Kosztolányi Dezső
A magyar nyelv helye a földgolyón Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárához Tisztelt uram, miután elolvastam könyvét (Les Langues dans l'Europe nouvelle), szükségét érzem, hogy a nyilvánosság színe előtt forduljak önhöz. Nem vagyok nyelvész. Író vagyok, aki anyagával bibelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről. Itt csak egy buzgó, lelkes érdeklődő érinti azokat a kérdéseket, melyekben Ön, az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósa, szaktekintély. Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet 11 millió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok föl. Ez ad bátorságot. Reánk vonatkozó fejtegetéséből – a megállapításaiból, de még inkább a célzásaiból – körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja és jövője, még kevésbé van, hogy annakidején oligarcha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében. Az egyéni sérelem hamar elmúlik. De az a sérelem, mely munkája olvasásakor ért, még mindig nem múlt el. Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő, tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat, s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet »intézek« a párizsi Collège de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok. Nevetséges ez? Majdnem minden ember ilyen nevetséges. Amíg társalognak egymással, többnyire csak monologizálnak. Azzal se törődöm, hogy nevetséges leszek. Addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell az igazságért. A többi nem ránk tartozik. Könyvének új, második kiadásában (288 oldalon) az európai nyelvek áttekintését nyújtja, amint azok a háború után elhelyeződtek és kialakultak. Majdnem mindegyiket számon tartja, jellemzi történetüket, elágazásukat és fejlődésüket. Célját tudományosnak jelzi. 1
A tudományos gondolatnak mentesnek kell maradnia az események okozta zűrzavartól. Azon igyekeztünk, hogy semmi olyas ne kerüljön ide, amit ne írhasson alá, ne legyen kénytelen aláírni akármelyik tudós.« Amíg a nyelvtörténet keretei között mozog a messze múltban, valóban így is van. Nem elfogult. Véleményei rokonszenvesen szabadelvűek. Nem tartja szükségszerűnek a kapcsolatot a nyelv és a fajta között, mely a nyelvet beszéli. Viszszautasítja a faj babonáját, az árja babonát s azt a hiedelmet is, mintha a francia »tiszta latin faj« volna. Minden nép keverék vagy vegyület, melyet a közös nyelv forraszt egységgé. Stílusa itt kristálytiszta. »A világosság – mondja Jules Renard – az író udvariassága.« Ezért az udvariasságért hálás önnek az olvasó. De mihelyt a jelenhez közeledik, stílusán valami sötét árnyék rebben át. A tudományos szemponttal párhuzamosan egy másik szempont is jelentkezik. Mindjárt a bevezetésben hangsúlyozza: »A nyelvészeti tényeket nem úgy nyújtjuk itt, mint száraz adatot, melyre az emberek semmi befolyást se gyakorolnak.« Mindez arra céloz, hogy a nyelvészeti tényeket társadalmi és történeti rámába foglalja. Ámde már javában osztályozza is a nyelveket: kis és nagy nyelvekről emlékezik meg. Ennek az osztályozásnak a kulcsa homályos. Néha a lélekszám szerint tart egy nyelvet nagynak, néha más szempontok szerint, a rokonságára, vagy a benne lakozó »civilizációs erő«-re hivatkozva. Mi az a »civilizációs erő«? Homályos és ellenőrizhetetlen. A racionalista nyelvész mellé egy romantikus politikus szegődik. Ez a romantikus politikus írhatta az előszónak ezt az őszinte mondatát: »Az olvasó itt nem talál majd kész megoldásokat: a tudós szerepe nem az, hogy vezessen, hanem hogy fölvilágosítsa azokat, akiknek föladatuk a cselekvés.« Kik azok a rejtélyes emberek, akiknek a nyelvész útmutatása alapján kell cselekedniök? Nem tudjuk. Tüstént fölismerszik, hogy ön nem igen rokonszenvez a sokféle nyelvközösséggel és bosszankodik is azon, hogy annyiféle nyelvet beszélnek Európában. Könyvének alaphangját az első fejezet legelső mondata üti meg: »A mai Európa nyelvi helyzete képtelen.« Rápillantván a könyv végéhez csatolt nyelvészeti mappa piros, zöld, sárga, kék foltjaira, melyek egy-egy nyelvközösséget jeleznek, be kell vallanom, hogy ez még a politikai térképeknél is tarkább s az egész fölöttébb hasonlít egy toldott-foldott bohócköntöshöz. Szerencsétlen világrészünk ebben a bohócköntösben táncol a tragédiája fölött. Itt igazán tivornyáját üli a bábeli zűrzavar. Utazás közben alighogy hozzászokott fülünk egy ismeretlen nyelvhez, máris új nyelv következik, még ismeretlenebb. Pár óra múlva más határok jönnek, más 2
nyelvközösségek s egy napon belül olykor négyszer-ötször is változnak a kalauzok, akik négyszer-ötször cserélik ki a táblákat, melyek négy-ötféle nyelven figyelmeztetnek arra, hogy »dohányozni tilos«. Akadnak olyan pirinyó európai nyelvek, melyeket csak a nyelvész lát meg és gombostűz föl. Például a liv nyelvet 1255 ember beszéli, a nakhev nyelvet csak 799, az arcsi nyelvet 797 (vagyis kettővel kevesebb), a lüd nyelvet pedig mindössze 494 ember. Egy-egy ilyen nyelvközösség kényelmesen beleférne egy bérházba vagy egy gőzhajóba. Ha ez a bérház történetesen leégne, és lakói benn vesznének, vagy ha a gőzhajó, melyen társaskirándulásra indulnak, elsüllyedne és utasai valami végzetes szerencsétlenség folytán mind a hullámokban lelnék halálukat, akkor ezek a nyelvek egyszer és mindenkorra megszűnnének s örökre feledésbe merülne alaktanuk, mondattanuk, melyeket talán föl se jegyeztek, csak az eleven agytekercsekben éltek. Határozottan van ebben valami komikus. De valami tragikus is. A racionalistának, akinek az ész a bálványa, komikus. De annak, aki az életben nem az ész vonalait veszi észre először, mint rendszert, hanem a rendszertelenség rendszerét, a dolgok fölbogozhatatlanságát és megmagyarázhatatlanságát, inkább tragikus. Ön még mindig elvi alapon állva azt észleli, hogy a modern műveltség mindenütt egyöntetűségre, közösségre, egységesítésre törekszik. Manapság mi európaiak majdnem mind egyforma ruhát viselünk; egyforma fogkefét használunk, egyforma ételeket eszünk. Ezzel szemben felötlik önnek, hogy mikor a közlekedési eszközök tökéletessége eltünteti a távolságokat s a világot majdnem eggyé varázsolja és a tudományos gondolkodás is egy átfogó elvet kíván megvalósítani, mindig több és több haszontalan nyelv csiripel, visong, lármáz egymás mellett s követeli az élethez való jogát. Hogy ez helyes-e vagy sem, azt nem merném eldönteni, mert csak eszemmel ítélhetném meg, a logikával és a nyelv, mint minden, ami életjelenség, nem a logika, hanem a lélektan körébe és törvényeire tartozik. Ön nem titkolja, hogy nincs ínyére a soknyelvűség. Legalább sok jel mutat arra, hogy a dirib-darab nyelvek be-nem-látható időn belül, előbb-utóbb meg fognak szűnni és – véleménye szerint – ez a jövő útja. »A modern világ egyik újdonsága az, hogy a hagyományokat igyekszik fölváltani az észszerűség.« Erre kevés jel mutat. Az imént lezajlott világháborúban, mely szintén a »modern világ«-hoz tartozik, ötödfél évig élt az emberiség a leggyávább hagyományban, a legförtelmesebb esztelenségben s nyilván boldogan lubickolt a vérben, mert különben nem fürdött volna benne nyakig és fülig ötödfél éven át fiatal és öreg, szegény és gazdag, férfi és nő, hanem közös erővel véget vetett 3
volna neki. A hagyományt akkor nem sietett fölváltani az észszerűség. Mégis azt a távoli reményét fejezi ki, hogy majdan egy akol lesz és egy pásztor, legalább is csak azok a nyelvek maradnak meg, melyek tartós civilizációt képviselnek, s elterjedtségük és varázsuk révén megkönnyítik az emberek közötti érintkezést. Ezt írja az elvi rész kicsengéseként: »Minél inkább tudatára ébrednek majd a most vérből és romból kialakuló világ polgárai, hogy milyen hatalmuk van a nyelven, annál inkább meg fogják lelni a módját annak, hogy nem zsarnokoskodva semmiféle nemzet fölött, az egyéneket, a társadalmi csoportokat és a népeket szabad elhatározás útján sorakoztassák egymás mellé s a mai nyelvi össze-visszaságot rákapassák arra a fegyelemre, melyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk.« Mit jelent ez? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy a nagy halak előbbutóbb be fogják kapni és föl fogják falni a kis halakat, nem rosszindulatból, hanem szelíden és szinte békésen, az emberi műveltség nevében, a haladás nagyobb dicsőségére, úgyhogy a kis halak a maguk jól fölfogott érdekében csak hálásak lesznek majd a nagy halaknak, melyek ilyeténképpen megmentették őket szenvedésüktől és részeltették a civilizáció kéjeiben. Egyelőre még derengeni se látjuk azt a várva-várt szellemet, mely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színészek kibotozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újabb merényleteket. Tegyük föl, hogy ez az új világ tényleg megszületett. Vajon hajlandók lennének-e akkor a kis népek, hogy együttesen, hősi lendülettel, kéz-a-kézben dalolva induljanak el a megváltó öngyilkosság felé? Kötve hiszem. Sem hirtelen, sem lassanként, sem öntudatosan, sem öntudatlanul nem tennék meg ezt. Még a legközelebbi nyelvrokonok se kaphatók erre, akik félig-meddig értik is egymást s afféle nyelvi unokatestvérek. Tíz éve él tót területen egy orosz ezredes, akit nyelvrokonai testvérien fogadtak, körükbe és ellátták minden jóval. Egyetlen szót se tanult meg nyelvükön. Ma is csak oroszul beszél, vagy inkább jelekkel érteti meg magát. Nem tudom elképzelni a tótokról sem, hogy ma, vagy valamikor később, a kényszerítő körülményeknek, a gazdasági érdeknek, vagy a gépek parancsának engedve sutba dobják egyéni nyelvüket és beleolvadjanak abba a nyelvközösségbe, mely fölött Dosztojevszkij és Tolsztoj lelke lebeg.
4
Fogadjuk el azonban a föltevést, hogy mindezek ellenére egyszer mégis megérik a szándék, s a kis népek belátják, hogy esztelenség céltalan tusákban elforgácsolódniok, és »a hagyományokat fölváltja az észszerűség«. Az ész, a józan ész, valóban azt sugallja, hogy bolondság olyan nyelven gagyogni, melyet a kutya sem ért, s bölcsőtől a koporsóig rabjának maradni. Nagyon csábító gondolat egy nagy nyelvközösség által testvéresülni az egész világgal. Sok előnyt is jelent ez, érvényesülést, becsületet, dicsőséget. A kereskedő könnyebben adja el portékáját nagyobb piacon, a tudós visszhangot talál, az író nem potom 3000 példányban nyomtathatja ki könyveit, hanem rögtön 30 000 példányban. Egy tehetséges költőnek Párizsban el nem ismerten éhen halni »jobb üzlet« a halhatatlansághoz, mint egyebütt, az Isten háta mögött gazdagon tömjéneztetni magát öregkoráig. Ha bármelyik kis nép fia a lelkébe tekint s nem áltatja magát gyatra hazugságokkal, habozás nélkül azt feleli, hogy bizony szeretné, ha egy hatalmas nyelvközösség tagjának született volna. Mindössze ez a föltételes múlt a bökkenő. »Született volna«: tehát már nem született. A föltételes múltat és a végzett múltat nem lehet áthidalni semmiféle racionalizmussal. A másik, még nagyobb bökkenő, hogy melyik nemzedék kezdi majd meg a nagy közösségbe való gyors vagy lassú átolvadást, melyik vállalkozik arra, hogy tényleg végrehajtja magán a harakirit. Ez a műtét ma, mikor már nem-igen vannak öntudatlan népek, kissé fájdalmas. Így a mai nemzedék nem igen siet vele. Ha esetleg meg is barátkozott gondolatával, ha tudja is, hogy elhatározásával megválthatná fiait és azok minden ivadékát, évről-évre halogatja. Az eszének igaza van, de mégsem engedelmeskedik neki. Az a nemzedék, mely a mindenkori jelenben él, sohase vállalja az áldozatot, nem dobja oda egyetlen, soha-vissza-nem-térő életét ilyen magasztos ábrándnak s úgy vélekedik, hogy majd a másik nemzedék tegye meg, mindig az utána következő, ha kedve tartja. De ez se teszi meg, mert nem teheti meg és az utána következő sem. Ilyen módon öröklődnek az elszigetelt, kis nemzeti nyelvek, az ész tiltakozó szava, az érvek parancsa ellenére, századokig és évezredekig. Megannyi más szép terv vallott kudarcot azon a semmiségen, hogy nem tudták eldönteni, vajon kicsoda és mikor kezdje. A »lélektani pillanat« az ugrópont. Papiroson kimutatták a közgazdászok, hogy csak egy emberöltőnek kellene lemondania a hatalomvágyról, az önzésről, az igazságtalanul harácsolt vagyonról, az előjogról, a fegyverkezési őrületről, csak egy emberöltőnek kellene kicsit többet nélkülözni és szenvedni s akkor a nyomába lépő és az annak nyomába lépő emberöltő békében és boldogan élhetne az idők végezetéig. Itt is udvariaskodtak egymással az emberöltők: »Csak ön után«.
5
De ettől is eltekintek. Most már végképp látom magam előtt azt az igazán megindító jelenetet, amikor a világ összes kis népei, melyeket annyit vertek agyba-főbe a sorscsapások és a nagyobb népek, ezeknek valamennyi tagja, aki annyit szenvedett a többiek mellőzésétől és dölyfétől, aláír egy vérszerződést, melynek értelmében mindnyájan egyetlen nyelvet választanak. Úgy történik ez, hogy egy este, az estének egy határozott órájában és percében, lefekvés előtt mindnyájan bevesznek valami zsibbasztó álomport, mely elfeledteti velük múltjukat, a szavak e sajátos támasztó-szövetét s az anyanyelvüket és másnap reggel, mely bizonyára derűs lesz és enyhe, kezüket dörzsölve arra ébrednek, hogy mindnyájan egy világnyelvet beszélnek, folyékonyan. Előzőleg éppen csak azt a jelentéktelen kérdést kellene elintézni az illetékeseknek, hogy melyik legyen ez a világnyelv. Minthogy ez a megújhodás az észszerűség alapján történik, először is az az ötlet kínálkozik, hogy az Európában lélekszám szerint is legnagyobb nyelv legyen ez, vagyis a német. Európában 80 millió ember beszéli ezt a kissé kemény, de roppant pallérozott nyelvet, míg az édes és dallamos franciát csak 39 millió, úgyhogy egy franciára több mint két német esik. Nem kétkedem, igen tisztelt tanár úr, hogy ön mint jó európai, az európai nyelvegység megteremtése érdekében, már csak a józan ész nevében is szíves-örömest beleegyeznék ebbe, lemondana anyanyelvéről, s ezen a csodálatos és ujjongó reggelen már németül adna elő; és abban se merek kételkedni, hogy honfitársai, a többi franciák, ismert udvariasságukkal és előzékenységükkel semmiféle gátat se vetnének a német szó ez egységesítő diadala elé, s mindjárt reggelizés közben Goethe nyelvén udvarolnának barátnőiknek; de hirtelen az a baljós sejtelem ébred bennem, hogy az angolok aligha mennének bele ebbe a nemes játékba, mert igaz ugyan, hogy az európai nyelvlistán csak a harmadik helyen szerepelnek 47 millióval, de nem minden alap nélkül arra hivatkozhatnának, hogy a világ nyelvei között a második helyen áll az angol, s a földgolyón kerek 170 millió halandó beszéli. Így miután a szegény kis népecskék megegyeznének, a nagy népek nem tudnának megegyezni egymással. Nyilván a 70 milliós orosz, a 65 milliós spanyol és a 41 milliós olasz nyelvterület is bejelentené a maga udvarias, de annál szigorúbb igényét. Ez a gyönyörű eszme is csak ilyen semmiségen buknék meg, de feltétlenül megbuknék. Mert az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket. Előbb elnémulnak a gépfegyverek, mint azok a pergő szájak, melyek más és más szavakat kiáltanak az ég felé. Csak azért bátorkodtam végigálmodni ezt a badar álmot, hogy beigazoljam, hová vezethet néha a racionalizmus. Ami minden tekintetben megfelel az ész követélményeinek, az nem mindig felel meg az élet követelményeinek. Maga az 6
élet tudniillik egyáltalán nem racionális. Egész folyamata, ahogy véletlenül születünk, véletlenül élünk és véletlenül meghalunk, irracionális. A racionalizmus mint elvont elv megállja helyét, a papiroson, de mihelyt talpra akarjuk állítani, orra bukik. Sajnos, nem az ész kormányozza a világot, szerencsére az esztelenség sem, hanem a kettő között valami, az ész és esztelenség között az ösztön, mely néha sokkal butább, de néha sokkal okosabb, mint az ész. A legújabb kor már megtanulta, hogy éppen az ész nevében ne becsülje túl az észt. Chesterton kajánul figyelmeztet: »Az őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét.« Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek »műveli ki«, és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a »civilizációs tény«, vajon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. »Szabadság, egyenlőség, testvériség«, még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet »barbár« nyelv. (folytatás a következő számban)
7
