A K.u.K. 68. Jászkun gyalogezred az I. világháborúban Szerbia Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása (1914. június 28. Szarajevó) olyan láncreakciót indított el, amelynek terjedését a nagyhatalmi érdekek és a végsőkig elmérgesedett ellentétek határozták meg. A Monarchia vezetői a birodalom szétdarabolását célzó orosz és pánszláv tervekkel szemben meg akarták erősíteni belső pozícióikat, illetve ki akarták terjeszteni befolyásukat a Balkánon. A fenyegetettség végleges elhárításában nem, de az erőviszonyok kedvező megoszlásában reménykedhettek: a katasztrófát csak háborúval vélték elkerülhetőnek. A fő szövetséges, Németország diplomáciája először óvatosságra intett, de a német vezérkar szerint Németország katonai készültsége 2-3 évvel megelőzte a franciákét és az oroszokét. A merényletet el nem halasztható alkalomnak tekintették, hogy kedvezőbb pozícióból vívhassák meg a háborút. Július 23-án báró Wladimir Gieslingen, az Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi nagykövete ultimátumot adott át Szerbiának, amelyre a szerb kormány részben elutasítóan válaszolt. Az osztrák császár és magyar király ezután július 28-án hadat üzent Szerbiának. A mozgósított osztrák–magyar haderő parancsnoka Frigyes főherceg gyalogsági tábornok (1914. december 8-tól tábornagy), vezérkarfőnöke pedig Franz von Hötzerdorf Conrad gyalogsági tábornok (1915. július 23-tól vezérezredes) lett. A 68. gyalogezred 1912 óta megerősített határvédelmi feladatot látott el Belgráddal szemben Zimonynál. A harcok július 29-én hajnalban kezdődtek, mégpedig úgy, hogy a szerbek a Zimony–Belgrád vasúti híd déli pillérét felrobbantották. Július 31-én a szerbek lőni kezdték a Dunán hajózó FERTŐ és JÓZSEF teherhajókat. Erre válaszul a Monarchia tüzérei augusztus 4-én lőtték a belgrádi erődöt, a Kalimegdánt. A 68. gyalogezred, párban a 38. gyalogezreddel, az érvényes hadrend szerint a osztrák–magyar 2. hadsereg 7. gyaloghadosztálya 14. dandárának alárendeltségében harcolt, és ez így is maradt a háború végéig, kivéve a hadsereg-besorolást, amely szükséges szerint változott. A hadosztályt a 2. hadsereg galíciai frontra történő elszállítása után, ideiglenesen az 5. hadsereg (pk. lovag Frank Liborius gyalogsági tábornok) alárendeltségébe osztották be. Az ezred parancsnoka november végéig Bakalarz Viktor ezredes volt. Az ezred békelétszámába 1914-ben 85 fő tiszt, 1561 fő legénység és 6 ló tartozott. Az egység fegyverzetét 1895. M 8 mm-es szuronyos ismétlőpuska, tiszteknél kard és forgópisztoly alkotta. Mozgósítás után az étkezési létszám (4 zászlóalj, 12 század, 4 géppuskás osztag, 1 utászosztag, 1 jelentő lovasosztag, az ezredvonat és a zenekar) 4660 főre és 268 lóra emelkedett. Mindegyik gyalogos 100 db töltény, mindegyik altiszt és utász 40-et kapott Minden zászlóaljnál 4, kétfogatú század-lőszerkocsi volt rendszeresítve, kocsinként 9450 tölténnyel (ez puskánként 40 db lőszert jelentett). Századonként 4 utászt föld- és famunkához szükséges szerszámmal látták el (2 csákány, 2 lapát, 2 fejsze, 2 balta, 1 kézifűrész, 4 különféle szerszámokkal ellátott szerszámtáska), illetve rajonként 1 db hegyes csákány, és a gyalogsági ásók is rendelkezésre álltak. A 7. hadosztály (pk. Kasimir Lütgendorf altábornagy) feladata a szemben lévő ellenséges arcvonal lövetése és a Belgrádnál lerakott, a Száva hajózását akadályozó aknák ártalmatlanná tétele volt. Az 5. hadseregnek augusztus 12-én reggel kellett a Drinán átkelnie és Valjevó, valamint Valjevótól délnyugatra a Felső-Kolubara irányába előrenyomulnia, s 17ére a Valjevó–Rogacica vonalat elérnie. Az első csatározások a 68-asok számára a Cigányszigetnél kezdődtek augusztus 12-én. A világháború első halottja Kovács Pál gyalogos, az első sebesült tiszt Knerler János százados volt. A 68. ezred Becmen, Jakovo, Boljevci felé nyomult előre. Szeptember 7-én elérte Silbacot, 14-én Asanját, 17-én Jarakot, majd a Száván átkelve, immár szerb területen, 31
Sevaricét. 18-án Pricinovicsnál kisebb harcokat folytatott, majd Metkovicig jutott45, ahol nyolc napig állóharcot vívott a védelemben lévő szerb csapatokkal.46
A szerb hadsereg öt hadosztálya állt készen a támadó osztrák–magyar 5. hadsereggel szemben ezen a szakaszon: a Duna I, II. a Drina I., II., és a Morava hadosztályok. Szeptember 27-én állásaikat átadták a felváltásukra rendelt alakulatoknak és a Jevremovác– Sabác vonal keleti szegélyét elfoglalva készültek fel a támadáshoz.47
Az egy hónapig tartó lövészárokharc után, október 28-án a 68/I. zászlóalj (pk. Brillich Gyula alezredes)48 az ellenséget kivetette állásaiból, mire az Sabácig vonult vissza. A november 1-én 0,30-kor kiadott harcintézkedés azt a feladatot szabta,49 hogy a 29. hadosztály foglalja el Sabácot, szállja meg keleti, délkeleti szegélyét, a 7. hadosztály maradjon általában jelenlegi helyzetében, de készen a 29. hadosztály támogatására .A 7. hadosztály ennek megfelelően a Stitar–Sabác utat szállta meg. A 38. gyalogezred Sokinnál, a 68. Majurnál
32
állt, a 68/II. zászlóalj tartalékba került. A szerbek előre kiépített állásaikban nagy erőkkel, keményen védekeztek. November 2-ára virradó éjszaka a 29. hadosztály betört Sabác külső kerületeibe, erre Alfred Krauss altábornagy, hadtestparancsnok támadásba küldte a 7. hadosztályt is. A szerbek végül a sabáci méntelepnél lévő védőállásukat nagy veszteségek árán feladták. 2-án a 68/I. zászlóalj bevonult Sabácba. Aznap este elrendelték a továbbtámadást Sabáctól délkelet felé, a 7. hadosztály számára Pricinovic irányába. A szerbek nemcsak a Misari-magaslaton, hanem a Begluk–Bara mögött is jól kiépített fedezékekben álltak. A hadosztály november 3-án 10 órakor ért a Sabác–Jevremovac országút közelébe, ahol hosszabb tűzharc kezdődött. A 38. gyalogezred elfoglalta az úttól nyugatra lévő szerb állásokat, a 68. pedig valamivel túl is haladta az országutat. Itt esett el Billich Gyula alezredes, az I. zászlóalj parancsnoka. A hadosztály csak ezután kezdte meg az előrenyomulást Misar és Pricinovic irányába. November 5-én a harctevékenység a hadsereg egész arcvonalán többé-kevésbé szünetelt. 6-án, a 6. hadsereg általános támadásának napján a hadsereg parancsnoksága elrendelte, hogy mindkét hadtest 5 órakor az egész arcvonalon erélyesen támadjon. A támadás fő súlyát a Sabác– Pricinovic közti magaslatok elfoglalása jelentette. Ennek érdekében a 68. ezredet ideiglenesen átadták az 57. gyalogdandárnak (pk. Jozef Schön altábornagy). A támadás néhány száz lépés után összeomlott, mert a tüzérségi előkészítése gránátok hiányában srapnelekkel történt, ami a beásott szerb gyalogságnak kárt okozni nem tudott. A szerb hadsereg november 10-én a ránehezedő állandó nyomás miatt megkezdte a visszavonulást Valjevó irányába, s az osztrák–magyar csapatok folyamatosan követték. A 68. gyalogezred ekkor visszakerült a 7. hadosztályhoz. Az erélyes üldözést a 7. hadosztály. Jevrenovac–Cerovac irányába kezdte meg, s estére megszállta a Dobrova patak keleti partját. 11-én Skupljen–Jalovik–Krnic térségéig, 12-én a Umka–Debelo-magaslatig nyomult előre. A szigorú parancsok értelmében az alakulatok nem pihenhettek, amíg Valjevo térségét el nem érik: „Addig nincs pihenés. Az összes parancsnokok teljes erélyüket alkalmazzák, hogy a csapatokat odáig vigyék, még akkor is, ha nagyon sok visszamaradó lenne, okvetlen előre kell menni. Valjevo környékén aztán rendezkedés lesz.” November 13-án a hadtestparancsnokság, mivel tudta, hogy előtte csupán egy szerb lovashadosztály áll, a 68-asoknak a Kolubara keleti partját tűzte ki menetcélként. Noha az előrenyomulás az igen rossz utak miatt lassan haladt, a szerb II. hadsereg helyzete kezdett reménytelenné válni. Sok volt a dezertálás, s a fegyelem is egyre inkább felbomlott. A 7. hadosztály folytatta az előretörést Osijanj–Begova Voda irányába. 14-én este a 68. ezred, támogatva az 1. népfelkelő gyalogezredtől, igyekezett az átkelést kierőszakolni az Ub patakon. 15-én este, egész napos harc után, a 68-asok Kalenicnál álltak. 16-án Potioerek táborszernagy a győzelem örömére parancsot adott ki: „Kilencnapi heves harc után egy igen 33
szívós, számban fölényben lévő, majdnem bevehetetlen állásokban védekező ellenség ellen, 9 napi menetelés után úttalan hegységekben és feneketlen mocsarakon át, esőben, hóban és hidegben az 5. és 6. hds. vitéz csapatai a Kolubarát érték el s az ellenséget menekülésre kényszerítették. Ezekben a harcokban 8000 szerb katona esett foglyul és 42 löveg, 31 gp. és nagymennyiségű hadianyag a zsákmány. Pihennünk azonban, a nagy áldozatok és hatalmas teljesítmények árán szerzett eredmény dacára még nem szabad, a csapatok kimagasló szelleme azonban biztosítéka annak, hogy feladatunkat Legfelsőbb Hadurunk megelégedésére, hadseregeink dicsőségére és a haza javára diadalmasan fogjuk befejezni.” A 7. hadosztály már 16-án este átkelőhelyeket keresett a Kolubara nyugati ágán. A folyót több helyen áthidalták és az utakat javították. A 38-asoknak sikerült a sérült, de gyalogos átkelésre még alkalmas skobalji hídon átkelve hídfőt létesíteniük. 17-én estére szinte az egész hadsereg átkelt a Kolubara keleti partjára. 18-án a 7. hadosztály Crljeni, Vreoci, Sakulja felé támadott. Baumgartner ezredes csoportjának azonban nehézségei támadtak, a 68-asok a Trija és a Crljenire vezető taligaút közötti szakaszon ugyan túljutottak, az átkelést tőlük délre megkísérlő 38-asok azonban nem. A vízszint egyre emelkedett, az utak használhatatlanná váltak a több napja tartó esőzések miatt. A hadosztály előrenyomulása 19-én nem folytatódott, sőt a hadosztályparancsnokság a 68-asok visszavételére gondolt, amit a hadtestparancsnokság nem engedélyezett. 20-án a 7. hadosztály Baumgartner ezredes csoportjával (68. gyalogezred, 12. népfelkelő ezred, 38/I. zászlóalj) kénytelen volt a további támadási iránynak nem megfelelő északnyugat-délkeleti irányban haladni, mivel a Crljeni környéki terület víz alá került. Breit József vezérőrnagy csoportja az időközben megépült fahídon a két 38-as zászlóaljjal és a 21. vadászzászlóaljjal átkelt, majd Beljanica felé fordult, mert a 68-asok balszárnyának biztosítása egyre sürgetőbbé vált. Krauss Alfred altábornagy, hadtestparancsnok november 22-én ismét általános támadásra adott parancsot a Crljeni magaslatok ellen. Baumgartner ezredes csoportja azonban a 68-asokkal az élen nem jutott előre az erős ellenállás, de főképp a bal oldalról jövő ellenséges tűz miatt.50 Reggel 8 óra felé a 68. ezred két százada egy szerb előállást foglalt el és a visszavetett ellenséget az országútig üldözte. 11 óra tájban egy ellentámadás a 12. népfelkelő ezredet és a 68. ezred részeit kivetette, azonban a 68. ezred tartaléka és a 38. ezred egy zászlóalja a kiinduló helyzetet ismét helyreállította. Treus ezredes Stepojevác irányában támadó csoportja (38. gyalogezred, 21. vadászzászlóalj) szintén elakadt. November 24-én a hideg tovább fokozódott, este nagy havazás állt be. 27-ig minden térnyerés nélkül heves csatározások folytak. Ezután háromnapos pihenő következett, mivel az utánpótlást csak igen nehezen tudták biztosítani a harcoló csapatok részére. A támadás november 30án tervbe vett folytatására már nem került sor, mert a szerbek éjjel elhagyták állásaikat. A 68-asok azt az utasítást kapták, hogy minden erővel követni kell az ellenséget, s az egész hadosztály vonuljon a Turija pataktól északra lévő területre. A kombinált hadtest kapta december 2-án azt a parancsot, hogy az állományába tartozó 68. gyalogezreddel együtt most már Belgrád irányába előre nyomuljon, és rajtaütéssel foglalja el azt. A péterváradi csoportot egyidejűleg arra utasították, hogy az esetleges támadást Zimonyból tüzérségi tűzzel támogassa. Belgrád azonban már nem védekezett, a várost harc nélkül sikerült megszállni. December 3-án az 5. hadsereg részére új támadási irányt jelöltek ki: Semederovó és Pozsarevác térségét kellett birtokba vennie. 5-én az ezredet Ripanytól délre Bábé, Kosz34
máj, Rogaca térségében találjuk. Időközben a jelentős erősítést kapott ellenség ellentámadást kezdett, ám a 7. hadosztály. tovább támadott Koszmáj irányába. A terv szerint két népfelkelő ezred megszállva tartja a kiinduló állást, a 68. ezred a karbantartott út felől, a 38. pedig a Koszmájt és Kosuticát támadja. A 38/I. és IV. zászlóalj 7 óra tájban már az 520-as magaslaton volt és a Koszmáj keleti lejtőjén teret nyerve délben bevette a csúcsot. A 68. gyalogezred támadása azonban az Ornice-magaslat elfoglalására nem vezetett eredményre. December 9-én az 5. hadsereg támadását beszüntették. Letowsky tábornok, hadosztályparancsnok parancsára megkezdődött az általános visszavonulás. A 68. gyalogezred. visszavonulását az I. zászlóalj fedezte 10-én hajnali egy óráig. Az ezred 13-án Ripanjon át az Avala hegyre vonult vissza, s 14-én a hajnali órákban ért a Topcsider és Kumodrázs közötti hídfőállásba. Elrendelték Belgrád kiürítését is.51 A 68-asok Banjicán, majd 14-én Belgrádon át Zimonyba érkeztek vissza. Az ezred három hét pihentetés és feltöltés után átvezénylésre került a galíciai frontra. Galícia 1915. január 10-én a 68. gyalogezred a szerbiai Volkanban bevagonírozott, 12-én elindult Budapestre, majd 14-én Homonnára, onnan gyalogmenetben 20-án Nagybereznára érkezett. Január 14-én megalakították a Szurmay-csoportot (40. honvéd hadosztály, 75. honvéd gyalogdandár, 128. gyalogdandár, 8. lovashadosztály, 1. népfelkelő lovasdandár, pk. Szurmay Sándor altábornagy), amelybe a 68. ezred az orosz fronton végig tartozott. Ebbe a csoportba osztották be a 7. gyaloghadosztályt (pk. Letowsky tábornok) a 14. dandárral (pk. Baumgartner tábornok) és a 68. gyalogezreddel. (pk. Bischitzky Szigfríd ezredes). Az orosz 8. hadsereg (pk. Alekszej Kalegyin altábornagy) ekkor visszavonulóban volt a Stinszka hegyen át Sianiki–Turka irányában. Január 18-án Szurmay altábornagy a 7. hadosztályt Ledomér–Takácsi körzetébe rendelte. Az általános támadási terv szerint a hadosztály 71. dandára az 1034-es–785-es magassági pont–Malomrét vonalában leköti az ellenséget, míg a 14. mint csoporttartalék, Sóslakon át az Ung völgyében követi a harccsoportot. Az alakulat január 20-án Révhely–Kisberezna térségében felváltotta a Sóhát–Sóslak közötti gerincet biztosító csapatokat. 25-éig tartalékban volt, 26-án hajnalban felváltotta a nagy hidegben és hóban elfáradt 128. dandárt. További intézkedés szerint a 7. hadosztály zöme elérte az Uzsoki-hágót. Az északi csoport azonban a nehéz terep és a hóakadályok miatt lemaradt, és az éjszakát a Csorma-domb és Kinczky Bukowski közötti hátgerincen töltötte. 27-én a 7. hadosztály elfoglalta a Szczawinkat, valamint az attól északnyugatra fekvő magaslatokat. Itt az ezred 27-éig pihenőt kapott, amire igen nagy szükség volt, mivel az utánpótlás a nehéz terepviszonyok és a magas hó miattAnem Szurmay-csoport tudott időben utána január menni. 30-ig visszafoglalta az Uzsoki-hágót, és a MoldawskaWysockó–Turuzki–Tarnawa vonalon helyezkedett el. 30-án parancsot kapott, hogy az orosz védelmi vonalat Plank altábornagy és Mina ezredes csapataival együtt délről karolja át. A Szurmay-csoport támadási irányaként Turka volt megjelölve. A 68-asok a 14. dandár többi részével mint csoporttartalék Tarnawa térségében gyülekeztek. Február 1-én az ezredet Byczok-Tureczki ellen vetették be, de a kemény ellenállás miatt feladatának csak részben tudott eleget tenni, és súlyos veszteségeket szenvedett.52 A 7. hadosztály másik ezrede, a 79. az orosz tüzérségi tűz és a fagyások miatt 50%-os veszteséget szenvedett. Rnnek következtében az egész hadosztályt 15-óra körül kivonták, majd átirányították SzczawinkaByczok körzetébe. A kivonás után a 68. gyalogezred Beniowra került. Február 2-án az orosz gyalogság Jaworow irányában előreszivárgott, ami azt a benyomást keltette, mintha Szczawinka magaslat ellen támadásra készülne. Erre Szurmay altá35
bornagy a tartalékban lévő 68. és a 78. ezredet a magaslat mögé vonta vissza. 3-án hajnalban, a köd leple alatt a Byczok-magaslaton és attól délre sikertelen támadást indított, ezért visszahúzódott és beásta magát. A támadást a 18 fokos hideg és a metsző szél is bénította. A január 22-e óta vívott harcok és a súlyos veszteségek miatt a Szurmay-csoport a támadást a maga erejéből folytatni képtelen volt. Megsegítéseként a német 3. hadosztály (pk. Alexander Linsingen gyalogsági tábornok) átkaroló beavatkozása jöhetett számításba. A német Déli Hadsereg parancsnoksága ezét hadosztályának már február 3-án azt a parancsot adta, hogy egy ezredét Mochnatén át az 1013-as magassági pont–Maguera-magaslatra különítse ki, zömével pedig Tuvhokkán át törjön előre, majd a Szurmay-csoport előtti orosz arcvonal átkarolására Dolzikira nyomuljon előre. A Szurmay-csoport arconalszakaszán február 5-ig teljes nyugalom honolt, sőt az oroszok az elővédeket is bevonták a fő védelmi vonalba. 7-én az oroszok lekötése érdekében a 7. hadosztály kisebb osztagokat előre küldött Butelka irányába. 7-én és 8-án a 7. és a 40. hadosztály előrevetett osztagai eredményt nem értek el, viszont az orosz tüzérségi tűztől érzékeny veszteségeket szenvedtek. A német hadosztály támadása a derékig érő hóban és a 20 fokos hidegben hamarosan elakadt. 10-én Szurmay altábornagy úgy látta, hogy csoportjának nagy kiterjedése és a magas veszteségek miatt, valamint mivel a német hadosztály, amelytől támogatást várt, szintén védekezésre szorult, döntést elérni nem lehet. A további támadást beszüntette, és az állások alapos kiépítését rendelte el. A fontosabb hadműveletek egy időre áttolódtak az északi frontra. Március 5-ig a Szurmay-csoport frontszakaszán viszonylagos nyugalom honolt. 5-én a hadsereg-parancsnokság utasította Szurmay altábornagyot, hogy Sokolikin és Tarnawán át támadjon, és az oroszokat kösse le: „ott, ahol azt a felfokozott tüzérségi tűz hatása lehetővé teszi, arcban is igyekezzék előre jutni.”53 A parancsnok úgy határozott, hogy a Tureczkitől nyugatra lévő, valamint a Sokolikitől keletre és északra lévő orosz állásokat támadja meg. Ezen belül a 7. hadosztály a 68. és a 79. gyalogezredével, valamint a 128. dandárral, összesen 10 és fél zászlóaljjal Bycok támadjon irányába, majd az állások elfoglalása után északra fordulva, a 873-as magassági pontnál sodorja fel az oroszok védelmi vonalát. A március 7-ére virradóra elindult támadás azonban csak itt-ott járt helyi sikerrel. A felderítések során kiderült, hogy az oroszok jelentős erősítést kaptak, tehát a csoport a feladatát teljesítette még úgy is, hogy az előtte lévő állásokat elfoglalnia nem sikerült. Március 9-én hajnalban orosz ellenlökés érte az ezredet, amely állásaiban szívósan kitartott. 12-én a hadosztálytól a 68-asokat, más alakulatokkal együtt, Beniowa–Bukowiec térségébe irányították. Bischiktzy Szigfríd ezredes új beosztást kapott, Schnetzer Ferenc ezredes került a 68-asok élére. Március 13-14-én az ezred a hadsereg-parancsnokság tartalékát képezte, majd 19-én ideiglenesen Lieb tábornok csoportjához került mint csoporttartalék, azzal a paranccsal, hogy a 22-én a 873-es magassági pont irányában történő támadásban részt vegyen. Azonban 20-án kora reggel az oroszok támadni kezdtek, mégpedig nemcsak a 33. hadosztály északi szárnyán, ahogyan arra számítottak, hanem egész arcvonalán. Ez megzavarta a 22ére tervezett saját támadás előkészületeit. Az ejtett foglyok elárulták, hogy az orosz ellenlökést kilenc gyalogezred 25.000 katonája hajtotta végre. 21-én este báró Lütgendorf altábornagy kiadta a 22-ére szóló támadási intézkedését, mely szerint a 68-asoknak Tarnawa körzetéből támadva kellett a 873-as magassági pont–819-es magassági pont vonalában lévő orosz állásokat elfoglalniuk. Az akció támogatására csak 6 hegyi ágyú ált rendelkezésre, valamint a támadás napján délig beérkezett 4-6 tábori ágyú. A 68. ezred három zászlóalja Tarnawa felöl a keleti 819-es magassági pont irányban támadott, míg egy zászlóaljat a 873-as magassági pontnál lévő orosz állások ellen vezényelték. A 68-asok azonban a rendkívül erős elhárító tűzben csak kb. 300 lépésre közelíthették meg az orosz állásokat, támadásuk délben elakadt. A hadsereg-parancsnokság, értesülvén arról, hogy a Przemyślből ez36
zel egy időben indított kitörés nem sikerült, az erődöt Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok feladta. Ennek folytán a hadtest számára elrendelték, hogy a csapatok maradjanak az elfoglalt helyzetükben, a 68-asok pedig kerüljenek vissza Szurmay altábornagy csoportjába Beniowa–Bukowiec körzetében. Március 27-ig viszonylagos nyugalom volt, ám ekkor az V. hadtestet nagy erejű orosz támadás érte. A veszteségek pótlására, a kimerült zászlóaljak felváltására a 14. dandárt, a 68. ezreddel ideiglenesen a 33. hadosztályhoz rendelték. Az ezred ezért 26-án Ligetesre, 27-én Ustrzyki–Wolosatere menetelt. Ez a szakasz volt talán a legnehezebben megközelíthető része az arcvonalnak. Bár a térképen a Fenyvesvölgy vasútállomásról kiinduló utat „taligaútnak” nevezték, a valóságban a Kiesvölgy–Wolosate közötti útszakasz nem volt kocsizható, és málhásállatra való átrakással kellett pótolniuk a két pont közötti forgalmat. Március 30-án az ezred átvonult a Halicz–Wilki–Polonina–Carynska gerincállásba. Az egész hadseregre igen nagy nyomás nehezedett, az orosz 8. hadsereg nagy erőkkel támadott a teljes frontszakaszon. A Szurmay-csoport 7. és 40. hadoosztályát és a teljes V. hadtestet érintő visszavonulás irányát az Ung völgye felé jelölték ki. Szurmay altábornagy szerint ez az út csak könnyű országos járművekkel volt járható. 31-én a 33. hadosztály utóvédjét a Wolosaty völgyében utánuk nyomuló ellenség megtámadta és Berezkynél visszavetette. Április 1-én a Wolosate–Kiesvölgyi hágó biztosítása miatt az V. hadtest jobbszárnyát képező 33. hadosztályt a Szurmay-csoportnak rendelték alá. Egyedül ez a csoportosítás tudta tartani állásait, a visszavonulás utját így tartották nyitva. A hadsereg-parancsnokság ekkor elrendelte az Uzsoki-hágó kiürítését. Ezt Szurmay altábornagy helytelenítette, és személyesen fordult a 2. hadsereg parancsnokához, Eduard von Böhm-Ermolli gyalogsági tábornokhoz, hogy ne kelljen azt végrehajtaniuk. Végül a visszavonulást mégis kénytelenek voltak elkezdeni. Elrendelték a tüzérség és a lőszerkészlet egy részének hátravonását, a csapatokat azonban meghagyták állásaikban. Szurmay jelentette, hogy majd 3-án hajnalban szállja meg a második utóvéd-állást Halicz–Bukowsy–Uzsok térségében, és csak 4-én vonul vissza. Ennek feltétele az volt, hogy a 33. hadosztály, benne a 68-asokkal, 3-án estig tartsa Bukowe Berdót és 4-én se hagyja el a Wolosate környékét. Április 3-án estére már csak a Szurmay-csoport volt orosz területen, a német Déli Hadsereg. alárendeltségében. Április 5-én a Határhegyre rendelték a 68-asok két zászlóalját, két tüzér üteggel megerősítve, hogy legkésőbb 6-áig létesítsen kapcsolatot a 128. dandárral. Az oroszok célja, a valószínűleg 6-án kiadott utasítás szerint, Zboró–Varannó–Csap–Huszt vonalának elérése volt. Az orosz 8. hadsereg 6-án felzárkózott az új védelmi állásokra, megkísérelte áttörésüket, s 7-én is folyamatosan támadta a védelmet. A hadsereg-parancsnokság az állások tartására utasított. A 68. ezred arcvonalán például az I. zászlóaljat (pk. Kovacevic őrnagy) a Ceremchán – kétméteres hóban – hadosztályerejű támadás érte, amit nagy veszteségekkel, de visszavertek.54 Az orosz offenzíva, amely mint „húsvéti csata” vált ismertté, azonban lassan kifulladt, és 10-ére az egész arcvonalon megszűnt. A Szurmay-csoport új állása az 1133-as magassági pont–Ceremcha-délnyugat–Fenyvesvölgy–Viharos–Felsőrosztoka vonalon húzódott, a helységeket középen kettészelve. Szurmay altábornagy az Uzsoki-hágó 1915. április havi sikeres megvédéséért a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét bárói ranggal és az „uzsoki” előnévvel érdemelte ki.55 Bár az összehangolt, átfogó támadások az orosz Délnyugati Hadseregcsoport részéről 1915. április 8-a után egyelőre elmaradtak, helyi erőkkel folyamatosan nyugtalanították az osztrák–magyar 2. hadsereget. Az április 15-ével beállt enyhébb időjárást kihasználva, 2124-e között ismét a Szurmay-csoportot érte támadás, amely az Ung völgyébe vezető műutat és vasútvonalat célozta, mivel ott húzódott a hadtest legfontosabb utánpótlási vonala. A Szurmay-csoport ekkor a német Déli Hadsereghez tartozott. Április 25-éig sikerült az orosz betörést elreteszelni. A 68. gyalogezred 21-éig tartotta a Csermenhát, majd két zász37
lóaljával Kiesvölgybe vonult, hogy az ott az orosz túlerő elöl visszavont frontszakaszt visszavegye. 25-én elcsendesedtek a harcok, végre lehetett hajtani a kötelékek rendezését, és átcsoportosítását.56 Schnetzer Ferenc ezredes, az ezred parancsnoka április 25-én új beosztást kapott, helyette Kovacsevics Viktor ezredest nevezték ki. Május 8-án a figyelők megállapították, hogy az oroszok elkezdték csapataik hátravonását. Az üldözést a 7. hadosztály 8-án déli 12 órakor kezdte meg Halics–Tarnica-tető irányában, és a sötétség beálltáig birtokba vette azokat. 9-én a 7. hadosztály (13 zászlóalj, 7300 puska) Wolosate térségében támadásra készült, s 10-én átvette a Turka–Uzsok műútig terjedő arcvonalszakaszt. 11-én éjjel elfoglalta a Szainskie Tarnawskie-gerincet és megtisztította azt az orosz utóvédektől. Szurmay altábornagy 12-én 7,30-kor adta ki a további üldözésre szóló intézkedést Turka–Wolcze irányába.57 Az utánpótlás szállítása nem okozott gondot, mivel a csoportparancsnokság 12-én estig az Ung völgyében futó vasútvonalat Sokoliki állomásig, majdnem a küzdőkig helyreállíttatta. A 7. hadosztály 13-án este 9re, kisebb harcokkal elérte Topornyicát. Ekkor esett el Haltenberger százados és Vadas hadapród. A 14. dandár, a 68-asokkal csoporttartalékként Isaje és Jawora között tartózkodott, és a 40. dandárhoz zárkózott fel. Május 17-én a Szurmay-csoport támadást indított Neudorf– Mihalowice irányába. A támadást lelassította, hogy nem állt rendelkezésre elegendő tarack és tüzérségi lőszer (a tarackok csak 19-ére virradóra érkeztek be). Ugyancsak 19-én vonult be a Szurmay-csoporthoz a X. menetzászlóalj, amely harctéri tapasztalatokkal rendelkező tisztek irányítása alatt 9 heti kiképzésben részesült. A 68-asokhoz a várva várt legénység Jankovics százados vezetésével érkezett meg. Az ezred létszáma az előírt hadilétszámnak még így is csak a fele volt.58 Aznap, 19-én folyamatosan lőtték az igen jól kiépített orosz állásokat, de előre nem jutottak. Május 23-án megindult a támadás Stryj ellen. A 68/III. és IV. zászlóalj Schmid őrnagy parancsnoksága alatt a Drohobycz–Stryj vasútvonaltól délre, Gejeroz–Letnianka irányába támadott. Az I. és a II. zászlóalj csoporttartalékkot képezett, s a 21. vadászzászlóaljjal a 14. dandár parancsnokának irányítása alatt az ún. „lökő csoportot” alkotta. A szolnoki gyalogezred elfoglalta a Studeny-majort, de a kitűzött támadási célt a csoport egész arcvonalán nem sikerült elérni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egész nap egyetlen foglyot sem ejtettek. Itt esett el Forinyák főhadnagy, valamint Ratics és Forgács hadnagy. A sikertelenség annál feltűnőbb, mert a német Déli Hadsereg nemcsak tüzérség, de gyalogság tekintetében is erősebb volt, mint a szemben álló orosz 11. hadsereg 4-5 hadosztálya. Az áttörés lehetséges lett volna, ha a hadsereg-parancsnokság valóban támadási tömböket alakít ki (súlyt képez), ám ehelyett minden hadtest egyenként támadott, a fő támadó csoportosítás pedig szánalmasan gyenge volt. Május 27-31. között a csoport arcvonalán tűzharc bontakozott ki. A 7. hadosztály, tüzérségi lőszer és tartalékok híján védelemre szorítkozott. 31-én a csoport támadási irányát Gaje Wyznén át Medenice felé határozták meg, úgy, hogy súllyal a jobbszárnyon áttörve, sodorja fel az orosz vonalak nyugati részeit. 19 óra körül a 14. dandár elfoglalt egy orosz támpontot és 600 foglyot ejtett, valamint 3 géppuskát zsákmányolt. A támpont elfoglalásában különösen a 68/III. zászlóalj tüntette ki magát, amely közvetlenül arcból rohamozott. 38
A 7. hadosztály június 1-én Litynia általános irányban nyomult előre, ezen belül a 68asok feladata Gajaoz vasútállomás birtokbavétele után a hátráló oroszok Letnáig való követése volt. A hadosztály mindösszes 5000 puska felett rendelkezett (20.000 helyett), ezért szükségessé vált a mintegy 10 km-es arcvonal lerövidítése, és egy kikülönített támadó csoport kialakítása. Ezen felül Szurmay altábornagy utasította a 40. hadosztályt, hogy a 14. dandárral szemben lévő orosz védelmet átkarolja. A Szurmay-csoport a május 17-től június 1-ig tartó harcok alatt 238 tisztjét és 7178 katonáját veszítette el, ebből 144 tiszt és 4600 fő legénység megsebesült vagy hősi halált halt.
A 68-asok június 2-áig birtokba vették Krynicát, Medenicét és Radaliczet, majd 6-áig rövid pihenőt kaptak, csoporttartalékot képezve a 21. vadászzászlóaljjal. 6-án az I/68. zászlóalj Kovacsevics őrnagy, a III/68. Jankovich százados parancsnoksága alatt támadást kezdett Radelic, illetve Horuskó ellen. Erősítésként melléjük rendelték a 38. gyalogezred részeit, a 11. vadászzászlóaljat és egy aknavető osztagot. 8-án Szurmay altábornagy folyamatosan jelentette a német Déli Hadsereg parancsnokának, hogy arcvonalát több hadosztálynyi erő támadja, sőt 9-én hajnali 2 órakor váratlanul sűrű orosz rajvonalak jelentek meg a 7. hadosztály előtt, s azt meglepve, behatoltak az árokba. Bár a hadosztály az arcvonal legnagyobb részén hősiesen kitartott, az oroszok Medenicénél és Litynianál helyi sikereket értek el. Ezt kihasználva, virradatkor az említett két helyről kiindulva a hadosztály egész arcvonalát felsodorták. Az ezred számára megkezdődött a lassú visszavonulás, először Königsauig, majd Krynicáig. Ezalatt esett el a III. zászlóalj parancsnoka, Schmid Rudolf őrnagy is.59 Az ezred veszteségei iszonyatosak voltak. Tizedikén már csak két zászlóalj maradt, Mohr és Jankovich századosok parancsnoksága alatt. Június 14-én Falkhauser Richárd ezredes személyében új ezredparancsnok került az alakulat élére. A visszavonulás során a hadosztály a június 4-i vonalig hátrált, de félő volt, hogy a további orosz előretörés miatt még hátrább kényszerül. 17-én Linsingen gyalogsági tábornok elrendelte a Szurmay-csoport felváltását a Bothmer-hadtest által, és elrendelte, hogy vonuljon Lisiatycsére. A felváltás után, 18-án reggel az oroszok elkezdték kiüríteni állásaikat. A 7. hadosztály ekkor ismét megkezdte az előrenyomulást, 19-én újra elérte a Styr folyót nyugati partját, ám az oroszok a hidakat felégették. A hadosztály még aznap virradatkor átkelt a folyón, majd a part mentén biztosító orosz osztagok gyors visszavetése után Zdzarki északi végének magasságában a hídépítéshez fogott. 39
A Szurmay-csoport június 20-án visszakerült a 2. hadsereg kötelékébe. Június 20-án a hadosztályt felváltotta az I. hadtest. A váltás megkezdése előtt azonban mind az I. hadtestet, mind a 7. hadosztályt (pk. Dáni tábornok) orosz támadás érte. Ez három 68-as zászlóaljat éppen akkor ért, amikor azok a zdzarki szűkebb hídfő megszállásra a sötétség leple alatt részben már megindultak. A hátrahagyott utóvédet az oroszok legázolták. A harcok 22 óra körül értek véget, ekkor nyílt lehetőség a rendezetlen csapatrészek gyülekeztetésére.60 Csak ezután váltották fel a 68-asokat, akik a menetparancs értelmében északra, Lemberg felé meneteltek. A város 10 hónap után, 22-én szabdult fel. A 68-asok június 23-án bevonultak Lembergbe. A lakosság, nem tudván, hogy magyar ezred jön, először „Hoch Ausztriá!”-t kiáltott, de miután kiderült, hogy a jászkun gyalogezred vonul előttük, hangos „Éljen a Magyar!” kiáltásokkal köszöntötte a fáradt bakákat. Az ezred két hét pihenőt kapott, amire igen nagy szüksége is lett volna, hiszen egyebek mellett pótolni kellett volna a megfogyatkozott legénységet és fegyverzetet. Ehelyett azonban, már 25-én délben kivonultak a városból, és 27-én támadást intéztek Dziedziellow ellen. Rövid harc után kikergették a falut védő oroszokat és a falu keleti határánál védelmi állást foglaltak. E harcban esett el Kronhauser hadnagy és kapott halálos sebet Gósa százados, akit a 2. gyalogezredből vezényeltek át ideiglenesen. Július 2-ra virradó éjszaka az ezredet végre kivonták az arcvonalból, és Bendiuhára irányították rövid pihenőre. Menet közben érte utol a régen várt utánpótlás: Christó főhadnagy menetszázada, majd Bokros kapitány zászlóalja. Július 4-én a 7. hadosztály elfoglalta új megindulási körletét, felváltva a német 25. tartalék-hadosztályt. A Szurmay-csoport 4. lovashadosztálya a konstantúwkai középső védőkörletet, 7. hadosztálya a csatlakozó északi szakaszt Dab magasságáig, 79. dandára a déli, illetve a Konstantówka és Zubowmosty közötti arcvonalat vette át. 8-ától a Szurmay-csoport az osztrák–magyar.1. hadsereg alárendeltségébe került (pk. Paul Puhallo táborszernagy), amely 8 gyalog és 3 lovashadosztály erővel rendelkezett. 12-én az 1. hadsereg parancsnoksága kidolgozta a támadási terveket, miszerint 17-én a fő támadási irány: Horodlowice–Szychtory. A főtámadást végrehajtó Szurmay-csoport 14-én 5890 puskával, és 25 könnyű löveggel rendelkezett. 16-án déltől a 7. hadosztály zöme Wojslawice körzetéig nyomult előre, 17-ére a megáradt Bug folyó keleti partjára vetette vissza az oroszokat Pieczygóry és Szychtory között. Ezek a falvakon túl, a Bug keleti oldala már orosz terület volt. A csapatok döbbenten látták, hogy az oroszok mindent felégetnek és megsemmisítenek a visszavonulás során. Az átkelést nem csak a megáradt folyó, hanem a szakadó eső is erősen hátráltatta. Az orosz védelem hatékony volt, a meredek keleti partot drótakadályokkal látták el, sőt még a folyóba is telepítettek akadályokat. Július 19-ére virradóra kedvező fordulat állt be, az oroszok feladva állásaikat a Bug partján, váratlanul visszavonultak. Hajnali 3-kor a 68-asok egy zászlóalja áthajózott, és a Zdzarky északi végében létesített szűk hídfőben biztosította a hídverést.61 Az oroszok még aznap éjjel ellentámadást intéztek, pontosan akkor, amikor a 68. ezred három zászlóalja megszállta a hídfő környékét, így a hátrahagyott gyenge leplező osztagokat legázolták. Az ezred a starogródi híd irányába húzódott vissza, és a Zdzarkytól északra lévő magaslaton tudott megkapaszkodni. Az oroszok 22 óra után nem folytatták a támadást, így az ezred zavartalanul összeszedhette részeit. 20-án a 68-asok a kecskeméti 38-asokkal együtt tartalékban maradtak. Lényegében 31éig a csoport arcvonalán nyugalom honolt, sőt, a 7. hadosztállyal szemben lévő orosz IV. lovashadtesttől kivonták a gárda-lovasdandárt, ami azt jelentette, hogy egyhamar nem is fognak támadni. Puhallo táborszernagy kitüntető dicséretben részesítette a Szurmaycsoportot. Különösen a 7. hadosztály magyar ezredeit dicsérte meg 19-én tanúsított derekas magatartásukért. Augusztus 1-én hajnalban az orosz csapatok megkezdték a visszavonulást a Bug keleti partjáról, azonban a 7. hadosztály előtt csak délután kezdték meg a kiürítést. A 68-asok a 40
38-asokkal együtt elfoglalták a Zabolotcky és Litowiz közötti magaslatokat. A nap folyamán az 1. hadsereg nyugodtan folytathatta az elrendelt átcsoportosítást, így a 7. hadosztály jobbszárnyától Poturzycáig terjedő arcvonalat a 46. Landwehr-hadosztály szállta meg. 5-én a 7. hadosztály arcvonalával szemben az oroszok kora délelőtt Kol. Gurówot, később Kol. Zygizmundowkát, majd délután Iwaniczyt és Drewinit önként feladták. A 7. hadosztály ekkor megállt, mivel feladata a Luga folyó mentén kialakított állások és hídfők biztosítása volt augusztus 25-ig. Ezt az időszakot az 1. hadsereg feltöltésre használta, ami igen nehézkesen történt. Az egész hadsereg ellátását Belzre kellett alapozni, miután ez a helység volt a vasúti szállítások végső állomása. Innen Krystynopolon át Sokalig csak éjjel használhatták a vasutat, mert a Bug menti folyószakasz az orosz tüzérség tüze alatt állt. Sokalon túl a térképen szereplő vasút még nem készült el. A helyzeten lóvontatású vasúttal segítettek, így naponta 400 tonna anyagot szállíthattak. Az ezen felül naponta szükségelt 200 tonnát kocsioszlopon kellett a rendeltetési helyére szállítaniuk. Augusztus 28-án az ezred harc nélkül átkelt a Luga folyón, majd előrenyomult Poryck, Kuty, Wojmin, Korsiew, Gorka irányába. Szeptember 1-én elérte a Styr folyót, amelyen harc nélkül átkelt. 2-án előretört Pianéig, az erdő nyugati szélén rövid pihenőt tartott, majd 17-kor laza rajvonalba kezdte meg az előrenyomulást az erdő keleti szegélyéig, ahová csak sötét estére ért oda. Rövid pihenő után, hajnali 3-kor felújította a támadást a hepehupás, nehéz, felderítetlen területen. Először a II. zászlóalj indult meg, de csakhamar erős, mint utóbb kiderült, szintén támadni szándékozó orosz csapatokba ütközött. A völgy csakhamar véres kézitusa színterévé vált. A fél órás korytoi ütközetben esett el Christo Miklós hadnagy és Sturm Elemér főhadnagy. Mire kivilágosodott, a 68-asok beásták magukat. Másnap, 4-én erős összpontosított tüzérségi tűz érte az ezred védőkörletét, de komoly veszteségeket nem okozott. 5-én és 6-án már nyugalom volt, sőt 7-én az ellenség visszavonult. Az ezred, az oroszokat üldözve, Rowno irányába vonult előre, és 11-én elérte Moszkowot. Szeptember 12-én az ezredet Boszkiewicayra vonták előre, ahol a 7. hadosztály nagyobb szabású támadásra kapott parancsot, ám végül csak a III. zászlóalj intézett helyi jellegű támadást, Rodowo ellen. 15-én az ezred a Szurmay-hadtest tartaléka volt 16-án megkezdődött az általános visszavonulás a Styr folyó partjára,62 ahol a védőkörletet Krasnoje– Stawrow között jelölték ki. Az oroszok heves ágyútűzzel próbálták megtörni a védelmet, de sikertelenül. Az elhárító harcokban különösen a I. és a III. zászlóalj tüntette ki magát. Szeptember 26-án az oroszok ismét visszavonultak, ám a 68-asok végig a nyomukban voltak. Még aznap este Torgowiczánál ismét átkeltek a Styren. Másnap délelőtt az ellenség megállt, és ágyútűzzel zavarta az előrenyomulást. A 68-asok 27-én este rajvonalban, heves tüzérségi tűzben Kol. Malewankától Kol. Moszkowcziznáig jutottak előre. Az oroszok ott a szeptember 3-ai állásaikban védekezhetett. A 68-asok viszont szintén elérhették szeptember 3-án kiépített állásaikat, és megkezdhették a téli állások kiépítését. Október 7-ig még járőrharcok sem voltak az ezred állásai előtt, így sikerült kialakítaniuk az összefüggő lövészárokrendszert, srapnelbiztos fedezékekkel és többsoros drótakadállyal. Október 6-ról 7-re virradó éjjel a 38. gyalogezred érkezett a 68-asok baloldali szomszédjának felváltására. Ők még nem ismerték eléggé a terepet, így egy meglepetésszerű orosz támadás teljesen váratlanul érte őket. Csak a tartalékban lévő 68/III. zászlóalj bevetése mentette meg a helyzetet. A támadás után a terepszakasz előtti drótakadálysort tizenötszörösére növelték, és megérkeztek a várva várt fényszórók is. Decemberben kialakították a modern, már gránátbiztos fedezékeket is. Az ezred a karácsonyt és az újévet is ezekben a fedezékekben töltötte. E viszonylagos nyugalom idején kapta meg Várkonyi hadnagy az I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem mellé az Arany Vitézségi Érmet.
41
A 68. gyalogezred 1915/1916 telét a 2-es számmal jelölt körzetben töltötte. A térkép Winter András tartalékos hadnagy hagyatékából került a szolnoki Damjanich János Múzeum birtokába. 1916 januárjában megérkeztek az ezredhez az aknavetők és a kor egyik legmodernebb fegyverének számító lángszórók. Felállították az ezred úgynevezett „portyázó osztagát”, a Jagdkommandót, amelynek parancsnoka Moser Hans hadnagy lett. Az idő enyhülésével az oroszok egyre inkább közelebb ásták magukat a védelmi vonalakhoz. Az állóharc kezdetén, októberben 800-1600 lépésnyire voltak egymástól, de április közepére ez a távolság 300-500 lépésnyire csökkent. Az orosz előállás a 68-asok jobbszárnya előtt húzódott 300 m hosszban. A 7. hadosztály parancsnoksága ennek elfoglalására adott parancsot. A feladat végrehajtására a 4. századot és a Jagdkommandót jelölték ki. Április 29-én éjjel az 5. század, rövid tüzérségi előkészítés után rohamot intézett az orosz állás ellen. Rövid, hősies küzdelem után elfoglalta az árkot és 180 fő oroszt, tisztjeikkel együtt fogságba ejtett. Miután a parancs az árok megtartására is vonatkozott, a főállással összeköttetést próbált teremteni. Sajnos az összekötő árkok reggelre nem készültek el, így az orosz ellenlökés minden hősiesség ellenére visszavetetteaz ezredet. Csak kevés 68asnak sikerült visszajutnia saját állásaihoz. Ebben az ütközetben halt hősi halált Hirsch Gyula hadnagy és Horváth Andor hadapród is. Május végéig már csak helyi jellegű vállalkozások zajlottak a térségben, ugyanakkor a hazai és a külföldi sajtó folyamatosan emlegette a várható nagy orosz offenzívát. Alekszej Bruszilov orosz lovassági tábornok, aki 1916. március 17-től az orosz Délnyugati Hadseregcsoport parancsnoka volt, június 4-én 4 hadseregnyi erővel, 573.000 katonával kezdte meg a várt támadást, amely Bruszilov-offenzíva néven vonult be a hadtörténelembe. Egy ismeretlen magyar baka vagy honvéd (az előbbi a közös Hadsereg katonája volt, az utóbbi a m. kir. Honvédségé) az orosz tömegrohamok láttán ekkor találta ki a mai napig közismert „gőzhenger” kifejezést.
42
Június 4-én megkezdődött a szokásos orosz tüzérségi előkészítés, amely mintegy két órán keresztül zajlott. A 68-asoknak csak az I. zászlóalja feküdt a tüzérségi tűzben. A II. és a III. zászlóalj dandártartalék volt, s csak később vetették be a bal szomszéd 38. gyalogezred támogatására. A katonák bíztak szinte várszerűen kiépített állásaikban és új fegyvereikben. Június 6-án azonban megérkezett a visszavonulási parancs, mivel az oroszok Lucknál áttörtek. Az ezred mindjárt az állások elhagyása után rövid utóvédharcba bonyolódott, ezután azonban nyugodtan folytathatta a visszavonulást, s még aznap este Podgajcynál átkelt a Styren. Torgowica körül, Topule és Lucziczy környékén, sokszor közelharc árán 10-éig lassította az orosz támadást, s 11-én a Lipa folyón átkelve sikerült megállnia. A folyó déli partján, Nowostaw és Holatyn helységek mentén ásta be magát. 12-én kinevezték a 68. ezred új parancsnokát, Krause Lajos alezredest, a 69. gyalogezred addigi parancsnokát. Az I. zászlóalj parancsnoka Diendorfer Sándor őrnagy, a II zászlóaljé Phoser Lipót őrnagy, a III. zászlóaljé Szíj Antal őrnagy, a IV zászlóaljé Zalán Antal őrnagy volt. A 68. ezred számára 16-án elkezdődött a lipai harcok időszaka. A ezred reggel 9-kor kezdte meg támadását, az I. zászlóalj Holatyn, a II. Nowostaw, a IV. Lipa községnél lépte át a folyót. Elsőnek a IV. zászlóalj támadott, és 10,15-kor érte el a magaslatot. Az oroszok itt helyezték el a tartalékot, így Zalán őrnagy visszavonhatta zászlóalját a folyó mögé. A 15. század azonban nem vonult délre a hídon vissza, hanem jobbra kitért és így a támadó oroszokat oldalról tűz alá vette. Ekkor Zalán őrnagy rohamot vezényelt, és a zászlóalj többi részével az ellenállást legyűrve elfoglalta azok állásait. Közben az I. és a II. zászlóalj elfoglalta a keleti partot uraló magaslatokat. Ezen a napon az ezred 3 tisztet, és 500 katonát ejtett fogságba. 17-én az ezred tovább üldözte az oroszokat, és estére elérte a támadási célként megjelölt Zabcze és Smykov községeket. 18-án azonban, felsőbb parancsra, Smolowa helységig vonult vissza. 20-án a 14. dandár parancsnokának utasítására ismét támadott, a nowostawi hídfőtől északra lévő magaslati pont ellen. Kezdetben nem tudott teret nyerni, mivel az oroszok is ekkor próbálták meg a hídfőt elfoglalni. Csak Zalán őrnagy IV. zászlóaljának átcsoportosítása után sikerült a saját támadást elkezdeni. A vállalkozás sikerült, sőt a zászlóalj engedélyt kapott az elfoglalt állások megtartására. A III. zászlóalj a baloldali magaslatot támadta. Az összecsapás hajnali 3 órakor ért véget, a 68-asok diadalával, akik 250 foglyot ejtettek. 25-én megkezdték az elfoglalt állások kiépítését, amit csak időnkénti ágyútűz és néhány kisebb csatározás zavart meg. Június 29-én az ezred ismét előrenyomulásra kapott parancsot, Zabczéig és Smykowig. A 68-asokhoz balra a 38. gyalogezred, jobbra a német Marvitz-seregcsoport csatlakozott. A 30-án 0,30-kor indult támadás során az II. és a IV. zászlóalj érzékeny veszteségeket szenvedett az orosz oldalazó tűz miatt. A mellettük harcoló csapattestek sem jutottak előre. 19 órakor a megerősített I. zászlóalj próbálta áttörni a vonalat, azonban néhány perc alatt 50 hősi halottat és 204 sebesültet vesztett, így kénytelen volt a támadást abbahagyni. Július 1-én a németek heves tüzérségi előkészítés után kezdtek támadást. Az elkeseredett harc délig tartott, az oroszok ekkor kezdtek visszavonulni. A harcba bekapcsolódó 68-asok estére 1 tisztet és 250 legénységi állományú orosz foglyot ejtettek. Július 3-
43
án az ezred ismét elérte Mihalowkát, de a szárnyak fedezetlensége miatt újra vissza kellett vonulnia a Lipáig. A 3. hadsereg beérkezése, valamint Erdély védelme miatt – hiszen Románia hadba lépése ekkor már elkerülhetetlennek látszott – átcsoportosításokra került sor. Az 1. hadsereg Erdélybe került, arcvonalát a Marwitz-seregcsoport és a 2. hadsereg között osztották szét. Augusztus elején az orosz 11. hadsereg déli szárnya Zalosce irányában az osztrák– magyar 2. hadsereg déli szárnya ellen támadott. A 7-éig tartó csata olyan heves volt, hogy az arcvonalat mintegy 20 km szélességben vissza kellett venni. A Bruszilov-offenzíva augusztus végére ugyan kifulladt, de nagy veszteségei ellenére igen jelentős sikert hozott az Antant számára, hiszen augusztus 27-én Románia is hadba lépett. A román északi hadsereg igen lassan tudott előrehaladni, ezért az orosz 8. hadsereg szeptember 15-én ismét támadta a Szurmay-hadtest vonalát. 21-éig tartó rohamai azonban sikertelenek maradtak. A románok nagyszebeni vereségének hatása alatt Bruszilov október 1-től 5-ig ismét támadásra küldte csapatait. A Szurmay-hadtestet ez idő alatt 17-szer érte eredménytelen, óriási veszteséggel járó támadás.63 A fronton ezután nyugalom honolt, így az ezred egészen november 10-ig tartalékban volt.64 November 18-án az ezred ismét a frontvonalba került Vidomkánál, majd 20-án Boroezvénél és 27-én Kalicsán. December 2-tól 1917 február 10-ig Kolomeában hadosztálytartalékot képezett. Itália 1917. február 12-én az ezredet Itojanovban bevagonírozták, s az Isonzó frontra irányították. 17-én érkezett Lazára, ahol kirakodott, gyalogmenetben Merzére,65 majd 26-án Ikofilba érkezett. A 7. hadosztály az 5. hadsereg alárendeltségébe került. A hadosztályparancsnok eligazítást tartott a tiszti állomány számára, amelyben felhívta a figyelmüket a hadszíntér sajátosságaira. Egy intézkedést is kiadtak: „Fontos, hogy a rendkívül élénk ellenséges repülőtevékenység miatt, mind az állásokban, mind a tartalék viszonylatában, sőt még hátrább is, mindenki a legnagyobb elővigyázatosságot tanúsítsa. Takarás, álcázás tehát nélkülönözhetetlenül szükséges.” A védelemhez alapvetően fontos állások ekkor még gyakorlatilag nem léteztek, csak egymásra rakott kövek, kőrakások képezték a fedezéket, hiszen a sziklás talajban lövészárok kiépítése szinte lehetetlen volt. Március 12-én megalakították a menetoszlopokat és az ezred elindult a frontra. Március 22-én Velikodobra érkezett, ahol már javában folyt a készülődés a közelgő olasz offenzíva elhárítására. 1915. április 2-től 13-ig a 68. ezred a Hermadavonalban kialakított állásrendszerben teljesített szolgálatot. Az április 13-tól pihenőben töltött idő után hadosztálytartalékba került. Május 1ig minden időt a karsztvidék sajátos harcmodorának megismerésére és a kiképzésre fordította.66 E célra a basovizai gyakorlóteret bocsátották felváltva a csapatok rendelkezésére. A hadosztályt hegyi ütközetvonattal látták el. Minden század 3 élelmezési, 4 főzőládás málhás- és 3 vízhordó állatot kapott. Május 14-22. között az ezred az állásokban várta az olaszok támadását. 11-éig a 68. ezred arcvonalszakaszán különösebb esemény nem történt, a zászlóaljak 10 naponként váltották egymást. A harctevékenység főleg abban merült ki, hogy az olasz támadó állások előretolási kísérleteit az ezred katonái meghiúsították. 7-étől azonban az olasz 44
tüzérség tevékenysége felerősödött, és minden jel arra mutatott, hogy a fő támadás mégis az 5. hadsereg sávjában várható. Az olasz haderő a hosszú tél alatt rendkívül megerősödött. 1917 tavaszán jelentős nyugati hadianyagot és fegyverzetet kapott, és 16 új hadosztályt állított csatasorba, további 6 pedig kiképzés alatt ált. Nehéztüzérsége négy, közepes tüzérsége kétszeresére nőtt. 1917. május 12-én 28 olasz hadosztály indult támadásba a Hermada–Tristelj vonal áttörésére. Az olaszok mintegy kétszeres túlerőt képeztek A harcok kezdetben nem érintették a 7. hadosztályt. 14-én megkezdődtek a gyalogsági támadások, egyelőre főleg a XXIII. hadtesttől északra, a Zagoraszakasz, a Monte San Gabriele és a Monte Santo ellen. A 19-éig ismétlődó támadások nem értek el számmotevő eredményt. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez az olaszok fő támadási iránya. 21-22-én teljes csend volt, ám 23-ára virradóra, éppen amikor a zászlóaljak váltottak, megindult a nagy erejű olasz támadás, kezdetét vette a 10. isonzói csata. A Hermada-irányt a jobbszárnyon a 10. hadosztály, középen a 7. hadosztály, a balszárnyon a 16. hadosztály védte. A 14. dandár (pk. Falkhausen Richard tábornok) az arcvonalban a következőképpen helyezkedett el: a balszárnyon a 38/IV., ettől jobbra a 38/II., majd a 68/III. és a 68/IV. zászlóalj állt. A dandártartalékot a 68/I. zászlóalj képezte a 235-ös magassági pontnál, a 68/ II. pedig hadosztálytartalékként Komarjenál és a 247-es magassági pontnál került kikülönítésre. A heves tüzérségi előkészítés után indított gyalogos rohamot az olaszok 7 támadó hullámban hajtották végre. Elkeseredett harcban áttörtek a 10. és a 7. hadosztálynál, és súlyos veszteségeket okoztak a szívósan védekező 68/III., IV., és 38/III. zászlóaljnak. Ekkor vetették be a tartalékot, amely csak némileg javított a helyzeten. A 68/I. zászlóalj
45
vakmerő ellenlökéssel betört az ellenség sorai közé, s még az első vonalon is túljutott. A 38/I. zászlóalj is derekasan küzdött, ám csapatainkat a Jamianótól északra lévő magaslatokra szorították vissza. A támadások 24-én, 25-én és 26-án makacsul ismétlődtek, 27-én – pünkösdkor – azonban némi szünet állott be. Az olasz támadások ezután már csak a szárnyak irányában folytatódtak. A súlyos harcok a 68. gyalogezred III. és IV. zászlóalját szinte teljesen felőrölték. Az ezred e négy nap alatt 87 tisztet és 2374 legénységi állományú katonát vesztett halottakban és sebesültekben. 28-án az egész 7. hadosztályt kivonták a Hermada-állásból, helyét a felváltására rendelt 9. hadosztály foglalta el. A rövid pihenők egyikében Auguszta főhercegasszony megszemlélte a sokat szenvedett ezredet. A szemle után a 68-asok bevagoníroztak és pihentetésre, feltöltésre Divacsányba indultak. Június 2-án IV. Károly király szemlélte meg az ezredet és megelégedéssel szólt a jászkun bakák háborús teljesítményéről, majd kitüntetéseket és jutalmakat adott át a személyi állomány részére. A 10. isonzói csatában tanúsított hősiességéért Kopp Ferenc zászlós, Palásti Sándor őrmester és Farkas Sándor szakaszvezető (ő már Galíciában is kiérdemelte ezt) Arany Vitézségi Érmet kapott.67 Erdély és Moldva 1917. június 3-án az ezred bevagonírozott Divacsányban, és elindult az erdélyi hadszíntérre. Öt nap múlva érkezett Désre, ahol folytatódott feltöltése és összekovácsolása. A besorolás szerint a 7. hadosztály ekkor az osztrák–magyar 7. hadsereg alárendeltségébe került. Június 23-24-én Kövess Hermann vezérezredes, a 7. hadsereg parancsnoka szemlélte meg a jászkun harcosokat. Július 3-án riadóztatták a hadosztályt, majd vasúton elindították Marosvásárhelyre. Másnap, Krause Lajos alezredes ezredparancsnok jelentése után, József Ágost főherceg, hadseregcsoport-parancsnok szemlélte meg a 68-as bakákat. Az ezred 5én gyalogmenetben Gyimesbökönyre, majd onnan tovább Kóstelekre érkezett. Július 7-én az ezred a frontvonalba került. Ekkor már javában zajlott a Kerenszkij-offenzíva, amely az orosz haderő utolsó támadó hadművelete volt. A támadás az osztrák–magyar 11. és a 7. hadsereg sávjában indult meg, 35 km széles arcvonalon, a Zborow–Brzezany terepszakaszról Lemberg irányába.68 A még az egy évvel korábbi Bruszilov-offenzíva során megismert „gőzhenger-taktikára” épült, iszonyatos veszteségek árán csak helyi sikereket ért el és 18-ára összeomlott. 19-én Falkhausen tábornok, a 14. dandár parancsnoka felhívást intézett a 68. és a 38. ezred állományához, amelyben a tisztikar és a legénység emlékezetébe idézte az elmúlt év július 16-án Nowy Toknál történt eseményeket, amikor is a dandár a nagy túlerővel végrehajtott orosz támadásnak sikeresen ellenállt. 19-én megindult a Központi Hatalmak ellentámadása. 24-én a 7. hadsereg, a 7. hadosztállyal és a 68-asokkal, elérte a Tatárhágót, valamint a Pruth folyót. Másnap birtokba vették a Ludowa magaslatot is, ahol állásban maradtak augusztus 3-ig. A 7. hadsereg déli szárnya augusztus 5-én 46
a Negrissora–Gurahoumora vonalig jutott, a közép Radautzot foglalta el, a balszárny pedig Sereth város előtt ált.69 6-án a hadosztály tüzérségnek a 39. honvéd gyaloghadosztály rohamjárőr-vállalkozását kellett segítenie. A 7. hadosztálynak fel kellett készülnie arra az esetre, ha a 39-esek vállalkozása sikerül. Ebben az esetben a 14. dandárnak a Pricske magaslatot kellett elfoglalnia. A 7-e helyett 8-án végrehajtott vállalkozás azonban nem járt eredménnyel. 10-én a 68/III. zászlóalj felváltotta a 38/I. zászlóaljat faltueaui védőkörletében. 20-áig harctevékenység szinte nem zajlott. 22-én az oroszok heves akna és tüzérségi tüzet zúdítottak az állásokra, majd eredménytelen gyalogsági rohamot intéztek azok ellen. Szeptember elejétől az orosz arcvonalon a háború úgyszólván véget ért. November 7én a szovjetek puccsal megbuktatták a Kerenszkij-kormányt, és szinte azonnal fegyverszüneti ajánlatot tettek. December 8-án a Monarchia fegyverszünetet kötött az oroszokkal, de hadereje az egész front állásban maradt. Románia 9-én szintén fegyverszünetet kért, így a fegyveres érintkezés gyakorlatilag megszűnt az ellenséggel. Erre az időpontra esett az osztrák–magyar gyalogezredek átszervezése, illetve az új gyalogezredek felállítása. A háborús tapasztalatok alapján a 3 zászlóaljas ezredeket találták megfelelőnek a harctéren, ezért minden ezredből kiszakítottak 1-2 zászlóaljat, az így kapott zászlóaljakból pedig új ezredeket alkottak (1860-ban így alakult meg a 68-as gyalogezred is). A 38-asok III. zászlóalját a 68. ezredhez csatolták, abból lett a 68/III. zászlóalj. A 68/III. és 68/IV. zászlóaljat elvették, és a hozzáadott 32/I. zászlóaljjal létrejött egy új ezred, amely a 132. gyalogezred hadrendi számot kapta. Az átszervezést a legfelsőbb parancs értelmében december 29-ével kellett végrehajtani.70 A 7. hadosztály hadrendje ezek után a következőképp módosult: 14. gyalogdandár (pk. Falkhausen tábornok) a 68. és a 132. gyalogezreddel, 71. gyalogdandár (pk. Schmidt tábornok) a 38. és a 37. gyalogezreddel. December 23-án megérkezett az újabb, ismét Olaszországba rendelő parancs. A 68. ezred gyalogmenetben Kóstelekre, majd tovább Palánkára vonult. 25-én bevagonírozták és Gyimesbökönyre szállították, ahol kirakodott, majd gyalogmenetben ért Mádéfalvára. 1918. február 10-én Károly király ismét megszemlélte az ezredet, s ezúttal is elismeréssel nyilatkozott a jászkun csapattest katonáiról. Az ezred február 13-án menetet hajtott végre Csíkszépvízre, majd 20-án vissza Kóstelekre. Március 10-én visszatért Palánkára, felkészülni az olasz fontra. 29-én Gyimesbökönyben bevagonírozott, s április 3-án megérkezett Völerdorfba. ismét Itália A kiképzés és az ezred feltöltése Völerdorfban folytatódott. 1918. február 17-én a 68asokat ismét bevagonírozták: az ezred elindultak a Piavéhoz.71 A 7. hadosztályt, benne a 68. gyalogezredet az Isonzó-hadsereg XVI. hadtestéhez osztották be. Az ezred pótkerete ekkor Prágában és Budapesten állomásozott. A német hadvezetőség, IV. Károly minden próbálkozása ellenére, követelte, hogy az osztrák–magyar haderő az olasz fronton – tehermentesítendő a nyugati fronton indított német offenzívát –, támadást indítson. A hadművelethez szükséges seregtestek átszállítása a délnyugati hadszíntérre hatalmas feladatot jelentett a hadvezetőségnek. Hozzávetőleg 1050, száztengelyes vasúti szerelvényt igényelt az a tömeg, amelyet 50 nap alatt okvetlenül a ki kellett juttatni hadműveleti területre. Más anyagi szállítások időlegesen háttérbe szorultak, az 1918-as évre végig jellemző élelmiszer- és üzemanyaghiány többek között ezzel magyarázható. Az egész május hónap az átcsoportosításokkal és a feltöltéssel telt el. Az olaszok tudtak a támadási tervekről, hiszen a Monarchia cseh anyanyelvű legénységének szökései állandósultak, és az is tudott volt, hogy a szökevények mindenről tájékoztatják az ellenséget. Svetozar Boroevia tábornagy, hadseregcsoport-parancsnok élelmi47
szerhiányra vonatkozó jelentései nyomán az élelmiszer-kiszabatokat júniustól felemelték. A helyzet azonban ténylegesen nem javított a helyzeten, hiszen egyszerűen nem volt mit kiosztani a csapatoknak. Az olaszok, az Antant sürgetésére, letettek a Hétközség-fensík irányába történő támadási terveikről, és megerősítették a Piave védelmére rendelt erőiket. A folyó mentén 50 olasz, 3 angol, 2 francia és 1 cseh gyaloghadosztály, valamint 4 lovashadosztály állt, 7000 löveggel és 2400 aknavetővel, illetve 390 olasz, 76 angol és 20 francia a repülőgéppel. Borevics tábornagy június 15-én adta ki támadási parancsát, amely szerint a támadásnak orkánszerűnek kell lennie, és éjjel-nappal megszakítás nélküli folyamatos előrenyomulással, az Etsch alsó folyásáig kell kijutnia. Az Isonzó-hadseregnek (pk. Wenzel von Wurm vezérezredes) súllyal Oderzo, Trevisio irányában, a 6. hadseregnek (pk. József Ágost királyi herceg) a Montellón keresztül kell áttörnie. A 7. hadosztály csapatai a Livenzától keletre, Pasianö–Meduna, illetve Livenges–Chions helységek között helyezkedtek el. Amint oda kiérkeztek, azonnal megkezdődött a kiképzés a Piave-hadszíntér sajátosságainak figyelembevételével. A kiképzés legfontosabb célja a folyón való átkelés, a kiépített állások elleni harc, az ellenlökés és a mozgóharc gyakorlása volt. A XVI. hadtest San Michele–San Polod között hadseregtartalékként helyezkedett el, így a 68-asok csak közvetve vettek részt az ütközetben. Őket, mint a Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) tartalékát, Vittoriónál vonták össze, másik három hadosztállyal együtt. Felettük csak az AOK rendelkezett. Ennek ellenére részt vettek az ütközet biztosításában, a hídépítésben és az utánpótlás-szállításban. A tüzérségi előkészítés hajnali 3-tól 5 óra 10 percig tartott. A támadás az ezredet is érintő arcvonalszakaszon a Papadopoli-szigetről indult meg, az átkelés kierőszakolására. A támadást fogadó olasz 3. hadsereg mögött két hadtest állt tartalékként készenlétben. Az osztrák–magyar hadseregcsoport parancsnoka, Boroevia tábornagy az oderzói templom tornyából, az Isonzó-hadsereg parancsnoka, báró Wurm Wencel vezérezredes pedig Spine helységből figyelte a fejleményeket. A Piavén történő átkelés igen nehéznek bizonyult, hiszen a folyó medre ezen a szakaszon rendkívül széles volt, és számtalan kisebb-nagyobb szigetből, homokzátonyból állt. Az olaszok eleinte nem viszonozták a tüzérségi tüzet, Fegyverei a gyalogság megindulásakor szólaltak meg. Az embert próbáló nehézségek ellenére a 106. és a 83. dandár átjutott a túlpartra és felszámolta a védműveket. Végül siker koronázta a hatalmas vérveszteséggel indított támadást, igaz nem Oderzo és Trevisio irányában, hanem a balszárnyon, a 6. hadsereg sávjában, amely sikeresen elfoglalta Montellót. A csata második napján, június 16-án az olaszok, kihasználva légi fölényüket, sikeresen támadták a Piavén felépített hidakat, amelyeken az elöl harcoló alakulataink az utánpótlást kapták. Az olasz hadvezetőség a két napja tartó harcok során azt észlelte, hogy észak felől nem kell komolyan tartania a Conrad-hadseregcsoport támadásaitól, hiszen az lassan abbahagyta az egyébként sikertelen támadó hadműveletét. Ezért átcsoportosításokat hajtottak végre és a tartalékokat a Piavéhez irányították. A helyzetet nehezítette az is, hogy a több napja tartó esőzések hatalmasra duzzasztották a folyót. A sebesülteket és a foglyokat a sérült hidakon átszállítani nem lehetett, új hidakat verni pedig lehetetlen volt Lőszer, élelem alig volt, csapataink folyamatosan éheztek. Várható volt az olaszok ellentámadása, hiszen ők is tisztában voltak csapataink siralmas helyzetével. Legelőször 19-én a Montellót szerették volna visszafoglalni. Ellentámadásuk azonban nem sikerült, sőt a mieink még 800 olasz katonát fogságba is ejtettek, valamint 8 löveget is zsákmányoltak. Június 19-én az udvari vonat IV. Károly törzsével Spilimbergóba érkezett, és oda rendelték Boroevia tábornagyot is. Ő tovább folytatta volna a támadást, de tisztázni akarta a Vezérkarral az utánpótlás és a tiroli fronton felszabadult erők átcsoportosításának kérdéseit. Báró Arz Artúr vezérezredes, az osztrák–magyar Vezérkar (Generalstab) főnöke tájé48
koztatta a királyt és a hadseregcsoport-parancsnokot arról, hogy lehetetlen a kellő mennyiségű utánpótlást biztosítani. Döntés ekkor még nem született. Június 20-án az ellenség tovább folytatta az ellentámadást, sikert azonban ezúttal sem ért el. Az uralkodó személyesen látogatott el a 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg parancsnokságára. A látottak végleg meggyőzték arról, hogy az offenzívát tovább erőltetni felesleges. A főparancsnokság még aznap este döntött: „a hadseregcsoport csapatai a Piave bal partjára visszavonandók.”72 20-án éjjel a 6. hadsereg, 21-én éjjel az Isonzó-hadsereg arcvonalszakaszán megkezdődött a visszavonulás a Piave keleti partjára. Az osztrák–magyar csapatok további támadó hadműveletet már nem kezdtek, hiszen a gazdaság annyira legyengült a hátországban folyó sztrájkok, nemzetiségi tüntetések, liberális politikai uszítások miatt (amelyek szerint a katonák a fronton éheztek és rongyos egyenruhában harcoltak). Egymás után érkeztek a jelentések a fegyelem lazulásáról is. Egyebek között augusztus 8-án a 68-as gyalogezred Prágában állomásozó pótkereténél is történt egy kisebb lázadás, amely azonban a fronton lévő ezredet nem érintette. Augusztus 1-én a 7. hadosztályt mint az arcvonalszakasz tartalékát, ideiglenesen a IV. hadtestparancsnokság (pk. herceg Alois Schönburg-Hartenstein lovassági tábornok) alá rendelték. Boroevia tábornagy 12-én szemlét tartott a hadosztály felett, és jónak értékelte a csapatok készültségi szintjét.73 Augusztusban nem történt különösebb esemény. Az Antant már szeptemberben az egész hadszíntéren támadni akart, de az olaszok készültségi szintje igen gyenge volt, így egyelőre csupán Tirol déli és nyugati részein nyugtalanították az arcvonalat, ahol jelentős francia és angol erők voltak. A mi csapataink a legnagyobb nélkülözések és a mostoha viszonyok ellenére is megállták a helyüket a lokális támadásokkal szemben. A 7. hadosztály a 68-asokkal augusztus végétől az arcvonalba került. A hátországban is gyorsan peregtek az események. Az október 2-i közös minisztertanácson elfogadott manifesztum a Monarchia föderatív átalakításáról határozott.74 Bár a királyt 10-én felkereső magyar politikusok igyekeztek az uralkodót lebeszélni a manifesztum kiadásáról, 16-án „Legfelső Kézirat”-ot adott ki, amely Ausztria föderatív átalakításáról szólt, de már Magyarország nélkül. Természetesen ezután már Magyarországon is felerősödtek a háborút azonnal befejezni óhajtó erők. A Monarchia csapatai ilyen bizonytalanságok mellett várták az Antant támadását. A XVI. hadtest, állományában a 7. hadosztállyal és a 68-asokkal, Papadopoli szigeténél nézett szembe a Piave túlsó partján készülődő ellenséggel. (10. olasz hadsereg XIV. angol hadteste) A teljes olasz fronton 58 és fél osztrák–magyar hadosztály (647 zászlóalj és 6304 löveg) állt szemben 69 ellenséges hadosztállyal. (912 zászlóalj, 6900 löveg).75 Az olaszok nem csak a hadosztályok számában, hanem létszámában is fölényben voltak. Természetesen ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az Antant-offenzíva megindulásakor a Monarchia már csak papíron létezett. Csapataink éheztek, rongyos egyenruhában harcoltak, és otthonról is csak a bizonytalanság hírei érkeztek hozzájuk.
49
Október 24-én megindult a várt támadása. Az Antant csapatai több ponton próbálták a védelmet áttörni. A 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg közötti szakaszon hatalmas tüzérségi előkészítés és aknavetőtűz vezette be a hadműveletet. A támadó XIV. angol hadtest mindenekelőtt a 7. hadosztály védősávjába tartozó Papadopolisziget birtokba vételét erőltette, hogy onnan kedvezőbb pozícióból támadhasson tovább. A helyzet a szigeten még a megszokottnál is kedvezőtlenebb volt. Az október második felében elkezdődött esőzések nyomán a víz teljesen elöntötte a főőrsök és előőrsök amúgy is gyenge fedezékeit. A támadás először a 132-esek I. számú főőrsét érte rajtaütésszerűen, amelyet vissza is szorított. A II. számú főőrs helyzete az így már két oldalról jövő ellenséggel szemben tarthatatlanná vált, így az ezt védő 38-asok kénytelenek voltak visszavonulni. Az új védővonal a sziget közepén húzódott, amit mindenképpen tartani kellett, hiszen a korábban felépített hadihidak még álltak, elbontásukig pedig nem lehetett visszavonulni. Az angol XIV. hadtest újabb támadása 25-én visszaszorította a 68-asokat a 7. hadosztállyal együtt a Papadopoli-szigetről a Piave töltésére. Estére már csak a figyelőőrsök maradtak a szigeten. Még aznap éjjel fél 12-kor az ellenség pergőtűz alá vette a hadosztály teljes arcvonalát. A csapatok hősiesen állták a tüzérségi tüzet, de a hajnalban megindult angol tömegrohamnak ellenállni nem tudtak. A támadást kibontakozását csak a 38. és a 68. ezred makacs ellenállása és ellenlökése akasztotta meg egy időre. Itt érdemelte ki Vági Zoltán főhadnagy az ezred egyetlen Tiszti Arany Vitézségi Érmét. Ekkor a rangban legidősebb Krause Lajos ezredes, a 68-asok parancsnoka vette át az egész, erősen megfogyatkozott hadosztály feletti parancsnokságot. A hadtest parancsnoka, Rudolf Králicek gyalogsági tábornok nem helyezett súlyt a sziget visszafoglalására, erejét inkább a folyó védelmére tartogatta; az olasz hadvezetés pedig a szigetet kiindulópontnak szánta a későbbi átkelési kísérlethez. 26-án reggel, amikor a Piave magas vízállása csökkenni kezdett, erős tüzérségi fedezet mellett, három helyen: Padarobbanál, Vidor és Falze között, illetve a Papadopoliszigetnél sikerült összesen hat fahidat építeniük a folyón. Az október 27-én kora reggel megindult támadás során az angol XIV. hadtest csapatai Saletnolnál, a Papadopoli-szigeten keresztül erőszakolták ki az átkelést a Piavén. A 7. hadosztály, benne a 68-asokkal nem tudott az erős támadásnak ellenállni, és San Polo–Tezze vonaláig vonult vissza.76 Az Antant-erők térnyerése akkor még nem volt aggasztó, hiszen a 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg védelmi állásrendszerei még megvoltak, és jelentős tartalékok álltak rendelkezésre. A tartalékban lévő alakulatok azonban a hátországból jövő hírek hatására már nem akartak harcolni, sőt egyes alakulatok az azonnali hazautazást követelték. A 68-asok is tudtak a Károlyi-féle felhívásról, állásaikat mégsem hagyták el.77 Október 28-án reggel az angol hadtest mellé csatlakozott a frissen átkelt olaszok IX. hadtest. Együttesen tovább nyomták vissza a 7. hadosztály 68-as és 38-as ezredét. Az egész hadtest visszavonult, és magával húzta a hősiesen védekező XXIV. hadtestet is. A fegyelem lazulása most már egyik alakulatról a másikra terjedt, így a Hadseregfőparancsnokság 28-án este elrendelte az ellenséges csapatok előli kitérést. Az általános harctéri helyzet, a hadsereg állapota, valamint a nemzetiségiek otthoni mozgolódása már 50
reménytelenné és céltalanná tett minden további harcot. Október 29-én Viktor Weber gyalogsági tábornok átadta a Monarchia fegyverszüneti kérelmét az olasz hadsereg főparancsnokságának. Amíg a tárgyalások folytak, az olasz csapatok újból erőteljes támadást indítottak vonalaink ellen. November 3-án létrejött a fegyverszünet. A hadvezetőség tévesen úgy értelmezte azt, hogy az aláírás pillanatától érvényes, ezért elrendelte az ellenállás beszüntetését. Az Antant csapatai azonban 4-én délután 3-óráig folytatták az előrenyomulást. Ennek következtében számos visszavonuló osztrák–magyar sereg- és csapattestet utolértek és fogságba ejtettek, amelyek a parancs értelmében nem fejtettek ki ellenállást. Az olasz hadszíntéren harcoló 59 hadosztályból a padovai fegyverszünet aláírása után 16 esett fogságba (ezek közül 20, illetve 3 magyarországi feltöltésű volt). A 6. hadsereg cs. és kir. 31. gyaloghadosztálya, m. kir. 41. és 51. honvéd gyaloghadosztálya, a m. kir. 11. honvéd lovashadosztály, az Isonzó-hadsereg cs. és kir. 7., 14. és 33. gyaloghadosztálya és m. kir. 64. és 70. honvéd gyaloghadosztálya részben a Piave, a Fella és az Isonzó völgyében Villachba, részben Görzön át Laibachba menetelt, ahol bevagonírozott.78 A 7. hadosztály 68. és 132. gyalogezrede Görzön át Laibachba menetelt, ahonnan vasúton érkezett haza. A 68asok a Nagy Háború során kiérdemeltek 1 tiszti és 4 legénységi Arany Vitézségi Érmet, 380 I. és 762 II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, valamint 1846 Bronz Vitézségi Érmet. A hős hatvannyolcasok ezredtörténete véget ért, az Abonyi úti laktanya azonban a szolnokiak tudatában talán mindörökre a 68as jászkun laktanya marad.
45
A Világháború 1914–1918 (Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1928–1942, a továbbiakban: A Világháború) 157. old. 46 Uo. 47 A Világháború-*** 157. old. 48 68-as album 26. old. 49 A Világháború-*** 314. old. 50 A Világháború-*** 400. old. 51 A Világháború-*** 640. old. 52 A Világháború-***VIII. 180. old. 53 A Világháború-VIII. 321. old. 54 A 68-as jász-kún gyalogezred háborús albuma (?, 1917, a továbbiakban: 68-as album) 48. old. 55 A Világháború-VIII. 663. old. 56 A Világháború-IX. 218. old. 57 A Világháború-IX. 246. old. 58 68-as album 50. old. 59 A Világháború-IX. 514. old. 60 A Világháború-X. 255. old. 61 A Világháború-X. 248. old. 62 68-as album 59. old. 63 Hadtörténelem (Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt., 1935) 647. old.
51
64
Oláh Zsigmond őrvezető naplója, másolat a szerző tulajdonában Oláh Zsigmond őrvezető naplója 66 A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve (Budapest, 1938) 159. old. 67 A magyar gyalogság (Reé László Könyvkiadó- és Terjesztővállalat, Budapest, ) 365. old. 68 Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000) 359. old. 69 Hadtörténelem (Stádium Sajtóvállalt Rt., Budapest, 1935) 680. old. 70 A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve (Budapest, 1938) 172. old. 71 Oláh Zsigmond őrvezető naplója 72 Siklós András: A Habsburg-birodalom felbomlása 1918 (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987) 59. old. 73 A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve (Budapest, 1938) 176. old. 74 Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000) 323. old. 75 A magyar gyalogság (Reé László Könyvkiadó- és Terjesztővállalat, Budapest, ) 414.old. 76 Uo. 416. old. 77 Magyarország Hadtörténete (Zrinyi Kiadó, Budapest, 1985) 2. kötet 104. old. 78 Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban (Puedlo Kiadó, Budapest, 2003) 30. old. 65
52
