haladéktalanul menjek el a 2-es Egységhez hogy megoldjam a technikai problémájukat. Közönséges körülmények között, sem én sem George nem tudhatnánk a 2-es Egység tartózkodási helyét, és ha szükséges lett volna, hogy találkozzunk egy egyénnel abból az egységből akkor az más helyen történt volna. De ez a probléma szükségessé tette hogy elmenjek a tartózkodási helyükre, és George elismételte nekem emlékezetből az útbaigazítást, amit neki adtak. Ők fent vannak Marylandben, több mint 30 mérföldnyire tőlünk, és mivel magammal kellett vigyem az összes szerszámaimat is, elvittem a kocsit. Szép helyiségük van, egy nagy Farmház és egy hozzá tartozó épület, körülbelül 40 hektárnyi rétes és erdős területből álló földön. Nyolcan vannak az egységükben, némivel többen mint a legtöbben, de úgy néz ki egyikük sem ért semmit az elektronikai dolgokhoz, még az is meglepne, ha tudnák, hogy a csavarhúzónak melyik vége megy a csavarba... Ez furcsa mivel az egységek alakításában nem kevés figyelmet fordítottunk arra hogy értékes képességek, tehetségek és képzettségek a lehető legértelmesebben legyenek elosztva. A 2-es Egység eléggé közel van két másik egységhez, de mind a három egység problematikus módon messze esik a másik kilenc Washington környékbeli egységtől, és főleg a 9-es Egységtől, amely az egyetlen egység volt a WTP-vel való kapcsolatfelvételre alkalmas leadó készülékkel. Ezért a WTP úgy döntött hogy a 2-es Egységnek is ad leadót, de mindeddig nem tudták működésbe állítani. A nehézségeik oka azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, ahogy besürgettek a konyhába. Az adójuk kocsi-akkumulátor és egy csomó ilyen-olyan elektronikai alkatrészük és drótjuk megtöltött egy asztalt. A részletes utasítások ellenére, amelyet előkészítettem minden egyes adókészülékkel és az adókészüléken található jól látható megjelölések ellenére, sikerült nekik az adókészüléket, fordítva kötni az akkumulátorhoz, a pozitívat a negatívhoz, és a negatívot a pozitívhoz. Sóhajtottam, és rávettem kettőt az embereik közül, hogy segítsenek behozni a felszerelésemet a kocsiból. Először megnéztem az akkumulátorjukat és teljesen lemerülve találtam. Mondtam nekik, hogy tegyék az akkumulátort töltődni a töltőre, amíg én megnézem az adókészüléket. Töltőre? Milyen töltőre? - akarták tudni. Még töltőjük sem volt! Mivel mostanában bizonytalan az áramszolgáltatás az összes kommunikációs felszerelésünk akkumulátorokról működik, amelyeket a rendes vonalakról töltünk. Így nem vagyunk kiszolgáltatva az utóbbi években hetenteivé, ha nem napontaivá vált áramszünetek vagy feszültség csökkentések jelenségének. Mint a legtöbb közszolgáltatással is ebben az országban, minél magasabb lesz az áram ára, annál kevésbé megbízható a szolgáltatás. Például idén augusztusban Washington környékén teljes áramszünet volt összeszámolva körül belül négy napra, és körülbelül összesen 14 napra 15%-osnál nagyobb feszültségcsökkenés volt. A kormány állandóan értekezleteket ((vizsgáló kihallgatásokat)) tart, vizsgálódásokat végez, jelentéseket ad ki a problémáról, de ennek ellenére egyre rosszabb. A politikusok közül egyik sem hajlandó szembenézni az igazi okokkal, amelyeknek egyike Washington Izrael-körül forgó külpolitikájának hatása Amerika olajbeszerzésén. Megmutattam nekik hogy kell felkötni az akkumulátort a kisteherautójukhoz sürgősségi töltésre, és akkor elkezdtem megvizsgálni hogy milyen rongálás érte az adót. Egy töltőt később kell majd találni az akkumulátoruk számára. A legfontosabb része az adónak, a kódoló egység, amely egy zseb-számológép billentyűlemezét alkalmazva a digitális, kódolt jelet termeli, rendben volt. Megvédte egy dióda a fordított bekötéstől való sérüléstől, de magában az adóban három tranzisztor kiégett. Eléggé biztos voltam benne hogy a WTP-nek volt valahol még egy adója tárolva, de hogy megtudjam, biztosra kellett volna küldjek nekik egy üzenetet. Ami azt jelentette volna, hogy futárt kellett volna küldenünk a 9-es Egységhez, hogy onnan küldjenek

11

kérést erre vonatkozólagosan, és akkor valaki a WTP-től el kellett volna hozza az adót a 2-es Egységhez. De nem akartam a WTP-t zavarni ezzel, főleg azt figyelembe véve, hogy szabályba volt foglalva: "a harcoló egységek csak jelentősebb sürgősségek esetében küldhetnek rádió üzenetet." Mivel a 2-es Egységnek úgyis akkumulátortöltőre volt szüksége, úgy döntöttem hogy a töltőt és a tranzisztorokat beszerzem egyszerre egy elektronikai részeket és felszerelést forgalmazó üzletből, és megjavítom magam. Megtalálni a részeket amelyekre szükségem volt, nehezebbnek bizonyult mint gondoltam, és este hat is elmúlt, mire végül visszaértem a farmházhoz. Az üzemanyagjelző a kocsiban az "üres" jelzésen volt, mikor behúztam a ház mellé. Mivel féltem a benzinadag-kártyámat használni valamelyik benzinkútnál, és mivel nem tudtam, hogy arrafelé hol lehetett feketepiaci benzint kapni, meg kellett kérjem a 2es Egységet, hogy adjanak nekem egy gallonnal hogy haza tudjak menni. Hát, uram, összesen csak körül-belül egy gallon volt a kocsijukban, de azt sem tudták hogy arrafelé hol lehet benzint szerezni feketén. Csodálkoztam, hogy egy ilyen képtelen és elveszett csoport ember hogy fog megmaradni mint földalatti egység. Úgy néz ki mind olyan emberek voltak, akikről a Szervezet úgy döntött, hogy nem alkalmasak gerilla tevékenységekre és mindet egy egységbe helyezte. Négyen közülük írók a Szervezet nyomtatási részlegének, és folytatják a munkájukat a farmon, propaganda könyvecskéket, és röpcédulákat nyomtatva. A másik négy csak támogató szerepben van ott, hogy ellássák a helyet étellel és más szükségletekkel. Mivel a 2-es egységben senkinek sincs igazán szüksége kocsis utazgatásra, nem szereztek be sok benzint. Végül egyikük önként jelentkezett, hogy kimegy később azon éjjel és szív benzint a környező farmok járműveiből. Körülbelül akkor történt hogy megint elvették az áramot így nem tudtam használni a hegesztővasam és így úgy döntöttem, hogy csak másnap folytatom a munkát. Egész másnapba, és a múlt éjjel nagy részébe tellett nekem amíg végül elintéztem, hogy rendesen működjön az adójuk, mivel felmerült néhány probléma amire nem számítottam. Mikor a munka kész lett éjfél körül, azt javasoltam hogy az adót jobb helyre tegyék mint a konyhába, lehetőleg a padlásra, vagy legalább a ház emeletére. Találtunk megfelelő helyet neki, és mindent felvittünk. De eközben sikerült ráejtenem az akkumulátort a bal lábamra. Először azt hittem eltört, egyáltalán nem tudtam járni vele. Ennek eredménye pedig az lett hogy még egy éjszakát töltöttem a farmháznál. A tehetetlenségük ellenére a 2-es Egységben mindenki nagyon kedves volt hozzám, és hálásak voltak a munkámért. Mint ahogy megígérték, a lopott üzemanyaggal el lettem látva, és ezentúl megtöltötték a kocsit nagy mennyiségű konzervvel és kannás étellel, amiből úgy nézett ki végtelen mennyiségük volt. Megkérdeztem, hogy honnan szerzik mindazt, de a válasz csak egy mosoly volt, és biztosítás, hogy akármennyivel többet kaphatnak, ha szükségük van rá. Lehet mégis leleményesebbek, mint ahogy először gondoltam. Ma reggel 10 óra volt mire visszaértem az épületünkhöz. George és Henry mindketten kint voltak, de Katherine köszöntött, ahogy kinyitotta a garázsajtót nekem, hogy bevezessek. Megkérdezett, hogy reggeliztem-e már. Mondtam neki, hogy én már ettem a 2-es egységgel és nem voltam éhes, de aggódtam a lábam miatt, amely fájdalmasan lüktetett, és kétszer akkorára duzzadt. Segített nekem ahogy felszökdécseltem a lépcsőkön a lakórészlegünkbe, és aztán hozott nekem egy nagy tál hidegvizet, hogy áztassam benne a lábam. A hidegvíz majdnem azonnal leállította a lüktetést, és hálásan hátradőltem a párnákra, amit Katherine mögém tett a díványon. Elmondtam, hogy hogy sérült meg a lábam, és más híreket is cseréltünk az utóbbi két nap eseményeiről. Ők hárman az egész tegnapi napot azzal töltötték hogy polcokat raktak fel, kisebb javításokat végeztek, és befejezték a pucolást és festést, ami mindannyiunkat lefoglalt több mint egy héten át. Az összes bútorzattal, amit fölszedtünk korábban a helyiségnek, egészen tűrhetően kezd kinézni. Sokkal lakhatóbb a hideg, üres, és mocskos műhelynél, mint ami akkor volt mikor beköltöztünk. Tegnap éjjel, Katherine tudtomra adta, George-ot újabb találkozásra hívták be rádión. És akkor ma, kora reggel, ő és Henry elmentek együtt, és neki csak azt mondták, hogy egész nap távol maradnak. Úgy néz ki elaludhattam egy percig, és mikor felébredtem egyedül voltam és a víz amivel a lábam kezeltem már nem volt hideg. De a lábam sokkal jobban volt, és a duzzadás sokat lohadt. Úgy döntöttem lezuhanyozok. A zuhany rögtönzött, csak hideg vizet engedő készítmény, amit Henry és én beszereltünk egy nagyobb szekrénybe a múlt héten. Elrendeztük a vízlevezetést ((csatornázást)) és betettünk egy plafoni lámpát, és Katherine letakarta a padlót és a falakat öntapadós linóleumkockákkal vízszigetelésként. A szekrény abból a szobából nyílik amelyet George, Henry, és én használunk hálószobaként. A másik két ((garázs fölötti)) emeleti szobából, Katherine a kisebbiket használja hálószobaként, és a másik pedig konyhaként és evőhelyiségként is szolgáló közös szoba. Levetkőztem, kerítettem egy törülközőt, és kinyitottam a zuhanyozó ajtaját. És ott volt Katherine, vizesen, meztelenül, és gyönyörűen, a borítás nélküli plafoni lámpa alatt, és törülközött. Rám nézett meglepetés nélkül és semmit sem mondott. Ott álltam egy másodpercig, és akkor, a helyett hogy bocsánatot kérjek és becsukjam az ajtót, ösztönösen felé nyújtottam a karjaim. Bizonytalanul felém lépett. És ezután a természet vette át dolgokat... Az ágyban hevertünk hosszú ideig utána, és beszélgettünk. Először volt hogy igazán beszélgettem Katherinnal. Ő törődő, érzékeny, és nagyon nőies lány, a fegyelmezett, hivatásszerű külső alatt amit fent tartott a Szervezetben végrehajtott munkájában. Négy évvel a razziák előtt egy Kongresszusi képviselő titkárnője volt. Washingtoni bérlakásban lakott egy másik lánnyal aki szintén a Kongresszusnak dolgozott. Egy este mikor Katherine későn jött haza a munkájából a lakótársa testét rusnyán kikészítve találta az ágyán, vérbefagyva. Megerőszakolta és meggyilkolta egy fekete betolakodó. Ezért vett Katherine egy pisztolyt, és tartotta meg azután is, hogy a Kohn rendelet a tűzfegyver tulajdonlást illegálissá tette. És akkor körül-belül egymillió más egyénnel együtt felseprődött a 1989-és razziákba. És habár soha nem volt semmi azelőtti összeköttetése a Szervezettel, megismerte George-ot a fogvatartási helyiségben, ahol mindkettőjüket tartották a letartoztatások után. Katherine apolitikus volt az előtt. Ha bárki megkérdezte volna tőle, mikor a kormánynak dolgozott, vagy az előtt, mikor egyetemen volt, valószínűleg azt mondta volna hogy "liberális". De ő csak a gondolkodás nélküli, automatikus módon volt liberális, ahogy a legtöbb ember. Anélkül hogy igazán átgondolta volna, vagy megpróbálta volna elemezni, értelmezni, egyszerűen felületesen elfogadta a természetellenes ideológiát, amit a kormány és a tömegsajtó a lakosságra tuszkolt. Nem volt benne meg semmi abból a gőgből, önteltségből, és más hozzá hasonló egyének gyűlöletéből, "én-jobbosdiból" vagyis a sajtónak engedelmeskedés "helyes gondolkodás" és "helyes érzés" által alápöckölt egyszemélyes - a propaganda leírásának megfelelő igazi - "rasszizmusból" - vagy

12

"alaptalan fennhéjázó gyűlölködésből - rosszindulatból", amire szükség van ahhoz, hogy valaki igazi, elkötelezett, hivatásos liberális legyen. Miután a rendőrség elengedte őket George adott neki pár történelmi és a fajiság tényezőivel foglalkozó könyvet, és a Szervezet kiadványaiból valamennyit olvasni. Életében először elkezdett komolyan gondolkodni a problémák gyökerénél levő fontos faji genetikai, társadalmi, és politikai tényezőkről. Megtanulta az igazságot a Rendszer "egyenlőség" csalásáról. Tudást szerzett a zsidók különleges történelmi szerepéről, mint fajok (nemzetek) és civilizációk elrothadásának és felbomlásának, tönkremenésének okozóiról. De ami a legfontosabb, faji alapú identitást, egy hovatartozási felfogást kezdett nyerni, legyőzve az egy életen át reá adagolt agymosást, aminek célja az volt, hogy elszigetelt emberi atommá alacsonyítsa őt a kozmopolita káoszban. A kongresszusi állását elvesztette a letartóztatása miatt, és úgy két hónappal később munkát kapott a Szervezetben mint gépírónő a nyomtatási részlegünkben. Mivel okos és jól dolgozott, hamarosan előreléptették nyomdai javítónak, majd szerkesztőnek. egy cikket is irt a Szervezet kiadványaiba, nagyjából a nők szerepéről a mozgalomban, és a társadalomban általánosan, és a múlt hónapban frissen kinevezték egy új negyedévenként megjelenő Szervezeti lap főszerkesztőjének, amely kimondottan nőknek készült volna. A szerkesztői karrierje most természetesen leállt, legalábbis ideiglenesen, és a leghasznosabb hozzájárulása a jelenlegi működésünkhöz az a kitűnő tehetsége az arc elmaszkírozására, valami amit amatőr-színház munkája révén fejlesztett ki egyetemista korában... Habár a Szervezettel legelőször George révén érintkezett, Katherine sosem volt bensőséges kapcsolatban vagy szerelmi viszonyban vele. Mikor először megismerkedtek, George még mindig házas volt. Később, ahogy George felesége, aki sosem helyeselte a szervezetben való működését elhagyta, és Katherine is belépett a Szervezetbe, mindketten túl elfoglaltak voltak a Szervezet más-más részlegeiben, és nem találkoztak sokat. George akinek a munkája mint utazó szervező és pénzadomány szerző állandóan az úton tartotta, nem is volt sokat Washingtonban akkoriban. Csak a véletlen dolga volt hogy George és Katherine ugyanebben az egységben kötöttek ki, de George elég nyilvánvalóan védenceként tekinti. Habár Katherine sosem tett vagy mondott semmit hogy a feltételezésemet megalapozza, de ma reggelig úgy gondoltam, George viselkedéséből következtetve, hogy volt valamilyen viszony közöttük. És mivel George gyakorlatilag az egységünk vezetője, ezért a Katherine felé érzett természetes vonzalmamat irányítás alatt tartottam mindeddig. Most viszont úgy néz ki a helyzet kicsit kényelmetlen lett. Ha George nem alkalmazkodik az új helyzethez kegyesen, a dolgok kicsit feszültek lesznek, és lehet, hogy csak a mi egységünk és más környékünkbeli egységek közti személycserékkel lehet megoldani a problémákat. De addig is más gondjaink vannak, nagy problémák! Mikor George és Henry ma este végre visszatértek, megtudtuk, hogy mit csináltak egész nap: felderítő munkát végeztek az FBI országos központján a városban. Az egységünknek kiosztották a feladatot, hogy robbantsuk fel! A parancs egészen a Forradalmi Parancsnokságtól jött le, és egy embert leküldtek a Keleti Parancsnoksági Központtól a WTP eligazításhoz, amin George részt vett vasárnap, hogy szemügyre vegye a helyi egységvezetőket, és kiválasszon egyet erre a küldetésre. Úgy néz ki a Forradalmi Parancsnokság úgy döntött hogy támadásba lendül a Politikai Rendőrség ellen, mielőtt túl sokat letartoztatnak a "törvényeseink" ( "legális" tagjaink) közül, vagy befejezik a számítógépesített belső-útlevél rendszerük felállítását. George-al közölték, hogy mi kaptuk a feladatot, mikor a WTP második eligazításra hívta be tegnap. Egy ember a 8-as egységtől is ott volt. A 8-as egységre kisegítő szerepet osztottak, hogy segítsen nekünk a feladatban. A terv durván ez: a 8-as egység nagy mennyiségű robbanószert fog beszerezni, öt és tíz tonna között. A mi egységünk el fog téríteni egy olyan teherautót amely valódi szállítmányt visz az FBI központba, találkozunk a 8-as egységgel azon a helyen, ahol a 8-as várni fog a robbanószerrel, és kicseréljük a rakományt. Ezután mi bevezetünk az FBI központ teherszállítmány-fogadó térségébe, és otthagyjuk a teherautót. Amíg a 8-as egység azon dolgozik, hogy megoldja a robbanószer-problémát, ránk hárul, hogy a feladat minden más részletét kidolgozzuk, beleértve az FBI rakomány-átvevési órarendjének, és a rakomány fogadására vonatkozó biztonsági és átvételi eljárásainak és módszereinek felderítését is. Tíz napos határidőt kaptunk a feladat elvégzésére. Az én munkám a bomba szerkezetének megtervezése és építése lesz. 5. Fejezet. 1991. október 3. Az FBI-projecten való munkámat váltogattam némi ezermester munkával az épületünk körül. Múlt éjjel befejeztem a riasztórendszert, ma pedig elvégeztem néhány nehéz és piszkos munkát a vészkijáratunkkal. Végig az épület mindegyik oldalán és a hátulján elástam egy-egy sor nyomásérzékeny szerkezetet, amelyek össze vannak kötve egy benti fénykibocsátó és riasztó szirénával. Ezek a nyomásérzékeny szerkezetek affélék, amelyeket gyakran szoktak boltokba a lábtörlők alá tenni, hogy jelezze, ha vevő érkezett. Két láb hosszú fémszalagokból állnak, amelyek rugalmas műanyag burkolatba vannak zárva, és vízállóak. Egy inch földdel eltakarva észlelhetetlenek, de jelezik, ha valaki rálép a fölöttük levő talajra. Ezt a módszert nem tudjuk alkalmazni az épület előtt, mert ott szinte minden talaj kocsifelhajtó és a parkoló betonjával van befedve. Miután meggondoltam és elvetettem az ultrahangos detektor gondolatát, fényelektromos sugáron döntöttem a betonos terület két oldalán található két fém kerítésoszlop között. Annak érdekében, hogy a fényforrást és a fotocellát észrevehetetlenné tegyem, az egyik oldalon a kerítésoszlop belsejébe kellett helyezni, a másikra pedig egy nagyon kicsi és észrevehetetlen fényvisszaverőt szerelni. Az egyik oszlopba több lyukat kellett fúrnom és jó adag bütykölés is szükséges volt, amíg minden helyesen működött. Katherine nagy segítség volt, figyelmesen igazította a fényvisszaverőt, amíg én beállítottam a fényt és a fotocellát. Az ő javaslatára változtattam a riasztórendszer belsejében, hogy az ne csak jelezzen, amikor egy betolakodó rálép a nyomásérzékelőre, hanem a garázsban is indítson el egy elektronikus órát. Így tudni fogjuk ha valaki itt járt, még akkor is, ha éppen senki sem volt itt közülünk, és tudni fogjuk azt is, hogy mikor. Miközben a kocsik alsó részén munkára és olajcserékre használt szervizveremből mindenféle dolgot tisztítottunk, üres olajoskannákat,

13

olajos rongyokat, és mindenféle más szemetet, felfedeztük, hogy a szerviz verem közvetlenül egy csatornába nyílik, egy a beton alján található vasrácson keresztül. A rácsot felfeszítve észrevettük, hogy be lehet mászni a csatornába, amely egy négy láb átmérőjű beton cső. A cső kb. 400 yardnyit fut egy nagy, nyitott szennyvizes árokba. A vezetéken végig nagyjából egy tucat kisebb cső nyílik a fő csatornába, láthatólag utcai csatornákból. A csatorna nyitott vége betonba ágyazott fél inches megerősítő rudakból álló ráccsal van fedve. Ma szereztem egy fémfűrészt, lemásztam a csatorna végére és kettő kivételével átvágtam az összes fém rudat. Így szilárdan a helyében maradt a rács, de lehetővé vált, hogy jó nagy erőfeszítés árán félre lehessen hajlítani annyira hogy ki lehessen mászni. Ki is másztam, és körülnéztem egy kicsit odakint. Az árok széle jól be van nőve, jó takarást ((rejteket, rejtést)) nyújt a közeli úttól. És az útról a lakóhelyünket sem lehet látni, és egy részét sem annak az utcának amelyen van, a közbeeső épületek miatt. Mikor visszatértem a csatornába, addig nyögtem és erőlködtem amíg visszahajlítottam a rácsot a helyére. Sajnos az emberek, akik előttünk használták a garázst és a műhelyt, az összes használt olajt ebbe a csatornába önthették éveken át, mert kb. négy inch sűrű fekete olajos sár van a csatorna alján, szerviz vermen található akna után. Mikor kimásztam újból a boltba, teljesen belepett az anyag. Henry és George mindketten kint voltak, és Katherine rákényszeríttet, hogy levetkőzzem és leslagozott, mielőtt megengedte volna hogy bemenjek lezuhanyozni. Kijelentette hogy a ruha és a cipő, amit viselek, teljes veszteségek és kidobta őket. Minden alkalommal mikor jéghideg zuhanyt veszek, nagyon sajnálom, hogy Henry és én nem szántunk rá időt, hogy a rögtönzött zuhanyzónkba melegvizet is vezessünk. Október 6. Ma befejeztem az indítószerkezet a bombához, amit az FBI-épület ellen fogunk használni. Az elsütő szerkezet ((gyújtószerkezet)) maga nagyon könnyű volt, de megakadtam az erősítőn, egészen tegnapig, mert nem tudtam, milyen robbanóanyagot fogunk használni. Az erősítő, a másodlagos robbanószer ami a gyutacs ((elsődleges töltet vagy indítótöltet)) robbanásától elsütve elég nagy robbanást fejt ki, hogy a fő töltetet felrobbantsa. Az erősítő szükséges lesz, ha stabilabb nehezebben indítható robbanóanyagot használunk fő-töltetnek, ha sikerülne elég dinamitot vagy katonai-plasztik robbanószert szerezni, a gyutacs robbanása is elég lenne a bomba beindításához, de alacsonyabb érzékenységű robbanószer esetében szükség lesz egy kisebb adag dinamitot, katonai robbanószert, egy fél kilónyi puskaport vagy más a gyutacs által is beindítható robbanószer adagot pakolni erősítőként a gyutacs köré, ami felerősíti ennek a robbanását eléggé ahhoz, hogy fő töltetet beindítsa. A 8-as Egység emberei rajtaütést terveztek, hogy kifosszanak egy raktárépületet, ahol a washingtoni földalatti-rendszert bővítik, de tegnapig nem volt szerencséjük, és akkor sem sok. Csak két láda robbanó zselatint találtak és az egyik még tele sem volt. Kevesebb, mint száz font. De legalább megoldotta a problémámat. A robbanó zselatin elég érzékeny ahhoz, hogy egy általam készített ólom-azid gyutacs beindítsa, és száz font ebből bőségesen elég lesz, hogy fölrobbantsa a fő töltetet, ha a 8-as Egység talál még több robbanóanyagot, attól függetlenül, hogy mi az vagy hogyan van becsomagolva. Körülbelül négy font robbanó zselatint egy üres almakompótos konzervdobozba tettem, ráhelyeztem a tetejére az elemeket és az időmérő szerkezetet, és összekötöttem őket egy kis kapcsolóval és húsz láb hosszú hosszabbító zsinórral. Amikor megtöltjük a teherkocsit robbanóanyaggal, a konzervdobozt a két láda robbanó zselatin tetejére tesszük. Majd kis lyukakat kell ütnünk a raktér és a vezetőfülke falán, hogy a hosszabbító drótot és a kapcsolót a vezetőfülkébe vezessük. Vagy George vagy Henry - valószínűleg Henry - fogja vezetni a kocsit az FBI épületen belüli teherszállítmány- fogadó részbe. Mielőtt kiszállna a vezetőfülkéből, átkapcsolja a kapcsolót, elindítva ezzel az időzítőt. Tíz perccel később a robbanószerek felrobbannak. Ha szerencsések vagyunk, ez lesz a vége az FBI-épületnek és a kormány új hárommilliárd dolláros számítógép központjának a belsőútlevél-rendszerükhöz. Hat vagy hét éve, amikor először elkezdtek kibocsátani "kísérleti léggömböket", hogy megfigyeljék, mi lesz az általános vélemény az új útlevélrendszerről, azt mondták, a fő feladata az lesz, hogy leleplezze az illegálisan itt-tartózkodó idegeneket, hogy deportálni lehessen őket. Habár jópár polgár, helyesen, gyanakodott az egész dologra, a legtöbb mégis lenyelte a kormány magyarázatát, hogy miért lennének szükségesek az útlevelek. Sok munkás, szakszervezeti tag, akik a nagy munkanélküliségben az illegális idegeneket a munkájuk elleni fenyegetésnek látták, úgy gondolta, hogy ez jó ötlet, amíg a liberálisok általában ellenezték, mert igencsak "rasszistának" hangzott, - lévén hogy az illegális bevándorlók csaknem mind nem-fehérek voltak. Később, amikor a kormány automatikusan megadta az állampolgárságot mindenkinek, akinek sikerült át szöknie az amerikaiMexikói határon és két évig az országban maradnia, a liberális szembenállás is elillant, és aktívabb ellenállás nem igen volt a libertáriánusok kemény-magja kivételével, akik még mindig gyanakvóak voltak. Mindent egybevetve, lehangolóan könnyű volt a Rendszernek, hogy megtévessze és manipulálja az amerikai embereket- akár az eléggé naiv "konzervatívokat", akár a kényeztetett és ál-értelmiségi (vagy magukat értelmiséginek képzelő) "liberálisokat". Még a libertáriánusokat is, akik beállításuk természetétől fogva kormányzás ellenesek, minden-kormány ellenesek attól függetlenül, hogy milyen kormány alatt élnek, még őket belefélemlítik a csendes beleegyezésbe, amikor "Nagy Testvér" ((Big Brother - á la "1984")) bejelenti hogy az útlevélrendszer szükséges, hogy megtalálhassanak és elpusztíthassanak "rasszistákat"- vagyis minket. Ha csak az amerikai emberek szabadsága forogna kockán, aligha lenne igazolt a Szervezet létezése. Az amerikaiak elvesztették a jogukat, hogy szabadok legyenek. A rabszolgaság a helyes és igazságos állapot az olyan népnek, amely olyan puha, önzően-mohó, nemtörődöm, óvatlan, hiszékeny, és elbugyutásodott lett mint mi. Valóban, mi már rabszolgák vagyunk. Hagytuk egy diabolikusan (ördögiesen) találékony, idegen kisebbségnek, hogy láncokat rakjon a lelkünkre és az elménkre. Ezek a lelki láncok igazibb jegyei a rabszolgaságnak, mint azok a vas láncok, amelyek még jönni fognak. Miért nem lázadtunk, amikor 35 évvel ezelőtt elvették tőlünk az iskoláinkat és színesekkel teli dzsungeleket csináltak belőlük? Miért nem szórtuk ki őket az országból 50 évvel ezelőtt, ahelyett hogy hagytuk volna hogy ők ágyútöltelékeknek használjanak minket, az Európa leigázásáért folytatott háborújukban? És még inkább, miért nem keltünk fel 3 éve, amikor elkezdték elkobozni fegyvereinket? Miért nem keltünk fel szent bőszülttel és hurcoltuk ki ezeket a pofátlan idegeneket az utcára és vágtuk át az összesnek a torkát? Miért nem pirítottuk meg őket Amerika minden utcasarkán?

14

Miért nem vetettünk véget ennek a pofátlan és, szüntelenül tolakodó klánnak, ezeknek a mocskos ((pestises)) patkányoknak a keleti szennycsatornákból, ahelyett, hogy fejhajtva megengedjük, hogy lefegyverezzenek, és védtelenné tegyenek? A válasz egyszerű. Fellázadtunk volna, ha minden láncot amit az utolsó 50 évben raktak reánk, egyszerre próbálták volna reánk rakni. De mivel a láncokat, észrevétlenül kovácsolták, láncszemről láncszemre, nem lázadtunk. Minden egyes egyedüli új láncszem hozzáadása a lánchoz soha nem volt elég ahhoz, hogy nagy felfordulást csináljunk belőle, hogy cselekedjünk. Mindig könnyebbnekés biztonságosabbnak- tűnt elhaladni mellettük. És minél messzebb mentünk, annál könnyebb volt még egy lépéssel tovább menni. Egy dolog, amit a történészeknek el kell majd döntenie - ha lesznek fajunkbéliek, hogy megírják eme korszak történetét - azaz hogy mi volt fontosabb abban, hogy szabad emberek társadalmából emberi birkacsordává változtatott minket - a szándékos tettek, vagy a tétlen csúszás? Vagyis igazságosan hibáztathatjuk mindazért, ami történt velünk a szándékos szubverziót, félrevezetést, amit az irányított tömegsajtó, az iskolák, a templomok, és a kormány gonosz és aljas propagandája által vittek végbe ellenünk? Vagy a hiba nagy részét a romlottságunkban és tétlenségünkben kell-e keresnünk - a lelkileg bénító életmódban amibe a Nyugat lakossága csúszott a huszadik században? Valószínűleg a két dolog egybefonódik, és nehéz lenne csak az egyiket okolni. Az agymosás a romlottságot elfogadhatóvá tette számunkra, és a romlottság kevésbé ellenállóvá tett az agymosással szemben. Mindenesetre most már túl közel vagyunk a fákhoz, hogy tisztán lássuk az erdő alakját. De ami egészen tiszta az az, hogy sokkal több forog kockán, mint a szabadságunk. Ha most a Szervezet elbukik feladatában, minden elveszik - a történelmünk, örökségünk, és megszámlálhatatlan sok évezred vére, áldozata és felfelé haladása ((evolúciós fejlődése)). Az Ellenségnek, aki ellen küzdünk, szándékában van teljesen megsemmisíteni létünk faji ((genetikai, vérségi)) alapjait. A bukásunkra semmilyen mentségnek nem lesz értelme, merthogy csak egy tülekedő, nyüzsgő közömbös korcs horda marad, hogy meghallja. Nem marad fehér ember, hogy megértsen, vagy emlékezzen ránk - akár, hogy hibáztasson minket a gyengeségünkért, vagy hogy megbocsásson a hibázásainkért. Ha elbukunk, Isten nagy Kísérlete véget ér, és ez a bolygó még egyszer, ahogy évmilliókkal ezelőtt tette, felsőbb ember nélkül halad át az éteren. Október 11. Holnap van a nagy nap! A 8-as Egység bukása ellenére, hogy annyi robbanószert találjon, amennyit szerettünk volna, továbbhaladunk az FBI- hadművelettel. Az végső döntés erről a 8-as egység hadiszállásán tartott konferencián született meg, ma késő délután. Henry és én is ott voltunk, és egy tiszt a Forradalmi Parancsnokságtól - annak a jele, hogy milyen sürgősnek tartja a Szervezet vezetősége ezt a hadműveletet. Rendszerint a Forradalmi Parancsnokság személyzete nem bonyolódik bele az egységek dolgába kivitelezési szinten. A WTP-től kapunk hadműveleti parancsokat és a WTP-nek jelentünk, a Keleti Parancsnoksági Központ képviselőinek néhai részvételével olyan konferenciákon, amelyeken különösen fontos dolgokat kell eldönteni. Korábban csak kétszer voltam olyan találkozókon, amelyen akárki a Forradalmi Parancsnokságtól részt vett, mindkét alkalommal azért, hogy fontos döntések szülessenek a Szervezet kommunikációs felszereléséről, amit én terveztem. És az, természetesen azelőtt volt, mielőtt a föld alá mentünk volna. Tehát Williams Al-Ezredes jelenléte (álnév, azt hiszem) a találkozónkon ma délután mindannyiunkra nagy benyomással volt. Én azért voltam ott, mert én vagyok a felelős a bomba megfelelő működéséért. Henry ott volt, mert ő fogja célba juttatni. ((házhoz szállítani)) És a találkozó oka a 8-as Egység bukása volt abban, hogy megszerezze az általam és Ed Sanders által az alapos munkához minimálisan szükségesnek becsült mennyiségű robbanószert. Ed a 8-as Egység katonai és muníció szakértője, és elég érdekesen az FBI korábbi vezér-ügynöke, aki ismeri az FBI- épület szerkezetét és elrendezését is. Amilyen óvatosan csak tudtuk, kiszámoltuk, hogy legalább 10,000 font Dinamitra, vagy ezzel egyenértékű robbanóanyagra van szükségünk, hogy megsemmisítsük az épület egy számottevő részét és hogy szétroncsoljuk az új, pince alatti pincében ((mélypincében)) levő számítógépközpontot. Biztonság kedvéért 20,000 fontot kértünk. Ehelyett kicsivel kevesebb, mint 5,000 fontot kaptunk, és ennek is nagy része ammónium-nitrát műtrágya, ami sokkal kevésbé hatékony, mint a Dinamit. A kezdeti két láda robbanó zselatin után, a 8-as Egység még 400 font dinamitot tudott szerezni egy másik földalatti- építő bódéból. Feladtuk a reményt, hogy ily módon összegyűjtsük a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot. Habár nagy mennyiséget használnak naponta a földalattinál, kis mennyiségben tárolják és nehéz is hozzáférni. A 8-as Egység két embere majdnem odaveszett, mikor ellopták a dinamitot. Múlt csütörtökön, munkánk befejezésének kiszabott határideje közeledtével a 8-as Egység három embere éjszakai rajtaütést hajtott végre egy farmokat ellátó raktárházon, kb. 50 mérföldnyire innen, Fredericksburg mellett. Nem találtak robbanószereket, de találtak egy adag ammónium- nitrátot, amit kipucoltak onnan: 44 db 100 fontos zsákot belőle. Olajjal érzékennyé téve és erősen lezárt helyen ((vagy tömítve)), hatékony robbanóközeget hoz létre, ahol a cél egyszerűen egy adag föld vagy kő megmozgatása. ((alacsony robbanószerként lassabban haladó lökéshullámot bocsájt ki ami inkább dolgok mozgatására, leverésére jó)) De a mi eredeti tervünk a bombával az volt, hogy egy nagyjából lezáratlan, nyílt helyen legyen ((ami gyengíti a hatását mivel az erő egy része jobban szétmegy a levegőbe)), és képes legyen átütni két színt vasbeton padlózatot, hogy egy elég erős nyílt téri levegő lökéshullámot hozzon létre, hogy átrobbantsa és szétrombolja a külső falát egy masszív és erősre épített épületnek. Végül két napja a 8-as Egység nekilátott annak, amit kezdettől fogva kellett volna csinálni. Ugyanaz a három ember, akik az ammónium-nitrátot szerezték, Marylandbe indult a kocsijukkal, hogy kifosszanak egy katonai fegyvertárat. Úgy értesültem abból, amit Ed Sanders mondott, hogy van egy legális emberünk bent aki segített nekik. De ma délutánig egyetlen szót sem hallottunk tőlük, és a Forradalmi Parancsnokság nem hajlandó tovább várni. A jelenlegi robbanószer készletünkkel nekiállásnak előnyei és hátrányai ezek: A Rendszer továbbra is árt nekünk azzal hogy a legális embereinket letartóztatja, és jelenleg ezeken múlik a Szervezet gazdasági ellátása. Ha elvágják az anyagi ellátást a legális embereinktől, a földalatti egységeink arra fognak kényszerülni, hogy nagy mértékű rablásokhoz folyamodjanak ellátásuk érdekében.

15

Így a Forradalmi Parancsnokság abszolút szükségesnek tartja hogy csapást mérjünk a Rendszerre, sürgősen, ami nem csak az embereink összefogdosását fogja félbeszakítani, legalább ideiglenesen, hanem az egész Szervezet morálját emelni fogja a Rendszer megszégyenítésével és cselekvésre képességünk bemutatásával. Abból, amit Williams mondott, arra következtetek, hogy ez a két cél fontosabbá vált még a számítógépközpont kiiktatásánál is. Másfelől, ha olyan csapást mérünk, ami nem okoz valódi kárt a Rendszer titkos rendőrségének, nemcsak hogy nem érjük el ezt a két új célt, de az ellenség figyelmeztetésével szándékunkról és módszerünkről, nagyon meg is nehezítenénk azt, hogy később pótoljuk a bukást a számítógép ellen. Ez volt a Henry által kifejtett nézet, akinek nagy erénye, hogy mindig nyugodt tud maradni és hogy pillanatnyi problémák nem vonják el a figyelmét a hosszú távú céloktól. De viszont szintén jó katona, és teljesen hajlandó véghezvinni a holnapi művelet rá eső részét, annak ellenére hogy úgy érzi, hogy vissza kéne tartsunk addig, amíg biztosak lehetünk benne hogy alapos munkát tudunk végezni. Azt hiszem, a Forradalmi Parancsnokság is fölismeri az elsietett, idő előtti cselekedés veszélyeit. De ők viszont sok olyan tényezőt is figyelembe kell vegyenek, amelyekről mi nem is tudunk. Williams tisztán meg van győződve róla, hogy muszáj az FBI fogaskerekei közé dobnunk egy franciakulcsot, azonnal, vagy kisimítanak mint egy gőzhenger. Így ma délután a megbeszélés nagy része arra a szűk tényezőre irányult, hogy hogy tudunk minél nagyobb kárt okozni a jelenleg rendelkezésünkre álló robbanószerekkel. Ha eredeti terveinknek megfelelően tehergépkocsit vezetünk a fő árufogadó bejárathoz, és fölrobbantjuk a szállítmányátvevő területen, a robbanás egy nagy központi udvaron lesz, minden oldalról erős falakkal körülvéve, és az ég felé fog nyílni. Ed és én egyetértünk, hogy a jelenlegi robbanószer mennyiség nem elég ahhoz, hogy igazán komoly szerkezeti kárt okozzon ezen körülmények között. Pusztítást okozhatunk az udvarra nyíló ablakú irodákban, de nincs esélyünk felrobbantani az épület belső homlokzatát ((falát)), vagy átütni a földalatti alagsorba ((pince alatti pincébe)), ahol a számítógépek vannak. Néhány száz embert megölünk, de a szerkezet valószínűleg tovább fog működni. Sanders kért még egy-két napot az egységének, hogy több robbanóanyagot keressen, de ügye meggyengült, mivel az utolsó 12 napban nem tudták megszerezni, ami kellett volna. A naponta közel száz legális emberünk letartóztatásával, Williams szerint, nem várhatunk még két újabb napot sem, hacsak nem lehetünk biztosak benne, hogy ez meghozza azt amire szükségünk van. Amit végül eldöntöttünk, hogy megkíséreljük bombánkat közvetlenül az első emeleti alagsorba ((pincébe)) juttatni, aminek szintén van rakodóbejárata a 10. utcában, a fő rakodó bejárathoz közel. Ha a bombánkat az udvar alatti alagsorban ((pincében)) robbantjuk fel, a zárt helység lényegesen megnöveli hatékonyságát. Majdnem biztos hogy beleontja az alagsor padlóját a mélypincébe, eltemetve a számítógépeket. Továbbá meg fogja semmisíteni a legtöbb- ha nem az összes- kommunikációs és áram ellátó felszerelést az épület részére, mivel azok az alagsori szinteken vannak. A nagy kérdés az az, hogy elég nagy szerkezeti kárt foge okozni, hogy egy jó időre használhatatlanná tegye az épületet. Erre a kérdésre nem tudnánk megkapni a választ részletes tervrajz, egy csapat mérnök és építészeti szakértő nélkül. A nehézsége, hogy bejussunk az alagsorba az, hogy ritkán érkezik oda rakomány és rendszerint be van zárva az ajtaja. Henry hajlandó áttörni a kocsival az ajtót, ha szükséges. Tehát így. Holnap éjszaka sokkal többet fogunk tudni, mint ma. 6. Fejezet. Október 13, 1991. Tegnap reggel 9:15-kor a bombánk felrobbant az FBI országos központjában. Aggodalmunk a bomba viszonylagos kis mérete miatt alaptalannak bizonyult, a rombolás óriásira sikerül. Biztos hogy megszakítottuk az FBI központi működését ((központjának a működését)) legalább az elkövetkező pár hétre, és úgy néz ki elértük azt a célunkat hogy szétromboljuk az új számítógépes központjukat. A munkám egy kicsivel reggeli öt óra előtt kezdődött tegnap, mikor nekifogtam segíteni Ed Sandersnek hogy az ammónium nitrát műtrágyát összekeverjük fűtési olajjal a 8-as egység garázsában. Az 500 fontos ((kb 200 kilós)) egyik végükre állítottuk egyenként, és mindegyik zsák tetején csavarhúzóval kis lyukat szúrtunk, éppen csak elég nagyot hogy egy tölcsér végét be tudjuk dugni. Amíg én tartottam a zsákokat és a tölcsért, Ed beöntött egy gallon (kb 4 és? liter) motorinát. Azután pedig leragasztottuk a lyukakat egy nagy darab erős szigetelőszalaggal, és én többször egyik végéről a másikra fordítottam a zsákot hogy a tartalmát jól összekavarjam amíg Ed megtöltötte az olajos kannáját az olajmelegítőjük tartályától az égetőig vezető csőből. Majdnem 3 óránkba telt amíg mind a 44 zsákot elkészítettük, és a munka igazán kifullasztott. Ugyanez alatt, George és Henry kint voltak teherkocsit szerezni. Két és fél tonna robbanószerrel nem volt szükségünk egy nagy utánfutós kamionra, szóval úgy döntöttünk hogy megragadunk egy irodakellékeket forgalmazó céghez tartozó kisebb szállítóteherautót. Egyszerűen követték a teherautót, ami nekik kellett a kocsinkba, amíg megállt hogy lerakjon egy rendelést. Mikor a sofőr egy fekete - kinyitotta a teherautó hátulját és belépett, Henry felugrott utána, és elintézte gyorsan és hangtalanul a késével. Ezután Henry követte George-ot (aki elől vezetett a kocsinkban, hogy bármilyen akadályt észrevegyen) a teherautóban a garázsig. Behátráltak, pont ahogy Ed és én már majdnem befejeztük a mi munkánkat. Biztosak voltak benne hogy az utcán senki nem vett észre semmit a teherkocsiakcióból. Még félóránkba telt, hogy lerakjunk egy tonna papírt és más irodai felszereléseket a teherautóból, és hogy ezek után óvatosan felpakoljuk a dinamittal töltött ládákat és az anfos (ammónium nitrát-üzemanyagolaj robbanószeres) zsákjainkat a helyükre. Nekem szintén a munka közben el kellett vezetnem az indítóktól a kapcsolókig vezető kábelt a teherrészlegből a sofőrfülkéig. A teherrészleg alján átvezettem le, a kabin alján fel, és alaposan becsavartam szigetelőszalaggal, és gondosan álcáztam - arra az eshetőségre tekintettel, ha netán közelebbről megnézné valaki a kocsit kívülről útközben, és arra is vigyáztam hogy a lyukak szélét béleljem, és semmi éleshez ne érjen a drót útja közben. A sofőr hulláját a kocsi hátuljában hagytuk. George és én az FBI épület felé indultunk a kocsiban, amíg Henry követett a teherautóval és a 8-as egység agyonfegyverkezve követte őt (és nem irigyeltem volna azt a rendőrt aki megállítja Henryt). Mi a "10-edik" utcai teherszállítmány-fogadó bejárat közelében szándékoztunk parkolni, és figyelni amíg a pincetérhez vezető ajtót kinyitották egy másik teherkocsinak, amíg Henry várt a "mi" teherautónkkal két háztömbnyivel ((keresztutcányi területtel)) odébb. Mikor minden jó volt jeleztünk volna neki kézrádióval.

16

De ahogy elvezettünk az épület előtt láttuk, hogy a pincetérség bejárat nyitva volt, és senki sem volt a közelben. Jeleztünk Henrynek és továbbmentünk hét-nyolc háztömbbel ((keresztező utcával)), amíg jó parkolóhelyet találtunk. Ezután megindultunk lassan visszafelé az épület felé, és félszeműnket az óránkon tartottuk. Még két háztömbbel ((keresztutcával)) odébb voltunk, mikor a járda durván megrázkódott a lábunk alatt. Egy pillanattal később megütött a robbantás hulláma (lökés hullám) - egy fülsüketítő "bumm", amit roppant dübörgő, összeomlási zaj követett, a körülöttünk kitörő ablakok magasabb hangjával keverve. A mellettünk levő üzlet kirakatának üvege, az utcán látható összes többi ablak és kirakat üvege szilánkokra robbant. Csillogó és veszélyes üvegeső hullott az utcára jó pár másodpercig a közeli épületek felsőbb emeleteiről, amíg koromfekete füstoszlop lövellt egyenesen fel az égbe előttünk. Az utolsó két háztömbnyi távolságot futva tettük meg, és elszomorított látni azt ami első pillantásra teljesen ép FBI központnak nézett ki, - kivéve persze hogy a legtöbb ablak hiányzott. A 10-edik utcai teherszállítmány-fogadó bejáratok felé vettük utunkat, ami mellett elvezettünk egy perccel korábban. Vastag, fojtó füst ömlött ki a pincetérséghez vezető lejárón, és lehetetlen lett volna ott bemenni. Emberek tucatjai nyüzsögtek a központi udvarhoz vezető teherszállítmány-fogadó bejárat körül, egyesek bementek, mások kijöttek. Sokan komolyan véreztek vágások miatt, és mindegyiknek sokk és elbambult hitetlenség volt az arcán. George és én mély lélegzetet vettünk és átsiettünk a bejáraton. Senki nem próbált megállítani, vagy akár figyelt fel ránk bárhogy. A kép ami fogadott az udvarban az a teljes szétromboltságé volt. Az épület egész Pennsylvania Utcai szárnya, mint ahogy most már láthattuk, összeomlott, részben az épület közepén levő udvarra, és részben a Pennsylvania Utcára. Egy hatalmas tátongó lyuk volt az udvar aszfaltjában az összeomlott épület törmeléknek pont a szélén, és ebből a lyukból dőlt az a fekete füstoszlop nagy része amit láttunk. Felborított teherautók és kiskocsik, szétrepesztett irodabútor, és épülettörmelék volt mindenfelé szétszóródva, és köztük a megdöbbentően nagy mennyiségű áldozatok megtört hullái. Minden fölött ott lebegett a fekete füst köde, égette a tüdőnket, és félsötétséget csinált a fényes reggelből. Pár lépést tettünk az udvarba hogy jobban felmérjük a rombolást amit okoztunk. Derékig érő papírtengeren kellett átgázolnunk, ami egy óriási jobb kéz felőli irodaszekrényhegyből ömlött ki, - volt ott talán ezer is. Úgy nézett ki mintha tömegével csúsztak volna az udvarba az összeomlott szárny egyik felsőbb emeletéről, és most egy összevissza csavarodott hegynyi összetört és szétrepedt szekrények halma volt az udvar közepén, ami 20 láb (kb. 6 méter) magas, és 80-tól 100 láb (kb 25-30 m.) hosszú volt, a kihullott tartalmukkal keverve, amely a szekrény-hegyen túlterjedt megtöltve az egész udvart papírral. Ahogy bámultuk a pusztítást a borzalom és boldogság keverékével, Henry feje megjelent pár lábbal arrébb. Épp akkor mászott ki a papírhegy egyik öbléből. Mindketten elképedtük azon, hogy ott láttuk, mivelhogy el kellett volna hagynia a környéket rögtön a teherkocsi parkolása után, és a megbeszélt találkahelyen várnia ránk. Röviden elmagyarázta, hogy minden olyan jól ment a pincében, hogy úgy döntött, kivárja a robbanást a környéken. Az indítószerkezetek időzítőit már az épületbe-vezetés pillanatában bekapcsolta, hogy ne legyen semmi esély arra, hogy akármilyen felmerülő nehézség eltántorítsa. De semmi nehézség nem merült fel. Senki nem állította meg, csak egy fekete őrtől írányította tovább, ahogy behúzott a pincetérbe. Két másik teherkocsi pakolt le egy rakomány-terminálnál, de Henry elvezetett mellettük, és a teherkocsit annyira a Pennsylvania utcai szárny közepe felé parkolta amennyire csak fel tudta mérni. Volt nála egy összetákolt rakás rakomány-átadási dokumentum, hogy átadja bárkinek aki kérdőre vonta, de senki nem tette. Elsétált a nem is figyelő fekete őr mellett, vissza fel a lejárón, és ki az utcára. Várt egy telefonfülke mellett egy háztömbbel ((keresztutcányival)) arrébb, amíg már csak egy perc volt a robbanásig, és akkor felhívta a Washington Post szerkesztőségét. A rövid üzenete a következő volt: "Három héttel ezelőtt ti és a hozzátok tartozók meggyilkoltátok Carl Hodges-t Chicagóban. Mi most elszámolunk a haverjaitokkal a politikai rendőrségnél. Hamarosan elszámolunk veletek, és az összes többi árulóval is. A fehér Amerika meg fog maradni!". Az remélhetőleg megrázza majd őket eléggé, hogy kiprovokáljon pár jó újságcímet ((címsort, headline)) és szerkesztőségi cikket. Henry csak egy perccel előzött meg az FBI épületéhez, de az jól kihasznált perc volt. Pár vékonyka világosabb szürkés füstcsíkra mutatott, amelyek a szétzúzott szekrénykék halmazából kezdtek emelkedni, ahonnan kimászott, és egy gyors vigyor lobbant át az arcán ahogy eltette a gyújtóját. Henry egy egyszemélyes hadsereg. Ahogy elfordult hogy távozzon, nyögést halottam és lenéztem, hogy egy körülbelül 20 éves fiatal lányt lássak, félig egy vasajtó és más törmelék alatt. A szép arca mocskos és felkarcolt volt, és úgy nézett ki hogy csak félig van eszméletnél. Leemeltem az ajtót róla, és láttam hogy egyik lába alája van gyűrve, csúful eltörve és vér ömlött egy mély vágásból a combján. Gyorsan levettem a posztóövet a ruhájáról, és elszorítottam vele a seben felüli ereket. A vérfolyás lelassult valamennyire, de nem eléggé. Ekkor letéptem a ruhája egy részét és kötést csináltam belőle, amit a sebhez szorítottam, amíg George eltávolította egy közeli hulla cipőfűzőjét és evvel rászorította a kötést a sebre. Amilyen gyöngéden csak tudtuk George és én felvettük hogy kivigyük a járdára. Hangosan felnyögött ahogy a törött láb kiegyenesedett. Úgy néz ki a lánynak nem voltak súlyosabb sérülései a lábán kívül, és valószínűleg túléli. De sok más egyén nem volt ilyen szerencsés. Mikor lehajoltam, hogy megállítsam a lány vérzését akkor fedeztem fel először hogy az udvar tele van a sok más sérült egyén nyögésével és ordításával. Kevesebb mint hat méterre egy másik nő feküdt mozdulatlanul, az arca teljesen véres volt, és nyílt tátongó seb volt a halántékán - borzalmas látvány amelyet még mindig élesen látok minden alkalommal mikor becsukom a szemem. A legutóbb kibocsátott számítások szerint, körülbelül 700 személy vesztette életét a robbantásban, vagy halt meg utána a törmelékben. Ebben benne van körülbelül 150 egyén akik a mély-pincében voltak a robbantás idejében és akik testeit még nem találták meg. Több mint két hét fog kelleni amíg elég törmeléket pucolnak el hogy hozzá férjenek az épületnek ahhoz a szintjéhez, már a tévé hírek szerint. Ugyanezen tegnapi tévé riport, és mások alapján amiket tegnap halottunk, majdnem teljesen biztosra vehetjük hogy az új számítógép-rendszer a mély pincében vagy teljesen szétrombolódott, vagy nagyon súlyosan megrongálódott. Tegnap egész nap, és ma a robbantás helyszínéről sugárzott tévéadásokat néztük, és azt ahogy a mentőegységek kihozzák az épületből a halottakat és a még élő vagy haldokló sérülteket. Ez súlyos felelősség, amit hordoznunk kell, mivel a bombánk áldozatainak többsége csak csicskás volt, akik semmivel sem voltak jobban elkötelezve a Rendszer beteg filozófiája, vagy a fajpusztító céljai mellett mint mi.

17

De nincs mód arra, hogy szétromboljuk a rendszert a nélkül hogy ne bántsunk sok-sok ezer más ártatlan embert -lehetetlen. Ez rákos daganat amely túl mélyen a húsunkba van évődve. És ha nem pusztítjuk el a Rendszert mielőtt elpusztít minket - ha nem vágjuk ki ezt a rákot az élő húsunkból - az egész fajunk elpusztul. Ezt már átgondoltuk, minden cselekedet előtt és mindannyian teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy azt amit tettünk teljesen igazolt és helyes, de mégis nagyon nehéz dolog látni a saját népünket, fajunkbelieket, véreinket, embereinket, olyan élesen, nagyon szenvedni a tetteink miatt. Mert az amerikai emberek olyan sok éven át nem voltak hajlandóak a kellemetlen döntéseket meghozni, azért van az, hogy most mi arra kényszerülünk most, hogy olyan döntéseket hozzunk amelyek valóban nagyon kemények és szigorúak.. És nem ez a kulcs az egész problémához? A népünk (embereink) megrontása a zsidó-liberális-demokrata-egyenlőségesdi betegség által, amely leginkább a puha-elmeiségünkben ((puhaságunkban, puha beállítottságunkban soft-mindedness)), mutatkozik, abban, hogy nem vagyunk HAJLANDÓAK felismerni az élet keményebb valóságait, mint bármi másban. A liberalizmus alapjában nőies, szolgai, ((megalázkodó, önmagát alávető, meghajló, submissive)) világnézet. Lehet jobb szó rá a nőiesnél, azaz infantilis, (babás, gyerekes). Olyan férfiaknak a világnézete akiknek nincs meg az erkölcsi keménységük, a lelki erejük hogy felálljanak és harcot vívjanak az élettel, akik nem tudnak alkalmazkodni ahhoz a tényhez hogy a világ nem óriási, rózsaszín-éskék, kipárnázott bölcsőde amelyben az oroszlánok lefekszenek a bárányokkal, és mindenki él boldogan mindörökké. Fajunk lelkileg egészséges férfiai, még akkor sem kéne ilyennek kívánják a világot, ha ilyen is lehetne. Az idegen megközelítése az életnek, nem azoké a fehér népeké akik a zord északon küzdelem és küszködés által kellett kivívják létüket, hanem a rabszolga népeké, nem a szabad és szabadságra született népeké. De átitatta az egész társadalmunkat. Még azok is, akik nem fogadják el tudatosan a Liberális elveket, megrontódtak tőle. Évtizedről-évtizedre a faji probléma Amerikában egyre rosszabb lett. De azoknak a többsége akik megoldást akartak, akik a fehér Amerika megmaradását akarták, soha nem tudtak összeszedni magukban elég bátorságot, hogy a nyilvánvaló problémákkal szembe nézzenek. A liberálisoknak és a zsidóknak csak annyit kellett tenniük hogy elkezdjenek "embertelenségről" vagy "igazságtalanságról" vagy "fajirtásról" visongani, és a legtöbben azon fajunkbeliek közül, akik a megoldás szélei körül matattak, megfutamodtak, mint rémült nyulak. Mert soha sem volt olyan megoldás a faji problémára, amely "igazságos lett volna mindenki számára", vagy amelyik elfogadásáról minden érintettet illedelmesen meg lehetett volna győzni bármilyen felfordulás vagy kellemetlenség nélkül, mind próbálták kikerülni a problémával való foglalkozást, remélvén, hogy majd a probléma magától elmegy. És ugyanez igaz a zsidó problémára, és a színes emigráció problémájára, a túlnépesedés problémára, és az eugéniai problémára (az emberek minőségi szempontjainak, romlásának problémájára), és ezer más rokon problémára. Igen, a valósággal való szembenézésre, a kemény döntések meghozására, és a szükséges kemény dolgok megtevésére képtelenség, ez a liberális betegség legkimagaslóbb tünete. Mindig megpróbál kikerülni egy kisebb kellemetlenséget most, és így egy sokkal nagyobb kellemetlenség kikerülhetetlen lesz később, mindig kibújik a jövőért való felelősség alól - így működik a liberális agy. De ennek ellenére, mikor a TV kamera egy szegény lány siralmas, megcsonkított hullájára, vagy akár egy FBI ügynökére koncentrál - amelyeket kihúznak a törmelékből, a gyomrom émelyeg, és nem tudok lélegezni. Borzalmas, borzalmas feladat az ami előttünk van. És máris nyilvánvaló, hogy az irányított sajtó is meg akarja győzni a nyilvánosságot, hogy az amit csinálunk, az egyszerűen borzalmas. Szándékosan hangsúlyozzák a szenvedést amit okoztunk, azáltal, hogy felváltva mutatják az áldozatokról készített közeli képeket a rokonaikkal készített könnyező interjúkkal. A riporterek szuggesztív kérdéseket kérdeznek mint, "Milyen embertelen állatok tehettek ilyesmit a lányoddal?". Tisztán látható hogy az FBI épület bombázását az évszázad atrocitásának kívánják festeni. És valóban, ez olyan méretű tett volt, amilyen ennek előtte még sosem. Az összes robbantás, gyújtogatás, és orvgyilkosság, amit a "Bal" követett el ebben az országban, mind jelentéktelenek voltak ehhez képest. De mekkora különbség volt a sajtó hozzáállásában! Emlékszem egy hosszú sorozat Marxista terrorcselekményre 20 évvel ezelőttről, a Vietnami háború alatt. egy hatósági épületet felégettek, vagy dinamitoztak, és egy ártatlan járókelő is meghalt, de a sajtó mindig úgy festette ezeket a dolgokat, mint idealisztikus "tüntetési" tetteket. Volt egy fegyveres "forradalmár" néger banda, akik a "fekete Párducoknak" hívták magukat. Minden alkalommal mikor lövöldözésbe keveredtek a rendőrséggel, a sajtó és a TV a könnyes interjúkat a kimúlt fekete bandatagok családtagjaival készítették, nem a rendőrök özvegyeivel. És mikor egy néger nő aki a Kommunista párthoz tartozott lövöldözést tervelt ki egy bírósági eljáráson, és még azt a sörétes puskát is ő hozta amivel egy bírót meggyilkoltak, a sajtó drukkoló tábort alkotott a bírósági eljárásán, és megpróbált egy népi hőst ((folk hero - mint pl Rózsa Sándor volt errefelé, vagy Robin Hood kicsivel arrébb)) csinálni belőle. Hát, ahogy Henry figyelmeztette a Washington Post-ot tegnap, mi hamarosan elkezdjük azt a számlát is egyenlíteni. Egy nap igazán amerikai sajtónk lesz ebben az országban, de addig még sok szerkesztő torkát kell elvágni. Október 16. Megint a régi barátaimmal a 2-es egységben. Ezeket a szavakat olajlámpa mellett írom, a csűrjük padlásán, ahol Katherinnek és nekem alvóhelyet készítettek. Kicsit hűvös és primitív, de legalább teljesen magunkban vagyunk. Ez az első alkalom, hogy egy egész éjjelünk van együtt, egyedül ((egymagunkban)). De valójában nem szénázni jöttünk ide, hanem felvenni egy rakomány robbanószert. A 8-as egység emberei akiket felküldtek ide hogy találjanak robbanószert az FBI munkához, részben sikeresen jártak: nem találtak sok tömeges robbanószert, túl későre szerezték azt is amit szereztek, és majdnem sikerült kinyíratniuk magukat, de viszont összeszedtek egy nagy rakás mindenféle lőszert a szervezet számára. Nem mondtak el nekem minden részletet, de sikerült nekik bevezetni egy 2 és 4 tonnás katonai teherkocsit az Aberdeen Kipróbáló Térség (katonai tank, robbanószer, és agyú lőtérre/bázisra), 25 mérföldre innen, megtölteni robbanószerrel, és kivezetni - egy odabent levő emberünk segítségével. De sajnos rajtakapták őket egy tároló bunker kifosztása közben, és onnan ki kellett harcolniuk magukat aztán. A küzdelem során egyikük nagyon súlyosan megsebesült. Sikerült elmenekülniük az üldözőiktől, és eljutni a 2-es egység Baltimore melletti farmjáig, és azóta ott rejtőzködnek. Az az emberünk akit meglőttek, majdnem meghalt a golyó okozta sokktól ((az M16 és AK47 rohamfegyerek golyói úgy vannak tervezve

18

hogy a húst megütve szinte forognak, és minden energiájukat gyorsan beledobják az áldozatba így még egy nem halálos helyen történő lövés is sokkot okoz a szervezetnek, sokszor ájulást, ami kezelés nélkül halált okozhat)) és vérveszteségtől, de egyetlen főszerve sem sérült, és most már úgy néz ki, hogy túl fogja élni, habár még mindig túl gyenge ahhoz hogy elvigyék. A másik kettő a teherkocsijuk szerelgetésével foglalta el magát, amely pont alattunk parkol. Újrafestették, és pár más változtatást is csináltak rajta, hogy ne legyen felismerhető mikor megindulnak vele vissza Washingtonba. De mikor mennek nem fogják magukkal vinni a lőszer többségét. A nagy része itt lesz tárolva és az egész környék minden egységét ellátja. A WTP a mi egységünknek adta meg a kiváltságot, hogy először válogassunk belőle. Elég nagy választék van. Ami valószínűleg a legértékesebb az 30 láda repeszgránát - ez 750 gránát! Két ládát elviszünk. És akkor van vagy 100 darab, sok különféle típusú és méretű akna - jól jönnek majd csapdák készítésére. Kettőt-hármat elviszünk ezek közül is. Aztán vannak gyújtószerkezetek ((kanócok)), és erősítő pakolások halomszámra. Ládák teli gyutacsokkal bombák, aknák, gránátok, és minden más beindítására. És nyolc tekercs robbantózsinór ((ami a gyutacs töltetéhez hasonló magas robbanószerrel pakolt vezeték, amely egy robbantás erejét másodpercek töredéke alatt átvezeti egy másik gyutacsba vagy pakolásba így lehetséges több robbanószert gyors másodpercekkel egymás utáni sorozatban felrobbantani - hivatásos épület rombolók pl. elintézik, hogy egy magas robbanószeres, v alakban formázott vágótöltet vezeték elvágjon egy vasoszlopot és rögtön utána egy alacsonyabb robbanószeres töltet kiverje a helyéből - robbantózsinórral összekötve gyorsan másodpercek töredékeivel egymás után sorrendbe robbannak az összefűzött töltetek. A kirobbantásos szénbányászatban pedig az összes töltetet összekötik ezzel és így egy egész hegyoldalon vagy földszakaszon végigfut a robbantási hullám, ahogy leásott dinamit töltetek százai robbannak gyors egymásutánban)) És egy láda thermite gyújtógránát. ((a thermite aluminium vagy más hasonló port használ a robbanószer mellett amely nagyon magas hőfokon ég, és felhevít dolgokat, sőt összeforraszt vasrészeket, gyújtásra és mozgószerkezetek tönkretevésére használatos, - a második vh-ban ágyúrekeszeket és generátorokat (stb) tettek tönkre vele az am. különleges erők - személyzet ellen is borzalmas hatásai vannak.)). És sok más ez-az. Még egy 500-fontos ((kb. 250 kg)) általános célú ((légi)) bomba is. Olyan zajt csaptak ahogy az utóbbit a teherautóba hurcolták, hogy egy őr meghallotta őket. De elvisszük ezt is magunkkal. Kb. 250 font tritonallal van megtöltve - ami a dinamit és alumínium por keverék, ezt kiolvaszthatjuk a bombából, és felhasználhatjuk kisebb bombák készítésére. Katherine és én mindketten nagyon boldogok voltunk, hogy együtt tehettük meg ezt az utat, de a körülmények aggasztóan néztek ki. George először Henryt külde volna el velem, de Katherine reklamált. Reklamált, hogy neki még nem adatott meg az alkalom, hogy részt vegyen az egységünk tevékenységeiben, és valóban, az utolsó két hónap alatt alig hagyta el a bázisunkat. Azt mondta, hogy nincs szándéka, csak szakácsnak és takarítónak lenni az egység részére. Mindannyian feszültek voltunk egy kissé a bombázás óta, és Katherine egy kicsit élesen vitázott - majdnem mint egy feminista. (Jegyzet az olvasónak: a Nők felszabadítása - vagy a feminizmus a tömegpszichózis egy formája volt a Régi Korszakban. A nők akiket érintett tagadták nő létüket ((sőt az erre vonatkozó minden erkölcsi szempontot is le próbálták tagadtatni az áldozataival - a meghülyítettekkel a feminizmus zsidó készítői)), és kikövetelték hogy "emberek" voltak nem "nők". Ezt a ficamodottságot is hirdette és erre buzdította az embereket a Rendszer - kihasználta eszközként, hogy maga ellen fordítsa fajunkat, ((és erkölcsi alapjait a sajtóból ömlesztett férfiakra és nőkre célzott erkölcstelenséggel, erkölcs ellenes félrevezetéssel, és a férfiakra célzott szemetesítő pornografikus propagandával nő-leértékelő propagandával együtt tönkre tegyék)). George hevülten kikérte magának, hogy Katherint nem érte diszkrimináció, és hogy az ő álcázási és arcelváltoztatási tehetsége különösen értékes volt az egységünk számára, és hogy a feladatokat kimondottan azon az alapon osztotta ki, hogy a legjobb belátása szerint a lehető leghatékonyabb működést eredményezze. Én elsimítottam dolgokat azzal, hogy azt javasoltam talán jobb lenne, ha egy kocsi teli illegális rakományt egy nő és egy férfi vezetne, mint két férfi. A rendőrség az utóbbi időben felléptette a működését és sok kocsit állított meg találomra a Washington környéken az utóbbi pár nap alatt. Henry egyetértett a javaslatommal, és George kelletlenül beleegyezett. De sejtem, hogy gyanítja, hogy Katherine kilobbanásának oka legalább részben az, hogy inkább lett volna velem, mintsem, hogy egy egész napot ott maradjon egyedül vele. Nem csináltunk feltűnést a viszonyunkból, de nem valószínű, hogy Henry vagy George eddig nem jöttek rá hogy Katherine és én együtt vagyunk. Ez elég kényelmetlen helyzetet teremtett mindannyiunk számára. Teljesen külön attól, hogy George és Henry mindketten egészséges férfiak, és Katherine az egyetlen női személy közöttünk, egy másik probléma a Szervezeti fegyelem. A Szervezet engedményeket tett házaspárok részére, úgy, hogy párok ugyanazon egységek részei lehetnek, és egy férjnek vétójoga van bármiféle parancs fölött amit a feleségük kap. De, ezen kivételtől eltekintve, a nők pont úgy alá vannak vetve a szervezeti fegyelemnek mint a férfiak és a csaknem minden egységben uralkodó informális ((baráti)) légkör ellenére, bármilyen megtörése a Szervezeti fegyelemnek ((pl. engedetlenség)) nagyon komoly dolog. Katherine és én beszéltünk erről, és annak ellenére, hogy a viszonyunk természetesen erkölcsös és helyes, nem valami kimondottan fizikai erkölcstelenség, minden felelősség nélkül, nem is akarjuk egyelőre házasság szintjére vinni. Az egyik ok az, hogy még sokat kell tanuljunk egymásról. Egy másik szempont pedig az, hogy mindkettőnknek mindent felülmúló elkötelezettsége van a Szervezethez, a harcunkhoz, és az egységünkhöz és nem lenne helyes, ha könnyedén vennénk, vagy könnyedén megtennénk bármit, ami lehet, hogy hátráltatná ezt az elkötelezettséget. De akárhogy is, meg kell oldjunk dolgokat vagy így vagy úgy hamarosan. 7. Fejezet. 1991, október 23. Ma reggel volt először lehetőségem írni, mióta Katherine és én felszedtük a hadianyagot a múlt héten, Marylandben. Egységünk három küldetést hajtott végre az utolsó hat nap alatt. Mindent összevéve, több mint 200 különböző incidensért teszik felelőssé a Szervezetet az ország különböző részein, a hírek szerint. Most már igazán egy gerillaháború sűrűjében vagyunk. Múlt hétfőn éjszaka, Henry, George és én rajtaütöttünk a Washington Poston. Gyors dolog volt, kevés előkészületet igényelt, bár jó pár percet vitatkoztunk előtte arról, hogy hogy hajtsuk végre. Henry személyeket vett volna célba, de ehelyett úgy sült el hogy csak egyik nyomdagépüket pusztítottuk el. Henry ötlete az volt, hogy mi hárman törjünk be a hatodik emeleti a hírfogadó szobába és a szerkesztői irodákba, majd repeszgránátokkal és géppuskákkal

19

öljünk meg annyi embert amennyit csak tudunk. Ha épp az esti 7:30- as lapzártájuk előtt csapnánk le, majdnem mindenkit bent érnénk. George elvetette ezt a manővert, mint olyat amit részletes terv nélkül túl kockázatos kivitelezni. Százak dolgoznak a Washington Post épületében, a gránátok és lövések hangja a hatodik emeleten valószínűleg kikergetné nagy részüket a lépcsőházba és a folyosókra. Ha a lifttel próbálnánk lejönni viszont, akkor valaki kikapcsolhatná a főkapcsolót, és csapdába esnénk. Másfelől viszont, a lobbyból be lehet látni a nyomdaszobába egy nagy táblaüveg ablakon keresztül. Tehát fölszereltem egy rögtönzött bombát, úgy, hogy kézigránátot erősítettem egy kis harckocsi-aknára ragasztószalaggal. Az egész kb. 6 font volt és elég esetlen, de el lehetett dobni 50 lábnyira is, mint egy túlméretezett gránátot. Egy sikátorban parkoltunk le kb. 100 yardnyira a Post főbejáratától. Amint George lefegyverezte az őrt, Henry óriási lyukat lőtt rövidre vágott csövű sörétes puskájával a nyomdaszoba ablakába. Ekkor meghúztam az általam készített gránát-akna kombináción a pöcköt, és behajítottam a legközelebbi nyomdagép hengerei közé, amit épp akkor készítettek elő az éjszakai munkához. Amíg a bomba felrobbant, a belőtt ablak alatti téglafal mögé buktunk, majd Henry meg én gyorsan féltucat termit gyújtógránátot dobtunk a nyomda szobába. Mindannyian visszatértünk, mielőtt bárki kijöhetett volna akár a járdára is, és így a gyorsaságnak köszönhetően senki még az autónkat sem látta. Katherine természetesen elvégezte a rendszeres ügyes munkáját az arcunkkal. Másnap reggel a Post kb. egy órával később jelent meg az utcákon, mint szokott, és az előfizetők sem kapták meg újságjaikat, mivel a korai kiadások kimaradtak, de a Postnak nem lett különösebb baja. Alapjában véve csak egy nyomdagépet károsítottunk meg bombánkkal, és kicsit megfüstöltünk néhány dolgot gyújtógránátjainkkal, amelyek közül az egyik felgyújtott egy hordó tintát, de erőfeszítéseink ellenére a Post szinte semmit sem veszített képességéből, hogy terjessze a hazugságait és a mérgezését. Nagyon bosszankodtunk emiatt. Világossá vált számunkra, hogy buta módon olyan kockázatot vállaltunk, ami messze nem állt arányban azzal az eredménnyel, haladással, amit legjobb esetben elérhettünk volna vele. Eldöntöttük, hogy a jövőben saját kezdeményezésű küldetést nem fogunk indítani, amíg nem mértük alaposan fel a célját, és nem győződtünk meg róla, hogy megéri a kockázatot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csupán az ütés kedvéért üssünk a Rendszer ellen, különben egy sereg bolhához fogunk hasonlítani, amelyek egy elefántot akarnak halálra csípni. Minden ütést gondosan ki kell mérni a hatására tekintettel. Visszatekintve sokkal jobbnak tűnt Henry terve, hogy támadjuk meg a hírfogadó szobát és az irodákat. Várakoznunk kellett volna néhány napot, hogy jó tervet eszeljünk ki, ami igazán megbénította volna a Postot, ahelyett, hogy belesiessünk egy félig-meddig rajtaütésbe a nyomdáin. Amit elértünk, az csak az, hogy a Post jobban őrzött lett és megnehezítettünk minden jövőbeni akciót. Bár a küldetés utáni reggelen visszanyertünk a becsületünkből egy kicsit. Gyanítva, hogy a szerkesztői banda nagy része az éjszakáját az irodákban töltötte, hogy megírja az éjszaka történéseit, és otthon lesznek hogy kialudják magukat, úgy határoztunk, egyiküket meglátogatjuk. Miután átnéztük az újságot, megállapodtunk a szerkesztői oldal főszerkesztőjén, aki egy különösen vérengző cikket írt rólunk. Szavaiból csöpögött a talmudi gyűlölet. Rasszisták, írta, nem érdemelnek emberszámba vevést, sem a rendőrségtől, sem pedig egyetlen tisztességes polgártól sem. Szerinte le kéne lőni minden hozzánk hasonlóan gondolkodót mint megannyi veszett kutyát. Ellentétben általános támogatásával nemi erőszakban bűnös vagy gyilkos feketék irányába, és a hosszú prédikációival a "rendőri brutalitásról" és "túlkapásról" ezekben az esetekben! Henry és én bementünk busszal a belvárosba, és aztán leintettünk egy taxit, fekete vezetővel. Mikor felmentünk a szerkesztő Silver Spring-i kocsifeljárójára, a fekete már a csomagtartóban volt-döglötten. A taxiban vártam, amíg Henry csöngetett, és a válaszoló nőnek azt mondta, csomagot hozott a Posttól, és aláírásra van szüksége. Mikor pár pillanat múlva megjelent az ajtóban az álmosszemű szerkesztő, fürdőköpenyben, Henry szó szerint kettélőtte két lövéssel a kabátja alatt felhozott levágott csövű sörétes puskájával. Szerdán mind a négyen (Katherine vezette az autót) végleg megsemmisítettük a Washingtoni terület legjelentősebb tévéállomását. Kemény volt, és voltak olyan pillanatok, mikor nem hittem, hogy elmenekülünk. Még mindig nem tiszta, hogy milyen hatással van tevékenységünk az általános közvéleményre. Nagyrészt az emberek csak a saját ügyeikkel foglalkoznak, mint ahogy mindig is tették. Bár voltak hatásai. Egy tucat állam Nemzeti Gárdáját kihívták, hogy erősítsék meg a helyi rendőri erőket, és most mindenfelé nagylétszámú állandó őrségek vannak, minden Washingtoni kormányépület előtt, sok város nagyobb sajtóirodái előtt, és kormányemberek százainak lakásainál. Egy héten belül, úgy sejtem, minden Kongresszusi tagnak, minden központi kormány ((federal)) bírónak, és minden központi kormány ((federal)) bürokratának az asszisztens-titkári szintről felfelé, állandó testőrséget rendelnek ki. A sok homokzsák, géppuska, és khakiszínű egyenruha, ami már Washington minden részén kezd megjelenni, ha akarják, ha nem, növeli a közvélemény tudatosságát - habár lefogadom, hogy kinn mondjuk Iowa állam kukoricamezőin messze nem ilyen dramatikus a helyzet. A legnagyobb nehézségünk az, hogy a nyilvánosság minket és minden tetteinket csak a sajtón keresztül látja. Képesek vagyunk magunkat eléggé nagy problémává tenni, hogy a média nem engedheti meg magának, hogy ne beszéljen rólunk, vagy lekicsizzen minket, tehát pont az ellenkező taktikát használják, elárasztják a nyilvánosságot torzításokkal, féligazságokkal, és hazugságokkal rólunk. Az utóbbi két hét alatt folyamatosan mocskoltak, megpróbálva meggyőzni mindenkit arról hogy mi a gonoszság földi megtestesítői vagyunk, fenyegetés mindarra ami rendes, tisztességes, nemes és érdemes, értékes, szép és jó. Ránkszabadították a tömegsajtó egész erejét, nem csak a szokásos ferdített-hírek kezelést kaptuk, de hosszú "háttér" cikkeket a vasárnapi újságokban, kiegészítve hamisított képekkel Szervezet gyűlésekről és tevékenységekről, "szakértők" beszámolóit TV programokon - mindent! ránk zúdítottak! A rólunk kitalált mesék közül egyesek igazán csak "fantasztikusak", de tartok attól, hogy az amerikai nyilvánosság eléggé buta ahhoz, hogy elhiggye. Ami most történik, emlékeztet a Hitler és a Németek elleni médiahadjáratra, az 1940-es években, történetek arról hogy Hitler dührohamokat kap és dühében szőnyegeket rág, és hamis német tervek Amerika inváziójára, a németek csecsemőket nyúznak meg élve hogy lámpaernyőket készítsenek belőlük, aztán szappant főznek belőlük, és gőzgépekkel irtják az ártatlan zsidókat. A zsidók

20

meggyőzték az amerikai embereket, hogy ezek a történetek igazak voltak, és az eredménye a II. világháború volt, amelyben fajunk legjobbjainak milliói mészárolódtak le - általunk - és egész Kelet- és Közép- Európából óriási kommunista lágert ((börtöntábort)) csináltak. Most nagyon úgy néz ki, hogy a Rendszer még egyszer szándékos döntést hozott, hogy háborús hisztériát kelt, azáltal hogy még veszélyesebbnek mutatnak be mint amilyenek vagyunk. Mi vagyunk az új németek, és az országot pszichológiailag felhúzzák, ((mint egy felhúzhatós játékszert, vagy szerkezetet)), hogy eltöröljenek minket. A Rendszer így sokkal jobban segít nekünk abban, hogy felébresszük a nyilvánosság tudatát harcunkról, mint remélhettük volna. De ami ijesztő ebben, az az erős sejtelmem, hogy a Rendszer legfelsőbb rétegei nem igazán aggódnak miattunk, nem gondolják, hogy igazán veszélyt jelentenénk reájuk, és cinikusan ürügyként használnak minket egyes saját programjaik véghezviteléhez, mint pl. a belső útlevél programjuk. Egységünk - az FBI bombázása után- általános feladatként a helyi média elleni direkt akciós fellépést ((közvetlen támadását)) kapta, pont úgy, mint más egységek a Rendszer más részlegeit kapták célpontul. De az világossá lett, hogy direkt akcióval egyedül nem győzhetünk, túl sokan vannak ők, és túl kevesen vagyunk mi. Meg kell győznünk az amerikai embereknek legalább jelentős részét, hogy az, amit teszünk, az szükséges és helyes is. Az utóbbi propagandafeladat, és eddig nem voltunk valami sikeresek ebből a szempontból. A 2-es és 6-os Egység a fő felelősek a propagandáért, a Washington térségben, ha jól tudom a 6-os emberei szétszórtak néhány tonnányi röplapot az utcákon a mi nap; Henry tegnap felvett egyet a belváros járdájáról. De attól tartok, a röplapok önmagukban nem tudnak előretörni a Rendszer tömegsajtójával szemben. A leglátványosabb propaganda akciónk múlt szerdán volt, és súlyos tragédiával végződött. Ugyanaznap, amelyen egységünk fölrobbantotta a tévéállomást, a 6-os Egység három embere elfoglalt egy rádióállomást és elkezdtek sugározni az embereknek egy felhívást, hogy csatlakozzanak a Rendszert szétzúzásáért folytatott harcunkhoz. Üzenetüket felvették szalagra, és bomba-csapdákkal biztosították az állomás ajtait, miután minden alkalmazottat bezártak egy raktárszobába. Azt tervezték hogy lelépnek, amíg a szalag játszódik, azt remélvén hogy a rendőrség azt fogja gondolni hogy még mindig bent vannak és ostrom alá veszi a helyiséget könnygázzal, - így fél óra sugárzó időt kaptak volna és nyugodtan le is léphettek volna amíg a rendőrök ott időznek, és rohamtervet sütnek ki. De a rendőrség előbb érkezett, mint számították, és szinte azonnal megrohamozta az épületet, beszorítva embereinket. Kettőjüket lelőtték az ezt követő tűzharcban, és a harmadikuk sem néz ki úgy hogy életben fog maradni. A Szervezet üzenete kevesebb, mint 10 percig sugárzott. Ezek voltak az első elszenvedett veszteségeink itt, de majdnem teljesen kiirtotta a 6-os Egységet. A túlélőik, két nő és egy férfi ideiglenesen hozzánk jöttek. Egy emberükkel a rendőrség kezén természetesen azonnal el kellett hagyniuk a saját szállásukat. A lakhelyükkel együtt elvesztettük a Szervezet két Washington területi nyomdagépének egyikét, bár nyomtatási felszerelésük és egyéb könnyű felszerelésük nagy részét sikerült kimentenünk. És megszereztük kisteherautójukat, ami igazán hasznos lesz, ha itt maradnak. Október 28. Múlt éjszaka kellett eleget tennem a legkellemetlenebb feladatnak amit kaptam, mióta a Szervezethez csatlakoztam 4 éve. Részt vettem egy zendülő kivégzésében. Harry Powell az 5-ös Egység vezetője volt. Múlt héten, mikor a WTP azt a feladatot bízta egységére, hogy nyírják ki a fajkeverés két legpimaszabb és leghangosabb sürgetőjét a környékünkön - egy papot és egy rabbit, egy olyan széles körben elterjesztett kérés rész-szerzőit, amely a Kongresszustól különleges adókedvezményeket kért a megházasodott kevert "pároknak" - Powell megtagadta a parancsot. Visszaküldött egy üzenetet a WTP- nek, hogy ellenzi a vérengzés további alkalmazását, és egysége nem fog részt venni több terrorista akcióban. Azonnal letartóztatták, és tegnap a WTP minden egységből egy képviselő gyűlt össze - beleértve az 5 egységet is- hogy ítéljenek fölötte. A 10-es Egység nem tudott senkit küldeni így 11 tag - nyolc férfi és három nő - találkozott egy tiszttel a WTP-től egy "legális" emberünk tulajdonában lévő ajándékbolt pinceraktárában. Én voltam az 1-es Egység képviselője. A WFC tisztje nagyon röviden adta elő a tényállást Powell ellen. Az 5-ös Egység képviselője megerősítette a tényeket: Powell nemcsak megtagadta a parancsot, hanem az egység többi tagjának is utasítást adott hogy ne engedelmeskedjenek. Szerencsére, ők nem hagyták magukat eltéríteni. Powell lehetőséget kapott, hogy a maga érdekében beszéljen. Meg is tette több mint két órán át, néha-néha egyikünk-másikunk kérdésével félbeszakítva. Amit mondott, nagyon megrázott, de megkönnyítette döntésünket mindannyiunk számára - ebben biztos vagyok. Harry Powell lényegében "felelősségteljes konzervatív" volt. A tény, hogy nem csak hogy a szervezet tagja volt, hanem egy egység vezetőjévé vált, sokkal inkább terheli a Szervezetet, mint őt. Az alapproblémája az volt, hogy terrorcselekedeteink a Rendszer ellen csak rosszabbá tesznek dolgokat, azáltal hogy egyre jobban és jobban elnyomó intézkedésekbe "provokáljuk" a Rendszert. Hát, természetesen mindannyian értettük ezt! Vagy legalábbis gondoltam, hogy mindenki értette. Úgy néz ki Powell nem értette. Vagyis nem értette, hogy a politikai terror legfőbb céljainak egyike, bárhol és bármikor az, hogy kényszerítsék a hatóságokat, hogy reagáljanak rá, elnyomóbbá váljanak, így elidegenítsék a lakosság egy részét, és szimpátiát termeljenek a terroristák iránt. A másik cél a lakosság biztonságérzetét és a kormány sérthetetlenségébe vetett hitét megsemmisítve nyugtalanságot kelteni. Ahogy Powell beszélt, egyre tisztábbá és világosabbá vált, hogy ő konzervatív, nem pedig forradalmár. Úgy beszélt, mintha a Szervezet egész célja az lenne, hogy a Rendszert bizonyos reformok végrehajtására kényszerítse, ahelyett hogy megsemmisítse a Rendszert, gyökértől rügyig, és a helyébe valami radikálisan és teljesen másat építsen. Azért állt szemben a Rendszerrel, mert túlságosan megadóztatta a vállalkozását(egy hardver boltja volt, mielőtt föld alá kényszerültünk). A Rendszer feketék iránti engedékenysége is azért zavarta, mert a bűnözés és az utcai zendülések rossz voltak az üzletelésre nézve. Azért állt szemben a Rendszer lőfegyver-elkobzásával, mert úgy érezte, személyes biztonsága megköveteli a fegyvert. Motivációi egy libertáriánus ((egyéni szabadságpárti)) motivációi voltak, az én-központú egyedé, aki a kormányzás ((minden kormányzás és kormány)) alapvető rosszát a szabad vállalkozás és az egyéni szabadság korlátozásában látja.

21

Valaki megkérdezte tőle, hogy vajon elfelejtette-e, amit a Szervezet újra és újra elismételt, vagyis, hogy harcunk célja fajunk, vérünk jövőjének biztosítása, és hogy az egyéni szabadság szempontja, alárendelt ennek a hatalmas célnak. Válasza erre az volt, hogy a Szervezet vérengző taktikája sem fajunknak, sem a személyes szabadságnak nincs hasznára. Ez a válasz megint bebizonyította, nem igazán érti, hogy mit próbálunk csinálni. Kezdetben azért értett egyet a fegyveres erő alkalmazásával, mert naivan úgy gondolta, hogy az egész célja az volt hogy: majd megmutatjuk azoknak a gazembereknek! Mikor a Rendszer, ahelyett, hogy meghátrált volna, még jobban elkezdte megszorítani a csavarokat, úgy döntött, hogy terrorista hozzáállásunk káros. Egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy a célunk és utunk nem a történelmünk egy korábbi szakaszához visszatérés, hanem le kell győznünk a jelent, és előretörnünk a jövőbe, amúgy hogy mi választjuk és határozzuk meg ennek a jövőnek az irányát nem pedig a Rendszer. Amíg nem téptük ki a kormányrudat a kezéből, és hajítottuk a Rendszert a habok közé, az állam hajója tovább fog rohanni a tönkrevágás útján, és halálba viszi egész fajunkat. De nem lesz megállás, visszaút. Már a zátonyok és sziklák között vagyunk, és valószínűleg elég csúful össze-vissza horzsolódunk, mielőtt bármilyen nyílt vizekre találunk. Talán igaza volt, hogy taktikánk rossz, a lakosság reakciója majd megválaszolja ezt a kérdést. De az egész hozzáállása, beállítottsága rossz volt. Ahogy hallgattam Powellt, egy 19. századi író jutott eszembe, Brooks Adams, és az emberi fajta két osztályba osztása: szellemi és gazdasági ember. Powell a gazdasági ember szinte karikatúrába illő példája volt. Az elvek, végső célok, a Rendszer és a mi világnézetünk közti teljes ellentét, mindez semmit sem jelentett neki. A Szervezet hitvallását vajmi ideológiai légypapírnak tekintette, ami egyszerűen arra való, hogy új tagokat fogjunk be vele magunknak. A Rendszer elleni harcunkat csupán a hatalomért folyó küzdelemnek látta, semmi egyébnek. Ha nem tudjuk legyőzni őket, meg kell próbáljunk alkut kötni velük, előnyösebb körülményekért. Elgondolkodtam azon, hogy még hányan gondolkodnak a Szervezetben úgy, mint Powell, és beleborzongtam. Túl gyorsan kényszerültünk felnőni. Nem volt elég idő, hogy kifejlesszük minden emberünkben a ténylegesen vallásos hitet célunk és tanaink irányába, ami megelőzte volna Powell esetét, hogy kirostáljuk az őféléket még a harc előtt. Így ahogy volt, nem igazán volt választásunk Powell sorsára nézve. Nem csak engedetlensége volt a baj, hanem hogy teljesen megbízhatatlannak bizonyította magát. Hogy legyen közöttünk valaki - és egy egység vezetője ráadásul - aki nyíltan beszél a többi tagnak arról, hogy alkudozzunk a Rendszerrel, még a Háború elején? Csak egy mód volt rá hogy a helyzetet megoldjuk. A nyolc jelenlévő férfitag sorsot húzott, és hárman, köztük én is, a kivégző osztagba kerültünk. Mikor Powell rájött, hogy meg lesz ölve, megpróbált szabadulni. Megkötöztük kezét és a lábát, és be kellett tömnünk a száját, mikor el kezdett kiáltozni. Elvezettük egy Washingtontól 10 mérföldre eső erdős területre, lelőttük, és eltemettük. Valamivel éjfél után tértem vissza, de még mindig nem tudtam elaludni. Borzalmasan lehangolt vagyok. 8. Fejezet. November 4, 1991. Ma leves és kenyér megint, és abból sem sok. A pénzünk majdnem kifogyott, és még mindig nincs semmi a WTP-től. Ha a fizetésünk nem jön át a következő pár napban, megint fegyveres rabláshoz fog kelleni folyamodjunk - kellemetlen kilátás. A 2-es egységnek - úgy néz ki - még mindig kifogyhatatlan az élelmiszerkészlete, és sokkal rosszabbul lennénk ha nem adták volna azt a csomagtartónyi konzervet egy hónappal ezelőtt - főleg mivel most hét embert kell etetnünk. De most egyszerűen túl veszélyes felvezetni Maryland-be ételért. Túl nagy az esélye annak, hogy belefutunk egy rendőrségi útblokádba, ellenőrzőpontba. Ez a legészrevehetőbb, és a nyilvánosság részére legkényelmetlenebb, legidegesítőbb eredménye a terrorkampányunknak. A magánkocsis utazás legalábbis Washington környékén rémálom, óriási úttorlódásokkal mindenütt, amelyeket a rendőrségi ellenőrzőpontok okoznak. Az utóbbi pár napban ez a rendőrségi tevékenység jelentősen megnőtt, és úgy néz ki az élet rendszeres része lesz, a belátható jövőben. Habár eddig, még nem kezdték el megállítani a gyalogosokat, a bicikliseket és a buszokat. Tehát még mindig eljuthatunk oda ahova akarunk, csak nem olyan jól és könnyűszerrel mint eddig. Hopp, megint elvették a villanyt. Ez már a második alkalom ma este hogy elő kellett szedjük a gyertyákat. Idénig a legrosszabb elektromos áram hiányok nyáron voltak, de most már november, és még mindig hatályban van az "ideiglenes" 15% feszültség csökkentés amit júliusban hoztak be. Még ez az állítólagos "fakulás" sem ment meg az egyre gyakoribb áramszünetektől. De viszont nyilvánvaló hogy valakik hasznot húznak az áramhiányból. Mikor Katherine elég szerencsés volt, hogy gyertyákat találjon egy élelmiszerüzletben múlt héten, 1 dollár 50 centet kellett fizetnie értük darabonként. Az olaj és benzin lámpák ára az égekig szökött, de a szerszám és felszerelés üzletekben úgy is csak ritkán találhatóak. Mikor lesz egy kis időm, meglátom mit tudok összeeszkábálni abban az irányban. Fent tartottuk a nyomást a Rendszer ellen az utóbbi hét alatt, sok egy-emberes, alacsony kockázatú tevékenységgel. Például körül belül 40 gránát támadás történt szövetségi (kormány) épületek és a sajtó ellen Washingtonban, és az egységünk felelős 11-ért ezek közül. Mivel mostanában lehetetlen hogy bármelyik kormányépületbe teljes testi vizsgálás nélkül behatoljunk a posták kivételével zseniálisak kellett legyünk. Egyik esetben Henry kihúzta a biztosító pöcköt egy gránátból, és becsúsztatta egy megrakott targonca két doboza közé amely a Washington Post teherszállítmány-fogadó bejárata előtt várakozott, úgy dugva be azt, hogy a biztonsági fogantyúját a ládák tartották a helyén. Nem várakozott a következményre, de hírjelentések később jelentették hogy robbanás volt a Post épületében, amely megölt egy ott dolgozót és komolyan megsebesített három másikat. De a legtöbbször sörétes puskákra szerelt saját készítményű gránátkilövőket használtunk. Ezek egy maximum 150 méternyi lőtávval szolgáltatnak, de a gránát mindig ez előtt robban hacsak a gyutacsán nem módosítunk. Hogy sikeresen használja valaki ezt a fegyvert csak egy rejtekhelyre van szüksége 100 méterre a célponttól. Gránátokat lőttünk egy mozgó autó hátsó üléséről, egy közeli épület véceablakából, és éjjel a célpont épülettől átellenben, az utca másik felén levő kis park bokrai közül. Egy kis szerencsével el lehet találni egy ablakot, és robbanást okozni egy irodában vagy folyosón. De még akkor is mikor a gránát lepattan az épület külső oldaláról a robbanás kitör ablakokat, és a szilánk mindig erősen elgondolkodtatja az ott dolgozókat.

22

Ha elég sokáig fent tartjuk ezt a helyzetet, akkor rákényszeríthetjük a kormányt, hogy ablakfedőt tegyen az összes ablakokra, az összes Kormányépületen, amely biztos hogy befolyásolni fogja a kormánynak dolgozók helyzettudatát ((lelkiismeretét consciousness, érzetét, tudatát)). De nyilvánvaló, hogy nem fogjuk tudni ez efféle tevékenységet örökre fenntartani. Tegnap elvesztettük az egyik legjobb harcosunkat Rodger Greene-t a 8-as egységből, és még több embert fogunk veszteni, ahogy telik az idő. A Rendszer előbb utóbb megnyer, bármilyen féle számháborút, figyelembe véve a roppant számbeli fölényét. Ezt a problémát már átbeszéltük sokszor magunk között, és mindig visszatérünk ugyanarra az akadályra: a forradalmi légkör ((revolutionary attitude)) csaknem teljesen hiányzik Amerikában, a szervezeten kívül, és az összes tevékenységünk eddig úgy néz ki nem változtatott ezen a tényen. A tömegek egyáltalán nem szeretik a Rendszert, és az elégedetlenkedésük ((elégedetlen a mormogásuk)) egyre növekedett az utóbbi hat vagy hét éven át, ahogy az életszínvonal csökkent, - de még mindig túl nagy kényelemben vannak, és túl közömbösek ((lusták passzívak, letelepedettek - complacent)) hogy a forradalom gondolatát forgassák a fejükben. Ezen túl ott van az a roppant hátrányunk, hogy a Rendszer teljesen irányítja azt a képet rólunk, ami a nyilvánosságot eléri ((a szervezet nyilvános imázsát)) Rendszeres visszajelzéseket kapunk a "legálisainktól" arról, hogy a nyilvánosság mit gondol rólunk, és a legtöbb közönséges ember elfogadta megkérdőjelezés nélkül a Rendszer festett képét rólunk, mint "banditák" és "gyilkosok". Valamilyen együttérzés nélkül az általános nyilvánosság részéről, nem lesz lehetséges elég újoncot találnunk, hogy pótoljuk a veszteségeinket. És hogy a Rendszer kontrollálja a nyilvánosságot informáló összes médiát, illetve a mi összes lehetőségünket a nyilvánossághoz szóláshoz, nehéz belátni, hogy hogy fogjuk kitermelni ezt az együttérzést. A szórólapjaink, és a néha végre hajtott pár perces rádió vagy televízió adó elfoglalások - egyszerűen nem tudnak eléggé előretörni a szüntelen, folyamatos agymosási áradat ellen amit a Rendszer használ, hogy az embertömegeket irányítsa. Az elektromosság visszajött, most hogy kész vagyok lefeküdni. Néha úgy gondolom, hogy a rendszer saját gyengeségei és hibái fogják lehúzni és pont olyan gyorsan a segítségünk nélkül is, mint a segítségünkkel. Az állandó áramszünet csak az egyik repedés a sok ezer közül ebben a romladozó építményben, amit mi olyan elkeseredetten akarunk szétzúzni. November 8. Az utolsó pár napban nagy változás történt az otthoni életünkben. A múlt csütörtökön létszám a műhelyünkben megnövekedett nyolcra, de most megint lecsökkent négyre: én, Katherine, Bill és Carol Hanrahan, akik a 6-os egység tagjai voltak régebben. Henry és George új egységbe kerültek Edna Carlsonnal, aki a 6-os egység katasztrófája után került hozzánk, és Dick Wheelerrel, az 1-es egység egyetlen túlélőjével - a búvóhelyük ellen intézett csütörtöki rendőrségi rajtaütés után. Ők négyen új helyiségre költöztek Washington környékén. Ez az új helyzet jobb működési szempontokból is, mint azelőtt, mert megoldotta azt a személyes gondot, ami engem és Katherinet aggasztott. Mi itt a műhelyben most ténylegesen technikai támogató-szolgáltató egység vagyunk, míg a négy fő, akik elmentek, rongálási ((szabotázs)) és orgyilkossági egység. Bill Hanrahan gépész, autószerelő, és nyomdász. Két hónappal ezelőtt ő és Carol kis nyomdászatot működtettek Alexandriában. A felesége nem osztja Bill gépészeti zsenialitását ((tehetségét)), de elég ügyes nyomdász. Ahogy szerezünk egy másik nyomdagépet, az ő feladata lesz termelni azoknak a szórólapoknak és más propaganda anyagoknak a többségét, amit a Szervezet rejtetten szétoszt a környéken. Én továbbra is felelős leszek a Szervezet kommunikációs felszereléséért, és a különleges muníciókért ((lőszeranyagért)). Bill segíteni fog nekem az utóbbival, és szintén ő lesz az egységünk fegyverkészítési mestere, és fegyverraktárosa. Katherinnek megadódik újból az a lehetőség, hogy szerkesztői tehetségeit gyakorolja, korlátozott mértékben, úgy, hogy az ő dolga lesz előkészíteni a WTP-től kapott írott anyagot a nyomtatásra. Saját belátásait használhatja hogy összevonásokat, kitörléseket, és más változtatásokat csináljon az anyagon, hogy ráférjen egy-egy szórólapra... Bill és én befejeztük az első különleges muníciós fegyverkezési munkánkat tegnap. Átalakítottunk egy régi 4.2 hüvelykes aknavetőt hogy 81 mm-es lövedékeket tudjon ellátni. A módosítás szükséges volt mert eddig el nem tudtunk szerelni egy 81 mm-es aknavetőt a 81 mm-es lövedékeknek, amit az Aberdeen Kipróbáló Térségen végrehajtott rajtaütés során ragadtunk meg az elmúlt hónapban. Egyik fegyvermániás tagunknak viszont volt egy működőképes 4.2 hüvelykes aknavetője amit az 1940-és évek vége óta tartogatott elrejtve. A Szervezet nagyon fontos hadműveletet tervez a következő egy-két napban, amelyben sor kerül majd az aknavető használatára, Bill és én nagy nyomás alá kerültünk, hogy befejezzük a munkát idejében. A fő nehézségünk, hogy egy kellő (belső) átmérőjű acélcsövet találjunk amit belehegeszthetünk a 4.2 hüvelykes csőbe, mivel nincs most marógépünk, vagy bármilyen más gépészeti felszerelésünk. Egyszer találtunk egy ellátót amely a szükséges átmérőjű csövet forgalmazta, a többi eléggé könnyű volt, és büszkék vagyunk az eredményre, habár háromszor olyan súlyos mint amilyen súlyosnak egy 81 mm-es aknavetőnek kellene lennie. Ma szintén elvégeztünk egy munkát, amely elméletileg eléggé egyszerű kellett volna legyen, de ami gyakorlatban nehezebb volt mint gondoltuk volna: kiolvasztani a robbanótöltetet az 500-fontos bombából. Nagy mennyiségű erőlködéssel és izzadással, és jópár égési sérüléssel a forró víztől, amit magunkra is sikerült öntenünk, kiszedtük a tritonnal többségét a bombából, és beletettük egy kamra teli borkánba, nagyobb üres konzervesdobozba, és más tartóedényekbe. A munka eltartott egész nap és mindenki türelmét felőrölte, de most megvan az anyagunk elég közepes méretű bombára, hogy hónapokig tartson. Azt gondolom Bill Hanrahan nagyon alkalmas társnak fog bizonyulni új feladataink elvégzésében. (Az új megjelölésünk 6-os egység és én irányítom). És természetesen az új berendezkedés sokkal jobb nekem és Katherinnek mint a régi, most hogy a MI épületünket egy másik házaspárral osztjuk meg két egyedülálló férfi lakótárs helyett. Azt írtam "egy másik házaspár", de persze ezt csak képletesen írtam, mivel Katherine és én még nem vagyunk formálisan házasok. Az utóbbi két hónapban, és különösen az utóbbi két-három hétben annyi mindent átéltünk együtt, és olyannyira egymásra utaltak lettünk társaságért, hogy legalább olyan erős kapcsolódás jött létre közöttünk mint a házasság. A múltban, mikor bármelyikünk feladatot kapott, azon ügyeskedtünk, hogy együtt tudjunk dolgozni rajta. Most az ilyen együttműködéshez nem lesz szükség ügyeskedésre.

23

Érdekes viszont, hogy a Szervezetben-működés, amely mindannyiunkat olyan életmódra kényszerít, amely természetellenes sok szempontból, sokkal természetesebb viszonyhoz vezetett a nemek között a Szervezeten belül, mint ami ezen kívül létezik. Habár az egyedülálló női tagjaink elméletileg "egyenlőek" a férfi tagokkal, főleg abban, hogy pont úgy alá vannak vetve a Szervezeti fegyelemnek, a mi nőink sokkal jobban értékeltek, és védettebbek, mint a nők az általános társadalomban. Vegyük például a nemi erőszakot, amely mindenütt jelenlévő csapássá vált manapság. Évente 20-25%-al növekedett az előfordulása az 1970-és évek óta, amíg tavaly a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélt, hogy az összes törvény amely a nemi erőszakot külön bűnténnyé nyilvánítja alkotmányellenes, mivel jogi különbséget feltételez a nemek között. A nemi erőszakot a bírók úgy határoztak, csak a nem szexuális fizikai támadást büntető törvények alapján lehet büntetni. Más szóval a nemi erőszak egyenlővé lett téve egy orrbavágással, vagy pofoncsapással. Azokban az esetekben, mikor fizikai sérülést nem lehet bizonyítani, most valósággal lehetetlen törvényes eljárást indítani, vagy akár letartóztatást kezdeményezni. Ennek a bírósági gonoszkodásnak az lett az eredménye hogy a nemi erőszak előfordulása olyan rohamosan megnőtt, hogy bűnügyi statisztikusok szerint minden két amerikai nőből egy elvárhatja, hogy az életében legalább egyszer megerőszakolják. A legtöbb nagyvárosunkban persze, még rosszabb a helyzet. A feminista csoportok elkeseredéssel fogadták ezt a fejleményt. Nem éppen erre gondoltak mikor két évtizeddel ezelőtt elkezdtek "egyenlőségért" agitálni. Legalábbis elkeseredés van a csoportok közönséges tagjai között, azt sejtem, hogy a vezetőik, akiknek többsége zsidónő, elejétől fogva valami ilyesmit akart. fekete civil jogok szóvivők, a másik oldalon, viszont nagyon dicsérték a Legfelsőbb Bíróság döntését. A nemi erőszak törvények, úgy gondolták, "rasszisták" voltak, mert a létszámarányoktól eltérően nagy mennyiségű feketét tartóztattak le alattuk. Mostanában fekete bandák parkolók és iskola-udvarok körül lézengnek, iroda épületek és bérházak folyosóin barangolnak, bármely vonzó, kíséret nélküli fehér nőre vadászva, annak tudatában, hogy büntetés, akár a lefegyverzett polgárság részéről, vagy a jogilag lebilincselt rendőrség részéről nagyon valószínűtlen. A csoportos nemi erőszak az iskolai tantermekben különösen népszerű új sport lett. Egyes különösen liberális nők lehet úgy találják, hogy az ilyen helyzet bizonyos mennyiségű kielégítést szolgáltat az önmarcangoló hajlamaiknak, út arra, hogy bűnhődjenek a faji "bűnösség" érzésükért. De az átlagos fehér nők számára ez a helyzet mindennapos rémálom. Az egyik legbetegebb dolog az egészben, az hogy sok fiatal fehér, ahelyett hogy ellenszegülne ennek a fajuk elleni új pestisnek, járványnak, úgy néz ki úgy döntöttek, hogy inkább csatlakoznak hozzá. Fehér nemi erőszakot elkövetők is sokkal gyakoribbak lettek, és az utóbbi időben még fehér nőkre vadászó vegyes erőszakoskodó bandák is előfordultak. Ezen túl a lányok sem maradtak teljesen passzívak a romlásban. Szexuális utálatosságok ((elvetemültségek)) minden formája fiatal fehér nők és férfiak részéről, és még tizenéven aluli gyerekek részéről is olyan szintet ért el, amely elképzelhetetlen lett volna akár csak pár évvel ezelőtt is. A buzik, a fetisiszták, a kurvák, pornókurvák, a fajilag kevert "párok", a szadisták, és az exhibicionisták - a tömegsajtó által buzdítva és segítve - parádéra teszik a perverzióikat a nyilvánosság előtt, és a nyilvánosság csatlakozik hozzájuk. Csak a múlt héten volt, hogy mikor Katherine és én lementünk a város központba hogy felvegyük a fizetést az egységünknek ami végre átérkezett, mikor már az utolsó kanna levesünkig ki voltunk fogyva élelemből, undorító dolog történt. Amíg vártunk egy buszállomásnál a hazafelé tartó buszra, úgy döntöttem hogy befutok egy kis üzletbe egy méterrel arrébb, hogy vegyek egy újságot. Nem voltam oda több mint 20 másodpercet, de mikor visszajöttem egy zsíros kinézésű ifjú - fogjuk rá, hogy fehér, de egy "Afró" hajstílussal, ami népszerű lett a fiatal degeneráltak között mostanában - Katherinet rondaságokkal zaklatta, amíg körbetáncolta és ugrálta, mint egy boxoló. (jegyzet az olvasónak: "Afró" a néger vagy afrikai fajra utal, amely, a nagy forradalom alatti hirtelen eltűnéséig, egy egyre degeneráltabb befolyást gyakorolt Észak-Amerika lakosságának kultúrájára és életmódjára.) Megragadtam a vállánál, megpörgettem, és olyan keményen pofán vágtam amilyen keményen csak tudtam. Ahogy lement, mély primitív kielégülést éreztem, amint láttam, hogy vagy öt foga kitört a roncsolt száján, bőséges sötétvörös vérfolyamon. A zsebembe nyúltam a pisztolyom után, teljesen azt szándékozva hogy megölöm, ott és akkor, de Katherine megfogta a karom és abban a pillanatban lenyugodtam. Ahelyett, hogy kilyukasszam az Afróját homloktájt, odaléptem és az ágyékába rúgtam teljes erőmből háromszor. Felrándult, és rövid fulladozó üvöltést engedett ki az első rúgásnál, és aztán mozdulatlanul kiterült. Járókelők elfordították a fejüket, és továbbsiettek. Az út másik felén két fekete bámult és huhogott. Katherine és én elsiettünk és letértünk az első sarkon. Vagy hat háztömbnyit ((keresztutcányit)) gyalogoltunk, aztán visszafordultunk és felültünk a buszra egy másik megállónál. Katherine mondta nekem később, hogy a suhanc odafutott hozzá azonnal, ahogy én beléptem az üzletbe. Köréje tette a karját, ajánlatot tett neki, és elkezdte tapogatni a melleit. Katherine elég erős és mozgékony, és eltaszította magát tőle, de az elállta az útját és megakadályozta, hogy kövessen az üzletbe. Rendszerint Katherine pisztolyt hord, de a nap szokatlanul meleg volt, nem volt alkalmas kabát viselésére, és olyan ruha volt rajta, ami alá nem lehetett volna pisztolyt elrejteni. És mivel velem volt még egy könnygáz sprét sem hordott, amely elengedhetetlen öltözködési cikk lett a nők számára manapság. Ebből a szempontból érdekes megjegyezni, hogy ugyanazok az emberek, akik olyan hisztérikusan agitáltak a fegyver elkobzásért a Kohn rendelet előtt, most a könnygáz betiltását követelik. Még olyan esetek is voltak, hogy nők akik a könnygázukat arra használták, hogy nemi erőszakot szándékozókat elkergessenek, fegyveres támadással lettek megvádolva! A világ olyan őrült lett, hogy már igazán semmi sem lep meg... A külső helyzet ellenében, a Szervezeten belül a nemi erőszak elképzelhetetlen. De nincs kétségem afelől, hogy ha nemi erőszak mégis előfordulna, az elkövető jutalma pár golyó lenne órákon belül. Mikor vissza értünk a műhelyhez, Henry és egy másik ember vártak ránk. Henry azt akarta, hogy adjak neki utolsó eligazítást az általunk módosított aknavető célzó szerkezetének beállításain. Mikor távoztak, akkor magukkal vitték az aknavetőt is. Még mindig nem tudom mire fogják használni. Katherine és én, mindketten nagyon kedveljük Henryt, és hiányozni fog nekünk. Ő afféle személy, akin a Szervezet sikere végső soron múlni fog. Katherine már megtanította Henrynek az arcálcázási trükkjei legtöbbjét, és mikor távozott az aknavetővel, odaadta neki a parókái, álszakállai, műanyag szerkentyűi, és arcfestékeinek nagyobbik részét. 9. Fejezet.

24

1991. november 9. Micsoda nap! Ma délután két órakor a Kongresszus különleges ülést tartott, hogy meghallgassanak egy felszólítási beszédet az elnöktől. Tervek szerint különleges törvényeket kért volna, hogy kitaposhassák a "rasszizmust" és hatékonyabban küzdhessenek a terrorizmus ellen. Egy dolog amit kérni akart a Kongresszustól, a sajtó szerint, az a régen várt belső útlevél törvény volt. Annak ellenére, hogy a múlt hónapban megsemmisítettük a számítógépét, amit az útlevélprogramhoz használtak volna, a kormány úgy néz ki tovább nyomul vele. A Kongresszusi épületet 3,000 és 5,000 fő közötti létszámú titkosrendőr, és egyenruhás felfegyverzett katona vette körül. Géppuskával felszerelt terepjárók voltak mindenhol. Még két tank és néhány páncélszállító is volt ott. A sajtó tagjai és a kongresszusi dolgozók a védelem három barikádokkal és szögesdróttal ellátott külön körén át kellett átmenniük hogy megközelítsék a kongresszusi épületet, és mindegyiknél átkutatták őket fegyverekért. A levegőben helikopterek járőröztek. Egyetlen szabotázsra vagy orgyilkosságra törekvő gerillacsoport sem tudott volna két lakótömbnyi közelébe kerülni a helynek, még öngyilkos ((futammal)) rohammal sem. Ténylegesen, a kormány nyilvánvaló hogy szándékosan eltúlozta a biztonsági intézkedéseket, csak azért hogy növelje az esemény és a felvetett témái sürgősségének légkörét. Mindaz a sok katona és fegyver látványa a kongresszusi épület előtt, nem hagyott kétséget a tévénézők agyában, - biztos vagyok benne - hogy sürgősségi helyzet van az országban, amely szükségessé teszi a lehető legerősebb intézkedéseket a kormány részéről. De akkor, amikor a TV- kamerák arra készültek, hogy átkapcsoljanak a katonákkal és biztonsági intézkedésekkel zsúfolt helyszínről a kongresszusi épület előtt, a képviselő házban levő szónoki pódiumra, ahol az elnök beszélt volna, egy aknavető lövedék - habár senki sem tudta, hogy az volt - robbant kb. 200 yardra északnyugatra az épülettől. A TV- nézők hallották a robbanást, de nem láthattak semmit, csak egy alig kivehető szürke füst felhőcskét a Kongresszusi épület fölött. A következő pillanatokban általános zavar volt. Katonák felvett gázmaszkokkal haladtak az egyik irányba, míg komor képű titkos rendőrök elővett pisztolyokkal, futottak a másikba. A TV bemondó lélegzetvisszafojtva jelentette be, hogy valaki bombát robbantott a Kongresszusi épület egyik parkolójában. Majdnem egy percig dadogott tovább, arról találgatva hogy ki csinálta, hogy hogy juttathatták át a bombát a biztonsági erők vonalain, hányan sérültek meg a robbanásban, és így tovább. Ekkor bezuhant a második lövedék. Ez robbanással és villanással csapódott be kb 50 yardnyira a kamera előtt. Majdnem pontosan eltalált egy csapat katonát, akik az épület keleti parkolójában egy kisebb hegy homokzsák mögött géppuskafészket láttak el. "Ez a mi aknavetőnk!" - kiáltottam. Valószínűleg egyszerre derengett fel minden a helyszínt néző katonai tapasztalattal rendelkező ember számára hogy egy aknavető felelős a két robbanásért. Az aknavetők tökéletes fegyverek, főleg a gerilla harcászathoz. Hangtalanul és szinte függőlegesen ejtik halálos lövedékeiket a célpontjukra. Teljes fedezékből lehet tüzelni velük, és a célterületen levő személyek nem tudják megmondani, hogy melyik irányból jönnek a lövedékek. Ebben az esetben rögtön arra gondoltam, hogy embereink félreeső sűrű erdős területről tüzelnek, a Potomac nyugati partjáról, alig több, mint két mérföldre az épülettől. Henry és én már egyszer megvizsgáltuk a területet, nemrég, pont ebből a célból, mert minden fontos Washingtoni szövetségi épület a 81mm-es aknavető hatósugarán belül van innen. Kb. 45 másodperccel a második lövedék után a harmadik a Kongresszusi épület déli szárnyának tetején landolt és az épület belsejében robbant fel. Most már bemérték a célt, és a lövedékek elkezdtek hullani az égből 4-5 másodperces időközökkel. Gyakorlatilag mindenki, beleértve a legtöbb TV- személyzetet is, fedezékbe rohant, de egy rendíthetetlen kamerás a helyén maradt. Gyönyörű láng és acél felvirágzásokat láttunk mindenhol, az aszfalton táncolni, a szilánkra tört falak és égő járművek közepén villámlani ((dübörögni)), a kongresszusi épületen hol belül, hol kívül kitörni, véres adójukat szedve a zsarnokság és árulás soraiból. Az egész kb. három percig tartott, de amíg tartott, a legcsodálatosabb látvány volt, amit valaha is láttam. Mekkora benyomást tehetett az átlag lakosra, aki a TVt nézte! És volt még egyéb izgalom is ma, Californiában és New Yorkban is. Los Angeles városi tanácsát összehívták, hogy megnézzék az Elnök beszédének élő közvetítését, mielőtt szavaztak volna néhány saját városi "anti-rasszista" rendeletről. Körülbelül akkor, amikor elkezdődött itt a tűzijáték, négy emberünk hamis rendőri igazolványokkal bement a Tanács gyűlésére, és elkezdtek gránátokat dobálni. Nyolc tanácstag rögtön meghalt, és embereink tisztán kijutottak. Egy órával korábban, New Yorkban, a Szervezet bazookát használt, hogy lelőjön egy utasszállító repülőgépet, amely éppen Tel Aviv felé szállt fel, tele vakációzni induló előkelőségekkel, többnyire zsidókkal. Túlélők nem voltak. (Jegyzet az olvasónak: a bazooka kis rakéták kilövésére alkalmas hordozható fegyver, elsődlegesen gyalogsági fegyver volt a II. Világháborúban, 60-54 UKE, amit páncélozott járművek ellen használtak, és már idejét múlt, elavult fegyver volt 8 UKE-ben. Tel Aviv a legnagyobb város volt Palesztinában azon szerencsétlen Öreg Korbeli ország létezésének zsidó megszállása alatt. A város romjai még mindig túl radioaktívak az emberi ottéléséhez.) Teljességében összegezve mozgalmas nap volt ez a Szervezet számára! Nagy erőt adtak nekem ezek az akciók, amelyek bemutatták a képességünket arra, hogy több egyszerre végrehajtott ütést tudjunk mérni a Rendszerre, és biztos vagyok benne, hogy ugyanez igaz az összes bajtársunkra. A nagy zaj, füst és roncsolás ellenére, amit támadásunk okozott, csak 61 ember halt meg, ahogy a későbbi újságokból értesültünk. Ezek között volt két Kongresszusi képviselő, egy elnökségi tisztviselő, és négy vagy öt magasabb rangú Kongresszusi tisztviselő. De a mai támadásainknak igazi értéke a pszichológiai hatásukban van, nem a direkt pusztításban amit okoztak. Először is a Rendszer elleni erőfeszítéseink mérhetetlenül sokat nyertek hitelesség szempontjából. Bár még fontosabb, amit tanítottunk a politikusoknak és a bürokratáknak. Ma délután megtanulták, hogy egyikük sem elérhetetlen számunkra. Lebújhatnak szögesdrótok és tankok mögé a városban, vagy vidéki birtokukon betonfalak és riasztórendszerek mögé, de mégis el tudjuk őket érni, és meg is tudjuk őket ölni. Amerika összes fegyveres őre és golyóálló limuzinja sem tudja garantálni a biztonságukat. Ez olyan lecke, amit nem fognak elfelejteni.

25

Most mindannyian őrjöngenék ellenünk, és vallásos mélységgel megígérik a nyilvánosságnak, hogy kitaposnak minket, de miután elgondolkoznak rajta egy kicsit, sokan közülük készek lesznek "életbiztosítást vásárolni" tőlünk. A Rendszer egyik nagy gyengesége a teljes romlottsága. Mérhetetlen számbeli és fegyverbeli fölényben vannak, de egyetlen vezetőjüknek sincs egyéb motivációja, mint a saját önérdeke. Abban a pillanatban készek elárulni a Rendszert, amikor személyes előnyt látnak ebben. Egyelőre nem adjuk tudtukra, hogy mind elkerülhetetlenül az akasztófa felé tartanak. Hadd higgyék, hogy alkudhatnak velünk és megmenthetik a nyakukat, mikor a Rendszer megdől. Csak a zsidóknak nincsenek illúzióik ebben a tekintetben. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, egy kicsit korai még tudni, mi lesz a reakciójuk a ma végbevitt cselekedetekre. A legtöbbjük természetesen azt fogja hinni, amit a média mond nekik. Alapvetően mind csak zavartalanul magukban akarnak maradni a sörükkel és a tévé készülékükkel. Az elmei beállítottságuk a filmrajongó magazinok és humoros tévéműsorok tükre, amelyekkel tömi őket a Rendszer. De ennek ellenére nekünk figyelmesen figyelnünk kell a lakosság velünk és a Rendszerrel kapcsolatos érzelmeit. Mert habár a többségük továbbra is támogatni fogja a Rendszert, mindaddig, amíg a hűtőjük tele van, közülük kell vonjuk az újoncokat hogy pótolhassuk a veszteségeinket. A jelenlegi toborzásra képtelenségünk mindannyiunk számára nagy ok az aggodalomra. A terjengő szóbeszéd szerint az utóbbi két hónapban egyetlenegy újonc sem jött be a Washington térségben. Ez alatt az idő alatt körülbelül 15 százalékát veszítettük el az erőnknek. Remélem, máshol nem ilyen rossz a helyzet. A lakosság összes részlegéből ahonnan új tagokat reméltünk szerezni a "konzervatívok" és a "jobboldaliak", okozták a legnagyobb csalódásainkat. Ők a világ legrosszabb összeesküvés-elmélet gyártói, és a leggyávább nyomorultak. Valójában gyávaságukat csak az ostobaságuk múlja felül. A mostani összeesküvés-elmélet, amely a konzervatívok között kering, az az, hogy valójában a Szervezet a Rendszer utasításait követi. Felbérelt provokátorok vagyunk, akiknek feladata elég zűrt keverni, hogy igazolhatók legyenek a Rendszer elnyomó ellenforradalmi és anti-rasszista lépései. Ha csak mi nem "ingatnánk a csónakot" ((kevernénk bajt)), minden könnyebb lenne mindenki számára. Akár elhiszik ezt az elméletet, akár nem, ez mentséget ad rá nekik hogy ne csatlakozzanak hozzánk. A másik végen, a liberálisok mindent elfelejtettek pár évvel ezelőtti radikalizmus iránti lelkesedésükből, most, hogy mi vagyunk a radikálisok. Ideológiai útmutatásukat az "okos" magazinoktól és újságíróktól kapják, és a "menő" dolog most hogy stabilan Rendszerpártinak kell lenniük. A saját módjukon a liberálisok, az értelmiségnek levésük tettetése, és önmagukat okosnak és kitanultnak, bonyolultnak, képzelésük ellenére, pont olyan eszetlenek és ugyanolyan könnyen manipulálhatóak, mint a konzervatívok. A keresztények vegyes csoport. Egy részük a legelkötelezettebb és legbátrabb tagjaink között vannak. Gyűlöletük a Rendszer ellen azokon az okokon túl ami mindannyiunkat hajt, a Rendszer szerepének felismerésén is alapszik, a kereszténységet aláásó és kificamító működésekben. De mindazok akik továbbra is a nagyobb vallási felekezetek keretein belül vannak, ellenünk vannak. A Keresztény felekezetek zsidók általi elfoglalása ((irányítás alá vétele)) és a Kereszténység üzenetének teljes megrontása már majdnem 100%-ban teljes. A szószéki kurvák a Rendszer pártvonalát ((szövegét)) prédikálják a nyájaiknak minden vasárnap, és megkapják érte a 30 darab ezüstjüket ((Ami t.i. Júdás fizetsége volt Krisztus elárulásáért)) a kormányzat által adott "tanulmányi" adományok, "testvériség" díjak, tömegek előtt tartott beszédekért kapott fizetségek, és a sajtó pozitív hozzájuk viszonyulása formájában. A libertáriánusok ((szabadság pártiak)) egy másik megosztott csoport. Körülbelül fele támogatja a Rendszert, és a fele van ellene. Bár mindannyian ellenünk vannak. Azok akik a Rendszer ellen vannak, éppenséggel nagyobb veszélynek ((fenyegetésnek)) látják a Rendszert, mint a Szervezetet. De ahogy a hitelességünk, támogatottságunk és elismertségünk növekszik, egyre több és több libertariánus ((szabadság párti)) fogja támogatni a Rendszert. Valószínűleg nincs mód rá, hogy felhasználjuk ezt a csoportot. Nem, nincs sok remény, arra hogy szimpátia szempontjából hatást érjünk el a társadalom ezen változatos ideológiai csoportjai valamelyikén. Ha találunk új tagokat, azok valószínűleg a még el nem kötelezettek közül kerülnek ki. A Rendszer agymosása nem ficamította végleg ki mindenkinek az eszét. Jó emberek milliói és milliói léteznek még odakint, akik sem nem hiszik el a Rendszer propagandáját, sem nem süllyedtek le azoknak az állatszerű létszintjére, akik kizárólag azért ((annak)) élnek, hogy kielégítsék az érzékeiket. Hogy buzdíthatnák ezeket az embereket arra hogy csatlakozzanak hozzánk? Az élet manapság egyre csúfabb és csúfabb, egyre zsidóbb és zsidóbb. De még mindig viszonylag kényelmes, és a kényelem a nagy megrontó, és a gyávák nagy termelője. Úgy tűnik, mostanra, minden igazi forradalmárt megszereztünk magunknak Amerikában. Most azt kell kisüssük, hogy hogyan csináljunk többet, és gyorsan. November 14. Ma meglátogatott Henry, így megtudtam néhány részletet a hétfői aknavetős támadásról. Mindössze három emberünk volt benne: Henry és egy férfi, aki segített neki szállítani az aknavető részeket és a lövedékeket a korábban kijelölt tüzelő helyre az erdőbe, és mindent összeszerelni és felállítani, és egy lány egy kis rádióadóval a Kongresszus épülettől pár háztömbnyire levő parkban, aki irányítóként szolgált. Rádión segített bemérni a célt illetve ráállítani az aknavetőt, amíg Henry a csőbe ejtette a lövedékeket. A célzási beállítások, amelyeket én kiszámoltam, majdnem tökéletesek voltak. Fölhasználták az összes Aberdeenből ellopott 81mm- es lőszert, és Henry érdeklődött, hogy nem tudnék- e még valamennyit rögtönözni. Elmagyaráztam neki a feladat nehézségét. Tudunk bombákat készíteni, egész bonyolultakat is. De az aknavető lövedékek azok teljesen másmilyenek. Túl bonyolultak jelenlegi képességeinkhez mérten. És amit készíteni is tudnék, az nagyon kezdetleges megközelítése lenne az igaziaknak, és semennyire sem lennének közel ezek pontosságához. Egyszerűen ki fog kelleni fosszunk még egy fegyverraktárt, az ezzel járó veszélyek vállalásával együtt, mielőtt újra használni tudjuk az aknavetőnket. Amiről még beszélgettem Henryvel, az a viszonylag kis méretű bombatámadások elterjedése, melyek az utóbbi két-három napban előfordultak. Száz vagy még több volt belőlük országszerte, beleértve négy Washingtonban, és több tekintetben felkeltették a kíváncsiságomat, főleg a célpontjaik kiválasztása szempontjából - bankok, nagy üzletek, vállalatok irodái, - de szintén a nyilvánvaló hozzá nem értés miatt, amivel készítették őket ((amatőrségük)). Minden elsült bombára úgy néz ki a rendőrség felfedezett legalább egyet amely csak elfüstölgött ((sistergett)).

26

Henry megerősítette a gyanúmat, hogy ezek a bombázások - legalábbis azok amelyek ezen a területen történtek - nem a Szervezet munkája voltak. Ez érdekes. Úgy néz ki, akaratlanul felvillanyoztunk néhány későn nyíló anarchistát - vagy Isten tudja mit - akik eddig lapultak. A sajtó, természetesen mindent ránk fog, ami megszégyenítő - tekintettel a bombatámadások amatőrsége szempontjából, - de talán maga a jelenség nem rossz fejlemény. Legalább a titkosrendőrséget sokkal több dolog lesz ami lefoglalja, és ez levesz egy kis súlyt rólunk. A nihilizmus növekedése, amelyet a Rendszer régóta buzdít, talán most a Rendszer helyett nekünk fog kifizetődni. Ma egész érdekes tapasztalatot szereztem e tekintetben. El kellett utaznom Georgetownba, hogy elintézzek egy kisebb kommunikációs problémát a 4-es egységnek. Georgetown egykor Washington legelegánsabb része volt, de az utóbbi öt évben ugyanaz a szerencsétlenség sújtotta, mint ami a főváros többi részét is aszfaltdzsungellé változtatta. A drágán áruló boltok nagy része "meleg" bároknak, masszázs szalonoknak, pornó bódéknak, likőr üzleteknek, és hasonló "vállalkozások" "javára" vesztettek teret. Szemét hever a járdákon és a feketék, akik eddig igen ritkák voltak errefelé, most hemzsegnek mindenhol. Még mindig sok fehér él Georgetownban - csak máshogyan. Az egykor divatos családi házak ablakait bedeszkázták mostanra, de sokat közülük engedély nélkül elfoglaltak csöves kolóniák, főleg fiatal lemorzsolódottak és otthonról megszököttek. Egy a lét szélén levő, brutális létet folytatnak, az utcán koldulnak, maradékokért turkálnak a szemétben, néha lopnak is. A lányok közül egyesek az alkalmi ((néhai, lezser - casual)) prostitúcióval is foglalkoznak. Szinte az összes - legalábbis eddig azt hittem - az állandó bedrogozottság állapotában tartja magát. Mióta a Rendszer befejezte teljesen a drog törvények betartatását tavaly óta, a heroint ugyanolyan könnyű beszerezni, és körülbelül annyiba kerül mint a cigaretta. A zsaruk általában békén hagyják őket, holott néhány történet, arról hogy mi folyik ezek között a gyerekek között igencsak elborzasztó. Az erődjeikben, a bedeszkázott épületekben, ahol főznek, esznek, alszanak, szerelmeskednek, szülnek, drogoznak és meghalnak, úgy tűnik, civilizáció előtti életformába süllyedtek vissza. Furcsa vallásos kultok - sok illatos füsttel és kuruzslással terjengnek közöttük. Az ősi Szemita kultokra emlékeztető Sátánimádati formák, különösen elterjedtek. Állítólag rituális kínzás, és rituális gyilkosság is zajlik ezeknél, úgy mint rituális kannibalizmus, rituális szexorgiák, és más nem-fehér szokások. Befejeztem a feladatomat a 4-es egységnél - amely a területünk hippi-szerűbb tagjainkat tartalmazván, sokkal jobban beolvad a Georgetowni helyszínbe, mint bármelyik másik egységünk tehetné - és a buszmegálló felé tartottam, mikor is balhéba botlottam. Két fiatal huligán - Puerto Ricoiaknak vagy Mexikóiaknak néztek ki - küszködött a járdán egy vöröshajú lánnyal, megpróbálva bevonszolni őt egy ajtón át az egyik házba. Egy megfontolt lakos elment volna e mellett anélkül, hogy beleavatkozott volna, de én megálltam, néztem egy pillanatig, aztán elindultam a dulakodók ((küszködők)) felé. A két füstösképűt épp eléggé megzavarta közeledtem, hogy esélyt adjanak a lánynak a szabadulásra. Rábámultak ellenségesen és kiabáltak egy csúf kifejezést, de nem próbálták meg elfogni a lányt, aki gyorsan vagy száz lábnyit ((kb 30 m)) sietett el az őt majdnem elkapók elől. Elfordultam és mentem az utamra. A lány lelassított eléggé, hogy utolérhessem. "Köszönöm" - mondta, egy meleg mosoly kíséretében. Igazából elég szép volt, de nagyon ócskán öltözve, és nem volt több 17 évesnél - nyilvánvalóan egy volt Georgetown "utca emberei" közül. Elbeszélgettem vele, miközben mentünk. Az első információk egyike amit kicsaltam, tőle, az volt, hogy két napja nem evett és nagyon éhes volt. Megálltunk egy útszéli vendéglőnél és vettem neki egy hamburgert és egy vaníliaitalt. Ezután is éhes volt, így vettem neki még egy hamburgert és egy kis krumplit. Amíg evett, beszélgettünk, és megtudtam néhány érdekes dolgot. Az egyik, hogy a számkivetettek közötti létezés változatosabb, mint gondoltam volna. Léteznek drogos kolóniák, és a drogtól tartózkodó kolóniák, fajilag kevert és teljesen fehér kolóniák, nemileg kiegyensúlyozott, és teljesen férfi kolóniák vagy bandák. A csoportok vallási-kultok szerint is elkülönülnek. Elsa - ez a neve - azt mondta hogy sose volt drogos. Elhagyta a csoportot amivel volt két napja egy belső civakodás után, és épp egy férfi banda tanyájára vonszolták befelé, amikor én éppen arra jöttem. Adott néhány jó tippet, hogy kik lehetnek felelősek az utóbbi kis bombázásokért, amelyek az én és a Henry kíváncsiságát felkeltették. Általános tudat a barátai között, hogy néhány Georgetowni kolónia "benne van" az afféle dologban "tudod adni a disznóknak". Elsát magát úgy néz ki egyáltalán nem érdekli a politika, és nem érdeklik, sem így sem úgy a robbantások. Nem akartam túlságosan érezhetően érdeklődni az információk után, hogy nehogy azt higgye hogy zsaru vagyok, szóval nem erőltettem, hogy több információt adjon a témában. A körülmények között igazán nem engedhettem meg magamnak, hogy hazavigyem Elsát a szállásunkra - de nagy volt a kísértése ennek, amit le kellett küzdjek. Adtam neki egy ötdollárost, mikor elváltunk, és meggyőzött, hogy nehézség nélkül be tud majd illeszkedni valamelyik csoportba. Azt mondta hogy valószínűleg visszamegy ahhoz a csoporthoz, amelyiket elhagyta. Megadta a címüket, így meg tudom őt keresni. Egész este ezen gondolkozva úgy néz ki, hogy lehet hasznos szövetségesek kerülik el a figyelmünket ezek között a lemorzsolódottak között. Egyenként nem túl ígéretesek, de talán jó hasznukat vehetnénk együttes módon. Ez megfontolandó. 10. Fejezet 1991. november 16. Kezd kialakulni a rendszer válasza a múlt heti aknavetős akciónkra. Az egyik dolog az, hogy nehezebb közlekedni most. A rendőrség és a katonaság nagymértékben fokozta az ellenőrzéseket, és most már mindenkit, megállítanak, járműveket és gyalogosokat is egyaránt. A rádióban kb. óránként egyszer figyelmeztetik a lakosságot, hogy azonnali letartoztatásnak vannak kitéve azok, akik nem tudják magukat azonosítani, ha megállítják őket. A Szervezet már ellátott közülünk egyeseket eléggé meggyőző hamisított jogosítványokkal és más személyazonossági iratokkal, de időbe telik amíg a Washington térségben mindenki el lesz látva.

27

Tegnap Carolnak volt egy közeli esete. El kellett mennie egy üzletbe, hogy megvegye a heti élelmiszert az egységünknek, és egy rendőrjárőr pont akkor érkezett oda, amikor a pénztár előtti sorba volt. Minden kijárathoz tettek embereket és mindenkinek igazolnia kellett magát mikor a távozott. Pont ahogy Carol kész volt távozni, zűrzavar keletkezett az egyik kijáratnál. A rendőrség kérdőre vont egy férfit, aki úgy néz ki nem tudta igazolni magát és ez pedig ingerültté vált. Mikor a rendőrök megpróbálták megbilincselni megütötte egyiket és megpróbált futni. Leteperték egy méter után, de az összes többi kijárattól odarohant az összes többi rendőr is, hogy segítsen és Carol így ki tudott osonni egy éppen őrizetlen kijáraton az élelmiszereivel Ez a sok igazoltatás lefoglalja a rendőröket a szokásos munkájuktól, és a feketék meg más bűnöző elemek, igazán kihasználják ezt. A katonaság egy része is részt vesz az igazoltatásokban és más rendőri műveletben, de a fő feladatuk még mindig a kormány- és a sajtó létesítmények védelme. A legérdekesebb fejlemény az, hogy az Emberi Viszonyok Tanácsa is kap sürgősségi rendőri hatályt és nagy mennyiségű feketét neveznek ki "biztosokká" a társadalmi segélyből élők soraiból, pont mint ahogy a fegyver razziák alatt tették. Washington környékén és Alexandriában ezek a fekete "biztosok" már köpcösen járják a utcákat, és állítják meg a fehéreket. Az a hír járja hogy pénzt követelnek azoktól akiket megállítanak, és letartoztatással fenyegetik azokat akik nem fizetnek. És behurcolnak fehér nőket a "működési központjaikba" "kihallgatásra". Ott levetkőztetik és, sorozatosan megerőszakolják őket, - mind a törvény nevében! A sajtó persze egy szót sem szól ezekről a gyalázatokról, de mégis terjed a hír. Az emberek nagyon haragszanak, és félnek persze, de nem tudják hogy mit csináljanak. Fegyverek nélkül persze nem sokat lehet csinálni. Teljesen ki vannak szolgáltatva a Rendszernek. Nehéz kitalálni, hogy miért kavar a Rendszer szándékosan fel dolgokat azáltal, hogy a feketékből csinálnak megint tömegesen biztosokat, azután amennyi haragot és neheztelést okozott ez két évvel ezelőtt a fegyver razziák alatt. Megbeszéltük magunk között az egységben, de nem értünk egyet az okban. Mindenki rajtam kívül úgy gondolja, hogy a múlt hétfői események berémítették a Rendszert, és ezért a Rendszert megint túlreagált ((túlkapást követett el)). Lehet hogy így van, de én nem így gondolom. Volt két hónapjuk hogy hozzászokjanak a tényhez, hogy gerilla-háború folyik köztük és köztünk. És majdnem öt hét telt le azóta hogy igazán bevertük az orrukat az FBI épület felrobbantásával. Tudják hogy a harcoló erőnk létszáma országszerte nem lehet több mint 2,000 és azt is tudják hogy idővel leviselnek. Én azt gondolom hogy a feketéket megelőző, kiküszöbölő lépésként szabadították rá a fehérekre. A fehér lakosság megfélemlítése által meg akarják nehezíteni, hogy toborozzunk, így gyorsítva a bukásunkat. Billel nem értek egyet, szerinte a fehér reakció az Emberi Viszonyok Tanácsa és a "biztos" bandáik felújult tevékenységére, könnyebbé teszik számunkra a toborzást. Ez bizonyos mértékben igaz volt 1989-ben, de az utóbbi két évben a fehér amerikaiak annyira hozzászoktak a Rendszer zsarnokságának növekvő nyíltságához, hogy azt hiszem a legutóbbi intézkedés inkább megfélemlíti mind feldühíti őket. Meglátjuk. Időközben van egy hegynyi munka ami rám vár. A WTP megkért, hogy lássam el őket 30 új adó-vevő készülékkel, és 100 új vevő készülékkel az év vége előtt. Nem tudom hogy hogy fogom ezt megvalósítani, de jobb ha belefogok. November 27. Máig majdnem halálra dolgoztam magam, éjjel-nappal, hogy megépítsem a távközlési felszerelést amit a WTP kért. Három nappal ezelőtt, kedden, összegyűjtöttem az utolsó kellékeket amik kellettek, és felállítottam egy futószalag szerű összeszerelési rendszert, Carolt és Kathrint is bevonva a munkába. Azáltal hogy elvégzik az egyszerűbb lépéseket az összeszerelési folyamatban, lehet hogy mégis sikerül elkészülnöm a határidőn belül a feladattal. Tegnap viszont kaptam egy behívást a WTP-től, amely távol tartott a munkámtól ma kora reggeltől egészen este 10-ig. A behívás egyik oka egyfajta "hűségi" átvizsgálás volt. De ezt nem tudtam mielőtt elértem volna a megadott címre. Ez a kis ajándékbolt volt ahol a Harry Powell fölötti ítélkezés történt. Egy őr beutalt egy kis irodába, ami a pince raktárából nyílott. Ott két ember várt rám. Az egyik Williams őrnagy volt a Forradalmi Parancsnokságtól akivel már korábban is találkoztam. A másik egy Clark nevű doktor volt, az egyik legálisunk, és mint hamarosan megtudtam egy klinikai pszichológus. Willams elmagyarázta hogy a Szervezet kifejlesztett egy új tesztrendszert az újoncaink átszűrésére. Ez arra volt jó, hogy megtudjuk az újoncok igazi motivációját ((okait, indítékait)), hozzáállását, hogy kiszűrjük azokat akiket a rendőrség küldött közénk hogy kémkedjenek, és azokat akik más okokból nem illettek be. Az újoncokon kívül, a régi veteránok közül is átszűrünk egyeseket: főleg azokat akik feladatai a titkos rendőrség számára különösen értékes információkhoz juttatják őket. Én is benne vagyok ebben a kategóriában, a kommunikációs rendszerünk részletes ismerete miatt, és mert a munkám szokatlanul sok más egységekbeli tagunkkal hozott kapcsolatba. Az elején azt terveztük, hogy egyik földalatti tag sem fogja tudni más egységek tagjainak identitását, vagy más egységek tartózkodási helyét. De a gyakorlatban súlyosan eltértünk ettől a tervtől. Ahogy most alakultak a dolgok, az utóbbi 2 hónapban, mára már vagyunk páran a Washington térségben akik önkéntesen vagy kínzás hatására, nagyszámú más tagjainkat tudnák feladni. Természetesen nagy figyelemmel és nagyon gondosan választottuk ki az új tagjainkat a fegyver razziák után, de semmi affélét nem alkalmaztunk, mint aminek alá lettem vetve ma reggel. 2 injekciót kaptam, valami vegyszerek lehettek bennük, de elkábultam az első után, úgyhogy nem tudom pontosan, hogy pontosan hány injenkciót kaptam azután és feltettek fél tucat elektromos érzékelőt ((elektródát)) a testem különböző részeire. Erős lüktető fény töltötte ki a látásom, és elvesztettem a külvilággal való kapcsolatot, csak a kivizsgálóim hangjait érzékeltem. A következő dolog amire emlékszem az az volt hogy ásítva és nyújtózkodva ébredek egy tábori ágyon a pincében, majdnem három órával később, habár azt mondták, hogy a kivizsgálásom maga kevesebb mint félórát tartott. De kipihenve éreztem magam, és nem éreztem semmi utóhatását a beadott drogoknak. Az őr odajött hozzám ahogy felálltam. Eltompított hangokat halottam a bezárt irodából, valaki mást vizsgáltak. És láttam egy másik embert, aki tábori ágyon aludt egy lábnyira tőlem. Gondolom, hogy nem sokkal azelőtt ugyanazon a folyamaton ment át, mint én.

28

Bevezettek egy másik pincebeli szobába, egy kis fülkébe, ahol csak egy szék és egy kis fém asztal - valójában a gépírók által pl. a bíráskodási eljárásokon is használt írógéptartó - volt. Az asztalon egy fekete műanyag fedelű papírtartó füzet volt, körülbelül öt centi vastag, afféle, mint amiben a legépelt jelentéseket tartják. Az őr azt mondta nekem, hogy olvassak el mindent a füzetben nagyon gondosan és utána majd Williams őrnagy beszélni fog velem megint. Becsukta az ajtót ahogy kiment. Alig ültem le mikor egy lány hozott nekem egy tálca szendvicset, és egy bögre forró kávét. Megköszöntem neki, és mivel éhes voltam nekiláttam inni a kávét és enni az egyik szendvicset, amíg lezseren elolvastam az első oldalát a papírtartó füzetben levő anyagnak. Mikor befejeztem az utolsó oldalt valami négy órával később, észrevettem, hogy a szendvicsek - beleértve a megmaradt részét annak amibe belekezdtem - még mindig a tálcán voltak, és a bögre még mindig majdnem teli volt a most már teljesen kihűlt kávéval. Úgy éreztem mintha most tértem volna vissza a földre, a kis szobába, egy ezeréves űrbeli utazás után. Amit olvastam -és ami egy 400 gépelt oldalból álló könyvnek felelt meg - kiemelt ebből a világból, kiemelt a napról napi létezésemből, mint a Szervezet egy földalatti harcosa, és felvitt egy magas hegy tetejére ahonnan beláthattam az egész világot, az összes nemzetével és törzsével, kiterjedve előttem. És láthattam az évezredeket is kiterülve előttem, a gőzölgő ősi mocsaraktól százmillió évvel ezelőtt, a korlátlan lehetőségekig, amelyeket az eljövő évszázadok és évezredek tartanak nekünk. A könyv a jelen küzdelmünket, a Szervezetet, a céljait és ami kockán van- sokkal nagyobb háttérbe helyezte. mint amire én valaha is gondoltam volna. Azaz, sok dologra, ami a könyvben volt már máskor is gondoltam, de sosem tettem mindent egy áttekinthető összefüggő rendszerbe. Nem láttam az egész képet tisztán eddig. (Jegyzet az olvasónak: nyilvánvaló hogy Turner A Könyvre utal. Tudjuk hogy körül belül a Vértanúk Jegyzetei előtt kb. 10 évvel íródott, amelyben meg van említve - valószínűleg 9 BNE-ben, vagy 1990-ben a régi időszámítás szerint. Turner "gépelt oldalakat" említ, de nem lehet tudni hogy gépelt oldalak fénymásolatáról van szó, vagy talán az eredetiekről. Ha az utóbbi az eset akkor, lehet ami itt van az az egyetlen pontos utalás az eredeti Könyvre! Az eredetinek több másolata a Turner leírásának megfelelő fekete füzetekben túlélte a háborút és tárolva vannak az Archívumban, de a történelemkutatók még mindig nem találták meg az eredetit.) Először életemben megértem teljes mélységében az értelmét annak amit teszünk. Megértem most, hogy miért nem bukhatunk el, attól függetlenül, hogy mit kell tennünk hogy győzzünk, és nem számít hogy mennyien kell elvesznünk a végrehajtásában. Minden ami volt és minden ami lesz, ezután rajtunk múlik. Mi valójában Isten eszközei vagyunk a Nagy Tervének végrehajtásában. Ezek furcsa szavaknak tűnnek tőlem, aki sosem volt vallásos, de teljesen őszinte szavak. Ott ültem, és gondolkodtam arról amit olvastam, mikor Williams őrnagy kinyitotta az ajtót. Azzal kezdte, hogy menjek vele, mikor észre vette hogy még nem ettem meg a szendvicseimet. Behozott egy másik széket a parányi szobába és azt mondta fejezzem be nyugodtan az evést, amíg beszélünk. egy nagyon érdekes dolgot tudtam meg a rövid beszélgetésünk során. Az egyik az volt, hogy a korábbi hiedelmemmel ellentétben, a Szervezet nagyon kis mértékben, de azért kap újoncokat. Nem vettük észre, mert a WTP az új embereket teljesen új egységekbe tette. Ezért volt szükség az új távközlési felszerelésre. Egy másik dolog amit megtudtam az az, hogy ezen újoncok jó része titkosrendőrségi kém volt. Szerencsére a Szervezet vezetősége előre számított erre a fogásra, és idejében gyógyírt dolgozott ki rá. Tudták, hogy egyszer föld alá megyünk csak úgy tudunk biztonságosan tovább toborozni, ha az új embereket át tudjuk szűrni, olyan módszerrel, ami nem hibázik. A dolog így működik: Mikor a törvényeseink találnak valakit, aki azt mondja hogy be akar állni a Szervezetbe, azonnal átadják Clark doktornak. Clark doktor kivizsgálási módszere nem hagy módot a titkolózásra vagy a megtévesztésre. Mint Williams őrnagy megmagyarázta, ha a szóban forgó egyén elbukik a próbán soha nem is ébred föl. Így a Rendszer nem is tudhatja meg soha, hogy miért tűnnek el a kémei. Eddig, mondta, több mint 30 leendő beszivárgót kaptunk el, beleértve több nőt. Ráz a hideg ha arra gondolok, hogy mi történt volna ha a saját kivizsgálásom azt mutatta volna hogy túl instabil vagyok, vagy nem eléggé hűséges ahhoz, hogy megbízzanak azzal amit tudok. És egy pillanatig neheztelést éreztem, hogy Clark doktor kezében, aki még csak nem is földalatti tag, volt az élet és halál döntése fölöttem. De a neheztelés hamar elmúlt, mikor figyelembe vettem hogy legálisnak ((törvényesnek)) lenni semmivel sem alábbvalóbb dolog. Az egyetlen ok amiért Clark doktor nem földalatti tag az az, hogy a neve nem volt az FBI letartóztatási listáján szeptemberben. A törvényeseink pont olyan fontos szerepet játszanak a küzdelmünkben, mint mi a földalattiak. Nélkülözhetetlenek a propaganda és toborzás miatt, ők az egyetlen közeli kapcsolatunk a Szervezeten kívüli világgal, - és talán még nagyobb kockázatot vállalnak mint mi, ha kiderítik és letartóztatják őket. Williams őrnagy kitalálhatta hogy mit gondolok, mert a vállamra tette a kezét, mosolygott, és biztosított hogy az én kivizsgálásom nagyon jól ment. Olyannyira jól, hogy sor kerül a bevezetésemre, egy a Szervezeten belüli nagyon válogatott emberekből álló titkos belső építménybe. A könyv elolvasása volt az első lépés ebben a bevezetésben. A következő lépésre kb. egy órával később került sor. Hatan voltunk össze gyűlve egy laza félkörben a fenti műhelyben. Záróra után volt, és a redőnyök szorosan össze voltak húzva, az egyetlen fényt két gyertya szolgáltatta amelyek a műhely hátsó részében világítottak. Én voltam az utolsó előtti hogy bejöjjek. A lépcsők tetején ugyanaz a lány aki elhozta nekem a szendvicseket, megállított és adott nekem egy talárt valami durva szürke anyagból, egy hozzácsatolt csuklyával, - valami affélét mint amit a szerzetesek hordanak. Miután felvettem a csuhát, megmutatta nekem, hogy hova álljak, és figyelmeztetett hogy legyek csendben. Abban a különös kis gyülekezetben, a társaim vonásait eltakarták a talárjaik csuklyái, és nem tudtam kivenni az arcaikat. De ahogy a hatodik résztvevő bejött, megfordultam, és elképesztett, hogy egy magas vaskos embert lássak a Columbia Terület Nagyvárosi Rendőrség őrvezetői egyenruhájában, amint felvesz egy talárt. Végül egy másik hátul levő ajtón, át Williams őrnagy lépett be. Ő is szürke talárban volt, de az ő csuklyája hátra volt vetve, így a két gyertya, mindkét oldalon egy, megvilágította az arcát. Halk hangon beszélt velünk, megmagyarázta, hogy mindegyikünk aki kiválasztódott tagságra a Rendben átment a Szó és a Tett próbáján. Vagyis, mi mind bizonyítottunk, nem csak az Ügy felé tanúsított helyes hozzáállással, de a tetteink által is az Ügy

29

megvalósításáért folytatott küzdelemben. Mind a Rend tagjai leszünk, a Hit hordozói. Csak a mi sorainkból jöhetnek a Szervezet jövőbeli vezetői. Sok más dolgot is mondott, ismételve egyes elveket, amiket a könyvben olvastam. A Rend, magyarázta, titkos marad, még a Szervezeten belül is, amíg sikeresen be nem fejeződik a feladatunk első fázisa: a Rendszer szétrombolása. És megmutatta nekünk a Jelet ami által felismerhetjük egymást. És akkor letettünk egy Esküt, egy roppant Esküt, egy megindító Esküt amitől kirázott a hideg a csontjaim velejéig, Ahogy távoztunk egyenként, kb egy percnyi időtávokkal, a lány az ajtónál elvette a talárjainkat, és Williams őrnagy a nyakunk köré tett egy-egy aranyláncot, egy kis érmével rajta. Ezekről már mesélt nekünk. Mindegyik érmében volt egy parányi üveg fiola. Mindenkor viselnünk kellett ezeket, éjjel és nappal is. Bármikor az elfogatás veszélyébe kerülünk, ki kell vegyük a fiolát az érméből és a szánkba hordjuk. És ha elfognak, és nem láthatjuk reményét az azonnali megszökésnek, szét kell törjük a fiolát a szánkban. A halál fájdalom mentes lesz és majdnem azonnali. Most az életünk valóban a Rendé. Ma egy értelemben újraszülettem. Most már tudom, hogy soha nem fogom ugyanúgy nézni a világot, az embereket körülöttem, vagy a saját életemet többé. Minden más, mint ezelőtt. Mikor vetkőztem, hogy lefeküdjek tegnap, Katherine azonnal meglátta az új nyakláncomat és kérdezett felőle, -természetesen. Azt is akarta tudni hogy mit csináltam egész nap. Szerencsére, Katherine olyan lány, akivel teljesen őszinte lehet lenni, - valóban ritka gyémánt. Megmagyaráztam neki, hogy milyen célt szolgált a lánc, és hogy szükséges volt egy új feladat miatt, amit reám bízott a Szervezet és hogy ez olyan feladat, aminek a részleteit kötelességem titokban tartani, legalábbis egyenlőre. Természetesen kíváncsi volt, de nem kutatott tovább. 11. Fejezet 1991. november 28. Igen zavaró ((rossz)) dolog történt ma este, aminek végzetes következményei lehettek volna mindnyájunkra nézve. Egy autónyi fiatal drogos próbált betörni az épületbe, azt gondolva, hogy az üres, nekünk pedig el kellett pusztítanunk mindannyiukat és meg kellett szabadulnunk az autójuktól. Ez volt az első eset, hogy ilyesmi történt, de az elhagyatott kinézete az épületnek lehet még vonzani fogja a hasonló féle bajt a jövőben is. Mindannyian fent voltunk, ettünk, amikor az autó behúzott a parkolóba, és a riasztónkat működésbe hozta. Bill és én lementünk az elsötétített garázsba, ahol kinyitottunk egy kémlelőnyílást, hogy láthassuk, ki van kint. A kocsi lámpáját leoltották, és az egyik utas kiszállt, és próbálgatta az ajtónkat. Aztán el kezdte lazítani az üveget elfedő deszkákat az ajtón. Egy másik fiatal is kiszállt, és odajött hogy segítsen neki. Nem láthattuk a kinézetüket a sötétben, de hallottuk őket beszélni. Nyilvánvalóan négerek voltak, és nyilvánvalóan be akartak jutni az épületbe bármilyen úton. Bill megpróbálta elvenni a kedvüket ettől. A legjobban imitált gettó-akcentusával kikiabálta az ajtón: "Hé meeen, itte' má vannak. Szóva' húzzatok el innen." A két fekete meglepetten ugrott vissza az ajtótól. Suttogni kezdtek egymás közt, és még két figura csatlakozott hozzájuk az autóból. És ekkor beszélgetés kezdődött Bill és az egyik fekete közt. Az egész valahogy így hangzott: "Nem tu'ttuk, hogy van itt valaki, testvér. Csak helyet keresünk, hogy belőjük magunkat." "Má' mos' tudjátok. Pusztuljatok innen!" "Mé' vagy ilyen ellenséges, testvér? Engedj be. Van e'kis cuccunk, meg egy-két tyúk. Egy'e'dű vagy?" "Ne', vagyok egyedű, és nem ke' a cucc. Jobb ha' elmennétek, inné' meeeen." (Jegyzet az olvasónak: A négerek nyelvezete Amerikában nagyon sok különleges megnevezést tartalmaz a droghasználatra, ami elterjedt volt közöttük végig. A "cucc" heroint jelentett, egy ópium változatot, ami különösen népszerű volt. "Belőni" az volt, amikor a heroint beinjekciózták a vénába. Mind a Négerek droghasználati szokásai, mind a nyelvezetük jó része átterjedt az amerikai fehér lakossághoz a kormányilag kényszerített faji keveredés periódusában, az utolsó öt évtizedében a Régi Korszaknak.) De Billnek nem sikerült elvenni a kedvüket. A második fekete ritmikus dörömbölést kezdett a garázsajtón, kiáltozva újra és újra, "Nyisd ki, testvér, nyisd ki." Valaki a kocsiban bekapcsolta a rádiót, és Néger zene kezdett üvölteni süketítő hangerővel. Mivel az utolsó dolog amit akartunk az az volt, hogy felkeltsük a figyelmét rendőrségnek, vagy valakinek a mellettünk levő szállítótársaságtól a lakóhelyünkre, ezen hangos jelenet folytatódásával, Bill és én gyorsan tervet készítettünk. Felfegyvereztük a lányokat sörétesekkel, és elküldtük őket a dobozok mögé a műhely egyik oldalán. Én fogtam egy pisztolyt, kisurrantam a hátsó ajtón, és csendben megkerültem az épületet, hogy fedezni tudjam a betolakodókat kintről. Aztán Bill kiszólt, "Jó'van, jó'van. Kinyitom az ajtót, meeen. Te behozod a kocsit." Miközben Bill elkezdte kinyitni az ajtót, az egyik fekete visszament a kocsihoz, és beindította a motort. Bill félreállt az oldalra, és a fejét lehajtva tartotta, így nem tűnt fel a fehér bőre, mikor a kocsi fénye rávilágított. Amikor mindenki bent volt elkezdte újra becsukni az ajtót. A feketék kocsija nem húzott eléggé be, hogy teljesen le lehessen csukni az ajtót, és a sofőr figyelmen kívül hagyta az utasítást, hogy hajtson beljebb még egy lábat. Aztán az egyik gyalogos fekete jobban megnézte Billt, és rögtön riadót fujt. "E' nem is testvér', kiáltotta. Bill felkapcsolta a lámpát, és a lányok előjöttek a rejtőzködőhelyükről, ahogy én besurrantam a nyitva hagyott ajtórészen. "Mindenki ki az autóból, és hassal a földre," parancsolta Bill kirántva az ajtót a vezetői oldalon. "Gyerünk niggerek, mozgás!" Ránéztek a négy fegyverre, ami rájuk szegeződött, és akkor már mozogtak, de nem hangos tiltakozás nélkül. De kettő közülük nem volt Negró. Amikor mind ki voltak nyújtóztatva a betonon arccal le, mind a hatan, akkor láthattuk, hogy van három fekete férfink, egy fekete nőnk, és két fehér kurva. Undorral csóváltam meg a fejem a két fehér lány láttára, akik közül egyik sem tűnt 18-on felülinek. Nem tartott sokáig, hogy eldöntsük, mi legyen. Nem engedhettük meg magunknak fegyverlövések zaját, ezért fogtam egy nehéz feszítővasat, Bill pedig felvett egy ásót. A két szembe lévő oldalon kezdtük, miközben a lányok sakkban tartották őket a sörétesekkel. Gyorsan és precízen dolgoztunk, egy ütés a fej hátuljára, elég volt mindegyiknek. Az utolsó kettőig így ment. Bill ásójának a pengéje lecsúszott az egyik fekete koponyájáról, és a mellette lévő fehér lánynak a vállát találta el, belevágva a húsába, de nem okozott halálos sérülést. Mielőtt működésbe tudtam volna hozni a feszítővasamat, hogy végezzek vele, a kis bestia úgy felpattant, mintha kilőtték volna.

30

Lelöktem a garázsajtót amennyire csak tudtam, miután bejöttem, de még mindig nem csukódott le a tolókapu teljesen és időközben felcsúszott vagy tizenhat centire. Átcsúszott ezen a szűk résen és az utca felé rohant, én kb. 10 méterrel a háta mögött futottam utána. Megdermedtem a borzalomtól, amikor láttam egy fényívet a sötét betonon a rohanó lány előtt. Egy nagy teherautó fordult be az utcába a mellettünk lévő parkolóból. Ha a lány eléri az utat, akkor látszani fog a teherkocsi lámpafényében, és nincs olyan, hogy a sofőr meg ne lássa. Habozás nélkül felemeltem a pisztolyom, és lőttem, azonnal kiterítve a lányt futás közben a gazzal benőtt kerítés előtt, ami elválasztja a parkolónkat a teherszállító vállalatétól. Ez nagyon szerencsés lövés volt, nemcsak a hatása miatt, de azért is, mert a gyorsuló teherautó motorjának zúgása hatékonyan álcázta a hangot. A parkolóban guggoltam, a hideg izzadtságtól kiverve, amíg a teherautó el nem tűnt a távolban. Bill és én beraktuk a hat hullát a feketék kocsijának a hátuljába. Elvezette innen, Carol követte a a mi kocsinkkal. Leparkolta a kocsit egy fekete étterem előtt a belvárosban, Alexandriában. Bogozza ki a rendőrség! A munka az új kommunikációs felszerelésünkön egész jól megy. A lányok annyi egységet összeraktak, ebéd és az esti kellemetlen történések előtt, hogy nem tudtam lépést tartani a beállításuk és kipróbálásukban, ami a munka rám eső része. Ha egy jobb oszcilloszkópom lett volna, és pár más eszközöm, többet tudtam volna tenni. November 30. Átgondolva a szombat eseményeit, ami meglep az az, hogy nem érzek semmilyen bűnbánatot vagy sajnálatot a két fehér kurva megöléséért. Hat hónappal ezelőtt nem tudtam volna elképzelni magamat, amint nyugodtan lemészárolok egy tizenéves fehér lányt, akármit is csinált. De sokkal tisztábban látom a való életet az utóbbi időben. Megértem, hogy a két fehér lány csak azért volt a feketékkel mert meg fertőzte őket az iskolák, a templomok és a Rendszer által a fiataloknak legyártott, gépezetéből kiköpdösött műanyag "népszerű" kultúra (("pop" "popular" kultúra - pl. "kultúrmocsok ami Amerikából jön")) liberalizmusának betegsége. Valószínűleg ha egészséges társadalomban nőttek volna fel akkor lett volna bennük valamennyi faji büszkeség. De ilyen szempontoknak nincs jelentőségük a küzdelem jelenlegi fázisában. Amíg a kezünkben nincs a mód rá, hogy általánosan kigyógyítsuk a betegséget, más módokon kell elbánjunk vele, pont úgy mint ahogy könyörtelenül ki kell válogatni és meg kell semmisíteni a beteg állatokat egy nyájban vagy csordában, hacsak nem akarjuk elveszteni az egész csordát. Nem ez az idő a nőies kéztördelésre. Ezt a tényt erőteljesen bemutatta nekünk az, amit a TV hírekben láttunk ma este. A Chicagói Emberi Viszonyok Tanácsa hatalmas "anti-rasszista" tüntetést rendezett ma. Az állítólagos ok a tüntetésre egy kocsinyi fekete "biztos" legéppuskázása volt, feltehetően a Szervezet által, pénteken, Chicago központjában, fényes nappal. Csak három nigger múlt ki a támadásban, de a Rendszer megragadta az esetet, hogy elfojtsa a fehér lakosság forrongó haragját, az Emberi Viszonyok Tanácsa ellen és a biztossá kinevezett fekete bűnöző bandái ellen. Állítólag ezek a fekete "biztosok" még súlyosabb gyalázatokat ((gaztetteket)) követtek el védtelen fehérek ellen Chicagóban mint errefelé. A Chicagói tüntetés, amit a tömegsajtó egésze minden ágában lihegve hirdetett és támogatott a Chicago térségben, majdnem 200,000 tüntető részvételével kezdődött, akik közül majdnem fele fehér volt. Különleges buszjáratok százai, amelyeket a városi közlekedési hatóságok bocsájtottak ingyen rendelkezésre, hozták be az embereket - főleg fehér résztvevőket a külvárosokból az alkalomra. Fiatal fekete bűnözők ezrei, lépdeltek peckesen és gőgtől felfúvódva, a Chicagói Emberi Viszonyok Tanácsa karkötőjével, az óriási tömeg között - "fenntartva a rendet". A tüntetésen a rendszeres politikai kurvák és szószéki kurvák szólaltak fel, akik álszent ((templomi, prédikáló papszerű)) hangsúllyal felhívásokat tettek a "testvérségre" és "egyenlőségre". Akkor a Rendszer kitrappoltatta az egyik helybéli Tamását, aki buzdító beszédet adott a "fehér rasszizmus gonoszságának" örökre kitaposásáról. (Jegyzet az olvasónak:"Tamás" a hatóságok egy néger képviselője volt, vagy a zsidó érdekeknek. A saját fajuk tömegeinek manipulálásában szakértők voltak, amiért jól meg voltak fizetve. Egyes "Tamásokat" még a Szervezet is használt rövid időre a Forradalom utolsó fázisában, mikor szükségessé vált hogy Négerek millióit a fehér életek minimális veszteségével füstöljenek ki egyes városi térségekből és tereljenek be ideiglenes tartó térségekbe.) Ezután, az Emberi Viszonyok Tanácsa szakértő izgatói, a tömeg különböző részeit buzdították fel igazi testvériség őrjöngésbe. Ezek a kunkori hajú zsidófiúk a hangosbeszélőkkel, igazán értették a mesterségüket. A tömeget felhúzták, hogy igazi vérszomjjal üvöltsön bármelyik "fehér rasszista" élete után, aki a kezük közé kerül. Ismételgetve, hogy "Öljük meg a rasszistákat" és a testvérség más kifejezéseit, a tömeg menetelni kezdett a Chicagói belvároson át. A tömeg útjában található vásárlókra, munkásokra, és üzletemberekre ráparancsoltak a fekete "biztosok" hogy csatlakozzanak a menethez, és könyörtelenül megvertek mindenkit, aki nem akart menni. A feketék bandái elkezdtek bemenni üzletekbe és irodaépületekbe a menet útvonala mentén, és hangosbemondókkal kirendeltek mindenkit az utcára. Rendszerint csak egy vagy két makacsabb fehért kellett eszméletlen véres halmazzá rugdosniuk, hogy az üzlet vagy irodaépületben levők megértsenek dolgokat és "lelkesen" csatlakozzanak a tüntetéshez. Ahogy a tömeg duzzadt, majdnem félmillió létszámot megközelítve a vége felé, a feketék a karkötőkkel ellenségesebbek és ellenségesebbek lettek. Bármelyik fehér a tömegben, aki úgy nézett ki hogy nem ismételgeti a szólamokat elég hangosan, valószínűvé vált hogy megtámadják. És volt pár különösen mocskos dolog is, amire a TV kamerák kárörvendően rákoncentráltak. Valaki a tömegben elkezdte híresztelni, hogy egy könyvüzlet ami felé közelítettek "rasszista" könyveket árult. Egy vagy két percen belül pár száz tüntető többnyire fiatal fehérek - kivált a fő tömegből és rárontott a könyvüzletre. Betörték az ablakokat és tüntetők csapatai odabentről elkezdték kihányni két kézzel a könyveket a többieknek odakint. A bőszület első rohama elmúlta után, amit a könyvek széttépdesésével fejeztek ki, tüzet raktak a könyvekből az utcaszélen. Ekkor kihurcoltak egy fehér üzleti dolgozót és elkezdték verni. Leesett a járdára, a tömeg rá rajzott, elkezdte taposni és rugdosni. A televízió közeli képet mutatott az esetről. A fehér tüntetők arca el volt facsarodva a saját fajuk elleni gyűlölettől! Egy másik dolog amely közeli felvételéhez segítették hozzá a TV nézőket, az egy macska megölése volt. Egy nagy fehér kóbor macskát látott meg valaki a tömegben, és elkezdte ordibálni "Adjunk a Honky macskának!" Vagy egy tucat tüntető futott le a

31

sikátoron a szerencsétlen macska után. Mikor visszatértek egy másodperccel később, feltartva a fehér macska véres hulláját, egy üdvözlő rivalgás tört ki azokból akik elég közel voltak a tömegben, hogy lássák hogy mi történt. Merev őrület! Lehetetlen szavakba foglalni, hogy mennyire lehangolt mindnyájunkat a Chicagói bemutató. És persze ez volt a tüntetés szervezőinek a célja. Szakértő pszichológusok, mélyrehatóan, alaposan értenek a tömeg terror használatához a megfélemlítésre. Tudják, hogy vannak emberek milliói, akik belsőleg még mindig ellenük vannak, de akik most túlságosan meg lesznek félemlítve hogy kinyissák a szájukat. De hogy lehet a mi népünk - hogy lehetnek fehér amerikaiak ilyen gerinctelenek, ilyen csúszó-mászók, ilyen buzgóak hogy kedvében járjanak az elnyomóiknak? Hogy toborzunk egy forradalmi hadsereget ebből a gyülevész csőcselékből? Ez valóban ugyanaz a faj amely járt a holdon, és a csillagok felé nyújtózott 20 évvel ezelőtt? Milyen mélyre süllyedtünk ((vittek le))? Ijesztően egyértelmű, most már, hogy nincs mód rá hogy megnyerjük ezt a küzdelmet amiben vagyunk, anélkül, hogy áradatokat, valóságos folyókat ontsunk a vérből. A döggel teli kocsi, amit Alexandriában hagytunk szombaton csak röviden volt megemlítve a helyi hírekben, de az országos hírekben egyáltalán nem. Az elhallgatás oka sejtem nem az, hogy a hatos gyilkosságok olyan rendszeresekké lettek ma hogy nem híranyag, hanem a hatóságok felismerték a faji jelentőségét a dolognak és úgy döntöttek, hogy nem szeretnék, ha valaki ezt utánozva belekezdene hasonló gyilkosságokba. 12. Fejezet December 4, 1991. Átmentem Georgetown-ba, hogy beszéljek Elsával a kis vöröshajú "társadalomból kiesett"-el akit pár hete ismertem meg ott. A látogatásom oka az volt, hogy jobban felmérjem Elsa barátainak alkalmasságát arra, hogy valami részt vehessenek a Rendszer-ellenes harcunkban. Ténylegesen, egyesek közülük vagy hasonló körülmények között levő emberek -már a saját háborújukat folytatják a Rendszer ellen. Az utolsó két hónapban elképesztően nagy mennyiségű, olyan forradalmi tettek elterjedését láthattuk, amelyekben nem volt benne a Szervezet keze. Ebben voltak robbantások, gyújtogatások, emberrablások, vérfürdőbe torkoló tüntetések, szabotázs (rongálások, rombolások), kiemelkedő figurák elleni halálos fenyegetések, és még két nagy figyelmet magára vonó orvgyilkosság is. Ezekért a tettekért olyan sok különböző csoport vállalt felelősséget, - anarchisták, adóztatás ellenes lázadók, "felszabadítási frontok" mindenféléi vagy fél tucat szélsőséges vallási kult, - hogy senki nem tudja már követni. Minden holdkóros, akinek volt valami bosszúsága a Rendszer ellen, elindította a saját külön háborúját. A legtöbbek közülük csak óvatlan amatőrök, akik összefogdosásában még a fajilag kevert FBI-unk is eléggé eredményes munkát tud végezni, de mégis a lázadók mind-mind többen és többen lesznek. A buzdításukért úgy néz ki a forradalmi vérengzésnek és kormányzat ellen-vérengzésnek az általános légköre a felelős, amit a Szervezet működése teremtett. A legérdekesebb szempontja ennek, hogy bizonyítékot szolgáltat arról hogy a Rendszer irányítása a lakosság gondolkodása fölött nem teljes. A Legtöbb amerikai persze elvileg még mindig karöltve menetel a TV-vallás főpapjaival, de egy növekvő kisebbség már nem tart velük és ellenségnek tekinti a Rendszert. Sajnos az ő ellenségességük általában rossz okokon alapszik, és lehetetlen lenne összehangolni a tevékenységeiket. Valójában a legtöbb esetben nincs is elvi oka a tevékenységeiknek. A valóságban mindez csak a megelégelés hatalmas kitörése, inkább vandalizmusnak, mintsem politikai terrorizmusnak hívható formában. Csak össze akarnak törni valamit vagy valami kárt okozni azoknak az embereknek, akiket felelősnek tartanak az élhetetlen világért, amelyben élni kényszerülnek. A hatalmas méreteket öltő vandalizmus az, amit mi most látunk, egy olyan valami, amivel a politikai rendőrség már nem bírhat nagyon sokáig. Végkimerültségbe futtatja őket. A politikai vandálok és holdkórosokon kívül van a társadalomnak egy másik része, amely fontos részt játszott az utóbbi történésekben, a különböző szervezett bűnöző bandák. A Maffia, és egy-két másik szervezett bűnöző csoport kihasználta a káoszt és a nyilvánosság félelmét arra, hogy megnöveljék a megfélemlítési és zsarolási tevékenységeiket. Mikor azt mondják manapság egy-egy üzletembernek, hogy felrobbantják az üzlethelyiségét hacsak nem fizet "védelmi adót" nekik, valószínűbb hogy hisznek nekik mostanában, mint pár hónappal ezelőtt. És az emberrablás is nagyüzemmé lett. A rendőrség túlságosan el van foglalva olyan dolgokkal, ami a Rendszert igazán idegesíti (vagyis az ellenünk működéssel), hogy foglalkozzon a hivatásos bűnözőkkel, és így ezek kedvükre működhetnek. Teljes hidegvérrel nézve, még ez a bűnözési hullám is jó nekünk, mivel segít aláásni a nyilvánosság bizalmát a Rendszerben. De szintén el kell jöjjön a nap, mikor összefogdossuk ezen elemek mindegyikét, amelyeket a Rendszer "megvásárolt" bíróságai olyan hosszú időn át elengedtek, és minden teketória nélkül falhoz állítjuk őket a Rendszer igazságügyi személyzetével együtt. Kopogtattam a címen amit Elsa adott nekem - a pincebejárata egy egykoron elegáns háznak. Egy szemmel láthatóan terhes fiatal nő, kisgyerekkel a karjában nyitott ajtót, és mikor Elsa után érdeklődtem behívott. Mikor a szemeim alkalmazkodtak a félhomályhoz, megláttam a környezetet, az egész pincehelyiséget egységes közösségi élőhelynek használták. Pokrócok és lepedők, amelyeket a pince csöveihez kötöttek szolgáltak arra, hogy elválasszanak egy féltucatnyi zugot és sarkot félig- meddig magán teret biztosító alvóhelyekké. Ezentúl volt pár matrac a pince fő részében. A kisasztalon túl, ami az egykoron ruhatisztításra szolgáló nagy-mosdó mellett volt, amelyben pár fiatal nő mosott valami evőeszközöket, nem volt semmi más bútor a helyiségben, még egy szék sem. Az egyik fal mellett ősi fatüzelésű kályha volt, ami az egyetlen melegítő test volt a pincében. Mint megtudtam később a kagylóba folyó víz az egyetlen modern kényelmesség ami a kis közösséget szolgálja, és a kályhájuknak úgy szereznek tüzelőt, hogy összeszedik a környékről vagy felküldenek egy-egy csoportot a felül levő házba, hogy felaprítsanak ajtókat, ablakrámákat és még padlózati deszkákat is. Egy másik nagyobb közösségecske is lakik a házban, a keményen elbarikádozott acélajtón túl, ami a házba felvezető lépcsők tetején van, de ezek sokszor vad drogos bulikat rendeznek, ami után nem képesek visszaverni a fűtőanyagért razziázókat akik feljönnek a pincéből. A pincelakók kerülik a keményebb drogokat, és sokkal jobbnak tartják magukat a fent lakóknál. De ennek ellenére a pincéhez ragaszkodnak, mert könnyebb fűteni és megvédeni, mint a házat, lévén hogy az egyetlen ablakok a plafonhoz közel vannak, és túl kicsik hogy beférjen rajta akárki. Továbbá a helység nyáron hűvösebb.

32

Heten vagy nyolcan az ottlakók közül el voltak nyúlva a matracokon, valami butító "játszma" ((gameshow)) programot néztek egy kis televízión, és közben füvet ((vadkendert - mariuanát)) szívtak mikor beléptem. Az egész helyet az állott sör, vadkender füst és mosatlan ruha szaga töltötte be. (nem tartják a vadkendert drognak). Két kisfiú -mindkettő körülbelül négyéves és mindkettő majdnem teljesen meztelen- játszott a kályha mellett. Egy szürke macska nézett le rám kíváncsian, az egyik plafon alatt futó használatlan fűtőcsőről, ahol kényelmesen fészkelt. De az emberek a matracokon, egy futó pillantás után, nem figyeltek rám többet. Láthattam, hogy a tévé által megvilágított arcok közül egy sem volt Elsáé. De mikor a fiatal nő -aki beengedett- szólította, a egyik pokrócválaszték egy távolabbi sarokban félretolódott, és Elsa feje és meztelen vállai lettek láthatóvá egy másodpercig. Láthatóan boldog volt, mikor meglátott, visszahúzta a választópokrócot és eltűnt mögötte, de megjelent egy másodperccel később egy vénasszonyos pongyolaruhában. Engem egy kicsit megzavart, hogy egy másik alakot láttam a matracon a homályos sarokban, ahogy Elsa félretolta a pokrócot egy másodpercre mikor kijött. Egy kis féltékenység? Elsa megölelt igaz szeretettel és megkínált egy csésze forró kávéval, amit a kályhán levő összevert kannából töltött ki. Hálásan elfogadtam a kávét, mivel a séta a buszállomástól alaposan átfagyasztott. A TV hangja, a baba és a gyerekek zajongása lehetővé tette, hogy viszonylagos magánban beszélgessünk. Sok dologról beszélgettünk, mivel nem akartam azonnal a látogatásom okának fő témájára térni. Sokat megtudtam Elsáról és a közösségről akikkel élt. Egyes dolgok elszomorítottak, és más dolgok mélyrehatóan sokkoltak. Elszomorított Elsa saját története. Felső-középosztálybéli család egyetlen gyermeke volt. Az apja az egyik leghatalmasabb Washingtoni szenátornak a beszéd-írója (vagy volt - több mint egy éve nem beszélt a családjával). Az anyja egy baloldali alapítványnak az egyik ügyvédje, amely fő tevékenysége abból állt, hogy házakat vásároltak föl fehér városszéli negyedekben és közsegélyen levő ((az adópénzen - pl munkanélküli segélyen - eltartott)) Néger családokat költöztettek beléjük. 15 éves koráig Elsa nagyon boldog volt. A családja Connecticut államban élt és Elsa egynemű, csak lányoknak fenntartott magániskolába járt. (az egynemű iskolák persze most már illegálisak a Goldsein kongresszusi rendelet óta) A nyarait a szüleivel töltötte a tengerparti vakációs házukban. Elsa arca boldogan világított, ahogy mesélt az erdőről és az ösvényekről a nyaralóházuk környékén, és a hosszú sétáiról ezeken. Saját kis vitorlásladikja volt és néha kivitorlázott egy parányi szigetecskére, magányos piknikekre, és hosszú boldog, napozós, ábrándozó órákra. A család ezután költözött Washingtonba és az anyja ragaszkodott hozzá, hogy egy apartmant vegyenek ki egy nagyjából fekete negyedben a Konresszusi Központ mellett, ahelyett, hogy kiköltözzenek egy fehér negyedbe a város szélére. Elsa egy volt négy fehér tanuló közül az elő-középiskolába ((7-8 osztály az "elő középiskola" az USA-ban)) ahová küldték. Elsa korán érő típus volt. A természetes nőies melegsége, nyílt társalgó természete és a fizikai tulajdonságai vonzósága miatt nagyon vonzó volt már 15 évesen is. Ennek az eredmény az lett, hogy a fekete hímek, akik állandóan terrorizálták az egyetlen másik fehér lányt is az iskolában, nem hagyták soha békén, vég nélkül zaklatták. A fekete lányok emiatt különleges indulattal gyűlölték Elsát, és minden módon ártottak neki, kínozták ahogy csak tudták. Elsa még a mellékhelyiségre sem ment egyedül vagy akár egy másodpercre sem engedte ki magát valamelyik tanár látóköréből amíg iskolában volt. De hamar megtanulta, hogy a tanárok sem jelentettek semmi különleges védelmet, mikor egy fekete segédigazgató sarokba szorította az irodájában és megpróbálta a kezét a ruhája alá tenni. Elsa minden nap sírva jött haza az iskolából és könyörgött a szüleinek, hogy küldjék egy másik iskolába. Az anyja válasza erre az volt, hogy elkezdett ordítozni vele, pofonvágta és "rasszistának" hívta. Ha a fekete fiúk zaklatták, az ő hibája volt nem az övék, és keményebben kellett volna próbálkozzon összebarátkozni a fekete lányokkal. Az apja sem kínált védelmet, még akkor sem, mikor elmondta neki hogy mi történt a segéd-igazgató irodájában. Az egész dolog megszégyenítette, és nem akart róla többet hallani sem. Az ő liberalizmusa passzívabb volt mint az anyáé, de rend szerint belefélemlítette a "felszabadított" felesége, hogy vele tartson bármilyen dologban, ami a faji kérdést érintette. Még mikor három fiatal fekete huligán megtámadta a saját ajtaja előtt, elvették a pénztárcáját, az óráját, a földre lökték és széttaposták a szemüvegét, Elsa anyja akkor sem hagyta, hogy hívja a rendőrséget és jelentse a rablást. Úgy tartotta, hogy még annak a gondolata is hogy rendőrségi följelentést tegyenek feketék ellen "fasiszta" lett volna. Elsa tűrte ezt három hónapig és aztán elmenekült otthonról. Befogadta a kis közösség, akikkel most van és alapvetően boldog természete miatt, megtanult tűrhetően boldognak lenni az új helyzetében. És akkor körülbelül egy hónappal ezelőtt, elkezdődött a baj ami a találkozásunkhoz vezetett. Egy új lány Mary Jane, jött a csoportjukhoz, és feszültség volt Elsa és az új lány között. A fiú aki akkoriban Elsával volt, ismerte Mary Jane-t régebbről, még mielőtt bármelyikük a közösségecskéhez került volna és Mary Jane Elsát riválisnak tekintette. Elsa viszont haragudott Mary Jane nem túl rejtett próbálkozásaiért, hogy elcsalja a barátját. Az eredmény egy nap egy hangos, karmolós, hajtépős verekedés lett kettejük között, amit Mary Jane - lévén hogy erősebb volt, megnyert. Elsa két napig az utcákat vándorolta - ekkor találtam rá - és ezután visszatért a pince közösségbe. Mary Jane ezután egy másik lánnyal is összeveszett és Elsa kihasználta ezt azáltal, hogy kijelentette: vagy Mary Jane megy el, vagy ő távozik, végleg. Mary Jane válasza erre az volt, hogy megfenyegette Elsát egy késsel. "És mi történt?" kérdeztem. "Eladtuk" válaszolta Elsa félvállról. "Eladtátok? Ez mit jelent?" mondtam szinte kiáltva. Elsa megmagyarázta: "Mary Jane nem akart elmenni miután mindenki az én oldalamra állt, így eladtuk Kappynek a Jiddnek. Ő adott érte nekünk egy TV-t és kétszáz dollárt." "Kappy a Jid" mint kiderült egy Kaplan nevű zsidó aki a fehér (sex) rabszolga kereskedésből él. Rendszeresen fellátogat Washingtonba New Yorkból, hogy megvegyen otthonról elkóborolt lányokat. A Rendszeres ellátói a színes-férfi bandák, amelyikek egyikétől a múltkor megszabadítottam Elsát. Ezek a bűnöző csoportok elhurcolnak lányokat az utcáról, fogvatartják őket egy hétig és akkor, ha az eltűnésük nem keltett nagyobb felbolydulást, nem jelent meg az újságokban, eladják őket Káplánnak. Mi történik ezután a lányokkal senki nem tudja biztosra, de úgy tudják hogy a legtöbb fogságba kerül egyes zárt klubokba New Yorkba, ahova a tehetősek mennek hogy kielégítsék furcsa és perverz étvágyukat. Egyesek -úgy hírlik- legvégül egy Sátánista klub tulajdonába kerülnek, ahol hálára kínozzák őket mindenféle véres szertartásokon.

33

Akárhogyis, valaki a közösségecskében halotta, hogy Káplán a városban van és "vásárol", így mikor Mary Jane nem akart sehogysem elmenni, megkötözték, megkeresték Káplánt, és eladták. Azt gondoltam, hogy engem már semmi sem sokkolhat meg, de felháborított elborzasztott és elundorított Elsa története Mary Jane sorsáról. "De mégis hogy" -kérdeztem magamból kikelve- "tudtatok eladni egy fehér lányt egy zsidónak?" Elsát megszégyenítette a nyilvánvaló nem-tetszésem. Beismerte hogy borzalmas dolog volt, amit tettek és néha lelkiismeret furdalása van, mikor Mary Jane-re gondol, de ott és akkor úgy tűnt, hogy ez kézenfekvő megoldás a közösség problémáira. Felhozta azt a silány mentséget, hogy az ilyesmi állandóan megtörténik és hogy a hatóságok állítólag tudnak róla és nem lépnek közbe, így inkább a társadalom hibája mint bármelyik egyéné. Utálattal ráztam meg a fejem, de legalább a beszélgetés ezen fordulata által rátérhettem a fontosabb témákra amiért jöttem. "Egy civilizáció amely eltűri Káplán létezését és a mocskos üzletelését a földig kéne égjen", mondtam. "Egy ilyen társadalmat porrá kéne égetni, még hamut sem hagyni, és mindent újból kezdeni." Tudatlanul felemeltem a hangom elég hangosra, hogy az utolsó kommentáromat mindenki hallhatta a pincében. Egy szedett vedett egyén felkelt a matracáról a TV elől és oda lötyögött. "Mit tehet bárki?" kérdezte, nem igazán várván választ. "Kappyt a Jiddet már vagy egy tucatszor letartoztatták, de a zsaruk mindig elengedik. Politikai összeköttetései vannak. Egyes nagy zsidók New Yorkban a vevői. És halottam, hogy két vagy három Kongresszusi képviselő rendszeresen felmegy oda, hogy meglátogassa a klubokat amiket ellát." "Akkor valaki fel kéne robbantsa a Kongresszust", válaszoltam. "Azt hiszem azt már próbálták", röhögte el, nyilvánvalóan a Szervezet aknavetős támadására utalva. "Hát ha lenne egy bombám most, megpróbálnám magam", mondtam. "Hol szerezhetek Dinamitot?" Az alak megvonta a vállát, és visszasompolygott a TV-hez. Ezután megpróbáltam Elsát győzködni információért. Melyik csoportok foglalkoztak robbantásokkal Georgetown-ban? Hogy kerülhetek kapcsolatba egy ilyennel? Elsa megpróbált segítségemre lenni, de egyszerűen nem tudott semmit. Ez olyan téma volt amelyben nem volt semmi különös érdekeltsége. Végül odaszólt az alaknak aki korábban odasompolygott: "Harry, nem foglalkoznak azok az emberek a 29-edik Utcában a disznók elleni harccal, tudod akik a "Negyedik Világi Felszabadítási Frontnak" hívják magukat?" Harrynek nagyon nem tetszett a kérdése. Talpra ugrott, ádázul a kettőnkre bámult és akkor kisietett a pincéből, válasz nélkül, becsapva az ajtót maga után. Egyik nő a ruhatisztító kagylónál megfordult és emlékeztette Elsát, hogy rajta volt a sor, hogy elkészítse az ebédet, de még a burgonyát sem tette fel főni. Megszorítottam Elsa kezét és megindultam. Azt hiszem eléggé elszúrtam a dolgokat. Hihetetlenül naiv volt tőlem azt képzelni, hogy egyszerűen besétálok egy "kiesett" közösségbe, és majd illedelmesen tovább igazítanak valakikhez, akik fegyveres és illegális tevékenységet folytatnak a Rendszer ellen. Nyilván mindegyik kémkedni küldött rendőrügynök Washingtonban ezt próbálta. Most bizonyára mindenki azt hiszi, hogy én is rendőr vagyok. Ez elszúrta bármilyen esélyemet arra, hogy Rendszer-ellenes militánsokkal kerüljek kapcsolatba abban a térségben. Persze küldhetnénk valaki mást hogy próbálja megtalálni a "Negyedik Világ Felszabadítási Frontot" - bármi a is az. De el kell gondolkodnom azon, hogy van-e bármi értelme a dolognak. Elzához való látogatásom eléggé meggyőzött arról, hogy azokban az emberekben akik osztják az életstílusát, nincs sok adottság, vagy képesség arra hogy hasznos együttműködést építsünk ki közöttük és a Szervezet között. Hiányzik belőlük a fegyelem, és bármilyen igazi céltudat. Egyszerűen feladták. Csak annyit akarnak tenni hogy egész nap heverésszenek, szexeljenek, és füvet szívjanak. Úgy hiszem, hogy talán ha a kormány megduplázná a közsegélyüket, még a robbantgatók is elvesztenék a militánsságukat. Elsa alapjában jó gyerek, és kell hogy legyen jópár másik is még, akiknek az ösztöneik nagyjából jók, de akik egyszerűen nem bírtak ezzel a rémálom világgal és így kiestek, kiszálltak. Habár mi mindketten visszautasítjuk a világot a jelenlegi állapotában és ugyanúgy mindketten kiszálltunk, kiestünk belőle, a különbség a Szervezet emberei és Elsa barátai között az az, hogy mi bírunk alkalmazkodni a világhoz és ők nem. Nem tudom elképzelni magam vagy Henryt vagy Katherine-t vagy akárki mást a Szervezetben csak úgy hogy üldögélünk, nézzük a TV-t és hagyjuk, hogy a világ menjen a maga útján körülöttünk, mikor annyi minden van amit tenni kell. Emberi-minőségi különbség. De több mint egyféle jellemvonás az, ami fontos számunkra. A legtöbb amerikai még mindig bír a világgal, egyesek alig, mások nagyon sikeresen. Nem estek ki, nem szálltak ki, mert hiányzik belőlük bizonyos féle érzékenység, érzékenység amelyet én úgy hiszem mi osztunk Elzával és a barátai közül a legjobbakkal, - érzékenység, amely lehetővé teszi számunkra, hogy érezzük ennek a rothadó társadalomnak a szagát, és amely érzékenység hányingerre és fulladozásra késztet tőle. A társadalommal bírók odakint, pont úgy mint a társadalommal nem birok ((csövesek)) közül sokan, vagy nem érzik a szagot vagy nem zavarja őket. A zsidók bevezethetnék őket akármilyen disznóólba, és amíg elég moslék van, alkalmazkodnának hozzá. Az evolúció ügyes túlélőket képzett belőlük, de hátrányba hozta őket egy másik szempontból. Milyen törékeny dolog az emberi civilizáció! Milyen kis dolog az alapvető természethez képest! És milyen kevés egyénen múlik a táplálása és fenntartása azon a nyüzsgő tömegek közül, akik életének mintát ad! Ezen, legtalpraesettebb egyének egy-két százaléka nélkül- a legagresszívebb, legértelmesebb és keményen dolgozó társaink nélkül - azt hiszem sem ez sem bármely másik civilizáció nem tudná fenntartani magát. Lassan, de biztosan, talán évszázadokon át, szétmállna és a köznépnek nem lenne meg az akarata, az energiája vagy a zsenialitása ((értelmessége)), hogy betömködjék a réseket. Idővel mind visszatérnének a természetes civilizáció előtti állapotukba, olyan állapotba amely nem túl különböző a Georgetowni kiesettek ((csövesek)) állapotától. De pusztán az energia, akarat, és zsenialitás sem elég. Amerikának van még elég "túlteljesítője" ahhoz, hogy a kerekeket tovább forgassák. De ezek a túlteljesítők úgy néz ki nem veszik észre, hogy a gépezet, amit a küszködéseik továbbműködtetnek rég lefutott az útról, és most végtelen mélységbe zuhan. Érzéktelenek a rusnyaságára és természet-ellenességére, úgyis mint a veszélyességére, annak az irányzatnak, amin haladnak. Valóban egy kisebbség kisebbsége volt az amely kivezette fajunkat a dzsungelből és az út első pár lépésén az igaz civilizáció felé. Mindent azon őseinknek köszönhetünk, akikben megvolt mind az érzékenység hogy tudják mit kell tenni és a képesség hogy megtegyék. Érzékenység nélkül bármennyi képesség is van, nem tud eredményekhez vezetni és képesség nélkül az érzékenység csak

34

álmodozáshoz és elkeseredéshez vezet. A Szervezet kiválasztotta az emberiség nagy tömegéből azokat a mi generációnkban, akikben megvan ez a ritka kettősség. Most pedig meg kell tegyünk mindent, ami szükséges hogy győzzünk. 13. Fejezet Március 21, 1993. Ma elkezdődött valami új. Tiszta véletlenségből ma van a Tavasz első napja. Nekem olyan ez a nap, mint a visszatérés a halálból, 470 nap élő halálból. Hogy megint Katherinnel legyek, és megint az összes többi bajtársaimmal legyek, hogy folytathassam a küzdelmet annyi elpazarolt idő után - mindez kimondhatatlan boldogsággal tölt el. Annyi minden történt azóta, amióta utoljára írtam ebbe a naplóba (és milyen jó hogy Katherine megmentette nekem) és olyan nehéz eldönteni, hogy hogy sűrítsem le az egészet ide. De elsőnek is a következőket írom le:, Reggel négy óra tájt volt, korom sötét, vasárnap. Mi mind javában aludtunk. Az első dolog amire emlékszem az az volt, hogy Katherine rázott a vállamtól, hogy költsön fel. Állandó zúgást halottam a háttérben, amit, a félálmomba a csengőóránknak hittem. "Nem lehet hogy már fel kell kelni" motyogtam. "A riasztó csengő lent" súgta Katherine sürgősséggel. "Valaki kint van". Ettől egyből kiment a szememből az álom, de még mielőtt felkelhettem volna, hangos töréshangot hallottam, amint valami amit egy szikra csóva követett, áttört a gondosan bedeszkázott hálószoba ablakon. A szoba csaknem azonnal megtelt nyivasztó gázzal, és fájdalmasan küszködtem lélegzetért. A következő pár perc kicsit ködös az emlékezetemben. Valahogy mind felvettük a gázmaszkjainkat, anélkül, hogy felkapcsoltunk volna a villanyt. Bill és én lerohantunk a földszintre, fent hagyva Katehrine-t és Carolt, hogy az emeleti ablakokat kezeljék ((illetve innen működjenek vagy ezekre vigyázzanak)). Szerencsére senki sem próbált még behatolni az épületbe, de ahogy Bill és én a lépcső alját elértük, valaki kívülről egy hangosbemondón azt parancsolta hogy felemelt kézzel jöjjünk ki. Egy gyors pillantást vetettem ki az ajtónkon levő kémlyukon. A sötétség napvilággá lett változtatva az épületünkre irányított fényszórók tucatjai által. A fény miatt nem láttam sokat a fényszórókon túl, de azonnal tisztává vált számomra, hogy több száz rendőr és katona, volt odakint sok felszereléssel. Nyilvánvalóan hiábavaló lett volna ebben a helyzetben megpróbálni a kitörést, de ettől függetlenül egy rövid tűzsorozatot nekieresztettünk, egy-egy féltucatnyi gyors lövést fejenként, az emeleti és földszinti ablakokból, elől és hátul, csak azért, hogy elvegyük a kedvüket attól, hogy megpróbáljanak azonnal behatolni az épületbe. Ezután mindannyian fedezékbe vonultunk és távol maradtunk az ablakoktól és ajtóktól, ahogy ezek szitává lyuggatódtak, amíg ők tüzeltek addig mi arra koncentráltunk, hogy a legfontosabb felszerelésünkből vigyünk ki annyit amennyit csak tudunk, a menekülő útvonalon át. A garázs cement-tégla falai védelmet nyújtottak a kézifegyver tűztől ami minden oldalról az épületünkre zúdult. Bill, Katherine, és Carol egymás közt adogatva leszállították a cuccunkat a hosszú sötét alagúton át, amíg én fent maradtam a műhelyben és megpróbáltam összegyűjteni nekik azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, a legfontosabb, hogy megpróbáljunk menteni. Kétségbeesett gyorsasággal dolgozó és kimerítő háromnegyed órán át összehordtak egy kisebb muníció, fegyver és távközlési felszerelés hegyet a szennyvizes árokba a csatorna távoli végén. Habár ők hárman végezték a cipelés nagy részét, ők legalább nem voltak annak veszélyében, hogy lelövik őket. Nekem golyók fütyültek a fülem mellett az egész idő alatt és legalább egy tucatszor sebzett meg egy-egy beton szilánk, amit a falakról lepattanó golyók vertek ki. Még mindig nem értem, hogy hogy éltem túl ezt. Még azt is elértem, hogy minden kb. öt percben ki-ki lőjek a támadóinkra az ajtón át, csak hogy fedezék mögött tartsam őket. Végül kivittük az összes fegyverünket és lőszerünket, a tömeges robbanószereinknek és nehezebb fegyvereinknek kb felét, és az összes készen levő távközlő készüléket. Még Bill szerszámait is megmenthettük, mert neki szokása, hogy precízen mind együtt tartja őket, mindig egy szerszámos dobozban és mindig a helyűkre teszi őket minden használat után, de ott kellett hagynunk az én kipróbáló elektronikus felszerelésem nagy részét, mivel szét volt szórva mindenűvé a műhelyben. Egy rövid tanácskozást tartottunk a szervizveremben és úgy döntöttünk, hogy Bill és a lányok lopnak egy járművet és felpakolják bele a cuccainkat, amíg én a műhelyben maradok és előkészítek egy robbanótöltetet amely elfedi a menekülőalagutunk lejáratát. Adok nekik 30 percet, és akkor meggyújtom a gyújtózsinórt és én is elhagyom a helyiséget. Katherine elszakadt a csoporttól, gyorsan vissza futott az emeletre, ahol megragadta pár személyes dolgunkat, köztük a naplóimat is, ami után visszatessékeltem őt is az alagútba a többiekkel, utoljára. A földszinti ajtók és az ablakokon levő deszkák már körül belül félig szét voltak lőve eddigre és annyi fény jött be a műhelybe a fényszóróktól kívülről, hogy bármilyen mozgás bent különösen veszélyes kezdett lenni. Feszült, ideges sietséggel dolgozva összeraktam egy 20-fontos tritonal töltetet a szervizveremben, pontosan az alagútlejárat fölött, és beletettem a gyutacsot ((indítótöltetet)). Ezután megindultam kúszva a földön a fal felé ahol körül belül még 100 font tritonal volt felhalmozva kisebb tartóedényekben. Azt akartam hogy robbantózsinórt vezessek a szervizveremben levő töltettől oda, így az egész műhely felrobbanna egyetlen robbanásban, így alaposan eltakarva mindent a törmelékkel. A zsarunknak így pár napjába került volna amíg átkutatják a romokat és felderítik, hogy elmenekültünk. De soha nem jutottam el a falig. Valahogy még mindig nem tudom hogy, de a töltet a szervizveremben felrobbant időnek előtte. Lehet hogy egy lepattanó golyó megütötte a gyutacsot. Vagy lehet hogy szikrák az egyik könnygáz gránáttól, amelyeket még mindig jószerével lódítottak a helyiségbe, meggyújtotta a gyújtózsinórt. Akárhogy is a robbanás lökéshulláma kivert, eszméletemet vesztettem, és majdnem meg is ölt. Eszméletemet egy műtőasztalon nyertem vissza a kórházi sürgősségin. A következő pár nap hihetetlenül fájdalmas volt. Hunyorítok az emlékén is. A műtőből egyenesen egy kihallgatószobába vittek az FBI épület alpincéjébe, amely még mindig nem volt teljesen kitakarítva a törmeléktől amelyet a bombánk termelt hét héttel azelőtt. Habár még mindig nem voltam teljesen eszméletnél és súlyos fájdalmaim voltak a sebesüléseimtől, nagyon durván kezeltek. A csuklóimat szorosan megbilincselték a hátam mögött és ütöttek, rúgtak amikor megbotlottam vagy nem tettem eleget elég gyorsan egy parancsnak. Arra kényszerítettek, hogy egy cella közepén álljak, amíg egy fél tucat FBI ügynök minden oldalról kérdéseket ordított rám, még akkor sem tudtam volna mást tenni mint értelmetlenül motyogni, ha akartam volna válaszolni.

35

De még a kínjaim között is, megnyugvást és boldogságot éreztem mikor rájöttem a kérdéseikből, hogy a többiek biztonságosan elmenekültek. Újból és újból a körülöttem levő emberek ugyanazokat a kérdéseket üvöltötték rám: "Hol vannak a többiek? Hányan voltak az épületben veled? Hogy menekültek el?" Úgy néz ki a töltet a szervizveremben sikeresen megsemmisítette a csatornabejáratot. A kérdésekre pontot tettek az ismételt ütések és rúgások, amíg végül újra elájultam és lerogytam a földre. Mikor magamhoz tértem, ugyanott voltam ahová összerogytam, a csupasz betonon. A cellában égett a lámpa, de senki más nem volt ott, halottam a légkalapácsok csörömpölését és más zajokat, amit a folyosón dolgozó munkások csináltak a cellaajtómon túl. Minden porcikám fájt, a bilincseim különös szenvedést okoztak nekem, de a fejem majdnem teljesen kitisztult addigra. Az első gondolatom a sajnálat volt, hogy nincs már nálam a méregpirulám. A titkosrendőrség, persze, elvette a kis nyakláncomat rögtön, ahogy megtalálták az önkívületen kívüli testemet a garázs romjai között. Átkoztam magamat azért, hogy nem tettem meg azt az elővigyázatossági intézkedést, hogy a számba tegyem a robbanás előtt. Valószínűleg ott nem találták volna meg, és ráharaphattam volna, ahogy felébredtem a kórházban. Az eljövendő napokban, ez a gyötrő gondolat újból és újból felmerült bennem. A második gondolatom szintén a sajnálat és a bűnösségérzet volt. Olyan erős sejtelem kínzott belsőleg, hogy majdnem egyenlő volt a biztossággal, hogy az Elzához tett két nappal azelőtti buta látogatásom volt felelős a jelenlegi helyzetemért. Valószínűleg valaki Elsa csoportjából hazakövetett és akkor feljelentett. Ezen sejtelmem helyességét később bizonyították indirekt módon a fogva tartóim. Csak pár percig voltam egyedül a józan gondolataimmal és a fájdalmaimmal, mielőtt a második vallatásom megkezdődött. Ezúttal két FBI ügynök jött be a cellámba, egy doktorral és három másik emberrel, amely utóbbi három közül kettő nagydarab izmos kinézésű néger volt. A harmadik egy meggörnyedt, fehér hajú alak volt körülbelül 70 éves. Ronda kis mosoly repdesett a durva kinézésű szája szélei körül, amely időnként szétnyílt egy ronda vigyorba, megmutatva az aranykoronákat a dohányszínű fogain. Miután a doktor gyorsan átvizsgált, eléggé egészségesnek talált és elment, a két FBI ügynök talpra rántott, és akkor állást foglalt az ajtó mellett. Ezután a vallatást átadták a gonosz kinézésű alaknak az arany fogakkal. Súlyos héber akcentussal beszélve és lefegyverzően mérsékelt és hivatásos modorban, bemutatta magát Saul Rubin Ezredesnek, az Izraeli Katonai Hírszerzéstől. Mielőtt még elképedhettem volna, hogy mi köze volt egy idegen kormány képviselőjének vallatni engem, Rubin megmagyarázta: "Mivel a fajvédő tevékenységei a Nemzetközi Genocidum Ellenes Egyezmények megszegése, Turner úr, egy nemzetközi bíróság fogja elítélni, képviselőkkel a maga országából és az enyémből. De először szükségünk van némi információkra magától, hogy a bűntársait is az igazságszolgálltatás elé tudjuk hozni magával együtt." "Úgy hallom hogy nem volt nagyon együttműködő a múlt este. Hadd figyelmeztessem, hogy nagyon rosszul fognak menni dolgok magának, ha nem válaszol a kérdéseimre. Nagyon sok tapasztalatom volt az utolsó 45 évben abban hogy információt szerezzek olyan emberektől, akik nem akartak együttműködni velem. A végén mindegyikük megmondta azt, amit tudni akartam, az Arabok is és a Németek is, de nagyon kellemetlen tapasztalat volt azok számára akik makacsok voltak." Egy rövid szünet után: "Ah igen, egyesek azok közül a németek közül, 1945-ben és 1946-ban - különösen az SS-től igencsak makacsok voltak." Úgy néz ki, ez az emlék utálatos vigyort hozott Rubin arcára és nem tudtam elfojtani egy hidegrázást magamban. Emlékeztem azokra a borzalmas képekre amelyeket egyik tagunk -aki a Hadsereg volt hírszerző tisztje- mutatott nekem évekkel ezelőtt, Német foglyokról akiknek kivágták a szemét, kihúzták a fogaikat, levágták az ujjaikat, és széttörték a heréit szadisztikus vallatók, sokan, akik közül az amerikai hadsereg egyenruháit viselték, mielőtt elítélték volna és kivégezték volna őket katonai bíróságok "háborús bűnökért". Nem akartam semmit jobban mint széttörni a vigyorgó zsidó pofát ami előttem volt, de a bilincseim nem engedték meg nekem ezt a luxust. Meg kellett elégedjek azzal, hogy szembeköptem Rubint és a középtájéka felé rúgni. De sajnos a merev, sajgó izmaim elrontották a célzásomat és a rúgásom csak a combját kapta el, visszalökve Rubint egy lépést. A. McDonald:A Turner Naplók 2/3 Akkor megragadott a két néger segítő. Rubin igazgatása alatt, egy alapos, mocsok és tudományos verésben részesítettek. Mikor befejezték az egész testem egy sajgó, éles fájdalom tömeg volt, és a földön fetrengtem, nyögve, szipogva. Az ezt követő vallatási módszerek rosszabbak voltak, sokkal-sokkal rosszabbak. Mert egy nyilvános színdarab-ítélkezést terveztek számomra, feltehetően az Adolf Eichmann modorban, Rubin elkerülte a szem kivágást és ujjlevágást, amely eltorzított volna, de a dolgok, amiket művelt, legalább annyira fájdalmasak voltak. (Jegyzet az olvasónak: Adolf Eichmann egy középszintű német hivatalnok volt a Második Világháború alatt. Tizenöt évvel a háború után elrabolták Dél Amerikából a zsidók, elhurcolták Izraelbe és központi figurát csináltak belőle egy bonyolultan összeállított, két éves propaganda kampányban, hogy szimpátiát váltson ki a nem-zsidó világ részéről Izrael felé, amely az egyetlen menedék volt az "üldözött" zsidók számára. Ördögi kínzás után, Eichmannt közszemlére tették egy hangmentes üveg kalitkában a négy hónapos eljátszott bírósági tárgyalás alatt, amely végül halálra ítélte "a zsidó nép elleni bűnökért".) Több esetben napokig teljesen kikeltem magamból, eszemen kívül voltam és pont ahogy Rubin megjósolta, a végén megmondtam neki mindent amit akart tudni. Nincs emberi lény aki másképp tehetett volna. A kínzási procedúrák alatt a két FBI ügynök, akik mindig jelen voltak mint megfigyelők, néha kicsit elsápadtak és mikor Rubin vezénylete alatt a két fekete segéde felszúrt egy hosszú tompa rudat a végbelembe, hogy ordítottam és vergődtem mint egy megszúrt disznó, egyikük úgy nézett ki mintha hányingere lett volna, de soha nem emeltek kifogást. Azt hiszem pont ugyanígy volt a Második Világháború után, ahogy Német származású amerikai tisztek nyugodtan végig nézték, ahogy zsidó kínzók megdolgozták a fajtestvéreiket, akik a Német hadseregben voltak, és pont így nem láttak semmi helytelent, mikor néger katonák megerőszakoltak és bántalmaztak Német lányokat. Az, hogy annyira agymosták őket a zsidók hogy gyűlölik a saját fajtájukat vagy az, hogy egyszerűen annyira érzéktelen fattyak, hogy megtesznek bármit, amit parancsolnak nekik amíg fizetik őket? Rubin különösen fájdalmas szakértelme ellenére, most már egészen meg vagyok győződve, hogy a Szervezet vallatási módszerei sokkal hatékonyabbak, mint a Rendszeré. Mi tudományosak vagyunk ebben, amíg a Rendszer egyszerűen brutális. Habár Rubin megtörte az ellenállásomat és válaszokat kapott a kérdéseire, szerencsére nem kérdezett semmi olyasmit, amire nem számítottam.

36

Mikor végzett velem egy hónap-hosszú rémálom után, megmondtam neki a legtöbb általam ismert szervezet tag nevét, a rejtekhelyeik hollétét, és hogy ki vett részt különböző hadműveletekben a Rendszer ellen. Elmagyaráztam részletesen az FBI ellenes bombázás előkészületeit, és a szerepemet a Kongresszus ellenes aknavetős támadásban. És természetesen, elmondtam pontosan hogy az egységem többi tagja hogy kerülte el az elfogást. Mindezek az információk természetesen problémákat okoztak a Szervezetnek. De mivel körülbelül számíthattak arra, hogy mit fog a politikai rendőrség megtudni tőlem, semlegesíthették a lehetséges ártalmat előre. Nagyjából azt jelentette, hogy az érintett egységeknek gyorsan el kellett hagyjanak pár jó búvóhelyet és újakat kellett felállítsanak. De Rubin vallatási módszere csak direkt kérdésekre adott válaszok formájában szerzett információt. Nem kérdezett tőlem semmit a távközlési eszközeinkről és így nem tudott meg semmit ezekről. (Mint ahogy megtudtam később, a legálisaink az FBI-on belül a Szervezetet folyamatosan értesítették afelől, hogy pontosan milyen információkat eredményezett a vallatásom, így továbbra is megbíztunk a távközlési eszközeink biztonságában.) Szintén nem tudott meg semmit a Rendről vagy a filozófiánkról, vagy a hosszú távú céljainkról, nem szerzett meg semmi olyan információt, ami lehetővé tette volna a Rendszernek, hogy megértse a stratégiánkat. Ahogy volt, mindent amit Rubin kiszedett belőlem, az mind csak harcászati szintű, taktikai dolog volt. Azt hiszem ennek a Rendszer azon beképzelt gőgös feltételezése volt, hogy a Szervezet likvidálása csak pár hét kérdése. Minket nagy problémának tekintettek, de nem halálos veszélynek. Miután a vallatásom véget ért, még három hétig az FBI épületben tartottak, úgy néz ki azért, hogy kéznél legyek különböző szervezet tagok szembesítéséhez, akiket a belőlem kiszedett információk segítségével tartoztatnak le. De egyet sem tartoztattak le ezen idő alatt és idővel átettek egy különleges börtön építménybe a Belvoir Erőd katonai bázison, ahol majdnem 200 másik Szervezet tagot tartottak fogva, és körülbelül ugyanannyit a legálisaink közül. A kormány félt minket normális börtönökbe tenni, mert féltek, hogy a Szervezet kiszabadít, és mert szintén -ahogy én sejtem-, féltek hogy átadjuk elveinket a többi rabnak. Így az összes elfogott Szervezet tagot Belvoir Erődbe vittek az egész országból, és magánzárkákban tartottak. Épületekben, amelyeket szögesdrót, tankok, őrtornyok géppuskák, két század katonai rendőr védett, ami egy katonai bázis közepén volt. És itt töltöttem a következő 14 hónapot. Mi történt a bírósági eljárásom terveivel nem tudom. Sokan a magánzárkát különösen kemény bánásmódnak tartják, de áldás volt nekem. Olyan lehangolt és abnormális állapotban voltam, részben Rubin kínzása miatt, részben az azért való bűnösségi érzésem miatt, hogy megtört a kínzás és részben azért, mert le voltam csukva és nem vehettem részt a küzdelemben, - hogy szükségem volt némi időre hogy összeszedjem magamat. És természetesen jó volt, hogy nem kellett a feketék miatt aggódnom, akik igazi átok lettek volna egy normális börtönben. Senki, akit nem vettek alá annak a terrornak és szenvedésnek amit én átéltem, nem értheti meg a súlyos és kitartó hatását egy ilyen tapasztalatnak. A testem most már meggyógyult teljesen és szintén kigyógyultam abból a sajátos kombinációjából a depressziónak ((elkeseredésnek)) és ideges reszketésnek, amivel a kínzásom hagyott, de nem vagyok ugyanaz az ember aki voltam. Most már türelmetlenebb vagyok, komolyabb elméjű (akár komor is, - lehet) és elkötelezettebb mint valaha, hogy elvégezzük a feladatunkat. És elvesztettem minden félelmet a haláltól. Nem lettem vakmerőbb, inkább kevésbé az, de ezek után már semmi nem tarthat vissza. Sokkal keményebb lehetek saját magammal, mint ezelőtt és keményebb másokkal szemben, ha kell. Egyetlen nyavalygó ((nyafogó)) konzervatív sem jár jól, "felelősségteljes" vagy sem, aki a forradalmunk útjába kerül, mikor én a színtéren vagyok! Nem fogok több mentséget, kifogást meghallgatni ezektől az önszolgáló árulóktól ((kollaboránsoktól, megalkuvóktól)), egyszerűen csak nyúlok a pisztolyom után. Az egész idő alatt, mikor Belvoirba voltunk én és a többiek, egymás és a külvilággal való kommunikáció nélkül kellett volna legyünk (("incommunicado")) és olvasási anyagunk, újságok, vagy semmi más sem volt szabad legyen. De ennek ellenére hamarosan megtanultunk egymás közt értekezni korlátolt szinten és szóbeli információcsatornát létesítettünk, a külvilággal az őreinken át, akik nem voltak mind teljesen rossz emberek. A hírek, amiket hallani akartunk az persze a Rendszer és a Szervezet közti háborúról szóló hírek voltak. Különösen felvidított, mikor hírt kaptunk egy-egy sikeres akcióról a "Rendszer" ellen, -"atrocitásról", a sajtó szóbeszéde szerint - és lehangolódtunk, ha a nagyobb akciókról (tevékenységekről) jövő hírek közti időszak tovább húzódott pár napnál. Ahogy telt az idő az akciókról jövő hírek sokkal gyérebbek lettek és a sajtó elkezdte egyre nagyobb és nagyobb bizonyossággal megjövendölni a szervezet maradványainak hamarosan bekövetkező teljes likvidálását és az ország visszatérését a "normalitásba". Ez aggasztott, de az aggodalmunkat csitította az, hogy kevesebb és kevesebb új fogoly érkezett be hozzánk Belvoirba. Átlagban naponta egyet hoztak be, mikor először beérkeztem, de az a szám lecsökkent átlagban kevesebb mint hetente egyre múlt év augusztusára. És akkor jöttek a nagy Houstoni robbantások szeptember 11 és 12 én, 1992. Két földrengető napon át 14 nagyméretű robbantás volt, ami több mint 4,000 életet követelt, és Houston ipari és szállítási ((építményeit)) berendezkedését füstölgő romokban hagyta. Az akció akkor kezdődött, mikor egy teljesen megtöltött lőszerszállító-hajó, amely légi bombákat szállított Izraelbe felrobbant a zsúfolt Houstoni hajó kanálisban a hajnal előtti órákban szeptember 11-én. Az a hajó magával vitt négy másikat a fenékre, alaposan elzárva a hajózási kanálist, és felgyújtott egy óriási olajfinomító telepet a közelben. Egy órán belül nyolc másik nagy robbantás történt a hajozási kanális mentén, működőképtelenné téve az ország második legfoglaltabb hajókikötőjét, több mint négy hónapig. Öt későbbi robbantás lezárta a Houstoni repülőteret, szétrombolta a város fő elektromos-áram termelő erőművét, és szétrombolt két kulcspontban elhelyezett felüljárót és egy hidat, így járhatatlanná téve kettőt a legforgalmasabb, legfontosabb autópályák közül. Houston azonnal katasztrófaszíntér lett, és a szövetségi kormány katonák ezreit rendelte be - legalább annyira ezért, hogy a mérges és pánikba esett lakosságot irányítás alatt tartsa, csakúgy hogy a Szervezet ellen fellépjenek. A Houstoni akció nem nyert nekünk barátokat, de nem segített a kormány ügyén sem. Habár alaposan szétoszlatta a növekedő benyomást, hogy a forradalmunkat kioltották. És Houston után volt Wilmington, utána Providence, és akkor Racine. Az akciók ritkábbak voltak mint ezelőtt, de sokkal-sokkal nagyobbak voltak. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a forradalmunk egy új és döntőbb fázisba ment át. De erről inkább majd később beszélek. Tegnap éjjel volt a legfontosabb akció mindannyiunk számára, akik Belvoirba voltunk. Éjfél előtt, mint rendszerint két olivazöld busz húzott be a börtön ((létesítmény)) kapujához. Minden alkalommal hoznak vagy 60 katonai rendőrt az éjféli őrség váltásra és elviszik az esti ciklust. De ezúttal más volt.

37

Az első jelei annak, hogy mentési akció van folyamatban akkor jött, mikor felébredtem egy, az őrtornyok egyikéből tüzelő géppuska tüzének zajára. Gyorsan elhallgattatta egy direkt lövés a börtön területén levő négy tank egyikének 105 mm-es ágyúja. Ezután fel-felcsapó fegyvertűz volt, sok ordibálás és futó lábak zaja. Végül a cellám fa ajtaja be lett törve ütésének erejétől és szabad voltam. Én voltam egyike azoknak a szerencsés 150-nek, akik beszorítódtak a két katonai rendőr-buszba, ami kiment velünk. egy tucatnyi másik rászállt a négy elfogott tank külsejére, amelyek figyelmetlen személyzetei voltak a kiszabadítóink első célpontjai. A többi gyalog kellett jöjjön, átgázolva a sáron a nagy esőben, ami hála az égnek a Hadsereg helikoptereit a földön tartotta. Egészében 18 foglyot vesztettünk el, négy kiszabadító vesztette életét, és 61 foglyot újra elfogtak. De 442-en a sajtó szerint, amit a rádión halottunk, kijutott a teherkocsikhoz, amik a bázison kívül várakoztak, amíg a tankok feltartoztatták az üldözőinket. A végén már nem volt túl izgalmas, de elég az hozzá, hogy ma reggel négyre mindannyian sikeresen szétszóródtunk Washington térségében, a több tucat előre kiválasztott "biztonságos házhoz". Pár óra pihenés után, felvettem a rendes civil munkaruhát, pár hamisított személyazonossági kártyát, amelyeket gondosan és mesterien előkészítettek nekem, majd egy uzsonnás dobozzal és egy újsággal a kezemben, elindultam a reggeli munkába menők között a találkahelyre, amit beosztottak nekem. Két perc múlva egy kisteherautó egy nővel és egy férfival felhúzott mellém az utca szélre. Az ajtó kinyílt és én beszorítottam magam. És ahogy Bill elvezetett megint karjaimban tarthattam a szeretett Kateherinemet. 14. Fejezet Március 24, 1993. Ma a Szervezet bírósága elé kerültem az esküszegésért - ami a legsúlyosabb vád, amit a Rend egy tagja ellen emelhetnek. Ez egy megpróbáltató tapasztalat volt, de tudtam hogy jön és nagyon megkönnyebbültem, hogy mögöttem van, függetlenül az eredménytől. A börtön cellámban töltött hónapok alatt, kínzott a kérdés: Megszegtem-e az eskümet a Rendhez, azáltal, hogy nem öltem meg magam mielőtt elfogtak volna? Legalább százszor ismételtem át a fejemben az elfogatásom körülményeit és az utána történteket, megpróbálván meggyőzni magamat, hogy a viselkedésemben nem voltam hibás ((bűnös)), hogy nem az én hibám volt hogy élve elfogtak. Ma elmeséltem a történet egészét a Rend tagjaiból összeállított ítélkező testületnek. A behívás ma reggel jött rádión és azonnal tudtam hogy miért hívtak, habár meglepett a cím amire hívtak: egyik legújabb és legnagyobb irodaépületbe Washington központjában. Ahogy egy titkárnő bevezetett egy konferencia szobába, a az érzésem keveredett a hálával, hogy hagytak nekem három napot pihenni és gyógyulni a szabadulás után. Alig vettem fel a fogason várakozó csuklyás köntöst, ahogy nyolc másik csuhás és csuklyás alak jött be a szobába és hangtalanul helyet foglaltak egy nagy asztal körül. A nyolc közül az utolsó hátratolta a csuklyáját és felismertem Williams Őrnagy ismerős vonásait. Az eljárás gyors volt és a formalitás ((hivatalosság)) légkörében folyt. Kissé több mint egy óra kikérdezés után, utasítottak, hogy várjak egy kisebb oldalsó szobában. Majdnem három órát vártam. Mikor a többiek végre befejezték az ügyem letárgyalását és végre elérkeztek a döntéshez, visszahívtak a konferencia-szobába. Amíg én az asztal egyik végénél álltam, Williams Alezredes, aki az asztal másik végénél ült kijelentette a döntésüket. A szavai amennyire emlékezni tudok, a következők voltak: Earl Turner mint a Rend tagját felmértük a teljesítésedet két szempontból, és mindkettőben az elvárt szint alatt teljesítettél. "Először a viselkedésedben rögtön a rendőrségi rajtaütés előtt, amiben elfogtak és lezártak, súlyos bizonyítékát szolgáltattad a komolytalanság hihetetlen szintjének, és a racionális ((szolid)) ítélőképesség hiányának. Az óvatlanságod abban, hogy meglátogattad a lányt Georgetownban - egy tett, ami habár nem kimondottan tiltott, nem a neked kiosztott feladat körébe esett - direkt arra vezetett, hogy te és az egységed tagjai súlyos veszélybe kerültetek, és egy értékes helység veszett el a Szervezet számára." "Emiatt az ítélőképesség hiányáért, részedről, a Rendben való próbaidőd időtartalma hat hónappal hosszabbodik. Hovatovább az idő, amit rabként töltöttél nem számít a próbaidődbe bele. Így nem lesz megengedve számodra, hogy részt vegyél az egyesülési szertartásban jövő év márciusa előtt, a legkorábban." "De úgy találjuk, hogy a viselkedésed a rendőrségi rajtaütés előtt nem megszegése az Esküdnek." Egy hallhatatlan megkönnyebbült lélegzetet vettem, ahogy az utolsó kijelentést hallottam. De akkor Williams folytatta, a hangjában egy hidegebb tónussal: "A tény hogy élve elfogott a politikai rendőrség és életben maradtál csaknem egy egész hónap vallatáson át, az sokkal komolyabb ügy." "Azáltal hogy megesküdtél, rászentelted az életed a Rend szolgálatára. Alávetted, hogy a Rendhez való kötelességeidet minden más dolog elé helyezed, még az életed megtartása elé is, minden időkben. Ezt a kötelességet elfogadtad szabad akaratodból és annak tudatában, hogy a küzdelmünk tartalma alatt, lehetséges volt, hogy fel kell add az életed hogy az esküdnek eleget tegyél." "És különös figyelmeztetést kaptál az ellen, hogy élve a politikai rendőrség kezére essél és megadatott neked az eszköz, hogy elkerülhesd azt. De ennek ellenére a kezük közé estél és életben maradtál. Az információk, amiket kiszedtek belőled súlyosan hátráltatták a Szervezet munkáját ebben a térségben, és sokat a bajtársaid közül súlyos veszélybe sodort." "Megértjük, persze, hogy nem hoztál tudatos döntést arról, hogy megszeged az Esküdet. Részletesen megvizsgáltuk az elfogatásod körülményeit és ismerjük a politikai rendőrség vallatási módszereit is, amit az embereink ellen használnak. Ha csak katona lennél a világ bármely másik hadseregében, nem hibáztathatna senki." "De a Rend nem olyan mint "bármely más hadsereg". Kisajátítottuk magunknak a jogot, hogy döntsük az egész fajunk sorsa fölött és kisajátítottuk magunknak az egész fajunk és minden egyéne fölött az élet és halál jógát, továbbá idővel, hogy uralkodjunk az egész világ fölött elveink szerint. Ha érdemesek akarunk lenni ezen jogokra, akkor el kell fogadjuk azokat a felelősségeket, amelyek vele járnak." "Minden nap döntéseket hozunk és akciókat ((tetteket)) hajtunk végre, amelyek a fehér egyének halálát eredményezik és ezek közül sokan semmi olyan bűnben nem bűnösek, amit büntethetőnek tartanánk. Hajlandóak vagyunk kioltani ezen különösebb bűnök szempontjából ártatlan egyének életét, mert sokkal nagyobb ártalom éri népünket, ha nem cselekszünk. A mércénk a fajunk végső és legfelsőbbrendűbb szükségletei, érdeke. Nem alkalmazhatunk kisebb rendű mércét önmagunkkal szemben sem."

38

"Ha valakiknek, akkor nekünk szigorúbbaknak kell legyünk önmagunkkal, mint másokkal. Saját magunk számára sokkal szigorúbb viselkedési színvonalat kell fent tartsunk, mint a nyilvánossággal szemben vagy akár a szervezet közönséges tagjaitól várunk el. Különösen soha nem szabad elfogadjuk azt az elvet, ami a korunk betegségéből született, ami jó mentség lenne arra, hogy nem hajtjuk végre a kötelességünket." ((a cselekedetnek)) "Számunkra nem lehetnek mentségek. Vagy elvégezzük a kötelességünket, vagy nem. Ha nem végezzük el, akkor nincs szükségünk mentségekre, egyszerűen elfogadjuk a felelősséget a bukásért. És ha ez büntetéssel jár, akkor elfogadjuk ezt is. Az Esküszegésért a büntetés a halál." A szobában teljes csend volt, de zúgást hallottam a fülemben és a padló mintha ringott volna a lábam alatt. Sokkolt csendben álltam, amíg Williams elkezdett beszélni újból, ezúttal valamivel puhább hangnemben: "Ezen bírósági testület feladata tiszta előttünk, Earl Turner. A te esetedben olyan módon kell eljárjunk, hogy a Rend bármely tagja, aki bármikor a jövőben, a rendőrségi rajtaütés alatti, magadéhoz hasonló körülmények között találja magát, vegye tudomásul, hogy a halál elkerülhetetlen, ha nem tudja elkerülni az elfogást - vagy becsületes ((erényes - honorable)) halál a saját keze által, vagy a büntető halál később, a bajtársai kezei által. Nem szabad hogy legyen akármilyen kísértés számára, hogy elkerülje a kötelessége teljesítését, annak reményében hogy egy "jó mentség" később megmenti az életét." "Egyesek itt közülünk úgy vélték, hogy ez a szempont - szolid példa mutatása mások számára - az egyetlen szempont kéne legyen ami eldönti a sorsodat. De mások közülünk úgy gondolták, hogy mert még nem érted el a teljes tagságot ebben a Rendben a kérdésben levő idő alatt, mert még nem érted el az Egyesülést - a viselkedésedet más mérce szerint kell megítéljük, mint valakiét, aki bevégezte a próbaidejét és elérte az Egységet a Rendben." "A döntésünk nem volt könnyű, de eleget kell tégy ennek. Először sikeresen be kell végezd a meghosszabbított próbaidődet. Ezután, valamikor ezen időtartalom vége után, meg lesz engedve számodra az Egyesülés, - de csak egy feltétellel - valami amit soha nem engedélyeztünk ezelőtt. A feltétel az, hogy véghezvigyél egy olyan küldetést, amely sikeres végbevitele több mint valószínű, hogy az életedbe kerül." "Sajnos, mi túl sokszor kell annak a fájdalmas feladatával szembe nézzünk, hogy ilyen "öngyilkos küldetéseket" osszunk ki a tagjainknak, mikor nincs más mód arra, hogy elérjünk egy szükséges célt. A te esetedben egy ilyen küldetés két célt fog szolgálni." "Ha sikeresen végrehajtod, a végrehajtás tette teljesen eltávolítja a feltételt az Egyesülésedről. Ekkor, habár meghalsz, tovább fogsz élni bennünk és utódainkban, amíg a Rend kitart, pont úgy, mint a Rend bármely más tagja aki eléri az Egyesülést és utána elveszti az életét. Továbbá ha valamilyen módon túléled a küldetést, akkor felveheted a helyedet közöttünk bármilyen szégyenfolt nélkül. Értesz-e mindent amit most itt elmondtam?" Bólintottam és válaszoltam: "Igen, értem, és elfogadom a döntéseteket teljesen és bármilyen fenntartás nélkül. Igazságos és helyes. Soha nem számítottam arra, hogy túlélem a küzdelmet amelyben vagyunk és hálás vagyok, hogy meg lesz engedve számomra hogy továbbra is hozzájárulhassak. Szintén hálás vagyok, hogy az Egyesülés lehetősége megmarad előttem." Március 25. Ma átjött Henry. Ő, Bill és én hosszasan beszélgettünk. Henry a Nyugati part felé megy holnap, és akart segíteni Billnek hogy megértesse velem az utolsó év fejleményeit, mielőtt távozik. Állítólag újoncok képzésében fog részt venni és a Szervezet egyes más belső feladatait fogja végezni a Los Angelesi térségben, ahol mi különösen erősek vagyunk. Mikor találkoztunk mutatta nekem a Jelet és így megtudhattam, hogy őt is tagjai közé fogadta a Rend. Lényegében, amit megtudtam ma az az volt, amire már következtettem a cellámban: a Szervezet átváltotta a fő támadási vonalát a taktikai ((harcászati szintű, működési szintű)), személyes célpontokról a stratégiai, gazdasági célpontokra. Már nem próbáljuk szétrombolni a Rendszert direkt módon, de arra koncentrálunk, hogy aláássuk az általános lakosság támogatását a Rendszer iránt. Már hosszú ideje úgy éreztem, hogy ez a változtatás szükséges. Úgy néz ki két dolog kényszerítette a Forradalmi Parancsnokságot ugyanerre a következtetésre: az a tény, hogy nem toborzunk elég új tagot, hogy pótoljuk a veszteségeinket az emberveszteséges háborúban a Rendszer ellen és a tény, hogy sem a Rendszer elleni ütéseink vagy a Rendszer egyre elnyomóbb jellegű válaszai ezekre az ütésekre nem hatott igazán döntő módon a nyilvánosságra, illetve hozzáállására a Rendszerhez. Az változtatás kötelező jellegű volt. Egyszerűen nem tudtuk volna fent tartani a működéseink szintjét a Rendszer ellen, ahogy a veszteségeink egyre nőttek, még akkor sem, ha így akartuk volna folytatni. Henry kiszámította hogy a múlt nyáron az első vonali harcosaink az egész országban - azok akik készek és képesek voltak kést, lőfegyvert, és bombát használni a Rendszer ellen lecsökkent a valaha legalacsonyabb valamikori létszámra, körülbelül 400 személyre. A frontvonalban álló harcosaink a Szervezet tagságának csak kb. egynegyedét teszik ki és ők szenvedték el a veszteségek túlnyomó részét. Így a Szervezet arra kényszerült, hogy csökkentse a háború intenzitását, szintjét, ideiglenesen, amíg még maradt, eléggé erős mag arra, hogy belekezdjünk egy másik stratégiai irányvonalba. A Rendszer elleni egész stratégiánk kudarcot vallott. Kudarcot vallott mert a fehér amerikaiak túlnyomó többsége nem válaszolt a helyzetre úgy ahogy azt reméltük volna. Vagyis, számítottunk egy pozitív, utánzó válaszra a "tettek általi propagandára" amit kifejtettünk, de ez nem valósult meg. Reméltük, hogy ha példát mutatunk abban, hogy ellenállunk a Rendszer zsarnokságának, mások is ellenállnak. Reméltük, hogy ha drámai csapásokat mérünk a Rendszer vezető egyéniségeire és a Rendszer fontos építményeire, buzdítani fogunk amerikaiakat mindenütt arra, hogy hasonló tetteket vigyenek végbe. De, a túlnyomó többségben, a nyavalyások ((fattyak, köcsögök - bastards)) csak ültek a seggükön. Persze, egy tucat zsinagógát felégettek és megnövekedett a politikai motivációjú vérengzés szintje, de ez általában tévirányban volt és egyáltalán nem hatékony. Szervezés nélkül az ilyen tevékenységeknek nincs sok értéke, hacsak nem nagyon általános és fent lehet tartani hosszú időn át. A Rendszer válasza a Szervezetre zavart sok embert és sok mormogást és elégedetlenkedést váltott ki, de ez közel sem volt elég ahhoz hogy lázadást váltson ki. A zsarnokság, mint kiderült, egyszerűen nem annyira népszerűtlen az amerikai nép számára. Ami igazán értékes és drága az átlagos amerikainak, az nem a szabadsága, a becsülete ((erénye - honor)) vagy a faja jövője, csak a fizetése. Reklamált és mormogott mikor a rendszer elkezdte átbuszoztatni a gyerekeit a város más részeibe fekete iskolákba 20 évvel ezelőtt, de megengedték, hogy megtartsa a kocsiját és az üvegszálas modern motorcsónakját, így nem harcolt.

39

Reklamált, mikor elszedték a fegyvereit és az önvédelmi képességét öt éve, de még mindig ott volt a színestévéje és a kerti barbecue grillje, így nem harcolt. És ma reklamál, mikor a feketék megerőszakolják az asszonyait és lányait, bárhol és bármikor amikor csak nekik tetszik, és a Rendszer rákényszeríti hogy igazolványt mutasson fel mikor ételt vásárol, de még mindig teli hassal megy ágyba majdnem minden este, így nem harcol. Nincs egy gondolat sem a fejében, amit nem a tévéje tett oda. Elkeseredetten "beillő" akar lenni és hogy pontosan azt tegye és gondolja, amit gondol hogy elvárnak tőle. Röviden, pontosan azzá lett, amit a Rendszer akart csinálni belőle az utolsó 50 évben: tömegember, tagja a nagy, agymosott proletariátusnak, csorda állat, igaz demokrata. Sajnos ez az átlagos fehér amerikaink. Azt kívánhatjuk, hogy bár ne lenne így, de sajnos így van. Az egyszerű borzalmas igazság az az, hogy megpróbáltunk felidézni egy hősies, idealisztikus szellemiséget, ami egyszerűen már nem létezik. Kimosatott a lakosságunk 99 százalékából a zsidó materialista propaganda által, amibe bele lettek merítve ténylegesen egész életükön át. Ami az utolsó egy százalékot illeti, vannak különböző okok amiért nem segítenek nekünk. Egyesek persze, túl különcök hogy a Szervezet keretein belül működjenek vagy bármely más szervezett csoport tagjaiként, csak a "saját dolgukat" tudják csinálni, mint egyesek - ténylegesen - teszik is. A többi vagy másként gondolkozik vagy egyszerűen nem tudott kapcsolatba lépni velünk mióta föld alá kényszerültünk. Idővel be tudnánk toborozni ezek nagy többségét, de már nincs meg az időnk rá. Amit a Szervezet elkezdett csinálni vagy hat hónapja az az, hogy elkezdte a valóságnak megfelelő módon kezelni az amerikai lakosságot, vagyis úgy mint egy csordaállatot. Mivel már nem képesek válaszolni egy idealisztikus vagy erkölcsi hívásra, elkezdtünk hívni őket azokon a dolgokon át, amit megértenek: a félelmen és éhségen át. Levesszük az ételt az asztalukról és kiürítjük a hűtőjüket. Elraboljuk a Rendszertől a legfőbb irányítási tényezőjét fölöttük. És mikor elkezdenek éhezni, intézkedünk, hogy jobban féljenek tőlünk mint a Rendszertől. Pontosan úgy bánunk velük ahogy megérdemlik. Nem tudom miért tartottuk vissza magunkat ettől a megközelítéstől olyan hosszú időn át. Megvolt nekünk az Afrikai, Ázsiai, és Latin amerikai gerillaháborúk évtizedeinek példája hogy tanítson. Mindegyik esetben a Gerillák azáltal nyertek, hogy a népet arra késztették hogy féljenek tőlük, nem hogy szeressék őket. Azáltal hogy halálra kínoztak falu vezetőket, akik ellenük ágált, és azáltal, hogy brutálisan lemészároltak egész falu lakosságokat, amelyek megtagadták hogy enniük adjanak, olyan terrort keltettek a környező falvakban, hogy mindenki félt megtagadni tőlük amit kértek. Mi amerikaiak láttuk mindezt, de nem alkalmaztuk a tanulságokat önmagunkra. Mi - helyesen - úgy néztük mindazokat a nemfehéreket mint állatokat és nem lepett meg, hogy úgy viselkedtek ahogy viselkedtek. De mi úgy tekintettünk magunkat - helytelenül mint valami jobbat. Volt egy idő, mikor mi jobbak voltunk és harcolunk hogy biztosítsuk hogy mégegyszer lesz olyan idő, de a jelen időkben mi egyszerűen egy állatcsorda vagyunk, amelyeket a legalapvetőbb ösztöneinken át manipulál egy rakás találékony idegen. Oda süllyedtünk, hogy már nem gyűlöljük a nekünk ártókat, nem gyűlöljük őket és nem próbálunk meg harcolni ellenük, egyszerűen félünk tőlük és megpróbálunk a kedvükben járni. Hát legyen, borzalmasan szenvedni fogunk azért, mert megengedtük hogy a zsidó tevékenység áldozataivá legyünk. Befejeztük az erőforrásaink kisméretű terror támadások általi pazarlását, és váltottunk nagyméretű támadásokra gondosan kiválasztott gazdasági célpontok ellen: erőművek, üzemenyagtároló telepek, szállítási és közlekedési építmények és felszerelés, étel források, és kulcsjelentőségű ipari létesítmények ellen. Nem várjuk el, hogy azonnal szétzúzzuk a már nyikorgó amerikai gazdasági struktúrát, de elvárjuk hogy okozzunk számos helybéli és ideiglenes leállásokat, amelynek idővel összegzett hatása lesz az egész lakosságra. Máris a lakosság jókora része kényszerült rájönni, hogy nem lesz megengedve neki hogy hátradőljön és nézze a háborút a tévén, biztonságban és kényelemben. Houstonban, például sok százezren több mint két hétig áram nélkül voltak múlt szeptemberben. Az étel a hűtőikben és fagyasztóikban gyorsan megromlott, pont úgy mint a romlandó dolgok az élelmiszer üzletekben. Két nagy éhség zendülés volt éhes Houstoniak által, mielőtt a hadsereg elég segélyállomást tudott felállítani, hogy mindenkit elásson. Egyik esetben szövetségi katonák 26 személyt kellett agyonlőjenek egy tömegben, amely meg próbált megrohamozni egy kormány ételraktárat és akkor a Szervezet elindított egy másik zendülést azzal a szétterjesztett hírrel, hogy a sürgősségi csomagok amiket a kormány osztogatott meg voltak fertőzve botulizmus által ((vagyis romlott volt és veszélyes)). Houston még mindig nincs normális állapotban, a város nagy része elég sokáig össze volt és van zavarodva, összesen naponta hatórás áramszüneteknek van alávetve. Wilmingtonban a félváros elvesztette a munkahelyét és közsegélyre szorítódott, mikor felrobbantottunk két nagy DuPont vegyszer és műanyag gyárat. És kikapcsoltuk a villanyokat fél észak-kelet Amerikában, mikor kiiktattuk azt a nagy erőművet Providence mellett. Az elektromos-alkatrész gyár amelyet megütöttünk Racine-ben nem volt nagyon nagy, de az egyetlen gyártója volt bizonyos kulcsfontosságú alkatrészeknek, amelyre más gyártók voltak utalva országszerte. Azáltal hogy porig égettük azt a gyárat, idővel kényszerítettünk húsz másikat hogy csődbe menjen. Mindennek a hatásai nem döntőek, de ha fent tudjuk tartani, azok lesznek. A lakossági reakció már meggyőzött erről. A reakció, egészét, persze nem lehet barátságosnak hívni felénk. Houstonban egy tömeg elszedett a rendőrségtől két foglyot gyanúsítottakat, akiket vallatásra vittek be az egyik robbantással kapcsolatban - és brutálisan agyonverték őket. Szerencsére nem a mi embereink voltak - csak két szerencsétlen ártalmatlan egyén, akik a rossz helyen voltak a rossz időben. És a Konzervatívok persze megduplázták a kotkodácsolásukat és kukorékolásukat, hogy elrontunk minden esélyt arra, hogy javuljanak a körülmények azáltal, hogy "provokáljuk" a kormányt a vérengzésünkkel. Amit a konzervatívak értenek a "javulás" alatt, az a gazdaság stabilizálása és még egy adag engedmény a feketéknek, hogy mindenki vissza tudjon térni a fogyasztáshoz a többfajisági "kényelembe". De mi megtanultuk már rég, hogy ne számoljuk az ellenségeinket, csak a barátainkat. És az utóbbiak száma, most már növekszik. Henry utalt rá, hogy a múlt nyár óta majdnem megduplázódott a létszámunk. Úgy néz ki az új stratégiánk levert egy csomó tétlenül nézelődőt a semleges "kerítésről" - egyeseket a mi oldalunkra, másokat az ellenség oldalára. Fogékony egyének kezdik megérteni,

40

hogy nem fogják tudni kiheverni otthon ezt a háborút. Belekényszerítjűk őket az első vonalakba, ahol muszáj lesz nekik oldalt választani és részt venni ebben a forradalomban, akár szeretnék, akár nem. 15. Fejezet Március 28, 1993. Végre megint minden közepén vagyok. A hétvégén Katherine válaszolt sok kérdésemre és tudatta velem a részleteket, főleg a helybéli fejleményekről, amelyeket nem kaptam meg Henrytől pénteken. Amíg én le voltam csukva a munka a távközlési felszerelésünkön tovább kellett folyjon, természetesen és most van két erre jól szakosodott egyén a környéken akik intézik ezt a feladatot. De még maradt elég műszaki munka számomra is. Bill nagyszerű vasesztergályos és fegyvermester, de nem tudja elintézni a muníciós feladatokat, amelyekhez kémiai vagy elektronikai szakértelem kell. Hosszú listát adott nekem különleges felszerelésekről, amelyeket az egységünktől megrendeltek amíg én le voltam csukva, de amelyek elkészítését félre kellett tegye. Átnéztük a listát gondosan tegnap éjjel és eldöntöttük mely felszerelések a legfontosabbak a Szervezet jelenlegi igényei számára. Ezután én összeírtam a saját listámat arról, hogy milyen felszerelések és alapanyagok fognak kelleni nekem, hogy elkezdhessem a munkát. A legfontosabb dolgok Bill listáján rádió irányítású indítószerkezetek, és időzített robbantás és gyulladás indítók. A Szervezet összetákolt szerelékeket használt ezen a téren és túl sok esetben nem a helyes időben robbantak dolgok vagy egyáltalán nem is robbantak. Ami kell nekünk, az időzített indítószerkezet, amely egy perctől egy napig vagy többig állítható, és ami 100 százalékig megbízható és biztos. A felszerelések egy másik kategóriája amire szükség van, az álcázott bombák és gyújtófelszerelések. Mostanában majdnem lehetetlen bejutni bármely kormányépületbe vagy sajtó épületbe és egyre inkább ipari vagy termelési létesítménybe is anélkül, hogy át kelljen menni egy fémdetektoros biztonsági-ajtón és minden csomag és levél rendszeresen át van röntgenezve. Ehhez kell fog valamennyi leleményesség és feltalálóképesség, de már van pár ötletem. És akkor ott van Bill saját ötlete, amelyen kell neki némi műszaki segítség: pénzhamisítás! A Szervezet már sikeresen nyomtat pénzt eléggé nagy mennyiségben a Nyugati parton, Bill mondta és azt akarják, hogy ő is csinálja ugyanazt itt. Most már kezdem érteni, hogy miért javult akkorát a Szervezet gazdasági állapota az utolsó évben! Valóban mióta átváltottunk nagyméretű akciókra elkezdtünk egy másik gazdasági forrást is megcsapolni - többnyire gazdag alakok formájában, akik "biztosítást" akartak venni az üzemeiknek, - de még mindig hasznos az ha pénzt is nyomtatunk. Akárki is a zseni aki a Nyugati működésünket vezeti, nagyon részletes utasítást állított össze, arról hogy hogy kell csinálni, Bill mutatta nekem. A tagunk lehet a Titkosszolgálatnak dolgozott vagy a Bevésés és Nyomtatás Irodának. (Jegyzet az olvasónak: a "Bevésés és Nyomtatás Iroda" a szövetségi ügynökség volt, amely a papír pénz előállításával foglalkozott az Egyesült Államokban és a "Secret Service" vagy "Titkosszolgálat" rendőrségi ügynökség volt amely többek között a pénzhamisítással is foglalkozott fő feladatköre részeként. Mint tudjuk a pénzhamisítást a Szervezet később nem csak arra használta, hogy a saját egységeit ellássa pénzzel, de arra is, hogy megtörje az általános gazdaságot. A Nagy Forradalom utolsó éveiben, a Szervezet olyan nagymértékű papír pénzt dobott a piacra, hogy a kormány elkeseredettségben arra kényszerült hogy betiltson minden papírpénzt, így minden vásárlás vagy csekkekkel vagy érmékkel kellett történjen. Ez súlyosan befolyásolta a lakossági hangulatot és hozzájárult a Forradalom győzelméhez.) Bill már befejezte majdnem minden előkészítését. Igazán precíz műhelye van a pontos nyomtatásra. Csak az ultraibolya fény alatt világító problémával kell neki segítség. Az utasítások leírják számára milyen kémiai adalékokat tegyen a tintához, de azt nem hogy hol szerezze be őket. És nem tudja azt sem, hogy hogy kell készíteni ultraibolya ellenőrző egységet arra, hogy ellenőrizze a kész terméket. De ez megoldható, nem jelenthet problémát. Az új élő és dolgozó berendezkedésünk radikálisan más attól, ami ezelőtt volt. Ahelyett hogy lopakodjunk "föld alatt", kint vagyunk a nyílt terepen. A nyomtató műhely ablakán neon cégértábla van, és benne van a telefonkönyv üzemeket és szolgáltatásokat soroló részlegében. Napközben a műhely nyitva van, Carollal a pult mögött, de Bill eléggé magasra tartja az árakat hogy éppen csak annyi munka jöjjön be, hogy fenntartsuk a látszatot. Az igazi munkája zárás után folyik, rendszerint a pincében, ahol a fegyverraktár és műhely is van. Négyen a műhely fölött lakunk, mint a régi helyiségben, de nem kell elsötétítsük az ablakokat. És Bill kisteherautója mindig az utcán van parkolva kint a műhely előtt. A világ szeme előtt csak két fiatal házaspár vagyunk, együtt, egy nyomtató üzletben. A kulcs persze az ál-identitások elintézése volt, olyan módon, hogy megfeleljen a Rendszer ellenőrzésének, de a Szervezet csodálatra méltó megoldást fejlesztett ki ebből a szempontból. Van társadalombiztosítási kártyánk mindannyiunknak és kettőnknek van autóvezetői jogosítványa is. A TB kártyák és a jogosítványok igaziak (hallottam egyes kellemetlen történeteket arról, hogy a Szervezet hogy szerezte meg őket), így nyithatunk bankszámlákat, fizethetünk adót és minden más dolgot megtehetünk, amit mindenki más. Csak emlékeznem kell, hogy a nevem - ugh! - "David J. Grunstein". Igazán bizgetnek a társaim emiatt. Szerencsére a kép a jogosítványon elég felismerhetetlen, hogy úgy nézzen ki mint én - amíg festve tartom a hajam. A Szervezetnek nem volt más választása afelől, hogy mindannyiunknak akik föld alatt vagyunk új identitást állítson fel. Egy egyén dokumentációs háttérrel rendelkező személyazonosság nélkül egyszerűen nem tud már működni ebben a társadalomban. Nem lehet ételt venni vagy akár buszozni sem anélkül, hogy valaki jogosítványt mutasson fel vagy olyan új személyazonossági kártyát, amit a kormány ad ki. Még mindig lehetséges elcsúszni egy hamisítottal a legtöbb esetben, de a számítógépes rendszer be lesz fejezve pár hónapon belül és akkor minden hamisított kártyát automatikusan lelepleznek. Így a Szervezet úgy döntött hogy csinálja alaposan és mindannyiunknak egy-egy "igazi" személy azonosságot adjon, annak ellenére, hogy ez lassú és nehéz feladat. Pár különleges egység intézi a feladatot hidegvérű könyörtelenséggel, de az igény új személyazonosságokra még mindig sokkal nagyobb az ellátásnál.

41

Szintén úgy néz ki, hogy a Rendszer is még könyörtelenebb lett a kampányában ellenünk. Egy adag emberünk, lehet ötven az egész ország szerte - meggyilkoltatott hivatásos orvgyilkosok által az utolsó négy hónapban. Nehéz megmondani pontosan mennyi lehet a veszteség, mert egyesek akiket sejtünk hogy megöltek, egyszerűen eltűntek, és a testüket sem kaptuk meg. Mikor az embereink elkezdtek eltűnni vagy egy folyóban találták meg őket hátrakötött kezekkel és hat vagy hét golyóval a fejükben, széleskörű feltételezés volt a Szervezet közönséges tagjai között hogy ezek a gyilkosságok belső fegyelmi akciók voltak a Szervezet maga részéről. És valóban, a múlt ősszel volt egy időszak mikor több tagot vesztettünk el fegyelmi kivégzések miatt, mint bármilyen más okból kifolyólag. Az olyan időszak volt, mikor a hangulat nagyon lehangolt volt, és szélsőséges módszerekre volt szükség, hogy meggyőzzük a megingókat hogy kitartóak maradjanak a Szervezethez való kötelességeikben. De azonnal nyilvánvaló lett a Forradalmi Parancsnokság részére - és hamarosan nyilvánvalóvá vált mindenki más számára is hogy új elem jött be a képbe. A szövetségi rendőrségi ügynökségek egyikén belüli összeköttetéseinken át megtudtuk, hogy az embereinket két csoport gyilkolja le: egy különleges Izraeli orgyilkos osztag, és a Maffia orgyilkosokainak egy gyűjteménye az Izraeli kormány szerződésében. Mindkét csoport esetében, az amerikai rendőrségeknek egy "kezeket le" parancsot adott az FBI. (Jegyzet az olvasónak: a "Maffia" hivatásos bűnöző szövetség volt, amely tagságát nagyjából olaszok és szicíliaiak tették ki, de rendszerint a vezetőik zsidók voltak és amely "virágzott" az Egyesült Államokban a Nagy Forradalmat megelőző nyolc évtized alatt. Volt néhány félig-meddig kormányzati próbálkozás, hogy kipucolja a Maffiát ezalatt az idő alatt, de a korlátok nélküli kapitalizmust ideális terepet nyújtott a nagymértékű, szervezett bűnözésnek és a vele járó politikai korrupciónak. A Maffia életben maradt, amíg az összes tagja - több mint 8,000 személy összegyűjtetett és kivégeztetett egyetlen nagyméretű hadműveletben, amit a Szervezet ellenük indított a felpucolási periódusban a Forradalom után.) Az összes áldozatuk eddig a legálisaink közül került ki. Úgy néz ki valaki az FBI-ban kiadja azon egyének nevét akikről még nincs bizonyíték, de már sejtik hogy Szervezeti tagok, valakinek az Izraeli követségen és onnan tovább intézkednek, Mi visszaütöttünk párszor - New Orleansban, például. Miután két "Legálisunk", egyik egy kiemelkedő ügyvéd ott, legyilkoltatott Maffia módra, tölteteket helyeztünk egy nightklubba, amely a helyi Maffia szórakozóhelye volt. Mikor a bombák felrobbantak és a helyiség felgyulladt egy születésnapi ünnepség alatt, amit az egyik "alfőnöküknek" tartottak, a menekülő bent lévőket könyörtelen géppuskatűz sorozatok fogadták minden oldalról odakint, a mi embereink jóvoltából, akik az egyetlen két kijárat körüli tetőkön helyezkedtek el. Több mint 400 személy vesztette életét ott azon az éjjelen, beleértve körülbelül 60 személyt is aki a Maffiához tartozott. De ez az új veszély még mindig nagyon a fejünk fölött lóg és súlyosan megrongálta a morálját azon tagjainknak és partizánjainknak, akik ki vannak téve ennek. Vagyis azoknak. akik azáltal hogy megtartják a társadalmi állásukat ((status állapotukat, helyzetüket)) mint közönséges törvény-tisztelő állampolgárok és a saját identitásuk alatt élnek, nem élvezik azt az ismeretlenséget amit mi a föld alatt levők. Egyértelmű, hogy hamarosan fel kell lépjünk a fenyegetés forrása ellen. Április 2. Alapanyag probléma megoldva - legalábbis ideiglenesen. Szükségessé tett még egy olyan fegyveres rablási hadműveletet, mint amilyeneket én annyira nem kedvelek. Nem voltam olyan izgatott ezúttal, mint mikor Henry és én végbevittük az elsőnket - az már ezer évnek tűnik - de még mindig nem szerettem. Bill és én felbontottuk a szükséges tárgyakat három kategóriába, a forrásuk szerint. Vagy két harmada a kémiai alapanyagoknak amire szükségünk volt nem voltak a nyilvános piacon kaphatóak és egy kémiai ellátó-raktárból kell megszereznünk őket. Ezután kellett nekem vagy 200 karóra időzítő szerkezeteknek, és túl sokba kerültek volna nekünk ha egyszerűen megvettük volna őket. És végül volt egy rakás elektromos és elektronikai alkarész, egyes nyilvánosan kapható általános felszerelés, pár nyíltan megvásárolható kémiai anyag, mind amiket probléma nélkül megvehettünk a rendelkezésünkre álló pénzből. Egész keddet és szerdát ezen nyíltan megvehető dolgok beszerzésével töltöttem. A kémiai probléma is megoldódott szerdán. Az aggasztó volt, mert labori és ipari kémiai anyagok ellátóinak jelenteni és igazoltatni kellett minden új vásárlót a politikai rendőrséggel, pont mint a robbanószer ellátóknak. Én inkább elkerülném az afféle ellenőrzést. De egyeztettem a WTP-vel és azt találtam ki, hogy az egyik "legálisunknak" Silver Springben van egy kis elektro-lemezelő műhelye és ő meg tudja rendelni azt, amire szükségem volt a rendszeres ellátójától. Felveszem az anyagot tőle jövő hétfőn. De az órák! Tudtam pontosan hogy milyenek kellenek nekem, és mind egyformákat akartam hogy az időzítőket rendszeresíteni tudjam, egyaránt azért, hogy könnyebben és gyorsabban lehessen előállítani őket ugyanazon alapanyagból és azért is, hogy a működésük pontosan ismerhető legyen. Így Katherine és én kiraboltunk egy raktárt északkelet-Washingtonban tegnap, és szereztünk vagy 300 darabot. Két nap telefonálgatásba tellett csak, hogy megtaláljam azokat az órákat amelyeket kerestem. Le kellett küldjék őket egy Washingtoni raktárba Philadelphiából. Azt mondtam a Washingtoni embernek, hogy sürgősen kellenek és kiküldök valakit azonnal egy 12,000 dolláros csekkel hogy felvegye őket. Azt mondta, hogy várni fognak ránk az épület elején levő irodában, és vártak is. Azt akartam hogy Bill jöjjön velem, de ő le volt kötve munkával a műhelyben egész héten. És Katherine igazán velem akart jönni. A lányban van egy vad hajlam, amit azok akik nem ismerik jól, sosem sejtenének. Először Katherine egyik álca munkája, hogy megvédje az ál-identitásomat és az övét. Identitás alatt majdnem el is felejtettem ki az az Earl Turner, vagy a valóságban hogy is néz ki! És akkor fel kellett szereljünk egy járművet. Az csak egy percbe telt, és a rendszeres eljárást követtük: leparkoltuk a kisteherautót egy nagy bevásárlóközpont parkolójába, átsétáltunk a parkoló másik oldalára ((ami rendszerint az üzletközpont túloldalán van)), találtunk egy alkalmas általam ismert működésű zárral és indítókészülékkel rendelkező kocsit, Katherine és én mindketten fedeztük a testünkkel, ahogy kinyitottam egy arra alkalmas szerszámmal és beszálltunk. Elvágtam a riasztókészülék drótját gyorsan. És aztán egy kis csavarvágóval elvágtam a megerősített drótját az indítókészüléknek a párkány alatt. Akkor csak egy percbe telt, hogy megtaláljam a helyes drótokat és összekössem őket pár elektromos drót összekötővel. Néhány utcával arrébb ráerősítettem a rendszámtáblára pár gumi számokkal készített valódinak kinéző ál-rendszámtáblát. Reméltem hogy vérengzés nem lesz a raktárnál, de a reményeim nem váltak valóra. Jelentkeztünk a menedzsernél és kértük a csomagunkat. Kérte a csekket. "Nálam van" mondtam, "és odaadom ahogy megnéztem hogy az órák azok-e amelyeket rendeltem".

42

A tervem az volt, hogy egyszerűen elveszem az órákat és kisétálok, otthagyva a menedzsert hogy ordibáljon a csekkéért. De mikor az ember visszajött a csomagunkkal két vaskos raktári munkás jött vele és egyikük köztünk és az ajtó közt foglalt állást. Nem kockáztattak. Kinyitottam a csomagot, megvizsgáltam a tartalmát és elővettem a pisztolyom. Katherine szintén elővette az övét, intett az őrnek, hogy menjen el az ajtótól. De akkor az ajtó nem akart nyílni mikor próbálta! Ráfordította pisztolyát a munkásra és az gyorsan megmagyarázta: "Meg kell nyomják a gombot hogy kinyíljon az ajtó." Ráfordultam a menedzserre és rámorogtam, "Nyisd ki ezt az ajtót vagy ólommal fizetek ezekért az órákért!" de az lengén kibujt egy másik ajtón a raktár helyiségbe, és becsapott egy nehéz vasajtót maga mögött mielőtt reagálhattam volna. Akkor ráparancsoltam a titkárnőre az íróasztalnál, hogy nyomja meg a gombot. De ő, továbbra is mereven ült, mint egy szobor, tátott szájjal és elborzadt kifejezéssel az arcán. Elkeseredvén, úgy döntöttem hogy lelövöm a lakatot az ajtóról. Négy lövésembe tellett, részben mert az ideges sietségem elrontotta a célzásomat. Odafutottunk a kocsihoz, de a menedzser már ott volt. A nyavalyás a guminkból engedte ki a levegőt! Fejbe vágtam a pisztolyommal ami elterítette a parkoló kövezetén. Szerencsére csak részben eresztette le egyik kereket és a kocsit még mindig lehetett vezetni. Katherine-el nem vesztegettünk több időt azzal hogy eljöjjünk onnan. Milyen élet! Csak ma délután volt, miután befejeztem az első időzítő összeszerelését és kipróbálását, hogy meggyőződtem a drága órák, amiket szereztem megérték a gondot amibe a megszerzésük került. Az új időzítő tökéletesen működik, mindegyik esetben pozitív, alacsony ellenállású kapcsolatot teremt és biztos vagyok benne, hogy a fel nem robbanások illetve rosszkor-robbanások előfordulását lecsökkenti majdnem nullára. Szintén elintéztem, hogy Bill ultraibolya ellenőrzőjét és ő most már kész lesz nyomtatni az első dollárokat, ahogy felveszem a kémiai anyagokat hétfőn. A végtermék nem lesz tökéletes, de elég közeli hozzá. Annyira legalább, hogy átmegy minden rendszeres próbán amelyeket a bankokban használnak hogy a hamisításokat észrevegyék. El sem fogják vinni hogy megvizsgálják a valódiságát. És befejeztem a három különféle bombatípus tervezését, amelyek gyanú keltése nélkül röntgen-átvizsgáláson mennek át. Az egyik belefér egy esernyő markolatába, elemek, időzítő, minden. A fő rúdját az ernyőnek meg lehet tölteni thermittel, égető, gyújtószerkezet kell, vagy le lehet szedni az ernyő markolatát és azt gyutacsnak használni. Egy másik gyutacs-időzítő kombinációt beleépítek egy kisrádióba és a harmadik gyutacs egy karóra lesz, aminek a robbanóanyaga be lesz öntve a szíjába, és amit az óra és az óra saját eleme süt el. Mindegyik esetben persze a tömeges robbanószert külön kell bevinni, de ezeket el lehet álcázni sok különféle módon, bármilyen formába lehet önteni őket, bármilyen ismerős tárgy formájába, és aztán a helyes színre lehet festeni a végső terméket. 16. Fejezet Április 10, 1993. Ez az első alkalom egy hét óta, hogy van időm kicsit egyedül lenni és pihenni. Egy Chicagói kis hotelben vagyok és nincs semmi tennivalóm holnap reggelig, amikor elmegyek megnézni az új Evanston erőművet. Kirepültem ide péntek délután, két okból: az Evanston erőmű megvizsgálására és hogy hozzak egy küldemény hamisított pénzt az egyik Chicagói egységünknek. Bill beindította nyomtatóját hétfő este, rögtön, miután belekevertük a kémiai adalékanyagokat a tintába, és folyamatosan működtettük péntek kora reggelig és csak Carol miatt volt két szünet, mikoris Billt rávette hogy aludhassunk pár órát. De nem állította le a gépet, amíg el nem használta az összes papírpénzt, amit erre a célra szereztünk. Katherine és én segítettünk azzal, hogy mi végeztük a kivágást, és kezeltük a papírt a gép két végén. A munka borzalmasan kifárasztott minket, de a Szervezetnek sürgősen kellett a pénz. Most aztán igazán van egy halom belőle! Soha nem álmodtam volna, hogy életemben valaha is látok ennyi pénzt. Bill kicsivel több mint tízmillió Dollárt nyomtatott, 10 dolláros és 20 dolláros bankjegyekben - több mint egy tonna ropogós új bankjegyet. És milyen jól néznek ki! Összehasonlítottam Bill egyik új tízesét egy igazi új bankjeggyel és nem tudtam eldönteni, hogy melyik melyik, kivéve a sorszámaikat. Bill igazán profi munkát végzett minden szempontból. Mindegyik bankjegynek még saját sorszáma is van. Ez a siker megmutatja, hogy mit lehet elérni óvatos és részletes tervezéssel, elkötelezettséggel és kemény munkával. Persze Billnek volt hat hónapja hogy felállítson mindent, kísérletezzen, gyakoroljon és bejárasson mindent próba futamokkal, mielőtt még kéznél lettem volna hogy segítsek neki a kémiai problémával és az ultraibolya vizsgáló műszerrel. Mindent kidolgozott, kipróbált és bejáratott az előállítási folyamatban, mielőtt belekezdett volna a három és fél napos futamába. Magammal hoztam 50,000 dollárt az új 20-asokból és elvittem a Chicagói összeköttetésemnek tegnap. Az ő egységének a feladata átváltani a pénzt, - így majdnem egyenlő mennyiségű igazi készpénz lesz kéznél a Szervezet költségeire a térségben. Az igazán sokkal trükkösebb és időigényesebb feladat, mint a nyomtatás. Ugyanakkor mikor elindultam ide, Katherine felszállt egy Bostonba induló repülőre 800,000 dollárral a csomagjaiban. Később e héten szállítunk Dallasba és Atlantába. Átmenni a reptéri biztonságon mindazzal a hamisított pénzzel eléggé kockázatos, de amíg nem tesznek mást, mint hogy átröntgenezik a csomagjainkat rendben leszünk. Az egyetlen dolog, amit keresnek most, az robbanószer és fegyver. De csak várjunk, amíg elkezdik felfedezni a hamisított bankjegyeinket országszerte! Volt alkalmam kicsit elgondolkozni a repülőn Washingtonból, 35,000 láb magasból az ember kicsit másként lát rá dolgokra. Látván azt a sok elnyúló városrészt, lakott területet, autópályát és gyárat, kiterülve odalent rádöbbentett arra, hogy milyen nagy is ez az Amerika és milyen roppant nehéz feladatot is vettünk magunkra. Alapjában amit művelünk a Stratégiai szabotázs programunkkal az az, hogy előresegítjük valamennyire Amerika természetes korhadását. Kivágjuk a gazdaság termesz rágott gerendáit, hogy az egész struktúra omoljon le pár évvel korábban és katasztrofálisabban - mint ezt az erőfeszítéseink nélkül tenné. Lehangoló rájönni hogy - viszonylagosan, - milyen kis méretben befolyásolják az összes áldozataink és erőlködéseink a történések irányát.

43

Vegyük csak a pénzhamisításunkat például. Ki kell nyomtassunk és szét kell osszunk ezerszer annyit egy év alatt, mint amennyit Bill nyomtatott múlt héten - legalább 10 milliárd dollárt egy évben - mielőtt még egy alig mérhető hatást is gyakorolhatunk az országos gazdaságra. Az amerikai lakosság háromszor annyit költ évente csak cigarettára. Persze van két másik pénz nyomtatónk a Nyugati Parton, és még többet felállítunk a közeljövőben. És ha kisütök egy módot rá, hogy kiiktassuk az új Evanston erőművet, az 10 milliárd dolláros tőkeveszteség lesz egy csapásra, hogy ne is beszéljünk a gazdasági veszteségekről amit az elektromos ellátás súlyos meggyengítése fog okozni az ipari létesítményeknek, a Nagy Tavak környéke szerte. De mi csinálunk valamit, ami valójában sokkal fontosabb mint a Rendszer elleni hadjáratunk. Hosszútávon felmérhetetlenül fontosabb lesz. Építjük egy teljesen új társadalom magját, egy teljesen új civilizációét, amely felemelkedik a régi hamvaiból. És mert az új civilizációnk alapja teljesen más világnézet lesz, mint a jelenlegi, ezért van az, hogy a jelenlegit csak forradalmi módon tudja kicserélni. Nincs mód arra, hogy egy fehér értékeken és fehér világnézeten alapuló társadalom békésen kifejlődhet egy társadalomból, amelyet megrontott a zsidó elvi, szellemi, erkölcsi és fizikai rothasztása. Így a jelenlegi küzdelmünk elkerülhetetlen, teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy ránk kényszerítette a Rendszer és nem a mi választásunk volt. Áttekintve az utóbbi 31 hónap eseményeit ebből a szempontból - vagyis, az építő jellegű munkánkat, egy új társadalmi mag (( központi rész)) építésének feladatát figyelembe véve, nem csak a kimondottan pusztító munkánkat - a háborúnkat a Rendszer ellen - úgy néz ki, hogy a kezdeti stratégiánk ami a Rendszer vezető személyiségei megtámadásából állt, az általános gazdaság megtámadása helyett, nem is volt olyan rossz módja a kezdésnek mint gondoltam. Ez kialakította a csata jellegét, "irányvonalát" az elejétől, mint "mi a Rendszer ellen", ahelyett hogy "mi a gazdaság ellen". A Rendszer elnyomó módon válaszolt, hogy megvédje magát a támadásainktól és ez azt eredményezte, hogy elszigetelte magát egy bizonyos szintig a lakosságtól. Mikor nem csináltunk mást, mint kinyírtunk Kongresszusi képviselőket, szövetségi bírókat, titkos rendőröket és médiavezéreket, a lakosság maga nem érezte magát különösen fenyegetve, de rosszallták a Rendszer új biztonsági intézkedései által okozott személyes kellemetlenségeket. Ha az elejétől a gazdaságot ütöttük volna meg, a Rendszer könnyebben úgy festhette volna a küzdelmet, mint egyet amiben mi vagyunk a lakosság ellen, és könnyebb lett volna a sajtónak meggyőznie a nyilvánosságot annak szükségességéről, hogy működjenek együtt a Rendszerrel egy közös probléma ellen - ellenünk. Így a kezdeti hibánk a stratégiában, szerencsére könnyebbé tette számunkra, hogy toborozzunk most, mikor szándékosan arra hajtunk és azért dolgozunk, hogy mindent olyan kényelmetlenné tegyünk mindenki számára amennyire csak lehet. És nem csak a Szervezet az, amely sok új embert szedett össze újabban. A Rend is növekedik a 68 éves létezése utolsó 48 évében ezelőtt megelőzetlen mértékben. Rejtett módon megmutattam a Jelt mikor találkoztam az összeköttetésemmel itt tegnap, mint ahogy mindig teszek mikor új Szervezet tagokkal találkozom és kellemesen meglepett hogy válaszolt. Meghívott, hogy részt vegyek egy bevezetési ceremóniában tegnap este, új próba tagok számára és elképedtem mikor körülbelül 60 személyt számlálhattam meg résztvevőkként a ceremónián, akiknek majdnem az egyharamada új bevezetett tag volt. Ez háromszor annyi mint a Rend összes tagja a Washington térségben. Majdnem annyira meghatott ez a ceremónia is, mint az én bevezetésem másfél éve. Április 14. Problémák, problémák, problémák! Semmi sem ment jól mióta visszatértem Chicagóból. Bill nem talál több papírt, amiből pénzt lehetne nyomtatni és megkért engem, hogy segítsek neki rögtönözni. Megpróbáltunk a helyes színre változtatni egy nagyjából ugyanolyan tapintású és összetételű, de kicsit más színű papírt, de az eredmény nem volt kielégítő. Bill továbbra is kutat a szükséges eredetileg használt papír után, amíg én megpróbálok más átfestési módszereket. És akkor volt a látogató csoport a helyi Emberi Viszonyok Tanácsából, amely meglátogatta a műhelyünket tegnap. Négy néger és egy beteg, beteg fehér hím, mindannyian a Tanács féle karszalagokkal, bejöttek a műhelybe. Ki akartak tenni egy nagy plakátot a bolt ablakába - affélét amelyet mindenütt lehet látni manapság, amelyek arra sürgetik a lakosságot hogy "segítsenek a rasszizmus ellen harcolni" azáltal, hogy bejelentsék a gyanús egyéneket a politikai rendőrségnek, - és akartak hagyni egy dobozt adományoknak a pulton. Carol volt a pult mögött akkor, és lényegében elküldte őket a pokolba. Ez persze nem volt helyes a körülmények alatt. Valószínűleg feljelentettek volna minket a politikai rendőrségnek, ha meg nem hallom a zajt és közbe nem lépek. Feljöttem a pince lépcsőkön, ami reméltem, hogy elég meggyőző zsidó kifejezés volt, az arcomon és zsidósan megkérdeztem hogy "Mi folyik itt már?". Elég vastagon adtam be - nem túl vastagon remélem, de eléggé hogy értsék meg az üzenetet: a műhelymenedzser maga is egy kisebbségi csoport tagja volt, egy nagyon különleges kisebbségi csoport tagja és aligha gyanúsíthatnák az Emberi Viszonyok Tanácsa elleni ellenségességgel vagy a dicséretes erőfeszítéseik ellenállásával. A főnigger azonnal elkezdett magából kikelten siránkozni Carol visszautasító válasza miatt. Elvágtam a kezem egy türelmetlen lendítésével és Carolra irányítottam egy tettetett megütköző nézést. "Persze, persze," mondtam, "hagyjátok itt az adománydobozt. Jó ügyet szolgál. De ne az ablak plakátot - nincs elég hely. Még az unokatestvéremnek Izinek sem engedtem meg hogy kirakjon ide egyet azt Egyesült zsidó Felhívás ((United Jewish Appeal - pénzgyűjtő rendszer afféle belső zsidó "adó", amely adományait minden zsidó fizeti és amely különféle zsidó "ügyekre" megy)) plakátjaiból, Gyertek! Megmutatom nektek hova." Ahogy magabiztosan kivezettem a csoportot az ajtó felé, Carolt visszarendeltem munkára zsidó módon. "Igen, Grunstein úr," mondta szerényen. Kint a járdán úrrá lettem a undoromon, ahogy rátettem a karom haverosan a fekete szószoló vállára, és átirányítottam a figyelmét egy, az utca másik oldalán levő boltra. "Hozzánk nem jön annyi kuncsaft ide," magyaráztam "De a jó barátom Solly Feinsteinnél állandóan ki és be járnak. És nagy ablaka van. Nagyon boldog lesz a plakátotoknak ha odaviszitek neki. Pont oda tehetitek alája, ahol írja hogy "Sol Zálog Háza" és mindenki látni fogja. És hagyjatok neki is adományos dobozt, két adományos dobozt, neki nagy üzlete van." Mind megelégedettnek látszottak a barátságos ajánlatomra, és megindultak az utca másik fele felé. De a fehér, egy sajnálatos példány pattanásokkal és műafróval habozott, megfordult és azt mondta nekem: "Talán meg kéne tudjuk annak a nőnek a nevét. Egyes dolgok amiket mondott nekünk, határozottan rasszistának hangzottak." "Ne vesztegessétek az időtöket vele", válaszoltam nyersen, elutasítva a gyanúját egy lendítéssel. "Ő csak egy buta shiksa, úgy beszél mindenkivel. Hamarosan megszabadulok tőle." Mikor visszamentem Bill, aki halotta a történteket a pincelépcsőről és Carol gurultak a nevetéstől. "Nem igazán olyan nevetséges" - dorgáltam meg őket a lehető legszigorúbb arckifejezésemmel- "valamit kellett tegyek azonnal és ha a viselkedésem és az akcentusom nem szedte volna rá azt az alsóbbrendű majom őrjáratot, mi most komoly bajban lennénk."

44

És akkor kioktató jelleggel mondtam Carolnak: "Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy megmondjuk ezeknek a lényeknek mit gondolunk róluk. Először is el kell végeznünk a munkánkat és ezután majd leszámolunk ezekkel is, egyszer és mindenkorra. Így nyeljük le a büszkeségünket és játsszuk meg a szerepünket, amíg csak szükséges. Azok, akiken nincs akkora felelősség mint rajtunk, azok lecsukathatják magukat rasszizmusért, de mi nem.." De nem tudtam elnyomni egy jóízű vigyort, mikor láttam hogy a plakát a helyére megy a zálogüzlet ablakába az út másik felén, eltakarva Sol használt kamerákkal és távcsövekkel teli kirakatának jó részét. Igazán vissza kellett hogy fogja magát! És most mindenkiben, aki látja azt a plakátot ott, a helyes elmei társítást fogja felidézni a Tanács gondolat-irányítási programja és a mögötte levők között. Az utolsó dolog, ami beütött az az volt, hogy Katherine elkapta az influenzát tegnap este. El kellett volna vigyen egy csomag pénzt Dallasba ma reggel, de túl beteg volt hogy menjen és úgy néz ki ágyban lesz még két vagy három napig. Ami azt jelenti hogy nem csak Atlantába kell menjek holnap, de a Dallasi csomagot is el kell vigyem. Egész nap lesz, amit repülőkön és reptereken vesztegetek el és közben még az Evanston hadműveletet is sürgősen elő kéne hogy készítsem. Meg akarjuk szabotálni az új nukleáris erőmű építményt Evanstonnál a következő hat hét alatt, amíg még mindig turistákat vezetnek át rajta. Június elseje után, mikor lezárják a nyilvánosság elől végleg, sokkal nehezebb lesz kiiktatni. Az Evanston Erőművek hatalmas dolog: négy óriási nukleáris reaktor, amiket a világ legnagyobb turbinái és generátorai vesznek körül. És az egész beton oszlopokon ül egy mérföldre kint Michigan tavon, amely ellátja hűtővízzel a reaktor hőelvezetőit, ((hűtőrendszerét)). Az erőmű 18,000 megawattot termel, majdnem 20 milliárd wattot! Hihetetlen! Az áram bevezetődik abba a rendszerbe, amely ellátja az egész Nagy Tavak térségét. Mielőtt az Evanston erőmű beindult volna két hónappal ezelőtt, az egész Középnyugat súlyos áramhiányban szenvedett, ami sokkal súlyosabb volt mint az ami itt van, - és ami elég rossz. Egyes térségekben gyárak arra voltak korlátozva, hogy hetente csak két napot üzemeljenek és annyi váratlan áramszünet volt ezen túl is, hogy a térség igazi gazdasági krízis szélén volt. Ha kiiktathatjuk az új erőművet, a dolgok még rosszabbak lesznek, mint ezidáig voltak. Hogy éghessenek a villanyok Chicagóban és Milwaukeeban, a hatóságoknak el kell vezetniük áramot még olyan messziről is mint Detroit és Minneapolis, ahol szintén nincs semennyi pluszban. Az ország egész azon része súlyos csapást kap. 10 évbe tellett amíg kitervezték és megépítették az Evanston Erőművet, így nem fogják tudni orvosolni a helyzetet egyhamar. De a kormányzat is gondolt az Evanston Erőmű elvesztésének következményeire és a biztonsági intézkedések elég veszélyesek. Nem is lehet az építményt megközelíteni, csak csónakkal vagy repülővel. És vannak fényszórók, felfegyverzett járőrcsónakok, és bóják láncai sodronyhálózattal közöttük, ami a helység vízi megközelítését kishíján lehetetlenné teszi. A part mérföldeken át mindkét irányban el van kerítve és van jópár katonai radar és légelhárító létesítmény a kerítés mögött, ami bármilyen próbálkozás sikerét, hogy egy robbanószerrel megpakolt repülőt ütköztessünk az erőműbe nagyon valószínűtlenné teszi. Úgy néz ki, hogy körülbelül az egyetlen mód rá hogy hagyományos támadást indítsunk a létesítmény ellen az az lenne, hogy pár nehéz aknavetőt lopjunk lőtávolba, valahova a part mellé ahol takarás, buja növényzet van és lehetőség van a teljes elrejtőzködésre. De tudtom szerint, jelenleg nincs ilyen fegyverzetünk. Akárhogyis, az épület igazán kulcsfontosságú részei olyan erősen épített, megerősített falú és tetejű épületek, hogy egy aknavető-támadás kétlem hogy lépes lenne többet, mint felszínes rongálást tenni. Így a Forradalmi Parancsnokság felkért, hogy vizsgáljam meg a helyiséget turistaként és találjak ki valami nem hagyományos módot arra, hogy megtámadjuk a létesítményt - amit meg is tettem, de van pár kemény probléma amit meg kell még oldani. Az ottani látogatásom alatt hétfőn elég jól felmértem a biztonsági intézkedések erős és gyenge pontjait. Egyes gyengeségek eléggé meglepőek. A legmeglepőbb a kormány döntése, hogy beengedjenek turistákat az épületbe, még ideiglenesen is. Az ok erre biztos vagyok benne - az a nagy ügy, amit az anti-nukleáris bolondok csinálnak az építményből. A kormány elkötelezve érzi magát, hogy megmutassa a nyilvánosságnak az erőmű összes biztonsági tulajdonságát, amit beleépítettek. Mikor felíratkoztam a túrára szándékosan felszereltem magam mindenféle kacattal, csak hogy meglássam hogy mit tudok bevinni az épületbe. Vittem aktatáskát, kamerát, esernyőt, megtöltöttem a zsebeimet érmékkel, kulcsokkal, és mechanikus ceruzákkal. A csónakon ami kiviszi a turistákat az erőműhöz, nagyon kevés biztonsági intézkedés van. Csak annyit tettek, hogy kinyittatták velem az aktatáskámat egy gyors, felületes belenézés erejéig. De mikor odaértem az őrállomáshoz az erőműnél, elvették tőlem a táskámat, a kamerámat és az esernyőmet is. Ezután át kellett menjek a fémfelfogó ajtón, amely jelezte a sok fém kacatot a zsebeimben. Kiürítettem a zsebeimet az őrök számára, de ezután visszaadták nekem a cuccot. Nem nézték meg részletesebben semelyik részét. Így legalább egy mechanikai ceruzába épített gyújtószerkezetet be lehet vinni. De ami igazán érdekelt engem az az, hogy egy öreg úriember a csoportomban egy járópálcával volt amelynek fém feje volt, és az őrök megengedték hogy megtartsa a túrán. Alapjában az ötletem ez: Mivel nincs mód rá hogy egyetlen turista elég robbanószert lopjon be hogy szétrombolja a helyet és azt sem teheti meg hogy a kis mennyiséget amit belophat, igazán kulcsfontosságú helyre tegye hogy igazán hatékony legyen, mint úgy hogy üssön egy lyukat a reaktor nyomástartályai egyikében, le is tehetünk a robbantásos módszerről. Ehelyett megpróbáljuk beszennyezni az erőművet radioaktív anyaggal, - úgy hogy halálos legyen bent tartózkodni és így ne lehessen használni. Ami lehetségessé teszi ezt a módszert az az, hogy van egy forrásunk a Szervezetben egyes radioaktív anyagok megszerzésére. Ő kémia egyetemi tanár egy Floridai egyetemnél és az anyagokat a kutatásában használja. Könnyen bepakolhatunk eleget egy igazán rádioaktív és rusnya radionuklidból - valamiből aminek hosszabb sugárzó élettartalma van - egy járópálcába vagy mankóba, egy kisméretű robbanótöltettel hogy szétszórja, hogy az egész Evanston Erőművet túlzott rádióaktivitással szennyezetté tegye a bent-tartózkodásra. Az erőmű nem rongálódik fizikailag, de az egészet le kell majd hogy zárják. A kipucolása olyan nagy feladat lesz, hogy az erőmű lehet, hogy végleg működésképtelen marad. Sajnos ez öngyilkos küldetés lesz. Bárki is az aki beviszi a radioaktív anyagot az erőműbe már az épület ajtajához kerülés előtt halálos sugárdózist kap. Nincs semmilyen kézenfekvő mód rá, hogy bármilyen szigetelést tudjunk készíteni az eszköznek. A legnagyobb gondot a rádióaktivitás-érzékelők jelentik, amelyek mindenütt ott vannak az erőműben. Ha egyike ezeknek megszimatolja az emberünket mielőtt bejutna, eléggé zűrössé válhat a dolog. De észrevettem viszont, hogy nincsenek rádióaktivitás érzékelők az erőmű őrállomásánál, ahol az őrök megvizsgálják a beérkező turistákat. Van pár az óriási turbina és generátor teremben, ahová viszik a turistákat és van egy a kijárati kapu mellett - feltehetően, hogy kivédje annak a valószínűtlen lehetőségét, hogy egy

45

látogató zsebre vág egy darab nukleáris üzemanyagot és ki próbálja lopni. De úgy néz ki nem gondoltak arra, hogy valaki megpróbálhat radioaktív anyagokat belopni az erőműbe. Elég jól emlékszem arra hogy hol vannak a rádióaktivitás-érzékelők és meg kell beszéljem a Floridai emberünkkel, hogy milyen távolságról lesz valószínű hogy érzékelik azt az anyagot amivel ellát. Ha egy riasztó beindul miután a hordozónk bent van az erőműben, de mielőtt elér a generátorterembe, akkor futnia kell majd. De csinálunk egy műszert, amely megnövelheti a feladat sikerének esélyeit. Az egész terv elég ijesztő, de van egy nagy előnye: a pszichológiai hatása a nyilvánosságra. Az emberek majdnem babonásak a rádióaktivitástól való félelmükben. Az anti-nukleáris lobby pedig igazán ajándékot kap a kihasználásra. Ez meg fogja ragadni az emberek képzeletét, sokkal nagyobb mértékben, mint bármilyen közönséges robbantás vagy aknavető támadás. Elborzaszt sok embert, többet lever a kerítésről, és kikerget a semlegességből. Be kell valljam, örülök hogy jelen pillanatban a próbaidőmből még 11 hónap van, és nem fognak megkérni hogy jelentkezzek erre a küldetésre. 17. Fejezet Április 20, 1993. Gyönyörű nap, a pihenés és béke napja, egy fárasztó hét után. Katherine és én kivezettünk a hegyekbe ma kora reggel, és a napot sétálással töltöttük az erdőben. A nap fényes volt, tiszta és nagyszerű, friss volt a levegő. Egy piknik uzsonna után szeretkeztünk egy kis tisztáson a nyílt ég alatt. Sok dologról beszélgettünk és mindketten boldogok és gondtalanok voltunk. Az egyetlen dolog ami a boldogságunkra árnyat vetett az Katherine nem tetszése volt afelől hogy mennyi városon kívüli kiküldetésre küldött a Szervezet az utóbbi időben, annak ellenére, hogy alig egy hónapja szabadultam a börtönből. Nem volt bátorságom megmondani neki, hogy a jövőben még kevesebb időnk lesz együtt. Azt csak én is tegnap tudtam meg. Mikor jelentkeztem Williams Alezredesnél tegnap este, miután visszaérkeztem Floridából, azt mondta nekem hogy sokat fogok utazni a következő pár hónapban. Nem adta meg nekem az összes részletet, de utalt arra indirekt módon, hogy a Szervezet nagy offenzívára készül e nyáron és én afféle utazó katonai mérnök ((műszerész, muníció, és robbanószer, stb. - technikai szakértő)) leszek. De ma mindezt félretettem, nem gondoltam ezekre a dolgokra. Egyszerűen élveztem hogy élek, szabad vagyok és egyedül egy szép lánnyal a Természet szépsége közepén. Ahogy hazavezettünk ma este, halottuk egy hírt a rádión, ami egy tökéletes nap legtökéletesebb befejezését jelenthette: a Szervezet elpusztította az Izraeli nagykövetséget Washingtonban. Nem is választhattak volna jobb napot erre - már nagyon ideje volt. Hónapokon át egy Izraeli orgyilkos osztag, aminek a követségük volt a bázisa és támogató központja, szedte le az embereinket országszerte. Ma egyenlítettük a számlát, legalább is ideiglenesen. Lecsaptunk nehéz-aknavetőkkel pont mikor az Izraeliek koktélpartit tartottak az engedelmes szolgáiknak az amerikai Szenátusban. Pár fontosabb Izraeli hivatalnok is berepült az alkalomra és több mint 300 egyén lehetett a követségen, mikor a mi 4.2 hüvelykes aknavetőink elkezdtek gránátokat és thermitet (("fehér foszfort" ami a thermite egyik változata - égető töltet)) zúdítani a fejükre a plafonon át. ((a nehéz aknavető áttöri a legtöbb épület tetejét, ha időzített töltetet lő)) A támadás csak két vagy három percet tartott, a hírek szerint, de több mint 40 lövedék csapódott a követségbe és csak egy kiégett romhalmaz és alig egy maréknyi túlélő maradt! Így valószínű hogy legalább két aknavetőnk tüzelhetett. Ez bizonyítja amit mondtak nekem múlt héten az új fegyverszerzési sikereinkről. Egy elképesztően érdekes részlet a dologban, amit a cenzorok valahogy elmulasztottak kivágni, mielőtt sugározták volna, az egy csoport turista legyilkolása volt egy Izraeli követségi őr által. A támadás alatt egy Izraeli jött ki futva a romokból géppisztollyal, begyulladt ruhával. Meglátott körülbelül tucatnyi csoport turistát, többnyire nőket és kisgyerekeket akik bámulták a történéseket az utca másik oldaláról. Kirikácsolva gyűlöletét saját torokhangú nyelvén, a zsidó tüzet nyitott rájuk, megölve kilencet a helyszínen és súlyosan megsebesítve három másikat. Persze hogy a rendőrség nem tartózatta le és nem is emelt vádat ellene senki. Eljön a napotok, zsidók, eljön a napotok! Ma korán kéne lefeküdjek, hogy kész legyek egy hosszú napra holnap, de az izgatottságom ((boldogságom)) a mai sikerünk miatt lehetetlenné teszi hogy elaludjak még. A Szervezet mégegyszer bizonyította, hogy milyen páratlanul jó fegyver az aknavető a gerilla hadviselésre. Sokkal lelkesebb vagyok most már az Evanstonra vonatkozó új tervünk iránt és sokkal jobban fel leszek készülve, hogy elbánjak bármilyen vonakodással a professzorunk részéről Floridában. Múlt szombaton, mikor beszéltem Henryvel és Ed Sandersszel a tervemről arra, hogy rádioaktív anyagokat juttassunk az Evanston erőműbe, ők meggyőztek hogy egy aknavető jobban el tudná végezni a feladatot, és hogy most jól fel vagyunk szerelve aknavetők szempontjából. És így én újraterveztem a célbajuttató eszközt, járópálcából egy 4.2 hüvelykes aknavető lövedékké változtattam. Kicseréljük a phosphoruszt három WP (("white phosphorus" - thermite)) lövedékben a mi radioaktív fertőző anyagunkra. Miután célra irányítottuk az aknavetőinket rendes lövedékekkel, kilőjük a három megváltóztatott lövedékünket, - amelyek természetesen pontosan ugyanolyan súlyra lesznek beállítva mint a normális lövedékek, amelyek megelőzik őket. Ennek a módszernek három előnye van az eredeti tervemmel szemben. Először is biztosabb, kevesebb esélye van annak hogy valami rosszul megy. Másodszor mi körül-belül 10-szer annyi fertőző anyagot fogunk célba juttatni és a robbanó-lövedékek sokkal jobban szétszórják, mint ezt remélhetnénk egy töltött pálcával. És harmadszorra, nem kell hogy öngyilkos küldetés legyen. Védőburkolatban tarthatjuk a "forró" lövedékeket, addig a pillanatig amíg sor kerül a kilövésükre, így az aknavető legénysége nem kap halálos sugárdózist. ((sugáradagot)) Az én nagy aggodalmam az volt, hogy be tudjuk-e juttatni a lövedékeinket az erőműbe, ahelyett hogy csak a tetőn menjenek szét. Az épület olyan vaskosan van megépítve, hogy kételkedem abban hogy betörnének, még egy időzített gyutaccsal is. De Ed Sanders meggyőzött hogy ha egyszer egy 4.2 hüvelykes be van állítva a célra és elég jól alá van polcolva, elég pontosan és elég alacsony fokú röppályán, lő ki tölteteket, majdnem 100% lesz az esélye annak, hogy a turbina ((generátor)) épületet a part felé néző oldalán kapjuk el, amely valójában egyetlen nagy ablak, 3 elemet magasságban és 200 yard szélességben.

46

Ezzel az új tervvel felszerelve, elmentem hogy beszéljek Harrisonnal, a mi Floridai kémikusunkkal. Megmagyaráztam neki, hogy a munka rá eső fele az lesz, hogy szerezzen elég radioaktív anyagot és akkor a különleges felszerelését alkalmazva biztonságosan töltse be az aknavető-töltetekbe amiket hozok neki. Harrisont majdnem megütötte a guta. Reklamált, hogy ő csak azt ajánlotta fel hogy kis mennyiségű rádioniklideket és más nehezen hozzáférhető anyagokat tud szerezni a Szervezetnek. Nem akart abba belemenni, hogy ténylegesen muníciókat is kezeljen és különösen ellenezte az anyag mennyiséget ami a tervünkhöz szükséges volt. Az egész országban nem sok egyénnek van hozzáférése annyi radioaktív anyaghoz és fél, hogy visszanyomozzák hozzá. Megpróbáltam meggyőzni. Megmagyaráztam, hogy ha mi magunk töltjük be a lövedékeket a rádióaktív anyaggal, az elszigetelt kezelő berendezés nélkül ami neki van, egy vagy két emberünk biztos halálos sugáradagot kap. És mondtam neki, hogy szabad egy olyan rádionuklid választásában vagy több rádionuklid választásában, amely a legkevesebb gyanút veti rá - amíg alkalmas a célunk elérésére. De ő simán visszautasította. "Szó sem lehet róla", mondta. "Veszélyeztetné az egész karrieremet." "Doktor Harrison", válaszoltam, "azt hiszem nem érti a helyzetet. Mi háborúban állunk. A fajunk jövője függ ennek a háborúnak a kimenetelétől. Mint a Szervezet tagja kötelessége, hogy a közös erőfeszítéseinkhez, harcunkhoz való munkáját minden személyes szempont elé helyezze. Rád is vonatkozik a Szervezeti fegyelem." Harrison elsápadt és elkezdett dadogni, de én folytattam rendíthetetlenül: "Ha továbbra is visszautasítja a kérésem, kész vagyok önt kivégezni itt helyben." Ténylegesen nem is volt nálam fegyver, mert utasszállító gépen repültem le, de Harrison nem tudta ezt. Nyelt párszor, megtalálta a hangját és azt mondta megteszi, amit csak tud. Átnéztük a számainkat és a szükségleteinket még egyszer és megegyeztünk egy körülbelüli időütemezésben. Mielőtt elmentem volna biztosítottam Harrisont, hogy ha úgy érzi hogy ez a hadművelet túl nagy veszélybe helyezi hogy továbbra is "legálisként" folytassa, föld alá jöhet ő is miután a hadművelet bevégződött. Még mindig szemmel láthatóan nagyon ideges volt és nem volt túl boldog, de nem gondolom hogy megpróbálna elárulni. A Szervezet nagyon nagy mértékű engedelmességet ért el fenyegetései kapcsán. Hogy a lehető legbiztonságosabban intézzünk dolgokat, egy másik emberünket fogjuk szállítónak alkalmazni mikor eljön az idő arra, hogy levezessük a lövedékeket Floridába és betöltésük után visszahozzuk őket. Ahhoz a feladathoz nem szükséges a technikai ((műszaki)) hozzáértés. Nem szeretek "kemény fiúként" viselkedni és fenyegetni egyéneket, az nem természetes szerep számomra. De nagyon kevés szimpátiám van olyan emberek felé mint Harrison és biztos vagyok benne, hogy ha nem működött volna együtt, nekiestem volna és kicsináltam volna puszta kézzel, ott helyben. Azt hiszem sok olyan ember van aki azt gondolja, hogy okosan játszik azáltal hogy saját érdekeit nézi és ránk hagyja, hogy az összes veszélyt vállaljuk, és az összes mocskos munkát mi végezzük. Úgy számolják, hogy kapnak a győzelem gyümölcseiből ha nyerünk és semmit sem vesztenek ha mi vesztünk. Így volt eddig a legtöbb háborúban és forradalomban, de nem hiszem hogy így lesz ezúttal. A mi hozzáállásunk az. hogy azok akiknek az egyetlen gondja az hogy élvezzék az életet vagy csak a saját érdekeiket nézzék ezekben a megpróbáltató, súlyos időkben fajunk számára, nem érdemlik meg az életet. Hadd vesszenek el. Ennek a háborúnak a végbevitelében nem fogjuk magunkat azzal törni, hogy vigyázzunk a jólétükre. Egyre inkább és inkább úgy lesz, hogy valaki vagy velünk van teljesen, vagy ellenünk. Április 25. Holnap indulok New Yorkba és ott leszek legalább egy hétig. Van pár dolog ami ott fent folyik, ami a figyelmemet igényli. A Floridai dolog ha minden jól megy elintéződik mire visszatérek, és ha így is lesz, akkor ez még egy utat jelent nekem Chicagóba, ezúttal kocsival. A jiddek igazán ordítanak a követségükön végrehajtott támadás miatt. Sokkal több súlyt kap a sajtóban, mint a Kongresszus elleni támadás vagy az FBI épület robbantása. Mindennap a tévében egyre rosszabb, egyre több és több a régi "gázkamra" propagandából, amely olyan jól működött nekik a múltban is. Igazán húzzák a hajukat és tépik a ruháikat: "Aj vé, hogy szenvedünk! Hogy üldöznek! Miért hagytátok hogy megtörténjen velünk? Hat millió nem volt elég?" Milyen ez a megtépázott ártatlanság színjátszás! Olyan jól csinálják hogy majdnem velük együtt sírok. De, furcsa módon nem említették akárcsak egyszer sem azt a kilenc turistát, amelyet meggyilkolt egy izraeli őr. Ah, hát azok csak nemzsidók gójok voltak! Egy váratlan haszna a nagykövetségi akciónak ((támadásnak)) számunkra, egy nagyméretű összekapás a feketék és a zsidó pártolóik között. Tiszta véletlenül a támadás három nappal egy tervezett országszerte tartandó "tüntetés az egyenlőségért" előre meghatározott dátuma előtt jött, - ami még egyike volt azoknak a hatalmas sajtóeseményeknek, amelyeket az Emberi Viszonyok Tanácsa intéznének, amelyekben "spontán" ((véletlen, váratlan, önmaguktól történő)) tüntetések kellett volna legyenek megtartva több nagyvárosban egyszerre, fekete és fehér lakosok egyesülésével egy közös felhívásban a kormány irányába, hogy törje le a fajok közti utolsó válaszvonalakat és biztosítsa a feketék számára a "teljes egyenlőséget". De akkor múlt csütörtökön, azután való nap hogy szétbombáztuk az Izraelieket, a nagyfiúk a Tanácsban -mind zsidók persze-, leállították az egészet. Úgy döntöttek hogy nem oszthatják meg a sajtó figyelmet a feketékkel, amíg be nem fejezték teljesen a saját "vértanúságuk" "fejését", a saját javukra a követségi támadással kapcsolatban. Egy a militánsabb fekete vezetők közül, akik hosszú időt töltöttek a tüntetések előkészítésével nem látták helyesnek ezt a lépést. Hosszú ideje nem tetszik nekik a magasról lekezelő, irányító mód amivel a zsidók manipulálják és kihasználják az egész "egyenlőség" mozgalmat a saját céljaikra és ez volt az utolsó csepp a pohárban egyeseknek. Mérges vádaskodás és ellenvádaskodások voltak, amely abban sült ki, hogy a zsidók első számú háziniggere, a névbeli "elnöke" az Emberi Viszonyok Tanácsa Országos Egyesületének, tartott egy sajtóinterjút, amiben elítélte a zsidó gazdáit. Ezen túl, kijelentette, az Emberi Viszonyok Tanácsa nem fogja a zsidó kisebbségi státusz ((kisebbségként számontartottsághoz)) ragaszkodást elismerni. Ezentúl rájuk is vonatkozik mindaz, ami a fehér többségre és nem lesznek többet mentesek a "rasszizmusért" való kivizsgálástól és büntetéstől. Ki lett rúgva persze - mielőtt tudta volna mi ütötte meg és a helyét egy jobban beidomított fekete vette át, de az olaj már a tűzön van. Az utcán a barangoló fekete "biztosok" értettek a szóból, és jaj az önkiválasztott törzs bármelyik tagjának, ha a kezükbe kerül. Pár már ki is múlt közülük "kihallgatások" közben, az utóbbi két nap alatt. A "Tamás bátyák" idővel visszanoszogatják a militánsabb és a zsidók irányítását rosszalló fajtársaikat a parancsolt útra, de addigis Icig és Szumbó igazán nekiestek egymás torkának, körömmel és foggal, hogy öröm volt nézni.

47

Május 6. Jó itthon lenni megint, még ha csak egy napra is. De New York érdekes volt! Több fegyvert és muníciót láttam odafent, mint amennyit valaha is elképzeltem volna hogy a kezünkben lesz. Egyik különleges feladatokra specializálódott egységünk New Yorkban mindenféle katonai anyagokra tett szert és raktározta ezeket. A látogatásom célja az volt, nézzem át a különféle katonai szerkentyűket amelyek kéznél voltak, hogy döntsem el melyek lennének hasznosak számomra abban, hogy különleges fegyvereket készítsek és szabotázs-eszközöket, hogy tudjak beszerzési elsőbbséget javasolni jövőbeli portyákra. A reptérnél egy lány várt, aki elvezetett egy vízvezeték-csatornázási rendszer alkatrész nagykereskedelmi kiárusító raktárházba, egy hihetetlenül mocskos ipari és raktár részébe New York város Queens részének, az East Folyó mellett. Szemét régi újságok és üres tömény alkoholos üvegek voltak szétszórva mindenfelé. El kellett kormányoznunk néhány elhagyott autó szétszedett, rozsdás váza körül, amelyek majdnem elzárták a keskeny utcát, mire a lány végre behúzott egy kis sáros pakolóba egy magas fémkerítés mögött. Kopogott egy "csak alkalmazottaknak" jelzéssel ellátott acélajtón és gyorsan beengedtek minket egy sötét, poros raktárszobába amelyet csővezeték alkatrészekkel és más csatornázási kellékekkel teli nyitott ládák töltöttek meg. Ott átengedett engem egy vidám 25 év körüli fiatalembernek, aki olajos kezeslábasba volt öltözve és egy jegyzőpalettát hordozott magával. Csak úgy mutatkozott be hogy "Richárd" és megkínált egy csésze kávéval egy megbízhatatlan kinézésű elektromos kávéfőzőből, ami egy hosszú pult egyik végén volt az ajtóhoz közel. Majd beszálltunk egy öreg és nyikorgó teherliftbe és felmentünk vele az épület második emeletére. Mikor kiléptünk elállt a lélegzetem a meglepetéstől. Egy hatalmas alacsony mennyezetű szobában, ami több mint 35 yard volt mindegyik oldalán, mindenféle elképzelhető katonai fegyverek voltak hatalmas rakásokban: roham karabélyok, géppuskák, lángszórók, aknavetők, szó szerint lőszeres ládák ezrei, gránátok, robbanószerek, gyutacsok, erősítők, és pót-alkatrészek. Nem tudom hogy a padló hogy tartotta mind fel az egészet. A szoba egy sarkában négy férfi és egy nő dolgozott két hosszú padnál neonégők alatt. Egyik férfi lereszelte rohamkarabélyokról ((csövükről)) a sorszámot, amelyeket egy kb 50-et tartalmazó halomból vett el, amíg a többiek leolajozták, és újra összerakták a fegyvereket szétszedett állapotukból és óvatosan bepakolták őket egy nagyméretű vízfűtő boilerbe, amelyről a fedő le volt szedve. ((az am. vízfűtő pincékbe megy, kb. embernagyságú, de szélesebb, elektromos, egy belső tartályból áll egy külső búrából, a külső leszedhető bura és belső tartály között kb 1/3 méternyi távolság van amit szigetelőanyag tölt ki)) Láttam vagy egy tucat nagy dobozt a közelben amelyekben hasonló vízfűtő boilerek voltak. "Így tároljuk és szállítjuk a fegyvereket", magyarázta Richárd. "Eltávolítjuk a sorszámukat reszelés vagy kifúrás által, hogy megnehezítsük a hatóságok számára a felderítését, hogy honnan szerezzük a cuccot, ha valaha elfognak belőle valamennyit. És egyszer a vízfűtő boilerek elmennek innen, nincs mód rá hogy visszanyomozzák őket hozzánk. Az ál-eredetjelölő címkék, amiket rájuk teszünk úgy vannak kódolva, hogy tudjuk mi van bennük. A nem kevésbé sajátos vízfűtőink be lettek szerezve sok harciegységünk lakóhelyéből a keleti partok mentén, de országszerte szétpostázzuk őket." Majdnem önkívületi állapotban barangoltam a fegyverhegyek között. Megálltam egy mennyezet magasságú rakás nagy oliva-zöld láda mellett. Mindegyik láttára ezek voltak írva: "Aknavető, 4.2 hüvelyk, M30, Összeszerelve", és alatta "Összsúly: 700 font". ((350 kg)) "Honnan szedtétek ezeket?" -kérdeztem. Emlékeztem mindarra a munkára amit elvégeztünk másfél évvel ezelőtt, hogy átalakítsunk csak egy egyetlen ósdi aknavetőt. "Azok múlt héten jöttek a Dix Erőd Katonai Bázisról", Richárd válaszolt. "Az embereink az egyik egységünkben Trenton város mellett fizettek 10,000 dollárt egy fekete hadtáp őrmesternek a bázison, hogy szereljen el egy teherkocsit tele ezekkel és vigye el nekik. És akkor felhozták őket ide kettesével egy kisteherautóban." "Mi kapunk itt hadianyagot, több mint egy tucat bázisról és fegyvertárból New Yorkból, New Jerseyből és Pennsylvániából. Nézd mit kaptunk múlt hónapban Picatinny Fegyverraktárból," mondta félrehajítva egy műanyag ponyvát, ami egy közeli rakás cilinder alakú tárgyat borított. Közel hajoltam hogy megvizsgáljam őket. Üvegszálas csövek voltak, kb két láb ((kb 0.7 m)) hosszúak, és 5 hüvelyk szélesek. Mindegyikben volt egy M329 magas-robbanószeres aknavető lövedék. Legalább 300 volt ott abban az egy rakásban. Richárd folytatta a magyarázatát: "Az volt régebben, hogy a legtöbb új fegyverünket egyenként csempészték ki a bázisokról a saját embereink, akik oda voltak beosztva. De mostanában váltottunk arra, hogy lefizetünk fekete személyzetet hogy eltérítsék a cuccot számunkra a teherkocsijukkal. Így nem kapjuk mindig pont azt amit akarunk, de sokkal többet kapunk." "Felállítottunk pár ál-frontot ((ál szervezetet vagy üzletet)) beállítva magunkat Maffia vagy Latin amerikai fegyverkereskedő vevőknek, akik az illegális fegyver-export kereskedés céljából keresnek árut. A mi embereink a bázisokon utat mutatnak a vevőknek feketékhez, akik fegyvertárolási helyiségeket igazgatnak. Elég pénzért lelépnek az egész bázissal. Csak meg kell osszák a pénzt, amit mi adunk nekik néhány "lelki testvérükkel" őrségi szolgálatban." "Van ennek néhány előnye számunkra. Először is könnyebb a feketéknek lelépni a cuccal anélkül hogy elkapják őket. A politikai rendőrség nem figyeli őket annyira, mint a fehér szolgálati személyzetet és a feketéknek már vannak szervezett hálózatai mindegyik bázison arra, hogy elvigyenek és eladjanak autógumikat, benzint, bázison lévő üzleti árut és minden más dolgot amire civil igény van. És lehetővé teszi a benn levő embereinknek, hogy a fő feladatukra koncentráljanak, amely az, hogy toborozzanak fehér szolgálati személyzetet és építsék az erőnket a katonaságon belül." A nap többi részét azzal töltöttem, hogy átvizsgáltam mindent a raktárban és megjegyeztem az ott lévő cuccokat. Mikor elmentem, magammal vittem próbára több különböző féle gyutacsból, gyújtószerkezetből és más ebből-abból, amivel kísérletezni akartam. Ami persze azt jelentette hogy vonaton kellett haza jöjjek. A helyzet a katonaságban kétélű kard. Több mint 40 százalék feketékkel a Hadseregben és majdnem ugyanolyan aránnyal a többi szolgálati ágban a hangulat, a képesség és a fegyelem sokkolóan alacsony. Ez persze sokkal-sokkal könnyebbé teszi számunkra hogy fegyvert lopjunk és hogy toborozzunk, főleg a hivatásos személyzet körében, akik rosszallják azt hogy mit tettek a szolgálati águkkal. ((tengerészgyalogsággal, hadsereggel, légierővel))

48

De szintén félelmetes veszélyt jelent hosszú távon, mert eljön a nap mikor meg kell mozduljunk a katonaságban. Annyi felfegyverzett feketével, valószínű hogy óriási vérfürdő lesz. Így amíg kipucoljuk a feketéket és újraszervezzük a szolgálatokat, az Ország majdnem teljesen védtelen lesz. De úgy gondolom talán ez így is volt eltervezve. 18. Fejezet Május 23, 1993. Ez az utolsó éjjelem Dallasban. Már két hete vagyok itt és azt reméltem hogy visszamegyek Washingtonba a holnapi nap, de parancs jött ma délután, hogy menjek Denverbe ehelyett. Úgy néz ki hogy ott is körülbelül ugyanazt fogom csinálni, amit itt, a betanítást. Most fejeztem be egy gyors, rögtönzött és erőltetett kiképzési kurzus tartását nyolc aktivista számára itt, a szabotázs technológiájáról és mikor azt mondom, hogy gyors és erőltetett akkor azt valóban úgy is értem, ez az első szabad órám mióta itt vagyok, most először nem vagyok túl fáradt gondolkozni. Mindennap reggel nyolctól este nyolcig tartott a kiképzés, egy-egy perces szünettel, mikor ehettünk. Megtanítottam az itteni embereket körülbelül mindenre, amit tudok. Azzal kezdtük, hogy megtanítottam őket hogyan kell rögtönzött gyutacsokat, időzítőket, gyújtó-készülékeket és más műszereket készíteni a semmiből. Utána tanulmányoztuk a más és más jelenleg rendelkezésre álló és különböző célokra alkalmazható, módosítható katonai szerkentyűk felépítését, tulajdonságait és működési jellemvonásait. Az összes tanítványom szét tudja szerelni és újra össze tudja rakni akár bekötött szemmel is mindegyik gyutacsot és időzítő szerkezetet, amit csak tanulmányoztunk. Ezután nagy számú elméletbeli, feltételezett célpontot vizsgáltunk meg, és részletes terveket dolgoztunk ki a megtámadásukra. Tanulmányoztunk a gátakat és víztárolókat, vízellátási létesítményeket, olaj csővezetékeket, üzemanyag tároló telepeket, vasúti vonalakat, repülőtereket, irányító berendezéseket és létesítményeket, repülőgépeket, telefonkapcsoló központokat, olajfinomító telepeket, áramellátó vonalakat, transzformátor-állomásokat, erőműveket, autópálya-összekötő részeket, gabonatárolókat, raktárakat és különféle gépeket, továbbá más gyártó és termelő ipari felszereléseket és létesítményeket. Végül kiválasztottunk egy valódi célpontot és elpusztítottuk: Dallas központi telefonkapcsoló központját. Az tegnap volt. Ma tartottunk egy akció utáni átvizsgálást, áttanulmányoztuk és megvitattuk a hadműveletet és a teljesítményünket részletesen. Valójában, minden rendkívül jól ment, a tanítványaim kitűnően teljesítettek ezen kurzus végi vizsgájukon. De megtettem minden tőlem telhetőt, hogy abszolút biztosítsam hogy nem lesz egyetlen hiba sem. Három egész napot töltöttünk ezen kimondott célpont elleni felkészüléssel. Először nagyon részletesen kikérdeztük az egyik helybéli tagunkat, aki operátorként dolgozott régebb óta ott. A nő megismertette velünk az épület felépítését, megadta nekünk azon szobák körülbelüli hollétét minden emeleten, amelyek az automatikus telefonkapcsoló berendezést tartalmazták. A segítségével készítettünk egy durva térképet, amely az épület belső felépítését mutatta, - a lépcsőket az emeletek között, az alkalmazotti bejáratokat, az őrszobát és más lényeges részletet. Majd mindezek után előkészítettük a felszerelésünket. Úgy döntöttem hogy sebészeti pontossággal fogjuk elvégezni ezt a feladatot nyers erő helyett, emellett nem is volt eléggé nagymennyiségű robbanószerünk egy sima épületfelrobbantó hadműveletre. Amink volt az három 500 láb ((kb. 170 m)) hosszú PETN ((magasrobbanószer típus)) töltésű robbantózsinór tekercsünk és kicsivel több mint 20 font ((10 kiló)) dinamitunk. Különválasztottam a nyolc aktivistánkat négy kétemberes csapatra. Egy ember mindegyik csapatban egy lerövidített ((levágott)) csövű autótöltésű ((öntöltő, - félautomata)) sörétes puskával volt felszerelve és a másik hordozta a robbantó felszerelést ((személyenként egy egy pisztoly mellett)). Három a csapatok közül be volt osztva a három telefonkapcsoló berendezést tartalmazó emeletre, egy csapat egy emeletre. Ezen csapatok mindegyike kapott egy tekercs robbantózsinórt, egy öt gallonos ((kb 20 liter)) kanna saját készítményű napalm szerű ((napalm - folyékony égetőanyag, rátapad az égetett dolog felszínére és magasabb hőt termel, szintén tovább ég)) benzin és folyékony szappan keveréket és pár időzített indítószerkezetet ((gyutacsot időzítővel vagy időzített gyutacsot)). A negyedik csapat kapott egy 20 fontos robbantótöltetet, egy saját készítményű thermit gránátot és beosztottam őket a transzformátor betonszobához a pincébe. A dinamit feladta volt szétrombolni a transzformereket, a thermit feladata pedig felgyújtani a transzformer olajat. Tegnap esete, körül-belül 10 órakor két kocsival le voltunk parkolva egy sötét mellékutcában, két utcányira a telefonkapcsoló központtól. Minden pár percben egy-egy a telefon vállalathoz tartozó szolgálati telefonszerelő-teherkocsi ((telefonszerelő kocsi)) ment át az útkereszteződésen előttünk. Végre a helyzet, amire vártunk elérkezett: egy telefonszerelőkocsi megállt előttünk az útkereszteződés stoplámpája miatt ((mivel ez pirosra váltott pont akkor)) és nem volt sem más kocsi sem gyalogos a körülöttünk. Kihajtottunk a mellékutcából, leblokkolva a kocsit elől és hátul, amíg két emberünk feltépte a kocsi ajtaját és fegyverrel hátrarendelte a sofőrt a kocsi hátuljába. Majd visszavezettük mind a három kocsit az mellékutcába, és minden felszerelést átpakoltunk a telefonos kocsiba. Csak pár másodpercbe telt, de félórát eltöltöttünk azzal, hogy beszéltünk a telefonszerelővel akit elfogtunk. Minimális noszogatással választ adott pár kérdésünkre, ami még a célponttal kapcsolatban volt, a kapcsoló-berendezés helységéről, elrendezéséről az épületben és a biztonsági személyzetről, az őrségről. Kellemesen meglepett, hogy csak egy fegyveres őr volt éjjel az épületben és hogy sürgősség esetében segítségre egy az öt utcával arrébb lévő rendőrségi al-állomáshoz kötő direkt telefonvonalra volt utalva. Elvettük a telefonszerelőtől az egyenruháját és a mágnesesen kódolt vállalati biztonsági kulcs-kártyáját, amelyre szükség volt, hogy kinyissuk a hátsó alkalmazotti-bejáratot az éjjel. Ezután megkötöztük szorosan, betömtük a száját és hátravezettük a kocsit a telefonkapcsoló épület hátsó bejáratához. Rajtam volt az egyenruha. Követvén a szerelő által adott információkat, bejutottam az épületbe amíg a többiek elbújva maradtak a telefonoskocsiban. Ezután csak egy pillanatba került, hogy lefegyverezzem a meglepett őrt és intsek a többieknek hogy jöjjenek. Amíg a négy csapatunk szétszéledt az épületben, találtam egy kapóra jövő takarítószekrényt és bezártam az őrt a saját kulcsával. Onnantól az egész hadművelet kevesebb mint öt percbe telt. A három csapat, akik a telefonkapcsoló berendezéshez voltak beosztva gyorsan és hatékonyan működtek. Amíg a sörétessel felszerelt ember beterelte az alkalmazottakat, akikkel találkozott, elkapta őket és őrizte egy irodában, addig a másik ember munkához látott a berendezésen.

49

Feltekerte és átfűzte a robbantózsinórt a két vagy három, hosszú elektro-műszeres asztal között, minden emeleten. Akkor a robbantós ember fogta az öt gallonos napalmos kannát és leöntötte a tartalmával a felszerelés nagy részét, azokat a részeket is, amik át voltak fűzve a robbantózsinórral és azokat is amelyek nem. Végül két időzítős gyutacsot ragasztott szalaggal a zsinór két végére. Ahogy az embereink lerohantak a lépcsőkön, hogy csatlakozzanak hozzám a földszinten, három fülsüketítő robbanás rázta meg az ablak nélküli épületet. Egy másodperccel később a negyedik csapatunk jött fel futva a pincéből. Nem vesztegettük az időt azzal, ahogy visszaszálltunk a telefonos kocsiba. Pont ahogy kivezettünk a parkolóból, a robbantótöltet óriási robajjal elsült a pincebeli transzformátorszobában, amely a téglafal nagy részét lerepesztette az épület egyik oldaláról ami leomlott az utcára, szétnyitva az épület belsejét, ami ekkora már lángokban állt, füstölt a lobogó napalm tüzétől és az égő kapcsolóberendezéstől. A hadműveletről adott hírek szerint a ma délutáni helyi újság utalt arra, hogy a két tucat alkalmazott akik az épületben voltak sikeresen kimenekült, kivéve az őrt akit a szekrénybe zártam és aki meghalt a füsttől. Bűnösnek érzem magam emiatt, de nem lehetett elkerülni - siettünk. Habár a telefon épületben a berendezés szétrombolása eléggé teljes volt, a telefon vállalat kijelentette, hogy várhatóan a legfontosabb telefonvonalak működésben lesznek 48 óra múlva és a városbeli telefonszolgálat teljes visszaállítása elvárható két heten belül. Ez a kijelentés nem lepett meg. Tudtuk hogy a telefon-vállalat beszerez új felszerelést és javítási szakértők csapatai gyorsan kijavítják a rombolást, amit műveltünk. A telefonközponton végrehajtott támadásunknak csak akkor lenne igazán értelme, ha össze lenne hangolva egy több fronton végrehajtott nagyméretű támadással. A Rendszer is kitalálta ezt, persze és mivel nem tudhatja hogy ez csak egy kiképzési hadművelet volt, felkészül a legrosszabbra. Tankok vannak majdnem minden központi útkereszteződésnél, a katonaság és a rendőrség annyi ellenőrzőpontot állított fel az összes főúton és autópályán, hogy a autós közlekedés majdnem teljesen le van blokkolva városszerte. Ha nem lenne így, ma este mennék Denverbe holnap helyett. Június 8. Ma kaptam egy levelet Katherinetől! Benne volt egy felszereléses dobozban, amelyet kértem hogy küldjön el nekem a Szervezet, az otthoni műhelyből. Nem fedeztem fel a levelet, amíg ki nem pakoltam a dobozt és így nem volt alkalmam, hogy választ küldjek vissza a szállítóval aki elhozta nekem a felszerelést. Katherine jelenti, hogy ő és a többiek 70-től 80-órát dolgoznak egy héten a műhelyben, pénzt nyomtatnak, és nagy mennyiségű propaganda röpcédulát. Sejti a sürgősségből, amivel a röpcédulák meg voltak rendelve hogy nagyméretű új kampány készül Washington térségében. (Hamarosan megtudja hogy mi készül!) Azt hiszi hogy én még mindig Dallasban vagyok és azt írja, hogy reméli parancsot kap hogy vigyen el még egy készpénzadagot Dallasba hamarosan, hogy láthasson ((találkozhasson velem)). Hogy sajog a szívem hogy vele lehessek megint, még ha csak pár órára is! De nincs sok esély arra hogy visszatérjek Washingtonba, legalábbis egy másik három hétig. A dolgok igazán felnövekedtek itt a Rocky Hegység térségben. A Szervezet nem különösebben erős errefelé és mégis, a Forradalmi Parancsnokság kijelölt 43 magas fontosságú célpontot a térségben - amiknek több mint fele katonai építmény - és amiket fel kell készülnünk egyszerre rajtuk ütni, mikor a parancs ki lesz adva, valószínűleg kora júliusban. Ennek tetejében nincs itt senki, aki ki lenne képezve különleges muníciókban és felszerelésekben és így mindenkit én kell kiképezzek a nulláról, 26 tanulót összesen. Az ő feladatuk lesz elkészíteni és használni az összes égető és robbantó szerkentyűt, amik a kiosztott célpontokhoz szükségesek a térségben. Szerencsére, van itt pár katonai tapasztalattal rendelkező egyénünk, aki nagyon jól ért a gerilla harcászathoz és így én a kiképzésemet csak a technikai szempontokra korlátozom, a harcászatot a katonai hátterű embereinkre hagyva. A munkám szűkebb téma skálája ellenére lassabban haladok itt mint Dallasban, mert itt a dolgok annyira szét vannak szórva. Nem tartották jó ötletnek, hogy 26 embernek egyszerre tartsak órákat, így találkozom hattal itt Denverben, 11-el Boulderben, ami egyetemi város kb 20 mérföldre ((kb. 36 km)) innen, és kilenccel egy farmházban innen délre. Mindegyik csoporttal minden harmadik napon találkozom, de adok nekik elég házifeladatot, amivel elfoglalják magukat a találkozások között. A Rocky Hegység térségben eddig egy véres hadműveletet sem kezdtünk a Rendszer ellen és az általános légkör itt sokkal lazább és nyugodtabb, mint a keleti partok mentén. De valami nagyon kellemetlen történt a múlt héten, ami zord módon emlékeztet arra, hogy a küzdelem itt is pont olyan brutális, mocskos és véres lesz, mint mindenütt máshol. Egyik tagunkat - egy építőmunkást, rajtakaptak, amint egy darab dinamitot próbált kicsempészni az építkezés raktárhelységéből, ahol dolgozott. Úgy néz ki mindennap kicsempészett egy tucatot az uzsonnadobozában, már jó ideje. A helyi őr átadta a helyi seriffnek, aki azonnal átkutatta a házát és nem csak egy nagy adag dinamitot talált, de pár fegyvert is és Szervezeti nyomtatott anyagot is. A seriff kisütötte, hogy valami olyasmire bukkant ami igazán nagyot lökhet a karrierén. Ha lyukat ütne a Szervezeten a Rocky Hegység térségben, a Rendszer nagyon hálás lenne neki. Jó esélye lenne rá, hogy helyet nyerjen az állami törvényhozó testületben, még al-kormányzó is lehetne belőle vagy valami más magas pozíciót kaphatna az állami kormányzatban. Így a seriff és a beosztottjai elkezdték verni az emberünket arra próbálták rábírni, hogy nevezzen meg más Szervezeti tagokat. Kegyetlenül, mocskosul megdolgozták, de nem beszélt. Ekkor behozták a férfi feleségét és elkezdték pofozni, verni és rúgni a jelenlétében. Az eredmény az volt, hogy az emberünk elkeseredésében, elkapott egy revolvert a seriff segédei egyikének pisztolytáskájából, de agyonlőtte egy másik segéd, mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt. A feleségét átadták az FBI-nak és visszarepítették Washingtonba kivallatásra. Nem fog tudni nekik semmi értékes információt adni, de beteggé tesz, felfordul a gyomrom és irtózom, mikor arra a kínlódásra gondolok aminek alávetik majd. Arra gondolok, hogy milyen kínzásokat kell majd kiállnia. De a seriff dicsősége rövid ideig tartott. Aznap este, hogy a tagunkat megölték, a seriff megjelent egy televíziós hír interjúban, arról dicsekedve, hogy milyen csapást mért a törvény, a rend és egyenlőség nevében és gőgösen figyelmeztetett, hogy pont olyan könyörtelenséggel bánik minden más "rasszistával" aki a kezei közé kerül. Mikor hazaért este a TV interjúja után, az feleségét a nappalija padlóján találta, elvágott torokkal. Két nappal később a járőrkocsiján rajtaütöttek. A golyó-lyuggatott hulláját a kocsi összeégett roncsában találták meg.

50

Borzalmas dolog, hogy a saját fajunk nőit öljük meg, de mi olyan háborúban vagyunk, amelyben az összes régi szabályt félre kell tennünk. Élet-halál harcban vagyunk a zsidóval, aki most olyan közel érzi magát a végső győzelméhez, hogy úgy érzi leveheti a maszkját és úgy bánhat az ellenségeivel mint a "marha csordával" (gój) ahogy a vallásuk is mondja. A mi bosszúnk a seriff ellen itt figyelmeztetésként kell hogy szolgáljon a zsidók nem-zsidó pribékjeinek, hogy ha a zsidó hozzáállását veszik fel a mi asszonyaink és gyerekeink ellen, akkor nem várhatják el, hogy a saját családjuk biztonságban legyen. (Jegyzet az olvasónak: egy készlet könyv, amely a zsidó vallási doktrínát tartalmazza, és amelyet "Judaizmusnak" hívtak, még ma is létezik. Ezek a könyvek az úgynevezett Talmud és Torah, valóban úgy hivatkoznak a nem-zsidókra, mint "marhákra" vagy "jószágokra". Különösen elborzasztó számukra a zsidók hozzáállása a nem-zsidó nőkkel kapcsolatban. A szó, amit a mi fajunkbeli lány vagy nő megjelölésére használtak az "shiksa" volt - ami az "utálatosságot" vagy "nem kóser húst" vagy "mocskos húst" egyaránt jelentő nyelvükbeli szóból volt származtatva.) Június 21. Megállítottak egy ellenőrzőpontnál, ahogy visszavezettem Boluderből ma este. Nem volt probléma átmennem rajta, csak megnézték a jogosítványomat (vagyis a kimúlt és megsíratlan David J. Grunstein jogsiját), megkérdezték hova megyek és gyorsan benéztek a kocsiba. De az ellenőrzőpont leállította a forgalmat mérföldekre visszamenőlegesen és más sofőrök igazán ki voltak akadva. Egyikük elmondta nekem, hogy ez az első alkalom hogy ellenőrzőpontokat használnak a térségben. Az ellenőrzőpont és pár a hírekben észlelt rávezető nyom alapján azt hiszem, hogy a Rendszer tudja hogy valami nagy dolog készülődik. Remélem nem szigorítják meg a biztonsági intézkedéseket idekint annyira, amennyire a keleti parton vannak, különben keresztülhúzzák a terveinket. A dolog másik oldala viszont használ ezeknek az együgyűeknek errefelé, hogy egy teljes adagot kapjanak "Nagy Testvér" "szerető gondozásából". A legtöbben alig látnak egy feketét vagy egy zsidót és úgy viselkednek mintha nem is lenne háború. Úgy néz ki azt gondolják, hogy elég messze vannak azoktól a dolgoktól amik a ország más részen dúlnak, hogy élhetik életüket teljes nyugalommal. Rosszallnak bármilyen emlékeztetést arra, hogy lehet hogy meg kell szakítsák a jólét és élvezet utáni hajhászatukat elég időre, hogy kivágjuk a rákot Amerikából ami biztosan elpusztít mindannyiunkat, ha nem teszünk ellene hamarosan. De mindig így volt ez a Balfékusz Americanusszal. Eléggé aggaszt hogy nem halottam hírt az Evanston erőmű felől. Vártam a rajtaütést ott a múlt hónap utolsó hete óta. Több baj volt Harrisonnal? Vagy lehet hogy a Forradalmi Parancsnokság halasztotta el az Evanston akciót a jövőhavi nagy offenzívánkig? Nem volt ilyen utalás a halasztásra az utolsó eligazításomon. Legvalószínűbb, hogy a probléma Harrison, a fene egye meg! Mikor újraszámláltam a célbatalálási valószínűséget a célponton a távból, amit a Chicagói aknavető csapat adott nekem pont mielőtt elhagytam volna Washingtont Dallas irányába, úgy döntöttem fel kéne osszuk a radioaktív szennyezőanyagot öt lövedék között csak három helyett. Az 90 százalékos célbatalálási valószínűséget ad nekünk, hogy egy vagy több lövedéket belövünk a generátor épületbe. De lehet Harrison visszahőkölt attól hogy annyi rádioaktív anyagot kezeljen. Ha ez van, akkor miért nem közölte velem valaki? Szintén kezd aggasztani, hogy nem kaptam parancsokat arra vonatkozólag, hogy mit kell tennem miután befejezem a munkámat itt a jövő héten. Ha nem jutok vissza Washingtonba, akkor valószínű hogy lehet nem jutok vissza mielőtt a nagy támadás elkezdődik. Ott akarok lenni Katherinnel és a többiekkel, mikor minden Elszabadul jövő hónapban. És nem látom okát annak, hogy miért ne lennék, mert aligha lesz idő arra, hogy máshova küldjenek egy másik kurzus felállítására a különleges muníciókról és fegyverekről. 19. Fejezet Június 27, 1993. Végre megérkezett a parancs! California lesz számomra a hely a nagy nyári offenzívánk alatt. Először nagyot csalódtam, hogy nem fogok tudni visszatérni Washingtonba, de minél jobban átgondolom az utalásait egyes dolgoknak amiket mondtak nekem ma délután, annál jobban meg vagyok győződve, hogy az igazi összpontosítása a tevékenységünknek a Nyugati Parton lesz. Úgy néz ki, hogy én itt a dolgok legaktívabb részének a közepében leszek és legalább ez kellemes változás lesz a sok osztálytermi munka után. A Denveri Területi Parancsnokság behívott ma engem és hatot a tanítványaim közül és csak két órával a kijelölt találka ideje előtt szóltak, hogy jöjjünk. Majdnem semmi részletet nem árultak el nekünk, csak annyit, hogy én és négyen a többiek közül Los Angelesben kell legyünk legkésőbb szerda estére. Az utolsó két behívott tanítványom a San Francisco közelében levő San Mateoba kell menjenek. Azonnal és hevesen reklamáltam: "Ezek az emberek mind kimondottan arra voltak kiképezve, hogy egyes előre megjelölt célpontokat támadjanak meg ebben a térségben. És úgy voltak kiképezve, mint csapatok. Nincs értelme felbontani a csapatokat most és elküldeni egyeseket Californiába, mikor annyival hatékonyabbak lehetnének itt. Ha elküldetnek, az egész Rocky Hegység térségre vonatkozó programunk veszélyeztetve lesz." A két DTP tiszt biztosított a gyűlésen, hogy a döntésük nem könnyedén lett meghozva és teljesen tudatában vannak a kifogásaim súlyának, de vannak fontosabb szempontok amelyeknek elsőbbségük van. Végül rákényszerítettem őket, hogy felvázolják, sürgős parancsokat kaptak Forradalmi Parancsnokságtól hogy küldjenek át minden aktivistát akit csak mellőzni tudnak, a Nyugati Partokra méghozzá azonnal. Úgy néz ki más területi parancsnokságok is hasonló parancsokat kaptak országszerte. Nem akartak többet mondani, de abból amennyi hangsúlyt tettek az időhatárra amikorra ott kell legyünk, erősen sejtem hogy a dolgok valamikor a jövő héten fognak beindulni. ((kirobbanni)) Egy dolgot viszont elértem ma délután: elintéztem hogy Albert Mason helyett, aki San Mateóba kellett volna menjen, de akinek a jelenléte igazán fontos a helyi térségben tervezett hadműveletek sikeréhez, egy másik ember menjen. De ezt is alig értem el. Követeltem, hogy tudjam hogy pontosan mi volt a kiválasztási követelmény, amelyek alapján kiválasztották azokat akiket át kell küldeni. Kiderült, hogy az én kivételemmel, két fő szempont volt: gyalogsági harci tapasztalat és lövészeti kiválóság - ami úgy festi le a dolgokat, hogy inkább mesterlövészeket és barikád harcosokat akarnak odakint a Nyugati Partokon, mint szabotázs, robbantási és megsemmisítési szakértőket. Al igaz, hogy "szakértő" szintet ért el a rohamkarabélylövészetben, mikor a hadseregben volt és három évet töltött délkeletÁzsiában mint rajparancsnok. (Jegyzet az olvasónak: Turner az úgynevezett "Vietnami Háborúra" utal, amely két évtizeddel Turner

51

bejegyzése előtt véget ért, de amely nagy szerepet játszott a Rendszer fegyveres erőivel való sikeres a Szervezet általi legyőzés alapjaiban.) De ő szintén a legjobb tanítványom volt itt. Ő az egyetlen ember, akinek megmagyaráztam az újabb katonai szerkentyűk működését, amelyeket tervezünk hogy megszerzünk a környékbeli fegyverraktárakon történő rajtaütéseinkben. Ő az egyetlen, akiben biztos vagyok hogy használni tudja például az új M-58 lézer távolságbemérőket és aki meg tudja tanítani az aknavetőcsapatainkat is arra, hogy hogy használják. És ő szintén az egyetlen akinek elég alapvető elektronikai hozzáértést tanítottam hogy össze tudja szerelni a rádió irányított időzítőket, amelyek nélkülözhetetlen részei az arra vonatkozó terveinknek hogy szétzúzzuk az autópálya hálózatot a térségben és használhatatlanul is tartsuk. Csak mikor megmagyaráztam a DTP-nek ezeket a szempontokat, akkor egyeztek bele hogy Al itt maradjon. Ezután félórát töltöttünk azzal, hogy átnéztük az összes többi aktivisták listáját itt, amíg találtunk valakit aki úgy gondoltam hogy elmehet Californiába Al helyett, anélkül hogy távozása veszélyeztessen dolgokat itt és aki szintén megfelelt a követelményeiknek. A benyomásom, hogy minden amit a térségre terveztünk még mindig indulóban van és még mindig fontosnak tartják hogy elérjük a céljainkat itt, de az igazán fontos hadszíntér a Nyugati Part lesz. Mi körülbelül megduplázzuk az erőnket ott, ezekkel az utolsó pillanatban történt áthelyezésekkel, de úgy csináljuk, hogy legalábbis a legtöbb hadművelet amelyeket más térségekre terveztek végbemehet, habár kevesebb létszámú személyzettel. Csak 48 óránk van hogy több mint 1,000 mérföldet utazzunk, és nem tudhatjuk hogy hány ellenőrzőpontba futunk bele. A többiek eljönnek, hogy felvegyenek körül-belül két óra múlva és azután vagy négy órába fog telni nekem, hogy bepakoljam a műszereimet a kocsiba úgy hogy ne találják meg őket ha átkutatnak. Azt hiszem alszom egy kicsit most, amíg jönnek. Július 1. Hát! Milyen feszültek errefelé a dolgok! Tegnap érkeztünk meg, hajnali egy körül, egy olyan út után amit leginkább elfelejtenék. A többiek szétszéledtek a kijelölt egységeikhez, de én a Los Angeles Északnyugati Területi Parancsnoksággal maradok, legalábbis ideiglenesen, egy Cagona Park nevű helyiségben vagy 20 mérföldnyire északnyugatra Los Angelestől. Nyilvánvaló hogy a Szervezet sokkal erősebben ki van épülve itt mint máshol, már abból is, hogy nyolc külön területi parancsnokság van a Los Angeles városi térségben, amíg egy elég a legtöbb másik nagyvárosnak az országban. Ez arra utal, hogy a földalatti tagságunk az 500-700 körül lehet a térségben. Nagyjából a magamat kialváson fáradozom mióta megérkeztem, de az ittlévők úgy néz ki nem is alusznak. A hír- és anyagszállítók állandóan jönnek és mennek, éjjel-nappal tartanak konferenciákat. Ma este végre elkaptam valakit és legalább féligmeddig elmondta hogy mi a helyzet errefelé. Több mint 600 katonai és civil célponton lesznek egyszerre végrehajtott rajtaütések országszerte, jövő hétfő reggel, július 4-én. De sajnos, szerencsétlenül, egyik itteni tagunkat letartóztatták szerdán, pont egy órával az érkezésünk előtt. Úgy néz ki hogy csak egy kis balszerencse volt az oka. Megállították egy rutin személyazonossági ellenőrzésre az utcán és a zsaruk gyanúsak találtak valamit. Mivel az emberünk nincs a Rendben, sem nem volt felkészülve, nem volt abszolút kötelezettség alatt hogy megölje magát. A nagy aggály az utolsó két napban az volt, hogy kínzás alatt, elég sokat elmond abból, amit tud hogy riadóztassa a Rendszert arra a tényre hogy nagyméretű támadás van beütemezve hétfőre. Ekkor még ha nem is fogják a hatóságok tudni hogy pontosan mely célpontokat tervezünk ostrom alá venni, megerősítik a biztonsági intézkedéseket mindenhol annyira, hogy a veszteségeink aránya elfogadhatatlanul magas lesz. ((tűrhetetlenül súlyosak lesznek a veszteségeink.)) A Forradalmi Parancsnokságnak két választása van: elhallgattassa az emberünket mielőtt kivallathatják vagy megváltoztassa az egész támadásunk időpontját. Az utóbbi majdnem lehetetlen: túl sok van már előkészítve és túl sok dolog lett összehangolva részletesen a jövő hétfőre, mintsem hogy a támadást hamarabb lehessen végrehajtani és egy halasztás akár hónapokig is tartana - azzal az óriási veszéllyel, hogy olyan sokan akik mind teljesen elő vannak készítve hétfőre, annyit tudjanak, annyi időn át. Tehát úgy döntöttek tegnap, hogy az első lehetőséget választva cselekszenek. De még az is óriási problémába ütközik: nem tudjuk megütni az emberünk itt Los Angelesben anélkül, hogy ne vállalnák az egyik legértékesebb legális emberünk leleplezését, egy különleges ügynököt az FBI Los Angelesi irodájában. Ez azért van, mert a foglyot olyan helyen tartják amely holléte nagy titok kéne legyen. Ha rajtaütünk a helyiségen akkor csak egy féltucat emberüket gyanúsíthatják azzal hogy kiadta ki az információt nekünk. A rendszer általános eljárása mikor felveszik egyik emberünket az az, hogy csak nagyon felületes vallatást végeznek a terepen, csak annyit hogy eldöntsék hogy a van-e valami ami arra utal hogy akárhogy is kötődik a fogoly a Szervezethez. Ha igen akkor visszarepítik Washingtonba alapos megdolgozásra az Izraeli kínzási szakértőik által. És az utóbbi az amit nem engedhetünk hogy megtörténjen. Az érdekes dolog ebben az esetben - és ami a Forradalmi Parancsnokságot fájdalmas határozatlanságban tartotta két napig most az az, hogy az FBI a foglyot itt tartotta ahelyett, hogy elszállíttatták volna a Washnigtoni központba csütörtök reggel, amint azt kezdték sejteni hogy egy Szervezettagot fogtak el. Senki nem tudja pontosan miért, még az FBI-ban levő helyi legálisunk sem. Lehet hogy csak szervezési hanyagság volt a részükről. Vagy lehet hogy ezúttal kihoznak egy vallatási csapatot ide Washingtonból, a rendszeres eljárásukkal ellentétben. Akárhogyis, a Forradalmi Parancsnokság úgy döntött, hogy visszatart kicsit a rajtaütéseken és meglátja hogy hogy alakulnak dolgok. Ha nem próbálják meg repülőre tenni Washington felé vagy tovább vallatni itt a következő 36 órában, a probléma önmagától meg lesz oldva, bármilyen információ amit a Rendszer kiszed belőle túl későn jön hogy betegyen a hétfői terveinknek. De ha egy átszállítás vagy további vallatás indul vasárnap délután előtt, fel vagyunk készülve hogy villámgyors rajtaütést intézzünk az FBI helybéli titkos börtöne ellen, még akkor is ha emiatt elveszítjük az emberünket a helybéli FBI irodában, akinek a jelentései, leadott információja felmérhetetlen mértékű lehet nekünk az eljövendő hónapokban. Ami engem illet, még mindig nem tudom hogy miért vagyok itt, vagy mit kéne tegyek és nem vagyok biztos benne hogy bárki más tudná. Egyszerűen arra utasítottak hogy várjak. Én azt hiszem megint egy nagyméretű próba elé nézünk mint 1991 szeptemberében. Egyszerűen hihetetlennek tűnik nekem hogy a Szervezet valóban teljes mértékű támadást készül indítani a Rendszer ellen, alig két nap múlva. A teljes létszáma azoknak akiket a tűzvonalra ((frontvonalra)) tudunk tenni nem lehet több mint 1,500 ember országszerte, a toborzásban elért az utolsó pár hónapbeli nagy sikerünk és létszámunk gyors gyarapodása ellenére sem.

52

Teljességben, a támogató személyzetünkkel, a női tagjainkkal, és a legálisainkkal - az erőnk nem haladhatja meg az 5,000 embert és azt hiszem hogy majdnem egyharmaduk itt van Californiában most. Egyszerűen valótlannak tűnik - mintha egy bolha egy elefánt orvgyilkosságát tervezné. De persze nem várjuk hogy a Rendszer összeomoljon hétfőn. Ha ez történne, nem tudnánk elbánni a helyzettel, mert a Szervezet még mindig messzemenően túl kicsi ahhoz hogy átvegye az ország irányítását és az amerikai társadalom újjáépítését. 100-szor nagyobb infrastruktúrára ((irányítási hálózatra, berendezkedésre, hatalmi hálózatra)) lesz szükségünk ahhoz, hogy akárcsak neki is kezdjünk annak a feladatnak. Hétfőn új szintre emeljük a konfliktust és meghiúsítjuk a Rendszer legújabb stratégiáját arra, hogy elbánjon velünk. Igazán nincs választásunk a dologban, ha a Szervezet meg akar maradni és tovább akar növekedni a nagyon nehéz körülmények között amelyeket reánk kényszerítettek, fent kell tartsuk a lendületünket, főleg a pszichológiai lendületünket. A veszély abban hogy ne emeljük állandóan magasabb szintre a háborút az, hogy a Rendszer új kiegyensúlyozottságot, "rendet" valósít meg és a nyilvánosság hozzászokik. Az egyetlen mód arra hogy fenntartsuk a jelenlegi befolyását az újoncoknak az az, hogy a lakosság jelentős részét pszichológiailag zavart helyzetben tartsuk és legalább félig meggyőződve tartsuk afelől hogy a Rendszer nem elég erős és nem elég hatékony ahhoz, hogy kiirtson minket, hogy kiirthatatlan erő vagyunk és hogy előbb-utóbb a háború magába szívja őket is. Másképp, a semmirevaló nyavalyások a könnyű utat fogják választani, azáltal hogy egyszerűen visszadőlnek és kivárják a végét. Az amerikai emberek már bizonyították hogy képesek szégyentelenül folytatni az élvezet hajhászását az elképzelhető legprovokálóbb körülmények alatt is - amíg a provokációk elég lassan lépnek hatályba hogy hozzászokhassanak. Ez a legnagyobb veszély ránk nézve akkor, ha nem cselekszünk. Ezen túl, a politikai rendőrség folyamatosan "szorítja a csavarokat" A rendkívüli biztonsági intézkedéseink ellenére, előbb-utóbb sikerül nekik befurakodniuk, - megfúrni a Szervezetet és szétrombolni mindent - ha adunk nekik időt rá. És egyre nehezebb és nehezebb mozogni anélkül hogy le ne bukjunk. Nagyon közel van már az idő az új belső-útlevél rendszer bevezetéséhez, amit jó időre meggátoltunk több mint egy éve. Megint tervben van a dolog és kétszer olyan komiszan mint ezelőtt. Nem tudom hogy fogjuk túlélni, mikor az működésbe lép. De visszagondolva az utóbbi két évre, csodás még az is ahogy megmaradtunk eddig. Volt már vagy százszor hogy nem tudtam hogy leszünk képesek megmaradni még egy hónapot. Az egyik oka, hogy még mindig itt vagyunk és működünk olyan dolog, ami nem tőlünk függ - a Rendszer működésképtelensége, ziháltsága és kuszasága. Elkövettek egy súlyos hibát és nem használtak ki egy alkalmat amit ha kihasználtak volna súlyosan ártottak volna nekünk. Az a benyomása az embernek, hogy a zsidók kivételével -akik igazán törik magukat a próbálkozásaikba ellenünk-, a Rendszer többi része egy rakás tessék-lássék munkás - (("óra figyelő" - aki azt várja hogy mikor ér már véget a munkanap - minimális erőfeszítést is megtevő)). Hála az "egyenlőség" programnak és annak a sok niggernek az FBI-ban és a Hadseregben ezért! A Rendszer olyan romlott, korrupt és fajilag annyira kevert lett, hogy csak a zsidók érzik otthon magukat benne és senki nem érez semmi hűséget iránta. De a még nagyobb ok az az, ahogy alkalmazkodtunk a körülményekhez. Két éven át a Szervezet megtanult egy létezési formát. Most már egy-két dolgot csinálunk, amelyek abszolút fontosak a megmaradásunkra nézve, de amire majdnem semmi figyelmet nem fordítottunk két évvel ezelőtt. A vizsgálati módszerünk például, amivel megvizsgáljuk az újoncokat, nem tarthattunk volna ki eddig e nélkül és nem fejlesztettük ki amíg abszolút szükség nem volt rá. Mit tettünk volna Clark Doktor nélkül, ha nem fejlesztette volna ki a módszert, nem tudom. És akkor ott van az ál személyazonosságok ügye. Csak a legalapvetőbb hozzáértésünk volt ahhoz, hogy alkalmazkodjunk ehhez a problémához mikor először föld alá mentünk. Most már van egy különleges egységünk amely nem tesz mást mint hogy majdnem tökéletes ál-személyazonosságokkal látja el az aktivistáinkat. Igaz szakemberek, de ijesztő mesterségüket igencsak sebtében kellett megtanulják. És a pénz - milyen probléma volt az a kezdetekben! Az hogy meg kellett számoljuk minden fillérünket befolyásolta az egész pszichológiai hozzáállásunkat, arra kényszerített hogy kicsiben gondolkozzunk. Amennyire én tudom, senki a Szervezetben nem gondolt arra a problémára, hogy hogy lehet pénzügyileg ellátni egy földalatti mozgalmat, mielőtt a probléma élet-halál fontosságúvá vált. És akkor megtanultuk a pénzhamisítási mesterséget. Persze a sors jótette volt velünk, hogy volt valaki a szervezetben akinek meg volt a technikai tudása ehhez, de persze még mindig fel kellett állítsuk a hálózatunkat arra, hogy a hamisított bankjegyeket körforgásba hozzuk ((beváltsuk)) miután kinyomtattuk őket. Az utóbbi pár hónapban ez a teljesítmény óriási helyzetváltozást valósított meg mindnyájunk számára. Az, hogy megvolt az anyagi hátterünk - az arra való képesség hogy megvegyük azt, amire szükségünk volt ahelyett hogy el kelljen térítsük, raboljuk, mint a régi időkben -, nagyon megkönnyített dolgokat. Nagyobb mozgékonyságot és nagyobb biztonságot jelentett számunkra. Volt egy bizonyos mennyiségű szerencse az eddigi sikereinkben és nincs kétségem afelől, hogy a Forradalmi Parancsnokság elég jó munkát végzett a vezetésben is. Jó szervezésünk volt, jó stratégiánk, - de még fontosabb, hogy meg volt bennünk a képesség hogy új kihívásokkal elbánjunk és új problémákat oldjunk meg. "Hajlékonyak" maradtunk. Azt hiszem a Szervezet történelme bebizonyítja, hogy senki nem képes merev, fix tervet készíteni a Forradalomra és akkor kitartani mellette. A jövő mindig túl bizonytalan. Soha nem lehet tudni, hogy egy helyzet hogy fog kibontakozni, tovább fejlődni. És teljesen váratlan dolgok mindig történnek, dolgok, amiket egyetlen terv kiötlője sem kalkulálhat be előre, bármilyen részletesen is dolgozik. Így hogy sikeres legyen, egy forradalmár mindig kész kell legyen új helyzetekre, körülményekhez alkalmazkodásra és ki kell használja az új lehetőségeket. Az eddigi teljesítményünk ebből a szempontból nagyon jó, de nem tudom megállni hogy ne aggódjak a jövő hét miatt. Biztos vagyok benne hogy kitapossuk a fenét is belőlük, hétfőn. Megnyomorítjuk elég nagy mértékben az ország gazdasági gépezetét, ha csak a fele is sikerül annak amiket terveztünk. És belekényszerítjük a Rendszert a teljes mozgósításba, az ebből következő pszichológia sokk, sokkal nagyobb lesz a lakosság számára. De azután mi lesz? Mi lesz jövő hónapban és az utána következő hónapban? Mindent beleadunk amink csak van a jövő heti offenzívába és nincs mód rá hogy ilyen szintű tevékenységet több mint egy napig fenntartsunk. Túl vékonyra vagyunk nyújtva, túl kevesen vagyunk mindenütt.

53

De az ösztönöm azt mondja hogy a Szervezet nem egyszerűen elkeseredettségből cselekszik most. Nem arról van szó hogy hétfőn egy utolsó, elkeseredett nyomást fejtünk ki hogy összezúzzuk a Rendszert. Legalábbis remélem hogy nem. Ha egy mindent beleadó és mindent egybe megvalósítani hívatott fejjel a falnak rohanást teszünk, akkor vissza kell hőköljünk és újból be kell ássuk magunkat, újból meg kell találjuk az egyensúlyunkat, mikor elbukik - mert biztos elbukna. A pszichológiai hatás pont olyan halálos lenne számunkra, mint amilyen hasznos lenne a Rendszer számára. Tehát a Forradalmi Parancsnokságnak kell hogy legyen egy kártyája amiről nem tudok. Biztos vagyok benne, hogy az embereink súlyos koncentrációja ((összpontosítása)) Californiában, nyomravezető dolog, de nem tudom kitalálni hogy mi lehet a stratégiájuk, vagy mi lehet a Szervezet rejtett kártyája. 20. Fejezet Július 7, 1993. Úgy néz ki itt leszek reggelig, így most eltölthetek egy órát azzal, hogy feljegyezzem az utóbbi pár nap eseményeit. Ez igazán szuper hely. Tetőtéri lakás, ahonnan beláthatjuk Los Angeles nagyját - és ez amiért parancsnoksági bázisnak használjuk most. De a luxus hihetetlen, selyem lepedők, igazi szőrme ágytakarók, arany lemezzel borított csapok a fürdőszobában, fali csapok minden szobában amelyek bourbont, skotcht és vodkát bocsájtanak ki, óriási keretezett pornografikus képek a falakon. A lakás egy Jerry Singlestein nevű egyén tulajdonában volt, aki üzleti ügynök ((business agent)) volt a helyi Városfenntartási Munkások Uniója számára, és a falon lévő pornografikus képek fő szereplője. Úgy néz ki a szőke nem-zsidó lányok voltak az ízlése, habár egyik képen egy néger nővel van és egy másikban egy fiatal fiúval. Vajmi szép képviselője volt a munkásoknak! Remélem valaki eltávolítja a hulláját a folyosóról hamarosan, mert nem volt légkondicionálás hétfő óta, és kezd igencsak bűzleni. Ez a hatalmas város teljesen más képet mutat most, mint amit mutatott az utolsó alkalommal egyik éjjel, mikor teljes körű képet láthattam róla. Az összes főutcát megvilágító fény tündöklése eltűnt. E helyett az általános sötétséget csak a város szerte találomra szétszórt tüzek százai törik meg. Tudom hogy odalent járművek ezrei mozognak, de fény nélkül vezetnek, hogy ne lőjenek reájuk. Az utóbbi négy napban a szirénák szinte szünet nélküli hangja volt hallható, a rendőrség és a sürgősségi járművek szirénázása, fegyvertűzzel, robbanásokkal és a helikopterek csattogó zajával keverve. Ma este csak a fegyvertűz van és nem sok abból sem. Úgy néz ki hogy a csata döntő fázist ért el. Reggel két órakor hétfőn több mint 60 harci roham egységünk csapott le egyszerre Los Angeles egész területén, amíg más egységek százai ütött rajta különböző célpontokon országszerte, Kanadától Mexikóig, és parttól-partig. Nem hallottam még hogy mit értünk el máshol, mert a Rendszer teljes cenzúrát nyomott az összes sajtó szervre - már azokra, amelyeket nem ragadtunk meg mi magunk és még nem volt alkalmam beszélni olyan embereinkkel, akik kapcsolatban voltak a Forradalmi Parancsnoksággal. De számunkra itt Los Angelesben, meglepően jól mentek a dolgok. Az első rohamunk elzárta az összes víz szolgáltatást és az áramot ami a várost kiszolgálta, kiütötte az összes fő repteret és az összes fő autópályát járhatatlanná tette. Kiiktattuk a telefon központokat és felrobbantottunk minden benzin- és üzemanyagtároló telepet. A kikötő területe már négy napja majdnem töretlen, folyamatos, lángtömeg. Elfoglaltunk legalább 15 Rendőrállomást. Nagyjából csak elvettük a fegyvereiket, szétromboltuk a kommunikációs felszerelésüket és azokat a kocsikat, amelyek nem járőröztek abban az időben. De úgy néz ki a mieink még mindig bent vannak egy rendőrségi épületben és helyi parancsnoksági állásoknak használják őket. Először a zsaruk és a tűzoltók szerte szét rohangáltak mint levágott fejű tyúkok, szirénák és villogó fények mindenütt. De hétfő délutánra a közlekedési lehetőségek annyira leromlottak és annyi tűz és más sürgősség volt mindenütt, hogy a rendőrség és a tűzoltóságok sokkal válogatósabbak voltak az esetek között. A legtöbb területen a csapataink végezhették a munkájukat majdnem zavartalanul. De most, persze, a legtöbb sürgősségi és rendőrségi jármű ki van fogyva üzemanyagból és nem is mozoghat egyáltalán. És azok amelyekben még mindig van benzin úgy néz ki lapítanak. Az egész kulcs, hogy semlegesítsük a rendőrséget - és minden mást, az valójában a katonaságon belüli munkánk volt. Nyilvánvaló volt mindenki számára már hétfő délután, hogy valami nagy dolog volt folyamatban a katonaságon belül. Először is, azokon a katonákon és tankokon kívül amelyek erőműveket, TV sugárzókat és az efféléket őrizték - mint mindig - egyetlen katonai egységet sem vetettek be ellenünk. Másodszor pedig nyilvánvaló jelei voltak a fegyveres harcnak az összes környékbeli katonai bázison belül. Láttunk és halottunk lökhajtásos vadászbombázókat ahogy lehúztak alacsonyan a város fölé, de nem minket támadtak, legalábbis nem direkt módon. A körülbelül tucatnyi California National Guard fegyvertárat lőtték, rakétázták és bombázták a város területén. Azok a lökhajtásos gépek állítólag az innen Délre eső El Toro Tengerészgyalogos Légi Állomásról voltak. Később láttunk egy légi csatát Los Angeles fölött és halottuk hogy Pendleton Tábor, a nagy Tengerészgyalogos bázis vagy 70 mérföldre délkeletre innen, súlyos bombázás alatt volt, nehéz bombázók ütötték meg Edwards Légierő Bázisról. Ez mindenki számára teljesen összezavart helyzet volt. De hétfő este teljesen véletlenül, belefutottam Henrybe és ő megmagyarázott nekem elég sokat a katonai helyzetből. Jó öreg Henry, milyen jó volt újra látni! Találkoztunk a KNX sugárzó épületnél, ahol én segítettem a sugárzó csapatunknak újra üzembe helyezni az állomást, miután elfoglaltuk. Mellesleg, amit csináltam az utolsó négy nap alatt: javítottam összelőtt rádióberendezést, átállítottam állomásokat más hullámhosszra és rögtönöztem felszerelést. Most már van egy FM állomásunk és két AM állomásunk, mindhárom sugároz, sürgősségi áramfejlesztőkön. Mindhárom esetben elvágtuk a kábelt a stúdióktól és felállítottuk a sugárzó csapatainkat direkt a kiadóhelyiségeknél. Henry felrobogott a KNX-hez egy jeep-ben, U.S. Army egyenruhában, ezredesi rangjelzéssel, három géppuskával és tankelhárító rakétákkal felszerelt katona kíséretében. Ő hozta a szöveget, amit be kellett olvasni - és amely tartalma főleg a katonai személyzet felé volt irányozva. Amint befejeztem a mikrofonunk és hangfelszerelésünk bekötését az adó bevételébe, Henry és én félreléptünk beszélgetni, amíg az üzenetet beolvasta a bemondónk. Az üzenet nagyjából felhívás volt a fehér katonai személyzet számára, hogy akik még nem tették

54

álljanak át a mi oldalunkra, figyelmeztetéssel egybevetve azok számára, akik nem tettek eleget a felhívásnak. Az üzenet nagyon jól volt megfogalmazva és biztos vagyok benne hogy hatása a katonai és civil hallgatókra egyaránt erőteljes volt. Henry, mint kiderült, a Szervezet egész katonaságon belüli toborzó tevékenységét irányította már több mint egy éve és a tevékenységét főleg a Nyugati Partra összpontosította, mióta múlt márciusban áthelyezték ide. A történet amit elmesélt hosszú volt, de azzal együtt amit azóta megtudtam lényegében ez: A katonaságon belül két szinten toboroztunk mióta a Szervezet megalakult. Az alacsonyabb szinten félnyíltan működtünk 1991 szeptembere előtt és titokban ezután. Ez a propagandánk szétosztásából állt a katonai személyzet körében, nagyjából személytől személyi alapon. De Henry megmondta nekem, hogy mi a felsőbb szinteken is toboroztunk, a legnagyobb titokban. A Forradalmi Parancsnokság stratégiája azon a sikerünkön múlt, hogy megnyertünk egy magasrangú katonai parancsnokot és hétfőn elkezdtük kijátszani azt a titkos ütőkártyát. Ezért nem használták a katonaságot ellenünk és szintén emiatt volt, hogy egyes katonai egységek lőtték és bombázták egymást az utóbbi négy nap alatt. A katonaságon belüli küzdelem úgy kezdődött, hogy azok az egységek amelyeket a szimpatizánsaink irányítottak voltak egyik oldalon és azok amelyek hűségesek voltak a Rendszerhez (messzemenően a többség) voltak a másikon. De egy másik szempontja a konfliktusnak hamarosan kibontakozott és túlszárnyalta az elsőt: fekete a fehér ellen. Katonai egységek -amelyeket Szervezet-párti tisztek vezettek- azonnal elkezdték lefegyverezni az összes fekete személyzetet, amint megindítottuk a hétfő reggeli támadásunkat. Az ürügy amit használtak az volt, hogy a fekete militánsok lázadásba kezdtek más egységekben és a parancsokat kaptak magasabb szintről, hogy fegyverezzenek le minden feketét hogy megelőzzék a lázadás terjedését. Általában a fehér személyzet kész és hajlandó volt elhinni ezt a történetet és nem kellett nekik kétszer mondani hogy fordítsák a fegyvereiket az egységeikben levő feketék ellen. Azon kevés, akiket liberális beállítódásuk habozásra késztetett. agyon lettek lőve ott helyben. Más egységekben a mi embereink egyszerűen elkezdtek rálőni feketékre akiket egyenruhában láttak és elhagyták a helyszínt és átálltak egységekhez amelyeket a szimpatizánsaink irányítottak. A feketék természetesen úgy reagáltak minderre, hogy a fekete lázadásról szóló történetet valóra váltották. Még a Rendszerpárti tisztek által irányított egységekben is súlyos küzdelem tört ki a feketék és fehérek között. És mivel ezek közül az egységek közül egyesek majdnem félig feketékből álltak, a harc hosszú, vontatott és véres volt. Az eredmény az volt, hogy habár azok az egységek amelyeket a szimpatizánsaink irányítottak a kezdetben, a pro-Rendszer egységekhez képest ezek erejének körül belül öt százalékát tették ki, az utóbbiak nagy többsége lebénult a feketék és fehérek közti belső harc miatt. És most a fehérek egyre nagyobb számban jönnek át ami egységeinkhez emiatt. A Rádióadásaink nagymértékben elősegítették ezt a folyamatot. Eltúloztuk a saját erőnket, természetesen és megmondtuk a mi egységeinkhez csatlakozni akaró fehér katonáknak, hogy hova kell menni. És hogy meggyőzve tartsuk őket és hogy a niggereket rémületben tartsuk - egyik adónkat ál-fekete adóvá változtattuk és sugároztunk rajta egy felhívást fekete forradalomra, utasítva a feketéket hogy lőjék le a fehér tisztjeiket és őrmestereiket mielőtt a fehérek lefegyverezhetnék őket. Körül-belül az egyetlen katonai egység a Los Angeles térségben, amelyek bármilyen hatékony ellenállást tudtak kifejteni ellenünk azok egyes Légierő vadász és bombázó egységek voltak és a Tengerészgyalogos légi egység El Toroban. Ezek megtámadtak katonai egységeket, amelyekről azt hitték hogy átjöttek hozzánk. De Henry szerint annyi rongálást végeztek a pro-Rendszer erőkben is mint a mieinkben. Henry elnevette magát mikor elmagyarázta, hogy a Szervezet nem volt képes elég haladást elérni a toborzásában a California National Guardban ((állami nemzetőrségben)) hogy számíthasson bármely Őrség egységre. Így a Szervezet elrabolta a helyi Őrség parancsnokot, Howell Tábornokot, rögtön a hétfő reggeli támadás előtt, megelőző lépésként. Mikor a Rendszer nem találta Howellt, attól tartottak hogy átállt hozzánk. A félelmeik kétség kívül beigazolódni tűntek, mikor hallották hogy sietve elhagyta az otthonát három ismeretlen személlyel hétfőn éjjel, kevesebb mint egy órával azelőtt hogy minden elszabadult. Akárhogyis, a gyanúik eluralkodtak rajtuk és így kiadták a parancsot hűséges légi egységeknek az összes National Guard fegyverraktárak és jármű állomások lebombázására hétfőn délután. A Pendleton Támaszponton közel sem voltunk elég erősek, mikor a Rendszer bepánikolt és berendelte a bombázókat. Biztos vagyok benne, hogy ez az intézkedés volt az ami átbillentett dolgokat a mi javunkra. Még mindig súlyos küzdelem dúl a Pendleton térségben, de állítólag ebben a pillanatban most mi vagyunk a jobb helyzetben. Nem tudom melyik bázisról jött az a tankoszlop amelyik semlegesítette a fő Los Angelesi rendőrségi központot számunkra ma, de biztos hogy nagy áldás volt. Nélkülük nem bírtuk volna elfoglalni. Kezdetektől a Los Angelesi rendőrség volt az egyetlen igazán szervezett ellenfelünk. A kisebb rendőri erők a környező megyékben nem jelentettek különösebben problémát. Egyeseket kiütöttünk teljesen a működésből, mások úgy döntöttek hogy inkább lapítanak és nem avatkoznak be egy korai tűzharc után. De a 10,000 körüli létszámú L.A.P.D. (Los Angeles Police Depot) személyzete nagyon is akcióban volt ellenünk egy órával ezelőttig és a menet elég kemény volt. Legalább 100 embert vesztettünk ellenük itt az utolsó négy nap alatt, 15-20 százalékát a helyi harcoló erőinknek. Nem tudom hogy miért nem csináltuk ugyanazt a rendőrséggel itt, mint amit tettünk a katonasággal. Lehet hogy csak kádereink szűkössége miatt és mivel a katonaságbeli toborzás elsőbbséget kapott a rendőrségbeli toborzással szemben. Minden esetre a fő központjuk itt majdnem azonnal az ellenforradalmi ellenállás központjává lett. A L.A. városi rendőrökhöz csatlakozott néhány vidéki seriff egység, még egyes állami autópálya ellenőrző egységek is és a fő központjukat erődítménnyé alakították, aminek nem tudtunk ártani, semmilyen rendelkezésünkre álló fegyverre és erővel amit ellene tudtunk fordítani. Ténylegesen, majdnem biztos halált jelentett az embereink számára, ha egy oldalutcányi közelébe kerültek a helynek. Volt nagy mennyiségű üzemanyag tartalékuk, több mint ezer jármű, sürgősségi generátorok által termelt áram a kommunikációs felszerelésük számára és többszörös túlerőben voltak. Helikoptereiket használva, felderítették a különböző megerősített állásainkat, az épületeket amelyeket megszálltunk és kiküldtek rajtaütő egységeket, amelyek állhattak akár 80 járműből és 200-300 emberből is. Az hogy felrobbantottunk majdnem minden Autópálya-felüljárót korlátozta a mozgékonyságukat nagymértékben, de a légi megfigyelőik képesek voltak sok akadály körül el irányítani őket.

55

Csak azáltal sikerült megvédenünk egyes igazán fontos célpontokat - beleértve a rádióállomásokat amelyeket elfogtunk - hogy jól beásott géppuska-fészkek fedezték a megközelítési útvonalakat. Szerencsére a rendőröknek csak egy páncélos járművük volt, mert az embereink többségének nem volt páncéltörő felszerelése. Csak ma lettek a tankelhárító fegyverek hozzáférhetőek a harci egységeink, csapataink számára. Ha az Los Angelesi rendőrök csatlakozhattak volna bármilyen pro-Rendszer katonai egységeihez, az a végünket jelenthette volna. De szerencsére egy tucat öreg M60-as egy egységtől ami átjött hozzánk, csatlakoztatta őket a lövedékeihez. Egyszerűen átgurultak a barikádokon amiket a rendőrség felállított a központjuk körül, telelyuggatta az épületet magas robbanó és égető lövedékekkel és szabadon telelövöldözte a környéken levő rendőrjárművek százait géppuskatűzzel. A rendőrök kommunikációja, árama ezzel ki lett iktatva és az épületük felgyulladt egy tucat helyen. El kellett hagyják az épületet és mi lezúdítottunk egy sor 81 mm-s aknavetőtüzet a környező parkolóra és utcákra, amíg a környék tarthatatlan lett számukra. A helység elhagyatott most és még mindig ég. A zsaruk legtöbbje hazament és átöltözött civil ruhába. Most hogy a szervezett ellenállás ellenünk itt semlegesítve van, minden azon múlik, hogy ezt a térséget hatékonyan az irányításunk alá vehetjük-e mielőtt katonai egységek az ország más részeiről ideérnek. Nem értem hogy ez miért nem történt még meg. Utasítottak egy órával ezelőtt, hogy jelentkezzek reggel a technikai embereink egy csoportjához, akik feladata lesz megtervezni a részleteit annak hogy némi elektromos áramot és vizet visszavezessünk a térségbe, újranyissunk utakat a jármű közlekedés számára, megtaláljuk és lefoglaljuk az összes megmaradt dízel üzemanyag és benzin tartalékokat. Inkább építőmérnöknek való munkának tűnik, mint nekem valónak. Szintén egy kicsit korainak hangzik, de jó érzés tudni hogy a Forradalmi Parancsnokság úgy tűnik, bízik a jövőben és magabiztos. Lehet hogy holnap többet megtudok a teljes helyzetről. Július 10. Igazán nagy dolgok igazán történtek az utolsó pár napban, jó dolgok és rossz dolgok egyaránt, de többnyire inkább jók. A katonasági és rendőrségi helyzet nagyjából úgy néz ki irányítás alatt, kézben van itt és a Nyugati Part nagy részén, habár állítólag még súlyos harcok folynak San Francisco környékén és egy más térségben. Továbbá még mindig van egy fegyveres csoport itt-ott - néhány rendőri egység és némi katonai személyzet, akik kószálnak ide-oda és helyenként némi bajt kevernek. De biztosan kézbe kerítettük az összes bázist és katonai repteret itt és biztosan kézrekerítjük a szétszóródott katonai személyzetet egy-két napon belül. A parancs ki van adva most hogy azonnal lőjünk le bárkit, aki fegyvert hord hacsak nem viseli a mi karszalagunkat. Ez kellemes váltás egy nappal ezelőttről, mikor mi voltunk annak veszélyében hogy lelőnek azonnal ahogy meglátnak. Évek rejtőzködése után, álcákban sompolygás után és rendőrök láttán minden alkalommal a félelemtől lebetegedés után, nagyszerű érzés kint lenni szabadon és hogy mi vagyunk azok akiknél a fegyverek vannak. A nagy probléma itt a civil probléma. A civil lakosság teljesen megzavarodott. Habár nem lehet blamálni őket és meglep az is hogy viselkedtek - többnyire - addig amíg tették. Végül is áram és víz nélkül vannak egy hete. Nagy részük étel nélkül is van már egy napja. Az első pár napban hétfőn és kedden a civil lakosság pont azt tette amit elvártunk hogy tegyenek. Százezrek bepakoltak a kocsijukba és rá az autópályákra. Nem tudtak nagyon messze jutni persze, mert felrobbantottunk jópár átjárót, de sikerült nekik teremteni egy csomót a legnagyobb elképzelhető úttorlódásokból, így bevégezve a feladatunkat számunkra, majdnem teljesen lehetetlenné téve a földi jármű közlekedést a rendőrség számára. Kedd délutánra a fehér lakosság nagy többsége visszatért az otthonaikba, - vagy legalábbis a saját környékükre - a legtöbben otthagyva a beragadt kocsijukat az úton és gyalog térve vissza. Felfedezték - először hogy nem volt mód rá hogy elhagyják a Los Angelesi térséget kocsival, másodszor hogy nem tudtak benzint venni mivel az elektromos pumpák a benzinállomásokon nem működtek, harmadszor hogy a legtöbb üzlet és kereskedés be volt zárva és negyedszer hogy valami igazán nagy dolog volt folyamatban. Otthon ültek, bekapcsolva tartották az elemes rádióikat és aggódtak. Nagyon kis bűnözés volt, kivéve a fekete negyedeket, ahol a zendülés, fosztogatás és gyújtogatás elkezdődött már kora hétfő délután és folyamatosan egyre hevesebb intenzívebb és szélesebb kiterjedésű lett. Korai csütörtökre eléggé sok fosztogatás volt a fehér negyedekben is, nagyjából az ételüzleteket fosztották ki. Egyesek már 48 órája nem ettek és inkább elkeseredésből cselekedtek mintsem törvénytelenségből. Mivel csak csütörtökön kezdtünk biztosak lenni benne hogy a rendőrséget elintéztük, nem tettünk semmit hogy hátráltassuk a civil zűrzavart. Minél többen vannak az utcákban éhesen és elkeseredetten, betörvén a kirakatokat és ételt lopván, iható víz és a rádióik számára elemek után kutatva, összeverekedve más emberekkel akik ugyanazokat a dolgokat keresték, annál kevesebb idejük volt a rendőrségnek velünk foglalkozni. Persze ez volt a vezető elv amögött, hogy kiiktattuk az áramot, a vizet és a közlekedést még a legelején. Ha a rendőrségnek csak velünk kellett volna elbánnia, nem nyerhettünk volna. De nem tudtak velünk is elbánni és a közrend teljes felbomlásával egyszerre. De most ránk esik a feladat hogy újra rendet csináljunk és nem lesz könnyű feladat. Az emberek abszolút meg vannak hülyülve a félelemtől és a pániktól. Teljesen irracionális módon viselkednek és valószínűleg sok élet vész el mielőtt mindent kézbe veszünk. Nagyrészt azt hiszem az éhség és a fáradtság kell megtegye a munkát nekünk, mert a létszámunk és más anyagi forrásaink teljesen elégtelenek a feladatra. Ma kimentem egy üzemanyagszerző csapattal és közelről megvizsgálhattam a civil problémánkat. Igazán megrázott. Egy nagy benzines tartályos kocsit vezettünk egy felfegyverzett jeep kíséretében, benzinkúttól-benzinkútig a Pasadena térségben, kipumpálva a benzint az összes kútból és bele a benzines tartálykocsiba. Van elég üzemanyag a környéken, hogy a mi saját igényeinket kielégítse egy jó darabig, de a civilek meg kell legyenek a kocsik nélkül a háború idején. Pasadena nagyjából fehér volt egy évvel ezelőtt, de mostanra többnyire fekete lett. A fekete negyedekben, ahol belefutottunk feketékbe egy benzinkút mellett, egyszerűen tüzet nyitottunk reájuk, hogy távol tartsuk őket. A fehér negyedekben, körénk gyűltek éhes fehérek és ételért könyörögtek, ami persze nem volt nálunk hogy adjunk nekik. Egy jó dolog hogy nincsenek fegyvereik, ha lennének akkor elég nagy zűrben lennénk most. Köszönjük, Kohn Szenátor! Ejha! Nincs több időm írni most - mennem kell egy gyűlésre. Remélhetőleg információt kapunk az országos helyzetről. 21. Fejezet

56

Július 11, 1993. Fárasztó nap! Valamennyi áramot visszavezettünk a térségbe, az egyik hidroelektrikus erőműtől jön fentről északról, de ez közel sem elég. Az áramot szigorúan ki kell porciózzuk és az egész napot azzal töltöttem hogy válasszam ki a város azon részeit, amelyekbe áramot vezetünk, az ezeket ellátó elektromos vezeték rendszer tanulmányozásával és akkor csapatok kiküldésével hogy levágjanak vagy lekapcsoljanak elektromos vezeték részeket és újra bekössenek, működésbe helyezzenek másokat. Később, ha a kiporciózás sikeres, elláthatunk más város részeket is árammal. Tegnap este megtudtam, hogy Washington miért nem próbált meg beküldeni ide csapatokat az ország más részeiből: azért mert elfoglaltuk a Vandenberg légierő bázist és az ottani összes ballisztikus rakéta-kilövőállomást! Az első 48 órában a hétfő reggeli támadásunk után múlt héten, a Rendszer olyan pánikban volt és a katonai helyzet olyan bizonytalan volt, hogy semmilyen nagyméretű csapatmozgások nem voltak lehetségesek. Habár mi annyira kevesen voltunk és annyira szét voltunk szóródva hogy nem lettünk volna képesek arra, hogy megragadjunk és meg is tarthassunk területet a Nyugati Part kivételével sehol máshol, nagyméretű zavarodást és káoszt, teremtettünk mindenhol. Az embereink a katonaságon belül, az ország más részeiben azt az utasítást kapták, hogy olyan akciókat hajtsanak végre amelyek ki voltak számítva, hogy ideiglenesen lebénítják az egységeiket. Ez némi szabotázs, gyújtogatás és robbantás általi pusztítást is magába foglalt, de sokkal nagyobb mértékben válogatott célpontú lelövöldözésekből állt. Olyan egységekben amelyekben sok volt a nem-fehér, az embereink lelőttek feketéket találomra, olyan jelszavakat kiáltva mint pl. "fehér hatalom!", azon kimondott szándékkal hogy fekete reakciót váltsanak ki. Ezt ugyanazzal a fogással követtük, mint ami olyan jól bevált itt: elfoglaltunk rádió állomásokat, dühödt és hamis felhívásokat sugároztunk a feketék számára hogy fordítsák a fegyvereiket a fehér tisztjeik ellen. Más egységekben elfoglaltunk kommunikációs központokat és olyan üzeneteket küldtünk ki amelyek azt a látszatot keltették hogy azok az egységek átálltak hozzánk. Mindenhol óriási káoszt keltettünk a civil szférában. Erőművek, kommunikációs létesítmények és központok, gátak, autópálya összekötő részek, olaj és benzin tároló telepek, gázvezetékek és minden más, amit fel lehetett robbantani vagy le lehetett égetni, meg volt rohamozva hétfő reggel - egy teljes erőnkből indított, az egész országra kiterjedő általános támadásban -, hogy a civil lakosság közt pánikot keltsünk és a Rendszert lefoglaljuk ideiglenesen az ebből adódó problémákkal. Szintén megtudtam többek közt, hogy az Evanstoni rajtaütés is végbement hétfőn reggel. Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy teljes mértékben sikeres volt. Az összegzett eredmény az volt, hogy mire a Rendszer felmérte a helyzetet és bármely katonai egységében elég bizalmat nyert volna vissza hogy megpróbálja ezeket ellenünk küldeni, befejeztük Vandenberg elfoglalását és kipucolását, majd leadtuk az ultimátumunkat: bármilyen katonai megmozdulás ellenünk azt fogja eredményezni hogy nukleáris rakétákat lövünk New Yorkra és Tel Avivra. És ezért voltak a dolgok olyan csendesek az utóbbi pár napban! És most már megértem a Forradalmi parancsnokság egész stratégiáját, amit olyan sok időn át nem értettem, aminek a meg nem értése annyi aggodalmat és bizonytalanságot okozott a lelkem mélyén. A Forradalmi Parancsnokság tudta, hogy a jelenlegi létszámunkkal nincs rá mód hogy fenntartsunk a támadást a Rendszer ellen elég hosszú időn át és elég nagymértékben hogy ezzel tönkretegyük. Folytathattuk volna a gazdasági szabotázs és pszichológiai hadviseléses általi gerilla hadjáratunkat a Rendszer ellen elég hosszú időn át, de az idő végső soron a Rendszer oldalán volt. Hacsak nem érhettünk volna el valami igazán nagyméretű áttörést, ami jelentősen megnöveli a létszámunkat, a Rendszer növekvő rendőrségi hatalma ((egyre messzebb menő rendőrségi felhatalmazása és egyre messzebb menő intézkedései)) idővel lebénított volna minket. Hát most meg van az áttörés. És megvan legalábbis a képességünk a nagyméretű növekedésre, csak Los Angeles városában egyedül 12 millió ember van az irányításunk alatt. Hogy milyen nagy a teljes lakossági alap ami rendelkezésünkre áll, az még mindig nem tiszta előttünk, az észak Californiai bizonytalan helyzet miatt. Direkt Szervezeti irányítás alatt jelenleg California egy része van ami a Mexikói határtól körülbelül Los Angelestől 150 mérföldre észak nyugatra nyúlik és a parttól 50-től 150 mérfőldre befelé - változatosan. Ebben a területben benne van San Diego, Los Angeles és a kulcsfontosságú Vandenberg légierő bázis. A Mohavé sivatag és a Sierrák ((Rocky hegység rész)) egy természetes keleti határt alkotnak a területünknek. Egy további partmenti szakaszt ami majdnem az Oregon állam-határig fut és amiben benne van San Francisco és Sacramento, úgy néz ki, hogy egy Rendszer ellenes katonai frakció irányít és úgy hallom hogy a mi fennhatóságunk még nincs felállítva ott. Washington és Oregon államok úgy néz ki még mindig szilárdan a Rendszer irányítása alatt vannak, a korábbi szóbeszéddel ellentétben. Máshol az országban a dolgok általános felfordulásban vannak és az üss és fuss rajtaütéseink folytatódnak, de a Rendszer nincs az összeomlás azonnali veszélyében. A kormány fő gondja az, hogy megbízhat-e a saját fegyveres erőiben. Ennek az aggodalomnak eredményeként a katonaság egyes térségekben még mindig a bázisaira van zárva, annak ellenére hogy nagy szükségük lenne reájuk, hogy rendet csináljanak a civil lakosság között. A civil zendülés és felfordulás legrosszabb helyszínein - amelyek főleg az étel-ellátás megszakítása miatt olyanok amilyenek -, a kormány különleges kizárólagosan nem-fehérekből álló katonai egységeket használ. Besürgettek egyet ezekből a telesen nigger egységekből a Californiai szabad területünk határaira is. A legközelebbi ilyen egység úgy néz ki Brastowban van, vagy 100 mérföldre északnyugatra innen. fehér menekültek szivárognak be a térségünkbe onnan és a történeteik elég gyomor forgatóak, tömeges nemi erőszak és terror a fegyveres feketék részéről akik uraskodnak a helybéli fehérek fölött. Utálom azt hallani hogy ilyesmi történik fehér emberekkel, de a reakció legalább segít nekünk. Az viszont jó hogy belekényszerítettük a Rendszert hogy megmutassa a bizalmatlanságát a fehér lakosság felé és a nem-fehér elemektől való függőségét. De ami a legfontosabb számunkra az az, hogy most a Rendszer nem próbál behatolni a területünkre. A Vandenberg fenyegetésünk visszatartja őket pillanatnyilag, habár a helyzet nem maradhat örökre fent így. De legalább alkalmat ad nekünk arra, hogy megpróbáljunk rendet csinálni a civil lakosságunk között itt. És micsoda felfordulás van! Több tűz van mint valaha és a zendülés szélesen elterjedt. Egyszerűen nincs elég emberünk, még az alapvetően mi oldalunkon levő katonai személyzettel sem, hogy rendet tartsunk, amíg a legfontosabb ellátásokat vissza állítjuk és felállítunk egy sürgősségi ételosztó rendszert.

57

Teljes egészében vagy 40,000 katonai személyzet áll rendelkezésünkre, majdnem két harmada ennek a nagyvárosi térségben itt és még egyharmada szétszórva San Diegótól Vandenbergig. Habár eléggé veszélyes a helyzet, mert a körülbelüli létszámunk a Szervezeti tagokkal szemben 20 az egyhez itt, de ami mégsem annyira súlyos helyzet ahhoz képest mint amilyennek gondoltam korábban. De eléggé veszélyes még így is! Ezen katonai személyzet túlnyomó többsége nem tartozik hűséggel a Szervezetnek és valójában sokan nem is tudják hogy a parancsaik tőlünk jönnek. Eddig lefoglalva tartottuk őket éjjel és nappal, így nem volt túl sok idejük kérdezősködni. Szervezeti tagokat osztottunk be minden századhoz és felfelé minden szinten. Henry - akivel megint találkoztam egy rövid időre - úgy gondolja, hogy eléggé bizonytalan az irányításunk fölöttük. Volt alkalmam elbeszélgetni egy katonával azok közül, akiket üzemanyag beszerzési és szolgáltatások szerelő és javító csapatokként használunk. Három tény általánosan bemélyedt számukra: hogy a Washingtoni kormány teljesen irányítást vesztett idekint; hogy a feketék a katonaságon belül és általában a lakosságban is veszélyes és megbízhatatlan elemek; és hogy ők most, a fegyverekkel és étellel sokkal jobban vannak ellátva, mint a civil lakosság. A legtöbb ember az elvek szempontjából elég rossz állapotban van! Egyesek közülük homályosan a mi oldalunkon vannak, mások még mindig teli vannak Rendszer agymosással és a legtöbb valahol a kettő között van. Az a dolog, ami igazán kordában tartja őket most, az az alternatív hatalom ((a hatóság más forrásainak)) teljes hiánya itt. A Rendszer még addig nem jutott el eddig hogy a hozzájuk való hűségre felszólító felhívásokat sugározzon a katonáinkra célozva - valószínűleg mert az beismerés lenne az ország többi része számára hogy pontosan milyen nagy itt a győzelmünk. A hivatalos Rendszer-propagandavonal jelenleg az, hogy a helyzet stabilan irányítás alatt van és a "Rasszista gengszterek" Californiában (ezek mi lennénk) hamarosan össze lesznek szedve vagy meg lesznek semmisítve. Mivel mi éjjel-nappal a lázadásra való felhívást sugározzuk az ő katonaságuk számára és szintén sokkal jobb képet adunk az itt levő helyzetről, mint amilyen valójában, a Rendszer meséje elég üresnek hangzik. Ahelyett hogy letagadják az állításainkat a Rendszer egyszerűen elkezdte zavarni elektronikus ((rádióhullám)) ellen eszközökkel az adásunkat, ami valószínűleg a lehető legbölcsebb ellenlépés a részükről ebben az esetben. Július 14. Az első számottevő ételküldemény elérte a nagyvárosi térséget ma, egy kb. 60 kamionból álló konvoj teli friss termékkel a San Joaquin völgyből. Lerakták a szállítmányt 30 sürgősségi étel-osztó pontnál, amelyeket felállítottunk a fehér részeken, de ez olyan mint megpróbálni feltölteni az óceánt egy korsóval. Ötször ennyi kell naponta csak arra, hogy fenntartsuk a fehér lakosságot egy alap-minimum tápláláltsági szinten. Még mindig nagy mennyiségű tartósított étel van a raktárakban itt, annak ellenére hogy az élelmiszer üzleteket már mind üresre fosztogatták. Amint egy kissé jobban meg vagyunk szervezve, megtaláltuk és összeszámláltuk ezt mind, felhasználhatjuk a raktári ételt hogy kiegészítsük a behozott friss eledelt. Időközben történt egy csúf dolog egy raktárnál, amelyek során le kellett lőjünk egy embert aki nem akart "nemet" elfogadni válaszként. De az igazán ronda dolog az az, amibe belefutunk a fekete és fajilag kevert városrészekben. Az utolsó két napot anyaglefoglaló és kimentő csapatok irányításával töltöttem azokban a térségekben, amelyeket a katonáink frissen kipucoltak. A katonáink feladata szétválasztani a feketéket a lakosság többi részétől és irányított be-és kijáratú térségekbe zárni őket amíg ki lehet őket meneteltetni és szállítani a Californiai területünkről. Ezt egyszerű módon csinálják. Egy ideiglenes tartóterületet jelölünk ki a feketék számára, amelyek kelet felé vezető autópályákhoz való közelségük alapján és a be és kivezető bejáratok eltorlaszolhatóságának könnyűsége alapján választanak ki. Tankok és géppuskafészkek vannak beállítva, hogy fedezzék ezeket a be és kijáratokat. Ezután kezdődnek a környező negyedeken való átsöprések, amelyek a kijelölt tartótérség felé haladnak. Gyalogos katonák csoportjai menetoszlopai előtt hangszórós teherautók haladnak, amelyek ismétlődő üzenetet közvetítenek, mint például: "Az összes fekete azonnal gyűljön össze étel és víz ellátmányért a Martin Luther King iskolánál a 47 utcában. Bármely fekete akit a 43-adik utcától északra találunk délutáni 1 óra után, azonnali hatállyal a helyszínen kivégezzük. Az összes fekete azonnal gyűljön?." Először feketék csoportjai megpróbáltak ellenállni és szembeszállni a katonáinkkal, úgy néz ki abban a hiedelemben hogy a honkyk nem fogják őket valóban lelőni. (Jegyzet az olvasónak: a "Honky" egy volt a sok negatív jelző közül amit a feketék használtak a fehérekre utalásként a Nagy Forradalmat megelőző három évtized alatt. Az eredete bizonytalan.) De nagyon hamar belátták tévedésüket és a hír hamar elterjedt. A legtöbb fekete megindult az utcákon, amelyek a kijelölt térségekbe vezettek egy vagy két utcával a lassan haladó gyalogság előtt, akik gyorsan átkutatták mindegyik épületet ahogy odaértek. feketék, akik még nem hagyták el a helyiséget durván ki lettek hajtva az utcára, szuronyhegy előtt. Ha bármilyen ellenállást tanúsítottak agyonlövettek abban a pillanatban és ezen néhai lövöldözés zaja elősegítette, hogy a többi fekete tovább haladjon a kijelölt térségek felé. Csak féltucat eset volt, hogy illegális fegyverekkel felszerelt feketék elbarikádozták magukat egy- egy épületben és rálőttek a katonáinkra. Bármikor ez történik, a katonáink a környező utcákon haladva körbeveszik az épületet, elhaladnak a góc körül a kipucoló csapatok és behívnak egy tankot, ami ágyú- és géppuskatűzzel szitává lövi az egész épületet. Az én elfoglaló és kimentő csapataim pont a lövészek mögött haladnak. A mi feladatunk feljegyezni és biztosítani minden használható anyagot és építményt: benzint és más üzemanyagok tömeges mennyiségét, nem-romlandó ételt, orvosi felszerelést és anyagokat, szállító járműveket, egyes ipari építményeket és létesítményeket, stb. A feketék teljesen kipucolták az összes ételt a térségeikből és esztelenül szétromboltak sokminden más dolgot amit keresünk habár találunk sok dolgot amire nem bukkantak rá, beleértve 40 tonna haleledelt egy állateledel-gyártó cégnél pont ma reggel. A cucc nem túl jó ízű, de ez az egy rakás biztosítja a minimum fehérje igényét 100,000 embernek egy hétig. És tegnap találtunk 30,000 gallon folyékony Klorint, amely szükséges a víz fertőtlenítéshez. Szintén összegyűjtöttük egy kórház és két rendelő orvosság készletének nagy részét, amelyekben a raktárszobák megmaradtak még azután is, hogy a zendülő feketék kifosztották és kibelezték az épületeket. Szintén találtunk hátborzongató bizonyítékot egy módszerről, amivel a feketék megoldották az élelmiszer hiány problémájukat: kannibalizmus. Elkezdték barrikádok felállításával egyik főutcában hogy megállítsanak fehérek által vezetett kocsikat, úgy néz ki már múlt hét keddjén. A szerencsétlen fehérek akiket megállítottak kihurcolódtak a kocsijaikból, elvitettek egy közeli fekete étterembe ahol mindet lemészárolták, utána megfőzték és megették őket.

58

Később a feketék vadász csoportokat szerveztek, amelyek támadásokat indítottak fehér lakónegyedekbe. Egyik fekete bérház pincéjében a leírhatatlan borzalom látványát találtuk, amely ezen vadászatok sikerét bizonyították. Én és az embereim egy csapata valami különöset vettünk észre az épület előtt, ahogy befejeztük egy közeli raktár kifosztott romjai átvizsgálását és kijöttünk az utcára. A katonák egy a bejárat előtt lézengő csoportját nyilvánvalóan megzavarta valami. Egyikük futva jött ki a bérházból és elkezdett görcsölni és hányni a járdán. Egy másik zord kifejezéssel az arcán kivezetett egy fiatal fehér kislányt az épületből. Körülbelül 10 éves lehetett, mocskos, meztelen és a sokk látható állapotában. Amint betolakodtam az épületbe, visszarökönyödtem a borzalmas bűztől ami betöltötte a helyet. A szám és orrom elé tett zsebkendő nem segített semmit, de az elemlámpám segítségével mégis lementem a pince lépcsőkön, még két katona mellett el akik felfelé jöttek. Egyik egy négy év körüli fehér gyereket hozott felfelé, aki életben volt, de úgy néz ki már túl gyenge hogy járjon. A bérházban a pince, amelyet két, csövekre akasztott kerozinlámpa világít meg, emberi mészárszékké lett átalakítva a fekete által. A padló csúszós volt a félig megalvadt vértől. Vödrök és lavórok voltak teli bűzlő emberi belekkel és levágott fejekkel. Négy apró felakasztott emberi comb csüngött felülről. Egy fa munkapadon egyik lámpa alatt megláttam a legbrutálisabb éber rémálmot, amit életemben valaha is láttam. Egy tizenéves fehér lány kibelezett és félig szétvágott teste volt, a kezei még mindig lekötve a csuklójánál. Kék szemei üresen néztek fel a plafonra és a hosszú szőke haja át volt itatva a vérrel, ami a torkán levő vágásból bugyogott ki. A gyomrom görcsölt és felbotladoztam, vissza a lépcsőkön, ki a napfényre. Nem tudtam rákényszeríteni magam hogy visszamenjek abba a borzalmas pincébe, de leküldtem kettőt a személyzetem közül kamerákkal és fényképezőgépekkel, hogy készítsenek egy alapos film és képdokumentációt. A képek hasznosak lesznek a csapataink oktatásában. Az egyik kint levő katonától megtudtam, hogy legalább 30 gyerek, mind fehér gyerekek, részeit találtak meg a pincében és kettőt akik még mindig éltek. Ezeket egy sarokban egy csőhöz kötve találták meg. Az épület hátsó udvarán egy rögtönzött barbecue grill volt és egy nagy rakás lerágott emberi csont. Lefilmeztük és fényképeztük az udvart is. Én nagyjából fekete negyedekben dolgoztam, de hallottam elég brutális történetet olyan embereinktől is, akik fehér és Mexikói térségekben dolgoztak. Ott a tűző nap alatt nem fordult elő kannibalizmus - ebből a szempontból a feketék egy külön faj, de a Mexikóiak is csináltak elég rusnya dolgokat. Volt egy hihetetlenül otromba atrocitás-sorozat, ahol feketék bandái betörtek fehér térségekbe és elfoglaltak fehér otthonokat, főleg a gazdagabb részlegekben, ahol a házak jobban el vannak szigetelve egymástól. A pozitív oldalon, egyes főleg fehér középosztálybeli és munkásosztálybeli negyedekben, a fehérek csoportosultak hogy megvédjék magukat a fekete és Mexikói benyomulásoktól, támadásoktól. Ez kellemes fejlemény, de eléggé meglepő azt figyelembevéve, ahogy ezek a barmok idekint szavaztak az utóbbi években. Lehetséges hogy a zsidó agymosás évei nem vertek gyökeret a fehér tömegek egészében? Valójában sajnos túl sok esetben volt ez mélyreható. A fajilag kevert negyedekben például, a fehérek borzalmasan szenvedtek az utóbbi 10 nap alatt, de jóformán semmit sem tettek hogy megvédjék magukat. Lőfegyverek nélkül persze, az önvédelem nagyjából a létszám és a megmaradásra való akarat kérdése. Habár a fehérek csak egy kevert negyedben voltak súlyos számbeli fölénnyel szemben, úgy néz ki elvesztették az identitás és egység érzését ami a feketékben és a Mexikóiakban még mindig megvan. De leginkább, a legtöbbje úgy néz ki meg volt győződve arról, hogy bármilyen tett az önvédelemre a feketék és más színesek ellen "rasszista" lenne és jobban félnek attól hogy rasszistaként gondoljanak reájuk - vagy hogy úgy gondoljanak magukra -, mint amennyire félnek a haláltól. Még mikor feketék bandái elvették a gyermekeiket és sorozatban megerőszakolták a feleségeiket, barátnőiket és lányaikat a szemük előtt, akkor sem mutattak fel semmi ellenállást. Ez beteges dolog! Nehéz sajnálnom olyan fehéreket akik még azt sem teszik meg hogy megvédjék magukat és még nehezebb megértenem, hogy miért kockáztatunk annyit és fullasszuk halálra magunkat hogy megmentsünk egy rakás ilyen agymosott szemetet a sorstól, amit meg is érdemelnek. És mégis a kevert térségekben van az, hogy a legtöbb bajba futunk és a legtöbbet kockáztatunk! Vonakodunk ugyanis rálőni tömegekre ahol fehéreket is kinyírhatunk a nem-fehérekkel együtt, a színes nyavalyások rájöttek erre és kihasználják. Egyes negyedekben annyi ellenállásba ütközünk, hogy kishíján lehetetlen elérni a célunkat ami a különböző faji csoportok elválasztása, különböző területekbe. Egy másik probléma amibe ütközünk a faji elválasztás megvalósításában az az, hogy sok embert ebben a térségben nem lehet könnyen fehérnek vagy nem-fehérnek meghatározni. A korcsosodás folyamata olyan messze elhaladt ebben az országban és annyi sötét, göndör hajú alak futkorászik ide-oda mindenféle méretben és alakban, hogy nem tudja az ember hogy hol húzza meg a vonalat. De meg kell huzzuk azt vonalat valahol és hamarosan! Nem tudunk mindenkit etetni a területünkön és ha a tömeges éhezést el akarjuk kerülni a fehér lakosság között, el kell válasszuk őket az elkülönítő térségekbe, ahol áram, víz, étel és más létszükségletek kaphatók. Azonnal intézkednünk kell. És mindenki mást ki kell szállítsunk a területünkről vagy így, vagy úgy. Minél tovább telik az idő, annál kezelhetetlenebb lesz a lakosság. Valójában elég sikeresen összekoncentráltuk a feketéket. Most már körülbelül 80 százalékuk négy kis elkülönülő térségbe van elszigetelve és ha jól tudom az első tömeges konvojuk ma este indul keletre. De ami a lakosság többi részét illeti, nagyjából csak annyit tettünk, hogy korlátoztuk a mozgásképességüket, hogy ne tudjanak egyik negyedből a másikba menni. Nincsenek az irányításunk alatt és ha jól tudom még a tömeges letartoztatásokat sem kezdtünk el, semmilyen más lépést sem tettünk a zsidók vagy más minden pokolért felelős és ellenséges elemek ellen. Most ideje ennek is neki fognunk! 22. Fejezet Július 19, 1993. Az utolsó öt nap alatt tanúja lehettem egy tömegvándorlásnak, ami biztosan a történelem egyik legnagyobbja: A feketék, mexikóiak és a -dél-ázsiai eredetű Californiába tömegesen betelepedett "csónak-emberek"- tömeges kilakoltatásának DélCaliforniából. Keletre meneteltetjük őket, naponta az egymilliót meghaladó arányban, de úgy tűnik hogy sosem fogunk már a végére jutni.

59

Viszont az egységünk megbeszélésén ma este megtudtam, hogy holnap van az utolsó napja a teljes méretű kilakoltatásoknak. Ezután csak az marad hátra, hogy pár ezres csoportokban átküldjük őket a frontvonalon, összegyűjtsük a szétszóródottakat és befejezzük egyes még mindig fajilag kevert térségek szétválasztását. Én és az embereim kaptuk a feladatot, hogy a szállítást biztosítsunk azok számára akik nem tudták megtenni az utat gyalog. Elkezdtük a nagy lapos szállítóterű (pl. buldózerek stb. szállítására használt) teherkocsikkal és nagy kamionokkal, amelyek egyszerre pár száz embert is tudtak szállítani és végül felhasználtuk az összes közepes áruszállító és élelemszállító teherkocsit, amit csak találtunk a kiürített fekete és Mexikói negyedekben és környékükön: majdnem 6,000 teherkocsit összesen. Először megpróbáltuk gondosan biztosítani hogy mindegyik kiválasztott kocsiban csak annyi üzemanyag legyen, hogy meg tudja tenni az egyirányú utat az ellenséges területre, de ez túl sok időbe telt és így végül csak annyit tettünk hogy megnéztük hogy mindegyik kocsiban legyen legjobb felmérésünk szerint - legalább annyi üzemanyag hogy el tudjon menni. Tegnap késő délután elkezdtünk kifogyni teherkocsikból, így ma egész nap személykocsikat használtunk. Felbontottam a kb. 300 emberemet 10 emberes rajokba. Mindegyik raj összegyűjtött kb. 50 fiatal fekete önkéntest - akiknek ételt ígértünk - és akik azt állították hogy tapasztalatuk volt kocsik kulcs nélküli beindításában. Ezután a rajaink elkezdték szállítani az összes leparkolt kocsit, a Volkswagenektől a Cadillac-okig, amelyeket be lehetett indítani és amelyek üzemanyag jelzője azt mutatta hogy van bennük legalább még egy negyed tank benzin, a tömött beszállási térségekbe. Ott a fekete kocsitolvaj önkénteseink belöktek egy-egy terhes néger nőt vagy egy öreg mozgásképtelen négert a kormány mögé, felpakolták a kocsit annyi kisnégerrel és össze-vissza béna, beteg és menni képtelen nem-fehérrel amennyit elképzelhetően csak szállítani tudott - néha felpakolva őket a kocsitetőkre és motorházfedőkre is és útjára küldték. És ezek után visszamentek még több kocsiért. Meglepett hogy mennyire durvák és érzéktelenek a fekete önkénteseink a saját népükkel szemben. Az öregebb négerek közül egyesek, akik nem tudtak magukról gondoskodni, nyilvánvalóan a halál szélén vannak az éhségtől és szomjazástól, de az önkénteseink olyan durván kezelik őket és olyan szorosan pakolják őket a kocsikba hogy megrándul az arcom ahogy nézem. Mikor egy megtömött Cadillac egy rándulással indult a keletre vezető autópályán ma reggel, egy öreg nigger nem tudott kapaszkodni és leesett a tetőről, fejjel esett az aszfaltra és széttört a koponyája mint egy dinnye. A feketék akik felpakolták a kocsit erre elkezdetek röhögni úgy, hogy majd megszakadtak. Az állapotunk erő szempontjából rémes volt. Megszegtünk minden biztonsági szabályt a könyvben és roppant módon kockáztattunk. Voltak esetek százai, mikor a feketék könnyen letámadhattak volna, mert olyan kevesen voltunk és sokszor arra kényszerültünk hogy mélyen a zsúfolt gyűjtőtérségekbe dolgozzunk anélkül, hogy lett volna készenlétben álló plusz személyzet aki segíthetett volna ha bajba kerülünk. Igazán nincs elég emberem hogy elvégezzük ezt a munkát úgy ahogy kéne és mi mind legalább napi 18 órát dolgoztunk, sokszor nem álltunk meg pihenni sem, amíg olyan fáradtak nem voltunk hogy épp csak el nem estünk. Jó hogy holnap lesz az utolsó nap, mert az embereim nem tarthattak volna még ki sokáig és talán a szerencsénk sem. De amit elértünk eddig az igazán elképesztő. Kiszállítottunk kb. félmillió nem-fehéret, akik sehogy sem tudtak volna elmenni gyalog. Minden egyes közülük most már a Rendszer felelőssége, hogy etessék, elszállásolják, öltöztessék őket és vigyázzanak reájuk hogy ne keverjenek bajt. A kb. hétmillió testileg ép feketével és Mexikóival együtt amit küldünk nekik ez nem kis felelősség. Ez az egész kiürítés valójában egy újfajta háború: demográfiai háború. Nem csak kiürítjük a nem-fehéreket a térségünkből, de azáltal hogy átküldjük őket az ellenségnek két másik dolgot is csinálunk amely idővel kifizetődik nekünk: túlterheljük a Rendszer már a szakadásig feszített gazdaságát és az életet csaknem elviselhetetlenné tesszük a fehérek számára a határ térségben. Még miután a kiürített színeseket szétosztották ország szerte, akkor is egy 25 százalékos növekedést fognak jelenteni a színes létszámban Californián kívül. Még a legagymosottabb fehér liberálisoknak is nehéz lesz ezt a növelt "testvérség" adagot lenyelni. Útban az egység megbeszélésére kb. egy órával ezelőtt, megálltam egy autópálya-felüljárón a fő kiürítési útvonal fölött, ahonnan beláthattam a fő kiürítő útvonalat Los Angelesből. Naplemente után volt, de még mindig volt elég fény hogy jól lehessen látni és elképesztett a színesek roppant, lassan keletre haladó folyamának látványa. Amerre csak elláthattam mindkét irányba, a rosszhatású áradat mozgott lassan. Később bekapcsoljuk az utcalámpákat az autópálya mentén és a menet folytatódik egész éjjel. Azután a reggel melegében, a testileg épek kiürítése le lesz csökkentve eléggé, hogy legyen elég hely az úton a járműveinknek. Megtanultuk már az elején, hogy ha megpróbáljuk a menetelőket nap közben meneteltetni, elhulltak mint a legyek. Az óriási hömpölygő színes horda látványa roppant eluralkodó megkönnyebbülést keltett bennem, hogy ez a tőlünk elvezető irányba halad, - ki a térségünkből. És elundorodtam annak a gondolatától, hogy milyen lehet a kiürítési útvonal másik végén lenni és látni ezt a nyüzsgő színes áradatot felém jönni és be az én lakótérségembe. Ha a Rendszer főnököknek lehetősége lenne rá, visszafordítanák a niggereket a határnál, akár géppuskákkal is. De hogy a határnál többnyire nem-fehér katonák voltak, elég nehéz lenne kiadni a parancsot hogy rálőjenek arra a színes özönvízre. Mióta elkezdődött ez a menekültáradat, nem tudtak semmilyen módot találni rá hogy megállítsák. Beszorította őket a saját propaganda vonaluk, miszerint minden egyes valaki azok közül a lények közül egy "egyenlő", "emberi méltósággal" és így tovább... Igen, - a helyzet egyre reménnyel telibb errefelé, és egyre Sötétebb és Sötétebb náluk. Ennek a bizonyítéka a fehér menekültek ellenfolyása keletről, a mi térségünkbe. A számuk megnőtt naponta százról 10 nappal ezelőtt, napi pár ezerre. A határőreink több mint 25,000 a határunkon átjövő fehért vizsgáltak át ma délutánig. A legtöbben ezek közül egyszerűen menekülnek a fekete katonáktól és a fekete és Mexikói kiürítettektől akik ellepték az ellenség határtérségét. Ha könnyebb nekik nyugatra futni mint keletre, akkor nyugatra futnak. De kb. 10 százalékuk egyáltalán nem a határ térségből való. fehér önkéntesek, akik direkt azért jönnek hogy csatlakozzanak a harcunkhoz. Egyesek egészen a Keleti part mentéről jönnek, egész családok és egyedül álló fiatal fehér férfiak is, akik úgy döntöttek hogy eljönnek harcolni, amint tiszta lett az egész országban hogy a mi forradalmunk valóban megvetette itt a lábát. Július 24. Hát igazán ezermester kezdek lenni. Most jöttem vissza a központba egy a nagy Santa Barbarai elektromos-áram váltó telephez tett javítási kiruccanásról. Problémák voltak vele, kiverte az áramunkat itt minden pár napban és én meg kellett nézzem hogy mi volt a baj vele és irányítsam a megjavítását.

60

Igazán boldog leszek mikor a civil lakosság itt meg van szervezve és azok az emberek akik hivatása hogy a közművek működését rendbe tartsák megint végezhetik a dolgukat. De a elsőnek a dolgokat vissza kell állítsuk, a közrendet és biztosítsuk az élelmezést. Még mindig nincs rend, de most már majdnem elég ételt hozunk a városi térségbe hogy elássuk a lakosságot. Beleláttam abba, hogy hogy intézkedünk ezen a téren a Santa Barbarai utamon. A vidéken elhaladtam fehér ifjak szervezett csoportjainak százai mellett, egyesek a gyümölcsfa ültetvényeken dolgoztak, mások az út mentén jöttek énekelve, szerszámokkal vagy teli kosarakkal felszerelve. Mind le voltak barnulva és boldognak, egészségesnek néztek ki. Elég nagy különbség a városokban levő zendülésektől és éhezéstől. Megálljt vezényeltem a sofőrömnek ahogy egy kb. 20, munkakesztyűket viselő és össze-vissza rövidnadrágba vagy munkaruhába öltözött kislányból álló csoport mellé értünk. A vezetőjük egy szeplős copfos 15 éves volt, aki boldogan azonosította csoportjukat a 128-as Los Angeles Étel Dandárnak. Akkor fejeztek be 5 órás gyümölcsszedést és éppen uzsonnára igyekeztek a sátortáboruk felé amely odébb volt az út mentén. Hát gondoltam magamban, ez aligha egy Dandár, de nyilvánvalóan a civil lakossággal kapcsolatban több szervezés folyik mint amiről tudtam. Tudtam hogy a lány túl fiatal ahhoz hogy a Szervezet tagja legyen és hamarosan kiderült hogy teljesen tudatlan politikai szempontból. Csak annyit tudott, hogy a városban lenni félelmetes és kellemetlen és így mikor a kedves nő a karszalaggal a sürgősségi eledel osztó állomásnál beszélt vele és a szüleivel, mondta hogy ifjak akik önként jelentkeztek mezőgazdasági munkára jó gondviselésben részesülnek és jól kapnak enni, megegyeztek hogy el kéne mennie. Ez egy héttel ezelőtt volt és tegnap kinevezték őt a csoportja vezetőjének. Kérdeztem mit gondol a munkájáról. Azt mondta hogy nehéz, de tudja hogy fontos hogy ő és a csoportja annyi gyümölcsöt szedjenek le amennyit csak tudnak, hogy a szülei és barátai a városban ehessenek. A felnőttek a táborban megmagyarázták nekik hogy milyen fontos felelősség van a munkájukon. A forradalom jelentőségéről is beszéltek velük? - kérdeztem. Nem -mondta-, nem tud semmit arról, csak annyit hogy a Mexikói mezőgazdasági munkások elmentek és most a fehér emberek kell megcsinálják az egész mezőgazdasági munkát. Azt gondolja hogy talán ez jó ötlet. Azon kívül, csak a munkájuk végzésére tanították őket, munka dalokat és némi erkölcsi leckét kaptak esténként a tábortűz körül. Hát ez nem rossz kezdet 12-15 éveseknek. Lesz idő a további tanításukra később. Bárcsak a felnőttek is olyan készségesen együttműködőek lennének mint a gyerekek! A kislányoknak volt egy panaszuk: az étel. Elég volt belőle, de mind gyümölcs és zöldségből állt. Húst, tejet, kenyeret nem kaptak. Nyilván az embereinknek akik szervezik az ételdandárokat vannak még némi ellátmányi problémáik, amiket meg kell oldjanak. Elcseréltünk a lányokkal egy fél szállító-doboznyi szardínia konzervet és egy doboz kekszet ami a kocsiban volt, egy kosár almáért és mindkét oldal úgy érezte hogy jól járt. Ahogy átjöttünk a hegyeken rögtön Los Angelestől északra, találkoztunk egy hosszú menetoszloppal, ami súlyos katonák és Szervezeti személyzetből álló őrség alatt volt. Ahogy elvezettünk mellettük, közelről megfigyeltem a rabokat, próbáltam felderíteni hogy mifélék voltak. Nem néztek ki feketéknek vagy Mexikóiaknak, de ennek ellenére csak kevesen néztek ki fehérnek. Az arcok közül sok kimondottan zsidó volt, amíg mások vonásai vagy haja Néger származásra utalt. Az oszlop eleje lefordult a főútról egy keveset használt erdészeti útra, amely továbbhaladt egy sziklás völgybe, amíg a másik vége visszanyúlt egy mérföldre a város felé. Úgy nézett ki hogy 50,000 menetelő is lehetett, minden korból és mindkét nemből, az oszlopnak csak azon részébe ami mellett elhaladtunk. A központban kérdeztem a furcsa oszlopról. Senki sem volt biztos benne, de az általános vélemény az volt, hogy a zsidók és azok a kevertek voltak benne akik túl világosak voltak ahhoz hogy őket is elküldjék a többi színessel keletre. Emlékszem most már valamire, amit nem értettem egy nappal ezelőtt: a nagyon világos feketék - a majdnem fehérek, a nyolcadvérek, negyedvérek és a sehova sem sorolható korcsok kiválogatását a többitől az összesűrítési és kiürítési hadműveletek alatt. És gondolom hogy most már értem. A tisztán elkülöníthető nem-fehérek, azok akiket használni akarunk hogy növeljük a faji problémákat Californián kívül. A majdnem-fehér korcsok jelenléte csak összezavarná a dolgot és megvan a veszélye annak hogy később "elmennek" vagy "átcsúsznak" mint fehérek. Jobb ha elbánunk velük most, ahogy elkapjuk őket. Van egy sejtelmem, hogy az az út abba a völgyecskébe innen Északra egyirányú dolog! De nyilván még mindig sok átszitálni valónk van. Kipucoltuk a teljesen fekete, a teljesen Mexikói térségeket és egyes teljesen zsidó negyedeket, de még mindig vannak területek, amely az irányításunk alatt levő városi terepnek majdnem felét teszi ki, amelyben még teljes káosz van. A zsidók ezekben a térségekben, a fehérek közötti reakciós elemekkel együttműködve, napról-napra merészebbek lesznek. Majdnem állandó tüntetések és zendülések vannak a legrosszabb részekben és a zsidók röplapokat és más propaganda módszereket használnak hogy fenntartsák az általános nyugtalanságot más részekben. Péntek óta négy emberünk lett orvlövészek áldozata. Valamit kell tenni és hamarosan! Július 25. Nagyon kellemes változás a mai nap az utóbbi időkben végzett általános munkámhoz képest: a napot a július 4-e óta a területünkre átjött önkéntesek kihallgatásával töltöttem, a célom ebben hogy találjak vagy száz embert egy különleges problémamegoldó csoport alakítására, amely ezek után rendszeres módon végzi azt a mérnöki és ellátmányi irányzatú munkát ami reám és az embereimre maradt eddig. Azok akikkel elbeszélgettem, még az előtt ki voltak szűrve mielőtt hozzám érkeztek volna és mind mérnöki vagy ipari-igazgatási háttérrel rendelkeznek. Vagy 300 férfi van ebben a csoportban és a feleségek és gyerekek, akiket egyesek magukkal hoztak vannak kb. még százan. Ez rámutat arra, hogy milyen mennyiségben jöttek önkéntesek, harcolni kész új emberek vagy itt élni akarók a területünkre. Nem tudom hogy eddig mennyi önkéntes jött összesen, de azt tudom, hogy a Szervezet létszáma többszörösével megnövekedett Californiában az utolsó három hét alatt - és mi az önkénteseknek csak egy kis hányadát vesszük fel tagnak. A legtöbbje vagy munkabrigádokba lett beszervezve, többnyire gazdálkodási munkára vagy a hadviselésre képes férfiak többsége esetében, beöltöztettek katonai egyenruhákba és kaptak egy-egy rohamkarabélyt. Az utóbbi módon lassan megnöveltük a megbízhatóságát -ha nem is a katonai képességét- az irányításunk alatt levő katonai erőnek.

61

Ezek közül az "azonnali" katonák közül a legtöbbnek nagyon kevés vagy semmi katonai kiképzése nem volt és arra sem volt időnk, hogy ahhoz hasonló Ideológiai képzésben részesítsük őket amit az új Szervezet tagok kapnak. De tisztán nagyobb rokonszenvvel vannak az ügyünk iránt mint az átlagos katonák. Tehát berakjuk ezeket a normális katonai egységekbe amilyen gyorsan csak tudjuk. A kiképzésük és munkatapasztalatuk mellett a jelenlegi életkörülményeik és családi helyzetük felől is megkérdeztem az embereket, akikkel elbeszélgettem ma. Majdnem mind egy nemrég kiürített fekete negyedbeli háztömbben kaptak elszállásolást, délre Los Angelestől magától, a város egyik külvárosában. A Szervezet felállított egy új egységközpontot egy kisméretű bérházban és ott tartották a megbeszéléseket. Az emberek részéről nagyon kevés panasz volt, habár mind említették a nekik kiosztott épületek szinte hihetetlenül mocskos állapotát. Egyes bérház egységek annyira át vannak - szó szerint itatva mocsokkal, hogy egyszerűen lakhatatlanok. De mindenki jókedvvel belevágott a munkába és a fertőtlenítési, sikálási és újrafestési munka hihetetlen átváltozást eredményezett már egy nap elteltével is. Egy rövid átvizsgálási túrát tettem és szívmelengető volt szép fehér gyerekeket látni játszadozni csendesen, ahol ezelőtt rikoltozó fiatal feketék hordái rajzottak és bandáztak ezelőtt. A szülők egy kb. két tucatnyi egyénből álló csoportja még mindig dolgozott a lakótömbök körül. A szemét egy kisebb hegyét szedték össze: sörös kannák, cigarettásdobozok, üres mikrosütős étel dobozok, szétrombolt bútorzat és kirozsdázott háztartási műszerek. Két nő kijelölt egy számottevő nagyságú kopárra letaposott füves területet cövekekkel és spárgával és ásták föl a földet egy közösségi zöldséges kertnek. Megjelentek a virágos cserepek is az ablakpárkányokon, amelyeken ezelőtt csak üres likőrös üvegek voltak. Ezeknek az embereknek a többsége úgy jött ide, hogy alig volt több náluk mint a ruha amit viseltek, mindent hátra hagytak és az életüket kockáztatták hogy velünk legyenek. Sajnálatos hogy jelenleg nem tehetünk többet értük, de ők az a típus amely eléggé jól el tudja látni önmagát. Az egyik első önkéntest ma reggel arra a feladata választottam ki, hogy találjon valahol egy erre alkalmas teherkocsit és minden nap vigye el a szemetet és hozzon be ételt a legközelebbi szétosztó ponttól amely kb. hat mérföldnyire van innen. Felelős lesz a kocsija karbantartásáért is és hogy találjon benzint ahol csak tud, amíg odáig jutunk hogy egy új üzemanyag-szétosztó rendszert létesítsünk. Az ember erre a feladatra egy 60-éves, akinek régebben saját műanyag előállító gyára volt Indiana államban, de itt boldogan vállalta a szeméthordó szerepét! Mire helyreállítjuk a civil helyzetet, az átlagos lakossági sűrűség itt Californiai irányításunk alatt levő részében, kb. fele lesz annak ami volt egy hónappal ezelőtt. Bőségesen lesz szállás az újonnan érkezők számára és a jövőben valószínűleg lebontjuk Los Angeles megye ipari és lakónegyedi területének felét, fákat ültetünk és parkterületet csinálunk belőle. De ez a jövő, még jóval előttünk van és jelenleg a célunk egyszerűen az, hogy ideiglenesen lakóhelyet biztosítsunk az új embereknek olyan térségekben, amelyek jól el vannak választva azoktól, amelyekben még nem csináltunk rendet, válogattunk ki a színeseket és szedtük össze a bajkeverőket. De még ez a parányi kezdet is boldogsággal és büszkeséggel tölt el. Mekkora csoda az, hogy végig lehessen menni utcákon amelyek csak egy héttel ezelőtt tömve voltak színesekkel minden utcasarkon és minden kapualjban, és csak fehér arcokat lehessen látni - tiszta, boldog, jó kedélyű fehér arcokat, amelyekből sugárzik az jövő felé való elkötelezettség és a remény! Nincs áldozat amely túl nagy lenne hogy sikeresen végbevigyük a forradalmunkat és biztosítsuk ezt a jövőt nekik - a 128-as Los Angelesi ételdandár kisleányainak és a sok millió hozzájuk hasonlónak földünk szerte! 23. Fejezet Augusztus 1, 1993.. Ma volt a Kötél Napja - zord és véres, de elkerülhetetlen nap. Hetek óta ma éjjel először, nyugodt és teljesen békés egész Dél-Kalifornia. De az éj tele van csendes borzalmakkal; e terjedelmes nagyvárosi térség szerte, a lámpaoszlopok, villanyoszlopok és fák tízezreiről lógnak a hátborzongató alakok. A kivilágított térségekben mindenütt őket lehet látni. Még az útkereszteződéseket jelölő táblák is szolgálatba lettek állítva és csaknem minden utcasarkon amelyen áthaladtam a Központunk felé tartó úton, ma este volt a fellógatás, négy, minden kereszteződésnél. Minden egyes autópálya felüljáró hídról lóg kb. egy mérföldnyire innen egy körülbelül 30 fős csoport, mindegyik egy egyforma táblával a nyaka körül amelyeken a következő nyomtatott szöveg található, "elárultam a fajomat". Kettő vagy három ebből a csoportból ki lett öltöztetve egyetemi díszruhába, mielőtt felakasztatták volna és úgy néz ki az egész csoport a közeli UCLA egyetem igazgató személyzetének és professzori karának tagjai voltak. Azokban a térségekben ahol még nem állítottuk vissza az áramellátást, a hullák kevésbé láthatóak, de a borzalom a levegőben még rosszabb mint a kivilágított térségekben. Át kellett haladnom egy két háztömbnyi hosszú, kivilágítatlan lakórészen a központunk és a lakóhelyem közötti úton, az egységünk ma esti találkozója után. Az egyik kivilágítatlan rész közepén észrevettem valamit ami egy járdán álló egyénnek tűnt, pontosan előttem. Amint megközelítettem a hallgatag alakzatot, akinek vonásait egy hatalmas a járdára kihajló fa árnyéka rejtette el, mozdulatlan maradt, elállva az utamat. Némi aggályteli félelmet érezve előhúztam a pisztolyomat. Aztán mikor már vagy négy yardnyira voltam az alaktól, amely háttal állt nekem, elkezdett ez lassan felém fordulni. Volt valami leírhatatlanul, borzalmasan furcsa a mozgásában (másvilági) és megfagytam helyben, ahogy az alak lassan tovább fordult. Egy kis szellő borzolta a fa lombjait fent és egyszer csak egy kis holdfény tört át a leveleken és pont a hangtalanul forduló alakra esett. Az első dolog amit láthattam a holdfényben az a tábla volt a rajta levő nagy nyomtatott betűkkel: "meggyaláztam a fajomat". A tábla fölött grimaszolt egy fiatal nő borzalmasan felfúvódott lilás arca, szemei tágra nyitva és kiguvadva, a szája tátva. Végül észrevettem a vékony függőleges vonalat felette, ami eltűnt a fenti lombokban, - ami a kötél volt. Úgy néz ki a kötél egy kicsit megcsúszott, vagy az ág amihez kötve volt leereszkedett, amíg a nő lábai a járdát érték és azt a furcsa látszatot keltette, hogy a hulla a saját erejéből áll. Összerázkódtam és gyorsan tovább mentem. Sok ezer ehhez hasonló lógó női hulla van a városban ma este, amelyek mind hasonló táblákat viselnek a nyakuk körül. Ezek azok a fehér nők akik feketékkel, zsidókkal vagy más nem-fehérekkel férfiakkal éltek

62

vagy ezekhez voltak házasodva. Van egy adag férfi is, akik a "meggyaláztam a fajomat" táblát viselik, de a nők könnyűszerrel hét nyolcszoros többségben vannak. Másrészről viszont az "elárultam a fajom" táblát viselő hulláknak a kilencven százaléka hímnemű és egészében a nemek kb. egyenlő arányban vannak. Az utóbbi táblát viselők a politikusok, az ügyvédek, az üzletemberek, a TV bemondók, az újságírók és szerkesztők, a bírók, a tanárok, az iskolai hivatalnokok, a "közösségi elöljárók", a kormányhivatalnokok, a papok, és mind a többi akik karrier, társadalmi állás ((státusz)), szavazathajhászásért vagy bármilyen más okból elősegítették és segítették kivitelezni a Rendszer faji programját. A Rendszer már kifizette nekik a 30 darab ezüstjüket ((a Júdáspénzt)). Ma mi fizettünk nekik: Ma reggel háromkor kezdődött. Tegnap különösen zűrzavaros nap volt, nagyméretű zendülésekkel, a zsidók tranzisztoros hangszóróval lázították a tömegeket és uszították őket arra hogy kövekkel és üvegekkel dobálják a katonáinkat. A "rasszizmusnak mennie kell" vagy "az egyenlőség mindörökké" és más a zsidók által nekik betanított jelmondatokat skandáltak. A Vietnámi háború idejében zajló tömeg tüntetésekre emlékeztetett engem az egész. A zsidóknak különös tehetségük van az ilyesmire. Ma reggel háromra a tömegek már rég befejezték a zendülést, rendzavarást, skandálást és a többség már aludt, - csak néhány csoport végsőkig kitartó ember volt még fent, akik hangszórókat szereltek fel és telelármázták a környező negyedeket a Rendszer rádióadásával, amely felváltva sugárzott visító "rock" zenét és a "testvériségre" való felhívásokat. Katonáink csoportjai egyeztetett órákkal, hirtelen jelentek meg, ezer lakótömbben, ötven különböző lakónegyedben egyszerre és minden csoportvezetőnek volt egy hosszú listája nevekkel és címekkel. A visító zene hirtelen elhallgatott és ajtók ezrei bereccsenésének hangja váltotta fel, amint bakancsos lábak berúgták őket. Olyan volt mint a fegyver razziák négy évvel ezelőtt, csak fordítva és az eredmény egyaránt radikálisan súlyosabb és véglegesebb volt azok számára akiken rajtaütöttünk. Két dolog történt azokkal akiket a katonáink kihurcoltak az utcára. Ha nem-fehérek voltak és ebben benne volt minden egyes zsidó és mindenki, aki úgy nézett ki hogy volt benne némi színes vér, akkor belökték őket egy gyorsan formált menetsorba és elindultak az egyirányú útjukon a várostól északra levő előhegység völgyébe. A legkisebb ellenállás, pofázás vagy lemaradás a sorból gyors golyót eredményezett. A fehérek viszont, majdnem minden esetben, a helyszínen és azonnal nyakravalót kaptak. Kétféle előre kinyomtatott táblából került egyik az áldozat nyakába, a kezét gyorsan hátrakötötték, a kötél fel lett hajítva egy közeli faág vagy utcatábla oszlopra, a másik végével a nyaka körül, felhúzták a földről halogatás nélkül és a levegőben járta a táncát, amíg a katonák már mentek is tovább a következő címhez a listájukon. A kivégzések és a haláloszlopok alakítása 10 órán át folytatódott megállás nélkül. Mikor a katonák végeztek zord munkájukkal ma, kora délután és elkezdtek visszatérni a szállásaikra, a Los Angelesi térség teljesen és mélységesen békés volt. Olyan lakónegyedek lakói amelyekben biztonságosan csak tankkal mehettünk tegnap, zárt ajtók mögött reszkettek és még attól is féltek, hogy netán meglássuk őket leskelődni az összehúzott függönyök résein keresztül. A reggel folyamán a katonáink nem ütköztek semmiféle szervezett vagy nagyméretű ellenállásba és ma délutánra még az ellenállás vágya is elpárolgott. Én és az embereim a dolgok közepén voltunk egész nap, főként az ellátmányt biztosítottuk. Mikor a kivégzőosztagok kezdtek kifogyni kötélből, leszedtünk több mérföldnyi drótot a villanypóznákról, hogy helyettesítsük a köteleket. Ezenfelül összegyűjtöttük létrák százait. És mi ragasztottuk ki a Forradalmi Parancsnokság kiáltványait minden lakótömbben, amely figyelmeztette az összes civilt, hogy ezentúl a fosztogatás, zendülés, szabotázs vagy egy katona parancsára való azonnali engedelmeskedés bármilyen megtagadása, a szóban forgó tárgyalás nélküli kivégzését eredményezi. A kiáltványon egy hasonló figyelmeztetés volt azok számára, aki tudatosan zsidót vagy más nem-fehéret rejteget vagy akik szándékosan hamis információkat szolgáltatnak vagy elhallgatnak információt a rendőrségi egységeinktől. Végül pontosan megjelöltek egy jelentkezési helyet és időpontot, ahol és amikor minden lakos, lakónegyed és a neve ABC sorrendbeli elhelyezkedése szerint kellett jelentkezzen bejegyzésre, ideiglenes igazolványért és egy munkaegységbe való beosztásra. Majdnem belekeveredtem egy lövöldözésbe az egyik századparancsnokkal ma reggel úgy kilenc óra körül, a Városházánál. Ez az a hely, ahová a fejeseket hoztuk akasztani: a jólismert politikusokat, a híresebb Hollywoodi színészek és színésznők közül egy jó párat és több TV személyiséget. Ha az otthonuk előtt kötöttük volna fel őket mint mindenki mást, csak néhány ember láthatta volna őket és mi azt akartuk, hogy a példájuk egy sokkal szélesebb közönségnek legyen tanulságul. Ugyanebből az okból a listánkon levő papok legtöbbjét három nagy templom egyikéhez vittük, ahol a TV-s csoportjaink készen álltak közvetíteni a kivégzésüket. A probléma az volt, hogy a fejesek közül sokan már félholtan érkeztek a városházához. A Katonák a szállító teherkocsikon igazán megdolgozták őket. Egy híres színésznő, egy hírhedt fajkeverő, aki több nagy költségvetésű fajok közti "szerelmi" filmben is játszott, elveszítette a haja nagy részét, egy szemét és több fogát - nem is beszélve a ruhájáról - mielőtt a kötelet a nyakába húztuk volna. Összevert, dagadt és véres roncs volt. Nem is tudhattam volna hogy ki, ha meg nem kérdezem. Mi gondoltam - volt az értelme hogy nagy nyilvánosság előtt akasszuk fel, ha a nyilvánosság nem tudta felismerni és levonni a kellő tanulságot a korábbi viselkedése és a büntetése között? Odavont egy csetepaté egyik teherautóhoz, amely éppen megérkezett. Egy utálatosan elhízott vénember, akiben rögtön felismertem azt a szövetségi bírót aki meghozta a Rendszer egyes legfelháborítóbb, leghihetetlenebb és legbűnösebb bírósági határozatait az utóbbi években - beleértve a letartóztatási hatalom hivatalosságának megerősítését, amit az Emberi Viszonyok Tanácsa fekete "biztosainak" adtak - ellenállt a katonáknak, akik átpróbálták öltöztetni a bírósági díszruhájába. Az egyik katona úgy megütötte, hogy leesett a földre, majd négy másik elkezdte keményen rugdosni és puskatussal ütni-verni. Eszméletlen volt és lehet, hogy már halott, amikor a kötelet a nyaka köré kapta. Az erőtlen testét felhúzták kb. félig egy lámpaoszlopra. A TV operatőr folyamatosan rögzítette az egész eseményt és ezt leadták élőben. Alaposan megundorított ez az esemény és egy ehhez hasonló, és megkerestem a felelős tisztet, hogy reklamáljak. Megkérdeztem hogy miért nem tart rendet és fegyelmet a katonái között, és kifejeztem elég erős módon hogy a rabok verése célszerűtlen. Fent kell tartanunk az erő és a megalkuvást nem ismerő könyörtelenség képét a fajunk ellenségeivel szemben, de ha úgy viselkedünk mint egy rakás Puerto Ricoi vagy Ugandai ez aligha szolgálja ezt a célt. (Jegyzet az olvasónak: A Régi Korban Uganda az Afrikai kontinens egy politikai alegysége volt, amikor a kontinensen a fekete faj lakott. Puerto Rico volt az Új-Carolina sziget a Régi

63

Kori neve. Ezt ma az Egyesült Államok délkeleti radioaktív zónájából menekült fehérek leszármazottjai lakják be, de a Nagy Forradalom utolsó éveiben végrehajtott bolygószerte véghezvitt faji tisztogatások előtt, ott egy különösen undok korcs faj lakott.) Mindenek fölött magunkat fegyelmezettnek kell mutassuk, mert szigorú fegyelmet fogunk követelni a civil lakosságtól is. Soha nem szabad, hogy a viselkedésünk ilyen ügyekben azt mutassa, hogy személyes okok vagy indulatok miatt cselekednünk, hanem azt kell mutassa, hogy egy felsőbb ok miatt tesszük amit teszünk. A százados kiakadt. Rámordított hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Mikor hangsúlyoztam hogy pontosan azt is teszem. Kivörösödött, majd fel robbant és azt mondta hogy az ő és nem az én felelősségem minden, hogy nagyon nehéz körülmények között kell tegye a dolgát és irányítás alatt tartsa a katonáit. Felhozta - nagyon helyesen, hogy a Szervezet az utóbbi hónap alatt kicserélte a századában levő katonáinak majdnem a felét kiképzetlen újoncokkal és így nem meglepő, ha a fegyelem nem az ami kéne legyen. És azt is mondta hogy ismeri eléggé az emberei pszichológiáját hogy megértse annak az értékét, hogy ha hagyja hogy elverjék a rabokat a katonák, igazolják maguknak hogy a foglyok az ellenségeik és megérdemlik hogy felakasszák őket. Valóban nem tudtam kontrázni a százados egyik érvét sem, de némi kielégüléssel vettem észre hogy mikor elfordult tőlem, mérgesen odament egy csoport katonához akik brutálisan pisztolyaggyal vertek egy nőies kinézésű, külvilágias öltözetben levő, hosszú hajú ifjút, - egy népszerű "rockert" és reájuk parancsolt hogy hagyják abba. Ahogy átgondolom a dolgokat, igaza volt a századosnak. Persze nagyon fel kell fokoznunk a fegyelmet a katonáink között, amilyen hamar csak lehet, de a jelen időben jobb nekünk ha a több a politikai megbízhatóság a katonáinkban mintsem a fegyelem. Elhalasztottuk a rendcsinálást a civil lakosság körében mindmáig, csak azért hogy ki tudjuk szűrni és ki tudjuk szedni a haderőből a megbízhatatlan katonákat és ki tudjuk cserélni őket az új emberekkel, akik átjöttek hozzánk az ellenséges vonalakon keresztül. Szintén akartunk egy kis időt, hogy szokjanak egy kicsit a dolgok itteni új rendjéhez és adjunk nekik legalább egy kis elvi felkészítést a mai munkához. Szándékosan hagytuk hogy a civilek közt nagyobb legyen a zűrzavar és lázongás, hogy egy tisztán látható igazolásunk legyen arra, hogy alaposan radikális intézkedéseket tegyünk a félintézkedések helyett, amik nem oldották volna meg a civilproblémákat hosszú távon. Egy másik ok a késlekedésre -mint megtudtam- az az volt, hogy időre volt szükségünk hogy átdolgozzuk és befejezzük a letartóztatási listánkat. Egy éven át itt a Szervezeti tagok, pont mint az ország más részeiben, gyűjtötték az adatokat a Rendszer kiszolgálóiról, zsidó-imádókról, egyenlőség filozofálókról és más fehér fajbűnözökről, a nagyjából fehér negyedekben élő nemfehérek lakcímeivel együtt. Felhasználhattuk ezt az információt, amit időszerűen és frissítve tartottak még az utolsó hónapban is, változtatás nélkül. De az információ nagymennyiségű átértékelést és válogatást igényelt. Először is túl sok személy volt feljegyezve. Például egy fehér család lehet fel lett jegyezve fajbűnözőnek, mert egy szomszéd látta hogy feketék voltak náluk látogatóban vagy mert feltettek egy "Egyenlőség Most" matricát a kocsijukra, amit olyan bőven osztogatott az Emberi Viszonyok Tanácsa. Általában -hacsak nem volt több feljegyzés és valami alaposabb bizonyíték egy bizonyos egyénről- nem került fel a letartóztatási listákra. Másképp fel kellett volna akasszuk a fehér lakósság 10 %-ánál többet, ami nem lett volna célszerű. És ha fel is akasztottunk volna annyi embert, nem lett volna jó okunk rá, azon 10% többsége nem volt sokkal rosszabb, mint a másik 90%. Kimosták az agyukat, gyengék és önzőek, nincs faji hűség bennük - de ugyanez igaz a legtöbb emberre manapság. Az emberek azok amivé lettünk és el kell fogadjuk ezt egy kiindulópontként. Valójában a történelem során a lakosság csak egy kis része egyértelműen jó vagy gonosz. A nagy többség erkölcsileg semleges képtelenek különbséget tenni az abszolút helyes és abszolút helytelen között -, egyszerűen követték azokat akik akkor vezettek. Mikor jóemberek egy társadalom vezetői és beállítói, a lakosság egésze tükrözni fogja ezt és az olyan emberek, akikben nincs semmi önállóság vagy erkölcsi iránytű, irányfogalom, buzgón támogatni fogják a társadalmuk legjobb és erkölcsileg legmagasabb rendű céljait. De mikor gonosz emberek uralkodnak, mint ami Amerikában történik jó néhány éve, a lakosság többsége boldogan fetreng a legrosszabb romlottságban, degeneráltságban és szenteskedően papagájszerűen ismétel minden undok, romboló és önromboló dolgot amire betanítják. A legtöbb bíró ma, a legtöbb tanár, színész, polgári elöljáró személyiség, stb, nem tudatosan és szándékosan gonosz vagy cinikus (tudatosan erkölcs mentesen vagy ellenében viselkedő), mikor a zsidókat követik. Úgy gondolnak magukra mint "jó állampolgárokra", pont mint ahogy ugyanígy gondolnának magukra ha teljesen ellentétesek lennének a cselekedeteik, jó vezetők befolyása alatt. Így nem célszerű megölni az összeset. Ezt az erkölcsi gyengeséget ki fog kelleni iktassuk fajunkból, a szaporodás irányítása által, generációk százain át. Mostanra elegendő ha elpusztítjuk a tudatosan gonosz részét a társadalmunknak és százezret az erkölcsileg nyomorék "jó polgárainkból" országszerte, példaként a többinek. A legrosszabb fajbűnözök felakasztása minden lakónegyedben Amerika szerte nagy mértékben elő fogja segíteni, hogy erkölcsileg helyreállítsuk, rehabilitáljuk a lakosság többségét és átirányítsuk a gondolkodás módjukat. Illetve nem csak elő fogja segíteni, hanem ez abszolút szükséges. Az embereknek erős pszichológiai sokra van szükségük ahhoz, hogy megtörjön a régi gondolkodásmódjuk. Ezt mind értem, de mégis be kell vallanom, hogy egyes dolgok amiket ma láttam mégis zavarnak. Mikor a letartóztatások elkezdődtek a nyilvánosság nem fogta fel hogy mi is jön és sok civil személy öntelt és mocskolódóan ellenséges volt. Jelen voltam nem sokkal hajnal előtt mikor a katonák kihurcoltak kb. egy tucatnyi fiatalt egy nagy házból az egyik egyetem közelében, ők mind azok, akiket letartóztattunk a lakótársaikkal együtt, csúful káromkodtak az embereinkre és le is köpték őket. Egy kivételével a letartóztatottak mind vagy zsidók, feketék vagy külön féle korcsok voltak és a leghangosabb kettőt azonnal agyon is lőtték a helyszínen, amíg a többieket beterelték egy menetoszlopba. Az utolsó egy olyan 19 körüli fehér lány volt, egy kicsit duci, de még mindig szép. A lelövöldözések lenyugtatták annyira hogy már nem ordította hogy "Rasszista disznók!" a katonáinkra, de mikor az akasztására való előkészületek, rádöbbentették a saját sorsára röviddel azután, elkezdett hisztizni. Mikor tudatták volt vele hogy most fizetni fog a fajának fekete szeretővel élés általi meggyalázásáért, a lány kisiránkozta: "De miért engem?"

64

Ahogy a kötelet a nyaka köré helyezték, kisiránkozta magából: "Én csak azt csináltam, amit mindenki más. Miért engem szúrtatok ki? Nem igazságos! És Helen? Ő is lefeküdt vele."Ezen utolsó felszólalásakor, mielőtt a lány lélegzete örökre elakadt, az a másik lány (feltehetően Helen) a ház előtti füves előtérben levő most már csöndes nézők közül összezsugorodott a félelemtől. Persze senki nem válaszolt a lány kérdésére, "Miért engem?" A válasz egyszerűen az, hogy az ő neve rajta volt a listáinkon, amíg Helené éppenséggel nem. Nincs semmi "igazságos" vagy "igazságtalan" ebben. A lány aki fel lett akasztva megérdemelte amit kapott. Helen valószínűleg ugyanazt érdemelné, - és kétség kívül most a pokol gyötrelmei rágják a félelem miatt, hogy idővel kiderítik, hogy ő is bűnös és neki is ugyanúgy meg kell fizetnie, mint a barátnőjének. Ez a kis történet megtanított nekem valamit a politikai terrorról. A hatékonyságnak nagyon fontos szempontja a könnyelműsége és a kiszámíthatatlansága. Számos ember van Helen helyzetében, akik félelme attól hogy bármikor beléjük csaphat a villám arra kényszeríti őket, hogy úgy éljenek mint azok akik aknákon járnak. A szomorú szempontját az esetnek tökéletesen bemutatja a lány felsiránkozása: "Én csak azt csináltam, amit mindenki más." Ez egy kicsit túlzás volt, de eléggé igaz is hogy ha mások nem mutattak volna rossz példát neki, a lány valószínűleg nem süllyedhetett volna arra a szintre és vált volna fajbűnözővé. A büntetését annyira eredményezték mások bűnei, mint a saját magáé és annyira fizetett mások bűneiért, mint a sajátjáért. Most méginkább megértem, hogy miért annyira szükséges hogy beiktassunk a népünkbe egy új, a természetessel párhuzamban levő erkölcsi alapot, egy új megalapozott értékrendszert, hogy ne legyenek többet erkölcsileg a semmiben libegők, mint az a szerencsétlen lány és mint manapság az amerikaiak túlnyomó többsége. Ezzel, az egészséges és természetes erkölcs teljes hiányával szembesültem újból ma egy kicsivel déli 12 óra előtt. Az építészeti vállakozók és inagatlanügynökök egy kb. 40 fős csoportját akasztottuk a Los Angeles Megye "Igazságos Lakóhelyellátás Egyesület" irodái előtt. Ők mind részt vettek egy különleges programban, amely lehetővé tette az alacsonyabb kamatú részletfizetést a fajilag kevert családok számára, akik fehér lakónegyedekben vettek házat. Az egyik építészeti vállalkozó egy erős felépítésű, jóképű fickó volt, rövid katonásra vágott szőke hajjal. Hevesen védekezett: "A Pokolba is, soha nem értettem egyet ezzel a faj-keverés baromsággal. A gyomrom is forog, mikor látom ezeket a kevert családokat a korcs porontyaikkal. De az embernek meg kell valahogy élnie. És azt mondta nekem a megye fő építészeti felügyelője hogy sokkal engedékenyebbek az építészeti előírások betartatásában, azokkal a vállalkozókkal szemben, akik támogatják hogy a kevert családok olcsóbban jussanak házakhoz a fehér negyedekben." Anélkül hogy rájött volna azt mondta nekünk, hogy a nagyobb bevétel fontosabb volt neki mind a faji hűség, az ő értékrendszere szerint, - valami, ami sajnos igaz azoknak a legtöbbjére is akiket nem akasztottunk fel ma. Hát, szabadon választott és aligha érdemel szimpátiát. A katonák persze nem bocsátkoztak vitába vele. Amikor rá került a sor ugyanúgy rántották fel a földről mint azokat, akik csöndben fogadták el a sorsukat. Parancsuk volt hogy ne vitatkozzanak senkivel, ne magyarázzanak meg semmit, kivéve egy rövid tájékoztatását a szóban forgónak a bűnről amiért akasztják. Még a legmeggyőzőbb bizonykodások az ártatlanságról vagy arról hogy "itt valami tévedés van", sem okozta a megingásukat vagy habozásukat, egy másodpercre sem. Bizonyára, voltak tévedéseink ma - eltévesztett személyazonosság, rossz címek, hamis vádak, - de egyszer elkezdődtek a kivégzések nem lehetett bevallani a tévedésünk lehetőségét. Szándékosan a kíméletlen hajthatatlanság képét teremtettük a nyilvánosság elméjében. És úgy néz ki nagyon meggyőzőek voltunk. A kivégzőosztagaink alig tértek vissza a szállásukra ma délután, mikor elkezdtünk jelentéseket kapni a városból, egy jelenségről ami a gyilkosságok és verések hirtelen hullámának nézett ki. Hullák, a legtöbbjük szúrt sebbel, bukkantak fel mindenütt, a járdákon, sikátorokban és tömbházak folyosóin. A járőreink szintén összeszedtek az utcáról jópár sérült személyt-több százat összesen. Habár a szúrás és verés áldozatok között volt egy fekete is, hamar rájöttünk hogy a túlnyomó részük zsidó volt. Ezek mind olyan személyek voltak, akik a kivégző osztagainkat elkerülték, de a lakosságot már nem. Egy megvert zsidó kikérdezése hamarosan megmutatta, hogy legalább egy részük nem-zsidó családoknál rejtőzködött. De a kiáltványaink kiplakátolása után a védőik ellenük fordultak és kihajtották őket az utcára. Helyi önbíráskodók csoportjai botokkal és késekkel felszerelve felkutatták a bűnösöket akik nem voltak a listáinkon. Biztos vagyok benne, hogy e Kötél Napja erőteljes leckéje nélkül, nem kaptuk volna meg ilyen gyorsan a civil lakosság ilyen méretű támogatását. Az akasztások azonnal segítettek mindenkinek kitörni a kétségekből és semlegességből. Holnap délután egyes embereim munkabrigádokat kezdenek el szervezni, hogy levágják a hullákat és elvigyék őket a megszabadulási helyre, amit én már előre kiválasztottam. Valószínűleg 3-4 napba fog telni, hogy eltávolítsák az összes hullát - kb. 55 - 60 ezer van belőlük és ebben a meleg időben eléggé kellemetlenné válhat a dolog a vége felé. De milyen megkönnyebbülés hogy a feladatunk negatív fele itt befejeződött! Ezentúl csakis a fejlődés és a haladás áll előttünk -a jó értelemben: újraszervezni, újratanítani és újraépíteni ezt az egész társadalmat. 24. Fejezet Augusztus 8, 1993. Négy napja az újonnan szervezett a Dél Californiai Lakossági Erőforrás, Szolgáltatás és Szállító Részleg (LESZSZR) ideiglenes főnöke vagyok. Ez kimondottan ideiglenes beosztás és tíz napon belül átadom az irányítást egy másik mérnöknek, az egyik önkéntesnek a csoportból, akivel az utóbbi két hét alatt dolgoztam. Feladatában támogatni fogja számos tehetséges helybéli, akiket korábban az állami, megyei vagy városi ügynökségek valamelyike alkalmazott itt vagy a magán szolgáltatási társaságok valamelyike és teljesen biztos vagyok benne, hogy teljesen ki fogja tudni egyengetni a részleg minden utánam hátramaradó göröngyét. Most, hogy a kulcsembereknek több mint fele visszaállt munkába, a dolgok lassan kezdenek a normális kerékvágásban folyni. Visszaállítottuk az elektromosságot, vizet, szennyvízkezelést, szemétszállítást és a telefonszolgáltatást, az összes irányításunk alatt levő területen - habár az elektromosság szigorúan ki van porciózva. Még körülbelül 50 benzinkutat is újra működésbe hoztunk és azok a civilek akiknek munkája ezt szükségessé teszi, szerezhetnek üzemanyagot az autóikhoz. A LESZSZR lefedi az egész felszabadított területet, egészen Vandenbergtől a Mexikó határáig, én pedig sokat utaztam hogy felmérjem a különböző területek szükségleteit és rendelkezésre álló erőforrásait, hogy mindent összehangoljak amennyire csak most lehet. Igazán nagyon elégedett vagyok azzal, amit el tudtunk érni ilyen rövid idő alatt. A hadsereg és az Élelmiszer Ellátási Részleg

65

mellett a LESZSZR-nak van a legfontosabb szerepe és foglalkoztatja a legtöbb dolgozót az összes általunk itt létrehozott ügynökség közül. Munkám egyik legérdekesebb része az Élelmiszer Ellátási Részleggel való együttműködés létrehozása volt. Ők termelik az élelmet, mi szállítjuk, raktározzuk és osztjuk szét. Volt egy leküzdendő probléma, először is, mert a megtermelt étel egy bizonyos része nem közvetlenül a mezőkről az elosztópontokra jut, hanem előbb fel kell dolgozni. Ez azt jelenti, hogy az Élelmiszer Részleg bizonyos mértékig kell foglalkozzon az étel tárolásával és a mezőről a feldolgozó létesítményekig való szállításával, mielőtt a PRUST veszi át a felelősséget érte. Az ÉER-nek szintén van egy különleges szállítási igénye, abban hogy a munkásokat a lakhelyükről a mezőkre szállítsa és vissza. Meg kellett ismernem a ÉER egész működését, hogy eldönthessem a legjobb módját annak, hogy hogyan különítsem el a feladatköreinket, - hogy pontosan ki mit csináljon, hogy ki miért felelős. Nagy mértékben elismerésemet váltja ki, amit láttam. Több mint 600 000 munkást mozgósítottak - ami kb. egynegyede az összes irányításunk alatt álló, munkára képes embernek - az élelem előállításához. Ezek közül 10 - 15% olyan egyén, akik eredetileg ezen a területen földet műveltek vagy állatot tenyésztettek. Kb. egyharmad része 12 és 18 év közötti fiatal önkéntes. A többiek városi területekről származó emberek, akiknek korábban jelentéktelen munkakörökben dolgoztak és most beosztattak az ÉER irányítása alatt lévő munkacsoportokba. Sokan az utóbbi csoport közül most végeznek életükben először hasznos munkát. Ez azt jelenti, hogy a ÉER fontos társadalmi rehabilitációs munkát végez, az élelmiszer-előállítás mellett és az Oktatási Részlegünk ebben szorosan együttműködik vele. Minden munkás hetente tíz óra előadást kap és nem csak munkájukhoz való általános viszonya és a szorgossága alapján minősítődik, hanem az alapján is hogy mennyire fogékony ezekre az előadásokra. Itt folyamatos átszűrő művelet folyik, a munkások áttevődnek új munkacsoportokba az az előtti csoportban tanúsított hozzáállásuk és teljesítményük szerint. Ilyen módon kezdenek kiemelkedni az általános tömegből az első vezetőségi-előképző munkacsoportok. Az utóbbiból lesznek kiválasztva a jelöltek a Szervezeti tagságra. Az ÉER -nél tett látogatásaim során több alkalommal is megálltam a mezőkön beszélgetni a munkásokkal. Az a hozzáállás (lelkesedés) nagy mértékben különbözött a vezetőségi-előképző csoportok és azon csoportok között ahol nagy arányban voltak a korábbi társadalmi élősködők, de sehol sem lehetett negatívnak mondani. Mindenkivel megérttettük, hogy a forradalom által keltett kizökkenések és nehézségek ellenére most már biztosak vagyunk benne, hogy lesz annyi élelmünk hogy kijövünk belőle, de viszont aki nem dolgozik az nem is eszik. A legmélyebb benyomást az a tény keltette bennem, hogy az összes arc amit a mezőkön láttam, mind fehér volt: nincs se Mexikói, se Keleti, se fekete, se korcs közöttük. A levegő tisztábbnak tűnt, a Nap fényesebbnek és az élet élvezhetőbbnek. A munkások is mind érzik a különbséget, akár egyetértenek ideológiánkkal, akár nem. Egy új összetartozás érzése van közöttük, egy rokonság-érzés, az önzetlen együttműködés érzése egy közös feladat elvégzésében. A legtöbb hír az ország más részeiről számunkra nagyon kedvező. Habár a Rendszer még mindig fennáll, ezt csak egyre nyíltabb és brutálisabb elnyomással éri el. Az egész ország statárium alatt áll és a kormány erősen támaszkodik sebtében fölfegyverzett és biztossá kinevezett fekete bűnbandákra, hogy a fehér civil lakosságot elnyomja és megfélemlítve tartsa. A Rendszer rendes hadseregének fele még mindig laktanyafogságban van, mint "megbízhatatlanok". A létkörülmények majdnem mindenhol romlanak. Áramszünetek, szállítási és kommunikációs lerobbanások, terror-robbantások, élelemhiány, orvgyilkosságok és nagyméretű ipari szabotázs akciók rágják a Rendszert és segítenek fenntartani az általános nyugtalanságot, zavart, felbolydulást. A Szervezet akciós egységei hősiesen végzik a munkájukat, de a veszteségeik súlyosak. Az egyetlen céljuk most fenntartani a nyomást a Rendszeren és az általános lakosságon, azáltal hogy minden lehetséges célpontra lecsapnak újból és újból, lankadatlanul. Az új önkéntesekből, akik egyre nagyobb számokban csúsznak át az ellenséges vonalakon területünkre, egyetemes történetet kapunk arról, hogy milyen hatással vannak az emberekre a kaotikus állapotok. A fehér liberálisok és a színesek hisztérikusan sivítanak hogy a kormány "csináljon már valamit", a konzervatívok óbégatnak, tördelik a kezüket és gyászolják mindennek a "felelőtlenségét", és az "átlagos Joe-knak" egyre jobban elegük van mindenkiből: belőlünk, a Rendszerből, a feketékből és a különféle liberális és konzervatív szószólókból. Ők csak visszatérést akarnak a "normalitáshoz" -és a megszokott kényelemeikhez- amilyen hamar csak lehet. A Rendszer propagandistái nagy ügyet csinálnak a nem-fehérek evakuálásából, a faji bűnözőkkel és egyéb ellenséges és romlott elemekkel való itteni leszámolásunkból. De ennek nincs meg a kívánt hatása, csak a liberálisok és a színes kisebbségek között. A lakosság többsége jelenleg túlságosan el van foglalva a saját problémáival, hogy könnyeket hullasson a "rasszizmus áldozataiért". A legnagyobb "légy a levesünkben" az észak California. Ott a dolgok teljesen lecsúsztak a vágányról. Harding tábornok igencsak elbaklizott dolgokat odafent. Talán ezt is érdemeljük azért mert egy konzervatívval szövetkeztünk; ő, mint a többi konzervatív, az ajtó mögött állt, mikor az agyakat osztották, így kapott egy dupla adag fafejűséget (makacsságot) hogy pótolja a hiányt. (Jegyzet az olvasónak: itt Turner Arnold Harding Altábornokra utal, a Travis Légierő Bázis Parancsnokára, ami félúton volt San Francisco és Sacramento között. Harding szerepe a Nagy Forradalomban habár fontos volt, csak 11 hétig tartott; őt végül a Szervezet egyik csapata megölte 1993. szeptember 16-án, miután több próbálkozás erre elbukott.) Ha a helyzet nem javul hamarosan a San Francisco-Sacramento területen, valószínű hogy belekeveredünk egy polgárháborúba a Harding alatt levő erőkkel. A Rendszer ennek örülne csak igazán. Az egyetlen dolog amit Harding eddig csinált az az volt, hogy a július 4-i offenzívánk első hete alatt szakított Washingtonnal, amint világossá vált, hogy a Rendszer elvesztette az irányítását idekint Californiában. Saját kezdeményezésére független katonai kormányt kiáltott ki észak-Californiában, és majdnem az összes odaállomásozott katonai egység tisztjét rávette hogy belemenjenek (kivéve természetesen a mi embereinket a katonaságon belül). A Forradalmi Parancsnokság kimondottan a dolog kézenfekvősége miatt úgy döntött, hogy engedje hogy Harding tábornok vigyen dolgokat ebben a térségben, az embereink utasítást kaptak hogy ne tegyenek ellene. Ezzel lényegesen csökkentettük a saját veszteségeinket, habár az is igaz hogy a katonaság így sokkal több áldozatot szenvedett el ott észak-Californiában, mint itt. Ez azért van, mert Harding nem tett elég radikális lépéseket, hogy megszilárdítsa a hatalmát és elbánjon a fekete katonai személyzettel.

66

És teljesen elbukott abban hogy a civil lakosság között rendet csináljon, még egyszer azért mert úgy néz ki nem képes megérteni a radikális lépések szükségességét. A zsidók és más bolsevik elemek San Fraciscóban úgy játsszák ki hogy az már nem is nevetséges és a Sacramento környékén élő Mexikóiak zendülnek és prédáznak a fehéreken egy egész hónapja, többé-kevésbé szünet nélkül. Amikor múlt hónapban a Szervezet egy delegációt küldött Hardinghoz és közös uralmat javasolt neki észak-Californiában, amelyben Harding erői gondoskodnak a külső védelemről és a Szervezet foglalkozik a civil problémákkal-beleértve a rendőrségi funkciókat-Harding letartóztatta őket és azóta sem akarja szabadon bocsátani őket. Azóta idióta kijelentéseket tesz az "Alkotmány visszaállításáról" és új választások tartásáról hogy "az Alapító Atyák szándéka szerinti köztársasági államformát visszaállítsa". A mi déli uralmunkat "lekommunistázta". Megdöbbentette, hogy nem tartottunk valamiféle népszavazást a nem-fehérek kiűzése előtt és nem ítélkeztünk egyenként a zsidók és a faj bűnözők fölött, akikkel egyetemesen leszámoltunk. Nem érti a vén bolond, hogy az amerikai lakosság bele szavazta magát ebbe a zűrbe, amiben most vannak? Nem érti, hogy a zsidók az országot a szabályok szerint vették át, - teljesen "Alkotmányosan", - az Alkotmány szerint? Nem érti, hogy a közönséges emberek már megkapták az alkalmat arra hogy uralják önmagukat, de teljesen elbuktak minden szempontból? Mit gondol vajon hova vezethetnének az új szavazások most, a szavazók ezzel a TV-agymosott (betanított - conditioned) generációjával, - ha nem pont vissza ugyanabba a zsidó disznóólba? És mit gondol, hogyan oldhattuk volna meg a problémáinkat itt lent, radikális intézkedések nélkül? Nem érti Harding, hogy a káosz a területén egyre rosszabb és rosszabb lesz, amíg nem azonosítja az emberek azon csoportjait, akik felelősek ezért a káoszért és elbánik velük. Vagyis hogy fizikai lehetetlenség, figyelembe véve a számokat, hogy a zsidókkal, feketékkel, Mexikóiakkal és az egyéb probléma-okozó elemekkel egyéni alapon bánjon el? Úgy tűnik, nem, mert a vén idióta még mindig felhívásokat tesz "felelősségteljes" fekete vezetőkhöz és "hazafias" zsidókhoz hogy segítsenek neki rendet csinálni. Harding a legtöbb konzervatívhoz hasonlóan nem tudja rávenni magát, hogy megtegye azt ami szükséges, mert ez bántaná az "ártatlanokat" a "bűnösökkel" együtt, a "jó" Négereket és a "hű" zsidókat a többivel együtt - mintha ezeknek a kifejezéseknek lenne valami jelentése a jelenlegi körülmények között. Így attól tartva, hogy nehogy igazságtalanul bánjon egyes egyénekkel, ide-oda lötyög tehetetlenül, amíg minden elmegy körülötte a pokolba és a civilek a területén úgy hullanak mint ősszel a legyek az éhségtől. A tábornokok keményebb fából kéne legyenek. Az egyetlen előny ami ebből a helyzetből származik, az a fehér menekültáradat, amit hozott nekünk. Több ember jött a területünkre az utóbbi két hét alatt, hogy meneküljön a San Francisco körüli zűrzavartól, mint ahányan átjöttek a Rendszer vonalain az ország többi részeiből. És amíg fennállnak, érdekes három különböző típusú társadalmi rendszert látni egyszerre egymás mellett: északon konzervatív hegemónia, keleten liberális-zsidó demokrácia, és itt egészen új világ kezdete amely kiemelkedik a régi összezúzott romjaiból. Augusztus 23. Holnap ismét megyek Washingtonba. Négy napig Vandenbergnél voltam, hogy megtanuljam a nukleáris robbanófejek működését. Egy csapatot vezetek akik megbízása hogy 4 db 60 kilotonnás atomfejet szállítsunk Washingtonba hogy elrejtsük őket a főváros környékén levő kulcsfontosságú helyeken. Körülbelül még 50 egyén - mind Rend tagok - lett felkészítve velem együtt és mindegyiküknek hasonló küldetése van, csapatvezetőként. Ez összesen kb. 200 atomfejet jelent, amit elszórunk országszerte és ezt később még több követi majd. Mindegyik atomfej azonos, egy 240mm-es tüzérségi készletből valók, amit itt találtunk. Némileg módosítva lettek, így kódolt rádiójellel felrobbanthatóak. Ezek lesznek a biztosítékaink, ha elveszítjük az itteni rakétakilövő létesítményeinket. A jelenlegi küldetés a legkockázatosabb, amit valaha rám bíztak. Sokkal keményebb lesz, mint amilyen két éve az FBI főhadiszállásának felrobbantása volt. Ötünknek 3500 mérföldet kell megtennünk ellenséges területén át, négy nukleáris bombát szállítva, amelyek összesen több mint 520 font súlyúak (ami kb 55-60 kg/bomba), anélkül hogy elkapnának. Aztán be kell lopnunk őket területekre, amelyek szigorú őrzés alatt állnak és el kell rejtenünk őket úgy, hogy ne találják meg őket, még ha keresik, akkor sem. Az ezzel járó veszélyektől eltekintve, ami facsarja a gyomrom amikor rá gondolok, változatos érzések keveregnek bennem a küldetéssel kapcsolatban. Egyrészt utálom elhagyni Californiát. Nagyon izgalmas és kellemes ((rewarding - boldoggá tevő)) dolog számomra, hogy részese lehetek új társadalmunk születésének itt és munkánk még csak most kezdődik. Minden nap új munkálatok, új tervezetek indulnak, és én részt akarok venni ebben. Most fektetjük le itt egy új társadalmi rend alapjait, amely a következő ezer éven át fogja szolgálni fajunkat. És hogy józan, egészséges "fehér ember világában" lehessen élni és dolgozni - ez olyan valami, ami számomra felbecsülhetetlen érték. Az utolsó néhány hét itt csodálatos volt nekem. Szörnyen lehangoló arra gondolni, hogy el kell hagynom e fehér oázist és alámerülni megint abba a korcsokkal, feketékkel, zsidókkal és beteg, elferdült fehér liberálisokkal teli szennyvizes csatornába. Másrészt már több mint három hónapja nem láttam Katherine-t és úgy tűnik mintha egy év telt volna el. Az egyetlen dolog, ami korlátozta lelkesedésemet a felé amit itt megvalósítottunk az az, hogy nem oszthattam meg vele is. És most a megváltozott helyzettel ő és a többiek Washingtonban sokkal nehezebb körülmények között élnek és nagyobb veszélyben mint mi, itt Californiában. Mikor eszembe jut ez, minden nap bűnösnek érzem magam hogy én itt vagyok. De a legerősebb érzésem most, az a felelősség érzése. Büszke is vagyok és el is vagyok képedve, hogy engem -habár még csak próbaidős tagja vagyok a Rendnek- egy ilyen fontos és nehéz feladattal bíztak meg. Meg kell próbálnom minden más gondolatomat és érzésemet félretolni, amíg ezt a feladatot sikeresen el nem végzem. Az utóbbi négy nap alatt nem csak azon atomfejek szerkezetéről és működéséről tanultam amelyekért felelős leszek, hanem arról is, hogy miért olyan nagyon fontos ez a küldetés. Ez igencsak kijózanító stratégiai tanóra révén történt. A Forradalmi Parancsnokság akik a távoli célunkat -ami a Rendszer fölötti teljes győzelmünk- nem vesztették szem elől egy pillanatra sem, nem engedték meg maguknak, hogy a Californiai győzelmeink és a Rendszer pillanatnyi nehézségei megtévesszék őket. A zord tények ezek: Először, Californián kívül a Rendszer nagyjából épen megmaradt, a Rendszer és a mi erőink száma közötti különbség még rosszabb lett, mint amilyen július 4-e előtt volt. Ez azért van, mert mindenhol máshol az országban könyörtelenül felemésztettük, feláldoztuk az erőnket, hogy a Rendszert egyensúlyán kívüli állapotban tartsuk elég hosszú ideig, hogy itt meg tudjuk szilárdítani a helyzetet.

67

Másodszor, az irányításunk alatt álló katonai erők ellenére a Rendszer - amint elintézte a jelenlegi katonaságán belüli megbízhatósági és hangulati problémáit - képes lesz a hagyományos erőivel minket könnyedén laposra döngölni. Az egyetlen dolog ami igazán vissza tartotta őket eddig, az a New York és Tel Aviv elleni nukleáris megtorlás fenyegetése volt. Harmadszor, nukleáris fenyegetésünk nagy veszélyben forog. A Rendszernek megvan a képessége, hogy meglepetésszerű csapást mérjen ránk, aminek elég nagy esélye van arra, hogy kiüti az összes "megerősített" rakétakilövő állomásunkat, még mielőtt kilőhetnénk a rakétáinkat. A Forradalmi Parancsnokság hírszerzési forrásai azt jelentik, hogy pont egy ilyen meglepetésszerű csapást terveznek. A Rendszer csak addig vár, amíg befejezi a hagyományos erőinek sürgősségi újjászervezését, ami biztossá teszi a hadsereg politikai megbízhatóságában. A nukleáris képességünk megsemmisítését masszív invázióval akarja követni, ami egy vagy két nap alatt végez majd velünk. Még rosszabb, hogy a Rendszernek van egy alternatív terve, ami dél-California teljes nukleáris megsemmisítését foglalja magába. Ha a következő pár hét alatt nem sikerül visszaszereznie teljes bizalmát a földi katonai erőiben, akkor beveti ezt a tervet. Még mindig nem tudjuk a Rendszer pontos időütemezését, de jelentéseket kaptunk róla, hogy a leggazdagabb és legbefolyásosabb zsidók közül több mint 25000 és a családjaik csendben összepakoltak és elhagyták New York város térségét az utolsó tíz nap alatt és a legtöbbje csak közepes mennyiségű csomagot vitt magával, kb. 2-3 hetes vakációra elegendőt. Így az egész Rendszer elleni stratégiánk alá lett ásva. Ha az ellenséget visszatarthatnánk örökre -vagy akár egy-két évig is - a nukleáris fenyegetésünkkel, akkor lehúzhatnánk. Californiával, mint kiképző- ellátó bázissal és több mint 5 millió fehér emberből álló lakossággal akik közül toborozhatnánk, folyamatosan fokozhatnánk gerilla háborúnkat szerte az ország többi részén. De California nélkül képtelenek vagyunk erre- és a Rendszer tudja ezt. Tehát amit tennünk kell -azonnal- az az, hogy nagyszámú nukleáris fegyvert kell szétszórnunk Californián kívül. Ezután fölrobbantunk legalább egyet ezek közül, hogy meggyőzzük a Rendszert, hogy új helyzet áll fenn. Ha a Rendszer megtámadja Californiát ezután, kényszerítve leszünk, hogy az összes vagy a legtöbb szétosztott fegyverünket felrobbantsuk, annak érdekében hogy megsemmisítsük a Rendszer képességét a szervezett ellenállásra. Sajnos az ország fehér lakosságának jó része valószínű hogy elvész, ha ehhez az eszközhöz kell folyamodnunk. Az ország szintén ki lesz téve a más országok általi invázió veszélyének. Ami valóban zord kilátás. 25. Fejezet Szeptember 4, 1993. Habár már majdnem egy hete vagyok Washingtonban, ez az első alkalom hogy időm van írni. Az országot átszelő, bonyodalmakkal teli, de kalandos utunk után, egy fárasztó napot töltöttünk azzal hogy a bombáink közül kettőt elhelyezzünk. A múlt éjjel volt az első zavartalan éjszaka amit egyedül tölthettem Katherinnel mióta visszaértem. És holnap egy másik bomba-ültető hadművelet. De ma este sort kerítek az írásra. A Californiából idevezető utunk olyan volt mintha egy szellemes filmből lett volna. Annak ellenére hogy a történtek még frissek, még mindig nem hiszem el hogy valóban megtörténtek. A körülmények ebben az országban annyira megváltoztak az utolsó kilenc hét alatt, hogy olyan volt mint ha időgépet használtunk volna hogy egy másik korba utazzunk, egy korba ahol megváltozott a túlélés és a társadalom összes szabálya. Szerencsénkre, mindenki más is annyira el van képedve mint mi. Meglepett hogy milyen könnyen ki tudtunk jutni a mi felszabadított területünkről. A Rendszer katonái mind fel vannak halmozva egy határ menti térségbe a főbb autópályák mentén, század nagyságú egységekkel a mellékutakat elvágó úttorlaszokhoz beosztva. Ezek a mellékutakat őrző katonák majdnem semmi járőrözést nem végeznek, egyszerű és biztonságos dolog kikerülni őket - ezért van az, hogy annyi sok fehér önkéntes volt képes átjönni hozzánk július 4 óta. Elvezettünk egy katonai teherkocsit északra Bakersfieldig és ezután észak-keletre vezettünk még 20 mérföldet, amíg félmérföldnyire kerültünk egy úttorlasztól amit fekete katonák őriztek. Láthattak minket és mi láttuk őket, de nem is próbáltak bajlódni velünk. Lefordultunk a főútról egy durva erdészeti ösvényre. Itt már a Sierra hegyvonulat előhegyeiben voltunk. Egy félórányi zötykölődés után a meredek alig járható hegyi úton, visszatértünk megint a főútra, - biztonságosan az úttorlaszon túl, de most már mélyen a Rendszer területén. Nem aggódunk amiatt hogy belefutunk valami ellenállásba a hegyekben, tudtuk a Rendszer katonaságának a legnagyobb összpontosítása a China tónál volt, a Sierrák másik oldalán és még ezelőtt északra szándékoztunk fordulni a 39-es autópályán. A tervünk az volt arra az eshetőségre hogy ha belefutunk egy szállító teherautóba ami a mögöttünk levő Bakersfield melletti úttorlasz felé tart, hogy egyszerűen szitává lőjük mielőtt a benne levők rájönnek hogy mi "az ellenség" vagyunk. Mind az öten csőre töltve és készenlétben tartottuk a gépkarabélyainkat és volt két páncéltörő rakétánk is ezen kívül, de nem találkoztunk senkivel útközben. Tudtuk hogy a hegyekbeli természetellenes forgalomhiány ellenére, biztos hogy sűrű forgalomba fogunk futni mikor elérjük a 39est a fő észak-dél autópályát a hegyektől keletre. A felderítő járőreink csak nagyon általános képet voltak képesek adni nekünk a katonai helyzetről ilyen messze keletre, így nem tudtuk hogy mit várjunk, úttorlaszok és más forgalomirányítási és ellenőrzési intézkedések szempontjából. De azt tudtuk, hogy a Rendszer katonaságának kevesebb mint 10%-a volt fehér a határtérségben akkor. A Rendszer lassan kezdte lassan visszanyerni a bizalmát a fehér katonái egyes részeiben, de még mindig nem akarta őket a határtérségben használni ahol kísértésbe estek volna hogy átjöjjenek hozzánk. A kevés fehér katonai személyzet a térségben, annak ellenére hogy leellenőrzött fajkeverők voltak, gyanúval voltak kezelve és olyan lenézéssel ((utálattal)) kezelték őket a színesek, mint amilyet meg is érdemeltek. A kémeink jelentettek egy esetet, amelyekben ezeket a fehér árulókat megalázták és bántalmazták a fekete társaik. Ezt latba vetve úgy döntöttünk, hogy jobb esélyünk lesz arra, hogy úttorlaszokon és ellenőrző pontokon átjussunk blöfföléssel mint nem-fehérek, mintsem mint fehérek. Imígy befestettük az arcunkat és kezeinket sötét festékkel és Mexikói hangzású neveket varrtunk fel az egyenruháinkra. Úgy gondoltuk elmegyünk Mexikóiaknak amíg igazi Mexikóiakba nem futunk. Négy napig én "Jezus Garcia" voltam. A sofőrünk "Rodriguez káplár" játszotta a szerepét a teljességig, a balkezes összeszorított öklös ((a néger és más színes (faji irányzatú)- balosok által használt - a zsidó purim ünnepkor hagyományos és innen átvett)) köszöntést adva és nagy vigyort vágva bármikor elhaladtunk egy lézengő csoport fekete katona mellett az úton és két alkalommal mikor megpróbáltak megállítani

68

úttorlaszoknál. Egy magunkkal hozott rádiót is egy Mexikói állomásra állítva tartottunk és felhúztuk a hangot bármikor Rendszer katonák hallótávolságába kerültünk. Egy alkalommal mikor szükség volt hogy tankoljunk, egy pillanatig arra gondoltunk hogy behúzunk egy katonai benzinelosztó állomásra, de a várakozó katonai teherkocsik hosszú sora és a fekete katonák lézengő csoportjai arra a döntésre jutottak, hogy nem kockáztatjuk meg. Ehelyett megálltunk egy útmenti kis étterem benzinkútjánál a kimagasló Whitney hegység árnyékában. A helyiség elhagyatottnak tűnt, így két emberünk elkezdte feltölteni a teherkocsink tankját a pumpánál, amíg én és a két másik emberünk megindultunk az étkezde felé, hogy megnézzük hogy van-e valami ennivaló amit magunkkal tudunk vinni. Bent négy katonát találtunk, egy asztal körül ültek, amely teli volt üres sörösüvegekkel és poharakkal. Három fekete volt, és a negyedik fehér. "Van itt valaki akinek fizethetünk benzinért és akitől vehetünk valami ételt?" kérdeztem. "Nem ember, vigyetek amit akartok. Kikergettük innét a Honky tulajokat három napja," válaszolt az egyik fekete. "De nem mielőtt egy jót szórakoztunk volna a lányukkal, mi?" mondta a fehér vigyorogva és megbökdösve egyik társát a könyökével. Lehet hogy a zord rábámulásom volt vagy lehet hogy észrevette "Rodriguez Káplár" nagyon kék szemeit vagy lehet hogy az arcunkra festett maszat csíkozott lett az izzadságtól, de akárhogyis, a fehér katona hirtelen befejezte a vigyorgást és súgott valamit a feketéknek. Ugyanekkor hátradőlt és a fegyvere után nyúlt, ami egy mellettük levő asztalnak volt támasztva. Mielőtt még hozzáérhetett volna, lefordítottam az M16-osomat a vállamról kézbe és beléjük eresztettem négy jól irányzott sorozatot. Mind a négy leesett a földre és folyt belőlük a vér, a három fekete szemmel láthatóan halott volt, de a fehér haverjük, habár át volt lőve a melle, felemelte magát ülő helyzetbe és siránkozó hangon kipihegte, "Hé ember, mi a szar?". "Rodriguez Káplár", a sofőrünk végzett vele. Rárontott, rátaposott, megfogta a hajánál úgy hogy majd letépte a fejét, kihúzta a szuronykését és a pofájába vicsorogta "Te fehér-nigger fajkeverő szenny, csatlakozz a nigger testvéreidhez!" aztán átdöfte a torkát és úgy áttépte hogy egy nagy vérloccsanás lett a falon és az ádámcsutkájának egy darabja elszállt. Öt mérfölddel arrébb az útkereszteződésnél, ahol keletre akartunk fordulni, egy katonai rendőrségi terepjáró állta el a keletre vezető utat, benne két feketével. Egy harmadik fekete ki volt állva mellé hogy elintegessen minden katonai járművet onnan. Nem figyeltünk az integetésére és jobbra fordultunk, messze kimenve az út szélére hogy kikerüljük a terepjárót. A fekete forgalomirányító dühödten fújta a sípját és mind a három fekete vadul mutogatott és integetett felénk, de a mi "Rodriguez Káplárunk" csak vigyorgott és felmutatta a fekete hatalom ((bal ököl - purim)) köszöntését, kikiáltotta hogy "Siesta frijole! Hasta la vista!" és egy más Spanyol szót ami eszébe jutott, jelentésteljesen lemutatott az úton és rálépett a gázra. Magunk mögött hagytuk a feketéket, por és kavicsfelhőben. A fekete a sípját még mindig fújta és még mindig integetett ahogy eltűntünk az első kanyarban. Ekkor láttuk utoljára. Úgy néz ki ő és a társai nem tartották érdemesnek hogy megpróbáljanak követni, de a három emberünk hátul készen tartotta a fegyverét arra az eshetőségre, ha mégis felbukkannának... Onnan amíg St. Louis külvárosáig nem értünk nem futottunk bele több Rendszer úttorlaszba, vagy katonákba. De ezt úgy értük el, hogy elkerültük a főbb utakat és városokat, és mellékutakra korlátoztuk magunkat. Átrázkódtunk és döcögtünk a hegyeken, California, Nevada, Utah, és Colorado sivatagjain és ezután Kansas síkjain, aztán Missouri dombvidékén, 75 órán át, csak benzint szerezni és vizelni álltunk meg. Amíg ketten elől ültek és egy harmadik figyelt ki hátrafelé, ketten megpróbáltak aludni hátul, többkevesebb sikerrel. Mikor elértük Missouri keleti részét, megváltoztattuk a módszerünket, két ok miatt. Először hallottuk a rádióadást Miami és Charleston bombázásáról és a Szervezet ultimátumját a Rendszernek. Ez fontosabbá tette az idő tényezőt mint ezelőtt volt, nem engedhettünk meg magunknak több késlekedést mellékutakon tett kerülőkkel. Másodszor, a megállításunk veszélye St. Louis és Washington között nagyon lecsökkent ahogy elszabadult a pokol az országban, ami arra is alkalmat adott nekünk, hogy egy új trükköt alkalmazzunk. Figyeltük a civil adást és a katonai hullámhosszokat is útközben és St. Louistól 80 mérfölddel voltunk nyugatra mikor egy különleges felhívás vágott bele a délutáni időjárásjelentésbe. Az az előtti napon, pontosan délben egy nukleáris bomba robbant figyelmeztetés nélkül Miami Beach-en, a bemondó mondta, körül belül 60,000 embert őlt meg és roppant mennyiségű kárt okozott. Egy második nukleáris bomba Charleston mellett robbant, Dél-Carolinában négy órával ezelőtt, de a rombolásról és az áldozatok számáról készített jelentés még nem érkezett meg. Mindkét robbantás a Szervezet munkája volt, mondta a bemondó és most felolvassa a Szervezet ultimátumának szövegét. Leírtam az ultimátumot majdnem szóról szóra egy darab papírra, ahogy hallottam a rádión ami körülbelül ez volt: "Az Egyesült Államok Elnökének, a Kongresszusnak és az Egyesült Államok minden fegyveres erejének parancsnokaihoz. Mi, a Szervezet Forradalmi Parancsnoksága a következő követeléseket tesszük és a következő figyelmeztetést adjuk tudtotokra: "Először állítsatok le azonnal minden katonai erőösszpontosítást kelet-Californiában, továbbá az azt körbevevő térségekben és adjátok fel a Felszabadított területre vonatkozó bármilyen megszállási terveiteket. "Másodszor, adjátok fel az irányú terveiteket hogy nukleáris csapást mérjetek a felszabadított terület bármely része ellen. Harmadszor, adjátok az Egyesült Államok minden lakosának tudtára minden rendelkezésetekre álló távközlési eszközön át ezt a követelést és ezt a figyelmeztetést. "Ha nem tettetek eleget ezen követelések bármelyikének a holnapi nap augusztus 27 déli 12- órájáig, felrobbantottunk egy második nukleáris bombát, egy másik lakossági központjában az Egyesült Államoknak, pont úgy, amint felrobbantottunk egyet Miamiban egy perccel ezelőtt. Felrobbantunk egy ilyen nukleáris eszközt minden 12 óránként ezután, amíg eleget nem tettetek a követeléseinknek. "Továbbá figyelmeztetünk, hogy ha bármilyen meglepetésszerű, ellenséges tettet hajtotok végre a Californiai felszabadított területünk ellen, azonnal felrobbantunk több mint 500 nukleáris bombát amelyeket már elrejtettük kulcscélpontokon egész Egyesült Államok szerte. Több mint 40 ezek közül a bombák közül most New York város térségében van. Ezen túl, azonnal fel fogunk használni a tulajdonunkba levő minden megmaradt nukleáris rakétát, hogy elpusztítsuk a zsidó jelenlétet Palesztinában. "Végül, figyelmeztetünk, hogy ettől függetlenül szándékunkban áll felszabadítani, először az egész Egyesült Államokat és utána az egész bolygó minden más térségét is. Mikor ezt megtettük likvidáljuk (elpusztítjuk) fajunk minden ellenségét, beleértve és különösen minden olyan fehér személyt akik tudatosan segítették az ellenséget.

69

"Tudtában vagyunk és továbbra is tudtában leszünk a legbizalmasabb terveiteknek és minden parancsnak amit kaptok a zsidó gazdáitoktól. Adjátok fel a faj-árulásotokat most vagy adjatok fel minden reményt magatokra nézve, mikor azon emberek kezébe kerültök akiket elárultatok." (Jegyzet az olvasónak: Turner változata a Szervezet ultimátumának nagyjából helyes, kivéve a megfogalmazása kisebb eltéréseit és hogy egy mondatot kihagyott az utolsó előtti bekezdésből. A teljes és pontos szövege az ultimátumnak megtalálható Anderson Professzor "A Nagy Forradalom Pontos Története" című könyvének kilencedik fejezetében.) Lehúztunk az útról, mikor a különleges híradás belekezdett és egy percbe telt amíg magunkhoz tértünk és elhatároztuk hogy hogyan tovább. Nem vártuk azt hogy a dolgok ilyen gyorsan fejlődnek. Azok a fickók akik elvitték az atomfejeket Miamiba és Charlestonba csak egy-két nappal előttünk indultak útnak vagy igazán tekerniük kellett hogy olyan hamar odaértek. A szüntelen hajtásunk ellenére úgy éreztük magunkat mint akik megrekedtek. Tudtuk hogy most már igazán olaj volt a tűzön, egy nukleáris civil háború közepében voltunk és az eljövendő pár napban a Bolygó sorsa lesz eldöntve a következő elég hosszú időre. Most már vagy a zsidók vagy a fehér faj és mindenki tudta hogy a játék vérre ment. Még mindig nem tudom az ultimátumhoz vezető stratégiánk összes részletét. Nem tudom pl. miért éppen Miamit és Charlestont választották az első célpontoknak - habár halottam egy pletykát arról hogy a gazdag zsidók akiket kiürítettek a New York térségből ideiglenesen Charleston térségében voltak elszállásolva és Miami, persze már rég a zsidók egyik nyüzsgőhelye volt. De miért nem párologtatták el New York várost ehelyett, a két-és-fél millió Jiddjével? Lehet a bombáink még nem voltak a helyükön New Yorkban annak ellenére, amit az ultimátumunk állított. És azt sem tudtam hogy miért volt az ultimátumunk ebben a formában - tiszta fenyegetés és semmi ígérgetés. Vagy szándékosan úgy volt megfogalmazva hogy megfutamítsa a csordát, amit meg is tett. Vagy lehet volt valami asztal-alatti párbeszéd a Forradalmi Parancsnokság és a Rendszer katonai vezetői között, ami befolyásolta az ultimátum formáját. Akárhogy is, a hatása az volt hogy két részre szakította a Rendszer vezetőségét. A zsidókkal és majdnem az összes politikussal az egyik felén és majdnem az összes katonai vezetővel a másik felén. A zsidó frakció követeli a Californiai szabad területünk azonnali nukleáris megsemmisítését, a következményektől függetlenül. Az átkozott gójok felemelték a kezüket a Kiválasztott Nép ellen és el kell őket pusztítani bármilyen áron. A katonai frakció viszont az ideiglenes béke mellett van, amíg megpróbálják felkutatni a mi "500 (egy megbocsátható túlzás) nukleáris eszközünket" és semlegesíteni őket. Az adás meghallgatása után az egyetlen gondolatunk az volt, hogy juttassuk a halálos rakományunkat Washingtonba amilyen gyorsan csak lehet. Tudtuk hogy mindenki elég ingatag helyzetben lesz egy darabig amiatt ami most történt és úgy döntöttünk kihasználjuk az általános zűrzavart azáltal, hogy a teherkocsinkat sürgősségi járművé változtatjuk át, és leszáguldunk az autópályán egyenesen a célunk felé. Nem volt szirénánk, de voltak villogó vörös fényszirénáink elől és hátul és befejeztük az átváltoztatást egy perccel később azzal, hogy megálltunk egy vidéki üzletben és vettünk egy kanna spréjfestéket és némi öreg újságból rögtönzött mintákkal Vörös Keresztes jelzéseket festettünk a teherkocsinkra a megfelelő helyeken. Ezután elértünk Washingtonba kevesebb mint 20 óra alatt, az autópályákon uralkodó káoszi körülmények ellenére. Az útszéleken hajtottunk hogy a leblokkolt forgalmat kikerüljük helyenként, az út rossz oldalán vezettünk hangosan dudálva és villogó vörös fényekkel, átvezettünk sáncokon és nyílt réteken, hogy leblokkolt útkereszteződések körül elvezessünk és általánosan figyelembe sem vettünk az ellenőrző pontoknál levő és más forgalom irányítókat. Átblöfföltük magunkat több mint egy tucat ellenőrzési ponton. Az első bombánk Belvoir erődbe ment, a nagy Hadsereg bázisra Washingtontól délre, ahová én is be voltam zárva több mint egy évet. Két őrjítő napot kellett várnunk, amíg a bentlévő emberünkkel kapcsolatba tudtunk lépni és elintézhettük hogy a bombánk bekerüljön és a helyes helyre legyen elrejtve. "Rodriguez" mászott át a kerítésen a bombával a hátán. Másnap kaptam tőle rádió jelt, hogy sikeresen elvégezte a feladatát. Eközben elültettünk egy második bombát a Columbia Térségbe ((DC - District of Columbia az USA fővárosi egyetlen államhoz sem tartozó területe)), ahol képes lesz kiütni százezer feketét mikor robban, nem beszélve egy szövetségi hivatalról (pl. FBI, stb..), és a főváros közlekedési hálózatának a legfontosabb részeiről. A harmadik bombára vonatkozóan nem kaptam parancsokat ma délutánig. Az Silver Springbe megy innen északra - ami a Marylandi zsidó közösség központja. ((a Washingtoni térség zsidó negyede, városrésze)) A negyedik a Pentagonnak van szánva, de a biztonsági intézkedések olyan szigorúak körülötte, hogy nem tudtam eddig kisütni egy módot sem rá hogy akárcsak a közelébe is eljuttassam. De be kell valljam az agyam nem volt teljesen a munkámon mióta visszajöttem ide. Katherine és én elloptunk némi időt a Szervezeti felelősségeinktől hogy együtt lehessünk. Egyikünk sem tudta eddig hogy mennyit jelentettünk mostanra már egymásnak, amíg megint el kellett válnunk a nyáron, olyan gyorsan a börtönből való szabadulásom után. A hónap alatt amit együtt voltunk ezen a tavasszal, mielőtt el lettem küldve Texasba és aztán Coloradóba, majd végül Californiába, mi ketten olyan közel kerültünk egymáshoz, mint amilyen közel két ember csak kerülhet. A dolgok nagyon nehézzé váltak Katherinnek és a többieknek amíg én nem voltam itt, főleg július 4-e után. Roppant nyomás alá kerültek két oldalról. A Szervezet könyörtelenül taszítja őket hogy növeljék az Aktivizmusuk szintjét, amíg a politikai rendőrség általi elfogatás veszélye súlyosabb és súlyosabb lett hétről hétre. A Rendszer új módszerekhez fordult az ellenünk való küzdelemben: nagyméretű házról - házi kutatásokhoz több lakótömbnyi nagyságú területeken, csillagászati pénzjutalmakat kínál a feljelentőknek és sokkal szorosabban irányítják a civil forgalmat. Az ország sok más részében ezek a módszerek gyérebben vannak alkalmazva és teljesen leromlottak azokban a térségekben ahol a Rendszer nem tud rendet tartani - főleg a Miami és Charleston felrobbantása okozta pánik kitörése után. De Washington környékén a Rendszer még mindig a markában tartja a dolgokat és elég kemény a helyzet... Ma késő délután Katherine és én kijöttünk egy órányi sétára. Elmentünk katonák csoportjai mellett akik behomokzsákozott géppuska fészkekben őriztek irodaépületeket, tova egy belvárosi metróállomás megfeketedett és megroncsolt bejárata előtt, ahová Katherine maga tett egy dinamitbombát alig két héttel ezelőtt, át egy parkszerű térségen ahol egy lámpaoszlopra, magasra felszerelt hangosbemondó kiabálta ki a "helyesen gondolkodó állampolgárok" részére a győzködéseket hogy azonnal jelentsék a politikai rendőrségnek a rasszizmus legkisebb jeleit is a szomszédaik és munkatársaik részéről és ki az egyik fő autópálya hídjára ami a

70

Potomac folyón átvezetett Virginiából a DC-be. Nem volt forgalom a hídon mert 50 yardnyira a Virginia parttól véget ért feltördelt betontörmelékekben és össze vissza csavarodott fenntartó vasrudakban. A Szervezet felrobbantotta júliusban és eddig nem tettek semmit hogy megjavítsák. Eléggé csendes volt odakint a híd végén, amit csak a rendőrszirénák messziről jövő zaja és a rendőrségi helikopterek néhai átröpülésének suhogása zavart meg. Beszéltünk, összebújtunk, csendesen nézegettük a környezetünket, ahogy a nap lement. Mi és a társaink igazán hatottunk a világra az utóbbi pár hónapban - a híd Virginiai oldalán élő közönséges fehér emberek külvárosi világára is és a Rendszer nyüzsgő kormányzati iroda világára is a másik oldalon. És mégis a Rendszer nagyon is észrevehetően, még él körülöttünk. Mekkora a különbség itt, Californiához viszonyítva! Katherine tele volt kérdésekkel afelől hogy milyen az élet a felszabadított térségben és én megpróbáltam elmondani neki amennyire csak tudtam, de a szavak elégtelenek arra hogy kifejezzem a különbséget a között ahogy éreztem magam Californiában és ahogy érzem magam itt. Inkább lelki- szellemi dolog ez, mintsem egyszerűen különbség a politikai vagy társadalmi környezetben. Ahogy ott álltunk a folyó gomolygó örvénykéi fölött a híd végén, egymás mellett, ahogy a világ körülöttünk elsötétült, egy csoport fiatal Néger jött ki a híd másik végére a Washington oldalról. Elkezdtek durván hülyéskedve játszani a tipikus néger módon, közben ketten nekiálltak levizelni a hídról a folyóba. Végül egyikük meglátott és mind elkezdtek kiabálni és csúf jeleket mutogatni felénk. Nekem, ez hangsúlyozta a különbséget amire nem találtam szavakat hogy kifejezzek. 26. Fejezet Szeptember 18, 1993. Annyi minden történt és annyi minden veszett el az utolsó két hét alatt, hogy alig tudom rákényszeríteni magam hogy írjak minderről. Életben vagyok és jó egészségben, de vannak percek mikor irigylem a sok tízmilliókat akik elpusztultak az utolsó pár nap alatt. A lelkem összeroskadt és olyan vagyok mint egy járkáló halott. Az egyetlen dolog amiről gondolkodni tudok, az egyetlen dolog ami újra és újra átfut a fejemen - az az egyetlen elsöprő tény Katherine már nincs! Tegnap amikor nem voltam abszolút biztos a sorsában, ez kínzott és nem hagyott nyugodni. De most hogy tudom hogy halott, a kínzás már elmúlt, és csak nagy ürességet érzek, egy pótolhatatlan veszteség érzését. Fontos feladatom van és tudom hogy a múltat ki kell törölnöm a fejemből és el kell végezzem a feladatom. De ma este fel kell jegyezzem az emlékeimet, a gondolataimat. Ezen napok káoszában, milliók pusztulnak el anélkül, hogy akármit hagynának hátra, soha nem fog emlékezni reájuk senki, örökre névtelenek maradnak, - de én legalább rávethetem e satnya oldalakra az emlékeimet Katherinről és a küszködésünkről amelyben ő és a mi összes többi bajtársunk vagyunk, kínlódunk, szenvedünk és áldozunk, és remélhetem hogy a naplóm tovább marad meg mint én. Ezzel legalább tartozunk a halottainknak, a vértanúinknak: hogy nem felejtjük el őket vagy a tetteiket. Szeptember 7. Szerdai nap volt, amikor befejeztem a harmadik bombánk felállítását. Én és két másik tagja a bomba-csapatunknak felvette a rejtekhelyről ahol az utolsó atomfej még mindig el van rejtve és elvittük Marylandbe. Én már kiválasztottam a helyiséget ahová tenni akartam, de a csapatmozgások olyan sűrűek voltak azon hét alatt a Washingtoni térségben, hogy várnunk kellett Marylandben három napig, amíg megközelíthettük a célhelyiséget. A civil járműközlekedés már régóta nagyon gátolt a Washington térségben az ellenőrzőpontok miatt és egyes utak és útszakaszok le vannak zárva barikádokkal, de azon a héten majdnem teljesen járhatatlanná váltak. A visszaúton a nyomda-lakóhelyünk felé, az utak tele voltak civil járművek hosszú folyamaival, amelyek mind a másik irányba mentek és meg voltak rakva háztartási cuccokkal, amelyek rá voltak kötve ajtókra, tetőkre és motorház tetőkre. És akkor félmérföldnyire a műhelytől belefutottam egy új katonai úttorlaszba, amely nem volt ott mikor elmentem. Szögesdrót volt áthúzva az úton és egy Tank volt beállva a drótakadály mögé egy kissé arrébb. Megfordultam és megpróbáltam egy másik utcát, de az is le volt zárva. Átkiáltottam az akadályon egy katonának, megmondtam neki hogy hova akarok menni és megkérdeztem hogy melyik úton lehet eljutni oda. "Egyáltalán nem lehet oda menni", kiáltotta vissza, "Ez biztonsági terület. Mindenkit kiköltöztettek ma reggel. Bármilyen civil vagy akárki akit meglátnak a körzeten belül azonnal le lesz lőve." Ez szíven ütött. Mi történt Katherinnel és a többiekkel? Úgy néz ki a katonai hatóságok hirtelen megnövelték a biztonsági körzetet a Pentagon körül az eredeti két mérföldről, három mérföldre, figyelmeztetés nélkül. A műhelyünk biztonságos fél mérföldre volt a régi körzettől és nem gondoltuk hogy a zónát megnövelik. De megnövelték - valószínűleg azért hogy a Szervezet ne tudjon egy nukleáris bombát elég közel ültetni a Pentagonhoz hogy kiüsse. Valójában a volt körzetet elégséges védelemnek tartottam a 60 kilotonnás atomfejeinktől mivel a Pentagon hosszú évekkel ezelőtt lökésgátló ablakredőnyökkel volt ellátva és körbe volt véve egy megerősített beton lökéselhárító fallal ((némi távolságra az épülettől)). Siker nélkül próbálkoztam kisütni módot rá hogy bejuttassunk egy atombombát azon körzeten belülre miután visszajöttem Californiából. A. McDonald:A Turner Naplók 3/3 Elvezettem az egységünk sürgősségi találkahelyére egy mérfölddel Alexandria városrésztől délre, de nem volt ott senki és üzenet sem volt ott számomra. Nem volt rá mód hogy felvegyem a kapcsolatot a Washingtoni Területi Parancsnoksággal, hogy megtudjam hogy hol van Katherine, Bill, és Carol, mert az összes kommunikációs felszerelésünk a műhelyben volt. De az a tény hogy nem voltak a találkahelyen majdnem teljesen biztossá tett arról hogy letartoztatták őket. Már éjfél is elmúlt, de én azonnal északnak felé vettem az irányt, azon térség felé ahová a kiköltöztetettek akik mellett elhaladtam korábban mentek. Gondoltam talán megtudhatom valakitől aki a műhelyünk közelében lakott hogy mi történt a bajtársaimmal. Ez persze veszélyesen buta gondolat volt amit az elkeseredettségem szült és valószínűleg szerencsés voltam hogy egy katonai teherautó konvoj olyan teljesen elzárta az autópályát hogy végül arra kényszerültem hogy lehúzzak az útról és reggelig aludjak. Mikor végül elértem a menekült térséget később aznap, hamarosan rájöttem hogy igencsak valószínűtlen hogy megtalálom az információt amit keresek. Katonai sátrak tengere volt felhúzva egy hatalmas, külvárosi bevásárlóközpont parkolójában és egy mellette

71

levő réten. A táborhelyiség széle meg volt tömve a kültéri kémiai vécék tömegével, civil járművekkel amelyek még mindig meg voltak pakolva háztartási cikkekkel, menekültekkel és katonákkal. Átvándoroltam a lézengő tömegen majdnem három órán át, de nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Megpróbáltam kikérdezni egy embert találomra, de sehova sem jutottam. Az emberek meg voltak ijedve és vagy elkerülő válaszokat adtak vagy egyáltalán nem válaszoltak. Nyomorultul érezték magukat, sokkban, zavartak voltak és nem akartak több problémát mint amennyi már volt nekik, és kérdések esetleges általuk látott letartóztatásokról csak bajt jelenthettek nekik. Ahogy elhaladtam egy sátor mellett amely körülbelül kétszer akkora volt mint a többi, elfojtott sikolyokat és hisztérikus zokogást halottam bentről, hangos, durva férfi röhögéssel és dumálással keverve. Vagy egy tucat fekete katona állt sorba a bejáratnál. Megálltam hogy megtudjam hogy mi történik, pont ahogy két vigyorgó fekete katona tolakodott át a sátor előtt levő csődületen és bement, egy rémült, zokogó 14 év körüli fehér lányt hurcolva kettőjük között. Az erőszakoló várakozási sor előre mozdult egy hellyel. Odafutottam egy fehér tiszthez akin őrnagyi rangjelzés volt és aki csak körül-belül 50 yardnyival volt arrébb. És elkezdtem mérgesen, reklamálni arról ami folyt, de mielőtt befejezhettem volna az első mondatomat a tiszt szégyenlettel teli arccal elfordult tőlem és elsietett a másik irányba. Két fehér katona a közelben lefordította a tekintetét és eltűnt két sátor között. Nem akarta senki hogy azt sejtsék róla hogy "rasszista". Leküzdöttem egy majdnem ellenállhatatlan indulatot hogy kihúzzam a pisztolyom és elkezdjek mindenkit lőni akit csak láthattam és aztán elmentem. Elvezettem az egyetlen helyre ahol eléggé biztos voltam benne hogy még mindig Szervezeti személyzet van: a régi ajándékboltba Georgetownba. Az nem messze az új Pentagon körzeten kívül volt. Pont szürkületkor értem oda és beálltam a kisteherautóval hátra, a hátsó szolgálati bejárathoz. Pont kiszálltam a kocsiból és beléptem az árnyékba az épület hátuljánál, mikor a világ körülöttem hirtelen felvilágosodott egy pillanatra olyan fényessé, mint nappal napközben. Először egy nagyon fényes, erős fényvillanás volt és utána egy gyengébb világítás, ami mozgó árnyakat vetett és fehérből sárgává változott majd vörösbe egy másodperc alatt. Befutottam egy sikátorba, hogy tisztábban láthassam az eget. Amit láttam megfagyasztotta a véremet és beleborzongtam. Egy hatalmas, kibuggyanóan kerek, gumós, fénylő, izzó dolog, a legtöbb részében hézagos rubinvörös színben, de sötét csíkokkal és bevonva fényesebb narancssárga és sárga helyek váltogató mintájával, emelkedett az északi égbe, baljós, vérvörös fényét vetve a földre idelent. Igazán pokolbeli kép volt. Ahogy néztem az óriási tűzgolyó tovább terjedt és emelkedett és egy sötét oszlop, mint egy hatalmas gomba szára, lett látható alatta. Fényes elektromos-kék tűzcsóvák fel-fel villantak és táncoltak az oszlop felszínén. Ezek óriási villámcsóvák voltak, de ebből a távolságból nem lehetett hallani a dörgésüket. Mikor a zaj végre elért, egy tompa elfojtott zaj volt, de még mindig elsöprő: afféle zaj volt amit elvárna az ember hogy halljon ha egy elképzelhetetlenül hatalmas földrengés rengetne meg egy óriási várost és vagy ezer darab 100 emeletes felhőkarcolót egyszerre rombolna le darabjaira. Rájöttem hogy Baltimore város megsemmisítését nézem 35 mérföldre innen, de nem értettem a robbanás hatalmas méretét. Az egyik 60 kilotonnás bombánk csinálhatta volna ezt? Inkább úgy nézett ki mint valami amit egy megatonnás bombától várnánk el. A kormány hírjelentések azon este és a másik nap azt állították hogy az atomfej ami szétrombolta Baltimoret, több mint egymillió embert pusztított el és a robbanások amelyek elpusztítottak több mint két tucat másik nagyobb amerikai várost mind tőlünk jöttek. Azt is állították hogy a kormány ellentámadott és elpusztította azt a "rasszista vipera fészket" Californiában. Mint kisült mindkét történet hamis volt, de két nap telt bele amíg megtudtam az egész történetet, hogy mi is történt valójában. Ezen idő alatt a legmélyebb elkeseredés érzésével hallottuk én és egy féltucat másik akik a televízió köré voltak gyűlve az ajándékbolt besötétített pincéjében, későn azon este, ahogy egy bemondó dicsekedve beszámolt arról hogy hogy rombolódott szét a felszabadított területünk Californiában. zsidó volt és igazán engedte hogy az érzései eltorzítsák a hangját, soha azelőtt nem láttam vagy halottam semmi ehhez hasonlót. Egy gyászos sorolás után azon városok legtöbbjéről amelyek el lettek foglalva aznap, a halálos áldozatok előzetes összegzésével (példa: "?és Detroitban, amit a rasszista démonok elpusztítottak kettővel a rakétáik közül, meggyilkoltak 1.4 millión felüli ártatlan amerikai férfit, nőt és gyereket minden fajból?"), New Yorkhoz érkezett. Ekkor valóban könnyek jelentek meg a szemében és a hangja megtörött. Zokogások között kizihálta a hírt hogy 18 külön nukleáris csapás lapította ki Manhattant, a környező városrészeket és külvárosi részeket egy körülbelül 20 mérföldre kiható körzetben, összegzett 14 millió azonnali halállal és egy másik 5 millióval, akik halála várható égésektől vagy sugármérgezés miatt a következő pár nap alatt. És akkor Héberbe váltott és furcsa siránkozó kántálásba kezdett, ahogy könnyek csurogtak le a képén és az ökölbe szorított kezeivel a mellét döngette. Ebből egy másodpercnyi után összeszedte magát valamennyire és a viselkedése teljesen megváltozott. Az orrhangú siránkozást felváltotta egy szadisztikus gyűlölet azok iránt akik szétrombolták az ő szeretett zsidó New York városát és azután egy temetői komor kielégedés amely fokozatosan egy dicsőítő, örvendező kárörömbe váltott át: "De mi bosszút álltunk és az ellenségeink már nincsenek. Újból és újból a történelem során a nemzetek fellázadtak ellenünk és megpróbáltak kihajítani vagy megölni, de a végén mindig mi nyertünk. Senki nem tud ellenünk állni. Mindazok akik megpróbálták - Egyiptom, Perzsia, Róma, Spanyolország, Oroszország, Németország - mind-mind elbuktak és mi mindig felülkerekedtünk. Mi mindig túléltük és gyarapodtunk. És most teljesen összezúztuk a legutóbbiakat azok közül akik felemelték a kezüket ellenünk. Pont mint Moshe megütötte az Egyiptomit, úgy megütöttük a Szervezetet." A nyelve nyalta a száját ahogy beszélt, és a sötét szemei baljóslatúan fénylettek ahogy részletezte a nukleáris pusztítás esőjét ami - mint mondta - le lett zúdítva Californiára pont azon délután: "A drágalátos faji felsőbbrendűségük nem segített rajtuk egy cseppet sem mikor mi belelőttük nukleáris rakéták százait a rasszista erődítménybe," a hírbemondó dicsekedett. "A fehér férgek úgy hullottak mint a legyek. Remélhetjük hogy az utolsó pillanataikban rájöttek hogy sokan azok közül a hűséges katonák közül akik megnyomták azon Rakéták tüzelő gombjait amelyek megölték őket feketék, Mexikóiaik, vagy zsidók voltak. Igen a fehérek és a bűnöző faji büszkeségük kitöröltetett Californiában, de most meg kell öljük a rasszistákat mindenütt máshol is, hogy a fajok közötti békés együttlétet és testvérséget vissza tudjuk állítani Amerikában. Meg kell ölni őket! Meg kell ölni! Ölni! Ölni! Ölni! Ölni!..." Akkor megint Héberre váltott és a hangja hangosabb, magasabb hangvételű és durvább lett, felállt és belehajolt a kamerába, a teljes gyűlölet megtestesítése, ahogy rikácsolt és gügyögött az idegen nyelvén.

72

Ez a rendkívüli bemutatás valószínűleg megszégyenítő volt a kevésbé érzelgős rokonai számára, mert hirtelen félbevágódott a szereplése rikács középben és felcserélték egy nem-zsidóval, aki folytatta az igazított veszteség összegzések felolvasását kora reggelig. Lassanként, a következő 48 óra alatt megtudtuk az igaz történetét ama borzasztó csütörtöknek, mind későbbi majdnem pontos kormány hírekből és a saját forrásainkból is. Az első és legfontosabb hír amit kaptunk az kora péntek reggelen érkezett be, egy kódolt üzenetben a Forradalmi Parancsnokságtól amit az összes Szervezet egység számára küldtek ki országszerte: California nem lett szétbombázva! Vandenberget kilőtték és két nagy Rakéta megütötte Los Angeles városát, nagyméretű pusztítást és halált okozva, de legalább 90 százaléka az embereknek a felszabadított zónában túlélte a nukleáris cserét, részben mert előre figyelmeztetve voltak és vagy menedékbe mentek vagy kimenekültek a városból a veszélyezetetettebb zónákból. Sajnos az ország más részein élő emberek számára nem volt előzetes figyelmeztetés és az áldozatok teljes száma - beleértve azokat akik égésekbe, más sebekbe és sugártól haltak meg az utóbbi 10 nap alatt, az körülbelül 60 millió. De a Rakéták amelyek ezeket a halálokat okozták nem a mieink voltak - kivéve New York város esetében, amely kapott egy sorozatot először Vandenbergből és utána a Szovjetektől. Baltimore, Detroit és a többi amerikai nagyváros amelyet lebombáztak - még Los Angeles is - mind szovjet Rakéták által lettek elpusztítva. Vandenberg volt az egyetlen belföldi célpont amire a kormány rálőtt. A kataklizmikus eseménysorozat rendkívül fájdalmas döntéssel kezdődött amit Forradalmi parancsnokság hozott. Jelentések amit a Forradalmi Parancsnokság kapott ezen hónap első heteiben, utaltak egy fokozatos és lassú, de állandó hatalom egyensúly átváltásra a kormány katonai frakciójától, amely el akart kerülni egy nukleáris cserecsapást velünk, a zsidó frakció felé, amely California azonnali elpusztítását követelte. A zsidók féltek attól hogy másként a fennálló patthelyzet a felszabadított térség és az ország többi fele között lehet állandóvá válik, amely biztos győzelmet jelentene idővel - számunkra. Hogy ezt megakadályozzák, munkához láttak a függönyök mögött a szokásos módjukon, vitatkozva, fenyegetőzve, megvesztegetve, teljes közös erejükből nyomást gyakorolva az ellenfeleikre egyenként. Már elintézték hogy egy vezető tábornokot kicseréljenek a saját lényeikkel és a Forradalmi Parancsnokság azt látta hogy az utolsó esély kezd eltűnni arra hogy elkerüljük a teljes méretű nukleáris cserecsapásokat a kormány erőkkel. Tehát úgy döntöttünk hogy megelőzzük. Először mi robbantottunk, de nem a kormány erőire. Az összes Rakétánkat Vandenbergből (kivéve egy féltucatot amelyeket New York városra lőttünk) két célpontra tüzeltünk: Izraelre és a Szovjet Unióra. Amint a rakétáinkat kilőttük a Forradalmi Parancsnokság tudatta a hírt a Pentagonnal direkt telefon összeköttetés révén. A Pentagon persze azonnali igazolást kapott a saját radarfelügyeletétől és nem volt más választása mint követni a mi sorozatunkat a Szovjeteken egy azonnali és teljes saját nukleáris támadással a Szovjetunió ellen, arra igyekezvén hogy semmisítsenek meg annyit amennyit csak lehet a szovjet ellencsapás képességből. A Szovjet válasz súlyos volt de hézagos. Visszalőttek ránk mindent ami maradt nekik, de egyszerűen nem volt elég. Egy pár nagyobb amerikai város beleértve Washingtont és Chicagót megmenekült. Amit a Szervezet elért ezáltal hogy elindította ezen döntő láncát a történéseknek az több dolog volt: Először hogy megbénítottuk New Yorkot és Izraelt, mi teljesen szétzúztunk kettőt a világzsidóság fő idegközpontjai közül és némi időbe fog telni nekik amíg talpra állnak ezután. Másodszor azáltal hogy döntő tettre kényszerítettük őket, visszatoltuk a hatalom egyensúlyát a kormányban stabilan ((erőteljesen)) a katonai vezetőség irányába. Minden gyakorlati szempontból az ország most katonai kormányzat alatt van. Harmadszor, azáltal hogy kiprovokáltunk egy Szovjet ellentámadást, sokkal többet tettünk hogy megszakítsuk és felbontsuk a Rendszert ebben az országban és hogy feltörjük a tömegek rendezett életvitelét mint tehettük volna a saját fegyvereink használatával belföldi célpontok ellen - és nekünk még mindig megvan a 60 kilotonnás fegyvereink nagy része! Az roppant nagy előny lesz számunkra az elkövetkező napokban. Negyedszerre, elpusztítottunk egy nagy veszélyt ami a terveink fölött lógott eddig: a Szovjet közbeavatkozás lidércét, miután Amerika már kifullasztotta magát a ebben a belső háborúban. Persze roppant nagy veszélyt vállaltunk ezzel: először hogy California súlyos állapotba kerül a Szovjet ellentámadás után és másodszor hogy az amerikai katonaság elveszti a professzionalizmusát és a nukleáris eszközeit California ellen használja annak ellenére, hogy kivéve Vandenberget már nem volt ott nukleáris veszély amit ki kellett volna ütni. Mindkét esetben a háború szerencséje legalábbis mérsékelten minket pártolt - habár a Rendszer katonai ereje felől jövő fenyegetés korántsem ért véget. Amit vesztettünk persze az számottevő: körül-belül a Szervezet tagjainak egy-nyolcadát és majdnem egy-ötödét az ország fehér lakosságának. Szerencsére a legsúlyosabb életveszteségek az országban a legnagyobb városokban történtek, amelyek nagyjából nemfehérek. Teljességben, a stratégiai helyzete a Szervezetnek a Rendszerrel szemben nagyot javult és ez az ami igazán számít. Hajlandóak vagyunk annyi veszteséget vállalni amennyi szükséges, - amíg a Rendszer számarányokhoz mérten többet szenved el. Az egyetlen dolog ami számít hosszú távon az az, hogy mikor a füst végre letisztul, az utolsó zászlóalj a csatatéren a miénk legyen. Ma végre rátaláltam Billre és megtudtam végre hogy mi történt a nyomdaműhelyben a kiköltöztetés alatt. Ő is súlyos személyes veszteséget szenvedett el és a története rövid de szívbemarkoló volt. A kiköltöztetés a kiszélesített Pentagon biztonsági térségből bármilyen előzetes figyelmeztetés nélkül történt. Körülbelül reggel 11-kor szeptember 7.-én tankok jelentek meg az utcákon és a katonák elkezdtek kopogtatni minden ajtón, a lakosoknak csak 10 percet adva hogy elhagyják a lakóhelyeiket. Nagyon durvák voltak mindenkivel aki nem mozgott elég gyorsan. Bill, Carol, és Katherine propaganda röplapokat nyomtattak a nyomdán mikor a tankok jöttek és pont csak annyi idejük volt hogy a nyomravezető anyagot ((terhelő bizonyítékokat)) elrejtsék egy vízhatlan ponyva alá mielőtt négy fekete katona tolakodott be a műhelybe. Mivel a katonák nem töltötték az időt azzal hogy átkutassanak épületeket, feltételezhetően minden simán ment volna a műhelynél, ha az egyik fekete nem kezdett volna ki Katherinnel ahogy sietve összepakolt valamennyit a ruhái és más személyes cuccai közül. Katherine nem mondott semmit a feketének de a kemény nézés amivel válaszolt úgy néz ki megsértette az "emberi méltóságát".

73

Elkezdte a vinnyogást, a nyafogó "mi a baj bébi, nem szereted a fekete embereket?" megközelítést, ami a feketék úgy tapasztaltak hogy csodákat művel bűntudat-sújtott, liberális fehér lányokkal, akik elkeseredetten félnek attól hogy "rasszistának" fogják őket tartani ha visszautasítják hím niggerek nemkívánt közelítéseit. Mikor Katherine megpróbált kimenni a műhelyajtón két nehéz bőrönddel, a szerelmes hangulatú fekete útjába állt és megpróbálta feltenni a kezét a ruhája alá. Visszapattant és egy jól célzott rúgást intézett a fekete ágyékába, ami rögtön lehűtötte a kedvét, de túl késő volt: megérezte Katherine ruhája alatt a pisztolyát. Kiáltott egy figyelmeztetést a társaihoz és mindkét fél elkezdett egyszerre lőni. Amíg Katherine és Carol tüzeltek a pisztolyaikkal, Bill nekilátott a feketéknek egy levágott csövű öntöltő sörétessel. Mind a négy nigger halálosan megsebesült, de viszonosan megsebesítették mind a három fehért. Az egyik fekete viszont kimászott a műhelyből mielőtt összeesett volna és Billnek, aki a legkevésbé súlyos sebet kapta, csak egy pillanata volt felmérni hogy Katherine meghalt-e, mielőtt ő és Carol kimenekülni kényszerült a műhely hátsó ajtaján. Elrejtőztek egy közeli épület padlásán és a keresők nem találták meg őket. Carol hamarosan olyan gyenge lett a sebeitől hogy már nem tudott mozdulni sem és Bill sem volt sokkal jobb állapotban. A következő éjjel fájdalmasan kimászott a rejtekhelyükről és lopva össze-szedett ivóvizet, ételt, némi orvosságot és orvosi felszerelést a környező üres épületekből, mielőtt visszatért volna a feleségéhez. Carol meghalt a negyedik napon és még öt napba telt mielőtt Bill eléggé megerősödött hogy útnak induljon és elhagyja a biztonsági zónát. Tudom hogy Bill soha nem hazudna nekem, így legalább megvan az a vigaszom hogy tudom hogy Katherine nem esett élve az ellenség kezei közé. Amit most kell tennem az az, hogy a megmaradt időmet arra fordítsam hogy biztosítsam hogy nem halt meg semmiért. 27. Fejezet Október 28, 1993. Most tértem vissza egy egy hónapnál is hosszabb kiküldetés után, Baltimorból, - már onnan ami maradt Baltimorból. Én és négy másik, innen felvittünk egy adag rádióaktivitásmérő felszerelést Silver Springbe, ahol csatlakoztunk egy Marylandi egységhez és folytattuk az utunkat északra. Baltimore környékére. Mivel a főutak teljesen járhatatlanak voltak, terepen át kellett haladnunk, gyalog, több mint félúton, csak az út utolsó 12 mérföldjére foglaltunk le ((vettünk igénybe)) egy kisteherautót. Habár több mint két hét telt el a robbanás óta, a Baltimore körüli helyzet még mindig leírhatatlanul kaotikus volt mikor megérkeztünk. Nem is próbáltunk bemenni a város kiégett központjába, de a külvárosban és a környező vidéken is 10 mérföldre a zéró tereptől ((ahol a bomba robbant)) az épületek fele leégett. Még a kisebb utak is a külvárosban és körülötte, tele voltak járművek kiégett roncsaival és majdnem mindenki akivel találkoztunk gyalogosan volt. Hasznos dolgok után kutatók ((guberálók)) csoportjai mindenütt ott voltak, szétrombolt üzleteket kutattak át, keresgéltek a mezőkön hátizsákokkal, összeszedett vagy kimentett javak batyuit hordozva, többnyire ételt, de ruhát, építőanyagot és minden más elképzelhetőt - össze-vissza, mint egy óriási hangyasereg. És a hullák! Ez még jó ok volt arra hogy távol maradjunk az utaktól amennyire csak lehetett. Még azon környéken is ahol viszonylag kevés embert ölt meg a kezdeti robbanás vagy az utána következő sugárbetegség, a hullák el voltak szórva az utakon és az utak mentén ezrével. Ezek majdnem mind menekültek voltak a robbanás térségéből. Közelebb a városhoz voltak azoknak a testei akiket súlyosan megégetett a tűzgolyó, a legtöbben ezek közül nem voltak képesek többet gyalogolni egy mérföldnél, mielőtt összesetek. Távolabb kint voltak azok akik nem égtek annyira össze. És messzebb kint a környező vidéken voltak azoknak a hullái akiket belülről roncsolt szét a sugárzás, napokkal vagy hetekkel később. Az összes ott maradt rothadni ahol elestek, kivéve azon kevés környékeken, ahol a katonaság valamennyire a rendhez valamennyire hasonló állapotot állított fel, többnyire irányítási célokból és hosszabb távú gazdasági okból. Akkor körülbelül 40 Szervezeti tag volt a túlélők között, a Baltimore térségben. Ők a robbanás utáni első hét alatt szabotázzsal, orvlövészettel és más gerilla tevékenységekkel foglalták el magukat az ottani rendőrségi és katonai személyzet ellen. Viszont fokozatosan felfedezték, hogy a játék szabályai megváltoztak. Megtudták hogy már nem szükséges olyan rejtetten és óvatosan működni mint azelőtt. A Rendszer csapatai viszonozták a tüzüket mikor támadás alá kerültek, de nem üldözték őket. Egy területen kívül a rendőrség már nem bajlódott úttorlaszokkal, ellenőrzőpontokkal, személyek és járművek átkutatásával és nem voltak házkutatások sem. A hozzáállás úgy néz ki az volt, hogy "Ne bajlódjatok velünk és mi nem bajlódunk veletek." A civil túlélők is egy a semlegeshez sokkal közelebb álló hozzáállást tanúsítottak mint azelőtt. Féltek a Szervezettől, de nagyon kevés nyílt ellenségesség volt. Az emberek nem tudták hogy mi voltunk-e azok akik kilőttük a rakétákat amelyek szétrombolták a városukat, mint ahogy a Rendszer adásai állították, de pont annyira készek voltak a Rendszert hibáztatni azért hogy hagyta hogy megtörténjen velük, mint amennyire minket azért hogy megtettük. A nukleáris pusztulás amin átmentek, az itteni embereket, tisztán és teljesen meggyőzte egy dologról: a Rendszer már nem tudta garantálni a személyes biztonságukat. Már nem volt bennük egy szemernyi sem a régi rendbe vetett bizalomból, hogy győzni fog vagy hogy visszaáll a "rend", de egyszerűen életben akartak maradni és bárkihez hajlandóak voltak fordulni aki képes volt segíteni nekik életben maradni még egy ideig. Érzékelve ezt a megváltozott hozzáállást, a tagjaink elkezdtek félnyilvános módon toborozni és szervezkedni a Baltimore körüli túlélők között és elég sikert elértek, hogy a Forradalmi Parancsnokság engedélyezett egy próbálkozást arra, hogy felállítsunk egy kis felszabadított zónát a várostól nyugatra. Mi 11-en akik feljöttünk Washington külvárosaiból hogy besegítsünk, lelkesen csatlakoztunk a munkához és egy nap alatt felállítottunk egy viszonylag jól védhető körzetet amelyben kb. 2,000 ház és más épület volt és kb. 12,000 lakos összesen. Az én fő feladatom az volt, hogy felmérjem a helybéli talaj, az épületek, a helybéli növényzet és a víz rádióaktivitását, hogy biztosak lehessünk benne hogy a térség szabad a veszélyes szintű nukleáris rádióaktivitástól amit a visszahulló nukleáris pernye ((radioaktív hamu)) esetlegesen okozhatott. Beszerveztünk vagy 300 helybélit egy viszonylagosan hatékony félkatonai egységbe és elláttuk őket fegyverekkel. Veszélyes lett volna abban a fázisban egy nagyobb erőt felfegyverezni, mert nem volt alkalmunk még ideológiailag alakítani a helybéli lakosságot annyira amennyire szerettük volna és még mindig közeli megfigyelést és szigorú felügyeletet igényeltek.

74

De kiválasztottuk a lehető legjobb embereket az új, felszabadított terület fizikailag ép férfi lakossága közül. Ennyi idő után már elég sok tapasztalatunk van az emberek kiválasztásában. Nem lepne meg ha a fele az uj félkatonai egységünk tagjainak idővel továbbhaladna a szervezeti tagság szintjére és egyesek lehet még a Rendbe is be lesznek fogadva. Igen, úgy gondolom hogy nagyjából számíthatunk az új újoncainkra. Ebben az országban még mindig van elég sok alapvető szinten jó, megfelelő emberi anyag, a nagymértékben elterjedt erkölcsi romlás ellenére. Végül is a romlást egy idegen, szándékosan romlasztó ideológia és egy idegen szándékosan lerontó és természetellenes értékrend besulykolása termelte, egy természetellenes és szellemileg egészségtelen életmód által elszédített lakosságba. A pokol, amin átmennek most, legalább kiveri belőlük a hülyeség egy részét és sokkal felfogókészebbé teszi őket a helyes világnézetre, mint ezelőtt voltak. Az első feladatunk az volt, hogy kigyomláljuk az idegen elemeket és a fajárulókat az új területünkről. Elképesztő hány sötét, gubancos hajú Közel Keleti tódult be ebbe az országba az utolsó évtizedben. Azt hiszem elfoglaltak minden étkezdét és hot-dog árus bódét Marylandban. Legalább egy tucat Iránit lőttünk agyon, csak a mi kis külvárosi területünkön és vagy kétszer annyi oldott kereket mikor rájöttek hogy mi történik. Ezután munkadandárokba szerveztük az embereket, hogy végrehajtsanak egy szükséges feladatot, - amiből egy a sok menekült hullájának, fertőtlenítő célú elpucolása volt. Ezen szerencsétlen lények többsége fehér volt és félfüllel hallottam amint egyik új emberünk úgy utalt arra ami történt velük hogy "az ártatlanok mészárlása". Nem vagyok biztos benne hogy ez helyes jelző az utóbbi nukleáris pusztulásra. Természetesen sajnálom a sok millió fehér embert akik meghaltak és akik még meg kell haljanak mielőtt befejeződik minden - ebben a háborúban hogy megszabadítsuk magunkat a zsidó pestistől. De ártatlanok? Azt nem hiszem. Az a jelző nem igaz a felnőttek többségére. Végülis, nem az ember saját maga felelős a saját állapotáért - legalábbis kollektív ((egységes)) értelemben? Ha a világ fehér nemzetei nem engedték volna hogy a zsidók hatalmat szerezzenek fölöttük, nem tűrték volna el a zsidó elveket és az általuk terjesztette szellemiséget és ezzel együtt a zsidók rothasztását és gonoszságát, - fajpusztító és bűnös működéseiket, ez a háború nem lenne szükséges. Aligha tarthatjuk magunkat ártatlanoknak. Nem mondhatjuk hogy nem volt választásunk, nem volt esélyünk hogy elkerüljük a zsidó halálos csapdáját. Nem mondhatjuk hogy nem figyelmeztettek. Bölcs, felelősségteljes, bátor és tisztességes emberek figyelmeztettek minket újra és újra a könnyelműségünk, hibáink és butaságaink eredményeiről. És még akkor is mikor már messze lent voltunk a zsidó úton, alkalom alkalom után kínálkozott hogy megmentsük magunkat, legutóbb 52 évvel ezelőtt, mikor a Németek és a zsidók a közép és kelet Európa fölötti uralomért küszködtek. Mi ennek a csatának a zsidó oldalán kötöttünk ki, főleg azért mert romlott egyéneket választottunk meg vezetőinkként. És romlott vezetőket választottunk mert a helytelen dolgokat értékeltük az életben. Olyan vezetőket választottunk, akik valamit ígértek nekünk a semmiért ((ingyen)), akik bejátszottak a gyengeségeinknek és rossz szokásainknak, akiknek kellemes színpadi megjelenése volt és mosolya, de akiknek nem volt személyiségi tartása és nem riadtak vissza semmitől. Semmibe vettük az igazán fontos dolgokat az életünkben és szabad uralkodást adtunk egy bűnöző Rendszernek hogy úgy intézze az országunk ügyeit ahogy jónak látta, amíg eléggé jól ellátott kenyérrel és cirkuszokkal. És a könnyelműség, hibázás és butaság, szándékos együgyűség, fontos dolgokat felfogni nem akarás, lustaság, kapzsiság, felelőtlenség és erkölcsi szempontokból gyávaság, ((gyávaság vállalni a nehéz dolgokat - lelki gyengeség)) nem pont olyan hibáztatható és bűnös, mint a legszándékosabb gonoszság? Ne számítsanak a mi mulasztási hibáink pont olyan súlyosan ellenünk, mint a zsidó szándékos gonoszsága ellen? De pedig a Teremtő könyvében, így számítódnak a dolgok. A természet nem fogad el "jó" mentségeket a teljesítmény helyett. Bármelyik faj amely elmulasztja a megmaradása biztosítását, mikor ezen megmaradáshoz szükséges eszközök és módok kéznél vannak, nem bíráltathatik "ártatlannak", sem nem lehet a sors által rá lesújtó büntetést igazságtalannak tekinteni bármilyen súlyos is az. Rögtön a Californiai sikerünk után ezen a nyáron, az ottani civil lakossággal való érintkezésem során alaposan bemélyedt, hogy miért nem érdemli meg az amerikai lakosság hogy "ártatlanoknak" tekintsük őket. Az ő reakciójuk a civil felfordulásra és viszályra ott majdnem teljesen azon alapult, hogy hogy befolyásolja ez a saját magán körülményeiket. Az első egy-két napban mielőtt rájött volna a legtöbb ember hogy talán mi nyerhetünk is - a fehér civilek, még a fajilag tudatosak is, általában ellenségesek voltak reánk nézve, összezavartuk az életvitelüket és nagyon alkalmatlanná tettük nekik hogy folytassák a szokásos élvezethajszolásukat. Aztán mikor megtanultak félni tőlünk, nagyon is igyekeztek kedvünkben járni. De nem igazán érdekelték őket a küzdelem erkölcsi szempontjai, a helyes és helytelen dolgok szempontjai, nem zavartatták magukat a lelkiismereti önmagukba nézéssel vagy a hosszú távú szempontokkal. A hozzáállásuk egyszerűen ez volt: "Csak mondjátok hogy mit kell hinnünk és elhisszük." Csak biztonságban és kényelemben akartak lenni megint, minél előbb. Nem voltak ezek cinikosak, nem voltak a világtól elszállt értelmiségiek, csak egyszerű emberek. Az igazság az hogy a közönséges emberek nem sokkal kevésbé vétkesek, ártatlanabbak mint az úgynevezett nem-olyanközönséges emberek, a Rendszer fenntartói. Vegyük a politikai rendőrséget például. A legtöbbjük - a fehérek - nem különösen gonosz emberek. Gonosz gazdákat szolgálnak, de gondolkodásukban helyesnek gondolják, ésszerűsítik, azt amit tesznek, igazolják maguknak amit tesznek, például egyesek hazafias módon ("megvédeni a szabad és demokratikus életmódunkat"), vagy mások vallási vagy elvi módokon ("fenntartani az egyenlőség és igazság Keresztény eszményeit"). Hipokratáknak is hívhatjuk őket. És kiemelhetjük azt hogy szándékosan elkerülik hogy bármi olyasmire gondoljanak, ami azon sekély és üres jelszavak hitelességét és valóságát kétségessé teszik - melyekkel igazolják magunkat. De valóban nem mindenki hipokrata aki eltűrte a Rendszert, attól függetlenül hogy aktívan támogatta-e vagy sem? Mindenki, aki esztelenül és papagájszerűen ismételgeti ugyanazokat a szólamokat - politikai szólásmondásokat és szándékosan kitér az alól, hogy megvizsgálja a jelentésüket, kimeneteleiket - várható eredményeiket, tettleges jelentésüket és ellentmondásaikat, attól függetlenül hogy a tettei igazolásnak használja-e ezeket vagy sem, - szintén hibáztatható és bűnös? Nem tudok a fehér társadalom bármilyen olyan részére gondolni, a Marylandi vidékies emberektől és családjaiktól akik radioaktív hulláit egy nappal ezelőtt buldózereztük egy óriási gödörbe, az egyetemi tanárokig akiket felkötöttünk Los Angelesben múlt júliusban,

75

akik igazán azt állíthatnák hogy nem érdemelték meg azt ami velük történt. Nemrég volt hogy csaknem mindazok akik lakóhely nélkül vándorolnak és óbégatják a sorsukat ma, a szájuk másik feléből beszéltek eddig. Nem kevés emberünket verték meg súlyosan a múltban és volt kettő akikről tudok hogy meg is ölettek - mikor ezen vidékies lakosok kezébe kerültek - ezen "jó öreg fiúk" kezébe, akik habár nem voltak liberálisok vagy zsidóbérencek - sábesz gojim -, igencsak "fölöslegeseknek" találták a "radikálisokat" akik "meg akarják dönteni a kormányt". Az ő esetükben merev baromságról, tudatlanságról van szó. De az afféle együgyűség - baromság, semmivel sem elnézhetőbb, mint az ál-értelmiségiek bégető, birkaszerű liberalizmusa, akik beképzelten hirdették a zsidó elveket oly sok éven át vagy az amerikai nagy középosztály önzése és gyávasága, akik végig sodródtak a történésekkel és a helyzettel, és csak akkor reklamáltak mikor a pénztárcájuk kezdett üresedni. Nem, nincs jelentése az "ártatlanok" kifejezésnek. A helyzetünket kollektíven kell nézzük, faji szempontból. Meg kell értsük hogy a mi fajunk olyan mint egy rákbeteg, aki egy súlyos műtét alatt áll, aminek célja hogy életben maradhasson. Nincs értelme annak hogy megvizsgáljuk, vagy azon töprengjünk hogy a szövet ami most kivágódik az "ártatlan"-e vagy sem. Az semmivel sem józanabb vagy ésszerűbb, mint megpróbálni szétválogatni a "jó" zsidókat a rosszaktól, - vagy ahogy a vidékies lakosságból vont új itteni embereink fafejűbb része még mindig azt akarja, hogy válasszuk szét a "jó niggereket" a fajuk többi felétől. A tény az hogy mi mind felelősek vagyunk, mint egyének, a fajunk egészének erkölcsi, értékrendi és tudati és viselkedéséért. Ezt a felelősséget nem lehet elkerülni hosszú távon és pont úgy nem lehet a mi fajunk tagjainak ezt elkerülni, mint más fajok tagjainak sem és minden egyes egyén közülünk bármikor kész kell legyen arra, hogy kérdőre vonják ezen felelősségért. És bizony ezekben a napokban sokakat vonnak felelősségre. De az ellenség is fizet. Még mindig a markában vannak dolgok - többé kevésbé - itt, de nagyjából vége van Észak-Amerikán kívül. Habár a kormány cenzúrázza a külföldi hírek nagy részét, titkos jelentéseket kaptunk az Európai és más tengeren túli egységeinktől és az Európai híreket is sikerül befognunk. 24 órával azután hogy megütöttük Tel Avivot és egy féltucat más Izraeli célpontot múlt hónapban, Arabok százezrei tódultak át a megszállt Palesztina határain. A legtöbbjük civil volt, csak késekkel vagy botokkal felszerelve és a zsidó határőrök ezreket kaszáltak le közülük, amíg a lőszerük kifogyott. Az Arabok gyűlölete 45 éven át felgyűlve áthajtotta őket az aknamezőkön, zsidó géppuskatűzön és be az égő városok radioaktív káoszába, azzal az egyetlen gondolattal hogy leöljék a "népet" akik ellopták a földjüket és két generáción át megölték az apáikat, megalázták, meggyalázták és megkínozták őket. Egy héten belül az utolsó zsidó túlélő torka is át lett vágva, az utolsó kibucban és Tel Aviv utolsó füstölgő romhalmazában. A hírek a Szovjetunióból ritkák, de a jelentések szerint az Orosz túlélők is hasonlóan bántak el az ottani ((kommunista)) zsidókkal. Moszkva és Leningrád romjai között az első pár napban a nukleáris adok-kapok után a lakosság összeszedte az összes zsidót amit csak találtak és behajigálták őket égő épületekbe vagy megégették őket meggyújtott romhalmazokon. És zsidóellenes zendülések törtek ki Londonban, Párizsban, Brüsszelben, Rotterdamban, Bukarestben, Buenos Airesben, Johannesburgban és Sydneyben. Franciaország és Hollandia kormányai, - mindkettő a magjáig zsidó volt - megdőlt és az emberek egyenlítenek a falvakban és városokban azon országok szerte. Ez afféle dolog ami megtörtént újból és újból a középkorban, minden alkalommal mikor a nép végre megelégelte a zsidókat, a trükkjeiket és gonosz mocskolódásaikat. De sajnos soha nem fejezték be a munkát és most sem fogják. Biztos vagyok benne hogy a zsidók már szövögetik a terveiket a visszajövetelre, akkor mikor a népek megnyugodtak és felejtettek. Az embereknek olyan rövid az emlékezete. De mi nem fogunk felejteni! Ez egyedül elég hogy biztosítódjon hogy a történelem nem fogja megint megismételni magát. Nem számít mennyi időbe kerül és nem számít milyen messzemenő intézkedéseket kell tegyünk és milyen távokba kell utaznunk hozzá, ki fogjuk követelni a fajaink közötti számla végső kiegyenlítését. Ha a Szervezet túléli ezt a küzdelmet, akkor egyetlen zsidó sem fogja túlélni -akárhol, bárhol is legyen. Elmegyünk a földgolyó legvégére is hogy levadásszuk a legutolsó Sátán fattyát is. A szervezési alapelvek és módszerek amelyeket itt Marylandben használunk egy kissé mások mint azok, amiket Californiában használtunk, mert a helyzet más. Itt -ellenben dél Californiával- nincsenek sem természetes földrajzi torlaszok vagy egy, a kormány csapataiból álló gyűrű, ami elválasztaná a szabad területünket a környezetétől. Persze megtettünk mindent amit csak tudtunk, hogy ellensúlyozzuk ezt a hiányt. Először is olyan körzetet választottunk, amely természetes üres tereket, hézagokat követ az emberi építmények mintájában, - habár egy félmérföldnyi területen a hézag, az üres tér, csak egy autópálya és a környező üres terület 100 yardja, a Rendszer katonáival a másik oldalon. Egyes nyílt területeket megerősítettünk aknákkal és szögesdróttal, a kerületben eső közlekedésre nem használt hézagokkal egyben és felégettünk egyes épületeket és bokros területeket a szabad területünk kerületén kívül - amelyek takarást, rejtekhelyet szolgáltattak volna orvlövészeknek vagy ellenséges csapatok összevonására lettek volna alkalmasak. De ha az emberek a területünkről el akarnak menni, akkor nincs mód rá hogy a félkatonai egységünk megállítson többet mint egyet közülük. Három dologra támaszkodunk, méginkább mint a lelövődéstől való félelemre, hogy bent tartsuk őket. Először adtunk a lakosságnak rendet és sokkal jobban fenntartjuk azt a rendet a területünkön, mint a kormány teszi ezt a saját területén. A káosz után amit ezek az emberek kaptak, a legagymosottabb "csináld a saját dolgod" típusok is mind kívánkoznak egy kis hatósági jelenlét és fegyelem után. Másodszor, mi nagyon közel állunk hogy egy működő megélhetési gazdaságot állítsunk fel a területen. Van egy nagy víztartályunk, amelyet teli tarthatunk azáltal hogy telipumpáljuk a meglévő kutakból és a talajvízből. Van két nagyjából épen maradt ételraktár és egy majdnem teli gabonaraktár. És van négy működő farmunk, beleértve egy tejtermelő farmot is - amelyek majdnem eleget termelnek hogy etessék a lakosság felét. A jelenlegi ételhiányunkat azáltal pótoljuk, hogy fosztogatunk a területünkön kívül, de mikor már mindenkit munkába állítottunk hogy minden talpalatnyi termőképes földön zöldséget és ételt termeljünk, ez már nem lesz szükséges. Utoljára, de nem utolsó sorban, mindenki a területünkön kétség kívül fehér, - rövid úton elbántunk minden kérdőjeles esettel amíg odakint a rendszeres "istentelen", - ronda gyűjteménye van a fehéreknek, többnyire fél-fehéreknek, Cigányoknak, Mexikóiaknak, Puerto Ricoiaknak, zsidóknak, feketéknek, Ázsiaiaknak, Araboknak, Perzsáknak, és minden másnak a nap alatt, a

76

tipikus kozmopolita faji gulyás, amelyet minden amerikai nagyvárosban látni lehet manapság. Bárki aki igényét érzi egy kis zsidó típusú "testvérségnek", elhagyhatja a területünket. Nem hiszem hogy sokan fogják érezni az igényét. November 2. Hosszú gyűlésünk volt ma délután, amin felvilágosítottak a legutóbbi országos fejleményekről és új tevékenységi célkitűzéseket kaptunk a helybéli tevékenységi programunknak. Meglepően kis változás történt az országos helyzetben az utolsó hat hét alatt: a kormány nagyon keveset tudott tenni hogy visszaállítsa a rendet a feldúlt térségekben vagy hogy ellensúlyozza a rongálást ami az ország szállítási és közlekedési hálózatában keletkezett, az áramfejlesztési és szétosztási építményeit és az országos gazdaság más fontos részeit. Az emberek nagyjából magukra vannak hagyva, amíg a Rendszer küszködik a saját belső problémáival, amelyek közül az egyik legnagyobb a bizonytalansága a saját fegyveres erői megbízhatóságában. Ez a változás hiány, magában, nagyon buzdító, mert azt jelenti hogy a Rendszer nem tudja visszaszerezni azon méretű irányítását az ország felett, mint amennyi volt szeptember 8. előtt. A kormány egyszerűen nem volt képes elbánni a káoszi körülményekkel, amelyek fenn állnak az ország jelentős részében. Az egységeink persze mindent megtesznek amit csak tudnak szabotázs szempontjából, hogy mindent felborítva, zavart állapotban tartsanak. De a Forradalmi Parancsnokság úgy néz ki azt várta, hogy ilyen közép-távú helyzet alakul ki, mielőtt döntött volna a Szervezet stratégiájának következő fázisáról. A döntést most meghozták és az a feladatunk hogy elkezdjük sok más helyen is azt tenni amit Marylandben tettünk az elmúlt hónapban. Áthelyezzük a küzdelmünk súlypontjának nagy részét a gerilla akciókról a nyilvános és félnyilvános szervezésre. Ez jó és izgalmas hír: ez új fokozatot jelent az offenzívánkban, egy fokozatot a harcunkban ami azt jelenti, hogy a Forradalmi Parancsnokság biztos abban hogy a háborúnk elérte a fordulópontot és hogy a háború folyása már nekünk kedvez! De a harc régi fázisa még korántsem ért véget és az egyik legaggasztóbb veszély amivel szembenézünk, az egy nagyméretű katonai támadás Californián. A kormány erői gyors felgyűlésben vannak a dél Californiai térségben és egy invázió a felszabadított zóna ellen bármikor elkezdődhet. Ha a Rendszer sikerrel jár California ellen, akkor biztosan hasonlóan megmozdul Baltimore ellen és a többi felszabadított térség ellen is, amit felállítunk a jövőben, a nukleáris visszacsapás fenyegetése ellenére. A probléma úgy néz ki hogy van egy csoport konzervatív tábornok a Pentagonban -akik minket inkább egy a saját hatalmukra való veszélynek tekintenek, mintsem egy a magára a Rendszerre irányuló veszélynek. Nincs szimpátiájuk a zsidók felé és egyáltalán nem elégedetlenek a jelenlegi helyzettel, amelyben ők az ország tényleges urai. Amit ők szeretnének az az, hogy véglegesen rendszeresítsék a jelenlegi sürgősségi, katonai fennhatósági állapotot ((statáriumi állapotot)) és akkor fokozatosan állítsák vissza a rendet, új állandó állapotot felállítva a saját igencsak reakciós és rövidlátó elveik és ötleteik alapján. De persze mi vagyunk a fő gond az egész tervükben és ki akarnak csinálni minket. Ami különösen veszélyessé teszi őket reánk nézve az az, hogy ellentétben az elődeikkel, nem tartanak a nukleáris visszaütési képességünktől. Tudják felrobbanthatunk még több várost és meg tudunk ölni sokkal több civilt, de úgy gondolják hogy nem tudjuk megölni őket. Több mint egy órán át tartottam négyszemközti megbeszélést Williams Őrnaggyal a WTP-től, a Pentagon megtámadásának problémáiról. A katonaság többi nagyobb parancsnoksági intézményei vagy ki lettek iktatva még szeptember 8.-án vagy még akkor átvette a feladatkörüket a Pentagon, amit a katonai vezetőség úgy néz ki sebezhetetlennek tart. És majdnem az is. Minden lehető támadási módot megvizsgáltunk amire csak gondoltunk és egyetlen igazán ígérkező tervet sem sikerült kieszelnünk - kivéve talán egyet. Az az hogy egy bombát légi úton juttassunk be a Pentagonba. A Pentagon körüli hatalmas védelmi gyűrűkbe óriási légelhárító tűzerő van, de úgy döntöttünk hogy egy kisrepülő, amely pont a föld fölött repül, lehet átjuthat a három mérföldes erődítmény gyűrűn, az egyik 60 kilotonnás atomfejünkkel. Egy tényező ami előnyünkre van az az hogy soha nem használtunk repülőket még így és lehet hogy átjutunk a légelhárító legénység lazsáló, figyelmetlen, tüzelésre felkészületlen állapotban. Habár a katonaság őrzi az összes civil repteret, pont úgy adódott hogy van egy öreg permetező repülőgépünk elrejtve egy csűrben, csak egy mérföldnyire innen. Az azonnali feladatom az hogy előkészítsek egy részletes tervet a Pentagon légi megtámadására, jövő hétfőig. Akkor meg kell hozzuk a végső döntést, és akkor kell haladéktalanul cselekedjünk. 28. Fejezet November 9, 1993. Még van négy óra pirkadatig és minden ami a rendszerből maradt, eltűnik. Felhasználom az időt hogy írjak egy oldalt - az utolsó naplóbejegyzésemet. Ezután egyirányú út vár rám a Pentagonba. Az atomfej be van szíjazva az öreg Stearman első ülésére és beállítva hogy felrobbanjon vagy becsapódáskor, vagy mikor lekattintok egy kapcsolót hátul. Remélem sikerül egy alacsonyszintű légrobbanást teremtenem direkt a Pentagon közepe fölött. Ha ez nem sikerül, akkor olyan közel repülök amennyire csak lehet, mielőtt lelőnek. Több mint négy éve nem repültem, de alaposan áttanulmányoztam megismerkedtem a Stearman fülkéjével és irányítási berendezésével, továbbá eligazítottak a repülő sajátosságairól: nem számítok problémákra a gép kezelésében. A hangár itt csak nyolc mérföldre van a Pentagontól. Alaposan bemelegítjük a motort a csűrben és mikor az ajtó kinyitódik repülök mint egy pokolból szabadult denevér, egyenesen a Pentagonnak, kb. 50 láb ((15 méter)) magasban. Mire elérem a védelmi gyűrűket vagy 150 mérföld/óra sebességgel fogok haladni, és kb 70 másodpercbe telik amíg elérem a célt. A Pentagon körüli személyzet kétharmada nigger, amely jóval növeli az esélyeimet hogy átjussak. Az ég még sötét lesz akkor és épp csak annyi fény lesz hogy kivegyem a földön levő nagyobb ((iránypontként szolgáló)) tereptárgyakat amik szerint tájékozódni fogok. Átfestettük a repülőt hogy minél nehezebben lehessen látni az elvárt repülési körülmények között és a radar irányított légvédelme számára is túl alacsonyan leszek. Mindent egybe vetve, azt hiszem az esélyeim kiválóak. Sajnálom hogy nem leszek itt hogy résztvegyek a forradalmunk végső sikerre vitelében, de boldog vagyok hogy lehetséges volt számomra hogy tegyek annyit, amennyit tettem. Jó érzést ad az a gondolat, ezekben a fizikai létezésem utolsó óráiban, hogy a sok százmilliónyi fajombeli férfi és nő közül akik valaha is éltek, fontosabb szerepet fogok játszani az emberiség sorsának, jövőjének és hivatásának eldöntésében mint egy maréknyi egyén kivételével az összes. Amit én teszek ma az a fajunk létezésének történelmében fontosabb és több súlyt nyomó dolog lesz, mint Cézár és Napóleon összes hódítása - ha sikerrel járok.

77

És sikerülnie kell a dolognak vagy az egész forradalmunk a legsúlyosabb veszélybe kerül. A Forradalmi Parancsnokság úgy számolja hogy a Rendszer megindítja a California elleni támadását a következő 48 órában. Ha egyszer a parancs ki van adva a Pentagonból, nem leszünk képesek feltartóztatni a támadás megindulását. És ha elbukok ma, nem lesz elég idő rá hogy megpróbáljunk valami mást. Hétfőn este, miután a végső döntést meghoztuk erről a hadműveletről, alámentem az Egyesülés szertartásán. Valójában, folyamatosan tart a szertartás számomra már 30 órája és nem lesz bevégezve csak három óra múlva, -csak a halálom pillanatában érem el a teljes tagságot a Rendben. Sokak számára ez elég szomorú dolog, de számomra nem. Tudtam hogy mi áll előttem múlt év márciusa óta és hálás vagyok hogy a próbaidőm öt hónappal meg lett rövidítve, ami részben a jelenlegi krízis miatt van és részben pedig mert a teljesítésem tavaly márciusa óta példásnak volt felmérve. A ceremónia hétfőn megindítóbb és gyönyörűbb volt mint amilyennek elképzelhettem volna. Több mint 200-an gyűltünk össze a Georgetowni ajándéküzlet pincéjében, amiből eltávolították a ládákat és a válaszfalakat hogy legyen hely nekünk. Harminc új próbaidős tag volt felesketve a Rendbe, és 18 más, köztük én is, részt vettünk az Egyesülési szertartásban. Én viszont ki voltam választva a különleges helyzetem miatt. Mikor Williams Őrnagy hívott, kiléptem és aztán megfordultam hogy a hangtalan, tengernyi gyülekezettel szembeforduljak. Milyen különbség a két évvel korábbi apró gyülekezethez mérten, mikor heten találkoztunk odafent a bevezetésem alkalmából. A Rend, még a roppant követelményivel is, hihetetlen gyorsasággal növekszik. Tudván teljességben hogy mi van megkövetelve személyiség és elkötelezettség szempontjából minden egyes embertől aki előttem állt, dagad a mellkasom a büszkeségtől. Ezek nem holmi puha-belű konzervatív üzletemberek voltak akik egy kis Szabadkőműves típusú hókusz-pókuszra voltak összegyűlve, nem holmi hangos besörözött vidékiek, akik arra gyűltek össze hogy kiengedjenek egy kis szertartásos gőzt az "az átkozott niggerekről", nem holmi kimosott lelkű, jámbor, remegő templomjárók, akik irányításért jajveszékelnek egy emberszerű Istenhez. Ezek igazi férfiak, voltak, fajombeli férfiak, akik most már egyek voltak velem szellemben, lélekben, tudatban és vérben is. Ahogy a fáklyafény lobogott a mozdulatlan tömeg durva, szürke csuháin, gondoltam magamban: ezek a férfiak a legjobbak amit fajom termelni tudott ebben a generációban és pont olyan jók, mint mások akik a legjobbak voltak a többi generációban. Bennük ötvöződik a tüzes érzelem és a jéghideg fegyelem, a mély értelmesség és az azonnali tettre készség, az erős önértékelési felfogás és a teljes elkötelezettség a közös ügyünkhöz. Az ő vállaikon van mindannak a reménye ami valaha is lehet. Ők az eljövő új kor előőrse, elől harcoló harcosai, az úttörők akik kivezetik fajunkat a jelenlegi mélységéből, fel a felderítetlen magasságok felé. És én egy vagyok közülük! Ekkor megtettem a rövid kijelentésemet: "Testvérek! Két évvel ezelőtt, mikor beléptem a soraitokba, elköteleztem az életem a Rendünkhöz és a célhoz amiért létezik. De ezután elbotlottam a hozzátok való kötelességeim teljesítésében. Most teljesen kész vagyok teljesíteni a kötelességeimet. Felkínálom nektek az életemet! Elfogadjátok-e?" Dübörgő egységgel a válaszuk visszajött: "Testvér! Elfogadjuk az életed. Viszonzásul örökkévaló életet kínálunk neked önmagunkban. A tetted nem lesz hiába, sem nem lesz elfelejtve, az idők végéig. Ezt életünkkel garantáljuk." Tudom, olyan biztosan mint amilyen biztosan egy ember tudhat akármit, hogy a Rend nem fog elbukni a hozzám való elkötelezettségében, ha nem bukom el a hozzá való elkötelezettségemben. A Rendnek van egy élete, ami több mint a tagjai életének összege. Mikor egységesen beszél, mint tette hétfőn, valami mélyebb, öregebb és bölcsebb beszélt, mint bármelyikünk egyénileg - valami ami nem halhat meg. Ennek a mélyebb létnek leszek része, ebből a mélyebb életből veszem ki a részem. Persze szerettem volna hogy legyenek gyermekeim Katherinetől hogy az örökkévalóság egy másik formájából is meg legyen a részem, de ez úgy alakult hogy nem lehetséges. Elégedett vagyok. Már 10 perce melegítik a gép motorját és Bill jelez nekem hogy ideje menni. A csapat többi része már fedezék alá ment az atombiztos bunkerbe, amit a csűr padlója alá ástunk. Most rábízom a naplómat Billre és ő később odateszi a rejtekhelyükre a többi kötettel. Utószó Így végződnek Earl Turner naplói, olyan őszintén és egyszerűen mint ahogy kezdődtek. A végső küldetése sikeres volt persze, mint ahogy emlékeztetnek erre is minket minden évben, november 9-én, Hősi halottjaink Napján. A Rendszer fő katonai idegközpontja szétrombolódásával, a Rendszer erői amelyek a Szervezet Californiai szabad területén kívül voltak készenlétbe állítva, tovább várakoztak egy parancsra ami sosem érkezett meg. Zuhanó hangulat, nagyméretű szökések ((dezertálások)), növekvő fekete fegyelmezetlenség és végül a Rendszer képtelensége hogy fenntartsa a Californiai csapataihoz vezető szállító útvonalakat és ellássa a katonáit. Mindez azt eredményezte hogy a támadás veszélye lassan eltűnt. Idővel a Rendszer elkezdte újracsoportosítani az erőit máshová, hogy új kihívásokra válaszoljon az ország más részibe. És akkor pont az következett be amitől a zsidók annyira féltek, a Szervezeti aktivisták útiránya megfordult, pont 180 fokos szögbe attól ami a 1993 július 4.-ét megelőző hetekben és hónapokban volt. A felszabadított zónában kiképző táborok tucatjaiból, motivált és elkötelezett gerilla harcosok százai, majd ezrei, kezdtek átcsúszni a Rendszer fogyatkozó csapatainak gyűrűjén és indultak keletnek. Ezekkel a gerillaerőkkel a Szervezet követte a Baltimori tagjai példáját és gyorsan felállították új szabad területek tucatjait, főleg nukleáris csapások által feldúlt területeken, ahol a Rendszer fennhatósága a leggyengébb volt. A Detroiti szabad terület volt először a legfontosabb ezek közül. Véres és borzalmas anarchia uralkodott a Detroiti térség túlélői között a szeptember 8.-a utáni pár hét alatt. Idővel egy rend-szerű állapot lett visszaállítva, amelyben a Rendszer csapatai lazán osztoztak a hatalomban egy helybéli fekete bűnöző-bandával. Habár volt egy elszigetelt fehér erőközpont, amelyek visszatartották a fosztogató és a nőket megerőszakolni járó portyázó feketéket, de a fehér túlélők a szervezetlen és lehangolt többsége Detroitban és környékén nem volt képes hatékony önvédelmet kifejteni a feketék ellen és mint az ország más súlyosan fekete részeiben, borzalmasan szenvedtek.

78

Akkor december közepén a Szervezet támadásba lendült. Egy összhangolt villámcsapás szerű rajtaütés a Rendszer katonai erőpontjain a Detroiti térségben egy könnyű győzelmet eredményezett. A Szervezet akkor felállított egyes cselekvési mintákat Detroitban, amelyek hamarosan máshol is követtek. Az összes elfogott fehér katonának, amint megadták magukat, felkínálták a lehetőséget hogy harcoljon a Szervezetnek a Rendszer ellen. Azok akik azonnal jelentkeztek kezdeti átszűrésre vitték őket és utána elküldettek táborokba elvi tanítás és különleges kiképzés céljából. A többit legéppuskázták ott azonnal. Ugyanezen szintű könyörtelenség lett alkalmazva a fehér civil lakossággal szemben is. Mikor a Szervezet káderei beköltöztek a fehér erőpontokba Detroit külvárosaiban, az első dolog ami szükséges volt az az, hogy likvidálják a helybéli fehér vezetők többségét azért, hogy fel tudják állítani a Szervezet megkérdőjelezhetetlen fennhatóságát. Nem volt sem idő sem türelem arra hogy megpróbáljanak alkudozni rövidlátású fehérekkel, akik kikérték maguknak, kijelentették, hogy ők nem "rasszisták" vagy "forradalmárok" és nem volt szükségük "külső izgatókra" hogy megoldják a problémáikat vagy akiknek volt valami más konzervatív vagy más maradi rögeszméje. A Detroiti fehérek és más új felszabadított területek inkább az Earl Turner által leirt Baltimorhoz hasonló módon voltak megszervezve, mintsem a Califoriához hasonló módon, de még gyorsabban és durvábban. Az ország legtöbb részében nem volt alkalom a nem-fehérek, rendezett, nagyméretű elválasztására, mint ez Californiában történt és eredményeként egy véres faji háború dúlt hónapokig, amely borzalmas adót szedett azokon a fehéreken akik nem voltak a Szervezet egyik szigorúan irányított, tiszta-fehér szabad területén. Óriási ételhiány és éhezés lett mindenütt 1993-1994 telén. A feketék megint, szinte azonnal kannibalizmusba fogtak, pont mint Californiában, amíg éhező fehérek százezrei, akik korábban nem vették figyelembe a Szervezet felhívásait hogy harcoljanak a Rendszer és a színesek ellen, elkezdtek megjelenni a különböző felszabadított területek határainál, hogy ételért könyörögjenek. A Szervezet csak azáltal volt képes etetni a már irányítása alatt levő fehér lakosságot, hogy egy szigorú ételadagolási rendszert vezetett be és szükségessé lett a későnjöttek közül a legtöbbet visszafordítani. Azok akik be lettek engedve - és ez csak gyerekeket, szülő képes korban levő nőket és a Szervezet soraiban harcolni hajlandó éptestű férfiakat jelentett - egy sokkal szigorúbb faji kiszűrésnek voltak alávetve mint amit Californiában alkalmaztak hogy szétválasszák a fehéreket a nem-fehérektől. Már nem volt elég egyszerűen fehérnek lenni, csak azok ehettek akikről úgy ítélték meg hogy különösen értékes géneket hordoznak. Detroitban azt a gyakorlatot vezették be -és ezt később máshol is átvették-, hogy bármely ép-testű fehér férfi aki belépést kért a Szervezet egyik szabad területére, kapott enni egyszer és utána kapott egy szuronyt vagy más éles szerszámot, a homlokát ezután megjelölték egy lemoshatatlan festékkel, miután kizárták és csak akkor engedték be véglegesen ha egy frissen megölt fekete vagy más nem-fehér levágott fejét hozta vissza. Ez a gyakorlat biztosította hogy a szűkösségben levő étel nem pazarlódik azokra akik nem voltak hajlandóak vagy képesek növelni a Szervezet harcoló erejét, de egy borzalmas adót szedett a romlottabb vagy gyengébb fehér elemeken. Tízmilliók haltak meg 1994 elején és az ország teljes fehér lakossága egy kb. 50 milliónyi alacsony pontot ért el azon év augusztusára. De addigra, majdnem fele a megmaradt fehéreknek a Szervezet szabad területein volt és az élelemtermelés és szétosztás a szabad területeken addig nőtt, hogy a további éhség általi veszteségeket képes volt megakadályozni. Habár központi kormány még mindig létezett, a Rendszer katonai és rendőrségi ereje, - és ami maradt a Rendszerből, gyakorlatilag sok önálló helyi parancsnokság formájában létezett, amelyek fő tevékenysége az étel, töményital, benzin és a nők után kutató fosztogatás volt. A Szervezet és a Rendszer is elkerülte a nagyméretű összecsapásokat egymással, a Szervezet rövid, éles, pusztító rajtaütésekre korlátozta magát a Rendszer csapatkoncentrációi, erős pontjai és más létesítményei ellen és a Rendszer erői az ellátmányaik őrzésére és egyes térségekben a Szervezet szabad területei növekedésének megakadályozására ((illetve csak a megakadályozásnak próbálkozásra)) korlátozta magát. De a Szervezet szabad területei továbbra is növekedtek, nagyságban és számban is, az Új Kort megelőző öt sötét év alatt. Egy időben majdnem 2,000 külön Szervezeti szabadterület volt Észak-Amerikában. Ezeken a rendet és biztonságot biztosító zónákon kívül az anarchia egyre rosszabb lett és az egyetlen igazi hatóság a fosztogató bandák voltak, amelyek egymáson és a szervezetlen és védtelen tömegeken prédáztak. Ezen bandák közül sok feketékből, Puerto Ricoiakból, Mexikóiaikból és fél-fehér korcsokból állt. De egyre növekvő számokban a fehérek is kezdtek bandákat alkotni faji alapon, Szervezeti irányítás nélkül is. Ahogy a tisztogatási háború tovább őrlődött, a puha, városban neveltetett, agymosott fehérek milliói kezdték lassan visszanyerni a férfiasságukat. A többi meghalt. A Szervezet növekedő sikere, persze nem volt bökkenők nélküli. Egyik ezek közül a borzalmas Pittsburghi mészárlás volt, 1994 júniusában. A Szervezet felállított egy szabad területet ott, azon év májusában, a helyi Rendszer-erőket visszaszorítva, de nem cselekedett elég gyorsan a helybéli zsidó elem kiválasztásában és likvidálásában. Egy zsidónak, fehér konzervatívok és liberálisok együttműködésével volt ideje beindítani az új szabad terület belső aláásását. Az eredmény az volt, hogy a Rendszer-erők és a szabad területen belüli segítőik - ötödik oszlopuk, - által segítve, újra elfoglalták Pittsburgh-öt. A zsidók és a feketék ekkor egy vad, őrjöngő tömeggyilkosságot rendeztek, amely a zsidó-vezetett Oroszországi Bolsevik Forradalom legrondább túlzásaira emlékeztetett, 75 évvel azelőttről. Mire a vér-orgia befejeződött, majdnem minden fehér a térségben vagy le lett mészárolva vagy elmenekült. A Szervezet Pittsburgh-i Területi Parancsnokságának túlélő vezérkari tagjai, akik tétovázása a zsidókkal való elbánásban eredményezte a katasztrófát, össze lettek szedve egy a Forradalmi Parancsnokság parancsain cselekedő különleges fegyelmi osztag által és kivétel nélkül agyonlőtték az összeset. Az egyetlen alkalom mikor 1993 november 9. után a Forradalmi Parancsnokság arra kényszerült, hogy egy nukleáris fegyvert használjon az Észak-amerikai kontinensen, az egy évvel azután volt, Torontóban. zsidók százezrei menekültek az Egyesült Államokból abba a Kanadai városba 1993 és 1994 alatt, majdnem egy második New York várost csinálva belőle és a parancsnoksági központjukként használva ezt a délre folyó háborúban. Ami a zsidókat és a Szervezetet illette, az amerikai - Kanadai határnak nem volt semmi jelentősége a Nagy Forradalom legutóbbi fázisaiban és 1994 közepére a helyzet a határtól északra lévő területeken majdnem ugyanolyan káosz volt, mint a határtól délre.

79

A Sötét Évek alatt sem a Szervezet, sem a Rendszer nem remélhetett egy teljesen döntő előnyt a másik fölött, amíg mindkét félnek megvolt a a nukleáris képessége. Ezen korszak első szakaszában, mikor a Rendszer hagyományos katonai ereje nagymértékben meghaladta a Szervezetét, csak a Szervezet nukleáris visszaütési fenyegetése a még mindig Rendszer irányítás alatt levő nagyvárosokban elrejtett több mint 100 nukleáris atomfejével, csak ez tartotta a Rendszert a legtöbb esetben vissza attól hogy a felszabadított területekre támadjanak. Később, mikor a Szervezet növekedése, a Rendszer erőinek megszökések, dezertálás általi lemorzsolódásával együtt, átdöntötte a hagyományos erő egyensúlyát a Szervezet felé, a Rendszer nukleáris fegyverekkel felszerelt katonai egységek fölötti irányítása révén kényszerítette rá a Szervezetet, hogy hagyjon egyes Rendszer-erőközpontokat érintetlenül. De még a Rendszer elit kényeztetett nukleáris katonái sem voltak sebezhetetlenek. A lemorzsolódási folyamatok által amelyek elvéreztették a Rendszer hagyományos erőit és az elkerülhetetlent csak ideiglenesen halaszthatták el. 1999. január 30-án, az Omahai Fegyverletételnél, a Rendszer-tábornokok utolsó csoportja is megadta magát a Szervezetnek, annak fejében hogy ők és a szorosabb családjaiknak meg lesz engedve hogy leéljék az életüket bántatlanul. A Szervezet betartotta az ígéretét és egy különleges rezervátum volt felállítva a Tábornokok számára egy szigeten, Kalifornia partjai mellett. Ezután jött persze a kipucolási periódus, mikor a nem-fehér bandák és csoportocskák utója le lett vadászva, ki lettek irtva a nemkívánatos faji elemek, azok végső kipucolása megtörtént akik a fehér területeken portyáztak. Észak-Amerika felszabadításától az Új Kor kezdetéig az egész bolygónk számára, csak egy csodásan rövid 11 hónap telt el. Anderson Professzor részletesen feljegyezte és elemezte ezen csúcsponti időszak történéseit, a Nagy Forradalom Történelme című munkájában. Itt elégséges megemlíteni, hogy a zsidó világhatalom fő központjai elpusztításával és a Szovjet Unió nukleáris veszélyének semlegesítésével a legfontosabb akadályok a Szervezet világszerte történt győzelme útjából el voltak távolítva. Már 1993 óta a Szervezetnek aktív csoportjai működtek nyugat-Európában és különös gyorsasággal nőttek a hat év alatt, ami az Észak-amerikai győzelmet megelőzte. A Liberalizmus megszedte adóját Európán is, pont mint Amerikán és a régi rend a legtöbb helyen csak egy belül kirohadt építmény volt, az erőnek csak a külső látszatával. A katasztrofális gazdasági összeomlás Európában 1999 tavaszán, az Észak amerikai Rendszer elpusztulását követően, nagymértékben segített az Európai tömegek erkölcsi előkészítésében a Szervezet végső hatalomátvételéhez. Ez a hatalomátvétel végül egy nagy Összeurópai rohamként jött 1999 nyarán és őszén és a változás tisztító hurrikánjaként söpört végig a kontinensen, kipucolva egy hónap alatt ezer év -vagy több- idegen elveit és még egy századnyi súlyos erkölcsi és fizikai züllést. A vér bokáig folyt Európa sok nagyvárosának utcáin egy kis ideig, ahogy a fajárulók, - sok generáció rothasztó eredményű szaporodásának leszármazottjai és a "Gastarbeiterek" hordái közös sorsra jutottak. És akkor az Új Kor hajnala megvirradt a Nyugati világ fölött. Az egyetlen megmaradó erőközpont a földön amely nem volt Szervezeti irányítás alatt kora december 1999-re, az Kína volt. A Szervezet hajlandó lett volna elhalasztani a Kínai probléma megoldását egy évig, de a Kínaiak maguk kényszerítették a Szervezetet hogy azonnali és drasztikus ((súlyos)) lépéseket tegyen. A Kínaiak, persze megszállták a Szovjet Unió Ázsiai részeit, rögtön az 1993 szeptember 8.-i nukleáris csapás után, de 1999 őszéig az Uraltól keletre maradtak, amíg megszilárdították hatalmukat a hatalmas új, meghódított területek fölött. Mikor 1999 Nyara és Ősze alatt egyik Európai ország a másik után lett felszabadítva a Szervezet által, a Kínaiak úgy döntöttek hogy megragadják Európát is. A Szervezet ezen lépésre nagymértékben válaszolt, nukleáris rakétákat használva hogy kiüsse a még primitív Kínai rakéta és stratégiai bombázó képességeket, és egy új kínai csapat felgyülemlést is az Uraltól nyugatra. Sajnos ez az akció nem állította mag a Sárga özönt, amely északra és nyugatra ömlött Kínából. A Szervezetnek még mindig kellett idő hogy újraszervezze és áttanítsa az Európai lakosságot, amely újonnan került irányítása alá, mielőtt azt remélhette volna hogy hagyományos fegyverekkel megállíthatja a Kínai gyalogság roppant tömegét amely beözönlött az Uralon át Európába, - abban az időben a Szervezet megbízható katonái alig voltak elegek akár őrségi feladatokra is az újonnan felszabadított, de még nem teljesen kipucolt és még mindig némi ellenséges erőket tartalmazó déli és kelet európai területeken. Ezért a Szervezet a kémiai, biológiai és rádioaktív eszközök kombinációját használta magas szinten, hogy megoldja a problémát. Négy év alatt a föld valami 16 millió négyzetmérföldje, az Ural Hegységtől a Csendes Óceánig és az Sarki Óceántól az Indiai Óceánig, sikeresen sterilizálódott. Így keletkezett a Nagy Keleti Sivatag. De 1999-ben volt, a Régi Kor időszámítása szerint, csak 110 évvel a Nagy Ember születése után - hogy egy fehér világ álmának megvalósulása végre biztossá vált. És a Szervezet bátor tagjai ezreinek önfeláldozása, életük feláldozása volt az, ami a megelőző években életben tartotta az álmot, minek a valósággá válását végre már nem lehetett meggátolni. Ezen számtalan ezrek között Earl Turner nem kis szerepet játszott. Halhatatlanságot nyert magának ama sötét novemberi napon, 106 évvel ezelőtt, mikor hűségesen eleget tett kötelességének a fajához, a Szervezethez és a szent Rendhez, amely tagjai közé fogadta. És ezen tettével nagymértékben segített biztosítani, hogy a faja megmarad és virágzik, hogy a Szervezet eléri a világméretű politikai és katonai céljait és hogy a Rend kiterjeszti bölcs és jóságos uralmát az egész világra, mindörökre.

80