A kultúra pusztulásának okai és a pusztulás megakadályozásának lehetősége.
Megmenekülhet-e a kultúra attól a sorstól, hogy vagy a szélsőséges individualizmus, vagy a szélsőséges univerzalizmus miatt elpusztuljon? Láttuk, hogy igen, ha a megmerevülő univerzalisztikus közösség nem alakul tovább egy minden új eszmét kizáró őrült rendszerré, hanem az elavult rendszert egy individualizálódási folyamat idején lebontja. Vagy pedig, ha az individualizálódási folyamat nem folytatódik egészen a lelki szétesésig, hanem még azelőtt új összefogás, új eszme, új világnézet jön, s az individualizálódást univerzálódási folyamat váltja fel. A kultúra csak akkor élhet mindig tovább és tovább teremtő életet, ha benne univerzálódás és individualizálódás felváltják egymást. Az egészséges kultúra élete tehát egy ingamozgás a jellegzetesen individualisztikus és jellegzetesen univerzalisztikus állapot között. Azonban a kultúra változási iránya megfordulásának idejében kell jönnie, nem szabad végképpen elkésnie. A görög kultúrának el kellett pusztulnia, mert az egységes Görögország Nagy Sándor alatt túl későn következett be és nem jelenthetett többé új összefogást, új közösségi szellemet, új szellemi egységet. Megelőzőleg az univerzalisztikus gondolat prófétája: Pláton is sikertelenül igyekezett híveket szerezni politikai eszméinek. Éppen fordítva történt ez Kínában. Konfucsenek, a kínai Plátonnak, sikerült univerzalisztikus politikai eszméit egy városállamban, Tsung-tu-ban megvalósítania. Innen elterjedtek az individualizmustól felbomlasztott egész Kínában és egy új univerzálódási folyamatot indítottak meg, amelynek következményeképpen új egységes virágzó kultúrkorszak fejlődött ki. Az ellentétes folyamatot, az univerzálódást is csak addig válthatja fel az individualizálódás, csak akkor hozhat új életet, ha az univerzalisztikus közösség kultúrája csupán megmerevülő állapotban van, de még nem dermedt meg egészen. Pl. az egyiptomi kultúrában negyedik Amenofisznek az ősi dogmák ellen való szellemi forradalma már elkésett. Bekövetkezett ugyan a realisztikus képzőművészetnek egy rövid ideig tartó virágzása, de az emberek már nem voltak képesek többé a saját énjük egyéni világának kifejlődési lehetőségeit felfedezni. A régi rendet már magától értetődőnek találták, s így ismét az ősi hatalmaknak kellett győzniök. Nem így történt ez a nyugati kultúrában a középkor végén. A középkor univerzalizmusa a papság és a császárság harcai miatt sohasem merevedett meg annyira, hogy a reneszánsz előtt a görög-arab eszmevilág hatása alatt meginduló individualizálódási folyamat ne tudta volna kultúránkat felfrissíteni és megmenteni. Tehát arra a kérdésre, mikor nem képes már valamely kultúrközösség magát (külső befolyás nélkül) a túlzott univerzalizmustól megszabadítani, vagy pedig a túlzott individualizmustól megmenteni, az a felelet: akkor, ha a tendencia megfordulása már elkésett. De
mikor következik be ez? Ha egy univerzalisztikus közösség tagjainak már nincsenek problémáik, sem kétségeik, sem egyéni gondolataik, ha már mindent, ami a közösség eszméiből folyik és a közösség rendjével kapcsolatos, magától értetődőnek találnak, az ellentétes lehetőségek és eszmék elfogulatlan megvizsgálását bűnnek, a dogmákkal ellenkező esetleges tényeket pedig az ördög, illetőleg a démonok játékának tartják, — akkor hiába, jönnek új gondolatok, eszmék, nem találhatnak többé követőkre. A közösség felszabadíthatatlan szolgája, — nem a politikai hatalomnak, amely felette áll, — hanem a testtelen eszméknek, amelyek minden béklyónál végzetesebb bizonyossággal leigázzák, mert nem pusztán a teste, hanem a lelke van béklyóba kötve. Az ilyen közösség, illetőleg leigázott tömeg, ha puszta létének megmentése érdekében (pl. az éhségtől hajtva,) pillanatnyilag le is rázza a felette lévő felsőbb osztályok uralmát, mégsem képes egy új társadalmi rendet teremteni, hanem kérése teljesítésének kikényszerítése után újra azok igájába hajtja a fejét, akiknek a szolgálatát neki az ősi törvények előírják. Pl. egyiptomban a munkástömegek többször is fellázadtak a gabonát igazságtalanul elosztó hivatalnokok ellen, de nem is gondoltak arra, hogy a lázadás sikerét a hatalom átvételére és a társadalmi rend megváltoztatására használják fel. Alárendelt voltukat talán még jobban magától értetődőnek találták, mint azok, akik felettük uralkodtak. De a széthulló, szélsőségesen individualisztikus közösséget sem mentheti meg többé egy új közös világnézet prófétája. Ha már mindenki bizalmatlan mindenkivel szemben, nem szuggerálható többé az összetartozás érzése. Ha az emberek elvtelenek, meggyőződés nélküliek: a „talán igen, talán nem” meggyőződésben bizonytalansága lesz úrrá. Ha az egyén és az anyagi javak válnak minden dolog mértékévé, akkor az idealisztikus, univerzalisztikus gondolkodó nem hathat többé, mert nevetségesnek, bolondnak látszik, aki eszméit, ezeket a többiek szemében fiktív dolgokat, az anyagi dolgokhoz hasonló valóságnak látja. Az ilyen széthulló vagy széttartó közösséget hiába fűzi erőszakosan egybe rövid időre valamely nagy egyéniség, az az első alkalommal szétrobban újra, mert az emberek tömegeit nem lehet kényszerrel tartósan egységes közösségbe formálni, hanem csak az eszmék igézetével. Nagy Sándor hiába alkotott meg a kényszer erejével egy hatalmas görög birodalmat, az halála után újra széthullott, mert a görögökben és a velük rokon macedónokban nem volt meg kellő mértékben a közösségi érzés. Ugyanilyen okok miatt bomlott fel rövidesen minden pusztán kényszerrel összefűzött egység. Pl. Attila és Dzsingisz-khán birodalma is. Addig tartottak, ameddig a kényszer ereje. Ezzel szemben az eszmék által összekapcsolt közösséget hiába győzi le és osztja részekre valamely külső hatalom, az elnyeli, beolvasztja a győzőket. Így történt ez pl. Egyiptomban a hikszoszokkal és így történt Kínában a tatárokkal és a mandzsukkal. Az eszmék, a hagyományok által összekapcsolt kultúrközösség mindig felülkerekedik a pusztán erősebb, de új eszméket nem hozó győzőkön mindaddig, amíg az eszmék és azok hordozói élnek. Joggal mondhatta egy kínai tudós: „Kínát már sokszor legyőzték, de Kína még mindig él. És hol vannak már a győzők?” Felvethető az a kérdés, hogy melyik a kritikus pont a kultúra életében, amelynél a beteg kultúra még meggyógyulhat, melyik az a pont, amelynél egy megmerevedő univerzalisztikus közösség még könnyen individualizálódhat, illetőleg a felbomló individualisztikus közösségben még könnyen megindulhat egy egységesülési folyamat? Erre a kérdésre egyetemes érvényű választ adni aligha lehet, mert hiszen a kultúrközösségek éppen úgy különböznek egymástól biológiai adottságaik, életkörülményeik folytán, mint az egyes személyek. Ami az egyik kultúrának csak múló baj, az a másiknak már halálos betegsége lehet; amilyen ható ok az egyik kultúrának orvosság, az a másiknak halálos méreg lehet, hogy nem lehet pontosan elválasztani egymástól a normális és a nem normális ember fogalmát, éppen úgy nem lehet pontosan meghatározni, meddig normális valamely kultúra és mikor válik abnormálissá. Azonban ez nem zárja ki azt, hogy nagy általánosságban (a kivételes eseteket nem zárva ki) meg ne jelölhessük azokat az egymástól pontosan el nem választott közöket, amelyeken belül valamely kultúrát egészségesnek, illetőleg betegnek nevezhetünk. (Lásd az alábbi
táblázatot.) Beteg Individualisztikus kultúra Politikai élet. Demagógok váltakozó, bizonytalan uralma, szabadosság. Gazdasági élet. Szabad kizsákmányolás.
Egészséges Tehetség szerinti kiválasztás által kimagaslók uralma, nagy szabadság Etikai szempontok által korlátozott szabad verseny.
Tudomány. A dolgokra nincs közös mérték, Dologi, kételkedő, meddő, vagy irnem szkeptikus, de kritikai, racionális, az egyén szerint termékeny, adatgyűjtő, exváltozó, szofisztikus, széttenzív, racionális, analitikus, elemző, a közösségnek ártó tanokat is kinyilvánít, tagadó. bizonyító. Művészet (képzőművészet). Élményhű, relativisztikus, Eszményesítő, tárgyhű, anarchisztikus, (teljesen látszathű, élményhű. egyéni, mások által nem érthető meg.) Erkölcs. Élvhajhászás, Életöröm, életvágy, önzés, bizonytalan lelkiismeret, mások jogainak tisztelete, lelkiismeretlenség, szilárd lelkiismeret, megbízhatatlanság. becsületesség. Egészséges Beteg Univerzalisztikus kultúra Politikai élet. Rugalmas rendállam, Merev kasztrendszer, vagy nagymértékű kötelességtudás. centralizmus, szolgaiság. Gazdasági élet. Önálló ipari és gazdasági Államosított ipar és keresszervezeteknek (pl. céheknek) kedelem. államilag irányított szerves rendszere. Tudomány. Eszméket és ismert igazDogmatizmus. ságokat elmélyítő, szintetizáló, az ismert igazságokon, esza tekintély elnyomja a belátást, méken és a tekintélyek az utánagondolást, önállótlan, állításain kívül a szintéutánzó, ismétlődő, nyilvánvaló zisnél az értelmi bizonyítévedéseket utánanézés néltás is fontos tényező. kül évszázadokig tanítanak. Művészet (képzőművészet). Eszmehű, karakterizáló, átÜnnepélyes, hagyományos, szellemült, eszményesítő. szkematikus, kiélező, absztakt, ismételő. Erkölcs. Áldozatosság, idealizmus, Élettagadás, fanatizmus, tüpuritanizmus, normatív erkölcs. relmetlenség, kérlelhetetlenség, aszkézis.
A táblázatból látható, hogy a kultúra élethullámán két közelebbről meg nem határozható helyű pont van, amelyek a kultúra egészséges állapotait a már beteg állapotaitól elválasztják. Ezeket, a kultúra felbomlásának kezdetét és megmerevülésének kezdetét jelölő pontokat, felbomlási és merevülési pontoknak, a kultúra krízispontjainak nevezzük. Ezeken kívül még két fontos pontja van a kultúrhullámnak: a hullámhegy legfelső és a hullámvölgy legalsó pontja, amelyeket a kultúra váltópontjainak és pedig felső, illetőleg alsó váltópontjainak nevezünk. Ha a felső váltópont a merevülési, az alsó váltópont pedig a felbomlási ponttal esik egybe, akkor a kultúrhullámnak csak egészséges korszakai vannak. Felvethető az a kérdés: miért van az, hogy az egyik kultúrának más az élethulláma, mint a másiknak, hogy mások a betegségei, és hogy némelyek felbomlás, mások megmerevülés által pusztulnak el. E kérdések a kultúra szerkezetével és a kultúra betegségeinek okaival függenek össze. Az eddigiekben a kultúrák betegségeinek csak a kultúra életritmusával és a kultúrélet lüktetéseivei kapcsolatos tüneteivel foglalkoztunk, (éppen úgy, mintha a növények életét általánosságban a tavaszi kihajtással, virágzással, a termés idejével és a téli alvással jellemeztük volna), de nem kérdeztük, mi okozza a kultúréletnek betegségi tüneteit. Ez a kérdés éppen olyan volna, mintha azt kérdeznénk, mi okozza az ember beteg voltának tüneteit. Nincsen egyetlenegy ok, amely a kultúrák betegségének, vagy éppen pusztulásának ható oka volna, hanem éppen úgy, mint az emberi megbetegedéseknél, nagyon sok különféle ok eredményezhet betegségeket, vagy éppen pusztulást. Az a kultúrfilozófia, amely minden kultúrának betegségeit és pusztulását egyetlen okra akarja visszavezetni, éppen olyan naiv, mint azok a régebbi orvosi elméletek, amelyek a szervezet minden megbetegedését egyetlen okra (pl. a szervezetben lévő nedvek egyensúlyának felbomlására) akarták visszavezetni. Minden egyes esetben külön kell kikutatnunk, mi okozhatta a kultúra betegségét. Tekintettel kell lennünk arra is, hogy ugyanaz az ok az egyik kultúrában válságot, sőt pusztulást idézhet elő, a másiknak azonban nem árt, sőt esetleg használ. Ugyanazon kultúrának különböző korszakaiban is más és másféle hatást hozhatnak létre egyforma okok. A kultúrtudomány az orvostudomány régebbi állapotához hasonló kezdeti állapotára vall, hogy még a mai kultúrfilozófusok és kultúrtörténészek is csak abban különböznek egymástól, hogy mást és mást tartanak a kultúrák betegségei okának, de megegyeznek egymással abban, hogy általában egyetlen okból származtatják a kultúrbetegségeket. Pedig a kultúrák betegségeit csak akkor értjük meg, ha különböző okokat veszünk fel, mert különböző okok szerepelnek a kultúra változásainál is. A betegségek okain kívül tekintetbe kell vennünk a kultúrák sajátos természetét, konstitúcióját és bizonyos, a körülményekkel változó, hajlamossági tényezőt is.[22] A kulturtudomány mai előkészületi állapotában csak elvétve válaszolhatunk tudományosan arra a kérdésre, hogy valamilyen kultúra milyen okok miatt betegedett meg, vagy pusztult el. Erre csak a történelemnek egy még a jövőben megalapozandó testvér-tudománya, a kultúrpatológia adhat feleletet, amely, a korok és kultúrák betegségeivel foglalkozik. A divatos egyoldalú kultúrfilozófiákkal szemben e tudomány kiindulópontjának annak a felismerésnek kell lennie, hogy a kultúrák betegségének különböző okai, és ezeknek az okoknak más-más természetű kultúráknál másmás megnyilvánulásai vannak. A kultúrák betegségére vonatkozó elméletek Azok közül az elméletek közül, amelyek minden kultúra pusztulását egyféle okra vezetik vissza, a legelterjedtebb az elöregedési elmélet. Eszerint miniden kultúra akkor pusztul el, ha már kiélte magát, ha teremtő erői elsorvadtak, azaz ha elöregedett. Az elöregedési elméletnek legzseniálisabb képviselője, Ostwald Spengler Untergang des Abendlandes című munkájában különböző történeti kultúrák összehasonlítása alapján mindegyik
életében négy korszakot különböztet meg: a kultúra tavaszát, nyarát, őszét és telét. Szerinte a kultúrák növényszerű, egymástól független életet élnek, s belső okok miatt elöregedés következtében pusztulnak el. A legkülönbözőbb kultúrák azonos évszakainak, őszének, telének hasonló tünetek felelnek meg, s a mai kultúrkrízisnek a, régebbi kultúrák végén előforduló tünetekkel való hasonlósága alapján Spengler a nyugati kultúra közeli bukását jósolja meg. Spengler elméletével a történeti tények sok dologban nem egyeznek meg, kultúrák nemcsak belső okok, hanem külső betörés, természeti katasztrófák, klímaváltozás miatt és másfajta kultúrák befolyása miatt is elpusztulhatnak. Az sem igazolható, hogy a kultúrák függetlenek egymástól. Az egymásután következő s egymással érintkező kultúrák hatással vannak egymásra, s a haladás vonala, ha hullámossá teszik is a gyakori visszaesések, mégis feljebb és feljebb emelkedik. (Igaz ugyan, hogy az emelkedés a kultúráknak nem minden ágában jelentkezik, hanem csak az ismeretek gyarapodásában.) Kétségtelen, hogy valamely kultúra nem ott kezdi, ahol a megelőző kultúra befejezte, de gyakran ott folytatja. Hiába van valamely kultúra születésénél egy megelőző kultúra nagy művelődési anyaga adva, a fiatal kultúrközösség nem képes egyszerűen átvenni mindazt, amit előtte az emberi kultúrák produkáltak, mint, ahogy a gyermek sem képes egyszerre átvenni atyjának műveltségét, hanem először keresztül kell mennie mindazokon a szellemi fokozatokon, amelyeken előtte az emberiség átment s csak ezután képes tovább menni, ha tehetséges. Tehát a kultúrák továbbfejlődésére hasonló törvényszerűség vonatkozik, mint a biogenetikai alaptörvény, amely szerint az embrió az anyatestben nagyjában ugyanazokon a fejlődési fokokon megy keresztül, mint amelyeken az egész faj keresztülment. Ezért ezt a törvényszerűséget, amely szerint a kultúra kicsiben hasonló fejlődési fokokon megy keresztül, mint a reá ható emberi művelődés, a kultúrák átszármazási törvényének nevezzük. Nem helyes Spengler elmélete a kultúra egész életének tavaszra, nyárra, őszre és télre való beosztásának szempontjából sem. A megelőzőkben láttuk, hogy a kultúrák életvonalának több hullámvölgye és hullámhegye lehet. Pl. a kínai kultúra jelenleg a harmadik hullámvölgy mélypontján van, s talán éppen egy újabb egységesülése, újabb hullámhegye kezdődik. A nyugati kultúra pedig jelenleg az első hullámot bezáró individualisztikus mélypont állapotában van, de a jelek szerint valószínű, hogy egy újabb univerzálódási folyamat van megindulásban s jelenleg a második hullámhegy lábánál állunk. A kultúrák életének hullámtörvénye alapján tehát, Spengler hasonlatát használva, azt vethetjük Spengler ellen, hogy a kultúrák között nemcsak olyanok vannak, amelyeknek csak egy élet-éve: azaz tavasza, nyara, ősze és tele van, hanem (eltekintve a külső okok miatt még korábban elpusztuló kultúráktól) az évelő növényekhez hasonló „évelő kultúrák” — is vannak, amelyeknek több hullámhegye és völgye, több tavasza, több nyara, ősze, tele van. Spengler jóslata tehát önkényes, mert a kultúráknak egymással való összehasonlítása alapján csak azt bizonyíthatta, hogy a nyugati kultúra egy hullámvölgy mélypontjához, a túlzott individualizmus által való felbomláshoz áll közel, ami azonban nem zárja ki azt, hogy ne kezdődhetne kultúránknak egy újabb egységesülése, egy újabb hullámhegye. A hullámvölgy mélypontján lévő helyzetből csak akkor következne kultúránk pusztulása, ha igaz volna, hogy minden kultúrának csak egyszer lehet tavasza, nyara, ősze és tele, ha nem lehetnének évelő, több hullámhegyű és völgyű kultúrák, amelyekre a történelem is szolgáltat példákat. Az elöregedési elméletnek és így Spengler elméletének is nagy hibája, hogy a kultúra teremtő erejének elsorvadását egy fogalom alá: az elöregedés fogalma alá foglalja, pedig, mint láttuk,a kultúra teremtő ereje kétféle, egymással ellentétes módon sorvadhat el, ha a kultúra egy túlzott univerzalizmusban megmerevül, vagy ha egy túlzott individualizmusban felbomlik. A kultúrák teremtő erejének a kétféle elsorvadását Spengler csak úgy rendelhette egy fogalom alá, hogy egymástól különböző, de egymásra ható kultúrákat, mint pl. az egyiptomit és a krétait, vagy pl. a görögöt és a rómait egy és ugyanazon kultúrának tekintett, ami által egyszersmind a kultúrák egymástól való függetlenségének a tételét is megmentette. Azonban kétségtelen, hogy ez az
összeolvasztás erőszakolt, és így sem a kultúrák teremtő ereje egyféle elöregedésszerű elsorvadásának a feltevését, sem pedig a kultúrák egymástól való függetlenségének feltevését, (amely az átszármazási törvény téves értelmezesén alapul) nem igazolja. Az újabb ásatások adatai alapján kétségtelen, hogy az egyiptomi és a krétai kultúra egymásra ható, de egymástól lényegileg különböző kultúrák. Újabban a görög és a római kultúrát egy kalap alá foglaló antik-kultúra elnevezés helyessége is mind kétségesebbé válik. A római kultúra hellenisztikus jellegű ugyan, tehát hatott rá a görög kultúra. Azonban e kultúrát hordozó kultúrközösség sajátos szelleme oly lényegesen eltér a sajátos görög szellemiségtől, hogy kétségtelen a különbözőségük. Az elöregedési elmélet nemcsak célszerűtlenebb magyarázata a történeti tényeknek a hullámelméletnél, hanem a biológiai tényeknek is ellentmond. Ez elmélet szerint ugyanis a kultúra virágzása együtt jár a kultúrközösség lelkiségének-szellemiségének fiatalságával, a kultúra alkonya pedig a kultúrközösség elöregedésével. Ez annyiban igaz, hogy míg az ember mai lelki fejlettségének fokára eljutott, alacsonyabb fokokon kellett keresztül mennie. Az alacsonyabb fokon természetesen nem alkothatott olyan magas kultúrát, mint valamely későbbi magasabb fokon. A lelki fejlettség tehát lényeges tényező a kultúra kialakulásának feltételei között. Azonban kérdéses, hogy milyen szerepet játszik e tényező a kultúra változásaiban. Kérdés, hogy az egyes emberfajták, keverékek, emberi közösségek között milyen különbségek vannak az elöregedés szempontjából. Az elöregedési elmélet szerint a kultúra elsorvad, ha a kultúrát alkotó közösség elöregedik. Tisztáznunk kell, hogy az elsorvadás valóban az elöregedés következménye-e. Az öregség a kultúráknál, — mint az egyéneknél is —, kétféleképen érthető. Érthetjük alatta az életkedv és az alkotó erő korai elsorvadását is, egyébként biológiailag fiatal organizmus, illetőleg közösség mellett, de érthetjük alatta az alkotóképességnek az organizmus, illetőleg közösség faji elöregedése miatti elsorvadását is. Az első esetben csak szellemi öregségről, voltaképpen csak öregességről lehet szó, az utóbbi esetben azonban valóságos biológiai és lelki, testi, illetőleg faji elöregedésről beszélhetünk. Az első esetben lehetséges a gyógyulás, mert a szellemi öregesség betegség, az utóbbi esetben azonban nem, mert az természetes elváltozás. A kultúra hordozóinak újat alkotó kedve bizonyos okok miatt megszűnhet, a közösség egyébként faji elöregedése nélkül is, és a kultúra elsorvadhat új alkotások hiánya miatt megmerevedésben, vagy felbomlásban, ha a kultúra hordozói egyébként nem is degenerálódtak. Kétségtelen tehát, hogy beszélhetünk a kultúrközösségek szellemiségének elöregedéséről, amennyiben ezen az újszerű alkotások mennyiségének megcsappanását, vagy megszűnését értjük, pl.: a kínai kultúra és az európai kultúra is keresztülment ilyen öregességi kríziseken. Az ellenben kétséges, hogy az emberiség eddigi történetében beszélhetünk-e valóban elöregedett kultúrközösségekről is. Gyakori állítás, hogy a kultúrák hordozóiknak degenerálódása miatt pusztulnak el. Degenerálódás valóban be is következhet helytelen fajkeveredés következtében.Valamely emberfajtának, vagy nem túl távoli fajok keverékének az elöregedés miatt való degenerálódása azonban csak nagyon hosszú idő alatt következhet be, amelyhez képest a történeti idők rövideknek látszanak. A helytelen, dekadens életmód következtében egyénileg degenerálódott fizikum ugyanis az átöröklési törvények szerint szerzett tulajdonság, amely az utódokra nem öröklődik. Nem faji degenerálódás, hanem kedvezőtlen gazdasági körülmények és életmód, megváltozott környezet, helytelen örökösödési törvények és önző individualizmus, vagy egy idegen fajú nagyobb tömeggel való elkeveredés az okok, amik miatt kihalhatnak valamely kultúra hordozói. Ilyen okok miatt haltak ki pl. a görögök is. Elterjedt állítás, hogy az amerikai indiánok fajuk degenerálódása miatt pusztultak ki olyan óriási mértékben. Ezt azonban megcáfolja az a tény, hogy mióta az Egyesült Államok törvényei kedvező életkörülményeket biztosítanak számukra, ismét szaporodásnak indultak. Egyáltalában kétséges, hogy valamely történeti kultúra elsorvadását, pusztulását a kultúrközösség elöregedése okozta volna. Az elöregedést talán nem zárhatjuk ki teljesen, valamely elkülönült, kedvezőtlen körülmények között élő fajtánál, de a történeti kultúrák elpusztulásánál ez aligha
lehetett ható ok. Az egész emberi faj, illetőleg az idők folyamán hol elkülönülő, hol keveredő emberi fajták élete sokkal hosszabb, semhogy ehhez képest a történeti kultúrák élete több volna, mint az évhez képest egy nap. Ezért az elöregedési folyamat is sokkal lassúbb, semhogy az valamely kultúra lehanyatló korszakával azonos lehetne. Egyes biológusok szerint az emberi faj valóban elöregedőben van és bizonyos észlelhető degenerációs jelenségek előrehaladtával három-négyszázezer év múlva kihal. Ilyen degenerációs jelenség többek között pl. az, hogy az emberiség fogazata már a harmadik redukciónál tart. Mivel pedig a tapasztalat szerint az emlős fajok a harmadik redukció után általános degenerálódás miatt kipusztulnak, számolhatunk azzal, hogy az emberiség „rövidesen”, úgy cirka 3—4-százezer év múlva kihal. 300.000 év! Mi ehhez képest a történeti kultúrák lehanyatlási korszakának időtartama. De ha ez a számadat nem is pontos, annyi bizonyosnak látszik, hogy a kultúrák lehanyatlási időszaka sokkal rövidebb, mint az emberfajnak, vagy e faj valamely részének elöregedési időszaka. Ezért a kultúrának különböző pl. individualisztikus és univerzalisztikus fázisai, aligha hozhatók kapcsolatba a kultúrát hordozó emberi közösség elöregedésével és nem hozhatók ezzel kapcsolatba a kultúrák alkotó erejének megcsappanása: a kultúrák felbomlása és megmerevedése sem. A miliő-elmélet
Az egyoldalú kultúraelméletek közé tartozik a miliő-elméletnek az a túlzott formája is, amely mindent a környezetből magyaráz. Kétségtelennek látszik, hogy bizonyosfajta pl. a földműveléssel kapcsolatos kultúrák csak megfelelő környezetben alakulhatnak ki. A nagy folyamok termékeny völgyei alkalmasak a földművelésre, és ezért történeti kultúrák egy része, mint ismeretes, valóban folyamok mentén alakult ki. Ilyen folyamok voltak pl. a Nílus, Tigris és Eufrates, Hoang-ho, Jangcekiang, stb. A környezet egymagában mégsem magyarázza meg a kultúra kialakulását, sem pedig a környezet változásai a kultúra elváltozását, és esetleg elpusztulását. Sok termékeny folyó partján éltek magasabbrendű kultúra kialakulása nélkül más környezetben korábban, vagy későbben tehetségesnek bizonyult népek. Ugyanannak a népnek sajátos kultúrája elsorvadhat anélkül, hogy a környezet megváltozott volna, mint ezt az egyiptomi kultúra példája is mutatja. Annyi kétségtelen, hogy a környezet gyors megváltozása a kultúrát elpusztíthatja. Pl. a Földközi-tenger helyén állítólag virágzó kultúra volt, amelyet az Atlanti óceán vizeinek betörése pusztított el. Ha a kultúra kialakulása és elsorvadása nem magyarázható egyedül a környezetváltozás alapján, még kevésbé alkalmas a miliő-elmélet a kultúra hullámzásainak magyarázatára. Pl. a kínai kultúrának hullámzásait sem lehet a környezet változására visszavezetni. Még erőltetebb a miliőelméletnek a művészettörténetben elterjedt ama változata, amely az egyes művészek alkotásait születési helyük, életkörnyezetük alapján magyarázza. Kétségtelen, hogy a környezet a kultúrák és az egyes alkotók életében is ható tényező, azonban az alkotások még sok más, a környezettől független hatótényezőnek is köszönhetik létrejöttüket. Kultúra és alkotás az egyoldalú miliőelmélet[23] alapján sem magyarázhatók meg maradéktalanul. A történelmi materializmus Az egyoldalú elméletek sorába tartozik a történelmi materializmus elmélete is, amely minden változást a gazdasági viszonyok változására igyekszik visszavezetni. Az előbbiekben rámutattunk arra, hogy a kultúra élethullámának minden fázisához jellemző gazdasági rend tartozik. Az individualisztikus kultúrához szabad gazdasági rend, az univerzalisztikus kultúrállapotokhoz pedig kötött gazdasági rend tartozik. Az individualisztikus, illetőleg univerzalisztikus látásmód megváltozásával természetesen együtt jár a gazdasági rend megváltozása,
illetőleg megváltoztatása is. Kétségtelen, hogy a gazdasági viszonyok bizonyos kényszerű megváltozása magával hozza a látásmód megváltozását is. Ennyiben igaza van a történelmi materializmusnak. Az ellenben már tévedés, hogy a látásmód megváltozását minden esetben gazdasági tényezők megváltozása okozza. Sőt — gyakran fordítva — éppen a látásmód megváltozása hozza magával a gazdasági rend tervszerű megváltoztatását (mint pl. jelenleg Németországban). A történelem azt bizonyítja, hogy néha a látásmód változik meg előbb és csak azután a gazdasági rend, néha pedig fordítva. Például a jobbágyok és rabszolgák felszabadítása néhol gazdasági szükségszerűség volt, ez a szükségszerűség termelte ki a humanista gondolatot, máshol azonban éppen a humanista eszmék hatására szabadították fel a jobbágyokat és változtatták meg ezáltal a gazdasági rendet. Az eszmék hatása a történelemben letagadhatatlan. Az eszmék megváltozása és a gazdasági rend megváltozása közül hol az egyik, hol a másik az első, de nem vezethetők le maradéktalanul egymásból. Olyan viszonyban vannak egymással, mint az elméleti természettudományok fejlődése a kísérleti természettudományok fejlődésével. Néha a kísérleti tudomány új felfedezései teszik szükségessé egy új elmélet megalkotását, néha pedig egy új elmélet vezet új kísérleti eredményekhez. Az egyes ember s a kultúrközösség élete is folytonos kísérlet, mely tervek, eszmék szerint folyik le. Néha az életmód kényszerű megváltoztatása vezet új eszmékhez, néha pedig új eszmék hatása alatt változik meg az életmód. A történelmi idealizmus A történelmi materializmushoz hasonlóan a mindent eszmék hatására visszavezető történelmi idealizmus is egyoldalú elgondolás. Tagadhatatlan, hogy sok történelmi kulturális változást, forradalmat az eszmék forradalma előzött meg. Pld. a nagy francia forradalom aligha érthető meg az enciklopedisták és Rousseau eszméinek hatása nélkül, vagy pl. Olaszország jelenlegi hatalma sem érthető meg a fasiszta eszmék hatása nélkül. A történelmi idealizmus a történelmet az eszmék csataterének, a történeti közösségeket pedig az eszmék folytonos — mintegy önálló életet élő — vagy dialektikus kifejlődését hordozó médiumának tekinti. Kétségtelen, hogy valamely eszme, amely már széles körökben elterjedt, bizonyos értelemben önálló életet él, megalkotójától függetlenül. Az eszméknek és általában mindannak az ismereti és kulturális anyagnak, amelyet valamely kultúrközösség egy adott kultúrállapotában birtokol, ugyanolyan szerepe van a kultúrközösség életében, mint az egyén életében az emlékezetnek s a tudatos, valamint tudatalatti tényezőknek. A kultúrközösség szellemi kincse éppen nem más, mint ami emlékezetében és tudatában van. S ahogy bármely pszichikai aktusunkat nemcsak a jelen külső hatásai határozzák meg, hanem lelkünknek egész magában hordozott múltja, — éppen úgy valamely kultúrközösség eseményei sem magyarázhatók pusztán külső, materiális, miliőbeli, gazdasági hatásokkal. A kultúra szellemisége nem passzív, hanem a hatások között részint válogat, részint aktívan visszahat rájuk, részint pedig külső hatások nélkül is folytat önálló szellemi életet, s esetleg aktívan megváltoztatja a külső materiális tényeket. Ez nem azt jelenti, hogy a kultúrközösségnek az egyes ember lelkiségéhez hasonló külön önálló lelke van, amely a kultúrközösség önálló fejlődést mutató szellemiségének befogadója. A kultúrközösség szellemiségének birtokosai a kultúrközösség egyes tagjai. A kultúrközösség egyéneinek lelki életéből érthető a kultúrközösség szellemiségének a materiális hatásokra visszaható, de azoktól mégis bizonyos mértékig független szellemisége. E szellemiség nem tehető össze a kultúrközösség egyes tagjainak szellemiségéből, de kétségtelen, hogy ha az egyének lelki élete túlnyomóan aktív a materiális hatásokkal szemben, azonban nem teljesen független azoktól, akkor a kultúra szellemiségének élete sem lehet pusztán a materiális hatásoktól függő, de azoktól teljesen független sem. Hiszen a kulturális alkotások végső forrása, az új dolgok megteremtője végeredményben mindig az egyén. Téves nyomokon jár tehát a történelmi ideálizmusnak az a változata, amely szerint az eszmék önálló életet élnek, csupán egymás hatására változnak s a történelem az eszmék dialektikus fejlődésének alapján érthető meg. A kultúra élete éppen úgy nem független a materiális hatásoktól, mint az egyén
szellemi élete. Helytelen tehát az a felfogás, hogy a kultúra lelke önmagában üres lap, amelyre csak a materiális hatások írnak értelmes szöveget, de helytelen a túlzó történelmi idealizmus is, amely a kultúrát a materiális hatásoktól független, kizárólag önön törvényei szerint élő istenségnek látja. A kultúrát meghatározó tényezők és a kultúra változása Belátható, hogy az ismertetett kultúraelméletek mindegyikében van valami igazság, de valamennyien egyoldalúak. Éppen úgy, mint ahogy az egyén lelki életének előfeltevései egymással szoros összefüggésben vannak, de egymásra visszavezethetetlenek, materiális és szellemi természetűek, éppen ilyen viszonyban vannak a kultúrák életének szintén anyagi és szellemi természetű előfeltevései is. Tehát a kultúra életének jelenségei nem magyarázhatók egyedül materiális alapon, a környezet, a faj, a gazdasági helyzet alapján, de egyedül a szellem törvényszerűségeinek alapja sem. A történelem nem magyarázható csupán mint közösségek története, mert nagy egyéniségek a történelem irányát egészen megváltoztathatják, de nem fogható fel úgy sem, mint az egyének története, mert az egyének élete nem érthető meg, a közösség egykorú szellemiségének és a szellemiség tendenciáinak figyelembevétele nélkül. A történelemnek vannak tehát egymástól független s egymásra visszavezethetetlen tényezői, amelyek közé a következők tartoznak: 1. az emberiség fejlettsége, illetőleg valamely kultúrát hordozó emberi közösség testi-lelki fejlettségének előrehaladottsága. 2. a faji tényezők. 3. a környezet. 4. a gazdasági körülmények. 5. koreszmék, más közösségek eszméinek hatása. 6. nagy személyiségek és talán még más tényezők is. A következőkben e felsorolt ható tényezőknek az individualizmussal és univerzalizmussal, valamint a megfelelő tendenciákkal való összefüggését vizsgáljuk meg. A kultúra hordozóinak fejlettsége és a megkötődés és a felengedés folyamata Az előbbiekben láttuk, hogy az univerzalisztikus és individualisztikus korszakok az emberi faj, vagy valamely közösség kifejlődésének és degenerálódásának korszakához képest elenyészően rövidek, tehát az utóbbiakra vissza nem vezethetők. Az univerzálódási és individualizálódási tendencia és az emberi faj élete között csak egy más értelemben tételezhető fel összefüggés. Valószínű, hogy amikor az emberiség mindinkább öregebb korszakába lép, az idősebb egyénhez hasonlóan mindig hajlamosabb lesz az univerzalizmusra s az egymásra következő kultúrák hullámai mindinkább a megmerevülés vonalának közelében hullámzanak, s ha néha-néha vissza is hajlanak az individualizálódás irányába, e meghajlás mind kisebb mértékű lesz, végül is az emberiség szellemi élete talán automatikus életformává fog merevülni, hogy végső kialvása előtt még évezredekig vegetálva haldokoljék. A környezet, a megkötődés és felengedés összefüggései
Aligha van olyan környezet, amelyben ne volna lehetséges úgy individualisztikus, mint univerzalisztikus kultúrállapot. Azonban bizonyos környezetek mégis inkább az egyik, mások viszont inkább a másik állapotnak kedveznek s az ellentétes állapot kifejlődését megnehezítik. Az individualizmusnak olyan környezet kedvez, amely nem teszi szükségessé a közösség legtöbb, vagy csaknem minden tagjának tervszerű munkabeosztását, s ezáltal az élet szigorú rendjét. Ilyen környezet pl. az, amelyben a közösség tagjai megélhetésüket kielégítő módon vadászattal, halászattal, állattenyésztéssel, vagy pl. kereskedelemmel biztosíthatják. Ezért az individualizmusnak kedvező környezetek a tisztásokkal tarkított erdők, a nagy füves mezők és a kikötőnek alkalmas tengerpartok és szigetek. Olyan környezetben, amely az individualizmusnak kedvez, az univerzalisztikus állapot is fennállhat és kifejlődhet, de nem könnyen és nem tartósan. Az individualisztikus állapot ellenben könnyen túlzottá válhatik. Ezt mutatja pl. a görög ion kultúra története. Érthető tehát, hogy a tengerpartokon és szigeteken élő kereskedő népek (pl. krétaiak, athéniek) gyakran individualista, jellegzetesen individualiszikus életet éltek, s hogy részben ilyen életet élnek ma is Kanada nomád indiánjai, vagy; pl. az afrikai bushman négerek. Az univerzalisztikus állapotnak viszont az olyan környezet az, ahol a lakosság nagy része földművelés érdekében tervszerű munkabeosztást és ezzel kapcsolatban az élet szigorú rendjét teszi célszerűvé. Ilyen környezet az, ahol a lakosság nagy része földműveléssel foglalkozik. Pl. a nagy, termékeny folyóvölgyek. Ennek megfelelően folyóvölgyek mentén fejlődhetik ki az életük túlnyomó részében univerzalisztikus babiloni (a Tigris és az Euphrates mentén), az egyiptomi (a Nílus mentén) és a kínai (a Hoang-ho és Jangcekiang mentén) kultúrák. Az olyan környezetekben, amelyek az univerzális állapotnak kedveznek, az individualizmus is kifejlődhet, de nehezebben és rendszerint nem tartósan. Példa erre a negyedik Amenofisz fáraó uralkodása alatt rövid ideig tartó individualizálódási tendencia az egyiptomi kultúrában. A környezethez képest túlságosan hosszú időnek számít már pl. a kínai kultúrának Kr. előtt a VIII.-tól IV.-ik századig tartó individuális korszaka. Az univerzalisztikus állapot ellenben az ilyen környezetben könnyen megmerevedik, mint ezt Kína és Egyiptom példája mutatja. A kultúrközösség fajiságának, a megkötődésnek és felengedésnek összefüggése Individualisztikus és univerzalisztikus kultúrállapot kifejlődhetik úgy tiszta, mint kevert fajú kultúrközösségek életében. Azonban a kevertségnek nagyobb foka inkább az egyik, kisebb mértéke viszont inkább a másik állapot kifejlődésének kedvez, illetőleg az ellentétes állapot kifejlődését megnehezíti. Az univerzalizmus kifejlődésének inkább a tisztafajúság, vagy a csupán közeli fajtákkal való kevertség kedvez. Kétségtelen ugyanis, hogy a fizikum és a lelki alkat szoros összefüggésben vannak egymással. A viszonylag tiszta fajú közösség pedig olyan, amelyhez tartozó egyének fizikuma (hajszíne, szemszíne, magassága, koponyaalkata, stb.) és lelki alkata hasonló. A hasonló lelki alkatú egyének közjött pedig természetesen könnyebben fejlődik ki hasonló világfelfogás, látásmód, mint egymástól eltérő lelki alkatú egyének között. A tisztafajú és rokonfajú egyénekből álló közösség tehát az univerzalisztikus állapotnak egyébként is kedvező feltételek mellett (pl. az univerzalizmusnak kedvező környezetben) inkább hajlik az univerzalisztikus állapotra, mint a kevert fajtájú közösség. Érthető tehát, hogy a túlnyomóan rokonfajtából álló közösségek, a kínaiak, a perui indiánok, az aztékok, az egyiptomiak kultúrája az univerzalisztikus állapot felé hajlott. Az ilyen közösségben individualisztikus állapot is kifejlődhet, de nem könnyen és nem tartósan, az univerzalisztikus állapot ellenben könnyen túlzottan univerzalisztikussá, merevvé válhat.
Az individualisztikus állapot kifejlődésének ellenben a kevertfajúság s a távoli fajtákkal való keveredés kedvez. A kevertfajú, különböző külsejű, testi és lelki alkatú egyénekből álló közösség inkább hajlik a vélemények és látásmód tarkaságára, mint egyformaságára — inkább a problémák meglátására — mint az ismeretek magyarázatára, elmélyítésére, inkább a kritikára, mint a spontán meggyőződésekre. Valamely rokonfajták keverékéből álló s univerzalisztikus látásmódú kultúrközösségnek távoli fajtákkal (vagy fajkeverékekkel) való elkeveredésénél az utóbbiak erjesztőként hatnak. Más látásmódjuk és világfelfogásuk ütközik a közösség látásmódjával, világfelfogásával. Ezáltal problémák keletkeznek, a közösség eszméiben való meggyőződés csökken s mindig nagyobb tért nyer a kritika is. A vélemények és a látásmód eltérőek lesznek, néha nagy egyéniségek születnek, akik megkísérlik az ellentétek szintézisét. Tarka individualisztikus kultúra fejlődik ki. Ily módon fejlődik ki pl. a görög kultúra individualisztikus kultúrfázisa legelőbb és leginkább a keveredési pontokon: a kisázsiai gyarmatokon, Athénben. Legkevésbé viszont a keveredés elől leginkább elzárkózó Spártában. A távolálló fajtákból összetett közösségben az univerzalisztikus állapot is kifejlődhet, de nem könnyen, az individualisztikus állapot ellenben annál könnyebben siklik át túlzottan individualisztikus, felbomló állapotba. Amily mértékben erjesztő hatású lehet egy túlzottan univerzalisztikus, merev kultúrállapotban lévő közösségre nézve a keveredés, éppen olyan mértékben veszélyes, sőt mérgező hatású lehet az valamely amúgy is túlzottan individualisztikus állapotban lévő közösség szempontjából, mint ezt az ókori görögöknek[24] más fajokkal való teljes elkeveredése, felszívódása, kipusztulása, ennek megfelelő tempóban való individualizálódása mutatja. A gazdasági helyzet, a megkötődés és felengedés Előfordul, hogy valamely közösségben valamely szerencsétlenség, pl. elvesztett háború miatt nagy szegénység következik be. Az embereknek nehéz harcot kell vívniuk a megélhetésért és gyakran hiába harcolnak. Ha a közösség állapota individualisztikus, akkor az egyeseknek egymás ellen is harcolniok kell, ami végül is elfárasztja és fásulttá teszi őket. Mindenki csak a maga hasznát nézi, s végül az is gyanús, aki segíteni akar, annak sem hisznek, aki igazat mond. A közösség beteg a bizalmatlanságtól és reménytelenségtől. A közösségnek ebben a helyzetében csak az univerzálódási folyamat megindítása segíthet. S az emberek ilyenkor rendszerint vágynak is az egységesülésre. Minél kevésbé tudnak egymásnak hinni, annál inkább várnak valakire, akiben mégis hinni lehet, aki igazán az igazat mondja. Várnak valakire, aki az erejüket összefogja, végét veti az egymás ellen való tusakodásuknak és lehetővé teszi, hogy egymás mellett harcolva legyőzzék a közös bajt. Az összefogás célszerű voltának belátásán kívül a lelki erő, remény és az egymás iránt való bizalom kifejlődésére is szükség van a kitartáshoz. Ha valamely nagy személyiség hatására az emberek belátják, hogy a közös cél érdekében segíteniük kell egymásnak, lassan kifejlődik az összetartás érzése. Az ember hajlik arra, hogy idealisztikusnak, önzetlennek tartsa illetőleg idealizmusból tegye meg azokat a lemondást, önmegtagadást kívánó cselekedeteit, amelyeket amúgy is meg kell tennie, különben a közösséggel együtt elpusztulna. Ez a hit cselekedeteit valóban idealisztikussá teszi. Új eszmék keletkeznek, amelyek a közösségért való munkának értelmet adnak. Az egyéneknek erősen kell küzdeniök, de ez a küzdés már nem kényszerű és reménytelen küzdés, amit csak nem szívesen végeznek, hanem azt már a közösség iránt való nemes kötelességnek tekintik, amit szívesen harcolnak végig, némelyek egészen az önfeláldozó heroizmusig. A közösség munkája a cél érdekében mindjobban organizálódik, tervszerűvé válik. Az egyén élete mindinkább meghatározott normák szerint folyik le s az egyén életének nagyobb részében a közösségnek dolgozik s a közösségnek és a közösségi munkának értelmet adó eszméknek él. Ily módon az univerzálódás a testi és lelki erők összefogása által megmenti a közösséget a nyomortól és pusztulástól, s új reményt, új hitet ad, új
jövőt teremt, és gyakran monumentális univerzalisztikus alkotásokat hoz lére. Vannak olyan gazdasági körülmények is, amelyek esetében az individualisztikus állapot, illetőleg az individualizálódás célszerűbb. Nagy bőség esetén felesleges, hogy az emberek életüket lemondással töltsék el s csupán a közösségért munkálkodjanak. Kevesebb kényszerű munkára van szükség, s az erők nagyrésze felszabadul. Az egyéneknek már nem szükséges megszabott rend szerint való életet élniük, hanem saját egyéniségük, vágyaik szerint élhetnek. Olyan dolgokat alkothatnak kedvükre, amelyek nem szolgálják közvetlenül a közösség érdekét, tehát, amelyek — ebből a szempontból — luxustárgyak, amilyenek, pl. a l’art pour l’art művészet tárgyai. Ilyenkor célszerű, ha az egyének szabad versenyben mérik össze erejüket és tehetségüket, színes individuális, luxusszerű alkotásokat hoznak létre. A nagy személyiségek és a megkötődés és felengedés Az eszmék születése szoros kapcsolatban van a nagy emberekkel. Minden eszmét nagy egyéniségek alkottak meg, de az eszmék ha már megszülettek, az alkotójuktól függetlenül élnek tovább az őket felfogó kortársak és az utódok lelkében. A történelmi szerepet játszó eszmék még feltételeznek nagy hatású egyéniségeket is, akik elterjesztik, illetőleg megvalósítják őket. (Az eszme megalkotója nem mindig azonos a megvalósítójával.) Hogy mikor jön egy nagy egyéniség, az nem vezethető le a történelem más tényezőiből, a meglévő eszmékből, a fajiságból, vagy fajkeveredésből, a környezeti adottságokból, vagy a gazdasági tényezőkből. Jönnek szinte észrevétlenül, feltűnnek, mint valamilyen üstökös, hogy aztán ismét eltűnjenek, de közben megváltoztatták a világnak, kultúrájuknak képét. Milyen más volna a világ, ha Krisztus nem született volna meg, és kisebb arányokat tekintve, milyen más lehetne most Olaszország, ha egy Mussolini nem született volna a világra azzal a feladattal, hogy népének sorsát kezébe vegye. Talán ha nem gyilkolták volna meg a zseniális Fülöp macedóniai királyt, aki a görög egységet akarta megvalósítani, egy megújult egységes Görögország, egy új, virágzó kultúrakorszak kezdődhetett volna. (Az északi görögök, a macedónok, a déli görögökkel fajilag meglehetősen hasonlóak voltak és átvehették volna a más fajokkal túlságosan elkeveredett, felszívódott, megritkult déli görögök szerepét.) A fiát, Nagy Sándort már nem az egységes Görögország eszméje hevítette, hanem hírnévre vágyott és kalandokat keresett, s a görög kultúra bomlását semmi sem tartotta fel többé. Az sem elég, ha a nagy egyéniségek itt vannak, közöttünk élnek. A kornak is alkalmasnak kell lenni arra, hogy meghallgassa őket, és viszont hiába alkalmas valamely korszak egy nagy egyéniség tanainak befogadására, ha nem születik ilyen egyéniség. Az individualizmus prófétái (pl. Descartes és a felvilágosodás korának írói) és az univerzalizmus prófétái (Konfuese, Pláton, Hitler) csak akkor érhettek el eredményeket, ha az alkalom kedvező volt, s az emberek öntudatlanul már vágytak is az új eszmék után. Mikor következhetik be a nagy ember és az alkalmas pillanat szerencsés összetalálkozása? Milyen alkalom kedvez az univerzalizmus és milyen az individualizmus hirdetőjének? A nagy ember nyilván nem az, aki virágzó univerzalisztikus korban univerzalizmust, vagy virágzó individualisztikus korban individualizmust hirdet. Fölösleges megvalósítani azt, ami úgyis megvan s aki meglévőt akar megvalósítani, céltalanul erőlködik. A nagy személyiségek fellépésére elsősorban akkor van szükség, ha valamely kultúra olyan állapotban van, amely a kultúra létének és fejlődésének szempontjából célszerűtlen. Ilyen pl. az individualisztikus állapot a nagy elszegényedés idején, vagy a túlzottan univerzalisztikus állapot a jólét korszakában. Ezek azok a történeti korok, amelyekben a közösség gyakran szinte vár az irányt
mutató nagy egyénekre. Az individualisztikus és elszegényedett korokban érték el a legnagyobb eredményeket az univerzalizmusnak: a közösségi gondolatnak prófétái. A római birodalom felbomló korszakában a keresztény apostolok, Konfucius a kínai individualizmus idején, Hitler egy vesztes háborút követő nyomorúság és végletes individualizmus idején. Az individualisztikus gondolatnak nagy képviselői ellenben leginkább a bőség idején találtak meghallgatásra, pl. (a szofisták) Görögországban Perikles kora után lévő jólét korszakában, Európában és Amerikában pedig különösen a háború előtt. Sajnos nincsen rá semmi biztosíték, hogy a nagy ember, aki a kritikus korszakokban az erőket összefogja vagy a korlátokat ledönti, valóban meg is születik. Ilyenkor az elszegényedett közösség túlzott individualizmusa rendszerint a pusztuláshoz, a jólétben élő közösség öncélúvá merevült univerzalizmusa pedig a kultúra teremtő erejének elsorvadásához vezet. A koreszmék és a megkötődés és felengedés A történelmi materializmus szerint a koreszmék mindig a gazdasági viszonyok függvényei. Az individualisztikus életmódok: a vadász, halász élet, vagy a szabad kereskedelem, individualisztikus eszmevilággal járnak együtt, viszont a közösség kényszerű, tervszerű összmunkája, amit pl. a földművelés követel meg, univerzalisztikus eszmevilággal jár együtt. Magunk is rámutattunk, hogy szoros összefüggés van individualisztikus látásmód és individualisztikus gazdasági rendszer, valamint univerzalisztikus látásmód és univerzalisztikus gazdasági rendszer között. Azt ellenben már nem fogadhatjuk el, hogy a látásmód mindig a gazdasági helyzet következménye volna s, hogy a látásmód megváltozásának ne lehetnének olyan más okai is, amelyek végeredményben a gazdasági helyzet tudatos megváltoztatására vezetnek. Kétségtelen, hogy sok esetben bizonyos nem gazdasági okok vezetnek a látásmód megváltozásához, s a látásmód megváltozásának következményeként változik meg aztán a kultúra egyéb tényezőivel együtt a gazdasági rend is. Láttuk, hogy pl. a fajkeveredés is lehet oka a látásmód megváltozásának és ezzel együtt a gazdasági rend megváltozásának is. A fajelmélet az ökonomista elmélettel szemben a látásmódot és annak megváltozását mindig a fajiságból és a fajkeveredésből származtatja. Ezek az elméletek megegyeznek abban, hogy okai determinista jellegűek, a történet eseményeinek okát reális okokban keresik, a történést kizárólag reális tényezőkre igyekeznek visszavezetni. A marxista történetszemlélet pl. úgy magyarázza a reneszánsznak Itáliában való kifejlődését, hogy az itáliai városok ezidőben a földközi-tengeri kereskedelem fókuszpontjaivá váltak. Ezért szabadabb, individualisztikusabb élet fejlődött ki bennük és ennek az individualisztikusabb életnek kulturális kifejlődései a reneszánsz koreszmék és alkotások. Ez a magyarázat tetszetős, de nem kielégítő. Az itáliai kereskedelmi élet megindulása a reneszánsznak fontos alkotó tényezője ugyan, azonban e kereskedelem kifejlődésének eszmei okok az előzményei. Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk előidézői Krisztus sírját környező területnek keresztény uralom alá való hajtását célzó eszmei okok voltak. E háború folyamán ismerkedett meg a nyugati kereszténység részben a görög császárság kultúrájával, részben az arab kultúrával, illetőleg ezek közvetítése által a klasszikus görög kultúrával. (Ismeretes, hogy nyugat a görög filozófiát arab fordítások közvetítésével ismerte meg.) Ettől kezdve folytonossá vált az érintkezés is. A keresztények sűrűn látogatták az arab egyetemeket és az itáliaiaknak megnyílt a szemük a saját területeiken található klasszikus emlékek értékelésére. Feltámadt és ható, formáló erővé változott a görög-római eszmevilág.
E példából az individualizmus, univerzalizmus és az eszmék hatásának összefüggését is láthatjuk. Valamint két különböző világlátású faj keveredése, éppen úgy két ellentétes eszmevilág hatása is individualisztikus látásmódra vezet. (Függetlenül a fajkeveredéstől.) Valamely megmerevedett univerzalisztikus kultúrájú közösség látásmódja önmagában nehezen változik meg, még ha materiális okok, a környezet megváltozása, vagy megváltoztatása, avagy gazdasági okok ebben az irányban hatnak is. Ahogy az egyik szokást legkönnyebben egy másik szokással gyűrhetjük le, úgy az egyik eszmevilág hatását legjobban valamely más eszmevilágnak a hatása csökkentheti. Az emberi természetből folyik, hogy az új eszmék átalakító hatása eleinte nem irányul közvetlenül a régi eszmék ellen, csak megzavarja azokat. Megindul a tudatosulás folyamata, mely az univerzalisztikus eszmevilág „megtisztulását”, vagy régebbi formájának visszaállítását célozza. Ily módon függ össze pl. a nyugati kultúrában a reneszánsz és a reformáció. Az átalakulás úttörői még csak a részletekben és módszerekben individualisták, sőt gyakran az univerzalizmusnak egy régebbi formájáért küzdenek koruk univerzalizmusa ellen. Csak később alakítják át az új eszmék nagyobb mértékben a kultúrát, mikor már nyílt szellemi forradalom tör ki a régi eszmék hatalma ellen.
[22]
Megjegyzendő, hogy a kultúrák megbetegedése szellemi betegség, mert hiszen a kultúra éppen a kultúrközösség szellemi lényegétől függ. Természetesen a kultúrközösségnek bizonyos biológiai megváltozása is, éppen úgy, mint az egyén testi megbetegedése, szellemi megváltozást, megbetegedést okozhat. Die fordítva is lehetséges, a kultúrközösség maga testileg, biológiailag elpusztulhat anélkül, hogy a kultúra szellemi betegségen ment volna keresztül. (Pl. külső betörés, vagy természeti katasztrófa pusztítja el a kultúrát.) Az utóbbi esetben a kultúra a kultúrközösség elpusztulásával együtt egyszerűen megszakad.
[23]
A miliő-elméletnek megalapítója H. Taine maga a környezetén kívül a fajt és a kort is fontos tényezőknek tekintette.
[24]
A spártaiak kivételével.
Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás
