A mű eredeti címe: Scorpia Rising

A mű eredeti címe: Scorpia Rising Copyright © Stormbreaker Productions Ltd 2011 Magyar kiadás © Animus Kiadó 2011

Fordította: Torma Péter Szerkesztette: Dobosi Beáta Korrektor: Burom Szilvia

ISBN 978 963 324 046 5

Kiadta az Animus Kiadó 2011-ben [email protected] www.animus.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

magyar

n y o m Beleznai d a t e r m é k Kornél Borítóterv: NYOMDA- ÉS PAPÍRIPARI SZÖVEfSÉG Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az ALFÖLDI NYOMDA Zrt. Debrecenben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden olvasómnak, aki elindult ezen az úton, és aki most a végére ér

ELSŐ RÉSZ

A SKORPIA

Elrabolt istenek

A fekete kasmírkabátos férfi lesétált hatüléses Learjet 40 magánrepülőgépe lépcsőjén, majd megállt egy pillanatra. Lehelete meglátszott a reggeli fagyban. Körülnézett a leszállópályán, miközben egy üzemanyagtöltő kocsi dübörgött el mellette. A távolban két, fényvisszaverő dzsekit viselő ember társalgott egy hangár előtt. Egyébként a férfi egymaga volt. Előtte az „ÜDVÖZLI A LONDON-CITY REPÜLŐTÉR” felirat állt, alatta nyitott ajtó hívogatta az útlevélvizsgálat felé. El is indult, mit sem tudva arról, hogy útközben minden egyes lépését figyelik. A férfi az ötvenes éveiben járt, kopasz volt, az arca teljesen kifejezéstelen. Odabent átadta útlevelét a határőrnek, üres tekintettel figyelte, ahogy az megvizsgálja és visszaadja, majd folytatta útját. Poggyásza nem volt. Fekete limuzin várt rá a kijárat előtt, volánjánál szürke egyenruhás sofőr ült. A férfi nem köszönt, ahogy beszállt, és akkor sem szólalt meg, amikor elindultak Canning Town, majd London központja felé, a Temze kanyarulatát követve. Zeljan Kurstnak hívták, és tizenhét ország rendőrsége körözte. Ő vezette a Skorpia néven ismert nemzetközi bűnszervezetet, és amennyire tudható volt, még sohasem látták London utcáin. Az MI6 azonban fülest kapott az érkezéséről, és már a leszálláskor várták. Az útlevelét ellenőrző határőr is az MI6 titkosügynöke volt. Kurstot a továbbiakban is követték. - Nyugatra halad az A13-ason Whitechapel felé. Hármas kocsi, vedd át a következő kereszteződésnél! - Hármas kocsi pozícióba áll. - Rendben. Lemaradunk... A testetlen hangok egy olyannyira titkos csatornán cikáztak oda-vissza, hogyha bárki a megfelelő szűrő nélkül próbálja hall--

9

gatni őket, csak statikus zörejt hall. Egyszerűbb lett volna Kurstot már a repülőtéren letartóztatni. Öt másodperc alatt úgy eltüntethették volna egy ládában, hogy soha többé nem látja senki. De a legfelsőbb szinten úgy döntöttek, inkább kövessék, és tudják meg, hová megy. Különleges esemény volt ugyanis, hogy a Skorpia feje Angliába jön. Az meg egyenesen hihetetlen, hogy egyes-egyedül utazik egy találkozóra. Zeljan Kurstnak sejtelme sem volt róla, hogy körülvették. Mint ahogy arról sem, hogy repülési tervét egyik embere szivárogtatta ki, aki ezért másik személyazonosságot és egy új életet kapott Panamában. Ennek dacára nyugtalan volt. Minden azt súgta neki, hogy nem szabadna itt lennie. Amikor megkapta a meghívást, ami egy sor közvetítő kezén ment át, és a fél világot megkerülte, első indulatában majdnem visszautasította. Nem küldöncgyerek! Nem lehet csak úgy odainteni valahova, mint valami pincért! De aztán meggondolta magát. Ha a világ negyedik leggazdagabb embere kér fel valakit egy találkozóra, és egymillió eurót fizet csak azért, hogy elmenjen oda, akkor talán érdemes meghallgatni, mit akar. - A High Holbornon vagyunk. Négyes kocsi bevág... - Várj, várj! Lekanyarodik... A limuzin elhagyta a főutat, és befordult egy régimódi üzletekkel és kávézókkal teli szűk mellékutcába. A manőver meglepte az MI6 embereit, akik egy pillanatig teljes pánikban iparkodtak az üldözött nyomában maradni. Két autójuk keresztbe fordult a forgalomban - amivel valóságos dudakoncertet váltott ki -, majd meglódult a mellékutca felé. Épp akkor érték utol a limuzint, amikor megállt, és Zeljan Kurst kiszállt. -Négyes kocsi! Hol vagytok? - A hang egyszerre sürgetővé változott. - Hol a célszemély? Szünet. Majd: - Most megy be a British Museumba. Így is volt. Kurst belépett a kapun, és átvágott a nyílt területen, melynek túloldalán ott magasodott az oszlopsor, mely a világhírű épület egész frontján végighúzódott. Kurst ébenfekete sétabottal járt, amely kopogásával jelezte, merre halad. Az MI6-esek kipattantak az autóikból, de elkéstek. A kapun át még látták, hogy Kurst eltűnik az épületben. Gyorsan kellett cselekedniük, ha nem

10

akarták végleg elveszíteni. Több kijárat volt ugyanis. Nem tűnt valószínűnek, hogy a Skorpia-vezér csak azért utazott Angliába, hogy megnézzen egy kiállítást. Sokkal hihetőbb volt, hogy azzal a szándékkal ment be, hogy lerázza követőit. Bent van a múzeumban. Egyes, kettes és hármas kocsi, vegyétek körbe az épületet! Figyeljetek minden kijáratot! Azonnali erősítést kérünk! Valaki átvette az irányítást. De akárki volt is az, a hangja feszülten és bizonytalanul csengett. Délelőtt tizenegy óra volt, egy verőfényes februári napon. A múzeumban feltehetően nyüzsögtek a turisták és az iskolás csoportok. Fia akcióba akartak volna lépni, ha le akarták volna tartóztatni Zeljan Kurstot, hát itt szerették volna a legkevésbé megpróbálni. Valójában Zeljan Kurst még mindig nem tudta, hogy követik. Átsétált a belső udvar sugárzóan fehér térségén, amelyet széles ívű, csodálatos üvegtető fedett. Megkerülte az ajándékboltokat és az információs bódékat, majd elérkezett az első kiállítóterembe. Egy japán párt vett észre: a két apró és szinte teljesen egyforma ember egymást fényképezte a kanyargós lépcső előtt. Egy szakállas egyetemista képeslapokat nézegetett, egymás után kihúzgálta és olyan elmélyülten tanulmányozta őket, mintha valami titkos kódot keresne. Kopp-kopp-kopp. A sétapálca ritmikusan kopogott a kövezeten, ahogy Zeljan továbbhaladt. Határozottan tudta, hová tart, és hogy percre pontosan akkor fog megérkezni, amikorra megbeszélték. Zeljan Kurst nagydarab ember volt, súlyos, széles válla derékszöget zárt be természetellenesen vastag nyakával. Nem volt természetes a kopaszsága sem. Borotválta a fejét, melynek bőre alatt sötétszürke árnyék derengett. Sárbarna szeme nem sok észt sugárzott, széles ajka és apró, törött orra olyan volt, mint egy bokszolóé, vagy egy kétes hírű szórakozóhely kidobójáé. Sokan akadtak, akik alábecsülték, és Kurst bizonyos esetekben szükségét érezte, hogy helyreigazítsa ezt a tévedést. Ehhez általában a lekicsinylők megölése is hozzátartozott. Elsétált a csupasz, guggoló istennő szobra mellett. A műalkotás előtt egy Sherlock-sapkás idős hölgy ült egy kis sámlin, ecsetekkel és olajfestékkel, és azon igyekezett, hogy egy hatalmas vásznon örökítse meg a látványt - meglehetősen gyatra próbálkozás volt.

11

Szemben két kőállat, két különös formájú oroszlán látszott, oldalt pedig egy kétezer éves szentély, amelyet Délnyugat-Törökországból hoztak ide, és darabonként állítottak helyre. Kurst épphogy rájuk pillantott. Nem szerette a múzeumokat, bár a házát olyan ritkaságok díszítették, melyeket múzeumokból rabolt össze. És pont ez volt a lényeg! Miért penészedjen egy több százezer fontot érő tárgy egy sötét teremben, hogy tudatlan átlagemberek bámulják, akik alig konyítanak a művészethez, vagy épp semmi fogalmuk sincs a valódi értékéről? Birtokolnunk kell valamit ahhoz, hogy teljesen kiélvezhessük. És ha megvenni nem tudjuk, el kell rabolni. Az utolsó terembe két üvegajtó vezetett. Kurst elnézte, ahogy egy magas, jó kötésű fekete férfi tollal és notesszel a kezében bemegy, majd maga is belépett. A hatalmas helyiség olyan hosszan nyúlt el mindkét irányba, mint egy kifutópálya. Noha vagy százan járkáltak benne, még félig sem telt meg. Minden szürke volt: a falak, a padló, még a levegő is. De a fényszórók, melyek a mennyezetről, ötszörös embermagasságból világítottak le, kiemelték a teremben kiállított, lágy aranyszínben ragyogó kincseket. A márványtalapzatok a falak mentén sorakoztak a helyiség egyik végétől a másikig, rajtuk emberalakok, amelyek így egyetlen sort alkottak. Ókori görög férfiak és nők, egyesek ültek, mások álltak, megint mások beszélgettek vagy lovagoltak. Némelyek hangszereket, vászonterítőket, tányérokat és serlegeket cipeltek egy lakomára. Sokuk alakja nem volt teljes. A két és fél évezred elmosta az arcukat, letörte a kezüket vagy a lábukat. De a maradványokban volt valami lenyűgöző. Könnyen beléjük lehetett látni, hogy valódi emberek, akik hétköznapi életüket élték, mielőtt éber álomba dermedtek volna, mielőtt egy egész világ esett volna a kő fogságába. Zeljan Kurst alig méltatta őket pillantásra. A terem mindkét végén megemelték a padlót, ide néhány lépcsőfokon keresztül vagy mozgássérült-lifttel lehetett feljutni. A férfinak, akihez Kurst jött, az utóbbit kellett használnia. Kerekes székben ült, és most a terem jobb végében várakozott egyedül, a lábát pokróc takarta. Kurst odasétált hozzá. - Kurst úr? - A hang száraz volt, és rekedt. Olyan torokból tört elő, mely ráncos volt, akár egy gyíké.

12

Kurst bólintott. Óvatos ember volt, és ragaszkodott a maga alkotta szabályokhoz: sosem szólalt meg, ha nem volt feltétlenül szükséges. - Ariszton vagyok. Tudom, ki maga. - Köszönöm, hogy eljött. Janisz Ariszton Xenopolosz vagyona állítólag mintegy harmincötmilliárd dollárra, azaz majdnem huszonötmilliárd fontra rúgott. Egy hajózási cégbirodalommal szerezte, melyet athéni irodájából irányított. Időközben szert tett még egy szállodaláncra és egy légitársaságra is, melyet Ariston Airnek hívtak. Most pedig haldokolt. Kurst tudta, jóllehet, nem olvasta az erről szóló újságcikkeket. Világosan látszott a férfi beesett arcán, a kísértetiesen sápadt bőrén és a testtartásán: úgy ült, akár egy összegörnyedt egyiptomi múmia, mintha a teste magába akarna roskadni. De leginkább a szeméből lehetett kiolvasni. Kurst valaha a jugoszláv rendőrség feje volt, és mindig érdekesnek találta, ahogy a bűnözők néztek rá közvetlenül a kivégzésük előtt. Most pontosan ugyanezt látta. A görög elfogadta a halált. Minden reménye oda volt. -Jelentős kockázatot vállaltam azzal, hogy idejöttem - mondta Kurst nehézkes közép-európai akcentussal, ami mintha súlyossá tette volna a szavait. - Mit akar tőlem? -Azt hittem, magától is rájön. - Az Elgin-márványok. - Pontosan. Azért kérettem ide, hogy megértse. Ariszton karomszerű ujja kinyúlt, és megragadott egy fogantyút a székén. Az akkumulátorral működő szerkezet halk surrogással megfordult, így a férfi most a terem felé nézett. - Ez az egyik legnagyszerűbb műalkotás, amelyet a görög világban valaha létrehoztak - kezdte. - Nézze az alakokat, Kurst úr. Olyan gyönyörűek, hogy szinte nem is lehet szavakat találni rájuk. Valaha egy templomot ékesítettek Athén szívében: a Parthenont, melyet Athénének, a bölcsesség istennőjének szenteltek. A fríz, amit lát, a nyári ünnepet ábrázolja, melyet minden évben megtartottak az istennő tiszteletére... A karom megint megmozdult, és visszafordította az öregembert a szoborcsoport felé. Az első alak egy tengerből kiemelkedő ló volt, amelynek csak a feje látszott. Utána egy hanyatt fekvő

13

meztelen férfi következett. Majd három nő, de mindhármuk feje hiányzott. Az elrendezésükből látszott, hogy egykor mind a timpanonokban álltak, melyek a Parthenon oldalait díszítették. - A ló Héliosz napisten paripája - magyarázta Ariszton. - Mellette Dionüszosz látható, a bor istene. Balra tőle Démétér istennő és a lánya... - Ismerem az Elgin-márványokat - vágott a szavába Kurst. Mindegy mennyit fizetnek, nem azért jött, hogy előadást hallgasson. - Akkor azt is tudja, hogy úgy hurcolták el őket. Elrabolták őket! Kétszáz éve eljött Athénba egy brit arisztokrata, egy bizonyos Lord Elgin. Lehasogatta a templomról és Londonba szállíttatta őket. A hazám azóta sokszor visszakérte már a szobrokat. Még egy új múzeumot is építettünk nekik Athénban. Ezek a műalkotások jelentik Görögország dicsőségét, Kurst úr. Az örökségünk részei. Haza kell jönniük! Az öregember a pokróca ráncai közé túrt, és egy oxigénmaszkot húzott elő, majd az arcához nyomta. A sűrített levegő felsziszegett, a férfi pedig mohón beszívta. Aztán folytatta. - De a brit kormány elutasította a kérésünket. Ragaszkodik a rablott holmihoz. Nem is figyel a görög nép szavára. így hát elhatároztam, hogy ráveszem, hogy odafigyeljen, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit életemben teszek. Ezért léptem kapcsolatba önnel és a szervezetével. Azt akarom, hogy rabolják el a szobrokat, és juttassák vissza őket Görögországba. Odakint négy újabb autó fékezett le a British Museum előtt, és tizenöt újabb ügynök szállt ki. Azokkal együtt, akik a repülőtértől követték Kurstot, összesen huszonhárman voltak. Nagy biztonsággal sejtették, hogy az emberük még mindig az épületben van, de hetvenhat teremben, összesen fél négyzetkilométernyi területen szinte lehetetlen lett volna megtalálni. Ráadásul parancsot kaptak. - Semmilyen körülmények között ne közelítsenek hozzá nyilvános helyen! Ez az ember rendkívül veszélyes! Ha sarokba szorítva érzi magát, megjósolhatatlan, mit tesz. Akár vérfürdő is lehet belőle! Zeljan Kurst, aki még mindig semmit sem tudott a közelítő MI6-ről, a görög milliárdos szavait latolgatta.

14

Mit sem segít magán, ha elraboljuk az Elgin-márványokat - mondta. - A brit kormány egyszerűen visszaköveteli majd őket. Jobb ötlet volna fenyegetéssel fellépni. Esetleg zsarolással. Tegye, amit kell. Engem nem érdekel. Akár a lakosság felét is kiirthatja ebben a gyűlöletes országban, ha ettől megkapom, amit akarok... - Ariszton hangja köhögésbe fúlt. Fehér nyálgyöngyök jelentek meg a szája szegletében. Kurst megvárta, amíg az öreg összeszedi magát. Azután lassan bólintott. - Megoldható - mondta. - De idő kell hozzá. És drága lesz. Ariszton bólogatott. Ezt a művet hagyom örökül a görög népre. Fia beleegyezik, azonnal kifizetek ötmillió eurót, és további tizenötmilliót, ha sikerrel jár. - Az nem lesz elég - felelte Kurst. Ariszton sunyin lesett fel rá. -Volt idő, amikor kénytelen lettem volna egyetérteni ezzel. De a Skorpia már nem az, ami régen volt. Egy esztendőn belül kétszer is kudarcot vallott. A Láthatatlan Kard-hadművelet, na meg az a másik malőr Északnyugat-Ausztráliában. - Elmosolyodott, szürke foga kivillant. - A puszta tény, hogy most itt van, mutatja, mennyire meggyengült a szervezet. A Skorpia újjászerveződött - ellenkezett Kurst. - Új embereket toboroztunk. Bátran kijelenthetem, hogy erősebbek vagyunk, mint valaha. Módunkban áll megválogatni az ügyfeleinket, Xenopolosz úr, és nem alkudozunk. - Nevezze meg az árat. - Negyvenmillió. Arisztonnak a szeme is alig rebbent. - Rendben. - A felét előre. - Ahogy óhajtja. Kurst egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elment, botja ugyanazt a ritmust kopogta a padlón, mint korábban. Miközben a főbejárat felé tartott, már az előtte álló feladatra összpontosított. Bár sosem mondta volna ki, örült, hogy eljött. Nagyon áhítozott rá, hogy újra szembeszállhasson a brit kormánnyal. Mindkét

15

kudarcban, melyeket Ariszton említett, része volt az angol titkosszolgálatnak is. Még jó, hogy az öreg nem ismeri a teljes történetet. Vajon megkereste volna a Skorpiát, ha tudatában van a szinte hihetetlen igazságnak? Hogy mindkét fiaskó ugyanannak a tizennégy éves fiúnak tudható be? Végül is puszta balszerencse - rossz időzítés - volt, hogy Kurst éppen akkor lépett ki a teremből, amikor. Pont a nagy belső udvaron járt, amikor az egyik MI6-ügynök keresztezte az útját, és hirtelen szemtől szembe álltak egymással, mindössze néhány centiméternyi távolságban. Az ügynök - Parkernek hívták - még tapasztalatlan újonc volt. Nem tudta palástolni a döbbenetét, és Kurst abban a pillanatban ráeszmélt, hogy felismerték. Parkernek nem maradt választása. Parancsot kapott, de tudta, hogy ha engedelmeskedik, meghal. Zakója alá nyúlt, és előhúzta a pisztolyát, egy kilenc milliméteres Browningot, az SAS régi kedvencét. Ugyanakkor - a szükségesnél kissé hangosabban rákiáltott Kurstra. - Maradjon, ahol van! Ha megmozdul, lövök! Pontosan erre képezték ki. Ezzel egyrészt éreztette a hatalmát a célszeméllyel, másrészt tudatta a közelben lévő többi ügynökkel, hogy lelepleződött. A tágas, csendes múzeumi teremben csak úgy visszhangoztak a szavai. Néhány turista odafordult, hogy lássa, mi történt, és észrevette a fegyvert. Elvettettek a pánik első magvai, és rögtön növekedésnek is indultak. Kurst felemelte a kezét, mely még mindig az ébenszín sétapálcát markolta, és apró mozdulattal oldalt lépett. Parker követte a tekintetével, így nem látta, hogy Kurst válla fölött átsuhan valami. Csak akkor észlelte, amikor beleállt a torkába. A festegető öregasszony az ajtóig követte Kurstot. A smink alatt egyáltalán nem volt öreg, és bár az ecsetei egyik végén pamacs volt, a nyelük acélból készült, és borotvaélesre fenték. Parker térdre rogyott. Élete utolsó pillanatában még ráfeszült az ujja a ravaszra, és a pisztoly elsült, dörejét megsokszorozva verték vissza a kőfalak. Ekkor tört ki igazán a pánik. A turisták kiáltozva rohangáltak fel-alá, többen bevetették magukat az ajándékboltokba vagy az információs bódék mögé.

16

Egy csapat általános iskolás gyerek, aki az egyiptomi múmiákat jött megnézni, szorosan egymáshoz bújva a lépcső mögé lapult, Egy amerikai nő, aki ott állt mellettük, sikoltozni kezdett. A British Museum őrei - a legtöbbjük öreg volt, és valódi szakmájából már rég nyugalomba vonult - földbe gyökerezett lábbal álltak, mivel egyáltalán nem készültek fel ilyesmire. Kurst átlépett a holttesten, és komótosan folytatta útját a főkapu felé. Természetesen nem egyedül érkezett a múzeumba. A Skorpia még egymillió euróért sem kockáztatta volna vezetője életét, és az ügynökei mindenfelől körülvették. A minden irányból idesereglő MI6-esekre - akik nem tudták, mi történt, csak azt, hogy változtak a szabályok - váratlanul gépfegyvertűz zúdult. A képeslapokat vizslató szakállas egyetemista a hátizsákjából miniatűr géppisztolyt húzott elő, melynek kihajtható válltámasza volt, és golyókkal szórta meg az udvart. Az egyik MI6-es meglepetten dobta szét a karját, majd előrezuhant, és legurult a nyugati lépcsőn. Az amerikai nő még mindig sikoltozott. Az iskolások rémülten zokogtak. Az épület összes riasztója szólt. Mindenfelé emberek futkostak. A feleségét fotózgató japán férfi földhöz vágta a fényképezőgépét, amely halk szisszenéssel felrobbant, és sűrű, sötétzöld füsttel töltötte meg a levegőt. Kurst másodpercek alatt felszívódott. Az udvar valóságos csatatérré változott. Két MI6-es csúszkálva lefékezett, és próbált átlátni a füstön. Hangos csattanás hallatszott, majd még egy, mire mindketten összeestek. A japán nő lőtte lábon őket a gyöngyház markolatú Nambu pisztollyal, melyet táskájából szedett elő. Eközben Kurst, aki az arca elé zsebkendőt tartott, elérte a főbejáratot. Amikor bejött, nem sok biztonsági őr állt itt, mostanra meg egy sem maradt. Kurst a szeme sarkából látta, hogy egy MI6-ügynök megpróbál rárontani, de személyi testőre, a fekete férfi, aki az imént notesszel a kezében ballagott, leterítette a támadót. Az emberi nyak összetéveszthetetlen hangot ad, amikor eltörik, és Kurst tisztán hallotta a reccsenést. Az ügynök teste elernyedt. Kurst kilépett a friss levegőre. Emberek rohantak az oszlopok között, botladoztak le a lépcsőn, és vágtattak keresztül a múzeum előtti nyílt térségen. A rendőrség is úton volt, szirénáik hangja egyre erősödött, ahogy a város különböző részeiből összegyűltek. Kurst limuzinja a

17

kapunál várt. Csakhogy két, sötétszürke öltönyt és napszemüveget viselő férfi éppen felé vette az irányt. Kurst egy pillanatig eltűnődött azon, miért kell a titkos tevékenységet folytató embereknek ilyen egyértelműen jelezniük a kilétüket. Az ügynökök látták, hogy odabent a múzeumban kitört a káosz, és befelé igyekeztek. Talán nem számítottak rá, hogy Kurst ilyen hamar felbukkan. Kurst felemelte sétabotját. Üreges volt, a belsejében egyetlen, gáz segítségével kilőhető töltény bújt meg, az elektromos ravasz közvetlenül a fogantyú alatt lapult. A lövedéken különleges módosításokat hajtottak végre. Nem csupán megölte, akit eltalált. Valósággal kettészakította. Kurst tüzelt. Az egyik férfi a földre rogyott, és hánykolódó, véres kupaccá változott. A másik megdermedt, de csak egy pillanatra. Csakhogy ez is túl sok volt. Kurst - a korához képest meglepő fürgeséggel - lecsapott a bottal, mint valami karddal. A bot fémborítása az ügynök torkának vágódott, a férfi összeesett. Kurst a kocsihoz rohant. A hátsó ajtó már nyitva állt, Kurst pedig beugrott, és becsapta maga után. Lövések dörrentek. Az ablaküveg azonban golyóálló volt, a karosszéria páncélozott. A limuzin csikorgó gumikkal lőtt ki. Egy férfi állt az útjába, kommandós stílusban, két kézzel markolta a pisztolyát. A sofőr gázt adott. A férfit nagy puffanással kapta el a lökhárító, és félresöpörte az útból. Két órával később szőke parókás, napszemüveges férfi szállt fel a Párizsba induló Eurostar vonatra, kezében egy csokor virággal. Zeljan Kurst rühellte az álruhákat, de valamit jól megtanult hoszszú pályafutása során. Ha nem akarsz feltűnni, gyakran az a legjobb, ha minél feltűnőbb vagy. A paróka és a virág nevetségesen festett, de a rendőrség és az MI6, aki az egész várost tűvé tette érte, sosem azonosította volna ilyen szerelésben. Ahogy letelepedett az első osztályú, előre lefoglalt ülésre, és kortyolt egyet a pezsgőből, ami az utasoknak járt, a gondolatai rögtön a kapott feladat körül kezdtek forogni. A múzeumi lövöldözést szinte már el is felejtette. Most az volt a kérdés, ki a legmegfelelőbb arra, hogy az Elgin-márványok ügyét intézze? A Skorpia tizenkét tagot számlált - vele együtt -, s gondolatban sorra vette mindannyiukat.

18

Levi Kroll, a volt izraeli ügynök, aki egy ügyetlen pillanatában kilőtte a saját szemét? A japán Mikato, a rendőrből lett jakuza? Dr. Three? Vagy ez jó lehetőség volna az újoncnak? Amilyen agya van, még élvezné is ezt a bonyolult problémát, és a kellő könyörtelenség is megvan benne, hogy megoldja. Sípszó harsant, és a vonat nekilódult. Kurst elővette a - természetesen titkosított - mobiltelefonját, és felhívott egy számot. A vonat egyre gyorsult, ahogy elhagyta a St. Pancras pályaudvart. Igen, Razim tökéletes lesz! Egyedülálló tehetségét az új küldetés szolgálatába állíthatja. Kurst biztos volt benne, hogy a legmegfelelőbb embert választotta.

A fájdalom mértékegysége

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm, kedves Kurst úr! Azonnal gondolkozni kezdek a problémán! A férfi egy francia erőd mellvédjén állt, amelyet a tizennyolcadik század végén építettek, amikor Napóleon megtámadta Egyiptomot. Újabban több más épületet is hozzátoldottak, és további építkezés jelei látszottak körülötte: mindenütt állványok álltak, és volt itt egy nagy halom só is, melyet a közeli tóból nyertek ki, hogy homokkal keverjék össze, és téglát égessenek belőle. Volt valami nagyon különös a tökéletesen négyzet alakú építményben, amely egy szál magában állt a homokvilág közepén. Mintha egy hollywoodi film díszlete lett volna, vagy valamiféle csoda. A külső fal nem volt magas, viszont több méter vastag, körös-körül lőrések szabdalták, négy sarkán pedig zömök őrtornyok magasodtak. Ezeken keskeny, résszerű ablakok nyíltak, melyeken könnyű volt kinézni, belesni viszont lehetetlen. Az erődbe egyedül egy boltíves folyosón át lehetett bejutni, két kapuszárnyát acélpántokkal összefogott egész farönkök alkották. Kinyitásához több ember ereje szükségeltetett volna, ha nem lett volna elektromos vezérlésű. Az erőd belseje leginkább egy laktanyához hasonlított, a tucatnyi épületet egy központi kút körül helyezték el. A sivatagban természetesen a víz volt minden. Egy hadsereg hónapokig is kihúzhatta itt: éldegélhettek, alhattak, gyakorlatozhattak az alakulótéren, úgy, hogy alig tudtak a külvilágról. A házak közül kettő lakóépület volt - egy a tiszteknek, egy a közkatonáknak egy börtönblokk, a többi pedig különböző raktár, régi tábori pékség és kápolna. A régi istállót szórakozóhellyé alakították át, biliárdasztalokkal és mozivászonnal szerelték fel. A fegyvertárban továbbra is fegyve--

20

reket tartottak, csakhogy nagyon is másmilyeneket, mint amilyeneket Napóleon seregei használtak. Lángszórók, kézigránátok és kézi rakétavetők is akadtak közöttük. A férfinak ugyanis, aki az erődöt megvásárolta és újratervezte, biztonságos helyre volt szüksége. Ezért a napégette téglák, a poros udvar és a réges-régi lőrések alatt sokkalta kifinomultabb eszközök is rejtőztek. Mindent egy generátor látott el árammal, amely az egykori kovácsműhelyben kapott helyet. Az egyik torony fölé egy rádió- és három parabolaantenna emelkedett. Kamerák figyeltek minden mozgást. Éjjel radar és infravörös érzékelők pásztázták a környéket. Mindezeket az irányítóterembe, a valamikori tábori pékség épületébe kötötték be. Az épület lapos tetejéből kiemelkedett a sütőkemence kéménye. Az irányítóteremben a nap huszonnégy órájában szolgálatot teljesített valaki, és engedély nélkül senki sem léphetett be az erődbe, vagy hagyhatta el azt: a kapukat csak belülről lehetett kinyitni. Folyamatos rádiókapcsolatot tartottak a környéken cirkáló őrjáratokkal. Ezeket beduin ruhába - fejkendőbe, bő humuszba és saruba - öltözött helyiek alkották, akik kést viseltek az övükben. Na meg géppisztolyt a vállukon. A férfit Abdul-Aziz al-Razimnak hívták, de ő nem így nevezte magát. Mint nemzetközileg körözött terrorista és háborús bűnös, azzal járt a legjobban, ha egyáltalán nincs neve. Skorpiabeli barátainak egyszerűen csak Razim volt. Más barátai pedig igazság szerint nem is akadtak. Néha egy hónap is eltelt anélkül, hogy egy szót is szólt volna bárkihez. De Razim nem bánta. Sőt, így épp megfelelt neki. Razim nem egyiptomi volt. Negyvenöt évvel ezelőtt született az iraki Tikrit városában. Az apja egyetemi professzor volt, az édesanyja Cambridge-ben hallgatott arab irodalmat, és maga is ismert író és költő lett. Két gyermekük született: egy lány, Rima és Abdul-Aziz (a név arabul azt jelenti: „a hatalmasok szolgája”). A család együtt élt a város egyik legrégebbi házában, egy keskeny, fehér téglaépületben, melyhez virágokkal és növényekkel teli belső udvar tartozott, közepén kis szökőkút csobogott. Razim mindig is nehezen kezelhető gyerek volt. Az apja tréfásan azt mondogatta, hogy homokviharban született, és a homok egy része bekerült a vérébe. Csecsemőként sosem mosolygott

21

vagy gügyögött, csak nagy komoran feküdt a kiságyában, mintha azon tűnődne, hogy került oda, és hogyan tudna esetleg meglógni. Ahogy megtanult járni, elfutni is megpróbált. A háznál nem maradtak meg sokáig a dajkák. Hármukat Razim kegyetlenkedései űzték el. A negyedik az után távozott, hogy a kisfiú a combjába állított egy körömollót, mégpedig azért, mert a dada rászólt, hogy ne piszkálja a nővérét. De legalább az iskolában jól teljesített. Sőt, a tanárai úgy gondolták, zsenivel van dolguk. Minden tárgyból a legjobb volt, és tizenkét éves korára folyékonyan beszélt három nyelven. De nem túl meglepő módon - a többi gyerekkel nem jött ki igazán. Razimnak már akkoriban sem voltak barátai. Csendes, magának való fiú volt, aki már igen korán rájött, hogy valamiben különbözik a többiektől, de még nem tudta megfogalmazni, miben. Aztán végül kiokoskodta. Nem voltak érzelmei. Semmi sem ijesztette meg vagy dühítette fel. De nem is vidította fel semmi. Nem volt olyan étel, amit különösen szeretett. Mintha tudós lett volna, aki egy laboratóriumi üvegburán át szemléli a világot. Minden nap ugyanolyan volt a számára. Nem érzett semmit. Elhatározta, hogy kipróbálja, valóban így van-e. Kiskorában a szülei vettek neki egy kutyát, egy csenevész kis korcsot, amely azóta is a társa volt. Egy nap kivitte a házuk mögötti gyümölcsösbe, és megfojtotta, csak hogy megtudja, milyen érzés. Egyáltalán nem kavarta fel. Apja és anyja tanakodtak, mi történhetett a kutyával, és a karmolásokat is látták Razim kezén és karján, de elfogadták a fiú magyarázatát, hogy egy szögesdrót kerítés karcolta össze. Intelligens emberek voltak, de egyetlen szülő sem akarja a legrosszabbat gondolni a gyermekéről, és hát Razim olyan jó tanuló volt. Velük evett, és velük járt a mecsetbe imádkozni. A nővérét láthatóan nem kedvelte, de mindig udvariasan viselkedett vele. Mi többet kérhettek volna még? 1979-ben, amikor Szaddám Huszein hatalomra jutott, nagy változás állt be az irakiak életében. Az elnök egyik első tette az volt, hogy árulás vádjával letartóztatta saját pártjának hatvannyolc tagját. Közülük huszonkettőt agyonlőttek. A kivégzőosztagokat a másik negyvenhatból állították össze erőszakkal. Amikor Razim hírét vette ennek az apró kis kegyetlenkedésnek, rájött, hogy az ország olyan ember kezébe került, aki nagyon is közel áll a szívé--

22

hez. Azon kezdett tűnődni, hogyan találkozhatna vele. Vajon megtalálja a hozzá vezető utat a hatalom folyosóin? Úgy adódott, hogy meglehetősen gyorsan kínálkozott a lehetőség. Sok iraki látta, hogy Szaddám brutális, őrült és veszélyes ember, és még annak az évnek a nyárutóján, amikor a diktátor hatalomra került, Razim szülei gyűlést szerveztek a házukban: egybehívtak egyetemi tanárokat, írókat és néhány jó barátot, hogy megvitassák, hogyan szabadulhatnának meg a zsarnoktól. Honnan is tudhatták volna, hogy Razim az egész beszélgetést rögzíti a digitális hangfelvevővel, amelyet tőlük kapott a tizennegyedik születésnapjára? A fiú másnap iskola helyett a rendőrségre ment, és magával vitte a bizonyítékot is. A bosszú úgy csapott le, akár a sivatagi vihar. Razim szüleit letartóztatták, és tárgyalás nélkül lelőtték. Hogy az akkor tizenhét éves nővérével mi történt, Razim sosem tudta meg, de nem is nagyon érdekelte. Amikor utoljára látta, négy röhögő rendőr rángatta ki a házból a sikoltozó lányt, és bedobta egy furgon hátuljába. A gyűlés minden résztvevőjét letartóztatták. Egyiküket sem látták soha többé. Jutalmul a hűségéért a helyi rendőrfőnök meghívta - a most már árva - Razimot a börtön fölötti irodájába. A férfi az íróasztala mögött trónolt, felpakolta a pocakját az asztallapra, és a vele szemben ülő fiút vizsgálgatta. És nem tetszett neki, amit látott. Razim korához képest alacsony volt és vékony, inkább lányos, mint fiús alkatú. Csinos bubifrizurát viselt, és az iskolai egyenruhája volt rajta. De ami igazán zavarta a rendőrfőnököt, az a fiú teljesen kifejezéstelen arca volt. Mintha egy viaszbábu üvegszemű arca kit volna. Sem melegség, sem kíváncsiság nem tükröződött rajta. Egyáltalán semmi. De azért megpróbált udvariasan bánni vele. Nagy szolgálatot tettél a hazádnak - kezdte. - A szüleid és a halálaik árulók voltak. Helyesen cselekedtél. A fiú nem válaszolt. Mit szeretnél, mi legyen most veled? Úgy gondoltam, csatlakoznék a rendőrséghez-felelte Razim. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok embert kell megölniük. Szeretnék segíteni. A rendőrfőnöknek is voltak gyerekei, és ettől a fiútól, akinek a lába alig ért le a székről, kirázta a hideg.

23

- Fiatal vagy te még ahhoz - mondta. - Nem akarok visszamenni az iskolába. Unalmas. - Szerintem jobb lenne, ha elmennél Tikritből... A rendőrfőnök egy röpke pillanatra késztetést érzett, hogy előhúzza a pisztolyát, és agyonlője a fiút. Mintha skorpiót vagy mérges kígyót talált volna. Úgy kellett visszafognia a kezét, hogy ne kapjon a pisztolytáskájához. - Elintézzük, hogy örökbe fogadjanak - folytatta. - Valahol messze innen. - Kitüntetést nem kapok? - Majd megkapod. A maga idején. Razim végül egy gazdag családhoz került, az elnök távoli rokonaihoz, Bagdadba. A családtagok első látásra megundorodtak tőle, de jobbnak látták, ha nem kérdezősködnek, és ettől a perctől kezdve Razim pályája felfelé kezdett ívelni. Továbbra is kitűnő tanuló volt, és tizenhét évesen ő lett a legfiatalabb hallgató a teheráni egyetem műszaki karán, melynek épülete az Amir Abad diáknegyedben helyezkedett el. Ekkorra megváltoztak a jövőjéről alkotott elképzelései. Arra akarta használni a tudását, hogy fegyvertervező legyen. Köztudott volt, hogy Szaddám Huszein vegyi és biológiai fegyvereket fejlesztet. Razim viszont a kézifegyverek iránt érdeklődött. Az egyetemen már az első szemeszterben dicséretet kapott egy húszoldalas dolgozatáért a jugoszláv Zastava M70-esről, a gépfegyverről, amellyel - mint megtudta - a szüleit is lelőtték. Nagy álma volt, hogy egyszer feltalál egy új fegyvert, amelyet majd saját magáról nevez el. De nem így történt. Tizennyolcadik születésnapján levelet kapott, hivatalos kormányzati fejléccel ellátott papíron. Kiderült, hogy valaki odafent emlékezett még a kamasz fiúra, aki az egész családját elárulta. Razimnak haladéktalanul ott kellett hagynia az egyetemet. Meghívták (és az ilyen meghívást nem lehet csak úgy visszautasítani), hogy lépjen be a Mukhabarathoz. Már másnap jelentkeznie kellett az irodájukban. A Mukhabarat. Irak rettegett titkosszolgálata. Razim enyhe bizsergést érzett olvasás közben, amelyet akár örömnek is lehetett nevezni. Hallotta a szervezetről szóló rémtörténeteket, és tudta, hogy ez a neki való munka. Azonnal összecsomagolt, és másnap reggel hatkor távozott. Az egyetemen senki nem vette észre, hogy elment.

24

A következő húsz évben Razim felfedezte, micsoda elégtételt okoz, ha félnek tőle. Több is volt ez annál. Akivel csak találkozott, jól tudta, hogy hatalma van az élete és a halála fölött, és egy csettintésébe kerül, hogy mindörökre eltűnjön. Ha valakinek a házában rámutatott egy képre vagy egy értékes vázára, a tárgy az ajtóban várta, amikor távozott. Ugyanez igaz volt a házigazda feleségére és gyerekeire is. Razim előszeretettel hetvenkedett: annyi az ellensége, hogy akár minden nap a vérükben fürödhetne. Bagdadban az a pletyka járta, hogy így is szokott tenni. A hatalma egyre nőtt. Hamarosan valóságos palotában lakott, szolgák vették körül, akik elhallgattak, és félrefordították a tekintetüket, amikor belépett a szobába. Az évek során alig nőtt valamit. Magassága és alkata kisfiús maradt, bár a haja már igen korán őszülni kezdett, így egyszerre nézett ki nagyon öregnek és nagyon fiatalnak. Szemüveget viselt, amely kissé túl nagy volt az arcához, és az egyik embere egyszer viccből azt mondta, hogy olyan, mint valami keleti Harry Potter. Razimnak tetszett a tréfa. Szinte mosolygott is, miközben egymás után kilencszer beledöfte az illetőbe a papírvágó kését. Aztán 2003-ban jött az iraki háború, és vele az amerikai és brit erők inváziója. Mint sokan Szaddám belső köreiből, Razim is idejekorán felismerte a helyzetet, és kitervelte, hogyan menekülhetne meg. Bagdad bombázásának előestéjén az elnök egyik ifjabb féltestvérének nyolcüléses Beechjet 400-as repülőgépén szökött át a szomszédos Szaúd-Arábiába. Annyi értéket vitt magával, amennyit csak tudott: műkincseket, gyémántokat, aranyérméket és nemzetközi értékpapírokat. Egyszerűbb volt ezekkel gazdálkodni, mint készpénzzel. Rijádban telepedett le, és ott várta meg a háború végét, ami - mint előre sejtette - hamarosan bekövetkezett. Azt világosan látta, hogy Irakba nem térhet vissza, amíg az országot megszállva tartják a brit és amerikai csapatok, ezért a Mukhabaratban kiépített kapcsolatai révén megkereste az al-Kaida helyi toborzótisztjét, és egykettőre a saját terroristasejtje élén találta magát. Fizetni persze nem fizettek neki, de akkor már nem is tartott igényt rá. Gazdag ember volt. Nem érdekelte sem a vallás, sem a politika. Számára a terrorizmus olyan volt, mint valami kirakós játék. Adott egy nagykövetség és egy bomba. Hogyan helyezzük el egyi--

25

ket a másikban, hogy a lehető legemlékezetesebb legyen a végeredmény? Izgatták az ilyesfajta kihívások, és több mint tucatnyi európai és amerikai támadás megszervezésében volt benne a keze: az eseményeket a luxusvillájában felszerelt ötvenöt colos plazmaképernyőn kísérte figyelemmel. Életének sikeres szakasza akkor zárult le, amikor a parancsnoka azt javasolta, mutassa meg az iszlám iránti elkötelezettségét azzal, hogy öngyilkos bombamerényletet hajt végre. Razim kapott egy robbanóanyaggal telepakolt övét, és megmutatták neki, hogyan erősítse a hasára, majd robbantsa fel mobiltelefonja egyetlen gombjának megnyomásával. Úgy volt, hogy Pakisztánba csempészik, és kiteszik egy zsúfolt piactéren. Onnan már csak egy lépés a paradicsom. Razim néhány percig gondolkodott a terven, majd a kapott robbanószerrel a levegőbe röpítette a parancsnokát. Ezután újra odébb kellett állnia. A britek és az amerikaiak a nyomára akadtak. Szaddámot felakasztották, a fiait pedig lelőtték. Razim nem kételkedett benne, hogy rá is e két lehetőség egyike vár, ha elkapják hacsak nem az al-Kaida talál rá előbb. Már igazán bosszantotta, hogy ennyi ellensége van. Most kereshetett megint egy várost, ahol újrakezdheti az életét. Kairóra esett a választása. A kétszáztizenöt négyzetkilométeren összezsúfolódott nyolcmillió ember közt nem láthatja meg senki. Megfordult a fejében a plasztikai műtét gondolata is. NyugatZamalek, a Nílushoz közeli városrész sikátoraiban számos klinika volt, ahol semmit sem kérdeztek attól, aki eleget fizetett. De valójában így is nagyon kevesen tudták, hogy néz ki. Erre mindig nagyon ügyelt, és hagyományos arab kendővel, ghutrával burkolta be a fejét. Amikor nyugati öltözéket vett fel, mindig napszemüveget és baseballsapkát viselt, melyet mélyen a szemébe húzott. Úgy döntött, a műtétre nem lesz szükség. Visszavonultan élt, vigyázott, nehogy feltűnést keltsen. így várta, hogy felcsillanjon a következő lehetőség, és teljesen biztos volt benne, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Volt egy fényűző tetőlakása Kairóban és egy nyaralója Sharm el-Sheikh-ben a Vörös-tenger mellett. De legjobban azt az otthonát szerette, ahol most is tartózkodott, a rég elfeledett erődöt a sokmillió négyzetkilométernyi homoktenger közepén. Ide mene--

26

kült a tömeg elől. Itt érezte magát biztonságban. És tökéletes helyszín volt a kísérletek számára is, amelyeket mostanában végzett. Az erőd egyik oldaláról kötélhíd vezetett a másikra. Razim azért tetette fel, hogy ne kelljen mindig körbemennie. Most is ezt használta, két kézzel kapaszkodott, hogy megőrizze egyensúlyát az imbolygó alkotmányon. A sókupac a lába alatt tornyosult, és egy őr éppen ráborított egy újabb talicskányit. Razim ragaszkodott hozzá, hogy az új épület hagyományos berber módon, sóval kevert homokból épüljön. Lassan haladt, de így érezte helyesnek. Minden csendes volt. A sivatag nyugovóra tért. Átért a kötélhídon, és az udvarra vezető lépcsőhöz sétált a mellvéden. Lement. A lent álló őr tiszteletteljesen vigyázzba vágta magát, ahogy elhaladt mellette. Razim még mindig nem tudta, hogyan bukkant rá a Skorpia. És ez aggasztotta. Ha ők megtalálták, akkor ez a világ valamelyik titkosszolgálatának is sikerülhet. De hamarosan megértette, hogy a Skorpiához fogható szervezet nem létezik még egy. Hiszen a rendőri és biztonsági szervek például nem fenyegetőznek gyilkossággal vagy erőszakkal, hogy megkapják a kívánt információt. A végén már örült is, hogy megkeresték. Pontosan azt a fajta munkát ajánlották, ami a legjobban érdekelte, és irdatlan pénzösszeget kínáltak érte. Az isten is egymásnak teremtette őket. Projektvezetőként ez a mostani volt az első megbízása. Lenyűgöző feladat: az Elgin-márványok visszajuttatása Görögországba. Ahogy Zeljan Kurst, Razim is elvetette a műkincsek elrablásának ötletét, bár biztos volt benne, hogy elég könnyen megoldaná. Mikor ellenőrizhették utoljára a British Museum biztonsági berendezéseit? A tető jó része üvegből készült, az alulfizetett és lusta biztonsági őröket pedig nem lett volna gond megvesztegetni vagy eltávolítani. De ez a terv akkor sem működött volna. Amint a szobrok újra a nyilvánosság elé kerülnek, azonnal vissza kellett volna szolgáltatni őket, mégpedig a brit kormány közreműködésével. így hát a meggyőzés maradt az egyetlen eszköz. De hogyan tudná a Skorpia rávenni őket olyasmire, amit mindeddig nem voltak hajlandóak megtenni? Razim cigarettát vett elő, és rágyújtott. Black Devilt szívott, amelyet Kínában gyártottak, és amelyet a nagy múltú holland Heupink & Bloemen cég forgalmazott. Olyan dobozban ren--

27

delte, amely nem figyelmeztette rá, hogy valószínűleg rákban fog meghalni. Razimot nem igazán érdekelte, mikor vagy hogyan hal meg. Azt viszont nem szerette, ha bármelyik kormány parancsolgat neki. Mélyet szívott, és hagyta, hogy a dohány édeskés, enyhén vaníliás aromája szétáradjon a nyelvén. Lába kis porfelhőket vert fel, ahogy átvágott az udvaron. Egy reflektor fénykévéje épp előtte söpört végig a földön. Még mindig a cigarettát szívta, amikor belépett egy kör alakú, kúpos tetejű, egytornyú épületbe, mely valamikor kápolna volt. Razim mindenféle szentek kifakult képeire bukkant a falakon, és üvegablakokat is felfedezett, az egész erődben ezek voltak az egyetlenek, amik üvegből készültek. Talán azért imádkoztak itt a francia katonák, hogy hazavezéreljék őket. Razim betörette az ablakokat, és lefesttette a freskókat. Nem érdekelték. Természetesen sosem hitt Istenben. A helyiség fényárban úszott, és bonyolult légkondicionáló rendszer gondoskodott róla, hogy kellemes legyen a hőmérséklet idebent. A falak hófehérek és különösen vastagok voltak, hogy ne engedjék be a meleget. Gépek álltak mindenütt: komputerek, televízió-képernyők, meg különböző méretű dobozok, melyeken tárcsák és kapcsolók sorakoztak. Az egész közepén egy férfi ült a vakító fényözönben, akit csuklójánál és bokájánál fogva egy bőr fogorvosi székhez kötöztek. Egy szál boxeralsó volt rajta. Ragasztószalaggal több tucatnyi vezetéket rögzítettek a testére: a fejéhez, a melléhez és a hasához. Egy komikus egybeesésnek köszönhetően ő is francia volt. Harminc év körül járhatott, és próbált úgy nézni, mint aki nem fél. Kevés sikerrel. Razim tudta a nevét. Luc Fontaine-nek hívták, és a DGSE, a francia külföldi hírszerzés embere volt. Más szavakkal titkosügynök vagy kém. Razim tisztában volt vele, hogy külföldi ügynökök szaglásznak utána, így aztán különös figyelmet szentelt nekik. Ez itt közelebb jutott, mint a többi. A város központi piacterén - a szúkon - kapták rajta, hogy kérdezősködik, elkábították és idehozták. Még mindig turistának próbálta kiadni magát, de már nem olyan nagy meggyőződéssel. Mostanra rájött, hogy olyan ember kezébe került, aki nem szokott hibázni. A fogorvosi szék mellett fehér lepellel letakart kerekes tálca állt. Razim előregurította, és felfedte a szép sorban pihenő, különböző alakú és méretű késeket, amelyek csak úgy csillogtak az éles fény--

28

ben. Voltak mellettük egyéb eszközök is: törlőkendők, ezüsttálkák, fecskendők, üvegcsék, bennük színtelen folyadék, amely valahogy mégsem tűnt víznek. Fontaine is látta mindezt. Igyekezett palástolni érzelmeit. De meztelen bőrén felállt a szőr. Razim odahúzott egy széket, és leült. Beleszívott a cigarettába, melynek vége felparázslott. - Mit akar? - kérdezte Fontaine franciául. A hangja rekedt volt. Razim nem válaszolt. - Úgysem mondok semmit! - A titkosügynök végképp felhagyott azzal, hogy turistának álcázza magát. Tudta, hogy úgy sincs már értelme. - Én pedig nem kérdezek semmit - felelte Razim. Tökéletesen beszélte a franciát. Ez volt az egyik nyelv, amelyet az iskolában megtanult. - Nincs olyan információ a birtokában, ami érdekelne. -Akkor miért vagyok itt? - A fiatal férfi izmai kidagadtak, ahogy a karját rángatta, de a kötelékek kitartottak. - Elmesélem. - Razim belehamuzott az egyik tálkába. - Sok minden voltam életemben - folytatta -, de eredetileg mérnöknek tanultam. Az a szakmám. Mindig is érdekelt a tudomány, a maga változatosságában. És maga örülhet, hogy itt van ma velem, Luc. Nem bánja, ha Lucnek szólítom? Amin most dolgozom, az nagy hasznára lesz a világnak, és a sors magát választotta ki, hogy segítsen nekem. - Az embereink tudják, hogy itt vagyok. - Senki sem tudja, hogy itt van. Még maga sem tudja, hol van. És kérem, ne szóljon közbe. Razim elnyomta a cigarettát, majd megnyalta az ajkát. - Néhány éve feltűnt, hogy a világon mindent megmérnek, és a mértékegységeket nagy emberekről nevezik el. A legismertebb példa a watt, a teljesítmény mértékegysége, amelyet James Watt, a modern gőzgép feltalálója után kereszteltek el. Joule és Newton egyaránt fizikusok voltak, akik az energia és az erő mértékegységének névadóiként váltak halhatatlanná. Minden nap megmérjük a levegő hőmérsékletét, amit Fahrenheit- vagy Celsius-fokban fejezünk ki. Az első egy német fizikusról, a második egy svéd csillagászról kapta a nevét. Mérjük a távolságot, a magasságot, a sebességet és a fényességet. Ha valamit venni akar, cipőtől kezdve

29

egy papírlapig, a mérete szerint kéri. Vannak mértékegységek, amelyekről sokan nem is hallottak. Maga például tudja, mi az az olf? A palma? Vagy a petaflop? De van itt egy nagyon furcsa dolog. Valaminek, amit életünk szinte minden napján megtapasztalunk, nincsen mértékegysége. Mégpedig a fájdalomnak. El tudja képzelni, mennyire hasznos volna, ha elmenne a fogorvoshoz, és ő megnyugtathatná? „Ne féljen, barátom, csak két és fél egységnyire fog fájni!” Vagy ha orvoshoz menne egy térdsérüléssel, és szépen el tudná magyarázni, hogy itt lent csak három és fél egységnyi a fájdalom, de itt a térd fölött hét és fél. Na persze, a fájdalmat meglehetősen nehéz megmérni. Attól függ, hogyan reagálnak az idegek, és milyen az inger, vagyis hogy kés, elektromosság, tűz vagy sav okozza-e a fájdalmat. De én ennek ellenére hiszem, hogy lehetséges felállítani egy objektív skálát. És azt is nagyon remélem, hogy a fájdalom mértékegységét egy napon rólam fogják elnevezni. Egy razim. És azt is képesek leszünk megmondani, pontosan hány razim eredményez biztos halált. Fontaine úgy meredt Razimra, mintha most látná először. - Maga őrült - suttogta. - Minden nagy feltaláló őrült egy bizonyos módon - helyeselt Razim. - Ezt mondták Galileiről és Einsteinről is. Számítottam rá, hogy maga is ezt fogja mondani. - Kérem... -Arra is számítottam, hogy könyörögni fog. De attól tartok, nem ér el vele semmit. Razim a tálca fölé hajolt, és elgondolkozott. Érdekes lesz megnézni, meddig marad életben a francia. Persze a pontosság kedvéért majd nőkön is kísérleteznie kell. És egy tinédzser is jól jönne, ha errefelé vetődne egy. Mindenki másképp reagál a fájdalomra, és az egész spektrumot tanulmányoznia kell. Meghozta a döntést, és kiválasztott egy eszközt. Pillanatokkal később a különféle mérőműszerek tűi kilendültek, ahogy az első sikolyok belehasítottak az éjszakába.

Az úszó iroda

A hajó a Quai de Grenelle-nél, a város nyugati részén kötött ki. De az emberek, akik ezen a napsütéses júniusi délutánon a fedélzetére léptek, határozottan nem turisták voltak. Max Grendelnek, a Skorpia legidősebb alapító tagjának a fejéből pattant ki az ötlet, hogy legyen egy úszó irodájuk Párizsban. Ivz volt az egyik utolsó döntése, mielőtt skorpiók szurkálták halálra egy velencei gondolában. A bateau mouche - szó szerint „légyhajó” - külsőre ugyanúgy festett, mint a folyón fel-le úszkáló sétahajók bármelyike. Hosszú volt, keskeny és lapos fenekű, alacsony teteje szinte teljes egészében üvegből készült, hogy a lehető legjobb kilátást biztosítsa az utasoknak. Belül azonban nagyon is különbözött a többiektől. A két-háromszáz turistának helyet adó üléssorok helyett egyetlen tárgyalóasztal és tizenkét szék állt benne. A kormányfülkétől, ahonnan a kapitány és az első liszt irányította a hajót, olyan fal választotta el, mely minden hangot elnyelt. A legénység többi tagja, négy huszonéves férfi, kint maradt a fedélzeten. Benézniük sem volt szabad a kabinba. Ugyanolyan mozdulatlanul álltak, mint a hidak korlátján a szobrok, szemük a folyó két partját fürkészte, s egyre olyasvalami után kutatott, ami ellenséges akcióra utalhat. Grendel ötlete korántsem volt olyan hóbortos, mint amilyennek tűnhet. Nem úgy, mint egy épületet, a hajót nem lehetett bepoloskázni, már csak azért sem, mert szünet nélkül őrizték, és minden gyűlés előtt alaposan átkutatták. Abban is különbözött egy épülettől, hogy mozgott, így aki hallgatózni akart, annak ugyanolyan sebességgel kellett mozognia. Márpedig a hajót a Brit Királyi Haditengerészet Folyami Őrségétől lopott Ruston 12 RK dízelmotorral szerelték fel, amitől ugyancsak gyors lett. Végezetül pedig: arra az esetre, ha mégiscsak rendőrségi támadás fenyegetett

31

volna, védelmi fegyverrendszerrel látták el, mely a híres holland Goalkeeper technológián alapult. A radart és az automata ágyút az előfedélzet hamis paneljei rejtették. Az ágyú másodpercenként hetven lövedéket lőtt ki akár ezerötszáz méterre. Ha a szükség úgy hozta volna, a Skorpia képes és hajlandó lett volna kirobbantani egy kisebbfajta háborút Párizs szívében. A hajó neve, Le Débiteur körülbelül úgy fordítható: „aki az adóssága megfizetése nélkül távozik”. Ritkább kifejezéssel élve: „svihák”. Grendel azzal érvelt, hogy nagyon megnyugtató munkamegbeszélések közben Európa talán legszebb épületei előtt elhajózni, főleg, ha a munka olyan veszélyes, amilyen az övék. Szabotázs. Korrupció. Puccs. Intervenció. És atrocitás. Ezen tevékenységek nevének kezdőbetűiből állt össze a Skorpia neve. Itt Párizsban alakította meg egy csapat titkosügynök, akik látták, hogy szolgálataikra már nem lesz igény a hidegháború befejeztével, ezért úgy határoztak, a saját szakállukra kezdenek dolgozni. Bölcs döntés volt. A titkosügynököket általában nem fizetik valami jól. Az angol MI5 vezetője mindössze kétszázezer fontot keres egy esztendőben, ami csekélyke összeg egy bankár jövedelméhez képest. A Skorpia minden egyes tagja megtízszerezte az éves bevételét. Ráadásul adót sem fizettek utána. Most újra tizenketten voltak, és ezúttal valamennyien férfiak. Az eredeti szervezetnek tagja volt egy nő is, de lelőtték Londonban. Mostanáig összesen hat alapító tag halt meg - egyikük természetes halállal. Jelenleg Zeljan Kurst volt a testület vezetője, aki sötét öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben foglalt helyet az asztal egyik végén. Amint azt Londonban közölte is Arisztonnal, a Skorpia nemrég hat újoncot toborzott, és némelyikükre a titkosszolgálatok berkein kívül bukkant. Egyikük egy vörös hajú ír volt, aki Seamusnak hívta magát, és korábban az IRA-nak dolgozott. Egy ikerpárt is bevontak az olasz maffiából. És végül ott volt Razim. A Skorpia feltörekvőben volt. És azt akarták, hogy a világ pontosan megértse ezt. Vissza akarták szerezni a hatalmat, amelyet soha nem lett volna szabad elveszíteniük. A tizenkét tanácstag egyenként érkezett, egyesek autón, mások gyalog, sőt egyvalaki biciklin. Csak Giovanni és Eduardo Grimaldi, az ikrek jöttek együtt, de ők huszonöt éve egy percet sem

32

töltöttek külön. Pontosan három órakor a matrózok felhúzták a horgonyt. A kapitány gázt adott, a Le Débiteur kisiklott a folyó vizére, és megkezdte útját keletnek, az Eiffel-torony és a NotreDame felé. Zeljan Kurst várt, amíg elindultak, és csak az után szólalt meg. Senkit nem köszöntött név szerint. Felesleges szócséplés lett volna. Itallal sem kínált meg senkit, még egy pohár vízzel sem. Ezek az emberek nem bíztak egymásban, ezért úgyis visszautasították volna. Ha hagyott is nyomot Kurstban, hogy kis híján otthagyta a fogát Londonban, nem adta jelét. Tekintete kissé álmos volt. Szinte unatkozni látszott. -Jó napot kívánok, uraim - kezdte. Mint rendesen, az angol nyelv most is furcsán ocsmányul szólt a szájából, de már rég megállapodtak abban, hogy csakis angolul beszélnek. - Azért gyűltünk ma össze, hogy megbeszéljük a taktikát abban a hadműveletben, amelyet Könnyűlovasnak neveztünk el, és amely negyvenmillió euróval tesz gazdagabbá minket, ha sikeresen végrehajtjuk. Mint valamennyien tudják, az ügyet Mr. Razimnak adtam... Kurst oldalvást pillantott. A várakozásainak megfelelően látta, ahogy egy pillanatra harag villan fel az izraeli ügynök, Levi Kroll egyetlen szemében. Ez volt sorozatban a harmadik alkalom, hogy nem rá gondolt, amikor kijelölte egy projekt vezetőjét. Senki más nem figyelt rá. Mindenki az ősz hajú, kerek szemüveget viselő férfit nézte, aki nem véletlenül ült az asztalfőn. - Csak annyit tennék még hozzá, hogy a pénz első részlete már megérkezett a kajmán-szigeteki bankszámlánkra ügyfelünktől, Ariszton Xenopolosztól - folytatta Kurst. - A teljes összeget azon a napon kapjuk meg, amikor az úgynevezett Elgin-márványok görög földre kerülnek. - Hogy van Ariszton? - kérdezte Dr. Three. Nagyon alacsony ember volt, és az évek múlásával mintha még inkább összetöpörödött volna. Nemrég fejezte be kétezer oldalas enciklopédiáját, mely a kínzásról szólt. Az írás kimerítette, noha a kutatást nagyon élvezte. - Halálos beteg - válaszolta Kurst. - Az orvosai szerint már nem lenne szabad élnie. - És ha meghal, mielőtt befejezzük a munkát?

33

- A pénzt akkor is kifizetik. - Kurst lomhán pislogott, mintha le akarná zárni ezt a témát. - De ebben az esetben nem csak a pénzről van szó. Ez rendkívül fontos ügy. Kétszer is kudarcot vallottunk egy éven belül, és a hosszú történetünk során még nem esett meg ilyesmi. És ez kellemetlen pusmogásoknak adott teret, uraim. Egyes kormányok és hírszerző szolgálatok nem adnak több megbízást. A sugárzóanyag beszerzése Iránnak. A tel-avivi terrormerénylet. A szingapúri bankrendszer bedöntése. Csak három a legutóbbi esetek közül, amelyeket nekünk, kellett volna megkapnunk, de más szervezeteket bíztak meg velük. Meg kell győznünk ügyfeleinket arról, hogy ismét erőnk teljében vagyunk, és ez itt a nagy lehetőség! A munka, melyet itt ma elkezdünk, olyan visszhangot fog verni, ami az egész világot bejárja! Razim felé biccentett. - Kérem, adja elő tervét a tanácsnak. - Örömmel, Mr. Kurst. - Razim megnyalta a szája szélét. Ritkán használta az „öröm” szót. Nem igazán ismerte ezt az érzést. Mégis régóta várta ezt a pillanatot, és már-már izgalommal töltötte el, hogy ő tartja majd a gyeplőt, ő irányítja majd a Skorpia teljes vezérkarát. - Az Elgin-márványok - folytatta olyan halkan, hogy a motor zajától alig lehetett hallani. - A brit kormány újra és újra visszautasította, hogy visszaszolgáltassa őket. Miért? Mert önzők és arrogánsak. Én pedig azt kérdezgettem magamtól az elmúlt időszakban, vajon mi venné rá őket, hogy felülkerekedjenek az önzésükön és arroganciájukon. Mi bírhatja rá őket arra, hogy meggondolják magukat? És a válasz egyetlen szó. A félelem. Úgy kell intéznünk a dolgokat, hogy ne maradjon más választásuk. Olyan helyzetbe kell hoznunk őket, amelyben muszáj lesz átadniuk a szobrokat... mert az életük múlik rajta. Ugyanakkor mindezt roppant óvatosan kell végrehajtanunk. Példának okáért elrabolhatnánk egy atombombát, és fenyegetőzhetnénk azzal, hogy felrobbantjuk London közepén, ha nem teljesítik a kívánságunkat. Csakhogy ez nem volna könnyű, és talán be sem válna. Nem is biztos, hogy elhinnék. Azt gondolnák, blöffölünk. Márpedig nem feladatunk, hogy mártírokat csináljunk a britekből, bármily kellemes is a gondolat. Sokkal inkább megfelel a szándékainknak, ha mások gyűlölik meg őket. Tolvajok és agresszorok. Rászolgáltak minden civilizált ország megvetésére.

34

Razim levegőt vett. Mind a huszonegy szem felé fordult a teremben. A hajó időközben egy kanyarhoz érkezett, miközben .1 csillogó vízen ringott, és a jobb oldalán felbukkant az Eiffeltorony és a Mars-mező. Áthaladtak egy híd, a Pont d’Iéna alatt, és az üvegtetőre rövid ideig árnyék vetült. - Nem gondolom, hogy az erőszak vagy az erőszakkal való fenyegetés lenne a megoldás - folytatta Razim. - Szerintem inkább csapdát kellene állítanunk. Képzeljék el, ha olyan sötét és mellbevágó botrányt tudnánk kirobbantani, amely évtizedekre tönkreteszi a jó hírüket! Egy ország sem kereskedne velük. Az amerikaiak hátat fordítanának nekik. Az európai közösség már most is utálja őket, de ez volna az utolsó csepp a pohárban. Nem bízna meg bennük senki. Nagy-Britannia hirtelen aprócska, magányos szigetté zsugorodna. Képzeljék el mindezt, barátaim, és most tegyék fel maguknak a kérdést: mit meg nem tenne a brit kormány azért, hogy ezt elkerülje? Mit gondolnak, belemennének abba, hogy kiürítsenek egyetlen termet egy ostoba múzeumban London közepén? Nem küldenének boldogan vissza egy csomó régi szobrot a jogos tulajdonosának? Szerintem megtennék. Sőt, biztos vagyok benne. Razim egy cigarettára vágyott. Erezte a doboz nyomását a zakója zsebében - ma európai ruhát viselt -, de nem mert érte nyúlni. Nem mintha tilos lett volna a dohányzás, csak attól tartott, hogy esetleg a gyengeség jelének tekintik. - Már neki is fogtam a terv végrehajtásának, amellyel mindezt elérhetjük - mondta. - Olyan művelet lesz ez, amely eltévesztheletlenül magán viseli majd a Skorpia keze nyomát, és bizonyítja a szervezetünk hatalmát. És amit hallottam, abból úgy vélem, az asztalnál ülők mindegyikének személyes elégtételt is nyújt, ugyanis, uraim, a tervnek, amelyet kieszeltem, részét képezi egy bizonyos kamasz fiú... Tártott egy kis szünetet a hatás kedvéért. - A fiú neve pedig Alex Rider. Egy pillanatig tökéletes volt a csend. Mintha még a motor is leállt volna. Az utolsó két szó mintha megbénította volna a teremben tartózkodóknak legalább a felét. - Alex Rider? - A Kroll mellett ülő, Mikato nevű japán a szájához emelte a hüvelykujját, és ráharapott a körmére. A mozdulat--

tal felfedte a gyémántot, melyet az egyik metszőfogába ültettek. Mikato a Jakuza nevű bűnszervezet tagja volt, és minden ember nevét, akit megölt, a testére tetováltatta. Csak aztán sajnos elfogyott a hely. - Kétszer kerültünk szembe azzal a fiúval - mondta. - Megölni is megpróbáltuk, egy golyót küldtünk egyenesen a szívébe. A lövész, akit felbéreltünk, még sohasem hibázott... - Kérem, hallgasson végig - szakította félbe Razim. - Jó alaposan átgondoltam a dolgot. Egyszer csak döntésre jutott. A pokolba vele! Elővette a doboz Black Devilt, és egy tömör aranyból készült öngyújtóval rágyújtott. Az arca előtt füst gomolygott fel, melynek foszlányai szemüvegének kör alakú lencséiben tükröződtek. -Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Alex Rider kétszer is lepipálta a szervezetünket, ami egészen hihetetlen - mondta. - Ott van az a meglehetősen egyszerű ügy, amikor cunami generálásával próbálták meg letarolni az ausztrál partokat. Előtte pedig a néhai Mrs. Rothman hadművelete, a Láthatatlan Kard. A ciánmagos nanogolyókat használó titkos fegyver. Gyerekek ezreit akarták megmérgezni Nagy-Britanniában. - Teljesen fölösleges mindezt felhánytorgatnunk! - Egy francia férfi is ült az asztalnál, aki gondosan ápolt ősz szakállat viselt, ujja hosszú és kecses volt, mint egy zongoristáé. Ingerültsége jeleként öklével az asztal lapját döngölte. - De bizony szót kell ejtenünk róla, Monsieur Duval - ellenkezett Razim. - Hogyan érthetnénk meg egyetlen gyengeségünket, ha nem vizsgáljuk meg alaposan? - Legyintett egyet. - Ebben a gyerekben semmi különleges nincsen, csak éppen az, hogy gyerek. Ez az egyetlen oka annak, hogy az MI6 olyan nagy hasznát veszi. Na persze kapott némi kiképzést a nagybátyjától, aki maga is kém volt, mielőtt megölték. De komolyan gondolják, hogy az alapszintű karatetudás és néhány nyelv ismerete volt az ok, amiért legyőzte önöket? Ugyan már! Alex Rider azért diadalmaskodott, mert alábecsülték. Winston Yunak le kellett volna lőnie, amikor lehetősége adódott rá. Mrs. Rothman is megtehette volna. Talán azért tétováztak, mert olyan fiatal, és neki éppen ez az erőssége. A világ legkülönösebb kéme. Sem a Csontváz-szigeten, sem a cornwalli Sayle Műveknél nem figyelt rá eléggé senki. Ez volt a hiba...

36

- A mi hibánk... - kezdte Kroll. Egyre nyugtalanabbul hallgatta Razim szavait. Ő volt az egyetlen, aki hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei. Zeljan Kurst észrevette ezt. Éppen erre számított. - Hadd fejezzem be! - vágott az izraeli szavába Razim. - Meglehetősen sokat kutattam a fiú után. Szereztem egy példányt abból a riportból, amelyet tavaly készített vele egy újságíró, és ez megerősített abban, amit gondoltam. A fiút legalább hat, de lehet, hogy több alkalommal is bevetette az MI6 Különleges Operációs Részlege. Arra kérem önöket, uraim, gondolják át, mit is jelent ez. Ennél az asztalnál mindenki tudja, hogy a titkosügynökök, vagy ha úgy tetszik, kémek, valójában nem hősök. A munkájuk gyakran mocskos és elég kellemetlen. Gondolkodás nélkül megölik, akit meg kell ölniük. Nem ismernek megbánást és szégyent. Olyan titkokat tudnak, amilyeneket senki sem akar tudni. Vannak .1 kémeknek barátaik? Persze, hogy nincsenek. Épeszű ember nem akar közel kerülni hozzájuk. Nem lehet megbízni bennük. Mi történne tehát, ha kiderülne, hogy az MI6 egy tizenéves iskolásfiút alkalmaz? Nem elég idős ahhoz, hogy szavazzon. Ahhoz sem, hogy dohányozzon vagy megnősüljön. De ahhoz igen, hogy idegen országokba küldjék, belekeverjék a nemzetközi politikába, a terrorizmusba vagy a különféle gyilkosságokba! Milyen színben tüntetné ez fel egy ország kormányát vagy titkosszolgálatát? De menjünk egy lépéssel tovább! Mi történik, ha a fiút bevetésre küldik, ami rettenetesen félresikerül? És ezúttal ne valami hősies dologra gondoljanak. Nem egy olyan őrülttől próbálja megmenteni a világot, mint Darnian Cray. Nem a brit gyerekeket védi meg a számítógépükben elrejtett halálos vírustól. Nem. Ezúttal olyasvalamiben vesz részt, ami az egész világot megbotránkoztatja. Miközben Razim beszélt, az asztal körül ülők közül többen egyre figyelmesebben hallgatták, és bólogattak, ahogy fokozatosan megértették, hová akar kilyukadni. - Képzeljük el azt is, hogy a küldetés során a fiút megölik. Ez mosolyt és elismerő mormogást váltott ki a társaságból. - Nézzük, milyen helyzet állna elő hirtelen! Egy tizenéves fiút lelő a rendőrség valamelyik nagyváros utcáin. A zsebében iratokat találnak. Esetleg fegyver is van nála, és kinyomozható, hogy Lon--

37

donból származik. Mindezek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az MI6-nek dolgozott. Gondoljanak csak bele egy pillanatra, mit is eredményezne ez! - Eltussolnák - vélte Mikato. - Ilyesmit egy lap sem merne lehozni. - Nagyon valószínű. De nekünk minden bizonyítékunk meglenne. A Skorpia összegyűjtené az e-maileket, a lehallgatott telefonbeszélgetéseket, a fényképeket, a hangfelvételeket. Bomba lesz a kezünkben, amelyet bármikor felrobbanthatunk. És az eredmény? A brit kormány jó híre romba dőlne. Kénytelenek lennének feloszlatni a titkosszolgálatukat. A miniszterelnök lemondana. És az elkövetkező évtizedekben egyetlen civilizált ország sem lenne hajlandó semmilyen közösséget vállalni a britekkel. Senki sem válaszolt. A Le Débiteur mostanra elhagyta az Eiffeltornyot, és befordult a Quai d’Orsay utáni folyókanyarba. Ha valaki kinézett volna az ablakon, bal kéz felé a Tuileriák kertjét látta volna, majd a Louvre múzeumot. Megpillanthatta volna az andalgó párokat a bokrok és a szökőkutak között, melyeket olyan precízen rendeztek el, mintha nem is kertész, hanem egy matematikus tervezte volna a parkot. De senkit sem érdekelt a látvány. Mindannyian azt várták, mivel áll elő Razim. - Hadd tisztázzam ezt! - A férfi, aki megszólalt, szőke volt, és lezserül öltözött, farmert és kigombolt nyakú inget viselt. Brendan Chase-nek hívták, és az ASIS, az ausztrál titkosszolgálat pénztárosaként dolgozott, mígnem egy ivászatot követően repülőre szállt, hátizsákjában az ügynökség négyszázezer dollárjával. -Tehát arra akarja valahogyan rávenni az MI6-et, hogy bevetésre küldje Alex Ridert. Azt is el akarja intézni, hogy a bevetés ne legyen sikeres, és a fiú meghaljon. Eddig értem, sőt, ha önkéntest keres, szívesen eresztek bele golyót én magam. Ez után zsarolni akarja őket. Minden bizonyítékunk meglesz. Fényképek, hangfelvételek, minden. És nyilvánosságra hozzuk őket, hacsak rá nem bírják a kormányukat, hogy adja vissza az Elgin-márványokat Görögországnak. Erről van szó? - Tökéletesen pontosan fogalmazta meg, Mr. Chase. -Jó. De egyvalamit nem értek. Hogyan akarja véghezvinni? Honnan akar például fényképeket szerezni? Hamisít néhányat?

38

Nagyon jóknak kell lenniük, ha azt akarja, hogy átmenjenek az ellenőrzésen... Semmit sem szándékozom hamisítani. Akkor hogy akarja együttműködésre bírni a titkosszolgálatot? Razim leverte a hamut a cigarettájáról az asztalra. Körme sárga volt a nikotintól. - Hamisításról szó sem lehet - ismételte. - Ennél okosabbnak kell lennünk. De úgy hiszem, egész biztosan képesek leszünk úgy mozgatni a szálakat, hogy irányításunk alatt tartsuk a játszmát. Jelenleg, uraim, nálunk van az előny. A brit titkosszolgálat nem tud a szándékainkról. És az az igazság, hogy egyáltalán nem olyan intelligensek, mint hiszik magukról. Alan Blunt túl régóta van már a pozíciójában, akárcsak a helyettese, Mrs. Jones. Terjedelmes aktánk van mindkettőjükről, amelyet tüzetesen átböngésztem. Megfigyelhetők bizonyos viselkedési minták. Más szóval kiszámíthatóak lettek. Úgy vélem, igen egyszerű lesz manipulálni őket. Csapdát állítunk. Aztán egy kicsit noszogatjuk őket, hogy belesétáljanak. - Alex Rider már tizenöt éves lett - szólalt meg Mikato. Zsebkendőt vett elő, és legyezni kezdett az arca előtt. Undorodva nézte a cigarettát. - Úgy tudjuk, az MI6 már nem alkalmazza. Komolyan úgy gondolja, el tudja érni, hogy megint beszervezzék? - Természetesen. - Razim a fapadlóra ejtette a cigarettáját, és eltaposta. - Mindössze olyan körülményeket kell teremtenünk, amelyek e felé a döntés felé terelik őket. Úgy hallottam, a fiú kerek perec kijelentette, hogy többé nem dolgozik az MI6-nek - jegyezte meg Dr. Three. Alex Ridernek ebben a kérdésben valójában sosem volt választása. A legfurcsább, hogy sohasem akart kém lenni. Ez azt jelenti, hogy nekünk magunknak a közelébe sem kell mennünk. Ha a megfelelő csalit használjuk, az MI6 elvégzi helyettünk a munkát. Őket kell célba vennünk. - Milyen csalira gondol? - kérdezte a francia. Razim Zeljan Kurstra pillantott, mintha a hozzájárulását kérné. A kopasz fej aprót biccentett. Lépésről lépésre fogunk haladni - magyarázta Razim. - Az első dolgunk elcsalni Ridert Angliából, abba a városba, amelyet mi választunk. Bár nem lesz tudatában, egy elvarázsolt kastélyba

39

fog belépni, mint a vidámparkban. Minden egyes tettét irányítani fogjuk. Egyes ajtók bezárulnak előtte, míg mások feltárulnak. Mindenhonnan figyelni fogják. De, mint mondtam, az MI6-szel kell kezdenünk. Ők fogják a kelepcénkbe rángatni Alex Ridert. Térjünk rá tehát a csalira. Mondjuk, egy hullát találnak a Temzében. Egy bűnöző holtteste lesz, mégpedig egy nagyon fontos bűnözőé. Olyané, akit az MI6 már régóta keres. A zsebében egy levél vagy más irat lesz. Persze titkosírással. Az MI6 átadja a legjobb tudósainak, akik megfejtik az üzenetet. Ebből megtudják, hogy egy távoli országban olyasmi készülődik, amit sürgősen fel kell deríteniük. Világméretű jelentőséggel bíró dolog. Azonnal oda kell küldeniük egy ügynököt... - De az bármelyik ügynökük lehet! - szólt közbe Mikato. Miért választanák éppen a fiút? - Mert a küldetésnek része lesz valami olyan tevékenység, amelynek során egy gyerek észrevétlen maradhat. Ez az egész dolog kulcsa. Ezt is az aktákból bogarásztam ki. Amikor az MI6 először vetette be Ridert, azért tehette, mert hihető volt, hogy egy számítógépes magazin pályázatának győztese. Így szivároghatott be Herod Sayle cornwalli üzemébe. A következő alkalommal a franciaországi Point Blanc Akadémiára kellett bejutnia, amihez egy multimilliomos gyerekének adta ki magát. Majd két amerikai ügynököt kísért a Csontváz-szigetre. Ez alkalommal a fiukként szerepelt, és az ottléte közönséges, boldog családdá tette őket. Látják? Máris van egy minta. Ha tinédzserre van szükségük, Alex Ridert kell választaniuk. Nincs más lehetőségük. Újabb szünet következett. Az olasz ikrek gyorsan összenéztek, és máris tudták, hogy azonos döntésre jutottak. Mikato arca kisimult, a japán lassan bólintott. Az ausztrál csak mosolygott. - Lalek et hatahat sheli!* - A hallgatólagos megegyezést Levi Kroll héber káromkodása zúzta össze. A férfi felállt, hogy jelezze, mindenkihez szól az asztalnál. - Nem hiszek a fülemnek! - ordította. Az arca elszíneződött, és kidagadtak rajta az erek. - Ez őrület! Figyeljenek rám! Nem hiszem, hogy ez a gyerek jobb nálunk. Nem hiszem, hogy a puszta szerencsén kívül bármi oka volt annak, hogy fölénk kerekedett! De azt is hadd tegyem hozzá, hogy a szerencsé* Nyald ki a seggem! (héber)

40

nek a mi akcióinkban is hatalmas a szerepe. Hiába tervez meg az ember mindent tökéletesen, egy előre nem látható apróság tönkretehet mindent. Egy véletlen találkozás az utcán. Egy fegyver, ami csütörtököt mond. De akár a rossz idő is! Önök is tudják, hogy így igaz. Márpedig Alex Ridernek valami ördögi mázlija van. Hogyan magyarázzák másképp Júlia Rothman halálát, vagy ha már itt tartunk, Nile-ét, az alvezérét? Yu őrnagy zseni volt. Az egész i ávol-Kelet legsikeresebb kígyófej csoportját vezette. De amikor Alex Riderrel került szembe, meghalt, és a kígyófej széthullott. Tucatnyi más módja van annak, hogy rávegyük a briteket, adják vissza azokat az ócska szobrokat! Az atombomba ötlete például tetszik. Vagy elrabolhatjuk a királyi család egyik tagját, esetleg valamelyik herceget, és szépen darabonként küldhetjük vissza, amíg a kormány nem teljesíti a követeléseinket. De abba nem egyezem bele, hogy harmadszor is kikezdjünk azzal a kölyökkel! Kétszer elég volt. Egy harmadik megaláztatást nem kockáztathatunk! Kroll fújtatva leült. - Osztozik még valaki kollégánk aggodalmában? - kérdezte Zeljan Kurst. A Skorpia többi tíz tagja úgy méregette egymást, mint a pókerjátékosok, mielőtt felfednék lapjaikat, de szólni egyikük sem szólt. - A hallgatásukat tehát vegyem úgy, hogy valamennyien egyetértenek Mr. Razim tervével? De én nem! - csattant fel újra Kroll, meg sem várva a választ. És szabályaink szerint, ha nem egyhangú a döntés, akkor nem cselekszünk. Kurst átgondolta. - Tekinthetjük egyhangúnak - susogta aztán. - Hogyan? - nézett rá gyanakodva Kroll, szinte követelte a választ. Semmi sem változott. A kabinban mégis valahogy ridegebb lett a légkör. A motor hangja ott vibrált a levegőben. Zeljan Kurst néhány centivel feljebb vonta, majd leejtette széles vállát. Krollra ügyet sem vetve Razimhoz fordult. -Az volt az ötlete, hogy az angolok találják meg egy bűnöző holttestét a Temzében - mondta. - Nem volna meggyőzőbb, ha a Skorpia vezetőségének egyik tagja volna az?

41

- Kiváló ötlet - válaszolta Razim. -Azt már nem! - pattant fel újra Kroll, és szinte varázslatos módon egy pisztoly villant meg a kezében. Kilenc milliméteres katonai SP-21-es volt, a Taas, az izraeli hadiipari vállalat gyártmánya. Lehetetlenség, hogy valamilyen tokból rántotta volna elő. A zakója ujjában bújhatott meg egy rugós szerkezet, amely a kezébe lökte. Egyetlen szemében vad düh lángolt, ahogy Zeljan Kurstra fogta a fegyvert. - Sejtettem, hogy meg akar szabadulni tőlem - csikorgatta a fogát. - Nem vagyok meglepve. Több mint húsz évemet áldoztam erre a szervezetre, és tudom, miféle viszonzásra számíthatok. Ugyanolyanra, mint Max Grendel. A Skorpiából nem lehet nyugdíjba menni, igaz? - Kurtán felnevetett. - Talán maguk közül is átgondolhatnák néhányan, milyen jövő vár itt ránk. A pisztoly meg sem rezdült, de az izraeli szeme egy pillanatra megpihent az olasz ikreken. - Nem fog megölni, Zeljan. Ahogy látja, készültem erre a pillanatra. Azt hiszi, a Skorpia erősödik? Hát nem! Vége van! És én leszek az első, aki kilép. Senki sem moccant. Példátlan eset volt, hogy egy vezetőségi ülés közben fegyver kerül elő. De nem bizonytalanodott el senki. Kurst számíthatott erre. Biztos, hogy most is ura a helyzetnek. - Utasítsa a kapitányt, hogy az első lehetséges helyen kössön ki, és én leszállók - folytatta Kroll. - Nem kell értem aggódniuk. Semmi dolgom már magukkal. De ha bármelyikük utánam jön, tudok magukról olyanokat mondani, hogy mind börtönt kapjanak, valószínűleg többet, mint amit megérnek. Értette? Zeljan Kurst keze az asztal alatt volt. Kroll így nem láthatta, ahogy jobbjával megnyom egy gombot a széke oldalán. - Azt kérdeztem, hogy értette-e? - Tökéletesen értettem - válaszolta Kurst. Összetörő üveg halk csörrenése hallatszott. Egy lyuk jelent meg az ablakon, éppen Kroll feje mögött. Kroll kissé megrándult, de állva maradt. Döbbenet ült ki az arcára. Egy pillanatig csend volt. Aztán Kurst szólalt meg: - Önt most tarkón lőtték, éppen a nyaki görbület fölött magyarázta. - Attól tartok, a gerince kettészakadt, és ön gyakorlatilag már halott.

42

Óriási erőfeszítéssel, mintha tudná, hogy ez lesz élete utolsó mozdulata, Kroll kinyitotta a száját. A pisztolyt tartó keze mozdulatlan maradt. Most a párizsi pénzverde táján járhatunk - pillantott ki Kurst az ablakon. A folyóparton valóban a pompás épület boltívei és oszlopsorai látszottak. - Természetesen tudtam, hogy lesz önnél pi'iztoly, és gyanítottam, hogy elég ostoba ahhoz, hogy megpróbálja használni. Így hát puszta elővigyázatosságból felküldtem egy mesterlövészt a tetőre. Még hallja, amit mondok? Csak szeretnem, ha vigasztalná a tudat, hogy a halála nem lesz hiábavaló. Kroll lába most adta meg magát, és az izraeli visszarogyott a székébe, feje és válla az asztalra zuhant. A lyuk a tarkóján meglepően apró volt. A fagyasztóba kell tennünk, amíg el nem jön az ideje, hogy lelhasználjuk - rendelkezett Kurst. - A halál időpontját nem deríthetik ki. És bármit hagyunk is a zsebében, annak különösen találónak kell lennie. Cselekvésre akarjuk késztetni az MI6-et. Minél okosabbnak hiszik magukat, annál könnyebben sétálnak bele a csapdánkba. - Megint Razimra nézett. - Van még valami? - Igen. - Ahogy a többieken, Razimon sem látszott, hogy különösebben érdekelné a gyilkosság, amelyet az imént nézett végig. Mintha nem is történt volna semmi. - Képesek vagyunk manipulálni az MI6-et. Elintézhetjük, hogy Alex Ridert visszahozzák a szolgálatba. És ha már a kezünkben van, egyszerű lesz megölni, de - mosolyodott el - azt remélem, megengedik, hogy előtte el töltsék vele némi időt. El szeretnék végezni egy kísérletet. - Csak óvatosan - mondta Duval. - Hogyne. De van még valami, amit nem volt időm megemlíteni ez előtt a szerencsétlen közjáték előtt - pillantott a halottra, mely félig az asztalon hevert. - Azt már mondtam, hogy nem szabad bizonyítékot hamisítanunk, mégis kreatívnak kell lennünk. A megtévesztések korát éljük. Ez azzal jár, hogy nincs olyan irat vagy jelentés, amiben bárki megbízna. Az embereknek a saját szemükkel kell látniuk a dolgokat. Filmre kell vennünk Alex Ridert. Azt akarom, hogy életben is meg tudjuk mutatni a televízióban, mielőtt, hogy úgy mondjam, holtában is megmutatják. Azt akarom, hogy az egész világ lássa akció közben. - És hogy akaija ezt megvalósítani? - érdeklődött Dr. Three.

43

Razim újabb cigarettát vett elő. Senki sem szólt rá, hogy ne dohányozzon. Most nem. - Nos, valójában nagyon egyszerű a dolog - mondta lassan. - De egy igen különleges ember segítségére lesz szükségünk. Szerencsére sikerült megtalálnom, és már fel is vettem vele a kapcsolatot. Minden oka megvan rá, hogy rosszat akarjon Alex Ridernek. Egész pontosan szólva jobban gyűlöli, mint bármelyikünk. Még nem volt alkalmam beszélni vele a Könnyűlovas-hadműveletről, de biztosíthatom önöket, hogy a legnagyobb örömmel segít majd nekünk. Habár meglehetősen sokba kerül, hogy eljöjjön hozzánk, már ráállítottam erre egy csapatot. Nem lesz kidobott pénz. Ha minden jól megy, a hét végére velünk lesz. Akkor pedig kezdetét veheti a Könnyűlovas-hadművelet.

A hetes számú fogoly

A fiú, aki a kerti úton a villa bejárati ajtaja felé lépdelt, tizenöt éves volt, szőke haja a szemébe lógott. Keskeny, sápadt arca, határozott vonalú járomcsontja és karcsú nyaka volt. Farmert, fekete pólót és edzőcipőt viselt. Vékony, de sportos alkatán meglátszott az edzőteremben eltöltött idő. Sőt, karja és mellkasa szinte túlságosan fejlettnek tűnt a korához képest. Mozgásáról lerítt, hogy nem siet sehová. Zenét hallgatott az iPodján, melynek fehér zsinórja a farzsebéből tekergőzött elő. Meleg volt, a nap csak úgy tűzött a pázsitra, mely az út két oldalán terült el. Távolabb zöldségágyás nyújtózott, földjéből már kezdtek kikandikálni a hagymák és a répák, mögötte pedig régi téglafal emelkedett, amit rózsaszín futórózsa és golgotavirág borított. Maga a villa spanyol stílusban épült, halványsárga deszkákkal burkolták, a zsalui kékek voltak. Ahogy a fiú az ajtó közelébe ért, kivette füléből a fülhallgatót, és meghallotta a madárdalt meg az automata öntöző ritmikus fröcsögését. Megállt egy pillanatra. Csak lehunyja a szemét, és talán Anglia valamelyik csendes zugában találja magát, mondjuk, egy dorseti vagy kenti faluban. De ahogy végignézett a kerten, tekintete pengedrótkerítésbe ütközött. Két géppisztolyos őr sétált el mellette. Mindez újra arra emlékeztette - mintha szüksége lett volna rá, hogy emlékeztessék! -, hogy az otthonától távol, a világ egyik legkülönösebb börtönében van. Egyetlen más börtönhöz sem hasonlított. Neve nem volt. A térképeken nem szerepelt. Csak kevesen tudták, hogy egyáltalán létezik. A teljes személyzettel - az igazgatótól kezdve az őrökön át a takarítókig és a szakácsig - közölték, hogy ha csak egy hangot is elejtenek a munkájukról, maguk is egy cellában kötnek ki. A létesítmény több millió fontból épült, a fenntartása további

45

milliókba került, ennek ellenére - és ez volt a legkülönösebb jellegzetessége - mindössze hét rabot tartottak fogva benne. A maga módján mindegyikük olyan veszélyes volt, hogy minimális esély látszott rá, hogy szabadon bocsássák őket. Éppen ez volt a probléma. Az Egyesült Királyságban 1964 óta nem létezett halálbüntetés, csak éppen nem tudták, mihez kezdjenek a kormány legnagyobb ellenségeivel, az olyan emberekkel, akik arra esküdtek fel, hogy mindenáron elpusztítják. Persze léteztek különleges biztonsági fokozatú fegyházak, mint a kelet-londoni Belmarsh, vagy elmegyógyintézetek, mint a berkshire-i Broadmoor, de még ezek sem számítottak elég biztonságosnak olyanok számára, akiket teljes elszigeteltségben kellett tartani. Nem engedhették meg, hogy ezek az emberek esetleg kikotyogják, miért kerültek börtönbe. Megölni nem lehetett őket. Maradt tehát az, hogy bedugják őket valahová, ahol szépen feledésbe merülnek. Ezért épült hát ez a komplexum. Nem Nagy-Britannia fő szigetén. Az túl közel lett volna. Felmerült Észak-Írország mint helyszín. Voltak olyan börtönei - még abból a bizonyos zűrzavaros időszakból -, amelyeket át lehetett volna alakítani a célra. De végül a tengeren túlra, a Spanyolország déli csücskében meghúzódó Gibraltárra esett a választás. Több jó oka is volt ennek. Egyrészt ez még mindig brit felségterület volt. Viszont, mivel három oldalról tenger, a negyedikről pedig jól őrzött határ vette körbe, gyakorlatilag már önmagában is börtön volt. Na és nagyon nyugodt. A spanyoloktól eltekintve, akik időnként vissza-visszakövetelték, a legtöbb embernek az is gondot okozott volna, hogy megmutassa a térképen. És ami a legjobb: a Brit Fegyveres Erők és a Királyi Haditengerészet is állomásoztatott itt egységeket. Az egész hely tele volt katonai létesítményekkel. Kinek tűnt volna fel egy újabb? A börtön magasan fent volt a sziklán, ahonnan a Gibraltári-szorosra és a Földközi-tengerre nyílt volna kilátás, ha nincsenek ott a hat méter magas és egy méter vastag falak. Előttük elektromos pengedrótkerítések futottak, úgyhogy ha egy rab valamilyen módon hozzá is jutott volna egy létrához - például titokban eszkábált volna egyet magának a börtön műhelyében -, akkor sem tudta volna a falhoz vinni. A kerítés helyét alaposan megfontolták. Kívülről nem látszott és nem voltak őrtornyai, nem strázsáltak mellette feltűnő helyen őrjáratok. Röviden: semmi nem árul-

46

k o d o t t az épületegyüttes valódi rendeltetéséről. A közelben nem lakott senki, az arrafelé tévedő helyiek és turisták pedig azt hitték, valami tengeri kommunikációs központ működik itt, műholdas és internetkapcsolattal. A biztonsági berendezések nagy része láthatatlan volt. Majdnem száz zárt láncú kamera és mikrofon rejtőzött a börtönben, így a foglyokat állandóan figyelték attól a pillanattól kezdve, hogy felébredtek- sőt, alvás közben is. Mozgásérzékelők és hőkamerák szolgáltatták az adatokat napi huszonnégy órában, így az őrszemélyzet minden másodpercben tudta, ki hol tartózkodik. A tizenkét cella (ebből öt üres) tömör sziklára épült - és noha emiatt alagútásásról szó sem lehetett -, a padló alatt érzékelődrótok futottak keresztbe-kasul. A látogatás tilos volt. Levelet sem ki, sem be nem engedtek. Csak egy be- és kijárat létezett: egy fogadótérség, melynek mindkét végén elektromos kapu volt. Minden j.irműnek, mely behajtott a börtönbe, vagy elhagyta azt, egy megerősített üveglapra kellett állnia, hogy minden oldalról meg lehessen vizsgálni, mielőtt továbbengedik. Bármily meglepő is, a börtön nagyon kényelmes hely volt. Mintha a brit kormány el akarta volna hitetni a foglyokkal, hogy nem is olyan embertelen dolog ez. A falakon belül elszórtan álló alacsony épületek fából és téglából épültek. A lakótömb ablakaira szerelt rácsokat leszámítva az egész valami üdülőfalura emlékeztetett, amit csak erősítettek a virágágyak, az olaj- és ciprusfák meg a kanyargós utak mentén elhelyezett locsolók. Az igazgató villája már-már abszurd módon csinos volt. Az egykori kemény haditengerész spanyol feleségével élt itt. Mintha Disneylandből hozatta volna az otthonát. Minden rabnak saját zárkája volt, melyet ággyal, munkaasztallal, televízióval, valamint elkülönített zuhanyzóval és vécével láttak el. Az épületükhöz könyvtár jói felszerelt edzőterem, fa- és fémmegmunkáló műhely, valamint ebédlő tartozott. Ezen kívül volt még a börtönben egy lakó- és irodahelyiségekből álló épület az őrök számára, egy irányítóközpont és egy büntetőblokk. Ez utóbbi egy szűk folyosó volt, három föld alá épített cellával. A cellák falai minden hangot kizártak, és ablak sem nyílt rajtuk, de csak nagyon ritkán használták őket. Senkinek sem volt oka a bajkeverésre. És mivel úgysem lehetett megszökni, nem is próbálkozott senki.

47

Hét rab. Kettő közülük terrorista volt, nem a bombarobbantós fajtából, hanem olyanok, akik eldöntötték, hol kell robbantani. Egy Londonra mérendő atomcsapás tervezgetése közben fogták el, szép csendben elítélték, majd Gibraltárra szállították őket. Soha senki nem tudta meg, milyen közeljártak a sikerhez. Ketten titkosügynökök voltak, idegen hatalmaknak dolgozó kémek. Mélyen beásták magukat a titkosszolgálatba, mielőtt lelepleződtek volna, és veszedelmessé tette őket, hogy sokat tudtak. Az egyik rab - a legöregebb mind közül - azt állította, hogy fegyverellenőr volt Irakban, és nem követett el semmilyen bűnt. Senki sem hitt neki. A hatodik szabadúszó bérgyilkos. Igen kevés lapból állt az aktája. Sosem árulta el a nevét, a nemzetiségét, a korát vagy azt, hogy hány emberrel végzett. De a hetedik, az igazgató villájának ajtajában álló tizenöt éves fiú volt kétségkívül a legkülönösebb rab. Sőt, szinte egyedülálló: nem született, hanem alkották, arcot kapott, amely nem a sajátja volt, megtanították ölni - és nagyon-nagyon őrült volt. Julius Griefnek hívták, és egyike volt a tizenhat kiónnak, akiket egy franciaországi laboratóriumban hozott létre természetes apja, Dr. Hugó Grief. A klón egy emberi lény tökéletes másolata, melyet úgy alkotnak meg, hogy egy sejtjét beültetik egy petébe. Julius nem csak hogy sosem látta az igazi anyját, valójában nem is volt neki. Születéséig csakis kísérleti állatokat klónoztak. A leghíresebb Dolly, a birka volt. Dr. Hugó Grief azt a technológiát használta, melyet a johannesburgi egyetemen, majd később Dél-Afrika tudományos minisztereként fejlesztett ki, és ezzel létrehozta az első klónozott embereket: önmaga tizenhat másolatát. Valamennyien együtt nevelkedtek a Point Blanc Akadémián, egy kastélyban, a francia Alpokban, Grenoble közelében. Dr. Grief úgy akarta hatalmába keríteni a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb családjait, hogy elrabolja gyerekeiket, és a teremtményeivel helyettesíti őket. A fiúkon fájdalmas - és végleges - plasztikai műtétet végeztek, hogy pontosan olyanok legyenek, mint a célpontok. Egyikük sem panaszkodott. Ez volt az egész életük célja. Erre teremtették őket. Saját személyazonosságuk sosem volt. Még a nevüket is a küldetésnek megfelelően választották. Mindegyikük valamely nagy vezető nevét viselte. Julius például Julius

48

Caesarét, a római uralkodóét. A többiek olyan neveket kaptak, mint Napóleon, Dzsingisz, Mao, sőt (a tizenhatodik) Adolf. A dolgok úgy alakultak, hogy Julius lett az utolsó a fiúk közül, aki új személyazonosságot kapott. Őt szánták Alex Friendnek, a szupermarketekből és művészeti galériákból megtollasodott Sir David Friend fiának. Egy óriási házban lakott volna Lancashire-ben, Anglia északi részén. Eljárogatott volna lovagolni meg célba lőni arisztokrata barátaival. Milyen csodás lett volna! Aztán egy nap, miután meggyilkolja Sir Davidét és az egész családját, az övé lett volna minden. Juliuson tehát elvégezték a műtétet. Elkezdte tanulni az új szerepét: hogyan beszéljen, hogyan járjon Alex Frididként, hogyan legyen ő. És aztán, a legutolsó pillanatban, felfedezte a rettenetes igazságot. A fiú, akit éjjel-nappal figyelt, akit le akart utánozni, egyáltalán nem volt Alex Friend. Hihetetlen, de a brit titkosszolgálat kémje volt. Julius Grief rossz arcot kapott. Alex Rider arcát. És ezután csak rosszabb lett. Alex megszökött a Point Blanc-ból, de pusztán azért, hogy egy fegyveres csapattal térjen vissza. Az iskolát lerombolták, Dr. Griefet megölték. Julius megmenekült, és követte Alex nyomát a chelsea-i iskolájáig, de valahogy - bár az ő oldalán állt a meglepetés, és töltött fegyver volt a kezében - Alex mégiscsak legyűrte. Julius emlékezett a harcra a természettudományi tömb tetején. A tűzre. Ahogy belezuhant abba a pokolba. Még mindig érezte az égési sebeket, amelyek a nyakánál kezdődtek, és egész a combjáig cikáztak le a testén. Két hónapot töltött kórházban, és a fájdalom örök életére vele maradt. Eszébe jutott minden alkalommal, amikor megpillantotta a tükörképét. Még mindig Alex arcát viselte. Ez megtébolyította. Amikor reggel fogat mosott, ott mosolygott rá a tükörből. Fia éjszaka elsétált egy ablak mellett, ellenségének kísértete suhant mellette. Záporok után Alex Rider nézett fel rá a pocsolyákból. Volt, amikor a tíz körmével szerette volna leszaggatni az arcát - és a börtönben töltött első időben meg is próbálta, mély sebeket szántott orcájára és homlokára. Ekkor döntötték el, hogy pszichiáter segítségére van szüksége. Most is éppen hozzá igyekezett. Julius Grief felemelte a kezét, és megnyomta az igazgató villájának kapucsengőjét. Természetesen várták, de ellenkezett volna

49

a szabályzattal, ha csöngetés nélkül lép be. A csengő a villában és az irányítóközpontban is megszólalt. Egy kamera már rá is állt a fiúra, és az egyik őr ellenőrizte, itt kell-e lennie. Igen. Tizenegy órára volt időpontja. Időben érkezett. Nyílt az ajtó, és alacsony, őszülő hajú asszony nézett ki rajta. Mint mindig, most is sötét ruhát viselt, nyakig gombolt fehér blúzzal, ékszert csak alig. Elmehetett volna egy eldugott angol falusi iskola igazgatónőjének. Negyvenes évei közepén járt, az arca beesett volt, az orra enyhén pisze. Rosemary Flintnek hívták, és gyermekpszichiáter volt. Az elmúlt hat hónapban minden héten kétszer találkozott Juliusszal. Inkább az igazgató nappalijában beszélgettek, mint a könyvtárban vagy a fiú cellájában, mert a doktornő azt remélte, az otthonos környezet majd segít. -Jó napot, Julius - köszönt. A hangja az a bizonyos idegesítő, mindig kedves és bizalmat keltő hang volt. Valahogy tudni lehetett róla, hogy sosem jön ki a sodrából. -Jó napot, Dr. Flint - mondta Julius. - Hogy vagy ma? - Nagyon jól, köszönöm. - Gyere be. Ezt már ötvenszer játszották el majdnem szóról szóra pontosan ugyanígy, és Dr. Flint megjegyezte magának, hogy a fiú arckifejezése cseppet sem változott eközben. Hideg udvariassággal beszélt. A szeme üres volt. Ezt sosem mondta el Juliusnak, de a munkájához hozzátartozott, hogy eldöntse, van-e bármi esélye annak, hogy egy nap visszaereszthessék a fiút a társadalomba. Végül is nem pusztán az ő hibája, hogy olyan, amilyen. Ilyennek alkották. Voltak a titkosszolgálatnál olyanok, akik reménykedtek benne, hogy egyszer képes lesz normális életet élni. De Dr. Flint úgy látta, ez az idő még mindig nagyon messze van. Bevezette a fiút a nappaliba, és a nagy, kényelmes, virágos huzatú kanapéra mutatott. Julius minden alkalommal itt ült. Az igazgató felesége szerette a virágokat. A tapétát is virágok díszítették, az alacsony, sötét faasztalon pedig egy váza állt teli rózsákkal, melyeket a kertből hoztak. A vastag függönyök még akkor is kirekesztették a napfény nagy részét, ha széthúzták őket. Az egyik falon valamikor antik tükör lógott, de Julius összetörte a harmadik beszélgetés közepén. Az igazgató nem repesett az örömtől, de

50

Dr. Flint elérte, hogy ne szabjon ki büntetést. Úgy vélte, a fiú nem felelős a tetteiért. Úgy gondolt rá, legalábbis részben, mint áldozatra. Most egy festmény - Cádiz látképe - függött a tükör helyén. - Kérsz narancslét, Julius? - kérdezte Dr. Flint. Köszönöm, nem - felelte a fiú. A beszélgetések alatt sosem evett vagy ivott semmit. Dr. Flint már próbálkozott keksszel, csokoládéval, kólával, krémes süteménnyel, mindhiába. Pontosan tudta, mi játszódik le a fiúban. Ha bármit elfogad, azzal behódol. Az orvos felállíthatta a szabályokat, de Julius a saját játékát játszotta. A doktornő mégis azt remélte, hogy egy nap majd elvesz egy darab piskótát. És akkor ő tudni fogja, hogy megkezdődött a gyógyulási folyamat. - Nos, hogy telt a hét? - Nagyon jó volt, köszönöm. - Kivettél valamit a börtönkönyvtárból? - Most kezdtem bele a Csataló című könyvbe. Pompás, Julius. Próbálj meg annyit olvasni, amennyit csak tudsz. - Dr. Flint elmosolyodott. - Miről szól? -Valami hülye lovakról, amiket kinyírnak a csatában. - Nem tetszik? - Nem. Nem nagyon. Dr. Flint felsóhajtott. A fiú nem mondott igazat. A doktornő minden könyvről tudott, amit Julius kikölcsönzött és olvasott. Ő volt az egyetlen kamasz a börtönben, és nem sok mindennel tudta elfoglalni magát. Falta a könyveket. De a beszélgetéseik alkalmával ezt próbálta letagadni. - Gondolkoztál azon, amiről legutóbb beszéltünk? - Sok mindenről beszéltünk, Dr. Flint. - A dühkezelésről volt szó. - Nem vagyok dühös. - Szerintem az vagy. Julius nem felelt, de érezte, hogy valami fehér izzással ég a belsejében. Nem düh volt. Hogy írhatta le ilyen egyszerűen ez az ostoba nő? Olyan volt, mintha olvadt láva hömpölyögne odabent. Olyan volt, akár a sav. Lesütötte a szemét, tudta, hogy képtelen lesz elrejteni az érzelmeit. Dr. Flint kiszúrja, és feljegyzi a noteszébe. Mindent leírt, mintha akár csak egy kicsit is megértette volna. Még jó,

51

hogy azt nem látta, amit a fiú gondolt. Julius arról álmodott, hogy megöli Alex Ridert. Lassan. Fájdalmasan. Már egy éve meg kellett volna tennie, ott az iskola tetején. Olyan közeljárt hozzá. És talán kap rá még egy esélyt. Julius a cédulára gondolt, amelyet az elmúlt éjjel talált. Elrejtve várta a cellájában... Hihetetlen volt, lehetetlen! Annyiszor elolvasta, hogy minden szavát kívülről megtanulta, de aztán gyorsan ki is törölte az elméjéből. A nő még mindig vizsgálgatta. A fiú nem mert elárulni semmit. -Arra gondoltam, hogy ma próbálkozhatnánk szóasszociációkkal -javasolta Dr. Flint.- Ahogy gondolja, Dr. Flint. Ez volt a doktornő kedvenc játéka. Mondott egy szót, amire a fiúnak azonnal, gondolkodás nélkül rá kellett vágnia egy másikat. Azt a célt szolgálta, hogy kiderüljön, mi jár a fejében. I lelyes - nézett körül Dr. Flint. - Valami nagyon közönségessel fogom kezdeni. Tudod, mit kell tenned. Csend támadt. Aztán elkezdték. - Kutya. - Csont. - Konyha. -Kés. - Nyél. - Penge. - Fű. - Holttest. Dr. Flint leállt. Nem értem ezt az asszociációt - mondta. - Amikor azt mondtad, „penge”, azért mondtam, hogy „fű”, mert a kaszapenge jutott először az eszembe. Amikor meg maga azt mondta, „fű”, én arra gondoltam, hogy eltemettek valakit a gyep alá. - Kit akarsz eltemetni, Julius? Julius nem válaszolt. Mindketten tudták, kire gondol. Próbáljuk újra - mondta Dr. Flint. Karrierje során most először tűnődött el azon, van-e értelme folytatni. Hónapok óta dolgozott ezzel a gyerekkel, és még mindig nem haladt semmit. Megérintette az ajkát. - Száj. - Torok.

52

- Ivás. - Méreg. - Palack. - Üzenet. - Levél. -Ágy. Dr. Flint újra megállt. Ez egy kicsit jobban ment - mondta. - Gondolom, a palackba zárt üzenetre gondoltál. De miért mondtad, hogy „ágy”? Julius átkozta magát. Nem tudta kiverni a fejéből az üzenetet. A párnája alatt találta lefekvéskor. Nyilván napközben csempészte oda valaki. És most majdnem elkotyogta, mert gondolkodás nélkül sorolta a szavakat. -Kicsit megfájdult a fejem. Nem baj, ha ezt nem játsszuk tovább? - kérdezett vissza. -Ahogy akarod, Julius. Szeretnél pihenni egy kicsit? - Nem, Dr. Flint. Csak néhány perce tartott a beszélgetés. Még majdnem egy egész órájuk volt hátra. Julius azon merengett, kibírja-e anélkül, hogy rábődüljön pszichiáternőre, vagy netán megpróbálja kitörni a nyakát. Egyszer, a kezelés elején már rávetette magát, és miután lerángatták róla, egy hétre a büntetőblokkba került. Ennek most nem volt szabad megtörténnie. Az üzenet. A titkos barátok. Nem fognak rá sokáig várni. Össze kell szednie magát a megfelelő pillanatig. Na jó. Nem rajzolunk akkor valamit? Szeretném, ha lerajzolnál egy képzeletbeli helyet, aztán megmutatnád nekem, és elmagyaráznád, mit látok. Élt egy hely Julius képzeletében. Egy erdő, amelyben minden ágról Alex Rider lógott, amelyben minden törzsre Alex Rider volt fölszegezve. Nyakig elásva nézett ki a sárból, és vérbe fagyva hevert a füvön. Egy egész világnyi Alex Rider, akik mind más-más módon szenvedtek. - Rajzolhatok vurstlit? - kérdezte. - Hát persze, Julius. Ahogy a számára kikészített zsírkréták felé nyúlt, felrémlett előtte a pillanat, amikor felemelte a párnáját, és megtalálta alatta az összehajtogatott papírlapot. Azonnal tudta, hogy valami nem

53

mindennapi történik. Senki sem léphetett be hívatlanul a cellájába. A többi rabnak tilos volt, az őrök és a takarítók pedig nagyon ügyeltek rá, hogy mindig engedélyt kérjenek. Széthajtogatta a lapot, és elolvasta. A BARÁTAID VAGYUNK. SEGÍTÜNK MEGSZÖKNI. HOLNAP DÉLBEN MENJ BE A KÖNYVTÁRBA, AHOL TOVÁBBI UTASÍTÁSOKAT KAPSZ. A szöveget gondosan gépelték. Aláírás helyett csak egy ezüstszínű kis embléma volt a lap alján. Egy skorpió. Julius vagy tucatszor elolvasta az üzenetet, majd gombóccá gyűrte, és lenyelte egy pohár vízzel. Ezután lefeküdt, de aludni nem tudott. A BARÁTAID VAGYUNK. Kik ezek? Neki nincsenek barátai. Talán valamelyik fivére? Julius sosem tudta meg, mi történt velük, miután a Point Blanc-t bezárták, de úgy sejtette, hogy hozzá hasonlóan ők is foglyok. Vagy talán olyan emberek találtak rá, akik ismerték az apját. Lehet, hogy a jó öreg Dél-Afrikából... HOLNAP DÉLBEN... Az a holnap ma volt. És már tizenegy múlt tíz perccel. Mindössze ötven perce maradt. Julius Grief száműzte az agyából Alex Rider képét (amint késsel a mellében, kikandikáló csontokkal fekszik a füvön, majd a földbe ássák), és nekifogott egy körhinta megrajzolásának. Dr. Flint csak nézte, de persze nem tudta. Senki sem tudta. Hogy ez a nap a szökése napja.

Egy ponton túl

A könyvtár volt a börtön legmodernebb tömbje, és noha meglepően kicsi és zömök volt, bármelyik angol vidéki városban elment volna. Az alacsony, vörös téglás, üvegajtajú épület polcain úgy háromszáz könyv sorakozott: fele angol, fele spanyol nyelvű, mivel a könyvtárat az őrök és családtagjaik is használták. Legelöl egy pult állt, ahol a könyveket lehetett kikölcsönözni és visszaadni, majd az újság- és folyóiratrészleg következett (bár itt alaposan megválogatták, mi kerülhet ki), legvégül pedig maguk a könyvek a szokásos osztályozás szerint. Időnként újak érkeztek, főleg jótékonysági felajánlásokból. Amikor Julius Grief idekerült, az igazgató személyesen rendezett be egy ifjúsági részleget, az első könyveket - Roald Dahl összes műveit - a saját pénzén szerezte be. Julius elindult a könyvtár felé, amint véget ért a beszélgetése Dr. Flinttel. Átvágott a nyílt téren, ahol néhány másik rab élvezte a napfényt, miközben rozoga székeken ücsörögött a fák között. A két terrorista Scrabble-t játszott. Egyikük észrevette Juliust, és apró mozdulattal odabiccentett neki. Épp most rakta ki a „dzsihád” szót, melynek d-je egy háromszoros betűértékű mezőre került, így huszonegy pontot zsebelt be vele. A bérgyilkos is a közelben üldögélt, egy bulvármagazint lapozgatott, és időnként fekete filccel bekarikázta egy-egy híresség fejét. A rabok nem igazán lelkesedtek érte, hogy egy kamasz is köztük van. Sértette a méltóságukat. Juliusnak úgy kellett visszafognia magát, hogy ne siessen annyira. Tudta, hogy minden mozdulatát figyelik, és bármilyen gyanús jelet - ami kicsit is arra utalna, hogy netán tervez valamit - azonnal jelentenek. Még tétovázott is egy pillanatig, mielőtt befordult a könyvtárba, mintha nem volna tejesen biztos benne,

55

akar-e olvasni vagy sem. Úgy tett, mintha abban a percben döntötte volna el, hogy belép az üvegajtón. -Buenos días, Julius! - A könyvtáros spanyol volt, és a börtön könyvelési osztályán is dolgozott. Carlosnak hívták, pufók volt és jólelkű, ugyanazt az egyenruhát viselte, mint az őrök: olajzöld inget sötét nadrággal. - Jössz az esti beszélgetésre? - Már alig várom - felelte Julius. Időnként beszélgetéseket szerveztek a könyvtárban a rabok és az őrök számára. Két hete az egyik titkosügynök mesélt egy órán keresztül a hidegháborúról. Ma a szakács készült bemutatni édesanyja paellareceptjét. - Mit szeretnél? - kérdezett tovább Carlos. - Kivenni egy könyvet. Carlos a számítógépe képernyőjére pillantott. - De már három van a celládban. - Tudom. De kettőt már elolvastam, a harmadik meg nem tetszik... Julius a könyvespolcok felé indult, miközben a hátában érezte a könyvtáros tekintetét. Mit is keres pontosan? Az üzenetben az állt, hogy jöjjön ide, és itt további utasításokat kap. De Carloson kívül nem volt az épületben senki. Talán egy másik levelet rejtettek el valahol? És ha igen, hogy találja meg? Végül úgy döntött, az ifjúsági részleget nézi meg. Nyilván „ők” is úgy számítanak, hogy oda megy. Megállt a könyvespolc előtt. A Dahl-összes a polc egyik végétől a másikig ért. Julius egyik kötetet sem olvasta még, viszont egyszer az egyik terroristánál látta A fantasztikus Róka úr címűt. Amennyire fel tudta mérni, semmi sem változott, amióta legutóbb itt járt. Még a rések is ott tátongtak a könyvek helyén, amiket akkor kivett. És akkor meglátta. Egy új könyv hevert a polcon az oldalán. Vastag, elnyűtt, keménytáblás kötet volt, a címe: Gibraltár vadvilága, II. kötet: Madarak és ízeltlábúak. Nem is lett volna szabad itt lennie. A terem másik végében volt a helye, a természettudományi részlegen. De nem is ez keltette fel a figyelmét. Hanem a borító. Egy állat képe volt rajta, mely mintha egyenesen őt bámulta volna apró szemével. Ez nem lehetett véletlen. Egy skorpió volt az - ugyanaz a kép, amelyet az üzeneten is látott.

56

Körbenézett. Carlos a gépe billentyűzetén pötyögött. Úgy tűnt, egész meg is feledkezett a fiúról. De még mindig ott voltak a kamerák, melyeket a négy sarokba szereltek. Egyfolytában figyelték. Julius előadott egy kis színjátékot a kedvükért. Levett a polcról egy könyvet, aztán egy másikat - mintha csak keresgélné, mit olvasson -, végül fogta a vadvilágos kötetet, és egy asztalhoz vitte. Gondosan kiválasztotta, melyikhez. Ezt az asztalt ugyanis egy polc takarta a kamerák elől. Carlos ugyan odalátott, de Julius biztos volt benne, hogy a könyv kívül esik a látómezején. Óvatosan kinyitotta a kötetet. És elakadt a lélegzete. Hogy történhetett ez? Senki sem tudott a börtönről. Beszivárogni meg pláne nem tudott senki. És mégis itt volt előtte. A könyv lapjait kivágták, hogy elrejthessenek benne egy pisztolyt, egy félautomata Mauser C96-ost, melynek csövét levágták, hogy elférjen a rejtekhelyén. Julius végigsimított az ujjával a hideg fémen. Kilencéves korában tanították meg lőni, és tizenegy évesen ölt először. De már több mint egy esztendeje nem tartott fegyvert a kezében, és azt hitte, soha többé nem is fog. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy felemelje, megforduljon, és fejbe lője Carlost. De az őrültség lett volna. Ésszel kellett cselekednie, szépen megfontoltan.Talált a könyvben egy összehajtogatott cédulát is. Az üzenet sokkal hoszszabb és részletesebb volt, mint az előző napi. Julius figyelmesen elolvasta. Akárki segítette, komolyan vette a dolgát. Tudta, hogy nem szabad hibáznia. Amikor a fiú végzett, becsukta a könyvet, és felállt. Fél egy volt, épp a megfelelő idő. Pontosan tudta, mit kell tennie. Az alany nem mutat fejlődést, amióta megérkezett Gibraltárra. Világos, hogy Julius Grief patologikus gyűlöletet érez Alex Rider iránt, amely permanens, és mélyen gyökerezik. Ugyanakkor a plasztikai műtét külsőre azonossá tette gyűlölete tárgyával. Ebből nagy biztonsággal következtethetünk arra, hogy gyűlöletének egy része tudattalanul saját magára irányul. Nézetem szerint fennáll annak a veszélye, hogy ez a pszichés zavar átlendíti Griefet egy bizonyos ponton, és depresszióba, öngyilkosságba vagy idegösszeomlásba taszítja. Valójában az a meglepő, hogy ez nem következett be máris.

57

Dr. Flint mélyen lehangolt lelkiállapotban olvasta át, amit írt. Amióta csak elkezdte a szakmát, sérült gyerekekkel foglalkozott, de olyannal, mint Julius Grief még nem akadt dolga. Sajnálni akarta a fiút. Hiszen nem tehetett róla, hogy azzá lett, amivé lett. Születésétől kezdve irányították - sőt magát a születését is. Szörnyszülött volt, egyetlen céllal: hogy segítsen az apjának átvenni az uralmat a világ fölött. Dr. Flint olvasta Hugó Grief aktáját, és beleborzongott. Minden fiúba cseppenként táplálták bele a gyűlöletet és a tébolyt, és mind (kivéve azt a kettőt, aki meghalt) ehhez hasonló intézetekbe került egész életére. Pedig nem tehettek róla! Ugyanakkor - nem tagadhatta - minden próbálkozása dacára mély ellenszenvet érzett Julius iránt. Tudta, hogy ez nagyon amatőr hozzáállás, de az érzés már-már ösztönből fakadt. A fiú borzalmas ember volt. És Dr. Fiintet nem tudta lóvá tenni. Bár együttműködött-végigcsinálta a beszélgetéseket, a szóasszociációkat és a többi pszichológiai tesztet -, az orvos tudta, hogy csak játszik vele. Meg hogy valamit eltitkol. Ma délelőtt is világosan látta. A fiú próbált kifejezéstelen arca és kimért, üres válaszai mögé rejtőzni. De voltak pillanatok, amikor Dr. Flint megérzett valamit, amikor valami felvillant Julius szeme sarkában, mint a gyertyalángba téved molylepke. Valamit nem mondott el. Az orvos fontolóra vette, hogy esetleg szól az igazgatónak, de aztán elvetette az ötletet. Ő a fiú pszichiátere. Tiszteletben kell tartania a bizalmát. Visszatért a jegyzeteihez. Javaslom, hogy azonnali hatállyal kezdjük újra Julius gyógyszerezését. Bár nem szívesen teszek ilyet fiatalokkal, ebben az esetben úgy érzem...

Csengettek. Ez meglepő volt. Az igazgató két óra előtt sosem jött vissza, a felesége pedig ebédelni ment. Dr. Flint a folyosón felszerelt kis tévéképernyőhöz lépett, és a fekete-fehér képen látta, hogy Julius áll odakint, a kezében egy csokor virág, melyet nyilván a kertben szedett. Nagyon nem akart ajtót nyitni. A fiú nak nem is lett volna szabad itt lennie. Ellenkezett a szabályzattal. A doktornő emlékezett rá, hogy az egyik első beszélgetésükön Julius rátámadt. Vagy ott volt az az eset, amikor őrjöngeni kezdett, és összetörte a tükröt. El kell küldenie! Aztán meggondolta magát. Ezek hónapokkal ezelőtt történetek, és hátha Julius most tényleg jóvá akarja tenni a délelőtti visel-

58

kedését. Vagy el akarja mondani, mi jár a fejében. A virág is kedves ötlet volt tőle. Különben is, ebben a pillanatban kamerák tucatjai figyelik. Nincs semmi veszély. Ajtót nyitott. - Mi az, Julius? - kérdezte. - Kicsit nehéz elmagyarázni, Dr. Flint. - Be szeretnél jönni? - Nem. Őszintén szólva azt szeretném, ha maga jönne velem. - Mégis hova? - Elmegyünk innen. Együtt. Elejtette a csokrot, és valami más villant meg a kezében. Dr. Flint hitetlenkedve bámult. Julius Grief pisztolyt szegezett rá, ujja a ravaszon, a szeme üvegesen meredt előre. Olyan volt, mint egy rémálom. Ez nem lehetett igaz! Hogyan szerzett fegyvert? Volt az egészben valami iszonyatosan szükségszerű. Juliusnak sikerült megfékeznie izgalmát. Teljesen uralta a helyzetet. Dr. Flint tudta, hogy ha nem teszi pontosan azt, amit a fiú mond, gondolkodás nélkül lelövi. Julius lépett egyet előre, és a pisztoly hirtelen már a pszichiáternő torkánál volt, az arca pedig a fiú arca előtt. Dr. Flint érezte a gyerek őrületét, mintha arcul csapta volna vele. Julius ugyan olyan magas volt, mint az orvos, de jóval erősebb. És fegyvere volt. Első ízben, amióta ismerték egymást, a fiú arca olyan grimaszba rándult, ami már-már mosolyra emlékeztetett. Egyszeriben nem is tizenöt évesnek látszott, ahogy a plasztikai sebész munkáját dicsérő kellemes külső eltorzult. Lehetett akár ötven vagy százötven éves is. A gonosz kortalan. Dr. Flint rettegett. Tényleg hetente kétszer egyedül maradt ezzel a szörnyeteggel az elmúlt hat hónapban? Én most kisétálok innen - mondta Julius halkan, bár a hisztéria határán állt. - Bal jobb, bal, jobb. Maga pedig velem jön. - Sosem engednek ki a kapun. Julius a doktornő nyakához nyomta a pisztolyt, s felfelé fordította a torkolatát. Akkor kaparhatják le az agyát a kerítésről - mondta. - Szóval mehetünk, Dr. Flint? Szerintem mennünk kellene. Úgy bandukoltak, mintha egy szerelmespár járna furcsa táncot. A fiú szinte kitekerte Dr. Flint nyakát, az orvos mégis kétségbe-

59

esetten igyekezett előre nézni. Julius remekül érezte magát. A pisztoly tapintása erőt adott neki. Imádta, ahogy a kemény acél a nő húsába nyomódott. Hónapokig el kellett viselnie az ostoba kérdéseit meg a véget nem érő elmejátékait. De most végre ő parancsolt. Jóllehet, kamerák tartották szemmel őket, Julius Grief és Dr. Flint már majdnem elérte a fogadótérség belső kapuját, mire bárkinek leesett, hogy valami nincs rendjén. Először talán azt hitték, hogy ez valami gyakorlat, a terápia része, de végül valaki észrevette a pisztolyt, és megértette, mi történik. Azonnal működésbe lépett a régóta gyakorolt vészforgatókönyv. Szirénák vonítottak fel, hangjuk visszhangzott a félszigeten. Őrök rontottak ki az ajtó kon, kezükben lövésre kész fegyvereket szorongattak. Automatikus telefonüzenetben kértek erősítést a Devil’s Tower bázistól - a Királyi Gibraltári Ezred állomáshelye a repülőtér közelében helyezkedett el -, és mielőtt Julius elmondhatta volna a követeléseit, fél tucat Land Rover indult el felfelé a hosszú emelkedőn. Egy pillanatra minden megdermedt. Mintha a helyszín önmaga fényképévé változott volna. Julius még mindig magához szorította Dr. Fiintet, egyik kezét a vállán tartotta, a másikat, melyben a pisztoly volt, a nyakához nyomta. Puskák és automata fegyverek körös-körül. Minden irányból célba vették. A nap még mindig tűzött, fénye megcsillant a pengedróton. A börtönön kívül könynyed kacaj csendült fel, ahogy a félsziget híres majmainak egyike levetette magát egy faágról, és eltűnt az aljnövényzetben. Aztán előkerült a börtönigazgató. Zömök, izmos ember volt, ősz haját rövidre nyírva hordta, és katonai gyakorlót viselt. Az irányítóközpontban volt, amikor megszólalt a riasztás. Megállt a fogadótérségben, a belső kapu túloldalán. - Nyissák ki a kaput, vagy golyót kap! - Julius rettentően élvezte a helyzetet. Csak úgy forgott vele a világ. - Komolyan mondom, hogy megölöm! - Honnan szereztél pisztolyt? Ostoba kérdés volt. Juliusnak nem is volt kedve megválaszolni. - Öt másodperc... - kiáltott vissza. - Nem mész innen sehova! -Négy... Az igazgatónak döntenie kellett. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Grief használni fogja a fegyvert. Látta, hogy Rosemary

60

Flint halálra rémült. Az őrök a parancsára vártak, de nem utasíthatta őket, hogy lőjenek, ha nem akarta, hogy a doktornő is meghaljon. De honnan szerezhetett a fiú fegyvert? Igazi egyáltalán? Nem vállalhatta a kockázatát annak, hogy ez kiderüljön. Dr. Flint cí v i l volt. Az ő biztonsága elsődleges fontossággal bírt. - Három másodperc, igazgató úr! Most a fiúnál volt az előny. De csak addig, amíg ki nem ér a börtön kapuján. Már úton volt az erősítés, és Julius Grief nem gondolta át rendesen a tervét. Nem tud hová menni. Magasan a város és a kikötő fölött voltak, lefelé csak hajtűkanyarokkal teli szűk utacskák vezettek. Képtelenség úgy lemenni, hogy végig magához szorítja Dr. Fiintet, de ha le is ér valahogy, a félszigetet nem hagyhatja el. Senki sem engedte volna fel egy repülőre vagy egy hajóra. A spanyol határőrséget már értesítették. A körülmények az igazgatót segítették. Tudta, hogy amint Grief kint van, már nem lesz nehéz leszedni. - Nyissák ki a kaput! — ordította Julius. Az arca halálsápadt volt. Karja és pisztolyt markoló keze merev. Ha rá is lő valaki, még mindig sikerül végeznie Dr. Flinttel, mielőtt meghal. - Tegyék, amit mond! - kiáltotta az igazgató. Egy másodpercig semmi sem történt, mintha az őrök nem hittek volna a fülüknek. Aztán kattanás hallatszott, és a súlyos kapu oldalra gördült. Julius megragadta Dr. Flint gallérját, és vonszolni kezdte. A fegyvercsövek követték. A belső kapu bezárult, és csapdába estek: három oldalról kerítés vette körül őket, a negyedik irányban pedig őrbódé állt. Az igazgató elhátrált, mintha a lehető legmesszebb akarna kerülni a helyszíntől. Egy fiatal őr meredt rájuk az üvegablak mögül. Ilyesmi még sohasem történt a börtönben. -Julius! - hörögte Dr. Flint. Nehéz volt beszélnie, mert a pisztolycső erősen a torkához nyomódott. - Ne csináld ezt! Nem fog sikerülni! Nagyon szeretném meghúzni a ravaszt - válaszolta Julius. Sőt, imádnám. Úgyhogy én a maga helyében befognám a számat, Dr. Flint. Ne adjon okot. A második kapu is kinyílt, és Julius most először pillantotta meg mögötte az olajligeteket, a csipkézett sziklákat és a köztük növő füvet. A távolban megcsillant a Földközi-tenger kék szalagja.

61

- Indulás! Továbbrángatta Dr. Fiintet. Ez sorsdöntő pillanat volt. Tudta, hogy amint kiér a kapun, meg kell szabadulnia a doktornőtől. Csak lelassította volna. És azzal védtelenné válik, az őrök meg nem haboztak volna lőni. Julius minden bizalmát azokba az emberekbe helyezte, akik az utasításokat küldték, és akikről még mindig nem tudta, kicsodák. Ha becsapták, ha nem tartják be, amit írtak, akkor halál fia. De ez igazából nem nagyon izgatta. Jobb egy perc szabadság, mint egy egész élet a rácsok mögött. Julius és Dr. Flint kijutott a külső kapun, és ezzel maga mögött hagyta a börtönt. Julius Griefet annak idején egy elsötétített ablakú furgonban hozták, így még sosem látta a tájat. Keskeny út vezetett lefelé, mellette apró betonépületek álltak, amelyek mintha második világháborús bunkerek lettek volna. A poros talajt fenyőtűk borították. A levegőben fenyő- és eukaliptuszillat lengedezett. A fiú nem látott egy lelket sem, de a könyvben talált levél figyelmeztette, hogy csak öt perce lesz, mielőtt megérkeznek a Gibraltári Ezred Land Roverjei. Gyorsan kellett cselekednie. Meglendítette a karját, és fejbe ütötte Dr. Fiintet a Mauserrel. A doktornő felkiáltott, és térdre esett, az arcán vér folyt végig. Julius megperdült, és leadott három lövést a börtönkapura, melynek fémjéről lepattantak a lövedékek. Nem sérült meg senki, de ezzel elérte, hogy néhány másodpercig senki ne merjen előjönni, és annyi időt akart nyerni, amennyit csak lehetett. Rohanni kezdett lefelé a hegyről. A börtönben is edzésben tartotta magát, na, nem azért, mert úgy tervezte, hogy még megy valahova, hanem mert így nevelték. Apja, Hugo Grief ragaszkodott a napi hatórás testgyakorláshoz, amely három kilométeres futással kezdődött a hóban. Piarcművészeteket is tanultak. Tudták, hogyan kell ölni. És megtanította őket vezetni is. Az autó pontosan ott várta Juliust, ahol a levél írta: az út mellett, egy csoport datolyapálma mögé rejtve, amelyekkel tele volt egész Gibraltár. Kis terepjáró volt, egy Suzuki Jimny, olcsó, szögletes és csupa por. Volt rajta egy horpadás. A vezetőoldali tükör megrepedt. Elhagyatottnak tűnt, de az ajtót nem zárták be, és a kulcs is benne volt. Julius fürgén beugrott. Ebben a pillanatban

62

meghallotta, hogy egy autó, mely a börtön irányából jött, elszáguld mellette az úton. Szerencsére a sofőr nem látta meg. Valaki kiáltott. Gyalogos őrök érkeztek. Juliusnak nem sok ideje maradt, hamarosan rátalálnak. Becsapta az ajtót, és elfordította a slusszkulcsot. Az 1.3-as motor nagy zajjal kelt életre. Az őrök nyilván nem számítottak rá, hogy autóba száll, de ez biztosan megütötte a fülü ket, és most már tudták - ha eddig nem sejtették volna hogy szökésének minden részletét előre megtervezték, és külső segítséget kapott. Julius hátramenetbe tette a kocsit, majd kipörgő kerekekkel kilőtt az útra, miközben hatalmas porfelhőt vert fel. A Suzukit nem könnyű kormányozni, és elég nehezen veszi a kanyarokat. De még mindig jobb, mint gyalogolni. Lövés dörrent, és a golyó éppen az egyik hátsó kerék fölött vágódott a karosszériába. Az egyik őr kiszúrta. Julius egyesbe vál tott, és gázt adott. A Suzuki épp akkor indult meg előre, amikor az őr másodszor is tüzelt, de a lövedék ezúttal egy közeli fa ágát forgácsolta széjjel. Julius a volánra dőlt. Előtte az úton feltűnt egy másik őr. Ez meg hogy került ide ilyen gyorsan? Miközben az őr ráfogta a fegyverét, Julius padlóig nyomta a gázpedált. Egy pillanatig csak az őrt látta. Aztán az autó egy roppant puffanással elütötte, és a férfi elejtette a fegyvert, majd a levegőbe repült. Julius már tíz méterrel arrébb járt, amikor a férfi teste földet ért. A tükörben látta, hogy a börtön két dzsipje a nyomába eredt. Gyorsabbak voltak a Jimnynél, és pillanatról pillanatra jobban megközelítették. Ha nem lejtőnek lefelé halad, már utol is érték volna. Előtte az út élesen jobbra kanyarodott. Arra kapta a kormányt, és hirtelen egy száz méter magas, függőleges szakadék peremén találta magát. A mélyben óriási sziklák és a tenger. Érezte, ahogy a kerekek lecsúsznak az útról, homokot és kavicsokat fröcskölnek szanaszét. Keményen küszködött, hogy visszaszerezze az uralmat a kocsi felett. Mire bevette a kanyart, kissé lehagyta üldözőit - de majdnem megölte magát. A következő kanyar egyszerűbb volt. Ezúttal balra kellett fordulnia, így az autó a sziklafalhoz simult, nem a tenger felé lendült ki. Julius mégis elszámította magát, üveg- és műanyag szilánkok szálltak szerteszét, ahogy a bal oldali tükör összezúzódott egy

63

kiszögellésen. A dzsipek újra közelebb értek, és amikor a fiú előre nézett, megpillantotta a Gibraltári Ezred Land Rover-flottáját, amely szintén felé közeledett. Lefelé nem volt út. Visszafelé sem. Előtte a következő hajtűkanyar és a zuhanás a biztos halálba. Julius balra tekerte a kormányt. A közelebbi dzsip vezetője látta, hogy a Suzuki letér az útról, és átvág a bozóton egy lepusztult pajta felé. A fiú elvesztette az uralmat a kocsi fölött. Próbálta visszakormányozni az útra, de egyenesen a pajtába vágódott, és eltűnt a faszilánkok fergetegében. Néhány másodpercig láthatatlan volt, aztán kitört a hátsó falon, motorházteteje felgyűrődött, szélvédőjén pókhálót alkottak a repedések. Julius Grief csak egy pillanatra látszott, arca vicsorgó mosolyba torzult, szőke haja a szemébe lógott, keze szinte a volánhoz nőtt. Nem volt kiút. A laktanyából érkező járművek úgy helyezkedtek el a domboldalon, hogy teljesen elállják az utat. Egyik oldalt a sziklafal, másik oldalon a szakadék, sehol sem lehetett átjutni. Julius meg sem próbálta. Talán nem is látott, talán agyrázkódást kapott, amikor belehajtott a pajtába. Meg sem kísérelt elfordulni, nyílegyenesen átvágott a bozóton, vissza az útra, majd át azon. A börtönőrök halálra váltan torpantak meg, a Suzuki pedig átszakított egy szögesdrótkerítést az út túloldalán, és kirepült a semmibe. Elhagyta a meredek sziklafalat, és zuhanni kezdett a rettenetes mélységbe, bele a tengerbe. Félúton egy szirtnek ütkö zött. Irtózatos robbanás morajlott fel, a jármű lángba borult, szaltózott egyet, majd folytatta útját. Fejjel lefelé csapódott a vízbe. Egy pillanatra megpihent a felszínen, a lángok felágaskodtak, mintha a tengert is meg akarnák gyújtani. Aztán az autó elmerült. Néhány törött fémdarab pattogott még le a sziklákon. Nem maradt semmi más. A legközelebbi Land Rover lefékezett, és a vezető kiszállt. Egymás után odasiettek a többiek is, és a kiszakított kerítésen át lenéztek a szikla pereméről. Alattuk, kissé oldalt Gibraltár városa terült el, toronyházai a tengerre néztek. A Földközi-tenger ragyogó kék volt, milliónyi példányban tükrözte vissza a szikrázó napot. - Láttátok? - szólalt meg végre valaki. - Csórikám...

64

- De nem lehet, hogy direkt csinálta? Meg se próbált visszamenni az útra! - Az is lehet, hogy még él. - Á, kizárt! Ezt senki nem éli túl. Ha nem égett halálra már zuhanás közben, akkor megfullad. - Szerencsétlen kis srác. Csak tizenöt éves volt... Nyilvánvaló volt, hogy az eset után vizsgálatot tartanak. Főleg az a kérdés foglalkoztatott mindenkit, hogyan került a pisztoly a börtönbe. Biztosan megvesztegették az egyik őrt. De melyiket? És melyik szervezet állhat a szökési kísérlet mögött? És mindenekelőtt, hogy szereztek egyáltalán tudomást a börtön létezéséről? Már jött a mentő, hogy a Gibraltár városának közepén álló St. Bemard kórházba vigye Dr. Fiintet. Ő volt az utolsó, aki életben látta Julius Griefet, és talán emlékszik néhány részletre. Az igazgatónak Londonba kellett repülnie, hogy a legfelső szinten jelentse az esetet. Kemény dorgálásra számíthatott, és elkerülhetetlennek tetszett, hogy megerősítsék a börtön biztonsági rend szerét. Hét helyett már csak hat rabot őriztek. Julius Grief meghalt, és bár elrendelték, hogy békaemberek kutassanak utána, nem volt valószínű, hogy bármit találnak a kocsi roncsai között. Hát nem fog hiányozni. Kölyök volt még, de eszeveszett egy kölyök. A többi rab sem szerette. Talán jobb is így. És az igazat nem tudta senki. A kis csalás színhelye a régi pajta volt. Abban a pár másodpercben történt, amikor Julius Grief eltűnt a vizsla tekintetek elől. Ahogyan utasították rá, behajtott az épületbe az ajtón, amelyet direkt az ő kedvéért meggyengítettek. Odabent egész csapat - pontosan hat Skorpia-ügynök várta, és amint megállt, a túloldalon kirontott a pajtából egy másik, teljesen ugyanolyan Suzuki Jimny. Csakhogy ennek nem volt sofőrje. Rádió segítségével vezérelték, a kormányához egy Julius-bábut kötöztek, amelyet eltakartak a szélvédő pókhálószerű repedései. Nem kellett messzire mennie. Igazán nem volt nehéz átirányítani a járművet a nyílt terepen, hogy átszakítsa a kerítést, és lezuhanjon a szikláról az út túloldalán. És amíg az őrök a zuhanást és a robbanást bámulták, a Skorpia-csapat sietősen munkához látott. Az eredeti Suzukit letakar-

65

ták egy ponyvával, amelyet szalmával fedtek be. Juliust egy padlóba vájt, rejtett veremhez vezették. Épp annyi hely volt benne, hogy a fiú és az összes ügyök elféljen, ha szorosan egymáshoz lapulnak. Pillanatok alatt mind eltűntek odalent. Ha a börtön személyzetéből bárkinek eszébe jutott volna átvizsgálni a pajtát, csak kimustrált gépalkatrészeket, egy szalmakazlat és néhány penészrágta takarmányos zsákot talált volna. De nem jutott eszébe senkinek. Minden pontosan úgy történt, ahogy a Skorpia eltervezte. A világ úgy tudta, hogy Julius Grief halott. És arra sem figyelt fel senki, hogy aznap éjjel Gibraltár kikö tőjéből egy kis halászhajó futott ki, a fedélzetén egyetlen mosolygó utassal , majd délnek indult a telihold és a csillagos ég alatt.

Titkok és hazugságok

Az akta borítójára vörössel rápecsételték a „Szigorúan titkos” feliratot, de erre valójában nem volt szükség. Összesen három példány készült a jelentésből: egy Alan Bluntnak, aki az MI6 Különleges Operációs Részlegének vezetője volt, egy a helyettesének, Mrs. Jonesnak, egy pedig a tudományos főmunkatársnak. Nekik pedig, miután szinte kizárólag titkos dolgokkal foglalkoztak, fölösleges volt külön szólni erről. Blunt néha eltűnődött rajta, vajon hány tízezer akta fordult már meg polírozott íróasztalán ebben az épületben, mely magát Királyi és Általános Banknak nevezi, és a londoni Liverpool Streeten áll. Mindegyik elmondta a maga mocskos kis történetét. Volt, amelyik nem vezetett sehová, mások azonnali cselekvést követeltek. Haditervet kellett készíteni, és el kellett küldeni egy ügynököt a világ másik végére, hogy végrehajtsa. Hányan haltak meg ezek miatt a papírok miatt? De több már nem kerül az útjába. Alan Blunt hátradőlt, és körülnézett, miközben az esze egyre az imént olvasottakon járt. Tizenhét éve volt ez az irodája, csukott szemmel is pontosan le tudta volna írni, az utolsó iratkapocsig. Egyszerűen volt bútorozva, a semleges színű szőnyegen egy tölgyfa íróasztal és néhány szék állt. Újabban pár kép is lógott a falon: tájképek, amelyeket nem igazán volt érdemes alaposabban szemügyre venni. A polc tele volt szakkönyvekkel, amelyeket soha nem nyitottak ki. A szobák sokat elmondanak lakóikról. De Blunt gondoskodott róla, hogy ez a szoba a világon semmit ne áruljon el. És most már tudta, hogy nem marad itt sokáig. A miniszterelnök úgy döntött, ideje változtatni egy-két dolgon, így az egész részleget átszervezték. Blunt még nem tudta, ki veszi majd át a helyét, de gyanította, hogy Mrs. Jones. A helyettese persze egy szót sem szólt erről, de Blunt nem is várta tőle. Nagyon remélte, hogy a nőt elő -

67

léptetik. Egyenesen a Cambridge-i Egyetemről érkezett, hóna alatt egy kitüntetéssel megszerzett politológia diplomával. Érték életében tragédiák is - elvesztette a férjét és két gyermekét de talpra állt utánuk. Briliáns elmével bírt. Blunt arra gondolt, vajon a miniszterelnöknek is lesz-e annyi esze, hogy felismerje a nő tehetségét. Fontolgatta, hogy ír egy levelet a Downing Street 10-be, de aztán arra jutott, hogy mégsem. Tudnak ott dönteni maguktól is. De mit tartogat a jövő az ő számára? Az ötvenes évei elején járt, még messze a nyugdíjkorhatártól. Újévkor majd lovagi címet kap, a nevét a hírességek és a közszolgák nevével emlegetik egy napon. „A kormánynak és a belbiztonsági szerveknek tett szolgálataiért.” Vagy valami hasonló negédes szöveg. Esetleg felajánlják egy bank igazgatói székét. Ezúttal egy igaziét. Arra is gondolt, hogy könyvet ír, de nem lett volna sok értelme. Titoktartási fogadalmat tett, és ha a titkokat nem írja bele az életébe, semmi nem marad. Azon kapta magát, hogy az üres széket nézegeti, mely vele szemben állt. Nem volt az az érzelmes fajta, de nem tudta kiverni a fejéből azokat az embereket, akik azon a széken ültek egykor. Kiadta nekik a parancsot, ők pedig elmentek, hogy soha ne térjenek vissza. Danvers, Wilson, Rigby és Mortimer, vagy Singh, aki kiváló munkát végzett Afganisztánban, amíg le nem lepleződött. És John Rider. Blunt nem is álmodott volna róla, hogy ilyet fog mondani, de mindig is különösen kedvelte ezt az ügynököt, akit a Skorpia parancsára gyilkoltak meg, amikor épp Dél-Franciaországba indult volna fiatal feleségével. John Rider sokkalta hatéko nyabb ügynök volt, mint az öccse, Ian. És persze ott volt Alex Rider, aki sok mindenben mindkettőjükön túltett. Blunt halványan elmosolyodott. A kezdetektől fogva tudta, hogy van valami különleges ebben a tizennégy éves fiúban, és nem volt hajlandó azokra hallgatni, akik őrültségnek tartották, hogy egy iskolás gyereket akar bevonni a kémkedés világába. Alex volt a tökéletes fegyver, mert rá senki sem számított, és olyasvalamit ért el, ami nagyon kevés ügynöknek sikerül. Nyolcszor küld ték bevetésre, és életben maradt. Bizonyos értelemben viszont éppen Alex okozta Blunt vesztét. Amikor a miniszterelnök tudomására jutott, hogy az MI6 egy tizenéves, sőt tizenhat év alatti fiút alkalmaz, a kormányfő majd a falra mászott dühében. Ez minden létező szabállyal ellentétes volt.

68

Ha ez valaha kitudódik, a közvélemény elborzad, és a miniszterelnökön is számon kérik a dolgot, holott neki semmi köze nem volt a döntéshez. Bluntnak egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Alex miatt kérték fel lemondásra. Azt is világosan az értésére adták, hogy Alexet sem újra bevetni, sem helyettesíteni nem szabad. Hát így. Blunt bizonyos szempontból még örült is. Látott már elég hullazsákot. Nehéz lett volna ránézni egy gyerekméretűre. A jelentés... Tőle szokatlan módon Blunt elábrándozott. Most újra összeszedte magát. Negyvennyolc órája egy hullát fogtak ki a Temzéből, a Southwark Bridge-től keletre. Középkorú, öltönyös férfi holtteste volt, akit tarkón lőttek. Könnyen azonosították, mert csak fél szeme volt, és valaha az izraeli hadseregben szolgált, ahol még megvoltak az orvosi leletei. Levi Krollnak hívták, és a Skorpia aktív ügynökeként - sőt alapító tagjaként - ismerték. Amint fény derült erre az összefüggésre, beindult a riasztás, és az ügy már ment is a Különleges Operációs Részleghez. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a Skorpia egy ilyen magas rangú tagját meggyilkolják, az meg még inkább, hogy hagyják, hogy megtalálják a holttestét. Tömérdek kérdést vetett fel a dolog. Először is: mit keresett Kroll Londonban? Volt köze ahhoz, hogy Zeljan Kurst néhány hónappal korábban felbukkant a British Museum előtt? Sehol nem maradt nyoma annak, hogy Levi Kroll belépett volna az országba, bár ez nem volt túl meglepő, hisz legalább tucatnyi különböző személyazonossággal rendelkezett. És ki ölte meg? A jelentés szerint egy ,300-as Winchester Magnum lövedéket kapott a tarkójába, melyet valószínűleg egy belga FN Special rendőrségi mesterlövészpuskából lőttek ki, úgy öt méter távolságról. Vajon egy rivális szervezet üzent hadat a Skorpiának? Bluntnak szöget ütött a fejébe ez a lehetőség. A Skorpia hírneve ugyancsak csorbát szenvedett az elmúlt tizenkét hónapban. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy másik banda úgy határozott, elveszi a területét. A jelentés több nyomról is említést tett. Blunt ezeket zölddel aláhúzta, és a margón is megjelölte őket egy-egy csillaggal. Az MI6 nyomozói azt feltételezték, hogy Kroll Egyiptomban tartózkodott, mielőtt holtan került elő Londonban. Az inget, amelyet halálakor viselt, a Nílusra néző Arkadia bevásárlóközpontban

69

vásárolták. A Dalydress, egy drága egyiptomi cég legújabb tavaszi kollekciójához tartozott, tehát Kroll feltehetőleg nemrég vette. Persze lehetett ajándék is, de ez nem volt túl valószínű. Átnézték a londoni repterek biztonsági kameráinak több száz órányi felvételét, az Egyiptomból érkező járatokra összpontosítottak, és a kitartás végül meghozta gyümölcsét. A British Midland egyik kairói járatával tényleg érkezett egy szakállas, szemkötőt viselő férfi, egy nappal azelőtt, hogy Krollt kihalászták a folyóból. Az ügynöknél két olyan dolgot találtak, amelyen jócskán elrágódhatott az MI6. Az egyik egy krokodilbőr tárca volt a belső zsebében, a párizsi Cartier cég gyártmánya. Több, Goodman névre szóló hitelkártya lapult benne, nyilván ezt a személyazonosságot választotta az izraeli az angliai kiruccanásához. Utánanéztek a kártyák adatainak. Csupán egy vásárlásnál használták őket. Az állítólagos „Goodman” három magazint és egy újságot vett a Heathrow repülőtéren. Az újság a Times Oktatási Melléklete volt, melyet általában tanárok és pedagógiai szakemberek olvasnak. Blunt ezt is aláhúzta, és kérdőjelet rajzolt mellé. Találtak a tárcában egy mágneses kulcskártyát is, amely a világ bármelyik szállodájáé lehetett, ráadásul jelöletlen volt, és Blunt tudta, hogy nagyon nehéz lesz lenyomozni. Kroll háromszázötven fontnyi készpénzt tartott magánál különböző pénznemekben: angol fontban, amerikai dollárban és egyiptomi fontban, ami persze újabb kapcsolatot jelentett Kairóval. Végül volt még a tárcában egy fecni, egy jegy darabja, mely a milánói opera egy hónappal korábbi előadására szólt, egy vacsoraszámla, melyet a velencei Harry’s Barban költöttek el, és egy tízéves kisfiú fényképe, aki egy rottweilert ölelt át. Kroll fia lehet? Azt sem tudták eddig, hogy nős lenne. De ezeknél sokkal érdekesebb volt az Apple iPhone, amelyre a tárca mellett akadtak, ugyanabban a zsebben. A víz persze majdnem teljesen tönkretette, de az MI6 technikusainak sikerült néhány információmorzsát visszanyerniük a memóriájából. Egy külön lapra ki is nyomtatták, amelyet Blunt most maga elé helyezett. ...haladás... a lelkész Shafik (54)... kifizetés május 30-jú... 3. ...célpont...

70

Blunt figyelmesen betűzgette a szavakat, s törte a fejét, hátha eszébe jut róluk valami. Ha ez egy Skorpia-akció terve, akkor Kroll szokatlanul óvatlan volt, hogy nem törölte ki azonnal a telefonjából. De persze akkor még nem tudhatta, hogy meg fog halni. A dátumok halványan rémlettek Bluntnak, bár azt nem tudta, hogy egyáltalán júniusról vagy júliusról van-e szó. A Shafik arab név. Az ötvennégy a kora lehet. Az utolsó sorban említett célpont lenne? Vagy egy bérgyilkos? Az megmagyarázná a kifizetést is. Na és a lelkész? A szó aláhúzva virított a lap tetején. Vallási merényletre utalhatott, bár a Közel-Keleten az ember nem elsősorban lelkészre számít. Sokkal inkább imámra. De Bluntnak nem is kellett ennél több energiát vesztegetnie az üzenet megfejtésére. A Különleges Operációs Részlegen vagy féltucatnyi csoport dolgozott az ügyön attól a pillanattól kezdve, hogy megtalálták a tetemet, Blunt pedig értekezletet hívott össze reggel kilencre, mert arra számított, hogy megtudtak valamit. Mintegy végszóra, kopogtak az ajtón, és belépett Mrs. Jones, a nyomában pedig egy lezserül öltözött, szőke, szeplős arcú fiatal nő. Samantha Redwingnek hívták. Még csak huszonhét éves volt, de máris annyira felkapaszkodott a ranglétrán, hogy az MI6 tudományos főmunkatársi posztját birtokolhatta. Fotografikus memóriával és egy világklasszis sakkozó elemzőkészségével bírt. Ehhez képest meglepően normális életet élt, volt barátja, aki a reklámiparban dolgozott, lakása Notting Hill Gate-ben, és társaságba is járt, mint bárki más. Blunt úgy gondolta, nagyon különleges valaki lehet. A két nő helyet foglalt. Blunt biccentett nekik. -Jó reggelt. Mire jutottunk a Levi Kroll-ügyben? - Valamit haladtunk - nyitotta ki az aktát Mrs. Jones. Mindig sötét öltözéke, tintafekete haja és szintén fekete szeme nem tette üzletasszonyossá, külseje inkább olyasvalakiére emlékeztetett, aki temetésre készül. Az MI6 következő vezetője? Blunt észrevette, hogy az eredeti jelentéshez egy újabb papírköteget csatolt. Természetesen felkészült, mielőtt idejött. - Először is: Kroll mintegy tíz órája lehetett a vízben, amikor megtalálták, tehát előző éjjel tizenegy óra körül lőhették le. Megvizsgáltuk a Temze árapályadatait, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha Southwarknál bukkant fel, akkor jóval keletebb re kellett a folyóba kerülnie, valószínűleg Woolwich környékén.

71

Közel a City repülőtérhez. Bluntban egy kérdés kezdett formá lódni, de nem akarta félbeszakítani a helyettesét. - Főleg a kulcskártyára és az iPhone-ból kinyert információkra koncentráltunk - folytatta Mrs. Jones. - Sajnos az összes telefonszám elveszett, és maga a készülék sem mond sokat. A sorozatszáma alapján New York-ban vásárolták. A részleteket még kutatjuk. Úgy gondoljuk azonban, hogy az üzenetet sikerült dekódolnunk. A kulcskártya és az iPhone önmagában nem sokat jelent, de össze kell vetni őket a Krollnál talált többi tárggyal. Az egész kulcsa a Times Oktatási Melléklete, amelyet a Heathrow-n vett. Erről a számról van szó - tette ki a lapot az asztalra. - Mit akarhat egy olyan ember, mint Kroll, ezzel az újsággal? Olyasvalamiben utazik, ami egy iskolát is érint? Ha feltételezzük, hogy a ,jú” júniust, és nem júliust takar, akkor a május harmincadika és június harmadika közötti időszakról van szó, amely történetesen egybeesik az utolsó iskolai szünet idejével az Egyesült Királyság és több európai ország számos iskolájában. Azt is tudjuk, hogy Kroll Kairóból érkezett. És az üzenetben említett Shafik könnyen lehet akár egyiptomi is. - Tehát a Skorpia egy egyiptomi iskolával kapcsolatban tervez valamit. - Mi is pontosan erre a következtetésre jutottunk, és most erre irányítjuk a figyelmünket. Mrs. Jones kibontott egy mentolos cukorkát és a szájába csúsztatta. Blunt várta a folytatást. - Huszonnyolc Shafik családnevű ember dolgozik az egyiptomi iskolákban - mondta Mrs. Jones. - Tizenegyen Kairóban. Kezdetben abból indultunk ki, hogy az ötvennégyes szám életkort jelöl. Ez három személyre szűkítette a halmazt, akik közül csak egy dolgozik Kairóban, Mrs. Alina Shafik, egy általános iskola igazgatónője. De amikor ellenőriztük, semmi olyasmit nem találtunk, ami egy olyan szervezethez köthetné, mint a Skorpia. Az iskola egy szegénynegyedben található. Úgy ítéltük meg, hogy ez a nyom vakvágány. Blunt egyetértően bólogatott. Le volt nyűgözve. Mrs. Jones gyorsan cselekedett, és kikezdhetetlen logikával beszélt. - A Shafik elég gyakori név - mormogta a férfi. - Érdekes a kapcsolat az oktatási melléklettel, és nagyon is lehetséges, hogy

72

egy iskoláról van szó. De az lehet Alexandriában, Port-Szaídban vagy akár Lukszorban is. Nincs valami konkrétabb adatunk? - Nos, a helyzet az, hogy van - lapozgatott Mrs. Jones az újságban. - Elejétől a végéig átolvastuk a mellékletet, miközben olyan cikkeket kerestünk, melyek összefüggésbe hozhatóak Egyiptommal. Ilyet nem találtunk, viszont a legvégén van egy hirdetés, amelyben új biztonsági főnököt keresnek a Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumba, mely Sheikh Zayedben, Kairó egyik külvárosában található. Ez érdekes egybeesésnek tűnt, ezért kapcsolatba léptünk az iskolával. És felfedeztünk valami nagyon figyelemre méltót. Azért keresnek új bizton sági főnököt, mert az előzőt halálra gázolták munkába menet. A neve pedig, mint kiderült, Mohammed Shafik volt. A sofőr nem is fékezett. A baleset, már ha baleset volt, majdnem két hónapja, május negyedikén történt... Blunt a papírlapot bámulta. - Ötödik hó negyedikén... - dörmögte. - Öt és négy. A számok a dátumot jelölik. - Pontosan. - Feltételezhetjük, hogy ezért járt Zeljan Kurst Londonban dünnyögött tovább Blunt. - Ha ennek az iskolának új biztonsági ember kell, akkor a Skorpia talán megpróbálja a saját emberét bejuttatni. Gyorsan elolvasta az újsághirdetést. Egy londoni irodában kellett jelentkezni az állásra, de az a közelében sem volt Woolwichnek, ahol Krollt valószínűleg megölték. - Találtak már valakit Shafik úr helyére? - kérdezte. - Igen. Az új biztonsági főnök egy bizonyos Erik Gunter. Skót anya, német apa. Glasgow-ban nőtt fel, és az Első Skót Őrzászlóaljban szolgált, amíg meg nem sebesült Afganisztánban. Bátorságáért hadi kereszttel tüntették ki. Nálam van az aktája. Át is adta. Blunt gyorsan átfutotta. Gunter őrjárat közben ellenséges tűzbe került Helmand tartományban. A jelentés szerint gyakorlatilag az egész szakasz életét ő mentette meg, de négy golyót kapott, és a sérülései miatt leszerelték. - Na és a lelkész? - kérdezte Blunt. - Van az iskolának lelkésze? - Nincsen - pillantott Mrs. Jones a tudományos főmunkatársra, aki mindeddig csendben ült mellette. - A lelkészre való utalás ren-

73

geteg időnket felemésztette. Sehogyan sem illett a képbe. Először arra gondoltunk, hogy valakinek a fedőneve. Talán emlékszik, hogy néhány éve dolgunk akadt egy gyilkossal, akit csak Pap néven emlegettek. De aztán Redwing rájött a megoldásra. - Tévedés az egész - vette át a szót Redwing. - Ha a Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnázium, azaz angolul Cairo International College of Arts and Education kezdőbetűit, a CICAE-t beírja az Apple iPhone-ba, a helyesírás-ellenőrző automatikusan VICAR-ra, vagyis „lelkész”-re javítja ki. - Ezzel végképp megerősítést nyert a sejtésünk - tette hozzá Mrs. Jones. - A Skorpia akciójának valami módon köze van ehhez az iskolához. De a biztonság kedvéért ellenőriztem a kulcskártyát is. Elküldtem Crawleyt Kairóba, ahonnan ma reggel jelentkezett. Az iskolát szögesdrót védi, őrök és kamerák figyelik a nap huszonnégy órájában. De van egy rés a pajzson. A kártya a konyha ajtaját nyitja. Blunt hallgatott. Odakint egy mentőautó robogott végig a Liverpool Streeten, a levegőt betöltötte a szirénahang. Mit talál majd az útja végén? Új életet vagy egy újabb halált? - Beszéljen még az iskoláról - mondta végül. Mrs. Jones erre a kérdésre is számított. Be sem jött volna Blunt irodájába, ha nem készült fel teljesen. - Az iskola érdekes célpont a Skorpia számára - kezdte. Célpont. Ez a szó is szerepelt az üzenetben. - Komoly biztonsági személyzetet tartanak fent, és nem véletlenül. Körülbelül négyszáz gyerek jár ide a világ minden tájáról, és a névsor olyan, mintha a gazdag és híres emberek „Ki kicsodá”-ja lenne. Vannak a szülők között olajmágnások, politikusok, diplomaták, sejkek, hercegek, még pop sztárok is. Ott tanul a szíriai elnök fia. Az egyiptomi brit nagykövet lánya. A Texas Oil, az egyik legnagyobb amerikai olajtársaság elnö kének rögtön három gyereke is ezeket a padokat koptatja. El tudja képzelni, mi lenne, ha egyiküket elrabolnák, vagy ami még roszszabb, megölnék? Vagy ha a Skorpia elfoglalná az egész iskolát? A világ legbefolyásosabb szülői közül négyszázat fenyegethetne. Egy világháború kirobbantásához is elegendő hatalmuk lenne! - Nem tudhatjuk biztosan, mit terveznek - vetette ellene Blunt. Váratlanul valami egészen más villant át az agyán. Az MI6

74

Különleges Operációs Részlegének élén eltöltött tizenhét év soha le nem álló számítógéppé formálta az elméjét. Mindig az össze függések, az összefüggések... Mi is volt az? Ja, igen! Egy jelentés, amely egy hete került az asztalára. Annak a fiúnak a gibraltári haláláról. Julius Grief. Most, hogy iskolásokról beszéltek, beugrott neki. Egy pillanatig elmerengett ezen, majd továbblépett. A fiú kocsival akart megszökni, és lehajtott egy szikláról. A holttestét még nem találták meg, de esélytelen volt, hogy túlélje. Úgyhogy ennyi. Annak ehhez az ügyhöz nem lehet köze. - Mi másért szemelnének ki egy iskolát? - kérdezte Mrs. Jones. - Vegyük sorra a lehetőségeket - töprengett el egy pillanatra Blunt. Tekintete üres volt a szögletes szemüvege mögött. Hetei voltak csak a lemondásig, ilyesmire már nem számított. - A Skorpia meg akar támadni valamiféle nemzetközi iskolát Kairóban. Londonba küldik Levi Krollt, nem teljesen világos okokból, de úgy tűnik, azért, mert az iskola új biztonsági főnököt keres. Az is valószínű, hogy Kurst is ebben az ügyben látogatott Londonba februárban... És az is, hogy a saját emberüket juttatták be az állásba, bár az aktáját elnézve ez a Gunter egészen feddhetetlen nek tűnik. Mégiscsak háborús hős, az ég szerelmére! Mindazonáltal egyetértek magával. Nem valószínű, hogy véletlenül ütötték el az előző biztonsági főnököt. Viszont azt kell feltételeznünk, hogy Krollt egy rivális banda intézte el, mert ha az övéi tették volna, nagyon ügyeltek volna rá, hogy semmi ne maradjon a zsebében. Sőt, akkor a hullát sem találtuk volna meg. Úgy látom, két kérdést kell mérlegelnünk. Egyrészt, hogy ez-e a legvalószínűbb magyarázat a történtekre. Másrészt, hogy mitévők legyünk. - Figyelmeztethetnénk az iskolát - javasolta Mrs. Jones. - Nem is tudom. Mire? Csak találgathatunk, mit akar a Skorpia, és arról aztán végképp fogalmunk sincs, mikor csap le. Az egyiptomi kormánnyal beszélhetünk, de nemigen fognak hinni nekünk. Egyébként is kicsit nagyobb léptékben kell gondolkoznunk. Mi van a szírekkel, az amerikaiakkal és a többi érintettel? Ha szólunk nekik, odacsődül a világ titkosszolgálatainak a fele. Iszonyú felfordulás kerekedhet belőle. - És ha a Skorpia neszét veszi, hogy a nyomukban vagyunk, talán leállítják az akciót. - Úgy van.

75

Mrs. Jones észrevette a csillogást Blunt szemében, és hirtelen megértette. De maga azt akarja, hogy ne álljanak le. Azt akarom, hogy megpróbálják - helyeselt Blunt. - Kreálhatunk egy kelepcét. Végre egy lépéssel előttük járunk, és ha cselekednek, lehetőségünk nyílhat rá, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk velük. De nem veszélyeztetné ez túlzottan az iskola tanulóinak életét? Persze, hogy nem. Beépítünk egy ügynököt, hogy szemmel tartsa a helyzetet, és amikor a Skorpia felfedi magát, mi készen állunk. Szükségünk lesz egy... Nem. - Eddig még sosem fordult elő, hogy Mrs. Jones a felettese szavába vágott volna. - Azt nem lehet. Blunt lassan pislogott. - Tehát tudja, mire gondolok. Persze, hogy tudta. Mrs. Jones több száz órát töltött Blunttal. Arra készült, hogy betöltse a helyét. Úgy ismerte már, mint a tenyerét. - Nem vethetjük be Alexet - mondta. Biztosan igaza van, Mrs. Jones. De el kell ismernie, hogy ez pon tosan neki való feladat. Egy tizennégy éves fiú senkinek sem tűnik fel egy iskolában. Ahogy a Point Blanc-ban sem figyeltek fel rá. -Alex már tizenöt éves - emlékeztette Mrs. Jones. - És az a kenyai ügy volt az utolsó, Alán. - Nemigen szólította Bluntot a keresztnevén mások előtt, de most nem is figyelt Redwingre, aki mély hallgatásba burkolózva várt a sorára. — Súlyosan megsebesült... megégett. Megint kórházba került. Megegyeztünk. így is elég sok mindenen ment keresztül. - Nem emlékszem, hogy beleegyeztem volna. Azon kívül utasítást kaptunk a Downing Streetről is. - Mrs. Jones hetekkel a kinevezése előtt nem mert megszegni egy olyan utasítást, melyet közvetlenül a miniszterelnök adott ki. Blunt megértette. Akkor is azt javaslom, hogy juttassuk be az egyik emberünket mondta. Mrs. Jones megnyugodott egy kicsit. - Tanárként?

76

-Tanárként vagy takarítóként. Állítsa rá Crawleyt az ügyre. Smithers biztosítja a megfigyelő és kommunikációs felszerelést. Addig is tartsuk rajta a szemünket minden ismert Skorpia-ügynökön, különösen azokon, akik az egyiptomi határ közelében bukkannak fel. - Redwinghez fordult, mintha csak most venné észre. Maga mit gondol, Redwing? - Csak néhány szót szólnék hozzá, uram - felelte a nő. - Nem vitatkozom azzal, amit Mrs. Jones mondott, de mégiscsak furcsa egy kicsit, hogy Kroll a Heathrow-ra repült, aztán átbumlizott a városon Woolwichig, ha ugyan valóban ott ölték meg. Miért nem a Cityre érkezett? Az sokkal közelebb van. Blunt megörült ennek, mert neki is eszébe ötlött a gondolat. Nincs közvetlen járat Kairóból a City reptérre - mondta. Bár az jó kérdés, hogy miért nem magángéppel jött. - De ami igazán zavarba ejtett, az a boncolási jegyzőkönyv. Először is a halott gyomortartalmából tudjuk, hogy utoljára csigát, disznósültet, krumplit és valamilyen Grand Marnicr-val készült desszertet evett. Ilyesmit lehet kapni, mondjuk, Párizsban vagy Londonban, de attól, aki most érkezett Kairóból, nem ezt várná az ember. - Miért nem? - Nos, csigát még az első osztályon sem szolgálnak fel a repülőgépen. A disznóhús pedig elég szokatlan fogás egy mohamedán országban. És ha már itt tartunk: semmilyen jellegzetes egyiptomi fűszert vagy egyéb hozzávalót nem találtak a gyomrában. Sem rizst, sem falafelt. Persze lehet, hogy egyszerűen nem rendelt ilyesmit, mert nem szerette. De akkor is különös. - Más egyéb? - Igen, uram. Amikor megvizsgáltuk a holttestet, egy apró üvegszilánkot találtunk a tarkójába ágyazódva. A becsapódó lövedékkel került oda. - Redwing egy pillanatra elhallgatott. - Elképzelhető, hogy Krollt Londonban lőtték le, valahol a Temze közelében. A parton vagy esetleg egy hídon. És amikor meglőtték, a vízbe zuhant. Csakhogy ez az üvegszilánk egészen másról árulko dik. Talán inkább egy épületen belül állt, egy ablak előtt. Ebben az esetben a holttestet úgy vitték a folyóhoz, direkt azért, hogy beledobják. De ha ez történt, mi célja volt? Az nem lehet, hogy éppen azt akarták, hogy megtaláljuk a hullát?

77

És maga szerint mindent direkt tettek a zsebébe? - tűnődött Blunt. - De miért akarná a Skorpia, hogy megtudjuk, mire készülnek? - Ezt az egyet én sem értem, uram - ismerte be Redwing. Hosszas csend támadt. Végül Blunt döntésre jutott. Bejuttatunk valakit az iskolába - szögezte le. - Lehet, hogy csak időpocsékolás, de szerintem nem lesz baj belőle. Bár nem jó elpazarolni egy aktív ügynököt. Mrs. Jones rápillantott. Most is látta, mi jár a főnöke fejében. Ha Blunton múlik, Alex Rider már a kairói gépen ül. De nem rajta múlt. Alex Rider történelem volt. Mrs. Jones ezt sosem mondta meg a fiúnak, de ígéretet tett magának, és eltökélte, hogy bárhogyan alakuljon is a sorsa az MI6-ben, ezt a fogadalmat nem fogja megszegni.

....................................................................................

MÁSODIK RÉSZ

ALEX

■1^ ___________________________________________________________________________________________ ___________

______________________________________________________________________

Derült égből villámcsapás

- Alex! Már megint elaludtál! Ki az ágyból! Jack Starbright Alex szobájának ajtajában állt, a ház emeletén, amelyben együtt laktak a chelsea-i King’s Road közelében. Reggel hét óra negyvenöt volt, és Alexnek már rég fel kellett voln a öltöznie, de csak a paplan alól kikandikáló szőke haja látszott belőle, meg a teste íve az ágyban. - Alex... - szólongatta Jack. Előtűnt egy kéz, amely megragadta a párnát, és félrehúzta. Milyen nap van, Jack? - kérdezte a semmiből egy hang, melyet eltompított az ágynemű. - Csütörtök. Iskola van. - Nem akarok suliba menni. - De bizony. - Mi van reggelire? - Majd meglátod, ha lezuhanyoztál. Jack becsukta az ajtót. Alex néhány másodperc múlva felbukkant, és hunyorogott a reggeli fényben. Ledobta magáról a paplant, ülő helyzetbe tornázta magát, és végignézett a szobáját uraló káoszon. A padlón gyűrött ruhadarabok hevertek, tankönyvekkel és irattartókkal egyetemben, a számítógép mellett a DVD-k és a játékok álltak feltornyozva, a falakról már kezdtek lejönni a Chelsea-poszterek. Néhány hete összekapott Jackkel, ami nem sűrűn esett meg. Nem mintha a lány azt akarta volna, hogy takarítsa ki a szobáját. Nem ez volt a baj. Éppen fordítva történt. Alex ragaszkodott hozzá, hogy Jack ne takarítson többet, holott az elmúlt nyolc évben minden nap megtette. Végre aztán Jack megértette. Ez itt a fiú birodalma. És ő ilyennek szereti. Alex ledobta a pólóját, és bebotorkált a zuhanyzóba. A forró vízsugár azonnal felébresztette, és csak állt ott, hagyta, hogy a víz

81

végigfolyjon a vállán és a hátán. Ezt a részét szerette a legjobban a napnak, ezt az öt percet, amikor nem tartozott senkihez - sem Jackhez, sem a Brookland Iskolához -, amikor összeszedhette a gondolatait, és felkészülhetett arra, ami aznap várt rá. Többé már nem volt kém. Ez volt a legfontosabb. Ezt kellett észben tartania. Majdnem öt hónap múlt el anélkül, hogy egy hangot is hallott volna az MI6-ről. A tavaszi negyedév felét és a nyári kétharmadát letudta egyfolytában úgy, hogy nem sorozták be sehová, nem rabolták el, és nem kényszerítették rá, hogy valami eszetlen küldetésre menjen a világ túlsó végére. Kezdett hozzászokni a tényhez, hogy soha többé nem is történik ilyen. Szép magasra nőtt, százhetvennyolc centire. A válla szélesebb lett, és gyakorlatilag teljesen elvesztette kisfiús külsejét, amely oly nagy hasznára vált Alán Bluntnak és Mrs. Jonesnak. A haja is megnőtt. Tizenöt éves volt. Került már olyan helyzetbe, amikor azt gondolta, meg sem éri a születésnapját. És hogy mi történt vele ebben az öt hónapban? Hát iskolába járt. A középiskola második osztályába. Lassan elkezdett gondolkozni az egyetemen is, már csak három éve volt addig. Azt tudta, hogy a matematika és a természettudományok az erősségei. Fizikatanára, Mrs. Morant váltig állította, hogy természet adta tehetséggel bír. „Ott látlak Oxfordban vagy Cambridge ben, Alex, csak kapnád kicsit össze magad, és járnál be gyakrabban az iskolába!” - mondogatta. Aztán ott volt még a sport. Alexet megválasztották a focicsapat kapitányává. Na meg a színház: ő játszotta a tini angyal szerepét a Grease nyári előadásában, bár még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy tud énekelni. Egyre kevesebbet volt otthon, inkább valahol a King’s Roadon lógott Tom Harrisszel és James Hale-lel, akik továbbra is a legjobb cimborái voltak. Hétvégenként focizott, és belépett egy evezősklubba is Hammersmith közelében. A tizenöt és huszonegy év közöttiek korosztályába került, és kimondhatatlanul élvezte, ahogy szombatonként kora reggel ritmikusan hasította a vizet Richmondon és Twickenhamen át egész Hampton Courtig, még akkor is, ha egész hétvégén sajogtak utána az izmai. A hajó kormányosa, aki a régimódi megafonba vakkantotta parancsszavait, egy vele egykorú lány, Rowan Gently volt, akinek Alex szemláto-

82

mást tetszett. Alex azzal ugratta, hogy a neve hangzásáról mindig az jut eszébe, ahogy a hajójuk „rohan csendben” a Temzén. Még mindig Sabinával járt, igaz, legnagyobbrészt a Facebookon érintkeztek. Ez is elég nehéz volt több ezer kilométer távolságból és nyolc óra időeltéréssel - például most, amikor Alex magára kapkodta a ruháit, a lány még mélyen aludt. Mintha nem is ugyanazon a bolygón éltek volna, és Alex tudta, hogy ha Sabina nem tér haza hamarosan Angliába, szinte lehetetlen lesz fenntartani a kapcsolatukat. Pedig csak nemrég találkoztak. Sabina szülei meghívták Alexet a tavaszi szünetre San Franciscóba, Jack pedig állta az útiköltséget. Legalább neki is nyugta volt egy kicsit. Csodálatos nyaralás volt, valami olyasmi, amit meg is ígértek maguknak, miután az év elején csaknem mindketten meghaltak Desmond McCainnél Skóciában. Felfedezték a várost - a Golden Gate hidat, a Fisherman’s Wharfot, az Alcatraz börtönt majd a kanyargós parti úton leutaztak Big Surbe, és egész hétvégén kempingeztek és hegyet másztak Kalifornia egyik leglélegzetelállítóbb vidékén. Miközben felhúzta a nadrágját, és megpróbált két egyforma zoknit keresni, visszaemlékezett a legutolsó éjszakára, melyet Sabinával töltött. Kettesben ültek a fehérre festett faház verandáján, melyet Edward és Liz Pleasure Presidio Heightsban, egy nyugodt kertvárosban bérelt. Ragyogó éjszaka volt, a mélyfekete égen csak úgy szikráztak a csillagok. - De jó lenne, ha nem kellene hazamenned! - Igen. - Megőrülök! Te vagy a legjobb barátom, és több ezer kilométerre laksz! - Mit gondolsz, mikor jöttök haza Angliába? Sabina sóhajtott. - Nem tudom, hazamegyünk-e egyáltalán. Apunak nagyon jól megy itt, és már megkapta a zöld kártyát is, ami azt jelenti, hogy folyamatosan itt tartózkodhat. És anyunak is tetszik. - Átkarolta a fiú nyakát. - Szerinted együtt maradunk, Alex? - Nem tudom. - Nemigen volt értelme hazudni. - Valószínűbb, hogy találkozol valami amerikai focistával, és nem is hallok többet rólad.

83

Tudod, hogy ez nem igaz. - Sabina egy pillanatra elhallgatott. Lehet, hogy nyáron is jöhetsz. Tudod, hogy szeretettel várunk. Elmehetnénk Yellowstone-ba. Esetleg Los Angelesbe... - Az jó lenne. Alex emlékezett, hogy nézett rá akkor Sabina. De még élénkebben élt benne a búcsúcsókja. Elővett egy inget, de mielőtt felvette volna, megfordult, és megnézte a vállát a tükörben. Ezt gépiesen minden nap megtette. Az égésnyomok már elhalványultak, de még mindig ott voltak, akár egy sor felkiáltójel, melyet a ráfröccsenő lángoló repülőgép-üzemanyag írt rá a kenyai Laikipia repülőterén. Az orvosok azt mond ták, hogy valószínűleg egész életére ott marad. Hát megy ez is a sérülésmúzeumba, amivé a teste vált. Csatlakozik a golyó ütötte sebhez a mellén, a különböző vágásokhoz és a keskeny fehér vonalhoz, melyet egy mérges pók hálója égetett a kézfejébe. Hiányzik? Talán megbánta, hogy újra közönséges kamasz lett? Alex úgy érezte, mintha egy alagúton haladt volna át. Volt egy rövid időszak, amikor kifejezetten igenyelte a veszélyt, amikor szinte örült, hogy hozzátartozik az MI6 titkos világához. Végül is gyakorlatilag egész életében erre edzették. Az apja kém volt. A nagybátyja is kém volt. És együtt elintézték, hogy a fiú is hű maradjon a családi hagyományokhoz. De most már kiért a fényre. Elég idő telt el Kenya óta, hogy az eszébe vésse, a valódi élet jobb. Herod Sayle, Dr. Grief, Szarov tábornok, Damian Cray, Mrs. Rothman, Winston Yu és legutóbb Desmond McCain. Szembeszállt velük, és mostanra mind halottak voltak. Eljött az ideje, hogy megszabaduljon tőlük. Az órájára nézett. Jack ébresztőjének dacára késésben volt az isko lából - ráadásul pont ezen a héten, amikor az igazgató, Mr. Bray dupla büntetést ígért be a későknek, ami a Brookland fegyelemre szoktató kampányának része volt. Egyik évben a csálé nyakkendők és kitűrt ingek ellen lépett fel keményebben. Azután jött a rágózás. Most meg a késés. Alex begombolta az ingét, és áthúzta a fején az előre megkötött nyakkendőt. Aztán lesietett a konyhába reggelizni. Két lágy tojás várta az asztalon. Elképedve látta, hogy Jack továbbra is katonákra vágja a pirítósát. A lány kávét főzött magának, a fiúnak pedig teát, és épp akkor ért oda a két csészével, amikor Alex leült.

84

Hogy nézel ki, Alex? A nyakkendőd ferde, nem fésiilködtél, az inged meg gyűrött! - Csak a suliba megyek, Jack! - Ha az én iskolám lenne, be nem engednélek. Letette a csészéket, majd letelepedett, és szeretettel nézte, ahogy Alex levágja az egyik tojás tetejét, és belemárt egy darab pirítóst. Van valami terved a hétvégére? - érdeklődött. - Gondoltam, ha végeztél az evezéssel, kimozdulhatnánk valahova Londonból. Hát igazából hétvégén nem nagyon leszek itthon. - Alex ezt eddig elfelejtette közölni. - Hova mész? -Tom áthívott. Hazajön a bátyja Olaszországból, és gondoltuk, összeröffenünk egy kicsit. Tom Harris maradt az a rossz gyerek, aki volt. Az anyjával élt, miután az édesapja lelépett. Alex akkor találkozott a bátyjával, Jerryvel, amikor Velencében vadászott a Skorpiára. Tom és Jerry. Ahogy Tom mondogatta: a nevükből minden kiderült, amit a szüléikről tudni kellett. -Jó, oké. Készítek ki fogkefét meg egy váltás ruhát. Tényleg volt valami Jack hangjában? Alex rápillantott, de úgy látta, minden rendben. A lány úgy nézett ki, ahogy mindig: lazán öltözött, kissé kopottasán, most pólót, farmert és bő kardigánt viselt. Az asztalra könyökölt, kezében a kávéscsészéjét ringatta, és mosolygott. De egy pillanatra olyan volt a hangja, mintha nem lenne teljesen önmaga. Mintha forgatna valamit a fejében. - Valami baj van? - kérdezte Alex. Nem! - kapta össze magát Jack. - Nem. Bocs. Csak sokáig voltam fent éjszaka, és kicsit fáradt vagyok. Ez hihetően hangzott. Jack mostanában elkezdett olaszul tanulni. Alex nem igazán tudta, miért, bár a huszonkilenc éves, sötét hajú, bokszoló alkatú olasztanár önmagában is elég jó ok lehetett. A lány természetesen nagyon is komolyan vette a tanulást, heti két magánóra mellett minden éjjel CD-ket hallgatott. - Nem aggódsz értem, ugye? Nem is hallottam az MI6-ről. -Tudom - mondta Jack. - Nem is az... - rázta meg a fejét. - Semmi. Jól vagyok. Tíz perccel később Alex már az iskola felé tekert vadonatúj Raleigh Pioneer 160-as biciklijén, melyet a régi Condor Junior

85

Roadracer helyett vett. Eredetileg nem ilyet akart, de kedvezményt kapott a szállítótól, és Londonban furikázni tökéletesen megfelelt: nem volt túl feltűnő, így kevésbé fenyegetett a veszély, hogy ellopják. És miután lecserélte a nyerget egy ergonomikusan tervezett RIDO R2-esre, már kényelmes is lett. Visszapillantott, és látta, hogy Jack az ajtóban áll, és integet. Ez is furcsa volt. Ren desen a konyhából sem jött ki ilyenkor. De hát gyönyörű, verőfényes nyári nap volt. Alex el is feledkezett Jackről, ahogy egyre gyorsulva haladt a King’s Road felé. A következő pillanatban befordult a sarkon, és eltűnt. Jack becsukta az ajtót. Dühös volt magára. Még mindig nem szólt Alexnek a levélről, amelyet egy hete kapott. Jellemző volt az anyjára, hogy postai levelet írt, ahelyett, hogy telefonált vagy e-mailezett volna. A szülei nem voltak még olyan öregek, csupán hatvanasok, de szándékosan ódivatúan viselkedtek: mintha mindenáron meg akarnák mutatni, hogy az ő világuk jobb volt, mint az, amelyik most körü löttük formálódott. Jack édesapja beteg volt. Tavasszal agyvérzést kapott, és valakinek gondoskodnia kellett róla. Jack anyja megtette, amit tudott. A lánynak volt egy nővére, de Floridában lakott három kisgyerekével. Jack most már kilencedik éve élt Angliában. Az anyja nagyon finoman érdeklődött, nem gondolt-e esetleg arra, hogy hazaköltözzön. És a szíve mélyén Jack tudta, hogy igaza van. Ideje menni. Nem csak az apja miatt. A saját jövőjére is gondolnia kellett. Itt élt Londonban, majdnem harmincéves volt, és egyedülálló. Eredetileg jogot tanulni jött Angliába, aztán némi házvezetésért és bébiszitterkedésért cserébe egy ingyen szobát ajánlottak neki Chelsea-ben. A bébi persze Alex volt, és nem is annyira bébi, hiszen ekkorra már betöltötte a hetedik évét. Az első időkben elvitte iskolába, amikor Ian Rider külföldön tartózkodott, majd ment a saját óráira, hogy aztán tanítás után elhozza a kisfiút a suliból. Hamarosan felfedezte, hogy a jog száraz, poros és egyáltalán nem neki való. Ugyanakkor nagyon szeretett Alexre vigyázni... Majdnem olyan volt, mintha a nővére lett volna. És sajnálta is a kisfiút. Tudta, hogy a szülei meghaltak egy repülőgép-szerencsét-

86

lenségben, és Ian Rider nem tudja pótolni őket, különösen, ha ennyit utazik. Valahogy minden olyan természetesen történt. Épp, amikor Jack elhatározta, hogy otthagyja az egyetemet, Ian teljes munkaidős állást ajánlott neki. Hirtelen - anélkül, hogy valaha tervezte volna - családtaggá vált. Aztán Ian Rider meghalt, és minden megváltozott. Gondolkodott valaha azon, ki is a munkaadója? Ian azt mondta, egy nemzetközi banknál dolgozik, és Jack elhitte, de utólag már látta, milyen buta volt. Egy bankár nem tart három különböző útlevelet az íróasztala fiókjában. Jack véletlenül akadt rájuk, amikor ollót keresett, aztán kérdezősködött is felőlük. Ez volt az egyetlen eset, amikor Ian Rider megharagudott rá. Sose kérdezzen a munkámról, Jack! Ez az egyetlen dolog, amiről nem beszélek! Magának nem. És Alexnek sem...

Hallani vélte a hangját, és nem értette, hogy lehetett ilyen ostoba. Egy bankár nem tölt heteket távol az otthonától, és nem tér haza rendszeresen megmagyarázhatatlan sérülésekkel. Iant kirabolták Rómában, elütötte egy autó Genfben, és eltörte a karját síelés közben Vancouverben. Még viccelődött is vele, mennyire vonzza a baleseteket, mígnem az utolsó baleset fényt derített mindenre. Alex nem tudta - Jack soha nem mondta el neki -, hogy a lány két héttel azelőtt döntötte el, hogy elmegy, mielőtt Ian Rider Cornwallba indult a bevetésre, amelybe belehalt. Már a felmondólevelét is megírta. Rettenetes érzés volt, de ha jobban belegon dolt, biztosan tudta, hogy helyesen cselekszik. Nem akart örökre dadus és házvezetőnő lenni, és azt is tudta, hogy minél tovább marad, annál nehezebb lesz elszakadnia Alextől. Persze barátok maradtak volna, és amikor csak tudja, meglátogatta volna a fiút. De ideje volt továbblépni. Aztán jött Ian halálhíre, a temetés, Alex első találkozása Alán Blunttal és a szinte hihetetlen igazság, hogy Ian mindvégig az MI6 kémje volt. Ekkor szervezték be Alexet. És mi vette rá, hogy az életét kockáztatva kiderítse az igazat a Tornádó számítógépről? Nem a hazaszeretet. Nem is a nagybátyja iránti tisztelet. Nem. Az M16 megfenyegette, hogy kitoloncolja Jacket az országból. Alex az ő állandó tartózkodási engedélyéért cserébe vállalta el a küldetést.

87

Hogy hagyhatta volna magára ezek után? Jack nem tudott róla, hogy Alexnek lennének élő rokonai. Próbálta megkeresni a fiú nagyszüleit, de úgy festett, hogy mind a négyen fiatalon meghaltak. A legközelebbi hozzátartozó, akinek a nyomára akadt, egy unokatestvér volt Glossopban, de azt meg nem tudta elképzelni, hogy Alex ott kezdjen új életet. így aztán maradt. Nem sokan voltak még a világon, akik ismerték Alex titkát, így amíg a fiú az MI6-nél volt, senki sem vehette át Jack helyét. És most úgy látszott, mindez a múlté. Utoljára néhány nappal Alex tizenötödik születésnapja előtt látta Mrs. Jonest, az észak-londoni St. Dominic kórházban. Alex akkor tért vissza Kenyából - ahol súlyosan megsebesült -, és ez volt az a pillanat, amikor Jack végre a sarkára állt, és követelte, hogy az MI6 végre hagyja békén a fiút, és ne küldje több bevetésre. Mrs. Jones nem ígért semmit, de Jack úgy érezte, talán mégis megnyerte a nőt az ügynek. Azóta sem hallott a titkosszolgálatról. Valójában Alex valószínűleg már túl idős volt nekik. Nem nézett ki többé gyereknek. Jack emlékezett rá, amikor az SAS-nél kapott kiképzés során a fiú felmászott egy kéménybe. Ezt például már nem tudta volna megcsinálni. Feltehetően az SAS-katonák között is akadtak nála kisebb termetűek. De - bár Jack megkönnyebbült, hogy életüknek ez a szakasza lezárult - volt a fiú felcseperedésének egy olyan következménye is, melyet nem látott előre: már nem volt akkora szüksége rá, mint korábban. Végül is Jack felismerte ezt. Alex már nem jött haza többé megégve vagy golyóval a testében. Nem kellett megvédeni. És ők ketten kezdtek eltávolodni egymástól. Alex mostanában egyre több időt töltött nélküle, a barátaival. Például ezt a hétvégét is. Csak úgy félvállról bejelentette, hogy átmegy Tom Harrishez, és egy pillanatra sem gondolt bele, hogy akkor Jack egyedül marad. Ez volt húsvétkor is, amikor Sabinával töltött két hetet. Jack persze nem bánta. így volt rendjén egy tizenévesnél. Csak így nem érezte, hogy szükség van rá. Ezért is gondolta, hogy - végre - ideje továbbállni. Csak el kell mondania Alexnek. A nyári szünet után elmegy, addig közösen keresnek valakit, aki majd a helyébe lép. Amolyan házvezetőnőfélét. Persze Alexnek is fájni fog az elválás. Biztos ellenkezik majd egy ideig, de a végén belátja, hogy így van jól.

Jack nekiállt eltakarítani a reggeli maradványait. Túl régóta halogatta a döntést, de most elszánta magát. Ha Alex este hazajön, beszél vele. - Na jó. Egy kis bemelegítéssel kezdjük. - Grant Donovan, a Brookland Iskola matematikatanára megnyomott egy gombot, mire a digitális táblán hat síkidom jelent meg. Mindegyiknek egy-egy szögét X jelölte. - Három ábrán az X-szel jelölt szög negyvenöt fokos - magyarázta. - Öt percetek van kitalálni, melyik három ábráról van szó. Aki a leghamarabb rájön, megnyeri a hét különdíját. - Remélem, jobb lesz, mint a múlt heti különdíj - szólt közbe valaki. - Az utolsó pedig egyoldalnyi negatív szorzást kap otthonra. Az osztály egy emberként nyögött fel, aztán mindenki leszegte a fejét. Alex próbált az ábrákra koncentrálni, de azok csak lebegtek előtte és nem voltak hajlandók fókuszba kerülni. Az összes háromszög egyformának látszott, mint azokban a „Találd meg a különbséget!”-típusú fejtörőkben. Ugyanez történt irodalomórán is, amikor Shakespeare Vízkeresztjének egy részletét próbálta értelmezni. „Ha a zene szerelmünk étke...” Vagy „az étek a zenénk szerelme”? De annak meg mi értelme van? Nehezen ment a gondolkodás. A szavakat látta a papíron, de egyszerűen nem álltak össze mondatokká. Letette a tollat, és inkább nem is figyelt a háromszögekre. Motoszkált valami a fejében, ami miatt képtelen volt gondolkodni. Felidézte magában a reggel eseményeit. Felkelt, ahogy szokott, lezuhanyozott és felöltözött. A leckéjét még éjjel megírta, ezzel nem lehetett gond. Az iskolai darabban is tudta a szerepét. Anyagi problémái nem voltak. Még egy csomó maradt a heti zsebpénzéből. Következett a reggeli. Visszajátszotta a beszélgetését Jackkel, különösen azt a részt, amikor megmondta, hogy elmegy hétvégére. Ez az! Jack valamiért szomorú lett. A fiú rá is kérdezett, és bár Jack mindet tagadott, a hangján hallotta... Most, hogy belegondolt, rádöbbent, hogy újabban kevesebb időt töltenek együtt. A leckeírás, a szereptanulás, az evezés és a

89

foci teljesen lekötötte Alexet. Voltak napok, amikor szinte egymáshoz sem szóltak. A fiú hirtelen elszégyellte magát. Jack mindig ott volt neki. Vigyázott rá. Ő meg úgy csinál, mintha mindez egy fikarcnyit sem számítana. Kinézett az ablakon. Az utca túloldalán egy új panelház épült. Mindenki azon viccelődött, hogy ki akarhat egy rakás komisz kölyök tőszomszédságában lakni, nem is beszélve a zsivajról minden reggel fél kilenckor és délután háromnegyed négykor. Ma nem dolgozott az építkezésen senki. Úgy tűnt, a munkások akkor jönnek, amikor épp olyanjuk van. De Alex észrevett egy férfit, aki görnyedten futott a tetőn, a vállán valami táska fityegett. Mi legyen Jackkel? Alex elhatározásra jutott. Este beszél vele. Elmondja, hogy nélküle elveszett, és ugyanúgy szüksége van rá, ahogy eddig is. Persze a lány mindezt jól tudja, de azért az ilyes mit akkor is el kell mondani. Meg az egész hétvégét sem muszáj Tommal töltenie. Hazajöhet már vasárnap délután, és lemehetnek Jackkel valami bolhapiacra, vagy ilyesmi. Ettől a gondolattól Alex egészen megnyugodott, és végre az első háromszögnek is szentelhetett némi figyelmet. Az alfa-szög derékszög... kilencven fok. A másik két szög nem lehetett egyforma, tehát negyvenöt fokos sem lehet köztük. Ezt kihúzhatjuk, jöhet a következő... Három paddal arrébb egy vékony, vörös hajú, Spencer nevű fiú épp arra készült, hogy hátba lőjön valakit az első sorokban. Egy radírt egyensúlyozott meghajlított műanyag vonalzóján. Aztán elengedte a vonalzót, a radír meg keresztülrepült a termen. Elsüvített az elöl ülő fiú feje mellett, és a falon koppant. Valaki felvihogott. Mr. Donovan látta az esetet. - Ha a legjobbak közt akarsz maradni, Spencer, légy szíves, próbálj nem úgy viselkedni, mint egy ötödikes. Rendben? Inkább fáradtnak, mint bosszúsnak hangzott. - Igen, tanár úr. - Még két perc. Mostanra már majdnem kész kell lennetek. Alex még sehol sem tartott. Rádöbbent, hogy nem érzi jól magát. Nem volt túl meleg a teremben, mégis izzadt. A homloka és a tarkója nyirkos volt, mintha láza lenne. A feje lüktetett, és nehezen kapott levegőt. Mi a csuda baja lehet? Délelőtt tizenegy óra volt. Még nem ebédelt, tehát a menzát ez egyszer nem hibáztathatja. Fájdalmat érzett a mellkasában, és rájött, hogy a régi sebe

90

nyilall. Mintha valami biológiai vekker szólalt volna meg, mintha emlékeztetni akarná... Vagy figyelmeztetni. A férfi a tetőn! Alex hirtelen megint a Liverpool Streeten volt, kilépett az MI6 épületéből, majd másodpercekkel később leterítette egy golyó, amely kis híján végzett vele. Mit látott az előbb a szeme sarkából? Nem! Az lehetetlen! Az nem történhet meg újra! Itt nem! Nagyon lassan, vigyázva, nehogy elárulja magát, elfordította a fejét. Csak egy unatkozó iskolás vagyok, aki kibámul az ablakon, mondogatta magának. Ha tényleg van ott valaki, ha tényleg figyelik, nem szabad okot adnia a lövésre. Mert az a férfi orvlövész volt. Ebben nem kételkedett. Minek futkosna a fejét behúzva egy tetőn, hacsak nem azért, mert nem akarja, hogy észrevegyék? És melyik építőmunkás cipel egy hoszszú, keskeny bőrtáskát a vállán? Ezúttal színét sem látta az idegennek, de maga elé képzelte a táska alakját, és jéghideg bizonyossággal tudta, mi bújik meg benne. Nem kalapács. Nem is fúró. Semmi olyasmi, amit panelházépítéshez használnak. Most különben sem dolgozott senki. Ez az ember más miatt jött. És még mindig odafent rejtőzik valahol. Alex végignézett a látszólag üres tetőn. Megvan! Ott hasal, és az iskola épületét kémleli! Félig eltakarta egy műanyag ponyva, mely egy állványról lógott le. Alex nem látta a puskát, de érezte, és azt is tudta, hogy csak egyetlen célpontra szegeződhet. Van valamiféle telepátia a vadász és a vad, a lövész és a célpontja között. Alexnek sejtése sem lehetett róla, mikor fog lőni a férfi, de ösztönösen hátrahajolt, és ugyanabban a pillanatban mintha halk csörrenést és puffanást hallott volna, és - mintha varázsütésre került volna oda - egy hasadék jelent meg a padon, miközben faszilánkok reppentek szerteszét. Alex a résre meredt. Elöntötte az iszonyat. Valaki rálőtt! Valaki meg akarta ölni! Ha még mindig a feladat fölé görnyed, a golyó éppen fejen találta volna. - Alex! - Mr. Donovan látta a mozgást, de az apró kerek lyukat az ablaküvegen nem vette észre. Vagy ha igen, akkor is kellett neki még néhány másodperc, amíg összeáll benne a kép. Iskolai tantermek ablakán nem lövöldöznek be orgyilkosok, legalábbis Angliában biztosan nem. A tanárnak úgy tűnhetett, mintha Alexnek valamifajta rohama lenne. Vagy megcsípte volna egy darázs.

91

Egy-két diák is kíváncsian forgolódott. A táblán virító ábrák hirtelen mintha ezer kilométernyi távolságra kerültek volna. Földre! - Alex hangja elárulta, hogy komolyan gondolja. Lőnek ránk! - Micsoda? Alex már talpon volt, és elhátrált a padtól, hogy kikerüljön a lövész látóteréből még a második lövés előtt. Tudta, hogy amíg a teremben van, az egész osztályt veszélyezteti. Körülötte több osztálytársa talpra szökkent, amivel maguk is célponttá váltak. Egyesek már felfedezték a lyukat az ablaküvegen, és tudták, hogy igazat mond. A teremben kezdett eluralkodni a pánik. - Hasra! - Alex már kiabált, de a többiek csak álltak. Hát persze, Alex Rider! Mindenki hallotta a pletykákat, hogy olyan dolgokba keveredett, amelyekről jobb nem is beszélni. De ez most túl hihetetlen volt. Nem lehetett igaz, hogy ez megtörténik! Aztán jött a második lövés. Tom Harris felkiáltott, megperdült, és Alex rémülten látta, hogy a legjobb barátja karját meglőtték. A zakója elszakadt, és már folyt az ujjából a vér. - Mindenki a földre! - Mr. Donovan végre átvette a parancsnokságot, és szavait feldőlő székek és padok robaja követte, ahogy huszonkét diák egyszerre bukott le. Tom azonban még mindig sokkos állapotban markolta a karját. Alex az ablakra pillantott, és tudta, hogy nem kínálhatja fel magát célpontként. Ha viszont a lövész újra próbálkozik, Tom éppen a tűzvonalban lesz. Alex három lépést futott, majd rávetette magát a barátjára, mint egy rögbijátékos, és a padlóra zuhant vele együtt. Tom felordított a fájdalomtól. Az arca falfehér volt. Az egész iskolában megszólaltak a csengők. Alex nem látta, mi történt, de úgy sejtette, Mr. Donovan megnyomta a tűzjelző gombját, mielőtt maga is fedezékbe húzódott volna. Mindenki a padlóra lapult. Alex lenyomta Tomot, és szemügyre vette a sérülését. Mindent vér borított - Alex kezét is de úgy vélte, a barátja nem sebesült meg súlyosan. Csak az izmot érte a golyó. Ha Tomnak nagyobb balszerencséje van, a csontot is eltalálja, de Alex biztos volt benne, hogy a lövedék simán távozott, miután behatolt. - Senki ne mozduljon! - kiabált Mr. Donovan. - így biztonságban vagyunk! Mindjárt ideér a rendőrség és a tűzoltóság.

92

Óriási! Mindenkit ki terelnek az udvarra, ahol tökéletes célpontot nyújtanak a tetőn hasaló férfinak. Alex arra gondolt, hogy elmagyarázza a matematikatanárnak, mi történt az imént. De aztán rájött, hogy nem fontos. Nem egy gyerekekre utazó pszichopata lövöldöz. Ez az ember őérte jött. A felismeréssel olyan dühroham tört rá, hogy kis híján maga alá gyűrte. Abbahagyta a kémkedést! Hónapok óta semmi köze nem volt az MI6-hez! Egy hétköznapi iskolás volt! De valaki másképp gondolta. Valaki azt a döntést hozta, hogy elküld egy embert, aki nek az a feladata, hogy hidegvérrel végezzen vele, és azzal, aki vélet lenül kettejük közé kerül. Ki lehetett az? Mindez bosszú valamiért, amit Alex a múltban tett? Vagy új ellenség bukkant fel, új tervvel? Alexnek meg kellett tudnia. Ha az orvlövész ma egérutat is nyer, holnap vagy holnapután visszajön. Alex folyamatos életveszélyben lesz. Egy pillanat alatt visszakerült a korábbi életébe, ahol nem akart lenni. Tombolt benne a harag. - Alex, mit művelsz? Alex már felkelt a padlóról. A továbbra is kuporgó Mr. Donovan csak nézte, de mozdulni nem mert. - Alex, ne menj el, itt kell maradnod! De már késő volt. Alex átvágott a termen, és feltépte az ajtót. A következő pillanatban már bottal üthették a nyomát: rémült gyerekek tömegén verekedte át magát, akik a folyosón nyomakodtak a kijárat felé, ahogy a tűzvédelmi gyakorlaton tanulták. Ahogy Alex kirontott az udvarra, és a biciklitároló felé indult, már a kulcsai után kotorászott. A csengők még mindig szóltak. Körülötte kétezer gyerek zsibongott és nevetgélt, miközben izga tottan kutatta a füstöt, az osztályfőnökök meg próbálták egyenes sorokba állítani őket. Alex nem törődött velük. Megkereste a biciklijét, kilakatolta, és felpattant rá. - Alex... - Miss Bedfordshire, az iskolatitkár megpillantotta. Tett rá egy kísérletet, hogy megállítsa, de Alex ügyet sem vetett rá. Keményen a pedálra taposott, megkerülte a titkárnőt, aztán kiszáguldott a kapun, és eltűnt.

Visszavágó

Könnyű célpont. Ennek érezte magát Alex. Lassan megkerülte az iskolát, és az építkezéshez tekert, ahol az orvlövész megbújt. Látta, hogy az utca üres, csak néhány autó parkol a szélén. Ha a támadó még a helyén van, ezúttal nem fog hibázni. Maga elé képzelte a célkeresztet, ahogy végigpásztáz az utcán, és megállapodik előbb a vállán, majd a tarkóján. Talán már ott is van, és a következő pillanatban megmozdul egy ujj, Alex pedig átbukik a kormányon, s belesüpped a nemlétbe. A tető irányába kapta a fejét, de nem látott semmit. Felmerült benne a gondolat, hogy a férfi eliszkolt. Nyilván hallotta, hogy megszólalnak a csengők az iskolában, és azt hitte, Alex is az udvaron van, elvegyül a tömegben, az egyforma egyenruhák között. És a rendőrség érkezésekor (már hallotta is a szirénahangokat, melyek minden irányból az iskolához közelítettek) nem akart a helyszínen lenni. Hol lehet? Alex remélte, hogy kiszúrja menekülés közben. De senkit sem fedezett fel az építkezés területén, sem a tetőn, sem a létrákon. Megállt, a lábával megtámaszkodott az útpadkán, és fülelt, hátha motorzajt hall. Valahol az állványok és a félig felhú zott falak túloldalán valaki sietősen távozni készült. De hol? Egy percen belül itt lesz az ország összes rendőrautója. Addig el kell tűnnie! Váratlanul egy autó bukkant fel az úton, egy ezüstszínű Volkswagen Golf, amely az építkezésről húzott ki, és ellenkező irányba tartott, mint ahol Alex állt. A sofőr arcát nem tudta kivenni, de úgy tűnt, egy magányos férfi ül a kocsiban. Csak a lövész lehetett! Alex újra nekiindult. Mögötte még mindig szóltak a Brookland Iskola csengői. Hallotta, hogy megérkeznek az első rendőrautók,

94

ajtók csapódnak, és férfihangok kiáltoznak utasításokat. Nem volt veszíteni való ideje. Bármelyik percben lezárhatták az utakat. Ha igazán nagy pechje van, a támadó épp átcsúszik, ő meg bent reked. A Volkswagen gyorsan haladt, de nem lépte át a sebességhatárt, mintha a sofőr nem akarná magára vonni a figyelmet. Alex keményen pedálozott, hogy a nyomában maradjon, de arra is ügyelnie kellett, nehogy túl közel kerüljön hozzá. Eszébe jutott, hogy több mint egy éve már csinált ilyesmit. Akkor egy Skodával menekülő drogdílert követett egészen egy uszályig, mely a Temzén horgonyzott a Putney Bridge közelében. Sosem gondolta volna, hogy ezt még egyszer meg kell ismételnie, ráadásul most még nehezebb dolga volt. A dílernek fogalma sem volt, kicsoda ő, de a lövésznek csak a visszapillantó tükörbe kellett néznie, hogy felismerje. Alex felhajtott a járdára, és lebukott a parkoló autók mögé, hogy észrevétlen maradjon. London Európa leglassabb városa. Az autók átlagosan húsz kilométeres óránkénti sebességgel közlekednek, és köztudott, hogy leggyorsabban két keréken lehet előrejutni az utcákon. Ahogy Alex a pedálra taposott a járdán, eszébe jutottak a nagybátyja szavai: „Nem tudom, mit bajlódom itt egy felturbózott hathengeres BMW-vel. Ilyen erővel járhatnék lovaskocsival is!” Alex tisztában volt vele, hogy kerékpárral a Volkswagen nyomában maradhat. Cikázhat az autók között. Átmehet a piroson. Levághatja a sarkokat. Ha a támadó nem tér rá valamelyik autópályára, követheti. Az autó egy T-kereszteződéshez ért, és balra fordult, a King’s Koad felé. Mielőtt eltűnt volna, Alex még meg tudta nézni a rendszámtábláját. BEG-vel kezdődött. Sok Volkswagen járt Londonban, és a legtöbb ezüstszínű volt, ám így legalább már köny-nyebb lett felismerni. Alex a járdán maradt, s bekanyarodott, közben kis híján elütött egy babakocsit toló nőt. A Raleigh Pioneer 160-as tökéletesen megfelelt az ilyenfajta követelményeknek. Nem volt túl nehéz, viszont gyerekjáték volt irányítani, és huszonegy sebesség közül választhatta ki a legmegfelelőbbet. Nyugatnak tartottak, kifelé Londonból. Már messze maguk mögött hagyták az iskolát. Aztán a Volkswagen jobbra indexelt. Egy sor üzlet előtt húztak cl, amelyeket egy Esso kút zárt le. Éppen ide tartott a kocsi. Alex

95

elkáromkodta magát. Nem azt követte, akit kellett volna! Legalábbis a helyszínről menekülő orvlövészek rendszerint nem állnak meg az első benzinkútnál tankolni vagy csokit venni. Alex lefékezett, hogy kicsit kifújja magát, miközben a Volkswagen behajtott a kúthoz. A fiú azt latolgatta, hogy visszamegy az iskolába, de aztán meggondolta magát. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Úgy döntött, inkább hazamegy Jackhez. De az autó nem tankolt. Egyenesen behajtott az automata mosóba, ami különös volt, mert a bejárat fölött ott díszelgett a „Nem működik” felirat. Alex döbbenten figyelt az út túloldaláról. Úgy látta, a sofőr le sem húzta az ablakot, hogy érmét dobjon az automatába, mégis, ahogy a kocsi eltűnt a műanyag függöny mögött, a kefék dolgozni kezdtek, és ömlött a víz a fali fecskendőkből. Mintha a Volkswagent már várták volna. A felirat nyilván azért került ki, hogy más ne hajtson be. Alex maradt a helyén, és várta, hogy az autó felbukkanjon. Biztos volt benne, hogy valami fura dolog folyik itt, és hogy köze van az iskolai lövöldözéshez. Csak a kocsi körvonalait tudta kivenni, a többi elveszett az odabent hömpölygő fehér hab alatt. Az egész négy percig tartott. Aztán a kefék megálltak, és néhány másodperccel később a Volkswagen kigördült. Csakhogy már nem ezüstszínű volt, hanem harsányvörös! Az autómosóban festették volna át? Nem! Épp az ellenkezője történt. Az ezüstszínű festéket mosták le róla, és alatta volt vörös. A rendszámtáblája is megváltozott. A betűk és számok egy részét lemosták, így a BEG-ből PFC lett, a 88-ból pedig 33. Ez mind része volt a tervnek! A sofőr tudta, hogy riasztani fogják a rendőrséget. Ha valaki lövöldözni kezd egy középiskolában, London összes rendőre a menekülő autóra vadászik majd. Hát, ha egy BEG 88 rendszámú, ezüstszínű Volkswagent keresnek, nagy csalódás vár rájuk. Az a kocsi felszívódott. Alex már azt is tudta, hogy a lövész nem egyedül dolgozik. Ez a trükk az autómosóval komoly szervezést igényelt. A Skorpia? A triádok? Egyaránt az ellenségei voltak, de nem fért a fejébe, miért támadnak újra öt hónap lapulás után. Ennek nem volt semmi értelme! De azért óvatosnak kell lennie! Az autó további veszedelembe sodorhatja, és teljesen egyedül volt. Csak Miss Bedfordshire látta, hogy eljött az iskolából, és ő sem tudta, merre

96

indult. Reggel még gratulált magának, hogy végre megszabadult a gondoktól. Hát, most nem úgy nézett ki! A King’s Roadon egész az Eel Brook Commonig követte az autót, egy kis parkig, amely telis-tele volt chelsea-i polgárokkal, akik a kutyájukat sétáltatták. A kocsi negyvenötre gyorsított, és elhúzott, de szerencsére meg kellett állnia egy piros lámpánál, ahol Alex utolérte. A fiú elhatározta magában, hogy bármi történik, nem engedi meglógni. De aztán a kocsi befordult a Wandsworth Bridge Roadra, és a Temze felé folytatta útját. Alex a fogát csikorgatva taposta a pedált. Tisztában volt vele, hogy a híd másik végén kiszélesedik az út. A lassú forgalomban tudta tartani a lépést, de a folyón túl nem volt esélye. Az autó újra lefékezett, és Alex kísértést érzett, hogy közelebb merészkedjen, és megpróbáljon belesni az ablakán. A saját dolgát könnyítette volna meg, hiszen majd személyleírást kell adnia a rendőrségnek a sofőrről. Eddig csak egy összegörnyedt, sapkás alakot látott. Érdekelte is, miféle ember képes belőni egy gyerekekkel teli iskola ablakán. Mennyit kaphatott ezért? Erről megint eszébe jutott az autómosós trükk. Milyen elme eszelhetett ki ilyesmit? És mi lehet még a tarsolyában? Egyszer csak fent voltak a Wandsworth Bridge-en. Néhány hete még alatta evezett át, és azon tűnődött, hogy lehetett ezt ideépíteni. A Tcmze-hidak többsége elegáns volt, mintha arra készült volna, hogy díszítse a folyót. Ez meg csak egy nagy darab beton volt, célszerű és ocsmány. Na meg hosszú és négysávos, így Alexnek igencsak tepernie kellett, miközben attól félt, hogy rajtakapják, de még ennél is jobban tartott attól, hogy szem elől téveszti a Volkswagent. Lepillantott a sötétszürke vízre, amely hosszan kacskaringózott mindkét irányba, a partján nem volt semmi érdekes. A sofőr a túloldali körforgalomhoz ért, és körülnézés nélkül belehajtott. Alex is így tett, amiért harsány dudaszó lett a jutalma, meg az arcába csapó forró levegő, ahogy egy óriási kamion - ami csupán pár centivel kerülte el - elrobogott előtte. Kissé imbolyogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, és érezte, hogy kezd elfáradni a lába. Lassan már örült is volna, ha az autó lerázza. Még néhány ilyen, és megöleti magát. De úgy tűnt, a Volkswagen elérte célját. Ráfordult egy keskeny útra, amely a folyó felé kígyózott vissza, és Alex látta, hogy beáll

97

egy út menti parkolóhelyre. Egy felirat hirdette a Wandsworth Ipari Parkot, ami inkább volt ipari, mint park. London egy kis elfelejtett darabja. Két irodaépület állt egymás mellett, mindkettő a folyóra nézett. Modernek voltak és jellegtelenek, kétemeletesek és fehérek, az ablakaik négyzet alakúak. Az egyik egy mobiltársaságnak adott otthont, a másik lehetett szinte akármi. Velük szemben autószerelő-műhely állt, de úgy látszott, zárva van. Az egész területet murva borította, itt-ott gumiabroncsok, olajoshordók és üres konténerek tarkállottak. Alex megállt az út végén, és úgy-ahogy elrejtőzött a szakadozott drótkerítés mögött. Azon tépelődött, hogy hagyhatták így elenyészni ezt a helyet. Ha felhúznak rá pár folyóra néző házat, milliókat hozna. Persze nem biztos, hogy bárki is akarna itt lakni. A Wandsworth Bridge-en szünet nélkül moraj lőtt a forgalom, a levegőben benzinszag terjengett. Talán tényleg csak pár levitézlett cégnek kellett a hely. A férfi kiszállt a kocsiból, majd kivette a csomagtartóból a zsákot, amelyet a tetőre is magával vitt, és amelyben a fegyvere volt. Alex átleselkedett a hulladékhegyek felett, és jobban szemügyre vehette az alakot. Alacsony, harmincas férfi volt, kabátot és far mert viselt, a haját elrejtette a sapka. Fehér bőrű volt és borotvált. Egész lezserül mozgott, mintha csak golfozásból térne haza. Becsukta az ajtót, a kulcscsomóján lévő távirányítóval lezárta a kocsit, majd a folyó felé indult. Alex kivárta a megfelelő pillanato t, aztán legurult a lejtőn, és becsusszant az egyik konténer mögé. Na és most? Új megfigyelőhelyéről látta, hogy a partról egy T-alakú betonmóló nyúlik ki a Temze sebes sodrású vizébe, akkora, amekkorán egy tucat autó is elfért volna. De most nem autó állt rajta. Hanem egy helikopter, egy kétszemélyes Robinson R22, a világ egyik legnépszerűbb repülő szerkezete. Alex felismerte felfelé hajló hosszú farkát és a két szöcskelábon magasodó buborékszerű kabint. A móló egyik végén várakozott, sötétszürke volt, akár a víz mögötte. A Volkswagen sofőrjének hagyták itt. De akkor nem mehet vele messzire. Alex úgy emlékezett, a Robinson hatósugara négyszáz kilométernél is kisebb. Persze Franciaországig így is el tudott repülni. A móló másik végénél, közvetlenül a parton keskeny, háromszintes épület állt. Lehetett egy kajak-kenu egyesületé vagy akár a folyami rendőrségé is. Fából épült, és fehérre festették, de a festék

98

már pattogzott róla, és néhány ablakát betörték. Alex üresnek vélte, ám mégis kinyílt az ajtaja, és egy másik férfi lépett ki, aki szintén a mólón álló helikopter felé indult. A két idegen megállapodhatott, hogy itt találkozik. Alex tudta, közelebb kell mennie, hogy hallja, mit beszélnek majd egymással. Elég messze volt, és a konténer mögött guggolt, de szerencsére azok ketten még hátat is fordítottak neki, a folyó felé néztek. így aztán Alex otthagyta a biciklit és feléjük futott. Végig kétrét görnyedt, hogy egy alacsony földbucka eltakarja. Félt, hogy meghallják a lépteit a murván, de a forgalom zaja elnyomta őket. Abban a pillanatban vetette hasra magát, amikor a két férfi összetalálkozott. - Na, hogy ment? - kérdezte a házból kilépő. - Remekül. Küldetés teljesítve - felelte a lövész. Hazudott. Tudnia kellett, hogy elvétette a célt. Talán nem állt érdekében beismerni, hogy hibázott. Nem, ha azt akarta, hogy kifizessék. - Akkor gyerünk! - mondta az első férfi. Együtt elindultak a helikopterhez. Most akkor ennyi? Itt heverészik, és hagyja őket meglépni? Alex megjegyezte a sorozatszámot - a5455H -, melyet a helikopter farkára írtak. Ha telefonon bemondja a rendőrségnek, még elfoghatják, mielőtt leszáll. De ennyi nem volt elég. Alex még mindig érezte a dühöt. Ezek az emberek betörtek az életébe! Meg akarták ölni, és megsebesítették a legjobb barátját! Egyébként sem lenne sok teteje hívni a rendőrséget. Emlékezett, mi történt a kocsival. Lehet, hogy a pilóta is egy gombnyomással meg tudja változtatni a helikopter sorozatszámát. Vagy a levegőben átváltoztathatja rózsaszínre. Alex hirtelen elhatározásra jutott. Nem fogja csak úgy elengedni őket! Mielőtt végiggondolta volna, mit csinál, már futásnak is eredt. A két férfi elérte a helikoptert, és túlságosan lefoglalta őket a beszállás ahhoz, hogy észrevegyék a fiút. Alex átvágott az udvaron, és végigrohant a mólón. A szeme sarkából látta, hogy a lövész a hátsó ülésre kászálódik be, de az arcát elfedte az elé hajoló pilóta. Alex jobbra fordult, az ellenkező irányba szaporázta, és egy pillanattal később elérte a háromszintes épületet, amelyből a pilóta kijött. Egyedül nem szállhatott szembe a két férfival. Fegyvertelen volt. De azt remélte, hogy odabent talál valamit - egy nagy nyo--

99

mású fecskendőt vagy akármit amit fegyverként használhat. Vagy legalább egy telefont. A mobilját az iskolai szekrényében hagyta. A reményei abban a pillanatban szertefoszlottak, hogy berontott az ajtón. Egy irodaépületben volt, amely valaha a folyófelügyeletnez tartozhatott. A falakat halványzöldre festették, és parafa táblákat függesztettek fel rájuk, melyeken néhány Temze-térkép meg árapálygrafikon lógott. De ezen kívül a helyiség teljesen üres volt. A doh és a pusztulás szaga lengte be. Alex megpróbálkozott egy iroda ajtajával. Nem engedett. Odakint felvinnyogott a négyhengeres, léghűtéses motor, és a fiú tudta, hogy a Robinson elindult. Azzal is tisztában volt, hogy a rotornak úgy egy perc kell, mire eléri a maximális sebességet, aztán a helikopter eltűnik az égen, és soha többé nem érheti el. Körbenézett. Nem volt ott semmi, csak bezárt ajtók, és egy roskatag lépcsőház, melynek faláról málladozott a festék. A tető! Alex úgy ítélte, már csak egyvalamit tehet, hogy visszavágjon az orvlövésznek. A kabátos férfi úgy tett, mintha sikerrel járt volna. Hát most megmutatja, hogy nem így van! Szépen felfedi magát, így a támadó megbízója láthatja, hogy az embere kudarcot vallott. Talán valami büntetést is kap, amiért hazudott. De hogy pénzt nem, az holtbiztos. Kettesével szedte a fokokat. A legfelső emeleten egy tűzoltókészülékre bukkant, amelyet lerángatott a falról. Nem igazán tudta, mit is csinál. Lelki szemei előtt látta, ahogy lefújja a habbal a piló tafülke üvegét, s ezzel megvakítja a pilótát. De ez persze nevetséges ötlet volt. A szél úgyis elvitte volna a habot. Vagy vágja hozzá a készüléket a rotorhoz? Elég súlyos volt ahhoz, hogy komoly kárt tegyen benne, de ahhoz meg túlzottan súlyos, hogy Alex csak úgy hajigálja. És különben is: a helikopter túl messze volt. De ezt az egyetlen egy eszközt találta, és még mindig a kezében szorongatta, amikor megmászta az utolsó lépcsősort is, és a vészkijáraton át kirontott a tetőre. Pillanatok alatt felmérte a helyszínt. A folyó pontosan előtte volt. Bal kéz felé a Wandsworth Bridge. A Robinson R22-es még a talpán egyensúlyozott, de már súlytalan volt, épp felemelkedni készült. A pilóta, aki időközben napszemüveget és fejhallgatót tett fel, a botkormánnyal ügyeskedett. A lövész mögötte ült. Alex a fejük fölött volt, de - ahogyan sej-

100

tette - túlságosan távol. De azt látta, hogy ez nem sokáig marad így. Pár másodperc múlva a két férfi ott repül el mellette. Másfelé nem mehetnek a híd miatt. A helikopter könnyedén elemelkedett a földtől. Átlósan haladt, Alex irányába, de ugyanakkor el tőle, a víz fölé. Mire eléri a tető szintjét, legalább tizenöt méterre lesz a fiútól. Olyan messzire nem tudja eldobni a tűzoltókészüléket. És a habbal is legfeljebb saját magát áztatná el. Ha a legjobbak közt akarsz maradni, Spencer, légy szíves, próbálj nem úgy viselkedni, mint egy ötödikes.

Érthetetlen módon Alexnek Mike Spencer jutott eszébe. Az, hogy mit csinált az osztályban abban a pillanatban, amikor ő észrevette az orvlövészt. Egy meghajlított vonalzó segítségével lőtt ki egy radírt az osztálytársára. így vajon sikerülhet? Persze! Miért ne? A tető szélén egy tévéantenna tornyosult, és a tény, hogy imbolygott, azt mutatta, hogy hajlékony. Négy ága V alakot formázott. Alex odarohant. Rátette a tűzoltókészüléket a V alakzatra, majd két kézzel hátrahúzta az antennát. Az antenna meghajolt. Alex érezte, ahogy feszül a fém. Ha most elengedi, a folyó közepéig repíti a lövedékét. Ez is egy előnye volt annak, hogy tizenöt éves lett. Egy évvel korábban még nem lett volna elég erős ehhez. Hirtelen ott volt a helikopter vele egy szinten, az egész látóterét betöltötte. Alexet csaknem lefújta a szél a tetőről, és a fülébe üvöltött a motor. A haja a szemébe csapkodott, és félig megvakította, de az orvlövészt így is tisztán látta az ablakon át. A férfi megfordult, és észrevette. A szeme tágra nyílt az elképedéstől. Ordított valamit. Mintha a pilóta is megmerevedett volna, a helikopter nem moccant. Csak himbálózott pontosan Alex orra előtt, és tökéletes célpontot kínált. Alex eleresztette a tűzoltókészüléket. Az antenna előrelendült, úgy vetette ki a lövedékét, akár egy középkori katapult. A vörös fémhenger a pilótafülke üvegébe csapódott be, melyen repedések futottak szét. Ahhoz ugyan nem volt elég erős a lövés, hogy leszedje a helikoptert, de a pilóta ösztönösen hátrakapta a fejét, és elvesztette irányítását a gép fölött. Alex hasra vetette magát, így a megpördülő helikopter farka centikkel a feje fölött kaszált el. Újabb széllökés kapott bele a zakójába és az ingébe, kis híján letépte a ruhát a válláról. Egy

101

másodpercre megpillantotta az orvlövész rémült arcát, fejjel lefelé - legalábbis abban a pillanatban úgy látszott. A pilóta kétségbeesetten küzdött, hogy visszaszerezze uralmát a helikopter fölött, és talán sikerült is volna, de ekkor a farokrotor hozzáütődött a tető pereméhez, és rettenetes csikorgás, majd pattanás hallatszott, ahogy az egyik lapát letört. Alex a tetőn feküdt, és kezével védte a fejét, attól félt, hogy most aztán darabokra szakad. Egy letört fémszilánk süvített el fölötte, és a téglafalnak vágódott. Aztán a helikopter egy rándulással arrébb perdült, mintha láthatatlan horgászzsinóron vergődő hal lenne. Teljesen irányítha tatlanul pörgött összevissza. Alex feltérdelt, és hitetlenkedve nézte, mit tett. A helikopter mintha megőrült volna. A fiú próbálta elképzelni, miféle rémálmot élhet át a pilóta és utasa. A gép még mindig nagyon gyorsan táncolt. Már majdnem fél kilométerre járt Alextől, kegyesen a víz fölé repült. El a Wandsworth Bridge-től. Alex felállt. A helikopter nagyon igyekezett, de már nem jutott sehova. Egy darabig lebegett, majd a folyóba zuhant. Hatalmas fehér vízoszlop csapott fel, aztán semmi. Alex nem látott többet. Meghalt a két férfi? Alex nem tudta, és igazság szerint nem is érdekelte. Olyan leckét adott nekik, amit bőven megérdemeltek. Végül is az egyik megkísérelt végezni vele. Tüzet nyitott egy gye rekekkel teli osztályteremre, és rá se rántott, mi lesz az eredmény. Alexet elfogta az aggodalomból van-e Tom Harris. Abban biztos volt, hogy a seb nem olyan súlyos, de neki aztán nem kellett elmagyarázni, milyen sokkot okoz, ha valakit meglőnek. Gondolt rá, hogy felhívja, de aztán beugrott, hogy a mobilja az iskolában maradt. Bebicegett az ajtón, le a lépcsőn, majd elindult, hogy megke resse a biciklijét.

Óvintézkedések

Alan Blunt a Jaguar XJ6 hátsó ülésén ült, és nem volt jó kedve. Harminc perc alatt, a Liverpool Streettől idáig nem szólt egy szót sem, csak bámult ki az ablakon, szeme összeszűkült és kifejezés telen volt, mintha az egész város sértené. Mrs. Jones, aki ott ült mellette, pontosan tudta, mire gondol. Azért indultak el, hogy találkozzanak Alex Riderrel, noha valójában be kellett volna ren delniük magukhoz a fiút. Tudták, mi történt a Brooklandben, de mostanra persze már az egész ország tudta. Ha lövöldözés tör ki egy nyugat-londoni iskolában, az olyan hír, amely pillanatok alatt bejárja a világot: a tit kosszolgálatok most azon voltak, hogy útját állják a terjedésének. Ez Alex Rider iskolája volt. Azonnal rájöttek az összefüggésre, és mindent megtettek, amit tudtak, hogy eltereljék a média figyel mét. Dehogy volt lövész, mondták, orvlövészpuska meg aztán végképp nem volt! Valami helyi vandál valahogy betört az építke zésre, és légpuskával belőtt néhányszor az iskola ablakán. Egy fiú könnyebben megsérült, de nem halt meg senki. De még így is a lövöldözés vezette a hatórás híreket, és világos volt, hogy a másnapi címlapokon is ez áll majd. Lefilmezték a kórházban fekvő, felkötött karú, csokoládéval és üdvözlőlapokkal elhalmozott Tom Harrist, akinek szemlátomást nagyon tetszett, hogy így a figyelem középpontjába került. A rendőrség útakadályokat állított fel Fulham- és Chelsea-szerte. A belügyminiszter asszony parlamenti felszólalást ígért be az üggyel kapcsolatban. A Brooklandbe járó gyerekeknek lelki tanácsadást ajánlottak, és az iskolát a hét hátralevő részére bezárták. A médiacirkusz eredményeképpen a nap két másik híre nem kapott akkora figyelmet, mint amennyit rendes körülmények között szenteltek volna neki. A Temzébe, nem messze a Wands-

103

worth Bridge-től, belezuhant egy helikopter. A rendőrség még mindig kutatott a pilóta és az esetleges utasok után. Neveket nem tettek közzé. Görögországban pedig hosszú szenvedés után elhunyt rákban a világ egyik leggazdagabb embere, Janisz Ariszton Xenopolosz. Több mint húszmilliárd fontnyi vagyont hagyott hátra. Alan Blunt éppen a többi részlegvezetővel tartott szokásos értekezleten vett részt, amikor megjött a hír. Azonnal visszavonult egy rendkívüli tanácskozásra Mrs. Jonesszal. Mindketten pontosan tudták, hogy Alex volt a célpont. Azt is, hogy a lövész célt tévesztett, de semmi egyebet. Alex eltűnt. Utoljára akkor lát ták, amikor kerékpáron elhagyta az iskolát. Amikor egy órával később Blunt tudomást szerzett a helikopterbalesetről, azonnal sejtette, hogy összefüggésnek kell lennie a két esemény között. Ez jellemző lett volna Alexre. Rendívül találékony fiú volt. Alex a délután derekán érkezett haza. Jacket mellbe vágták a történtek, és amikor nem sokkal később Mrs. Jones felhívta, nem találta vitatkozó kedvében. - Beszélnünk kell Alexszel - mondta Mrs. Jones. - Küldünk érte egy autót, ami behozza a Liverpool Streetre. - Sajnálom, Mrs. Jones - válaszolta fagyosan Jack. - Alex nem megy sehova. Megértem, hogy ki akarják hallgatni. De akkor maguknak kell idejönniük. - Az teljességgel ki van zárva. -Jó. Akkor az is, hogy beszélnek vele. - Mielőtt Mrs. Jones közbeszólhatott volna, Jack folytatta: - Eddig mindig baj lett belőle, ha Alex bement magukhoz. Legutóbb januárban. Akkor azért ment, mert egy riporter hajszolta, és mi lett belőle? Elküldték Desmond McCain után kémkedni, és a végén Kenyában kötött ki, ahol majdnem felfalták a krokodilok! Na, hát ennek vége! Már nem dolgozik maguknak. Ha beszélni akarnak vele a délelőtt történtekről, akkor idejöhetnek, de ne túl későn. Elég kemény napja volt, szeretném, ha tízre ágyban lenne. Hallatlan eset volt, hogy az MI6 Különleges Operációs Részlegének vezetőjét meg a helyettesét csak így elrángassák valahova. A titkos beszélgetéseknek biztonságos helyen kell lefolyniuk, és Blunt irodája pontosan ilyen volt. Senki sem léphetett be úgy, hogy nem kutatták át, vannak-e nála fegyverek és hangfelvevő

104

készülékek. Lehetetlen volt bármit is kihallgatni. Még az ablakokat is úgy alakították ki, hogy eltérítsék a rádió- és mikrohullámokat. Egyszerűen nem lehetett megtudni, ki van odabent, és miért. Egy látogatás Alex chelsea-i otthonába alapjaiban változtatta meg a helyzetet. Elfogadhatatlan kockázatot jelentett. Mégis, aznap kora este begördült az autó az elegáns, fehér ház elé, amely valaha Ian Rideré volt, és Alan Blunt meg Mrs. Jones kiszállt. Jack egy jottányit sem engedett, így végül kénytelenek voltak belátni, hogy ez az egyetlen lehetőség. De hát Alex nem közönséges ügynök volt. Már a beszervezésével is megszegtek minden létező szabályt. Felkészülhettek volna rá, hogy ezúttal is kivételt kell tenniük az esetében. Alex a nappaliban várta őket. Blunt rögtön látta, mennyire különbözik attól a tizennégy éves fiútól, akit régebben olyan sok szor alkalmazott. Nem csupán megnőtt, valahogy mintha meg is erősödött volna. Magabiztosabb lett. Ahogy elnézte, Bluntnak hirtelen Alex édesapja jutott az eszébe. Egészen szembeszökő vo lt a hasonlóság. Jack kávéval kínálta a vendégeket, akik udvariasan visszautasították a figyelmességet. Már korábban részletesen tájékoztatta Mrs. Jonest, mi történt, miután Alex távozott az iskolából, így a Különleges Operációs Részleg vezetőhelyettese nem is vesztegette az időt. - Búvárokat és rendőröket küldtünk a folyóhoz - kezdte. Valószínűnek tűnik, hogy a pilótának és a lövésznek egyaránt sikerült kimenekülnie a helikopterből. Eddig még nem került elő holttest. - Azt gondolná az ember, hogy valaki csak látja, ha két csöpögő pasas mászik elő a Temzéből - morogta Jack. - Még keresgélünk. Kérdezősködünk. - Mrs. Jones a vele szemben ülő Alan Bluntra pillantott. - Valóban furcsa, hogy csak így felszívódtak. Fényes nappal, London közepén. Biztos, hogy meg is sérültek. Mégsem tudunk róla, hogy bárki látta volna őket. - Alex, te láttad a lövészt? - kérdezte Blunt. - Nem nagyon. - Alex már átöltözött, farmert és pólót viselt. Mezítláb volt, mintha hangsúlyozni akarná, hogy ez az otthona, és azt vesz fel, amit akar. Furcsa volt, hogy Blunt itt van a szobában, mintha a két világ, amelynek távol kellett volna maradnia

105

egymástól, összeütközött volna. - Messze volt, és háttal fordult. De megvan a kocsi rendszáma, és a helikopter sorozatszáma . - Csakhogy mindkettő hamis - mondta Mrs. Jones. - Megtaláltuk az autót a Wandsworth Parkban, most ujjlenyomatokat és DNS-t keresünk benne. Kimentettük a helikopter roncsait is. De kétlem, hogy bármelyik elvezetne minket valahová. - Ezek profik voltak - helyeselt Blunt. - Elég csak az autómosós trükköt vennünk. Sajátos stílusa van... - És kire vall ez a stílus? - kérdezte Jack. -Azt nem tudjuk. Beszéltünk a benzinkutassal. Azt mondja, fizettek neki azért, hogy néhány napra bezárja a mosót, de egyebet nem tud. Úgy véljük, igazat mond. De a fő kérdés az, ki akarja megölni Alexet, és miért most. A legfőbb pedig az, hogyan akadályozzuk meg a további próbálkozásokat. Alex szemügyre vette az MI6 Különleges Operációs Részlegé nek vezetőjét, aki szálegyenes háttal ült a kanapé szélén, mint aki szilárdan eltökélte, hogy nem helyezkedik el kényelmesen. Ahogy rendesen, most is nagyon hivatalos külsőt öltött, palaszürke öltönyt, acélkeretes szemüveget és tükörfényes fekete bőrcipőt viselt. Annak ellenére, amit mondott, valahogy nyilvánvaló volt, hogy nem igazán érdekli, él-e Alex vagy sem. Ez az egész csak egy kellemetlenség volt a számára, egy újabb elintéznivaló. - Azt hiszik, meghaltam - mondta Alex. - A lövész mondta a pilótának. Azt mondta, „küldetés teljesítve”. Hallottam. - Nem feltétlenül ez a helyzet - ellenkezett Mrs. Jones, és megint odasandított Bluntra, mint aki nem egészen biztos benne, folytathatja-e. - De először persze azt kell feltételeznünk, hogy a lövész rád célzott. Ez nagyon kockázatos és drága akció volt, tehát akárki áll mögötte, annak minden bizonnyal nyomós oka van arra, hogy bántani akarjon. Abból, amit elmondtál, világos, hogy az orvlövész hazudott a megbízóinak, de ettől még feltételezhették, hogy életben vagy. És amikor tíz perc múlva lezuhant a helikopter, már biztosan tudhatták. Akárhogy is nézzük, Alex, valószínűleg még mindig veszélyben vagy, és attól tartok, szó sem lehet róla, hogy visszamenj az iskolába, amíg ezt nem tisztáztuk. - És az mennyi idő? - kérdezte Alex kétségbeesve. Egyesek azt gondolták volna róla, megőrült, amiért vissza akar menni az isko --

106

lába. De élvezte a tanítást. Eddig minden olyan jól ment. A barátaival akart lenni. Azt lehetetlen megmondani. Fogalmunk sincs, ki az ellenség, és miért éppen most támadt rád. Ebben a pillanatban semmilyen nyomunk sincsen. Ugyanúgy sötétben tapogatózunk, mint te. Szóval hogy akarják Alexet biztonságba helyezni? - faggatózott Jack. - Hogy akarják elérni, hogy a támadók ne próbálkozzanak újra? Blunt és Mrs. Jones egymásra pillantott, és Alex ebből hirtelen megértette, hogy már mindent megbeszéltek, és tudták, mit fognak mondani, mielőtt beléptek volna az ajtón. Akkor is ez történt, ami kor rátámadtak Cornwallban, miközben Sabinával szörfözött. Akkor is kihasználták a helyzetet. Látta, hogy most is ezt fogják tenni. - Szerintem Alexnek el kell hagynia az országot - kezdte Blunt. - Azt ugyan nem! - kiabált közbe Jack. Kérem, Miss Starbright, hadd fejezzem be. A Brooklandbe nem mehet vissza, és itt sem maradhat. Ahogy Mrs. Jones is mondta, túl veszélyes. - Biztosíthatnának huszonnégy órás védelmet. Ma éjjel figyelni is fogjuk a házat, de hosszú távon nem létezik huszonnégy órás védelem. Ha az ellenség elég eltökélt, áttör a legerősebb falon is, legyünk akármilyen óvatosak. Nem. Alex sokkal nagyobb biztonságban lenne egy új személyazonossággal valahol messze innen, amíg kivizsgáljuk ezt az ügyet. - Mire gondol konkrétan? Nos - közhintett finoman Blunt, miközben a kezét a szája elé tartotta -, azt szeretném, ha Egyiptomba menne - mondta. - Egyiptomba? Egész pontosan Kairóba. Úgy hozta a sors, hogy egyébként is oda kell küldenem egy emberemet... - Alex nem az embere! - vágott közbe Jack. Blunt nem is figyelt rá. Alexhez fordult. -Nem akartalak belevonni, Alex. Teljesen világosan megmondtad, hogyan érzel, és én természetesen megpróbáltam ezt tiszteletben tartani. De változtak a körülmények. Szükséged van a segítségünkre, és nekünk is a tiédre. Van egy munkám, amit mintha rád szabtak volna. Ugyanakkor jó messze kerülnél innen, biztonságba.

107

- Milyen munka? - kérdezte Alex. A két szó súlyosan hangzott a szájából. - Mindössze arról van szó, hogy a megfelelő helyen legyél, és tartsd nyitva a szemed. Csak annyit szeretnénk, ha jelentenél nekünk, a többit mi elintézzük. - Blunt várt egy kicsit, ellenkezésre számított, de amikor elmaradt, folytatta: - A hely egy iskola, ha már itt tartunk, nagyon jó iskola, így a tanulmányaidat sem kell elhanyagolnod. A neve Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnázium, de a diákok csak Kairói Gimnáziumnak vagy KG-nek hívják. Tizenhárom-tizennyolc éves gyerekek járnak oda, de tartozik hozzá egy általános iskola is. Sok diák szülei a Közel-Keleten dolgoznak. Néhányuk közismert személyiség, és akadnak köztük különösen gazdag emberek is. Olyan információ birtokába jutottunk, amely arra utal, hogy az iskolában hamaro san ellenséges tevékenységre lehet számítani. Sajnos nem tudjuk, mikor és milyen természetűre. Lehet például gyerekrablás. Egyes szülők milliós váltságdíjat is kifizetnének. - Az iskolát figyelmeztették? - kérdezte Alex. Nem tudjuk biztosan, hogy az segítene-e - válaszolta Blunt. Nem tudunk hozzá eleget. Egy nyomunk azonban van. A múlt héten az iskolában új biztonsági főnököt neveztek ki, egy bizonyos Erik Guntert. Nem tűnik valószínűnek, hogy bármilyen törvénytelenségben részt venne. Hogy mást ne mondjak, háborús hős. Kitüntette a királynő. De azt sem hisszük, hogy az érkezése pusztán véletlen lenne. - Mi történt az előző biztonsági főnökkel? Blunt nyelt egyet. -Baleset érte. Tőled csak annyit kérünk, Alex, hogy tartsd szemmel ezt az embert, és jelentsd, ha valami gyanúsat tapasz talsz. Nem kell beleavatkoznod. A probléma első jelére közbelépünk. - Na, álljunk csak meg! - fakadt ki Jack. - Ezt nem hiszem el! Azért kértük magukat, hogy jöjjenek ide, mert Alexre rálőttek. Majdnem meghalt a legjobb barátja! De maguk megint csak ki akarják használni! - Meg akarjuk védeni - tartott ki az állításuk mellett Mrs. Jones. - Komolyan, Jack. Úgy néz ki, ez a legjobb megoldás. Kairóban senki sem fogja keresni. Hamis nevet kap. Egy nemzetközi

108

iskolában az a legjobb, hogy a diákok jönnek és mennek. A szülők folyton vándorolnak. Senki sem kérdez semmit, ha felbukkan egy új arc. Közben utánanézünk az autónak, a helikopternek, mindennek. Értesítjük önöket, amint Alex biztonságban hazatérhet. Nem tarthat tovább néhány hétnél. Elhallgatott. Blunt Alexet nézte, s választ várt. Jack szomorúan megcsóválta a fejét. Alex megértette, hogy neki kell döntenie. Ugyanakkor elgondolkozott, vajon dönthet-e egyáltalán. Reggel még éppen azon örvendezett, hogy az élete visszatért a rendes kerékvágásba. Kiért az alagútból, ezt gondolta. Hogy lehetett ilyen naiv? Az alagút visszahúzta, beszippantotta, és ő megint elveszett a sötétjében. Nem bánom, megyek - mondta végül. - Mr. Bluntnak igaza van. Ha valaki vadászik rám, nem maradhatok itt. Nem kockáztathatom meg, hogy még valakinek baja essen miattam. - De elvihetlek Amerikába is. A világon bárhová mehetünk! Valahol suliba kell járnom, Jack! Nem akarok még jobban lemaradni! - Akkor meg is egyeztünk... - csapott le Blunt. Nekem azért még volna pár kérdésem - vágott a szavába Jack. Például hol él majd Alex Kairóban? Ki törődik vele? Bentlakásos ez az iskola? Nem - rázta meg a fejét Mrs. Jones. - Találnunk kell neki egy lakást. -Akkor abban a lakásban két hálószoba legyen, mert én is megyek! Alex elképedve fordult Jack felé. A hangjából hallotta, hogy ellenvetésnek itt helye nincs. Torkig vagyok azzal, hogy itthon ülök, amíg maguk minden veszedelembe belerángatják Alexet! - fortyant fel Jack. - Tudom, azt állítják, nem lesz veszélyben. De ezt mondták legutóbb is, meg azelőtt is! Úgyhogy ha Alex benne van, az az ő döntése. De egyedül nem engedem el, és ez meg az én döntésem. Vagy mindketten megyünk, vagy egyikünk sem. Választhat, Mrs. Jones. Mrs. Jones egy pillanatig töprengett, aztán bólintott. - Szerintem jó ötlet - mondta. - Alex? Alex még mindig Jacket bámulta elhűlve. - Biztos vagy benne?

109

- Soha ilyen biztos nem voltam még semmiben! Hát ez nagyszerű! - mosolyodott el Alex. - Megnézhetjük együtt a piramisokat! Meg a Nílust! De jó, hogy ott leszel velem! A szervezést ránk hagyhatják - mondta Blunt. - Értesítem a kairói irodánkat, hogy úton vannak. Ok majd megszereznek min dent, amire csak szükségük lehet. -Akkor szerintem megbeszéltük - felelte Jack. Felkelt, és az ajtóhoz vezette Alán Bluntot és Mrs. Jonest. Oda kint várta őket az autó. Alex a nappaliban maradt, és csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejében. Lényének egy részét - akár akarta, akár nem - majd szétvetette az izgalom. Kairó! Csodálatos város, ahol még sohasem járt! Másrészt úgy érezte, óriási súly nyomja a vállát. Már megint kezdődik... Jack visszajött. - Elmentek - mondta. Köszönöm, Jack - állt fel Alex. - Köszönöm, hogy velem jössz. - Nem is hagytam volna, hogy másképp történjen. Egy pillanatra Jacknek eszébe jutott, hogy beszélni akart Alexnek a terveiről. Komolyan gondolta akkor, hogy itthagyja a fiút, és elköltözik? Hát, Washingtonnak és a szüleinek most mindenesetre várniuk kell. Gondolom, én is kapok hamis papírokat - mondta. - Szerinted hogy állna az álbajusz? - Felsóhajtott. - Meg akarod írni a házidat? - Szerintem nem sok értelme volna. -Akkor csinálok valami vacsit, te meg nézd meg, mi van a tévében. Úton visszafelé a Liverpool Streetre Alan Blunt már jobb hangu latban volt. Mrs. Jonesnak fel is tűnt a változás. - Szóval megkapta, amit akart - mondta. Meg - felelte Blunt, de kerülte helyettese pillantását. - Furcsa, hogy néha maguktól klappolnak a dolgok. De mintha elfelejtette volna megemlíteni, hogy Skorpiának is köze lehet az ügyhöz. - Nem felejtettem el. Jobbnak láttam, nem riogatni a fiút. - Mert akkor esetleg úgy döntött volna, hogy nem megy.

110

Akkor még mindig mondhattam volna, hogy neki is jobb, ha nem ítél, amíg körül nem néz. Csendben ültek. Szeretném, ha támogatást kapna Kairóban - szólalt meg aztán Mrs. Jones. Mire gondol? - Blunt tudta, hogy volt idő, amikor a helyettese nem beszélt volna vele ilyen közvetlenül. De ahogy a távo zása közeledett, a hatalom lassan kezdett átvándorolni Mrs. Joneshoz. - Visszaküldhetjük Crawleyt. Vagy Gerrardot... - Én Smithersre gondoltam. - Érdekes választás. Alex bízik benne. És hasznos is lehet, különösen, ha felbukkan a Skorpia. Van valami ellenvetése? - Természetesen nincs, Mrs. Jones. Ahogy gondolja. A legfurcsább az volt, hogy Bluntnak lett igaza. Nem lett volna szabad elhagynia a Liverpool Streetet, Alexet az otthonában meg látogatnia meg különösen nem. Amikor kiszálltak az autóból, filmre vették őket a szemközti ház ablakából. A tulajdonosok Thaiföldre utaztak, és már haza kellett volna érniük, de ételmérgezést kaptak, és egy bangkoki kórházban feküdtek. Ezt is a Skorpia intézte el, hogy egy csapatuk betörhessen a házba, és felállíthassa kameráit az emeleten. Alex otthonát úgyszintén bepoloskázták. Két telefonszerelőnek öltözött ember besurrant, amíg Jack vásárolni volt, és hangfelvevő készülékeket rejtett el a konyhában, a nappaliban, mindkét hálószobában meg itt-ott a kertben. Az Alan Blunttal és Mrs. Jonesszal folytatott beszélgetést rögzítették. Azt

szeretném,

ha

Egyiptomba

menne...

Van

egy

munkám,

amit

mintha rád szabtak volna... Értesítem a kairói irodánkat, hogy úton vannak. Ők majd megszereznek mindent, amire csak szükségük lehet. Hamis nevet kap...

Így hát képpel és hanggal is tudták bizonyítani, hogy az MI6 ismét alkalmazta Alex Ridert, és a Közel-Keletre küldte. Ezeket mind hozzáadták a Könnyűlovas-dossziéhoz, mely a következő pár napban gyors gyarapodásnak indult. Ariszton ugyan meghalt, de a munka, melybe belevágott, haladt tovább a maga útján. Kez detét vette a Skorpia hadművelete.

111

Kairó

A férfi a nagykövetségről Blakewayként mutatkozott be, de Alex nem volt biztos benne, hogy ez a valódi neve. Valahogy túlságosan is illett hozzá. Vékony volt, idős, napcserzett, és nagyon angol: gyűrött vászonöltönyt, csíkos inget és panamakalapot viselt. A kairói nemzetközi repülőtéren várta Alexet és Jacket, a repülőgépből kivezető fémalagút végén. -Miss Starbright? Alex? Örvendek. Kint vár az autó. Erre parancsoljanak... Szép nyugodt tempóban bandukoltak. Blakeway nem úgy nézett ki, mint aki bármikor is siet. De jól jött, hogy velük volt. Simán átjutottak az útlevél-ellenőrzésen. Nem kellett beállniuk a kígyózó sorba, és nem kellett húszdolláros belépési vízumot vál taniuk. Blakeway megvárta velük a csomagjaikat a futószalagnál, majd vitte Jack bőröndjeit, és átkalauzolta őket a kapu túloldalán tolongó taxisofőrök és idegenvezetők hadán. A hőség Alex arcába csapott. Ahogy kiléptek az üvegajtón, és maguk mögött hagyták a terminált, mintha egy kazánba sétáltak volna be. A fiú ruhája másodpercek alatt a testére tapadt, és alig bírta cipelni a bőröndjét. Blakeway közben körülnézett a sokadalomban. - Hol van Ahmed? Mondtam neki, hogy csak pár perc. Á, ott van! Egy hivatalos külsejű fekete szedán felé integetett, amely lefé kezett mellettük. Egy alacsony, kerek arcú, fehér inget és sötét nadrágot viselő ember szállt ki belőle, majd a poggyászokkal kez dett foglalatoskodni. -Máris jobb. Pattanjanak be hátra! A kocsi légkondicionált, hála istennek. Kairón átvágni nem tartana soká, ha nem lenne ez az átkozott forgalom.

112

Egy perccel később már úton voltak. A kocsi belseje hűvös volt, az ülések puhák és kényelmesek, Alex mégsem tudott lazítani. Megviselte a hosszú út, és bár rettentően szeretett volna aludni, érezte, hogy nem fog menni. Nem csak az ötórás repülőút választotta el Londontól: az egy egész más világ volt. Eltűnődött, vajon látja-e még valaha. Milyen bolond volt, amikor azt hitte, hogy az MI6 valaha is békén hagyja! Talán így volt a nagybátyjával, Ian Riderrel is, meg a szüleivel. Mind rájöttek ugyanarra. Hogy nincs kiút. A mellette ülő Jack Starbright, aki a fejét az ablaknak döntötte, talán pontosan tudta, mire gondol. Széles napszemüvege és fehér kalapja az arca nagy részét eltakarta, Alex mégis látta rajta, hogy aggódik. A lány váratlanul kinyújtotta a kezét, és Alex karjára tette. - Nem kell maradnunk - suttogta halkan, hogy Blakeway ne hallja. - Tudom. - Láttam, hogy három óra múlva indul egy gép New York-ba. Mi is rajta lehetünk. - Itt vagyunk, Jack. Most már akár meg is nézhetnénk, milyen itt. Vajon tényleg megszökhetnének még? Alex belegondolt, mi történne, ha megkérné a sofőrt, hogy forduljon meg, és megpró bálna felszállni egy gépre. Engedné az M16, hogy elhagyja Kairót? Alán Blunt azt akarta, hogy idejöjjön, és itt van. Most már nem mehet el, amíg el nem végezte a munkát. - Minden rendben ott hátul? - érdeklődött Blakeway. Lehet, hogy mégis meghallotta a beszélgetést. - Van egy kis vizünk is, ha kell. Csak kiabáljanak! A férfi az imént azon háborgott, milyen rossz itt a közlekedés, és hát egyáltalán nem túlzott. Rettenetes volt! Rátértek egy hatsávos útra, de még azon sem volt elég hely a több ezernyi tolakodó autónak, melyek sofőrjei ádázul dudáltak egymásra, mintha attól bármi változna. Alex kinézett az ablakon. Úgy festett, egy acélból, betonból, homokból és porból épült rémálomba hajtanak be. Régimódi irodaépületek álltak omladozó lakóházak mellett. Itt-ott karcsú tornyok emelkedtek egy-egy mecset kupolája fölé, de ezeket körbefogták a rádiótornyok, villanyoszlopok és a daruk, sok-sok tonnányi vasszerkezet, ami mind az ég felé tört. Alex első

113

benyomása az volt, hogy Kairó rémesen ronda város. Nem ez volt az a hely, ahol élni akar. Valahogyan átküzdötték magukat a város másik felére. Itt már nem volt olyan nagy a forgalom, és a külváros csendesebb volt, kevésbé zsúfolt, de még mindig nem volt kifejezetten hívogató. Minden félkésznek tetszett. Az utcát, amelyen gurultak, egyik oldalon pálmák és arab stílusú villák, a másikon törmelékkupacok és bedőlt kerítések szegélyezték. Aztán Alex meglátta a sivatagot - életében először. A végtelen, drapp színű homoktenger nem is olyan messze kezdődött. Mintha Kairó nem merészkedett volna tovább. Egyszer csak megtorpant, és a tőszomszédágában már nem volt semmi. -Már nincs messze! - közölte Blakeway. Feltűnően vidám volt a hangja. Alex eltűnődött rajta, mióta élhet itt. A férfi vissza fordult a sofőrhöz, és mondott neki valamit arabul. Mindketten nevettek. Aztán behajtottak egy modern lakóparkba, melynek kapuja automatikusan nyílt és záródott. Arany Pálmának hívták, és úgy ötven napszítta lakóház alkotta, közöttük pázsit, körbeforgó öntö zők és egy jókora úszómedence. Üdülőfalura emlékeztette Alexet, olyan helyre, ahová egyhetes napozás kedvéért fizet be az ember. Az autó egy csinos társasház mellett állt meg, melynek erkélyei a medencére néztek. - Itt is vagyunk! Menjünk be. Ahmed majd hozza a csomagokat. Követték Blakewayt a két hálószobás lakásba, mely az első emeleten helyezkedett el. Az ajtó nyitva állt, s beléptek a modern, világos térbe, ahol márványpadló, légkondicionálás és egy tágas nappali várta őket, ahonnan franciaablak vezetett az erkélyre. A hűtőszekrény óriási volt, volt villanytűzhely, mikrohullámú sütő és egy száznegyven centis plazmatévé a falon. Minden ragyogó tiszta volt. Noha az út hosszú volt, Alexnek el kellett ismernie, hogy kellemesen csalódott. - Most magukra hagyom önöket - jelentette be Blakeway. - Nyilván szeretnének kicsomagolni, és úszni egyet. Ha bármire szükségük van, itt a telefonszámom - csapott le egy névjegyet az asztalra. - A Kairói Gimnázium csupán öt percre van innen, és biztos vagyok benne, hogy valaki meg tudja mutatni az utat. Igen

114

sok diák és tanár él az Arany Pálmában. Úgy négy óra tájban érnek haza, és általában az az első dolguk, hogy megrohamozzák a medencét. Szerintem eleinte kissé furcsa lesz, Alex, mégiscsak te vagy az új fiú. Az ablakhoz ment, és kikukkantott, mintha meg akarna győ ződni róla, hogy maguk vannak. Amikor visszafordult, halkabban, és már-már idegesen beszélt. - Úgy tudom, vasárnap este idejön az egyik emberük. Ő hozza a további utasításokat, és ellenőrzi, megvan-e mindenük. Lesz tehát egy hétvégéjük, hogy akklimatizálódjanak, és egy kicsit megnézzék Kairót. Nem is olyan rossz hely, csak meg kell ismerni. Nos hát, sok szerencsét kívánok, Alex. Hallottam már rólad. Suttognak az emberek ezt-azt. Öröm volt megismerni téged. Hívta Ahmedet, és távoztak. Jack nézte, ahogy az autó kigördül a kapun. Végre kettesben maradtak. - Úsznál egyet, ennél valamit, vagy aludnál? - kérdezte Jack. - Mind a hármat - vágta rá Alex. - De kezdjük az úszással. Jack szeretett volna előbb kicsomagolni, így Alex előrángatott egy úszónadrágot a bőröndjéből, átöltözött, és egyedül ment le. Azonnal fejest ugrott, és leúszott hat hosszt a hideg vízben, amivel maga mögött hagyta a meleget és a rosszkedvet. Még mindig odabent pancsolt, amikor megérkeztek az első diákok a Kairói Gimnáziumból, ledobták a táskájukat, és beugrottak hozzá. Két fiú és egy lány szinte azonnal körülvette, nagyjából egykorúak lehettek vele, és nagyon boldognak látszottak, amiért végre új arcot látnak a lakóparkban. A két fiú ausztrál volt: Craig Stevens és Simon Shaw. Craig nagyra - sőt, óriásira - nőtt a korához képest, és már borotválkoznia kellett volna, de nem tette. Simon kiköpött szörfösnek nézett ki: napbarnított bőr, hosszú szőke haj, gyöngynyaklánc és rikító úszónadrág. A lányt Jodie-nak hívták, és bár Angliában született, élete nagy részét külföldön töltötte. Szülei mindketten tanárok voltak, szerencsére nem a KG-ben. Szeplős volt, szalmaszőke haja rövid. Alex azonnal megkedvelte. - Nem olyan rossz a suli - mondta a lány Alex kérdésére válaszolva. - Elég nyugis, és a tanárokkal sincs gond. Két évig Szingapúrban jártam iskolába, na, az förtelmes volt!

115

- És te hogy kerülsz ide? - kérdezte Alexet Craig. Ahogy Simoné, az ő apja is az olajiparban dolgozott. Sok gyerek a Shell vagy a BP jóvoltából járhatott az iskolába. Ez volt az a pillanat, amelytől Alex rettegett. Új barátokat sze rezni amúgy is nehéz, de tízszer nehezebb, ha az egész hazugsá gon alapszik. De nem tehetett mást. Az MI6-től megkapta az álnevét - Alex Brenner -, és a háttértörténetét is begyakorolta Jackkel. - Nincsenek szüleim - kezdte. - A nagybátyám egy nemzetközi banknál dolgozik, és most kezdenek nyitni a Közel-Kelet felé. Most épp nincs itt. Van egy ilyen gyámszerűségem, aki vigyáz rám. Arra jutottunk, hogy úgy lesz mindenkinek a legjobb, ha itt vagyok. Mint minden jó hazugság, ez a történet is tartalmazott néhán y morzsányi igazságot. Ian Rider bankárnak adta ki magát, mielőtt meghalt. Az MI6 jelen volt a Közel-Keleten. Jack pedig tényleg Alex törvényes gyámja volt. Mindenesetre Alex három új barátja hihetőnek tartotta mindezt. -Jó kis hely ez - mondta Craig. - Ha hozzászoksz a meleghez meg a zajhoz. - Meg a bóvliárusokhoz - tette hozzá Simon. - Meg Miss Watsonhoz! - nyögtek fel mindhárman egyszerre. - Hát üdv Kairóban, Alex! Jól fogod itt érezni magad! És a következő napokban - szinte akarata ellenére - Alex kezdett megnyugodni. Az iskola csak hétfőn kezdődött. Addig Jackkel együtt sima turisták voltak, nyaraltak, és minden mást félretettek. Az első dolguk volt megnézni a híres gízai piramisokat. Napkelte kor érkeztek, és szinte egyedül bolyongtak a hatalmas emlékművek között, melyeket majdnem ötezer éve azért emeltek, hogy halott királyok testének adjanak otthont. A Níluson is hajóztak egy felukkával, egy hagyományos, fából ácsolt vitorlással. Együtt fedezték fel Kairót, együtt nyomakodtak át a szúk, a helyi piac embertömegén, és olyasmikre alkudoztak, amikre semmi szükségük nem volt. Mecsetekbe, múzeumokba kukkantottak be, csak annyi időre, hogy elmondhassák, jártak ott. Megnézték a helyet, ahol a sás között állítólag rátaláltak Mózesre, és Jack lefényképezte magukat , ahogy egymást átkarolva bugyután vigyorognak a kamerába.

116

Craignek és Simonnak igaza volt. A hőséget alig lehetett kibírni a városban: legalább negyven fok volt, ráadásul szellő sem reb bent, az árusok meg egy pillanatra sem szálltak le róluk, és a fűszerektől kezdve a pornográf képeslapokig egyszerűen mindent megpróbáltak rájuk sózni. Kairónak nem volt közepe, és úgy tűnt, kijárata sincs. Mintha az emberiség fele idegyűlt volna, majd úgy döntött, hogy itt is marad. De ez nem zavarta őket. Jól érezték magukat együtt, olyan közel voltak egymáshoz, mint már nagyon régóta nem. Alex úgy érezte, mintha visszautazott volna az időben öt évet, oda, amikor Ian Rider még élt, Jack vigyázott rá, és minden nap a maga külön módján volt élvezetes. Szinte már örült, hogy rálőttek. Ha az nem történik, ez sem lett volna. Blakewayről nem hallottak többet, de amikor vasárnap este hazaértek, egy új autót pillantottak meg a ház előtt, és eszükbe jutott, hogy nyilván megjött az előre jelzett MI6-ügynök. Rájuk is kiáltott valaki a bejárat elől, és Alex megrökönyödött, hogy egy ismerős, kövérkés alak döcög lassan feléjük. Legutoljára az irodájában találkozott Smithersszel, a Királyi és Általános Bank épületének tizenegyedik emeletén, Londonban, mielőtt Alex betört volna a Greenfields Bioközpontba a Salisburysíkon. A fiú mindig is kedvelte ezt az embert, aki annyi bizarr és hasznos szerkentyűvel látta el az MI6-nél töltött ideje alatt. Most, ahogy szemügyre vette, nem értette, hogyan bírja ki Smithers a forróságot. Nem csak a hasa volt nagy, de a tokája is, az arca kerek, a nyaka meg mintha bele akart volna olvadni a vállába. Smithers kopasz volt, és kis fekete bajuszt viselt, amivel egy fekete fehér némafilmben szereplő komédiásra emlékeztette Alexet. Vászonöltönye úgy lebegte körül, mint egy ejtőernyő. Fejét túlméretezett selyem zsebkendővel törölgetette, melyet azonban zsebre vágott, amint odaért hozzájuk. - Szalám aléjkum, Alex! - göcögött. - Ez arabul azt jelenti, a „béke legyen veled”. Ön pedig bizonyára Miss Starbright. Örvendek a találkozásnak! - Hát ön mit csinál itt, Mr. Smithers? - kérdezte Alex. - Hiszed, vagy sem, Mrs. Jones küldött, hogy vigyázzak rád ragyogott Smithers. - De talán beszéljünk odabent! Úgy hallottam, az első emeleten laknak. Remélem, nincs túl sok lépcső!

117

Elindultak fölfelé, és hamarosan mindhárman a nappali szoba asztalánál ültek. Alex egy pohár jeges gránátalmaiét iszogatott még mindig ez volt a kedvenc itala -, Smithers pedig egy sört. - Szóval holnap kezdesz a Kairói Gimnáziumban, Alex mondta. - Az én dolgom az, hogy segítsek neked, és persze, hogy közvetítsek közted és London között. - Hogy állnak Londonban? - érdeklődött Jack. - Még mindig nem találták meg sem a helikopter pilótáját, sem az orvlövészt - válaszolta Smithers. - Holttestek sem kerültek elő, így hát azt feltételezzük, hogy kereket oldottak. - Meg akarták ölni Alexet! Csak tudják, kik azok! - Attól tartok, nem, Miss Starbright - emelte meg a sörét Smithers. - Szólíthatom Jacknek? Úgy érzem, meglehetősen jól ismerem, noha most találkozunk először. És egyet kell értenem önnel. Igen rejtélyes az ügy. Először is nem tudom, hogyan szállhatott le a helikopter London közepén. Szüksége lett volna repülési tervre, ahhoz pedig a megfelelő engedélyekre. De egyelőre egyiknek sincs semmi nyoma. -A Skorpia volt? - kérdezte Alex. Nem is tudta, miért. Csak úgy beugrott a név. - Nem tudom, Alex cimbora. Nekem nem mondták. Viszont szerencsére nem tudja senki, hogy Kairóba jöttél. Legalább biztonságban vagy. - Már úgy érti, addig, amíg valaki meg nem próbálja felrobbantani az iskolát - morgott Jack. - Akkor aztán nyakig leszünk a pácban. - Pontosan mi lesz a dolgom? - kérdezte Alex. Majd felragyogott az arca. - És milyen jó kis cuccokat hozott nekem, Mr. Smithers? Biztos van önnél valami robbanó teve vagy ilyesmi! Smithers megrázta a fejét. Ez egyszer teljesen komolyan beszélt. - Elég cifra helyzetben vagyunk - mondta. - Nagyon óvatosnak kell lennünk. Csak annyit tudunk, hogy az iskola célpont, és rengeteg ifjú élet foroghat kockán. Képzeld csak el, mi lenne, ha az egész helyet fegyveres bűnözők szállnák meg! Elvégre volt már példa ilyesmire. Vagy ha például néhány gyereket elrabolnak... Egy névsort húzott elő, és az asztalra tette. - Ha már itt tartunk, ezen a listán rajta van a Kairói Gimnáziumban tanuló tíz leggazdagabb diák neve.

118

Alex végigfuttatta tekintetét a lajstromon. A harmadik a sorban megpillantotta Simon Shaw nevét, a szőke fiúét, akivel első nap találkozott. - Öt ismerem - mondta. - A medencéből. - Az apja William Shaw. Az ausztrál benzinkutaknak nagyjából a fele az ő tulajdonában van. - Smithers elvette a papírt, és összehajtogatta. - Ne tévesszen meg, hogy a fia olyan lakásban él, mint amilyen a tied is. Sokan nem akarják, hogy mások megtudják, mennyire tehetős a családjuk. Ezek szerint tehát nem csak Alexnek lehettek titkai a Kairói Gimnáziumban. - Meg kell vizsgálnunk az iskola teljes biztonsági rendszerét folytatta Smithers. - Leegyszerűsítve: meg kell győződnünk róla, hogy valóban biztonságos. Azután a személyzetet. Meg kell tud nunk, van-e a tanárok között olyan, aki iszik vagy szerencsejáték-függő vagy ilyesmi. Most, hogy így belegondolok, a régi történelemtanáromra mindkettő igaz volt... De minden mást is tudni akarunk, amivel esetleg zsarolhatják őket. No, és itt van ez az Erik Gunter nevű fickó. Megnéztem az aktáját, és elképzelhetetlennek tartom, hogy rossz útra tért. Négy golyót kapott az osztagáért Afganisztánban, és kilenc hétig lábadozott a kórházban. Teljesen büntetlen előéletű. De mégiscsak az új biztonsági főnök, és nem lehet véletlen, hogy felbukkant. Rá nagyon oda kell figyel ned. Próbáld megtudni, hogy készül-e valamire. Kivel találkozik, mennyit költ, még azt is, mit ebédel. Smithers kinyitotta a kis diplomatatáskáját. Először egy vaskos napszemüveget és egy vörös műanyag kulacsot vett ki belőle, olyasfélét, amilyet a sportolók használnak. - Ez a két eszköz együtt működik - magyarázta. - A Kairói Gimnáziumban mindenki hord magával vizet. Ennek a kulacsnak a felső részébe úgy negyed liter fér. A berendezés az alsó részbe van beépítve. Ez új technológia, Alex, és a legszigorúbban titkos. Az emberek mobiltelefonját használja ki. Irányítsd feléjük a kula csot, amikor beszélnek, és mindent hallani fogsz. A fülhallgató a napszemüveg szárába van rejtve. De tud ennél jobbat is. Ötven méteres távolságig aktiválhatod vele a mobiltelefonokat, és lehall gató-készülékként használhatod őket. Két tanár társalog az udvaron? Hallani fogod minden szavukat!

119

Ezután elővett valamit, ami közönséges műanyag villanykapcsolónak látszott. - Pontosan ilyen kapcsolók vannak az iskolában is - mondta. A hátoldalán gyanta van, amivel felragaszthatod a falra, és senkinek sem fog feltűnni: csak egy villanykapcsoló a sok közül. Fel- és lekapcsolni persze nem tudsz vele semmit, viszont van benne egy nagyon érzékeny mikrofon, így a falon keresztül hallgatózhatsz vele. Ez úgyszintén a napszemüveggel van összeköttetésben. Fia pedig velem akarsz kommunikálni, erre lesz szükséged - nyújtott át Alexnek egy régimódi noteszt és egy golyóstollat. Mindkettő kissé nehezebb volt a kelleténél. - Minden, amit ebbe a noteszbe írsz, megjelenik a számítógépem képernyőjén. Csak firkantasd le, hogy SOS, és már rohanok is. Kivettem egy házat a város közepén, az al -Azhar útnál, szinte a szúk sarkán. Majd eligazítalak, vagy használhatod ezt. Tetszetős lógóval ellátott baseballsapkát emelt ki a táskából. -A szövetbe miniatűr műholdas navigációs rendszer van beépítve - magyarázta. - Maga termeli magának az áramot. A lógó ugyanis egy napelem. Hangot is tud közvetíteni, szintén a nap szemüvegbe. Igen frappáns nevet találtam ki neki. - Navi-sapi? - tippelt Alex. - Előttem jársz egy lépéssel! - kuncogott Smithers, majd elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette az arcát. - Pokoli meleg van, ez a baj ezzel az országgal. - Megyek úszni - mondta Alex. - Velem jöhet, ha akar. - Nem, nem, cimbora, köszönöm. Nem szoktam úszni. Egyszer feltaláltam egy miniatűr tengeralattjárót, de meglehetősen veszett ügy volt. Először is, nem fértem bele. Meg hát nem nekem való a vízi életforma. De te csak érezd jól magad! - Felkelt, és az ajtóhoz lépett. - Nagyon örültem a szerencsének, Jack! Vigyázz magadra, Alex! Köszönöm, kitalálok. Alex és Jack megvárta, amíg a férfi elmegy. Aztán Jack felemelte a napszemüveget. - Ő hát a híres Mr. Smithers - mondta. - Valami hihetetlen! - Mármint a sok kütyüje? - Nem, a mérete. De úgy nézem, jó, hogy veled van. Jack átadta Alexnek a napszemüveget, és kiment a konyhába. - Amíg úszol, csinálok vacsorát - szólt vissza. - Aztán jobb lesz, ha korán lefekszel. Holnap 120 lesz az első napod a suliban.

Az új fiú

A Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimná zium csak ötpercnyire volt a lakástól, ahogy Blakeway is mondta. Amikor végre eljött a hétfő reggel, Alex elindult a két ausztrál fiú, Craig és Simon társaságában, akik felajánlották, hogy elkalauzol ják a recepcióra. Jack is szívesen velük tartott volna, de megértette, hogy Alex jobban érezné magát hasonló korú gyerekek tár saságában. Azért indulás előtt még elkapta, és adott neki egy gyors búcsúpuszit. - Olyan, mint amikor először mentél a Brooklandbe - mondta. És az volt a furcsa, hogy Alex is éppolyan idegességet érzett, mint a középiskola első napján. Új egyenruhája - sötétkék nadrág világoskék pólóinggel - nevetségesen festett, és úgy kellett emlékeztetnie magát rá, hogy mindenkin ugyanilyen lesz. Sejtette, hogy mindegy, milyen idős az ember, az ilyesmit nem lehet leküzdeni. A Kairói Gimnázium még hasonlított is egy kicsit a Brooklandre. A modern épületcsoport egy fasor közepén állt, a nagy főkapu előtt iskolabuszok és autók fékeztek le, melyekből különféle korú gyerekek kászálódtak ki, miközben hátitáská kat, uzsonnás dobozokat meg mindenféle imbolygó kartonalkotmányt cipeltek, melyeket házi feladat gyanánt eszkábáltak. Alex arra gondolt, hogy az iskolák a világ minden részén többé-kevésbé hasonlóak lehetnek. Elvégre az osztályterem, az osztályterem, a focipálya meg focipálya - és a Kairói Gimnáziumban bőven volt mindkettőből. Még a zajok is ismerősek voltak: zsivaj, csengetés és a lábak dobogása a betonon. Van még egy olyan épület, melyet ilyen gyorsan fel lehet ismerni pusztán a hangok alapján? Volt azonban néhány dolog, amiben ez az iskola különbözött a régi sulijától: a perzselő napsütés, a ragyogó sárgára festett falak

121

(Angliában egész biztosan sohasem festettek iskolát sárgára), az egzotikus növények, a pálmafák és az udvart borító vékony homokréteg. A folyosók, melyeket úgy terveztek, hogy világosak és levegősek legyenek, különböző udvarokra vezettek, ahol padok és asztalok álltak fából épült pavilonok árnyékában, így mindenki odakint fogyaszthatta el az ebédjét. Általános iskola is működött itt, padjait mintegy száz, nyolc és tizenhárom év közötti gyerek koptatta. Mindannyiukat egy épületben helyezték el, mely az olimpiai uszodákat megszégyenítő méretű medence mellett állt. Az iskola többi része a háromszáz középiskolásé volt. Craig és Simon bekísérte Alexet a főkapun. Innen csak úgy mehettek tovább, ha felmutatták a diákigazolványukat, melyet egy egyiptomi őr ellenőrzött. Alex látta, hogy a többi diák ugyan csak átesett ezen. Őt még ott tartották, hogy ellássák az iga zolványát fényképpel, amely úgy nézett ki, mintha rabosították volna. Végül a két fiú magára hagyta egy irodában, ahol az iskola titkár üdvözölte. Mosolygós, anyáskodó nő volt, vaskos yorkshire -i tájszólással. Kitöltetett Alexszel egy csomó űrlapot, átadta neki a házirend egy példányát, majd átvezette a szomszédos helyi ségbe. Itt a fiú legnagyobb meglepetésére a gimnázium igazgatója rázott vele kezet. Az ötvenes éveiben járó férfi Matthew Jordán ként („de mindenki Montynak hív”) mutatkozott be. Új-zélandi volt, torzonborz, laza fickó, aki szemlátomást nagyon szerette a munkáját. - Hát isten hozott a Kairói Gimnáziumban, Alex. Remélem, tetszeni fog. Szerintem elsőre kicsit furcsa lesz, de mi próbáljuk könnyedén venni a dolgokat. Nem szeretjük a kötekedő és felvágós alakokat, de nem is hinném, hogy te ilyen lennél, úgyhogy biztosan egykettőre beilleszkedsz. Ha mégis valami gondod akadna, az irodám mindig nyitva áll. Nálunk minden új tanuló kap egy mentort. A tiéd odakint vár. A neve Gabriela, és biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni egymással. Nos, sok szerencsét! Majd még találkozunk. Gabriela tizenhat éves volt, és, mint kiderült, a kairói olasz nagykövet lánya. Három éve járt az iskolába, és - ezt sietett Alex tudtára adni - már alig várta, hogy otthagyhassa. Most is majd kiugrott az egyenruhájából. A körmét vörösre festette, és úgy járt, mintha övé volna az egész hely. Elkísérte Alexet a reggeli gyüle --

122

kezőre, a beiratkozásra és az első órájára. A fiú utána nem látta többet. Hétfő a Kairói Gimnáziumban... Négy egyórás tanórával kezdődött, melyet az ebéd követett. Itt is ugyanazokat a tárgyakat tanították, mint egy angol gimnázium ban, csak a hittan hiányzott - ez túl érzékeny terület lehetett egy iszlám országban. Az órák nyugodtan folytak a kis, tizenöt-tizenhat fős osztályokban. A diákokhoz hasonlóan a tanárok is a világ minden tájáról érkeztek, és - talán mert mind olyan messze voltak az otthonuktól - szükségét érezték, hogy keveredjenek egymással. Alex matematikatanára amerikai volt, a történelemtanára dél-afrikai, az angoltanára pedig történetesen japán. Össze éppen nem tegeződtek vele, de Alex úgy érezte, ha elég sokáig jár az iskolába, még ez is előfordulhat. Az ebédet az udvaron szolgálták fel, saláták, szendvicsekés pizzák széles kínálatából lehetett választani. Csak disznóhús nem volt egyik fogásban sem, lévén szó Egyiptomról. Alex kicsit aggó dott, hová fog leülni, de feleslegesen. Craig, Simon és Jodie már várta, és odainvitálták az asztalukhoz. Tűkön ültek, hogy bemutathassák tizedikes barátaiknak, és úgy beszéltek róla, hogy azt hihette az ember, hogy nem néhány napja, de hónapok óta ismerik. - Brenner? Az skót név! - mondta egy köpcös, vörös fiú, Andrew Macdonald, aki természetesen maga is skót volt. Jó néhány gyerek érkezett Skóciából, a többség szülei az olajiparban dolgoztak. Alex azt is észrevette, hogy ők alkották az egyetlen olyan nemzetiségi csoportot, amely szorosan összetartott. - Nem vagyok skót - válaszolta. - Pech. És hogy kerülsz ide? Alex újfent elmondta a meséjét. A hamis nevet, a kitalált történetet. Még mindig utálta, hogy ezt kell csinálnia. Úgy érezte, ez elválasztja a többiektől. - És a szüleid hol vannak? - kérdezte valaki. - Már rég meghaltak. - Az kemény... - Már megszoktam. - Mit gondolsz, meddig leszel itt? - érdeklődött Andrew. - Nem tudom. Nem nagyon mondták...

123

Jack már várta, amikor hazaért. A délelőttöt a híres Egyiptomi Múzeumban töltötte, ahol megnézte a gyerekkirály, Tutanhamon kincseit. Délután bevásárolt, és még néhány szülővel is összeismerkedett, akik az Arany Pálmában éltek. Mind nagy szeretettel fogadták. Ahogy a gyerekeik, ők sem állapodtak meg sehol, így mindig jól jött nekik egy-egy új barát. Alex gyorsan beszámolt Jacknek az első napjáról az új iskolában. - Szerintem szeretni fogom én ezt a helyet. Mindenki nagyon barátságos, a suli oké, és nem is esik... - Na, ez nagyon jó, Alex. A végén még jól jövünk ki ebből az egészből. Mégis késő este, miután megvacsorázott, megírta az első lecké jét és megnézett egy vacak filmet a műholdas tévén, Alex elgon dolkozott. A kisebb hálószoba volt az övé. Az íróasztalánál ült, a lakópark hátsó részére néző ablak előtt. Függöny nem volt, a mélyfekete éjszakát csillagok pettyezték. A légkondicionáló telje s erővel ment, a fiú érezte, ahogy a vállára fúj. Kinyitotta a laptop ját, és bejelentkezett a Facebookra. A profilképe akkor készült, amikor hegymászótúrára ment a nagybátyjával, Ian Riderrel. Ketten ültek egy hegygerincen, mindkettejük vállán kötéltekercs. Eltűnődött, miért ezt választotta. Tizennyolc üzenete volt, majdnem mind a brooklandbeli barátaitól. Az elsőt Tom Harris küldte: Csá, Alex! Hol vagy, ember? Kijöttem a kótházból és már tudom milyenha meglőnek. Fáj mint állat. Köszönöm, hogy lerántottál, én csAK áltam volna, és hagyom, hogy az a kattant megint meg lőjön. Szerintem rd célzott. Ugye? Remélem ez nem azt jelenti, hogy megint bajbban vagy. Írj, ha tudsz. MINdenki erről beszél. A Brooktand benne volt a híradóban, a Daily Mailben, a Sunban, STB. Nem beszélhetünk senkinek. Ezt egy klzzel írom. Két hétig nincs suli, utána lelkki tanácsadás. Ha ha ha. TOM

Átfutotta a többi üzenetet is, de nem válaszolt rájuk. Hogy magyarázhatta volna el, mi történt az elmúlt néhány napban? Végül megnyitotta Sabina levelét:

126

Alex, láttuk a Brooklandet a tévében, és hallottuk, mi történt. Nem hiszem el, hogy valaki le akart lőni! Hol vagy? Anyu és apu nagyon aggódott érted, és azt gondolják, hogy ennek köze van a tudod-hogy-kihez. Azt mondtad, többet nem csinálsz ilyeneket. James azt mondta, eltűntél, remélem, biztonságban vagy. Válaszolj!!! Sab xxx

Egyedül, miközben a sötétség körülölelte, Alex hirtelen elszigeteltnek érezte magát, mintha csapdába esett volna valamiféle kibertérben, két világ között. Itt Egyiptomban Alex Brenner volt, új iskolába járt, és új barátokat szerzett. De ez mind nem volt igaz, és tudta, hogy ha végez a munkával, az MI6 olyan gyorsan és nyomtalanul tünteti el innen, mintha csak valaki megnyomna egy „Törlés”-gombot. De mi van a régi barátaival, a valódi, londoni életével? Az után, ami történt, képes lesz visszatérni? Vagy ezt örökre elvette tőle az orvlövész? Már épp kikapcsolta volna a gépet, hogy lefeküdjön, amikor észrevette, hogy új e-mailje érkezett. Fogta az egeret, és kettőt kattintott. Szia Alex! Julius G ismerősnek jelölt a Facebookon.

Alex egy hosszú percig mozdulatlanul meredt a rövid üzenetre, és a „Megerősít” feliratú panelre. Nem ismert semmilyen Juliust, de ez egyáltalán nem volt szokatlan. Sok olyan emberrel állt kapcsolatban, akikkel sosem találkozott. De akkor miért nyugtalanította ennyire a név? Megint a fiúra gondolt, akit az iskola ablaká ban pillantott meg. Egy diák volt, ezt biztosan tudta. Alex úgy érezte, minden lehetséges barátra szüksége van. De erre az egyre nincs. Nem tudta, miért, de valami ösztön azt súgta, maradjon távol tőle. Rákattintott az „Elutasít” gombra. Aztán kikapcsolta a gépet, és lefeküdt. A következő két hétben Alex felvette a Kairói Gimnázium ritmu sát. A hétfő volt a hét legnyugodtabb napja, a szerda pedig a legrosszabb, akkor kapták a legtöbb házi feladatot. A menza is rend -

127

Délután még két órájuk volt, aztán sport, majd különböző tan terven kívüli foglalkozások következtek, melyek közt volt minden a színháztól az úszáson át a sivatagjárásig. Az iskolatitkár azt mondta Alexnek, hogy legalább két foglalkozásra iratkozzon be, a fiú pedig a drámát és a focit választotta - bár el sem bírta képzelni, hogy fog egyáltalán labdába rúgni ebben a hőségben. Az utolsó óra francia volt, némiképp szükségtelenül, hiszen a Kairói Gimnázium minden tanulója beszélt legalább két-három nyelvet. A franciatanár, Joanna Watson volt az egyetlen oktató, akinek a neve említést nyert az Arany Pálma medencéjében. Alex úgy sejtette, minden iskolában van egy Miss Watson, aki folyton mogorván néz, könnyen dühbe gurul, és büszke arra, hogy senki sem szereti. A tanárnő alacsony volt, de annál fenyegetőbb megjelenésű, és már azelőtt beígérte az első büntetést Alexnek, hogy a fiú egyáltalán bemutatkozott volna. Alex csak a nap legvégén találkozott Erik Gunterrel. A biztonsági főnök épp akkor jött ki földszinti irodájából, ami kor Alex hazaindult volna. Hirtelen szemtől szembe kerültek, és óvatosan méregették egymást. -Jó napot! Te vagy az új fiú, Alex Brenner, igaz? - Igaz, uram. - Erik Gunter vagyok. - Alex felismerte a glasgow-i akcentust. - És szintén új. Csak néhány hete kezdtem. Gunter fiatalabb volt, mint Alex képzelte, alig harmincéves. Messziről látszott rajta, hogy a seregben szolgált. Hihetetlenül jó formában volt, olyan duzzadó izmokkal bírt, amelyeket kifejezetten tetoválások alapjául szokás fejleszteni - bár ezeket Alex nem láthatta a fekete öltöny alatt. Sötét haját majdnem kopaszra nyírta, csupán egy árnyék volt a fejbőrén. Magas homloka volt, és mélyen ülő, csillogó szeme. Nem nőtt túl nagyra - körülbelül akkorára, mint Alex de kétség sem férhetett hozzá, hogy ha összeverekednének, Gunter lenne a gyorsabb, az erősebb és az alattomosabb. Alex gyorsan el is határozta, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni. Ha Gunter tényleg benne van valami cselszövésben, majd az MI6 elintézi. Ő inkább békén hagyja ezt az embert. - Itt tanít? - kérdezte tőle. Úgy érezte, muszáj mondania valamit. - Nem. Én a biztonsággal törődöm. Biztonságban érzed magad, Brenner?

124

- Igen, uram. - Helyes. Hát csak ne keresd a bajt, és akkor így is marad. Na viszlát! Gunter ellépdelt a főbejárat felé. Alex látta, hogy nehezen mozog, és az ajtót is nehezére esik kinyitni. Nem volt lassú, de furcsán féloldalasnak tűnt a teste, mintha a különböző testrészei nem megfelelő jelzéseket kapnának az agyától. Valahogy nem működött rendesen, és Alexnek eszébe jutott, hogy a férfit több ször is meglőtték Afganisztánban. Valóban ellenség lenne? Végül is háborús hős, és a maga módján egész barátságos. Alexet zavarni kezdte, hogy kémkednie kell utána. Részéről ezzel vége is lehetett volna az első tanítási napnak. Már tervezte, hogyan tér haza, és meséli el Jacknek, mi minden történt. Azonban várt rá még egy utolsó találkozás, méghozzá igencsak furcsa. Sikerült lemaradnia a többiek mögött, és gyakorlatilag egyedül sétált a főkapu felé. Az őrök minden diák igazolványát ellenőriz ték, de így is már az utolsó iskolabusz indult el. Alex is előkaparta a kártyáját, hogy megnézhessék. Ekkor hirtelen olyan érzése támadt, hogy figyelik. Egészen biztos volt benne. Mint egy áramütés, valami végigborzongott a testén, amikor a tudatára ébredt, hogy valakinek a tekintete követi. Lassan megfordult, és egy másodpercre megpillantott egy alakot, aki az egyik földszinti ablakból lesett ki. Gunter irodája volt az. Ezt biztosan tudta. De az alak nem lehetett Gunter, hiszen látta, amikor elment. Egy fiú lehetett: Alex ki tudta venni, hogy iskolai egyenruha van rajta. És hogy szőke. De az arca csak egy elmosódott folt volt. Alex próbálta jobban szemügyre venni, de ebben a pillanatban a fiú letűnt, mint valami délibáb. Talán ott sem volt soha. De arra a rövidke pillanatra a délutáni hőség dacára Alex megborzongott valami olyasmitől, amit nem is ismert fel. Mintha valami kellemetlen bukkant volna elő a múltból. Megállt, és mély levegőt vett, arra kényszerítette magát, hogy felejtse el, ami tör tént. Nem engedhette, hogy elragadják az események. Arra kellett összpontosítania, ami előtte állt. Az ablak üres volt. Alex a kapuhoz sietett. Nem nézett vissza.

125

ben volt, ha az ember nem kért tésztát. Kitapasztalta, melyik tanárokat kedveli, és kiket akar elkerülni, na meg rengeteg barát ot szerzett. Még mindig ő volt az új fiú, de egy ilyen helyen, ahol egyre jönnek-mennek a diákok, gyorsan befogadják az embert . A második hét elején Monty Jordan az irodájába hívatta, és elé tárta az első értékelését. - Remekül teljesítesz, Alex - mondta. - Minden tanárod azt állítja, hogy jól haladsz, bár Miss Watson úgy véli, fordíthatnál kicsit több figyelmet a franciára. Neked mi a véleményed? - Minden rendben, köszönöm. -Ezt örömmel hallom. Egyébként láttam, hogy jelentkeztél a politikai vitakörömbe. Ez is egy tanterven kívüli foglalkozás volt. Alex tudta, hogy Craig és a skót Andrew is tagja a körnek, amely hetente egyszer gyűlt össze, hogy a sajtóban megjelent híreket megvitassa. Alapí tottak egy amolyan miniatűr ENSZ-t is, ahol mindenki egy-egy tagállamot képviselt. Craig szerint a legutóbbi ülés vége az lett, hogy Belgium megszállta Hollandiát, Kína pedig az összes többi országnak hadat üzent. Alexet azonban nem érdekelte a politika. így nem is igen értette ezt a dolgot. - De igazgató úr, én nem is jelentkeztem! Mr. Jordan összevonta a szemöldökét. - Nem? Hát ez különös. A neved ott van a listán. - Felvett egy papírlapot, és belenézett. - Úgy bizony! Itt is vagy. Akkor nem tartasz velünk? Érdekes dolgok történnek ott, talán élveznéd! Alex vállat vont. Neki aztán mindegy volt, viszont nem tűnt jó ötletnek megsérteni a dirit. -Jól van. - Remek! Akkor a héten még találkozunk. Így hát politizált, focizott (öten öt ellen egy légkondicionált teremben), és még a Vértestvérek című musicalben is kapott egy kisebb szerepet. Ez eszébe juttatta a Brooklandet. Most a Grease-t kellett volna próbálnia. Kicsit fura volt, hogy akárhová ment a világban, valaki mindig megkísérelte rávenni, hogy éne keljen. És Alex mégsem nyugodhatott meg teljesen. Bármennyire szégyellte is, neki itt feladatot kellett teljesítenie. Nem iskolásként

128

jött ide. Hanem kémként. Ez elválasztotta a többiektől. Soha egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla. Smithers kulacsba épített berendezése tökéletesen működött. Bármelyik mobiltelefonból poloskát csinált, és ha a napszemüveget viselte, az egész iskolaudvart lehallgathatta vele. Ezzel viszont egy csomó olyan dologról is értesült, amiről egyáltalán nem akart. Miss Kennedynek, aki kémiát és fizikát tanított, viszon ya volt Mr. Jacksonnal, a tornatanárral. Miss Watson édesanyja kórház ban feküdt Angliában, ő pedig borzasztóan aggódott érte. Monty Jordan megpályázott egy állást egy új-zélandi iskolában. Egyikük sem volt bűnöző vagy terrorista, és Alex gyűlölt utánuk szaglászni. Aljasnak érezte magát. A fontos információkhoz meg csak korlátozottan tudott hozzájutni. Az őrök arabul beszéltek, őket nem is volt érdemes lehallgatni. Erik Guntert látta ugyan néhányszor, de a biztonsági főnök mintha eltökélte volna magában, hogy senkihez sem szól egy szót sem. Alex elhelyezett egy hamis villanykapcsolót Gunter irodájának falán, és annyit lődörgött az ajtaja előtt a folyosón, amennyit csak mert, fülelt, mi hangzik el odabent. Gunter csak kétszer telefonált: egyszer annak a cégnek, mely az iskola riasztórendszerét tartja karban, egyszer meg egy orvosnak, akitől fájdalomcsillapítót kért. Vagy nagyon óvatos volt, vagy ártatlan. Alex még nem tudta eldönteni, melyik. Emellett a fiú mindent megtett, hogy felmérje a Kairói Gimnázium biztonsági rendszerét: ez volt a másik feladat, amit az MI6 rábízott. Furcsa volt az udvaron ücsörögni, és egy terrorista helyébe képzelni magát. Ha az iskolát venné célba, hol kezdené? Ki lenne az első célpontja? És az igazság meglehetősen komor volt. Az iskolát őrök, kártyás beléptetőrendszer, biztonsági kamerák, drótkerítés és riasztók védték. Csakhogy egyik őr sem viselt fegyvert, és bármely jól szervezett csoport percek alatt elfoglalhatta volna az épületet, ha betör. És ha el akarnak rabolni valakit - például valakit Smithers listájáról -, még csak erre sem lett volna szükség. Simon Shaw, az ausztrál benzinkirály fia minden nap gyalog ment haza. Bárki 129 megállhatott mellette egy kocsival, és betuszkolhatta a hátsó ülésre. Az iskolába járó gazdag gyerekeknek hétköznapi életet kellett élniük. Ami azt jelentette, hogy sem testőrök, sem golyóálló

Az egyetlen gyenge láncszem, az egyetlen nyom Erik Gunter, az új biztonsági főnök volt. Nyilván valamilyen céllal nevezték ki. Ha Alexnek lehetősége nyílt volna betörni az irodájába, esetleg elemelhetett volna valami bizonyítékot, amivel véget vet az egész ügynek. Péntek délután, a második hét végén Alex megállt a földszinti helyiséggel szemben. Az ablak zárva volt, és rács is védte, de gyakran látta, ahogy Gunter jön-megy: nem használt kulcsot. A hüvelykujját nyomta oda egy elektronikus panelhez, és az ajtó kinyílt. Alex gyorsan felmérte a szerkezetet. Az üveglap mögött fényérzékelő rendszer volt, olyasmi, mint a digitális fényképezőgépekben. Ez lefotózta Gunter hüvelykujját, a képet pedig egy analóg-digitális átalakító pontok sorozatává változtatta. Valahol a rendszerben volt egy másik kép. Ha a kettő egyezett, az ajtó nyílt. Alexnek szüksége volt Gunter hüvelykujjára... Méghozzá úgy, hogy rajta van a kezén. A bonyolult védelmi rendszerbe pulzusés hőérzékelőt is beépítettek. Csak valódi, élő ujj felelt meg. De ezt is el lehetett intézni. Alex előhalászta a Smitherstől kapott noteszt és tollat. Gyorsan felskiccelte az ajtó és a panel rajzát. Leírta a márkanevet is - Securi-Scan -, meg a sorozatszámot. Mindezek alá pedig egy üzenetet firkantott: Be tud juttatni? Ez utóbbit aláhúzta, majd becsukta és eltette a noteszt. A kép nek és a kérdésnek azonnal meg kellett jelennie Smithers képernyőjén. Remélhetőleg az ezermester kitalál valami megoldást a hétvége folyamán. Alex a vállára kapta a táskáját, és hazaindult.

Lencsevégen

Erik Gunter hétfőn Alexandriában volt valami konferencián, és az asszisztense, egy Nakib nevű egyiptomi helyettesítette, aki egész nap dohányzott, vagy a napon szundikált. Dühítő volt a tudat, hogy Gunter irodája üresen áll, viszont a biztonsági főnök nélkül Alex nem törhet be. Megértette, hogy várnia kell, amíg visszatér, és a lehetőség csak a keddi tanítási nap végén kínálkozott. Teljesen közönséges napnak indult, de Alex képtelen volt koncentrálni, mert tudta, hogy most kell lépnie. Ebédidőben észrevette Guntert, aki egy pohár tejet iszogatott néhány tanár társaságában. A fiú még sosem látta, hogy a biztonsági főnök bármi szilárdat evett volna. Alex valahogy átvergődött a francia-, a történelem-, a matek- és az egyéb órákon. Aztán úszott egyet, és részt vett az iskolai darab próbáján. Végre aztán magára maradt. Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy ő az egyetlen diák az iskolá ban. Fél négy volt. A kaput négy órakor zárták: azaz mindössze harminc perce maradt. Még az is lehet, hogy nem elég. Mostanra Alex kiismerte Gunter, Nakib és azok mozgását, akinek a járőrözés és az iskola védelme volt a feladata. Gunter min den nap negyed négykor tért vissza az irodájába. Úgy húsz percet dolgozott odabent, majd a főkapuhoz ment, és figyelemmel kísérte, amint a diákok távoztak. Különös, hogy megfeledkezett az egyik legfontosabb dologról, amit a katonai kiképzésen tanítanak: ismételte magát - márpedig aki ismétli magát, valósággal felkínálkozik az ellenségnek. Kiszámíthatóvá válik. Könnyű célpont lesz. Alex az iroda közelében téblábolt a folyosón, míg meg nem hallotta a kattanást, és ki nem nyílt az ajtó. Ekkor nekiindult. Úgy időzített, hogy épp akkor érjen oda, amikor Gunter előbukkan.

131

Így vethetett egy rövid pillantást az irodába, mielőtt Gunter becsukta az ajtót, amely automatikusan bezáródott. Brenner! - A biztonsági főnököt meglepte, hogy összefut vele. - Hát te mit keresel itt? - Önhöz jöttem - felelte Alex. - Miért? Alex a zsebébe nyúlt. - Ezt találtam - vett elő egy iPhone-t, és átnyújtotta Gunternek. - Mi van vele? Valaki az osztályban hagyta. Megpróbáltam bekapcsolni, de jelszó védi. Gondoltam, ön esetleg ki tudja deríteni, kié, és vissza adja neki. Gunter a homlokát ráncolta. Kopasz feje és ellenséges tekintete olyan külsőt kölcsönzött neki, mely lehetővé tette, hogy könnyedén kimutassa dühét. Az elvesztett tárgyak nem hozzám tartoznak. Add le a kapunál, majd ott feljegyzést készítenek róla, és aki elvesztette, holnap, amikor bejön, átveheti. Alex kezébe nyomta az eszközt, és elindult azzal a különös, esetlennek tűnő mozgásával, amely azt a benyomást keltette, mintha az izmai és a csontváza nem működnének teljesen együtt. De mindössze két lépést tett, aztán visszafordult. - Hogy érzed magad itt? - érdeklődött. -Jól. - De biztosan hiányoznak a londoni barátaid. - Persze. De itt is sok barátom van. -Akkor jó. Ezt örömmel hallom. Gunter tovacsörtetett a folyosón, Alex pedig azon töprengett, honnan tudja a férfi, hogy Londonból jött. Persze, belepillanthatott az aktájába. Csakhogy azt az igazgatói irodában őrizték, és egyáltalán, minek is nézte volna meg? Mindenesetre érdekes volt, hogy kikotyogta ezt. Alex meg is jegyezte magának. A folyosó mostanra kiürült. Három óra harminchat volt. Alex még mindig a tenyerében dédelgette az iPhone-t, miközben vigyázott, nehogy ujjával a kijelzőhöz érjen. Valójában nem úgy találta. Smithers küldte a hétvégén egy kipárnázott borítékban, néhány utasítással együtt. Alex a kezében forgatta, és megnézte a kijelzőt. Ez az! Gunter tökéletes ujjlenyomatot hagyott. A fiú

132

megnyomta a készülék oldalán található apró gombot. Halk zümmögés hallatszott, és a telefon vibrálni kezdett, miközben lemásolta a képet. Mintegy húsz másodperc múlva vékony rózsaszín latexcsík bukkant elő azon a nyíláson, ahová normális esetben a töltő kábelének kellett volna csatlakoznia. Alex a hüvelykujjára nyomta, és óvatosan ráhajtogatta ujjbegyére a széleit. Ha a szerke zet jól működött, most Gunter ujjlenyomatát viselte - és hát mikor hagyta cserben Smithers? Latexszel borított hüvelykjét az elektronikus panelre helyezte. A gép leolvasta az ujjlenyomatot, ugyanakkor ellenőrizte, van -e mögötte vérnyomás, és az ajtó zárja már kattant is. Valaki a közel ben kiáltott valamit, mire Alex megdermedt. Az egyik őr volt az. Ha most befordul erre a folyosóra, és meglátja a nyitott ajtót, mindennek vége. De aztán a fiú meghallotta a lépcsőn felfelé tartó lépteket. Balra, majd jobbra pillantott. Tudta, hogy itt nin csenek kamerák, de egy őr bármelyik pillanatban feltűnhet. És Gunter visszatértéig kevesebb, mint húsz perc maradt. Gyorsnak kellett lennie. Belépett, és becsukta maga után az ajtót. Az iroda éppen olyan volt, amilyennek elképzelte: tiszta, ren des és félig üres. Egy íróasztalon, két széken, egy acél iratszekré nyen meg néhány könyvespolcon kívül alig látott valamit. A széles, rácsos ablak a főkapura nézett. Biztosan itt állt az a fiú, aki figyelte Alexet, amikor távozott. Szerencsére Gunter lehúzta a redőnyt, mielőtt kiment, így Alex szabadon mozoghatott, anélkül hogy valaki kiszúrta volna. Az íróasztallal kezdte. Egy napló feküdt rajta, benne néhány angol nyelvű jegyzet, de ezek az iskolán belüli megbeszélésekre vonatkoztak, és nem volt mellettük név, telefonszám vagy egyéb figyelemre méltó dolog. Gunter úgy egy tucat levelet kapott. Alex átfutotta őket. Néhány jelentkezés különféle állásokra. Egy riasz tókat gyártó cég ügynökének ajánlata. Az olasz nagykövet felesége panaszt tett, amiért néhány helybéli a kapunál ráfütyült Gabrielára. Semmi sem utalt összeesküvésre, de persze Gunter óvatos ember volt. Még a bezárt irodában sem hagyott elöl semmilyen bizonyítékot. Alex végignézte a könyvespolcokat. Úgy tűnt, Gunter kedveli a krimiket és thrillereket. Agatha Christie és Andy McNab művei

133

sorakoztak a polcokon. Mellettük egy Egyiptom-útikönyv és egy vastag kötet, Tanulj meg arabul! címmel. Szemmel láthatólag egyiket sem nyitották még ki. Ezeket leszámítva a polcok üresek vol tak. A falon nem lógtak képek. A helyiség olyan emberé volt, aki nemrég érkezett, vagy hamarosan távozik. Talán Gunter nem akart túl sokáig a Kairói Gimnáziumban maradni. Alex most az iratszekrényhez fordult. Zárva volt, ezért a fiú azon kezdett bosszankodni, miért nem kért valami eszközt Smitherstől ilyen esetekre. Visszaemlékezett a pattanás elleni krémre, amelyet az első bevetéséhez kapott. Abból néhány csepp átégette volna a fémet. Hát, végül is bármikor visszajöhet, ha magán tartja a latex ujjlenyomatot. Visszatért az íróasztalhoz, és megpróbálkozott a fiókokkal. Az elsőben tollakat, borítékokat, zseblámpát és jelentési íveket talált, amelyeket Gunternek minden nap ki kellett töltenie. A második fiók olyan volt, mint egy elsősegélydoboz. Tablettákkal meg fehér, mentolos illatú folyadékot tartalmazó üvegcsékkel zsúfolták tele. Erről Alexnek eszébe jutott, hogy Gunter beteg ember, sebesült katona, és egy pillanatra kísértést érzett, hogy távozzon. Nem volt joga itt lenni, és valakinek a magánéletében kotorászni. De az erkölcsi aggodalommal már elkésett. Dolga volt itt, így jónak látta, ha minél gyorsabban elvégezi. Kopogtak az ajtón. Alex megmerevedett, amikor egy hang bekiabált valamit arabul. Talán az őr, akit korábban hallott. Guntert keresi? Vagy valahogyan rájött, hogy valaki betört az irodába? Alex nem tehetett semmit. Ha kinyílik az ajtó, nem lett volna hová bújnia. Eltelt tíz másodperc. Alex a saját szívverését hallgatta. Nem jött be senki. Akárki is volt odakint, bizonyára odébbállt. Attól való félelmében, hogy bármikor lebukhat, sokkal fürgéb ben nyitotta ki a harmadik fiókot. Csupán néhány prospektust talált benne, melyek az iskolát reklámozták. Betolta a fiókot, de aztán újra kihúzta. Csak képzelődött, vagy valóban megmozdult valami fémes dolog odabent? Hallott valami guruló hangot, majd egy halk koppanást, ahogy az a valami a fához ütődött. Kivette a prospektusokat. Nem volt alattuk semmi. Hacsak... Alex a fiók fenekére tette a tenyerét, és megnyomta. A falap megdőlt, és kiderült, hogy a fióknak kettős feneke van: alul egy

134

titkos rekesz rejtőzött. Ha a szerencse nem siet a segítségére, bizonyára elsiklik felette, de egy golyóstoll beleesett a rekeszbe, és az gurult végig odabent, ahogy a fiók megmozdult. Mi lehet még benne? Alex benyúlt, és egy orosz gyártmányú pisztolyt húzott elő, melynek markolatába csillagot véstek. Vajon erre is szüksége volt Gunternek az iskolai munkájához? És ha igen, miért rejtegette? Egy térképen feküdt, mely a Szahara szélét és a Sziva-oázist ábrázolta. Elég valószínűtlen, hogy nyaralási cél pont lett volna, bár az iskola szervezett néha utakat a sivatagba. A következő, ami előkerült, egy újság volt, a Washington Post egy héttel korábbi száma. A címoldalt egy nagy cikk foglalta el, mely arról szólt, hogy az elnök népszerűségi indexe zuhan, mellette egy rövidebb írás, miszerint szennyezés érte a Mexikói-öblöt. Belül még lehetett valami fontos, de Alexnek most nem volt ideje az egész újságot elolvasni. Azt megteheti az MI6 maga is, csak meg kell szerezniük ezt a számot. Alex megjegyezte a dátumot, és félretolta a lapot. Más nem volt a fiókban, csak egy köteg fénykép. Alex szétterí tette őket az asztalon, és mindet átvizsgálta. Legtöbbjükön egy nagy kupolás épület volt, amely a londoni Royal Albert Halira emlékeztette a fiút, de mivel pálmafák vették körül, úgy sejtette, itt lehet valahol Kairóban. Minden szögből lefotózták. Autók parkoltak előtte, és emberek sétáltak körülötte a pázsiton, sokan könyvekkel a hónuk alatt. Iskola vagy egyetem lehetett? Minden esetre modern, szabad szellemű hely volt. Néhány nő farmert hordott, és alig páran viseltek fejkendőt vagy fátylat. Az egyik fénykép egy helyiséget ábrázolt, talán a kupolás épü letben készült a felvétel. Nem is annyira szoba volt, inkább valami nagyobb raktár vagy pince. Alex vörös csempét látott, régi festékesdobozokat meg egy vödörbe állított és a falnak támasztott partvist. Mit akarhat Gunter egy ilyen fotóval? A következő kép még furcsább volt. Egy fogasról készült közeli felvétel volt, felte hetően az előbbi helyiségből. A hattyúnyak alakú kampó egy téglafal közepéből állt ki. A fém megcsillant a vaku fényében, így a kép legnagyobb része elmosódott. Nem sok eséllyel indult volna egy „Kairói látképek” című pályázaton. Már csak egy fotó maradt. Alex felfordította, és elkomorult az arca. Saját magát látta az iskola kapujában. Egyenruhában ment

135

kifelé, és épp visszapillantott. A képet Gunter irodájának ablaká ból készíthették. Alex a távolban állt, alig látszott magasabbnak egy centinél. De egyértelműen ő volt az. A fénykép felbontása lehetővé tette, hogy felismerje a saját arcát. De valami akkor sem stimmelt. A fiú alaposabban megvizsgálta a felvételt. Valami hatá rozottan nem volt rendben. Alex elővette az iPhone-ját - ezúttal egy igazit, melyet három megapixeles kamerával láttak el -, és minden fényképet lefotózott. Ezután a térképpel és az újsággal együtt - nagyon ügyelt a helyes sorrendre - visszarakta őket a titkos rekeszbe, majd rátette a pisztolyt az egész tetejére. Azon merengett, vajon az M16 ki tud-e hozni valamit ebből. Lehet, hogy megváltotta a repülőjegyét haza. Végül a zsebébe nyúlt, és elővett egy döglött poloskát, melynek behajlított lába az égnek meredt. Természetesen lehallgatókészü lék volt, Smithers humorának szüleménye. Elhelyezte a ketyer ét a sarokban a padlószőnyegen. Kis szerencsével a takarítók nem söprik fel, és Smithers közvetlenül is hallhatja, ami az irodában elhangzik. Alex megbizonyosodott róla, hogy nem hagyott hátra semmilyen nyomot, majd lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott, és a fülét hegyezte. Nem volt odakint senki. Kisurrant a folyosóra, és fürgén odébbállt. Már majdnem négy óra volt. Kései időpont a távozáshoz. Ha bárki megkérdezi, mit keres még itt, azt mondja, bent felejtette a házi feladatát, és visszament érte. Elsétált az iskolatitkár irodája előtt - üres volt -, majd kilépett az udvar fojtogató hőségébe. A kapu ott volt előtte. Mellette néhány őr álldogált, cigarettázott, azt hitték, mára véget ért a munka. Alex ekkor megpillantotta Guntert az udvar túloldalán. Mobiltelefonján beszélt, miközben kissé elfordult az épülettől, mintha attól félne, hogy rajtakapja valaki. Az alkalom túl jó volt ahhoz, hogy Alex elszalassza. A napszemüveg már úgyis rajta volt. Most visszalépett az árnyékba, és elővette a kulacsát. A megfelelő irányba tartotta, és a következő pillanatban már hallotta is Gunter hangját, olyan tisztán, mintha csak mellette állna. - Az Arany Házában. Persze, hogy ismerem. - Kis szünet. Holnap öt órakor. Persze, hogy egyedül megyek, hülyének néz? És ha elégedett leszek, átutalom az utolsó részletet.

136

Gunter letette, majd eltűnt az épület sarka mögött. Alex várt egy percet, aztán megindult a kapu felé. Úgy tűnt, egyszerre felgyorsultak az események. A biztonsági főnök nyilván valami tit kos találkozóra igyekezett. És valaminek a kifizetése is szerepet játszott az ügyben. Ez biztosan része volt az összeesküvésnek, amely után az MI6 nyomozott. Alex áthaladt a kapun, és ekkor eszébe villant, hogy ugyanezen ,a helyen áll a fényképen. Ezzel egy időben arra is rájött, mi volt olyan különös a fotón. A képen teljesen egyedül volt, ahogyan most is. Csakhogy eddig sohasem hagyta el az iskolát egyedül. Ebben teljesen biztos volt. Mindig vele tartott Simon vagy Craig, esetleg Andrew, vagy valamelyik másik skót fiú. Minden alkalommal valakivel együtt ment el, hiszen akkor járt haza, amikor a többiek. De akkor hová lettek a képről a többiek? Mindenkit kiretusáltak? Vagy mégis tévedett? Volt olyan pillanat, amikor le lehetett kapni úgy, hogy nincs körülötte senki más? De most nem ez volt a fontos. Hanem az Arany Háza, másnap öt órakor. Akárhol is volt ez a hely, Alex ott akart lenni. Sietve hazaindult, így azt már nem látta, ahogy Gunter előbukkan a sarok mögül, és ajkán halvány mosoly játszik. A második telefonhívását sem hallotta. - Kihallgatta a beszélgetést. Bekapta a csalit. Nem olyan okos ám, mint amilyennek mondják! Holnap ott lesz. Tudom a dolgom.

Az Arany Háza

Alex könnyedén megtalálta az interneten. Az Arany Háza egy ékszerüzletekre specializálódott bevásárlóközpont volt. „Csodás drágakövek és minden, amit ön aranyból és ezüstből megálmod hat” - így hirdette magát a honlapján. „Térjen be hozzánk, Kairó legjobb árai várják!” A nevéből is sejthette volna, hogy ilyesmirő l van szó, de elég érthetetlen volt, hogy egy olyan ember, mint Gunter, ilyen helyre beszél meg találkát. - Talán gyűrűt akar venni a barátnőjének vagy a feleségének, ha van neki - vélekedett Jack. -Azt mondta, átutal valami utolsó részletet, ha elégedett ellenkezett Alex. - Ez nem olyan, mintha jegygyűrűről volna szó. - Nem biztos, hogy egy ékszerésszel beszélt. Akárkivel találkozhat. - Elég fura helyet választott hozzá. A lakásuk nappalijában ültek. Jack két pohár limonádéval és egy tál szendviccsel várta Alexet, mivel a fiú rendszerint farkaséhesen jött haza az iskolából. Odakint tele volt a medence. A vízilabda egy durvább változatát játszották, és Jodie meg Craig a hazatérő Alexnek is odakiáltott, hogy szálljon be. De Alex egye nesen a számítógépéhez ment: azaranyhaza.com. Aztán beavatta Jacket, mi történt, és mit talált Gunter irodájában. Ami - mint rádöbbent - nem volt túl sok. Pedig már majd három hetet töltött Egyiptomban. - Nem ékszert vásárol - erősködött Alex. - Olyan... Nem is tudom... Olyan titokzatosan hangzott. Mintha nem akarta volna, hogy meghallják. -Biztos nem megvezetni akart? Hátha épp azt akarja, hogy kövesd! Alex megrázta a fejét.

138

- Nem tudhatta, hogy lehallgatom. Az udvar másik végén álltam. - És a képek, amiket a fiókjában találtál? - Jacknél ott volt Alex iPhone-ja. Átpörgette a fotókat a kijelzőn. Nem tudom. El kellene küldenünk őket Smithersnek. Ő meg továbbadhatja az MI6-nek. Miért fényképez le valaki egy fogast a tálon? Meg ezt az épületet? Szerinted itt van valahol Kairóban? Jack feltartotta a telefont. -Jó ez a kép rólad. -Az. De ha Gunter csinálta, az azt jelenti, hogy tudja, ki vagyok. - Nem feltétlenül. Különben minek fényképezett volna le? Szerinted minden új tanulót lefotóz? Elhallgattak. Jack napozott, és szépen lebarnult. Mindketten lebarnultak. Ez emlékeztette Alexet, milyen régen vannak már itt. - Mit akarsz tenni Gunterrel? Szerintem jobb, ha követem - felelte Alex, majd folytatta, mielőtt Jack közbevághatott volna: - Vigyázok, nehogy meglásson! De tudom, hogy az Arany Házának van valami köze ehhez az egészhez. Öt óra. Suli után odaérek. - Mármint érünk. Ezért vagyok itt, Alex. Szemmel tartalak. Kösz, Jack! - Alex felhajtotta a limonádét. Csodálatosan finom hideg volt. - Nagyon örülök, hogy eljöttél. - Tényleg? Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Mindig ott vagy nekem. És te csinálod a világon a legjobb szendvicseket! Jack elmosolyodott. Inkább írd meg a házidat! - mondta. - Gondolom, nem akarod, hogy Miss Watson rád másszon! Másfél óra francia nyelvtan. Alex eltűnődött, vajon van-e még egy titkosügynök Kairóban, akit a szobájába küldenek leckét írni. De mégsem panaszkodott. Egy órával később - amikorra belemerült az előidejű jövő idő segédigéinek, az avoir és az étre igének a ragozásába - már szinte hálás volt azért, hogy minden mást kizárhatott az agyából. Másnap szerda volt. És egyben az a nap, amikor Alex felismerte, hogy a Kairói Gimnáziumban töltött ideje a végéhez közeledik.

139

Andrew-val és néhány másik skót fiúval ebédelt, amikor odajött az asztalukhoz az egyik végzős. Szokatlan volt, hogy a tizedi kesekkel keveredjenek, de Alexnek feltűnt, hogy ez a fiú kifejezetten őt vizslatja. Felnézett a halványan ismerős arcra: fekete tüskehaj, kék szem, pattanásos áll. -Alex? - szólalt meg a végzős. - Nem emlékszel rám? De emlékezett. Csak úgy tett, mintha nem ismerné. - Graham Barnes vagyok. A Brooklandbe jártam tavalyig, csak aztán apámat ide helyezték. Te meg Alex Rider vagy, nem? Ennél szerencsétlenebb véletlen nem is történhetett volna. Nagyjából úgy, ahogy itt, az új tanulókat a Brooklandben is egy-egy idősebb diák gondjaira bízták. Alexet történetesen Grahamére, aki egyébként igen jól végezte a dolgát. Alex nem látta értelmét, hogy tovább tagadja a kilétét. - De - mondta. - Az vagyok. - Rider? - kerekedett el Andrew szeme. - Azt hittem, Brennernek hívnak! - Anyám újra férjhez ment - vágta rá Alex az első dolgot, ami eszébe jutott. - Mielőtt meghalt - tette hozzá elbizonytalanodva. - Aha. Hát jó, hogy találkoztunk. - Graham odabiccentett a többi fiúnak. - Szevasztok! A többiek folytatták a társalgást, de Alex érezte, hogy Andrew egyszer-kétszer laposan odapislant rá, és megértette, hogy lebukott. Hogy miért teszi, azt Andrew nem tudhatta, de azt igen, hogy hazudik. Mintha mérges növény magja került volna a földbe... És nem kellett sok idő, hogy szárba szökkenjen. Alex úgy érezte, örökké tart a nap, de aztán végre -valahára eljött a fél négy és vele a tanítás vége. A buszok szokás szerint az iskola előtt gyülekeztek, és ügyetlenül kerülgették egymást. A tanulók többsége azonban gyalogosan távozott, köztük Alex is. Feltűnt neki, hogy Andrew kerüli. És hogy valószínűleg beszélt Craiggel és Simonnal is, mert ők sem jöttek vele. Annak viszont megörült, amikor meglátta, hogy Jack ott várja egy fekete-fehér taxi mellett. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte a lány. Alex bólintott. Még soha nem volt olyan biztos benne, mint most.

140

- Gyerünk! - mondta. Beszálltak, majd Jack előrehajolt, és közölte a sofőrrel az úticélt. Kinyomtatta az Arany Házának honlapját, amelyen arabul és angolul is rajta volt a cím. Arról is meggyőződött, hogy a taxióra elindult. A kairói sofőrök kedvelt trükkje volt, hogy nem kapcsol ták be, majd megérkezéskor a viteldíj dupláját követelték. A kairói közlekedés rémes volt, mint mindig, a levegőt megtöltötte a kipufogógáz és a dühödt tülkölés. Alex és Jack hálásan mászott ki a taxiból, amikor a sofőr lefékezett egy elegáns folyó parti szállodánál. Jack hozott Alexnek váltás ruhát, amelyet a fiú valahogy magára rángatott a hátsó ülésen. Most kekiszínű pólót, térdig érő rövidnadrágot és szandált viselt. Jack elrakta az egyen ruhát. Kékbe öltözve kilométerekről kiszúrhatták volna a fiút. Csak most derült ki számukra, hogy az Arany Háza valójában nem is ház. A vén lapátkerekes gőzhajó, amely mintha egy másik korból maradt volna itt, a lomha, barna vizű Níluson horgonyzott. A háromszintes alkotmányt fehérre festették, két óriási lapátkereke hátul helyezkedett el, egyetlen kéménye pedig az orr közelében. Kabinjait és lakosztályait ékszerüzletekké alakították át. A partról hajóhíd vezetett a fedélzetre. A hajó nevét aranybe tűkkel írták a bejárat fölé. - És most? - kérdezte Jack. - Várunk - felelte Alex. Találtak egy kis parkot, ahol a fák árnyékában egy padon meghúzódhattak a nap és a kíváncsi tekintetek elől. Ők viszont min denkit láttak, aki felment a fedélzetre, vagy lejött hajóról. Alex az órájára sandított. Még öt perc volt ötig. - Veled kellene mennem - mondta Jack. - Nem. Jobb, ha itt maradsz. így legalább segítséget tudsz hívni, ha történik valami. Ha történik valami. Három egyszerű szó. De Alex tudta, hogy az életét is széjjeltéphetik. Aztán felbukkant egy újabb taxi, és kiszállt belőle Erik Gunter. Ugyanaz a fekete öltöny volt rajta, mint az iskolában, a vállán pedig kis hátizsák lógott. Kifizette a sofőrt, és felballagott a hajó fedélzetére. Alex egy pillanatig sem tétovázott. Jacket hátrahagyva máris Gunter nyomába eredt. Annyira a biztonsági főnökre kon centrált, hogy nem vette észre a park túloldalán álló szürke Chev--

141

rolet-t. Meg a benne ülő két férfit sem, akik hozzá hasonlóan a gőzöst figyelték. Azok ketten viszont meglátták a fiút. - Ott a kölyök! Gyorsan, fényképezd le! - mondta az egyik amerikai kiejtéssel. - Miért, mit... - Csináld már! A másik férfi felemelt egy digitális, tükörreflexes Nikon D3 fényképezőgépet, és megnyomta a gombját. Lefotózta Alexet, amint elérte a hajóhidat, ahogy rálépett, és felfelé indult. - Mit érdekel téged egy kölyök? - kérdezte mogorván. - Tudom, ki ez - felelte az első. - És most kapd össze magad! Úgy néz ki, gond van. Erik Gunter keresztülnyomakodott az Arany Háza szűk folyosóit elálló turisták és helybeliek tömegén. Mindkét oldalon üzletek és standok sorakoztak, előttük ékszerészek álltak, néhányan vörös egyiptomi fezben, akár a kártyatrükkökre készülő bűvészek. Min denütt ékszerek: ugyanazok a nyakláncok és brossok, amelyeket Kairó összes szúkján kapni lehetett. Láncon függő apró piramisok, egyiptomi hieroglifák, szerencsét hozó macskák, szkarabeuszok, Nofertiti és Tutanhamon arcképe... ezer meg ezer eladásra kínált darab, amelyeket szinte mind drágábban árultak a valódi értéküknél, és amelyeknek a fele hamis volt. Gunter megállt az egyik standnál. Abban a pillanatban mellette termett a tulajdonos, egy kövér kis ember. - Mit parancsol? Megmutatom a legszebb árumat! Nálam vannak a legjobb árak! Gunter tudomást sem vett róla. A pulton álló tükörért nyúlt, és elfordította, mintha magát nézegetné benne. Valójában azt figyelte, mi történik a háta mögött. És ott is volt, úgy tizenöt méterre, egy ékszerüzlet ajtajában lapult. Alex Rider. Gunter majdnem elmosolyodott. Ahogy megmondta. Ez a tizenöt éves kis tacskó a titkosszolgálattól mégsem annyira dörzsölt. A csapda készen állt. Minden a helyén volt. Már csak be kellett fejeznie. Folytatta útját, amíg egy bezárt ajtóhoz nem ért: a gőzös egyet len helyiségéhez, amely nem állt nyitva a vásárlóközönség előtt. Becsöngetett és várt. Zümmögés, majd kattanás hallatszott, és az

142

ajtó kitárult. Gunter egy pillanatig még ott maradt a küszöbön, majd belépett. Az üzletben antik fegyvereket árultak. Több száz sorakozott a polcokon és vitrinekben, lógott a falakon. Gunter végighordozta tekintetét a kardokon, szablyákon, kovás pisztolyokon, régi kara bélyokon és muskétákon, drágaköves markolatú tőrökön. Különös találkozás, gondolta. Szépség és halál. Ezeket a fegyvereket valaha hadseregek vagy nomád törzsek használták. A pengék húst és csontot hasítottak. A puskákkal férfiakat, nőket és gyerekeket lőttek a homokba. Most meg itt árulják őket, hogy otthonok díszei legyenek. Gunter nem lett volna képes együtt élni velük. Túlságosan jól tudta, milyen fájdalmat képesek okozni. Egy öreg egyiptomi tűnt fel a pultnál: kerek szemüveget viselt, arca keskeny volt, régimódi szárnyas gallért és nyakkendőt hordott. Nem borotválkozott, arcát és állát úgy lepte el az ősz szőrzet, mintha valami betegség tünete lenne. Vékony ajka rossz fogazatot rejtett. Ujja hosszú és kifinomult volt, akár egy zongoristáé. Olyan ember volt, aki egész életében kétkezi munkát végzett. - Habib úr? - kérdezte Gunter. - Ez a nevem - válaszolta az öreg tökéletes angolsággal. - Erik Gunter vagyok. Azt hiszem, várt engem. Az öregember nem mozdult. Gunter a zsebébe nyúlt, és egy aprócska fémtárgyat helyezett a pultra. Egy ezüst skorpiót. Az öregember lassan bólintott. - Valóban vártam - mondta. - Megvan? - Természetesen. Habib egy lőfegyvert emelt ki a pult alól. Ezen azonban nem volt semmi antik. Egy L96Al-es Arctic Warfare mesterlövészpuska volt, csillogó és halálos, tökéletesen megszerkesztett és kiegyensúlyozott darab. Átadta Gunternek, hogy a férfi megszemlélhesse. Elvégeztem a kívánt módosításokat - közölte. - A ravaszon és az irányzékon. - Es a lőszer? Kap tőlem ötven darab 8,59 milliméteres töltényt. A puska tára tízlövetű. - Lenyomozható?

143

Habib fájdalmas arcot vágott. - Én sem teszek fel önnek ostoba kérdéseket, Gunter úr. Nem kérdezem, miért van szüksége ilyen finoman megmunkált gyilkolóeszközre. Önnek is ugyanezt javasolnám. - Elnézését kérem, Habib úr - szabadkozott Gunter, majd egy pisztolyt húzott elő a háta mögül az övéből, és az egyiptomi szeme közé lőtt. Alig hallatszott valami. A pisztolyon hangtompító volt. Az öregember maga elé meredt, mintha nem hinné el, ami tör tént, majd előrerogyott. Gunter sietve felkapta a puskát. Nem akarta, hogy a rohamosan terjedő vértócsa bemocskolja. Fürgén a pult mögé lépett, ahol megtalálta, amit keresett: egy golftáskát, amely elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse benne a puskát. Rongyot vett elő a hátizsákjából, és letörölgette a fegyver csö vét. Csak ott érintette meg, és nem akart ujjlenyomatot hagyni rajta. Megfogta a ronggyal az L96Al-est, beleeresztette a zsákba, és behúzta a cipzárt. Aztán újra benyúlt a hátizsákjába, ahol egy ormótlan szerkezet bújt meg, melyet mindenféle drótokkal meg egy kapcsolóval láttak el. Felkattintotta a kapcsolót, bezárta a háti zsákot, és a pult alá gyömöszölte. Még utoljára körülnézett, aztán elégedetten távozott. Siettében nem csukta be rendesen az ajtót. Alex Rider megpillantotta. Észrevette, hogy lecserélte a hátizsákját valamire, ami leginkább golfzsáknak látszott. Egy pillanatra szinte egymás mellé kerültek. Alex az egyik üzletben állt, és úgy tett, mintha egy gyöngyház ékszerdobozt vizsgálgatna elmélyülten. Ahogy Gunter eltűnt a szeme elől, hátralesett, majd kilépett a folyosóra. A kézenfekvő az lett volna, ha követi a biztonsági főnököt. Mintha ő maga is erre csábította volna. Csakhogy ekkor Alexnek feltűnt, hogy az üzlet ajtaja résnyire nyitva maradt. Elővette az iPhone-ját, és üzenet írt Jacknek. Gunter elmegy. Kövesd. Majd találkozunk. Ezzel letudta a biztonsági főnököt. Most azt akarta megnézni, kivel találkozott, és esetleg mit kapott tőle. Átverekedte magát a tömegen a folyosó végéig. Az Arany Háza légkondicionált volt, de így is forrónak és nyirkosnak érződött a levegő. Egy-két árus arany nyakláncokat lóbált felé, de ügyet sem vetett rájuk. Elérte az ajtót, és finoman benyomta. Kellett néhány pillanat, amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Körülnézett

144

az üzletben. Olyan volt, mint egy középkori fegyverraktár. Aztán meglátta az öregembert, ahogy a felsőtestével a pultra dől és a kar ját védekezően maga elé nyújtja. Alhatott is volna, de Alex rögtön tudta, hogy nem ez a helyzet. És a feje alatt sem vörös párna sötétlik. A fiú megérezte a vér szagát a nehéz levegőben. Gyorsan kihátrált. Tudta, hogy elérkezett az összeesküvés fészkéhez. Gunter most ölte meg ezt az embert, és azt sem volt bonyolult kitalálni, mit cipelt a golfzsákban. De teljesen érthetetlen volt az egész. Egyedül dolgozik, vagy egy nagyobb szervezet tagja? És mi köze mindennek a Kairói Gimnáziumhoz? Alex nyomra akadt, de az nem vezette sehová. Még mindig fogalma sem volt róla, mi folyik itt. Hányingere lett. Ki akart jutni a levegőre, és azt kívánta, bár ne írt volna Jacknek. Gunter gyilkos. Ha Jack túl közel merészkedik hozzá, veszélybe kerülhet. Felhívja a lányt, amint kikerült innen. Igyekezett átfurakodni a folyosón örvénylő sokaságon. Mintha minden irányból rászakadtak volna az arany és ezüst ékszerek. Szinte fuldoklott. Aztán valami felrobbant. A detonáció ledöntötte a lábáról, és érezte, hogy az egész gőzös hevesen oldalra lendül. Ezzel egy időben fekete füstfelhő árasztotta el a folyosót, és azonnal megvakí totta a fiút. Levegőt is alig kapott. A lámpák kialudtak. Valaki rázuhant. Alex lelökte magáról a testet, és négykézlábra tápászkodott. A hajó visszadőlt az eredeti helyzetébe: olyan volt, mint valami alattomos gépezet a vidámparkban. Az emberek sikoltoztak. Ekkor bugyogó hang hallatszott, és Alex vizet meleg, gonoszul bűzlő vizet - érzett a térde és a keze körül. Úristen! Erik Gunter - vagy egy bűntársa - lyukat robbantott a gőzös oldalába, és a hajó süllyed! Ha nem jut ki, elmerül vele együtt! Mindenki másnak is ugyanez a gondolata támadt. Az ékszerészek teletömködték a zsebeiket nyakláncokkal és karkötőkkel, hogy mentsék a menthetőt. Elfeledkeztek arról, hogy ha egyszer a vízbe kerülnek, a súly lehúzza őket. A padló megint megmozdult, ezúttal hátrafelé lejtett, és Alexnek szó szerint a tíz körmével kel lett előreküzdenie magát. Körülötte mindenütt emberek. Odahúzta magát egy zokogó egyiptomi kislányhoz, aki nem lehetett több hatévesnél. Teljesen egyedül volt. Alex kinyújtotta a karját, elkapta a kislányt, és maga után vonszolta. A háta mögül összetörő

145

üveg csörömpölése hangzott fel. Az egyik pult elszabadult, és végiggurult a fedélzeten, neki a falnak. Aranyérmék és -medálok repültek szerteszét. Valaki kikapta a kislányt a kezéből. Az apja, a nagybátyja vagy valakije megtalálta, és már vitte is, egyetlen „köszönöm” nélkül. Alex látta maga előtt a kijárat oldalra billenő, fényes téglalapját. Arrafelé vonszolta magát. Egy perc múlva már a fedélzeten szívta be a még mindig füstös levegőt. A hajóhíd a vízbe zuhant. A gőzös a rakpart oldalának dőlt, mintha nekiúszott volna. Alex látta, hogy vastag kötelek tartják, ezért nem süllyedt el eddig, de a kötelek már feszülnek, és bármelyik pillanatban elpattanhatnak. Az embe rek átvetették magukat a korláton. Voltak, akik inkább a folyót választották, nehogy a betonra puffanjanak. Alex is így döntött. Már így is bőrig ázott. Nem lett volna értelme még egy lábtörést is megkockáztatni. Lecsúszott a fedélzetről, és a Nílus zavaros vizébe merült. Futólag felvillant benne a gondolat, vajon miféle mikrobáknak kínálja épp fel magát. Felbukott a felszínre, és úszni kezdett a part felé, miközben átküzdötte magát a szanaszét lebegő fadarabkákon. Észrevette, hogy a partról félmeztelen egyiptomi fiúcskák ugrálnak a folyóba. Nem az embereken akartak segíteni, fosztogatók voltak, azt keresték, nem maradt-e fenn a víz színén valami értékes. Jack persze már nem volt sehol. Most hogy éri el? Az iPhone nyilván tönkrement. Alex partot ért és kikapaszkodott. Végigtekintett magán. Legalább nem sérült meg komolyan. Viszont mocskos volt, és jól összevissza verte magát a robbanás után. A szájában érezte a Nílus ízét, és eltűnődött, hány millió kis élősködőt nyelhetett le. A bomba nem ölte meg, talán majd a folyó végez vele. Átvágott a rakparton, és a park felé vette az irányt, ahol Jackkel üldögéltek. Úgy vélte, ha a lány megtudja, mi történt, azonnal visszasiet ide. Megtalálta a padot, és nehézkesen lekucorodott. Körülötte emberek örvénylettek, sokan közülük csuromvizesek voltak. Fehér egyenruhás rendőrök sürgölődtek mindenütt, a síp jukat fújták, parancsokat osztogattak, átvették az irányítást. Per sze, Kairóban mindenütt ott a rendőrség. Ez az ország mindig is terrorkészültségben élt. Nyilván hónapokig gyakorolták, mi a

146

teendő ilyen esetekben. Alex megrázta a fejét. Hogy történhetett ez? Erre számított a legkevésbé. És ekkor hirtelen megállt előtte egy férfi. Alex felnézett. - Gyere velem - mondta a férfi. - Mi van? A férfi szétnyitotta a zakóját, s felfedte a hóna alatti tokban megbújó pisztolyt. - Hallottad. Egy másik ember a fiú háta mögé lopózott, és talpra rángatta. Mindketten harmincasok voltak, borotváltak, napszemüveget viseltek. A pisztolyos amerikai akcentussal beszélt. Ott a kocsink. Most szépen odamegyünk. Ha bármivel próbálkozol, lövünk. Alex hitt nekik. Volt a modorukban valami komolyság, érződött, hogy pontosan tudják, mit tesznek. Ilyet például már csináltak. Az egyik férfi a fiú elé állt, a másik a háta mögé. Kiterelték a parkból. Az út szélén szürke Chevrolet parkolt. Alex egy rövidke pillanatig fontolóra vette, hogy ellentámadásba lendül. Most, mielőtt még késő lenne, egy döfés a könyökkel, fordulás, rúgás... De az elöl haladó férfi számított erre. Hirtelen megragadta, és hátracsavarta a fiú karját. -Eszedbe ne jusson! - figyelmeztette. Betuszkolták a kocsi hátsó ülésére, s hasra fektették. Az ajtó becsapódott. A két férfi beszállt előre. Az úton most is dugó volt, de a Chevrolet egy háromszázhatvan fokos kanyarral az ellenkező irányba fordult. Erre simán haladhattak, és egyre gyorsultak: maguk mögött hagyták a halott embert és az Arany Háza roncsait.

A harangterem

Negyven percig tartott, mire elérték céljukat, a belvárostól alig-alig elkülönülő számtalan külterület egyikét. Kairó ilyen volt. Nem nagyon lehetett megmondani, hol végződik az egyik városrész, és hol kezdődik a másik. Ha létezett valaha város, amely kiérdemelte a „burjánzó” jelzőt, hát ez volt az. Alex próbálta kitalálni, merre mehetnek, de hamarosan feladta. Hason feküdt a hátsó ülésen. Erre utasította a két férfi. Az út első részében tette, amit mondtak, miközben érezte, ahogy az autó jobbra-balra fordul, mint a labirintusban tévelygő patkány. Minél messzebb jutottak az Arany Házától, a két férfi annál nyugodtabb lett, és ettől Alexnek is megjött a bátorsága, hogy valamelyest forgolódjon, és legalább egy kicsit kikukucskáljon az ablakon. Leginkább az eget látta, és néhány jellegzetes épületet: a Kairói -torony nevű ocsmány kolosszust, az Amerikai Egyetemet és az egyik nagymecset minaretjét. Eszébe véste mindegyiket, hogy később esetleg a segítségére lehessenek, amikor megpróbálja kitalálni, hova vitték. Csöpögött róla a víz, amikor elindultak, de - a melegnek és a légkondicionálásnak köszönhetően - hamarosan úgy-ahogy megszáradt. Aztán a sofőr indexelt, és az autó lelassult. Alex úgy tip pelte, megérkeztek, és azonnal felült, hogy lássa, hová. Rögvest visszanyomták, de előtte futólag megpillantotta a régimódi, valószínűleg üresen álló irodaházat, és a bejárata fölött ékeskedő angol nyelvű feliratot: „Cairo Islamic Authority”, vagyis: „Kairói Iszlám Hatóság”, na meg az épület pincéjébe vezető rámpát, amelyre a kocsi ráfordult. Kairói Iszlám Hatóság? Alex nem értette, mibe keveredhetett. Mit akarhat tőle egy vallási csoport? Az autó megállt. Egy harmadik férfi várta őket. Kinyílt a hátsó ajtó, és Alexet kiráncigálták az ülésről. A fiú egy lepusztult föld-

148

alatti parkolóban találta magát, melynek betonpadlójára és falaira éles fehér fényt vetettek a mennyezeti neoncsövek. Az egyik lámpa meghibásodott, egyre zúgott és viliódzott. Ettől az egész hely csak még rémálomszerűbb lett. Körülbelül egy tucat autó parkolt még itt, de a vezetőiknek híre-hamva sem volt. Alex egyedül volt a három veszedelmes külsejű férfival, akikből csak úgy sütött az ellenséges indulat. Egyelőre egyikük sem szólalt meg, Alex most először vehette őket szemügyre alaposabban. Nagyon hasonlítottak egymásra, körülbelül egykorúak voltak, és valamennyien sötét öltönyt visel tek fehér nyakkendővel. Azokra az emberekre emlékeztették, akik házról házra járnak, bekopognak, és valamilyen vallás nevében próbálják megtéríteni a háziakat. Az, amelyik először szólí totta meg - láthatóan a főnök -, széles vállával és vastag nyakával úgy festett, mint egy amerikaifoci-játékos. Apró, pisze orra volt, szőke kefehaja és vizenyős kék szeme. Társa hasonló testalkattal rendelkezett, vélhetően megjárta a sereget. Sötét hajú volt, és gya níthatóan félvér, talán indián és fehér szülők gyermeke. A harma dik férfi, aki itt várakozott, fekete volt, haragos arcú, alacsonyab b és vékonyabb, mint a másik kettő. Hitetlenkedve bámult Alexre. - Ő az? - kérdezte. - Ő - bólintott a szőke. - Mi van Habibbal? - Habib valószínűleg meghalt. Felrobbant a hajó. - Micsoda? Hallottad, mit mondtam, Franklin. Az Arany Háza ebben a pillanatban a Nílus fenekén pihen. A kölyök meg ott volt... - Nekem semmi közöm hozzá! - tiltakozott Alex. - Kuss! - köpte oda a szőke. Mi legyen vele, Lewinsky? - érdeklődött Franklin, a fekete férfi. - Visszük a harangterembe. -Álljunk csak meg! - szólt közbe mérgesen a második férfi. - Azt nem tehetjük! -Ezt most nincs időnk megvitatni! - torkolta le Lewinsky. - A fiú előtt meg pláne nem fogunk egymás torkának esni. Válaszokra van szükségünk, mégpedig azonnal. Úgyhogy le vele, és kezdjünk neki!

149

Le? Már most is az alagsorban voltak. Alexnek nagyon nem tet szett, amit hallott, és ahogy az események alakultak. - Nagyot hibáznak... - kezdte, de Lewinsky közbevágott. - Spórolj a levegővel. Szükséged lesz rá. Alexet hátba taszította egy kéz, és a lift felé kezdté k lökdösni. A második férfi megnyomta a gombot, mire az ajtó tüstént szét nyílt. A felvonó puszta acéldoboz volt. Mintha egy hűtőszekrénybe léptek volna be. Mind a négyen bezsúfolódtak, majd megindultak lefelé. Alex próbálta elfojtani az egyre növekvő pánikot. Túl sok minden történt az elmúlt egy órában: felfedezett egy hullát, túlélt egy robbanást, és fényes nappal elrabolták. Halvány sej telme sem volt, kik ezek az emberek, és mit akarnak tőle. És mi lehet az a harangterem? De mindezeknél is jobban aggódott Jack miatt. Elküldte Erik Gunter nyomába. Valahogy tudatnia kellett volna vele, mit látott a hajón. Meg kellett volna mondania neki, mekkora veszélyben van. Arról nem is beszélve, hogy a lány is hallhatott a robbanásról. Akkor pedig biztos betegre aggódja magát. Az a legkevesebb, hogy szól neki, hogy életben van. - Beszélni akarok Jackkel! -jelentette ki. - Ki az a Jack? - kérdezte Lewinsky. - Egy barátom. Ő vigyáz rám. - Hogyhogy? A dadád vagy mi? Alex figyelmen kívül hagyta a gúnyt. Itt van a mobilszáma! - Nem kapott választ. - Csak meg akarom mondani neki, hogy nincs semmi bajom! - tette hozzá. Lewinsky egy nem túl bizalomgerjesztő mosolyt villantott rá. - Miből gondolod, hogy nem is lesz? Jó mélyre leereszkedtek a föld alá. Alex érezte a gyomrában, és a vállára is mintha súly nehezedett volna. A kinyíló liftajtó egy rövid, ablaktalan folyosót tárt fel, mely egy faajtóhoz vezetett. Alex érezte, hogy nem akarja megtudni, mi van az ajtó túloldalán. De nem volt más választása. Franklin és a névtelen férfi már kiszállt a liftből. Lewinsky a fiú vállára tette súlyos mancsát, és kilökte a folyosóra. Ahogy Alex végiglépdelt a folyosón, hosszú árnyként nyújtózott előtte a rettegés. Franklin kinyitotta az ajtót. Tágas terembe jutottak, amely valóban harang alakú volt, a legalább két emelet 150 magas falak téglái egyre szűkülő körökben sorakoztak a fejük

felett. Alexnek nagyon nem tetszett a látvány. A helyiségnek nem volt ablaka, és egyetlen, dróton függő, csupasz villanykörte világította meg. Az ajtó hangszigetelt volt. A padlót is vastag gumisző nyeg borította. A teremben egy szék állt, meg egy keskeny asztal, melynek lapja ferde volt. Három bőrszíjat erősítettek rá, és Alex azonnal rájött, mire való: eggyel az ember bokáját, eggyel a törzsét, eggyel pedig a karját és a vállát rögzítik. Volt még egy vödör és egy vízcsap is a teremben. De kiút egy szál se. Ez üvöltött min denhonnan, ahová csak Alex nézett. Lewinsky a székre mutatott. - Foglalj helyet. - Inkább állok. - Befejeznéd az emberkedést, és csinálnád szépen, amit mon dok? Lehet ez ennél sokkal, de sokkal rosszabb is. - Maguk meg elmondanák végre, kicsodák? Franklin és a másik férfi összenézett, de Lewinskynak a szeme sem rebbent. - Itt most te fogsz kérdésekre válaszolni - mondta. - Leülni! Alex odament a székhez. Leült, és gyanakvással vegyes undorral figyelte, ahogy Lewinsky lehajol, és leveszi róla a vizes szan dált. Franklin közben bezárta az ajtót. Lewinsky felegyenesedett, és odaállt Alex elé. A nedves ruhák rátapadtak a fiúra. Csupasz lába a padló fölött lógott. - Kezdjük a legelején - szólalt meg Lewinsky. - Mit kerestél a gőzösön? - Mit kerestem volna? - kérdezett vissza Alex. - Ajándékot akartam venni az egyik tanáromnak. Merthogy iskolába járok. A Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumba. Felhívhatják, ha nem hisznek nekem. -Na jó, tisztázzunk valamit! - mordult rá Lewinsky. - Nem vagy iskolás. Illetve lehet, hogy az vagy, de közben a brit titkosszolgálat kémje is vagy. A neved pedig Alex Rider. Úgyhogy hadd kérdezzem meg újra: miért vagy Kairóban, és mit kerestél azon a hajón? Alexnek zúgott a feje. Nem tudta, mit feleljen. Ezek az emberek tudják, kicsoda. De honnan? Kairói Iszlám Hatóság. Kik ezek? - Nézzék, én nem tudom, kik maguk, és mit akarnak - mondta végül -, de nincs mit mondanom.

151

Sóhajtott. Nem úgy nézett ki, hogy volna értelme elhallgatni bármit is. Úgyis kiverték volna belőle. És miért kellene szenvednie az MI6 védelmében? Nem ő akart mindenáron nekik dolgozni. Követtem valakit - ismerte be. - Egy Erik Gunter nevű embert. A Kairói Gimnázium biztonsági főnökét. - Miért követted? - Hát hogy megtudjam, hova megy. Alex nem bírta megállni, hogy ezt válaszolja, de azonnal megbánta, amikor látta, hogy Lewinsky arca elsötétül. Lehetséges, hogy az iskolát veszély fenyegeti - tette hozzá gyorsan. - Gunter is benne lehet a dologban. Kihallgattam az egyik telefonbeszélgetését, és az alapján követtem az Arany Házába.

- Aztán? -Gunter bement egy üzletbe. Tele volt régi fegyverekkel. Amikor kijött, én is bementem, és egy halott embert találtam. Szerintem Gunter lőtte le. - Hogy nézett ki az a halott? Alex olyan pontos leírást adott, amilyet csak bírt. Öreg volt. Már ősz. De igazság szerint olyan nagyon alaposan nem néztem meg. Minden csurom vér volt. - Habib... - mormogta Franklin. - Habib halott? - Így van. Amikor megláttam a hullát, azonnal kijöttem az üzletből, és olyan tíz másodperc múlva felrobbant az egész hajó. Ez minden. Ha ki akarnak hallgatni valakit, próbálkozzanak Gunterrel. A címét is megszerezhetem, ha akarják. Hátha akkor nem vesztegetik rám tovább az idejüket. Lewinsky átgondolta a javaslatot. Alex szinte látta, ahogy az agyában forognak a fogaskerekek. Végül döntésre jutott, és a fiú azonnal tudta, hogy ez a döntés nem neki fog kedvezni. - Az MI6-nek dolgozol. - Igen. - Miért vagy Kairóban? - Most mondtam el. - Nem hiszek neked. Alexnek lett elege. -Akkor kapja be! - bukott ki belőle a szitokszó. - Minek faggat, ha nem hiszi el, amit mondok?

152

- Megvan a módja, hogy meggyőzz. - Tényleg, hogy? Lewinsky biztosan adott valami jelet, mert a másik kettő ebben a pillanatban megragadta és talpra rántotta Alexet. Nem tehetett semmit: sokkal erősebbek voltak nála. Az asztalhoz vitték, és háttal a lapjára nyomták. Aztán Franklin lefogta, a névtelen férfi pedig szorosan leszíjazta a karját, lábát és mellkasát. Amikor ellép tek tőle, Alex már moccanni sem tudott. Rézsút feküdt, csupasz lába kissé magasabban volt a fejénél. Lewinsky időközben a megtöltötte a vödröt vízzel a csapnál. Ez volt az utolsó, amit Alex látott. A következő pillanatban fekete csuklyát húztak a fejére, levegőt is alig kapott. Leküzdhetetlen iszonyattal értette meg, mire készülnek. Ismerte a módszert. A kínzásnak ezt a fajtáját gyaníthatóan az amerikai hadsereg katonái is alkalmazták Guantánamón, méghozzá előszeretettel, mert semmilyen sérülést nem hagyott. Mégis rémisztőén hatékony volt. Alex azt olvasta, nem valószínű, hogy egy felnőtt ember negyven másodperc után még ne könyörögne, hadd mondhasson el mindent, amit tud. Röviden összefoglalva: vízbe akarták fojtani. -Tudni akarom, mit keresel itt, és mi történt valójában azon a hajón. - Lewinsky hangja tompán szólt, mintha a semmiből jönne. - Már elmondtam! - kiabált Alex a csuklya alól. - Nem mondtál el semmit. De majd el fogsz... Alex érezte, ahogy egy törülközőt terítenek az arcára. Kétségbeesetten próbálta lerázni a fejéről, de két kéz elkapta és leszorította. A fiú keze ökölbe szorult. A lábában és hasában viszont minden izom elernyedt, ahogy átvette fölötte az uralmat a félelem. Aztán elkezdtek a törülközőre csepegni az első vízcseppek. Alex érezte a nedvességet, és rögtön utána a fuldoklás összes tünetét. Nem kapott levegőt. Sőt ennél is rosszabb volt. A tüdeje szét akart szakadni, mintha a teste önmagát akarná elnyelni. Azt hitte, megőrül. - Mi a fene folyik itt? Mit művelnek? Új hang volt, kilométeres távolságból. Alex kiáltani próbált. De egyetlen hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte, itt a vég. - Szedjék le róla azt az izét! Egy kéz matatott Alex arcán. A törülköző eltűnt. Letépték a csuklyát is, és a fiút egyszerre csapta meg a fény és a levegő. Tátott

153

szájjal kapkodott levegő után. Tudta, hogy egy másodperccel sem bírta volna tovább. Egy újabb férfi magasodott fölé, és Alex ebben a pillanatban pontosan tudta, hol van, és kik ezek az emberek. Talán fel is neve tett volna, ha nincs még mindig sokkos állapotban. Rájöhetett volna! Miamiban ők voltak a Centurion International Advertising. New York-ban a Creative Ideas Animation. Itt meg a Cairo Islamic Authority. Ugyanazok a kezdőbetűk: CIA. A férfit Joe Byrne-nek hívták. Fekete volt, hatvan körüli, ősz, bajuszos, és olyan komoly, aggodalmas arcot vágott, mint a család rossz híreket hozó orvosa. Alex már kétszer találkozott vele, és a körülmények ellenére tisztességes embernek ismerte, aki általában az ő oldalán áll. -Alex, nem is tudom, mit mondjak... - siránkozott Byrne. Lecsatolták a szíjakat a fiúról, és felsegítették, hogy egyenesen tudjon ülni. - Csak most hallottam, mi történik itt! - Uram... - próbálkozott Lewinsky. - Majd a bíróságon beszélhet, Lewinsky! - fojtotta belé a szót Byrne. - Az isten szerelmére! Mit képzeltek maguk hárman? Hiszen ez egy gyerek! - Brit titkosügynök! - erősködött Lewinsky. -Velünk van! Kétszer is segített nekünk! Ha Alex Rider nem volna, már Washington sem létezne! Takarodjanak innen kifelé! Pillanatnyilag látni sem akarom magukat! Majd később beszélünk erről. A három ügynök elsompolygott, Byrne meg ismét Alexhez fordult. Elég erősnek érzed magad, hogy kimenjünk? - kérdezte. Vagy akarsz még pihenni? - Jól vagyok. - Alex még mindig nem tért teljesen magához, de lecsusszant az asztalról, és felvette a szandálját. Byrne megvárta, amíg elkészül. - Igyunk meg egy kávét az irodámban - javasolta aztán. Kivezette Alexet a harangteremből, vissza a liftbe. Egyikük sem szólalt meg, amíg fel nem értek a földszintre. Alex úgy sejtette, Byrne meg akarja várni, hogy összeszedje magát, de az is lehet, hogy még mindig forrt a düh benne. A liftajtó ezúttal sokkal kellemesebb helyiségbe nyílt, ahol recepciós pult, cserepes növények, tükrök és csillárok tűntek154 fel.

- Az egyiptomi kormánytól béreljük ezt a helyet - magyarázta Byrne. - Az egyik fele elég lerobbant, de a másik megfelel az igényeinknek. Erre... Byrne irodája is ezen a szinten volt, sötétített üvegablakai lehetetlenné tették, hogy az ember ki- vagy belásson. Alex visszaemlékezett a miami irodára. Jellegtelen bútorok, vastag, bolyhos szőnyeg és az amerikai elnök képe a falon. A CIA-nak a világon mindenütt voltak irodái, és nyilván az összes ugyanúgy nézett ki. Byrne hellyel kínálta Alexet, majd felvette a telefont, és rendelt két kávét. Aztán maga is leült. - Először is elnézésedet kérem Blake Lewinsky miatt - kezdte. - Nem rossz ügynök, de ezek a mai fiatalok... Egyszerűen semmi arányérzékük. Szeptember tizenegyedike óta elég csak elsuttogni a „terrorizmus” szót, és mindenki átmegy náciba. De ezúttal túl messzire ment. Esküszöm, Alex, vissza fogom paterolni Langleybe, és legfeljebb a konyhán dolgozhat majd! - Hagyjuk - mondta Alex. - Nem sérültem meg. De csak mert időben érkeztem! - Byrne felsóhajtott. - Attól tartok, nekem is fel kell tennem néhány kérdést... Túl sokat nem tudok mondani - felelte Alex. - És előbb szeretném felhívni Jack Starbrightot, ha nem bánja. - Hogyne, parancsolj! Byrne átadta a kagylót Alexnek, aki Jack mobilszámát hívta. Néhányszor kicsöngött, majd a hangposta jelentkezett. Ez aggasztotta Alexet. Persze Kairóban számos hely akadt, ahol nem volt térerő, de nem lehetett nyugodt, amíg nem beszélt a lánnyal. -Jack! - mondta a rögzítőre. - Én vagyok az. Semmi bajom. A lakásban találkozunk. Nem akart többet közölni Byrne füle hallatára. Letette. Nyílt az ajtó, és egy fiatal nő lépett be, kezében két csésze kávé val meg egy tál keksszel. Letette a tálcát, és kiment. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy, Alex! - mondta Byrne. - Csak azt ne mondd, hogy Alan Blunt megint rávett egy munkára! Alex nem válaszolt. Megbízott Byrne-ben, de eléggé nyugtalanította, hogy a két titkosszolgálat között kellett egyensúlyoznia. Vigyáznia kellett rá, mit mond. - Szóval miért vagy itt, Alex?

155

- Miért nem ön mondja el először, miben sántikálnak - dobta vissza a labdát Alex. - Miért figyelték az emberei az Arany Házát? És ki volt Habib? - Találkoztál vele? - Nem. Az emberei faggattak róla. Amikor én láttam Habibot, már halott volt. -Akkor nem te lőtted le? - Nem lehetett megmondani, hogy Byrne tréfál-e, vagy sem. - Persze, hogy nem! Byrne bólintott. - Hiszek neked. Jól összekutyulódtak a dolgok. Kész csoda, hogy a gőzösön nem halt meg senki. Már persze Habibon kívül. Egy pillanatra elhallgatott. - Rendben van, Alex, elmondom, mi a helyzet. Azt hiszem, ennyivel tartozom neked. De ha te is benne vagy ebben az ügyben, meg persze az MI6, akkor arról tudni aka rok. Megegyeztünk? - Persze. - Alex elvette az egyik kávéscsészét. - Jól van. Mi azért vagyunk itt, mert a hétvégén az országba érkezik a külügyminiszter asszony. Nem tudom, mennyire ismered az amerikai politikai rendszert, de a külügyminiszteri poszt nálunk is nagyjából ugyanaz, mint nálatok. A külügyminiszter asszony az elnök után a második ember, sőt sokan azt rebesgetik, hogy ő lehet a következő elnök. Keményvonalas, szókimondó, ugyanakkor nagyon népszerű politikus. Beszédet fog tartani Kairóban. Byrne is elvette a maga kávéját. Látszott rajta, hogy nem biztos benne, el szabadna-e mondania a titkait, de aztán döntésre jutott, és folytatta. -Ezt egyelőre titokban tartjuk, de a beszéd a hatalomról fog szólni. Kik ma a világ igazi nagykutyái? Ha fontos dolgokra, atomfegyverekre, háborúra, terrorizmusra terelődik a szó, ki ül az asztalfőn? Eddig általában az amerikaiak kezében volt a hatalom, aztán következtetek ti britek, majd a többi európai, és így tovább. De új hatalmak születtek. Kína. India. A miniszter asszony úgy gondolja, ideje változtatni egy-két dolgon. És... ez nem fog neked tetszeni, Alex, de szerinte a briteknek nem igazán lesz szavuk a továbbiakban. - Engem aztán abszolút hidegen hagy - mondta Alex.

156

- Hát persze. Miért ne hagyna? De a politikusaitok közül sokakat fel fog bőszíteni. Ha engem kérdezel, ez igaziból a külügyminiszter politikai játszmája. Közelednek a választások, és az Államokban most britellenes a hangulat. Emlékszel arra, amikor olaj ömlött ki a Mexikói-öbölben? Meg ott volt az a titkos megállapodás Líbiával. Egy ilyen beszéd a lehető legnagyobb sajtóvisszhan got fogja kelteni. Ami neki kapóra jön. Nem lehet bírni vele. Már az elnök is próbálta valahogy visszafogni, de ő csak megy, megy előre. - Hogy jön mindehhez Habib? -Majd rátérek. Szóval a mi dolgunk, hogy megvédjük a külügyminiszter asszonyt, amíg Kairóban tartózkodik. Hogy mit csinál, vagy mit mond, ahhoz nekünk semmi közünk. Mi azért vagyunk itt, most már két hete, hogy vigyázzunk rá. És néhány napja fülest kaptunk, hogy valaki esetleg le akarja lőni, nehogy elmondhassa a beszédét. - Habib... - Ez csak az egyik neve a sok közül. Legtöbbször a Mérnök nevet használta. Fegyvereket árult, Alex. Pontos, nagykaliberű fegyvereket, például orvlövészpuskákat. De a szamuráj kardtól a kézigránátig mindent be tudott szerezni. Igazi mesterember volt. Amit ő árult, az halálpontosan működött. Kezd összeállni a kép? Fülest kapunk. Tudjuk, hogy Mérnök a városban van, tehát figyelni kezdjük. Aztán három nappal a külügyminiszterünk britellenes beszéde előtt felbukkan egy brit titkosügynök, bumm, egy robbanás, és Habibot közben lelövik. Byrne görnyedten ült a széken. Talán a meleg miatt. Talán már kezdte érezni a korát. - Nem mondom, hogy Blake Lewinsky helyesen cselekedett, de ez talán megmagyarázza, amit veled művelt. Habib meghalt, és neki meg kellett tudnia, miért. Alex fejében kavarogtak a gondolatok. Kicsit sok volt ez így egyszerre. Leginkább azt igyekezett kitalálni, mennyit mondhat el Byrne-nek. Először is itt volt Erik Gunter. Egy golfzsákkal távozott a hajó ról, és Alexnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a zsák vala milyen fegyvert rejtett. Meg akarja gyilkolni az amerikai külügyminisztert? És ha igen, ki fizeti? Aztán a Gunter fiókjában talált

157

fényképek. Nem mutathatta meg őket Byrne-nek, mert az iPhone-ját tönkretette a Nílus vize. De az épület, a szoba, a Washington Post... Biztosan volt valami összefüggés. És a Kairói Gimnázium? Amiatt küldték ide. Úgy volt, hogy az iskolát veszik célba, nem valami amerikai politikust. Találkoznia kell Smithersszel! Most ez volt a legfontosabb. Smithers beszélhet Blunttal, Blunt pedig Byrne-nel. Alex hirtelen mindent elsöprő vágyat érzett, hogy otthagyja Kairót. Nem tudta, pontosan miért, de nagyon nem tetszett neki ez az egész dolog. Már nem először támadt olyan érzése, hogy láthatatlan erők... A fiú az ablakban. Julius G ismerősnek jelölt a Facebookon.

...dolgoznak a háttérben. Valami olyasmi történt Egyiptomban, amit senki sem látott át. - Nem sokat mondhatok, Mr. Byrne - kezdett bele, mielőtt még tudta volna, mit is akar mondani. - Amiért én Kairóban vagyok, annak semmi köze az önök külügyminiszteréhez. Csak azért küldtek ide, hogy szemmel tartsam a Sheikh Zayed-i Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumot. Fennáll a lehetősége, hogy némely tanulót veszély fenyeget, ennél többet nem nagyon tudok. Az iskola biztonsági főnökét, Erik Guntert követtem az Arany Házába.. De ezt már Lewinskynak is elmondtam, csak nem hitt nekem. Gunter volt az utolsó, aki élve látta Habibot. Szerintem ő ölte meg, és azt hiszem, maguk is többre mennének, ha őt kötöznék le, és locsolnák vízzel, engem meg békén hagynának! Alex felállt. - Most pedig hazamegyek. Aggódom Jackért. Byrne bólogatott. - Nekem meg fel kellene hívnom Mr. Bluntot. Egyébként úgy hallom, kifelé áll a rúdja a titkosszolgálattól. Alex döbbenten fogadta a bejelentést. - Nyugdíjba megy? - Inkább küldik. - Byrne a telefonkagylóért nyúlt. - Hazavitetlek kocsival. És még egyszer elnézésedet kérem a történtek miatt. Néhány pillanat múlva a nő, aki a kávét hozta, kivezette Alexet az utcára. Joe Byrne az irodájában maradt, és gondolkodóba esett.

158

Noha számtalan körülmény utalt rá, eddig nem tudta elhinni, hogy épp a britek akarják meggyilkolni a külügyminiszter asszonyt. De most, azok után, amiket Alex mondott, kezdett hajlani rá, hogy megváltoztassa a véleményét. Ezt a Guntert mindenesetre napi huszonnégy órában figyelteti. A biztonsági fokozatot vörösre vál toztatja, és újra átkutattatja az egyetem nagytermét, ahol a politi kus a beszédet tartja majd. Már kétszer átvizsgálták, és péntek este, huszonnégy órával a beszéd kezdete előtt lepecsételik. A nagyterem. Pálmákkal körülvett óriási, kupolás épület a Kairói Egyetem kellős közepén. Hogyan lehetne teljesen biztonságossá tenni egy ilyen helyet? És mi lesz Alex Riderrel? Kis szerencsével rajta lehet a következő angliai gépen, és biztonságban eltűnhet a képből. Az igazság az, hogy ha egy kis esze lenne, ide sem jött volna.

A „B” terv

Jack már otthon várta Alexet az Arany Pálma lakóparkban. Egé szen pontosan a kapu előtt, s odarohant az autóhoz, mielőtt még a CIA-s sofőr lefékezett volna. Szinte kirángatta Alexet a kocsiból, és átölelte. -Alex, mi történt? Úgy aggódtam! - Majd eltolta magától. Nedves a ruhád! - Igen. Megmártóztam kicsit a Nílusban. -A hajón voltál, amikor... - Jack nem akarta kimondani. - El sem akartam hinni, amikor láttam, mi történt! Egy percig azt hit tem... Nem is tudtam, mit higgyek. De aztán megkaptam az üze netedet. A CIA autója közben elindult. Jack mintha csak most vette volna észre. - Ez ki? - Hosszú történet, Jack. Ha megengeded, előbb lezuhanyoznék és átöltöznék. Tök büdös vagyok. Gondolom, vacsorát nem csináltál, ugye? Mindjárt éhen halok! Kicsit később Alex és Jack kiült az erkélyre enni, hogy felmele gedjenek a langyos esti levegőn. A nap a házak mögé ereszkedett, és puha árnyakat vetett a lakóparkra. A medence üres volt. Alex tudta, hogy Craig, Simon és a többiek már nekifeküdtek a házi feladatnak. Azt kívánta, bárcsak neki is az volna a legnagyobb gondja. Bő pólót és rövidnadrágot vett. A haja még mindig nedves volt a zuhany után, a térdére ragtapaszt tett. Nem is tudta, mikor sérülhetett meg, de Jack azonnal kiszúrta, és nem tágított, amíg bele nem kent a sebbe egy fél tubus fertőtlenítő kenőcsöt. Elvégre Alex a Nílusban úszott! A fiúnak erről eszébe jutottak a régi idők, amikor Jack vigyázott rá. Van, ami sosem változik. 160

Jack mindenféle egyiptomi ételt tálalt fel: hummuszt, olajbo gyót, töltött szőlőlevelet, sült húsgolyókat és füstölt padlizsánt mindezt meleg pitával, vagyis egyiptomi lepénnyel. A lány hűtött rozébort szürcsölt, Alex maradt a víznél. - Ott ültem az Arany Háza előtt, és azt találgattam, mi történhet bent, amikor megjött az SMS-ed - mesélte Jack. - Nem szívesen hagytalak ott, de megvártam Guntert, és követtem, ahogy kérted. Úgy nézett ki, mintha golfozni menne. Legalábbis golf zsák volt nála... - Tudom. - Na, szóval leintett egy taxit, szerencsére pont mögötte jött még egy, abba meg beültem én. Olyan volt, mint valami filmben. Végigkövettem egész Kairón, s reméltem, hogy valami izgalmas helyre vezet, de csak egy sima lakásba ment, egy sarokra innen. Felírtam a címet. Szerintem ott lakik. Aztán nem tudtam, mit csi náljak és nagyon aggódtam érted, úgyhogy visszamentem az Arany Házához. Illetve akkor az már nem volt ott. Rendőrök nyüzsögtek mindenhol, és terrortámadásról meg ilyesmiről beszélt mindenki. Először fel akartam hívni Mr. Smitherst, de amikor elővettem a telefonomat, láttam, hogy kerestél. Meghallgattam az üzenetedet, és rohantam vissza ide. Töltött magának még egy pohár bort. - Most akkor te jössz. Mi történt a hajón? Hogy menekültél meg? És ki hozott haza? Alex gyorsan elmesélte a megpróbáltatásait, a régiségboltban talált holttestet, a robbanást, azt, hogy a CIA fogságába esett, és hogy levitték a harangterembe. A kínzást kihagyta. Ő maga sem igazán akarta feleleveníteni az élményt, meg aztán azzal is tisztá ban volt, hogy Jack rosszul lenne tőle. - És a CIA kocsija hozott haza - fejezte be. - Legalább ennyi tisztesség volt bennük. Jack megcsóválta a fejét. - Hát ez jellemző Mr. Bluntra. - mondta. - Megígérte, hogy teljes biztonságban leszel, erre van már egy hullánk, egy robban tásunk meg egy készülődő merényletünk. Most akkor mit csináljunk? A kérdés azóta lógott a levegőben, hogy Alex visszajött, és a fiú már ki is gondolta a választ.

161

- Szerintem fogadjuk meg Mr. Byrne tanácsát, és tűnjünk el. - Menjünk vissza Angliába? - Naja. Alex jóllakott. Letette a kést és a villát, és elégedetten hátradőlt. A távolban valami rovarok - kabócák - zendítettek rá a ciripelésre. Pláne, hogy az álcámnak is annyi. Van itt egy srác a Brooklandből, aki felismert, és nemsokára a többiek is kérdezősködni kezdenek. Kezd elfajulni ez a dolog, és én ki akarok szállni. - Szerinted veszélyben van az iskola? Ha úgy gondolnám, maradnék. A Kairói Gimnáziummal semmi baj... még Miss Watsonnal sem. De éppen ez az: már majd három hete oda járok, és nem láttam semmi rendkívülit. Csak azért gyanakodhatunk arra, hogy veszélyben van, mert Mr. Blunt azt állította. És teljesen igazad van: egy szavát sem hihetjük el. Különben is, a ma történtek után majdnem biztos, hogy téved. Alex még egyszer végiggondolt mindent, de nem látott más lehetőséget. Erik Gunternek biztosan van valami köze az amerikai külügyminiszter látogatásához - mondta. - Egy fegyverkereskedőnél járt, és a zsákjában... - Nem golfütők voltak. Nem bizony. Lehet, hogy bérgyilkos. Lehet, hogy az iskolai munkával fedezi magát. De mostantól figyeli a CIA. Az iskolának semmi köze a dologhoz, és nekem sem. Úgyhogy akár el is mehetek. Jack bólintott. - Megmondod Mr. Smithersnek? Meg. Holnap találkozom vele, amíg te csomagolsz. Szerintem a sulit is hívd fel, és mondd meg, hogy nem vagyok jól, vagy valami ilyesmi. Ez utóbbi miatt azért Alex szomorú volt egy kicsit. Jobban szeretett volna elköszönni új barátaitól. De tudta, hogy jobb így. Túl sokat kellene magyarázkodnia. - Holnap délután már repülhetünk is. -Egyetértek - bólintott Jack. Felemelte a poharát, és meglötyögtette a bort. - Csak egy baj van. Nem tudom, biztonságban lennél-e Angliában, Alex. Emlékezz csak, hogy kerültünk ide. Valaki meg akart ölni.

162

Alex tudta, hogy a lánynak megint igaza van. - Akkor hova menjünk? Már gondolkoztam rajta. Valószínűleg elég őrülten hangzik, és nem is kell most döntened. De az jutott eszembe, hátha boldo gabb lennél Amerikában. - Amerikában? Jack bólogatott. Csak eszembe jutott. Biztonságosabb, minden értelemben. Messze van Alan Blunttól és Mrs. Jonestól. Új életet kezdhetnél, mondjuk Washingtonban. Tudod, ott élnek a szüleim. - Jack egy pillanatra elhallgatott. - Az a vicces, hogy pont erről akartam veled beszélni, mielőtt elkezdődött ez az egész. - Haza akarsz menni? - De nélküled nem. - Nem tudom, Jack. Tényleg nem tudom. Alex próbálta elképzelni, hogy hátrahagyja a Brookland Iskolát, a barátait és a chelsea-i házat. És vajon az MI6 békén hagyja, ha a világ másik végére költözik? Annál, ami itt van, London is biztonságosabb. Menjünk haza, és nézzük meg, hogy alakul. -Jól van! - mosolygott Jack. - Két első osztályú jegy a Heathrowra. Akkor már adjuk meg a módját! Úgyis az MI6 állja. A lényeg, hogy Kairót itthagyjuk. Biztos ne menjek veled Mr. Smithershez? - Nem kell, megoldom. - Nem hagyod, hogy rádumáljon valamire, ugye? Szerintem meg sem fogja próbálni. Mindig is úgy éreztem, hogy velem van. Akkor ezt megbeszéltük! - Jack felemelte a poharát. - A hazatérésre! Alex is felemelte a poharát. - A hazatérésre! Azzal koccintottak a sűrűsödő sötétségben. A Szaharában lassan száll le az éj. Nyolc órára a homok mélysárga színben égett, és az olajfák árnyéka megnyúlt, mintha menekülni akarna a törzstől. De a nap még mindig ott ült a horizonton, és a nappal heve csak most kez -163

dett enyhülni valamelyest. A sóstavak acéllemezekként, teljesen mozdulatlanul terültek el. Aprócska fuvallat sem rebbent. A lövés csattanása beletépett a tökéletes csendbe, mintha a levegő hasadna szét. Hetven méterre a puskacső torkolatától Alex Rider faoszlopra tűzött fekete-fehér fényképe enyhén megremegett. Hibátlan lövés volt. A jobb szem helyén kerek lyuk éktelen kedett. Ez volt az utolsó golyó, négy másik már a homlokon sorakozott kereszt alakban. A hasaló Julius Grief leengedte a mesterlövészpuskát, az L96A1 Arctic Warfare-t, melyet kifejezetten neki vásároltak Kairóban. Gyönyörű fegyver, gondolta. Alig várta, hogy élesben is használhassa végre. A távolból halk taps csattant. Razim a régi francia erőd mell védjén állt, frissen mosott, hófehér burnuszban. -Gyere be, Julius! - szólt le. - Bekapcsolnánk az éjszakai védelmi rendszert, és nem szeretném, ha felrobbannál! Julius felállt, és leverte a port a melléről és a combjáról. Bő rövidnadrágot és csíkos inget viselt, melynek ujját feltűrte. A haját kicsit rövidebbre vágták, amióta megszöktették a gibraltári börtönből. A bőrét napkrém borította vastagon, mert külön ben könnyen leégett volna, és fontos volt, hogy a külseje ne változzon meg. Hajóval hozták Gibraltárból Afrika északi végébe, az egyiptomi Matrüh üdülővárosba, majd onnan autóval délre, Szivába. Majdnem annyi időt töltött az erődben, amennyit Alex a Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumban. Razim gondoskodott róla, hogy jól elrejtse szem elől. Az egész világ halottnak hitte a fiút, és létfontosságú volt, hogy ez így is maradjon. Julius persze panaszkodott, mert úgy érezte, egyik börtönből a másikba vitték át, így Razim megengedte neki, hogy benézzen Kairóba, azzal a feltétellel, hogy baseballsapkával és sötét szemüveggel álcázza magát, és nem megy Alex Rider közelébe. Aztán éktelen haragra gerjedt, amikor tudomására jutott, hogy Julius megszegte az utasításait. Eddig azonban erről mélyen hallgatott. Julius besétált a főkapun, amely berregve becsukódott mögötte. Tudta, hogy most aktiválódnak a miniatűr taposóaknák, melyeket az erőd körül a homokba rejtettek. Néhány napja éjszaka egy élelem után kutató sivatagi róka tévedt az építmény

164

közelébe. Arra ébredtek, hogy a szerencsétlen állatot cafatokra szaggatja a robbanás. Razim házának teraszán italokat szolgáltak fel. A férfi szállása takaros, szögletes, emeletes épület volt, akár egy gyerek is rajzolhatta volna. Egy ajtaja és öt elzsaluzott ablaka volt: egy-egy az ajtó két oldalán a földszinten, három pedig fölötte, tökéletesen szimmetrikus elrendezésben. A cseréptető alatt pálmatörzsből faragott rudak álltak ki a falakból, ami berber hagyomány. A bennszülöttek - állati és emberi - csontokat aggattak volna rájuk, hogy elijesszék az ördögöket. De ha megpillantják az embereket, akik a ház előtt a naplementét csodálták, alighanem úgy gondolták volna, hogy ezzel már elkéstek. Razim előtt magas pohár állt, benne gin-tonik jéggel és citrommal. A férfi most is egy Black Devilt szívott. Julius vele szemben ült az asztalnál, amelyre letette a puskát. Felemelte a kezét, mire Razim egyik embere már sietett is oda egy sörrel. - Remek lőgyakorlat volt - jegyezte meg Razim. -Apám képzett ki - felelte Julius. - Ahogy mindannyiunkat. Amikor eltévesztettük a célt, háromszor ránk csapott a botjával. A végére elég jól megtanultunk lőni. - Nem mindennapi ember volt. -Zseni volt! - Julius belekortyolt a sörébe, majd letörölte a habot a szájáról. - Tudja, azt mondják, embert klónozni lehetetlen. Hát neki sikerült. Méghozzá tizenhatszor! - És a plasztikai műtétek? - Azokat egy orvos végezte, akit valahol összeszedett. Valami Baxter. - Biztos nagyon csalódott voltál, amikor rájöttél, hogy rossz arcot kaptál. -El sem tudja képzelni - Julius keze megszorította a poharat. - És nem is csak erről van szó. Rengeteg időt töltöttem Dávid és Caroline Friend tanulmányozásával. Kőgazdagok voltak: szupermarketjeik, galériáik voltak, meg ilyenek. És nekem hozzájuk kel lett volna költöznöm a fiukként, hogy mindezt elvegyem tőlük. Aztán odajött hozzám apa, és közölte, hogy Alex Friend nem is létezik. A valódi neve Alex Rider. És hogy minden, amit tettem, minden, amin átmentem, hiába volt! 165 Razim már megfigyelte, hogy Julius dél-afrikai akcentussal beszél, amikor dühös. Most az volt.

- Egy mocskos kém volt! Nem bírtam elhinni! És aztán összeomlott minden. Sikerült megszöknie, megölte apát, és vége lett mindennek. - Meg tudom érteni, hogy ennyire gyűlölöd. De akkor is rossz döntés volt megszegni az utasításaimat. - Razim halkan beszélt, de volt valami él a hangjában. - És nagy butaság volt bemenni az iskolába. Ha meglátnak, az mindent elronthatott volna. - Megláttak! - nevetett Julius. - Felvettem azt az egyenruhát, amit adott és csak úgy besétáltam a kapun! Ennyit a drágalátos őrségükről! Csak rám néztek, és azt hitték, én vagyok ő. Bementem Gunter irodájába, vártam, és láttam Alex Ridert elmenni. Még meg is fordult. - Észrevett? - Nem, ne izguljon. De szerintem megérzett. Nagyon érdekes volt. Mint valamiféle telepátia. - És mit éreztél? - Már ne haragudjon, Razim, de úgy beszél, mint a rohadék pszichiáterem. Mégis mit gondol, mit éreztem? Ha van nálam pisztoly, ott helyben agyon lőttem volna. Úgy kellett visszafognom magam, hogy meg ne fojtsam a puszta két kezemmel! Pedig élveztem volna! De még mennyire! Az udvaron két őr jelent meg lapáttal és talicskával, a kötélhíd alatt álló sókupac felé baktattak. A sót egész finomra őrölték, és Juliusnak úgy tetszett, a por önálló életet él, úgy örvénylett a szellőben. A két őr feje fölött megállt egy harmadik, és figyelte őket. - Mit csinálnak? - kérdezte Julius. A két férfi elkezdte a talicskába lapátolni a sót. -A só a tavakból érkezik. Homokkal keverjük, és téglát készí tünk belőle - mutatott Razim az egyik félkész épület felé. - Egy nap az lesz a könyvtár. Azt tervezem, hogy építek egy kisebb hangversenytermet is. Julius az orrát szívta. - Azt hinné az ember, hogy az első eső szétáztatja. - Errefelé száztíz éve nem esett. -Jó sok só. Talán megnyúzhatnánk Alexet, és belehengerget hetnénk. Az aztán fájna! - vigyorgott Julius. - Megengedi majd, hogy megkínozzam, ugye, Razim?

166

Julius már Razim több kísérletében részt vett. Aznap reggel például egy utcai áruson dolgoztak, akit Alexandriában szedtek össze. Julius lenyűgözve figyelte, ahogy Razim lejegyezte az eredményeket. Sajnos a férfi nem élt túl sokáig. - Élvezed a kísérleteimet? - kérdezte Razim. - Igen, nagyon is! Ön nem? Nem jelentenek örömöt. Soha nem is értettem igazán, mi az az öröm. Számomra mindez tudományos szükségszerűség. Se több, se kevesebb. - Hát nekem mindenesetre nagyon tetszik. Válaszolva a kérdésedre: engedélyezem, hogy eltölts egy kis időt Alex Riderrel. Azt is megígérem, hogy nagyobb fájdalmat okozhatsz neki, mint amilyet valaha ismert. Meglesz a bosszúd, barátom. De csak akkor, ha azt teszed, amit mondok. Ne sodord még egyszer veszélybe a hadműveletet. Megértetted? Julius haragosan nézett vissza. - Meg. -Jól van. A Skorpia túlságosan sok hibát követett el a múltban. Én magam azonban egyet sem szándékozom. Alex Rider hamarosan itt lesz, és az érkezése pillanatától kezdve rendkívüli odafigye léssel fogunk bánni vele. Julius kiitta a sörét. Szinte azonnal, külön jelzés nélkül odarohant egy szolga a következővel. A puskát ma éjjel meg kell tisztítani - folytatta Razim. - És az éles bevetésig már nem használhatod. Időközben felmerült egy kis probléma, amelyet meg kell oldanunk. - Igen? Mi? Reggel kódolt üzenetet kaptam Zeljan Kursttól Párizsból. Az MI6 hozott egy olyan óvintézkedést, amelyet nem láthattunk előre. Küldtek egy ügynököt, hogy vigyázzon Alex Riderre, amíg Kairóban van. Igen kövér ember, a neve Smithers. - Ez rossz? Nem. Épp ellenkezőleg. Néhány nappal Alex érkezése után meglátogatta a fiút a lakásán, és erről fényképes bizonyítékunk is van, amelyet csatolhatunk a Könnyűlovas-dossziéhoz. Ez is igazolja, hogy az MI6 titkos akciót hajt végre Egyiptomban. Ám a kritikus fázis felé közeledve nem engedhetjük meg, hogy továbbra is a színen maradjon ez az alak. Túl veszélyes.

167

- Tehát? Íme, a tervem. - Razim szívott egy utolsót a cigarettájából melynek felparázsló vége épp olyan színt öltött, mint a nap. - Mr. Smithersnek meg kell halnia. Ezt holnap én elintézem. Úgy érte sültem, hogy nehézkes testalkatát meghazudtolva rendkívül hatékony titkosügynök. Ezért úgy egy tucat embert küldök rá. - Kicsit túlzásnak hangzik. Inkább tanulj tőlem, Julius. Egy nap talán, amikor ez a had művelet célt ért, te is csatlakozhatsz a Skorpia vezetőségéhez. - Komolyan? Úgy gondolja, bevennének? Az nagyszerű lenne! Razim elmosolyodott. Már eldöntötte, hogy végez Juliusszal, amint nincs többé hasznára. Az ötlet, amelyet felvetett... eleve nen megnyúzni és sóba hengergetni... érdekes lehet... Nem kockáztatunk, nem hibázunk. Holnap reggel megöljük Smitherst, holnap este pedig... - Alex Ridert! - Akkor kezdődik.

A látszat néha csal

Az utca csupán ötpercnyire volt a szúktól, mégis meglepően kevesen jártak arra. Csak néhány gyerek focizott a porban, turistát pedig sehol sem lehetett látni. A taxi néhány perccel tizenegy előtt tette ki Alexet. Üzent Smithersnek a notesz segítségével, ő pedig azonnal visszahívta, és megbeszélték az időpontot. A házat nem volt nehéz megtalálni. Amikor Alex a várost járta Jackkel, észrevett egy-két európai házat, amelyek elegánsak voltak, de valahogy nem illettek a környezetükbe, mintha az egyiptomiak elfeledkeztek volna róla, hogy ott vannak, és elmulasztották volna lebontani őket. A tizen kilencedik században épültek - a Szuezi-csatornával egy időben -, és valaha francia előkelőségeknek vagy mérnököknek adhattak otthont. Smithers ezek egyikét választotta, és a saját ízlésének megfelelően átalakította. Magas, keskeny, kétemeletes szürke kőház volt, sötétbarna zsalukkal és kis erkéllyel a bejárati ajtó fölött. Ami egyedivé tette ebben a zsúfolt városban, az az volt, hogy egymagában állt, kissé hátrébb az utca vonalától. A kaputól kis utacska indult, átszelte a kertet, amelyet inkább por és homok borított, mint fű. Félúton két kőoroszlán nézett szembe egymással, oldalt pedig magas szökőkút állt, amelyből kecses ívben csobogott a víz. Első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy ez egy angol háza. Az ajtó előtt nagy láb törlő terpeszkedett, rajta „Isten hozott” felirat. A tetőn apró brit zászló lobogott. Alex már a hazaútra öltözött, farmernadrágot és sötétpiros pólóinget vett. Kairóhoz túl meleg viselet volt, de a többi ruháját Jack elpakolta, és azt mondta, Londonban esik. A fiú végigsétált a talpa alatt ropogó kavicsúton, és becsöngetett. Az ajtó mindkét oldalán tükör volt, így két képmását nézegethette várakozás köz-

169

ben. De nem sokáig, mert kisvártatva kinyílt az ajtó, és megjelent Smithers. - Kerülj beljebb, Alex! Örülök, hogy látlak. Épp feltettem a teavizet. Remélem, elfogadsz egy csésze teát és esetleg egy szelet házi piskótát! Smithers kevésbé hivatalosan öltözött, mint az Alexéknél tett látogatásakor: fehér nadrág és színpompás rövid ujjú ing volt rajta. Akárha egy kirándulóhajó fedélzetéről sétált volna le, csak a szalmakalap és a fényképezőgép hiányzott. Félreállt, hogy beereszsze Alexet a hatszög alakú, márványpadlós előszobába. A plafon ról csillár lógott, a falakon pedig a királyi család tagjainak aranykeretes portréi: a királynő és Edinburgh hercege egymás mellett függött az ajtóval szemközti falon, és egymásra pillantott. Állt itt egy díszes asztalka is, rajta valami távirányítószerűség. Csakhogy tévékészüléknek nyoma sem volt. - Erre! - menetelt Smithers a konyha felé, melyet a rozsdamentes acél hűtőszekrény uralt. Amikor kinyitotta, látszott, hogy a polcokon tömött sorokban áll az élelmiszer, melynek nagy részét Angliából hozták. A középső polcon méretes piskótatorta díszelgett. - Viktória-piskóta! Kedvet kaptál hozzá? - Nem, köszönöm, Mr. Smithers, csak egy kólát kérek. - Maradsz ebédre? - Nem érek rá. -Vagy úgy, villámlátogatás! Nos jól van. Lássuk csak... Smithers visszatette a süteményt, majd bevitt két kólát és egy tál rágcsálnivalót a tágas, régimódian berendezett nappaliba, ahol vaskos díványok, könyvespolcok, valamint mahagóni dohányzóasztal állt, a padlón pedig csodálatos szőnyeg terült el, amely egész biztosan a szúkból származott. Mégis, ahogy Alex helyet foglalt, az ötlött az eszébe, milyen keveset mond el ez a lakás az itt élő emberről. Most, hogy így belegondolt, mit tud egyáltalán Smithersről? Nős? Netán meleg? Hol él, amikor Angliában tartózkodik? Mit csinál a szabadidejében a piskótasütésen kívül? De hát ilyen volt az MI6-ügynökök élete. Az egészet titkok töltötték be. Smithers belemarkolt a rágcsálnivalóba. - Szóval úgy döntöttél, hazamész. - Igen. - Alex nem szólt erről Smithersnek. - Honnan tudja?

170

- Bevallom, abban a pillanatban értesítettek, ahogy Miss Starb right lefoglalta a londoni jegyeket - magyarázta Smithers. - Figyelemmel kísérjük az ügynökeink mozgását, Alex. Ma délután fél négykor. Igazad van. Valóban nem marad időnk ebédelni. - Csak elbúcsúzni jöttem. - Ez igazán rendes tőled. Valami okból Alex hirtelen bűntudatot érzett. - Remélem, nem gondolja, Mr. Smithers, hogy cserben akarom hagyni önöket. - Ugyan, dehogy, édes fiam! Fiabár azon elgondolkoztam, vajon van-e köze ennek a tegnapi robbantáshoz, ami az Arany Háza bán történt. Nagy hűhó kerekedett belőle, és nem csak Londonban. Remélem, neked semmi közöd hozzá! Alex gyorsan tájékoztatta Smitherst, hogy betört Gunter irodájába, feltúrta az íróasztalát, lehallgatta a telefonbeszélgetését, és elmondta, mi történt a gőzösön. Ez alkalommal nem hagyott ki semmit, és amikor a kínvallatás taglalásának végére ért, Smithers akkorát csapott az asztalra, hogy a maradék rágcsálnivaló a levegőbe ugrott. - Én kedvelem az amerikaiakat - fakadt ki -, de néha valósággal elviselhetetlenek! Hivatalos panaszt fogok tenni, Alex! Nem volt joguk így bánni veled! - Semmi baj, Mr. Smithers. Már jól vagyok. - Alex megvonta a vállát. - Egyébként lehet, hogy Gunter tényleg megpróbálja majd lelőni az amerikai külügyminisztert. De amennyire látom, a Kairói Gimnáziumban nem folyik semmi gyanús. Nincs szükség rá, hogy tovább maradjak. Ezért megyek haza. Elővette az iPhone-ját, és az asztalra tette. -Attól tartok, ez teljesen tönkrement a Nílusban. De talán valamit le tud szedni róla. Mindent lefényképeztem, ami Gunter fiókjában volt. Fogalmam sincs, minek fotózta le azt a fogast. Meg volt egy kiadványa valami Sziva nevű helyről. - Alex megállt, és ekkor eszébe jutott, hogy van még valami. - Sikerült elhelyeznem a poloskát. -Tudom, Alex. Egész délelőtt Mr. Guntert hallgattam, de semmi figyelemre méltót nem mondott. Sőt úgy általában alig beszélt. - Sajnálom - mondta Alex. - Most nem voltam nagy segítségére.

171

- Nem kell elnézést kérned. - Smithers hangja megváltozott. Egyszerre nagyon is komoly lett, amilyennek Alex még soha nem hallotta. A fiúnak olyan érzése támadt mintha ez a hang nem is azé az emberé volna, akit több mint egy éve ismer. Mintha most találkozott volna Smithersszel először. - És amit az imént mondtál a cserbenhagyásunkról... Nos, az úgy, ahogy van, badarság. Örülök, hogy elmész. Ha az igazat akarod tudni, én kezdettől ellene voltam annak, hogy belerángassunk téged a mi dolgunkba. Elhallgatott, majd lassabban folytatta. - Sosem nyilvánítottam véleményt, mert nem az a dolgom. Teszem, amit mondanak, ahogy mindenki más. De rossz, nagyon rossz döntés volt belekeverni téged. Az emberek azt hiszik, a kémek élete csupa móka és kacagás. A nagybátyád is ilyen volt egy kicsit. Számára egy nagy kaland volt az egész... És nézd, mi történt vele! Az igazság az, hogy a kémkedés mocskos és veszedel mes munka, egyáltalán nem iskolás gyereknek való. Nem tagadom, hogy nagy hasznunkra váltál, Alex. De milyen áron? Kis híján meghaltál a Liverpool Streeten, és ez már önmagában is megbocsáthatatlan. Több mint egy évet töltöttél egy olyan világban, ami csupán a halálról és a megtévesztésről szól. Nem lett volna szabad ilyesmire kérni téged. Teljesen igazad van, hogy kiszállsz. Nem tudom, mi történik Kairóban, de annyit mondhatok, hogy nagyon is bűzlik itt valami. Hagyd itt! Menj haza! És ha legközelebb Mr. Blunt vagy Mrs. Jones keres, ne vedd fel a telefont! Felejts el mindannyiunkat! Smithers felállt. Alex tudta, hogy a maga módján búcsút mondott. Végleg. A fiú is felkelt, és kezet fogtak. És akkor megszólalt a csengő. - Ez nagyon különös - mondta Smithers. - Nem várok senkit. Alex követte a férfit az előszobába. Smithers felkapta a távkap csolót, amelyet Alex már korábban is látott, és megnyomott rajta egy gombot. A királyi család abban a pillanatban eltűnt. Flelyettük mindegyik aranykeretben egy-egy képernyő jelent meg, amelyeken a ház látszott különböző szögekből. A kert üres volt, de a bejárati ajtó előtt egy FedEx-egyenruhát viselő férfi ácsorgott, a kezében kis csomagot tartott. Smithers a falhoz lépett, és beleszólt, az ajtó melletti mikro fonba.

172

- Mit akar? - Küldeményt hoztam Mr. Derek Smithersnek - jött a válasz. Attól tartok, most nagyon sok a dolgom. Nem hagyná az ajtó előtt? - Sajnálom, uram, alá kell írnia, hogy átvette. -Egy perc türelmet... - Smithers kikapcsolta a mikrofont, és Alexhez fordult. - Azt hiszem, bajban vagyunk - mondta. - Ez az MI6 háza. Én magam terveztem. De senki sem tudja, hogy itt vagyok, a csomagküldő szolgálatok meg főleg nem. Mit gondol... - Alex a képernyőt nézte, és az odakint várakozó férfit. - Nézzük csak meg alaposabban! A férfi alig tudta kezelni a távkapcsoló gombjait a pufók ujjával, de azért kiválasztott egyet, és a képernyőre irányította a szerkeze tet. A kép megremegett, és változott. A FedEx-egyenruhás önmaga szürke kísértetévé halványult. Alexnek eszébe jutottak az ajtó melletti tükrök. Nyilván azokban voltak elrejtve a röntgen kamerák, amelyek most két dolgot fedtek fel. Az egyik az volt, hogy a férfi kezében tartott csomag üres. A másik meg, hogy az idegennél pisztoly van. A nadrágjába tűzött fegyver alakját el sem lehetett téveszteni. Fiát ez érdekes - dünnyögött Smithers. - Mit gondolsz, téged követett ez a jóember? Vagy netán értem jött? Akárhogy is, remélem, nem engedi be - felelte Alex. Smithers elmosolyodott. Nem, isten ments! - mondta és az ajtóra irányozta a távkapcsolót. - Magam tettem ki a lábtörlőt is az „Isten hozott” felirattal. Ez a lábtörlő viszont inkább eltünteti innen ezt az urat. Lenyomott egy gombot a hüvelykujjával. A lábtörlő beomlott. Zsanérok tartották, akár egy csapóajtót, az ál-FedExes pedig a kellős közepén állt. Egy ordítással eltűnt a szemük elől. - Mi van alatta? - kérdezte Alex. Egyenesen a kairói csatornarendszerbe vezet, úgy tíz méter mélyre - válaszolta Smithers. - Puhára esik, de attól tartok, élvezni azért nem fogja. Mr. Smithers... - Alex egy másik képernyőre bökött, amely nem sokkal korábban még a walesi herceg portréja volt. Most a kaput lehetett látni rajta. Két autó fékezett le előtte, melyből fél

173

tucat sötétbe öltözött egyiptomi szállt ki. Rádiókapcsolatban lehettek, mert úgy tűnt, pontosan tudják, mi történt. Óvatosan végigsettenkedtek a kerti úton. Ketten gépfegyvert tartottak a mellük előtt, a többieknél automata pisztoly volt. - Hány csapda van még a házban? - tudakolta Alex. - Nem elég - biccentett Smithers egy harmadik képernyő felé. A ház mögül négy másik ember érkezett, így összesen már tízen voltak. Szétszóródtak, s akár egy megszálló hadsereg, körülvették a házat. - Mikor is indul a géped? - kérdezte Smithers. - Fél négykor. A behatolók egyre közeledtek. -Akkor jobb lesz sietni, nehogy lekésd. Smithers még mindig a kezében tartotta a távkapcsolót. Alex eltűnődött, mire képes még a szerkentyű. A beszakadó lábtörlő egyszerű, de hatásos eszköz volt, és legalább egy fővel csökkentette a túlerőt. De még így is túl sok elszánt férfi masírozott a bejárati ajtó felé, márpedig Alex úgy látta, az az egyetlen kiút a házból. A támadók állig fel voltak fegyverkezve, és nem kockáztattak, elővigyázatosan, lépésről lépésre közeledtek, mintha aknamezőn járnának. Smithers egyik képernyőről a másikra pillantott. Alex sosem látta még ilyennek. Sok kövér emberhez hasonlóan ő is mindig gondtalannak és vidámnak tűnt. Most azonban, ahogy a következő lépésére készült, halálos volt. Az egyik képernyő a két kőoroszlánt mutatta. Két férfi haladt át éppen közöttük, mindketten gonosz külsejű, rövid csövű géppisztolyt szorongattak. Alex azt latolgatta, merik-e majd használni egy állandó terrorkészültségben élő városban. De az arcukon és mozdulataikon félreérthetetlenül látszott az eltökéltség. Ezek az emberek ölni jöttek. És már messze jártak volna, mire a rendőrség kiérkezik. Smithers kivárta a megfelelő pillanatot, aztán újabb gombot nyomott meg. A két férfit részben elnyelte a fehér porfelhő, amely az oroszlánok szájából gomolygott elő. Amikor eloszlott, még mindig ugyanott álltak, egymást nézték, és minden bizonnyal azon töprengtek, mi történhetett. Alex sem tudta. Smithersre pil lantott, aki azonban egy szót sem szólt. Aztán az egyik férfi eldobta a fegyverét, és hemperegni kezdett a talajon. Egy másodperccel

174

később a másik is ugyanígy tett. Akár a csecsemők, a hanyatt fekve vonaglottak, lábukkal az ég felé rugdalóztak, és hangosan ordibáltak. Tökéletesen megfeledkeztek róla, hol vannak, és mit keresnek ott. - Viszketőpor - dünnyögte Smithers. - Szupererős. A háborúban fejlesztették ki, de én még módosítottam rajta ezt-azt. Az igazat megvallva már viszketett a tenyerem, hogy kipróbáljam! A többiek is látták, mi történt, és hitetlenkedve bámultak két ségbeesetten hentergő társaikra. Aztán valaki valami parancsot adott ki, és a támadók tovább nyomultak előre, még ridegebben és haragosabban, mint eddig. Alex mind a nyolcukat látta a kép ernyőkön. Az ajtóra nézett. Vajon elég erős lesz, hogy ellenálljon? Mintegy a kérdésére válaszolva, a behatolók ebben a pillanatban tüzet nyitottak. Hangtompítót használtak, de a falakba, ablakokba és az ajtóba csapódó lövedékek hangja így is fülsiketítő volt. Mintha valaki kitette volna Alexet a jégesőbe egy fémdobozba zárva. Önkéntelenül is összerándult. De az ajtóból egy aprócska szilánk sem pattant le. Az ablaktáblák még csak meg sem repedtek. -Az ajtó páncélozott! - próbálta túlordítani a lármát Smithers. -Az ablak pedig golyóálló üvegből van! Ide ugyan be nem lőnek! - Át tudják vágni a páncélt? - kérdezte Alex. - Át, de ahhoz kell egy... Smithers elhallgatott. Alex is látta a képernyőn, amit ő. Két támadó előrerohant, mindketten testpáncélt viseltek, arcukat hcgesztőálarc védte. Oxi-acetilén fáklyát cipeltek, amely akár háromezer-ötszáz fokos hőmérsékletet is képes volt teremteni. A többiek elhátráltak, azok ketten pedig letérdeltek az ajtó elé, és a következő pillanatban nagy szisszenéssel fellobbant a fáklya kék lángja. Alex szinte azonnal megérezte az égett szagot. Az ajtó bel sejének színe megváltozott a hő hatására, majd apró lángnyelv jelent meg rajta, amely lassan megindult a kilincs és a zár körül. - Nos, meglehetősen jól felkészültek - dünnyögte Smithers. Inkább bosszúsnak tűnt, mint ijedtnek. - Fel tudja tartóztatni őket? - kérdezte Alex. - Sajnos nem. Ez a ház csak hármas biztonsági fokozatú. Ha, mondjuk, Jeruzsálemben vagy Bagdadban volnánk, akkor persze más lenne a helyzet...

175

Alex látta a képernyőn, hogy a kert közepén álló férfi karja meglendül. Egy őrült pillanatig azt hitte labdázik... Aztán megértette. Nem labda volt. Hanem gránát. A tetőre esett, és felrob bant. Az egész ház beleremegett, a csillárok vad, csörömpölő táncot jártak. Por és vakolta záporozott, a lépcsőn füst gomolygott lefelé. A fáklya közben folyamatosan haladt. A sziszegő lángnyelv már majdnem félúton járt. - Azt hiszem, kénytelenek leszünk futni - vélekedett Smithers. - Futni? - álmélkodott Alex. Képtelen volt Smithersszel társítani ezt a szót. A gyors totyogás volt a legtöbb, amit kinézett belőle. És egyáltalán, hol jutnának ki? - Van egy hátsó kijárat. - Most már biztos volt, hogy Smithers gondolatolvasó. - Miattam ne aggódj! - tette hozzá. - A fő, hogy neked ne essen bajod. Újabb gombot nyomott meg a távkapcsolón. Odakint a szökőkút vize elállt, és még mielőtt az utolsó cseppek leestek volna, sárga füst áradt ki a helyükön. A fegyveresek a szemükhöz kaptak, tántorogni és köhögni kezdtek. - Könnygáz! - magyarázta Smithers. - Kár, hogy nem Angliában vagyunk, ott bevethettem volna a robbanó kertitörpéimet is... De hasztalan volt minden védekezés, a támadók már majdnem átvágták az ajtót. Szinte bezárult a kör a zár körül. Smithers besietett a konyhába, mégpedig - Alex legnagyobb megrökönyödésére - egyenesen a hűtőszekrényhez loholt. Csak nem most akar nassolni? De amikor Smithers kinyitotta a hűtő ajtaját, a polcoknak és az élelmiszereknek már hűlt helyük volt. A gépből rozsdamen tes acél alagút vezetett az utcára. Alex hallotta, hogy a hátuk mögött berúgják az ajtót. - Csak utánad! - kiáltotta Smithers. Alex előrement. Smithersnek kissé szűk volt a járat, de azért követte a fiút, és néhány másodperc alatt ki is értek a szabadba. Smithersnél még mindig ott volt a távkapcsoló. Megnyomott rajta egy utolsó gombot, majd futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta. A házból robbanás hallatszott. Aztán még egy. Alex fülét kiáltá sok ütötték meg, és a fiú eltűnődött, mi robbanhatott fel. A d íványok? A vécé? Smitherstől bármi kitelt. Alex úgy látta, a legjobb, amit tehetnek, hogy minél gyorsabban felszívódnak, mielőtt megérkezik az erősítés, ez azonban nem

176

ígérkezett könnyűnek. Először is túl kevesen voltak az utcán. Aztán meg már észre is vették őket. Hallotta, hogy egy furgon csi korogó gumikkal lefékez. A hátsó ajtaja kivágódott, és öt férfi ugrott ki belőle. Alex nem ért rá megnézni, van-e fegyverük, de nem is volt szükség rá. Lövés dörrent, és a fiú fejétől nem messze egy golyó vágódott a téglafalba. A közelben egy csapat gyerek foci zott, akik most azonnal szétszéledtek. Egy öregember reszketve, tágra nyílt szemmel állt a szamara és a kordéja mellett, és nem tudta, mit tegyen. Alex hallotta a közeledő rendőrautók szirénáit. Nyilván már a gránát robbanása után riasztották őket. Nem lehetett megmondani, milyen közeljárnak, és mennyi idő alatt érkez nek meg a kairói forgalomban. Alex és Smithers befordult a sarkon, elrohant egy mecset bejárata előtt, majd bekanyarodott egy sikátorba, ahol frissen mosott ruhák lógtak az út fölött. Már majdnem dél volt. A nap pontosan a fejük fölött tűzött félelmetes erővel. Alex azt méricskélte, med dig jut Smithers, mielőtt a szíve felmondja a szolgálatot. De már döntött: akármi történjen is, nem hagyja magára a különleges ketyerék nagymesterét. Smithers elérte a sikátor végét, ahol kifulladva megállt, és jobb ra-balra nézegetett, hogy felmérje a lehetőségeiket. - A szúk! - zihálta. - Ott lerázhatjuk őket! - Kik ezek? - kérdezte Alex. - A Skorpia! - felelte Smithers, és ebből az egy szóból Alex megtudott mindent, amit kellett. Senki más nem mert volna fegyveres harcba bocsátkozni egy népes közel-keleti városban. Senki más nem ment volna ilyen messzire azért, hogy végezzen vele. Már az elején, amikor a Brooklandben megtámadták, megérezte a láthatat lan ellenséget, mely a múltból lopózott elő. Hát most már tudta. Egy része hálás volt Smithersnek, amiért elmondta az igazat. De ugyanakkor dühös is volt. Bluntnak tudnia kellett, hogy a Skorpia Egyiptomban tevékenykedik. Mégis ideküldte mint valami áldozati bárányt, hogy így kényszerítse lépésre a bűnszervezetet. Egy rövid időre egyedül maradtak Smithersszel. Alex azt gyaní totta, hogy a Skorpia-ügynökök most rendezik a soraikat. Na és megnézik, jönnek-e ki a házból túlélők. - Elmondtad valakinek, hogy meglátogatsz? - kérdezte Smithers.

177

- Nem. Csak Jacknek. - Követtek? - Nem. Nem hiszem. -Tehát nem tudták, hogy idejössz. Csak balszerencse, hogy épp te is itt voltál. Ezek értem jöttek. Egy alak jelent meg a sikátor végén. Alex és Smithers újra nekiiramodott, átvágott egy törmelékkel borított udvaron, és elfutott néhány üzlet előtt, amelyekben olyan sötét volt, hogy kintről nem is látszott, mit árulnak. Előttük húzódott a főút, melyet egy felül járó ocsmány betonoszlopai osztottak ketté. A forgalom tömör, mozdulatlan fallá sűrűsödött: egész pontosan a teljes város megdermedt a robbanások és a rendőri akció hatására. Mindenfelé csak úgy özönlöttek az emberek. Egyszerűen nem fértek el a járdákon, amelyek legnagyobb részét a szandált, öngyújtót, sálakat és dísztárgyakat kínálgató árusok foglalták el. Smithers előremutatott. Az út fölött fémből épült gyaloghíd ívelt át a túloldalra. Alex érezte, hogy szakad róla a veríték. Az angliai időjáráshoz öltözött. Egyáltalán nem számított rá, hogy ezekben a ruhákban Egyiptomban kell rohangálnia. Nem nézett hátra. Valahogy az a rögeszméje támadt, hogy ha eléri a túloldalt, megmenekült. De nem ez volt a helyzet. A híd közepén Smithers megtorpant, mert elakadt a lélegzete. Alex megfordult, és látta, hogy a furgon nal érkezett öt férfi felbukkan a sarkon. Mögöttük is jöttek ketten-hárman, a háznál történt robbanás túlélői. A két menekülő remek célpontot nyújtott, csak az volt a kérdés, hogy megkockáztatná-e akár még a Skorpia is, hogy ennyi tanú előtt végez velük. Felesleges kérdés volt. Egész golyózápor kapta oldalba a hidat, a lövedékek ide-oda pattogtak, ahogy Alex fedezéket keresve lebukott. Furcsa módon úgy tűnt, a zajban és a kavarodásban senki nem figyelt fel a lövésekre. Észre sem vették volna, ha megölik őket. Alex elkapta Smithers pillantását. A nagydarab ember kényelmetlen helyzetben kuporgott mellette. - Tud segítséget hívni? - kérdezte Alex. - Attól tartok, nem, öregem. - Valami ketyeréje csak van! - Csak egy.

178

Smithers ellenőrizte, tiszta-e a terep, majd felállt, és előrelódult. Alexnek nem volt más választása, mint hogy kövesse, át a hídon, majd le a túloldalon. Mögöttük az öt Skorpia-ügynök már kaptatott felfelé a lépcsőn, készen arra, hogy a szúkban is a nyomukban maradjon. Ugyanis éppen ott voltak. Alex udvarok és sikátorok hálózatába ereszkedett alá, mely olyan sűrű volt, hogy azt is nehéz volt megmondani, belül van-e már, vagy kívül. A Klian al-Khalili, Kairó legnagyobb szúkja nem más, mint apró üzletek tekergő labirintusa, melyeket lépcsők, boltívek és kis utcácskák kötnek össze. A boltokban az égvilágon mindent lehet kapni: az áruk a polcokon sorakoznak, a falakon lógnak, vagy éppen kupacokban állnak az utcán. Alex és Jack már járt itt korábban, és alig bírták feldol gozni az élményt. - Akarsz arany? Adom jó árért! - Kérlek, gyere be, barátom! Kell vásárolnod! - Te angol? Te vidám cimbora! Minden üzlet előtt ott állt az árus, és próbálta berángatni őket. És mintha mind ugyanazt árulta volna: ugyanazokat a fülbevalókat, szőnyegeket, fűszereket, díszdobozokat és füstölőket, amelyeket Alex már az Arany Házában és ezer más helyen is látott. Valami módon minden áru kívánatos volt. Olyan viszont egy sem akadt közöttük, mely feltétlenül szükséges lett volna. Alex tehát újra a kaotikus piac kellős közepén bolyongott, ám ezúttal nyolc fegyveres volt a sarkában, akik úgy félpercnyire maradtak le tőle. - Erre! - vezényelt Smithers. Dülöngélő járásával már meg is indult egy folyosón, ahol végig csak sisákat, karcsú üveg vízipipákat árultak, amelyekből sok egyiptomi szívta bugyborékolva a gyümölcsízű dohányt. Smithers menet közben beleüthetett vagy belerúghatott az egyikbe. A mozdulat dominóhatást eredményezett. Az egyik pipa a másikra borult, rettenetes üvegcsörömpölés közepette. Alex érezte, hogy valaki próbálja megragadni. Lerázta magáról a kezet, és futott tovább, miközben maga mögött hagyta a dühödten ordítozó árusokat. Magas boltív alatt szaladtak át, amely fölött a torony akár egy mesebeli hercegnő otthona is lehetett volna. Vaskos oszlopok tar tották, szűk ablakait rács fedte. A boltíves folyosó egy kis térre

179

vezetett, amelyet minden oldalról üzletek és standok szegélyeztek. A turisták igyekeztek elhagyni a környéket. Nyilvánvaló volt, hogy történt valami. Rendőrautók vették körül őket, vonítottak . 1 szirénák, és emberek rohantak fel-alá mindenhol. A szúkban soha nem sietett senki. Az itteni élet alapja éppen az volt, hogy mindenhez kényelmesen kell hozzáállni. Aztán mire Alex és Smithers botladozva megállt, hogy felmérje a helyzetet, már majdnem egyedül voltak. Csak az árusok bámulták őket meghökkenten az üzletek félig nyitott ajtaja mögül, s azt figyelték, mi jön most. Három út vezetett ki a térről, de Alex rögtön látta, hogy mindet elállták. Valahonnan újabb Skorpia-ügynökök kerültek elő, akik mintha kitalálták volna, merre menekülnek áldozataik. Most minden irányból közelítettek. Úgy tűnt, nekik legalább lőfegyverük nincsen. Viszont gonosz külsejű, hosszú késeket lóbáltak, és nem haboztak volna használni őket. Alex és Smithers védtelen volt, leszámítva azt az egyetlen szerkezetet, amelyet Smithers említett, és ami akármi is lehetett. Most mi lesz? - Mr. Smithers! - kiáltotta Alex figyelmeztetően, ahogy az egyik támadó előrelépett, és felemelte a kését, hogy lesújtson. Ezzel egy időben Alex oldalra hajolt, és felkapta a szúkban ezerszámra árusí tott sárgaréz piramisok egyikét. Szuvenírnek förtelmes volt, ám súlya és halálosan hegyes sarkai elsőrangú fegyverré tették. Alex teljes erejéből meglendítette a tárgyat, majd elégedetten szemlélte, ahogy átrepül Smithers válla fölött, és a homloka közepén találja a kést szorongató férfit. Az úgy dőlt el, mint egy zsák, és elejtette a kését. Smithers felkapta a kést, megforgatta, majd keresztülhají totta a téren. Alex körülnézett. Pontosan mögötte egy géppisztolyos Skorpia-ügynök bukkant fel. A kés megpördült a levegőben, és beleállt a fegyveres mellébe. Ahogy a férfi hanyatt zuhant, az ujja megfeszült a ravaszon, és a levegőben hirtelen lövedékek záporoztak. Vagy egy tucat üveglámpa robbant szét. Réztányérok estek le a kampókról, és csörömpölve hulltak a kövezetre. Egy ezüstműves műhelyének ablakai betörtek. Aztán vége lett. De az utolsó lövés után támadt csendet azonnal megtörte a veszettül vij jogó szirénák és a rémülten menekülni igyekvő emberek lármája. Még két késes maradt. Mielőtt Alex megmozdulhatott volna, elkapták hátulról. Érezte, hogy elráncigálják, és hiába próbált szabadulni, támadója sokkal erősebb volt nála. Tehetetlenül vergő -

180

dött, és minden pillanatban arra számított, hogy megérzi hátában a kés hegyét. Igazából nem is értette, miért nem történt még meg. A szeme sarkából látta, hogy egy másik fegyveres Smithershez közelít, akinek széles mellkasa egyre emelkedik és süllyed, ahogy próbál lélegzethez jutni. Alexnek ki kellett szabadulnia. Támadója egy fűszerüzlet előtt vonszolta el, porokkal és levelekkel teli zacskók mellett haladtak. A fiú rögtön tudta, mit kell tennie. Kinyújtotta a kezét, és annyi vörös port markolt fel, amennyit csak bírt. Aztán kifordult, és az egészet a férfi arcába vágta. Őrölt chili volt. A támadó felüvöltött, ahogy a por belemart a szemébe és az orrlyukába. Nem kapott levegőt. Megvakult. Alex érezte, hogy elengedi. Kiszabadította magát, majd megfordult, és megeresztett egy oldalrúgást - a karateórákon tanult yoko gerit -, a hastájékra célzott. A férfi nekiesett egy ezüstékszerekkel teli pultnak. Áttörte az üveget, a feje és a válla eltűnt. A lába még rángatózott egy kicsit, aztán abbahagyta. Alexnek pihennie kellett volna, de észrevette, hogy a tér túloldalán az utolsó fegyveres Smithershez közelít. Az ügynök mosolygott, tökéletesen biztosan állt a lábán, és kész volt lecsapni. Alex körülnézett, valami fegyver után kutatott. Nem látott semmit... Aztán megakadt a szeme egy réztányéron, mely a földön hevert. Felkapta, és ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. Mintha csak a strandon frizbizett volna Sabinával meg Tom Harrisszel. A tányér nehezebb volt, de pontosan ugyanolyan alakú, mint a frizbi, és a levegőben is nagyjából ugyanúgy viselkedett. A dobás remekül sikerült. A tányér enyhe ívben kanyarodott, keresztülszállt a téren, és oldalról nyakon kapta a kést emelő Skorpia-ügynököt. Alex látta, hogy a férfi szeme kidülled, a térde megbicsaklik. Aztán összerogyott, és a téren csak Alex és Smithers maradt, akik most összenéztek. Úgy tűnt, Smitherst szórakoztatta ez az egész. - Klassz dobás volt, Alex! - ujjongott. - Mindig is szerettelek volna akció közben látni, és tényleg olyan jó vagy, mint mondják! -El kellene tűnnünk innen, Mr. Smithers! - lihegett Alex. Kiiktattak ugyan négy újabb támadót, de tudta, hogy még rengetegen maradtak. -Való igaz. Ideje olajra lépnem. - Hogy mi?

181

- Nincs idő vitatkozni. Engem akarnak, ez nyilvánvaló. Hogy miért, azt a jó ég tudja. Majd Mr. Blunt kideríti. Neked az a leg főbb dolgod, hogy feljuss arra a gépre, és hazamenj. - De önnel mi lesz? - Alex nem tudta leplezni a rémületet a hangjában. Smitherst könnyű lesz kiszúrni, akárhová megy. Nem csak a ruhái miatt. Inkább a kopasz feje és a mérete alapján. - Nem találhatnak meg, ha nem tudják, kit keresnek - felelte Smithers, majd a lába közé nyúlt. - Ez most kissé megrázó lesz, Alex, öreg cimbora. Alex egy pillanatig azt hitte, Smithers a sliccét akarja lehúzni. És le is húzott valamit. Ahogy felegyenesedett, egy cipzár hangja hallatszott, és a nadrágjának öve szétnyílt. Aztán az inge is, és Alex iszonyodva látta, hogy Smithers dagadozó pocakja kettéválik. Mintha egy kígyó vedlené le a bőrét. A csicsás ing és a túlméretezett, kövér karok oldalra hullottak, mivel két másik, vékony és napbarnított kar nyomakodott elő alóluk. A vállak lehanyatlottak, végül a kopasz, kerek arcú, tokás fej hátranyaklott, és előbukkant alóla egy fiatalabb. Alex pedig meglátta azt, aminek kezdettől fogva nyilvánvalónak kellett volna lennie. Egy kövér-álruha! Ez volt Smithers utolsó és legzseniálisabb szerkentyűje, amelyet attól a naptól fogva viselt, hogy először találkoztak. A valódi Smithers vékony volt, inas, és úgy tíz eszten dővel fiatalabb: harmincas évei vége felé járt, haja rövid volt és barna, a szeme kék. Cinkos mosollyal sandított Alexre, és amiko r megszólalt, választékos kiejtése is a múlté lett, most inkább írnek hangzott. - Sosem akartalak félrevezetni, Alex - magyarázta. - Eredetileg a terepen végzett munkához fejlesztettem ki a Smithers-álcát, de aztán valahogy megszoktam. Tudod, afféle munkaruha lett. Gyorsan elrejtette a gumiból és latexből készült műtestet az egyik stand mögé. Most elnyűtt farmert és pólót viselt. Alex nem jutott szóhoz az elképedéstől. - Nem is túl jó érzés levetni, ha tudni akarod. Olyan, mintha lecsupaszítanám magam. De muszáj, ha élve ki akarok jutni innen. Aggodalmaskodásra most nincs idő. Legjobb, ha különböző irányban indulunk el. Menj haza Jackhez. A legjobbakat kívánom neki. És ha lehet, ezt ne említsd meg. Azzal Smithers fürgén odébbállt. Alex nézte, ahogy lesiet egy lépcsőn, majd befordul egy sarkon, és köddé válik. Egy fogyitab -

182

letta-reklám jutott eszébe, amelyet az újságban látott. Hogy is volt? Minden kövér emberben ott rejlik egy sovány ember, aki ki akar törni. Hát most a saját szemével látta erre az élő példát. Máskülönben el sem hitte volna. Végül Alex is nekieredt, próbált minél gyorsabban eltávolodni a tértől. Smithers tévedhetett is. Őrá is vadászhatnak a Skorpiások. Menet közben elrohant mellette egy csapat fehér egyenruhás rendőr. Tegnap az Arany Háza, most meg ez! A kairóiak táthatják a szájukat, vajon mi lelte a városukat. Minden üzlet ajtaját bezár ták. Alex egy rémült turistacsoporthoz csapódott, és velük együtt igyekezett kifelé a szúkból. Valahogy sikerült visszatalálnia a gyaloghídhoz, amelyen átjöttek Smithersszel. Próbált leinteni egy taxit, de gyorsan felismerte, hogy erre semmi esélye. Mindet elfoglalták a szállodák biztonságába siető emberek. Különben is, a rendőrség biztosan lezárta az utakat mindenfelé. Nem mozdult semmi. Az órájára nézett. Egy óra múlt. Még eléri a repülőt. Jack odaadta neki a mobilját, és most arról hívta fel a lakást. De a lány nem vette fel. Ez furcsa volt. Talán rossz számot tárcsázott. Jack világosan megmondta, hogy várni fogja a hívását. A fiú újra próbálkozott, és tíz csengést kivárt, de semmi. Hol lehet a lány? Alexet hirtelen balsejtelem kerítette hatalmába. Jack nem hagyhatta el a lakást. Arról értesülhetett, hogy valami zavargás tört ki Kairóban, de biztosan nem jött ide érte. De ha nem veszi fel a telefont, akkor merre lehet? Alex egymaga volt. Smithers elment, mástól pedig nem kérhe tett segítséget. Átfurakodott a tömegen, és igyekezett minél messzebb jutni a szúktól. Követte a főutat a belváros felé, és taxit, buszt vagy bármi mást keresett, ami elviheti, mert rettegve értette meg, hogy feltétlenül haza kell mennie.

A Holtak városa

Az Opera téren, egy modern üzletekkel és visszataszító irodákkal övezett nyílt területen, amelyet egy felüljáró szelt ketté, Alexnek végre sikerült leintenie egy taxit. így is majd egy órába telt, mire visszaért az Arany Pálmába, és az idő felét a mozdulatlan autó hátsó ülésén töltötte a dugó közepén, miközben szakadt róla a veríték. Még háromszor hívta a lakást, de nem vette fel senki, és úgy kellett erőt vennie magán, hogy ne a legrosszabbra gondoljon. Az mindenesetre tény, hogyha Jacknek el kellett volna mennie ha akadt volna valami gond az iskolában vagy a repülőjegyekkel -, előbb telefonált volna. Volt valami rettenetes ebben a hallgatásban, és Alex addig szorongatta a mobilt, amíg belefájdult a keze, miköz ben egyre reménykedett, hogy egyszer csak megszólal. Smithersért is aggódott. Még mindig beleszédült, ha eszébe jutott a kövér-álruhából előmászó ír fiatalember. Munkaruhának nevezte, de eléggé különös agyberendezés kell ahhoz, hogy valaki nap mint nap így öltözzön fel. Ez is csak azt bizonyította, hogy a kémkedés világában senkiben és semmiben nem szabad megbízni. Alex a taxi hátsó ülésén kuporogott, és várta, hogy zöldre váltson a lámpa, amely mintha örökre pirosat akarna mutatni. Elátkozta Alan Bluntot és Mrs. Jonest, meg saját magát, amiért hall gatott rájuk. A Skorpiával álltak szemben, és még csak nem is szóltak erről. És Alex most már abban is biztos volt, hogy akármi folyik is Egyiptomban, semmi köze a Kairói Nemzetközi Képző művészeti és Tanárképző Gimnáziumhoz. Mintha szándékosan csalták volna ide, mintha ez is a Skorpia gonosz kirakós játékának része lenne. Hát a fenébe velük! Alex csak Jackét akarta megtalálni. Ideje volt távozni. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a taxi befordult a lakóparkba, amely üresen állt, hiszen még több mint egy óra volt

184

hátra a tanítás végéig. Alex a sofőr markába nyomott egy köteg bankjegyet számolatlanul, kiszállt, és felrohant a lakásba. Az ajtó nyitva volt. Ez most jó jel, vagy rossz? -Jack! - kiáltotta el magát a nappali közepén. Mindennek ellenére még most is remélte, hogy a lány itt lesz, és valósággal mellbe vágta a csend, a tudat, hogy egyedül van. Látta, hogy Jack elkezdett csomagolni. Két nyitott, teli bőrönd hevert a padlón. Mellet tük szép rendben az Angliából hozott könyvek, némi készpénz meg az útleveleik. A konyhaasztalon egy fél pohár kóla. Alex megvizsgálta. A jég már elolvadt, az ital felmelegedett. Jack itt volt. Készült az indulásra. De valami vagy valaki megzavarta. Ekkor Alex megpillantotta a szobája ajtajára tűzött levelet. Egy fehér boríték volt, rajta a neve. Nem Jack kézírásával. A fiú gyomra összeszorult, ahogy levette és kinyitotta a borítékot. Azután még rosszabb lett, amikor elolvasta. NÁLUNK VAN JACK STARBRIGHT. HA MÉG LÁTNI AKAROD, LEGYÉL MA DÉLUTÁN HÁROM ÓRAKOR A HOLTAK VÁROSÁBAN. A TÖRÖTT HOLD KRIPTÁJÁNÁL. NE KÉSS! NE SZÓLJ SENKINEK! HA ÉRTESÍTED AZ MI6-ET, A LÁNY MEGHAL. HA AZ ISKOLÁT ÉRTESÍTED, MEGHAL. HA NEM EGYEDÜL JÖSSZ, MEGHAL. MOST IS FIGYELÜNK. LE IS HALLGATUNK. TARTSD BE AZ UTASÍTÁSOKAT, VAGY SOHASEM LÁTOD TÖBBÉ A BARÁTODAT

Alexnek felfordult a gyomra. A márványpadló mintha hullámzott volna a talpa alatt. Háromkor! Az órájára nézett. Már elmúlt kettő. Alig hagytak neki időt - feltehetőleg szándékosan. Ennek ellenére kényszerítette magát, hogy lassítson, és átgondolja a helyzetet. Egy rossz döntéssel mindkettőjüket megöli. Ismerte a Holtak városát. Néhány napja volt szó róla az iskolában. Egy hatalmas temető a város északi részén, nem messze a fellegvártól. A Törött Hold Kriptája? Ezt majd megkeresi, ha odaér. De menjen egyáltalán? Ha elfogatja magát is, azzal nem segít Jacken. De ott helyben is végezhetnek vele. Elvégre a Skorpiáról van szó, akiknek több mint elég okuk volna erre. De ez így nem állt össze. Ha meg akarták volna ölni, elintézhették volna egyszerűbben is. Például itt várja valaki a lakásban egy pisztollyal. Valamiért kellett nekik. Talán ugyanazért, amiért

185

Egyiptomba csalták. Ez az egész nem a Kairói Gimnáziumról szólt, hanem róla. Ki tudja, mi lesz, ha besétál a csapdájukba? Ha viszont nem teszi, akkor Jack meghal. Smithersnek még üzenhetett volna. Nála volt az elektronikus notesz. De nem érte meg a kockázatot. Smithersnek egyébként is el kellett menekülnie a támaszpontjáról, és talán még mindig nem fért hozzá a számítógépéhez. Alex telefonálhatott volna Angliába is. Hagyhatott volna valami üzenetet a lakásban. De nem volt kétsége afelől, hogy alaposan át fogják kutatni. Valószínűleg máris bepoloskázták. A Skorpia vélhetően most is figyeli, és a levélben egyértelműen közölték, mi lesz, ha nem engedelmeskedik. Úgy tizenöt másodpercbe telt, mire mindezeket a lehetőségeket átgondolta, és meghozta az egyedüli helyes döntést. Azt kellett tennie, amit mondtak. Kénytelen volt a Skorpia kezére adni magát, és reménykedni, hátha időközben majd adódik valami más lehetőség. Arra az egyre nem volt hajlandó, hogy Jack életét kockára tegye. Emlékezett rá, mennyire ragaszkodott a lány ahhoz, hogy elkísérhesse ide. Most azt kívánta, bárcsak rávette volna, hogy otthon maradjon. Kisietett az ajtón, lefutott a lépcsőn, és legalább volt egy kis sze rencséje. A taxi, amelyik idehozta, még mindig a ház előtt állt, a sofőr a mobiltelefonján beszélt. Indulás előtt Alex felmarkolt egy újabb csomó pénzt, most pedig az öklével megdöngette az ablakot, és felmutatta a bankjegyeket a taxisnak. - A Holtak városa! - mondta. - El tud vinni oda? A sofőr bólintott. - Tudja, hol van ott a Törött Hold Kriptája? A sofőr még mindig nem tudta levenni a szemét a pénzről. - Ismerem a helyet. - Ezt mind megkapja, ha fél órán belül odaérünk. A férfi elég jól tudhatott angolul ahhoz, hogy ezt megértse, mert amint Alex beszállt, a hátsó kerekek kipörögtek, hatalmas port vertek fel, és a kocsi nekilódult. Alex kibámult az ablakon, és próbálta összeszedni a gondolatait. Miért akarják, hogy egy temetőbe menjen? Aggódnia kellene emiatt? Most már talán fel is hívhatott volna valakit Jack mobiljáról. De túl veszélyes lett volna. A Skorpia ügynökei követhették egy másik autón. És magába az iPhone-ba is szerelhettek lehallgatót.

186

A Holtak városa, más néven Északi temető a Szaláh Szálem út mellett terült el. Tömött sorokban dübörögtek el mellette a járművek, kipufogógáz, égett gumi és benzin bűzével telítették a levegőt. Valóban külön város volt, poros, omladozó, a nap heve perzselte. Az egyiptomiak századok óta ide hozták a halottaikat, és nemcsak sírboltokat építettek, hanem egész épületegyütteseket, mecsetekkel, mauzóleumokkal, sőt lakószobákkal a hozzátartozók számára. Minél gazdagabb volt a család, annál mívesebb épít ményt emeltetett, némelyik akár valódi otthon is lehetett volna magas téglafalaival, a kis udvarokba vezető boltíves átjáróival. Sőt, sok kairói szegény felismerte a lehetőséget, és valóban beköltöztek egyikbe-másikba. Az ablakok mögött tévéképernyők villództak, a tetőkön antennák magasodtak, a sírok fölé kifeszített zsinórokon pedig mosott ruha száradt. Még néhány kocsma és bolt is állt itt, polcaikon, melyeken hajdanán talán holttestek hevertek, most dobozok és üvegek sorakoztak. A taxi lelassított, ahogy begördült a temetőbe. A szűk, kanyargós utcákon lehetetlen volt gyorsan hajtani. A sofőr mintha keresett volna valamit, majd hirtelen lefékezett egy faajtó előtt. Alex egy táblán a Torun nevet látta arab és latin betűkkel. Ez lenne az a hely? A vezető felmutatott. Egy minaret kupolája tornyosult föléjük, a tetején félhold, amelybe belelőtt valaki. A golyó letörte a holdsarló egyik csúcsát. A félhold török jelkép volt. A Torun is lehetett török név. Vajon egy török család Kairóba költözött, meghalt, és ide temetkezett? Alex legalább abban biztos lehetett, hogy jó helyen jár. Minden pénzét odaadta a sofőrnek. Zsibongó idegekkel szállt ki a kocsiból, és belépett az ajtón. Hallotta, hogy a háta mögött a taxi elindul, és magára hagyja. Megnézte az óráját. Öt perc múlva három. Megtette a magáét. Próbálta kitalálni, mi jön most. Három fal vette körbe. A negyedik leomlott, és felfedte a nagy összevisszaságban sorakozó további kriptákat, meg azt a néhány fát és bokrot. A temetőnek ebbe a részébe nem költözött be senki, és úgy tűnt, Alex teljesen egyedül van. Úgy érezte, kelepcébe került, bekerítették. Becslése szerint a Holtak városa legalább másfél kilométeren nyúlhatott el, és a délutánnak ebben a szaká ban, amikor a nap teljes erővel tűzött, alig akadt benne látogató vagy turista.

187

Lépteket hallott. Valaki közeledett. Alex kihúzta magát, egész teste megfeszült. Nem tudta, mire számítson. Megjelent egy alak. Alex földbe gyökerezett lábbal nézte magát, ahogy a sírok közt lépdel. Ő volt az. A közelítő fiú arca és haja, még a frizurája is olyan volt, mint az övé. Hasonlóan öltözött, mintha szándékosan kileste volna, mit vett fel Alex. Az egyetlen eltérés a szeméből sugárzó kegyetlenség volt. Alex sosem mosolygott ilyen rosszindulatúan. És hirtelen tudta, ki ez... Hogy kinek kell lennie. Julius Grief megállt. - Meglepődtél? - kérdezte. Alex nem válaszolt. Dühös volt magára. Emlékezett az arcra, melyet a Kairói Gimnázium ablakában pillantott meg. Már akkor fel kellett volna ismernie. És a Gunter fiókjában talált fénykép. Nem értette, mikor fotózhatták le. Pedig egyszerű volt a válasz. A kép nem róla készült. -A nevem Julius Grief - mondta a másik fiú. - Ismerted az apámat. - Hol van Jack? - kérdezte Alex. -Te itt nem kérdezel - felelte Grief. Szemlátomást élvezte a dolgot. Nem bírta elleplezni az örömét. - Mostantól pontosan azt teszed, amit mondok, vagy a lány meghal. Megértetted? Most egy kis utazásra indulunk, te meg én. És ha valami gond lesz veled, annak ő issza meg a levét. Nem megyek sehová, amíg nem beszéltem vele! - jelentette ki Alex. Grief tekintete elsötétült. Úgy látom nem érted, hogy is működik ez. Te most semmi vagy Alex Rider. Nem vagy különleges. Nem vagy szuperkém. Fogalmad sincs róla, mi vár rád. Most én dirigálok, én mondom meg, mit csinálj. Egyszer csak, mintha meggondolta volna magát, elővett egy mobiltelefont, megnyomta az újrahívás gombját, és szólt pár szót a készülékbe. Rendben - folytatta aztán. - Beszélhetsz Jackkel. De csak ha szépen kéred. Mondd, hogy kérem. - Kérem, beszélhetnék Jackkel? - nyögte ki Alex.

188

- Térdre. Grief gúnyosan lóbálta előtte a telefont. Olyan volt, mint valami iskolai kemény fiú. De Alexnek meg kellett tudnia, életben van-e még Jack. Letérdelt a porba. Grief elégedetten bólintott. Előrelépett, Alex fölé magasodott, és átnyújtotta neki a telefont. -Jack? - szólt bele Alex. -Alex! Ne tegyél meg semmit, amit mondanak! Hozz segítséget... Egyértelműen Jack hangja volt. De ekkor elvették tőle a telefont, és a vonal megszakadt. Elégedett vagy? - nyújtotta Grief a kezét a készülékért. Alex visszaadta neki. Azon töprengett, hogy szökött meg ellenlábasa onnan, ahová az MI6 suvasztotta. Mi része van ebben az egészben? Tudja valaki, hogy szabadlábon van? Egyvalami biztos volt: a fiú teljesen őrült, mégjobban, mint amikor legutoljára találkoztak a Brookland tetején. Mostantól uramnak szólítasz - mondta Grief. - És csak akkor beszélsz, ha hozzád szóltam. Megértetted? - Igen. A telefon oldalról csapott le Alex fejére, aki majdnem elesett az ütéstől. A kripta falának kellett támaszkodnia. - Megértetted? - Igen, uram. Minden lap Grief kezében volt. Értelmetlen lett volna szembeszegülni vele. Így már jobb. Na, talpra, és indulás, nem messze vár egy kocsi! Grief intett, és Alex felállt. A feje csak úgy sajgott. Átvillant az agyán a gondolat, hogy mi történne, ha itt helyben végezne Grief fel. Egyszerű lett volna. Fordulás, oldalrúgás a hasra. De náluk volt Jack. Amíg a lány nem volt biztonságban, Alex nem tehetett semmit. Elindultak kifelé a temetőből. Alex tudta, hogy rossz a helyzet, rosszabb, mint amilyen valaha is volt. A Skorpia tervét még nem ismerte, Grief azonban szemlátomást csak egyvalamit forgatott a fejében. Bosszút kívánt állni rajta, azt akarta, hogy szenvedjen. Alex lassan lépkedett, próbálta figyelmen kívül hagyni a fájdal--

189

mát. Nem adta fel. Majd csak eljön a lehetőség. Inkább arra összpontosított, nehogy elszalassza. Egy fekete limuzin parkolt nem messze attól a helytől, ahol a taxi letette Alexet, mellette pedig egy férfi állt, akit a fiú jól ismert. Erik Gunter várt rá, a napfény megcsillant a homlokán, a szeme sötét volt, a tekintete figyelmes. Ugyanazt az öltönyt viselte, ame lyiket a Kairói Gimnáziumban is minden nap... Valószínűleg ma korábban jött el az iskolából, hogy ideérjen. Csak annyi volt a különbség, hogy pisztolyt tartott a kezében, de amikor Julius odabiccentett neki, eltette. Látta, hogy minden rendben. - Szevasz, Brenner! - köszönt kedélyesen. - Vagy talán most már hívhatlak az igazi neveden? Rider! Úgy látszik, a végére értél az útnak. - Ahogy maga is - vágott vissza Alex. - Az MI6-nek aktája van magáról. Lehet, hogy Afganisztánban hős volt, de tudják, hogy átállt, és most a Skorpiának dolgozik. Ha ennek vége, keresni fogják. És meg is találják. Sehol a világon nem tud elbújni. Gunter tovább mosolygott, de a tekintete kissé zavartabbá vált. - Hát talán át kell szabatnom az arcomat - mondta. - Mint Juliusnak. - Az ütés nyomára pillantott Alex fején, majd a másik fiúra. - Nem lett volna szabad megsebesítened. - Tiszteletlen volt. - Razim nem fog örülni. Alex elraktározta ezt az információt. Később még jól jöhet. De ki az a Razim? Nyilván az, aki az akciót irányítja. És akinek Alex valami okból nemcsak élve, de sértetlenül kell. Gunter az autóhoz lépett, és kinyitotta a csomagtartót. Lehajolt, és amikor kiegyenesedett, Alex látta, hogy egy elegáns fegyvert, egy távcsöves mesterlövészpuskát tart a kezében. Alexnek eszébe jutott az Arany Házában látott golfzsák. Semmi kétsége sem volt, hogy ezt a fegyvert rejtette. Gunter kesztyűt húzott a jobb kezére. A csövénél fogta a puskát, és vigyázott, nehogy ujjle nyomatot hagyjon rajta. Mielőtt elindulnák, szeretném, ha ezt megfognád - mondta. De ne nagyon álmodozz. Nincs megtöltve. - És mit akar, mit csináljak vele? Még ki sem mondta, Alex erős döfést érzett a bordái között. Aztán keményen megütötték hátulról.

190

- Nem kérdezel. Teszed, amit mondunk - emlékeztette Julius. Alex elvette a puskát. Nehezebb volt, mint várta. Esetlenül szorongatta, és fogalma sem volt, mit akarnak tőle. Fogd rám! - parancsolta Gunter. - Gyerünk! Biztos vagyok benne, hogy szeretnél megölni. Célozz a fejemre! Alex így tett. - És most húzd meg a ravaszt! Alex habozott. - Gyerünk, csináld! A fiú a ravaszra tette az ujját, és meghúzta. Kattanás hallatszott, de dörrenés nem. Ahogy Gunter állította, a puska nem volt meg töltve. Fogadok, hogy ez jólesett! - gúnyolódott a férfi. - Most tartsd erre! Digitális fényképezőgépet vett elő, és ellőtt néhány képet: Alex a puskával, háta mögött a téglafal, és senki más nem látszott a képen. Remek! - mondta. - Jól fog jönni a Könnyűlovas-aktába! Kinyújtotta kesztyűs kezét. - És most kérném vissza a puskát. Alex átadta. Lassan felderengett előtte, mi folyik itt. Azt is tudta, hogy nem tehet ellene semmit. Gunter visszarakta a puskát a csomagtartóba, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. - Befelé! - Hova megyünk? -Te csak csináld, amit mondtam, ha nem akarod, hogy Julius megint megüssön. Alex beszállt. Gunter rácsukta az ajtót, és körbesétált a vezetőüléshez. Julius Grief, a fortyogó, dühös energiacsomag, beült mellé. Alex úgy látta, még mindig mérges, amiért leszidták. Visszatértek a főútra, majd Kairótól egy-két kilométernyire ismét lefordultak róla, és göröngyös földúton zötykölődtek tovább. Történetesen egy újabb félbehagyott építkezés területére hajtot tak. Nagy, régimódi helikopter várta őket, a pilóta már a műszere ket ellenőrizte. A gép egy Sikorsky H-34-es volt, az amerikai hadsereg valaha kedvelt, de ma már nem gyártott helikoptere, melynek motorja az orrban helyezkedett el, így az utastér legalább egy tucat ember szállítására vált alkalmassá. Sokkal nagyobb volt, mint az a gép, amelyet Alex leszedett a Temze fölött.

191

- Én eddig jöttem - közölte Gunter. - Vissza kell vinnem a puskát a helyére. De holnapután találkozunk, Alex. Addig is élvezd a repülést! Sőt, ha megfogadsz egy tanácsot: mostantól élvezz mindent, amit csak lehet. Mert nem sok időd maradt hátra. Alex kiszállt az autóból. Julius Grief durván hátba taszította, hogy indulásra bírja. Alex bemászott a Sikorskyba. A helikoptert arra tervezték, hogy egy egész szakasznyi katonát tudjon szállítani, így az utastér olyan tágas volt, hogy szinte autóval is le lehe tett volna parkolni benne. Hevederek és biztosítókötelek lógtak a falról, az ajtót pedig olyan szélesre lehetett kitolni, hogy egy ejtőernyős gond nélkül kiugorhasson rajta. Kétoldalt egy-egy pad futott végig a falak mentén. Alexnek az villant át az agyán, hátha Jack is ott ült valamelyiken. Julius követte a gépbe. - Oda! - mutatott az egyik padra. Alex engedelmesen leült. A rotor lapátjai forogni kezdtek, és a felsíró motor hangja elnyomott mindent. Végül a gép készen állt a felszállásra. A pilóta meghúzott valamit a műszerfalon, és a helikopter elemelkedett a földtől. Egy pillanatig lebegett, majd elfordult, és magával ragadta Alexet.

Vár a pokol

A mintegy két és fél centi hosszú skorpió az ablakpárkányon kuporgott, mintha a felkelő nap első sugarait akarná elkapni. Furcsa, kellemetlen, beteges sárga színe volt, mely szinte átlátszóvá vált a fényben. Az elmúlt tíz percben csaknem mozdulatlanul állt, a farkát a feje fölé görbítette. Nagyon fiatal példány lehetett. Az Androctonus australis - vastagfarkú skorpió - tíz centiméternél is hosszabbra nőhet, és a teljesen kifejlett állat a világ egyik legveszé lyesebb ízeltlábúja, melynek szúrása gyakran halálos. Alex a priccsén hevert, és a skorpiót figyelte. Ez volt a második, amelyet ébredés óta látott, mindkettő az ablakon mászott be, így azt gyanította, hogy a fal alatt egy fészek lehet. Szerencsére egyik sem jött beljebb a cellába. Csak halvány sejtelme volt róla, hol lehet: egy régi erődben, valahol a Szaharában. A nap épp lenyugodott, amikor ideértek, és a helikopter egy olyan homokfolton szállt le, amelyet kezelhettek valamivel, nehogy a por felkavarodjon, és belemenjen a rotorba. Amikor kiszállt, az első, amit észrevett, egy aprócska erőd volt úgy kétszáz méterre, melyet mintha egy régi filmből vagy egy Tintin-képregényből vágtak volna ki. Életnek semmi nyoma nem látszott. Nagyjából egy kilométerrel arrébb a homok ezüstös színt öltött, és Alex rájött, hogy egy nagy tó szélét nézi. Volt valami különös a vízben. Teljesen kihaltnak tűnt. A heves forróság az arcába csapott. Érezte a helikopter üzemanyagának szagát. Rögtön tudta, hogy ha sikerülne is megszöknie, nem jutna sehová. Mert egyszerűen nem volna hova mennie. Hol lehet Sziva? Ezt a nevet látta a Gunternél talált papírokon. De ha errefelé is volt az oázisváros, nem lehetett látni. - Be a dzsipbe, Rider! - állt meg mellette Julius Grief. - Valaki látni akar.

193

Alex szótlanul engedelmeskedett. A dzsip a leszállóhely mellen parkolt, benne beduin ruhás sofőr ült, egy másik férfi társaságában, aki puskát tartott a kezében. Alex hátra ült, Julius előre. Megindultak, és elgurultak a nem messze magasodó boltíves bejáratig, melyet masszív kétszárnyú kapuval láttak el. Ahogy begördültek az erődbe, a kapuszárnyak lassan bezárultak mögöttük, és tompa, ellentmondást nem tűrő puffanással összecsapódtak. Idebent zajlott az élet. Ahogy a dzsip lelassított, Alex végigné zett az udvaron: gépfegyveres arab őrök, rádiótorony, parabolaantennák, további dzsipek, őrtornyok és reflektorok. Egy ember vizet húzott a kútból, egy másik valami sókupacban turkált. Odafent kötélhíd vezetett át az udvar fölött. A fiú körülbelül egy tucai különböző méretű épületet számolt össze, az egyikük kápolnára hasonlított, egy másik pedig babaházra. Jacknek nyoma sem volt. -Erre! - utasította Julius. Alex követte hasonmását a hosszú, keskeny épületbe, mely az egyik fal tövében állt. Hűvös, fapadlós teremben találta magát, amelyben a mennyezetről lógó ventilátoron kívül csak egy szék volt, rajta a Kairói Gimnázium gondosan összehajtogatott egyenruhája. Két hallgatag, minden érzelemtől mentes őr várta. Mozgás támadt az ajtónál, és belépett még valaki. Alex rögtön érezte, hogy a helyiség légköre megváltozott. Megfordult, és egy alacsony, törékeny termetű férfival nézett farkasszemet, aki ezüstszínű haját rövidre nyírva hordta, és kerek szemüveget viselt. Túl kicsinek és nőiesnek látszott ahhoz, hogy veszélyes lehessen, de Alex tudta, hogy ő a főnök. A jövevény megállt a fiú előtt, és szemügyre vette. - Mi történt az arcával? - kérdezte. - Megütöttem - válaszolta Grief. -Ez rendkívül bosszantó, Julius. Kifejezetten kértelek, hogy ne tegyél ilyet. - Idegesített. A férfi Alexhez fordult. -Isten hozott Szivában - mondta. - A nevem Abdul-Aziz al-Razim, és már égtem a vágytól, hogy találkozzunk. Meg kell mondjam, valóban feltűnően hasonlítasz Juliusra. Minden tiszte-

194

létem a modern plasztikai sebészet művészetéé. Remélem, nem találtad túl megterhelőnek az utazást. - Hol van Jack? - kérdezte Alex. - Itt van. Sértetlen... legalábbis egyelőre. - Látni akarom. - Ebben biztos vagyok, de ez nem lehetséges. Attól tartok, ehelyett egy igen kellemetlen élmény vár rád. Hidd el, nem lelem örömömet ebben, de tudomásomra jutott, hogy az utóbbi időben különféle zseniális szerkezetek voltak a birtokodban, és az is, hogy a te Mr. Smithersed Kairóba látogatott. Így hát sajnálatos módon kénytelen leszünk levetkőztetni, és tetőtől talpig átkutatni téged. Én magam nem leszek szemtanúja ennek, nem vagyok kíváncsi a pirulásodra. Azt tanácsolnám azonban, hogy működj együtt az embereimmel, mert ellenkező esetben meglehetősen nagy fájdalmat fognak okozni neked. Ezután lezuhanyozol, és teljesen átöltözöl. Van ott a széken egy iskolai egyenruha. Nem sze retnénk, ha robbanó gombokkal vagy ilyesmivel lepnél meg minket. Amint látod, Alex, én nem az a fajta ember vagyok, aki hibázni szokott. A hatalmamban vagy, és a hatalmamban is maradsz életed végéig. - Ami nincs túl messze - tette hozzá morogva Julius. - Valóban így van. - Razim már-már szomorúnak tűnt. - De ezt reggel is megbeszélhetjük. Ha az őrök végeztek veled, elvisz nek egy cellába. Talán érdekel, hogy egy tizennyolcadik századi francia erődben vagyunk, annak is a börtönblokkjában. Kapsz vacsorát, aztán hagyunk aludni. Azt javaslom, használd ki. Jól teszed, ha kipihened magad, mert szükséged lesz az erődre. Julius kajánul elvigyorodott. Razim biccentett az őröknek, akik közelebb léptek. -Jó éjszakát, Alex! Holnap találkozunk. - Aludj jól! - röhögött Julius. Mindketten távoztak, az őrök pedig munkához láttak. Két órával később Alex iskolai egyenruhába öltözve egyedül maradt egy nagyjából tíz négyzetméteres cellában, amelyben mindössze egy priccs, egy asztal és egy éjjeliedényként szolgáló vödör árválkodott. A külső falra néző egyetlen ablak előtt hosszú árny nyúlt végig az épület és a fal közti szűk járásban.

195

Úgy húsz perc múlva kinyílt az ajtó, és egy őr lépett be a kezé ben tálcával, rajta kenyér, leves meg egy üveg víz. Ennyit ka pott egész éjszakára. De nem volt értelme éheznie. Megette az ételt, és megitta a víz felét. Aztán összegömbölyödött a priccsen, és a körülmények dacára kisvártatva elaludt. Reggel lett. A skorpió megriadt valamitől, és az ablakpárkány peremére nyargalt, aztán eltűnt. Alex felnézett a napra és úgy saccolta, nyolc óra körül lehet. A következő pillanatban benyitott az őr, aki a vacsorát is hozta. Bő farmert és fej kendőt viselt. Egy géppisztoly volt a hátán keresztbe vetve. Intett. Egyértelmű volt, mit akar. Gyere velem. Alexet kivezették a cellából, majd végig a folyosón, vissza abba a helyiségbe, ahol előző este fogadták. Menet közben ismerős hangot hallott. - Veszed le rólam a kezed, te mocsadék! Mit képzelsz te magad ról? Csak mert fegyvered van? Jack volt az. Alex előresietett és meglátta a lányt, amint egy nálá nál kétszer nagyobb férfi mellkasát bökdösi. Az a ruha volt rajta, amelyet nyilván a hazaúton akart viselni: halvány farmer és ing, melynek két csücskét csomóra kötötte a csípőjén. A haja kócos volt, és fáradtság csillogott a szemében, de egyébként úgy tűnt, jól van. -Jack! - rohant oda hozzá Alex, az őt kísérő őrről tudomást sem vett. - Alex! Összeölelkeztek. Fegyveresek vették körül őket, de egy pillanatra mindketten megfeledkeztek erről. -Jól vagy? - kérdezte Alex. - Én jól, de megmondtam, hogy ne gyere ide! - Nem tehettem mást, Jack. Nem hagyhattalak itt! - Tudom - húzta magához Jack a fiút. - Egyet se félj! - suttogta. - Azt hiszem, rájöttem, hogy juthatunk ki! - Majd hangosan folytatta: - Kik ezek az emberek, Alex? És hol vagyunk? - Nem tudom - válaszolta a fiú. - De szerintem mindjárt megtudjuk. - Gyere! Most! - szedett össze nagy nehezen két angol szót az egyik őr, és az ajtóra mutatott. Kora reggel volt, de a nap már erősen tűzött. Alexet és Jacket 196 abba az épületbe vezették át, amelyben Razim lakott. A fiú körül -

kémlelt. Kapásból meg tudott számolni egy tucat őrt, és valószínűleg voltak még többen is. Olyasvalaki otthona volt ez, aki a lehető legnagyobb biztonságban akarta érezni magát. Razim a kis teraszon várta őket, melyet a ház elé eszkábáltak. Egy kőasztal állt rajta, melyet cserepes törpepálmák vettek körül. Egy kőoroszlán vizet nyáladzott egy kis medencébe, a csobogó hang a hűvös illúzióját keltette a sivatagi hőségben. Razim vadonatújnak tűnő fehér burnuszt viselt. Épp a reggelijét fogyasztotta: friss halat, jog hurtot, péksüteményt és teát. Az asztalon egy doboz cigaretta - Black Devil - hevert. Alex örömmel látta, hogy három főre terítettek. Ez arra utalt, hogy Julius Grief nem csatlakozik hozzájuk. Ahogy Razim megpillantotta őket, felkelt az asztaltól. - Kérem, tartsanak velem! Remélem, nem baj, hogy én már nekiláttam. Nem bírok öt óránál tovább aludni, és mire eljön a reggeli ideje, már jócskán megéhezem. De rengeteg maradt még. Foglaljanak helyet! Jack Alexre pillantott eligazításért. A fiú bólintott, és mindketten leültek. Razimon látszott, hogy örül ennek. Úgy tüsténkedett körülöttük, tolta eléjük az edényeket, és töltötte ki nekik a teát, mintha vendégek volnának, akik egy kis csevejre ugrottak be, nem pedig a foglyai. Közben Alex továbbra is a környéket méregette. Az vilá gos volt, hogy szinte lehetetlen volna megszökni az erődből, de még mindig a fülébe csengtek Jack szavai: Azt hiszem, rájöttem, hogy juthatunk ki... A lány már egy kicsit régebb óta van itt. Észrevett volna valamit, amit ő nem? - Parancsolsz teát, Alex? - emelte fel a kannát Razim. - Köszönöm. - Alex gyűlölte ezt a színlelt udvariasságot, és hogy azt mímelik, civilizált körülmények között vannak. Volt már ilyen helyzetben. Tea a kertben Damian Crayjel. Vacsora Julia Rothmannel. Nekik is úgy kellett tenniük, mintha emberek lennének. Elleplezni, hogy a legkevésbé sem azok. De Jack nem kért ebből. - Mit akar tőlünk? - támadt Razimra. - Alexnek iskolában kellene lennie! Nincs joga itt tartani! Razim letette a teáskannát, és vett magának egy kanál joghurtot. - Ne tettessük azt, hogy Alex közönséges iskolás, Miss Starbright - mondta. - Mind tudjuk, ki és mi ő. És ha már itt tartunk,

197

velem sem kellene úgy beszélnie, mintha közönséges ember volnék. Persze, hogy nincs jogom fogolyként itt tartani önöket. Csakhogy én bűnöző vagyok. Mondjuk csak ki őszintén! A törvény számomra nem jelent semmit. Azt teszek, amit csak akarok. - És mit akar? - De sietős! Reggelizzen meg előbb. Mindkettőjüknek szüksége van ételre, és a hőségre való tekintettel italra is. Alex vett egy kis gyümölcsöt. Némi habozás után Jack is követte a példáját. Egy férfi sókristályokkal megrakott talicskát tolt el mellettük. Razim lenyalta a kanalát. - Így már jobb - mondta. - Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésük van, hát hadd nyugtassam meg önöket azzal, hogy legalább néhányra választ adok. - Nem kell mondania semmit - vágott közbe Alex. - Így is tudom, hogy a Skorpiának dolgozik, és hogy meg akarja gyilkolni az amerikai külügyminisztert, amikor a hétvégén beszédet mond Kairóban. Azt is tudom, hol vagyunk. Sziva város közelében. Ennek egy része csak tipp volt, de Alex örömmel látta, hogy Razim szeme meglepetten megvillan a kerek lencsék mögött. - Mindezt tudom - folytatta. - És tudja az MI6 is. Mostanra észrevették, hogy Jack meg én eltűntünk, és a keresésünkre indultak. Ha most elenged minket, talán még lesz ideje elpucolni. Másképp magának annyi. Hosszú csend következett, melyet végül Razim erőltetett, természetellenes nevetése tört meg. - Ügyes volt, Alex! - mondta. - A skorpiabeli barátaim figyelmeztettek, hogy komolyan számolni kell veled, és igazuk is volt. Hajlok arra, hogy elfogadjam, valóban kitaláltad a tervünknek legalább egy részét. Láttad a puskát. Az pedig köztudott, hogy a külügyminiszter holnap itt lesz. De már túl késő megállítani min ket, és biztosíthatlak, hogy a valódi céljainkról halvány sejtelmed sincs. Ha megérkezik az MI6, amiben őszintén szólva kételkedem, azzal fognak szembesülni, hogy sokkal nehezebb lecsapni ránk, mint gondolják. Ez az erőd ugyan több mint kétszáz éve épült, de eszközöltem rajta bizonyos módosításokat. Egy aknamező közepén vagyunk. Az épületet nyakláncként veszik körbe az olyan taposóaknák, amilyeneket Afganisztánban is használnak.

198

Amint megtámadnak, aktiváljuk őket. Van néhány kapcsoló az irányítóteremben - mutatott a régi pékség téglakéményes épületére. -Jobb, ha azt is tudod, hogy az őrtornyokat radarral és elektronikus érzékelőkkel szereltettem fel. Elég tűzerővel bírunk ahhoz, hogy akár egy egész légiflottát leszedjünk. Az irániak vol tak olyan kedvesek, és a rendelkezésünkre bocsátották néhány SA-2-es típusú, közepes hatótávolságú, nagy magasságú föld-levegő rakétájukat. Persze nem ingyen. De én szeretem biztonságban érezni magam, és ha ellenséges erők bukkannának fel, akár földön, akár levegőben, biztos lehetsz benne, hogy nem okozna nehézséget ízzé-porrá zúzni őket. Elmosolyodott, és letette a kanalát úgy, hogy az tökéletesen egy vonalban legyen a tányérjával. - De ha valami csoda folytán az MI6 mégis képes volna ránk találni, és betörni az erődbe, akkor is későn érkeznének - folytatta. - Én holnap este elhagyom Egyiptomot. Új személyazonosság és új élet vár a világ egy más részén. Ami pedig téged illet, Alex... Nos hát, épp erről akartam beszélni veled. Ezért hívtalak ide, hogy reggelizz velem. Elhallgatott. Alex Jackre pillantott, és abban reménykedett, hogy a lány csendben marad, és nem sodorja veszélybe magát. Mert egyre mérget vett volna: amit hallani fognak, az nem lesz az ínyére. - Nem hallgatom el a tényt, hogy meglehetősen nagy szálka vagy a skorpiabeli kollégáim szemében - kezdte Razim. - Sőt, az egész hadműveletben az tetszett nekik a leginkább más egyebek mellett, hogy te állsz a középpontjában. Magunk közt szólva, én nem vagyok érdekelt semmiféle bosszúban. Szeretném, ha megértenéd, hogy semmilyen indulattal nem viseltetem az irányo dban. Igen kellemes fiúnak látszol. De sajnálatos módon a hatalmamban vagy, én pedig tudós vagyok. Újabban mélyre ható kutatásokat végeztem a fájdalom vizsgálatában. Ma este, amikor a nap lenyugszik, el szándékozom végezni rajtad egy kísérletet. Konkrétan fogalmazva az a célom, hogy nagyobb fájdalmat okoz zak neked, mint amekkorát valaha is átéltél, vagy akár csak el tudsz képzelni. - Maga őrült... - suttogta Jack, de Razim ügyet sem vetett rá. - Különös, de ha elképzeljük a fájdalmat, attól csak rosszabb lesz, amikor ténylegesen jelentkezik. Ezt is a kutatásaim során

199

fedeztem fel. Észrevettem, hogy egy kést markol, Miss Starb right, és talán azt forgatja a fejében, hogy rám támad vele. De biztosra veheti, hogy az embereim lelövik, mielőtt még felkelne a székéről. Jack ujja valóban egy kés nyelére fonódott. Alig vett levegőt, és a szeme résnyire szűkült a gyűlölettől. Alex megérintette a karját, mire a lány letette a kést. - Köszönöm. Hol is tartottam? Igen. Olyan, mint belemenni a medencébe. Az a gyerek, aki elképzeli a hideg vizet, és lépésen ként araszol be, sokkal rosszabbul éli meg a dolgot, mint az, aki csak úgy beugrik a trambulinról. A félelem, amelyet az előtt érez az ember, hogy elmenne a fogorvoshoz, gyakran éppolyan rossz, mint maga a látogatás. Azért mondom el mindezt, Alex, mert azt akarom, hogy elgondolkozz azon, ami ma este rád vár. Látod azt az épületet? - mutatott a kápolnaszerűség felé az erőd túloldalán. Oda fognak vinni. Ott vár a pokol. -Ezt nem teheti! - tiltakozott Jack. - Maga szörnyeteg! Alex egy tizenöt éves gyerek! - Éppen azért olyan hasznos számomra, mert tizenöt éves. És kérem, ne untasson ezzel a gyalázkodással. Már elmagyaráztam, hogy Alex Rider nem jelent nekem semmit. Én nem olyan vagyok, mint például Julius, aki annyira utálja, hogy a gyűlölet már egészen elhatalmasodott rajta. Nekem nincsenek ilyesfajta érzéseim. Számomra a gyűlölet ugyanolyan időpocsékolás, mint a szeretet. Alex hasznos eszköz volt a tervben, melyet a Skorpia számára dolgoztam ki. Ma este azonban az én hasznomat fogja szolgálni. Ennyi az egész. Egyszerűen csak azt akarom, hogy felké szüljenek erre. Razim magához húzta a cigarettásdobozt, és kinyitotta. Csupán egyetlen szál maradt benne. Kivette, és rágyújtott. - A nap további része az önöké - mondta. - Akár járhatnak is egyet a sivatagban, a sóstavaknak megvan a maguk szépsége, és úszhatnának is egyet. Fürdőruhát is tudok kölcsönözni. De ezt ne vegyék részemről a gyengeség jelének. Nincs vizük, és ebben a melegben gyakorlatilag lehetetlen gyalog megtenni azt a több mint tizenöt kilométert, amely elválaszt Szivától. Egyébként is végig figyelni fogják önöket. Mint nyilván észrevetted, amikor idehoztak, Alex, megvan az okom, hogy ne akarjak sérülést okozni

200

neked. De ha túl messze kalandoztok az erődtől, ha bármivel pró bálkoztok, amiről az a benyomásom támadhat, hogy netán szökni akartok, a barátod abban a szempillantásban golyót kap. Megér tetted, amit mondtam? -Tökéletesen megértettem - felelte Alex. A hangjában megvetés csengett. - Helyes. - Razim felállt. - Még el kell végeznem néhány utolsó simítást, de önök reggelizzenek csak, amennyit óhajtanak. Az ebédet is itt szolgálják majd fel. Az őrök négy órakor visszavi szik önöket a celláikba. A lehető legtöbbet kell pihenniük az esti kísérlet előtt. Remélem, mindketten élvezik majd a hátralévő ide jüket. Jack megvárta, míg Razim letűnik a házban, és csak akkor szó lalt meg. - Ó, Alex... - nyögte a zokogás határán. - Ne itt beszéljünk - figyelmeztette Alex. - Kihallgathatnak. A nyitott kapu felé pillantott. Még mindig nehezen hitte el, hogy Razim csak úgy kiengedi őket. De hát elvégre a sivatag közepén voltak, ami falak nélkül is tökéletes börtön. -Azt mondta, úszhatunk egyet, hát menjünk. A tó közepén nem hall senki. Végül mégsem úsztak. Két őr utánuk ment, és húsz lépés távolságról szemmel tartotta őket. Inkább sétáltak egyet az egyik külö nös tó partján, mely csak úgy felbukkant a sivatag közepén, és amelyben annyi volt a só, hogy furcsa kristályalakzatokat alkotott a víz szélén. A mintegy fél kilométerre magasodó erőd azokra a homokvárakra emlékeztette Alexet, amelyeket hat-hétéves korában épített játékból. Mindketten hallották Razimot. Egyikük sem tudta, mit is mondjon. Alex rájött, hogy Razimnak épp ez volt a célja. Tettethette magát tudósnak. Állíthatta, hogy nincsenek érzései. De mélyen legbelül valami gonosz örömöt okozott neki a szenvedésük. Végül is Jack szólalt meg. - Ezt a rohadékot! Nyomorult kis szemétláda! Nem hagyom, hogy bántson, Alex! Az Istenre esküszöm... Hirtelen könny futotta el a szemét, de meg sem próbálta letörölni.

201

Fogalmam sem volt erről - folytatta. - Amikor bevetésre mentél, tudtam, hogy rossz, de ilyesmire még csak nem is gon doltam! Hogy hagyhattuk, hogy ez megtörténjen? És a nagybátyád meg kifejezetten azt akarta, hogy kém legyél! Egyik sem jobb a többinél! Alan Blunt, Mrs. Jones... még Smithers sem! Nem lett volna szabad engedniük! Alex átkarolta. Ne aggódj, Jack! - mondta. - Megúszom. - Mosolyt erőltetett az arcára. - Mindig megúszom. Jack bólogatott, és a keze fejével megtörölte a szemét. - Ha el tudnám lopni az egyik kocsit... - De nincs hozzájuk slusszkulcsunk. Az MI6-nél nem tanítottak meg, hogyan kell rövidre zárni a gyújtást? - csóválta a fejét Jack. - Na, jellemző! Csakhogy van még valami! - Körülnézett, hogy az őrök elég messze vannak-e. Mielőtt megjöttél, egyedül voltam a cellámban, és észrevettem valamit. A falak téglából vannak, de a habarcsot sóból meg sárból keverték. És az ablakomon az egyik rács egy kicsit meglazult. - Ki tudod szedni? Lehet. Nézd csak! - Jack óvatosan felemelte az ingét, s megmutatta Alexnek az övébe rejtett kést. - A reggeli végén loptam, miután az a szörnyeteg elment. Talán ki tudom kaparni vele a habarcsot. Jó puha. És ha egy rácsot kiszedek, valahogy ki tudok nyomakodni az ablakon. Alexben feltámadt a remény halvány szikrája. - És aztán? Valahogy téged is kiszabadítalak, aztán nyomás! Amikor idehoztak, elrepültünk Sziva fölött. Kocsival nem lehet több tizenöt percnél. Aztán ha odaérünk, és riadót fújunk... Egy telefon az egész! És akkor ennek az Abdul-Aziz al-Rohadványnak vagy kinek annyi! Nem lesz ideje utánunk jönni, mert minél előbb le kell majd lépnie innen. - És a slusszkulcs? - tért vissza a témára Alex. -Azt is megfigyeltem. Bent hagyják a kocsikban - mosolygott Jack. - Látod, azért annyira nem okosak, mint hiszik. Alex végiggondolta Jack tervét. Úgy festett, minden stimmel, de valami mégis aggasztotta a fiút. Az elemi hibák. A laza ablakrács, a gyújtásban hagyott slusszkulcsok, a kés, amely úgy tűnt el,

202

hogy észre sem vette senki. Szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Másrészt Jacknek igaza is lehetett. Razim úgy gondolta, esélyük sincs. Ez óvatlanná tehette. - Hát jó - mondta. - De ide figyelj, Jack! Ha lehetőséged lesz nélkülem megszökni, akkor tedd azt! - Nem hagylak itt! - tiltakozott Jack. - Lehet, hogy muszáj lesz. Ha arról van szó, hogy egyikünk szökik, vagy egyikünk sem, akkor menned kell! - Megfogta a lány kezét. - És kérlek, nagyon vigyázz magadra, Jack! Már találkoztam ilyen emberekkel, és hidd el, tudják, mit csinálnak. A Skorpiával állunk szemben! - Már kétszer legyőzted őket - emlékeztette a fiút Jack. Alex bólintott. - Reméljük, harmadjára is kitart a szerencsém. A nap hátralévő részét kettesben töltötték, együtt ücsörögtek az árnyékban, és olyasmikről beszélgettek, amik elterelték a figyel müket a múló időről és a közelítő estéről. Alex próbálta elfelej teni, amit Razim mondott. ... hogy nagyobb fájdalmat okozzak neked, mint amekkorát valaha is átéltél...

A Brooklandről beszélgettek, Sabináról, a chelsea-i házról... Mindegy volt, miről van szó, csak csend ne legyen. Julius Grief nek színét sem látták, és Razimnak is nyoma veszett. Talán odabent voltak. A nap teljes erővel sütött, és szellő is alig rebbent. Megfürödhettek volna a sóstóban, de nem volt kedvük hozzá. Végül egy őr lépett hozzájuk, és tört angolsággal elmagyarázta, hogy ideje visszamenniük a celláikba. Nem akarták kimutatni érzelmeiket ezek előtt az emberek előtt, így csak egy gyors öleléssel búcsúztak. - Sok szerencsét! - suttogta Alex. - Eljövök érted! Megígérem... Alexet a zárkájába vitték. Jacké kissé arrébb volt, és a folyosó túloldalán nyílt. Mielőtt bezárták volna, Alex körül tudott nézni, és elnehezülő szível látta, hogy Razim állta a szavát. Nem kockáz tatott. A folyosó közepére egy széket állítottak, és már ott is tró nolt rajta egy őr. Riadót fúj, amint a legkisebb zajt meghallja. A két ajtó becsapódott. A kulcsok elfordultak a zárakban.

203

Az idő lelassult. Alex érezte, hogyan vánszorognak a percek. Tudta, hogy mindez hozzátartozik Razim tervéhez. Azt akarta, hogy Alex azon agyaljon, ami előtte áll, a fiú pedig mindent megtett, hogy kiűzze ezt a gondolatot az elméjéből. ... vagy akár csak el tudsz képzelni. De persze nem sikerült. Mit tesznek majd vele? Alexnek a reggel látott skorpiók jutottak eszébe. Talán ez a terv. Nem. Állj! Ne is gondolj erre! Ne hagyd, hogy a képzeleted az ő malmukra hajtsa a vizet! A nap túl hamar indult lefelé. Miért nem bír egy kicsit tovább fent maradni? Miért lett hirtelen olyan sürgős neki, hogy lenyu godjon? Leszállt a sötétség. Kivágódott az ajtó, és megjelent Julius Grief. Ő is a Kairói Gimnázium egyenruháját vette fel, mintha az lenne a célja, hogy a keserves vég pillanatáig utánozza Alexet. Itt az idő! - csikorogta. - El sem tudom mondani, mennyire vártam már ezt! A fiút két felfegyverzett őr kísérte. Alex felállt. Nem volt válasz tása. Kilépett a folyosóra. Nem látta Jacket. Julius Grief előremasírozott, a két őr pedig kivezette Alexet.

Üdv a pokolban!

Alex moccanni sem tudott. Fényszórók alatt ült egy magas támlájú székben, csuklójánál, bokájánál és nyakánál leszíjazva. Meztelen testéhez egy egész csomó vezeték csatlakozott: egy mosolytalan, fehérköpenyes technikus - az egyetlen nő, akit Alex az erődben látott - nagy műgonddal rögzítette őket a megfelelő helyre. Két ujjához, a csuklójához, a homlokához és a nyakához is vezettek drótok. A légkondicionálást magas fokozatra állították, és Alex érezte, ahogy a veríték kihűl a bőrén. A vastag, fehér, összehajló falaktól a helyiség olyan volt, mint egy iglu. Alexet mindenféle gépekre kötötték rá, amelyek már most figyelemmel kísértek mindent, ami a szervezetében zajlott. A fiú a szeme sarkából egy zöld pöttyöt látott az egyik kijelzőn keresztülcikázni, és tudta, hogy a szívverését rögzíti. A pötty nagyon gyorsan mozgott. Próbálta lelassítani, de már nem ő irányított. Gyű lölte, hogy kíséreti patkánnyá alázták, de semmit sem tehetett ellene. Végezetül egy óriási tévéképernyőt toltak elé, Alex el nem tudta gondolni, mire szolgálhat. Razim valami horrorfilmet akar vetí teni neki? Mi lehetett még rosszabb annál, ami körülvette? De a televízió egyelőre ki volt kapcsolva. A technikusnő és az őrök magára hagyták a fiút. Alex várta, mi történik. Jackre gondolt. Egy része még most is jobban féltette a lányt, mint saját magát. Már volt hasonló helyzetben. Sok ijesztő ember fenyegette még több ijesztő dologgal, de valahogy mindig jól került ki az ilyesmikből. Jacknek viszont új volt ez az egész. Amíg ő itt ült, a lány nyilván nekilátott, hogy megvalósítsa szökési tervét. Remélte, hogy nagyon vigyáz magára, hiszen fogalma sem volt, mibe vágott bele.

205

Léptek a betonpadlón. Julius Grief tért vissza, Abdul-Aziz al-Razim társaságában. A fiú arca vöröslött az izgalomtól és a türelmetlenségtől, Alexnek pedig összeszorult a gyomra a látványtól, ahogy groteszk mása viháncolva közelít felé. Razim világosszürke, gallér nélküli kabátot és ugyanilyen színű nadrágot vett, amitől úgy nézett ki, mint egy menő fogorvos. Fülhallgatót viselt, melynek vezetéke eltűnt a válla mögött. Ahogy megállt a szék előtt, szemüvege visszaverte a lámpák fényét, így a szeme egy pillanatra elveszett a két fehéren világító kör mögött. - Félsz, Alex? - kérdezte. Alex nem válaszolt. Nem volt biztos benne, hogy meg tud szólalni. - Kérsz egy pohár vizet, mielőtt elkezdjük? Alex erre sem szólt semmit. Sok-sok ember ült már ott, ahol most te - folytatta Razim. Számos kísérletet végeztem már ebben a szobában, és egy nap a világ hálás lesz az információkért, amelyeket összegyűjtöttem. Ritka alkalom, hogy kamasszal dogozhatom, és normális körülmények között rengeteg lehetőséget kínálna. Kinyújtotta a kezét. Egy letakart tálca helyezkedett el mellette, és most levette róla a fehér kendőt, ezzel feltárta a kések és szikék rendezett, hosszú sorát. Alex tudta, hogy ezt is direkt a hatás ked véért csinálta. Mintha egy tehetségtelen bűvész produkálná magát valami ócska színházban. Próbált nem nézni a csillogó eszközökre. Arra már ráébredt, hogy önerejéből nem szabadulhat. Nem sokat tehetett: csak ülni és várni. - Mint látod, minden eszközöm megvan hozzá, hogy fájdalmat okozzak, Alex - duruzsolta Razim. - Ifjú barátomnak, Juliusnak pedig megvannak a maga ötletei. Biztos vagyok benne, hogy kimondhatatlan dolgokat fog művelni veled, ha magtokra hagylak. Gondolom, a lábujjadnál kezdi, majd szépen halad fölfelé. Nagyon is élvezné. De meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink, mert, olyan okokból, amelyeket most nem taglalnék, nem hagyhatunk nyomot rajtad. Semmi seb, semmi zúzódás! Egy darabkád sem hiányozhat! így hát fájó szívvel bár, de búcsút kell mondanunk a késeknek és tűknek. Ma nem lesz vérontás. Újra letakarta a tálcát, és eltolta.

206

- Ugyanakkor egy percig se hidd, hogy ez bármilyen könynyebbséget jelent majd neked. Egész életemet a fájdalom külön féle formáinak tanulmányozásával töltöttem, és az a kín, amelyet okozni szándékozom, talán még rosszabb lesz, mint bármiféle seb. Két eszközt fogok használni. Korábban a poklot ígértem. Nos hát, gyermekem, üdv a pokolban! Lenyúlt, és két műanyag dobozt emelt fel. Alex nyomban felismerte az egyiket. Egy távirányító volt, feltehetően az előtte álló televízióé. A másik hasonlított rá, körülbelül mobiltelefon méretű volt, egyetlen piros gombbal a közepén. Razim ezt átadta Július nak, aki hálásan vette el, a szája szélét nyalogatta, és a tenyerébe n forgatta a szerkezetet. Razim megtapogatta a fülhallgatóját, mintha utasítást várna. - Készen állsz, Alex? — kérdezte. — Szeretném, ha megnéznél valamit. Azzal bekapcsolta a tévét. Jack abban a pillanatban dolgozni kezdett a rácson, amint meghallotta, hogy Alexet kivezetik a cellájából. Ahogy a léptek elhaltak a folyosón, az agyát acélhálóként kezdte szorítani a döbbenet és a hitetlenkedés. Jack mindig a legjobbat gondolta az emberekről. Sen kiről nem volt hajlandó elhinni, hogy teljességgel szívtelen vagy gonosz lenne. A reggeli Razimmal bebizonyította, hogy tévedett. Látta a folyosón ülő őrt, és fogalma sem volt, ott van-e még most is. Abban reménykedett, hogy Razim nem tulajdonít neki akkora jelentőséget, hogy figyeltesse, miközben Alexszel foglalkozik. Ezzel együtt csendben kellett dolgoznia. És gyorsan. Mit művelnek Alexszel? Mikor kezdik? Jack érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és dühösen letörölte őket. A sírással mit sem használ. Ki kell jutnia innen! Az ablak egy homokos és kavicsos sávra nézett, mely a börtönblokkot egy másik épülettől - a külseje alapján ítélve valami raktártól - elválasztotta. Az ablakot két vaskos acélrács védte, mint valami rajzfilmben. Ha sikerül kiszednie az egyiket, lenne elég helye, hogy valahogyan kifurakodjon. Márpedig az egyik rács, mint felfedezte, laza volt. A reggelizőasztalról egy rövid, tompa gyümölcskést csórt. Ha rá is tudott volna támadni vele Razimra, aligha okozott volna vele

207

komoly sérülést. A rács körüli morzsolódó habarccsal szemben viszont meglepően hatékony volt az eszköz. Vésőként használta, faragta vele az anyagot, miközben ügyelt rá, hogy a morzsák behulljanak a cellába, ahol senki sem látja. A habarcs nagyon puha volt, majdnem, mint a gitt. És nemrég eshetett rá az eső - esik egyáltalán a sivatagban? -, mert Jack nyirkosnak érezte. A rács már mozgott. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ki tudja rángatni. De mennyi az a nem sok? Alexet már vagy tíz perce elvitték, és Jack rettegve gondolta el, mit tehetnek vele. Rosszabb is volt, mint rettegés. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne gon doljon Alexre. Különben nem bírta volna folytatni a munkát. Ő volt a fiú egyetlen reménye. Ki kellett törnie innen, és segítsé get kellett hoznia. Azért jött Egyiptomba, hogy vigyázzon a fiúra, hát nem pont most fogja cserbenhagyni! Kikaparta a cementet, és jókora mélyedést hozott létre a rács körül. Megrángatta a fémrudat, mire az engedett. Olyan hirtelen történt, hogy kiesett a kezéből, és bár ijedten utánakapott, csak akkor érte el, amikor tompa kondulással a padlóra ért. Megdermedt, attól félt, hogy a betonhoz csapódó fém zaja felriasztja az őrt, aki talán még mindig odakint ül. Egy percig várt, hevesen dobogó szívvel. Nem jött senki. Az ajtó nem nyílt ki. Felegyenesedett, és kidugta a fejét a lyukon, amit csinált. A börtönblokk az erőd egyik sarkában állt, Razim házával átellenben. Ahogy Jack kihajolt, éppen rálátott az udvarra és az őrök által feltornyozott sóhalomra. A nap már rég lement, és az ég fel öltötte azt a különös, mélyfekete színt, amilyet csak a sivatagban látni. A csillagok is távolabbinak tűntek, mint máshol, alig fénylettek, és nagy-nagy csend honolt mindenütt, mintha a világ hajnalig visszatartotta volna a lélegzetét. Jack már épp felhúzódzkodott volna a párkányra, de aztán meggondolta magát, felvette az ablakból kipiszkált fémrudat, és az övébe tűzte. Más fegyvere nem volt, márpedig szüksége lehe tett egyre. A cellából való kijutás nem ígérkezett könnyűnek. A priccs rossz helyen állt, és a padlóhoz csavarozták. Szék nem volt. Kar- és lábizmát megfeszítve kellett felhúznia, majd áterőltetnie magát a megmaradt rács és a fal közötti szűk résen. Valahogy mégiscsak sikerült addig ügyeskednie, amíg már félig kilógott az ablakon, majd megfordult, és összerándult, amikor az

208

övébe dugott rács a gyomrába szúrt. Egy pillanatig azt hitte, beszorult. A csípője volt a teste legszélesebb része, és nem akaró dzott átcsúsznia a résen. Már-már felkészült arra a megaláztatásra, hogy rajtakapják és visszaráncigálják. Ha valaki most megkerüli a raktárt, biztosan felfedezi. Ez a gondolat erőt adott. Egy utolsó erőfeszítéssel kicsusszant, és összegabalyodva lepottyant. Súlyos puffanással ért földet, a szusz is kiszaladt belőle. A teste tele volt zúzódásokkal, ott, ahol a fémrúd belényomódott. Nagyjából öt másodpercig meg sem moccant. Valaki egészen biztosan meghallotta a zajt, amit csapott! De az őrök vélhetően vacsoráztak. Vagy Alex körül segédkeztek. Alex, mit csinálnak veled? Nem várhatok! Segítséget kell hoznom! Nem jött senki. Jack felkapta a rudat, és talpra kecmergett. Most már csak lopnia kell egy autót, és elhajtani vele. Az udvar úgy tizenöt lépésnyire lehetett jobbra, így hát elindult a raktár fala mentén. Úgy látta, mintha az erőd túloldalán, a börtönblokkal szemben sötétebbek volnának az árnyak. Azt már korábban feltérképezte, hogy az autók az udvaron parkolnak. Félúton egy nyitott ajtóhoz ért, amely körül mindenféle ládák és dobozok álltak halomban. Odabent fény égett, így idegesen belesett. A konyha volt. Jack hűtőszekrényt, mikrosütőt, szekrényeket, asztalt és székeket látott. Biztos idejöttek az őrök pihenni és enni szolgálat után. De most nem volt itt senki. A lány továbbosont a fal vége felé, összegörnyedt, arra az esetre, ha netán a kötélhídról is figyelne egy őr. De az egész erőd elhagyatottnak tűnt. Jack szíve hevesen vert. Éppen előtte parkolt az egyik autó, egy öreg, rozzant Land Rover. Hihetetlen módon még a kulcsot is látta a gyújtásban. Nem lehet ennyire egyszerű! Nem is volt. Fiatal, szakállas őr cigarettázott a kocsi motorháztetejére támaszkodva. A vállán puska lógott. Alihoz, hogy Jack elérje az autót, túl kellett jutnia rajta. Persze le is ütheti a rúddal. De képtelenség volt zajtalanul odalopakodni. A hang nagyon jól terjed a sivatagi estében, különösen a homok nagy-nagy csendje közepette. Valahogy magára kellett vonnia a férfi figyelmét, hogy ő jöjjön oda hozzá. Méghozzá gyorsan. Hiszen közben bántják Alexet! Már el is kezdték!

209

Eszébe jutott a mindössze pár lépésnyire nyíló konyha, és berontott. Felrántotta a hűtő ajtaját, és megkönnyebbülten fedezte fel, amit keresett: egy doboz tojást. Miről jutott ez eszébe? Persze, a mikrohullámú sütőről! Meg a tízéves Alex Rider egyik félresikerült kísérletéről. Hogy kiabált vele annak idején! Most azonban kapóra jött az ötlet. Betett egy tojást a mikroba, öt percre állította az időzítőt, majd bekapcsolta a készüléket. Aztán kirohant, és elrejtőzött a ládák mögött. Átvillant az agyán, hogy talán okosabb lett volna előbb felfegyverkezni egy konyhakéssel, de a gondolattól is viszolygott. Meg aztán nem is látott egyet sem. Várt, számolta a másodperceket. Elképzelte magában, ahogy a tojás lassan forog az üvegaj tó mögött. Mint azt Alex felfedezte, így nem lehet tojást főzni. Ez a tojás is felrobbant egy hangos durranással, és szétterült a mikro teljes belső felületén. Ahogy Jack remélte, az őr meghallotta a zajt, és már trappolt is megnézni, mi történt. Megállt a konyhaajtóban, és bekandikált. Jack lábujj hegyen mögé osont, és teljes erőből tarkón vágta a fémrúddal. A férfi felhördült, és eldőlt. Jack leellenőrizte, hogy bizto san eszméletlen-e, majd sarkon fordult, és a kocsihoz rohant. Csak úgy örvénylettek az agyában a gondolatok. Talán magához kellett volna vennie az őr puskáját? Sikerülhetne vele bejárni az erődöt, megtalálni Alexet és kiszabadítani? Nem! Az túl veszé lyes volna. Most még nála volt a meglepetés előnye, de ha harcot kezdeményez, lelepleződik, és Razim emberei legalább hússzoros túlerőben voltak. Szörnyű volt magára hagyni Alexet, de emléke zett rá, mit mondott a fiú a tónál. Inkább csak egyikük menekül jön, mint egyikük se. Sziva nincs messze. Ha elér oda, hozhat erősítést: rendőrséget, katonaságot, akárkit. Razim pedig abban a pillanatban, ahogy meghallja az autó hangját, és rájön, mi történt, utána ered. Alexnek nem lesz semmi baja. Beszállt a kocsiba, és óvatosan, nehogy zajt csapjon, becsukta az ajtót. A kaput nem őrizte senki. Nyitva volt, mögötte a sivatag és egy földút nyúlt a távolba. Beindul vajon az autó? Elfordította a kulcsot, és a motor dorombolva életre kelt. Senki nem kiabált rá. Senki nem rohant oda. Na és az aknák? Razim azt mondta, körbeveszik az erődöt. De aztán eszébe jutott a folytatás. Csak támadás esetén kapcsolják be

210

őket. Akkor nem maradt más hátra, mint reménykedni. Biztos lesznek keréknyomok, amelyeket követhet. Tarts ki, Alex! Már úton a segítség. Egyesbe tette a kocsit, és elindult. Eltartott néhány másodpercig, amíg a képernyő bemelegedett. Aztán fekete-fehér kép villant fel Alex szeme előtt, de olyan homályos volt, hogy először nem is tudta, mit lát. Julius Grief sunyi tekintettel leste, mikor jön rá. Razim mellette állt, a kezében szorongatta a távkapcsolót. Alex arra gondolt, hogy elfordul, vagy becsukja a szemét. Akármit is akar mutatni neki ez a két szörnyeteg, az jó nem lehet. De aztán megértette, mi történik, hogy tőrbe csalták, és már mindenképpen késő. Jack cellájában rejtett kamera volt. A lány háttal állt neki, de így is látszott, ahogy az ellopott késsel nekiesik a rács körüli habarcs nak. Alex még mindig nem értette, mit akarnak ezzel. De ekkor Razim halk, gúnyos kommentárba kezdett. -Lám csak, lám! Jack Starbright barátod elcsent egy kést az asztalomról. Nem volt szép tőle. De elárulhatok egy kis titkot, Alex? Sejtettem, hogy így fog tenni. És nem is okozott csalódást. Alex látta a képernyőn, ahogy az ablakrács kifordul a helyéből. Jack épp akkor kapta el, amikor földet ért. - Nahát, nahát! - folytatta Razim. - Ki gondolta volna, hogy egy ennyire óvatos ember, mint én, olyan cellába záratja a kis barátodat, amelyiknek az egyik rácsa laza? És micsoda ostoba ötlet volt tőlem, hogy elküldtem a börtönblokk körül őrjáratozó embereimet, hadd tekergőzzön ki a lány az ablakon! Hogy is gondolhattam ilyet? Alexnek kezdett derengeni, hová akar a férfi kilyukadni. Körü lötte a gépek viliódzni és remegni kezdtek, a tűk pedig kilendültek. Julius Grief vigyorogva markolászta a Razimtól kapott fekete dobozt. -Nézd csak! Kijutott! Szabad! És még mindig nem hallotta meg senki, pedig mekkora lármát csapott! Vajon hagytak ott neki egy autót, hogy elszökhessen? Odakintre további kamerákat szereltek fel. Alex látta, hogy Jack bekukkant a konyhába, majd folytatja útját az udvar és a Land Rover felé, ahol már egy harmadik kamera figyelte.

211

Csupán egyetlen őr! - dudorászta Razim. - Nem könnyítettük meg túlzottan a dolgát? Pontosan azt akarta, hogy így történjen! - Alex nem is tudta, hogy bírt egyetlen hangot is kinyögni. Rettenetes érzés szaggatta a mellkasát, mintha üresre kaparnák a bensejét. Magától értetődik. Hosszú távú lehallgatóberendezést használtunk, amikor a tóparton voltatok. Mit gondolsz, miért enged telek elbóklászni? Talán érdekesnek találod, ha elmondom, hogy az általunk alkalmazott technológia szinte teljesen megegyezik azzal, amit Mr. Smithers használt a kulacshoz, amelyet kaptál tőle. Bizony. Erről is tudok. Razim közelebb hajolt, olyan közel, hogy Alex érezte az arcán a leheletét, amikor megint szóra nyitotta a száját. Nem fogtad még fel? A manipulálás mestere vagyok! Én vettem rá az MI6-et, hogy ideküldjön! Én intéztem el, hogy a Kairói Gimnáziumba menj! És nemsokára arra fogom kényszeríteni a brit kormányt, hogy pontosan azt tegye, amit követelek tőle! Kezdettől fogva én nyomogattam a gombokat, és rángattam a zsinó rokat! Végig úgy táncoltál, ahogy én fütyültem... Razim a képernyő felé intett a fejével. Alex látta, ahogy Jack előjön a búvóhelyéről, és leüti az őrt. Julius fel vihogott. - Most azt hiszi, nagyon okos! Meg kell mondanom, azt nem vártam, hogy sérülést okoz az őrnek - mondta Razim. - De a többi... Elmondjuk Alexnek? - Igen! - Grief szeme csak úgy ragyogott. - Mondja el! Kétféle fájdalom létezik, Alex. Fizikai és lelki. Az eddigi kísérleteim során csak a testi fájdalmat vizsgáltam. De, ahogy már mondtam, rád sértetlenül van szükségem. így hát a lelki fájdalmat tanulmányozom rajtad, és az eredmények már most is lenyűgö zőek! A tűk úgy hajladoztak, akár a fűszálak a szélben. A vibráló fények csak úgy suhantak keresztül a képernyőn. Alex egész teste megfeszült, keze a szíjakat rángatta, a szeme kidülledt. - Kérem! - könyörgött. - Neki ehhez semmi köze! Ne bántsa! Jack beszállt az autóba. Miss Starbright jelenleg mintegy tizenöt kilónyi robbanóanyagon csücsül - közölte Razim. - Gondolj csak bele a hely--

212

zetbe, Alex! Veled volt egész életedben. Biztosan egyetértesz velem, ha azt mondom, ő a legjobb barátod. - Hagyják őt! - Az összes műszer megbolondult. Alex kétségbeesetten vergődve próbált szabadulni. -A legjobb barátod. A szerkezet pedig, amely berobbantja a bombát, olyan ember kezében van, aki gyűlöl téged, aki több mint egy éve álmodozik arról, hogy elpusztít. Nem beszélsz vele, Alex? Nem könyörögsz neki, hogy kegyelmezzen? Közben a képernyőn az látszott, ahogy Jack kihajt az erődből. A Land Rover rátért a földútra, és egyre gyorsult. Kérlek! - Alex érezte, hogy forró könny ömlik a szeméből. Ne... - Parancsolsz? - hajolt hozzá Julius. - Nem értettelek jól. - Kérlek, Julius, megteszek bármit, amit akarsz... - Éppen azt teszed, amit akarok - mondta Julius, és Alex arcához nyomta a távkapcsolót. Alex látta, ahogy a gomb lenyomódik. Az autó felrobbant. Nem is volt fekete-fehér a kép. A tűzgolyó vörösben és narancsszínben izzott. Úgy látszott, a robbanás az egész sivatagot, meg az eget is elnyeli. Egy pillanatig nem volt kép. Aztán a kamerák az autó lángoló csontvázát mutatták, a betört ablakokon tűz csapott ki bömbölve, és Alex tudta, hogy Jack Starbright halott. Jack Starbright, aki hétéves kora óta gondoskodott róla. Aki Ian Rider titkai romokba döntötték az életét. Jack Starbright, aki bepakolta a tankönyveit, ellátta a sebeit, mindig mosolygott, és mindig vele volt. Jack Starbright, az egyetlen, akiben megbízhatott, aki mindenkinél jobban megértette, és akinek soha nem lett volna szabad belépnie abba a rettenetes, árnyakkal teli világba, melyet ő kapott örökül. Alex Ridert maga alá gyűrte a gyász. Nem lehetett útját állni. A könnyek végigfolytak az arcán. Üvöltött, a teste kicsavarodott, a szeme szorosan összezárult. Mindeközben Julius Grief harsányan kacagott, és indiántáncot járt körülötte, Razim pedig a berendezéseit mustrálgatta, és összevetette a különböző műszerek méréseit.

213

-Egészen különleges - mormogta. - Ilyen értékeket még sosem kaptam. Soha. Úgy látom, nagyon is alábecsültem a lelki fájdalom erejét. Még az is lehet, hogy külön skálát kell alkotnom a mérésére. Ez egyszerűen elképesztő! Alex elernyedt, a feje a mellére bukott. Teljesen öntudatlan volt. Érzéseit azonban még mindig szipolyozták és a számok nyelvére fordították a különféle gépezetek: számítógépek, monitorok, nyomtatók és mérőműszerek. - Hát ez óriási volt! - harsogta Julius. - Mekkora volt már! - Feküdj le, Julius - szólt rá Razim. Felvett egy kinyomtatott lapot, és átnézte a rajta sorakozó számadatokat. - Dolgom van. Két őr lépett be. Kioldozták Alexet, és elvonszolták. A nyomukban Julius is elhagyta a szobát. Razim ott maradt, és mélyen elgondolkozott. Odakint a sivatagban lobogtak a lángok, és tépett vörös árnyakat vetettek a homokra.

Egyetlen centi

A konvoj fürgén haladt keresztül Kairón. Összesen kilenc járműből állt, két rendőrautó és négy motoros rendőr vezette. Az őket követő három kocsi teljesen egyforma volt: túlméretezett fekete limuzinok, sötétített ablakokkal, elöl kis csillagos-sávos zászlók lobogtak rajtuk. A limuzinok egy-két kilométerrel arrébb, az amerikai nagykövetségről indultak, és attól a pillanattól kezdve, hogy kigördültek a kapun, egyiptomi rendőrök egész serege igyekezett szabaddá tenni az útjukat, megállították a forgalmat min den kereszteződésben és átkelőhelyen. Odafentről a konvoj élő állatnak, talán kígyónak tűnhetett, amely hangyák százezrei közt fúrja keresztül magát. A külügyminiszter asszony az első limuzinban ült. Talán biztonságosabb lett volna, ha a középsőben foglal helyet, és elöl-hátul CIA-iigynököktől védik, de éppen ez tette azt az autót a legkézenfekvőbb célponttá. Bár a kocsik páncélozottak voltak, soha nem lehetett kizárni, hogy valaki páncéltörő rakétát ereszt beléjük egy tetőről. Ezért az összes háztetőt átvizsgálták. Felfegyver zett rendőrök foglalták el a stratégiai pontokat, és az este végéig egy tapodtad sem mozdultak a pozíciójukból. A Mérnök fedőnéven ismert Habibot látták Kairóban. Megölték ugyan, de a halála előtt még adhatott el fegyvert valakinek. Semmit sem bízhattak a véletlenre. A hátsó ülésen, az ablaknál ülő külügyminiszter asszony az elsuhanó drapp épületeket és a veszteglő járműveket nézte. Ala csony nő volt, szeme acélszürke, hátrakötött haja ősz. Piszkosfehér zakót és szoknyát viselt, fehér blúzt, valamint jade nyakláncot, melyet a kínai miniszterelnöktől kapott ajándékba ottani látogatása alkalmával. Mellette alacsony, kopasz férfi ült sötét öltönyben. Idegesnek tűnt, de a miniszter asszony tudta, hogy nem a

215

biztonságuk miatt aggódik. A tanácsadója volt, és már azon izgult, vajon felettese mit fog majd mondani. Ellenségeket szerezni min dig is veszedelmes dolog volt, és ő a mai beszédével éppen erre készült. Elöl a sofőrje és a testőre ült, mindketten a CIA emberei. Nem tudtak semmit. Számukra ez csak egy újabb út volt. Mintha sokkal korábban sötétedett volna. Még csak fél hét felé járt, de az ég már sötét volt. Eső közeledett. A hőmérséklet még ahhoz képest is magasra emelkedett, hogy ebben a városban min dig tikkasztó az idő, és biztosra lehetett venni, hogy hamarosan valami megszakad. A felhők olyan súlyosnak látszottak, mintha rá akarnának zúdulni a városra, a levegő pedig mintha odaragadt volna mindenhez, amihez csak hozzáért. Az autók légkondicionálása vesztésre állt. - Komisz egy esténk van, Jeff - szólalt meg a miniszter asszony. A tanácsadóját Jeff Townsendnek hívták. - Nagy felhőszakadás lehet ebből - helyeselt a férfi. - Azt hittem, Kairóban nem szokott esni. - Nem is túl gyakran, asszonyom. De amikor esik, akkor igazán esik. A külügyminiszter asszonynak fájt a feje. Amióta csak leszállt az elnöki gép, szenvedett. Előrehajolt. - Van egy aszpirinje, Harry? - Hogyne, asszonyom! - A testőr egészségügyi kiképzést is kapott. Átadott a miniszter asszonynak két tablettát, a nő pedig bevette őket, s kortyolt egy kis ásványvizet az üvegből, ami nála volt. A konvoj az Egyetem hídon kelt át a Nílus fölött, majd megkerülte az al-Gaama teret, ahol normális esetben iszonyatos dugóba került volna. Széles sugárúton folytatta útját, melynek két szélén pálmafák, pázsittal fedett közepén pedig szökőkutak sora állt. Az egyetem most már ott volt előttük. A campuson eleve magas volt a biztonsági szint, a hallgatók csak az igazolvá nyuk felmutatásával léphettek be a kapun. Ezen a héten azonban három ellenőrző pont működött, teljes motozást tartottak, fémdetektorral és minden elképzelhető eszközzel ellenőrizték az érkezőket. A nagytermet az utolsó huszonnégy órára lezárták. A kutyás egyiptomi rendőrök néhány órája vizsgálták át ötödjére az épületet.

216

A limuzin begördült a kapun. Fehér egyenruhás rendőrök vágták vigyázzba magukat, és tisztelegtek, ahogy a kocsi elhaladt mellettük. Aztán az egész konvoj beért a campusra, ahol ref lektorok pásztáztak, emberek nyüzsögtek mindenütt, és helikopterek lebegtek a levegőben. Most már a külügyminiszter asszonyon is kezdett eluralkodni a feszültség. Észrevette, hogy idebent a rendőrök feketében vannak, és géppisztolyt hordanak. Persze ehhez is hozzászokott már. Még Washingtonon belül sem utazhatott hasonló biztonsági intézkedések nélkül. De most idegen helyen járt, távol otthonról. És ez a vastag, természetellenes sötétség is olyan volt, mintha vége lenne a világnak. A sofőr pontosan ott állt meg, ahol kellett. Még a teljesen kiszá míthatatlan kairói forgalom ellenére is sikerült mindent olyan precízen megszervezni, hogy a külügyminiszter asszony mindössze ötven másodpercet késett. Valaki odarohant, és kinyitotta az ajtót, a nő pedig kiszállt. Masszív épület előtt állt, amely múzeumra, operaházra vagy milliónyi kötetet tartalmazó könyvtárra emlékeztetett. Teljes hosszában végignyúlt a campuson, hatalmas kupoláját öt oszlop tartotta, lépcsőjét mintha direkt állam- és kormányfok látogatásához tervezték volna. Vörös szőnyeg húzódott a fokok közepén, két oldalán kordonok tartották vissza az újságírók és fotósok hadát. Mint mindig, most is itt voltak a fontos emberek, akik rá vártak, és a külügyminiszter asszony már rázogatta is a politiku sok, egyetemi tanárok és üzletemberek kezét, olyan emberekét, akiket most látott először és utoljára. Vakuk százai villogtak a hőségben. A nő érezte, hogy egy esőcsepp hullik a vállára, és fel nézett. Óriási felhők gyülekeztek. A sarkon túl - elkülönítve, hogy ne legyen szem előtt - tarkabarka furgonflotta állt csendesen, és közvetítette az érkezés képeit. Külső közvetítő egységek voltak, amelyeket azért küldtek ide, hogy eljuttassák a miniszter asszony beszédét a világnak. Itt volt a BBC, a Sky, a CNN, a Fox, az al-Dzsazíra és sok más híradós stáb az egész Közel-Keletről, kábelek és műholdas antennák kusza erdejébe bonyolódva. Ahogy a miniszter asszony tovább haladt és rázogatta a kezeket, odabólogatott a mosolygó arcoknak, a képe több száz televízió-képernyőn jelent meg.

217

A furgonok kicsik voltak, és különféle berendezésekkel pakolták őket dugig: monitorokkal, keverőpultokkal, állványokkal és generátorokkal. Némelyikükben két-három stábtag már ügyködött is a képekkel: megvágták őket, majd bevágtak közéjük egy kilométerekkel távolabbi stúdióban ülő műsorvezetőt. Egy kislány virágcsokrot adott át a miniszter asszonynak, amire a híradó sok azonnal lecsaptak, ráközelítettek a jelenetre, a fogadtatásra és a tömeg éljenzésére. Nagy beszédről volt szó. A körítésnek is nagynak kellett lennie. A közvetítőkocsik korábban érkeztek, egyesével szivárogtak be a főkapun. Mindegyiküknek különleges engedélyt ragasztottak a szélvédőjére, és a sofőrjeiknek is meg kellett mutatniuk az iratai kat. Magukat a furgonokat azonban nem kutatták át. Elvégre az épületen kívül maradtak, és ha egy riporter vagy hangmérnök meg is próbált volna betörni a nagyterembe, biztosan csúfos kudarcot vall. A helyiséget túlságosan erősen őrizték. A közvetítőkocsik hozzátartoztak az eseményhez. Senki sem gondolta, hogy fenyegetést jelenthetnek. De tévedtek. Az egyik egy al-Minya nevű tévétársaságé volt, az oldalán nagy piros betűkkel virított a társaság neve és piramisos emblémája. Rendelkezett a megfelelő engedéllyel, és a sofőr, aki az overallja felső zsebén ugyancsak vörös piramist viselt, valódinak tűnő személyi igazolványt mutatott fel. Ha azonban a biztonságiak felhívták volna az al-Minyát - amely valóban létezett -, megtudták volna, hogy nem is közvetíti a beszédet. Nem küldtek kocsit a helyszínre, egyik furgonjukat azonban nemrég szervizbe kellett vinni. Ha ellenőrizték volna a rendszámtáblát, az is kiderült volna, hogy ez éppen az a furgon. Esetleg azt is kideríthették volna, hogy a borotvált fejű, buldogalkatú sofőr sosem dolgozott a tévénél, és a valódi neve Erik Gunter. Ekkor már valószínűleg átkutatták volna a furgont is, és rátaláltak volna a fogva tartott, megkötözött, felpeckelt szájú angol isko lás fiúra is. Alex Ridert aznap délután hozták vissza a Sziva-oázisból, és a Sikorsky H-34-es ugyanannál az épületnél landolt vele, ahonnan

218

az Északi temetőből való távozás után felszállt. Alexen a Kairói Gimnázium egyenruhája volt, és becsatolták a biztonsági övét. Enélkül előrebukott volna. Úgy festett, mint aki félálomban van. Gunter már a leszállóhelyen várta a helikoptert az al-Minya furgonjával, és még ő is meglepődött kissé azon, hogy megváltozott a fiú, akit alig negyvennyolc órája rabolt el. A sok napozás dacára Alex falfehér volt, szeme üresen meredt előre. Amikor rászóltak, hogy szálljon ki a helikopterből, engedelmeskedett, és meg sem moccant, miközben a kezét összekötözték a teste előtt. Gunter a furgonhoz vezette. Alex megbotlott a küszöbben, és egy munkaasztalnak kellett támaszkodnia. De nem szólt semmit, és ellenállni sem próbált. Nem is igazán volt szükség rá, hogy betömjék a száját. Legyőzték. - Mit csináltak vele? - kérdezte Gunter. Julius Grief is kiugrott a helikopterből, és utánuk sétált a kavi csos talajon. Alexhez hasonlóan ő is iskolai egyenruhát viselt. - Kicsit megvicceltük - felelte. - De szerintem nem tetszett neki. Négy órával később a furgon már a helyén volt, a sor legvégén, a legmesszebb a bejárattól, amin keresztül a külügyminiszter asszony érkezett. A többi kocsihoz hasonlóan rácsatlakozott az épületben felszerelt televíziós rendszer közvetítésére, így ugyan azokat a képeket sugározta, mint mindenki más. Julius Grief nem tartott velük. Csak Gunter és Alex ült az autóban. Guntert kezdte megrémíteni a hosszas csend, és a megkötözött kezű és lábú, félig öntudatlan fiú, aki két műszerfal között egy fémszéken ült. A férfi elővette a pisztolyát - egy fekete, orosz gyártmányú Tokarjev TT-33-ast, ugyanazt, amelyet Alex az irodájában talált -, és letette, hogy a keze ügyében legyen. Már ellenőrizte, zárva van-e a furgon ajtaja, de ha valaki mégis belép, nem habozott volna megölni. Felpattintott egy doboz kólát, és elfordította a műszerfalon előtte sorakozó gombok egyikét. - ...pillanatban érkezett meg a külügyminiszter asszony, és amint látjuk, most lép be az épületbe. Mellette Jeff Townsend látható, aki két éve dolgozik a tanácsadójaként... A hang a CNN tudósítójáé volt. Gunter az egyik monitoron látta is a külügyminisztert. Egy széles folyosón sétált végig, tap soló kormányhivatalnokok kettős sorfala előtt. Aztán a kép a nagyteremben várakozó közönségre váltott. Kétezer ember ült

219

a háromszintes nézőtéren. Elegáns ruhákban szorongtak a csino san ívelő sorokban a katedra előtt, melynek egyszerű díszletét két amerikai zászló alkotta. Onnan, ahol ült, Alex is jól láthatta a képernyőt. De nem úgy tűnt, mintha érdekelné. Gunter kíváncsi volt, vajon tudja-e a fiú, hol van egyáltalán. Jóllehet, ez végül is mindegy volt. A férfi az órájára pillantott. A beszédnek tizenkét perc múlva kell kezdődnie. És azt követően Alex öt perc leforgása alatt halott lesz. Gunter kinyúlt, és letekerte a hangot. - Gondolom, szeretnéd tudni, miről van szó - mondta. Valójában nemigen érdekelte, szeretné-e a fiú tudni. Csak meg akarta törni a csöndet. A felpecket szájú Alex nem tudott beszélni. De nem is úgy nézett ki, mintha nagyon akarna. Gunter pillanatnyi gondolkodás után zsebkést vett elő, és kipattintotta a pengét. - Kioldozlak - mondta. - Úgyis hamarosan elmész. De ha csak megpróbálsz engedély nélkül felkelni a székről, hasba lőlek. Értve vagyok? Alex alig észrevehetően bólintott. - Azért mondom... Gunternek később amúgy is el kellett volna oldoznia a fiút. Ez része volt a tervnek. Úgy gondolta, nem lehet baj belőle, ha már most megteszi. Föléhajolt, és elvágta a kötelékeket a karján. Aztán gyorsan hátralépett, nehogy Alex elérhesse, de a fiú mintha észre sem vette volna, hogy kiszabadította. Gunter elvágta a többi zsinórt is, kivette a pecket Alex szájából, és visszaült. Így sem volt köztük nagy távolság. A pisztoly továbbra is készenlétben hevert a férfi mellett, aki le nem vette a szemét Alexről. A közvetítőkocsi képernyői a várakozó közönséget, a nagyterem falait és az üres katedrát mutatták. - Így már jobb - mondta Gunter. - Még van egy kis időnk együtt, és addig szeretném elmagyarázni, miről is van szó. A lényeg, hogy a Skorpia zseniális tervet ötlött ki, ami itt fog véget érni, ebben a furgonban, veled és velem. Attól félek, te golyót fogsz kapni. Viszont tudod, mit kapok én? Egymillió fontot, és ezért csak annyit kell tennem, hogy egyetlen centit meg mozdítom az ujjamat! Kölyköt még sose öltem, és őszintén

220

szólva nem is nagyon repesek a gondolattól. De nem az én hibám. Te nem tudsz rólam semmit, úgyhogy hadd meséljek egy kicsit magamról. Amikor eljöttem Afganisztánból... tudod te, hány golyó van bennem? Kettőt kikapartak, de másik kettő még mindig odabent csücsül, mert nem érték el. Megőrülök tőlük! Érzem őket. Az embereimért szedtem be azokat a golyókat, és örömmel tettem. De amikor hazamentem, azt kellett látnom, hogy nem vagyok én akkora hős, mint hittem. Szépen besuvasztottak egy birminghami kórházba, ráadásul koedukált kórterembe! El tudod hinni? És végig fájt... El sem tudod képzelni, mennyire fájt! De hiába csöngettem, nem jött senki. Néha hagyták, hogy az ágyba piszkítsak. Undorító volt! Aztán a végén, ami kor már ki tudtam sántikálni, akkor, akkor persze megkaptam a kitüntetést. De rendes nyugdíjat, na, azt nem! A sereg tudni sem akart rólam. Munkát sem találtam. Magasról tesz mindenki az afganisztáni háborúra! Nem érdekel senkit! Hát szerinted mond hattam volna nemet, amikor a Skorpia megkeresett? Egymillió font, Alex! Igen, rohadt dolog, hogy meg kell érte ölnöm egy srá cot. De vannak fontosabb dolgok. Alex nem válaszolt. Gunter előrehajolt, és váratlanul felpofozta. Alex feje hátrabillent. - Szólalj már meg, az istenit! Tudni akarom, mit gondolsz! - Nem gondolok semmit - felelte Alex. Gunter bólogatott, mintha ennyi elég volna. - Nem tudom, hallottál-e már az Elgin-márványokról - folytatta. - Tanultatok róluk a suliban? De lehet, hogy láttad is őket a British Museumban. Hát biztos elég furcsán hangzik itt Kairó közepén, de hiszed, vagy nem, azokról szól ez az egész. Volt egy gazdag görög fószer, valami Ariszton, aki vissza akarta vitetni őket Athénba. Elhiszed ezt? Felbérelte a Skorpiát, ők meg zsinóron rángattak téged is, meg az MI6-et is. Az elejétől fogva beszoptátok, mint az idióták! Gunter megint megnézte az óráját. - Hát így megy ez. Tíz perc múlva az amerikai külügyminiszter belekezd a beszédébe. Tesz néhány általános megállapítást a Közel-Keletről, már láttuk a vázlatát annak, amit mondani fog. Aztán a világban uralkodó erőegyensúlyról ejt néhány szót, meg arról, milyen haszontalanok és megbízhatatlanok lettünk mi, bri-

221

tek. Na és ebben a pillanatban a teremben rejtőzködő bérgyilkos meghúzza a ravaszt, és attól tartok, megöli szegény asszonyt. Persze azonnal kitör a pánik. Kétezer ember zsúfolódott össze odabent, és mind egyszerre indul majd meg kifelé. Sötét van, és úgy néz ki, esőre áll, ami nagyon jó. Gőze sem lesz senkinek arról, mi történt, és mi pontosan ezt akarjuk. Mert a nagy zűrzavarban meg foglak ölni téged is. Gunter még folytatta volna, de ekkor az egyik monitoron megjelent egy kép, mire az egyik gombhoz kapott, és kimerevítette a képet. Fél szemét továbbra is Alexen tartotta, majd eltekert egy kapcsolót. Ezzel kinagyította a képet, és Alex pontosan azt látta, amit látnia kellett. Egy sor sötétkék-világoskék egyenruhába öltözött fiút és lányt: a Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnázium politikai vitakörének tagjait. A sor egyik végén az igazgató, Monty Jordán ült, a másikon Miss Watson. Középen pedig Julius Grief csevegett Gabrielával, az olasz nagykövet lányával, aki persze azt hitte, Alex ül mellette. Elvégre ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy beszélt, és a lány még nem ismerte elég rég ahhoz, hogy felfedezze a különbséget. - Ó, hát itt vagy! - kiáltott fel Gunter. - Gondolkoztál már azon, hogy került a neved a politika vitakör névsorába? Természetesen én írtam fel. Gyakran járnak ilyen eseményekre, az ame rikai külügyminiszter beszédét meg a világért sem hagyták volna ki. Mr. Jordan mindenkinek vett jegyet, és lám, középen ott ülsz te! De mindjárt felállsz, és elhagyod a termet. Az igazgatónak majd azt mondod, hogy nem érzed jól magad, és kimennél a friss levegőre. Ki is jössz ide hátra, igazából egész közel ehhez a furgonhoz. Aztán visszamész az egyik személyzeti bejáraton, és akkor fog eldördülni az a bizonyos lövés. És amikor legközelebb valaki szeme elé kerülsz, az aszfalton fogsz heverni, és golyó lesz a fejedben. -Azt akarják, hogy mindenki azt higgye, én öltem meg a miniszter asszonyt. - Ez volt az első alkalom, hogy Alex magától megszólalt, és most is olyan tárgyilagosan ejtette ki a szavakat, hogy úgy tűnhetett, nem is igen izgatja a dolog. - Pontosan. Szépen kitaláltad. Tudod, a Skorpia már néhány hete filmez téged. Egész aktát állítottak össze rólad. Könnyűlovasnak hívják a hadműveletet. Hogy mi van a dossziéban? Hát

222

mindenféle adatok egyéb küldetéseidről, amelyek bizonyítják, hogy az MI6-nek dolgoztál. Arról az estéről is van felvétel, amikor Alan Blunt és Mrs. Jones elkocsikázott hozzád Chelsea-be, rögzítették az egész beszélgetést. Egy kicsit átpofozzák, és egyér telműen bizonyítani fogja, hogy Kairóba küldtek, bár azt nem, hogy miért. Még azt az e-mailt is elfogtuk, amiben az MI6 lefoglalta a repülőjegyedet. Na és persze ott a fegyver, amivel megölik a minisztert. Emlékezhetsz, többször lefényképeztelek, ahogy a kezedben tartod, amivel egyben elhelyezted rajta a DNS-edet és az ujjlenyomatodat is. Arra is elég sok bizonyítékunk van, hogy közöd volt Habib halálához. Igazából meglepett, hogy bedőltél egy ilyen ócska trükknek, és lehallgattál az iskolaudvaron. Tudtam, hogy követni fogsz az Arany Házába. Na és mit fog gondolni mindenki? Találkoztál Habibbal, megkaptad tőle a puskát, aztán a következő percben ő meghalt, a hajó meg felrobbant. Ki csinálta? Napnál világosabb, hogy te! Gunter beleivott a kólájába, és letette a dobozt. - Mi történik ezután? - folytatta. - Az amerikai külügyminisztert lepuffantják egy britellenes beszéd kellős közepén. Egész Kairó a feje tetején áll. És a helyszínen holtan találnak egy brit fiút. Az iskolatársai tanúsítják, hogy különösen viselkedett, és percekkel a merénylet előtt elhagyta a nagytermet. Ezzel szárnyra is kap a pletyka. Mint mindig, most is lesznek összeesküvés-elméletek. Az emberek azt fogják rebesgetni, hogy a brit titkosszolgálat áll a merénylet mögött, és a tizenéves fiú nekik dolgozott. Persze ők tagadnak majd. Aztán néhány nap, esetleg néhány hét alatt szépen lecseng az ügy. Úgy tűnik majd, megúszták. Na, ekkor lép színre a Skorpia a Könnyűlovas-dossziéval. Minden létező bizonyítékkal alá tudják majd támasztani, hogy az összeesküvés-elméletek nem tévedtek. Alex Rider valóban az MI6 ügynökeként dolgozott. És a gyilkos is ő volt. Lesz fényképes bizonyítékuk, tárgyi bizonyítékuk, filmek, hangfelvételek, elfogott levelek... És mindezt átadják az amerikaiaknak, ha a brit kormány nem teszi azt, amit mondanak. Nem lesz más választásuk! A Könnyűlovas-dossziéval ízekre szedhetik Angliát! Az egész világ ellenségévé tehetik! El tudod képzelni, mennyire kétségbeesettek lesznek, Alex? Teljesen a Skorpia jóindulatától függenek majd! Mennyit akarnak? Egymilliárd fontot? Vagy egybilliót? De nem! A Skorpia mindössze egy

223

bejelentést fog kérni, mely szerint az Elgin-márványokat azonnal hazajuttatják. Néhány művészettörténész meg nagyképű profeszszor nem fog örülni, de igazából ez nem nagy ár. Ja, és van még egy mókás dolog. Az amerikai külügyminiszter történetesen görög származású. Az anyja még Athénban született. Így hát a brit ko rmánynak lesz apropója is: az ő tiszteletére küldi vissza Görögországnak a márványokat. És mindenki örül. A miniszterelnököt még vállon is veregetik a figyelmességéért. Be fogja látni, hogy nem tehet mást, csak ezt. Így hát mindenki jól jár. Én megkapo m a pénzem, a Skorpia megkapja a pénzét, a görögök megkapják a márványokat, az MI6 megkapja a dossziét. Szerintem ezen az egészen csak a külügyminiszter fog veszíteni, meg ugye te. Ő - újabb pillantást vetett az órára - hét perc múlva kinyiffan. Te meg abban a minutumban, amikor Julius Grief visszaér a furgonba. Egyéb ként meg is kért, hogy nézhesse, ahogy meghúzom a ravaszt. Szerintem nem igazán komál. Gunter elhallgatott, és ismét a képernyők felé fordult. Most már minden kamera a nagyterem katedrájára szegeződött, ahol ebben a pillanatban megjelent egy magas, sötét hajú egyiptomi, és arabul szólt a közönséghez. Megérkezett a külügyminiszter asszony. Kezdetét vehette a beszéd. Gunter feljebb tekerte a hangerőt, de azért nem túl hangosra. - Julius már biztosan kiment - mondta. - Nagyon kevés időd maradt, Alex. Ha úgy vesszük, sajnállak. De ha van tanulság ebben az egészben, hát az, hogy kisgyerekeket nem szabad a felnőttek dolgába belekeverni. Mondjuk, ezt te is tudhattad volna. Most már késő. - Kérnék valamit - szólalt meg Alex teljesen szenvtelen hangon. - Igen? - Guntert meglepte, hogy Alexnek még kívánságai vannak. - Kérek egy cigit. - Cigit? - Igen. - Hát te mikor kezdtél el dohányozni? - Egy éve. Gunter megcsóválta a fejét. - Rossz szokás. Kicsi vagy te még a cigizéshez.

224

- Nem ebbe fogok belehalni. Nem mindegy most már? - Az is igaz - vonta meg a vállát Gunter. - Csak hát én nem dohányzom. Nincsen cigim. - Van ott egy doboz - bökött Alex a fejével egy asztalra, mely az ajtó mellett, Gunter háta mögött állt. Valóban feküdt rajta egy doboz Black Devil, amit Razim is szívott. Gunter hátrasandított. Könnyen elérhette a cigarettásdobozt. - Remélem, nem próbálsz átverni - mondta. - Azt hiszed, el tudod terelni a figyelmemet? Megnyugtatlak, hogy agyon tudlak lőni, mielőtt még észrevennéd, hogy felvettem a pisztolyt. - Nem érdekel, mit csinál - felelte Alex. - Csak egy cigi kell. - Hát jó. Ha tudni akarod, Alex, szerintem kicsit szánalmas vagy. De ha tényleg ez az utolsó kívánságod... Anélkül, hogy levette volna a szemét Alexről, hátranyúlt a cigarettásdobozért, kinyitotta, és beledugta a kezét, hogy kivegyen egy szálat. Aztán felordított. Fél pillanat alatt minden tartása és önuralma semmivé lett. Megfeledkezett a pisztolyról. Már Alex sem érdekelte többé. Csak a fájdalomról tudott, amely az ujjától egész a válláig végigszántott a karján. Megbénította. A szívébe mart. A cigarettásdobozból egy kifejlett és nagyon dühös vastagfarkú skorpió mászott elő. Ennek a teremtménynek a csípése nem feltétlenül halálos, de ez a példány már majdnem tizenkét órája raboskodott a dobozban, és töltögette méregmirigyeit, hogy felkészüljön a pillanatra, amikor végre támadhat. Ahogy Gunter kinyitotta a dobozt, lecsapott, és tüskéje - más néven aculeusa gyorsan ható idegmérget juttatott a férfi tenyerébe. Ebben a pillanatban Alex is magához tért, felugrott a székről, és ugyanazzal a lendülettel megragadta a pisztolyt. Célozni nem volt idő. Inkább tejes erővel Gunter arcába csapott a fegyverrel. Hallotta a reccsenést, ahogy a férfi orra eltört. Gunter arcából vér spriccelt, a férfi hátratántorodott, miközben még mindig a sérült kezét szo rongatta, majd elesett. Feje undorító puffanással ütődött az asztal sarkának, a nyaka előrecsapódott. Aztán mozdulatlanul elnyúlt. Alex nagyokat lélegzett, s egy helyben állt. A Sziva-oázisban eltöltött első reggelen felfedezte a skorpiófészket a cellája mellett. Mivel sem fegyvere, sem egyebe nem

225

volt, már azelőtt belefogott egy terv kovácsolásába, hogy Jack Starbright megpróbált megszökni. A reggelinél ellopta az üres cigarettásdobozt, és elrejtette a cellájában. Aztán átvirrasztotta az éjszakát - élete leghosszabb éjszakáját - abban a reményben, hogy felbukkan egy skorpió. Ez a felnőtt példány napkelte után néhány órával mászott be az ablakon. Alexnek sikerült bezárnia a dobozba, amit azóta a zsebében tartott. Akkor tette le, amikor a közvetítő kocsiba lépett, és úgy tett, mintha megbotlana. Az arca alig változott. A szeme még mindig a távolba révedt. De valami felpislákolt a tekintete legmélyén. Ha Gunter magánál van vagy él, valószínűleg a harag szikráját ismerte volna fel benne. A fiú megvizsgálta a pisztolyt. Elég nehéz volt, de látta, hogy könnyű lesz használni, a kakas kívül helyezkedett el, b iztonsági retesz nem volt rajta, a markolatba épített nyolclövetű tár pedig teli volt. Az övébe dugta. Jól jött ebben a szorult helyzetben. Taps csattant, és Alex a képernyők felé fordult. A katedrára fellépett az amerikai külügyminiszter asszony. A hallgatóság felállt. Alex vetett még egy utolsó pillantást Gunterre. Úgy tűnt, a skor piás nem lélegzik. Keze egy levegővel telepumpált mosogatókesztyűre emlékeztetett, és ez eszébe juttatta Alexnek, hogy valahol a furgonban egy feldühödött skorpió ólálkodik. Ideje volt távozni. Megkereste a zárat, kinyitotta a tolóajtót, és a nagyteremtől alig néhány méterre találta magát. Nagyon sötét volt, de az eső még nem eredt el. Súlyos, meleg levegő csapott az arcába, maga alá gyűrte a légkondicionáló hűvösét. A fiú látta a többi közvetítőkocsit. Néhányuk ajtaja nyitva volt, a képernyők szürkésen villództak. Sem rendőr, sem biztonsági őr nem volt a közelben, s Alex úgy sejtette, a főbejáratnál lehetnek, vagy odabent figyelik a közönséget és a katedrát. Ebben a pillanatban egy alak surrant el mellette, és szorosan a fal mellett lopózva besietett az épület mögé. Sötétkék nadrágot viselt világoskék pólóinggel, és kapkodva vette a levegőt. Biztosan késésben volt. Talán az egyik CIA-ügynök megpróbálta megállítani kifelé jövet. Fegyver persze nem volt nála, hiszen megmotozták, amikor bement, és valószínűleg akkor is, amikor kijött. Julius Grief volt az. Alex becsukta maga mögött a furgon ajtaját, és a nyomába eredt.

226

Vihar Kairóban

-Jó estét kívánok, hölgyeim, és uraim! Nagy öröm visszatérni Egyiptomba, egy olyan országba, mely mindig is a demokrácia barátja volt. Meleg van ma este, de ez semmi ahhoz a melegséghez képest, amellyel önök fogadtak. A külügyminiszter asszony képét kivetítették egy hatalmas képernyőre, így feje és válla valódi önmaga fölé tornyosult. A két zászló között állt a katedrán. Szavai egy másik monitoron gördültek le, amelyet a látótere szélén helyeztek el, és amelyet csak ő láthatott. Bevezetőjét kétezer ember fogadta kitörő üdvrivalgással, amely mintha egész a kupoláig megtöltötte volna a termet. Az első sorokat és a karzatot egyiptomi politikusok, sejkek, dip lomaták és üzletemberek foglalták el, akik elegáns öltönybe, ragyogó fehér burnuszba vagy éppen tündöklő estélyi ruhába öltöztek. A távolban, a leghátul ülők már csak szürke pacáknak látszottak a homályban. Az ajtóknál és a széksorok közti folyosók ban biztonsági őrök álltak, akik nem a miniszter asszonyt, hanem az őt hallgató embereket figyelték. Pillanatokkal a beszéd kezdete előtt minden bejáratot lezártak. Az esemény végéig egyetlen lélek sem jöhetett be. A fények elhalványultak, de a katedrát reflektorok világították meg, tökéletes fehér körbe zárva a szónokot. A világítást és a hangerőt két technikus állítgatta egy hangszigetelt kamrában az első üléssorok alatt, de a berendezések nagy része, például a nagy képernyőhöz tartozó projektor, sokkal magasabban volt eldugva. Oda lépcső vezetett, mely a kupola ívét követve kanyarodott. A tetején alacsony, boltíves ajtó nyílt egy biztosítékokkal, kapcsolótáblákkal és hőmérőkkel teli helyiségbe. Ezt a kupola mennye zetének kellős közepébe építették, és egy űrhajó pilótafülkéjére

227

hasonlított: tökéletesen kör alakú volt, és szűk ablakokon nézhetett le a katedrára az, akit beengedtek. A helyiséget első fokú biztonsági fenyegetésnek tekintették, ideális rejtekhelynek egy reménybeli merénylő számára. Ezért aztán alaposan átkutatták, nem is egyszer. Az ajtót kívülről bezár ták, és egy CIA-ügynök ült előtte már reggel kilenc óta. Próbálta hallgatni a beszédet, melynek hangjai csak foszlányokban jutottak el hozzá. Unatkozott. Amikor Joe Byrne kiosztotta a feladatokat, ő húzta a legrövidebb szalmaszálat. A CIA-ügynök nem tudhatta, hogy a fegyver, amellyel meg akarják ölni a külügyminiszter asszonyt, az L96A1 Arctic Warfare mesterlövészpuska már a helyén van, és Julius Grief, aki kilencéves kora óta gyakorolja a céllövést, épp azért megy, hogy elhozza. Hogy néhány perc múlva itt lesz, ebben a helyiségben, és abban a pillanatban, amikor a külügyminiszter asszony először kiejti a „Nagy-Britannia” szót, meghúzza a ravaszt, amivel egy .300-as Winchester Magnum lövedéket röpít nyolcszázötven méter per szekundum sebességgel egyenesen a nő fejébe. Messze odalent folytatódott a beszéd. - Mai beszédem témája a barátság. Kik a hosszú távú szövetségeseink? Kikben bízhatunk ebben a szédületes tempóban változó világban? A nő szavai az egész nagyteremben visszhangoztak. Sorról sorra gördültek a súgógép plexiüvegén. Még egyoldalnyi bevezető. Aztán kimondja azt a szót, amely halált hoz rá. Alex Rider az épület mögé lopózó Julius Griefet figyelte, s igye kezett észrevétlen maradni a furgonok és buszok között. A másik fiú elég közel volt ahhoz, hogy Alex lássa szőke haját, enyhén napbarnított bőrét, sőt még elszánt, hidegvérű pillantását is. Julius azonban nem vette neszét követőjének. Túlságosan iparkodott, hogy behozza az elvesztegetett időt, és az aszfalton keresztülhú zott kábelek miatt sűrűn kellett a lába elé néznie. Alex nem tágított. Érezte, ahogy ránehezedik az esti hőség. Mintha az egész világ súlyát a vállán cipelné, mintha a közelgő vihar a földre pró bálná nyomni. A fal túloldalán az Egyesült Államok második számú politikusa mondott éppen nemzetközi jelentőségű beszédet. Szavaival tűz-

228

vészt akart lobbantani a nemzetközi politikában. Idekint a sötétségben meg két hasonmás bújócskázott, akiknek egyike gyilkolni akart. Mit szólt volna ehhez egy biztonsági őr? De itt hátul nem voltak kamerák, és az acéldobozaikba zárt tévések sem tekingettek errefelé. Minek is tették volna? A nagyteremnek csak egy bejárata volt, ott elöl. Azaz... Alex akkor látta meg a nyitott ajtót, amikor Julius felé vette az irányt. Őrület! Mindenütt nyüzsögtek a rendőrök és a biztonságiak. Megannyi előkészület és óvintézkedés, aztán a hatóságok hagynak valakit csak úgy besétálni? Julius eltűnt az ajtó mögött. Alex adott neki pár másodpercet, de mielőtt átrohanhatott volna a nyílt téren, hogy újból a nyomába szegődjön, két beszélgető fegyveres katona fordult be a sar kon. Alex lebukott az egyik parkoló autó mögé, és várta, hogy eltűnjenek. De nem kapkodták el a dolgot. Megálltak az ajtó előtt - nem nagyon zavarta őket, hogy nyitva van -, és épp ezt az időpontot választották ki arra, hogy elszívjanak egy cigarettát. Alex látta, hogy az egyikük elővesz egy dobozt, és megkínálja a mási kat. Mindketten rágyújtottak. A fiú olyan közel volt, hogy még az égő dohány illatának foszlányait is érezte. Most mitévő legyen? Julius Grief már úton van a búvóhelye felé, akárhol legyen is az. Gunter hét percet mondott, és abból már legalább hat eltelt. Alex kísértést érzett, hogy felfedje magát, és riadót fújjon. De tudta, hogy semmit nem érne vele. Az őrök valószínűleg rosszul, vagy egyáltalán nem beszélnek angolul, és ha netán beszélnek is, akkor sem nagy az esélye annak, hogy higgyenek egy tizenöt éves fiúnak. Letartóztatják, elviszik, és mire bárki illetékessel beszélhetne, az amerikai külügyminiszter halott lesz. Persze a Skorpia terve akkor is kudarcot vall. Alex bizonyítani tudja majd, hogy nem volt benne a dologban, és a Könnyűlovasdosszié használhatatlan lesz. De az nem elég. A lövés utáni zűrzavarban Julius Grief kereket oldhat, és Razim azt mondta, egy másik országba akar szökni. Alex elhatározta magát. Ez nem fog megtörténni. Körülnézett egy kő, tégla vagy bármilyen súlyos tárgy után kutatva. Sötét volt, de a fény megcsillant egy földön heverő jókora

229

anyacsavaron, amely valamelyik berendezésről eshetett le. A fiú felvette, és a tenyerében méregette. Igen. Ez jó lesz. Megperdült, és teljes erejéből elhajította. A csavar átszelte a sötétséget, és az egyik autó oldalának csapódott, behorpasztotta a karosszériát. A két katona összerezzent a zajra. Azonnal eldobták a cigarettát, és futásnak eredtek, hogy megnézzék, mi történt. Alex megvárta, amíg elhaladnak mellette, majd az ajtó felé iramodott. Már nem kellett óvatoskodnia. Julius Grief jóval előtte járhatott. A lebukás helyett sokkal inkább amiatt kellett aggódnia, hogy elkésik. Most értette meg, miért nem zavart senkit a nyitott ajtó. Szűk szertárba vezetett, amely gyakorlatilag csak egy folyosó volt, két, dróton csüngő csupasz villanykörte világította meg. Pár fémvödör volt csak benne, egy felmosó, néhány üres láda meg egy koszos overall, melyet valaki az ötméternyire álló téglafalba vert kampók egyikére akasztott. Egyik oldalt tároltak még néhány összecsukható széket és iratszekrényt. A másikon néhány poros biztosítékdoboz sorakozott. Ez a folyosó zsákutca volt. Nem vezetett sehová. Alex továbbmehetett volna. Azt hihette volna, hogy tévedett. Csakhogy felismerte a helyiséget. Látta az egyik fényképen, amit Gunternél talált. Belépett. Julius Grief biztosan bejött ide - de hogyan tűnt el? Alex azóta szemmel tartotta a bejáratot. Más ajtó, más kiút nem volt. Ha Julius kijött volna, Alex egészen biztosan meglátta volna. A kampók! Olyan volt, mintha Alex évekkel korábban járt volna Gunter irodájában a Kairói Gimnáziumban. Razim azzal kérkedett, hogy kezdettől fogva manipulálta Alexet, de a betörést még ő sem láthatta előre. Razim rendezte úgy, hogy Alex abba az iskolába kerüljön. A hamis telefonhívás elvezette az Arany Házába. De arra senki sem gondolt, hogy Smithers egyik szerkentyűjével Alex behatol a biztonsági főnök irodájába. Ebből pedig az következett, hogy amit ott talált, az jelentőséggel kellett, hogy bírjon. Nem direkt neki hagyták ott csalétkük Az újság - a Washington Post - biztosan a külügyminiszter látogatásáról adott hírt. A nagyteremről készített fotók a beszéd helyszínét ábrázolták. Aztán ez a helyiség. És egy hattyúnyakra hason lító kampó fényképe. Épp olyané, mint amilyeneket most látott.

230

Alex már mozdult is, mielőtt még a gondolatmenet végére ért volna. Megragadta az első kampót, majd a másodikat. Azt hitte, el kell őket csavarni, de a harmadikat le lehetett nyomni, mint valami nagyobbfajta kapcsolót. Kattanást hallott, és a fal egy darabja kinyílt. Mögötte fémlépcső vezetett fel a két tömör betonfal között, de olyan szűk volt, hogy csak oldalazva lehetett haladni rajta. Azonnal átlátta, milyen ravasz a Skorpia terve. Hogy jutassunk be egy orvlövészt egy olyan épületbe, amelyet őrök vesznek körbe, többször átkutatnak, és huszonnégy órával az esemény előtt lezárnak? Megoldás: építsünk titkos folyosót hetekkel vagy hónapokkal a célpont megérkezése előtt! Alexnek afelől sem volt kétsége, hogy itt rejtőzik az orvlövészpuska, és csak arra vár, hogy Julius Grief megtalálja és magához vegye. Ezért jött be ide üres kézzel. Csupán fel kell vennie a fegyvert, keresnie kell egy lőállást, és tüzelnie kell. Utána még csak távoznia sem kell, ha nem akar. Akár napokig is meghúzhatja magát itt. Alex már felfelé kapaszkodott a lépcsőn, amelyet a kupola dupla fala közé építettek be egy olyan résbe, mely eredetileg talán vízvezetékeknek vagy a szellőzőrendszernek adott helyet. Világí tás nem volt, és mire tíz lépcsőfoknyit távolodott a titkos bejárattól, teljes feketeség vette körül. Julius biztos hozott zseblámpát. Alexnek azonban nem kellett látnia. A lépcső szabályosan elhelyezett fémhasábokból állt, így ha tartotta a ritmust, és mindig ugyanakkorát lépett, nem botolhatott meg. A falak is segítettek, mert a fiú teste szinte beékelődött közéjük. Nem zavarta, hogy vak. Tudta, hová kell mennie, és mit kell csinálnia. Folytatta útját felfelé, miközben a lábát kínzó fájdalom értésére adta, hogy a lépcső egész a nagyterem tetejéig vezet. Kétrét kellett görnyednie, amiből úgy sejtette, a kupolában lehet. Nem számolta, de tudta, hogy már legalább kétszáz lépcsőfokot megmá szott. Mennyi időbe telt vajon? De ez nem is volt érdekes, csak az, hogy időben érkezzen. Fényt látott, és ugyanabban a pillanatban egy hang - egy amerikai akcentussal beszélő nő hangja - ütötte meg a fülét messziről, mintha egy függöny mögül szólna. - Az Egyesült Államok mindig is nagyra értékelte a világ különféle országaihoz fűződő különleges kapcsolatait. Ugyanakkor azt

231

gondolom, a globális hatalmi változások miatt újra meg kel vizsgálnunk ezeket a kapcsolatokat... Alex az övébe nyúlt, és előhúzta a Guntertől elvett Tokarjev TT-33-ast. A markában szorongatta a fegyvert, miközben előrenyomakodott. Egy része eszeveszetten ösztökélte sietségre. Ugyanakkor jól tudta, hogy nem üthet zajt. Egy átjárót látott maga előtt, ami nem ajtó volt, csak egy falba vágott rés, akkora, amelyen éppen csak átférhetett. A fény viliódzott, mintha egy tévéképernyőből áradna. - Nézetem szerint egy ország különösen képtelen volt haladni a korral... Alex kilesett a nyíláson, és a hason fekvő Julius Griefet pillan totta meg: kezében az a puska, amely egyszer már Alexnél is volt, a cső vége egy keskeny, lőrésszerű ablak peremén nyugodott a padló szintjén. Julius gumikesztyűt viselt, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot a fegyver tusán vagy ravaszán. - Ez az ország a barátunk, és a barátunk is marad. De úgy vélem, ideje felismerni, hogy többé nem bír komoly befolyással a nemzetközi viszonyokra... A kör alapú kezelőfülke felfordított tálra hasonlított, és látszott rajta, hogy régóta nem használták. Az alját kopott szürke padlószőnyeg borította, és tele volt régi gépezetekkel, csigákkal, kerekekkel, generátorokkal meg bádogdobozokkal, amelyek nyilván légkondicionálókat tartalmaztak. Mindezt jókora köteg cső és vezeték kötötte össze. Julius úgy feküdt, hogy a lába volt Alex felé. A válla fölött Alex látta, hová céloz: egy elegáns külsejű, ősz hajú asszony óriási fejére. Nem! Az a kivetítő. A valódi célpont sokkal kisebb, és a képernyő előtti emelvényen áll. A külügyminiszter. Alex látta maga előtt az irányzék szálkeresztjét a fején. - Mindannyian tudjuk, melyik országról beszélek... Alex észrevette, hogy Julius ujja kissé ráfeszül a ravaszra, és tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor cselekednie kell. -Julius! - kiáltott rá. Odalent a katedrán az asszony meghallotta az előadóterem csendjébe hasító kiáltást. Elhallgatott és felnézett. Julius Grief hihetetlen gyorsasággal reagált. Már épp rálőtt volna célpontjára, de most megfordult fektében, mint egy meg-

232

támadott kígyó, és Alexre fogta a fegyvert. Alex a lövés pillanatá ban visszaugrott a járatba. A becsapódó golyó hangja robbanásként hatott a szűk térben. Maga a lövés is meglepően hangos volt - szándékosan. A Skorpia tervének részét képezte a pánikkeltés, hogy azalatt Julius és Gunter könnyebben elinalhasson. A külügyminiszter asszonynak a torkán akadt a „Nagy-Britannia” szó. Testőrei már oda is rontottak hozzá, és eleven pajzsként óvták mindenfelől. Egy pillanat alatt eltűnt szem elől. A közönségnek néhány másodperccel tovább tartott felfogni, mi történt. A legelöl ülők ugráltak fel elsőként, és egymást taposva igyekeztek kifelé. A vakrémület vírusként terjedt mindenfelé, forrongó, áradó masszává változtatta az imént még nyugodtan ülő tömeget. Grief első lövése elvétette Alexet, és a falat találta el a feje fölött, ahogy hátrahajolt. Alex rosszul mérte fel saját mozdulatát. A fal egy darabja vagy egy törött cső - a sötétben lehetetlen volt megmondani - beleállt a karjába, és a belé hasító fájdalom megbénította. Értékes másodperceket pazarolt arra, hogy összeszedje magát, majd visszaugrott a fülkébe, noha tudta, hogy a szűk bejá rat lelassítja, és ezzel előnyhöz juttatja Juliust. Amikor visszaért, látta, hogy Julius már újratöltötte a puskát, és most alig néhány méterről ismét rá céloz. Kizárt dolog volt, hogy ilyen közelről hibázzon. Látta a másik fiú szemében a halált. Ekkor kitárult a fülke ajtaja - a valódi -, és beviharzott rajta a CIA-ügynök. Fiatal volt, huszonéves, ugyanazzal a skatulyából kihúzott, kisfiús külsővel, amely az összes ügynököt jellemezte. Egy pisztolyt markolt. Lábát szétvetve tüzelőállást vett fel. Két, talán három másodpercig senki nem csinált semmit. Julius és Alex egymásra célzott. Az ügynök közöttük állt. Nála is volt fegyver, de nem tudta, merre fordítsa. Azt világosan látta, hogy a biztonsági ellenőrzés óriásit hibázott, de ami a szeme elé tárult, azt képtelen volt értelmezni. Két fiú, akik nem csak ugyanolyan egyenruhát viseltek, de minden más tekintetben is teljesen egyformák voltak. Sem a kiképzése, sem a tapasztalata nem készítette fel ilyesmire. Végül a fegyver beazonosítása húzta ki a csávából. Valamelyik fiú rálőtt a külügyminiszterre, és az egyiknél pisztoly volt, a másiknál pedig puska. Minden bizonnyal a puskás az ellenség. Az ügynök ráfogta a fegyverét. Csakhogy Julius is így tett, és ő lőtt

233

először. A golyó a mellkasán érte a férfit, aki Alex felé tántorodott. Mindketten hanyatt estek. A halott egy pillanatra a padlóhoz szögezte Alexet, aki így nem tudta Juliusra emelni a Tokarjevet. Viszont Julius sem tüzelhetett, mert nem volt ideje újratölteni. Így aztán eldobta a puskát, és kirohant az ajtón, amelyet az ügynök kinyitott. Alex feltápászkodott, és a nyomába eredt. Ez volt a valódi személyzeti lépcső. Széles betonfokokból épült, fehér falak szegélyezték és neoncsövek világították meg. Alex hár masával szedte a lépcsőket. Többé-kevésbé biztos volt benne, hogy Julius fegyvertelen. Ha lett volna nála másik fegyver, biztosan megpróbálta volna használni. Inkább az jelentette a veszélyt, hogy ha Grief eléri a lépcső alját, könnyedén felszívódhat a tömegben. Alex tudta, hogy odalent kétezer ember tolakszik kifelé az éjszakába. Ha Julius túl nagy előnyt szerez, könnyen olajra léphet, márpedig Alex szilárdan eltökélte magában, hogy ma este véget vet ennek az egésznek. A lépcső az épület túloldalán, a közvetítőkocsiktól távol veze tett ki a szabadba. Alex a színtiszta káosz kellős közepébe csöppent. Amerre csak nézett, emberek botladoztak a művészien nyírt pázsiton. A rendőrök kiabáltak, sípoltak, és ész nélkül hadonásztak kesztyűs kezükkel, de nem figyelt rájuk senki. Újabb rendőrautók lámpáinak fénye hasított a sötétbe, az általános lármába szirénazaj vegyült. Itt-ott Alex kiszúrt egy-egy amerikai biztonsági embert, akik gégemikrofonjaikba üvöltöztek, de alig értettek vala mit egymás szavából. Az éjszaka sűrűbb volt, mint eddig bármi kor, és a nagyterem kupolája úgy tornyosult föléjük, úgy dagadozott, akár egy felrobbanni készülő bomba. Alex beszívta a meleg levegőt. Már most izzadt. Mintha egy óriási kemencében lett volna. Hol lehet Grief? Alex próbálta kiszúrni a kék egyenruhát az öltönyök és koktélruhák forgatagában. A Kairói Gimnázium többi diákjának nyomát sem látta, de akárhol lehettek. Egy hangosbeszélőből valaki arabul szólt. Statikus zörej kísérte a hangját. Hol van? Alex attól félt, hogy már késő, és Griefnek sikerült elinalnia. Aztán a szeme sarkából mozgást vett észre, amely valahogy nem illett a rémülten menekülő emberek közé. Kék-fehér villanás. Ott van! Julius megtámadta az egyik rendőrt. De miért? Alex

234

látta, hogy a férfi összerogy, mert Julius térddel gyomorszájon rúgta, a fiú pedig gyorsan felkap valamit a pázsitról. Alex ekkor megértette. Julius úgy döntött, felfegyverkezik, és most szerzett egy, az egyiptomi rendőrségnél rendszeresített könnyű Vzor 27-es pisztolyt. Akkor most egyenlőek az esélyek. Alexnél még mindig ott volt a Tokarjev, amelyet most még szorosabban megmarkolt. A hajsza veszélyesebbé vált, de valahogy így tűnt helyes nek. Végül is őket kettejüket egyformának szánták. Hát most azok voltak. Alex folytatta az üldözést. Julius valahogy megérezhette, hogy ott van, mert hirtelen megfordult, és bár jó húsz méter és több száz ember választotta el őket egymástól, a tekintetük találkozott. Alexnek átcikázott az elméjén, hogy hátha Julius itt akarja leren dezni a tűzpárbajt, de a másik fiú most nem volt harcos kedvében. Egy rendőr feküdt ájultan a lábánál, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a többiek észrevegyék. Julius elvicsorodott, aztán hátat fordított, és futásnak eredt. Alex utána. Nem is próbálta elrejteni a fegyverét. A rendőrök és a biztonságiak ugyan keresték a merénylőt, de egy iskolai egyenruhát viselő fiút pillantásra is alig méltattak. Julius egyre közelebb furakodott a tömegben a kapuhoz, könyökkel és ököllel lökdösött félre mindenkit, aki az útjába került. Alex lassabban, körültekintőbben mozgott. De a távolság nem csökkent közöttük, és Alex hűvös bizonyossággal tudta, hogy nem fogja hagyni a másikat eltűnni a szeme elől. Julius kiért a kapun. Nagy, kerek parkolóba jutott, mely telis-tele volt árusokkal, taxisofőrökkel meg persze újabb rendőrökkel és katonákkal, akik közül néhányan azt sem tudták pontosan, mi történt. Hosszú, szökőkutakkal és szobrokkal teli fasor vezetett a főútig, ahol a járművek kibogozhatatlan csomóba gabalyodtak, mert mindenki egyszerre próbált elindulni. Ahogy Alex a kapuhoz ért, ütést érzett a vállán, és azt hitte, valaki megtámadta hátulról. Megfordult, de nem volt ott senki. Mögötte a nagyte rem kupolája a reflektorok ragyogó fényében fürdött. Még mindig emberek áradata zúdult felé az oszlopok között. Újabb ütés érte, ezúttal a fején, és érezte, hogy víz csorog le az arcán. Most már értette. Végre kitört a vihar. Hullani kezdtek az első - teniszlabda nagyságú - cseppek. Épp időben tekintett fel,

235

hogy lássa a villámot, mely Kairó egét az univerzum minden erejével felperzselte. Ugyanabban a pillanatban olyan hangosat dördült az ég, mintha a világ hasadt volna ketté. Ezután eredt el igazán az eső. Hihetetlen volt: egy függőleges árvíz. Alex öt másodperc alatt bőrig ázott. A víz végigömlött a haján és a vállán, becsorgott az ingébe. Erezte, hogy az ajkára csöpög, és a szájába folyik. Félig megvakult. De nem érdekelte. Julius talán azt hiszi, hogy az eső az ő oldalán áll, és segít neki elrejtőzni. Majd meglátja, mekkorát téved! Az eddig is alig mozduló autókupac most teljesen megállt. Elöntötte a víz. Hónapok óta nem használt ablaktörlők keltek életre, lomhán söpörték le a vízfüggönyt a szélvédőkről. Az ablakokat felhúzták, a napfénytetőket sietősen a helyükre rángatták. A sofőrök pedig egyre dudáltak, mintha ezzel rávehetnék a vihart, hogy elvonuljon. Alex előrenyomult, miközben érezte, hogy a víz már a bokája körül örvénylik. A kairói utcákon nincsenek lefolyók. Az autók is úgy néztek ki, mintha egy folyó közepén állnának. Újabb, vakítóan fényes villám csapott le. Az eső csak úgy szakadt. Julius a veszteglő kocsikat kerülgette. Hova mehet? Gunter azt mondta, hogy a furgonba fog visszatérni. Ott akart lenni, amikor Alex meghal. Ez a lehetőség már nem létezett, de esetleg várt rá valahol egy másik jármű, hogy a helikopterhez vigye. Alex meggyorsította a lépteit. Már ő is elérte a dugót. Átlavírozott az autók között, itt-ott megpillantotta az eső áztatta ablaküvegek mögött szinte láthatatlan alakokat. Lövés. Alex észre sem vette, hogy Julius rálőtt, csak a csattanást hallotta, ahogy a lövedék egy szürke Peugeot oldalába fúródott, és a karosszérián megjelenő horpadást látta. Odabent a sofőr és utasai sikoltozva lapultak a padlóra. Alex el sem tudta képzelni, milyennek hallhatták a lövést, mely az amúgy is doboló eső közepette a kocsit érte. Talán azt hitték, hogy a villám csapott beléjük. Újabb lövés dörrent, és az Alex mellett álló autó tükre szétrobbant. Alex meg sem próbált kitérni a golyók elől. Felemelte a fegyve rét, a víz lecsöpögött a csőről és a kézfejéről. Most villant az eszébe, hogy amióta belépett az MI6-hez, mindig szeretett volna

236

saját pisztolyt, de nem kapott. Most végre szerzett egyet. Blunt és Mrs. Jones nem volt a közelben. Ezt Julius Griefnek és neki kellett elrendeznie. Julius lebukott, de kisvártatva újra felbukkant, és átrohant az úton, miközben még kétszer tüzelt. Egy fehér furgon szélvédője darabokra hullott, a sofőr pedig ijedtében biztosan a gázra tapo sott, mert a jármű előrelendült, és nekiment egy másik autónak, melyből kipattant a sofőr, és Alex orra előtt arabul kezdett ordítozni az esőben. Julius újból lőtt, mire a férfi megperdült a tenge lye körül, a vállán vörös vérvirág nyílt. Alex látta, ahogy sápadtan hanyatlik a kocsija mellé. A furgonból halálra vált arccal bámult ki a vezető. A dudálás még hangosabb lett. Alex előreszegezte a pisztolyt. Julius már ötször lőtt. Sok lőszere nem maradhatott. Már csak fél tucat autó állt köztük. Mintha párbajt vívtak volta a végtelen kocsisorban, amely előttük, mögöttük, körülöttük terpeszkedett, ameddig csak elláttak. Eső ömlött Alex hajáról az arcára. Erezte, ahogy lecsöpög az áliáról. A cipőjében is tocsogott a víz, minden ruhája ronggyá ázott. Megtörölte a karjával a szemét, aztán célzott, és most először visszalőtt. A ravasz könnyen mozdult - az egyetlen centi, amiről Gunter beszélt -, de a lövés hangjától a fiú majdnem sokkot kapott, és a visszarúgó Tokarjev kis híján kificamította a csuklóját. A golyó csak a levegőt hasította ketté. Egy burkába öltözött nő ránézett egy terepjáró ablakából. Szemében - Alex csak azt látta belőle szikrázott a harag. A közelében állt, amikor lőtt. Ez a város közepe! Itt nem kezdhet el lövöldözni! De ha célt is tévesztett, Alex lövésének volt valami hatása. Julius ijedten bukott le az autók mögé, és próbált kiutat keresni. Alex látta, ahogy két kocsi között visszafelé kezd rohanni az úton keresztül, és eltűnik egy teherautó mögött. A túloldalon egy park nyílt, bejárata mellett a kairói állatkert plakátja. Julius átvetette magát az út közepén álló korláton. Talán úgy gondolta, a fák és bokrok majd menedéket adnak. Már a külső sávban járt, és kis híján elérte a füves padkát, amikor a taxi elütötte. Csak ebben a sávban haladt a forgalom, az egyetem felé. A taxi legfeljebb tizenöt kilométeres sebességgel érkezhetett, de ennyi is elég volt. A bal vállán és combján kapta el Juliust, és a sötétségbe perdítette. Alex látta, hogy elterül, feláll,

aztán megint összeesik, mint egy sebesült állat. A sofőr nem fékezett. Vagy fel sem fogta, mit tett, vagy meglátta a pisztolyt Julius kezében, és nem akart belekeveredni semmibe. Alex átlépett a korláton, és átjutott a szintén fűvel borított túloldalra. Csak képzelődött, vagy tényleg máris alábbhagyott a zápor? Eddig olyan erővel zuhogott, hogy több vízcsepp már nemigen maradhatott odafent. Folytatta útját a pázsiton. Szem elől tévesztette Juliust, de tudta, hogy nem járhat messze. Hiszen már járni sem igen tudott, csak vonszolta magát. Egy virágágyás mellett talált rá, a fűben feküdt. Sérült vállát babusgatta, a pisztoly mellette hevert a földön. Csúnyán megsebesült a balesetben, vér szivárgott át az ingén. A haja a homlokára tapadt, a szeme elkerekedett, s csak meredt előre. Alex közelebb lépett, és megállt fölötte. A járműveket maguk mögött hagyták. Az egyetem és a nagyterem hirtelen nagyon messze volt. Magukra maradtak. - Most meg fogsz öni? - sikoltott Julius. Nem rémülten. Hanem a hisztéria határán. - Agyon fogsz lőni? Alex nem szólt semmit. Maga mellett tartotta a Tokarjevet, csövével lefelé. Julius mély lélegzetet vett. Alexnek úgy tűnt, akkor sem bírna felülni, ha akarna. - Mi van Gunterrel? - kérdezte. - Azt ne mondd, hogy elengedett! - Gunter meghalt - felelte Alex. -És most azt hiszed, győztél? Megmentettél egy nyavalyás minisztert, és most mindenki téged fog ünnepelni? „A jó öreg Alex megint megcsinálta”, mi? Hát nem így lesz! Julius vonaglott a füvön. Kiugorhatott a válla. Nagy adag vér keveredett az esővel. - Nem fogsz lelőni! - röhögött gúnyosan. - Nem tudsz! Nincs erőd hozzá! Te a jó fiú vagy! Alex, a muszájkém! Megmondom én, mi lesz most! Mindjárt itt lesznek a rendőrök, és én visszamegyek a sittre. De tudod, nem is olyan rossz hely. Mint a suli. És örökre nem tarthatnak ott. Várnak öt évet... mondjuk, tízet, és kiengednek! De te sosem leszel szabad, Alex! Azok után, amit veled tettünk, soha! Elvettük tőled az egyetlen dolgot, ami fontos volt! Megöltük a legjobb barátodat! Szerinted, tudta, mi történik,

238

amikor felrobbant a bomba? Vagy azonnal meghalt? Egész életed ben ezt fogod kérdezgetni magadtól, és mostantól kezdve örökre egyedül leszel! Nincsenek szüleid. Nincsenek barátaid. Nincsen Jack. Semmid sincs! Nézz csak magadra! Látom, mennyire gyűlölsz... - Tévedsz! - vágott közbe Alex. - Nekem te senki se vagy. Az eső maszkként takarta az arcát. A tekintete sötét volt és üres. Átázott ruhájában szinte önmaga csontvázának tűnt. Sarkon fordult, és elindult. Julius ekkor a pisztolya után kezdett kotorászni a fűben. Megtalálta, és Alexre emelte. Alex meghallotta. Valami apró mozdulatot. Vagy csak az ösztön vezette. Megperdült. Julius tüzelt. De előbb Alex.

Szelket

A szürke Chevrolet behajtott a campusra, és a nagyterem előtt lefékezett. Joe Byrne egyenesen a teljes káosz közepébe szállt ki. Alig fél kilométernyire, a Négy Évszak Hotelben nézte tévén a beszédet, amikor eldördült a lövés, és elrontotta az estéjét. Telje sen valószínűtlen volt, hogy merénylő férkőzzön a nagyterembe. Az meg szinte lehetetlen, hogy valaki becsempésszen egy puskát. Ilyesmi nem fordulhatott elő, ha Byrne rendesen végezte a mun káját. A telefonja már akkor rezgett, amikor kiviharzott a rá váró autóhoz. Az út persze végtelennek tűnt. Gyorsabb lett volna gyalog. De most itt volt a nedves sötétben, és olyan kérdésekre kereste a választ, amelyeknek fel sem lett volna szabad merülniük. Az eső éppolyan hirtelen állt el, mint ahogy eleredt, de még mindig óriási pocsolyák borítottak mindent. Legalább kicsit lehűlt az idő. Közvetlen alárendeltje, egy Tanner nevű férfi látta, hogy megérkezik, és hozzá sietett. Az egykori tengerészgyalogos sokat tapasztalt már, és nem vesztegette az időt. - Két áldozat, uram. Sajnos Edwardsot lelőtték abban a helyiségben, ahol az orvlövész rejtőzött. Az egyik közvetítőkocsiban pedig egy tévést találtunk holtan. A halál oka még ismeretlen. - A külügyminiszter asszony? -Jól van, uram. Az előírások szerint jártunk el, és sértetlenül kimenekítettük az épületből. Már a nagykövetségen van, kicsit zaklatott, de egyébként semmi baja. - A fegyver? - Arctic Warfare mesterlövészpuska. Az egyiptomiak is ráálltak az ügyre, uram. Már itt is van az emberük.

240

Az egyiptomiak! Joe Byrne öregnek és törődöttnek látszott, mintha a világ minden gondja az ő vállát nyomná, mint ahogy bizonyos értelemben nyomta is. Ha most nem vigyáz, az egész ügy könnyen abba torkollhat, hogy az országok egymásra fognak mutogatni bűnöst kiabálva. Egy fegyveres merénylő átjutott tizenöt CIA-ügynökön, valamint tízszer annyi egyiptomi rendőrön és biztonsági emberen. Itt rengeteg sarat fognak dobálni rengeteg emberre. Mintegy végszóra, egy alacsony, sötét bőrű, nyúzott tekintetű ember indult meg feléjük, akinek a bajsza egész az álla csúcsáig lenyúlt. Byrne azonnal felismerte. Ali Manszúr volt, a Dzsiház Amn al Daúla, az egyiptomi titkosszolgálat feje. Csíkos inget viselt, ujjait súlyos aranygyűrűk díszítették. Byrne észrevette, hogy az egyiptomi ruhája teljesen átázott. Eltűnődött rajta, vajon az esőtől-e. Mert ugyanúgy lehetett az veríték is. Manszúr rendkívül túlsúlyos volt. Mindenesetre Byrne örült, hogy itt van. Jól ismerte Manszúrt. Tudta, hogy okos, és hatékonyan dolgozik. Sőt egy pohár raki mellett még barátságos és jó humorú is. Most azonban nem bírt uralkodni az idegességén. Miközben feléjük tartott, elővett egy kis gyógyszeres üvegcsét, és bekapott belőle egy marék fehér tablettát. - Szégyen! - őrjöngött. - Felháborító! - Azt mondta, az épület biztonságos! - Byrne elhatározta, hogy keményen játszik. Valakinek el kell vinnie a balhét, és az nem ő lesz. - Az is volt! - Valami titkos lépcsőt építettek a falba - mondta Tanner. - Egész a plafonig vezet. - Én semmit nem tudtam erről! - kiabált Manszúr. - De most megmondom, hogy emögött a britek állnak! Rajta van a brit titkosszolgálat keze nyoma! A lövész által használt puska brit gyártmány. A britek nem akarták, hogy a külügyminiszter asszony megtartsa a beszédét. És a furgonban talált férfi is brit állampolgár! - Honnan tudja, ki az? - Megvannak az iratai. A neve Erik Gunter. És nem az al-Minyának dolgozott. Csak tőlük lopták a furgont. Ok nem is tudnak róla.

Erik Gunter. Byrne szíve összeszorult. Ezt a nevet említette Alex. Utasítást is adott rá, hogy figyeljék meg a férfit, de valahogy átcsúszott az ellenőrzésen. - Hogy halt meg? - kérdezte. Manszúr szeme szinte komikusán kiguvadt, mintha maga sem hinné el, amit mond. Az embereim azt mondják, skorpió csípte meg. De ez őrület! Kairóban nincsenek skorpiók! És a televíziós furgonokban sincsenek! Hevesen integetni kezdett, mire odarohant egy alacsonyabb rangú tisztviselő, a kezében egy összecsukható székkel. Manszúr lerogyott, és a homlokát törölgette egy zsebkendővel. Beletelt néhány pillanatba, hogy összeszedje magát, de akkor jóval nyugodtabban szólalt meg. Semmit sem értek ebből az egészből. De nagyon nagy összeesküvést sejtek. Adjunk hálát, hogy a merénylő nem járt sikerrel, és a külügyminiszter asszony sértetlen. Egy katona sietett oda hozzájuk. Megállt Manszúr előtt, tisztelgett, aztán lehajolt hozzá, és néhány szót súgott a fülébe. Manszú ron újra úrrá lett a feszültség, ahogy felnézett. Az ügy egyre furcsábbá válik — mondta. - Most kaptam a hírt, hogy egy fiút vettek őrizetbe a főkapunál. - Egy fiút? Pisztoly volt nála. Orosz gyártmány. Úgy tűnik, lőttek vele. Egyszerűen odasétált az embereimhez, és feladta magát. Meg sem próbát ellenállni. Most meg önnel akar beszélni. Hol van? - Byrne tudta. Nem lehetett más. - Megkérné az emberét, hogy írja le, hogy néz ki? Manszúr váltott néhány szót a katonával. Brit iskolás. Tizenöt éves. A haja világos. Az egyik nemzetközi iskolánk egyenruhája van rajta. - A Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumé? - Igen. - Manszúr szeme összeszűkült. - Talán ismeri? Igen. Életbevágó, hogy azonnal beszéljünk vele, ott, ahol senki sem hallja. Manszúr bólintott. Felállt, és ekkor vette észre, hogy a katona még mindig utasításra vár.

242

- Hallotta az urat! - vetette oda neki. - Hozzák a fiút hozzám, az igazgatói irodába! Senki ne beszéljen vele! A nevét se kérdez zék meg! Rögtön beszélek vele! Persze, hogy Alex Rider volt az. Nem is lehetett volna más. De Joe Byrne-t nagyon megrázta a látvány. Csupán néhány napja találkoztak utoljára, de a fiú mintha tíz évet öregedett volna azóta. Fizikai sérülés nem látszott rajta. Vélhetően a haja szála se görbült, még csak nem is bicegett, amikor besétált a nagyterem egyik irodájába, és leült. Úgy tűnt, örül, hogy látja Byrne-t. De elgyötörtnek és kimerültnek látszott. Csuromvizes ruhái megtört testet takartak. A fény kihunyt a szemében. Byrne számára egyértelmű volt, hogy valami rettenetes történt vele. És hosszú CIA -s pályafutása során először alig merte megkérdezni, micsoda. Alex rövidre fogta a történetet, mintha minél előbb túl akart volna esni rajta. Elmondta, hogy egy Abdul-Aziz al-Razim nevű ember elraboltatta és a sivatagba hurcoltatta. A Skorpia áll a dol gok mögött, és a brit kormányt akarják megzsarolni. Alex tökéletes hasonmása jött el a nagyterembe a Kairói Gimnázium diákjaival, és lelőtte volna a külügyminiszter asszonyt, ha Alex nem állítja meg. - Hasonmás? - ismételte el a szót Manszúr. Az arckifejezéséből ítélve egy szavát sem hitte Alexnek. - Igen. A neve Julius Grief. Az apja Dr. Hugó Grief volt. Plasztikai műtéttel olyanná tették, mint én. - És most hol van? - Megtalálják az egyetemről kivezető út mellett. - Élve? - Nem. Megöltem. Manszúr arab nyelvű parancsot vakkantott az egyik emberé nek, aki sietve elhagyta az irodát. Byrne megvárta, amíg kimegy. - Szerintem ne kételkedj Alexben, Ali - mondta aztán. - Én ismerem. Kétszer is dolgoztunk együtt. Megbízhatsz benne. A bizalmas megszólítás jelzett valamit az egyiptomi titkosszolgálat főnökének. Lassan bólintott, majd Alexhez fordult, és tüzetesen szemügyre vette. - Az egyik közvetítőkocsiban egy holttestet találtunk - mondta. Alex bólogatott.

243

Erik Gunter. Ő is benne volt. Ő volt a Kairói Gimnázium biztonsági főnöke. De közben a Skorpiának dolgozott. - Skorpió csípte meg. Így van - felelte Alex, de nem fűzött hozzá semmilyen magyarázatot. Byrne előrehajolt. - Mondd, hol találjuk ezt az al-Razimot? Elmondom - válaszolta Alex. - De egy feltétellel. Magukkal akarok menni, amikor elkapják. Manszúr összevonta a szemöldökét. Arról szó sem lehet! Vannak tapasztalt embereim az ilyen akciókra. A hétszázhetvenhetesek. Nincs szükségük segítségre. A hétszázhetvenhetes osztag az egyiptomi hadsereg terrorelhárító és különleges műveleti egysége volt. A nevét arról kapta, hogy 1977-ben alapították. Kairó déli részén állomásozott. Szerintem is eleget tettél, Alex - helyeselt Byrne. - Ezt már hagyd ránk. Alex megrázta a fejét. Razim egy erődben él Sziva közelében - közölte. - Olyan tűzerővel rendelkezik, hogy egy hadsereget is vissza tudna verni. Az erőd környéke tele van aknákkal, és akármilyen tapasztaltak is az emberei, cafatokra robbannak, mielőtt a közelébe érnének. Razim radaros riasztóberendezéssel és föld-levegő rakétákkal is dicsekedett. Tényleg harcba akarnak bocsátkozni vele? Ha engedik, hogy segítsek, akkor nem kell. Egyik férfi sem szólat meg, így Alex folytatta. - Julius Griefet egy helikopter várja, hogy visszavigye az erődbe. Meg tudom mutatni maguknak, és elrejthetnek benne egy tucat embert is. Ha elég gyorsak vagyunk, elkaphatjuk Razimot, mielőtt a fülébe jut, mi történt itt. Simán besétálhatok hozzá. Azt fogja hinni, hogy Julius vagyok. - És aztán? - Manszúrt egyszerre elkezdte érdekelni a dolog. Az emberei a helikopterben várnak. Van egy központi irányí tóterem. Ha oda bejutok, mindent ki tudok kapcsolni az erődben. Nem lesz áram. Nem lesznek rakéták. Sem aknák. Akkor támad hatnak. Vagy egy tucat őr még mindig lesz ugyan, de maguk a meglepetés erejével csaphatnak le.

244

Tehát minden attól függ, bejutsz-e az irányítóterembe - szögezte le Manszúr. A régi pékség épületében van. Láttam, amikor odavittek. Az a gyenge pont. Rövid csend támadt, majd Byrne bólogatni kezdett. Igaza van - mondta. - A kérdés, nincs-e még túl késő a hírzárlathoz. A tévécsatornák már hírül adták, hogy merényletet követtek el az önök külügyminisztere ellen - felelte Manszúr. - De arról nem beszéltek, hogy sikerrel járt-e az akció. Azt pedig el tudom intézni, hogy ma éjjel ne is beszéljenek róla. Ennyi idő elég lesz. - Tehát megegyeztünk? Motozás hallatszott az ajtónál, és belépett a Manszúr által az imént elküldött tisztviselő, izgatottan hadart arabul. Úgy bámult Alexre, mintha kísértetet látna. Manszúr bólintott, és elküldte. - Igaz, amit a másik fiúról állítottál - mondta. - Tökéletes hasonmásod, leszámítva a golyó ütötte lyukat a fején. Alex vállat vont. Manszúr Byrne-höz fordult. - Mit gondol? Amerikai-egyiptomi együttműködésre van szükség. Az önök országa, de a mi politikusunk. Hat ember önöktől, hat tőlünk. Meg persze Alex. - Egyetértek. De gyorsan kell cselekednünk. Byrne Alex vállára tette a kezét. - Mit tett veled Razim, Alex? Érezte, hogy Alex megrándul, mintha fájna neki az érintés. Amikor megszólalt, nem a kérdésére válaszolt. Razimot nagyon érdekli a fájdalom. Ideje, hogy megtapasztalja. Felállt. Ücsörgés és beszéd helyett inkább induljunk! Illetve egyvalami van még. Ezúttal én is akarok egy pisztolyt. A Sikorsky H-34-es pontosan ott várakozott, ahol Alex mondta, a sötétben kuporogott a félkész irodaépület mellett. A pilóta nem is

látta, hogy jönnek. Egyik pillanatban még a fülkéjében üldögélt Erik Gunterre és Julius Griefre várva, a következőben meg kirán gatták onnan, és szétvetett tagokkal, arccal a murván fekve találta magát, valaki pedig pisztolyt szorított a tarkójához. A megadott jelre odagurultak a dzsipek. Az elsőben Alex ült, Joe Byrne mellett. Tucatnyi ember jött velük, homokszín egyen ruhát, katonai bakancsot viseltek, és Heckler & Koch MP5-ÖS géppisztolyokat, gránátvetőket, automata pisztolyokat hoztak magukkal: egy kisebb háború kirobbantásához elengedő fegyverrel szerelték fel őket. Ez volt a két titkosszolgálat vezetője által összeállított amerikai-egyiptomi közös harci alakulat. Alex még mindig az iskolai egyenruháját viselte. Úgy sejtette, Juliuson is ez volna hazafelé menet. Az egyiptomi titkosszolgálatnak eddig sikerült elérnie, hogy ne szivárogjanak ki a hírek. Minden rádió- és televízióadó bemondta, hogy merényletet követtek el az amerikai külügyminiszter ellen, de azt nem lehetett tudni, megsérült-e. Persze ezernyi tanúja volt az esetnek, de a legtöbbjük nem volt biztos benne, mit látott, és a CIA gyorsan nyilvánosságra hozta a maga verzióját, amely szerint a miniszter asszonyt kórházban ápolják, a merénylő pedig még szabadlábon van. Razim esetleg csodálkozhatott azon, hogy Gunter nem jelentett neki. De minden esély megvolt rá, hogy a sivatag közepén még mindig a sötétben ül - mindenféle értelemben. Ahogy Alex kiszállt a dzsipből, a CIA-osztag vezetője lépett hozzá. Alex ráismert. Szőke haj, szögletes váll, kék szem: Lewinsky volt az, az ügynök, aki a harangteremben vallatta. -Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom - nyújtott kezet. Nem is mutatkoztam még be. Blake Lewinsky. Most már tudom, hogy helytelenül cselekedtem. - Nem számít - mondta Alex, és röviden megrázta a kezét. - Remélem, nem fogod azt hinni, hogy ez a hobbim, de ki kell szednünk egyet-mást a pilótából. -Mit? - Valószínűleg van jelszava vagy más azonosító jelzése, amit meg kell adnia, mielőtt leszállhat az erődnél. És ha nem tudjuk, akkor lelövik a gépet. - Meglocsolják? - kérdezte Alex.

Lewinsky értette a gúnyt, és bólogatott. Szerintem Manszúrnak más ötlete van - felelte. - Gondoltam, idejövök, és szólok neked. Nem lesz szép látvány. Hátha nem akarod majd nézni. Ali Manszúr kiszállt a dzsipből, és arra vette az útját, ahol a helikopter pilótája várakozott. Leguggolt mellé, és Alex néhány halk arab szót hallott. Csend következett, majd egy hirtelen sikoly. Az Alex mellett álló Joe Byrne fintorogva elfordult. Nem sokára odajött hozzájuk Manszúr, aki a zsebkendőjével a véres kezét törölgette. Közben két embere elvonszolta a szerencsétlen pilótát. Hát megkérdeztük - közölte Manszúr. - A jelszó „Szelket”. Teljesen helyénvaló. Szelket a halál egyik óegyiptomi istennője. Skorpióistennőként is ismerik. - Biztos, hogy nem hazudott? - kérdezte Byrne. Hazudott - felelte Manszúr, miközben összehajtogatta és eltette a zsebkendőt. - Először. De aztán megkérdeztem még egyszer, és akkor elmondta az igazat. Alexhez fordult. Most már minden tőled függ, barátom. De újra megkérdezem, úgy, mint két fiú apja: egészen biztos vagy benne, hogy készen állsz erre? Alex bólintott. - Akkor sok sikert kívánok! A tizenkét ember beszállt a helikopterbe, amerikaiak az egyik oldalra, egyiptomiak a másikra, mint két egymással mérkőző baseballcsapat. A hétszázhetvenhetes osztagtól egy pilóta is érke zett, hogy elvigye őket a sivatagba. Joe Byrne kezet fogott Alexszel. - Vigyázz magadra! - mondta. - Engem ne féltsen! - válaszolta Alex. Bemászott a helikopterbe. A lapátok gyorsuló forgásba kezdtek, míg végül teljesen összemosódtak, és a helikopter a levegőbe emelkedett. Byrne ott maradt Manszúrral. - Ez hát a híres Alex Rider - dörmögte Manszúr. - Ez bizony - felelte Byrne. Nem az én dolgom, de szerintem valami nagyon rossz dolog történt ezzel a gyerekkel. Látta a szemét?

247

Byrne bólintott. Már telefonált Alan Bluntnak Londonba, és megállapodtak, hogy beszélnek egymással, amint Alex visszatér... Feltéve persze, hogy egyáltalán visszatér. Alex arra kérte, ne féltse. De Byrne nagyon is féltette. Addig bámult a helikopter után, amíg az bele nem veszett az éjszakába. Akkor Ali Manszúr megveregette a vállát, és visszaindultak a várakozó autók felé.

Egy csipetnyi só

A helikopter remegve szelte az éjszakát, a belsejében tizenkét hallgatag férfi és egy fiú kuporgott. Ahogy a gép elérte Kairó szé lét, elmaradtak az utcai lámpák fényei, és egyszer csak egyedül volt a csillagokkal. Alex legelöl ült, és a pilótafülke ablakán át a puszta és üres sivatag végtelen feketesége tárult elé. Hátradőlt, és talán el is szenderedett - nem sok különbség volt alvás és ébrenlét között - a rotorok egyenletes zaja közepette. Aztán valaki megütögette a vállát, és közölte, hogy megérkeztek. Mennyi idő telhetett el? Nemigen lehetett több egy óránál. Lewinsky állt előtte, és Alex látta a szemén, milyen feszült. Eljött az igazság pillanata. Előttük az erőd, minden védelmi rendszerével egyetemben. Ha az eredeti pilóta hazudott, valamennyiüknek vége. A rádió recsegve életre kelt. Egy hang mondott valamit arabul. A pilóta egyetlen szóval válaszolt. - Szelket! Hosszú szünet. Mintha mozdulatlanul lebegtek volna a levegőben. Aztán újabb utasítások hangzottak fel, és a pilóta láthatóan megkönnyebbült. Engedélyt kaptak a leszállásra. Alex kikukucskált, és megpillantotta az erődöt, melyet fények százai világítottak meg. Kaptárként nyüzsgött az egész hely, hiszen Razim most készítette elő a szökését. Emberek cikáztak keresztbe-kasul az udvaron, dossziékat és dobozokat hoztak elő különféle raktárakból, és felpakolták őket a hosszú sorban álló Land Roverekre és teherautókra. Ma éjjel senkinek sem volt szabad aludnia. Örök jártak fel-alá a mellvédeken és a kötélhídon. A négy toronyban is emberek voltak. A kaput bezárták, és fegyve res őrök várták a sötétségből kibontakozó helikoptert. Aztán az éjszakából váratlanul nappal lett, ahogy az erőd két sarkából egy-egy reflektor kapta el fénycsóvájával a helikoptert.

Ragyogó fény árasztotta el a pilótafülkét. Lewinsky hunyorogva árnyékolta be a szemét a kezével. De a fény adott egy ötletet Alexnek. A helikoptert várták. Figyelték. Razim biztosan ideges a hosszú csend miatt. Akkor most jelez neki, hadd nyugodjon meg. Kicsatolta magát, és felállt. A helikopter ajtaját súlyos emelőkar zárta, amelyet lehúzott, és félretolta az ajtót, ezzel beeresztette a rotor zaját és a sivatag hevét. Az egyik CÍA-s odakiáltott neki valamit, de Alex a füle botját se mozgatta. Tudta, mit csinál, és abban is biztos volt, hogy Razim nézi. Egy mennyezetről lógó heve derbe kapaszkodott, és kihajolt a helikopterből a fényre, majd az erőd felé integetett, vigyorgott, mintha valami nagyon okos dolgot csinált volna. így viselkedett volna Julius Grief. Nem várta volna meg, amíg a helikopter földet ér. Lewinsky megértette, mit csinál, és helyeslően bólogatott. Alex kézjelekkel odairányította a pilótát a megkeményített, és így biztonságos leszállóhelyet kínáló homokfolthoz. Látta, hogy a kapu lassan kitárul, és egy dzsip száguld ki rajta. Eddig jó. Elfogadták a jelszót, és talán őt is látták. Razim kikapcsolta a védelmi rendsze reket, és beinvitálta őket. A helikopter enyhe döccenéssel érkezett a talajra. A pilóta leál lította a motort. Lewinsky felkelt, és előrejött, miközben nagyon vigyázott, nehogy meglássa valaki. Tíz percet kapsz! - Még mindig kiabálnia kellett a motor siví-tása miatt. - Aztán bemegyünk! Alex bólintott. A Sikorsky a kaputól úgy kétszáz méternyire szállt le. Alex leugrott a homokra, és bevárta a dzsipet. Szakállas férfi vezette, hosszú köntös és fejkendő volt rajta. Az őr volt az, akitől az ételt kapta azon az éjszakán, amikor fogságba esett. Lefékezett, Alex pedig beszállt a kocsiba. - Hol vannak a többiek? - kérdezte a sofőr. Nyilván Gunterre és a pilótára gondolt. A Sikorskyban rejtőző tizenkét emberről ugyanis nem tudhatott. -Vigyél Razimhoz! - parancsolt rá Alex. A sofőr habozott. - Most! A férfi ahhoz szokott, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Előretolta a sebességváltót, és döcögve megindultak visszafelé. A kapu még mindig nyitva állt. Senki sem sejtett semmi rosszat.

250

Beértek az erődbe, elfordultak a börtönblokktól, ahol Alexet és Jacket fogva tartották, és Razim háza felé gurultak. Alex meglátta a régi pékséget, amely most az irányítóterem volt. Remélte, hogy nyitva lesz az ajtaja, de becsukták - feltehetőleg be is zárták -, ablaka pedig nem volt. A fa repedésein át azonban fény szűrődött ki. Valami volt odabent. Lehet, hogy most kapcsolták be az erődöt körülvevő aknákat, és ha valaki a helikopterben csak eltüsszenti magát, a hang- és mozgásérzékelők azonnal kiszúrják. A dzsip megállt. Alex kilökte az ajtót, és kiugrott. -Julius! Razim lépett ki a házból, kezében cigaretta, melynek felkunko rodó füstje visszaverte az elektromos lámpák fényeit. Nyugati öltözéket viselt: farmert, bő inget és szandált. Talán ez is új sze mélyazonosságához tartozott, rövidre nyírt, őszülő haját és kerek szemüvegét azonban semmivel sem lehetett összetéveszteni. A teraszon találkoztak össze, a kőoroszlán és a cserepek mellett. Ott, ahol nemrég reggeliztek. Razim kíváncsian, ugyanakkor bosszúsan mérte végig Alexet. Mi történt? - ripakodott rá. - Már egy órája hallanom kellett volna felőled! Julius tehát utasítást kapott, hogy indulás előtt szóljon ide rádión Kairóból. Alex ezt nem tudhatta. Meghalt - közölte Alex. Nem akart túl sokat beszélni. Félt, hogy elárulja magát. A külügyminiszter kórházban van. Ezt mondta a rádió. Azt nem, hogy meghalt. Akkor hazudnak. - Alex a mutatóujjával a homloka közepére bökött. - Itt találtam el. - És Rider? Alex felvihogott, ahogyan Julius is tette volna. Kegyelemért könyörgött. A végén már sírt is. De Gunter engedte, hogy nézzem, amikor megöli, és meg is néztem. - Hol van Gunter? - A helikopterben. - Miért nem jött be veled? - Nem tudom, Razim. De most mi van? Azt hittem, örülni fogsz! A szeme sarkából Alex látta, hogy a kapu két szárnya kezd összecsukódni. Lassan mozogott, és a fiú tisztában volt vele, hogy

251

egy teljes percbe telik, amíg bezárul . Vagyis ennyi ideje volt csele kedni. Hátat fordított Razimnak, és zsebre vágott kézzel, kényel mesen elballagott. - Hát te hova mész? - kérdezte Razim nyugtalanul. Talán még nem találta ki, kivel beszél valójában. De valami titkos belső ösz töne riadót fújt. - Mit csinálsz? - Megyek, lefekszem. - Nem fekszünk le. Elmegyünk. - Akkor összepakolok. - De a szobád nem is arra van! Ez buktatta le. Julius Razim házában lakott. Alex viszont az ellenkező irányba indult, a kút felé. -Julius! - kiáltott utána ismét Razim. Alex nem tudta, mitévő legyen. Ne vegyen tudomást róla, vagy forduljon vissza, és folytassa a blöffölést? Julius Grief dühös lett volna, amiért jutalom és elismerés helyett faggatják. A pékség épülete előtte állt. A kéményét megvilágították a fények. Őrök strázsáltak mindenhol, de mindeddig egyik sem tanúsított érdeklődést iránta. - Állítsátok meg! A két szó valósággal végigvágott az udvaron. Razim szinte azonnal elismételte őket arabul is. Kitalálta, mi történt. Rájött, hogy becsapták. Épp Alex előtt - közte és az irányítóterem között - két őr megperdült, és lekapta válláról a fegyverét. A kapuszárnyak közti rés centiről centire szűkült. Fél perc maradt addig, hogy találkozzanak, és elvágják Alexet a külvilágtól. Nem volt választása. Futásnak eredt az ellenkező irányba, el az irányítóteremtől. Előtte magasodott az erőd fala és a tetejére vezető kőlépcső. Kettesével szedte a fokokat. Közben előhúzta kezét a zsebéből. Az a kézigránát volt benne, amelyet azóta magá nál tartott, hogy kiszállt a helikopterből. Mutatóujjával már ki is rántotta a biztosítószeget. Két lövést hallott, és szinte érezte a becsapódást, ahogy a lövedékek eltrafálták a kőlépcsőt a lába alatt. Ki lőtt? De ez mindegy is volt. Csak az számított, hogy ennek az ügynek egyszer s mindenkorra véget vessen. Mindenfelől őrök rohantak felé. Mindenki üvöltözött. A riasztó csörömpölt az éjszakában. De Alex csak arra összpontosított, amit tennie kellett. Két újabb lépéssel elérte a mellvédet,

252

egyik oldalán az erőd, a másikon a sivatag. Egy harmadik lövedék süvített el a válla mellett. Szörnyen védtelen volt. Minden azon múlt, amire most készült. A pékség alatta volt, de a kémény épp az ő szintjén, úgy öt méterre. Látta a négyszögletű nyílást, és elképzelte a kemencéig lefutó téglasort. Tudta, hogy csak egy dobása van. Volt ugyan egy gránát a másik zsebében is, de esélye sem lehetett mindket tőt elhajítani. Mennyi ideje maradhatott? Mennyi telt el, amióta kihúzta a biztosítószeget? Kizárt az agyából minden hangot. A kiabálást, a riasztó lármáját, a lövések fütyülését. Az iskolában volt. Egy kólás dobozt készült a kukába dobni. Könnyű. Semmiség. Eldobta a gránátot, látta, amint nagy ívben átrepül a levegőn, és tudta, hogy célba kell találnia, hogy nem mehet mellé! A gránát úgy tűnt el a kéményben, hogy hozzá sem ért a téglákhoz. Olyan sokára következett a robbanás, hogy Alex már attól félt, a gránát hibás. A zsebébe túrt a másikért, de ekkor felhangzott a dörej. Az irányítóterem ajtaja kivágódott, láng és füst özönlött ki az éjszakába. Minden fény kialudt, a Szahara sötétje úgy borult az erődre, akár egy bűvész köpönyege. Alex a földre vetet te magát, amikor felugatott egy gépfegyver, s törmelékeket szakított ki a fal ból a fiú háta mögött. Ahogy arrébb gurult, látta, hogy a kapuszárnyak nem értek össze, úgy merevedtek meg, hogy maradt egy kis rés köztük. Tudta, hogy Lewinsky és a többiek hallották a robbanást, kiszálltak a helikopterből, és az erőd felé tartanak. Ha még egy percet túlél, már nem lesz egyedül. A szeme már hozzászokott a sötétséghez. Az erődöt megvilágították a hold és a csillagok, na meg a lángoló pékség. Megfordult, és látta, hogy Razim már félúton jár a lépcsőn. Pisztoly volt nála. A teste vörös ragyogásban fürdött. Egyszer azt ígérte Alexnek, hogy a pokolra küldi, és most úgy festett, akár az ördög maga. Gépfegyver ropogott a kapunál. Valaki felordított. Az egyiptomi katonák és az amerikai ügynökök közeljártak. De még nem volt vége. Razim egyre közeledett. Hirtelen kivi lágosodott az éjszaka, fehér fény öntötte el a mellvédet, ahogy működésbe lépett a tartalék generátor. Alex tökéletesen látszott. Hátranyúlt és előhúzta a Guntertől elvett Tokarjevet. Egyszer már jó szolgálatot tett, így visszakövetelte Ali Manszúrtól. Így

253

tűnt helyesnek. Ez volt az egyetlen fegyver, amelyet Alex valaha a magáénak tudhatott. Azt akarta, hogy vele legyen a végkifejletnél. Nyolc golyó volt a tárban. Alex hármat lőtt ki Razimra, majd futni kezdett a mellvéden, valami árnyékot keresett, ahol nem nyújt ilyen jó célpontot. Látta maga előtt az egyik tornyot, de hirtelen az útjában termett egy őr, és ráfogta a puskáját. Alex előkapta a második gránátot, és elhajította, majd ugyanazzal a lendülettel hasra vetette magát. A karjával a fejét védte. Erezte a lökéshullá mot. Amikor felnézett, az út szabad volt. Lepillantott. Az ameri kaiak és a hétszázhetvenhetesek elérték az erődöt. Alex látta, ahogy benyomulnak a kapun, szétszóródnak és lőállást vesznek fel az udvaron. Razim emberei róla szinte el is feledkeztek. Tud ták, hogy sokkal veszélyesebb ellenség érkezett. A fiú talpra állt. Sejtelme sem volt, hova menjen, csak abban volt biztos, hogy ahol van, ott nem akar maradni. Csapdába esett a kes keny párkányon a mellvéd fala és a mélység között. Mindenütt fegyverek dörögtek. Valami a levegőt hasította. Berepült Razim házának nyitott ajtaján. Robbanás tépte darabjaira az épületet. Két őr állt előtte. Gépfegyver kelepek, mire mindketten megpördültek, és elejtették a fegyverüket, mielőtt a földre zuhantak. Alex elérte a kötélhidat, és szinte gondolkodás nélkül rálépett. Az erőd másik oldala sötétebbnek és csendesebbnek tetszett, ő pedig most nem akart mást, mint eltűnni szem elől, és a kom mandósokra hagyni az ügyet. Látta, hogy Razim emberei rohan gálnak odalent. Úgy nézett ki, feladták a harcot, és már menekül nek. Felbukkant mögöttük az egyik amerikai, éjjellátó szemüvegben. Megállt, célzott, és egyesével leszedte őket. A harc Alex szeme előtt ment át mészárlásba. A meglepetésszerű táma dás és a védelmi rendszerek kiiktatása halálos kelepcévé változ tatta az erődöt. Alexnek felfordult a gyomra. Túl akart már lenni ezen. És ekkor váratlanul egész közelről két szót hallott. - Ne mozdulj! Megfordult. Razim állt mögötte. Valahogyan sikerült utolérnie. Fél kézzel a kötélhídba kapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. A másik kezében pisztolyt tartott. Alex felemelte a maga fegyverét. A lábát enyhén szétterpesztette. Érezte, hogy imbolyog a levegőben.

254

- Te vagy az. Tudtam, hogy te vagy az. Amint megláttalak, tudtam. Életében először Razimot teljes erővel elborították az érzel mek. Harag. Kétségbeesés. Nem volt ura magának, nem bírta elhinni, ami történt vele, hogy mindent, amit olyan zseniálisan és aprólékosan eltervezett, most hirtelen elvettek tőle. - Mi történt? Hogy csináltad? Alex nem válaszolt. Alattuk az udvaron tombolt a harc. Razim néhány embere még mindig tüzelt, de már nekik is látniuk kel lett, hogy vesztettek. De Razim nem törődött ezzel. Mintha min den vér kifutott volna belőle. Könnyes szemmel meredt Alexre. - Legyőztelek! - nyöszörögte. - Összezúztalak! Megöltem a barátodat! És még így is visszajössz! De itt a vége, Alex. Most végzek veled. Nem lesz lassú a halálod. Arra sajnos nincs idő. De aki meghal, annak minden halál ugyanolyan. Felemelte a pisztolyt. - Alex! A kiáltás lentről jött. Blake Lewinsky észrevette, mi zajlik oda fent, és azonnal reagált. Géppisztolyát felfelé lendítette, és tüzet nyitott. A sorozat a hidat érte Alex és Razim között. Alex lába alól kicsúszott a kötél, és a fiú elvesztette az egyensúlyát. Vadul hado nászott, mire sikerült megmarkolnia a kötelet, és elkáromkodta magát, amikor elejtette a pisztolyt. Látta, hogy Lewinsky ismét céloz. Ekkor azonban valaki kilőtt az egyik toronyból, és az ame rikai véres sormintával a mellén hátrazuhant. Alex tudta, hogy azonnal meghalt. De így is eleget tett. Razim hanyatt esett, és el is kábult kissé. Pisztolyát a hídra ejtette, ott hevert mellette. Alex összekuporodott, majd felpattant, s rávetette magát. Elkapta Razim torkát, és szorította. A híd kis híján kettészakadt, de csodával határos módon még elbírta őket. Újabb lövések dördültek, és Alex látta, hogy az egyik toronyból kibukik egy őr. Razim kinyújtotta a kezét, hogy visszaszerezze a pisztolyt. Alex megragadta a karját, és elrántotta. Ekkor pattant el a híd. Alex érezte, ahogy megnyílik alatta a hasadék. Választhatott, hogy Razimot szorongatva ő is lezuhan, vagy elengedi a férfit, és menti magát. Az utolsó ezredmásodpercben győzött a létfenntartó ösztön. Hátravetődött, a szakadt kötelek közé, és a karjára tekerte őket, hogy jobban tartsák. A lába a

255

levegőben kalimpált. A kötél a vállába és a csuklójába vájt. Csak a híd egy része szakadt szét. Elegendő maradt belőle ahhoz, hogy a fiú ne essen le. Razim nem volt ilyen szerencsés. Még mindig a pisztolyát pró bálta elérni, és túl későn próbált meg kapaszkodót keresni. Egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel még elkapta az egyik kötelet, de az is kicsúszott a kezéből, így semmi nem tarthatta vissza a zuhanástól. Ha a földre érkezik, kitörik mindkét lába, de a sóku pacra esett, amelyet az emberei hordtak össze a sivatagból. Lábbal érte el, és derékig belesüppedt. Elvesztette a szemüvegét. A pisztolya a közelben landolt. Razim beragadt. Körülötte véget ért a harc. Az emberei megadták magukat. Az amerikai és az egyiptomi kommandósok átvették az irányítást. Razim vergődött. Szeme kitágult a rémülettől, mert érezte, hogy elnyeli a só. Alex még mindig fölötte himbálózott a kötélhíd maradványain. Nem érhette el. - Segítség! - kiáltotta Razim. Alex nem mozdult. A híd többi része is leszakadhatott volna, ha áthelyezi a súlypontját. Razim egyre süllyedt a sóban. Már a hónaljáig ért. És ekkor mintha megértette volna, mi fog történni: a játszmának vége. Élete utolsó pillanataiban valahogy sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. Bár Alex inkább ördögi grimasznak látta. - Kérlek... - vinnyogta Razim. - Segíts... Dobj le egy kötelet... Tovább süllyedt. Érezte a hasára és a mellkasára nehezedő iszonyú nyomást. A sókupac, mint valami szörnyeteg, lassan, centiről centire, eleve nen elnyelte. - Csaltál! - rikácsolta. - Én voltam a jobb! Nekem kellett volna győznöm! Alex nem tett semmit. Nem is tehetett. Utolsó erejével Razim a pisztoly után nyúlt, amely ott hevert a só felszínén. Ujja a fegyver után kaparászott, de túl messze volt, nem érhette el. A férfi karját bekebelezte a só. Elborította a vállát. Már a nyakáig ért, mintha lefejezték volna a csatában. - Ne mozdulj, Alex! - kiáltotta az egyik CIA-s, aki már a hídnál járt, és most a fiú felé araszolt. - Megyünk érted!

256

Alex némán figyelt. Razimmal valami borzalmas történt. A só a pórusokon keresztül behatolt a bőrébe. Mintha elevenen megfőtt volna az óriási kupacban. Fehér hab buggyant ki a száján. Aztán a szemén is. Meztelen csigára emlékeztette Alexet. A fiú hallotta, hogy azok rettenetes halált halnak, ha sóba hengergetik őket. - Alex... Ez volt Razim utolsó szava. A szeme teljesen fehér lett. Még sikerült egy utolsó lélegzetet vennie, mintha ez segítene, majd eltűnt a felszín alatt. Egy rövidke pillanatig egy kis mélyedés maradt utána, majd azt is kitöltötte a só. - Megvagy! Alex érezte, hogy megragadják. Visszavezették a hídon. Mások is vártak rá. Talán látták, mi történt Razimmal. Talán végignézték, és hagyták, hadd menjenek maguktól a dolgok. Alexet nem érdekelte. Nagyon fáradt volt. A harc elült. Ahogy Alexet lesegítették a kőlépcsőn, a fiú látta, ahogy az őrök a fal mellett sorakoznak, kezüket összekulcsolták a fejük búbján. Mindenütt holttestek hevertek. Blake Lewinskyval együtt két-két amerikai és hétszázhetven hetes esett el. A halottak nagy részét Razim emberei tették ki, akik elnyúlva feküdtek a vér foltos homokon. Valaki egy üveg vizet adott Alexnek. -Jól vagy? A fiú bólogatott. Maradj itt. Szóltunk rádión Kairónak. Most már vége. Jönnek a többiek. De tíz perc múltán Alexnek nyoma veszett, és a kommandósok pánikba esve keresgélték mindenhol. Csak jóval később találtak rá, az erődön kívül, egy autó kiégett roncsai előtt térdelt.

Búcsú

Ideje volt menni. Elérkezett Alan Blunt utolsó napja az MI6 Különleges Operációs Részegének vezetőjeként. Épp végzett személyes tárgyai összecsomagolásával. Nem tartott túl sokáig. Minden belefért egy cipősdobozba, amely most az egyébként üres íróasztala közepén állt. Persze főleg emlékeket vitt magával, azokból pedig jócskán akadt. Egy rövid ideig azt latolgatta, megírja az emlékiratait, ami népszerű foglalatosság volt a politikusok és visszavonuló közszolgák között. De erről persze szó sem lehetett. Munkaköri leírásá nak a része volt, hogy magával viszi a sírba a titkait. És ha megpróbálja eladni őket, előbb kerül oda, mint gondolja. Még utoljára kinézett az ablakon. Forró nyár volt. A Liverpool Streetet szokatlan ragyogásba vonta az ablaküvegekről visszaverődő napfény. Az ablakpárkányon egy galamb ült félálomban. Alszanak egyáltalán a madarak? Blunt megkocogtatta az üveget, és a galamb elrepült. Egy időben azon tanakodtak Smithersszel, vajon fel lehetne-e használni a postagalambokat, hogy külföldi diplomatákat hallgassanak le. A berendezést a madarak lábára kötözték volna. A Rejtett Fegyverek Osztálya el is készített egy megvalósíthatósági tanulmányt, de a dologból nem lett semmit. Blunt néhány hete találkozott Smithersszel, miután az ügynök hazatért Kairóból. Hivatalos jelentést tett. Aztán el sem köszöntek egymástól. Blunt visszament az asztalához, és a cipősdobozra rakta a kezét. Kísértést érzett, hogy a szemétbe dobja. Semmi olyan nem volt benne, amit igazán akart. Hirtelen szeretett volna kint lenni. Két nap múlva indul Velencébe. Hathetes európai körútjának első állomására. A felesége is vele tart. Az esküvő óta nem töltöttek egyszerre ennyi időt együtt.

258

Nyílt az ajtó, és Mrs. Jones lépett be. Ő lett a Különleges Operációs Részleg új vezetője, ahogy Blunt sejtette. Úgy tűnt, mintha meglepődött volna, hogy itt találja, ami nem volt valószínű, hisz ő kérte fel egy utolsó megbeszélésre. Egy pillanatig feszengve méregették egymást az asztal fölött. Bluntnak eszébe jutott, hogy helyet kellene cserélniük. Ez itt már Mrs. Jones iro dája volt. Visszament az ablakhoz, és leült egy antik külsejű, de valójában modern karosszékbe. Mint annyi minden ebben az épületben, ez sem az volt, aminek látszott. Mrs. Jones az íróasztal szélére telepedett. Elegáns fekete kosztümöt viselt, a nyakában pedig ezüstlánc lógott. Mentolos cukorkát szopogatott. Ez rossz jel volt. Blunt már ismerte a szokásait. A mentolos cukorka azt jelentette, hogy valami kellemetlen közlendője van. - Gratulálok! - mondta Blunt. Hivatalosan csak reggel adták tudtára a kinevezést. - És sok sikert kívánok! - Köszönöm - bólintott kurtán Mrs. Jones. - Van valami terve a jövőre? -Utazgatok. Talán golfozok egy kicsit. A BBC felkért, hogy csatlakozzam az igazgatótanácshoz. - Tudom. Én javasoltam önt. - Mrs. Jones elhallgatott, a kezét maga mögött nyugtatta az asztal lapján. - Mielőtt elmegy, beszélnünk kell Alexről. - Igen. Gondoltam, hogy róla lesz szó. Hogy van? - Attól tartok, nem jól. Mit várt? - Szerencsétlen eset volt, hogy így elvesztette a házvezetőnőjét. -Jack Starbright több volt, mint házvezetőnő. A legközelebbi barátja. Az egyetlen felnőtt barátja. Sőt az egyetlen felnőtt, akiben megbízhatott. - Senki sem láthatta előre, hogy ez fog történni. - Valóban? - Mrs. Jones megkerülte az asztalt, és leült. Elfoglalta Blunt székét, és az üzenet egyértelmű volt: övé lett a tekin tély is. - A Skorpia tőrbe csalt minket, mi meg egyenesen belesétáltunk a csapdájukba. Megtaláltuk Levi Krollt a Temzében, és egy iPhone volt a felső zsebében. Több nyom is a Kairói Nemzetközi Képzőművészeti és Tanárképző Gimnáziumhoz vezetett. Úgy kezeltek minket, akár a bolondokat, és mi pontosan úgy is viselkedtünk. Ha nincs Alex, az amerikai külügyminiszter most

259

halott lenne, és mi hadban állnánk az Egyesült Államokkal. Szinte felfoghatatlan! Blunt széttárta a karját. - Minden felelősséget vállalok. Emiatt nem kell aggódnia. Tiszta lelkiismerettel töltheti be az új állását. - Bár így volna. De belegyeztem, hogy bevessük Alex Ridert. Most a legelejéről, a Tornádó-ügyről beszélek, ami több mint egy éve volt. Voltak kétségeim, hogy belerángathatunk-e egy tizennégy éves fiút a mi világunkba, de elhallgattattam őket. Ahhoz túl hasznos volt a gyerek nekünk. És ilyen értelemben ugyanolyan bűnös vagyok, mint ön. Blunt le volt nyűgözve. Korábbi helyettese hangjában acélos zönge csengett, amelyet a férfi még sohasem észlelt eddig. - Mennyire van rosszul? - kérdezte. - Mint azt biztosan tudja, megölte Julius Griefet - felelte Mrs. Jones. - Ez meg a másik dolog. Sosem lett volna szabad készpénznek vennünk, hogy Grief meghalt Gibraltáron. Már utasítást is adtam, hogy zárják be az egész létesítményt. Szóval Alexnek eddig is volt néha fegyvere, de most először használt egyet ténylegesen gyilkolásra. Kénytelen volt hidegvérrel agyonlőni Juliust. Nem hiszem, hogy hibáztatható ezért. De az eset súlyos traumát oko zott. Elhallgatott. Blunt türelmesen várt. - Beszéltem a pszichológusokkal, és azt mondták, ez majdnem olyan Alex számára, mintha magával végzett volna. Hiszen teljesen egyformák voltak. A lényeg, hogy Julius Grieffel Alex Rider egy része is meghalt. Magát lőtte le. Vagy pontosabban önmaga egy olyan részét, amelynek meg sem szabadott volna születnie. - Talán az a része volt, amelyet mi teremtettünk - vetette fel Blunt. - Lehet. De ami engem illet, Alex Rider aktája lezárva. Egy kísérlet volt, amelyet soha nem lett volna szabad elvégeznünk. Most már nincs értelme felhánytorgatni, ami történt, de mindketten hibáztunk. Többé nem fordul elő. - Ezért rendelt ide? - Nem. Van még valami, amire válaszolnia kell, mielőtt elmegy. Azzal kapcsolatban, hogy Alex Ridert megtámadták a Brookland Iskolában.

260

Mrs. Jones Bluntra várt, de a férfi nem szólt semmit. Pusztán udvarias érdeklődést mutatott. Mrs. Jones nem volt meglepve. - Egy fegyveres rálőtt Alexre - folytatta -, de Erik Gunter róla furcsamód nem mondott semmit. Sem Razim. Azt hihetné az ember, hogy nem is tudtak róla. És van még két másik kérdés, ami zavarba hozott. Az első nagyon egyszerű. Miért vétette el a célt a lövész? Alex ugyan észrevette, és gyorsan reagált, de a lövés a padját érte, nem a székét. Mintha a lövész nem is rá célzott volna. Aztán ott vannak a Wandsworth Ipari Parkban történtek. Alex hallotta, mit mond az orvlövész a helikopter pilótájának. „Küldetés teljesítve.” Hazudott? Vagy talán mégsem? Lehet, hogy valóban elvégezte, amiért küldték? - Hova kilyukadni? - kérdezett vissza Blunt. - Szerintem pontosan tudja. Úgy gondolta, hogy a Kairói Gimnázium veszélyben van, és mindenképpen oda akarta kül deni Alexet. Így hát felbérelte az orvlövészt és a helikopterpilótát. Maga rendezte meg az egészet. Ha Alex azt hiszi, veszély fenyegeti, sőt, ami még rosszabb, a barátai vannak veszélyben, nem tehet mást, mint hogy elmegy. Egyébként lenyomoztam a Robinson R22-es tulajdonosát, úgyhogy nincs értelme tagadnia. - Nem vonnám kétségbe az értelmi képességeit azzal, hogy letagadom - felelte Blunt. - Mi lett a pilótával és a lövésszel? -Túlélték. Néhány csontjuk eltört. De semmi komoly. Man szigetén lábadoznak mindketten. - Van magának fogalma róla, milyen komoly dolog ez? Megszervezett egy lövöldözést egy angol iskolában! Fél Londont meg bénította, több ezer rendőri munkaórát elpazarolt, csak hogy elérje, amit akar! És ráadásul végig hamis nyomon járt! A Skorpia átverte! Alan Blunt levette a szemüvegét, megtörölte egy zsebkendővel, majd visszatette. Hirtelen nagyon fáradt lett a tekintete. - Ki tud erről? - Csak én. - És mit szándékozik tenni? Rövid csend.

261

- Semmit. - Mrs. Jones már azelőtt meghozhatta ezt a döntést, hogy belépett az irodába. De az is lehet, hogy csak ebben a pilla natban jutott elhatározásra. Nem számított. - Nem háríthatom el magamról a felelősséget ebben az ügyben. Megértem, miért tette, amit tett. És nem állok a lovaggá ütése útjába. Menjen csak Velen cébe. Élvezze a szabadságot. Hosszú ideig voltunk együtt. Többé nem találkozunk. Blunt felállt. Visszament az asztalhoz, és a dobozra tette a kezét. De nem vette fel. Mrs. Jonesra nézett. - Két dolgot mondanék, ha szabad. - Tessék! - Azt azért ne felejtse el, hogy jó is származott az esetből. Úgy hallom, a Skorpia feloszlott. - Nevetségessé silányultak - értett egyet Mrs. Jones. - Többé nem fognak tevékenykedni. Több ügynöküket, köztük Zeljan Kurstot letartóztatták, és a nemzetközi rendőri erők egymással együttműködve próbálják lenyomozni őket. Háromszor kerültek szembe Alexszel, és mindháromszor veszítettek. Számukra ez volt a vég. - Nos, akár azt is mondhatnánk, hogy ez megért ennyit. - Akár. Mi van még? - Csak egyvalami. Hadd adjak néhány jó tanácsot búcsúzóul, Mrs. Jones. - Blunt felvette a cipősdobozt. Az asztal most már teljes egészében Mrs. Jonesé volt. - A Brookland-ügy hiba volt, mint kiderült. De nem haboztam véghezvinni. És ha sikeresen akar teljesíteni ezen a poszton, az én posztomon, Mrs. Jones, akkor el fog jönni az idő, amikor önnek is így kell tennie. Persze ezt ön is tudja. Tisztában van vele, miféle döntéseket kellett meghoznom. De vajon azt tudja-e, milyen ezeknek a tudatával élni? Egy német filozófus azt írta, hogy aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. A mi munkánk pedig gyakorta szörnyű. Attól félek, ez elkerülhetetlen. Mrs. Jones átgondolta a hallottakat, és bólintott. Már nem volt mit mondani. - Isten önnel, Alan! - Isten önnel, Mrs. Jones! Blunt a cipősdobozzal a kezében elhagyta az irodát, és becsukta maga után az ajtót.

262

- Megkezdődött a beszállás a Virgin Atlantic 20-as San Franciscó-i járatára. Kérjük, minden utas fáradjon a hármas kapuhoz. Edward Pleasure, aki a Virgin első osztályú várótermében ücsörgött a Heathrow-n, becsukta a könyvet, amelyet olvasott, és eltette. - Ideje menni - mondta. -Jó. Alex Rider mellette ült, farmerban és sötét pulóverben. Nála volt a kézipoggyásza, tele könyvekkel és játékokkal a Nintendo DSi-jéhez. Feladott két bőröndöt is, amelyekben nagyjából mindene benne volt. A chelsea-i házat kiürítették és meghirdették. Alex csak a ruháit, néhány fényképet, a teniszütőjét és a Chelsea játékosai által aláírt focilabdát hozta magával, amelyet tombolán nyert egyszer. Megtarthatott volna több mindent is. Edward felajánlotta neki, hogy bérel egy ládát, amelyben minden holmiját áthajózta thatja az óceánon. Alex azonban inkább hátrahagyta őket. San Franciscóba ment, hogy ott éljen Edward és Liz Pleasurerel - és persze Sabinával. Telefonon beszélt a lánnyal, aki alig bírt magával az izgalomtól. -Jaj, de jó lesz! - lelkendezett. - Mindig együtt leszünk! És nagyon fog itt neked tetszeni, Alex, tudom! Már elő is készítet tem a szobádat! És anya is alig várja, hogy lásson! Most Edward és Liz voltak Alex jogi képviselői. Majdnem olyan volt, mintha örökbe fogadták volna. Érdekes módon Mrs. Jones javasolta ezt, talán így próbálta jóvátenni a történteket. Felhívta Edward Pleasure-t, mielőtt még Alex hazaért volna Angliába. Elintézte a papírmunkát, és állandó tartózkodási engedélyt is szerzett Alexnek az Egyesült Államokba. Az MI6-nek volt egy udvarháza - félig kórház, félig üdülő Dél-Angliában, egy húszhektáros park közepén, ahol Alex kipihenhette magát, amíg a jogi ügyek lezajlottak. Edward két napja érkezett. Most pedig útnak indultak. Edward Pleasure újságíró volt, és a Damian Crayről írt könyve sikerének köszönhetően gazdag ember. Nagyon keresett volt az Egyesült Államokban, több újságban és magazinban is publikált. Karrierje felíveléséért sokkal tartozott Alexnek. Végül is a fiú volt az, aki kiderítette az igazságot Crayről. És Alex kötődése a család-

263

hoz messze túlment azon, hogy Sabinával barátkozott. Nyaralt velük Cornwallban, Skóciában és Dél-Franciaországban, ahol Edward kis híján meghalt, amikor bomba robbant a házukban. A férfi azóta is sántikált és fájdalomcsillapítót szedett, de nem hagyta, hogy tönkretegye az életét, ami történt vele. Gyönyörű otthona volt Presidio Heightsban, ahonnan pompás kilátás nyílt az óceánra. Sabina a helyi középiskolába járt. Liz könyvet írt a divatról, ami valaha a szakmája volt. Közben főzött, rendben tartotta a kertet és a kutyára is vigyázott. (Nemrégiben vettek egy csokoládészín labradort.) Időbe telt, amíg beleszoktak az életbe a világ másik végén, de mostanra otthonosan berendezkedtek, és boldogan éltek. És most Alex arra készült, hogy velük tart, és ő is a család tagja lesz. Edward a fiút nézte, ahogy a váróból elindultak a kapu felé. Nem sokat tudott arról, mi történt Egyiptomban. Nem mintha Mrs. Jones nem mondta volna el szívesen. De a férfi nem akarta megkérdezni. Jack Starbright meghalt. Ennyit tudott, és megértette, mit jelent ez Alexnek. Azzal is tisztában volt, hogy Alex végzett a kémkedéssel, és az MI6 soha többé nem fogja megkeresni. A fiú alig szólalt meg a két nap alatt, amíg kettesben voltak. Volt valami félelmetes ebben a csendben, amely úgy ült rajta, mint valami betegség. Semmi érdeklődést nem mutatott az étel iránt, alig evett valamit. A kérdésekre udvariasan válaszolt. De önként soha nem csinált semmit, és mintha ott sem lett volna a szobában, hosszú percekig csak révedt a semmibe. Első találkozásukkor Edwardnak az a benyomása támadt, hogy Alexben eltört valami, amit soha nem lehet helyrehozni. Még azon is elgondolkozott, vajon helyesen teszi-e, hogy felelősséget vállal érte, és az otthonába viszi. De már az elmúlt negyvennyolc órában is tapasztalt némi vál tozást. Alex egyre inkább felélénkült. Most is megszaporázta a lépteit, ahogy belépett a repülőhöz vezető hosszú alagútba, mintha szeretne minél előbb útra kelni. Edward hallotta, amikor telefonon beszélt Sabinával, és tudta, hogy nagyon várja már a találkozást. Túlzás lett volna abban reménykedni, hogy Alex máris gyó gyulni kezdett? Edward hirtelen eltökélte magát. Minden rendbe fogjönni. Alex egy családhoz fog tartozni, amiben még soha éle--

264

tében nem volt része. Ezer meg ezer kilométerre lesz azoktól az erőktől, amelyek annyira igyekeztek bántani. Újrakezdheti. Az lehet, ami mindig is akart. Hétköznapi srác. Húsz perccel később egymás mellett ültek, becsatolták a biztonsági övüket. Alex az ablaknál foglalt helyet, és kifelé bámészkodott. A gép elérte a kifutópálya elejét, és ott várakozott, amíg a pilóták elvégezték az utolsó ellenőrzéseket. - Rendben vagy, Alex? - kérdezte Edward. Alex bólintott. - Igen, jól vagyok. A motorok felbőgtek. A gép gurulni kezdett, felgyorsult, és a levegőbe emelkedett.

Tartalom

ELSŐ RÉSZ: A

SKORPIA .................................................................. 7 Elrabolt istenek .............................................................................. 9 A fájdalom mértékegysége............................................................ 20 Az úszó iroda ............................................................................... 31 A hetes számú fogoly ................................................................... 45 Egy ponton túl .............................................................................. 55 Titkok és hazugságok ................................................................... 67 ALEX .................................................................... 79 Derült égből villámcsapás ............................................................. 81 Visszavágó ................................................................................... 94 Óvintézkedések ........................................................................... 103 Kairó .......................................................................................... 112 Az új fiú ..................................................................................... 121 Lencsevégen ............................................................................... 131 Az Arany Háza ....................................................................... . 138 A harangterem ............................................................................ 148 A „B” terv .................................................................................. 160 A látszat néha csal ...................................................................... 169 A Holtak városa .......................................................................... 184 Vár a pokol................................................................................. 193 Üdv a pokolban! ......................................................................... 205 Egyetlen centi ............................................................................. 215 Vihar Kairóban ........................................................................... 227 Szelket ........................................................................................ 240 Egy csipetnyi só ......................................................................... 249 Búcsú ......................................................................................... 258 Köszönetnyilvánítás .................................................................... 267 MÁSODIK RÉSZ:

271