A Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiumának emlékeztetője a civilisztikai kollégiumvezetők 2008. január 23-25. napján megtartott országos tanácskozásán megvitatott kérdésekről A civilisztikai kollégiumvezetők 2008. január 23-25. napján megtartott országos tanácskozása az alábbi jogkérdéseket vitatta meg:
I. A civilisztikai kollégiumvezetők országos tanácskozása megvitatta Dr. Cséffán József, a Szegedi Munkaügyi Bíróság elnöke által „A munkavállalói igény érvényesítése a munkavállaló rendkívüli felmondása esetén” című vitaanyagot. A vitaanyag részletezi, hogy a munkajogi gyakorlatban eltérő álláspontok alakultak ki abban a kérdésben, hogy a munkavállaló - a munkáltató részéről jogorvoslattal meg nem támadott - rendkívüli felmondása esetén miképpen juthat járandóságaihoz. A vitaanyag összegzi a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatát, miszerint ebben az esetben a munkavállalónak kell keresetet indítania a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 96. § (7) bekezdésében meghatározott igényei érvényesítése tárgyában. Ugyancsak a Legfelsőbb Bíróság következetes gyakorlata szerint az igényérvényesítési határidő az Mt. 202. § c) pontja szerinti 30 nap. A vitaanyag felvetése szerint aggályos az a gyakorlat, miszerint rendkívüli felmondással kapcsolatos igény esetén - a rendkívüli felmondás jogának bármelyik fél részéről történő gyakorlása kapcsán - kizárólag a munkavállalónak kell pert indítani. A vitaanyagot készítő álláspontja szerint a munkavállaló érdekében álló gyakorlat az lenne, hogy ha a munkáltató a munkavállaló rendkívüli felmondását nem fogadja el, illetőleg annak jogszerűségét vitatja, a rendkívüli felmondás jogellenességének megállapítása és/vagy ehhez kapcsolódó jogkövetkezmények (Mt. 101. §) alkalmazása iránt a munkáltatónak kellene keresetet indítani. Az előterjesztő álláspontja szerint, ha a munkáltató a munkavállalói rendkívüli felmondással szemben határidőben nem terjeszt elő keresetet és a munkavállalónak járandóságait nem fizeti ki, a munkavállaló a 3 éves elévülési időn belül érvényesíthetné a rendkívüli felmondással kapcsolatos igényeit a bíróságnál. A munkavállaló által a járandóságok kifizetése iránt indított perben a bíróság - a jogorvoslati határidő munkáltató részéről történt elmulasztására figyelemmel - már nem állapíthatná meg a rendkívüli felmondás jogellenességét, csupán az összegszerűség tárgyában dönthetne. Ez az álláspont azonban ellentétes a Legfelsőbb Bíróság következetes gyakorlatával. Az előterjesztő vitába szállt azzal a legfelsőbb bírósági gyakorlattal is, miszerint a rendkívüli felmondással kapcsolatban megállapítási per megindításának nincs helye, mert a megállapításra irányuló kereseti kérelem előterjesztésének feltételei nem állnak fenn. Az értekezleten elhangzottak alapján összegezhető, hogy a tanácskozás résztvevői egyetértettek és fenntarthatónak tartották azt a gyakorlatot, miszerint a rendkívüli felmondáshoz kapcsolódóan nincs helye megállapítási keresetnek, figyelemmel arra, hogy mind a két félnek, tehát a munkavállalónak [Mt. 96. § (7) bekezdés] és a munkáltatónak (Mt. 101. §-a) keletkezhet pénzbelileg meghatározható marasztalásra irányuló követelése. Ennek figyelembevételével tehát az adott körben alkalmazandó 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 123. §-a szerinti megállapítási kereset előterjesztésének együttes feltételei nem állnak fenn. A felperesnek az alperessel szemben való jogai megóvása végett az azért nem szükséges, mert a jogviszony természeténél fogva a felperes teljesítést is követelhet. A tanácskozás azonban aggályosnak és elgondolkoztatónak találta, hogy míg a munkavállaló 30 napon belül köteles a rendkívüli felmondáshoz kapcsolódó igényét érvényesíteni, a munkáltató az Mt. 101. § (4) bekezdésére hivatkozással megteheti azt, hogy az Mt. 101. §-a szerinti kártérítési igényét a 3 éves elévülési időn belül érvényesíti. A tanácskozáson részt vevők hangsúlyozták, hogy bár a munkaügyi bíróságok követik a Legfelsőbb Bíróság e tárgyban kialakult gyakorlatát, mégis aggályosnak látszik az igényérvényesítési határidők ilyen eltérő szabályozása, amiért is szükséges a kérdéskör újabb és részletesebb átgondolása, az országos gyakorlat felderítése, s annak eredményeként újabb tanácskozáson való megvitatása, az álláspontok egységesítése, vagy szükség esetén jogegységi eljárás kezdeményezése illetve jogszabály-módosítás kezdeményezése érdekében.
II.
A kollégiumvezetői értekezlet megvitatta a „Társult vadászati joggal rendelkező földtulajdonosi közösségek perbeli jogképességével kapcsolatos jogalkalmazási kérdések” című vitaanyagot, amelyet dr. Ferencz Miklós a Veszprém Megyei Bíróság kollégiumvezetője készített. A korábban már a megyei bíróság kollégiumi ülésén is megtárgyalt problematika amiatt merült fel a bírói gyakorlatban, mert a jogalkotó nem rendezte egyértelműen az ilyen - sokszor több ezer fős - közösségek szervezeti jogalanyiságának és ezen belül perbeli jogképességének a kérdését. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) miközben több szempontból (pl. döntéshozatali rend, ügyviteli, képviseleti elemek) szervezett jogközösségnek tekinti a földtulajdonosok vadászati közösségeit, mégsem adott e közösségeknek olyan egyértelmű jogképességet, mint pl. a 2006. évi IV. törvény (Gt.) 2. § (3) bekezdés a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságoknak, vagy a 2003. évi CXXXIII. törvény 3. § (1) bekezdés a társasházaknak. A Vtv. 1999. január 3-ától hatályos módosított 12. § (2) bekezdése nem mondja ki, hogy a földtulajdonosok vadászati közössége, mint önálló jogalany perképes lenne (vagyis önállóan perelhet és perelhető) hanem ehelyett a következő rendelkezést tartalmazza: „A tulajdonosok (1) bekezdés szerint megválasztott és a vadászati hatóságnál nyilvántartásba vett hatósági igazolással rendelkező - képviselője külön meghatalmazás nélkül a vadászati közösség ügyeiben eljárva a tulajdonosok nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, képviseli a vadászati közösséget a vadászati jog gyakorlásával hasznosításával összefüggő hatósági illetve bírósági eljárásban és más szervek előtt, valamint harmadik személyekkel szemben. A képviselet megszűnése esetén a tulajdonosok a 14. §-ban foglalt eljárás szerint kötelesek 60 napon belül új képviselőt választani.” Az idézett rendelkezés meglehetősen ellentmondásos, mert nem állapítható meg belőle egyértelműen, hogy a vadászati hatóságnál nyilvántartásba vett képviselő magát a vadászati közösséget képviseli, vagy csak a tulajdonosokat, az ő nevükben szerez jogokat és vállal kötelezettségeket. A rendelkezést a Vtv.-be beiktatott 1998. évi LXXVIII. törvény miniszteri indokolásából megállapíthatóan a jogalkotói akarat az volt, hogy perben ne kelljen név szerint peres félként feltüntetni a közösség valamennyi tagját, illetve hogy a bejegyzett képviselő az egyes tagoktól származó külön meghatalmazás nélkül járhasson el a perben. Ez lényegében azzal analóg perbeli jogi helyzetet jelent, mint amely az 1977. évi 11. tvr. és Legfelsőbb Bíróság PKT 4/1979. számú állásfoglalása alapján annak idején a társasház közösség tagjait megillette. A vadászati közösségek esetében tovább árnyalja a helyzetet az a körülmény, hogy a közösség létrejötte és a képviselő képviseleti jogosultsága keletkezésének az időpontja nem esik egybe. Maga a közösség ugyanis a vadászterület határát megállapító határozat alapján jön létre, míg a képviselő képviseleti jogosultságát a képviselő vadászati hatóságnál történő nyilvántartásba vétele keletkezteti. A közösség tehát már létezhet úgy is, hogy törvényes képviselője - nyilvántartásba vétel hiányában - még nincs. (Más esetekben is elképzelhető, hogy a közösség tagjainak nincs törvényes képviselője pl.: képviseleti jog megszűnésével, vagy új képviselő megválasztásával kapcsolatos határozat megtámadása iránti per.) A polgári peres gyakorlatban a bíróságok - ideértve a Legfelsőbb Bíróságot is - általában a vadászati közösség mint peres fél perben állása mellett bírálják el a jogvitákat, a határozatok azonban nem tartalmaznak jogi indokolást e közösségek jogalanyiságával, perképességével kapcsolatban. [A közigazgatási peres gyakorlatban a perképességi probléma nem jelentkezik, mert ott a Pp. 327. § (4) bekezdése alapján nem vitásan a földtulajdonosi közösséget kell peres félnek tekinteni.] Az előzőekben vázolt kérdéskör megvitatása után a tanácskozás részvevői egyhangúan úgy foglaltak állást, hogy a Legfelsőbb Bíróság kezdeményezze a jogalkotónál a földtulajdonosok vadászati közösségei önálló jogalanyiságának (és ennek keretében perképességének) egyértelmű törvényi kimondását, mert ez a jogszabályi hiányosság jogértelmezés útján nem korrigálható. Törvényi rendelkezéssel kellene biztosítani azt is, hogy a közösség létrejötte és a törvényes képviselő képviseleti jogkörének kezdete egybeessen. Addig, amíg e jogalkotásra nem kerül sor már létrejött közösség esetében „a földtulajdonosok vadászati közössége tagjait” lehet csak peres félnek tekinteni. Azokban az ügyekben, amelyekben a közösség egészét illető jogosultság, vagy kötelezettség a jogvita tárgya nem szükséges a közösség tagjainak név szerinti feltüntetése (és ebből következően a tagok személyében bekövetkező változásoknak sincs semmiféle perbeli relevanciája). A közösség tagjait a perben a nyilvántartásba vett képviselő az egyes tagoktól származó külön meghatalmazás nélkül törvényes képviselőként képviseli. Ha azonban a közösség még nem jött létre (vadászterület határát megállapító határozat megtámadása iránti per) a tagok név szerinti perbenállása nem mellőzhető. Ha pedig a közösségnek nincs törvényes képviseletre jogosult képviselője, úgy képviseletre csak a közösség tagjaitól származó külön meghatalmazások alapján kerülhet sor (a Pp. 74. §-a szerinti ügygondnok kirendelésére jogi személyiség, illetve önálló jogalanyiság hiányában nincs mód).
III. A tanácskozás megvitatta a Dr. Szeghő Katalin, a Csongrád Megyei Bíróság kollégiumvezetője által készített vitaanyagot, amely a megyei bírósági végrehajtó hatáskörébe tartozó állami követelések behajtására irányuló
végrehajtási eljárásokban a végrehajtást kérői pozíció tárgyában felmerült kérdésekre vonatkozik. Az előterjesztésből megállapítható, hogy a több évtizedes problémamentesnek tűnő gyakorlat ellenére kérdések merülnek fel a tárgyban, hogy az ún. állami követelések behajtására irányuló végrehajtási eljárásokban kit illet a végrehajtást kérői pozíció. A kérdést egy konkrét ügy, a Szegedi Ítélőtábla polgári perben kiszabott rendbírság behajtásával kapcsolatos végrehajtási ügyben hozott határozata (Szegedi Ítélőtábla Pkf. III. 20.083/2007.) vetette fel, amely szerint ez esetben a megyei bíróság gazdasági hivatala jogi személyiségének hiánya miatt a megyei bíróság minősül végrehajtást kérőnek, amiért is az ügy elintézéséből ki van zárva. Az előterjesztő négy megoldást vázolt fel éspedig a következőket. - A bűnügyi költség, pénz- és rendbírság, az állam által előlegezett költség megfizetésére kötelező, illetve a gyermektartásdíj előlegezését elrendelő bírósági határozat alapján indult végrehajtási ügyekben a megyei bíróság gazdasági hivatala (BGH) a végrehajtást kérő, amely ugyan nem rendelkezik polgári jogi jogalanyisággal, de a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet és a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet rendelkezéseinek egybevetéséből olyan következtetés vonható, hogy azok az említett állami követelések behajtása tekintetében a BGH-ra telepítenek feladatokat, olyként, hogy ebben a körben eljárásbeli jogképességgel ruházzák fel. - Más megoldás szerint az állami követelés behajtása során eljáró BGH szerinti megyei (fővárosi) bíróság a végrehajtást kérő, mert szervezeti egysége a BGH nem rendelkezik önálló jogképességgel. - A végrehajtást kérő tulajdonképpen a Magyar Állam, mert az érintett végrehajtandó követelések jogosultja is a Magyar Állam. Ebben az esetben további kérdés, hogy Magyar Államot, mint végrehajtást kérőt, ki képviseli: - az érintett megyei (fővárosi) bíróság, - az érintett megyei (fővárosi) bíróság gazdasági hivatala, - az államháztartásért felelős miniszter [1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 28. § (1) bekezdés]. - További lehetőség, hogy ezekben a végrehajtási eljárásokban nincs végrehajtást kérő. A bűnügyi költség, pénzés rendbírság, valamint a polgári eljárásban az állam által előlegezett költség és a bíróság által előlegezett tartásdíj behajtása iránt végrehajtási eljárás ugyanis nem kérelemre, hanem hivatalból indulnak. A BGH hivatalból köteles megtenni a jogszabály által előírt kötelezettségeket. Ez a helyzet hasonlít az APEH-nek az adóvégrehajtási eljárásokban elfoglalt helyzetéhez. A vitaanyag részletesen foglalkozik az ehhez kapcsolódó kizárási problémákkal. A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy ezeknek a követeléseknek a jogosultja lényegében a Magyar Állam. Ebből pedig az következne, hogy e követelések behajtása tárgyában az 1994. évi LIII. törvénybe (a továbbiakban: Vht.) külön eljárási szabályokat kellene beiktatni. Itt lehetne kimondani, hogy a követelések behajtására irányuló eljárásban lényegében nincs végrehajtást kérő, illetve a bíróság van feljogosítva meghatározott intézkedések megtételére. Maga a végrehajtás a megyei bírósági végrehajtó feladata, hiszen ezt a szervezeti egységet éppen ezért hozták létre. Így a végrehajtás elrendelésénél és a megyei bírósági végrehajtó feladatai ellátása körében az adott megyei bíróság kizárásáról nem lehet szó. Problémát jelent azonban a kizárás kérdése a végrehajtási kifogások elbírálása és a végrehajtási perek elbírálása körében. A tanácskozás határozott álláspontja szerint jogszabály-módosítás lenne indokolt, amelynek keretében szükségesnek látszik kimondani, hogy a megyei bírósági végrehajtóra a Pp.-nek a kizárásra vonatkozó szabályai nem alkalmazhatók. Jogszabály-módosítás keretében kellene kimondani azt is, hogy az ún. állami követelések behajtása tárgyában indult végrehajtási perekben nem csak a Pp. 372. § (3) bekezdésében hivatkozott, a Vht. 10. § d) pontjában felsorolt bűnügyi követelések esetén kell a pert az igazságügyért felelős miniszter ellen megindítani, hanem valamennyi állami követelés esetén.
IV. A tanácskozás résztvevői megvitatták a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma 10. számú állásfoglalásának fenntarthatóságáról és a közös tulajdon megszüntetésének egyes kérdéseiről szóló vitaanyagot, amelyet dr. Kazay László, a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke készített. A PK 10. számú állásfoglalás felülvizsgálata szükségességének a kérdésével a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma korábban már foglalkozott és úgy foglalt állást, hogy a megváltozott élethelyzetekre és a jogi környezet (a lakásügyi, ingatlan-nyilvántartási, végrehajtási jogszabályok) megváltozására figyelemmel indokolt az 1962-ben meghozott PK 10. számú állásfoglalás felváltása egy új kollégiumi véleménynyilvánítással. Ezzel a megállapítással a civilisztikai kollégiumvezetők értekezlete is egyetértett. Ugyancsak egyetértettek az értekezlet résztvevői a PK 10. számú állásfoglalásban foglaltaktól eltérő megoldást igénylő kérdéskörökben a vitaanyagban kidolgozott jogi álláspontokkal is. A kialakult egységes álláspont az alábbiakban összegezhető.
1. A PK 10. számú állásfoglalás I. pont első bekezdésében foglaltak változatlanul irányadóak. Nem tartható azonban tovább az a gyakorlat, amely szerint a lakásban bentlakó tulajdonostárs a közös tulajdon megszüntetése során csak erre irányuló kötelezettség vállalása esetén kötelezhető kiköltözésre. A tulajdonjogát elvesztő bentlakó tulajdonostársat a bíróságnak főszabályként kiköltözésre kell köteleznie, akkor is, ha ő ehhez nem járul hozzá. Kivételesen azonban - ha ez a méltányos érdekeit súlyosan sértené - a bíróság a bentlakó tulajdonostársat feljogosíthatja a bennmaradásra is. Ilyen esetben a bíróság ítéletében meghatározza a bentlakó volt tulajdonostárs lakáshasználatának a jogcímét. Ez történhet a felek megállapodása alapján, vagy határozott idejű, ingyenesen gyakorolható lakásszolgalom (haszonélvezeti jog, illetve használat joga) bíróság által történő alapításával. A bíróság a volt tulajdonostárs indokolt szükségleteihez mérten meghatározza a lakás (vagy lakrész) használatának terjedelmét (az addigihoz képest esetleg korlátozva azt), annak időtartamát és rendelkezik a jogosultság ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséről. A bennlakás folytán előállt értékcsökkenés következményeit - hacsak méltánylandó körülmények mást nem indokolnak - a bennlakónak kell viselnie mind a magához váltás folytán fizetendő ellenértéknek, mind pedig az árverési vételár felosztási arányának a meghatározásánál. Az állásfoglalás II. pontjának második bekezdésében foglalt cserelakás biztosítása melletti értékesítés alkalmazására a jelenlegi viszonyok között már nem kerülhet sor. 2. A PK 10. számú állásfoglalás III. pontja továbbra is irányadó. A közös tulajdon megszűntetésére irányuló kereset elutasításának további oka lehet az is, ha a közös tulajdon megszüntetése a tulajdonostársnak a véglegesség szándékával történt használati rendezésben biztosított érdekét sérti. Ha a közös tulajdon használatának a rendezése a véglegesség szándékával a majdani közös tulajdon megszüntetését is meghatározóan történt, akkor a használat térítés fizetése mellett történő - újrarendezésére kivételesen csak akkor kerülhet sor, ha a felek által a szerződésbe foglalt szabályozásnál figyelembe vett körülmények olyan lényegesen megváltoztak, hogy az eredetileg helyesnek tekintett és a véglegességhez közeli szándékkal kölcsönösen elfogadott elrendezés az okszerű gazdálkodás követelményeit vagy az egyik fél jogos érdekeit már kirívóan sérti. A tulajdonostársat kötelmi jogcímen megillető használati többletjogosultságok vagyoni értéke a tulajdonostársnak a közösből való részesedéséhez hozzászámítandó. 3. A PK 10. számú állásfoglalás IV. pontjában foglaltak változatlanul irányadóak. 4. Az ingatlan tulajdonosa személyében a változást nem a közös tulajdon megszüntetéséről rendelkező ítélet, hanem a jogszerző tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzése keletkezteti. A közös tulajdon megszüntetéséről rendelkező ítélet tehát nem tartozik a Ptk. 120. §-a szerinti hatósági határozat fogalmi körébe. A közös tulajdon bírói ítélettel történő megszüntetése nem eredeti és nem ingatlan-nyilvántartáson kívüli szerzésmód. 5. Ha a természetbeni megosztás eredményeként a felek azonos értékű ingatlanokhoz jutnak, vagy a megváltási árat (ideértve a természetbeni megosztás esetében az értékkülönbözetet is) az annak nyújtására köteles fél megfizette, s végül ha az illetőségét megváltó társa teljesítésétől függetlenül a tulajdonostárs ehhez hozzájárul, a bíróság megkeresi az ingatlanügyi hatóságot a változás bejegyzése végett. Amennyiben a megváltási ár (értékkülönbözet) megfizetésére a bíróság határidőt állapít meg vagy részletfizetést engedélyez ítéletében rendszerint egyidejű teljesítést rendel el. Ilyen esetben azzal keresi meg az ingatlanügyi hatóságot, hogy a változás csak a bejegyzési engedély csatolásától függően jegyezhető be. 6. A PK 10. számú állásfoglalás VI. pontjának a)-f) alpontjaiban foglalt iránymutatások továbbra is alkalmazandóak. A g) alpontban foglalt iránymutatás meghaladottnak tekintendő, helyette indokoltnak látszik a perköltségviselés általános szabályainak az alkalmazásához való visszatérés.
V. A civilisztikai kollégiumvezetők megvitatták „Az orvosi műhiba perek gyakorlatának áttekintése, különös tekintettel a nem vagyoni kártérítésre” című országos vizsgálat tapasztalatairól a Legfelsőbb Bíróság által készített összefoglalót (amelyet dr. Havasi Péter legfelsőbb bírósági tanácselnök foglalt írásba). A vizsgálat főbb tapasztalatai az alábbiakban összegezhetőek. 1. A bíróságok peres gyakorlatában - az egyébként jelentős súlyú és sajátos természetű - ún. orvosi műhiba perek viszonylag csekély számban fordulnak elő (országosan évente 200-300 ilyen per indul) és a perek számában (a főváros kivételével) növekvő tendencia sem mutatható ki. 2. Ami a pertartamot illeti e perek többsége 1-3 év alatt befejeződik, kisebb számban azonban ennél hosszabb (kivételesen akár 5 évet is meghaladó) pertartam is előfordul. E perek időszerűségére kedvezőtlenül hat, hogy általában több szakértőt is ki kell rendelni; hogy gyakran kerül sor közbenső ítélet meghozatalára, ami értelemszerűen kitolja a döntés idejét; valamint, hogy az alperesek részéről is nem egyszer tapasztalható együttműködést nem mutató magatartás.
3. Az e perekben megítélt nem vagyoni kártérítések mértékét az élet, testi épség, egészség sérelmében, tehát a személyiség testi vagy lelki életminőségének hátrányos változásában megnyilvánuló személyiségi jogsértés súlya határozza meg. A vizsgált ügyekben megítélt legmagasabb összegű nem vagyoni kártérítés 14 millió forint, a legalacsonyabb pedig 200 000 forint volt. A nem vagyoni kártérítések összegében mértéktartó emelkedés tapasztalható. 4. A nem vagyoni kártérítés érvényesítése esetén az igény feltételeinek a bizonyítását a bíróságok a károsulttól követelik meg, kivéve, ha ezek fennállta azért fogadható el külön bizonyítás nélkül, mert köztudomású tényen alapul. 5. A beteg gyógyulási esélye elveszését illetve csökkenését (tehát azt a helyzetet, amikor egyrészt természettudományos bizonyossággal a beteg életben maradása illetve gyógyulása arra az esetre sem állapítható meg, ha az orvos a fokozott gondosságot tanúsította volna, másrészt azonban az a megállapítás megtehető, hogy az orvos felróható magatartásának a hiányában a betegnek lett volna reális esélye a gyógyulásra) a bíróságok egyaránt értékelik az okozati összefüggés illetve a kimentés körében. A korábbi bírói gyakorlat inkább az okozati összefüggésnél, míg a mostani inkább a kimentés keretében vizsgálja ezt a kérdést. 6. A műtéti kockázat körébe tartozó egészségkárosodás, valamint szövődmény bekövetkezése esetén a megfelelő tájékoztatás és az elvárható gondosság tanúsítása esetén az orvost nem terheli kártérítési felelősség. 7. A tájékoztatás akkor megfelelő, ha részletes, teljes körű, valamint ha egyéniesített és figyelemmel van a beteg intellektuális színvonalára. A magas kockázatú következményekre a tájékoztatásnak feltétlenül ki kell terjednie, még a véletlenszerűen előforduló kockázati lehetőségekre általában nem. A különösen súlyos kockázatról azonban akkor is tájékoztatást kell adni, ha annak bekövetkezési valószínűsége elenyésző. A beteg beleegyezését csak akkor lehet joghatályosnak tekinteni, ha teljes körűen érvényesült a beteg tájékoztatáshoz fűződő joga. 8. A vizsgálat tapasztalatai szerint a bíróságok az orvosi iratok hiányosságait az orvos kötelezettségszegésének körébe tartozó kérdésnek tartják és a felróhatóság alóli kimentés, valamint a bizonyítási teher alakulása szempontjából az orvos terhére értékelik. A dokumentáció hiányossága folytán az orvos magát fosztja meg a felelősség alóli kimentés lehetőségétől. 9. A hozzátartozó elvesztése miatti kártérítési igények elvi alapja a bírói gyakorlat által kimunkált „teljes családban élés” illetve „egészséges családban élés” jogának a sérelme. Hozzátartozói igényt a bírói gyakorlat a szülő, a kiskorú gyermek, a házastárs és a testvér esetében ismer el és egyelőre általában elzárkózik a jogosultak körének bővítésére (pl. különélő nagykorú gyermek igénye szülő elvesztése miatt, nagyszülő igénye unoka elvesztése miatt) irányuló törekvések elől. 10. A vizsgálati tapasztalatok szerint a bíróságok az ügyek túlnyomó részében a károkozáskori ár- és értékviszonyok alapján állapítják meg a nem vagyoni kártérítés összegét és ettől az időtől kezdődően rendelkeznek a késedelmi kamat fizetéséről. Kisebb számban előfordulnak azonban olyan döntések is, amelyekben az elbíráláskori értékviszonyokhoz igazodik az összegszerűség. Erre általában akkor kerül sor, ha késve történik az igényérvényesítés, elhúzódik a per, vagy az idő múltával nehéz belehelyezni az összeget a károsodás időpontjának értékviszonyaiba. Ilyen esetekben a károkozót visszamenőlegesen a károkozás időpontjától kezdődően nem kötelezi kamatfizetésre a bíróság, hanem a kamatfizetési kötelezettségről csak a döntés időpontjától kezdődően rendelkezik. 11. A nem vagyoni kártérítésnél a bíróságok nem alkalmaznak a Ptk. 340. § (1) bekezdés szerinti kármegosztást, hanem a nem vagyoni kárpótlás összegének meghatározásánál veszik figyelembe, hogy a károsult magatartása mennyiben hatott közre a kár keletkezésében. 12. A gyógyításnál használt illetve alkalmazott különféle eszközök, műszerek, vegyi anyagok használatával összefüggésben a vizsgált ügyekben a bíróságok nem állapítottak meg veszélyes üzemi felelősséget és ilyen felelősség megállapítására a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában is csak egyetlen esetben került sor (BH2005. 251.) 13. A fél által beszerzett magánszakértői véleményt a bíróságok a BH2007. 192. valamint a BDT2005/1/7. számú iránymutató eseti döntéseknek megfelelően értékelik. 14. A vizsgálat tapasztalata szerint a bíróságok általában a deliktuális kárfelelősség alapján bírálták el az ügyeket és csak viszonylag kevés számú ügyben történt valamely szerződés (megbízás, vagy a megbízáshoz közel álló nem nevesített speciális orvosi szerződés) szabályaira alapított határozathozatal. A jogviszony jellegét (deliktuális, vagy kontraktuális jellegét) illetően nem egységes gyakorlatra is figyelemmel az értekezlet résztvevői megvitatták dr. Kemenes Istvánnak, a Szegedi Ítélőtábla kollégiumvezetőjének „Az orvos kártérítési felelősségének egyes kérdései” című, alapvetően az orvosi jogviszony természetével foglalkozó tanulmányát (megjelent a Bírósági Döntvények Tára BDT2008/1. számában). Az ott kifejtettek alapján az értekezlet résztvevői egyetértettek abban, hogy a beteg és az orvos (egészségügyi szolgáltató) között az esetleges károkozást megelőzően is polgári jogi kötelmi jogviszony, általában szerződés jön létre.
VI.
A kollégiumvezetői értekezlet megvitatta a viszontkeresetet érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés elleni fellebbezés lehetőségét. E tárgyban Dr. Balogh Zoltán, a Bács-Kiskun Megyei Bíróság kollégiumvezetője készített vitaanyagot. A vitaanyagból megállapíthatóan hosszú idő óta kialakult és egységesnek tekinthető volt a gyakorlat abban a tárgyban, hogy az ilyen végzés ellen van helye fellebbezésnek. A problémát az hozta napirendre, hogy a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a 3/1975. PKT állásfoglalását nem tartotta fenn, amelyet követően olyan döntések születtek, miszerint az ilyen végzések ellen nincs helye fellebbezésnek. A tanácskozáson a Legfelsőbb Bíróság részéről jelen lévő kollégiumvezető és helyettese tájékoztatást adtak arról, hogy a 3/1975. PKT állásfoglalás további alkalmazása tárgyában született véleménynyilvánítás indoka csak az volt, hogy a PKT állásfoglalások melyeknek meghozataluk időpontjában sem volt jogszabályi alapja - meghaladottá nyilvánítása megtörténjen. Semmilyen indok nem merült fel azonban arra, hogy a viszontkeresetet elutasító végzés elleni fellebbezések tárgyában a korábbitól eltérő gyakorlat alakuljon ki. A tanácskozás résztvevői egyhangúlag hangsúlyozták, hogy az ilyen végzések ellen változatlanul meg kell engedni a fellebbezést.
VII. Nem volt a tanácskozásnak kitűzött napirendje, azonban a jelenlevők szükségesnek tartották megbeszélni a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény módosítása, és az ahhoz kapcsolódó rendeletek módosítása, illetve az 56/2007. (XII.22.) IRM rendelet hatálybalépése kapcsán felmerült aktuális problémákat. A tanácskozás résztvevői számtalan, sürgősen megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet, és azt kérték, legyen lehetőségük 2008. április körüli időpontban a gyakorlatban felmerülő problémákat megvitatni. A tanácskozás résztvevői ígéretet tettek arra, hogy az adott kérdéskörben felmerülő problémákat gyűjtik, amennyiben arról írásos anyag is készül, azt megküldik a Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetése részére, továbbá Dr. Kassainé Dr. Ádám Olga, a Békés Megyei Bíróság kollégiumvezetője és Savanyóné Dr. Lakatos Erzsébet, a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság kollégiumvezetője részére, akik vállalták, hogy a kitűzendő tanácskozásra a problémákat összesítő vitaanyagot készítenek. Budapest, 2008. február 4. (Bírósági Határozatok 2008. évi 4. szám.)
