A KÖRNYEZETTUDOMÁNY FELADATAI ÉS PERSPEKTÍVÁI 1

Tájökológiai Lapok 2 (1): 175–184. (2004)

175

A KÖRNYEZETTUDOMÁNY FELADATAI ÉS PERSPEKTÍVÁI1 MESKÓ ATTILA az MTA r. tagja. [email protected]

Bevezetés A környezettudomány még csak kialakulóban van. Az már világosan látszik, hogy szinte minden klasszikus diszciplína ismeretanyagát felhasználja. A természettudományok közül a biológia és a földtudományok mellett támaszkodik a kémiára és fizikára, de a mûszaki tudományok és a társadalomtudományok (közgazdaságtan, jog) több területére is. A jelenségek és folyamatok leírásában nélkülözhetetlen a matematika, a nagytömegû adat kezelésében az informatika. Végül a különbözô tudományágak mozaikjait egységbe kell foglalni annak érdekében, hogy környezetünkrôl teljes képet kapjunk és állapotát az emberi élet számára továbbra is biztosítani tudjuk. Az élet megôrzésében, továbbadásában, az életminôség javításában általában is rendkívüli fontosságú a tudomány szerepe. A tudomány nem valamilyen különleges tevékenység. A józan ész kiterjesztése pontos megfigyelés, mérés, matematikai leírás révén, melynek célja a világ mûködésének megismerése. Bár elsôdlegesen tudást, azaz ismereteket kívánunk szerezni, többnyire ezek fel is használhatók. A tudományos ismeretek alapján konstruált eszközök egyaránt használhatók jó és rossz célok megvalósítására. A történelem tanúsága szerint a tudomány eredményeit igen sokszor az emberiség általános jólétének növelése helyett hatalom és haszon szerzésére használták. Az 1999-ben Budapesten rendezett World Conference on Science megállapítása szerint – amelyet a 2003ban tartott World Science Forum (Budapest, november 8–10.) megerôsített – ebben ma sem látható lényeges javulás. Számos ország nemcsak atom, de kémiai és biológiai fegyverekkel is rendelkezik. A felhalmozott arzenállal a teljes emberiséget már többszörösen el lehet pusztítani. A gazdag országok nemcsak a szegény – „fejlôdônek” nevezett – világ nyersanyagait, olcsó munkaerejét, de már génállományát is „hasznosítják”. Eközben évszázadok óta folyik a természeti környezet pusztítása. Az egyre nyilvánvalóbban látszó bajokért sokan a tudományt teszik felelôssé. Mások úgy vélik: már eleget tudunk, pusztán ügyes menedzseléssel minden gond megoldható. Mindkét állításnak éppen az ellenkezôje igaz. Nem a tudomány a felelôs az egyre hatékonyabb fegyverekért, a profit növelésének egyre kifinomultabb módszereiért, hanem gátlástalan felhasználói. Gondjaink megoldásához több ismeretre van szükség. A világról keveset tudunk és az eddigihez hasonló „ügyes menedzselés” a gondokat csak fokozni fogja. Egyre többen gondolják, hogy rossz úton haladunk. Az erôforrások kíméletlen, a profit maximalizálását egyetlen célnak tekintô kihasználása, amely a termelô tevékenységek kedvezôtlen következményei iránti közömbösséggel párosul, belátható közelségbe hozta a természeti környezet és ezzel az emberi élet feltételeinek pusztulását. Ezért van szükség a környezetet érintô rendszerezett tudásra, tudományos kutatásra és megalapozott cselekvésre. Ezt a környezettudományi képzés alapozza meg, amelyben kiemelt fontosságúak a doktori iskolák. Az elôadásban elôször rövid áttekintést adunk az emberiség és környezet viszonyáról, majd vázoljuk az Európai Unió környezeti politikájának változását, kissé részletesebben tárgyalva a most folyó 6. Környezeti Akcióprogramot. Összefoglaljuk hazánk környezeti állapotát. Ez egyben megszabja legfontosabb feladatainkat is. Az emberiség és környezet viszonya (rövid történeti áttekintés) Az emberiség történetének során mindig is függött a természettôl. A függés kezdetben teljes kiszolgáltatottságot jelentett. Egy rövid idôszakban, az ipari forradalom sikerei, a tudomány és technika csodálatos alkotásai azt a benyomást keltették, hogy a kiszolgáltatottság megszüntethetô, szinte bármi megtehetô korlátozás nélkül. A 20. század végén azonban világossá vált, hogy a környezet állapota rövidesen az idôközben hatmilliárdnyira növekedett emberiség legnagyobb problémája lesz. A kiszolgáltatottság megszüntethetô vagy csökkenthetô de a függés nem.

1

Az elôadás elhangzott a SzIE Környezettudományi Doktori Iskola 2004. február 4–5-ei hallgatói elôadói fórumán.

176

MESKÓ A.

Az ember a pliocén korban fejlôdött ki hominid ôseibôl, melyek az emlôsök kainozoikumban felvirágzó családjába tartoznak. A kainozoikumban az állati élet domináns képviselôi már az emlôsök voltak és gyors fejlôdésüket, a világot meghódító általános elterjedésüket azzal is kifejezik, hogy a kainozoikumot „az emlôsök korának“ nevezik. A kainozoikum legvégén, azaz a pleisztocén kezdetén, mintegy 2 millió évvel ezelôtt lényeges környezeti változások mentek végbe. A klíma zorddá vált és ennek következményei voltak a növényés állatközösségek életében. Megváltozott a flóra és a fauna. Az ember életben maradását a tûz és a balta segítette. A tûz meghódítása elôtt az ember nem sokat különbözött a többi ragadozótól. Életének fenntartásához és továbbadásához szükséges energiát az elfogyasztott táplálék adta a szervezet metabolizmusa révén. E lassú folyamatban a hômérséklet és az energiasûrûség alacsony. A tûz viszont gyors átalakulás. Az égés az éghetô anyag napsugárzásból fotoszintézis révén szerzett kémiai energiáját szabadítja fel. A tûz nemcsak különbözô táplálékokat tesz ízletesebbé vagy fogyaszthatóvá, de olyan mikroklímát is teremt, mely lehetôvé teszi, hogy birtokosa életben maradjon zord, hideg vidéken is. A legutóbbi évek tudományos vizsgálatai – elsôsorban grönlandi mélyfúrásokból származó jég- és üledékminták analízise – kimutatták, hogy a legutóbbi tíz-tizenegyezer év éghajlata különlegesen kedvezôen alakult. A vizsgálható idôszak nagyjából 110 ezer év volt. Ennek nagy részében az éghajlat gyorsan és szeszélyesen változott egy nagyon hideg és egy maihoz képest közepesen hideg állapot között. Mintegy 20 nagy, globális változást lehetett meghatározni. Mindegyikük gyorsan, néhány évtized alatt zajlott le. Az utolsó, egészen napjainkig terjedô idôszak nemcsak az elôzôeknél enyhébb, de sokkal kisebb ingadozásokat mutató, stabil éghajlatot hozott. Ez adott lehetôséget arra, hogy érdemes legyen földmûveléssel foglalkozni. A földmûvelés megváltoztatta a táplálkozási és hidrológiai ciklusokat. De lehetôvé tette a föld kizsarolását is, felgyorsítva az eróziót és a kiszáradást. A történelem elôtti korban a rablógazdálkodás elég gyorsan elérte azt az állapotot, amikor az elpusztított környezetben további mûvelésnek már nem volt értelme és elvándorlásra kényszeríttette a földmûveseket. Voltak példák arra is, amikor éppen a helyes gazdálkodás hosszú ideig megóvta a környezetet és azonos helyen is biztosítani tudta az élet lehetôségét. Amikor azonban az egyensúly egy idô után minden erôfeszítés ellenére mégis megbomlott, a föld és a kultúra lehanyatlott és együtt pusztult el. A mezôgazdaság számára fontos volt az évszakok ismerete és elôrejelzése különösen azokon a tájakon, ahol a vetés és aratás idôpontja kritikus. A Nap és a csillagok helyzete és mozgása alkalmasnak bizonyult az elôrejelzésre, kifejlôdött a csillagászat. Már Kr.e. 2700-ból részletes asztronómiai számításokról tudunk. A csillagászati elképzelések, majd a kozmológiák egy igen lényeges, ma is érvényes felismerésre utalnak: az ember és környezete csak egy hatalmas, szinte elképzelhetetlenül nagy és rendkívül bonyolult rendszer piciny eleme. Már a késôi neolitikumban egy új tényezô lépett a föld és ember kapcsolatába: a fémek és a fémolvasztás fölfedezése. Ôseink már a történelem elôtti korban fölfedezték az elsô ércbányákat és megtanulták, hogyan lehet a fémet az ércbôl kivonni. Az ércbányák birtoklása jólétet és gazdagságot hozott. Ezért hosszú felfedezôutakat tettek és a régészet tanúsága szerint az utak célja sokszor az ércek kutatása volt. Az építéshez és fazekassághoz kôre és agyagra is szükségük volt. Ezeket másutt találták meg. A sikerhez azonban több kellett, mint az érc vagy a jól használható agyag puszta felismerése. Meg kellett találni azt a környezetet is, ahol a keresett anyag egyáltalán elôfordulhat. Megint más anyagokat használtak a festéshez és ezek egy része is a földbôl származott. Az ásványok és kôzetek ismerete, mely elôkészítette a geológia kialakulását legalább tízezer éves múltra tekint vissza. A mezôgazdaság mellett a bányászat a második ôsi kapocs az emberiség és a föld között. A természet pusztító erôit: a vulkánkitöréseket, földrengéseket, viharokat, az áradásokat és aszályokat, a klíma hosszú idejû romlását is már nagyon korán elszenvedte az emberek egy-egy csoportja. A katasztrófák hatása azonban csak akkor vált igazán jelentôssé, amikor az ipari forradalom során a nagy városokban sérülékeny infrastruktúra és nagy népsûrûség alakult ki.

Mezôgazdasági és ipari társadalmak A mezôgazdasági társadalmak lényegében a Nap energiáját hasznosították. A föld mûvelésével, teraszok kialakításával, késôbb öntözéssel, növények és állatok nemesítésével, mások kiirtásával elérték, hogy azonos nagyságú terület sokkal több ember eltartására legyen képes, mint a gyûjtögetés és vadászat esetében. A bioszféra „megmûvelt“ része hatékonyabban hasznosította a Nap energiáját. A napsugárzás a forrása a szél és a víz energiájának is, amely szélmalmokat és vízimalmokat hajthat. Az erdôk hosszabb idôszak alatt halmozzák fel anyagukban a Napból származó energiát. Az erdôk kiirtásával gyorsan hozzá lehet jutni több száz év napsugárzásának tárolt energiájához – de csak egyszer. A mezôgazdasági társadalmak fejlôdése elé áthághatatlan korlátot állított a rendelkezésre álló energiaáram véges nagysága.

A környezettudomány feladatai és perspektívái

177

Az ipari forradalom nem lett volna lehetséges a fosszilis energiahordozók felhasználása nélkül. A mezôgazdasági és ipari társadalmak közötti döntô különbség az, hogy míg a mezôgazdasági társadalmak közvetlenül a napenergiát hasznosítják, addig az ipari társadalmak a fosszilis napenergiát: a szenet, olajat és gázt használják. A fosszilis energiahordozók szintén a Nap energiájának és a fotoszintézisnek köszönhetik létüket, melyet kedvezô geológiai folyamatok, kedvezô körülmények között, a föld mélyében számunkra megôriztek. Kialakulásukhoz évmilliókra volt szükség, felhasználásuk gyorsasága nem kevésbé rablógazdálkodás, mint az ôserdôk kivágása. A „föld alatti ôserdôk“ meglévô készlete a kitermelés jelenlegi üteme mellett rövidebb ideig elegendô, mint az ipari társadalmak kialakulásához szükséges idô. Az ipari forradalom 200 éves történetében ugyanúgy szerepe volt a fa hiánya miatt a szén kényszerû felhasználásának, a gôzgépek majd a belsô égésû motorok feltalálásának, mint a hirtelen jött energiabôségnek – amit a fosszilis energiahordozók biztosítottak. De szerencsés geológiai véletlenek is szerepet játszottak. A szén ismert volt a mezôgazdasági társadalmakban is, de csak végszükségben használták fel tüzelôanyagként a fa helyettesítésére. A vasolvasztásban is inkább faszenet alkalmaztak. 1 tonna nyersvas elôállítására, majd finomítására nagyjából 50 köbméter fára van szükség. Ez pedig 10 hektárról termelhetô ki. Az angol vasgyártás a 17. századtól a 18. század közepéig stagnált a faszén állandó hiánya miatt. A szén felhasználása döntô változást hozott. 1 tonna szén nagyjából 1 hektárról kitermelhetô fa energiatartalmával azonos energiát ad. A széntermelés az elsô világháború elôtti utolsó békeévben, 1913-ban 287.4 millió tonna volt, és ez jóval nagyobb erdôterülettel egyenértékû, mint az ország teljes területének tizenötszöröse. Angliában azonban bôségesen volt szén – a Tyne völgyében a felszínen is – és a nagyvárosokba vízi úton, könnyen el is lehetett szállítani. A szerencsés geológiai és geográfiai adottságok valószínûleg döntô szerepet játszottak abban, hogy az ipari forradalom Angliából indult világhódító útjára. A Ruhr-vidéken vagy Sziléziában is van szén, de csak nehézkesen, szárazföldi úton lehetett szállítani, Olaszországban vagy Görögországban bármit lehetett vízi úton szállítani, de nincsen számottevô széntelep.

Gyors fejlôdés és kedvezôtlen hatások Az ipari társadalmakban szükség volt nyersanyagok és termékek gyakori és nagytömegû szállítására. Ez a föld és ember között ismét új kapcsolatokat alakított ki. Csatornákat ástak, vasutat és utat építettek, megsokszorozódott a tengeri közlekedés. Még késôbb, már századunkban a repülés a légkörnek és folyamatainak vizsgálatát tette életfontosságúvá, bár ennek csírái már a tengerhajózás idején megvoltak, hiszen a vitorlás közlekedés a szelek, óceáni áramlatok, partok, árapály mellett a szelek ismeretét is igényelte. A kommunikáció kifejlôdése – kezdetben a távíró – majd a telefon, rádió, televízió a Föld elektromos tulajdonságai iránti érdeklôdést keltette fel és nagyon fontossá tette az atmoszféra felsô rétegeinek megismerését, az ionoszféra és magnetoszféra kutatását. A modern ipari társadalmak fejlôdésében a nyersanyagok, a szállítás és hírközlés egyaránt lényegesek. Amikor az ipari társadalmak gyarmatbirodalmakat építettek ki, a nyersanyagforrások világméretû kutatása és kitermelése kezdôdött meg. A 19. század közepétôl azonban megszûnt a geográfiai expanzió lehetôsége. Az emberiség rádöbbent a Föld véges méretére. Kevés birtokba vehetô, mûvelésre alkalmas lakatlan földterület maradt. Új területek birtokbavétele helyett már csak elfoglalt területeket lehetett valakitôl elvenni. Ez nemzeti és nemzetközi válságokhoz vezetett. Mivel a rablógazdálkodás évezredes beidegzôdése megmaradt, az újrafelosztást lokális háborúkkal, majd a 20. században világháborúkkal próbálták kierôszakolni mérhetetlen szenvedést okozva százmillióknak. A 20. század végére felismertük, hogy a környezet megôrzése az emberiség megmaradásának feltétele. A környezet és az emberi létesítmények sebezhetôsége olyan állapotot teremtettek, amivel eddig még nem találkoztunk. Kialakult a fenntartható fejlôdés gondolata. A népesség az utóbbi 200 évben csak megnyolcszorozódott, de az ipari termelés a két évszázaddal ezelôttinek legalább a százszorosára nôtt. A világ vízfogyasztása alig száz év alatt tizenötször nagyobbá vált. Közben mintegy hetvenezer új vegyi anyagot állítottak elô, amelyek bejutottak a levegôbe, vízbe és a talajba. Ezek egy része mérgezô és az élôvilág számára teljesen ismeretlen, emiatt az alkalmazkodásnak még az esélye sincsen meg. Más részük ugyan nem mérgezô – ilyenek például a freonok (halogénezett szénhidrogének) – de más, kedvezôtlen hatásuk ugyanolyan pusztító lehet. A sztratoszférába feljutó freonok katalizálják az ózon lebontását, az ózonburok elvékonyodása pedig – most még csak a sarkok felett és nagyobb szélességeknél, de egyre növekvô kiterjedésben – egyre több ibolyántúli sugarat enged lejutni a tengerszintre. Közismert, hogy a légkörben a széndioxid és más üvegház hatású gázok mennyisége növekszik és ez globális klímaváltozással fenyeget. Az átlaghômérséklet növekedését az utóbbi évszázadban 0,6 °C-ra becsülik. A felmelegedést nemcsak meteorológiai mérések bizonyítják, de az északi és déli sarkok jegének olva-

MESKÓ A.

178

dása és a gleccserek visszahúzódása vagy teljes eltûnése is. Az északi sarkon a jég már mintegy 40%-kal vékonyabb, mint 30 évvel ezelôtt. A változás azonban nem egyöntetû, mindenütt néhány tized fokos vagy néhány fokos felmelegedés lesz. Mivel az édesvíz nagytömegû beömlése átrendezheti az Atlanti-óceán áramlatait, közöttük az Európa északnyugati részét melegítô Golf-áramlatot, egyes területek (Európa is!) jelentôsen lehûlhetnek. De megváltoznak a csapadékviszonyok is. Egyes helyeken sokkal több, másutt kevesebb lesz a csapadék, áradásokat, másutt tartós szárazságot, aszályt okozva. Mindkét változás jelentôsen zavarhatja a mezôgazdaság normális mûködését. Végül a klímaváltozás során jelentôsen növekedhet a rendkívüli meteorológiai események (hurrikánok, tornádók, tartós esôzések) gyakorisága és intenzitása. A világ trópusi ôserdôibôl évente két Magyarországnyi területet irtanak ki, s arra lehet számítani, hogy a zárt trópusi erdôk a jövô század elsô felében eltûnnek a térképrôl. Európa erdôit két évezred, az Egyesült Államok erdôit néhány évszázad alatt tarolták le. A kéntartalmú szenek elégetése és más ipari folyamatok a földi és vízi ökológiai rendszerek savasodását okozzák. Az erdôirtás és a nem körültekintô mezôgazdasági mûvelés talajvesztéssel vagy legalábbis talajdegradációval jár. Az erózió, a sivatagosodás vagy a nem megfelelô öntözés miatt szikesedés csökkenti a termôképességet. A szennyezôdés, a veszélyes hulladékok gondatlan elhelyezése és az ipari balesetekkel járó mérgezés ijesztô méreteket ölt. A természet tûrôképességének határára jutottunk és ez elôbb-utóbb az életminôség romlásához, a nemzetek közötti ellentétek kiélezôdéséhez vezet.

Nemzetközi konferenciák Az ENSZ „Környezet és Fejlôdés“ Világkonferenciáján, amelyet 1992. június 3 és 14. között Rio de Janeiróban tartottak 173 nemzet képviselôi fogadták el a 21. századra vonatkozó „Agenda 21“ akciótervet. Bár a kormányfôk által aláírt megállapodások, kötelezettségvállalások elmaradtak a várakozásoktól, a világ figyelmét mégis a megoldandó és részletesebben vizsgálandó környezeti problémákra irányították. Világossá tették, hogy a fenyegetô folyamatok megelôzéséhez, illetve mérsékléséhez összehangolt nemzetközi intézkedésekre van szükség, hiszen a környezeti ártalmak és veszélyek nem ismerik az országhatárokat. Sajnos a döntéshozók vonakodnak olyan népszerûtlen intézkedéseket hozni, amelyek haszna esetleg egy évtized múlva érezhetô, de azonnali lemondást vagy anyagi áldozatot igényel. Az elsô, a tudomány oldaláról származó jelzések, majd egyre sürgetôbb kérések után a bajt elhárító intézkedések rendszerint akkor történnek, amikor már késô, és a megelôzés helyett a sokkal költségesebb (esetleg meg sem valósítható) kárelhárítás marad. Ez a tendencia nemcsak Magyarországra, de a világ egészére is jellemzô. Nagyon jól mutatta ezt a Johannesburgban rendezett konferencia, amelyet a Riói Deklaráció 10. évfordulóján, 2002. augusztus 26. és szeptember 4. között rendeztek meg. A Föld környezeti állapota egészében véve tovább romlott, a szegény és gazdag országok közötti különbség tovább nôtt. (Az OECD országok lakossága jelenleg a Föld népességének 18%-a, de a megtermelt energia felét fogyasztják el és a világ GDP-jének több mint 80%-át termelik. Az OECD országok többsége 1992-ben elkötelezte magát arra, hogy bruttó nemzeti termékének 0,7%-át fordítja hivatalos fejlesztési segélyekre, de e kötelezettségnek csak 5 ország tett eleget.) Jellemzô a légkörbe jutatott üvegházhatású gázok mennyiségi korlátozására vonatkozó egyezmény sorsa is. Rió után öt évre volt szükség, amíg Kiotóban az országok többsége rögzítette vállalásait. A megállapodást – többek között – az Egyesült Államok és Oroszország még nem ratifikálta – emiatt azóta sem lépett életbe. Az UNESCO (az Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete) és az ICSU (a Tudományos Szervezetek Nemzetközi Tanácsa) 1999. június 26. és július 1. között Budapesten rendezte meg a tudomány elsô világkonferenciáját a „Tudomány a XXI. századért: egy új elkötelezettség” címmel. A konferencia megállapította, hogy a tudományos kutatás hasznára vált az emberiségnek. A várható élettartam jelentôsen emelkedett, számos betegség gyógyíthatóvá vált, a mezôgazdasági termelés növekedése az addig éhezô százmilliók számára biztosított táplálékot. Az energiatermelés és a technológia fejlôdése a világ nagy részén megszabadította az embereket a nehéz fizikai munkától. A tudomány és technológia nagyon sok bonyolult ipari folyamatot tett megvalósíthatóvá, s ezzel egyre több terméket állítunk elô. Ugyanakkor ez a tevékenység sok helyen környezeti károsodáshoz vezetett, hozzájárult a szociális egyensúly megbomlásához és sajnos tudományos ismeretek tették lehetôvé a nagy hatásfokú tömegpusztító fegyverek elôállítását. A tudomány feladatairól szólva a cselekvési program rámutat arra, hogy a két legfontosabb cél a béke és az emberiség általános jólétének elômozdítása. A rendezô szervezeteket, az UNESCO-t és az ICSU-t éppen azért hozták létre, több mint fél évszázaddal ezelôtt, hogy segítsék ezeknek a céloknak az elérését a tudományos, oktatási és kulturális kapcsolatok szervezése, fejlesztése révén. A célok ma is ugyanazok, mint ötven évvel ezelôtt. Az elérésükhöz használható eszközök az elmúlt fél évszázad tudományos és technológiai haladásának köszönhetôen jelentôsen fejlôdtek, de – sajnálatos módon – ezzel együtt növekedtek a veszélyek is. Alapvetôen megváltoztak a politikai, társadalmi, kulturális és környezeti viszonyok ezért a tudomány szerepét

A környezettudomány feladatai és perspektívái

179

a megváltozott viszonyok között újból meg kell határozni, ezáltal megteremtve egy új elkötelezettség alapjait. Az ismereteket, a tudomány eredményeit az emberiség egészének szolgálatába kell állítani, jobb életminôséget biztosítva a jelenlegi és eljövendô generációk számára. A természettudományok és társadalomtudományok együttmôködése ma sokkal inkább nélkülözhetetlen a fejlôdéshez, mint korábban bármikor. Minden ország fejlesztési feladattervében egy állandó fejezetet kellene szentelni azoknak a kutatásoknak, amelyek a népesség alapvetô szükségleteivel foglalkoznak – állapítja meg a Világkonferencia cselekvési programja. Külön hangsúlyt helyezett a Világkonferencia a tudomány és környezet viszonyára. A kormányoknak, a tudományos közösségeknek, a magán- és köztulajdonban lévô, kutatást finanszírozó intézményeknek egyaránt figyelmébe ajánlotta a nemzeti, regionális és globális környezeti kutatási programok erôsítését és fejlesztését. Különös figyelmet igényel az édesvíz és hidrológiai körforgás, az éghajlati ingadozások és éghajlatváltozás, az óceánok és óceáni áramlatok megismerése, a part menti területek, a sarkvidékek, az elsivatagosodás, a biogeokémiai körforgás, a biodiverzitás megôrzése és a természeti katasztrófák kockázata. A közös környezeti problémák megoldásában lényeges a szomszédos vagy a hasonló ökológiai feltételekkel rendelkezô országok közötti együttmûködés. A földi rendszer minden összetevôjét rendszeresen és hosszú távon kell megfigyelni. Ezért fokozott támogatást kell nyújtani a globális környezeti megfigyelôrendszerek továbbfejlesztéséhez és mûködtetéséhez és a programok hatékonysága érdekében biztosítani szükséges a megfigyelési adatok széles körô hozzáférhetôségét. Támogatni kell a természettudományok és társadalomtudományok együttes részvételével végzett ún. interdiszciplináris kutatásokat annak érdekében, hogy a globális környezeti változások humán hatásait – közöttük az egészségre gyakorolt hatásait – és a fenntarthatóság természeti rendszerek által megszabott feltételeit jobban megértsük. A kultúra, környezet és fejlôdés közötti összefüggésekkel foglalkozó interdiszciplináris kutatások, mint például a biológiai sokféleség megôrzése, a természeti erôforrások kezelése, a természeti katasztrófák kockázatának megértése és hatásának csökkentése csak akkor lehetnek sikeresek, ha megvalósításukba bevonjuk a helyi közösségeket és más érintett szereplôket. A tudósok és tudományos közösségek felelôssége a kérdések tudományos magyarázatának és a tudomány szerepének közérthetô megfogalmazása és az ismeretek közvetítése. Minden országnak foglalkoznia kell a kockázatokkal, a rövid ideig tartó természeti katasztrófák és a környezeti változások hosszú távú kockázataival, az elôrejelzéssel, a felkészültség javításával, a kedvezôtlen hatások csökkentésével. Kívánatos a katasztrófákkal kapcsolatos tevékenységek integrálása a nemzeti fejlesztési tervekbe. Fontos szem elôtt tartani, hogy a hosszú távú változások elôrejelzése nagyon bizonytalan. Az elôvigyázatosság fontos vezérlôelv az esetlegesen visszafordíthatatlan vagy katasztrofális hatásokkal járó helyzetek elkerüléséhez. A Világkonferencia olyan nemzeti politikát ajánl, amelynek alapja a tudomány és technológia következetes és hosszú távú támogatása, a humán erôforrások megerôsítése, tudományos intézmények létrehozása, a tudományos oktatás fejlesztése és minôségének javítása, a tudomány befogadása a nemzeti kultúrába, az infrastruktúrák fejlesztése, a technológiai és innovációs kapacitások gyarapítása. Kívánatos a nôk aktív részvétele. A kormányoknak az Egyesült Nemzetek szakosított szervezeteivel és a nemzetközi tudományos szervezetekkel együttmûködve erôsíteniük kell a nemzetközi tudományos tanácsadási folyamatokat, ami elengedhetetlen regionális és globális szinten a kormányok közötti egyetértés kialakításához, a regionális és nemzetközi egyezmények végrehajtásához. A nemrég befejezôdött, szintén Budapesten rendezett Tudományos Világfórum (World Scientific Forum, 2003. November 8-10.) hat kiemelt témaköre közül az egyik a „tudomány, fenntarthatóság és fejlôdés” volt. A tudomány, a politikai döntéshozók és a versenyszféra kiemelkedô szereplôinek párbeszéde megerôsítette mindazt, amit a WSC a fenntarthatóságról és környezet védelmérôl megállapított illetve feladatként kitûzött. Különös hangsúlyt kapott az egyenlôtlenségek növekedése az országok között, illetve egyes országokon belül. Az emberiség fele kevesebb, mint napi 2 dollárból él és ezen belül is mintegy 1 milliárd ember napi megélhetésére csak 1 dollár vagy annál kevesebb jut. A WSF hangsúlyozta, hogy a fenntarthatóság egyik akadálya ez a hatalmas jövedelmi különbség, amelynek csökkentésére törekedni kell.

Az Európai Unió környezetvédelemmel kapcsolatos politikája A környezetvédelem az Európai Gazdasági Közösség megalakulásának idôszakában, az 1950-es évek végén, sem az európai államokban, sem másutt a világon nem volt fontos. A környezet állapotának romlását helyi jelentôségû, könnyen megoldható problémaként kezelték. Csak a hetvenes évektôl vált nyilvánvalóvá a ter-

180

MESKÓ A.

mészet és a környezet gyors pusztulása. A Tanács 1973 novemberében fogadta el az Európai Közösség Elsô Környezeti Akcióprogramját, amelybôl az Európai Közösség környezeti politikája ered. Az elsô programot napjainkig még további öt követte. Az Európai Unió környezetvédelemmel kapcsolatos politikája sokat változott, egyre szigorúbb lett. Ennek oka az az egyre szélesebb körben elfogadott felismerés, hogy a fenntarthatóság csak a környezet és a természeti erôforrások megôrzése esetén biztosítható. Jelenleg a Hatodik Akcióprogram munkái folynak, amelyek az Európai Unió környezetvédelmi teendôit a 2001-2010 közötti idôszakra fogalmazzák meg. A 6. Akcióprogram bevezetése a múltra visszatekintve megállapítja, hogy az elmúlt évtizedekben az Európai Unió országai sokat foglalkoztak a környezet állapotával és az azt megôrzô szabályozással. Az akcióprogramok végrehajtásával néhány területen sikerült is javítani a környezet állapotán, például az ötödik környezeti akcióprogram eredményei között feltétlenül figyelmet érdemel, hogy – jelentôsen csökkent a mérgezô anyagok – például az ólom és a higany – ipari kibocsátása a levegôbe, – jelentôsen csökkent a felszíni vizeket és ezáltal az erdôket fenyegetô kén-dioxid kibocsátás, – a szennyvíz-kezelés jelentôsen javította a tavak és a folyók vízminôségét. „Az ötödik környezetvédelmi akcióprogram lezárulása után – a felsorolt eredmények ellenére – több környezeti probléma megmaradt és további cselekvést igényel. Egyre szélesebb körben fogadják el, hogy a természeti erôforrások körültekintô használata és a globális ökoszisztéma védelme a gazdasági prosperitás és a kiegyensúlyozott társadalmi fejlôdés mellett a fenntarthatóság alapvetô feltétele”. A 2001. január 1-vel megindított hatodik, „Környezet 2010” címû, Környezetvédelmi Akcióprogram a fenntarthatóság környezetvédelmi feltételeit állítja a középpontba, és környezeti prioritásokat fogalmaz meg a következô tíz éves idôszakra annak érdekében, hogy elegendô idô legyen az intézkedések végrehajtása mellett hatásaik értékelésére. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a határozat céljai, prioritásai és cselekvései már egy kibôvített közösségre alkalmazandók. Ennek Magyarország is hamarosan tagja lesz. Az Akcióprogram megállapítja, hogy a most még csak tagjelölt országok (Közép- és Kelet Európa országai, Málta és Ciprus) csatlakozása után az Európai Unió 170 millió lakossal bôvül és 58%-kal nagyobb földterülettel fog rendelkezni, ugyanakkor számos környezeti kárral sújtott, elszennyezett területet is kap. Ezek megtisztítása a következô 5-10 évben komoly gondot fog jelenteni a csatlakozó országoknak. A megoldás kulcsa az EU szabályainak, törvényeinek elfogadása és következetes alkalmazása. Az Akcióprogram elsô öt éve után sor kerül az elôrehaladás felmérésére és szükség esetén a Program felülvizsgálatára. A Program négy súlyponti területet nevez meg. Ezek: – a klímaváltozás és kezelése, – a természetvédelem, – a környezet és egészség, – a természeti erôforrások megôrzése és a hulladékkezelés. A környezetvédelmi megfontolások figyelembe vétele gazdasági és szociális döntésekben nagyon fontos és ezen a területen további elôrehaladás szükséges. Stratégiai megközelítésre van szükség a termelési és a fogyasztási szokások megváltoztatásához és a környezet állapotát javító változások elindításához. Tudományos egyetértés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az emberi tevékenység jelentôs tényezô az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedésében. Ez pedig a Föld egyes területein magasabb átlaghômérséklethez és az éghajlat megváltozásához vezethet. Az éghajlatváltozás következményei súlyosak lehetnek a természet és az emberi társadalom számára. Az üvegházhatás mérsékléséhez az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére van szükség. Az egészséges természeti környezet létfontosságú az élet fenntartásában. A közlekedésbôl, a mezôgazdasági tevékenységekbôl, az ipari folyamatokból, a háztartási szennyvízbôl és a nem megfelelô hulladékgazdálkodásból származó szennyezés rontja a környezet minôségét és károsan hat az emberi egészségre. A hulladékok egy része veszélyes. A környezetvédelmi elôírások szigorodása és a bekövetkezett javulás ellenére az emberi egészségre még mindig hatással van a levegô, a víz és az élelmiszerek szennyezôdése. Növekszik az allergia, a légzôszervi megbetegedések, a rákbetegségek és más betegségek száma. Veszélybe került bolygónk azon képessége, hogy elnyelje az erôforrások használatából származó terhelést és hulladékot, a fémek, az ásványi anyagok és a szénhidrogének felhasználásából eredô káros hatásokat. A hulladék mennyisége tovább nô, föld- és erôforrás-veszteséget és további szennyezést okozva. A hatodik, „Környezet 2010” címû, Környezetvédelmi Akcióprogram megoldandó problémái szintén összetett, komplex természettudományos megközelítést igényelnek.

A környezettudomány feladatai és perspektívái

181

Az elôrehaladást, a környezetvédelmi célok megvalósítását mérni és értékelni kell. Errôl már a Riói konferencián ajánlás született (ld. az Agenda 21 cselekvési program 40. fejezetében). Az ENSZ Fenntartható Fejlôdés Bizottsága kezdte meg az indikátorok kidolgozását számos szervezet bevonásával. A nemzetközi egyeztetések és tesztelések alapján kialakított rendszerben jelenleg négy csoport van: a szociális, a környezeti, a gazdasági és az intézményi mutatók csoportja. Mindegyik több alcsoportra oszlik és ezeket egy vagy több indikátorral írják le. A szociális mutatószámok csoportjában az egyenlôség, az egészség, oktatás, lakás, biztonság és a népesség változása és megoszlása szerepel. A környezeti mutatók témái: a légkör, az édesvíz, az óceánok, tengerek és tengerpartok, a föld és hasznosítása, végül a biológiai sokféleség. A gazdasági mutatók témái: a gazdasági rendszer, a termelési és fogyasztási szokások (beleértve az anyagés energiafelhasználást, hulladékgazdálkodást és közlekedést). Az intézményi mutatók két fô témája az intézményi keretek és az intézményi kapacitás.

A környezet állapota Magyarországon A szennyezô források és veszélyek térbeli eloszlása az utóbbi években módosult. Már nem csak néhány ipari körzetre összpontosul, hanem sokkal szélesebb területre terjed ki. Ez nem változtat azon, hogy az ipari körzetekben át kell térni a környezetbarát technológiákra, hiszen ebben is súlyos adósságaink vannak. De az ipar mellett jelentôs szennyezôforrás a mezôgazdaság és a közlekedés is. Megjelent a környezetszennyezés importja, nemcsak közvetlenül: az ideszállított hulladék formájában, de közvetve is: környezetszennyezô tevékenységek áttelepítésével. Súlyos gondjaink vannak a levegôvel, vízzel és talajjal, sôt már a mélyebb kôzetrétegekkel is. A levegôszennyezés mértékét mutatja, hogy az ország területének néhány százaléka súlyosan, mintegy tizede mérsékelten szennyezett. A rendszeresen vizsgált 90 település közül 24 minôsül „szennyezettnek“, 51 pedig „mérsékelten szennyezettnek“ és csak 15 kapott „megfelelô“ minôsítést. A kén-dioxid szennyezettség a legnagyobb Tatabánya, Dorog, Miskolc, Ózd, Kazincbarcika térségében, átlagban 50–70 µg/m3 között. A nitrogéndioxid szennyezettség sorrendje: Pécs, Gyôr, Dorog, Eger, Komló, átlagban 50–70 µg/m3 között. Az ülepedô por mennyisége Dunaújváros, Kecskemét, Tatabánya, Vác és Várpalota térségében a legnagyobb, meghaladva az 50 µg/m3 értéket. Magyarország vízgazdálkodási adottságait alapvetôen meghatározza, hogy a vízfolyások többsége az ország határain kívül ered. A folyók vízhozama, vízminôsége, az árvízi veszélyeztetettség mértéke a természeti tényezôkön kívül a felvízi országok vízgazdálkodásától és területhasználatától függ. Kiszolgáltatott állapotunkat jól jellemzi, hogy a felszíni vízkészletek 95%-a külföldrôl érkezik. A szeszélyesen változó csapadékmennyiség miatt az ország aszállyal (vízhiánnyal), ugyanakkor árvizekkel és belvizekkel egyaránt veszélyeztetett. Még nagyobb folyóink esetén sem ritka a maximális és minimális vízmennyiségek közötti több mint egy nagyságrend különbség. (Például a Duna Budapestnél tapasztalt minimális vízmennyisége 580 m3/s, a maximum 8600 m3/s, a Tisza esetében ugyanezek az adatok Szolnoknál minimum: 60 m3/s, maximum: 3820 m3/s, Szegednél minimum: 95 m3/s, maximum: 4700 m3/s.) Nagyobb árvíz esetén Magyarország 52%-a veszélyeztetett, negyede a mértékadó árszint alá esik, ahol mintegy 2,5 millió ember él. A kisvízfolyások hossza dombvidéken összesen mintegy 35 000 km, 1500 települést több mint 1800 kisebb vízfolyás keresztez. Az árvízveszélyes területek 97%-a mentesített, de a szükséges méretre csak a mûvek fele épült ki. A belvízcsatorna-rendszer a felesleges vizek 15 nap alatti eltávolítására képes. Mind az árvízvédelem, mind a belvízvédelem területén aggasztó, hogy a fenntartási munkák tartós elmaradása miatt a védelmi képesség egyre romlik, az elöntések valószínûsége évrôl évre nagyobb. A nagy tavak – Balaton, Velencei-tó, Fertô tó, Tisza-tó – vízminôségének védelme több éves, az egész vízgyûjtôre kiterjedô komplex vízgazdálkodási fejlesztési programok végrehajtását igényli. A folyók szabályozása során keletkezett holtágak jelentôsen elöregedtek, elszennyezôdtek. Az ivóvíz nagy része, közelítôleg 90 %-a felszín alatti vízbázisból származik. A vízellátó mûvek kétharmada sérülékeny földtani környezetbôl termeli a vizet, ahol fennáll a szennyezés veszélye. Ilyenek például a fôváros parti szûrésû vízbázisai. Országszerte szaporodnak azok az esetek, amikor jelentôs többletköltséggel járó tisztítóberendezéseket kell építeni vagy az elszennyezôdött vízbázist használaton kívül kell helyezni. A lakosság többségének van vezetékes vízellátása. A hálózatra kapcsolt lakások ellátottsága közel 90%os. A csatornázás helyzete lényegesen rosszabb, a csatornára kötött lakások aránya csak valamivel több mint 40%. A két érték közötti különbség, az úgynevezett közmûolló az 1980-as évektôl egyre jobban kinyílt.

MESKÓ A.

182

A szennyvízkezelô program lelassult. Az összegyûjtött szennyvizek 55%-a tisztítás nélkül jut a befogadóba és a tisztítás is csak mintegy harmadrészben felel meg az elôírásoknak. Az ország több mint háromezer települése közül kevesebb mint ötszáz rendelkezik csatornahálózattal, még kevesebb szennyvíztisztító teleppel. A csatornázatlan területeken lévô közmûpótló rendszereknek kevesebb mint 10%-a mûködik elfogadhatóan. A vállalatok ipari vízszükségletek 50%-át a felszíni vizekbôl saját víztermeléssel biztosítják. Ennek jelentôs része hûtôvíz. Az ipari frissvíz felhasználás ennek ellenére messze meghaladja a kommunális vízfelhasználást. Mezôgazdasági vízhasznosítás (öntözés) csak a megmûvelt terület mintegy 5%-án folyik. A vízszolgáltató fômûvek kapacitása kihasználatlan. A Duna-Tisza közén a talajvízszint jelentôsen, helyenként 6–7 méterrel csökkent. A nem megfelelô öntözés miatt mintegy 10 000 négyzetkilométer nagyságú területet elsivatagosodás fenyeget. Az országban évente 100 millió tonnát is meghaladó mennyiségû, fejenként több mint 10 tonna hulladék keletkezik. A települési szilárd hulladék mennyisége évente átlagosan 2–3%-kal nô. Az ártalmatlanítás mintegy 85%-ban lerakással történik, de a mintegy 2700 ismert lerakóhelynek csupán 30%-a felel meg az elôírásoknak. A csatornázatlanul élô lakosságnál közel évi 100 millió köbméter települési folyékony hulladék keletkezik. Ennek 90%-a elszikkad a tározók helytelen kialakítása miatt. A termelési szférában keletkezett folyékony hulladékkal együtt jelenleg évi 20 millió köbméter kezelésére van lehetôség (kevesebb mint 20%). Az évente keletkezô veszélyes hulladék mennyisége mintegy 2,5 millió tonna. Ennek 30%-a égethetô el, a többi fizikai-kémiai-biológiai ártalmatlanítást igényel. Szükség volna szakszerû elhelyezésre és új telephelyek kialakítására. Meg kellene oldani az üzemek saját lerakóhelyein tárolt veszélyes hulladékok kezelését. Kiemelendô a meddôhányók problémája. Mintegy 3500 meddôhányón összesen 1 milliárd tonna kezelendô anyag halmozódott fel. A kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékok elhelyezésének gondja az elôkészítésre fordított jelentôs összegek ellenére sem megoldott. Az utóbbi évtizedben a környezetvédelmi szempontok háttérbe szorultak, a szükségesnél kevesebb a környezetvédelmi beruházás. Bár a nehézipar és mezôgazdaság termelésének visszaesése valamelyest csökkentette a környezetszennyezést, de növekedett a közlekedés miatti nitrogén-oxid kibocsátás, valamint a kommunális szemét és hulladék mennyisége. Több tízezerre tehetô a egykori vagy ma is használt szennyezett telephelyek, létesítmények száma. A kármentesítés jelenlegi üteme mellett egy évszázad kellene a részleges megtisztításra, feltéve, hogy újabb szennyezés nem történik. Nem vigasz számunkra, de objektíven meg kell állapítani, hogy sok ország küzd hasonló – esetenként enyhébb, másutt a mieinknél is sokkal súlyosabb – gondokkal. A környezet állapota globális probléma, a szinte reménytelen helyzetbôl csak hosszabb idô alatt, közös erôfeszítésekkel lehet kikerülni.

Feladataink a környezetgazdálkodás területén Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz és be kell tartania az Unió szabályait, illetve törvényeit is. Ez a környezetet érintôen 90 alapvetô, vonzataival együtt, csaknem 300 jogszabály átvételét jelenti. Többségük normákat rögzít vagy tiltásokat tartalmaz, kettô a megelôzés szükségességét írja elô. Ezek: a környezeti hatásvizsgálat direktíva és az integrált szennyezés megelôzésre és ellenôrzésre vonatkozó irányelv. Közismert, hogy a lezárt csatlakozási tárgyalások után a környezet- és természetvédelemnek már csak négy területén kértünk (és kaptunk) a megvalósításra haladékot (ún. derogációt). Ezek: települések csatornázása és szennyvízkezelés, a csomagolási hulladékok újrahasznosítása, a veszélyes hulladékok égetése és, a nagy égetôberendezések EU normáinak teljesítése. A csatornázottsági mutatók megfelelô szintre emelését nagyban meghatározza, hogy a Kormány és az érintett települések önkormányzatai anyagilag milyen mértékben képesek vállalni a költségeket. Magyarországon a csatornahálózatba kötött lakások aránya 49%, az EU átlagnál (65%) jelentôsen alacsonyabb érték. A hálózaton összegyûjtött 1600 m3/nap mennyiségbôl 45%-ot biológiai módszerekkel, 38%-ot csak mechanikai módszerekkel tisztítanak, 17% tisztítatlanul kerül a befogadókba. A tisztítókapacitás ugyan összességében meghaladja az összegyûjtött szennyvíz mennyiségét, de térbeli eloszlása nem megfelelô. A csatornahálózat kiépítése és az EU normáknak megfelelô szennyvíztisztítás kialakítása jelentôs anyagi forrásokat igényel. Az egy km vízvezeték-hálózatra jutó szennyvízcsatorna-hálózat hossza az országos átlagot tekintve mintegy 367 méter (35,7%), de még a legfejlettebb régióban (Közép-Magyarország) sem haladja meg a 600 métert (60%), a legrosszabb helyzetû Dél-Alföldön pedig csak 226 méter (23%). Az országos felmérés szerint az EU

A környezettudomány feladatai és perspektívái

183

normák csak 2015-ig teljesíthetôk. A vízbázisok védelmérôl szóló elôirányzatok bizonyos területein, például a szennyvízre érzékeny területek vízbázisainak védelmére vonatkozóan a 2008. évi teljesítést is vállalni tudtuk. A csomagolási hulladékok hasznosítási arányával kapcsolatban két irányelvet kell betartani. Az egyik a legkisebb általános hasznosítási arány, amely nem lehet kevesebb mint 50%, a másik az újra felhasználási arány. Az 50%-os hasznosításhoz – többek között – ki kell építeni a szelektív gyûjtési rendszert és ezt csak 2005-re tudtuk vállalni. A veszélyes hulladékok égetésére vonatkozó irányelv teljesítését szintén 2005-re vállaltuk. Az országban mûködô nagy égetômûvek közül hat olyan erômû van, amelyik jelenleg nem tudja teljesíteni az elôírt normákat. A mentességi kérelem ezek esetében 2004 végén jár le.

Összefoglalás A számos ok közül, melyek a környezetvédelmet és természetvédelmet szükségessé teszi, a legfontosabb az, hogy ez az emberiség túlélésének kulcsa. Az ember és természet azonos lényegûek, a természet törvényei tartósak, megváltoztathatatlanok. A túlélés érdekében az embernek együtt kell mûködnie a természettel. Abba kell hagyni a Föld erôforrásainak kizsákmányolását és el kell kezdeni egy ésszerû, önmagát megújító mûködést. Ezeket az elveket követve az emberi élet még hosszú ideig fennmaradhat. A civilizáció fejlôdése során az emberiség egyre fokozódó mértékben hasznosította a Föld anyagait. A 18. század óta a fosszilis energiahordozók bôséges energiát biztosítottak. Lényegében ez tette lehetôvé az ipari forradalom kibontakozását. Az elsôdleges energiahordozók, a jó minôségû érclelôhelyek és más szükséges ásványi nyersanyag lelôhelyek megtalálása egyre nehezebb, a rosszabb minôségûek hasznosításához bôséges energia kell. A következô évtizedekben az olaj-, szén- és gázkutatás mellett fontos az alternatív energiaforrások hasznosítása. Egyre fontosabbá válik a víz szerepe. Az emberi társadalom a hamis látszat ellenére nem egyre kevésbé, hanem egyre jobban függ a véges méretû Föld törékeny ökológiai rendszerének számunkra kedvezô mûködésétôl. Az erôforrások végesek, a cselekvés tere korlátozott. A károkozás lehetôsége igen nagy, a kár elhárítása rendkívül költséges, sokszor lehetetlen. Az emberi életkörülményeket döntôen fogja befolyásolni az, hogy mennyit tudunk és ismereteinket hogyan tudjuk hasznosítani. Pontosabban kell ismerni a folyamatokat, a beavatkozás következményeit, elôre fel kell mérni, ki kell számítani a lehetséges hatásokat. Emiatt a környezettudomány nemcsak belsô értékei miatt lényeges számunkra, hanem a túlélés egyik fontos eszköze is.

Irodalom Board on Sustainable Development, National Research Council, 2000: Our Common Journey, a transition towards sustainability National Academy Press, Washington D.C. Brundtland Report (World Commission on Environment and Development, Our Common future), 1987: Oxford University Press, New York. BULLA M., FOLTÁNYI ZS., MOSER J., VARGA É., VARGA J. (szerk.) 1993: Feladatok a XXI. Századra, az ENSz Környezet és Fejlôdés Világkonferencia dokumentumai, Föld Napja Alapítvány, Budapest. CSANÁDY R. A., POMÁZI I. és SZABÓ T. (szerk.), 1997: A fenntarthatóság felé: az Európai Unió Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramja (az EU program magyar fordítása). KTM, Budapest. CZELNAI R. 1999: A Világóceán Budapest, 1999. Vince Kiadó. FARAGÓ T. (szerkesztô), 2002: Nemzetközi együttmûködés a fenntartható fejlôdés jegyében és az Európai Unió fenntartható fejlôdési stratégiája 1–66 Fenntartható Fejlôdés Bizottság. Hall D. H. 1976: History of the Earth Sciences during the Scientific and Industrial Revolution. Elsevier. Magyar Nemzeti Bizottság. 1991: Nemzeti Beszámoló az ENSz 1992. Évi „Környezet és Fejlôdés” Világkonferenciájára. MESKÓ A. 2000: Átmenet a fenntarthatósághoz a XXI. Században. Beszámoló az InterAcademy Panel (IAP) 2000. évi konferenciájáról, Tokyo, 2000. május 15–18. Magyar Tudomány pp. 1252–1260. MESKÓ A. 2003: A környezetvédelem feladatai az EU csatlakozás elôtt. In: MESKÓ A. (szerk.): Európai Uniós csatlakozás és földtudomány , 67–84. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest. SIEFERLE R. P. 1982: Der unterirdische Wald. Energiekrise und Industrielle Revolution. Beck. München SIEFERLE R. P.: The energy system – a basic concept of environmental history. In: P. BRIMBLECOMBE, C. PFISTER (eds.) The Silent Countdown, 1990 p. 9–20. Springer Berlin. SMITH D. G. (szerk.): The Cambridge Encyclopedia of Earth Sciences. 1981. Cambridge.

184

MESKÓ A.

United Nations Conference on Environment and Development, 1992: Report of the United Nation Conference on Environment and Development Rio de Janeiro, 3–14 June 1992. (Annex I: Rio Declaration, Annex III: Agenda 21). World Bank, 1997: World development indicators, Washington: The World Bank. http://www.unesco.org/science/wcs http://www.mta.hu http://europa.eu.int/comm/research/fp6/index http://www.cordis.lu