A kora középkor sötét és vérzivataros évszázadaiban a történelem farkastörvényei uralkodtak. Tiszavirág élet királyságok, birodalmak születtek és

A kora középkor sötét és vérzivataros évszázadaiban a történelem farkastörvényei uralkodtak. Tiszavirág élet királyságok, birodalmak születtek és estek prédájául az északi barbárok hódításainak. Az emberek életét kardjuk ereje, szívük bátorsága jelentette. Nem is csoda, hogy mindnyájan h sökké váltak. Norvégia legendás hercege, a Farkasok Ura, Fehér Olaf hatalmas sereggel száll hajóra, hogy meghódítsa Írföldet, és er s birodalmat kovácsoljon a smaragdzöld szigeten... Erin mac Aed, az ír f király szépséges lánya bosszút esküszik a viking hódító ellen, aki halált és pusztulást hozott szeretett hazájára, s kardot ragad, hogy szembeszálljon a Farkasok Urával. De a sors mindkett jük számára mást rendelt, s Írföld Arany Harcosn jének hamarosan az élet harcmezején kell megküzdenie Norvégia Arany Harcosával. A szépséges Írország arany jöv jéért. 1

„A vikingek dühét l ments meg, Uram, minket. „ (VIII. századi könyörgés)

2

Eredeti cím: Golden Surrender Copyright © 1985 by Heather E. Graham All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye

A szerz t l eddig megjelent m vek: A viking asszonya A szürkekabátos A kékkabátos Irány a Nyugat! Örök szerelem A hódító viking El készületben: A viking asszonya (Új kiadás)

Hungarian edition and translation © 1993 by Hajja & Fiai

ISBN 963 7603 70 0

Hajja & Fiai Kiadó Felel s kiadó: Hajja Attila ügyvezet igazgató Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Felel s vezet : György Géza A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8776.66-14-1 Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében

3

Prológus Történik Írországban, az Úr megtestesülésének 848. évében. Csönd volt. Még az örök hullámok is félve húzódtak sanyjuk, az óceán véd keblére, amikor a feltámadó északi szél jeges ujjai megérintették a vízfelszínt. Gonosz, szürke ködfátyol ereszkedett némán a vidékre, elrabolva az aranysárga nap, a mélykék tenger, a smaragdzöld sziget csodálatos színeit. Vihar közelgett. Tomboló orkán, mely elsöpörheti az egész ír Királyságot. Hosszú, fekete test tengeri szörnyek hasították megállíthatatlanul a végtelen vizet, vörös és fehér vitorláik büszkén dagadtak az er söd szélben. Olaf magasan állt vezérhajója fedélzetén. Harcosai, ezek a szörny séges barbárok, akik nem tisztelték a keresztények istenét, nem szolgáltak erkölcsöket, nem ismerték sem a félelmet, sem a kegyelmet, vadállatként vetették magukat védtelen prédájukra, a szelíd szigetre, hogy lábhoz alázzák, és ha kell, elpusztítsák azt. Vezérük, Fehér Olaf, a Farkasok ura, mégis más volt, mint k. Pompás, felséges alakja, mely egy fejjel kimagasodott harcosai közül, er t l és hatalomtól duzzadó teste tiszteletet és alázatot ébresztett mindenkiben. Szelleme pedig, melyet a sötét és kegyetlen barbarizmus szült és nevelt, messze túln tt tanítómesterén. Nem. nem azért jött, hogy pusztítson, hanem azért, hogy teremtsen, hogy új, maradandó birodalmat alapítson ezen a csodálatos vidéken, melynek buja, vad szépsége az els pillanatban magával ragadta és felgyújtotta a szívét. Gyermekkori álmai, melyeket a titkokat suttogó mesék sz ttek lelkében a varázslatos ír köd köré, megvalósulni látszottak. Olaf tudta, hogy ez a vidék t várja. Nem fogja megszentségteleníteni az apátságokat és a monostorokat, de arra fogja kényszeríteni az apátokat és a szerzeteseket, hogy tanítsák t. Meg akarja ismerni az ír irodalmat és történelmet, mely minden m vészetben ott gyökerezik. A büszke ír népet sokszor érte már barbár támadás. Számtalanszor elfoglalták és alávetették az északi népek, de meghódítani egyiknek sem sikerült. Olaf azonban ismerte a megoldás kulcsát: tudta, hogy csak akkor lesz övé ez a varázslatos szépség birodalom, ha maga is részévé válik. Írország a végzete – ezt érezte a vérében, a csontjaiban, minden idegszálában. Elb völten nézett végig a tájon. Kezét a csíp jére téve, szétvetett lábakkal állt a puha fövenyen. Hátravetette aranysz ke hajkoronáját, s igéz kék szemét a csillogó reggeli égboltra emelte. Hirtelen hátrafordult, felséges, tekintélyt parancsoló tekintetét végighordozta emberein. – Farkasok, támadás! – dörögte, s az ég felé lendítette kardját. – Lóra, vikingek! Egy királyság vár ránk! A férfiak harci kiáltásai az égig szálltak. A Farkasok ura megérkezett…

4

1. fejezet Történik az Úr megtestesülésének 852. évében. Erin mac Aed a Grianan egyik ablakánál üldögélt, és Tara, az ír f királyok si székhelyének felséges f építményeit, dimbes-dombos lejt it bámulta. A fejedelmi gy lés nemrég ért véget a trónteremben, s azután apja rögtön magához kérette anyját az asszonyok napházából. Amióta Meave kilépett az épületb l, Erin egy pillanatra sem mozdult az ablakból. Alig várta, hogy szülei visszatérjenek sétájukról. Feszülten figyelte az alant elterül paradicsomi szépség tájat, s türelmetlenül rágcsálta ajkát. A zöldell rét végtelen smaragdmez ként csillogott a nap arany fényében, s a távolban csobogó kis patak, mely a déli d néket mosta, a zafír árnyalataiban tündöklött. Hófehér libák úsztak habjai között, a méregzöld dombocskákon pedig lomha tehenek és lovak legelésztek. De Erin képtelen volt befogadni a szépség és a béke szemet gyönyörködtet sugárzását. Szörny emlékek özönlöttek lelkébe, s a múlt rémképei újra elszakították azt a vékony kis aranyszálat, mely a tudatát a való világhoz kötötte. Újra hallotta az emészt t z ropogását, a dühösen fújtató hollófekete harci mének patáinak földet renget dobogását, látta a mindent elborító sötétvörös vérfolyamot. Alattomos, szürke köd úszott a szeme elé. A következ pillanatban már önmagát látta, amint nagynénjével, Clonntairthi Bridgettel üldögél a palota kertjében. Bridget, az édes, gyönyör Bridget gyöngyöz kacagása csilingelt a leveg ben. Aztán megszólaltak azok a szörny hangok. „Jönnek a vikingek! Meneküljetek!” Bridget a d nék felé küldte rémült unokahúgát, aki eszeveszetten rohant, s amikor utoljára hátrafordult, látta, hogy Bridget saját mellkasába döfi kis gyöngyház markolatú t rét, és arccal el rebukik… Erin pislogni kezdett, és megrázta a fejét, hogy el zze a borzalom képeit. Mély lélegzetet vett, és lassan kifújta, hogy megnyugodjon. Ekkor pillantotta meg szüleit, akik végre-valahára visszatértek a pataktól. Finom ujjai újabb hurkokat kötöttek a palástra, melyet apjának készített. A clonntairthi mészárlás óta két év telt el, s Erin mindent megpróbált, hogy visszatérjen a normális életbe, s többé-kevésbé sikerült is meggy znie a szüleit arról, hogy túltette magát fájdalmán. De Tara bájos hercegn je tisztában volt vele, hogy soha nem tudja kitépni szívéb l az emlékeket. Soha… Erin izgatottsága a tet fokára hágott, amikor újra kipillantott az ablakon. Tudta, hogy milyen jelent s ügyben kellett döntést hoznia a Fejedelmi Tanácsnak. A királyok és a hercegek arról foglaltak állást, hogy Írország a közelg dán-norvég háborúban melyik oldalra áll. Erin megvetette a dánokat, de a norvégokat egyenesen gy lölte – különösen a vezérüket. Fehér Olafot. A férfi puszta gondolatától nedves lett a lány tenyere, testét düh és elfojtott átkok rázták. Azért imádkozott, hogy az ír fejedelmek a norvégok ellen vonuljanak harcba. – Hol jár az eszed, Erin? Nézd, milyen ormótlanok a csomóid! – szólt keser türelmetlenséggel Gwynn. – Különben sem hercegn höz ill dolog, hogy úgy bámulj ki az ablakon, mint egy kíváncsi parasztasszony. Erin nagyot sóhajtott, és n vére felé fordult. Gwynn egész álló nap t szidta, megjegyzéseket tett a kézimunkájára, vagy a „hercegn höz nem ill ” viselkedésére. A lány mégsem neheztelt a testvérére. Tudta, hogy az asszony mennyire boldogtalan. Gwynnt dinasztikus okokból adták férjhez Antrim fiatal uralkodójához, de a hercegn , aki már évek óta szerelmes volt a daliába, boldogan lett a herceg felesége. Hamarosan azonban rá kellett döbbennie, hogy ifjú hitvese lovagiassága csak az oltárig tartott. Heith, miután felesége révén biztosította koronáját, s lehetséges örökösér l is gondoskodott – Gwynn öt hónapos 5

terhes volt –, úgy érezte, teljesítette házastársi kötelezettségeit, s ezután szívesebben tartózkodott szép asszonyok társaságában, mint felesége mellett. Az asszonyt szörnyen bántotta férje h tlensége, mégsem mert panaszkodni az apjának, mert attól tartott, hogy Aed vagy t bünteti meg féltékenységéért, vagy a legrosszabb esetben szörny haragját h tlen vejére zúdítja. – Igazad van, n vérem – mondta Erin halkan. – Megpróbálom megzabolázni a gondolataimat. – A fiatal hercegn a n vérére mosolygott. Érezte az asszonyból sugárzó kínt és keser séget, mely Gwynn valaha oly vidám és kellemes természetét cinikussá és magába fordulóvá változtatta. – De te is tudod, Gwynn, hogy mindig te voltál a legügyesebb közülünk. Anya mindig a te munkáiddal példálózik. Az asszony válaszképpen elmosolyodott. Csak most döbbent rá, hogy egyáltalán nem érdemli meg Erin kedvességét, amikor olyan durva hozzá. – Ne haragudj rám, húgocskám. Én… én igazán szörnyen viselkedtem veled. Erin felállt, és Gwynnhez sietett. A n vére lába elé térdelt, és az ölébe hajtotta a fejét. – Igazán nem kell menteget znöd! El tudom képzelni, milyen kényelmetlen lehet a terhességed. – Drága Erin! – suttogta az asszony, s egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Gömböly hasa ellenére Gwynn még mindig gyönyör fiatal n volt. Bár arca nem volt olyan tökéletes szépség , mint húgáé, mégis sok herceg vetélkedhetett a kegyeiért. – Állj fel, Erin! – mosolygott keser en Antrim királyn je. – Olyan vagyok, mint egy gonosz vén boszorkány. Megérdemelném, hogy megvess és kigúnyolj. Mindenki tudja, hogy nem a terhességem kínoz, hanem az a csirkefogó férjem. – De Gwynn! – szólt felháborodottan Bride, a legid sebb n vér, aki már harmincöt éves matróna, feln tt fiúk édesanyja volt. – Nem beszélhetsz így az uradról! a parancsolod, és tisztelettel tartozol neki. Gwynn dühösen csattant fel. – Még hogy tisztelettel! Ha lett volna egy kis eszem, már rég érvényesítettem volna a Brehon törvények adta jogaimat, és elváltam volna t le. Akkor pedig igencsak elvesztené a királyságát az az átkozott szoknyapecér. – Gwynn – szólt egy nyugodt, puha hang. Bede volt az, aki eddig nem akart bekapcsolódni a kibontakozó beszélgetésbe, de most úgy érezte, közbe kell lépnie. Bede nem volt szép. Hosszú, csontos arcát pókhálószer szürkésbarna haj keretezte. Egyedül smaragdzöld szeme volt ugyanolyan igéz , mint a testvéreié. A fiatal apáca soha nem volt boldogtalan. Mindig örömet talált a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgokban is. Személyiségéb l sugárzó boldogságát az isten és az egyház iránti szeretete tette teljessé. Tizenkét éves korában hagyta el szül városát, Tarát, hogy csatlakozzon a rendjéhez. Azóta csak ritkán, s akkor is csak különleges alkalmakkor látogatta meg családját. Ma is azért jött haza, mert apja úgy kívánta, hogy minden gyermeke otthon legyen. És a f király szava parancs. – Nem hiszem, hogy boldog lennél Heith nélkül – mondta Bede –, ahhoz túlságosan is szereted azt a… hogy is mondtad?… csirkefogót. Talán ha a gyermeked megszületik, minden rendbe jön. Légy büszke magadra, és ne feledd, hogy az id a szövetségesed. Amikor az éjszakai találkák ideje lejár, a férjed számára te még mindig ott leszel mellette feleségként, örökösei anyjaként. Erin Bede édes arcára pillantott. N vére ösztönei csodálatosak voltak. Hiába nevelkedett zárdában, nagyon is jó érzéke volt a világi dolgokhoz. Gwynn nagyot sóhajtott. – Igazad van, n vérem. Tényleg nem tudnám elhagyni a férjemet. Koldulom a szerelmét, és boldogan elfogadom az irántam érzett szeretete legapróbb morzsáit is. Akárhányszor felfedezem, hogy megcsal, zokogok és rjöngök fájdalmamban, de… mégis szeretem t, és mindig megbocsátok neki. Talán egyszer tényleg vége szakad ennek a rémálomnak, és újra lángra lobbanthatom a szívét. Talán… ha a gyermek megszületik. – Az asszony utolsó szavai alig hallható suttogássá halkultak. Szemhéja lassan lecsukódott, aztán 6

újra felemelkedett, utat engedve a mélyzöld szempár csillogó fényének. Gwynn Erinre pillantott. – Bocsáss meg, húgocskám! Azért voltam veled ilyen kiállhatatlan, mert irigykedtem rád. Igen, irigyeltem t led a bölcsességedet, hogy nem mentél férjhez. Soha, soha ne is vállald a házasság szörny rabságát, és soha ne légy olyan ostoba, hogy könnyelm en odadobod a szíved egy alávaló férfinak. Légy Krisztus menyasszonya, mint Bede, és ne engedd, hogy egy halandó – és esend – férfi rabolja el a szerelmedet. – Ne tömd tele a fejét ilyen ostobaságokkal – szakította félbe húgát Bride. – Erinnek már réges-rég férjhez kellett volna mennie, te pedig még biztatod is, hogy tovább játszadozza gyermeteg játékait fivéreinkkel, míg végül n iessége utolsó cseppje is elvész. Erin Aed Finnlaith lánya. Kötelessége, hogy férjhez menjen, éppúgy mint nekünk. Azért született, hogy házassága révén biztosítsa családunk uralmát ezen a földön. Bede apácatürelmét meghazudtolva csattant fel. – Bride, hagyd, hogy ezt döntse el! – Nem! Nem hagyom! – szegült szembe az asszony. – Atyánk úgy óvja húgocskánk lelkivilágát, mint egy bolond, érzelg s vénember. Az olyan tragédiák, mint a clonntairthi mészárlás, együtt járnak az élettel. De emiatt senki nem zárkózhat el a világtól. Erinnek túl kell tennie magát rajta. Épp itt az ideje! Clonntairth említésére Erinnek hirtelen eszébe jutott, hogy miért is várta annyira szüleit. Ha nem siet, még elszalasztja a lehet séget, hogy négyszemközt beszéljen az apjával. Fürgén talpra szökkent, és az ajtó felé indult. Tisztában volt vele, hogy Bride nem hagyja figyelmen kívül a sietségét, és az els adandó alkalommal beszámol Meave-nek gyanús viselkedésér l. De Bride már úgysem marad sokáig a várban. Holnap, amikor a fejedelmek visszatérnek hercegségeikbe, az asszony is hazaindul saját provinciájába férje és fiai oldalán. – Bocsássatok meg, n véreim – rebegte Erin, és nesztelenül kisurrant az ajtón. Ahogy kilépett a szabadba, azonnal meghallotta közeled szülei hangját. A király és a királyn a vacsoráról beszélgettek, mellyel ma este vendégelik meg a többi királyi családot. Erin csendben a bozótosba húzódott. Nem akart találkozni az anyjával. Bár Meave feleannyira sem volt kritikus vele szemben, mint Bride, mindig úgy nézett rá, olyan aggodalommal teli szomorúsággal, hogy a fiatal lányt azonnal elárasztotta a lelkiismeret-furdalás és a b ntudat. Büszkeség töltötte el a lelkét, ahogy felséges szüleit nézte. Aed Finnlaith Írföld tekintélyes f királya volt, az egyetlen a birodalomban, aki képes volt megzabolázni a tucatnyi, egymással állandóan marakodó herceget és fejedelmet. Gy zedelmes, nagyszer harcos volt, aki hatalmával és bölcsességével szövetségbe tömörítette az ír törzseket. Emellett szeret , gyengéd apa és férj volt. Amikor aggodalom sötét árnya borult Aed szívére, a felesége volt az, aki kedvességével, bájával fel tudta vidítani, s t, a Grianan „asszonypletykáival” megnevettetni t. Erin lassan átküzdötte magát a Grianan falait körülvev bokrokon, és megállt egy óriás, göcsörtös fa törzsénél. Az apjának itt kell elhaladnia, amikor a rezidenciájába megy. Gondolataiba merülve várakozott. Izgatott volt. Nagyon meg kell válogatnia a szavait, hiszen ha Aed rájön, hogy hercegn i szívét még mindig a véres bosszú vezérli… Nem. Erre jobb nem is gondolni. Egy hirtelen reccsenés riasztotta fel Erint töprengéséb l. Aed már csak néhány lépésnyire lehetett t le. A lánya felnézett, és az apjára mosolygott. – Atyám! Aed meglepetten kapta fel szes vörös fejét. – Kislányom! Milyen kedves t led, hogy eljöttél hozzám! A tavasz leheletét érzem, akárhányszor megpillantalak, Erinem. A hercegn odalépett az apjához és megölelte. – Mi az, ami a szívedet nyomja? Erin lehajtotta a fejét. – Beszélnem kell veled, atyám. Aed hátralépett, kezébe fogta a lánya arcát, és maga felé fordította. – Gyere, sétáljunk egyet! 7

Erin megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Szeretném tudni, hogyan döntött a tanács. A király hirtelen mozdulatlanná dermedt, és kíváncsian nézett a lányára. Legkisebb gyermeke ritka szépség volt. A szemében hordozta a zöld táj minden gyönyör ségét, formás, rugalmas testében Írföld erejét és fenségét. Csillogó ébenfekete hajzuhataga tiszta, harmatos, intelligens arcot foglalt keretbe. A b re olyan puha és bársonyos volt, mint a rózsaszirom. Igazi királyi vér csörgedezett az ereiben, ír büszkesége pedig olyan állhatatossá tette lelkét, hogy a világ minden szenvedése sem tudná megtörni. A hercegn emellett a politika szövevényes útveszt iben is eligazodott, felfogása pedig élesebb volt, mint bármelyik fivéréé. Kézírása olyan gyönyör volt, mint megannyi igazgyöngy füzér, hangja pedig édes dallamként csengett, valahányszor szólásra nyitotta a száját. Mindezek tetejébe Erin boszorkányos ügyességgel forgatta a kardot. Hiába ellenkeztek fiai, Aed nem tudta visszautasítani lánya kérését, hogy a vidék legjobb tanítómestereit fogadja mellé, akik bevezették t, a harcm vészet rejtelmeibe. Az sz király titokban még büszke is volt legkisebb gyermekére, amikor látta, hogyan kényszeríti térdre bátyjait kardvívásban. Aed szigorúan vonta össze szemöldökét. Azon töprengett, hogy vajon miért lehet ennyire fontos Erinnek, hogy Írország melyik oldalon fog harcolni a háborúban. Mindig különös figyelemmel kísérte lánya neveltetését, de amióta a clonntairthi tragédia után hazabotorkált félelemt l rjöng unokatestvérét, Gregoryt maga után vonszolva, egy pillanatra sem tévesztette szem el l, Clonntairth elpusztult. Gyönyör épületeit földig rombolták, lakóit szolgaságba hurcolták a barbár támadók. Valóságos csoda, hogy Erinnek és Gregorynak sikerült elmenekülniük. Unokaöccsét, akinek elméjét teljesen megzavarta az átélt rettegés és a szülei halála fölött érzett fájdalom, Aed az armagh-i szerzetesek gondjaira bízta. De Erint elég er snek találta ahhoz, hogy képes legyen egyedül megbirkózni iszonyatos lelki terhével, és a gy lölettel, melynek szikrái lángba borították a leány fájdalomtól elgyötört szívét. Aed bölcs férfiú volt, s tisztában volt vele, hogy a gy lölet milyen veszélyes lehet. Olyan érzés volt ez, melyet nem feledhet el az ember egykönnyen, s mely leggyakrabban értelmetlen pusztításhoz vezet. Számtalanszor beszélt már Erinnek ezekr l a dolgokról, és az utóbbi id ben a hercegn mintha megnyugodott volna. Bár mostanában többször mosolyogni látta gyermekét, az sz király mégsem volt meggy z dve afel l, hogy Erin végleg eltemette fájó emlékeit. Valójában dühítette lánya személyes gy lölete. Bridget önkezével vetett véget életének, Brian, a férje pedig csatában, férfi módjára halt meg. A támadást Fehér Olaf, ez a furcsamód könyörületes norvég herceg vezette a város ellen, aki megtiltotta harcosainak, hogy asszonyokat és gyermekeket gyilkoljanak, az ellenszegül férfiakat pedig csak tisztességes párviadalban gy zhették le. A meghódított város lakóit szolgaságba hurcolták, de ez olyasmi volt, mely a világon mindenütt együttjár a hódítással. A norvégok különben is messze földön híresek voltak arról, hogy milyen jól bánnak a rabjaikkal. Aed összerezzent, amikor ráeszmélt, hogy Erin már percek óta kíváncsian fürkészi tekintetét. – Úgy döntöttünk, hogy a dán hercegeket támogatjuk, mivel nemrégiben k is felvették a keresztény hitet, és hatalmas kincseket ajánlottak Szent Patrik tiszteletére, ha megsegíti ket a csatában. És… – Aed elhallgatott egy pillanatra, azt remélve, hogy sikerül palástolnia Erin éles elméje el tt a valódi okokat – ,,és én igazán boldog vagyok, hogy a dánokkal tartunk, mert biztos vagyok benne, hogy k fognak gy zni. Most k az er sebbek… Erin lehunyta a szemét, és túláradó boldogság öntötte el a lelkét. Megpróbálta apja el tt eltitkolni érzéseit, de Aed mindent látó szeme azonnal észrevette a leánya ártatlan tekintetében kirobbanó öröm sugárzó fényét. – Ne tulajdoníts túl nagy jelent séget ennek a döntésnek – figyelmeztette Aed élesen. – Nem fogunk fegyvert emelni a dánok megsegítésére. k is gyilkos barbárok, mindegy, hogy milyen ruhába öltöznek. Néhány ír törzs harcolni fog a dánok mellett, éppen ezért 8

megparancsoltam, hogy ugyanannyian csatlakozzanak a norvégokhoz is. Megmondom szintén: boldogan végignézném a norvégok bukását, de mindez nem változtatna a helyzetünkön. Az egyik barbár karvaly karmaiból a másikéba kerülnénk. Az biztos, hogy a vikingek itt akarnak maradni, mert szeretik Írföldet. Ha pedig szeretik, nem kívánhatják a pusztulását. A jöv ben mérlegelnünk kell, hogy valóban ellenségünknek kell-e tekintenünk ket. Erin bólintott, de elengedte füle mellett apja bölcs szavait. Lesütötte a szemét, mert attól tartott, hogy Aed kitalálja a gondolatait. Elevenen élt benne a clonntairthi tragédia minden részlete, éppen olyan tisztán, mint a gyilkos barbár, a gy lölt viking Farkas képe… A csatának már vége volt. és Gregory a város felé nyúló d ne felé rohantak. Erin a csuklójába harapott, amikor a romok között megpillantotta Lady Moirát, nagybátyja egyik harcosának feleségét, a földre teperve. Körülötte norvég harcosok nevettek, aztán egyenként rávetették magukat a félájult asszonyra. Újra és újra meger szakolták, letépték róla a ruháját. Ekkor t nt fel , hollófekete paripáján úgy tündökölt, mint egy napisten. Egyetlen kurta kiáltással véget vetett a gyalázatnak, aztán könnyedén leszökkent a lováról, és kemény hangon megdorgálta a férfiakat. – Mit kezdünk egy félholt szolgával? – kérdezte végül a szégyenkez harcosoktól, aztán lóra pattant, és elnyargalt. Erin megértette apja gondolatait és érveit. Nem, valóban nem a Norvég Farkas gyilkolta meg nagynénjét, és nem er szakolta meg a szerencsétlen Moirát. De az parancsára vették be Clonntairth-et, és hurcolták el lakóit rabszolgának. Azon a szörny napon Erin esküvel fogadta meg, hogy bosszút áll nagynénje és nagybátyja gyilkosain – és Moira meggyalázóin. Így most sem tehet mást, mint imádkozik azért, hogy a Norvég Farkas és n stényfarkasa, az a sz ke harcosn , aki Clonntairth-ben a viking vezér oldalán lovagolt, nyomorultul elpusztuljon az ütközetben. A norvég asszony gyönyör volt, de kardján vörösen csillogott az ártatlan írek kiontott vére. A Farkas mosolyogni kezdett, amikor az aranysz ke harcosn re pillantott, és úgy t nt, gránitkemény arcvonásai meglágyulnak, jégkék szeme pedig emberi melegséget sugároz az asszony felé. Emberi melegséget! Norvégia Farkasa mint emberi lény! Erin köpni szeretett volna. Fehér Olaf nem több egy veszett kutyánál, melyet kíméletlenül ki kell irtani! De most talán utoléri a végzete az átkozott barbárt. Az írek és a dánok le fogják gy zni a norvégokat, és ha az isten igazságos, a pokolra fogja juttatni ezt az alávaló gyilkost. – Fennen mac Cormactól tudom, hogy a seregek a Carlingford-öbölnél gyülekeznek. Te pedig, ha nem tévedek, azt tervezed, hogy kilovagolsz, és végignézed az ütközetet. Veled tarthatnék, atyám? – Erin! Az ilyen vérszomjasság visszataszító isten és ember el tt egyaránt. Az lesz a leghelyesebb, ha Bede-hez küldelek néhány napra. – De atyám! – tiltakozott a hercegn . – Hiszen te is gy lölöd ezeket az istent l elrugaszkodott pogányokat. Láttam a gy lölet tüzét lobogni a szemedben, hallottam szörny esküdet ellenük, és… – Erin beharapta az ajkát, de aztán folytatta – …csodálkozom rajtad, hogy miért nem engeded szabadjára dühödet, hogy végre bosszút állhass testvéred gyilkosain. – Elég legyen, vakmer leány! – dörögte Aed. – Elfelejted, hogy nem vagyok közönséges halandó, aki szabadon cselekedhet bármit, ami saját érdekeit szolgálhatja. Igen, én is gy löletet éreztem, amikor hírét vettem a tragédiának, s ha egyszer harcos lettem volna, az egész világgal szembeszálltam volna, hogy enyhítsem a szívem fájdalmát. De értsd meg, király vagyok! Nem buzdíthatom a népemet esztelen öldöklésre, saját gy löletem, saját halottaim miatt. Nagybátyád halála a mai napig ég seb a lelkemben, és boldog lennék, ha látnám elpusztulni a norvégokat. De türelmesnek és bölcsnek kell lennünk, és hagynunk kell, hogy a dánok tegyék meg helyettünk, amit mi nem tehetünk meg. Értsd meg, kislányom, nem feledkezhetek meg arról, hogy én vagyok az ír nép vezére. A döntéseimmel ket, az ország boldogulását kell szolgálnom. 9

Erin lehajtotta a fejét. Tisztelte apját, megértette a bölcsességét, és amellett, hogy Aed az apja volt, a királya is volt egyben. Az jóváhagyása nélkül semmit sem tehetett. Még élni sem volt joga. – Együttérzek veled, atyám – mondta ünnepélyesen. – De nem a norvégok miatt szeretnék veled menni. – Nem? – vonta fel szes szemöldökét az id söd uralkodó. – Akkor miért? Erin utált hazudni az apjának, de nem volt más választása. Szent Patrik szerint az igazságtétel isten dolga. De Erin szíve mégis bosszúért, véres megtorlásért kiáltott az égbe. Persze nem láthatta Clonntairth bevételének fenséges hadmozdulatát, mellyel Fehér Olafnak nem kisebb célja volt, mint a hódítás vérveszteségeinek lehet legminimálisabbra csökkentése – mindkét fél részér l. Az ír uralkodó mindezzel tisztában volt, nem úgy, mint a lánya, aki az egészb l nem értett mást, mint azt, hogy nagynénjét halálba kergették, nagybátyját lemészárolták, és a büszke íreket szolgaságba kényszerítették. Erin hirtelen felkapta a fejét, és sz apjára mosolygott. – Nem a bosszú az, mely vezérel, hanem… – Egy pillanatra elhallgatott, és sz zies pírt er ltetett az arcára – …hanem Fennen mac Cormac. Azt hiszem, tetszem neki, de nem tudom, hogy mit is gondoljak fel le. Talán ha jobban megismerném, ha egy kicsit több id t tölthetnék a közelében… Aed csodálkozón vonta fel szemöldökét. – Fennen mac Cormac? Igen, tényleg rokonszenves fiúnak látszik. Kiváló harcos, mégis szívesebben használja az eszét, mint az ökleit. Nagyon örülök, Erin. – Akkor megengeded, hogy veletek menjek holnap? – Nem is tudom, leányom. Ott pogányok, barbárok lesznek. Szörnyen veszélyes egy magadfajta fehérnép számára. Nekünk mindenképpen ott kell leírnunk, hiszen tudnunk kell a csata kimenetelét, de… – Atyám – szakította félbe Erin. Izgatottsága nyilvánvaló volt, de most, hogy sikerült meggy znie apját mac Cormac iránt érzett vonzalmáról, meg sem próbálta magába fojtani. – Az öreg druida, Mergwin kunyhója az öböl közelében van. Ott biztonságban leszek, amíg te a dánokkal tárgyalsz. Aed vállat vont. Keresztény uralkodó volt ugyan, mégis jóindulattal viseltetett a régi kor varázslói, a druidák iránt, akik széles birodalmában szabadon gyakorolhatták si vallásukat. Az öreg Mergwint különösen kedvelte, s t, Erint gyakran bízta gondjaira. A lánynak tényleg igaza van: a druida kunyhójában nem érheti baj.– Ennek ellenére nem akarta olyan könnyen beadni a derekát a hercegn nek. Azt akarta, hogy a lánya elgondolkozzon a felel sségr l, az engedelmességr l és a könyörületességr l, azokról a dolgokról, melyekkel egy királyi sarjnak feltétlenül rendelkeznie kell. – Megbeszélem a dolgot anyáddal, és holnap tudatom veled, hogyan döntöttem – mondta Aed hivatalosan. – Ma este a fiatal király mellett vacsorázhatsz, de szeretném, ha a nap többi részét Bede-del töltenéd. Van még mit tanulnod t le, azt hiszem. Erin illemtudóan fejet hajtott apja el tt. – Kérésed parancs, atyám – felelte alázatosan. Aed a lányához lépett, köszönésképpen homlokon csókolta, és elsietett. Erin mozdulatlanul várt, míg apja lépteinek zaját el nem nyelte a távolság, aztán felemelte a fejét. Most, hogy senki sem láthatta, szabadjára engedte az igazi Erin igazi érzelmeit, mely csintalan mosolyt varázsolt az arcára. Jól ismerte az apját, és tudta, hogy gy zött. Holnap ott fog lovagolni a követség élén.

10

2. fejezet Mergwin, a druida, igazán fenséges látványt nyújtott hosszú, hófehér palástjában. Szemében a bölcsesség és a béke lángja lobogott, vad, hosszú haja édestestvérként fonódott össze dús, sz szakállával, mely a térdét verte. Az a mendemonda járta róla, hogy egy gyönyör druida papn és egy viking rúnamester nászából született, aki a századforduló táján érkezett a szigetre az északi hódítók els hullámával. Bár Mergwin soha nem beszélt a származásáról, az emberek úgy hitték, hogy azért olyan hatalmas varázsló, mert rejtélyes sei révén két nép istenei fogadták kegyeikbe. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a druida tud bizonyos dolgokat. Ez vitathatatlan tény volt. Kunyhójában, melyet a varázslat aromája hatott át, földre rakott máglyája fölött mindig rotyogott egy-két tál varázsital, titkos f zet, mely gyógyírként szolgált minden testi vagy lelki bajra. Legalábbis így mondták. Gyakran el fordult, hogy egy-egy fiatal lány a vasárnapi mise után a kápolnából egyenesen az öreg varázsló kunyhójához rohant bájitalért, hogy segítségével meghódíthassa kiválasztottja szívét. Voltak olyanok is, akik keresztet vetettek maguk el tt, és Sz z Mária oltalmazó kegyeiért könyörögtek, amikor elmentek a druida háza el tt. Mások nyílt támadást intéztek az öregember ellen, azt hangoztatva, hogy a pogány istenségek ideje lejárt, s hogy Mergwin veszélyes boszorkánymester, akit el kell pusztítani. Furcsamód, még k sem merték bántani a bölcs varázslót. Elég volt egy pillantást vetniük a mindentudó szemekbe, s máris elnémultak kételyeik. Így Mergwin békésen élhetett kunyhójában, hogy megsegítse azokat, akik néhanap betévedtek hozzá. A druida szerette Aed Finnlaith gyermekét, és mélységesen tisztelte magát a f királyt is. Írország ura Mergwin szemében igazságos és rendkívüli személyiség volt, aki szívesebben kezdeményezett béketárgyalásokat az egymással marakodó ír törzsf k között, mint hogy véres csatákra buzdította volna ket egymás ellen, melyek csak a felszínen húzódó problémákra jelentettek volna megoldást. Aed ráadásul akkor sem vesztette el igazságérzetét, ha saját fiairól volt szó. Meghallgatta a szemben álló felek érveit, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, személyes érzelmeinek már egyetlen szikráját sem lehetett felfedezni benne. Szívfájdalom nélkül vérpadra küldte volna bármelyik gyermekét, ha úgy találta volna igazságosnak. Mindezek ellenére az uralkodó odaadón szerette családját. Erin meg karon ül gyermek volt, amikor Mergwin gondjaira bízta. Úgy gondolta, hogy a papok ugyan belenevelhetik lányába Krisztus szeretetét, de soha nem fogják megmutatni neki a saját lelkéhez vezet utat. Az öreg, bölcs druida ráadásul többet tudott err l a vidékr l, a földr l, a világról, mint Írország minden tudósa együttvéve. Mergwin véleménye szerint Erinb l kiváló papn válhatott volna az si druida vallás számára. Mivel azonban a gyermek neveltetését illet en hallgatólagos megállapodás volt közötte és Aed között, a druida a természet tudományán és tiszteletén kívül meg sem próbált mást tanítani a kis hercegn nek. Így el ször is megszerettette a kislánnyal a fákat, a földet, aztán megtanította neki, hogyan jósolhatja meg az id járást az égi jelekb l. Megmutatta neki a gyógynövényeket, melyekkel el zheti a betegségeket és a fájdalmat. Ahogy telt-múlt az id , Mergwin egyre jobban megszerette az okos, nyílt szív Erint, aki hamarosan olyan otthonosan mozgott az erd teremtményei között, mint egy jóságos kis tündér, aki naphosszat járja a vidéket, hogy segítsen a sebesült vagy elárvult kis állatokon.

11

Ma Connaught fiatal királyával, Fennen mac Cormackel lovagolt ki hozzá a hercegn . Amikor Mergwin az ajtóhoz lépett, hogy üdvözölhesse kedves vendégét, hirtelen jeges karmok szorították össze a szívét. Egy pillanatra baljós sötétség úszott a briliáns napkorong elé. Az öreg varázsló aggódva pillantott az ifjú harcosra, aki gyengéden lesegítette a hercegn t a lováról. A fenyeget árnyék az alakját vonta fekete burokba… Mergwin megrázta magát. – Te bolond vénember! – mormogta bajsza alatt. Fennen mac Cormacet mindenki tisztelte, és úgy tekintenek rá, mint Aed Finnlaith lehetséges utódjára. Szemmel láthatóan az ifjú hercegn is élvezte a társaságát. Bizonyára félreértette a jeleket – töprengett az sz varázsló. – Üdvözöllek, Erin mac Aed – hajolt meg Mergwin el ször a lány, majd a király felé. – És téged is, Fennen mac Cormac. Minek köszönhetem megtisztel látogatásotokat? A kérdés legalább annyira udvarias volt, mint amilyen fölösleges. A druida természetesen már el re tudta a választ. A környékbeliek is suttogták, hogy nagy viking seregek gyülekeznek a Carlingford-öbölnél. Mergwin már napok óta érezte csontjaiban a közelg csata szörny vibrálását, a halál fagyos leheletét. – A dánok és a norvégok hamarosan megütköznek egymással – válaszolt a fiatal mac Cormac anélkül, hogy a druidára nézett volna. Egy pillanatra sem fordította el sóvárgó tekintetét a szépséges hercegn r l. – Óriási mészárlás lesz, ebben biztos vagyok. Még szerencse, hogy mi csak megfigyel ként veszünk részt a csatában, aztán összegy jtjük a dánok által Szent Patrik-nak felajánlott zsákmányt, és hazalovagolunk. Mergwin az atlétatermet lord felé biccentett egyetértése jeléül, de magában megjegyezte, hogy Fennennél nagyobb idiótát még nem hordott hátán a föld. Még hogy összeszedik a dánok zsákmányát, aztán békésen hazamennek! – dohogott magában az öregember. Az ifjú királlyal ellentétben tisztában volt vele, hogy a dánok legalább annyira veszedelmesek, mint a norvégok. Az ír követség szerencsés lesz, ha egyáltalán élve megússza ezt a vakmer vállalkozást. – Ezután biztonságba helyezzük a kincseket, és máris jövök az én szépséges hercegn mért. Két szemed legyen rá, öreg! Mergwin alig tudta visszafojtani feltör dühét. Mit képzel magáról ez az úri ficsúr, hogy erre külön figyelmeztesse? Úgy fog Erinre vigyázni, mint tulajdon lányára. – Aed Finnlaith lánya nálam mindig biztonságban van, Connaught királya – felelte végül fagyosan. Fennen meg sem hallotta az öregember válaszát. Szeme csak Erint látta. Keser en gondolt arra, hogy tegnap este egyetlen percre sem maradhatott egyedül a kedves, gyönyör lánnyal. Erin tökéletes hercegn ként és tökéletes háziasszonyként viselkedett apja vendégeivel: minden királlyal és herceggel táncolt, s sikerült mindenkit elb völnie természetes bájával és szépségével. – Druida – szólt a király mogorván. – Miel tt a gondjaidra bíznám ifjú hölgyemet, rövid sétát teszünk a közelben. Mergwin szinte önkéntelenül nyitotta tiltakozásra a száját, de gyorsan be is csukta, és félrehúzódott a fiatalok útjából. Fennen Erin kezéért nyúlt, fittyet hányva az öreg varázsló szigorú, atyai tekintetére, s elindultak az erdei ösvényen. Miel tt elt ntek volna a fák s r jében, a hercegn hátrafordult, és Mergwinre kacsintott. A druida aggódó tekintete huncut mosollyá szelídült. Ó, milyen jól ismeri ezt a lányt! Nyilvánvaló, hogy Erin kedveli Fennent – miért is ne kedvelné? A fiatal harcos igazán vonzó férfi, er s és hatalmas király. A lány tisztaságát mégsem fenyegeti veszély. Erin mindig, most is biztos a dolgában. Udvaroljon csak az a zöldfül , ha ez a vágya. De Mergwin tudta, s t biztos volt benne, hogy Erin semmit sem adott vagy ígért mac Cormacnek.

12

Fennen kitartó mosollyal arcán kísérte Erint a kis ösvényen, mely egy védett csalithoz vezetett. Magában a f királyt átkozta. A hercegn már elmúlt húszéves, és bár Aed soha nem ellenezte udvarlását, házasságról hallani sem akart addig, míg nem ismeri legféltettebb gyermeke szívének szándékát. Pedig Erin igazán elb völte a fiatal Fennent. Clonntairth királya, aki könnyedén meghódíthatta volna bármelyik ír leány szívét, csak t akarta. Ezt a vad szépséget, aki nem esett hasra tekintélyét l, férfiúi vonzerejét l, akiért küzdenie kellett. Erin igazi tüzes ír lány volt, akit meg kell szelídítenie, ha azt akarja, hogy jó feleség váljon bel le – f leg, miután olyan hosszú ideig volt az apja kedvence. Fennen büszkén gondolt arra, hogy az egész ír királyságban az egyetlen, aki be tudja törni ezt a gyönyör , vad ír csikót. Majd megmutatja – természetesen gyengéden és szeret n –, hogy ki az úr a házban! A kellemes séta közben Erin is a házasságról töprengett. Talán egy napon majd férjhez megy, de most még semmiképpen. El ször teljesítenie kell szent esküjét, és bosszút kell állnia a gyilkos barbárokon. – Ó, hercegn m! Ha tudnád, mennyire szenvedek a szépségedt l! Erin riadtan nézett a férfi szemébe, melyben ott lobogott a szerelem tüze, és hirtelen szörny b ntudata támadt. – Fennen! Én… én nem akarlak megbántani – szólt remeg hangon. – Akkor ígérd meg, hogy az enyém leszel. Beszélünk az apáddal, és… – Fennen, tudod, hogy milyen fontos vagy számomra, de kérlek, ne sürgess! – Erin nagyon megválogatta a szavait. Tisztában volt vele, hogy a jöv je forog kockán. Az apja bármelyik pillanatban elé állhat, és megparancsolhatja, hogy menjen férjhez. Ebben az esetben természetesen Fennent választaná, de még nem akarja feladni a szabadságát. Az egyetlen megoldás, hogy maga mellett tartsa az udvarlóját. Ezzel megakadályozhatja, hogy apja helyette döntsön a sorsáról. – Drága lordom! Nem kérek t led mást, mint id t. Id t, hogy megismerjelek, hogy… megszeresselek. A fiatal harcos mosolyogni kezdett. Értette, hogy a lány mir l beszél. Erin övé lesz, ebben biztos volt, de csak akkor, amikor jónak látja. Várni fog rá, még ha álmatlan éjszakák százait kell is átverg dni miatta. Ó, mennyire szereti ezt a gyönyör istenn t! Várni fog, még ha a poklok kínjait kell is kiállnia érte. De addig is… Egy hirtelen mozdulattal karjaiba fonta a lány testét. – Csókolj meg, szépségem! Adj egy csókot, s én az örökkévalóságig várni fogok rád. – Igen, Fennen – suttogta Erin. Elb völte, valósággal elkábította a férfi sürget vágya. Fennen áhítatosan érintette ajkát a hercegn ajkához, miközben egyik kezével a lány hátát simogatta, a másikkal pedig a tarkóját ringatta. A szíve olyan vadul vert, mint egy dühöng vadállat. Nyelve a lány összeszorított száját simogatva könyörgött bebocsátásért. Erin – kíváncsiságból – belement a játékba, s megnyitotta rózsabimbó ajkát. A férfi nyelve egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, karja egyre szenvedélyesebben szorította a karcsú testet. Erin Fennen mellkasára csúsztatta kezét, s megpróbált kibontakozni az egyre kényelmetlenebbé váló ölelésb l. De a férfi biztosan tartotta. A fiatal hercegn t hirtelen pánik kerítette hatalmába. Moirát látta a földre teperve… Hallotta kétségbeesett, fájdalmas sikolyát… A felháborodás mélyen tört fel Erin lelkéb l, és a következ pillanatban óriási pofon csattant a férfi arcán. – Egyetlen csókról volt szó, lordom! Ennek ellenére kihasználtad a helyzetemet, kihasználtad apám bizalmát, aki téged választott kísér mül. Szégyelld magad, Fennen mac Cormac! A fiatal király els reakciója a düh volt, de aztán maga is belátta, hogy túl messzire ment. De amikor a lányt a karjában tartotta, egyszer en elvesztette az önuralmát.

13

– Bocsáss meg, hölgyem – mondta er ltetett alázatossággal. Eljön még az id , gondolta Fennen, amikor nem fog t le Erin ilyen könnyen megszabadulni. Igen. Egy nap megtanítja majd a szerelem minden gyönyör ségére, s a szép bestia akkor már nem utasíthatja vissza közeledését. Türelmesnek kell lennie, s fáradozásai busásan megtérülnek. – Ó, Fennen! Én is sajnálom – mondta Erin, s újra b ntudat súlyos terhe nehezedett szívére. Igazán kellemes volt a férfi érintése, is akarta a közeledését, egészen addig… amíg eszébe nem jutottak azok a szörny emlékek. Fennen mosolyogni kezdett, s végül a lány is visszamosolygott rá. – Kísérj vissza Mergwinhez – mondta –, aztán siess apámhoz! Még a végén lekésed az ütközetet! Apám szerint a dánok fognak gy zni, s a harcmez n ezrével fognak feküdni a lemészárolt norvég harcosok. A férfi bólintott. – A dánok most er fölényben vannak, és mi is ket támogatjuk, hiszen óriási kincset ígértek nekünk – nevetett. Az öreg Mergwin a kunyhója el tt állt, mikor végre visszatértek. – Kicsit hosszúra nyúlt ez a rövid séta, nem gondolod, Connaught királya? – kérdezte csíp sen a varázsló. Fennen ügyet sem vetett a druida szavaira. Erinhez fordult. –Vigyázz magadra, hercegn m. Hamarosan visszajövök érted. – Isten veled, lordom – mondta a lány, s meghajolt. Mergwinb l majdnem kitört a nevetés Erin álszemérmes fintorát látva, amikor a férfi búcsúzóul arcon csókolta. Fennen mac Cormac ezután átadta a druidának Lady Meave ajándékát, egy csodálatosan hímzett sálat, majd felpattant a lovára, és elnyargalt. Erin addig töprengett, míg a férfi alakját el nem nyelte a s r erd , aztán Mergwin felé fordult. Gyöngyöz kacagásuktól az egész környék visszhangzott. Amikor már az oldaluk fájt a nevetést l, kimerülten huppantak le a kunyhó küszöbére. – Nos, mi a véleményed az ifjú lovagról? – kérdezte a lány, s smaragdzöld szemében huncut fények gyúltak. – Hát nem egy felfuvalkodott hólyag? is olyan, mint a többi férfi! Mergwin csodálkozást tettetve vonta fel a szemöldökét. – Be akarod csapni Connaught királyát? És én még azt hittem, hogy végre találtál magadnak egy férfit, akinek boldogan lennél a felesége. Erin megvonta a vállát, aztán felállt, és bement a házba. A druida nagyot sóhajtott, és követte a hercegn t. – Nem, Mergwin. Nem az a célom, hogy megbántsam Fennent. igazán jó ember, és kiváló uralkodó, de nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Hidd el, nem akarok csalódást okozni az apámnak, tiszteletre méltó anyámnak, nem akarom bosszantani a n véreimet, de akkor sem akarok férjhez menni. – Talán az lenne a leghelyesebb – jegyezte meg Mergwin ravaszkodva –, ha belépnél valamelyik vallási rendbe, úgy mint Bede, a testvéred. – Ugyan már! – nevetett Erin öreg barátjára –, Bede apácának született. Attól tartok, hogy bennem feleannyi emberszeretet sincs, mint benne, és azt hiszem, képtelen lennék olyan vakon imádni az istent, mint . – És persze nem vagy hajlandó megszabadulni a gy löletedt l sem – mondta csendesen a druida. Erin összerezzent, aztán csendesen a t zhöz sietett, és a lángok fölé nyújtotta jéghideg ujjait. – Láttam elpusztulni egy gyönyör várost. Az unokatestvérem bele rült a félelembe. A nénikém és a bácsikám kesely k martalékává lett, és senki nem állt bosszút értük. Még csodálod, hogy gy lölet él a szívemben? Mergwin az asztalhoz telepedett, el vett egy halom gyökeret, és hozzáfogott a felaprításához. – Apád soha nem bosszulhatja meg a clonntairthi mészárlást. Mint f királynak legf bb kötelessége az, hogy Tarát és a Brehon törvényeket védje. Gondolj arra, hogy neki is jó oka lenne a bosszúállásra: fivérét a dánok elleni háborúban vesztette el, apját pedig egy

14

rivális ír fejedelem gyilkolta meg. De válaszolj szintén, Erin, hova vezetne ez az esztelen gy lölködés? Erin intelligens lány volt, és az öreg varázsló biztosra vette, hogy megértette a szavait, és talán igazat is adott neki. De azzal is tisztában volt, hogy a világ minden érve is kevés lenne ahhoz, hogy enyhítse a hercegn lelki kínjait. – Nos, akkor mit tanácsolsz, mit tegyek? – kérdezte. – Legyek Fennen mac Cormac engedelmes felesége, és tudomást se vegyek arról, hogy körülöttem elpusztítják az országot? Mergwin nem válaszolt. Tudta, hogy Erin soha nem lesz Cormac felesége, de err l nem szólhatott. – Rosszabb is lehetne… – mondta végül anélkül, hogy felpillantott volna munkájából. – Úgy érted, hogy jobb is lehetne… Figyelmeztetnie kellene a lányt, töprengett a druida. El kellene mondania, hogy sötét er k aurája lengi körül az ifjú királyt, ami tragédiát, fájdalmat jósol vele kapcsolatban. Az öreg varázsló hallgatásba burkolózott, és ezzel feldühítette Erint. – Értsd meg, képtelen lennék férjhez menni, gyerekeket nevelni, s közben nap mint nap attól rettegni, hogy a barbárok újból támadnak. Mergwin a lány szemébe nézett. – A barbárok támadni fognak. Nem tehetsz ellenük semmit. – Hát ez az, druida! Olyanok vagyunk, mint az áldozati bárányok, melyek önként hajtják fejüket a kés alá! – kiáltott Erin dühöngve. – És az olyan tiszteletre méltó tartományf nökök, mint az én Fennenem még a pártjukat is fogják ezeknek az istentelen mészárosoknak… – A hódítóknak nem az a céljuk, hogy mindenkit és mindent elpusztítsanak – mondta Mergwin színtelenül. – És korántsem biztos, hogy a végén k lesznek a gy ztesek. Erin remegett a tehetetlen düht l. Tétován nyúlt az asztalon hever kis szarvasb r erszényért, melyben Mergwin a rúnaköveit tartotta. A gyönyör en vésett kis köveket egy-egy varázsjel díszítette. A hercegn megragadta a tasakot, és meglóbálta a druida orra el tt. – Jósolj nekem, Mergwin! Vesd ki a rúnáidat! – könyörgött. – Szó sem lehet róla! – csapta le a kezét a férfi. Erin a varázsló elé térdelt, és zölden csillogó szemét büszkén emelte a druidára. – Rendben van. Akkor majd én mondom el a jövend met. A tegnap esti lakomán apám új dalnoka tizenhat sz z lányról énekelt. Arról, hogy vezérük, Lord Maelsecheainn lánya hogyan csalta csapdába a norvég sereg f szárnyát, és hogyan gyilkolta meg a barbárok fejedelmét. Érted, Mergwin? Egy leány vezette az íreket a barbárok ellen! És amikor a vikingek bevették Clonntairth-et, én magam is láttam egy harcosn t, aki együtt küzdött a férfiakkal. Pontosan ezt fogom tenni én is, drága öreg barátom. Úgy döntöttem, nem nézem végig karba tett kézzel, hogyan válik az országom a hódítók martalékává. Lehet, hogy az els ütközetben elesek, de a barbárok vezérét is magammal rántom a halálba. Az áldozatom nem lesz hiábavaló. Ez hát a végzetem, a sorsom, melyet követnem kell… – Elment az eszed, hercegn ! – pattant fel a druida, szeme a harag villámait szórta Erinre. – Neked soha nem elég a gy löletb l? Esztelen bosszúszomjad tüzén saját magadat is feláldoznád? Összetörnéd tisztességben meg szült apád szívét? Hagynád, hogy szeret anyád belefulladjon könnyeinek fájdalmas folyamába? – A férfiak is meghalnak a csatában. Én pedig már számtalanszor tanújelét adtam a harcolás m vészetében való jártasságomnak. A fivéreimet mind térdre kényszerítettem bajvívásban. Meg fogom állni a helyemet! – Elég legyen! Hallani sem akarok err l az rültségr l? – emelte fel a karját a druida. Örökkévalóságnak t n pillanatokig nézett farkasszemet egymással két világ, két izzó szempár. Végül Mergwin fordította el a tekintetét, aztán a t z felé indult. – Jósolok neked, hercegn . Elmondom a jövend det, de csak azért, hogy magad is meggy z dhess arról, az álmaid hiábavaló és veszélyes képzelgések. 15

A lány halkan felnevetett. – Köszönöm, Mergwin – suttogta, Az öreg druida lassan megfordult, a smaragdzöld szemekbe nézett, és mosolyogni kezdett. Hiába volt Erin férfiasan kemény jellem , hiába volt okos és határozott, nagyon is n ies volt. Hiszen szemében ott csillog a férfiakat elbájoló érzékiség. Minden mozdulatában, minden szavában ott él a szenvedély hívogató varázsa. – szintén remélem – mormogta a férfi –, hogy a kövek egy tiszteletre méltó asszonyt, szeret anyát és engedelmes feleséget fognak mutatni. Pillanatokkal kés bb már egymással szemben ültek az asztalnál. Odakinn az éj sötétje fekete bársonyba fonta a fák lombkoronáit. A t z fénye kék ragyogással töltötte meg a kunyhó belsejét. Mergwin gyertyát gyújtott. Hófehér vásznat terített az asztalra, majd sorban kivette a köveket az erszényéb l, és varázsjelükkel lefelé a lány elé rakta ket. – Válassz ki közülük hármat – mondta szigorúan. A hercegn habozás nélkül megmarkolta a három legközelebbi darabot, és átnyújtotta a varázslónak. Mergwin letette ket, és szertartásos lassúsággal megfordította az els t. Thurisaz jele. A Nagy Változás köve. Erinnek állhatatosnak, türelmesnek és óvatosnak kell lennie, hogy elkerülje a rá leselked veszélyeket. Az öreg druida egyetlen szó nélkül fordította meg a második rúnát. Hegalez. A Nagy Katasztrófa, a Káosz jele. Az Istenek Köve. Valami sorsdönt esemény következik be a hercegn életében. Olyasmi, melyet az istenek választottak számára… Mergwin megfordította az utolsó követ. A rúna üres volt. Erin látta, hogy az öreg varázsló tekintete megmerevedik, szemére aggodalom homálya borul. Félelem jeges ujjai markolták meg szívét. – Beszélj, druida! Mit láttál? – rázta meg Mergwin vállát. A varázsló nem válaszolt. Az üres k olyasmit jelölt, melyet embernek nem volt szabad tudnia. A vikingek hite szerint az üres k Odin jele. A halál és az újjászületés, a kezdet és a vég ómenje. Hegalez jele után kétségkívül halálos veszedelmet, óriási akadályt jósol, melybe Erin belepusztulhat, de ha sikerül legy znie, földöntúli boldogság vár rá. Mergwin lassan behunyta a szemét, kezébe fogta a köveket, és összpontosítani kezdett. A túlvilági homályból el ször Erin képe bontakozott ki. A hercegn hollófekete harci ménen ült, páncélján megcsillantak a kel nap els sugarai. A következ pillanatban szenvedés, a vereség megalázó, pokoli fájdalma hasított Mergwin lelkébe. A büntetést egy férfi mérte a lányra, de ez a férfi nem Fennen mac Cormac volt, hanem egy idegen harcos… egy vezér, akit arany csillogás övezett. Hatalmas, veszedelmes férfi, akinek útjai kétségkívül keresztezik Erin mac Aed útját. Mergwin farkasüvöltést hallott – a vikingek harci kiáltása hasította át a leveg eget. A druida megremegett. Úgy érezte, hogy a kövek izzani kezdenek a markában. Gyorsan ledobta ket az asztalra, és kinyitotta a szemét. Most már tudta, mi vár a hercegn re – és azt is, hogy mi vár Írországra. – Mergwin! – kiáltott Erin. – Maradj csendben, Aed leánya! – csattant fel a férfi ingerülten. – Pontosan azt láttam, amit látnom kellett. Tisztességben fogsz megöregedni, a fiaid benépesítik a vidéket… – Hazudsz, druida! – válaszolt Erin szemrehányóan. Mergwin felállt az asztaltól, és hátat fordított a lánynak. – Nem szoktam hazudni, hercegn . Miért gyötörsz egy fáradt és éhes vénembert, akinek pillanatnyilag egyéb vágya sincs, mint megvacsorázni és lefeküdni? – A druida visszafordult az asztalhoz, és az erszénybe dobálta a köveket. Erin mosolyogni kezdett. Mergwin tényleg úgy beszélt, mint egy bogaras vénember, de annyira szerette t! Lassan felemelkedett a helyér l, a druida háta mögé lépett, és masszírozni kezdte öreg vállait. – Még hogy fáradt vénember! – csipkel dött. – Te még akkor is élni és

16

virulni fogsz, amikor az erd összes fája kihal mell led! Tudod mit, Mergwin? Szépen megvacsorázunk, közben elmesélem neked a legújabb tarai pletykákat, és jókat nevetünk. Erin a t zön rotyogó pörkölt fölé hajolt. – Isteni az illata! Ó, most jutott eszembe, hogy a nyeregtáskámban hoztam egy palack finom alsace-i fehér bort. Egy kalmártól vettem, aki selymet hozott anyámnak. Mergwin óvatosan kimert két adagot a pörköltb l, és az asztalra tette. – Szóval itatni akarsz, Aed lánya, hogy kiszedhesd bel lem az igazságot? Erin tekintetén egy pillanatra sötét árnyék futott át. Mozdulatlanul, egyenesen állt, s büszkén vetette fel a fejét. – Nem ez volt a szándékom – mondta hercegn i méltósággal a hangjában, és az ajtóhoz indult. Miel tt kilépett volna a vaksötét éjszakába, hogy behozza a bort, megfordult, és Mergwin szemébe nézett. – Nincs szükségem a jóslataidra. Bánom is én, mit mondanak azok az átkozott kövek! Én, Tara hercegn je, magam leszek a sorsom kovácsa.

17

3. fejezet A lenyugvó nap vörös sugarai álmosan cirógatták végig a smaragdzöld sziget puha testét, s a nyárillatú esti szell altatódalt dúdolt az évszázados tölgyek lombjai között. A Carlingford-öböl hófehér szirtjei örök vágyakozással nyújtóztak, az indigókék égbolton felragyogó szépséges hölgy, az Esthajnalcsillag felé, aki g gös, hideg fényét ontotta rájuk. Olaf alig tudott betelni a lába el tt elterül látvánnyal. Bíborszín palástja lágy hullámokat görgetett végig finom szövettestén, amikor a férfi el relépett, hogy letekintsen az öböl mélykék vizére. A holnapi ütközet gondolata apró remeg sként futott végig a gerincén. Az ellenséges dánok ezrével gy ltek össze a túlparton, hogy megütközzenek és vereséget mérjenek a norvég er kre. Mégsem a túler volt az, mely aggodalommal töltötte el a Farkas szívét. A dánok rendkívül ügyes és ravasz harcosok voltak: stratégiájuk, fegyverük szinte állandóan változott, fejl dött. A legtöbb haditechnikai találmány t lük származott, és terjedt el a vidék népei között. Ez a tudásbeli fölény pedig könnyen az javukra döntheti el a csata végs kimenetelét. Olaf azzal is tisztában volt, hogy a holnapi nap sorsdönt lesz az életében. Ha gy z, valóra válthatja minden álmát, melyet gyerekkora óta szövöget Írföldr l. Ha veszít, az egész világát elveszíti. Nagybátyjára, Turgeisre gondolt, akinek egyszer majdnem sikerült meghódítania a szigetet. A norvég hadvezér birodalma Liffey partjaitól egészen Dubhlain városáig húzódott. Mégis el kellett buknia. Olaf azt is tudta, hogy miért. Turgeis pogány államot akart, de az írek nem voltak hajlandók szakítani keresztény istenükkel. A keresztény Írföld hamarosan úgy vetette ki magából Turgeis országát, mint az él szervezet a testbe jutott idegen anyagot. A fiatal férfi lelki szemei el tt egy hatalmas, új népet látott kiemelkedni az id forgatagából, melyet a viking er , tudás, és az ír lélek hatalma kovácsol egyetlen megdönthetetlen birodalommá. Olaf nagyot sóhajtott. – Olyan vagyok, mint egy bolond, érzelg s vénember! – dohogott magában, de lelke mélyén újra érezte a végzet istenn jének puha érintését, mely forró hullámokkal öntötte el bronzszín testét. Ma még nem volt több azoknál a föld nélküli hercegeknél és hadvezéreknél, melyek holnap a dánok ellen vezetik harcosaikat. A norvég uralkodó legkisebb gyermekeként nem örökölhette apja királyságát, mégis tudta, érezte, hogy uralkodásra született – Írföld trónjára. Az elhúzódó dán-norvég háború kétségkívül Írország birtoklásáért folyt. – Akárhogy is végz djön a holnapi ütközet, a végs gy zelem azé lesz, aki maga is írré válik – töprengett Olaf, s norvég lelkét, b ntudat karmai szorították össze. Valaki megérintette a vállát. A férfi mégsem rezzent össze, s nem is kapott riadtan a kardjáért. Jól ismerte ezt az érintést. Tétován nyúlt a finom, hosszú ujjakért, melyek apró madárkákként pihentek meg széles vállán, és lassan maga elé vonta az gyönyör , egyetlen Grenildéjét. Az asszony karcsú teste majdnem olyan magas volt, mint az övé. De nemcsak a lélegzetelállító szépsége volt az, mely elrabolta a herceg szívét, hanem rettenthetetlen bátorsága, ereje, mellyel úgy tündöklött a harcban, mint egy istenn . A fiatal amazon a férfira mosolygott. – A nap lenyugodott, hercegem. Itt az ideje, hogy te is nyugovóra térj. Ha nem pihened ki magad, holnap elalszol a lovadon, és akkor ki fogja gy zelemre vezetni a dics norvégokat? – csipkel dött. Olaf felnevetett, és magához ölelte az asszonyt. – Tényleg azt akarod, hogy aludjak? Ó, pedig mennyire reménykedtem benne, hogy a felséges barbár hercegn velem óhajtja tölteni az éjszakát!

18

A lány nevetése úgy csilingelt, mint száz meg száz kristályharang. A férfit ámulatba ejtette ez az isteni lény, aki olyan sokat jelentett számára. Évekkel ezel tt talált rá, egy falu mellett. Grenilde egy csapat válogatott viking harcost vezetett egy ellenséges település ellen, amikor szembetalálta magát a Norvég Farkassal, aki egészen véletlenül ugyanarra a napra tervezte a falucska bevételét. A két harcos egymással versengve küzdött az ellenséggel, így néhány óra leforgása alatt elfoglalták a kis falut. Hosszú percekig néztek egymással farkasszemet, kardjukat maguk el tt tartva, támadásra készen… aztán hirtelen kitört bel lük a nevetés, fegyverüket a földre dobták, és úgy borultak egymás karjába, mint régi barátok. Azóta együtt rótták a harcosok nehéz útját, s hamarosan szerelem szöv dött közöttük. Grenilde ugyan egyetlen királyi felmen vel sem dicsekedhetett, Olaf mégis úgy érezte, hogy szépsége és szelleme többet ér bármilyen nemesi címnél, és bár törvényesen nem emelhette maga mellé, nem tudott másképp gondolni rá, mint feleségére. Amióta a szépséges harcosn élete részévé vált, Olaf többé nem lelte örömét a zsákmányul ejtett n kben. Hogyan is tudta volna fellobbantani vágya tüzét egy halálra rémült, sikoltozó fehérnép, amikor a szerelem istenn jének legérzékibb földi gyermeke ajándékozta meg szerelmével, aki úgy szomjazta minden érintését, mint sivatag az életadó es t. A herceg Grenilde bölcs tanácsára tiltotta meg embereinek, hogy a meghódított területekr l elhurcolt n ket megbecstelenítsék vagy lemészárolják. Ennek köszönhet en a legtöbb férfi sátrában ott szorgoskodott egy-egy ír asszony, aki odaadóan teljesítette ura minden kívánságát, és bizony el fordult, hogy egy-egy harcos sokkal inkább feleségének, mint rabjának tekintette szolgálólányát. Olaf gyengéden érintette ajkait Grenilde rózsabimbó szájához, mely édesen megnyílt, s ahogy nyelvük simogató, selymes táncba kezdett, mindkettejük szívét elöntötte az izzó vágy. – Gyere, kedvesem – suttogta a férfi. – Pihenjünk le. Sátruk magányában Grenilde vetk ztetni kezdte a férfit. El ször a palástját oldotta le válláról, aztán lekapcsolta róla nehéz páncélját, arannyal kivert övét, végül kibontotta puha ingét és alsónadrágját. Az asszony nyilvánvaló élvezettel végezte feladatát, és amikor végzett, néhány percig a sátor sötétjébe húzódva gyönyörködött a felséges férfitest látványában. Ezután el relépett, s nedves ajkaival puhán végigcsókolta a bronzszín mellkason keresztülhúzódó hosszú vágásnyomot, mely Olaf els ütközetér l – férfivá válásáról – suttogott régi titkokat. Grenilde hófehér igazgyöngy fogai már a mellbimbókat becézgették, melyek megkeményedve álltak az er t l duzzadó izomkötegek dombjain. Ekkor jött el a pillanat, amikor az éhes Farkas rávetette magát az áldozatára. Er s karja egyetlen mozdulattal tépte le az asszony tunikáját, s durván kényszerítette az ágyra meztelen testét. Olafot teljesen elb völte a szépséges istenn látványa. A tejfehér keblek áttetsz b re alá megannyi érpatak pumpálta a forró szenvedélyt, melyet mindig ott látott csillogni Grenilde zafírkék szemében, akárhányszor csak rápillantott. A leveg szinte vibrált a feszültségt l, s csak szikrára várt, hogy emészt t zzé lobbanjon közöttük. Ajkuk újra csókban forrt össze, sürget , sajgó, vágytól izzó csókban, mely megnyitotta alattuk a kéj fekete, végtelen szakadékát. Kezek, ajkak, nyelvek, fogak keresték vakon a másik testét, hogy felfalják, magukba oltsák, saját testük részévé tegyék, s ezzel megszüntessék különállását. Az rült forgatag egyre hangosabban és hangosabban dübörgött Olaf fejében, de mégsem adta meg magát az édes fájdalomnak. Többet akart. Azt akarta, hogy az asszony is szenvedjen, hogy könyörögjön az érintéséért, a testéért… Grenilde elfojtott kiáltása, mely lelke mélyéb l tört fel, a teljes odaadás ígéretét jelentette. Olaf a hátára gördült, és maga fölé emelte szerelme puha testét. Az asszony ajkai szomjasan csókolták feszes hasát, domború mellkasát, széles vállát Olaf elmosolyodott. Bármilyen er s is Grenilde a harcban, a szerelemben mégis ízig-vérig asszony. A fiatal amazon, aki bátran és gátlásoktól mentesen mérte össze saját szenvedélyét a férfiéval, boldogan adta meg magát a túler nek. Olaf hátára fektette kedvesét, gyengéden szétfeszítette hosszú lábát, mely azonnal 19

er s bilincsként kulcsolódott a derekára. A melegség, mely magába fogadta, az öröm sóhaját szakította ki lelkéb l, s a kirobbanó kéj úgy söpörte el, mint száraz falevelet az szi szél. Amikor beteltek a szerelem édes gyümölcsével, Olaf Grenilde mellé feküdt, és hagyta, hogy a jóles fáradtság átjárja minden porcikáját. Arra gondolt, hogy mennyire szereti ezt az asszonyt, s hogy nélküle nem lenne teljes az élete. Számára volt az egyetlen társ, barát és szeret egy személyben. Olaf hamarosan elaludt, s álmában egy óriási mez n sétált. Hirtelen kígyók jöttek el a semmib l, és fejüket magasra emelve tekerg ztek felé. Hiába próbálta megölni ket, egyre többen és többen lettek. Amikor végül feladta a küzdelmet, és leengedett karddal várta, hogy hatalmas méregfogaik beléfecskendezzék a folyékony halált, a gonosz hüll k úgy siklottak el mellette, mintha ott sem lett volna. Ekkor hallotta meg a háta mögül azt a szörny sikolyt… Teste hideg verejtékben úszott, amikor felriadt rémálmából. Felült az ágyában, és félelemt l remegve nézett körül. De Grenildén kívül senki nem volt a sátorban. Kimerülten hanyatlott hátra, becsukta a szemét, és aludni próbált. Ragyogó nyári égboltra gondolt, végtelen, smaragdzöld mez kre… de hiába! A vérfagyasztó, vel trázó sikoly újra meg újra megremegtette lelkét. Amikor végül kinyitotta a szemét, Grenilde fürkész tekintetével találkozott. – Mi a baj, szerelmem? – kérdezte az asszony aggodalommal a hangjában. – A Farkasok ura, aki nap mint nap bátran néz szembe a halállal, megijed egy álomtól? – folytatta csipkel dve, azt remélve, hogy felvidítja vele a férfit. Olaf a holdsugárban csillogó zafír szempárba nézett, s lelkét újra a félelem jeges ujjai szorították össze. – Nem akarom, hogy holnap te is ott légy a csatában. Grenilde arcvonásai egy pillanat alatt sziklakeménnyé fagytak. – Jobban harcolok, mint bármelyik férfi! – csattant fel. – És különben is, a magam ura vagyok, herceg. Én döntöm el, hogy mikor vonulok csatába, s mikor nem. – Nem vagy a magad ura! – kiáltott Olaf dühösen. – Én, Fehér Olaf, a herceged vagyok, akinek engedelmességgel tartozol. Grenilde eltöprengett. Még soha nem látta szerelmét ennyire kétségbeesettnek. Vitatkoznia kellene vele, szembeszállnia nevetséges aggodalmával, mellyel t félti. Végül mégis úgy döntött, hogy jobb kedvre deríti urát, s alázatosan engedelmességet fogad. Közelebb fészkelte magát a férfihoz, fejét a mellkasára fektette, és egyik karjával átölelte. – Úgy teszek, ahogy kívánod, felség – suttogta, és nagyot ásított. Grenildének igaza lett. Olaf megnyugodott, s a kimerültségt l szinte azonnal álomba zuhant. De a fiatal harcosn már nem hunyta le a szemét azon az éjszakán. Ébren rizte kedvese álmát, s amikor a hajnal els sugarai bekandikáltak a nemezsátor ajtaján, már csak a békésen szenderg Olafot találták ott… *** A carlingfordi ütközet a legvéresebb csata volt, melyet Írföld valaha is látott. Mire a nap delel jére ért, a smaragdzöld harc-mez rubinvörössé változott a mindent beborító vért l. Emberi tetemek ezrei feküdtek mindenütt, amerre a szem ellátott. Délutánra Olaf számára nyilvánvalóvá vált, hogy a csatát elvesztette. Derekasan küzdött tovább, de érezte, hogy karja elnehezül, s lelkét, melyet háborúk sokasága tett acélossá, a felé szivárgó halál b ze fojtogatja. A csata elveszett… Olaf még nem tudta, hogy az egyetlen norvég hadvezér, aki még életben van. Csak azt látta, hogy eljött a visszavonulás ideje. Magasba lendítette kardját, hogy megadja a jelet harcosainak. Tisztában volt a vereség súlyával, azzal, hogy a régi viking város, Dubhlain a dánok kezére került. Mégsem csüggedt egy pillanatra sem. Arra gondolt, hogy eljön még a nap, amikor bosszút állhat a gyilkosokon… 20

Miután harcosai már biztonságban rejt ztek a közeli erd s r jében, Olaf is elhagyta a véres csatamez t. Már majdnem a fáknál járt, amikor meglátta Grenildét egy tucatnyi dán harcos között. A férfi lelkét el ször elöntötte a méreg, hogy az asszony ilyen könnyedén semmibe vette parancsát, de a következ pillanatban már az álmából jól ismert rettegés lett úrrá rajta. Újra meghallotta a szörny sikolyt, s most már tudta, hogy a kígyók a dánokat jelképezték. Olaf kétségbeesetten kiáltott Grenildének, aki egy pillanatra rávillantotta zafírkék tekintetét, aztán ügyesen kivágva magát a dán gyilkosok gy r jéb l, megindult felé. Néha meg-megállt, hogy levágjon egy-egy támadót, aztán újra futni kezdett. Olaf végül kitört a fák közül, és a háta mögé parancsolta az asszonyt. Most már ketten küzdöttek a túler ben lév gyilkosok ellen, akik úgy hullottak körülöttük, mint a legyek. A Norvég Farkasra egyszerre hárman támadtak, s súlyosan megsebesítették a combján és a karján, de a férfi nem adta meg magát a fájdalomnak: úgy küzdött, mint egy démon… Olaf számára megsz nt a tér és az id . Egyetlen dolog járt a fejében, a túlélés gondolata. Amikor az utolsó támadónak is lecsapta a fejét, megdöbbenve vette észre, hogy a csatatér túloldalán áll, egyszál magában. – Grenilde! – hasított belé a rettegés. – Grenilde! – hasított a leveg be a férfi rémült kiáltása. Rohanni kezdett, s eszel sen ismételgette az asszony nevét. Végül meghallotta Grenilde válaszát, s er tlen hangjának foszlányait követve sikerült megtalálnia t. A szépséges amazon a földön feküdt. Testét vér és mocsok borította, Olaf mégis szebbnek látta, mint azel tt bármikor. A zafírkék szempár az örök szerelem ígéretét sugározta felé. A következ pillanatba Grenilde összegörnyedt, és fájdalmas sikoly hagyta el az ajkait. Olaf mellé térdelt. – Nem! – kiáltotta, s óvatosan megfordította az asszony testét. A hátán óriási seb tátongott, melyb l még mindig lüktetve patakzott a vér. Olaf zokogva szorította két kezét a sebre, de ujjai között érezte, hogyan szivárog ki az élet az egyetlen lényb l, akit valaha is szeretett. Grenilde – utolsó erejét összeszedve – hátára fordult, hogy utoljára megölelje szerelmét, de karját már megbénította a halál fagyos lehelete. – Szeretlek – suttogta. Olaf elsimított egy vért l lucskos hajfürtöt, mely az asszony arcát keresztezte, és ajkát gyengéden a rózsabimbó szájhoz érintette. – Örökké szeretni foglak, Grenilde. A barbár hercegn mosolyogni kezdett, de aztán kegyetlen köhögési roham rázta meg mellkasát. Szájából vér fröccsent Olaf arcára. – Ne halj meg! – könyörgött a férfi. – Kérlek, ne hagyj itt! – Ölelj meg, szerelmem, melegítsd fel a testem… ölelj meg… nagyon fázom… hideg van… ölelj… öle… szeret… – Grenilde suttogásai örökre elnémultak. A férfi átölelte halott kedvesét, aztán ringatni kezdte, s úgy suttogott neki, mint egy alvó gyermeknek. A nap már lebukott a hófehér szirtek mögött, amikor Olaf végre lefektette az asszonyt a földre. Düh és fájdalom járta át gyenge, fáradt testét. Remegve állt fel, fejét hátravetette, és a sziporkázó csillagok közé kiáltotta gyászát és reménytelenségét. Üvöltése megremegtette a földet, s akik meghallották, félelemt l reszketve hullottak térdre, hogy istenükhöz imádkozzanak kegyelemért… *** Aed Finnlaith egy magas szirtr l tekintett végig a véres csatamez n. A lemészárol holttestek között dán harcosok lépkedtek büszkén, gy zedelmesen. Úgy t nik, Szent Patrik meghallgatta a könyörgésüket – jegyezte meg magában az ír f király. Dubhlain, melyet hosszú évtizedek óta uraltak a norvégok, a gy ztes dánok kezére került. 21

Az id söd férfi fél térdre ereszkedett, becsukta a szemét, és imádkozni kezdett. Bár esküdt ellenségei pusztultak el az ütközetben, a mészárlás látványa mégis feldúlta a lelkét. – Uram, hallgasd meg h szolgád könyörgését! – kezdte. – Ne engedd, hogy a dánok végigdúlják szeretett országodat, Írföldet. Adj békét, istenem. Aed hív , keresztény uralkodó volt, de a szíve mélyén tudta, hogy odafönn, az égben senki sem hallgatja imáit. Lelkét különös, rémiszt gondolat járta át. Úgy érezte, hogy mindaz, melynek ma szemtanúja volt, csak a kezdetét jelenti egy hosszú, véres korszaknak, mely lángba borítja egész országát. – Atyám! – szólította egy hang a háta mögül. Az sz király hátrafordult. Legid sebb fia, Ulsteri Niall volt az. A hatalmas fiatal óriás a harmincas évei elején járt, smaragdzöld szemében ott csillogott mindaz a bölcsesség, melyet apjától tanult. – Fennen és Maelsechlainn türelmetlenül várnak ránk. Itt az ideje, hogy átvegyük a dánoktól a felajánlott zsákmányt. Aed bólintott, és nagy nehezen feltápászkodott. Arca fájdalmas fintorra rándult, amikor sajgó csontjai megroppantak. Niall volt az egyetlen férfi, aki el tt nem kellett palástolnia testi gyengeségét. Ulster királya ugyanis nem vágyott a f királyi koronára. Tartományának ügyei, s az állandó viking támadások túlságosan elfoglalták ahhoz, hogy saját hatalmi el relépésével foglalkozzon. Pedig szép számmal akadtak a hercegek között olyanok is, akik ugrásra készen várták, hogy Írország csillogó koronája a porba hulljon. Éppen ezért Aed nem engedhette meg magának, hogy bárki betegnek vagy gyengének lássa. Az id söd férfi a lovához bicegett, és óvatosan mászott fel rá, nehogy még jobban meger ltesse sajgó végtagjait. – A dánokhoz! – kiáltotta fiának, s megsarkantyúzta pompás harci ménjét. A szürkület észrevétlenül lopózott a táj fölé, ahogy az ír követség átvágta magát a s r erd n. Mire odaértek Karikalábú Friggid, a dán f nök sátrához, már mindenütt lobogtak a dán tábor tüzei. Az ír f király érkezésének hírére a barbár harcosok a követséghez özönlöttek. Alattomos tekintetüket, mely arról árulkodott, hogy alig várják a fegyverszünet végét, még gy zedelmes mosolyuk sem tudta elfedni… Aed rezzenéstelen tekintettel állta Friggid veszélyt sejtet pillantásait. Nem félt. S t, kárörvend n figyelte a vörös bozontú dán hadvezér dühét, melyet úgy zúdított rémült harcosaira, mint egy dézsa fortyogó mérget. – Mi az, hogy elmenekült? Azonnal keressétek meg, tökkelütött hülyék! Vigyétek száz emberemet, és addig vissza se térjetek, míg meg nem találjátok azt az átkozott Farkast! A fejét akarom, értitek? A fejét! Aed nem bírta visszatartani kaján örömét, mely széles mosolyként terült el arcán. – A gyilkos dán fél, de még mennyire hogy fél! – gondolta. Hiába pusztította el az ellenséges er ket, ha életben maradt az egyetlen férfi, aki hatalmasabb volt az egész norvég seregnél. Olaf egész éjjel virrasztott Grenilde mellett, s amikor a hajnal els sugarai átsz r dtek a fák lombkoronáin, a karjába emelte halott szerelmét, s elindult, hogy vizet keressen. A nap már magasan járt az égen, s úgy ontotta sugarait, mint egy forró kandalló a téli éjszakában, de Olaf egyetlen percre sem állt meg, hogy megpihenjen. Rövidesen talált egy kis patakot, ahol megfürdethette szeretett asszonya vért l mocskos testét. A nap további részében Olaf a halotti máglya megépítésével foglalatoskodott. Amikor elkészült az emelvénnyel, ráfektette az asszonyt, és kezébe adta a kardját. Ezután lemászott, és alázatosan a földre borulva kérte Odin istent, hogy könnyítse meg Grenilde útját a Walhallába. Olaf biztos volt benne, hogy szerelmét Wodon, a háború istene fogja maga mellé szólítani égi trónjára. Miel tt lángra lobbantotta volna a máglyát, Olaf búcsúzóul megcsókolta a hideg ajkakat. 22

A vörös lángnyelvek hamarosan az égig csaptak, s a leveg megtelt az ég hús szagával. A férfi a patak partjáról figyelte a lobogó tüzet, melynek fénye messzire világított a sötét éjszakában. Úgy érezte, hogy szerelme elvesztése miatt szerelme elvesztése miatti fájdalma örökre szívébe vés dött. Reggel arra ébredt, hogy alig tudja mozdítani sebesült lábát. Valahogy mégis sikerült feltápászkodnia. A víztükör fölé hajolt, hogy szomját oltsa, és kitisztíthassa gennyedz sebeit. Amikor azonban a friss patakvíz a véresen tátongó combsebéhez ért, úgy érezte, hogy Grenilde máglyájának emészt tüze érintette meg. A fájdalom, mely elárasztotta testét, elviselhetetlen volt. Eszméletlenül zuhant a partra, feje a mocsárba fúródott, lábát h vösen simogatták az apró hullámok. De orra és szája a víz fölé emelkedett. A Farkas elbukott, de még mindig élt…

23

4. fejezet Erin néma csendben öltözött, nehogy felébressze az alvó Mergwint. Lábujjhegyen lopakodott át a kunyhó másik végébe, ahol a katonás rendben összehajtogatott ruhái feküdtek. El ször rövid gyapjútunikáját és puha szarvasb r harisnyáját vette fel. A b , ujjatlan inget arannyal kivert széles övvel szorította karcsú derekára. Bride-re gondolt, és mosolyogni kezdett. Ha n vére meglátná ebben a hercegn höz méltatlan öltözékben, bizonyára elsápadna a méregt l. De – végül is – lovagláshoz készül dött, és nem udvari bálba. Gyorsan magára terítette mohazöld köpenyét, és melle fölött egy nagy brossal fogta össze. Készen állt az indulásra. Nesztelenül suhant az ajtóhoz, kezét a nehéz tölgyfa kilincsre rakta… – Hova az ördögbe indulsz ilyen korán, Erin? – kérdezte a druida élesen. – Hogyhogy hova? Hát a patakhoz! – felelte a lány ártatlanul. – Az apád nem örülne, ha tudná, hogy mi a szándékod. Az erd ma telis-tele lesz veszélyekkel. – A kardomat mindig magamnál hordom, drága öreg druidám – mondta Erin, s csintalan mosoly ült ki az arcára. – Különben is, ugyan miféle szörny ség történhet velem? Nem te mondtad, hogy tisztességben fogok megöregedni egy szekérnyi gyerekkel az oldalamon? A fiatal hercegn nevetve húzta be maga mögött az ajtót. Hallotta még a druida halk káromkodását, de meg mert volna esküdni rá, hogy az öregember igazából nem dühös, és nem is aggódik miatta. Hiszen tanította rá, hogyan válhat láthatatlanná a s r erd ben, nevelte bele az óvatosságot és az éberséget, mellyel bármilyen veszedelmet könnyedén elkerülhet. De oda kell mennie. Látnia kell a harcmez t. Hogy miféle indulat hajtja, maga sem tudta. Tisztában volt vele, hogy a norvégok iránti gy lölete tulajdonképpen nevetséges, hiszen a dánok ezerszer kegyetlenebbek náluk. De mit érnek az észérvek ott, ahol a lélek gy lölet tüzét l izzik, lángoktól, melyeket a norvégok – különösen egy közülük, Fehér Olaf – lobbantottak fel szívében? Újra meg újra meg kellett állnia, hogy átvezesse lovát egy-egy bozóton s a meredek ösvényeken, mely az öböl felé nyúló d nékhez vezettek. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg az éberségr l, hiszen tudta, hogy a környéken vikingek nyüzsögnek. Bár, az igazat megvallva, nehezére esett a veszélyre figyelni ezen a gyönyör reggelen, Az égbolt zafírkék csillogással borult a tájra, végtelen tengerén csak néhány álomfehér felh pamacs lubickolt vidáman. A magasra n tt f szálakon megbújó harmatcseppek megannyi smaragdként tündököltek a nap sugaraiban. Már majdnem egy órája volt úton, mikor végre a Carlingford-öböl fölé magasodó domb tetejére ért. Ágak csapódtak arcába, tüskék tépték a haját, de rögeszmés sietségében észre sem vette ket. Mikor végre elérte célját, és lepillantott, forogni kezdett vele a világ. Annyira szédült, hogy meg kellett ragadnia egy ágat, nehogy lezuhanjon. Egy pillanatra minden elsötétült körülötte, és elhányta magát. Beteljesült hát régi vágya. Hiszen ezt akarta. Látni a gy lölt vikingeket saját vérükbe fagyva feküdni a mocsokban. Mégis úgy érezte, hogy életében soha semmi, még Clonntairth sem zaklatta fel ennyire, mint ez a borzalom, mely a lába el tt hevert. Megcsonkított, szétszaggatott testek ezrei borították az egész csatateret. Véres húscafatok, melyek csak halványan emlékeztettek arra, hogy tegnap még vikingek… él emberek voltak. Erin nevetni kezdett. Eszel sen, hisztérikusan vijjogott, mit sem tör dve azzal, hogy meghallhatják. A szörny fájdalom, mely a testét rázta, csak akkor engedett szorításán, amikor újabb öklendezési hullám indult meg gyomrából. Er lködnie kellett, hogy elfordítsa tekintetét, hogy 24

be tudja csukni a szemét, mert a rémséges látvány elemi er vel ragadta meg a lelkét, hogy kiszakítsa porhüvelyéb l, s magával vigye a pokol fenekére. Erin els tiszta gondolata a menekülés volt. Érezte, ha egy perccel is tovább marad, meg rül. Rohanni kezdett, ahogy csak bírt. Futott, mint az zött vad, nem tör dve a szemébe csapódó ágakkal, melyek felszakították finom b rét. Egy sebb l parányi vérpatak indult, s hamarosan beletorkollt a lány keser könnyeinek folyamába, mely végigcsordult arcán, s rémülett l hullámzó keblére csöpögött. Szinte megkönnyebbült, mikor végre meglátta a békésen legelész kancáját. Lelassította lépteit, mélyeket lélegzett, s megpróbálta összeszedni ezerfelé futó gondolatait. Az isteni igazságszolgáltatásra gondolt, mely egyetlen napon tízszer annyi életet oltott ki, mint amennyit a norvégok egész évben elraboltak Írország népét l. – Szent Isten! – hasított Erin szívébe a döbbenet. – Hiszen nem is láttam, hogy a halottak dánok-e vagy norvégok! Nagyot nyelt, hogy elfojtsa újra feltör hányingerét, megragadta lova kantárját, bal lábfejét a kengyelbe dugta, s a nyeregbe pattant. – Biztos, hogy dánok – töprengett tovább –, hiszen k sokkal több emberrel indultak a csatába, mint a norvégok. S az a tengernyi halott… Nem. Lehetetlen, hogy az az átkozott norvég kutya ennyi harcost össze tudott volna gy jteni… De hátha mégis – hátha mégis veszített. Akkor pedig az teteme is ott fekszik a harcmez n… Ó, Uram, add, hogy így legyen? –könyörgött. – Add, hogy Fehér Olaf halott legyen, s a szívem megtalálhassa békéjét… mert szent fiad, Krisztus sebeire mondom, amit ma láttam, maga volt a pokol. Erin nem tudta visszatartani a hányást, mely teletöltötte a száját. A halál leheletét, a rothadó hús b zét érezte maga körül, mely alattomosan szivárgott orrába, szájába, b re alá. Hirtelen megsarkantyúzta lovát, és a patak felé vette útját. Vízre vágyott. Friss, h vös, tiszta vízre, hogy lemoshassa a szörny ség mocskát a testér l. Örökkévalóságnak t n percek teltek el, mire elérte a s r bozótost, mely az erd n keresztülcsobogó patakot övezte. Erin leszállt a lováról, de miel tt kikötötte volna, mozdulatlanul figyelt néhány percig. A környék csendes volt és békés. A lány tudta, hogy egyedül van, de a biztonság kedvéért magához vette nehéz acélkardját. Amikor meglátta a kristálypatak csillámló vizét, megfeledkezve minden óvatosságról, rohanni kezdett. Térdre borulva hajtotta fejét a hullámzó patak vizébe, aztán belefeküdt. Hagyta, hogy a h vös, nedves tisztaság végigsimogassa remeg testét, s megtisztítsa lelkét a fojtogató félelemt l. Máris jobban érezte magát. Feltérdelt, aztán újra el rehajolt, hogy kimossa a száját. Lehunyt szemmel simította ki arcából a nedves hajtincseket, aztán pislogni kezdett, hogy lerázza a hosszú szempilláira gy lt apró vízcseppeket… Ekkor látta meg alig ötvenlépésnyire, a vízben fekv férfit. Erin hosszú másodpercekig leveg t sem mert venni rémületében. Ujjai ösztönösen tapogatóztak kardja után, s amikor rátaláltak, bilincsként kulcsolódtak markolatára. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi a csatából jött, hiszen félig víz alá süllyedt hatalmas testét vért l és sártól mocskos páncél fedte. Nem viselt ugyan sisakot, de a sár, mely vastagon borította fejét, elfedte arcvonásait és haja színét. Erin lassan felemelkedett, maga elé emelte acélfegyverét, s anélkül, hogy egyetlen pillanatra is levette volna tekintetét az alakról, óvatosan elindult felé. Már félúton járhatott, amikor egy hirtelen csobbanás megállásra késztette. Félelemt l bénultan nézett a testre, de az meg sem moccant, így Erin tovább folytatta útját. El ször azt hitte, hogy a férfi halott, de ahogy közelebb ért, jól láthatta a nehéz páncél alatt emelked -süllyed mellkast… Erin ütésre lendítette kardját, hogy végezzen a barbár vikinggel, de hirtelen egy kép – a carlingfordi csatamez emléke – suhant át szeme el tt. A kard éle tompa puffanással vágódott a sárba – néhány milliméterre a férfi nyakától. A lányt kiverte a hideg veríték a gondolatra, hogy majdnem meggyilkolt egy tehetetlenül fekv embert. Gy lölte magát halálos, barbár

25

indulata miatt, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, fordított esetben a férfi egy pillanatig sem habozott volna. Lenézett az el tte hever vikingre. A férfi homlokából vér szivárgott arcára és mocsoktól ragadó hosszú hajára. Egyik combján, mely a vízfelszín alatt lebegett, szörny vágás szakította át a b rnadrágot és az eleven húst. Az eszméletlen harcos hirtelen felnyögött, mire Erin ijedtében majdnem bevetette magát a közeli fák közé. De a súlyosan sebesült férfi torkán nem jött ki több hang – fájdalma visszaragadta tisztuló tudatát a beteg álomködébe. Erin kétségbeesetten tördelte a kezét. Nem tudta, hogy mit tegyen. Megölni ugyan nem fogja, de bolond lenne, ha futni hagyná a vikinget. – A férfi talán így is, úgy is meghal – gondolta. – Csak azt kapja, amit megérdemel – töprengett tovább, de szívét fájdalom járta át. Újra maga el tt látta a tengernyi megcsonkított testet… Amikor észrevette a férfi díszes övét, Erinnek briliáns ötlete támadt. A közrend harcosok nem hordanak arannyal kivert övet. Ez pedig azt jelenti, hogy a viking magas rangú tiszt. Lehet, hogy egy hadvezér hever a lábai el tt, egy kincset ér hadifogoly? Igen. Ha hazaviszi az apjának, nyugodt lélekkel megmentheti az életét, ugyanakkor bebizonyíthatja Aednek, hogy lány létére is ér annyit, mint fivérei. De hogy ejtse fogságba? Mindenekel tt ártalmatlanná kell tennie, miel tt megpróbálja magához téríteni. Erin jól bánt a fegyverrel, de a lába el tt hever hatalmas férfi még eszméletlenül is hihetetlen er t és fenyegetést sugárzott magából. A fiatal hercegn egy hirtelen jött gondolattól vezérelve a kancájához sietett, és átkutatta nyeregtáskáját. Semmit sem talált. Ekkor jutott eszébe, hogy a puha erszény szíja elég er s és rugalmas ahhoz, hogy összekötözze vele a férfi csuklóját… Izgatottan rohant vissza a vikinghez. Mellé térdelt, kardját a földre fektette, és remeg kézzel nyúlt az egyik, aztán a másik csuklóért. A férfi hosszú, izmos karja olyan nehéz volt, hogy a fiatal lány alig bírta felemelni, s magában hálát rebegett Szent Patriknak, hogy a harcos még nem tért magához. Mégis, amikor megérintette a hideg, er tlen ujjakat, összeszorult a szíve a szánalomtól. Erin egy tétova mozdulattal simította ki a férfi arcára száradt hajfürtöket, melyek megszabadulva sárbörtönükt l arany csillogással ragyogtak fel a briliáns napsütésben. A harcos újra nyöszörögni kezdett. Erin riadtan kapta vissza kezét. – Teljesen elment az eszem! – szidta magát, s ujjai már a nehéz kard markolatát szorongatták. Lelkében két er , két érzés vívott egymással néma csatát. Büszke ír tudata arra buzdította, hogy végezzen a barbár állattal, akinek ki tudja hány ember vére tapad a kezéhez. Finom n i ösztönei, lelke mélyén gyökerez emberi érzései viszont képtelenek voltak elviselni a férfi fájdalmát. Erin megvonta a vállát. A viking végül is harcképtelen, az foglya – és ha ellenkezik, a kardja élével találja szembe magát. Valahogy az oldalára kellene fordítani – töprengett a lány –, hogy megitathassa és megmoshassa az arcát. Attól talán magához tér. Ha sikerülne elvinnie Mergwin kunyhójához, az öreg druida gondoskodna a sebeir l, és egy jó adag altatóf zettel ártalmatlanná tenné, míg be nem érnek Tarába. Erin el ször a mellvértjén át próbálta átgördíteni a tehetetlen tömeget, de hamar rá kellett döbbennie, hogy er feszítése hiábavaló. Gyorsan átlépett a férfi másik oldalára, megragadta összekötözött csuklóit, és teljes er b l megrántotta. Egy újabb fájdalmas hörgés kíséretében a férfi az oldalára fordult. Erin a vízpartra telepedett, ölébe vette a viking fejét, és puha mozdulatokkal lemosta a mocskos arcot, a vért l és sártól összecsomósodott hajat. Észre sem vette, hogy úgy suttog a férfihoz, mintha egy sebesült síró kisfiút vigasztalna. – Shh… nyugodj meg, Most szépen megtisztítom a sebeidet. Ne félj, nem fog fájni… Majd én meggyógyítalak.

26

A férfi egyszer csak feleszmélt. Kinyitotta a szemét, mely olyan hidegen és kéken ragyogott, mint a reggeli égbolt. Arckifejezése zavart és riadtságot tükrözött. Erin megkövülten meredt az t fürkész szempárba. Ezer közül felismerte volna ezt a nyers, arrogáns, vad tekintetet, melyet oly sokszor látott már rémálmaiban. A lány kedves, becéz suttogása hamarosan hisztérikus sikoltozássá emelkedett. – Hát te vagy az! – kiáltotta. – Te, te gyilkos norvég fattyú! Olaf els mozdulata a harcos reakciója volt. Ösztönösen kapott a kardja után, de rá kellett döbbennie, hogy képtelen megmozdítani a karját. Úgy érezte, kettéhasad a lüktet fájdalomtól, mely átjárta egész testét. Hiába próbált összpontosítani, fogalma sem volt róla, hogy hol van, és hogy került ide. Csak azt tudta, hogy az arc, mely fölé hajol, tele van rémülettel és gy lölettel. Minden erejét összeszedve próbálta kiszabadítani összekötözött csuklóit, hogy elhallgattassa a sikítozó hárpiát, de túl gyenge volt ahhoz, hogy eltépje az er s b rszíjat. Újra becsukta a szemét. Hirtelen minden kitisztult a fejében. A csata… Grenilde… a fájdalom. Amikor újra a lány arcára emelte tekintetét, a szeme üres volt. A lány nem látott benne félelmet vagy dühöt, s t, a férfi szinte keresztülnézett rajta. Mintha ott sem lenne. Mintha lenne a fogoly… Erin úgy pattant fel ült helyéb l, mintha parazsat tartott volna ölében. Olaf arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a feje hátracsapódott, és a következ pillanatban már a lány kardjának hideg érintését érezte a nyakán. – Gyerünk! Talpra, Fehér Olaf! Állj fel, te norvég kutya! – parancsolta a hercegn . Olaf meg se moccant. Erin dühösen préselte össze ajkát, a kard hegyét a férfi torkának feszítette, és mosolyogni kezdett, amikor észrevette a jégkék szempárban felvillanó döbbenetet. De Olaf nem mozdult. Erin végighúzta acélfegyvere élét a férfi fels testén, mely végül az ágyéka fölött állapodott meg. – Utoljára mondom, norvég fattyú, állj fel! Különben hosszú, fájdalmas tortúrában lesz részed. Ó, átkozott viking, ha tudnád, milyen örömmel tépnélek szét apró darabokra – az a szerencséd, hogy az apám foglya vagy, így ítélkezik feletted. De figyelmeztetlek, hogy egyetlen rossz mozdulat, és búcsút mondhatsz férfiasságod eme díszpéldányának. A lány ezúttal célba talált. Olaf szemében felgyúltak a gy lölet és a tehetetlen düh lángjai. Szörny fájdalmai ellenére megpróbált feltápászkodni, és dülöngélve bár, de sikerült lábra állnia. Erin ösztönösen hátralépett. N i mivoltához képest is magas volt, de a viking teste még így is fenyeget en, hatalmasan tornyosult a feje fölé. Látta a végtagjain végigfutó remegéshullámokat, s hallgatta fogainak csikorgását, amikor a férfi megpróbált sebesült lábára lépni. – Fordulj a bozótos felé! – sziszegte a lány. – S csak semmi meggondolatlanság, különben a legnagyobb kínok között fogsz elpusztulni. Olaf lassan a bozótos felé fordult. Érezte a hátának feszül gyilok hidegségét, és összeborzongott. – Most pedig lódulj, norvég kutya! És ne kövesd el azt a hibát, hogy akár egyetlen pillanatra is hátranézel! Az életedbe kerülhet… A férfi elindult, de alig tett meg néhány lépést, máris összecsuklott. A fájdalom, mely villámként csapott tátongó combsebébe, a földre teperte. Erint újra elöntötte a sajnálat, lelkében is érezte a férfi szenvedését, de gyorsan becsukta a szemét, és felidézte magában a clonntairthi mészárlás emlékét, az emészt lángok fojtó b zét, a gyermekek sírását, asszonyok sikolyát… Kardját újra a földön fekv férfi hátának szegezte. – Azonnal kelj fel, viking! Olaf visszaküzdötte magát a lábára. Újra elindultak az erd felé, ahova Erin kikötötte a kancáját. Amikor odaértek, anélkül hogy egyetlen pillanatra is levette volna szemét a fogolyról. Erin eloldozta a lovát. Egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a foglyáról, pedig 27

tisztában volt vele, hogy a férfi aligha tudna ilyen állapotban elmenekülni. Az ajkába harapott, ahogy a félholt, összetört, dülöngél vikingre nézett. Arra gondolt, hogy talán még Mergwin kunyhójáig sem fognak eljutni. A keser emlékek azonban újra felülkerekedtek szánalmán. Ha kell, a földön vonszolja Taráig! Óvatosan átvágta az egyik kantárszíjat, mellyel a férfit a ló után kötheti. A b rszíj nem volt valami er s, de a Farkas sem. – Emeld magad elé a kezed! – parancsolta a lány élesen. Meglehet sen nehéz volt fél kézzel odaer síteni a férfi odakötözött csuklójához, miközben másik kezében a kardot tartotta felé, de nem bízhatott egy vikingben, még félájultan sem. Valóságos m vészet volt feltornáznia magát a nyeregbe, egyik kezében a karddal, másikban a kantárszíjjal. Az volt a szerencséje, hogy kancája olyan kezes volt, mint egy bárány. Miután fent ült a hátán, a ló véknyába vágta a sarkát, és lendületes galoppba kezdett. Amikor lenézett a mellette futó sebesült férfira, újabb szánalom szorította el szívét, s a következ pillanatban leplezetlen csodálat ült ki arcára. A viking olyan sápadt volt, mint az égen guruló fehér bárányfelh k, vonásai eltorzultak a fájdalomtól, és mégis futott. – Clonntairth! Bridget! Brian! Moira! – mondogatta magában Erin, mert úgy érezte, nem bírja tovább nézni a férfi szenvedéseit. Olaf, mintha meghallotta volna a lány gondolatait, ráemelte jéghideg tekintetét. Égkék szeme idegen volt és távoli. Erin mégis látta benne a fölényes gúny szikráit, amikor Olaf maradék erejét összeszedve gyorsítani kezdett iramán. Volt valami szörny fenyegetés ebben a férfiban, aki sokkal többnek t nt, mint egy egyszer földi halandó. Szörny sebei és megaláztatása ellenére Norvégia hercege még mindig egyenes háttal, méltóságteljesen nézett ellensége szemébe. A lány megborzongott, de állta a viking óriás tekintetét. A férfi teste megdöbbent en gyönyör volt, izmos, karcsú, szinte szoborszer . Olyan magas volt, hogy feje a lóháton ül lány derekáig ért. Ha ereje teljében lenne, már rég lerántotta volna a nyeregb l, és széttépte volna kötelékeit – gondolta Erin, és óvatosan Olaf szeméhez emelte kardja hegyét. – Figyelmeztetlek, viking, egyetlen rossz mozdulat, és elbúcsúzhatsz az életedt l. A következ pillanatba a jéghideg szempár felakadt, s a férfi úgy rogyott a földre, mint egy élettelen rongyzsák. A lány azonnal megrántotta kancája köt fékét, és leugrott a nyeregb l. Mivel el ször csapdát sejtett, óvatosan lépett a hason fekv férfihoz, és acélfegyvere élét a gerincéhez nyomta. De Olaf nem mozdult. Erin lelkét páni félelem szorongatta. Lehet, hogy kegyetlen bosszúvágyával kioltott egy emberéletet? Most nem tudott arra gondolni, hogy Clonntairth óta egyetlen éjszaka, egyetlen nap, egyetlen perc sem telt el anélkül, hogy ne kívánta volna az átkozott norvég kutya halálát. Csak az járt az eszében, hogy gyilkolt barbár, kegyetlen módon, mint a vikingek… – Ó, istenem… – suttogta, s térdre csúszott. nem akarta ezt. csak azt akarta, hogy a Farkas érezze az alávetettek szenvedését, melynek az okozója. Erin közelebb hajolt a férfihoz, és néma csendben, remeg kézzel nyúlt izmos nyaka felé. Igaz, hogy haloványan, de ott érezte ujjai hegyén a lüktet életet. Megkönnyebbülten sóhajtott, s magában hálaimát rebegett az istennek, aki megóvta lelkét a gyilkosság szörny terhét l. Aztán lassan felállt, és körülnézett. Még nem jártak túl messze a pataktól. Tudta, hogy az ájult vikingnek vízre van szüksége. Valahogy vissza kellene vinnie a patakhoz. Újra letérdelt, nagy leveg t vett, és a férfit a hátára fordította. Keser ség mart a gyomrába, amikor újra a markáns arcra pillantott. Még csak most kezdte megérteni azokat, akik azt állították, hogy Fehér Olafot maguk az si skandináv istenek teremtették és küldték a földre, az emberek közé. És valóban. Még most is, ahogy ájultan, összekötözött kézzel feküdt a porban, úgy t nt, hogy vibrál körülötte a leveg attól a hatalmas er t l, melyet magából sugárzott. Mint egy kék szem , sz ke, halhatatlan isten… Még hogy isten! – hasított Erinbe a felháborodás. – 28

Nem. A Norvég Farkas nem isten, hanem az foglya, akit azok az írek fognak örök rabláncra f zni, akiket akart meghódítani és alávetni. – A hódító én vagyok, viking! – suttogta. – Te pedig a foglyom vagy, a szolgám… Erin felállt, a férfi hóna alá nyúlt, és vonszolni kezdte a földön. A fogai összeszorultak az er lködést l, ahogy izmai a tehetetlen tömegnek feszültek. Néhány méter után úgy lihegett, mintha az egész erd t körülfutotta volna, de egyetlen pillanatra sem állt meg, így hamarosan elérték a patakot övez tölgyfákat. Összeszedve maradék erejét, Erin egy vastag tölgyfának támasztotta az eszméletlen vikinget, és egy darab kantárszíjjal a fatörzshöz kötözte. Miután megbizonyosodott afel l, hogy a b rszíjak szorosan tartják foglyát, kikötötte a kancáját, és a patakhoz sietett, hogy éget szomját oltsa. Aztán a vikingre pillantott. t is meg kell itatnia… Visszafordult a kancájához, és a nyeregtáskából el kereste kis ezüstcsuprát, melyet mindig magával hordott, ha kilovagolt. Gyorsan telemerítette vízzel, és a férfihoz sietett. Amikor a csupor peremét a telt ajkakhoz érintette, Olaf ösztönösen kinyitotta a száját. A szeme még mindig csukva volt, de amikor a lány óvatosan megdöntötte az edénykét, mohón kortyolni kezdte az életadó h s folyadékot. – Csak lassan! – figyelmeztette Erin, mire az átható kék tekintet ismét jeges villámokat szórt felé. Olaf végül rádöbbent, hogy a lány nem akart rosszat, amikor mohóságára figyelmeztette. Nagy leveg t vett, és lehunyt szemmel ivott. Megpróbált megmozdulni, de rá kellett ébrednie, hogy fels teste a fatörzshöz van kötözve. Miután fenékig ürítette a csuprot, Erinre villantott egy száraz mosolyt. – Köszönöm – rebegte norvégul. A lány hátralépett. – Csak ne köszönj semmit, viking – mondta élesen. – Azért tartalak életben, hogy a szenvedésed teljes legyen. Nem érdemelsz gyors halált, norvég kutya. Hogy nyomatékot adjon szavainak, Erin a kancájához masírozott, és b rtarisznyájából el varázsolt egy darabka kenyeret. Már éppen oda akarta nyújtani a férfinak, amikor egy hirtelen beléhasító gondolat megbénította mozdulatát. A vikingek veszedelmes dolgokra képesek. – Még a végén leharapja az ujjamat! – gondolta. A kenyeret így a kardja hegyére szúrta, és az arcán gonosz mosollyal dugta a férfi orra alá. – A vacsorája, felség – gúnyolódott. – Úgyis karddal szerzed meg a betev falatodat. De azért légy óvatos, nehogy a kard hegye is lecsússzon a torkodon. Eletében el ször volt boldog, hogy apja már gyerekkorában megtanította a hódítók nyelvére: azt akarta, hogy a Farkas minden szavát tisztán értse. A férfi szemében ismét kigyúltak a gy lölet lángjai. De aztán a kenyérre nézett, és óvatosan enni kezdett. A lány megvetéssel figyelte a vikinget, és hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi milyen elragadó, gyengéd pillantásokat vetett a sz ke n stényfarkasára azon a szörny clonntairthi napon. Erin olyan hirtelen mozdulattal rántotta el a kardját, hogy Olafnak félre kellett kapnia a fejét, hogy elkerülje az acélfegyver élét. Erin szeme smaragdt rként hasította át a beköszönt szürkület homályát. Nagyot ásított. – Bocsásson meg, felséges hercegem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább etessem. – Tara hercegn je tízlépésnyire a fához láncolt vikingt l, a patak partján heveredett le, de úgy szorongatta a kardja markolatát, mintha attól függne, hogy túlélie az éjszakát, vagy sem. – Aludj jól, viking – sziszegte. – És készülj fel arra, hogy holnap szembe kell nézned apám dühével – az írek igazságával!

29

5. fejezet Erin felébredt. Kinyitotta a szemét, nagyot ásított, és t n dni kezdett azon, hogy vajon mi riaszthatta fel ilyen kora hajnalban nyugtalan, de annál mélyebb álmából. Lassan felült és körbepillantott. Aztán hirtelen mindent megértett: a Farkas t nézte. Jeges tekintete ellenére Erin testét forró hullámok öntötték el. Úgy érezte, hogy a kék szempár a lelke mélyére hatol, és úgy olvas a gondolataiban, mint a nyitott könyvben. Erin a patak fölé hajolt, megmosta az arcát, aztán a foglyához sietett. – Ma hosszú utat kell megtennünk, viking. És te gyalogolni fogsz, különben meghalsz! – mondta élesen, aztán ütésre lendítette a kardját. Majdnem felnevetett, amikor meglátta az Olaf arcára kiül döbbenetet. Az isten szerelmére, ez azt hiszi, hogy meg akarom ölni – gondolta Erin, és képtelen volt visszafojtani széles, elégedett mosolyát. De hiába fürkészte tovább a férfi tekintetét – a rémület egyetlen szikráját sem láthatta benne. A következ pillanatban az acélfegyver lesújtott, s a b rszíj a földre hullott. Olaf lassan leengedte elgémberedett karját, és néhány másodpercig mozdulatlanul várta, hogy az élet visszaszivárogjon elgyötört testébe. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor megérezte a kard jéghideg érintését. – Állj fel! – parancsolta Erin. – Indulj a patakhoz! Megmoshatod az arcod, és ihatsz, ha szomjas vagy – de semmi trükk! Egyetlen rossz mozdulat, és egyenként vágom le a végtagjaidat. Olaf arcvonásai fájdalmas fintorrá torzultak, ahogy nagy nehezen felemelkedett a fa tövéb l, és bizonytalan léptekkel elindult a víz felé, Erinnel a nyomában. Alig csordult le az els korty a torkán, a bordái közé nyomuló kard máris megálljt parancsolt további mozdulatainak. – Eleget ittál, norvég kutya. Felállni! – hallotta a lány ellenmondást nem t r hangját. – A lovamhoz! És eszedbe ne jusson hátrafordulni! Ne feledd, hogy a foglyom vagy! Na, lódulj! Amikor a kancához értek, Erin óvatosan megkerülte a férfit. Hosszú másodpercekig nézett farkasszemet egymással a két ellenfél, aztán a lány – anélkül, hogy leengedte volna gyilkos fegyverét – hátrálni kezdett, szabad kezével eloldozta a lova gyepl jét, és megindult Olaf felé. Eszébe sem jutott, hogy a lába elé nézzen. És ez lett a veszte… A magasra n tt smaragdzöld f ben egy hosszú, korhadt faág aludta örök álmát, és hatalmas reccsenéssel robbant szilánkjaira Erin léptének súlya alatt. Az éles zaj felriasztotta a bozótosban pihen madarakat, melyek démoni rikoltozással rebbentek szét. A kanca ijedtében hátsó lábaira ágaskodott, nagyot rántva a kézen, mely a gyepl jét szorongatta. Erin gondolkodás nélkül eldobta a kardját, és minden erejét összeszedve próbálta lecsillapítani a megbokrosodott állatot. De abban a pillanatban, hogy hátat fordított Olafnak, acélizmú bilincsek fonódtak teste köré. A Farkas összekötözött karjai. – Azt mondod, a foglyod vagyok, ír szuka? – hörgött a férfi. – Nekem egészen másképp t nik… Erin alig kapott leveg t. Halálfélelme óriáskígyóként tekeredett nyaka köré egyre szorosabban és szorosabban, míg végül úgy érezte, nem bírja tovább. Az eszméletlenség küszöbén azonban egy éles, tiszta gondolat hasított a tudatába. Nem adhatja meg magát ilyen könnyen. Ha életben akar maradni, minden idegszálával küzdenie kell a húsának feszül férfitest fojtogató ereje ellen. Néhány másodpercre lehunyta a szemét, és hagyta, hogy finom túlélési ösztöne lecsillapítsa félelemt l rjöng gondolatait, melyek dühöng vadállatokként dörömböltek fülében. A következ pillanatban oldalra kapta a fejét, és beleharapott a viking karjába, miközben teljes er b l hátraugrott. A Farkas fájdalmas üvöltése egy pillanatra 30

elnémította az ébredez erd békés hangjait. A férfi megtántorodott a testébe hasító bénító fájdalomtól, mégsem engedett szorításán, és amikor végül a földre zuhant, magával rántotta Erint is. Néhány percig mozdulatlanul feküdtek, kétségbeesetten kapkodtak leveg ért, és megpróbálták összeszedni maradék erejüket. Erin már úgy érezte, összeroppan a ránehezed test súlya alatt, amikor a férfi lassan az oldalára gördült, hogy szembenézzen támadójával. Két rendíthetetlen er , két selem, a vihartól feszül haragos kék ég és a végtelen mélység smaragdzöld tenger csapott össze tekintetükben. Örökkévalóságnak t n pillanatokat töltöttek így, ebben a végtelenül abszurd ölelésben. Végül Olaf fáradtan és elgyötörten a lány vállára hajtotta fejét. Amint észrevette, hogy a férfi szemhéja lecsukódott, Erin evickélni kezdett. Megpróbált lefelé csúszni, hogy kiszabadítsa magát a szorító karok börtönéb l. Centiméterr l centiméterre haladt. A férfi összekötözött csuklói már a tarkója alatt feküdtek, amikor Olaf felmordult, és ujjaival az ébenfekete hajzuhatagba markolt. Erin felsikoltott az éles fájdalomtól, s körmeit a férfi arcába vájta. Olaf norvégul átkozódott, aztán könyökét a lány bordái közé vágta. Erin összeszorított fogakkal vagdalkozott tovább, kétségbeesetten ütötterúgta a férfit, ahol csak érte. Olaf végül átbújtatta karját a lány fején, aztán összekulcsolta az ujjait és visszakézb l óriási pofont kevert le neki. Az ütés éles, kábító fájdalomként hasított Erin fejébe. Hátrahanyatlott, becsukta a szemét, és könnyeit visszafojtva mozdulatlanul várta a végs , a halálos ütést – a barbár bosszúját. De semmi nem történt. Hosszú percek teltek el, mire Erin végre ki merte nyitni a szemét. A viking egylépésnyire feküdt t le, jégkék szemében fáradtság és szomorúság tükröz dött. Erin majdnem felsikított, amikor meglátta, hogy a férfi ismét felé kúszik. Hiába próbált menekülni, végtagjait megbénította a félelem jeges lehelete. Olaf karja újra acélos gy r ként szorult remeg testére. Erin ezúttal biztos volt benne, hogy a viking óriás összeroppantja halálos ölelésével. De ismét tévedett. Olaf kimerülten borult puha testére, és mozdulatlan maradt. Erin érezte a finom b réhez tapadó férfitestet, az er t l duzzadó mellkast, az izmos, hosszú lábak forróságát, a karok jéghideg ölelését, és soha nem tapasztalt érzések kavarogtak a lelkében. Még soha nem volt ilyen közel egyetlen férfihoz sem. Még soha nem gy lölt így egyetlen férfit sem. Még soha nem volt tudatában ennyire er tlenségének, n iességének. Halálosan félt a Norvég Farkastól, s mégis, minden idegszálával, minden porcikájával vonzódott a testéhez, mely kegyetlen er t, kegyetlen férfiasságot sugárzott magából. A halál fekete gondolata sötét árnyakat vont Erin elefántcsontszín arcára. – A viking meg fog ölni – hasított belé a rettegés. – Biztos, hogy meg fog ölni. Talán meg is er szakol, vagy megkínoz. Szeme tágra nyílt a rémülett l, amikor Olaf felemelte a fejét, és mélyen a szemébe nézett. – Most! Most darabokra fog tépni – visszhangzott Erin elméjében a szörny gondolat. Lehunyta a szemét, miközben a férfi óvatosan áthúzta karja vasbilincsét a fején, és imádkozni kezdett. Elvégre ütött az utolsó órája… De Olaf nem bántotta. Nagy nehezen lábra állt, és bizonytalan léptekkel a patak felé indult, hogy szomját oltsa, és lemossa az arcához tapadt földet. A megkönnyebbülés és a szabadság könny érintése arra biztatta Erint, hogy fusson, meneküljön, minél messzebbre ett l a halálos veszedelemt l. Megpróbált felemelkedni, de hirtelen minden elsötétült körülötte, és a következ pillanatban ájultan rogyott a földre. Az eszméletlenség s r , hideg ködében egy arcot látott. Hiába er lködött, nem tudta kivenni a vonásait, de hallotta mély, dübörg , távoli hangját. Félelem jeges szorítását érezte szívében, ahogy a köd tisztulni kezdett, és meglátta az átható kék tekintetet. A hang egyre közelebbi és élesebb lett, s most már ki tudta venni a szavakat is. – Van még élelmed? – kérdezte Olaf Erint l. Nedves arcáról víz csöpögött a lány b rére. Erin nem válaszolt. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, s mit akar t le ez a férfi. – Hagyj aludni, Mergwin! – mormogta. – Olyan álmos vagyok. 31

Olaf gyengéden oldalba lökte a lányt. – Van még nálad ennivaló? – kérdezte hangosan. Erin hirtelen feleszmélt. Mélyzöld szemében újra felvillantak a rémület szikrái, ahogy a szigorú viking arcba pillantott. Nem értette, hogy ez a barbár hogyan szólhat hozzá az írek nyelvén, és kezdte magát kényelmetlenül érezni amiatt, hogy tegnap a saját anyanyelvén gúnyolódott a férfival. Lehunyta a szemét, és lassan felállt. – A nyeregtáskámban maradt még egy kis kenyér és némi füstölt hús – mondta színtelenül. Olaf megragadta a lányt, hajánál fogva a kancához rángatta, és az állat lábaihoz lökte. Erin feltápászkodott, és remeg kézzel nyúlt a b rerszényébe. Amikor hátrafordult, hogy átnyújtsa az ennivalót a férfinak szeme tágra nyílt a döbbenett l, és az ételt a földre ejtette. A viking szeme csukva volt, arca eltorzult az er lködést l. Lassan maga elé emelte összekötözött csuklóit, megfeszítettel karizmait, és ujjait ökölbe szorította. A következ pillanatban a b rszíj elpattant, és a földre hullott. Olaf mély lélegzetet vett, lassan felnyitotta a szemét. El ször Erinre nézett, majd a kenyérre és húsra. – Vedd fel! – mondta nyugodt, de ellentmondást nem t r hangon, még mindig a lány anyanyelvén. Erin egész testében megremegett, és engedelmesen lehajolt. A férfi le nem vette róla a szemét, miközben befalta el ször a kenyeret, aztán a húst is. A lány viszonozta tekintetét, de mozdulni sem mert. De amikor Olaf elkapta és fájdalmasan megszorította csuklóját, Erin pánikszer en felrántotta térdét, és ágyékon rúgta a férfit. Olaf felnyögött meglepett fájdalmában, és olyan er sen összeszorította a fogát, hogy Erin is hallotta a csikorgását. Durván megragadta a lány karját, és a patakhoz vonszolta. Leült a vízparton, maga mellé rántotta a lányt, és letépte a kötést a combsebér l. Erin látta a fájdalmat a férfi arcán, és felkavarodott a gyomra, ahogy a hosszú, mély, gennyesed vágásra nézett. Gyorsan elkapta a fejét, de Olaf egyik kezével megragadta az állát, és visszafordította a tekintetét. – Tisztítsd meg! – parancsolta. – Nem, én… képtelen vagyok… nem bírom – suttogta a lány, és újra remegni kezdett. Olaf ujjai fájdalmasan megszorították az arcát. – Tedd, amit mondtam! Erin nagyot nyelt, és letépett egy darabot a tunikája széléb l. A patak h s, tiszta vizében megnedvesítette a ruhát, majd tétován a férfi felé fordult. – Tedd, amit mondtam! – sziszegte Olaf összeszorított fogai között. A lány a sebre nézett, nagyot sóhajtott, és a vizes ruhát óvatosan a feltépett, eleven húshoz érintette. Erin beharapta az ajkát, és olyan er sen morzsolta éles fogai között, hogy hamarosan megérezte saját vére sós ízét. Ujjain keresztül furcsa, meleg bizsergés szivárgott testébe, akárhányszor megérintette a hosszú, izmos combokat, melyen aranyszín , selymes pihéket lengetett a szell . Furcsamód, tiszteletet és csodálatot érzett ez iránt a férfi iránt, akinek egyetlen jajszó sem hagyta el a száját a fájdalmas procedúra alatt. Csak falfehér arca tanúskodott szörny szenvedésér l. Amikor végzett feladatával, Erin ismét a férfi arcára pillantott. Olaf szeme csukva volt, de mintha megérezte volna a lány fürkész tekintetét, lassan felemelte szemhéját. A zafírkék tekintet kifejezéstelenül bámult a semmibe. – Minél hamarabb le kell zárni, különben elfert z dhet. Be kellene égetni – hadarta Erin, bár maga sem tudta, miért aggódik leggy löltebb ellenségéért. Olaf bólintott, aztán feltápászkodott, és fürkészni kezdte a környéket. Erin ismét a szökés lehet ségét fontolgatta. Már majdnem felpattant, megfeszítette izmait, hogy futásnak eredjen, amikor észrevette a viking hideg, vészjósló tekintetét, mely arra figyelmeztette, hogy jobb, ha nyugton marad. A férfi újra mellé telepedett, és a vízbe parancsolta, hogy a mederben keressen kovakövet a t zgyújtáshoz. 32

De hiába hozott Erin a lábai elé vagy egy tucat nagy kavicsot, egyik sem nyerte el a tetszését. Az egyik túl kicsi volt, a másik túl nagy, a harmadik túlságosan gömbölyded, a negyedik túl lapos, és ez így ment tovább, míg végül Norvégia sebesült hercege meg nem pillantotta a „tökéletes követ”, nem egészen két méterre a lába mellett, természetesen a parton. Erin csuromvizesen állt a patak közepén, és most el ször gondolt arra, hogy mekkora hibát követett el, amikor úgy döntött, hogy meghagyja a Farkas életét. Olaf eközben gyújtóst keresett a parton, s miután elegend t gy jtött, szándékos lassúsággal és aprólékossággal tüzet rakott, majd elbotorkált a bozótoshoz, hogy visszahozza a lány kardját. Csak ekkor lépett oda a csuromvizes, vacogó Erinhez, s egyetlen mozdulattal kirántotta a patakból. A kezébe adta a kardját, de fogta a kezét, amíg az acéllap fel nem izzott. Ekkor kiemelte a lángok közül, és a lányra nézett. – Most – sziszegte. Erin karja remegni kezdett, mire a férfi úgy megszorította csuklóját, hogy felszisszent fájdalmában. – Biztos legyen a kezed! – mordult rá a viking. Az izzó fém sisteregve lehelte forró csókját a férfi combjára. Erint a hányinger környékezte, amikor megérezte az ég hús átható, édeskés szagát. Olaf ezúttal felüvöltött fájdalmában. Elengedte a lány kezét, el rebukott, összeszorított ökleivel a földet verte. Erin úgy érezte, megszakad a szíve a férfi borzalmas kínjainak láttán. Gyorsan becsukta a szemét, hogy kizárja lelkéb l ezt az abszurd sajnálatot. Hiszen Olaf az ellensége, akit már rég meg kellett volna ölnie. Hátralépett a t zt l, óvatosan megkerülte a hason fekv vikinget, és futásnak lendült. Ugyanebben a pillanatban Olaf karja villámként csapott el re, és elkapta a lány lábát. Arca eltorzult a mozdulat fájdalmában, de eltökéltsége emberfölötti er t kölcsönzött elgyötört testének. Erin hasra esett, de páni félelmében könyökével teljes erejéb l a férfi friss sebébe vágott. Olaf a hátára fordult, de még ekkor sem engedte el a lányt. A szeme lecsukódott, és minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne veszítse az eszméletét. Erin dühösen vagdalkozott, de a férfi ujjai csak még er sebben szorították a bokáját. Olaf végül odafordult hozzá, és a szemébe nézett. Hirtelen mozdulattal ragadta meg a csuklóját, olyan vadul és fájdalmasan, hogy Erin meg volt gy z dve arról, hogy a férfi el akarja törni a csontjait. De Olafnak nem volt szándékában megbénítani az egyetlen kezet, mely segíthet rajta. – Ír szuka! Egy napon mindenért megfizetsz – dübörögte, s szeme jéghideg villámokat szórt a rémült lány felé. – Ne akard, hogy a bosszúm kegyetlenebb és véresebb legyen annál, mint amennyit egy magadfajta fehérnép még élve kibír. És ne feledd, hogy a foglyom vagy. A hatalmamban tartalak. Erin egy pillanatra nem akart hinni a szemének és a fülének. Hitetlenül nézett a férfira, és arra gondolt, hogy egy ember képtelen ennyi fájdalmat elviselni anélkül, hogy el ne vesztené az eszméletét. És amikor a düht l és kíntól izzó arcba nézett, rádöbbent, hogy ezúttal túlfeszítette a férfi türelmének húrját, mely ha elpattan, az életének is vége szakad. Halálfélelme jeges áradatként öntötte el testét, de lelkében újra felizzott az ír büszkeség. – Soha, átkozott viking! Soha nem fogsz hatalmadban tartani! – sziszegte. – Az írek megtalálnak… az apám bosszút áll értem, és tömlöc mélyén fogsz megrohadni! – Saját fájdalmas sikolya állta útját vakmer szavainak. Ujjai elfehéredtek a vasmarok szorítása alatt. – Fogd be a szád! – kiáltotta er tlenül Olaf, és a lány testére gördült. A mozdulattól újra fájdalom hasított friss sebébe. Két tenyerébe fogta Erin arcát, és arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Fogd be a szád, ír bestia! – ismételte. – Ne tedd próbára a türelmemet és az istenek jóindulatát! Erin a könnyeivel küszködött, melyeket a férfi éles, halállal fenyeget pillantása csalt a szemébe. Moccanni sem mert, de nem is tudott. Acélizmú karok bénították meg mozdulatait. A szorítás lassan öleléssé szelídült. Erin lehunyta a szemét félelmében. De semmi sem történt. A férfi nem ütötte meg, s érintésében a lány nem érzett egy cseppnyi bosszúvágyat, 33

egy leheletnyi kegyetlenséget sem. Hosszú percek teltek el feszült várakozásban, mire Erin végre ki merte nyitni a szemét. Ekkor döbbent rá arra, hogy miért is nem érzett fenyegetést a rá nehezed férfitestb l. A Farkas nagyon is ember volt. Feje a lány puha keblein feküdt, fájdalomtól elgyötört arcvonásai kisimultak, s olyan békésen szendergett, mint egy ártatlan, fáradt kisfiú édesanyja ölében. Erin néhány percig még leveg t is alig mert venni, nehogy felébressze az alvó vikinget, aki meleg, nehéz takaróként borult a testére. Karja és lába acélindákként tekeredtek köré. Ahogy telt az id , úgy horgadt fel Erin lelkében a gy lölet lángja. Az járt az eszében, hogy ha Olaf meg akarná er szakolni, még csak azzal sem kellene bajlódnia, hogy a földre teperje. Ebben a testhelyzetben mást sem kell tennie, mint hogy fél kézzel kikapcsolja a b rövét, és… Erin lehunyta a szemét. A szerencsétlen Moirát látta maga el tt. Hallotta fájdalmas sikolyát, ahogy a vikingek rávetik magukat. El kell menekülnie innen! – hasított tudatába a gondolat. Óvatos mozdulatokkal próbált kibontakozni Olaf öleléséb l, gyengéden megfogta a férfi jobb karját, és a testsúlyát úgy helyezte, hogy meg tudja emelni a nehéz végtagot. Olaf az els érintésre összerezzent, de Erin kétségbeesett sietségében észre sem vette. Már majdnem kiszabadította magát a férfitest hús- és izombörtönéb l, amikor valahol a lelke mélyén megkondult egy vészharang. Azonnal mozdulatlanná meredt, és fogva tartója felé kapta a tekintetét. A rémület sikolyt tépett fel a tüdejéb l… Olaf már jó ideje figyelte a lány ténykedését, de olyan fáradt volt, hogy úgy döntött, csak akkor avatkozik esztelen szökési kísérletébe, ha feltétlenül szükséges. De most cselekednie kellett. Egyik karját a lány karcsú dereka köré fonta, a másikkal pedig izmos mellkasához szorította a fels testét. Erin sikoltozása a megalázottak nyöszörgésévé halkult, amikor Olaf a következ pillanatban jókorát csapott a fenekére. Erin sírni kezdett. Keserves könnyei megtöltötték szemének tökéletes formájú tavacskáit, aztán végiggördültek hamvas arcán. Iszonyúan szégyellte magát. Úgy érezte, könnyebben viselt volna el bármilyen szenvedést, mint ezt az apró csíp s kis ütést, mellyel legutóbb hatéves korában találkozott, amikor egy fejedelmi gy lés el tt elcsente apja koronáját. Mire felocsúdott önsajnáló töprengéséb l, újra a férfi teste alatt találta magát. Olaf a könyökére emelkedett, és jeges kék tekintetét Erinre emelte. Érezte a lány testén végigfutó remegéseket, ahogy beszélni kezdett. – Kislány! Igaz, még nem vagyok olyan er s, hogy járni tudjak. De ha még egyszer szökni próbálsz, Odinra mondom, eltöröm a lábad. Hidd el, ehhez nincs szükségem különösebb er feszítésre. Miután befejezte mondanivalóját, fejét visszafektette a lány mellkasára, és szinte azonnal elaludt. Erin némán sírdogált tovább, és könnyein keresztül döbbenten nézte a keleti látóhatáron felbukkanó vörös nap els sugarait. Úgy érezte, egy évszázad választja el attól a büszke, gy zedelmes hercegn t l, aki alig egy órája még olyan bizakodón nyitotta ki szemét az éjszakából ébredez világra. Hiába küzdött kétségbeesetten, elgyötört lelkét hamarosan az álmok országába ragadta a testén szétöml ólmos fáradtság. Olaf álmában csodálatos termet látott: Walhalla csarnokát. A csillogó, misztikus homályban el ször elesett harcostársait pillantotta meg, tet t l talpig finom selyembe öltözve. A férfiak vidáman ünnepeltek, újra meg újra ajkukhoz emelték drágakövekkel díszített színarany ivókürtjeiket. De Olaf nem állt meg, hogy együtt igyon cimboráival. Átsietett a termen, benyitott minden ajtón, mely a ködben útjába emelkedett. Egyetlen dolog járt a fejében: Grenilde. Meg kell találnia t, már biztos vár rá. Ebben a pillanatban csodálatos, lágy dallam szivárgott a fülébe, és amikor kinyitotta az utolsó ajtót, Grenilde állt el tte. Mint mindig, zafírkék szemében most is a mennyország ígérete ragyogott, ahogy odalépett hozzá, és a karjaiba fonta.

34

Olaf minden porcikájával vágyta az asszony szerelmének bizserget leheletét, de lelkét nem a testi gyönyör vad vágya, hanem túlcsorduló boldogság és béke töltötte el. Szótlanul feküdtek egymás karjaiban. Olaf érezte az asszony aranyhajának selymes simogatását, s a gömböly formás test melegét. Ujjaival végigcirógatta Grenilde puha nyakának finom b r oszlopát, feszes, telt kebleit. Érintésére Grenilde halkan felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzá… Olaf hirtelen felébredt. Kinyitotta a szemét, és fájdalom cikázott át a lelkén, amikor meglátta a reggeli égbolton ragyogó napkorongot. Az imént szertefoszlott álom gyönyör volt, mégis kegyetlenül feltépte a sebet, melyet Grenilde halála vésett a szívébe. A férfi akkor döbbent meg igazán, amikor a karjaiban fekv fiatal n re pillantott. A selymes haj, mely borostás arcát simogatta, nem aranysárgán ragyogott, mint a nap, hanem ébenfeketén, mint az éjféli csillagos égbolt. Nem Grenilde hosszú, karcsú lábai fonódtak él liánokként a derekára, nem Grenilde édesen szenderg arca mosolygott rá, hanem az ír bestiáé… A lány újra felsóhajtott, s még közelebb fészkel dött Olaf izmos vállához. Finom, selymes keze a férfi kezén nyugodott, mely az egyik mellének nyújtott meleg fészket, s ujjai úgy ágyazódtak Olaf ujjai köré, mint megannyi kis patak a földbe vájt medrébe. Erin semmit nem álmodott, és mintha megérezte volna a férfi meghökkent tekintetét, mely t figyelte, lassan ébredezni kezdett. Úgy érezte, hogy kellemes ködben lebeg, s testét egy meleg, rendíthetetlen er öleli, mely kényelmet és biztonságot nyújt. Könny nek és nyugodtnak érezte magát, egészen addig, míg ki nem nyitotta a szemét, s meg nem látta a Farkas jéghideg, csodálkozó tekintetét. Olaf mosolyogni kezdett, amikor észrevette, hogy a lány bársonyfény arcát bíborszín re festi a rémület. A lány egy másodpercig úgy meredt rá, mintha kísértetet látna, aztán tekintete saját testére tévedt: tépett tunikája felcsúszott, lábát a férfi dereka köré fonta. Úgy feküdt a karjaiban, mint egy… És a keze… Erin kiáltása meghalt torkában, miel tt világra jöhetett volna, Olaf semmir l nem tehet – gondolta. maga a b nös. maga bújt ehhez a férfihoz úgy, mintha a szeret je volna. Amikor elaludt, elgyötört teste a tudat nehéz börtönéb l szabadulva a férfi érintésében, teste melegében és erejében keresett és talált megnyugvást. Olaf hirtelen felnevetett, de nevetése olyan volt, mint amikor a hideg szi szél megrezegteti a halott, száraz faleveleket: üres, szomorú és idegen. Nagyon idegen. De mégiscsak nevetés volt, mely sértette Erin n i büszkeségét. A lány, feledve minden halálos veszedelmet, mellyel Olaf fenyegette, melyek komolyságában egy pillanatig sem kételkedett, teljes er b l belerúgott a férfi sebesült lábába. A fájdalom azonnal elseperte a mosolyt a viking arcáról, aki dühödten ragadta meg, s emelte feje fölé a lány csuklóit. Erin már bánta durva tettét, annál is inkább, mert újra megérezte a lelkében felhorgadó félelmet. – Átkozott ír bestia! Úgy látom, még sokat kell tanulnod. Köszönd meg az istenednek, hogy józan vagyok és sebesült, akinek szüksége van segít kezedre – morogta Olaf, s elengedte a lány kezét. Gyengéden megérintette a finom arcot, és szomorúan mosolyogta meg a lány er feszítését, hogy visszatartsa a testén végigfutó remegéseket. – Szerencséd van, hogy béket r vagyok – mondta végül Olaf, s már szemernyi düh sem volt a hangjában –, s hogy egy istenverte dán megsebesítette a lábamat. De soha, soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen gonoszul, milyen kegyetlenül bántál velem. Olaf nagy nehezen lábára állt, aztán lenyújtotta er s kezét, hogy talpra segítse Erint. – Vigyél a patakhoz! – parancsolj színtelenül. A parton a férfi leült, s a lányt is maga mellé ültette a földre. Nagyot nyelt, és lassan a könyökére ereszkedett. – Mosd ki a sebemet! – mondta. – Még mindig ég, és borzalmasan fáj. 35

Erin remeg kézzel merített a patak vizéb l, s hideg, vizes ujjaival simogatni kezdte az eleven sebet. A férfi behunyta a szemét, feje hátrahanyatlott fájdalmában. Biztos, hogy a viking most nincs egészen magánál – gondolta Erin. De az is biztos, hogy pontosan emlékszik minden fájdalomra, melyet én okoztam neki. – A patak iszapja kiváló fájdalomcsillapító hatású – mondta végül. – Ha pakolást tennék bel le a sebedre, az égés enyhülne, és… – És végül elrothadnék a fert zést l – fejezte be Olaf a mondatot. – Nem – rebegte Erin. – Igazat beszélek. – Rendben van. Tégy, amit jónak látsz, de csak óvatosan! Erin újabb darabot tépett le a tunikájából, hogy friss kötést készítsen az átvérzett régi helyett. Amíg a férfi sebét kötözte, Erin azon töprengett, hogy Olaf talán nem is járt messze az igazságtól, amikor azt mondta, hogy a hatalmában tartja t. Erin végigborzongott, akárhányszor megérezte nyakán a férfi suttogó, forró leheletét. És amikor izmos karja végigsimította b rét, mintha villám csapott volna testébe. Nem nézett rá, mégis érezte Olaf csodálatos, rémiszt kék tekintetét, telt, szépen ível ajkát… Valahogy el kell menekülnöd ett l a hatalmas, veszedelmes vikingt l – figyelmeztette magát Erin –, még miel tt végezne veled, vagy miel tt… – Nem. Erre gondolni sem akart. Mintha megérezte volna a lány töprengését, Olaf beszélni kezdett. – Úgy tartják, kislány, hogy a bosszú íze a legeslegédesebb a világon. – Igen – vágott közbe Erin –, a bosszú édes fájdalom – mondta, s gyengéden végigsimította a kötést, mintha ellen rizni akarná, hogy biztosan tartja-e az iszappakolást. Ezután felállt, és kinyújtotta elgémberedett végtagjait. Ahogy azt remélte, a férfi el rehajolt, hogy megvizsgálja a munkáját. A Farkas gyenge – biztatta magát Erin. – Alig evett, nem sokat aludt, ráadásul fájdalmai vannak. Bármilyen er s is, halálosan fáradt és kimerült. Ki fog bírni egy újabb fájdalmat. – Óvatosan hajolt le, hogy a háta mögé emeljen egy jókora faágat, közben azért imádkozott, hogy a férfi észre ne vegye a szándékát. Tévedett. Olaf az els gyanús zajra felkapta a fejét, de ezúttal elkésett. Szinte azonnal elvesztette az eszméletét, amikor Erin óriási ütést mért a tarkójára. De miel tt hátrahanyatlott volna, támadójára villantotta hideg kék szemét. S ebben a villanásban Erin a bosszú ígéretét látta. A bosszúét, mely olyan édesen fog csöpögni Olaf lelkében, mint az aranyszín méz. A férfi a partra esett, s Erin egy pillanatra elt n dött, hogy vajon tényleg sikerült-e ártalmatlanná tennie. De nem volt rá ideje, hogy tovább töprengjen. Futásnak eredt, megfeledkezve a kancájáról, s arról a képtelen gondolatról, hogy még egyszer a fogságába ejtse a norvégok hercegét. Fél rült módjára vágta át magát a bozóton, az ágas-bogas tüskés gallyakon, az erd fáin keresztül. Futott, szaladt, ahogy a lába bírta, s csak egyetlen cél lebegett a szeme el tt – minél messzebbre kerülni, leggy löltebb, leghatalmasabb, legveszedelmesebb ellenségét l, a Farkasok urától.

36

6. fejezet Történik az Úr megtestesülésének 853. évében. Erin kimerülten d lt egy széles törzs k risfának, lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Írföldön végre beköszöntött a tavasz. A b ségesen lezúduló égi áldás nedvessé, termékennyé tette a szigetet, mely úgy ontotta magából a föld illatát, mint egy óriási smaragdzöld virág. Erin összerezzent. Kinyitotta a szemét, és tétova mozdulattal a vállához kapott. Azonnal megérezte az ujjaihoz tapadó meleg, ragacsos folyadékot. Vérzett. Lustán felemelte karját, hogy levegye aranyozott sisakját, aztán lecsúszott a fa tövébe. Valahol a közelben lovagjai éppen most rombolnak le egy dán katonai tábort. De Erin nem hallotta a férfiak harci kiáltását, vagy a haldoklók utolsó hörgését. Már megtanulta, hogyan zárja ki tudatából a mészárlás szörny hangjait. Hangosan reccsent egy ág a fa mögött. Erin ijedtében azonnal a fegyveréhez kapott, de a következ pillanatban már vissza is csúsztatta félig kivont kardját a hüvelyébe. Mergwin ott állt el tte. A lány döbbenten nézett a férfira. Az öreg druidának megvolt az a jó szokása, hogy mindig ott t nt fel, ahol végképp nem számított rá az ember. Rendszerint több száz mérföldre onnan, ahol lennie kellett volna. Mergwin Erin szemébe nézett, és beszélni kezdett: – 597-ben Szent Adamnan édesanyja, Ronait két nemes hölgyet látott csatázni. A két fehérnép olyan vad, barbár kegyetlenséggel tépte szét egymást, hogy Szent Adamnan még abban az évben törvényben tiltotta meg az asszonyok hadba vonulását. Ezt a törvényt ma úgy nevezik Tara jogtudorai, hogy Cain Adamnan. Hallottál már róla, Erin? Erin néhány másodpercig rezzenéstelenül állta a druida felháborodott tekintetét, de aztán lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Mergwin, én… én nem harcolok. – Persze hogy nem. Tara ifjú hercegn je a világ összes kincséért sem menne a véres, barbár, kegyetlen csaták közelébe. Jobban szereti a háttérb l irányítani a hadmozdulatokat… Erin elvörösödött zavarában. – Mi az ördögöt keresel itt Mergwin? – kérdezte végül bosszúsan. Semmi kedve nem volt vitatkozni. Halálosan fáradtnak érezte magát, sajgott a karja, és majd összeroskadt a nehéz fémpáncél alatt. Ma ismét gy zelemre vezette katonáit, de ezúttal szívesebben fürdött volna egy kád forró, illatos vízben, mint a dics ség fényében. Otthon szeretett volna lenni az anyjával, új frizurákat, új ruhákat próbálni. – Hát – vonta meg vállát Mergwin –, úgy gondoltam, hogy itt biztosan megtalállak. – Erin mellé ült, óvatosan leemelte a lány karját véd páncélt, és rosszallóan megrázta a fejét, amikor meglátta a sebet. – Azonnal be kell kötözni – mondta. – És amint hazaértél, tegyél rá lenmaglisztes borogatást. Emellett, naponta legalább háromszor alaposan tisztítsd meg, különben az Arany Harcosn dics séges életének egy igen lassú, rothadó betegség fog véget vetni. Megértettél? Erin némán bólintott. – Azt persze teljesen fölösleges megkérdeznem – folytatta a druida –, hogy apád vagy Lord mac Cromac tisztában vannak-e azzal, hogy a titokzatos ír amazon, a vikingek réme, nem más, mint az szeretett, dédelgetett kis Erinjük. Tara hercegn je megrázta a fejét, és a férfi szemébe nézett. Úgy érezte magát, mint egy rossz kölyök, akit csínytevésen kaptak. De Mergwin ismerte t. Talán volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy az Arany Harcosn csillogó páncélja alatt egy kétségbeesett fiatal lány rejt zik, aki nap mint nap retteg, nehogy felfedjék titkát, vagy fogságba ejtsék. 37

– Mergwin, apámnak nem szabad tudni arról, hogy én vezetem ezeket a támadásokat – szólalt meg a lány egy árnyalatnyi idegességgel a hangjában. – Soha többé nem foghatnék a kezembe kardot, és azonnal férjhez adna Fennenhez. – Sajnálom, Erin, de beszélnem kell az apáddal – mormogott sötéten a druida, miközben megszorította a saját palástjából tépett kötést a lány sebe körül. – Aed talán képes lesz távol tartani téged ett l a vérg zös rült játéktól. Erin hirtelen maga el tt látta apja düht l izzó tekintetét, és egész testében remegni kezdett. Félelme sokkal mélyebb és sokkal bénítóbb volt annál, amelyet akkor érzett, amikor el ször öltötte magára aranyszín páncélját. Annál is inkább, mert harc közben soha nem engedte meg magának, hogy gondolkozzon vagy érezzen. Azon a szörny séges napon, amikor a Norvég Farkas foglyul ejtette, megtanulta, hogy nincs az a gy zelem, nincs az a dics séges h stett, mely drágább lenne az életénél. Nem álmodozott többé véres csatákról, s szívében is mintha elcsitult volna a gy lölet éget fájdalma… Ekkor tért haza az armagh-i kolostorból unokafivére, Gregory. A fiúnak sikerült visszanyernie egészségét, de lángoló bosszúszomja olyan elevenen izzott még, hogy hamarosan Erinben is felébresztette a gy lölet már-már elhamvadó tüzét. Jól tudták, hogy a clonntairthi támadásnak k az egyetlen túlél i, éppen ezért úgy érezték, hogy az dolguk, mi több, kötelességük, hogy bosszút álljanak szeretteikért. Így az id nagy részében a vikingek elleni megtorló hadjáratot tervezgették, s egymással versengve találtak ki véresebbnél véresebb, kegyetlenebbnél kegyetlenebb halálnemeket, melyekkel egyenként fogják ízekre szedni a térdre kényszerített barbárokat. A carlingfordi ütközet után Karikalábú Friggid és Aed békeszerz dést írtak alá Dubhlainban. Még meg sem száradt a tinta a díszesen cizellált okmányon, amikor az apró tengerparti falvakból segélykér üzenet érkezett a királyi f városba. A dánok újra támadtak, gyilkolták és fosztogatták a védtelen lakosságot. Carlingford vesztesei, a norvégok is ébredezni kezdtek vereség okozta bénultságukból, s hamarosan megújult er vel vehették fel a harcot gy lölt ellenségeikkel, a dánokkal. Csapatokba ver dve járták a környéket, s minden alkalmat megragadtak, hogy bosszút álljanak Carlingfordban elesett bajtársaikért. Így nemegyszer megtörtént, hogy egy-egy falucskát norvég harcosok védtek meg a zsákmányra éhes rablóktól. Az armagh-i kolostorban töltött hosszú hónapok alatt Gregoryt egyetlen gondolat vezérelte: minden vikinget el akart pusztítani, s velük együtt azokat a hazaáruló íreket is, akik egy-egy nagyobb zsákmány fejében még saját anyjukat is legyilkolták volna. Éjt nappallá téve falta a nagy háborúkról szóló ódon kódexeket, fellapozta a krónikákat, évkönyveket, s mindent elolvasott a nagy ír királyok, h sök, hadvezérek dics séges csatáiról, furfangos hadi cseleir l. Gregory gyógyultan távozott a kolostorból, de azt senki sem sejtette, hogy a fiatalember személyében az elméleti hadtudomány mestere lépett újra az élet ösvényeire, egy fiatal, zseniális hadvezér, aki alig várta, hogy tudományát a gyakorlatban is kipróbálhassa, mégis türelmes volt. Tisztában volt vele, hogy nem ronthat egyszál maga a gy lölt barbár hordákra. Azt is tudta, hogy nyíltan semmiképpen nem indíthat támadást a vikingek ellen, hiszen Aed a dán atrocitások ellenére kitartott a Dubhlaini Szerz désben kötött béke mellett. Így hát Gregory várt. Várt a kedvez alkalomra, az égi jelre, mely végre a cselekvés medrébe terelheti bosszú f tötte terveit. Az isteni szikrát maga Erin pattintotta ki unokafivére fejéb l, amikor egy áhítatos pillanatban Maelschaenn lányáról kezdett mesélni, aki nagyon furfangosan csalta t rbe a norvég Turgeis túler ben lév seregét. Aztán – miután titoktartásra eskette a fiút – elmesélte erdei kalandját „egy vikinggel”. Mire végzett a történettel, Gregory fejében már készen állt a Nagy Terv. Az Arany Harcosn megszületett… Bár Erin korántsem volt annyira biztos abban, amit unokatestvére állított, vagyis hogy t az isten is h sn nek teremtette, de amikor Gregory elhozta neki a saját maga tervezte

38

gyönyör sisakot és mellvértet, mégis beleegyezett a fiú vakmer tervébe, így lett bel le Arany Harcosn , akit ma már királyok csodálnak, dalnokok énekelnek meg h stetteiért. Az Arany Harcosn titokzatos serege eleinte nem volt több fiatal suhancok maroknyi gyülekezeténél, akik alig várták, hogy végre igazi csatában is kipróbálhassák erejüket és ügyességüket. Vakmer ségük az els harcok után elszántsággá keményedett, s az átélt szörny ségek félelmetes er vé kovácsolták a kis csapatot, melyhez – értesülvén fényes, elsöpr sikereikr l – egyre többen és többen csatlakoztak… A harcosok rendszertelen id közönként gy ltek össze – amikor Erin és Gregory el tudtak szökni Tarából, hogy támadást intézzenek egy-egy viking tábor, vagy portyázó barbár sereg ellen. Nem is csoda, hogy miután Aedet teljesen lefoglalták a norvég er k készül désér l szóló hírek, az Arany Harcosn egyre gyakrabban t nt fel csapatai élén. És amíg Erin harcolt, apja az országot járta, hogy megpróbálja összefogásra bírni az állandóan marakodó ír királyokat a fenyeget veszedelem ellen. Erin mindig tet t l talpig páncélban találkozott harcosaival, és bár szül anyja sem ismert volna rá ebben az „öltözékben”, Erin mégis hosszú hónapokig aggódott, hogy a hangja elárulja kilétét. Csak akkor nyugodott meg, amikor Gregory egyszer felvette a sisakját, és beszélni kezdett: a fiú hangját teljesen eltorzította az arca elé hajtott sisakrostély. A harcosok egyébként – amellett, hogy utolsó csepp vérükig h ségesek voltak úrn jükhöz – tiszteletben tartották névtelenségét is, és gondolkodás nélkül végeztek volna bárkivel, aki kíváncsiskodni merészel. – Mergwin – szólalt meg Erin –, kérlek, ne szólj apámnak vagy Fennennek. Most még ne! Én… egyszer en nem mehetek még férjhez. Szükség van rám. Pillanatnyilag az én seregem az egyetlen, mely meg tudja állítani a vikingeket. – Gyengéden megsimogatta a druida arcát, aztán suttogni kezdett. – Mergwin, könyörgök, ne árulj el az apámnak! Hidd el, csak azért hordom magamnál a kardomat, hogy megvédhessem magam, ha… – Ha az Arany Harcosn nem tudna elég gyorsan megszökni a vikingek el l, miután halálos csapdájukba csalta ket? Erin elvesztette a türelmét. Fáradt volt, megviselt, fájt a karja, és ráadásul Mergwin úgy beszélt hozzá, mintha a vikingeket pártolná. – Mergwin – szólalt meg h vösen. – Akiket én „halálos csapdába csalok”, egyt l egyig er szakos, gyilkos tolvajok, akik ide jöttek az én földemre, hogy kifosszák és lemészárolják az én népemet. Semmi mást nem akarok, mint hogy elmenjenek innen, és vége legyen ennek az egész szörny ségnek! Miután befejezte mondanivalóját, a lány felállt. Szeme fenns bbséges méltósággal csillogott. Mergwin nem válaszolt. A szíve mélyén tudta, hogy Erinnek igaza van. Ráadásul titkos csapatai sikerével most kiválóan szolgálhatja apja azon törekvéset, hogy egységbe kovácsolja Írország királyait. A druida korántsem azzal a szándékkal jött, hogy bántsa Erint. Egyszer en csak féltette a lányt, mert tudta, milyen hatalmas veszély leselkedik rá a jöv ben. Mergwin lassan felemelkedett, és Erin mögé lépett. – Menj, és oszlasd fel a sereget! – mondta kurtán. – Azért jöttem, hogy visszavigyelek Tarába. Apád összehívta a Fejedelmi Tanácsot. Azonnal észrevenné, hogy nem vagy otthon, és gyanút fogna… Erin a hirtelen haragú druidára pillantott, és mosolyogni kezdett. Nem. Mergwin nem fogja elárulni t az apjának. Csak azért jött, hogy figyelmeztessen – gondolta, miközben elvette a férfi kezéb l aranysisakját, a fejébe tette, és lecsapta a sisakrostélyt. – Rendben van, druida – mondta az Arany Hercegn éles, idegen hangja. Igen, Erin mac Aed, Tara kedves kis hercegn je elt nt. A hideg, csillogó páncél zárta magába azt a kedves kislányt, aki olyan boldogan kísérte t hosszú erdei útjain, aki olyan keserves könnyeket hullatott a legparányibb sebesült állatkáért, aki olyan odaadóan ápolta és locsolgatta a gyönge facsemetéket…

39

Erin gyorsan és nesztelenül vágott át a s r bozóton. A tisztás felé tartott, ahol nemrég még viking harcosok táboroztak. Az erd néma volt, így a lány megállt egy pillanatra, és fülelt. El ször csak a fákon táncoló levelek puha duruzsolását hallotta, de aztán valahonnan a távolból er s férfihangokat sodort magával a szél. Könnyed futásba kezdett, s néhány perc múlva már ott állt a tisztás szélén. Alig tudta visszafojtani feltör hányingerét, amikor végignézett a lemészárolt vikingek hulláin. Ezek dánok – mondogatta magában –, gyilkos, barbár dánok. De hiába! A halál és a pusztítás látványa ugyanúgy felkavarta, mintha saját honfitársait látta volna vérükbe fagyva. Egy öregember feküdt átvágott torokkal a f z tüze mellett, a lábai el tt pedig egy asszony hevert. Egy ír dárda fúrta át testét. Erin szívét fájdalom szorította össze. Nem bírom ki – gondolta… k a gyilkosok, mi m veltek, írástudók és… keresztények vagyunk. El kellett pusztítanunk ket! Isten nevében. Nagy leveg t vett, és a tisztás közepére sietett. Éles kiáltása azonnal elnémította a tábor hangjait. Férfiak bújtak el a sátrakból, zsákmányaikkal kezükben, de ahogy Erin szidni kezdte ket pogány, barbár viselkedésük miatt, szégyenkezve hajtották le a fejüket. Hirtelen egy férfi lépett ki a tömegb l, és alázatosan térdre omlott el tte. – Bocsánatodért esedezem, úrn m, Az asszony a támadás z rzavarában halt meg. Az egyik sátorból ugrott el , és egy eltévedt dárda véletlenül eltalálta. Amikor a férfi felnézett, fagyos döbbenet söpört át Erin lelkén. Az el tte térdel harcos nem volt más, mint Fennen mac Cormac. Szent Isten! Azonnal rá fog jönni, hogy ki vagyok – hasított belé a tudat. Nem! – nyugtatgatta magát. Nem ismerhet fel, hiszen csak a szememet látja. Ne remegj már, inkább gondolkozz! – szidta magát. Nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, különben vége az Arany Harcosn fényes karrierjének! – Emelkedj fel, harcos – mondta végül hangosan. – Nem az én dolgom, hogy megbocsássak. De kérlek benneteket, h katonáim, vigyázzatok! Vigyázzatok, nehogy a nemes cél elvakítsa lelketeket, s miközben azon fáradoztok, hogy megtisztítsátok Írföldet a pogányoktól, nehogy magatok is pogányokká váljatok! A férfiak már mind ott álltak körülötte, háborús trófeáikkal a kezükben. Erin általában szabad prédálást engedett a megtámadott táborokban. Úgy gondolta, katonái csak azt szerzik vissza, amit a vikingek az írekt l raboltak el. Az Arany Harcosn felemelte a kezét. – Most pedig térjetek haza békével, barátaim. Értesülni fogtok arról, hol és mikor gyülekezünk ismét. A csapat hamarosan szétolvadt az erd fái között. Erin mozdulatlanul állt, és kétségbeesetten fürkészte az arcokat. Halk hálaimát rebegett, amikor végre megpillantotta unokafivére huncut szemét, mely ezüstösen csillogó sisakrostélya mögül villant el . Gregory rákacsintott, ami azt jelentette, hogy jól van, aztán alig láthatóan biccentett a fejével. Tudta, hogy Erint még mindig pánikhangulat környékezi Fennen miatt. Erin lassan megfordult, és Connaught királyával homlokegyenest ellenkez irányban elmasírozott az erd be. Egy el re megbeszélt helyen várt Gregoryra, és amikor megérkezett, a fiú karjaiba vetette magát. – Fennen! – suttogta Erin. – Lehet, hogy felismert. De miért nem szóltál, hogy is velünk tart? Figyelmeztetned kellett volna! – Jaj, Erin! Hogyan figyelmeztethettelek volna, amikor kedvenc lovagod az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk? Különben is. Ha tudtál volna róla, csak fölöslegesen felizgattad volna magad. – Gregory elhallgatott, magához szorította a lányt, aztán megkérdezte. – Miért oszlattad fel a csapatot, Erin? – Apám összehívta a Fejedelmi Tanácsot. Azonnal haza kell mennünk. Azt hiszem. Fennen miatt még nagy bajba kerülhetünk, hiszen tudja, hogy te az Arany Harcosn katonája vagy. Ha el bb ér Tarába, mint mi, és véletlenül keresni kezd, anya azt fogja mondani, hogy veled

40

vagyok. Ugyanis azt hazudtam neki, hogy a közeli kápolnákat látogatjuk végig, hogy bocsánatot nyerjünk b neinkért. Gregory megrázta a fejét. – Fennen senkinek sem fogja említeni, hogy ma hol járt, efel l biztos lehetsz. Apád, mint a törvény legf bb rz je, nem támogathatja az Arany Harcosn vállalkozását, hiszen alapjában véve illegálisak vagyunk. Connaught királya pedig, ha úgy vesszük, ugyanolyan b nrészes, mint te vagy én… Erin vállat vont. – Neked legyen igazad, Gregory – mondta. – De most az lesz a legjobb, ha minél hamarabb hazaérünk. Hozd a lovadat! Gregory összevonta a szemöldökét. – Honnan tudod, hogy Aed összehívta a Tanácsot? – Mergwin járt itt. – Mergwin?! Erin bólintott. – Igen. Én is pontosan így éreztem, amikor megláttam. Az öreg druidának csodálatos képességei vannak! Gregory motyogott valamit, aztán elindult a lovakért. Erinnek még mindig Fennen járt az eszében. A férfi már igazán h siesen és lovagiasan viselkedett, és ez tetszett neki. Nagyon tetszett. Mire unokafivére visszaért, Erin már levette a sisakját, de a mellvérttel sehogyan sem boldogult. Gregory szótlanul lépett hozzá, és óvatosan lekapcsolta róla a páncélzatot, aztán maga is megszabadult harci öltözékét l. – Erin? – kérdezte Gregory, némi habozással a hangjában. – Tessék, Gregory. A fiú a fegyverek és a páncélok fölé hajolt, hogy összekötözze ket. Miel tt Tarába érnek, el kell rejteniük. – Mondd csak, hogy találhatott ránk az öreg? Honnan az ördögb l tudta, hogy éppen itt leszünk? Erin vállat vont. – Hát… fogalmam sincs. Mergwin egyszer en tud dolgokat… Na, menjünk. Meg kell találnunk t, miel tt hazaindulunk. Különben szerencsénk van, hogy értünk jött. Ha az apám véletlenül megkérdezi, hogy hol voltunk, azt mondhatjuk, hogy a druidával barangoltunk az erd ben. Ebben a pillanatban t nt fel Mergwin. Öreg pej kancáján feléjük tartott. – Nos? – kérdezte bosszúsan, mikor odaért. – Indulhatunk végre? A két fiatal nyeregbe pattant, és szótlanul követte a druidát. Már az út felénél jártak, amikor Erin megsarkantyúzta lovát, és Mergwin mellé ügetett. – Mergwin, apám miért hívta össze a Tanácsot? Történt valami? Az öreg varázsló egy hosszú pillanatig a lány szemébe nézett, aztán újra el refordította a tekintetét. – Igen, úrn m. Valami kétségkívül történt. Fehér Olaf kiverte a dánokat Liffeyb l, és visszafoglalta Dubhlaint. A Farkasok ura visszatért. Soha nem érzett jeges félelem markolt Erin szívébe. Visszajött hát! Szentséges Sz zanya, visszajött! Mergwin újra a lányra nézett. Tekintetében vészjósló, sötét árnyak futottak végig, ahogy újra beszélni kezdett. – Azt mondják, hogy a Farkas ezúttal nem elégszik meg Dubhlainnel, és délre tart seregei élén. Egyenesen Tara felé.

41

7. fejezet – Amíg távol leszek, nem hagyhatod el Tarát, Erin. Nem mondhatod, hogy nem voltam türelmes hozzád, hisz elnéztem, hogy egész napokat csavarogsz Gregoryval isten tudja hol, miközben szegény anyád halálra izgulja magát. De ennek egyszer s mindenkorra vége. Megtiltom, hogy átlépd a város határát! Megértetted? Erin szörny gombócot érzett a torkában, s a szeme lassan megtelt könnyekkel. Néhány percen belül a férfiak csatába indulnak, hogy megütközzenek a Farkassal, aki állítólag többezres sereg élén tart egyenesen a fejedelmi székhely felé. Néhány napja Tara völgye leginkább egy méhkashoz hasonlított. Az ország minden részéb l sereglettek ide harcosok, hogy királyaik vezetésével hadba vonuljanak Írföld védelmére. – Igen, atyám – válaszolta Erin. Aed megsimogatta lánya arcát. – Drága kicsikém! Remélem, tudod, hogy ebben az öreg szívben van egy külön szeglet, ami a tiéd, csak a tiéd! – A férfi megköszörülte a torkát, és újra el vette szigorú, atyai hangját. – De eszedbe ne jusson megszegni a parancsomat, mert jaj neked, ha visszatérek! Erin alázatosan fejet hajtott. Megvárta, amíg apja nyeregbe szállt, aztán anyja nyomában haladva végigcsókolta fivéreit. Niallnál megállt egy pillanatra, hogy megigazítsa bátyja félrecsúszott vállövét. – Vigyázz magadra, Niall! – suttogta, s megpróbált mosolyogni, de csak egy idétlen grimaszt tudott az arcára préselni. – Fel a fejjel, kishúgom! Hamarosan újra találkozunk – mondta Ulster királya, aztán a feleségéhez sietett, hogy t le is elköszönjön. Erin végre Gregory el tt állt. – Úgy t nik, az Arany Harcosn nek el kell t nnie egy id re – suttogta a fiatal férfi. – De én igazán örülök neki. Legalább addig is biztonságban tudlak. – Ó, Gregory, százszor inkább csatáznék, minthogy itthon üljek és rettegjek, hogy nem esett-e bajotok. Annyira féltelek, Gregory! – Ne félj, Erin. T lem nem könny megszabadulnod. Vissza fogok jönni, apáddal és fivéreiddel együtt. – Igen, Gregory, én is úgy hiszem. Vissza fogtok jönni, és akkor… Valaki hirtelen megérintette a vállát. Erin hátrafordult. Fennen állt el tte. Megfogta a kezét, és félrevonta a többiekt l. Miel tt Erin feleszmélhetett volna, a férfi gyöngéd, de szenvedélyes ajkait érezte száján. – Vissza fogunk térni, hercegn m. És akkor nem várunk tovább. Beszélünk apáddal, és végre összeházasodunk. Erin tiltakozásra nyitotta száját, de rögvest be is csukta. Ki tudja? Talán mire visszatérnek, a Farkas már halott lesz, és végre valahára a viking fenyegetés is elmúlik. – Vigyázz magadra, Fennen mac Cormac – mondta puhán. A férfi újra megcsókolta. – Nem leszek hosszú ideig távol, smaragd szépség – suttogta a rózsabimbó ajaknak, aztán parádésan felszállt a lovára, és a connaught-i zászlóaljhoz vágtatott. Erin visszafordult, hogy megkeresse Gregoryt, de a férfi már elment, Aeddel együtt. Meave átkarolta lányát. Együtt nézték, ahogy az utolsó lovas is elt nik a déli nap aranyfényében. A szárnyas id ólomlábakon járt Tarában. Az otthoni munkák egyre unalmasabbak, egyre szürkébbek lettek. Erinre a birkanyáj legeltetését bízták, így naphosszat mást sem csinált, mint a buja f ben heverészett, és álmodozott. Ezúttal nem csatákról, háborúkról, h stettekr l, hanem boldogságról és… szerelemr l. Mindennap újra és újra ugyanazt a jelenetet képzelte 42

maga elé: Az ír csapatok gy zedelmesen bevonulnak Tarába. az apja nyakába borul, aki elmeséli, hogyan végzett a Norvég Farkassal. Ekkor odalép hozzájuk Fennen, lovagiasan térdre borul Aed el tt, és megkéri… nem, könyörög a lánya kezéért. Aed mosolyog, és egyetlen kézmozdulattal jelzi a fiatal királynak, hogy felállhat. Megdicséri a csatában tanúsított bátorságáért és h siességéért, és áldását adja a frigyre, feltéve természetesen, hogy a lánya is így akarja… Erinnek már a puszta gondolattól is bizseregni kezdett a b re, és apró remegések futottak végig a gerincén. Lehunyta szemét, és azon gondolkodott, hogy vajon milyen lehet, ha valaki igazán szerelmes. Milyen lehet az a szívbemarkoló, keserédes fájdalom, melyet annyi költ foglalt versbe, annyi dalnok énekelt már meg? És a férfi… az örök rejtély… vajon milyen érzés lehet ölel karjaiban elaludni és felébredni? Erin az egész délutánt átálmodozta. Épp aznap volt öt hete, ha hogy az apjáék elhagyták a várost. És azóta semmi hír fel lük. Már majdnem elaludt, amikor ütemesen ismétl d tompa zajra lett figyelmes. Azonnal kinyitotta a szemét, és mozdulatlanná dermedve fülelt tovább. Szent isten! Hova kóborolhatott el a nyájjal? Nem. Biztos, hogy nincs veszélyben… az rök észrevettek volna egy idegen betolakodót. Erin végül felült, és a szíve majd kiugrott örömében, amikor meglátta, hogy a lovas férfi, aki éppen most küzdi át magát a megzavarodott birkanyájon, nem más, mint Gregory… Erin azonnal talpra szökkent, és rohant, rohant le a domboldalon, hogy karjaiba fonja és megcsókolja rég nem látott unokafivérét. – Jaj, Gregory! Olyan boldog vagyok! Nincs semmi bajod! És apa? Apa hogy van? Niall, és… – Shh… – suttogta Gregory, és egy csöppet hátrahúzódott, hogy belemosolyogjon a gyönyör , aggodalommal és örömmel teli szempárba. – Amikor elindultam a táborból, még mindannyian kit n egészségnek örvendtek. A lány megkönnyebbült, boldogságtól sugárzó arcát látva Gregory hirtelen rádöbbent, hogy bár tudta eddig is, de soha nem érezte, hogy Erin milyen gyönyör n . Hiába fedte a testét rút, viseltes ruha, úgy ragyogott, mint az Esthajnalcsillag a tiszta éji égbolton, mely els ként tündöklik fel, s utolsóként halványul el a csillagmiriádok között. – Ó, Erin – suttogta a férfi, s újra magához ölelte a lányt – olyan csodálatos vagy… hogy szépséged elfeledteti velem a szörny ségeket. Erin aggódva húzódott hátra. – Ilyen rosszul állnak a dolgok? Gregory, miért jöttél? – Nem – felelte a férfi –, minden a legnagyobb rendben megy. Az apád azért küldött, hogy elhozzam a legfrissebb híreket. – Gregory egy pillanatra azon t n dött, hogy most beszéljen-e a lánynak jövetele igazi céljáról, vagy el ször szabad folyást engedjen a lány örömének, mellyel az érkezését ünnepli? Gregory persze már azel tt tudta, hogyan fog dönteni, miel tt a gondolat egyáltalán megfogalmazódott benne. – Ó, Erin, ha te is ott lennél a harcokban, megdöbbennél azon, hogy a Farkas milyen zseniális hadvezér. Esküszöm, ilyen ravasz róka nincs még egy a Földön. Eddig tulajdonképpen még nem is csatáztunk igazán. A vikingeket kegyetlen, vérszomjas harcosoknak ismertük, akik gondolkodás nélkül lemészárolnak… – Gregory hirtelen elhallgatott. Fölösleges éppen Erinnek elmagyarázni, hogy milyen egy viking támadás. – Nos, Olaf olyan fenséges, olyan kifinomult hadmozdulatokat használ, hogy az ember azt gondolná, hogy ez a férfi igenis a harc kedvéért háborúskodik, és nem azért, hogy gyilkoljon. Vegyünk például egy esetet. A minap Olaf megtámadott és elfoglalt egy falut. Tudomásom szerint a harcban két férfi halt meg. Az egyik azért, mert megtámadta a Farkast, és alulmaradt, a másik pedig páni félelmében menekülni kezdett, és véletlenül a száguldó norvég paripák közé futott. Olaf kifosztotta a falu élelmiszerkészletét, amire nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy a csapatait elláthassa, de ezen kívül semmilyen pusztítást nem végzett. Nem rombolt le és nem gyújtott fel egyetlen házat sem, s mire mi odaértünk, már csak h lt helyüket találtuk. Egyszer en volt bátorsága ahhoz, hogy 43

visszavonulót fújjon, még miel tt a csata elkezd dött volna. – Gregory mosolyogni kezdett, aztán megrázta a fejét. – Tudod, Erin, valahogy úgy érzem, hogy Olaf nem fog Tara ellen vonulni. Soha nem is akart. Azt hiszem, arra számít, hogy a vikingekkel való tapasztalataink alapján fogjuk megítélni a viselkedését, a man vereit, még a katonáit is. És sajnos tényleg ezt tesszük – s ezzel szépen belesétálunk a csapdájába. Erin megfogta unokafivére kezét, és az apró d ne tetejére vezette. Némán bandukolt felfelé – összevonta a szemöldökét, és Gregory szavain töprengett. Leültek a magas f be, s Erin – még – mindig szótlanul – el vett a kosárkájából egy darab sajtot, és egy kis kenyeret. – Nem értem – szólalt meg végül. A fiú mohón enni kezdett, de le nem vette a szemét Erinr l. – Ha nincs szándékában megtámadni Tarát, miért hívná ki maga ellen az egész ír sereget? Amennyiben azt akarta volna, hogy biztosítsa hatalmát Dubhlainában, apámnak esze ágában sem lett volna fáradságos munkával összefogásra bírni a királyokat. Hiszen a város emberemlékezet óta a vikingeké. Egyetlen ír sereg sem merészkedik a közelébe. Gregory megrázta a fejét, aztán megragadta a friss patakvízzel teli kulacsot, és inni kezdett. A víz végigcsordult az arcán, és izmos mellkasára csöpögött. Miután oltotta szomját, letette a kulacsot, és megtörölte a száját. – Senki nem tudja, mi lehet Olaf célja. Éppen ez az, ami aggaszt. Mindennap sikerül el rébb tolnunk a harcvonalat, anélkül, hogy csatát kellene vívnunk érte. Néhány nap, és elérjük Dubhlain sáncait… és én mégsem hiszem, hogy valaha is vereséget tudunk rá mérni. Egyszer en nem fér a fejembe, hogy… nem tudom… – De én igen! – emelte fel a hangját Erin. – Az apám le fogja gy zni a Farkast, azt az átkozott norvég kutyát! Gy zni fogunk. Gregory nem válaszolt. Valami furcsát hallott a lány szavaiból, hangjából kicsengeni, és beleborzongott. Az er , mely Erinb l sugárzott, nem a büszkeség ereje volt, hanem a gy löleté… Clonntairth, hát persze! – gondolta a fiú. De, végül is, az családja esett áldozatául Fehér Olaf támadásának, és nem az Eriné! pedig már régóta nem táplál gy löletet személy szerint senki ellen. Természetesen ott küzdött a vikingek ellen, ahol csak tudott – álmodta és alkotta meg az Arany Harcosn t és a seregét, hogy bosszút álljon minden betolakodón… De ennek az érzésnek már nincs helye szívében. Aed mellett hamar megtanulta, hogy a bölcs férfi igazi fegyvere a logika, a taktikázás, és a politikus gondolkodásmód. „Fiam! Az a legfontosabb, hogy ne a kardodban hordd az eszedet, hiszen ha csata közben elveszíted a kardod, az eszed is elveszted…” – csengtek a fülébe nagybátyja bölcs szavai. Harcolt a Norvég Farkas ellen, de korántsem vezették személyes indulatok. A hazáját védte. Gregory hirtelen rádöbbent, hogy szülei elvesztéséért tulajdonképpen soha nem Olafot hibáztatta. A háborúban már számtalanszor lett volna rá alkalma, hogy megküzdjön a norvég herceggel. Ehelyett els ként jelentkezett Aednél a hírviv i feladatra, és az els alkalommal elhagyta a hadszínteret. Talán helyesen is döntött, hisz látta már a sz ke óriást küzdeni. Úgy t nt, Olaf legy zhetetlen. Úgy harcolt, mint egy hatalmas forgószél, mely mindent lerombol, ami rútjába kerül… Erinre pillantott, nagyot sóhajtott, és vállat vont. Azon a szörny napon Clonntairth-ben a lány mentette meg az életét azzal, hogy képes volt meg rizni lélekjelenlétét. Könnyt l fényl szemében akkor olyan hatalmas er t látott, amelyet rajta kívül még csak egyetlen ember tekintetében tudott felfedezni: Olaféban. De a clonntairth-i mészárlásnak már három éve! Gergory-nak hirtelen eszébe ötlött, hogy a viking, akivel Erin Carlingford után találkozott az erd ben, talán nemcsak „egy viking” volt, hanem… Olaf? – Mondd, Gregory – szólt Erin anélkül, hogy unokafivérére nézett volna –, láttad Fehér Olafot? – Igen. – Ezek szerint él. Nem sebesült még meg? 44

– Egy karcolás nem sok, annyi sincs rajta. Sokan úgy hiszik, hogy maguk az istenek óvják. – Gregorynak továbbra sem tetszett unokan vére gy lölett l izzó tekintete, ezért gyorsan témát váltott. Itt az ideje, hogy végre beszéljen. – Erin… Nos, f leg azért kértem apádtól eltávozási engedélyt, hogy hírt hozhassak Tarába. Magam válogattam ki a kíséretemet. Erin nem válaszolt. Gondolatai valahol nagyon messze jártak. Gregory már éppen meg akarta rázni a lány vállát, hogy visszazökkentse töprengéséb l, amikor a smaragdzöld szempár végre felé fordult. – Örülök, hogy itt vagy, Gregory. Nagyon féltelek… jobban, mint a fivéreimet. A fiú megszorította a kezét. – Számomra mindig is a húgocskám maradsz – mondta. Hosszú, súlyos csend telepedett közéjük néhány percre. Végül Gregory megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Boldog vagyok, hogy itthon lehetek, de igazából nem a hírek miatt jöttem haza. Erin összevonta a szemöldökét. – Mit akarsz ezzel mondani, Gregory? – Szükségem van rád, Erin. A lány megrázta a fejét. – Nem értelek… A fiatal férfi nagy leveg t vett, és beszélni kezdett. – Az Arany Harcosn nek ismét nyeregbe kell szállnia! – Tessék? Gregory, teljesen elment az eszed? Ha az apám parancsa ellen cselekszem, és rájön… szívesebben szállnék szembe egyszál magam az egész viking sereggel. Gregory megrázta a fejét. – Nem megyünk apád közelébe, és senki sem fogja megtudni, hogy elhagytad Tarát. Althrip herceg tegnap felderítette a környéket. A Farkas ugyan nem fenyegeti a várost, de egy csapat ír és dán zsivány ólálkodik a közelben. A táboruk Althrip szerint egynapi járóföldre van innen. Azt mondja, támadásra készül dnek. Erin gondolkodott néhány percig, aztán megszólalt. – Nem tudom, Gregory. Megígértem, hogy nem lépem át a városhatárt, az anyám pedig b ségesen ellát tennivalókkal. – Nem érted, Erin? Ha nem teszünk valamit, holnap talán már semmi dolgod nem lesz, mert Tara sem lesz. – Az apám biztosan gondolt arra, hogy ne hagyjon minket rizetlenül. Talán már úton van egy csapat, hogy megvédje a várost. – Mi vagyunk a csapat. Most, hogy Dubhlain felé közeledünk, minden emberre szükség van. És én mindenkit elhoztam, akit nélkülözni tudnak. Az apád hisz bennem, hogy gy zelemre vezetem ezt a maroknyi kis csapatot, és én is bízom magamban. De szükségünk van az Arany Harcosn re, hogy megzavarhassuk a portyázok sorait. – És az rök? – Ó, Erin, gondolkozz már egy kicsit! Gondolod, hogy apád a leger sebb és legmegbízhatóbb katonáit hagyta itthon? Különben is, kevesen vannak. Gregory látta a lány tekintetében a fájdalom árnyait, de nem tudta eldönteni, hogy mi bánthatja jobban – az, hogy újra harcolnia kell, vagy az, hogy ígérete ellenére meg kell szegnie az apja parancsait. A következ pillanatban Erin a fiúra nézett. Arcvonásai megkeményedtek, tekintetében az érzelem legapróbb szikráját sem lehetett felfedezni. – Anyámnak azt kell mondanod, hogy útban hazafelé beugrottal Mergwinhez, aki beteg, és engem óhajt látni. Az embereidnek ugyanezt mondod. Fel sem fog t nni nekik, hogy arany úrn jük ugyanott bukkan fel, ahol Erin hercegn elt nik. – Jó gondolat – válaszolt Gregory töpreng n. Erin felállt, és lesöpörte szoknyájáról a hozzátapadt f szálakat. Tara távoli épületeit nézte, s arra a réges-régi napra gondolt, amikor Mergwin kunyhójának meleg sötétjében arról álmodozott, hogy h sn lesz. Az álmai beteljesültek – igazi h sn vált bel le. A sors iróniája, hogy most bármit megadott volna azért, hogy hétköznapi lány legyen.

45

– Gyere fel! – mondta, és megfogta Gregory kezét. – Menjünk anyámhoz! Örvendeztesd meg a jó híreiddel. Készülj fel rá, hogy Gwynn halálra fog kínozni a kérdéseivel. Aztán… aztán azokkal is beszélned kell, akiknek soha többé nem térnek vissza férjeik vagy fiaik. Gregory átkarolta Erin vállát. Lesétáltak a domb alján békésen legelész paripához. Gregory a karjára csavarta a gyepl t, hogy könnyebben vezethesse maga mellett az állatot. Erin élesen füttyentett, s a kiválóan idomított juhászkutyák máris terelni kezdték a nyájat a város felé. A néma, szomorú kis csapat hazafelé bandukolt. Fehér Olaf hihetetlenül ravasz macska-egér játékot játszott az ír sereggel. Egy lépéssel mindig el ttük járva lecsapott egy-egy falura, aztán azonnal visszahúzódott Dubhlain kett s falai mögé. A mai napon azonban csapatokat állított a város sáncárkai elé. Ezúttal harcolni fog. Azt a taktikát fogja alkalmazni, mellyel Aed tudta nélkül – Erin olyan sikeresen harcolt a dánok ellen. Vagyis az ellenséget az erd s r jébe fogja csalni, és ott veri szét. A csata korán reggel kezd dött, s dühöngése még a kés délutáni szürkületben sem csitult. Aed a vérfürd közepén rekedt, de korát meghazudtoló fürgeséggel és er vel küzdött. Néhány perccel ezel tt még saját embereit látta maga körül, de most úgy t nt, norvég góliátok fogják halálos gy r be. Öreg vagyok már – gondolta magában. – Eleget éltem. De ki tud hideg észérvekre hallgatni, amikor biztos halállal néz szembe? Aed Meave-re gondolt, gyermekeire, és Írországra, melyet élete árán is meg kell védenie. Megrázta magát, és megújult er vel vetette magát a vikingekre… A következ pillanatban a sz ke óriások leengedték fegyvereiket, és hátrahúzódtak. Hirtelen minden elnémult. Aednak zúgott a feje. Becsukta szemét, és mire újra felnézett, egy hatalmas férfi állt el tt: Fehér Olaf. Aed már sokat hallott a Farkasok uráról, s a távolból már nem egyszer volt alkalma megfigyelni erejét és halálmegvet bátorságát. Most mégis megdöbbent egy pillanatra. A férfit a legy zhetetlen er légköre lengte körül. Nem akarok meghalni! – hasított Aedbe a rettegés, amikor a norvég herceg jeges kék szemébe pillantott. Uram, bocsásd meg b neimet – kezdte el az sz király utolsó imáját, s magasra lendítette nehéz acélfegyverét. ütött el ször. Olaf ügyesen hárított, s éles acélsikoly szelte át a vérg zös leveg t, amikor kardjuk fémes teste egymásnak feszült. Aed karja megremegett Olaf csapásának hatalmas erejét l. Írország királya tudta, hogy közeleg a halál perce. Azon töprengett, hogy tulajdonképpen hálás lehet a sorsnak, hogy egy ilyen nagyszer harcban éri utol a végzete. Igen. Dics bb halált nem is kívánhatna magának egy harcos, egy uralkodó. A viking következ ütését l Aed a földre zuhant. Feltérdelt, megpróbált felállni, de megcsúszott a véráztatta, sáros talajon. Nem küzdött tovább. Lehunyta a szemét. Írföld végtelen zöld mez ire gondolt, a ragyogó tavaszi égboltra, Meave mosolyára. Várta a halált, és megpróbálta visszafojtani remegését, amikor megérezte a nyakának feszül hideg vasat. Olaf lassan leengedte kardját. Aed kinyitotta a szemét, és ellenfelére pillantott, aki nehéz, hatalmas fegyverére támaszkodva fürkészte tekintetét. Aed azon töprengett, hogy a Farkasok ura, aki messzi földön híres kegyelmér l, miért nem tiszteli meg Írország uralkodóját annyival, hogy itt a csatamez n végezzen vele. Legnagyobb meglepetésére Olaf odalépett hozzá, és lenyújtotta kezét, hogy talpra segítse. Jeges tekintetében csodálatot és tiszteletet látott felvillanni. – Állj fel, Tara királya – szólította egy mély és meglep en kellemes hang az anyanyelvén. Aed megragadta a viking kezét, és felállt. – Szeretnék a te korodban én is olyan er s és bátor maradni, mint te, Aed Finnlaith – folytatta a harcos csendesen.

46

– Ha meg akarsz ölni, Norvégia Farkasa – szólt Aed norvégul, s közben azért imádkozott, hogy remeg végtagjai el ne árulják gyengeségét –, add meg Írföld királyának azt a kegyet, hogy itt haljon meg, a csatamez n. A viking felnevetett, s szemében hosszú-hosszú ideje el ször villant fel a melegség szikrája. – A keresztény istenedre mondom Aed Finnlaith, Tara királya, eszembe sincs elvenni az életed. Csak a te istened tudja, hogy ki lépne a helyedre, én pedig jobban kedvelem az ész, mint a kard embereit. Te pedig bölcs vagy, tiszteletre méltó és bátor. Térj vissza a seregedhez! Ígérem, nem esik bántódásod. Aed nem akart hinni a szemének, amikor a norvég harcosok végtelennek t n tengere tiszteletteljesen kettévált, hogy utat engedjen az ellenséges csapatok vezérének. Még egyszer Olafra pillantott, aztán egyenes háttal, felemelt fejjel indult a tábora felé. Aed korántsem volt biztos benne, hogy élve fogja elhagyni a csatamez t. Lassan, óvatosan, de méltóságteljesen lépkedett az óriások között, és közben rettegve várta, hogy mikor repül a hátába egy csatabárd… De ahogy azt Olaf megígérte, egyetlen ujjal sem nyúltak hozzá… A csata véget ért. És hiába töprengett az sz uralkodó, nem tudta eldönteni, hogy melyik fél nyerte meg az ütközetet. Negyvenmérföldnyire a nagy norvég-ír csatától, az Arany Harcosn újra gy zelemre vezette harcosait, és megmentette Tarát. Útban Mergwin kunyhója felé, Erin nem tudott dics ségre gondolni. Gregory súlyosan megsebesült, és minél hamarabb el kellett jutniuk az öreg druidához, mert a seb nagyon vérzett. Erin aggódva nézett unokafivére fájdalomtól elgyötört arcára. – Biztos vagyok benne, hogy Mergwin már régóta vár minket – áztatta a fiút. – Nemsokára odaérünk, ne aggódj! Gregory megvonta a vállát. – Nem magam miatt aggódom, hanem miattad. A lány meg sem próbált válaszolni. Aznap majdnem fogságba esett. Isten tudja, hogyan, de belekeveredett a csatába, s kézi tusában kellett megküzdenie egy hústorony vikinggel. El tudott lépni a dán harcos szekercéjének halálos ütése el l, de amikor ölnie kellett volna, képtelen volt belemártani a kardját egy él ember testébe. Gregory alig tudta kimenteni a halálos veszedelemb l… – Gregory – szólalt meg végül Erin –, kérlek, ne aggódj! Ha úgy hozza a sors, mindent meg fogok tenni, hogy életben maradj. A fiatal harcos mosolyogni próbált, de csak egy torz grimaszt tudott az arcára préselni. – Imádkozni fogok érted, Erin, hogy soha többé ne kelljen magadra ölteni azt az átkozott aranynál célt. Súlyos csend ereszkedett közéjük, ahogy tovább lovagoltak a kis erdei ösvényen. Ahogy azt Erin gondolta, Mergwin a kunyhója el tt várta ket, aztán fekv helyet készített számukra. És ezalatt egyetlen szót sem szólt. Szokásával ellentétben nem szidta Erint, és nem is prédikált. Idegesen babrálta hosszú szakállát, szemében aggodalom és nyugtalanság tükröz dött. Mergwinnél töltötték az éjszakát. Erin olyan mélyen aludt, és olyan békés álma volt, hogy reggel, amikor felébredt, azon töprengett, hogy már évek óta nem aludt ilyen jól. Vidám volt, mint a gyermeki önmaga, akit annyira elb völt a szell puha éneke, az ébredez erd hangjai, s a végtelen, mosolygó kék égbolt. Mergwin kunyhója maga volt a melegség, a biztonság. Reggelikészítés közben Erin gyalázatosan kacérkodott az öregemberrel, de még puha simogatásaival és öreg arcára lehelt könny csókjaival sem tudta felvidítani. Reggeli után a két fiatal hazaindult. Erin mosolyogva hátrafordult, hogy integessen a druidának, de amikor visszafordítottál tekintetét, aggodalom árnya suhant át arcán. Már majdnem megkérte Gregoryt, hogy pillantson hátra, és nézzen Mergwinre, de unokafivére alig tudta megülni a lovát fájdalmában, és szemmel láthatóan fáradt volt és ingerlékeny.

47

Hirtelen megborzongott. Képtelen volt kiverni fejéb l a druida tekintetét. Még soha nem látta Mergwint ennyire szomorúnak, ennyire… sajnálkozónak. Baj nélkül sikerült a városba érniük. Gregory még egy napig maradt, aztán visszatért a csapatához, Dubhlain mellé. Erin csendesen végezte mindennapi munkáit. Esténként a Griananban üldögélt n véreivel, és mivel még Bride is örvendezett, hogy az íreknek sikerült Dubhlainig visszaszorítani az ellenséges sereget, Erin hagyta, hogy majdnem végzetessé vált titkos csatáját, s az apja iránti lelkiismeret-furdalását a feledés burkolja jótékony homályba. Azon a néhány napon utoljára álmodozott boldogságról, békér l, szerelemr l, s közben észre sem vette, hogy álomvilágának roskatag falai bármelyik pillanatban összed lhetnek.

48

8. fejezet A vérvörös napkorong, mely reggel még oly gy zedelmesen lépett a világ színe elé, megfáradt öregemberként bukott le a nyugati látóhatáron, s utolsó, gyenge sugaraival az éj fekete leplét borította az elnémult csatamez re. Írföld, ez a szépséges, vérszomjas asszony ma a halál menyasszonya lett… Aed Finnlaith magányosan álldogált egy félrees szirten, s Dubhlain hatalmas, rendíthetetlen falait bámulta. Katonáira gondolt, a fiatal, er s ír férfiakra, akik most szanaszét hevernek a harcmez n, megcsonkítva, összezúzott koponyával… holtan. A tábort z fel l vidám hangfoszlányokat sodort magával a szél. Az ír királyok, hadvezérek gy zelmüket ünnepelték, s egymást túlharsogva dicsekedtek h stetteikkel s rendíthetetlen bátorságukkal, melynek láttán hanyatt-homlok menekültek a gyáva, barbár vikingek. Aed lehunyta a szemét, s érezte a lelkében felhorgadó düh tüzes hullámait. – Isten mindannyiunk lelkét elrohasztja! – mordult fel félhangosan. Hadvezérei, akik ma kétségkívül derekasan küzdöttek a csatában, hiába nevezték magukat civilizált keresztényeknek, ugyanolyan barbár, kegyetlen gyilkosok voltak, mint ellenfeleik. S vajon a viking fenyegetés elmúltával mennyi id nek kell eltelnie ahhoz, hogy gyilkos ösztöneiket s fegyvereiket egymás ellen fordítsák? – töprengett Aed, bár Olaf hihetetlenül ravasz macska-egér játékát ismerve korántsem volt biztos abban, hogy a viking fenyegetés valaha is véget ér. Fehér Olaf. Az ír f királynak ma ismét alkalma volt látni s megtapasztalni halálmegvet bátorságát, mellyel úgy harcolt, mint el tte egyetlen viking hadvezér sem. Barbár norvég volt, igaz. De valahogy mégis más. Aed élete rá a tanú. Igen, Olaf más volt, mint a többi viking: fiatal, er s, mint egy tölgyfa, s legy zhetetlen, mint egy isten. Aranysz ke haja isten lángoló haragjaként t nt fel a csatamez n, s puszta látványától is megremegtek a bátor ír férfiszívek. Mégsem volt kegyetlen, vérszomjas gyilkos. Férfi, aki férfiak ellen küzdött, s nem ártatlan asszonyok s gyermekek vérére szomjazott. Aed levette a sisakját, kiszabadította magát nehéz mellvértjéb l, aztán leült a földre. Hirtelen nagyon öregnek, nagyon öregnek érezte magát. Hadvezérei holnap meg akarják támadni a várost. Igen, talán tényleg parancsot kellene adnia az ostromra – töprengett. Akkor miért vonakodik mégis? Mert pontosan tudja, nem gy zheti le azt a zseniális férfit, aki a háború kezdete óta az orránál fogva vezeti az ír sereget. Ki tudja, Dubhlain falai mögött talán már alig várja ellenfele következ lépését. Igen. A háború elveszett az írek számára. Életük s Írföld békéje a Farkas kezében van. De Olaf annyira más, mint el dei. Valahogy – civilizált. Karikalábú Friggiddel ellentétben igényes önmagára és környezetére. Az a hír járja róla, hogy felvett néhány ír szokást, például a mindennapi fürdést. Emellett Dubhlain csodálatos épületeinek nagy részét álmodta és építette meg. S t. A viking városban állítólag üreges tuskókból emelt vezetékrendszer szállítja a friss vizet minden házba. Egy sebesült halálsikolya törte meg a békés csendet, s tüzes dárdaként hasított Aed lelkébe. Összeszorította a fogát, s ökleivel próbálta útját állni a szívszaggató fájdalmas kiáltásnak. Amikor újra elcsitult minden, Tara királya tenyerébe temette arcát, és zokogni kezdett. Könnye megállíthatatlan keser folyamként patakzott öreg, megfáradt szeméb l. Írföld fiaiért sírt, akik vérüket adták hazájukért. S áldozatuk hiábavaló volt. Aed nagy nehezen lábra állt, s a tábort z felé indult, ahol hadvezérei már türelmetlenül várták, hogy megnyissa a haditanácsot, és parancsot adjon Dubhlain holnapi ostromára. Istenverte bolondok! – fortyogott magában, ahogy körbehordozta tekintetét a gy zelemt l sugárzó arcokon. Hát nem veszitek észre, hogy a mai csata csak a játék része volt, melyet Olaf 49

jó el re megtervezett? Nem veszitek észre, hogy veszítettünk? Hogy MINDENT elvesztettünk? Aedet undor környékezte, ahogy emberei szemébe nézett. Drága istenem – kérdezte némán –, hát mi, h szolgáid, sem vagyunk jobbak az északi pogány barbároknál? A válasz kézenfekv volt. „Dics ” hadvezérei, akik legtöbbjének egyetlen karcolás nélkül sikerült átvészelnie a háborút, s a mai szörny ségeket, tovább folytatták dicsekvéseiket. Aed a t z mellé guggolt, s elgémberedett ujjait a melenget lángok felé tartotta. Szótlanul megvárta, hogy minden hang elnémuljon körülötte, aztán felállt és csendesen megszólalt. – Vége – mondta kurtán. – Úgy döntöttem, hogy reggel küldöttséget menesztünk Olafhoz, és békét kérünk. Döbbent csend. Csak a t z pattant egy hatalmasat, mintha válaszolni akart volna Aed szavaira. A férfiak arcáról azonnal elt nt a diadal mámora, hogy átadja helyét az örömteli megkönnyebbülésnek, vagy a felizzó dühnek. Fennen mac Cormac emelkedett el ször szólásra. – Nem értelek, Aed. Azért szólítottál minket fegyverbe, hogy végs csapást mérjünk a vikingekre. Most mégis azt akarod, hogy a gy zelem kapujában, feladva minden eddigi küzdelmet, fejet hajtsunk az ellenségnek? Aed türelmesen hallgatta végig Fennen kitörését, aztán beszélni kezdett. – Igazad van, Connaught királya, valóban azért hívtalak össze benneteket, hogy végre kipucoljuk a vikingeket Írország földjér l. De válaszoljatok szintén, vajon meg tudunk-e szabadulni valaha is t lük? Mert nemcsak Olaf norvég seregei jelentik a viking fenyegetést, hanem dán, svéd betolakodók is. És a mai napon magatok is meggy z dhettetek arról, hogy Norvégia Farkasa nem mindennapi ellenfél. Úgy t nik, ma csatát nyertünk ellene. De vajon nem szándékosan hagyta-e magát legy zni, hogy ezzel is közelebb csalogasson minket Dubhlain falaihoz, melyek mögött ki tudja hány ezer harcosa rejt zhet? Két lehet séget látok tehát: vagy támadunk, és mindannyian az esztelen mészárlás áldozatai leszünk, vagy tárgyalunk. Olaf er sebb és hatalmasabb, mint el tte bármelyik viking vezér. Harcosai vakon engedelmeskednek szavának. Gondoljatok bele! Egy er s norvég-ír szövetség megsokszorozhatja er nket, s véget vethet az állandó háborúskodásnak. Arról se feledkezzetek meg, hogy Olaf nemcsak hogy nagyszer harcos, hanem nagyszer ember is. Vagy talán nem ajánlotta fel, hogy sebesültjeinket szabadon elhozhassuk a harcmez r l? Vajon nem tiltotta meg az embereinek, hogy ártatlan ír parasztokat, asszonyokat és gyermekeket gyilkoljanak? Nos, uraim, gondolkozzatok el a hallottakon. Hajnalban itt találkozunk, hogy meghozzuk döntésünket. Még valami! A vikingek el tt Dubhlain nem volt több jelentéktelen porfészeknél. Most pedig talán a legfényesebb és leghatalmasabb ékk Írföld koronáján. És mindezt a vikingek, legf képpen Olaf épít munkájának köszönhetjük. Vagy talán kivágnátok gyümölcsöskertetek legdúsabban term , legszebb fáját azért, mert magját ellenségetek földjér l sodorta magával a szél? Aed utoljára végigpillantott hadvezérei meghökkent tekintetén, aztán választ sem várva sarkon fordult, és megindult sátra felé. Fáradt volt. Szeretett volna otthon lenni, s Meave ölel karjaiban álomra hajtani fejét. Félúton sem járt még, amikor fia, Niall lépett mellé. – Atyám! Aed megállt, és kérd n vonta fel bozontos szemöldökét. – A hadvezérek, a királyok dönt többsége melletted áll, atyám. Békét akarnak. De… – bizonytalanodott el Ulster királya –, egyvalami mégis aggasztja ket. Hogyan fogjuk biztosítani a békeszerz dést? Mi lesz a biztosíték arra, hogy Olaf nem fog újra támadni, mint az az átkozott dán Friggid, Carlingford után? Az sz király elmosolyodott, és fia vállára tette a kezét. – Köszönöm, hogy szóltál err l, Niall. Most lepihenek, de gondolkodni fogok a dolgon. – Elhallgatott egy pillanatra, majd újra megszólalt. – Neked mi a véleményed, fiam? 50

Niall habozott néhány másodpercig, megköszörülte a torkát, aztán beszélni kezdett. – Olaf a legravaszabb hadúr, akit életemben láttam. Úgy hiszem, azért hagyott életben, mert tisztel, s mert tudja, hogy a béke mellett fogsz dönteni, ahelyett hogy mészárlásra kényszerítenéd. – A fiatal férfi elhallgatott, és Dubhlain felé fordította tekintetét. – Csak a jóisten tudja, miféle szörny ségek várnak ránk odabent! Aed bólintott, aztán elköszönt fiától, és a sátrába lépett. Egy fiatal lány borult a lábai elé, egy tábori szajha. A férfi mosolyogni próbált, nehogy megbántsa a fiatal teremtést, aki nyilvánosan a kedvében akart járni. De Tara királya h séges férj, s még ha nem is lenne az, akkor is túl öreg már ahhoz, hogy egy végigharcolt nap után még az ágyban is gy zedelmeskedjen. – Hagyj magamra! – mondta halkan. – Nincs kedvem a felkínált kegyhez. A lány arca lángba borult a férfi kemény szavaira, s megszégyenülten hajtotta le fejét. Aed csakhamar rádöbbent, hogy lány úgy hiszi, nem tartja érdemesnek a feladatra, hogy egy királyt szórakoztasson bájaival. Engedett. – Boldoggá tennél, ha hoznál egy kis vizet, hogy lemossam testemr l a mai nap mocskát – mondta keser en. A lány arca felragyogott. – Máris itt vagyok, uram – suttogta szégyenl sen. – Aztán megmasszírozom a vállad, hogy felfrissülj. – Nagyszer – sóhajtott Aed fáradtan, és vetk zni kezdett. A lány néhány perc múlva visszatért egy nagy tál vízzel és egy puha kend vel végigmosta a férfi testét. Aed némán figyelte a lányt, és a szíve fájt érte. Olyan id s lehetett, mint Erin, s bár nem volt olyan megdöbbent szépség , s tökéletes formájú, mint a lánya, hasonlított hozzá. Miután végzett a mosakodással, Aed végigfeküdt az ágyán. A lány mellé ült, s masszírozni kezdte a nyakát és a vállát. A férfi becsukta a szemét, és mosolygott. Még mindig Erinre gondolt. Milyen jó lenne hazamenni! Nem! Most nem álmodozhat az otthon melegér l. Sokkal fontosabb dolgon kell töprengenie. Akármilyen fáradt is, valamit ki kell találnia, amivel biztosíthatja a norvégokkal kötend szövetség tartósságát, és ezzel Írország békéjét. A lány nagyon ügyes volt. Érintése majdnem olyan puha és gyengéd volt, mint Eriné. Aed teste teljesen ellazult, már majdnem elaludt, amikor hirtelen felült, és megragadta a rémült lány vállát. – Erin! – kiáltotta. – Hát persze hogy Erin! Pofonegyszer . Norvégia Farkasát össze kell házasítani Erinnel, az ír f király lányával. Mint apát, fájdalommal töltötte el a tudat, hogy legkedvesebb gyermekét kell feláldoznia a szent célra, Írország jöv je érdekében, de mint király és politikus, tisztában volt vele, hogy egy friggyel megpecsételt szövetség felbonthatatlan. Aednek szörny , nyugtalan éjszakája volt, s a kel nap els sugarai már talpon találták. Követeket küldött Dubhlain-be, s miután Olaf beleegyezett a találkozóba, egy boldogtalan férfi, Ulsteri Niall indult Tarába, hogy apja színe elé hozza húgát, Erint. Erin már minden n i trükköt kipróbált a hízelgést l a duzzogásig, hogy kiszedje fivéréb l az igazságot. Végül titkos fegyverét, szívszaggató zokogását is bevetette, de egyetlen szót sem sikerült kihúznia Niallb l apja szándékát illet en. Aed úgy parancsolta, hogy lánya hercegn höz méltó öltözékben induljon útnak, gazdag, el kel kísérettel. A finom selymekbe öltözött udvarhölgyek és Tara el kel úrn i hintón utaztak, de Erin addig könyörgött Niallnak, míg meg nem engedte, hogy mellette lovagoljon a fegyveres kíséret élén. Mély indigószín köpenye tengerként hullámzott a szélben, s hófehér ezüstróka stólája csak még inkább hangsúlyozta zuhatagként aláomló hollófekete haja szépségét. Niall a húgára pillantott, szélfútta pirospozsgás arcára, méltóságteljesen csillogó mélyzöld szemére, s arra gondolt, még soha nem látta ilyen gyönyör nek. Erin lassan felé fordította tekintetét, s amikor mosolyogni kezdett, gyötr b ntudat mart a fiatal király szívébe. De mivel 51

a végtelenségig h séges volt apjához, s emellett maga is tisztán látta Aed cselekedetének indítékait, tovább hallgatott. Jól ismerte Erint. Tudta, hogy világgá futna, ha megsejtené, hogy mi vár rá Dubhlainban. – Niall! – törte át töprengése falát Erin hangja, mely nyugodt volt és puha, de a férfi azonnal tudta, hogy újabb kérdez sködés következik. – Igen, Erin? – Kérlek, Niall, mondd meg, ha apánk dühös rám valami miatt. – Erin – hazudott Ulster királya. – Hányszor kell még elmondanom, hogy engem mindössze annyival bízott meg, hogy sürg sen vigyelek a színe elé. Azt még velem sem közölte, hogy miért óhajt látni. Sajnálom… Jobban, mint gondolnád – tette hozzá magában néma keser séggel, s lova véknyába vágva sarkantyúját a díszes menet elejére vágtatott. Hosszú, fárasztó napok teltek el, mióta elhagyták Tarát, s ahogy közeledtek Dubhlain felé, Erinben úgy n tt a rettegés. A félelem kis borzongásai az utóbbi napokban már elviselhetetlen és visszafojthatatlan remegéshullámokban öntötték el testét, akárhányszor apjára gondolt. Azzal vigasztalta magát, hogy Aed minden gyermeke közül t szereti legjobban. S még ha tudomást is szerzett kett s életér l, ugyan mit tehet vele? Órákig fog ordítozni, zárdával fogja fenyegetni, vagy esetleg azzal, hogy hozzáadja egy visszataszító külsej , de annál gazdagabb királyhoz. A végén persze úgyis megbocsát, mint mindig… Lehetetlen a félelme – gondolta Erin. Végül is semmi szörny séget nem követett el. Az Arany Harcosn igazságos háborút vívott – mellesleg Tarát is megvédte egy zsákmányra éhes rablóbandától. A következ gondolat, mely tudatába hasított, jeges marokkal szorította össze szívét. Hiába minden magyarázat és észérv, tény, hogy Aed nem hozatta volna háború közepén a táborába, ha nem lenne nyomós oka rá. Talán ezúttal valóban lesújt izzó haragja, s neki b nh dnie kell. Erin rettegése lázadó haraggá változott, amikor a domb tetejére ért, s megpillantotta az alant elterül viking város monumentális falait. Niall elejtett szavaiból arra következtetett, hogy békekötés készül, s magában dühös volt az apjára, hogy miért fecsérli az id t ilyen hiábavaló kompromisszumokra, amikor végre lehet sége lenne arra, hogy egyszer s mindenkorra elpusztítsa az átkozott Norvég Farkast. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy az apja a gy ztes fél… – Apánk azonnal látni akar, amint megérkeztünk – mondta Niall, s megindult lovával a lejt n, mely a végtelenbe nyúló ír sátortábor felé vezetett. Erin szótlanul követte bátyját. A tarai kíséret érkezésének hírére férfiak sereglettek a tábor közepére, s hangosan üdvözölték Ulster királyát és Aed lányát. Erin tisztelettudóan fejet hajtott, és mosolyogni próbált, de legszívesebben megfordította volna lovát, hogy Bede-hez vágtasson, megvallja b nét, s isten segítségét kérje. Niall egy pillanatra sem állt meg, és egyetlen kézmozdulattal jelezte húgának, hogy kövesse. Átvágtak az ünnepl tömegen, egyenesen apjuk, a f király sátra felé. Amikor odaértek, Niall leszállt a lováról, s Erint is lesegítette. Erin a fivére szemébe nézett, s ismét pánik kerítette hatalmába. A nagy zöld szemekben ugyanazt a sajnálatot látta, melyet annak idején Mergwin tekintetében. Apa mindent tud! – hasított lelkébe a rettegés, s feje zakatolni kezdett a kétségbeesett gondolatoktól. Hirtelen eszébe jutott, hogy karnyújtásnyi távolságra van leggy löltebb ellenségét l, akivel apja békét készül kötni. Becsukta a szemét, és újra felidézte magában azt a szörny napot, ott a patak partján. Bárcsak elvágta volna a torkát annak az istentelen veszett kutyának!… Félelem jeges marka szorította össze a szívét. Talán újra találkoznak? Vajon emlékezni fog-e arra a büszke ír lányra, aki annyira megkínozta és megalázta? Nagyot sóhajtott, s lesimította elegáns köpenyét. Nem. Biztos, hogy nem fog találkozni a Farkassal. Akármilyen tárgyalásba is bocsátkozik vele, Aed nem cseresznyézik egy tálból egy

52

barbár állattal. És bármennyire is haragszik rá, nem kívánhatja t le apja, hogy a barbárok háziasszonya legyen. – Menj be! – mondta Niall halkan. – Te nem jössz? – kérdezte Erin élesen. – Apa négyszemközt akar veled beszélni – hadarta el a férfi, aztán lóra pattant, és elszáguldott. Erin nagy leveg t vett, kétségbeesetten szövögette az utolsó pillanat szülte terveit. Vajon hogyan viselkedjen, hogy sikeresen átvészelje az els perceket? Alázatos legyen, vagy durcás, amiért apja idecitálta kényelmes otthonából? Félrelebbentette a sátor ajtaját, és belépett. Életében el ször úgy látta apját, mint a kívülállók. Aed egy összetákolt asztalnál ült, s elmélyülten hajolt egy pergamen fölé. Mélybíbor palástja székére omlott, s a földet söpörte. Arca gondterheltnek t nt, s amikor a következ pillanatban felnézett, Erin azt gondolta, hogy még soha, soha nem látta tekintetét ilyen hidegnek, ilyen metsz nek. – Erin – mondta a férfi köszönésképpen. Aed még soha nem nézett rá így – töprengett tovább Erin, s a szíve majd kiugrott rémületében. Valami baj van. Valami szörny , szörny nagy baj. Aed az apja, de a királya is. pedig nemcsak hogy megtagadta az engedelmességet, de egyenesen megszegett egy szigorú törvényt, a Cain Adamnant. Ha otthon lennének Tarában, s nem itt a viking er dítmény falai el tt, most odarohanna Aedhez, karjaiba fonná, s csókjaival lágyítaná meg k kemény szívét. Végül behunyta a szemét, és úgy érezte, saját szívdobogásának fülsüketít hangja tölti meg a sátor belsejét. Mélyen meghajolt apja el tt. – Alázatosan esedezem a bocsánatodért, atyám. – Miért? – kérdezte Aed, s fagyos arcán zavar tükröz dött. Nem tudja! – ujjongott magában Erin, s majd elájult a megkönnyebbülést l. Még mindig nem nézett fel apjára. – Bármiért, amivel vétkeztem ellened – rebegte illedelmesen. – Tudomásom szerint nem vétettél ellenem – mondta Aed közömbösen. – Azért hívattalak, mert eljegyeztelek. Erin felkapta a fejét. Ha nem lenne ilyen szorult helyzetben, most minden joga meglenne hozzá, hogy tiltakozzon. – De Atyám… – Csak semmi „de”, hercegn ! – mordult fel Aed. – Már eddig is túl türelmes és túl nagylelk voltam veled szemben. Még mindig vitázhatna vele, szembeszállhatna az akaratával hacsak… hacsak a férfi, akit vejéül választott, el nem nyeri az tetszését is. Fennen? Hát persze, hogy Fennen! – gondolta Erin, s álmodozásai jutottak eszébe. Talán itt az ideje, hogy megbékéljen a világgal, s felfedezze érzelmeit Connaught királya iránt. Igen. Férjhez fog menni, de csak Fennenhez. Fagyos rémület rázta meg testét. Biztos volt benne, hogy Aed más férfit választott. Hiszen miért is rángatta volna a harcmez re, hogy férjhez adja ahhoz, akit már évek óta ismer? Bátran apja szemébe nézett. – Tudom, hogy mi a kötelességem, atyám, és férjhez megyek, ha úgy parancsolod. De csak annak leszek a felesége, akit szabad akaratomból választok. Ha Fennen… Aed türelmetlenül szakította félbe a szavait. – Nem Fennen mac Cormac a jegyesed, hanem Fehér Olaf, Norvégia hercege, Holnap, miel tt a nap lemegy, a felesége leszel. – Tessék? Erin úgy érezte, hogy egy feneketlen szakadékban zuhan, egyre lejjebb és lejjebb. – Ez az utolsó szavam – dübörgött Aed, s hátat fordított Erinnek, mert képtelen volt elviselni a fájdalmat, melyet lánya arcán látott. – Atyám! Ne! Nem teheted! Tudod, mennyire gy lölöm a vikingeket, s közülük is a legjobban Fehér Olafot! – Erin remegni kezdett. Hiába próbálta meggy zni magát arról, hogy

53

az egész csak egy álom, amelyb l hamarosan felébred, rá kellett döbbennie, hogy a szörny valóság talaján áll. – Soha! – sziszegte dühödten. – Soha nem leszek a felesége! Aed lassan megfordult, s Erin rádöbbent, hogy már nem az apja áll el tte, hanem Aed Finnlaith, Írország f királya. – De igen. Mert így parancsolom – mondta idegen, távoli hangon. Erin a férfi lábai elé vetette magát. – Atyám, könyörülj rajtam. Nem dobhatod oda saját véredet egy barbárnak, a fivéred gyilkosának! Nem teheted meg! Hozzámegyek Fennenhez, hozzámegyek bárkihez, vagy zárdába vonulok, de nem leszek a Norvég Farkas felesége, Atyám, én ír vagyok, s megilletnek a Brehon jogok, melyek kimondják, hogy egyetlen n sem kényszeríthet … – Igen. És azt is kimondják, hogy a lányoknak fejet kell hajtaniuk apjuk kívánsága el tt. – Aed újra az asztalához ült, s a pergamenje fölé hajolt. – Atyám! – sikoltotta Erin eszel sen. – Hát nem érted? A halálba akarsz kergetni? Mert ír becsületemre esküszöm, inkább meghalok, minthogy a norvég kutya asszonya legyek! – A férfi nem nézett fel, Erin sírni kezdett. – Atyám, irgalmazz! Könyörgöm… A földön csúszott apja felé, s olyan szívszaggatóan zokogott, hogy Aedben majdnem felülkerekedett a sajnálat. De gyorsan megrázta magát, s újra olyan kemény volt s hideg, mint az acél. – Nem érted? Nem lehet! Könyörülj! – nyöszörögte Erin, s átkarolta apja lábát. Bénító félelemként hasított lelkébe a gondolat, hogy rövidesen szembe kell nézni Olaffal, aki talán nem fogja megölni, de az biztos, hogy pokollá fogja tenni az életét. Erin arra eszmélt, hogy két marcona harcos lép a sátorba. Aed egyetlen kézmozdulattal magához intette ket. – Vigyétek a hercegn t, és gondoskodjatok róla, hogy ne hagyja el a sátrát. A két férfi lehajolt a porban fekv lányhoz, de Erin dühösen lökte el a segít kezeket. Nagy nehezen lábra állt, és magasra emelte a fejét. Nem. Nem álmodik. A férfi, az apa, akit egész eletében imádott, hidegen az ellenség karjaiba löki. Soha nem gondolta volna Aedr l, hogy ilyesmire is képes. – Ne merészeljetek hozzám érni! – mondta reinek, s karjára vetette köpenye uszályát. – Egyedül is tudok járni. – A kijárat elé indult, de miel tt kilépett volna a sátorból, utoljára visszafordult. – Nem leszek a viking felesége, Tara királya. Ez az utolsó szavam. Aed még mindig nem pillantott fel. – F király vagyok – mondta csendesen. – És az apád, aki túlságosan elkényeztetett. Nem tudhatod, mennyire fáj, hogy fájdalmat kell okoznom, de nincs más választásom. Ezt kell tennem. Írországért. A hazáért, mely sokkal fontosabb, mint te vagy én, Erin. S a hazáért, az eljövend boldog évszázadokért, Írország népéért. Norvégia Farkasának asszonya leszel. Erinnek minden erejét össze kellett szednie, hogy fel ne zokogjon. Megfordult, és kilépett az ajtón. Büszke méltósággal sétált a sátra felé, melyet nyolc fegyveres férfi rzött. Bebújt a sátrába, és sírni kezdett. – Erin? Bede már régóta várt rá. Amikor meghallotta a szörny hírt, azonnal húgához sietett. Erin a n vére karjába omlott. – Ó, Bede – sírt keservesen. – Apa azt akarja, hogy… Olaf… – Tudom – simogatta Bede testvére haját. – Shh… Erin, ne sírj… Shh… De Erin tovább zokogott, olyan fájdalmasan és kétségbeesetten, hogy Bede úgy érezte, megszakad a szíve. De igazán csak akkor rémült meg, amikor húga abbahagyta a sírást, és felemelte a tekintetét. Csillogó, átható szépség szemét halálos nyugalom szállta meg. Pupillái annyira kitágultak, hogy majdnem elfedték smaragdzöld íriszének tiszta udvarát. – Nem fogom megtenni, Bede. Nem megyek feleségül a Farkashoz. Ha agyonvernek, ha megkínoznak, ha megölnek, akkor sem. – Erin felállt, és eszel s módjára sétálni kezdett a sátor egyik végéb l a 54

másikba, aztán vissza. – Igen. Bírákat fogok felfogadni, hogy képviseljék az igazságomat. Senki sem kényszeríthet. A Brehon törvények engem védenek. Bede tisztában volt vele, hogy húga nem tréfál. – Erin – jegyezte meg halkan. – Egyetlen bírát sem fogsz találni, aki a f király ellen beszélne. És én úgy hallottam, hogy Olaf bár kegyetlen harcos, de gyengéd férfi. Niall szerint pompázatos és tiszta a kastélya. Olaf pedig megígérte apának, hogy hercegn nek kijáró bánásmódban és tiszteletben lesz részed. Fel a fejjel, Erin. Hidd el, nem is lesz olyan szörny . Veled maradok egy darabig, és az udvarhölgyeid is itt lesznek. Emellett ír családok költöznek Dubhlainba. Az építészeink tanulmányozni akarják a norvég módszereket. És nézz Olafra! Olyan kedves, olyan szép férfi. Szeretni fog, hidd el. Erin nevetni kezdett, s ez a nevetés megfagyasztotta a vért a fiatal apáca ereiben. – Szeretni! Engem! Drága Bede, az a norvég kutya akkor sem szeretne, ha én lennék az egyetlen n a világon. De úgysem számít. Nem is akarom, hogy szeressen, mert én gy lölni fogom t a sírig. Meg kellett volna ölnöm az els adandó alkalommal! – gondolta dühösen. Aztán újabb ötlete támadt. Igen. Beszélnie kell az apjával, és mindent el kell mondani az erdei kalandjáról. Aed be fogja látni, hogy nem adhatja feleségül egy állathoz. De mégsem. Lehet, hogy apja csak még inkább kényszerítené a házasságot. Mert semmi másra nem gondol, csak a drágalátos Írországára. – Feküdj le, Erin! Ki kell pihenned magad! – szólt Bede, félbeszakítva húga töprengését. Erin a n vérére nézett. – Nem leszek a felesége. Ma éjjel megszököm innen. Éppen eleget áldoztam már a hazáért és a népért – mondta keser en. Bede összevonta a szemöldökét. – Ugyan már, Erin. A sátrat fegyveresek rzik… – Vannak, akik szívesen segítenek – suttogta Erin. – Ha eljön az éj, elmenekülök innen. Magammal hoztam a kardomat, és tudom, hogyan használjam. Bede döbbenten hallgatta testvére szavait. Biztos volt benne, hogy Erin megháborodott. – Nos, húgocskám – mondta hangosan –, ha meg akarsz szökni, szükséged lesz minden er dre. Enned kell. Hozok neked valami finom, tápláló vacsorát. Erin arca felragyogott. – Igazad van, Bede, ahogy mondtad, minden er mre szükségem lesz. És nézd meg, kérlek, hogy nem tudsz-e tartalék élelmet keresni, amit magammal vihetek a hosszú útra. Bede szörny b ntudatot érzett, de mosolyogni kezdett, és bólintott. – Máris itt vagyok. Erint l egyenesen apja sátrához sietett. Aed éppen haditanácsot tartott, de amikor meglátta leánya aggodalommal teli arcát, azonnal feloszlatta a gy lést. – Atyám – mondta Bede. – Aggódom Erin miatt. Halálosan komolyan gondolja, hogy nem megy a vikinghez, és eltökélt szándéka, hogy még az éjjel megszökik. Természetesen nem fog neki sikerülni, de attól tartok, inkább hagyja magát megöletni, csak hogy megmeneküljön a házasság el l. Bede-nek elakadt a lélegzete a fájdalom láttán, mely átvillant apja tekintetén. Meleg karjaiba zárta a férfit. – Biztos vagyok benne, hogy egy napon Erin megbocsát mindkett nknek, apám. – Gondolod? – kérdezte lemondón, aztán megrázta a fejét. – Bárcsak megértené a helyzet lényegét!… És tudod mi a legkülönösebb az egészben, Bede? Hogy szívesebben adom Olafhoz, mint bármelyik ír királyhoz vagy hadvezérhez. Bede nem válaszolt. Aed fáradtan sóhajtott. – Hozzá kell mennie Olafhoz! – Egy pillanatra elt n dött, aztán lánya szemébe nézett. – Mergwin valahol itt kószál a közelben. Várj meg itt! Azonnal jövök. – Siess! Azt mondtam Erinnek, hogy vacsoráért megyek, és megígértem, hogy szerzek neki ételt az útra is.

55

Az sz király bólintott, magához intett egy rt, és elküldte ennivalóért. Ezután kilépett a sátorból, és elsietett. Bede egyedül maradt. Gy lölte magát azért, mert becsapja és megbántja Erint, de apjához hasonlóan is feláldozta volna akár önmagát is a többség jólétéért. A viking-ír szövetség valóságos csoda. És meglehet, hogy nem is tart sokáig, hiszen olyan sokan vannak, akik ellenzik a békét. De addig is boldogság és nyugalom költözik Írország földjére… Aed lépett a sátorba, és egy apró fiolányi fehér port nyomott a lánya kezébe. – Ma este add be neki a felét. Egész éjjel úgy fog t le aludni, mintha fejbe verték volna. Aztán a reggelivel a negyedét, és az utolsó adagot holnap, miel tt Dubhlainba indulnánk. Megértetted? Bede bólintott. Ébren vagyok – gondolta Erin. De mégsem. Igen. Biztos, hogy álmodik. Világos van, de nem lehet nappal, mert akkor Bede már rég felébresztette volna. Igen, álmodik, mert minden olyan homályos. Megpróbált felülni. Sikerült, de a homály nem tisztult ki szeme el tt. Bede-et látta álmában. Elé állt, és rámosolygott. – Finom reggelit hoztam. Enned kell! – Erin engedelmeskedett. Milyen szép álom! – mosolygott. Pihekönny nek érezte magát. – Idd meg a mézsört, Erin! Meg kell innod – mondta Bede, és megitta. Fiatal n k léptek a sátrába. Erin még mindig mosolygott, mert mindannyian olyan kedvesek voltak. Az egyik fésülni kezdte a haját, aztán megfürdették és selyembe öltöztették. Gyönyör álom, s neki semmi mást nem kell tennie, mint élvezni ezt a csodálatos lebegést. A következ pillanatban Aed lépett a sátorba, és Erin fintorogni kezdett. Az apjának nincs helye többé az álmában. Haragszik rá. De miért is? A mérge azonnal elpárolgott. Szereti Aedet, miért is haragudna rá? De miért néz rá ilyen furcsán? Erin mosolyogva nyújtotta kezét apjának, aki megfogta, és kivezette a sátorból. – Tud lovagolni? – kérdezte Aed suttogva Bede-t l, – Igen – jött a válasz. – De mellette leszünk. Milyen bolondok! – gondolta Erin, és n vérére nézett. – Hát hogyne tudnék lovagolni? – mondta határozottan. A lovaglás még az eddigieknél is csodálatosabb volt. Úgy érezte, mintha a szél hátán repülne egyre feljebb, fel az égig. Az álom egyre érdekesebbé vált. Egy hatalmas kastélyba kísérték, melynek faragott hófehér oszlopai voltak. A terem zsúfolásig megtelt emberekkel, akik mind rámosolyogtak. Bál volt. Egy nagy, vidám bál, Erin méltóságteljesen sétált az emberek között, amikor a terem elejébe értek, az apja elengedte a kezét. De nem zavarta, mert egy másik, egy nagy, er s kéz kulcsolódott az ujjaira. Bede még mindig mellette állt. Egy bohókás kis emberke lépett eléjük, aki úgy nézett ki, mint egy szerzetes. Beszélni kezdett, és Bede halkan a fülébe suttogta, hogy ismételje meg a szavakat, amiket a férfi mond. Erinb l majd kipukkant a nevetés. Milyen vicces, hogy éppen Bede akar bohócot csinálni egy papból! Erin megismételte a szavakat, és biztos volt benne, jól mondta ket, mert emberek jöttek oda hozzá, és gratuláltak. Boldogan és büszkén mosolygott. Tekintete a kézre tévedt, mely olyan biztosan tartotta az övét, és teljesen leny gözte a látvány. Milyen szép kéz, milyen er s, s mégis, milyen gyengéd! – gondolta, aztán lassan felemelte a fejét. A mosolya azonnal elt nt harcáról. Fehér Olafról álmodott. Magas volt, hatalmas, és gyönyör ruhát viselt. Palástja a legmélyebb királyi bíborszínben tündökölt, és egy hatalmas aranyjelvénnyel volt megt zve a vállán. El ször döbbenetet látott a gyémánt szemeiben, aztán sötét, fenyeget dühöt. Végül a férfi hangosan felnevetett, s szemében kék t z lángjai gyúltak. T z? Nem. Inkább jég. Hideg, jeges t z. Erin mozdulatlanná dermedt rémületében, de aztán is felnevetett. Milyen mulatságos! A Farkas azt hiszi, most bosszút állhat. Nem tudja, hogy ez az egész csak egy álom… 56

A férfi lehajolt és megcsókolta. Ajka éppen hogy súrolta ajkát, de az érintése melegséggel öntötte le Erin testét. Az ünnepély kezdetét vette. Mutatványosok és táncosok szórakoztatták a népet. Ízletes ételeket és finom borokat szolgáltak fel… Olaf alig tudott magához térni a döbbenett l, s els felindulásában legszívesebben megfojtotta volna a lányt. De a helyzet iróniája annyira szíven ütötte, hogy nevetnie kellett. S csak nevetett, nevetett, míg könnye is kicsordult. Hihetetlen, hogy Írföld összes sz zlánya közül éppen ezt az egyet kapta meg. Vagy tévedne? Nem, biztos, hogy az. Hiszen az a lány ott az erd ben azzal fenyeget zött, hogy az apja elé viszi, hogy ítélkezzen felette. Ugyan ki más lehetett volna, mint egy ír hercegn ? Olaf boldog volt, hogy meglepett dühe egy kicsit kizökkentette szomorúságából, mely szinte egy pillanatra sem hagyta el szívét mostanában. Hirtelen eszébe jutott, hogy a kis bestia hogyan járt túl az eszén, ott a patak partján. Minden gyalázkodó szavára, minden fájdalomra tisztán emlékezett. Itt az ideje, hogy mindenért megfizessen. De a bosszú gyors lesz és formális. Nem akar újabb háborúba keveredni az írekkel, és nem akar egész hátralév életében hadakozni a feleségével sem, aki annyira gy löli és megveti t. Megkönnyebbülés volt újra érezni, de a közömbösség, mely lelke részévé vált, újra eltompította érzelmeit. Mindent meg fog tenni, hogy feleségéb l megfelel úrn t neveljen Dubhlain számára. Hercegn nek kijáró bánásmódban lesz része, de semmi több. Ha megtanulja magába zárni gy löletét, nyugodt lesz az élete. Bár Olafot teljesen hidegen hagyta Erin, el kellett ismernie, hogy Aed nem hazudott, amikor Írország legszebb teremtését ígérte hitveséül. A lány megdöbbent en szépséges volt. S r , hosszú haja hollófekete zuhatagként omlott hófehér vállára, s smaragdzölden csillogó mandulavágású szemét hosszú fekete szempillák foglalták keretbe. Az arca fenségesen finom metszés , b re olyan puha és hamvas, mint a rózsaszirom. Halványlila selyemruhája sejtetni engedte karcsú, gömböly testét… Olaf mosolyogni kezdett. Lehet, hogy Norvégia Farkasa, de Írország Rókája kétségkívül az öreg, ravasz Aed Finnlaith. Olaf tisztában volt vele, hogy újdonsült felesége mennyire gy löli, s azon töprengett, hogy Aednak vajon hogyan sikerült rávennie a lányát, hogy hozzámenjen feleségül. Az ír király bizonyára nem is sejti, hogy ártatlan gyermeke nem az oltár el tt találkozott el ször a v legényével. Olaf újra a lányra pillantott. Teljesen normálisnak t nik – töprengett a férfi –, azt leszámítva, hogy úgy mosolyog, mintha élete legboldogabb perceit élné. Szemmel látható, fogalma sincs róla, hogy mi történik körülötte. Elkábították! – Hasított Dubhlain urába a gondolat. – Hát persze hogy elkábították. De… mintha eszmélni kezdene. Nagyszer . Azt akarom, hogy teljesen józan legyen, amikor beszélek vele. Olaf hátratolta címerével ékesített székét, és intett a sógorn jének, Bede-nek. A fiatal apáca bólintott, és odasietett. Erin a n vérére pillantott, aztán Olafra, és hirtelen rádöbbent, hogy mi történt. A szer hatásának köszönhet en még mindig gyenge és kábult volt, de már mindent tisztán látott és értett. – Norvég kutya – sziszegte. – Gy löllek, te barbár gyilkos vadállat! Olaf összeszorította a fogát, tekintete jeges villámokat szórt Erin felé. Bosszút fog állni ezen az ír boszorkányon – nyugtatta magát. Ahogy felesége után nézett, arra gondolt, hogy ma már másodjára szerette volna kitekerni azt a gyönyör nyakát. Felemelte a kupáját, és fenékig ürítette. Meg kell törnie ezt az asszonyt. El kell pusztítania a gy löletet a szívében. A dühe gyorsan elpárolgott. A közömbösség nehéz köde újra lelkére telepedett. Grenilde… Bárcsak vele ülhetné menyegz jét – sóhajtott Olaf, s hamarosan újabb dühroham kerítette hatalmába. Ír felesége, ez

57

a vakmer kis bestia ismét megalázta. Egyszer s mindenkorra meg kell tanulnia féken tartani gonosz, éles nyelvét… Dühe n ttön-n tt. Hirtelen felállt az asztal mell l, körbehordozta jéghideg tekintetét a vendégseregen, és elsietett. Eljött abosszú perce.

58

9. fejezet Erint egyenesen a hálószobába kísérték, levetk ztették, és beleültették egy kád illatos vízbe. Megfürdették, megmosták csillogó ébenfekete haját, aztán egy pókháló vékonyságú, hófehér selyem hálóingbe öltöztették. Senki nem mosolygott, s még Bede is némán segédkezett a menyasszony el készítésében. Erin némán és engedelmesen t rte, hogy leomló loknikba fésüljék nehéz haját. Smaragdzöld szeme üresen bámult a semmibe, szinte nem is pislogott. Bede azért imádkozott, hogy Olaf még azel tt ideérjen, hogy Mergwin kábítószere teljesen elvesztené hatását. Gyorsan a húgához hajolt, hogy megcsókolja a homlokát. – Szent Bridget segítsen át ezen az éjszakán! – suttogta, de nem volt biztos benne, hogy Erin hallja a szavait. Hátrahúzódott, az ajtóhoz lépett, és még egyszer visszapillantott. Éles fájdalom hasított a szívébe, amikor meglátta halottsápadt, élettelen arcát. A viking nagyszer ember – gondolta. – De ugyanakkor az egyetlen emberi lény, akit Erin szívb l gy löl. Bede felsóhajtott, és magában hálát adott istennek, hogy neki nem kell osztoznia a nehéz asszonysorsban, mely ki tudja hány szerencsétlen fiatal lánynak keseríti meg az életét. Nesztelenül surrant ki a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. A halk kattanás felriasztotta Erint kábulatából. A hirtelen pánik, mely akkor kerítette hatalmába, amikor hálóingére pillantott, néma sikolyt szakított fel lelkéb l. – Nem! Tenyerébe temette arcát, és remegni kezdett. Hát mégis megtették! Elkábították, és olyasmire kényszerítették, melyet józanul soha nem tett volna meg. A Farkas, a gyilkos barbár karjaiba lökték, aki minden pillanatban beléphet az ajtón, és… Megölöm! – hasított tudatába a gondolat, de a suhanó percekkel a bátorsága is elszállt. Biztos volt benne, hogy Olaf ma éjszaka fog bosszút állni mindazért a fájdalomért és megaláztatátásért, melyet mért rá azon a szörny napon, ott a pataknál. El kellett volna mondanom apának – nyöszörögte szánalmas, elgyötört hangon, ahogy maga elé képzelte a férfi tomboló haragját és saját kínjait. – Nem! – sikoltott fel, átviharzott a szobán, s kelengyeládájából el halászta gyöngyház fogójú kis ollóját, mely annyira hasonlított ahhoz a t rhöz, mellyel Bridget véget vetett életének. Alkalomhoz ill fegyver – gondolta Erin. – Mert ezzel foglak megölni, te átkozott kutya! – Agya sebesen forgott, s megpróbált kizárni tudatából minden félelmet, minden kétségbeesést. – Er s vagyok, s mestere a gyilkolás m vészetének – bátorította magát Erin. Olaf egy alázatos, kábult, rémült lányra számít majd, s mire ráeszmélne, hogy tévedett, már rég halott lesz. Belesápadt a gondolatba, hogy az összegy lt vendégsereg esetleg már a nászéjszakáról suttog. Bizonyára azt hiszik, hogy a viking magáévá fogja tenni, pedig úgy fog alatta izzadni és rángatózni, mint a hozzájuk hasonló barbár állatok. – Soha! – suttogta. Az ágyba feküdt, fegyverét a hálóinge alá rejtette, és magára húzta a takarót. A szíve olyan vadul vert, hogy az egész mellkasa belesajgott, de tudta, hogy feszült várakozása rémült és ártatlan kifejezést varázsol arcára. Az ajtó nyílni kezdett… Erin szíve dühöng vadállatként dörömbölt bordabörtönében. Rémülten figyelte a szobába lép alakot, de amikor tekintete találkozott a szomorú indigókék szempárral, megadón sütötte le szemét. – Újra találkoztunk hát, ír bestia – mormogta Olaf gúnyosan. A lány nem válaszolt, s nem is nézett rá, mégis érezte a férfi átható kék tekintetét. Olaf vetk zni kezdett. Széles b rövét a

59

komódra tette, palástját ruhásládájára terítette, aztán leült, hogy lehúzza csizmáját. Szinte kényesen ügyelt arra, hogy tökéletesen hajtsa a székre tunikáját és díszes kiltjét. A lány gy löletébe csodálkozás vegyült. Eddig úgy tudta, minden norvég koszos büdös disznó. Ennek ellenére Olafból csak úgy áradt a tisztaság és a rendszeretet. B re férfias aromája leginkább szantálfa illatára emlékeztette, mely korántsem volt kellemetlen. Óriási testéhez képest Olaf meglep könnyedséggel lépkedett az ágy felé, s megállt Erin el tt, aki csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi anyaszült meztelen. Szíve olyan hangos dobogásba kezdett, hogy biztos volt benne, a férfi is hallja. Még mindig nem akarta felemelni a tekintetét, Erin mégis tudta, hogy a férfi t bámulja. Lesütött szemhéján keresztül jól látta a viking széles izmos mellkasát, keskeny derekát, izmos hasát. Fels testét s r göndör aranypihék borították egészen keskeny csíp je vonaláig, s puha fészekként övezték nyugodt, de ijeszt er t l duzzadó, lüktet férfiasságát. Meg kell halnia! – ítélkezett Erin. Egyenesen a szívébe fogja döfni gyilkos fegyverét és akkor… ez a gyönyör izomkolosszus nem lesz több rothadó húsnál. Ha nem szövögette volna magában halálos tervét, talán nem is tudta volna túlélni ezt a percet, a bosszú el tti pillanatokat. – Nézz rám! – dübörgött Olaf mély hangja. Erin összerezzent, aztán ráemelte tekintetét. A férfi szigorú, megfejthetetlen arckifejezése rémülettel töltötte el meggyötört lelkét. Úgy érezte, az átható, kegyetlen szempár a veséjébe lát. Nem – gondolta a lány –, Olaf azt hiszi, félelem bénítja testemet. Még nem tudja, hogy én leszek az, aki bosszút áll. De tisztában volt vele, hogy várnia kell, várnia a végs pillanatra. Olaf közelebb lépett az ágyhoz és ráfeküdt az állig beburkolózott Erinre, aztán szétvetett lábakkal a csíp jére ült, és karjait a lány feje mellett a párnára támasztotta. Ha egyetlen centivel közelebb jössz, viking – sziszegte magában Erin –, keresztüldöföm a szívedet! Olaf arcára torz, gúnyos mosoly ült ki, ahogy lassan behajlította karját, hogy közelebb hajoljon. Most! – gondolta Erin, de amikor megérezte a testének feszül férfitest súlyát, sugárzó melegét, úgy érezte, minden ereje elhagyja. Lassan oldalra fordított a fejét, és megdöbbenve meredt Olaf feszül karizmaira. Elvesztette az eszét. Ujjai rákulcsolódtak a hideg fémre, s az olló megindult gyilkos útján… A Farkas ebben a pillanatban lecsapott. Felült, és óriásit ütött a lány összeszorított ujjaira. Erinnek elakadt a lélegzete – s az olló tehetetlenül repült a hideg k padlóra. – Ha nem lennék biztos benne, hogy bolond vagy: ír szuka – mondta Olaf hidegen –, elvágnám a torkodat a nászéjszakádon. Erin moccanni sem mert. Hosszú perceken keresztül néztek egymás szemébe, s a gy lölet láthatatlan falat vont közéjük. Olaf végül kiugrott az ágyból és a földre dobálta a takarókat. Erin egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról, aki sokkal félelmetesebbnek t nt anyaszült meztelenül, mint tet t l talpig felfegyverkezve. Bronzszín b re alatt tisztán kirajzolódtak az acél-izomszálak, s a hatalmas fizikai er , mely szobortestéb l sugárzott, a legy zhetetlenség auráját vonta köré. A meztelen férfitest látványa mindig meghökkentette Erint; de Olaf meztelensége egyenesen elállította a lélegzetét, s forró hullámokban öntötte el remeg lelkét. – Lám, lám! – mormogta Olaf, újdonsült felesége elé lépett, és csíp re tette a kezét. – A gyilkos tekintet milyen hamar át tud változni alázatos könyörgéssé! Édes ártatlan ír bestia! – mondta halálos nyugalommal a hangjában, miközben megragadta a lány csuklóját, és egyetlen mozdulattal a földre rántotta, a lábai elé. A fájdalom, mely testébe hasított, kétségbeesett kiáltást szakított fel Erin tüdejéb l. – Megöllek, viking fattyú!

60

Olaf felnevetett. Nevetése felébresztette a lány félelemt l elkábított dühét. De miel tt újra megszólalhatott volna, hideg ujjak ragadták meg hálóingét, s egyetlen rántással tépték ketté a hófehér selymet. A férfi csak ekkor engedte el Erin csuklóját, hátralépett, és gúnyos színpadiassággal meghajolt. – Engedelmeddel, hercegn m – mondta cinikusan –, megnézném az árut, melyet atyád kínált fel. Nem szeretném, ha becsapnának. A férfi szavai szíven ütötték Erint. Egy pillanatra úgy érezte, nem bírja tovább a megaláztatást, de aztán valahogy lábra küzdötte magát, és büszkén emelte magasra a fejét. A zafírkék szempár gúnyos megvetéssel villant a smaragdzöld tekintetre, aztán kínos lassúsággal mustrálni kezdte a tökéletes formájú n i testet. El ször a telt kebleket csodálta meg, aztán a karcsú derék izgató vonalait, a hosszú, feszes combokat, s végül a combok közül kiemelked termékeny dombot. Olaf újra a lány szemébe nézett. Arcán még mindig ott ült a megvet mosoly, de a szeme olyan hidegen ragyogott, mint a csillagok. Erin – legnagyobb megdöbbenésére – azon vette észre magát, hogy kíváncsian várja a férfi véleményét, és egy rült pillanatban már majdnem megkérdezte t le, hogy szépnek találja-e. De Olaf tovább hallgatott, s némaságában ott volt minden megvetés, melyet iránta táplált. – szintén remélem – szólalt meg végül Erin –, hogy tisztességesnek találod az üzletet. Az írek büszkék törvényeikre és igazságosságukra. Az apám soha nem szegné meg az esküjét. A férfi újra felnevetett, de néhány másodperc múlva nevetésével együtt gúnyos mosolya is a semmibe veszett. Erin meg mert volna esküdni rá, hogy egy pillanatra fájdalmat látott felvillanni a jégkék szemekben. Olaf arca kegyetlenné, vérszomjassá változott. Erin megfogadta, hogy bármi történjék, nem fog félelmet mutatni. De most, hogy a Farkas fenyeget en közeledett felé, pánikba esett. Mit számítottak már a fogadalmak? Hol volt már akkor bátorsága s büszkesége? Erint már csak túlélési ösztöne hajtotta. Gyorsan megfordult, és rohanni kezdett az ajtó felé. Nem hallotta, még csak nem is érezte Olaf mozdulatát, de hirtelen er s ujjak ragadták meg kezét, s a következ pillanatban a férfi karjaiban találta magát. Úgy érezte, összeroppan az acélizmok szorítása alatt, s hiába próbált kiszabadulni, csak még jobban hozzásimult az izmos hashoz és er t l duzzadó mellkashoz. Olaf végül egyik kezével megragadta a lány vállát, a másikkal pedig s r , fekete hajába markolt, és hátracibálta a fejét. – Nézz a szemembe ír szuka! – dübörgött. Haragtól lángoló zafírkék tekintete éles t rként hasított Erin szívébe. – Látom, mégiscsak félsz a hódítódtól, bestia! – mondta csendesen, olyan halkan, hogy a lány remegni kezdett a félelemt l. – Félj csak! Van mit l! – sziszegte, s úgy lökte Erint az ágyra, mint egy rongydarabot. – Egyvalamit l azonban nem kell tartanod ma éjjel, hercegn m – fordult a férfi a rémülett l rázkódó test felé. – Eszem ágában sincs meger szakolni téged. Vagy azt hiszed, olyan vérforralóan kívánatos a sz zies tested? Nem, hercegn m. Képtelen lennék szeretkezni egy jégcsappal, egy hidegvér , gonosz gyilkossal, veled! Olaf hátat fordított Erinnek, aki döbbenett l és megaláztatástól bénultan meredt a férfi széles vállára. Úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Végül bátorsága foszlányait összeszedve az ágy túlsó szélére húzódott, és némán betakarózott. Olaf megfordult, és mosolyogni kezdett. De mosolya hideg volt és közömbös. – Úgy hiszem, s t, biztos vagyok benne, hogy nem a meger szakolás az, amit l rettegsz. Bizonyára meglep dnél azon, ha azt mondanám, hogy nincs szándékomban bosszút állni rajtad. Áruld el, mi rémített meg annyira azon a napon? Mert Odinra mondom, akkor is te kényszerítetted ki bel lem az er szakot, épp úgy, mint most. Olaf nesztelenül a lány mellé lépett, lerántotta a takarót remeg testér l, és felé hajolt. Erin néma imába kezdett, amikor a férfi megérintette. Simogató ujjai el ször érzékeny nyakát becézgették, aztán tovább vándoroltak kebleire, sima b r hasára. – Mintha mondtál

61

volna valamit a férfiasságomról annak idején. Ha jól emlékszem, a szemem láttára akartad kisütni. Olaf hangszíne majdhogynem udvariasan érdekl d volt. Erin mégis érezte a szavak mögött meghúzódó halálos fenyegetést, és minden önuralmára szüksége volt, hogy palástolja a férfi el tt érzelmeit, melyek puha érintése nyomán születtek. – Nos, ír bestia – mondta tettetett aggodalommal –, ez kétségkívül olyan megalázás volt, melyet nem tudok rajtad megtorolni – bármennyire is szeretném. Fürgén hátralépett, s visszadobta a takarókat. Erin testén jeges hullámokban futott végig a rémület, s tágra nyílt szemmel követte a férfi mozdulatait, aki a kandalló felé sétált, aztán némaságba burkolózva a lángokba bámult. Amikor ismét visszafordult, már semmiféle érzelem nem tükröz dött az arcán. Halálosan kimerültnek nézett ki, s úgy t nt, észre sem veszi, hogy rajta kívül más is van a szobában. – Nem haragszom rád – mondta, s egy tétova mozdulattal kisimított arcából egy rakoncátlan arany hajfürtöt. – Nem akarok bosszút állni a pataknál történtek miatt. Ha nyugton maradsz, senki nem fog háborgatni, még én sem. De figyelmeztetlek, én vagyok az úr a házban, bármilyen barbár vikingnek is tartasz, és amennyiben megtagadod az engedelmességet, kemény büntetésben lesz részed. Megértetted? Erin hosszú másodpercekig nézett a férfi szemébe, aztán lassan lehajtotta a fejét. Soha, soha nem leszek a te engedelmes kis feleséged – gondolta magában, de pillanatnyilag nem volt más választása, minthogy alázatot és beletör dést mutasson. Olaf elfújta az olajmécseseket, és lefeküdt. Erin a dolgok furcsa fordulatán töprengett. Olaf még mindig él, és nem akarja meger szakolni. Ha nem gy lölné annyira, lehet, hogy most sértve érezné magát. Végül is Olaf a viking szeret jéhez mérte, és nem találta kielégít nek. – Hál' istennek! Legalább nem kell undorító, barbár vágyait kielégítenie. Furcsa – gondolta Erin –, hogy hiába vetette meg mélységesen a férjét, szavai mégis tüzes nyilakként éltek szívében. Mozdulatlanul feküdt a félhomályban, s a kandalló melegséget sugárzó lángjaiban gyönyörködött. Tarára gondolt, az otthonára, s álmaira, melyek romokban hevertek sajgó lelkében. Aztán félrefordította a fejét, és a békében szenderg férfira nézett. Hirtelen eszébe jutott gúnyos, megalázó tekintete, mellyel úgy méregette, mint a vásárokon az állatokat szokás, kegyetlen ereje, mellyel kirángatta az ágyból, s aztán úgy lökte félre, mint egy utolsó szajhát. Össze kellett szorítania a fogát, hogy visszafojtsa a szemébe szivárgó keser könnyeket. Nem. ezt képtelen elviselni. A férfi azt kívánja, hogy nap mint nap mellette hajtsa álomra a fejét, hogy engedelmeskedjen parancsainak, hogy ugyanolyan talpnyalóvá váljon, mint a többi szolgálója. Hogyan is tehetett vele ilyesmit Aed? Erin beharapta az ajkát, nehogy felzokogjon, és hátat fordított Olafhak. Tekintete véletlenül tévedt a hideg k padlón hever gyöngyházfény kis ollóra… Nem – tépel dött magában. – Még a leggy löltebb vikinget sem tudná hidegvérrel hátba döfni. De szüksége van egy fegyverre, hogy megvédhesse magát, ha a férfi újból támad. Hátrapillantott Olaf emelked -süllyed vállára, aztán óvatosan kicsúszott az ágyból, és lábujjhegyen megindult az olló felé. Szinte fellélegzett, amikor végre tenyerében érezte a fém hideg simaságát. Olaf hangja korbácsként csapott végig testén. Haját kegyetlen ujjak cibálták hátra. – Az isten verjen meg, átkozott félesz fehérnép! Hát egyetlen percre sem hagysz nyugodni? – kiáltotta a férfi, s hajánál fogva talpra rántotta a lányt. Az átható fájdalom könnyeket csalt Erin szemébe. Abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, minthogy férje elé vesse magát, és zokogva könyörögjön kegyelemért. Mégsem tette. Egy másodpercig mozdulatlanul állt, aztán rült módjára vagdalkozni kezdett összeszorított ökleivel. Olaf norvégul káromkodott, hátratekerte a lány karját és olyan er vel lökte az ágyra, hogy majdnem 62

keresztülesett rajta. – Még egy rossz mozdulat, ír bestia – figyelmeztette a férfi düht l izzó tekintettel –, és saját b rödön fogod megtapasztalni, hogyan bánnak a vikingek engedetlen feleségükkel. Erin felkuporodott az ágyon, és hátát a fejtámlának vetette. Fájdalomtól eltorzult arccal dörzsölte fejb rét, s közben le nem vette a szemét a férfiról. Egy pillanatra lelkiismeretfurdalás cikázott át a szívén. Lehet, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt, ráadásul Olaf úgy hiszi, újabb merényletre készült ellene. Idegesen húzta magára a takarót, s közben azért imádkozott, hogy némaságában Olaf felismerje megbánását és alázatát… és jöjjön vissza az ágyba. Olaf a szoba másik végébe sétált, és kinyitotta ruhásládáját. Erin nem láthatta ugyan a sötétben, de hallotta, hogy a férfi kotorászik. Egy perc múlva már Olaf ott állt az ágy mellett. – A csuklóidat! – parancsolta. Erin hirtelen rádöbbent, hogy mit is akar Olaf valójában, és pánikba esett. – Nem! – kiáltotta kétségbeesett félelmében, mely akarata ellenére arra kényszerítette, hogy harcoljon. Rúgott, ütött, vágott, s hosszú körmeivel a férfi arca felé kapott. Olaf hangosan káromkodott, rávetette magát a lány testére, és egy fürge mozdulattal elkapta a hadonászó csuklóit. A küzdelem azonban mindkett jüket kimerítette, így egy hosszú percig mozdulatlanul feküdtek, ebben a végtelenül abszurd testhelyzetben. Erin oldalra fordította a fejét, és beharapta az ajkait, amikor megérezte Olaf forró, nedves leheletét a nyakán és a fülén. Apró borzongások futottak végig a testén, s legnagyobb rémületére érezte, hogy mellbimbói megkeményednek, és hegyesen feszülnek a göndör aranypihékkel borított izmos mellkasnak. A férfi hirtelen felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. – Elég volt a harcból! Úgy döntöttem, mégis leküzdöm a h vös szüzikék iránt érzett viszolygásomat. Igaz, jelenleg egyetlen sincs az életemben, akit szerethetnék, de mindenki tudja rólam, mennyire méltányolom a szeretkezés m vészetében jártas szép szajhák szolgálatait. Megpróbállak ebb l a szemszögb l nézni. Végül is sokan várják el t lünk, hogy trónörököst adjunk az országnak. Egy királyt, aki egyesíti a két nép erejét. Erin becsukta a szemét. Tisztában volt vele, hogy Olaf gúnyos szavai mögött nagyon is valós testi vágyak húzódnak. És ez volt az, ami igazán megrémítette. Remegni kezdett, amikor megérezte, hogy a combjai között eddig élettelenül nyugvó, puha húskard lüktetni, növekedni kezd, s keményen feszül n iessége titkos virágának. Nem védekezett. A férfi testéb l alattomosan átszivárgó vágy eltompította félelemt l terhes gondolatait. Teste elgyengült, s hosszú lába ösztönösen szétnyílt. Olaf felnevetett, de nevetése hideg volt és száraz, mint az októberi szél. Szétterpesztett térdekkel ült a lány csíp jére, magához vonta az összeszorított csuklókat, és gondosan körbetekerte a vékony, de er s b rszíjjal, melyet az imént halászott el ruhásládájából. Ezután el rehajolt, s tehetetlen karjait a feje fölé nyújtotta. Hasa és csíp je Erin arca elé emelkedett, miközben odakötözte a harcképtelenné tett végtagokat az ágy támlájához. A puha arany sz rzet a lány orrát csiklandozta, aki hiába próbálta becsukni a szemét, tekintetét valamilyen láthatatlan er szögezte az el tte himbálózó hímtagra. Teste remegni kezdett a lelkében felhorgadó düh és megaláztatás hullámaitól. Miután megkötötte az utolsó csomót a lány szíjbilincsén, Olaf elégedetten felmordult, és hátracsúszott. Hímvessz je végigsiklott a puha keblek között. Erin elvörösödött szégyenében. Úgy erezte, minden elsötétül körülötte, és zuhanni kezd. El fogok ájulni – gondolta kétségbeesetten. Olaf lemászott a lány testér l, s anélkül, hogy rápillantott volna, hátat fordított, és lefeküdt aludni. Erin nem bírta tovább visszafojtani könnyeit, melyek némán csordultak végig lelki kínjaitól eltorzult arcán. Milyen megalázó – gondolta. Most, hogy végre megszabadult kellemetlen ágytársától, úgy fog aludni, mint a tej. 63

De Olaf nem aludt. Erin összerezzent, amikor a férfi megszólalt. – Hidd el, Erin, én is sajnálom, hogy ezt tettem veled – mondta meglep en kellemes, majdhogynem gyengéd hangon. – Nem állt szándékomban megbántani téged. De attól tartok, nem tudnék nyugodtan aludni, miközben egy ollót tartanak a hátamnak. Erin tiltakozni akart. El akarta mondani Olafnak, hogy nem akarta megtámadni, könyörögni akart, hogy szabadítsa ki ebb l a megalázó helyzetb l. De torkát sírás fojtogatta, nyelvét megbénították ólomkönnyei. És az is meglehet, hogy hiába könyörögné rekedtre magát, akkor sem kapna kegyelmet. Várakozás feszültsége lógott a leveg ben. Olaf választ várt. De Erin egyetlen szót sem szólt… A férfi végül türelmetlenül felmordult, aztán hasra fordult, és hamarosan az igazak álmát aludta. Erin tovább sírt, némán, mozdulatlanul. Képtelen volt elaludni. A Farkas, a leghatalmasabb viking uralkodó felesége, és mégsem több egy szerencsétlen sz znél, akit engedetlensége miatt az ágyhoz kötöttek. Olaf ma a tudtára adta, hogy mint férje, urának és parancsolójának tekinti magát. Neki pedig kötelessége, hogy kielégítse hóbortjait, és vakon kövesse minden parancsát. Hiszen örök h séget esküdött neki, a Norvég Farkasnak… Leggy löltebb ellenségének.

64

10. fejezet A bíborujjú hajnal nesztelenül surrant be Dubhlain falai közé. Harmatgyöngyökkel kivarrott, arany napsugárból sz tt finom fátylába burkolózva lopakodott a sötét utcákon, bekukkantott minden házba, végül felkapott a királyi vár legmagasabb tornyára, hogy édes madárdallal üdvözölje az új nap születését. Erin testéb l pillanatok alatt elszivárgón az álom meleg nyugalma, s mázsás sziklatömbként zuhant rá a kegyetlen valóság. S ez az eszmélet sokkal jobban fájt, mint a csuklóit fojtogató b rszíj szorítása, mely jeges t rként hasította végig elgémberedett karját s kitekeredett vállát. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbált felülni, hogy enyhítsen valamicskét a hátát marcangoló fájdalmon. De moccanni sem bírt. Újra kinyitotta a szemét, s ebben a pillanatban rádöbbent, hogy miféle er is tartja fogságban mozdulatait… Olaf szinte felháborítóan kényelmesen aludt – egyik karja a lány derekát ölelte, kifiús, szenderg arca puha kebelpárnákon feküdt – Erin keblein. Erin azon kezdte törni a fejét, hogy hogyan szabadulhatna meg a férfi érintését l. Talán ha egy kicsit arrébb húzódna… Töprengését egy baljós érzés szakította félbe, mely arra figyelmeztette, hogy valaki figyeli… Felkapta a fejét, szeme tágra nyílt meglepett rémületében, s arcára a rajtakapottak szégyene varázsolt sz zies pírt… Olaf már jó ideje figyelte a lány arcán tükröz d kétségbeesett vívódást, s annyira elb völte az ártatlan szépség látványa, hogy nem tudta visszafojtani lelke mélyér l feltör mosolyát, s amikor tekintete találkozott a félelemt l szikrázó mélyzöld szempárral, kitört bel le a nevetés. – Bocsáss meg, hölgyem – mormolta alázatos bocsánatkérést tettetve. – Teljesen kiment a fejemb l, hogy még sz z vagy. S tudvalev , hogy a sz z lányok rendszerint ájultan rogynak össze rémületükben, ha meglátnak egy meztelen férfitestet. Sose bocsátanám meg magamnak, ha szívrohamot kapnál a félelemt l. – mondta, s lassan végighúzta érdes ujjait a lány derekának izgatóan formás sziluettjén. Erin nagy leveg t vett, amikor sima b r hasán érezte a lepkeszárny érintéseket, melyek alapjaiban rengették meg a n iessége köré vont bástya er s falait. Kétségbeesetten küzdött a férfi igéz hatalma és a saját ösztönei ellen, melyek a vágy forró áradatával öntötték el a testét. Olaf nedves csókot lehelt a lány köldökére, aztán éhes ajkai megindultak a keblek felé… Erin már a hatodik „Miatyánkot” mormolta magában, hogy megállítsa a lelkében kavargó érzelmeket, melyek magukkal sodorták józan gondolatait. S az örvény elkapta. Elemi er vel húzta a mélységbe egyre lejjebb és lejjebb. Könyörgésre nyitotta vágytól duzzadó ajkait, de hangjában már több volt a szenvedély, mint a félelem. – Kérlek, ne… Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a kegyetlen ujjak végre abbahagyták tortúrájukat. Kinyitotta a szemét, és Olafra nézett. A férfi arcán egy apró mosoly bujkált, de tekintete jéghidegen szikrázott, mint a frissen esett hó a holdfényben. – Látod, hölgyem – szólalt meg gúnyosan. – Tudsz te könyörögni is, ha akarsz. Erin újra lehunyta a szemét, hogy a férfi meg ne lássa benne a megaláztatás fájdalmát. – Kioldoznál végre? – kérdezte csendesen. Olaf nem válaszolt, de néhány másodperc múlva Erin b rén érezte a férfitest sugárzó melegét. Még mindig nem nyitotta ki a szemét, s t, a lélegzetét is visszatartotta az orrába szivárgó szantálfaillat el tt.

65

Miután Olaf az utolsó csomót is kioldotta, a két elgémberedett kar élettelenül zuhant természetes helyzetébe. Erin felpillantott, s jeges borzongás futott végig a testén. A férfi tekintetében ott látta az északi világ végtelen hómez it, s a mélykék óceánon úszó jéghegyeket, a mozdulatlan békét, az ábrándos kék eget… – Miért gy lölsz ennyire? – szakította félbe töprengését Olaf mély hangja. – Mert viking vagy! – vágta rá Erin habozás nélkül, s majdnem pánikba esett, amikor tekintete saját meztelen testére tévedett. Úgy döntött, hogy nem szerzi meg a férfinak azt az örömöt, hogy újra zavarban lássa, ezért hanyag eleganciával ragadta meg a puha takaróját, hogy a nyakáig húzza. Mozdulata mégsem hathatott túlzottan természetesnek, mert Olaf nevetni kezdett. – Attól tartok, sokkal többr l van itt szó, hölgyem – mondta szomorúan. Erin megremegett. Nem akart a férfi szemébe nézni. – Az erdei találkozás nem tartozik a legkellemesebb emlékeim közé. A hátamon futkos a hideg, ha csak rá gondolok. – Nem – szakította félbe Olaf. – Ha az emlékezetem nem csal, még ugyancsak kedvesen bántál a gy lölt vikingjeid egyikével, amíg fel nem fedezted, hogy én vagyok az. Megkérdezem hát ismét: miért gy lölsz ennyire? – Mert megölted a nagynénémet! – tört ki Erinb l az igazság. A férfi összerezzent egy pillanatra, aztán értetlenül vonta fel a szemöldökét. – De hát… én még életemben nem öltem asszonyt! – tiltakozott. A lány már könnyeivel küszködött. Nem akarta, hogy a férfi sírni lássa. – Clonntairth… – sziszegte összeszorított fogai között – Clonntairth királya a nagybátyám volt. Bridget pedig a királyn je. Olaf kiszállt az ágyból, hátat fordított, és karba fonta a kezét. – Nem öltem meg a nagynénédet – mondta csendesen. – Soha nem öltem asszonyokat, és a harcosaimnak is megtiltottam, hogy ártatlanokat mészároljanak. – Nem, jó uram! – szállt vele szembe Erin. – Harcosaid soha nem mernének szembeszállni parancsaiddal. De fegyverek nélkül is lehet gyilkolni, uram! A szerencsétlen asszonyoknak, akik a barbár támadások árnyékában születtek és nevelkedtek, elég néhány harci üvöltés, egy pár tucat félelmetes harcos, és máris inkább elevenen bújnak a saját sírjukba, minthogy szemlézzenek a kínhalállal, mely rájuk vár. Olaf összeszorította a fogát, s szembefordult a dühöng lánnyal. – Semmit, az égvilágon semmit nem értesz az egészb l? – mondta hideg, er ltetett nyugalommal. – Valóban? – kérdezte Erin. Dühe és kétségbeesése fekete mételyként forralta vakmer ségét, mely új er t öntött félelemt l megbénult lelkébe. Felpattant az ágyon és a férfi szemébe nézett. – Saját szememmel láttam, hogy mit m veltél Clonntairth-ben, norvég kuty… Olaf a pillanat törtrésze alatt vetette át magát az ágyon, és maga alá gy rte a rémült lány testét. – Folytasd! – parancsolta, s a nemrég még oly békés hómez k fölött sötét viharfelh k gyülekeztek az átható kék szemekben. Erin behunyta a szemét, s Bede istenéhez könyörgött, hogy ne engedje kicsordulni könnyeit. – Ott voltam… Clonntairth-ben – suttogta. – Nem öltem meg a nagynénédet – ismételte meg Olaf, s hangja inkább nyugtató volt, mint támadó. Erin nagyot nyelt, aztán újra megszólalt. – Bridget önkezével vetett véget életének, amikor meghallotta a szörny harci üvöltéseket… Én láttam… láttam, hogy… – Mit láttál? – kérdezte a férfi. – Moirát… egy fiatal n t, akit jól ismertem. A harcosaid meger szakolták. – Hogy mondtad? Mi volt a neve annak az asszonynak? 66

– Moira. Olaf egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán ismét megszólalt. – Biztosíthatlak afel l, hogy én egyetlen ujjal sem nyúltam ahhoz a… Moirához. Ha valóban ott voltál, magad is láthattad. – Leteperni egy sikoltozó fehérnépet, amikor Grenilde még élt? – gondolta dühösen. – Amint azt már említettem, nincs gusztusom a frigid n khöz. Erin rezzenéstelenül állta a hideg kék tekintetet. Félelemt l bénultan feküdt a férfi teste alatt. Fülében vad ritmust dobolt a rémület, amikor végre összeszedte magát annyira, hogy ismét megszólaljon. – Lehet, hogy te, Észak Farkasa, más vagy, mint a barbár kutyáid. De te adtad ki a parancsot Clonntairth lerombolására, és a te harcosaid gyalázták meg azt a szerencsétlen asszonyt… – Clonntairth királya még ma is élhetne – szakította félbe türelmetlenül Olaf. – Ha megadta volna magát, megmenekült volna a város. – Még hogy megadta volna magát! – dühöngött Erin. – Clonntairth a nagybátyámé volt! – Ez a világ rendje, Erin! Mióta világ a világ, a férfiak harcolnak, meghódítják egymás földjét – s az gy z, aki er sebb! Erin testét kegyetlen düh rázta. Megfeszítette izmait, hogy megpróbálja a lehetetlent, és lelökje magáról a férfit. Meg akarta ütni. Igen. Megütni. Kikaparni a szemét. Kitépni a nyelvét. Összezúzni a csontjait. Aztán a szemébe nézett, és megadón hanyatlott hátra. Nem küzdhet Olaf ellen. az er sebb. A gy ztes. Összeszorította a fogát, s büszkén vetette fel a fejét. Szemében mélyzöld t z lobogott, forróbb, mint a nap tüze. – Áruld el nekem, uram – kérdezte h vösen –, mi történik, amikor a két szembenálló fél nem bír egymással? – Ez esetben kompromisszumot kötnek – felelte Olaf. – Mint ahogy apád és én. – Emlékezz a szavaidra, viking – sziszegte Erin. – A kompromisszumot apámmal kötötted, s nem velem. Kopogtak az ajtón. Erin azonnal elhallgatott, s rémülten nézett Olafra, aki anélkül, hogy változtatott volna küls szemlél számára meglehet sen intimnek t n testhelyzetén, belépésre szólította fel az érkez vendéget, bárki legyen is az. A következ pillanatban, amikor észrevette felesége szemében az alázat szikráit, végre is észbe kapott. – Várj! – kiáltotta, és legördült a lányról, aki rákvörös arccal bújt a takaró alá. maga lerántotta a leped t az ágyról, maga köré tekerte, aztán a bejárathoz sietett, és kinyitotta az ajtót. Egy apró emberke állt az ajtóban, aki szinte törpének hatott Olaf monumentális alakja mellett. Tiszteletteljesen meghajolt Olaf el tt, aztán egy ellenállhatatlanul kedves mosolyt küldött az állig betakarózott Erin felé. – A fürd d, Lord Olaf – hajolt meg újra a törpe. – Hozzátok be – parancsolta Olaf. A gnóm ellépett az ajtóból, tapsolt egyet, s mint varázsütésre, azonnal sürg szolgacsoport töltötte meg a szobát. Ketten hozták a nehéz fémkádat, s letették a szoba közepére. Pironkodó szolgálólányok hada sorakozott fel, s percek alatt megtöltötték a dézsát g zölg meleg vízzel. A kis ember hátul maradt, s a szoba sarkában álló szekrénykéb l tégelyeket és üvegfiolákat pakolt ki az asztalra. – Parancsolod, hogy segédkezzek reggeli fürd dben, uram? – Nem – mondta Olaf, s visszafordult Erinhez. – Rig, a feleségem, Erin. Erin, ismerkedj meg Riggel. Bármire van szükséged, fordulj bizalommal hozzá. Az apró emberke meghajolt, és olyan kedvesen mosolygott, hogy Erinnek vissza kellett mosolyognia. – Szolgálatodra, úrn m – mosolyogta a törpe. – Köszönöm, Rig – rebegte a lány, és még feljebb húzta a takarót. A törpe utoljára meghajolt a királyi pár el tt, sarkon fordult, és elment. Olaf azonnal ledobta magáról a leped t, egy hatalmas sóhaj kíséretében nyakig merült a g zölg vízbe, és becsukta a szemét. Erin mérges volt, hogy a férfi ismét leveg nek nézi, s 67

néma dohogással nyúlt az ágy mellett álló éjjeliszekrény felé, melyre múlt éjjel gondos kezek hajtogatták tiszta alsónem it. – Gyere ide! – törte meg a csendet Olaf dübörg hangja. Erin rémülten fordította tekintetét viking férje felé, aki félig leeresztett szemhéja mögül t figyelte. – Gyere, mosd meg a hátam! – parancsolta. – Soha! – buggyant ki bel le a tiltakozás, de a következ pillanatban már legszívesebben tövest l tépte volna ki nyelvét meggondolatlansága miatt. Olaf úgy emelkedett ki a kádból, mint egy hatalmas tengeri szörnyeteg, s fenyeget en indult meg felé. Erin hátrálni kezdett, de a férfi termetét meghazudtoló fürgeséggel, egyetlen szempillantás alatt elkapta. – Ne tedd próbára a türelmemet, bestia. Úgy érzem, eddig túlságosan is elnéz voltam veled szemben, tekintettel a körülményekre, de az lesz a legjobb, ha leszögezünk néhány dolgot, miel tt még elveszíteném higgadtságomat az írekkel szemben. Csak és kizárólag azért vettelek feleségül, mert a politika így diktálta. Elmondtam már, de megismétlem: ha engedelmes maradsz, nyugodtan élhetsz. Az égvilágon senki sem fog bántani, s mindent megkapsz, amit szemed-szád megkíván. Kompromisszumról beszéltünk nem is olyan rég. Nos, drága hercegn m, ha úgy tetszik, nem vagy több, mint apáddal való kompromissziumom eszköze. Sajnálatos, de így van. Éppen ezért figyelmeztetlek, ha tovább folytatod ezt a rosszindulatú ellenségeskedést, nemcsak az éjszakáidat fogod összekötözött rabként tölteni, hanem a nappalaidat is. Megértetted? Felséges atyád szerint hibátlan az ír nyelvtudásom. Erin teste libab rös lett a férfi csuromvizes testér l átszivárgó nedvességt l, mely teljesen eláztatta hálóingét. Örökkévalóságnak t n percig nézett a hideg kék szempárba. Mennyire gy lölte a férfi acélerejét, vasakaratát, mely újra meg újra térdre kényszerítette. Hiába volt Írföld talán leger sebb hercegn je, ereje gyönge tavaszi szell nek hatott a gyilkos sarki szél ellen. – Megértettem – válaszolt végül összeszorított fogakkal. – Megmosom az istenverte hátadat! Olaf mosolyogni kezdett, aztán magasra emelt fejjel, fels bbséges leereszkedéssel szólt. – Azt hiszem, el ször inkább egy masszázst kérek. – Masszázst? – kérdezte Erin meglepett zavarában, és azon kezdett töprengeni, hogy a férfi vajon milyen új tortúrán töri a fejét. – Ahogy mondod, hölgyem, masszázst – ismételte gúnyos mosollyal az arcán, ahogy felkapott egy törölköz t, hogy megszárítkozzon. Szabadon engedte a lányt, hisz tudta, engedelmeskedni fog. Nincs más választása. – Hozd ide azt a tégelyt! – mutatott Olaf az els kis üvegcsészére, az asztalon sorakozók közül. Erin nagyot sóhajtott, türelmetlenül suhant át a szobán, s közben elégedetlenül ingatta a fejét, mintha egy elkényeztetett kisfiú kívánságait teljesítené, aki ha nem szolgálják ki, rögvest sírásba kezd. Odavitte a tégelyt az ágyhoz, s alázatosan nyújtotta a férfi felé. Olaf megrázta a fejét. – Köszönöm, de nem nekem lesz rá szükségem, hanem neked – mondta negédesen, de kék tekintete még mindig jeges tüzével perzselte fiatal feleségét. Erin tisztában volt vele, hogy Olaf a reakcióit fürkészi, éppen ezért elhatározta, hogy magára ölti a közömbösség hideg álarcát. – Ezt a ritka és különleges olajat az egyik „barbár testvéremt l” kaptam, aki a kontinens déli részére kalandozott „norvég kutyái” élén. Nemcsak hogy kellemes illata van, de varázslatosan megnyugtatja a sajgó izmokat. Olyan feszültnek érzem magam. Meglehet sen nehezen tudom kipihenni magam, ha egy n fekszik az ágyamban. F leg, ha az a n arról ábrándozik, hogy milyen jól festene a hátamban egy gyöngyház fogójú körömvágó olló. – Ez már több a soknál! – csattant fel Erin. – Úgy aludtál egész éjjel, mint a tej. Láttam! – Valóban? – vonta fel Olaf csodálkozón a szemöldökét. – Nekem egész másképp t nt. És ráadásul minden porcikám sajog a fáradtságtól. Hátat fordított a lánynak, és elnyúlt az ágyon. Erin nem mozdult. 68

– Mi lesz már? – kérdezte türelmetlenül. Erin az ágyhoz sietett, s óvatosan leült a férfi mellé. Kinyitotta az üvegcsét, és olajat öntött a széles hátra. Néhány másodpercig tétovázott, aztán finom ujjait az acélos izmokhoz, a k kemény húshoz érintette, és puha simogatásokkal szétkente a kellemes aromájú olajat az er t l duzzadó vállakon. Olaf húsa úgy simult a tenyerébe, mintha örökké az érintésére várt volna. El ször a tömör vállizmokat gyúrta simára, aztán fellazította a lapockák között feszül rugalmas szálacskákat, végül az oldalvonalakig futó hátizmokat dörzsölte át, egészen a karcsú derékig. Miután végzett, visszahúzta kezét. – Kész vagyok – mondta Erin bátortalanul. Olaf megfordult, s még miel tt a lány felállhatott volna, elkapta a csuklóját. Mosolygott, de tekintete fagyos volt. Dermeszt . – Nagyon ügyes vagy – mormolta udvariasan, s hangja majdhogynem dorombolásnak hatott. – Fotytasd, kérlek… Erin arcán vérvörös pírként ömlött szét a tehetetlen düh. – Örülj – pillantott rá Olaf figyelmeztet n –, hogy csak egy masszázst kérek t led. A lány úgy összeszorította a fogát, hogy belesajdult az állkapcsa, de újabb adag olajat öntött a férfi lábaira. Ujjai er sen és biztosan dolgoztak az izmos, kemény, tökéletes formájú lábszárakon, a bokától a térdhajlatig – ott megállt, és elhatározta, hogy bármi történjék, egyetlen ujjal sem nyúl tovább Olafhoz. Hirtelen megérezte, hogy a kék tekintet ismét t fürkészi. Felemelte a fejét, és bátran a férfi szemébe nézett. Olaf mosolygott. – Kérlek… folytasd! Erin még mindig a közömbösség álarcát viselte. Drága istenem, hogy történhetett ez meg? – töprengett. Hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? – A fájdalom éles t rként hasított szívébe. Itt fekszik el tte a férfi, akit tiszta szívéb l gy löl, s úgy cirógatja, simogatja, mintha más gondolata sem lenne, csak az, hogy enyhítse feszültségét, sajgó fáradtságát. – Kész… – mondta a lány újra, s megfeszítette izmait, hogy felálljon. A férfi újra elkapta. – Nem egészen. Erin nem titkolta tovább dühét. – Elég volt, viking. – Akkor lesz elég, amikor én jónak látom, hercegn m. A lány felállt, némán dacolt a férfi akaratával. Abban a pillanatban azt sem bánta volna, ha Olaf keresztülhajítja a szobán. De nem tette. Olaf arcán újra feltündökölt a mosoly. – Ne felejtsd el, hölgyem, hogy a dolgok addig tartanak, ameddig én akarom. Erin nagy leveg t vett, s ismét leült. Becsukta a szemét, ahogy tétován megérintette a férfi fenekét, mely olyan feszes és kemény volt, mint Carlingford sziklái. Olaf hirtelen a hátára fordult, s a lány finom ujjai már férfiasságának cégérét simogatták. Az ártatlanul szenderg puha vessz ébredezni kezdett a becéz érintésekre, s hamarosan teljes nagyságában ágaskodott fel. Erin legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de eltökélt szándéka volt, hogy hideg és közömbös marad. Óvatosan egyik kezébe fogta a húskardot, s félrehajlította az útból, amíg végigmasszírozta a csíp t és az acélkemény hast. Olaf gurult a röhögést l… Erin sürget vágyat érzett, hogy lecsapjon, hogy fájdalmat okozzon a férfinak, aki ismét porig alázta. Karjaiba a gy lölet pumpált er t, s ujjait a düh vezette egyre lejjebb és lejjebb. De még miel tt szabad utat engedett volna a lelkében fortyogó mételynek, Olaf éles hangja megálljt parancsolt. – Jól vigyázz, vigyem! A helyedben én nem próbálkoznék olyasmivel, melyet kés bb keservesen megbánhatok. Erin egész testében megfeszült, s körmét a tenyerébe vájta. Gy lölte Olafot, gy lölte saját magát, reménytelenségét, er tlenségét, gy lölte az egész világot. – Nagyon vigyázz, édes bestia! – szakította félbe a férfi viharos, kétségbeesett töprengését. – A markomban vagy, a hatalmamban tartalak, s már nem vagyok sebesült. Nem fekszem

69

félig eszméletlenné kábítva a fájdalmas, kegyetlen rúgásaidtól. Ha fájdalmat okozol, fájdalom lesz a jutalmad. Erinnek valahogy sikerült túltennie magát fojtogató dühén. Kinyitotta ökölbe szorított ujjait, s tovább masszírozta a férfit. Ujjai bizseregni kezdtek a s r , göndör aranypihék érintésére, melyek dúsan borították a bronzb r széles mellkast. Lesütötte a szemét, amikor rátette kezét Olaf combjára. Néhány pillanatig néma mozdulatlanságba dermedt. A régi-régi sebet nézte, mely hosszú fehér csíkként húzódott végig az izmos felszáron. Újra felderengtek lelkében a szörny emlékképek: Olaf fajdalomtól eltorzult arca, s saját kegyetlensége. De a seb begyógyult, talán éppen az gondoskodásának köszönhet en. Hiszen zárta le, mosta ki, s borogatta gyógynövényekkel és iszappal. Igaz, fájdalmat okozott a férfinak, de volt az egyetlen, aki ápolta és segített rajta… Ahogy gyúrni kezdte a feszes combokat, az jutott eszébe, hogy Olaf férfiassága már ott, a pataknál, évekkel ezel tt magával ragadta legbels bb, legtitkosabb n i énjét… éppúgy, mint most. Erin végül elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette. Mozdulatlanul ült, s bár nem érintette meg többé a férfit, még mindig érezte ujjai hegyén bizseregni acélos erejét. az er sebb… a gy ztes. – Köszönöm – mondta Olaf ünnepélyes gúnnyal. Erin felállt, és az ablakhoz ment. Nem nézett a férfira, de hallotta öltözködésének lágy neszét, s érezte a leveg ben szárnyaló finom szantálolaj-illatot, mely annyira kellemes, annyira fanyar, annyira férfias… annyira Olaf. A férfi szólalt meg el ször. – Hidd el, nincs szándékomban pokollá tenni az életedet – mondta csendesen. – De nem vagyok hajlandó elt rni azt sem, hogy esztelen gy lölködéseddel te tedd pokollá az enyémet. Tudom, hogy még mindig a bosszú gondolatával játszol, de nincs id m rá, hogy érdemben foglalkozzak az álmaiddal. szintén sajnálom, hogy meghalt a nagynénéd, továbbá nem tehetek róla, hogy vikingnek születtem. De nem vagyok gyilkos barbár, s inkább építeni szeretnék, mint rombolni. Nagy kár, hogy a sors már korábban összehozott minket – szerettem volna egy kedves, jóindulatú, megbízható királyn t magam mellett tudni. A sors sajnos nem volt kegyes hozzánk, így nincs mit tenni. El kell fogadnod, hogy a feleségem vagy – a tulajdonom. Ha ezt megteszed, királyi szavamra mondom, békében fogsz élni. – Nézd, uram. Engem ír törvények szellemében neveltek. A Brehon jogaim értelmében nem lehetek senki tulajdona. Ha elfogadom a tényt, hogy tulajdonodnak tekintesz, mindazt meg kell tagadnom, amiért eddig éltem. – Erin csendesen szólt, de hangja tele volt félelemmel, kétségbeeséssel és büszkeséggel. Olaf lelkén sajnálat és csodálat suhant át. – Akárhogy is, bele kell tör dnöd a sorsodba. A Brehon törvények számomra semmit nem jelentenek. Dubhlainban a törvény én vagyok. És én nem akarok háborúban élni a saját feleségemmel. – Akkor miért alázol meg újra és újra? – kérdezte Erin lágyan. – Még te kérdezed? Volt id , amikor te, hercegn m, sokkal fájdalmasabban bántál velem. És még mindig arról álmodozol, hogy mennyivel könnyebb lenne az életed, ha meghalnék. Nem kérem, hogy öld ki magadból gyilkos vágyadat, de próbáld magadban tartani. A mai napot nem azért mértem rád, mert bosszúért lihegek. Mindössze azt akartam, hogy rádöbbenj végre, engedelmeskedned kell. Nincs id m arra, hogy szórakoztassalak. Sokan vannak, akiknek nem tetszik a szövetség, s a rebellisek hamarosan támadni fognak. Háborúkat kell vívnom, és városokat kell újjáépítenem. Meg kell hát értened, ha bármi módon keresztezed az útjaimat, félre kell állítanom téged. – Egy pillanatra elhallgatott, de hiába várta Erin válaszát. – Felküldöm a szolgálókat a fürd ddel – mondta végül. – A n véremet… – kezdte a lány. – Kés bb találkozhatsz Bede-del is – szakította félbe Olaf –, de most az új udvarhölgyeddel kell megismerkedned, akinek feltehet en nagyon fogsz örülni. 70

Az ajtó becsapódott a férfi mögött. Erin tovább bámult az ablakon át a kinti világba. Kétségbeesés és düh között verg dött. És tiszta szívéb l azt kívánta, hogy Olaf bárcsak ne lenne ennyire okos és tiszta, ne lenne ilyen megdöbbent en hatalmas… és gyönyör férfi, aki óriási rést ütött gy lölete rendíthetetlen falán. Kopogtak. Erin közömbösen szólt. – Lépj be! – Rig vagyok, úrn m. A fürd det hoztuk. Erin hirtelen rádöbbent, hogy hálóinge olyan átlátszó, hogy mindegy lenne, ha meztelenül állna a férfi el tt. Elpirult, és összefonta maga el tt a karját. Rig észrevette úrn je zavarát, és nem pillantott rá többet; olyan gyorsan végzett a fürd el készítésével, ahogy csak tudott. Miel tt elhagyta volna a szobát, mélyen meghajolt. – Bármire szükséged van, úrn m, hívj bátran. Megígéred? – Igen, Rig – mondta Erin halkan. – Köszönöm. – Az apró emberkére mosolygott, s nem is sejtette, hogy mosolyával megszerezte els h séges barátját Dubhlain falai között. Rignek elég volt egyetlen pillantást vetnie a gyönyör , szomorú szemekre, a mosolya mögött bujkáló kínra, a szívét máris magával ragadta a szépséges hölgy. Milyen szerencsés Olaf úr – gondolta Rig. Érdekb l n sült, és akaratlanul is Írország legszebb gyémántját kapta ajándékba. – Az új udvarhölgyed hamarosan itt lesz – motyogta Rig, meghajolt, és behúzta maga mögött az ajtót. Erin fejébe fájdalomként hasított a fáradtság. Túl sok minden történt – túlságosan rövid id alatt. Nem is olyan rég még szabad volt. Álmodozó. Harcos. Egy fiatal lány, aki arról ábrándozott, hogy egy napon vereséget mér a férfira, aki most a markában tartja. A férfira, akinek annyira sem jelent, mint a legutolsó szolgáló a várban… Hála istennek! – sóhajtott Erin, s egy furcsa, forró áramlat ömlött szét testében. Legalább nem kényszerít arra, hogy az ágyban is teljesítse házastársi kötelességeit. Mert abba igazán belepusztulna. Bárcsak ne játszotta volna el a ragyogó lehet ségeit! Igen. Férjhez kellett volna mennie Fennenhez. Megborzongott Olaf meztelen testének gondolatára. Becsukta a szemét, és rádöbbent, hogy Fennen soha nem váltott ki bel le olyan szenvedélyt, mint Olaf közelsége, hogy ír udvarlójának csókja pusztán töprengésre késztette, míg Olaf egyetlen pillantásával megremegtette n iessége véd bástyájának er s falait. Csak azért, mert annyira gy lölöm, hogy felforr a vérem a düht l, ha csak ránézek is! – gondolta kétségbeesetten, de maga is jól tudta, hogy sokkal többr l van szó. Hiszen bármennyire is undorodott feladatától, áruló ujjait megigézte az er t l duzzadó férfitest érintése. Olafon, ezen a kétségkívül férfias jelenségen töprengett. Férjén, aki úgy döntött, a továbbiakban magára hagyja. Biztos, hogy nem szeret, még csak nem is kedvel – gondolta Erin –, de egy olyan férfinak, mint , vannak testi szükségletei, melyet valahol ki kell elégítenie… Hát persze! – kiáltott fel magában. – Hat persze, hogy nem közeledik hozzám – töprengett tovább. – Lennie kell a közelben egy asszonynak, aki tapasztalt, és nem viszolyog attól, hogy kielégítse Dubhlain királyának vágyait. Nagyszer ! – csettintett Erin. – Csak hadd töltse kedvét a szajhájával, amíg engem békén hagy. Ó, mennyire gy löli ezt a barbár állatot, ezt a norvég kutyát. Valahogyan el kell menekülnie innen! Hirtelen zokogás tört fel lelke mélyéb l. – Elmenekülni?… Hova? Haza nem mehet, hiszen éppen az apja volt az, aki hidegen leggy löltebb ellensége karjába lökte. Az apja, akit egész életében csodált és imádott. Dühös volt rá, de fájdalma eltompította haragját. Bárcsak újra láthatná, megölelhetné… Aztán anyjára gondolt… az édes szép Meave-re, aki bizonyára semmit nem tudott az egész szörny házassági tervr l.

71

Erin nagy leveg t vett, amikor eszébe jutott Bede. Meg tudta volna fojtani ezt az ájtatos szentesked , kétszín alakot. Nem! Inkább elevenen megnyúzni, aztán egyenként levágni a végtagjait. Erin fejfájása lüktetni kezdett. Mióta Olaf felesége lett, most el ször töprengett azon, vajon hogyan fog élni, mint Dubhlain királyn je? Vajon a norvégok tisztelni fogják-e ír királyn jüket? Vagy talán k is úgy fogják kezelni, mint egy tárgyat, mely az ír-norvég szövetséget jelképezi? Kontyba tekerte a haját, lassan beleereszkedett a meleg vízbe, aztán becsukta a szemét. Ereszd el magad, kislány! – figyelmeztette magát keser mosollyal az arcán. – Vedd úgy a dolgokat, ahogy jönnek! Különben meg rülsz… Kopogtak. Erin kinyitotta a szemét, amikor meghallotta a nehéz ajtó nyikorgását. Egy fiatal n mosolygott rá, és Tara hercegn jének leesett az álla meglepetésében. Új udvarhölgye lépett a szobába, és üdvözölte úrn jét. Egészségesnek, nyugodtnak, és boldognak t nt. Nagyon-nagyon boldognak.

72

11. fejezet – Moira? – kérdezte Erin, s nem akart hinni a szemének Az asszony becsukta maga mögött az ajtót, és nesztelenül surrant a fürd z mellé. – Annyira boldog vagyok, hogy még emlékszel rám. – Persze hogy emlékszem rád… – suttogta Erin. Volt id , amikor nem tudta anélkül álomra hajtani a fejét, hogy ne hallotta volna Moira sikolyát, de most teljesen értelmetlen lett volna err l szólni. Újra a mosolygó arcra pillantott. – Hogyan is felejtettelek volna el? Moira lehajtotta a fejét. – Eleinte nagyon rossz volt – mondta csendesen –, de amint látod, most már egész jól vagyok. Erin tudatába kérdések tolultak, milliónyi kérd jel, de nem jött ki hang a torkán. Döbbenet bénította nyelvét. – Clonntairth-ben súlyosan megsebesültem – folytatta Moira, s úrn je ruhásládájához sietett –, de Grenilde meggyógyított. – Grenilde? Moira meghökkent egy pillanatra, de aztán Erinre emelte gyönyör , szürke szemét. – Jóuram, Olaf asszonya volt – mondta halk szomorúsággal. – A carlingfordi csatában esett el… – Az asszony összerezzent, aztán a ládához fordult, és felnyitotta a tetejét. – Azóta Sigurddal, Lord Olaf f tanácsadójával élek, és nagyon boldog vagyok. – Kiválasztott egy ruhát, és az ágyra terítette, majd felkapott egy törölköz t, és a kádhoz sétált. – Imádni fogod Dubhlaint, Erin. Szinte nyüzsög itt az élet! Erin kiszállt a kádból, és a puha vászonba burkolózott. Még mindig képtelen volt megszólalni. – Csodálatos, hogy Dubhlain királya ír lányt választott feleségül – folytatta Moira. – Ezzel a házassággal a norvégokéhoz hasonló jogokat kapott minden ír a városban... nem mintha eddig olyan rosszul ment volna a sorunk – tette hozzá gyorsan. – Olaf megdöbbent en igazságos. De az igazsága néha vak. Bölcs, de nincs szíve. Te leszel a szíve, Erin. Ein lesütötte a szemét. Még hogy a szíve! – méltatlankodott, de nem akart csalódást okozni Moirának azzal, hogy kételkedésének hangot adjon. Az asszony érezte az úrn jéb l áradó feszültséget, s úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha témát vált. Vidám, jelentéktelen dolgokról kezdett el fecsegni, s Erin hamarosan tényleg megnyugodott. – A mályvaszín ruhádat választottam mai öltözékednek, ha neked is megfelel. Erin bólintott, és mozdulatlanul t rte, hogy Moira felöltöztesse. – Gyönyör , vastag szálú hajad van. Alig várom, hogy megfésülhesselek! – Moira – szólalt meg végül Erin. – Semmi szükség rá, hogy kiszolgálj. Nagyszer en el tudom látni magam. Az asszony felnevetett. Hangja olyan volt, mint a gyöngyöz patak. – Örülök, hogy kiszolgálhatlak. Olyan vagy nekem, mintha a kishúgom lennél. Na, gyere, ülj ide! Megfésülöm a hajad. Erin engedelmesen leült, gondolkodott néhány pillanatig, aztán felemelte fejét, és Moirára nézett. – Mondd csak, hogy lehet az, hogy ilyen jól érzed magad?… Hogyan tudtál felejteni… megbocsátani? A tündéri mosoly újra feltündökölt az asszony arcán. – El ször semmi más nem érdekelt, csak az, hogy túléljem a borzalmakat. Kés bb pedig nagyon jól bántak velem. Semmiben nem szenvedtem hiányt. Természetesen semmit nem feledtem el, de azt hiszem, megváltoztam. Már három éve élek a norvégok között, és megszerettem ket. Emellett mélységesen tisztelem 73

Lord Olafot is… Nézd, Erin! Vannak dolgok, melyek megváltoztathatatlanok. Ahogy a búzaszál meghajlik a nyári szélben, nekünk is úgy kell meghajolnunk az er sebb, hatalmas emberek el tt. Nem tehetünk mást. Erin hátat fordított. Moira összevonta a szemöldökét. Rémiszt gondolat fészkelte magát a tudatába. – Erin! Nem hadakozhatsz a sorsod ellen. Ha elszöksz Dubhiainból, törvényes házasságodat taposod sárba, s ezzel a Szövetséget sérted meg. A vikingek bosszúért fognak lihegni… újra háború fog tombolni Írország földjén… – Moira hangja elcsuklott. Erin lehunyta a szemét, s megpróbálta magába fojtani feltör könnyeit. Moirának igaza van. Nem futhat el a sorsa el l… Kétségbeesés, fájdalom marcangolta lelkét. Becsapottnak, megalázottnak érezte magát. Felnyitotta szemét. – Ne aggódj, Moira – mondta csendesen. – Nem fogok megszökni. A fés finoman cirógatta Erin selymes haját. – Olyan boldog lesz az életed itt, mintha csak Tarában lennél. A norvég hölgyek nagyon kedvesek. Egy gyönyör teremben szoktunk hímezni, ahova ugyanúgy beomlik az arany napsugár, mint a Griananban. Dubhlain királyn jeként nem fogsz túl sok id t ott tölteni. Rengeteg dolgod lesz. A te feladatod a palota rendjének felügyelete, a vacsora megszervezése, a vendégek elhelyezése és ültetése. Erin megsimogatta a homlokát, aztán gyengéden masszírozni kezdte a halántékát. Arra gondolt, ha már egyszer belekeveredett ebbe a szörny házasságba, melyb l nincs kiút, el kell fogadni a helyzetét. Túl kell élnie a megaláztatás borzalmait, fel kell emelkednie rajta. Igen. Minden hatalmát, erejét, szívét és lelkét bele fogja adni, hogy ne csak jó királyn legyen, hanem a legjobb, a legtökéletesebb. Talán megnyugszik a szíve, ha segíthet Dubhalainban él honfitársain. Az biztos, hogy Olafot gondosan kerülni fogja. maga mondta, hogy nem akarja pokollá tenni az életét, és megígérte, hogy békében élhet. A fiatal királyn egyetlen mozdulattal húzta el haját Moira finom ujjai közül, aztán az asszony szemébe nézett. – Moira, szükségem van a segítségedre. Pontosan tudnom kell, hogy mi az, amit elvárnak t lem mint királyn t l. Tisztában vagyok vele, hogy a norvég úrhölgyek nem a Szövetség jelképét, hanem egy idegen n t látnak bennem, akinek engedelmeskedniük kell. Attól tartok, nem fognak elfogadni… – Ugyan, Erin. Fölösleges aggódnod – nyugtatgatta Moira. – Nagyon sok norvég él a városban, akinek ír felesége van. Most pedig légy szíves, maradj nyugton, különben olyan lesz a frizurád, mint egy szélfútta szénakazal. Ha végeztem, megkeressük a n véredet, és elmegyünk a nap termébe. Erinnek ökölbe szorult a keze, ahogy Bede-re gondolt. Még mindig forrón élt benne a vágy, hogy kitekerje a nyakát. De amikor a következ pillanatban a fiatal apáca belépett a szobába, Erin meglátta fájdalomtól eltorzult arcát, rádöbbent, hogy magába kell fojtania dühét. Hiszen Bede nem okozott volna ekkora fájdalmat, ha nem lett volna meggy z dve arról, hogy ezt az áldozatot meg kell hozni Írországért. Bede tétován lépett hozzá, és átölelte. A szeméb l könnyek patakzottak. – Bocsáss meg, kishúgom – suttogta. Bocsássak meg? – gondolta Erin. Drága n vérem, fogalmad sincs róla, hogy mit tettél velem. De szeretlek, nagyon szeretlek, és most már úgyis mindegy… Elhúzódott az apáca ölel karjaitól, és rámosolygott. – Tarts velünk, Bede! Moira megtanít rá, hogyan éljek a farkasok között. A nap termében szépséges hölgyek üldögéltek, s vidáman beszélgettek, miközben fürge ujjaik szebbnél szebb mintákat varázsoltak egy-egy keszken re, ruhára, vagy térít re. Erin még soha életében nem találkozott norvég asszonyokkal, s egészen elb völte a szeme elé táruló színpompás ruhakavalkád. Gyapjútunikájuk alatt hosszú vászonruhát viseltek, melynek a legelképeszt bb formákat mintázó ujjai voltak. Nem volt nehéz kisz rni közülük a két ír hölgyet. Egybeszabott egyszer ruhájukkal szinte kiríttak a norvégok közül. Egyetlen igazi 74

ékességük a bross volt, mellyel hosszú palástjukat t zték meg mellük fölött. A norvég asszonyok, velük szemben, varázslatosabbnál varázslatosabb fülbevalókat, gy r ket, karpereceket, nyakláncokat hordtak rangjuk jelképeként. Erin soha nem kedvelte az ékszereket, s csak különleges alkalmakor viselte ket. Két arany hajt jét l eltekintve most sem volt rajta egyetlen lélegzetelállítóan pazar ékszer sem, mely királyn i mivoltára emlékeztette volna a jelenlév ket. Moira lépett el ször a terembe, és hangosan bejelentette az érkez ket. Bede-et, mint keresztény n vért, Tara hercegn jét, és Erint, mint Dubhlain királyn jét. Erin úgy érezte, nevetnie kell. Olaf nem a férje. Legalábbis nem tud ilyen szemmel nézni rá. Ha pedig nem a hitvese a királynak, hogyan is lehetne királyn ? csak egy egyszer játékszer apja és a Norvég Farkas kezében – gondolta keser en. Az úrhölgyek némán méregették ír úrn jüket, de ahogy Erin eléjük lépett, Bede azonnal tudta, hogy egy perc sem telik bele, s húga máris meghódítja a szívüket. És nem is tévedett. Dubhlain királyn je beszélni kezdett. Norvégul. Elmondta, hogy mennyire megtisztelve érzi magát, hogy Olaf felesége lehet, és szeretne jó királyn lenni, de mivel még csak most került udvarba, s nem ismeri az itteni szokásokat, segítségre van szüksége. A norvég udvarhölgyek segítségére… Erin már három órája hallgatta udvarhölgyei tanácsait, és úgy érezte, hogy a feje szétrobban. Moira, aki eddig háttérbe húzódott, végül megelégelte a dolgot, el lépett, és azt mondta Erinnek, hogy itt az ideje felkeresni a konyhát és az udvari f szakácsn t. A lány n vérére nézett, de Bede alig láthatóan megrázta a fejét. Erin tudta, hogy Bede azért akar maradni, hogy újabb lelkeket térítsen meg istene számára. Beleegyez n bólintott hát, és Moira kíséretében kivonult a teremb l. – Mondd csak – kérdezte Erin, ahogy lesétáltak a lépcs soron, mely a második szintr l a palota nagyterméhez vezetett –, miért nem kapcsolódtál be te is a beszélgetésbe? Nekem úgy t nt, sokkal többet tudsz… Az asszony keser nevetése szakította félbe szavait. – A hölgyek, akikkel találkoztál, egyt l egyig viking h sök feleségei. Én pedig nem vagyok több Sigurd szolgálójánál. – Hiszen semmivel sincs több joguk, mint neked! – háborodott fel Erin. – Ugyan, hagyd el! – mondta Moira. – Jól bánnak velem és kedvesek hozzám, de ez mit sem változtat a tényen, hogy háborúban zsákmányolt rabszolga vagyok. Szótlanul suhantak tovább az U alakú palotaépület egyik szárnyán, mely egy kis kerthez vezetett. Erin összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy a kastély felé nyúló kis d ne tetején férfiak harcolnak. Fegyverük csattogásának hangját messzire sodorta a szél. Moira észrevette úrn jének aggódó tekintetét. – Csak egy kis harcm vészeti tapasztalatcsere! – mosolygott. – Úgy tudom, a fivéreid is ott vannak, unokafivéreddel, Gregoryval együtt. – És apám? – kérdezte az ifjú királyn . – Apád már elhagyta Dubhlaint. Már reggel hazaindult Tarába. Erin lelkén fájdalom cikázott át. Aed végleg elhagyta, és hamarosan Bede is elmegy. Akkor pedig egyedül fog maradni a farkasok között. Moira átkísérte Erint az épület másik szárnyába. Itt sorakozott a kovácsm hely, a mosoda, az élelmiszer-raktár, és néhány istálló, ól, baromfiudvar. Maga a konyha egy óriási terem volt, nagy, tapasztott t zhellyel a közepén. A t z fölött üstökben rotyogott az étel, és láncokkal rögzített nyársakon sült a hús. Az egyik fal mentén kemencék sorakoztak, fölöttük polcok, s a polcokon megannyi csillogóan tiszta tányér, fazék, tál, ivóüst, ev eszköz. Erint teljesen elb völte a konyhába vezetett víz látványa, mely egy kis kar elfordításával azonnal ömleni kezdett a henger alakú, kivájt fatuskóból. Konyhai szolgák – szemmel láthatóan írek – nyers húsdarabokat t ztek nyársakra, megkavarták az üstökben f zött levest, és tésztát gyúrtak. Egy

75

fiatal lány az egyik távoli sarokban éppen baromfit kopasztott, egy másik friss tehéntejet fölözött le, hogy vajat köpülhessen bel le. – Keressük meg Freydát – mondta Moira. – itt a konyhaf nök. Ha elégedetlen vagy az étellel, neki kell szólnod. Az asszony fürkész tekintettel nézett végig a sürg szolgahadon, aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt. Erin lassan arra fordította arcát, amerre Moira nézett. A távolban egy meglehet sen csábító külsej asszony kiabált egy fiatal kis kuktára, aki marhahús szeleteket forgatott egy hosszú nyárson a t z felett, írül káromkodott, amely nem is csoda, hiszen hosszú fekete hajával egyáltalán nem t nt norvégnak. – Moira, mi történik ott? – Semmi… – Moira megrázta magát. – Gyere, ott van Freyda! Az udvar f szakácsa egy kövér, mosolygó szem asszonyság volt. Amikor odaértek hozzá, meleg mosollyal üdvözölte Moirát, és nyíltan méregetni kezdte új királyn jét. – Nagyon szép vagy, leányom – mondta. – Jó királyunk, Olaf, boldog lehet. Erin elvörösödött, ahogy Freyda kövérkés ujjai tapogatni kezdték csíp jét. – Karcsú vagy, de széles ott, ahol kell. Gondoskodni fogok róla, hogy a legfinomabb, legtáplálóbb ételeket kapd. Eljött az ideje, hogy a királyunk végre megismerje az apaság örömeit. – A fiatal királyn lesütötte szemét zavarában. Freyda kacagni kezdett. – Légy üdvözölve, királyn m. Freyda vagyok, szolgálatodra. Ezentúl minden reggel találkozni fogunk, hogy egyeztessük az aznapi vacsora étrendjét. A mai memüt már összeállítottam, de ha kifogásod van ellene… – Nem, nem – szakította félbe Erin. – Megbízom a döntésedben és az ízlésedben. Remélem, hamarosan nekem is lehet ségem lesz megismerkedni a viking harcosok étvágyával és kívánságaival. Erin hátán végigfutott a hideg, amikor észrevette a szakácsn vállai fölött rámered tekintetet. A buja n nézte, s Erin arra gondolt, hogy még soha nem néztek rá ilyen ellenségesen… még Olaf sem. A sötétzöld szempár gúnyos megvetést és… kihívást tükrözött. A következ pillanatban az asszony elfordult, és buja csíp jét ringatva kisétált a konyhából… Freyda némán lehajtotta a fejét, aztán elment. Erin kérd en nézett Moirára, de aztán összevonta a szemöldökét. – Olyan éhes vagyok, hogy egymagam be tudnék falni egy egész ökröt. Mondd csak, Moira, nem ehetnénk valamit? Az udvarhölgy szeme tágra nyílt a kétségbeesést l. – Bocsáss meg, Erin. Teljesen megfeledkeztem a reggelidr l. Holnaptól kezdve minden reggel ágyba kapod az ételt. Ne haragudj… – Jaj, Moira! Ne menteget zz már! – csattant fel Erin. Még mindig viszolygott a gondolattól, hogy Moira kiszolgálja. – Gyere, keressünk valami harapnivalót. Freydától kaptak egy-egy szelet szaftos marhahúst. Erinnek nagyon ízlett a sült, de amikor meghallotta, hogy Olaf hadizsákmányából eszik, megkeseredett szájában az étel. Talán éhez ír parasztok szájától elvont falatokból lakmározom – gondolta keser en, aztán Moirára nézett – egy ír úrn társaságában, aki rabszolga a saját földjén… Hirtelen eszébe jutott az a másik ír asszony, aki olyan hideg, és ellenséges megvetéssel méregette az el bb. – Moira – szegezte a lánynak a kérdést –, ki volt az az asszony, aki minket bámult? Moira lesütötte a szemét. – … Mageen. – is hadizsákmány? – Eredetileg igen. A dánok rabolták el. Úgy hiszem. Már itt élt Dubhlainban, amikor Olaf bevette a várost. – Úgy t nt, mintha beleszólása lenne a palotában folyó ügyekbe. nem szolga? Moira hangjában érezhet volt az er ltetett nyugalom, amikor válaszolt. – I-igen… azt hiszem, is szolga. De most már induljunk. Még sok mindent kell megmutatnom. 76

Erin a nap nagy részében új otthonával ismerkedett. Moira bemutatta a szabóknak, a mosón knek és a fontosabb szolgáknak. Megtudta, hogy külön kis termet tartanak fenn számára, ahol audencián fogadhatja az elé járulókat. Megismerkedett legf bb kötelességeivel és tennivalóival, mindazzal, melyet Dubhlain királyn jét l elvárnak. Erin rengeteg új tapasztalatot gy jtött a nap folyamán, és arra is rá kellett döbbennie, hogy a norvégok egyáltalán nem olyan vadállatok, mint ahogy azt elképzelte. Érz , hús-vér emberek, akik ugyanúgy gondolkodnak és aggódnak családjukért, mint az írek. Ahogy az arany délutánból ezüst szürkület, s a szürkületb l este lett, Erin visszatért a szobájába, hogy rendbe hozza magát a vacsorához. A lehet leggyorsabban végzett a mosdással és az öltözködéssel, nehogy Olaf véletlenül benyisson, és meztelenül találja. Még mindig nem tudta kiverni a fejéb l azt a buja szépséget, akit a konyhában látott… azt a Mageent, aki olyan fenns bbséges, gúnyos villámokat szórt felé a tekintetével. Hirtelen rádöbbent, hogy csak egyetlen, egyetlen dolog létezik, mely ilyen tekintetet varázsol egy n arcára. – Mageen Olaf szajhája – suttogta maga elé, s úgy érezte, kifut az er a lábaiból. Hosszú percek teltek el, mire végre magához tért. Képtelen gondolatok, képtelen érzések kavarogtak a lelkében. Kínzó, perzsel érzések, melyeket nem értett, s nem is akart megérteni. De miért fáj ennyire? És egyáltalán, miért zavarja? Hiszen az Olaffal való kapcsolata minden szerelmet nélkülöz. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennie Mageen-nek, hiszen az, aki távol tartja t le Olaf testi vágyait. Megnyugvása ellenére még mindig szörnyen kínosnak érezte helyzetét. Biztos volt benne, hogy egész Dubhlain tud férje és Mageen titkos viszonyáról… Erin felpattant, és kiviharzott a szobából. Felrohant a nagyterembe vezet lépcs kön. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy Olaf oldalán kell elköltenie a vacsoráját. Szinte fellélegzett, amikor a termet f t kandalló mellett megpillantotta Niallt és Bede-et. Hálás, túláradó mosollyal arcán indult feléjük. – Ó, Niall! Fivére tekintetében riadtság villant, amikor meglátta húgát. – Erin – biccentett üdvözlésképpen. – Meddig maradsz Dubhlainban? – Csak egy rövid ideig. Aztán vissza kell térnem Ulsterbe. Erin legszívesebben a férfi nyakába borult volna, hogy elmondja, nem haragszik rá, nem hibáztatja semmiért. De tudta, ha ezt megteszi, rögvest kitör bel le a sírás. S r , nehéz csend ereszkedett közéjük. Bede szólalt meg végül. – Ír udvarhölgyeid mind itt maradnak. Nem leszel egyedül. Meglátod, hamarosan olyan jól fogod érezni magad, mintha otthon lennél, Tarában. Nem – gondolta Erin. Dubhlain soha nem lesz az otthonom. Hogyan is lehetne, amikor bármerre nézek, ellenségeket látok magam körül? – Fivéreink, Brice és Leith sokáig maradnak – mondta Niall. – És Gregory is itt lesz veled, ameddig csak akarod. Gregory. Isten áldja Gregoryt! Legalább lesz egy barátom ebben a darázsfészekben – sóhajtott Erin, de egy szót sem szólt. A teremben duruzsoló vidám hangok hirtelen elnémultak. Erin megfordult. Olaf lépett a terembe. Hatalmas és ragyogó volt, mint mindig, s mélybíbor köpenye, mely légiesen hullámzott minden léptére, egészen emberfölöttivé tette megjelenését. Fens ségesen hordozta körbe tekintetét a termen. A feleségét kereste, s amikor végre meglátta a kandalló mellett, felemelte jobbját, s egyetlen mozdulattal magához intette. Erin magasra emelte fejét, s úgy lebegett át az összegy lt vendégek között, mint egy tündéri jelenés. Meghajolt Olaf el tt, aki megfogta a kezét, és némán az asztalf nél álló díszesen faragott székekhez vezette. Miután leültette feleségét, úgy dobta el magától puha kezét, mintha szemétbe markolt volna. 77

Próbára akar tenni – gondolta Erin, s magában átkozta a sorsot, mely alázatra kényszeríti akkor is, amikor legszívesebben törne, zúzna dühében. Igen. Olaf próbára akarja tenni, hogy lássa, felesége tanult-e a ma reggeli leckéb l, mely a feltétlen engedelmességr l szólt. Miután a királyi pár elfoglalta helyét, a vendégek – írek és norvégok – is leültek. Szolgák özönlöttek az asztalhoz, hogy felszolgálják az ételt. – Nos, hölgyem, milyen volt az els napod Dubhlainban? Erin kecses mozdulatokkal vágta fel a húst a tányérjában, és bár nem nézett Olafra, érezte jéghideg szemét, s a szörny feszültséget, mely bel le áradt. – Köszönöm kérdésed, uram, kellemes – felelte h vös tartózkodással. Még mindig nem emelte fel a tekintetét, de látta, hogy a férfi ujjai szinte görcsösen kulcsolódnak színarany kupájára. – Remélem, nem fogod túl nehéznek találni királyn i teend idet. – Ne feledd, uram, hogy ír hercegn t vettél feleségül, akit születését l fogva arra neveltek, hogy kifogástalanul megállja a helyét a kifinomult, kulturált, civilizált ír királyi udvarokban. Biztosíthatlak fel le, Norvégia hercege, hogy ezek után egy norvég udvar igazán nem jelent számomra semmiféle nehézséget, – Erin szájából édes méregként csorogtak a szavak. A férfi nem válaszolt, s lassan a mellette ül hadvezérhez fordult. Beszélgetni kezdtek, s Erin végre biztonságban érezte magát ahhoz, hogy felpillantson. Végignézett a termen. A tüzesen vitatkozó norvég és ír harcosok láttán arra gondolt, hogy hosszú id nek kell még eltelnie ahhoz, hogy az írek és a norvégok között aláírt békeszerz dés igazi békévé váljon. Hirtelen megremegett, amikor észrevette, hogy sokkal több norvég ül az asztalnál, mint ír, s közöttük olyanok is vannak, akik ugrásra készen várják az alkalmat, hogy fegyvert emelhessenek szövetségesük ellen. – Talán aggaszt valami, hölgyem? Erin újra magán érezte férje fürkész , hideg tekintetét. Vállat vont. – Semmi nem aggaszt, uram. Csak azt számolgattam, hogy harcosaid túler ben vannak az írekkel szemben az asztal körül… éppúgy, mint nem is oly rég a csatamez n. Olaf odahajolt hozzá, olyan közel, hogy Erin az arcán érezte forró leheletét. – Pedig milyen szép is lenne, ha fordított lenne az arány, nem igaz? Szívesen végignéznél egy kis vérontást, és egészen elb völne a látvány, ha vérembe fagyva láthatnál, nemde? Erin a férjére mosolygott. – Ahogy mondod, drága uram. Az lenne életem legszebb napja – suttogta szinte simogatón. Olaf visszamosolygott, és karját felesége válla köré fonta. – Kedvesem, még mindig azt tervezed, hogy miután végeztél velem, megszöksz Dubhlainból? – kérdezte puhán. A férfi érintése apró remegéseket csalt el Erin testéb l. Undorodva pillantott a hosszú ujjakra, melyek válla el tt himbálóztak, majd ismét a hideg, szikrázó kék szempárba nézett. – Hogyan feltételezhetsz ilyesmit rólam, Lord Olaf? – mosolygott kitartón. – Soha nem tenném kockára népem biztonságát és békéjét. Inkább türelmesen kivárom a napot, amikor egy dán kutya átharapja azt a fenségesen férfias királyi torkodat. Olaf felnevetett. Hangosan, teli torokból… veszélyesen. Erin újra remegni kezdett, de ezúttal a félelem jeges karmai cirógatták testét. Olaf ismét a balján ül férfihoz fordult. Erin futó pillantást vetett az óriás termet , lángvörös hajú vikingre, aki a királyi pár után a legel kel bb helyet foglalta el az asztalnál. Lehet, hogy Moira Sigurdja? Talán. Szegény Moira! Erinnek hamarosan zsongani kezdett a feje a hangzavartól, és azért imádkozott, hogy legyen már vége ennek a szörny , abszúrd vacsorának. Bede és Niall a végtelen hosszúnak t n asztal túlsó felén ültek, Gregoryt pedig teljesen elnyelte a távolság. A vacsorának nem lett vége. Óriási, gyümölcsökt l roskadozó tálakat hoztak, s kínálták a vendégeknek.

78

Erin hirtelen nagyon egyedül érezte magát. A mutatványosokat nézte, akik a terem közepén szórakoztatták a jelenlév hölgyeket és urakat, közben azon töprengett, hogy hogyan fogja kibírni ezt a tortúrát nap mint nap. Nagyot kortyolt a söréb l, és hátrad lt a székében. Talán betegséget kellene színlelnie ezentúl, és a szobájába kéretnie a vacsoráját. A mutatványosok befejezték el adásukat, és kivonultak a nagyteremb l. Egy férfi állt fel, s mesélni kezdett egy nagy viking királyról, Fairhirr l, aki megküzdött Frey istennel. A hallgatóságot elb völte a történet, s amikor a férfi befejezte meséjét, és meghajolt, üdvrivalgás emelkedett a leveg be. Aztán feszült csend. A jelenlév k a következ történetet várták. A férfi már szólásra nyitotta száját, de egy n emelkedett fel az asztal mell l, és egyetlen kézmozdulattal táncosokat hívott a terembe. A tánc gyönyör volt, de Erin már nem látta. A n t nézte, aki gúnyos fens bbséggel nézett a szemébe. Mageen volt az. A távolból kihívóan mosolygott a királyn re, aztán egy éles kacaj kíséretében visszaült a helyére. Erin érezte a lelkében felhorgadó dühöt, mely vérvörösre festette elefántcsontszín arcát. Olafra pillantott, aki tétován Mageen felé fordította tekintetét, rámosolygott, aztán újra a vörös hajú óriáshoz fordult, hogy kifejtse véleményét a hajóépítés fontosságáról. Erin ismét a szajhára nézett, s döbbenten vette észre, hogy miden jelenlév úrhölgy t bámulja. Sajnálkozás és kíváncsiság tükröz dött tekintetükben. Magasra tartott fejjel nézett szembe velük, egészen addig, míg úgy érezte, nem bírja tovább. Felpattant, és Olaf felháborodott szemébe nézett. – Ha megengeded, uram, visszavonulok. Attól tartok, még nem pihentem ki az utazás fáradalmait. Szeretnék lefeküdni. Egy pillanatra úgy t nt, Olaf ellenkezni akar, de aztán megvonta a vállát, és anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, visszafordult beszélget partneréhez. Erin átviharzott a termen, és a szobájába rohant. Moira már vártra. – Miért nem vagy a vacsorán? – kérdezte Erin. – Jobb szeretem elkerülni a nagytermet vacsoraid ben – válaszolta halkan, s lesütötte a szemét. Erin keser en felnevetett. – Még te bujdokolsz szégyenedben, mert nem vagy Sigurd törvényes felesége… míg az az átkozott ribanc ott illegeti magát a tiszteletre méltó hölgyek között. Moira lehajtotta a fejét. Nem szólt egy szót sem. Erin fáradtan hunyta le a szemét. – Bocsáss meg, Moira. Semmi közöm hozzá, hogy töltöd az estéidet. Ne haragudj! – Gyere, Erin! Hadd segítsek levetk zni! Erin mozdulatlanul és némán t rte, hogy Moira megszabadítsa ruhájától, s hogy ráadja a hálóingét. Még akkor sem szólalt meg, amikor az udvarhölgye leültette, és fésülni kezdte nehéz haját. – Erin, nem akarsz róla beszélni? Erin megrázta a fejét. Hogy is tudna olyasmir l beszélni, amit még maga sem ért? Mit számít, hogy Olaf szajhája hatalmasabb úrn , mint ? Mit számít, hogy Olaf úgy mosolygott arra a ribancra, ahogy rá soha? Mit számít, hogy a férfi, aki csak azért feküdt meztelen testével a karjaiban, hogy megalázza, annak a ribancnak okoz ugyanezzel a testtel gyöngédséget és gyönyört? Egyáltalán mit számít az egész nyomorult élet? – Jó éjszakát, Erin – mondta Moira csendesen. Nesztelenül durran kisurrant a szobából, de miel tt becsukta volna az ajtót, visszamosolygott a sápadt arcra. – Olaf hamarosan itt lesz. Az ajtó becsapódott. Moira utolsó szavai kizökkentették Erint gyászos gondolataiból. Neki akart rontani Olafnak, kikaparni a szemét, megütni, a képébe vágni dühét és csalódottságát. Haza akart menni. De mindezt nem teheti… távol kell maradnia attól a férfitól. Végigheveredett a széles ágyon, és arra gondolt, vajon itt fog-e aludni egyáltalán Olaf ma éjjel, vagy esetleg a szép szajha karjaiban? Meg fogom mondani neki, hogy külön

79

hálószobába költözöm – határozott Erin. Akkor szabad lehet is, én pedig nyugodtan alhatok. Nem hadakozhatunk egymás ellen örökké. Erin hallotta Olaf közeled lépteit, az ajtónyikorgást, és becsukta a szemét. Érezte minden mozdulatát, ahogy vetk zni kezdett, érezte teste férfias illatát, ahogy az ágyhoz közeledett. De Olaf nem feküdt le. Mozdulatlanul állt az ágy mellett, és a fiatal, szép test lányt nézte. – A csuklóidat, Erin – mondta halkan. – Nincs szándékomban meghalni ma éjjel sem. Erin nem mozdult, s megpróbálta visszafojtani a szemébe szök könnyeket. Jaj, ne – gondolta magában –, nem bírok ki még egy éjszakát összekötözve. De nem könyöröghetek neki. Képtelen vagyok rá! Megfordult, hogy a férfi szemébe nézzen. A jeges kékség békés volt. Nem volt olyan vérfagyasztóan félelmetes, mint tegnap este. Erinnek kiszáradt a szája. Nem tudta, mit tegyen. Egyik fele azt akarta, hogy támadjon a férfinak, aki ilyen kegyetlenül bánik vele, de a másik fele egyszer en nem bírt volna ki még egy éjszakát pihenés nélkül. Megnedvesítette ajkait. – Én… én megígérem, hogy nem támadok rád… soha többé. – Bárcsak hihetnék a szavadnak – válaszolt, s hangjában több volt a sajnálat, mint az eltökéltség. – Nyújtsd el re a kezed. Annak ellenére, hogy a halálomat kívánod, nem akarlak bántani téged. Csak ha kényszerítesz… Komolyan gondolta, amit mondott, és Erin nem szállhatott szembe az akaratával. Különben sem akart dulakodást, nem akarta újra érezni a testének feszül , er t l sugárzó férfitestet. Az alsó ajka remegni kezdett, ahogy újra a férfi szemébe nézett, és alázatosan maga elé emelte a karjait. Olaf egy selyemszálat tekert az összeszorított csuklók köré, aztán hirtelen megállt, s fájdalommal teli smaragdzöld szempárra pillantott, és kikötözte a lány kezét. – Ha még egyszer megpróbálod kioltani az életem, úgy tedd, hogy meg is haljak. Mert ha csak megsebesítesz, és életben maradok, húsz korbácsütést méretek meztelen testedre Dubhlain f terén. Erin nem válaszolt. Olaf ellépet az ágy mell l, elfújta a gyertyákat a szobában, aztán csendesen a lány mellé bújt a puha takaró alá. Meztelen testüket lépésnyi távolság választotta el egymástól – egy végtelen mélység szakadék, melyet egyik jük sem mert átlépni. Erin rosszul aludt. Szabadon mozoghatott ugyan, de nem mert, mert attól félt, hogy a férfitest igéz ereje magával ragadja. Szörnyülködve gondolt arra, vajon hogyan fogja kibírni az elkövetkezend éjszakákat. Feltétlenül szólni fog a külön hálószobákról. És valahogy rá fogja ébreszteni Mageent, hogy Dubhlainnak , Erin mac Aed a királyn je.

80

12. fejezet Eltelt az els szörny séges hét. Erin dubhlaini királyn ségének és házasságának els hét napja. Olaf nem bántotta többé, és semmi olyat nem kért t le, mellyel megalázta volna. Ennek ellenére Erin mindent megtett, hogy bosszúságot okozzon neki: ha sörért küldte, vizet hozott; ha borra szomjazott, sörrel kínálta; ha elszakadt a ruhája, a szolgálókkal varratta meg, s mindezek tetejébe olyan rendetlennek és trehánynak tettette magát, hogy a férfinak égnek állt a haja, amikor esténként belépett a hálószobába, és mindenütt Erin szétdobált alsónem it látta. De akárhányszor ráripakodott, a lány olyan ártatlanul nézett rá, hogy dühe azonnal elpárolgott. Olaf hallani sem akart arról, hogy ifjú felesége kiköltözzön a közös hálószobájukból, így Erin éjszakái egyre kimerít bbek lettek. Képtelen volt elaludni azzal a tudattal, hogy Olaf csak néhány centiméterre fekszik t le. És még ha sikerült is végre álomba merülnie, egyre gyakrabban riadt fel arra, hogy a férfi meztelen testéhez simul. A lánnyal ellentétben Olafot egyáltalán nem zavarta, hogy rajta kívül más is fekszik az ágyban, s úgy aludt, mint a tej. De néha el fordult – Erin legnagyobb rémületére –, hogy átcsúszott felesége térfelére, és álmában karjaiba fonta. Bizonyára azt hiszi, hogy kedvenc farkaskutyájával alszik – gondolta ilyenkor Erin keser en. Még mindig barbár állatnak tartotta férjét, s megvetette, de legnagyobb döbbenetére, egyre nehezebben tudott gy lölettel gondolni rá. Egy éjszaka például azzal ringatta magát álomba, hogy egyszer majd eljön érte egy dics ír lovag, hogy kiszabadítsa a norvég veszedelem karmaiból. Fennennek kellett volna az álombeli harcosnak lennie, ennek ellenére Erin arra riadt fel, hogy h s megment je nemcsak hogy Olaf szobortestét formázza, hanem vállára omló hullámos haja is aranyszínben tündököl. A palotában eltöltött hét után Erin elérkezettnek látta az id t, hogy körülnézzen a városban, melynek királyn je lett. Így egy szép ver fényes délutánon, miután végzett szokásos tennivalóival, kiszökött a királyi várból, s nyakába vette a várost. Órákig csatangolt az óriási utcákon, megcsodálta a végtelenbe nyúló házsorokat, a kis nádtet s vályogkunyhókat, a közéjük ékel d emeletes k épületekkel, kézm vesek és kalmárok üzleteivel. A keleti városfal mentén term földek és kiterjedt legel k húzódtak. Gondolataiba merülve álldogált egy aprócska domb tetején, s arra eszmélt, hogy vágyakozva bámulja a hatalmas, áttörhetetlen falakat – börtönének falait. Ekkor hallotta meg a mennydörg lódobogást, mely egyre hangosabb és hangosabb lett a fülében. Erin rémülten fordult hátra… Olaf gúnyos megvetéssel nézett le feleségére. – Csak nem a szökésr l álmodozol, hercegn ? – kérdezte. Erin felemelte a fejét, hogy a hatalmas harci ménen ül férfi szemébe nézzen – Már álmodoznom sem szabad? – kérdezett vissza csíp sen. Olaf a karját nyújtotta. – Mindjárt besötétedik. Gyere, hazaviszlek. – Köszönöm, de tudok járni. – Ebben biztos vagyok. Ennek ellenére lovagolni fogsz. Erinnek nem volt lehet sége a tiltakozásra. Olaf lehajolt, karját a dereka köré fonta, és maga elé rántotta a nyeregbe. Megborzongott a férfi érintésére, s minden idegszálával küzdött a forró bizsergés ellen, mely hullámokban öntötte el testét, amikor nyakán érezte a simogató leheletet, hátán a nekifeszül , er t l duzzadó mellkast, s orrában a szantálfaillatot, Olaf testének férfias aromáját. – Milyen szerencse, hogy beszéled a nyelvünket. Erin nem tudta eldönteni, hogy férje megjegyzését újabb gúnyolódásnak vegye-e vagy sem, ezért hasonlóképpen válaszolt. – Milyen szerencse, hogy te is beszéled a miénket. 81

A férfi alig érezhet en összerezzent a háta mögött. – Ha valaki meg akar hódítani egy országot, nem árt, ha ismeri azt a földet, és kifejezetten el nyös, ha a lakóit is ismeri. – Ha valakinek meghódítják az országát, nem árt, s t kifejezetten el nyös, ha ismeri a hódítókat. Olaf felnevetett. – Mondd csak, kislány, mihez értesz még a norvégon kívül? Erin boldog volt, hogy a férfi nem látja az arcát. – Csak a szokásos dolgokhoz, uram. A férfi újra nevetni kezdett. – Kislány, hadd emlékeztesselek rá, hogy nem kifejezetten „szokásos” dolgokat m velsz, mióta csak ismerlek. Erin megborzongott. Eltöprengett egy pillanatra azon, hogy Olaf komolyan beszél-e, vagy ismét gúnyolódni akar. – Van egy olyan halvány sejtelmem, Erin mac Aed, hogy egyáltalán nem vagy hétköznapi n , aki szokásos dolgokat m vel. De áruld el nekem, milyen nyelvet beszélsz még? – Latint, és a frankok nyelvét. – Elismerésem, hercegn m. Szeretném, ha megtanítanál a latinra, jobban megérthetném az istent, melyet az írek tisztelnek. Már a királyi rezidencia pazar bejárata el tt álltak. Kihasználva Olaf töprengését, Erin óvatosan elhúzódott a férfitól, és egyetlen ugrással a földön termett. – Ha meg akarsz ismerkedni a keresztény istennel uram, fordulj bizalommal Bede-hez. rendszeresen találkozik vele, de én csak futólag ismerem… Erin berohant a palotába, de még hallotta Olaf mennydörg nevetését. Tenyerébe temette arcát, és azon gondolkodott, hogyan találhatja ilyen kellemesnek és izgatónak ezt a férfit, akit tiszta szívéb l gy löl. A férfit, aki megalázza, nevetségessé teszi, és népe jólétével zsarolja, így kényszerítve ki engedelmességét… Erin annyira belemerült kétségbeesett töprengésébe, hogy szó szerint belerohant egy férfiba, aki a lépcs sor alján ácsorgott. Gyorsan elhúzódott t le és bocsánatot kért, de amikor felemelte a tekintetét, fájdalom cikázott át a szívén. Fennen mac Cormac állt el tte. – Erin – suttogta lázasan. – Éppen azon törtem a fejem, hogy hol beszélhetnék veled négyszemközt. A lánynak elakadt a lélegzete, amikor a férfi a vállára tette a kezét, és közelebb vonta magához. – Tudom, hogy szenvedsz – mondta. – És nem felejtettelek el. Még nem tudom, hogyan, de esküszöm, kiszabadítalak ebb l a szörny helyzetb l. – Ó, Fennen – rebegte Erin. – Itt már nincs mit tenni. Olaf törvényes felesége vagyok. H séget esküdtem neki. Szökés, édes álom! – gondolta Erin keser en. Hogyan magyarázza el Fennennek, hogy nincs menekvés? Hogyan értesse meg vele, hogy Írföld halálos ítéletét írná alá azzal, ha Olaf engedélye nélkül átlépné Dubhlain határát? Szomorúan mosolygott a kétségbeesett aggodalmat tükröz meleg, barna szempárba. Soha nem volt szerelmes Fennenbe. De ez a férfi még mindig szereti, s talán sokkal jobban szenved, mint . – Azonnal el kell hagynod Dubhlaint – mondta határozottan. – Itt csak kínzod magad. – Képtelen vagyok rá, Erin – sziszegte. – Nem hagyhatom, hogy az a barbár vadállat… – Olaf jó ember – mondta Erin, bár soha nem hitte, hogy valaha is ilyesmit fog állítani a férjér l –, és én jól érzem magam itt. – De Erin… – kezdte kétségbeesetten, aztán hirtelen elkapta tekintetét a smaragdzöld szempárról, és mozdulatlanná dermedve meredt el re Erin válla fölött. Jeges borzongás futott végig a lány testén, ahogy lassan hátrafordult… Olaf néhány lépésnyire állt t lük. Arca mint a gránit. Szerelmes istenem, vajon mit hallott? – kérdezte Erin lelkében egy rémült hang. A viking óriás h vös méltósággal sétált oda hozzájuk. – Connaught királya – üdvözölte Fennent kimért szívélyességgel. Olaf csak egy pillanatra emelte jégkék szemét felesége ijedt

82

arcára, aztán belekarolt, és elhúzta a fiatal férfitól. – Kérlek, bocsáss meg, uram, de sürg s beszédem van a feleségemmel. Fennen katonásan hátralépett, és némán biccentett. Én h söm! – villantotta Erin csalódott tekintetét Fennenre, és azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy még az olyan harcedzett hadvezérek is alázatosan meghajolnak Észak Farkasának hatalma el tt, mint amilyen Connaught királya? Úgy érezte, vasbilincsként szorul férje karja az övére. Ahogy megindultak a lépcs n, ismét beléhasított a tudat, hogy Olaf esetleg mindent hallott. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem – gondolta Erin –, hiszen Olaf igazán úriember módjára viselkedett. De mégsem tudott hálára gondolni. Félt. A férfi ugyanis egyenesen a hálószobájuk felé vezette… – Mit kívánsz megbeszélni velem, Lord Olaf? – kérdezte, ahogy a férfi belökte el tte a nehéz tölgyfa ajtót, és betuszkolta a szobába. Olaf nem válaszolt. Némán állt a becsukott ajtónak támaszkodva, jéghideg tekintete megfagyasztotta a vért Erin ereiben. – Szeretném fenntartani a békét, hercegn – szólat meg egy örökkévalóságnak t n perc után. Hangja meglep en csendes és nyugodt volt. – Éppen ezért nem szeretnélek még egyszer annak az ír királynak a karjaiban látni. – Egyáltalán nem voltam a karjaiban – tiltakozott Erin dühösen, de Olaf türelmetlenül csendre intette, és tovább folytatta mondanivalóját. – Ha azt akarod, hogy ír lovagod sokáig éljen, ne találjalak még egyszer a társaságában! Megértetted? Erin büszkén vetette fel a fejét. A düh hullámai úgy kavarogtak lelkében, mint a viharos, háborgó tenger. Olaf a palotában tartja a szajháját, míg még csak szót sem válthat régi barátjával, aki ugyanolyan király, mint . – Azt hittem, Dubhlain királyn je vagyok – mondta negédesen –, akinek hivatalbéli kötelessége, hogy ápolja a kapcsolatokat a norvég és ír urak körében. Olaf lehunyta a szemét egy pillanatra. Szája sarkában egy ártatlan kis mosoly bujkált. Aztán újra a felesége szemébe nézett, átsöpört a szobán, és egy nagy sóhaj kíséretében hanyatt feküdt az ágyon. – Kislány – mormogta –, egy kicsit lassú a felfogásod! Erin nem mozdult, de úgy érezte, szétrobban a düht l, amikor meglátta a férfi mosolyát. – Gyere ide – mondta halkan. – Ahogy parancsolod – motyogta Erin, és méla undorral az arcán vánszorogni kezdett az ágy felé. Három lépés távolságra állt meg t le, és méltóságteljes, királyn i pózban várta a következ utasítást. – Gyere ide hozzám – ismételte Olaf csendes állhatatossággal. Erin meg sem moccant, pedig érezte a férfi simogatóan kedves szavai mögött meghúzódó acélt, és látta szemében a jéghideg t z lobogó lángjait. – Nem vagyok hajlandó közelebb menni – rebegte szorongva. Olaf hasra fordult és felkönyökölt. – Ez a te nagy bajod, kislány. Hogy nem vagy hajlandó felhagyni eszeveszett gy lölködéseddel… arról nem is beszélve, hogy elfelejted, milyen engedékeny voltam veled. – A férfi továbbra is mosolygott. – Rémesen sajog a hátam, hercegn . Ha megmasszírozná… Erin némán álldogált, és azon töprengett, el tudná-e kapni a férfi, miel tt eléri az ajtót. Olaf mosolya még csintalanabb lett, ahogy kérd n felemelte a kezét. – Hát olyan nagy dolgot kérek, hercegn m? Tényleg azt akarod, hogy viselkedjek barbár módjára, és a hajadnál fogva ráncigáljalak ide? Erin dühösen az ágy mellé lépett, és leült a férfi mellé. Olaf észrevette a lány háborgó tekintetét, de nem tulajdonított neki nagy jelent séget. Levette ingét, és végignyújtózott az ágyon. A következ pillanatban éles körmök szántották végig a hátát. A másodperc törtrésze alatt fordult meg, hogy elkapja és fájdalmasan megszorítsa a támadó kezeket. – Néha 83

elcsodálkozom azon, kislány – mondta puhán –, hogy még te hívsz engem barbárnak… De átértékeltem magamban a helyzetet. Valahol azt a bölcsességet hallottam, hogy az elhanyagoltság teszi makrancossá a fiatal lányt, s h tlenné teszi a feleséget. Igaz, elhanyagoltalak, de mentségemül szolgáljon, hogy békére vágytam. Most már belátom, hibáztam. Nem elég, hogy a feleségem megcsal egy f úri ficsúrral, ráadásul valódi hárpia lett bel le. S mindezért csak magamnak tehetek szemrehányást. Erin szeme tágra nyílt a rémülett l, amikor Olaf az ágyra teperte. – Ne! – tiltakozott kétségbeesetten, de tiltakozása már elkésett. Ajkán érezte a férfi ajkának ellentmondást nem t r eltökéltségét. Hiába próbálta elfordítani a fejét, nem tudott kitérni csókja el l. Olaf a fekete hajzuhatagba fúrta hosszú ujjait, s a lányt tarkójánál fogva tartotta kényszer mozdulatlanságban. Erin ököllel kezdett vagdalkozni, de a férfi könnyedén, félkézzel leszorította. Erin még soha nem érezte magát ilyen közel a t zhöz. Olaf szája parázsként égette ajkát, és hiába küzdött ellene, a forróság alattomosan átszivárgott testébe, s megremegtette ellenállásának rendíthetetlen falait. A férfi vágya megállíthatatlanul tört el re, s félresöpört minden útjába kerül akadályt. Olaf nyelvével gyengéden szétnyitotta a szenvedélyt l duzzadó rózsabimbó ajkakat, a selymes hófehér fogacskák gyöngyfüzérét, hogy felkutassa Erin szájának legmélyebb titkait. Erin már nem tudott gondolkodni. Teste elnehezült, úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy kinyissa a szemét. Egy fekete, mélységesen mély szakadék felé sodródott. A férfi szája kíméletlen volt, mégis puhán simogató, tüzes, és mégis gyengéd. Olaf ujjai már hamvas arcát, selymes nyakát, feszes b r keblét becézgették. A férfi hirtelen elhúzódott. Erin kinyitotta a szemét, s döbbenten látta Olaf hideg, száraz mosolyát, ahogy felé hajol, és mutatóujjával végigcirógatja nedves ajkát. – Az lesz a leghelyesebb, drága kis feleségem, ha ezentúl vakon engedelmeskedsz a parancsaimnak, és elgondolkozol a következményeken, miel tt kikezdenél egy férfival, legyen az ír vagy norvég. Mert ha még egyszer tudomásomra jut, hogy elhagyatottságodban más férfi után vágyódsz, gondoskodni fogok róla, hogy ne érezd magad elhagyatottnak. Erin a megalázottak keser dühével hallgatta Olaf hideg, szenvedélytelen szavait. Tüzes csókja nem volt több leckénél, gúnynál, hogy emlékeztesse rá, tartja kezében a hatalmat, és ha szembeszáll akaratával, sokat veszíthet. Túl sokat. Olaf már nem ölelte, de ujjai újra vándorútra keltek keblének gömböly dombjain. Erin remegni kezdett, de ezúttal gyilkos, fortyogó düh rázta. Kezét ütésre emelte, de a férfi azonnal elkapta csuklóját, s amikor megszólalt, a kedvesség leghalványabb nyomát sem lehetett felfedezni hangjában. – Ír boszorkány – dübörögte. – Te vagy a legvakmer bb, legbolondabb fehérnép, akivel valaha is összehozott a sors. Hát soha nem tanulsz? Lássuk! Nos, megkérdezem t led, hölgyem, találkozni fogsz-e még egyszer Connaught királyával? – Nem – sziszegte a lány. – Te vagy a bolond, uram. Soha nem tettem olyasmit, mely okot adhatna arra, hogy kételkedj feltétlen h ségemben. A házasságom olyan kereszt, melyet egyedül kell hordoznom. Nem kívánhatom, hogy mások szenvedjenek, vagy férfiak haljanak meg miatta. Erin felpattant az ágyról, méltósága romjai közül el ásott g gös büszkeségével emelte magasra fejét, és elindult az ajtó felé. A férfi azonban elkapta a karját, s maga elé penderítette. Hosszú percekig néztek egymás szemébe, s feszültség töltötte meg a kis szobát. – Nem lesz olyan nehéz, kislány – mondta Olaf csendesen. – Most szabadon elmehetsz, de figyeltetni foglak. Minden lépésedr l, minden mozdulatodról tudni fogok. Nem állíthatod, hogy szoros pórázon tartalak, de ha rákényszerítesz, még sort keríthetek arra is. Talán megegyezhetnénk. – Kompromisszumot ajánlsz? – kérdezte Erin keser en. – Pontosan. Kompromisszumot. 84

Erin hátat fordított férjének, és az ajtóhoz sietett. Miel tt kilépett volna a szobából, visszanézett. – Csak hogy tudd, viking, nem gy ztél le. Az ír törvények szerint még mindig van rá lehet ségem, hogy elváljak t led. – A lány becsukta maga mögött az ajtót, bár meglehet sen bosszantotta, hogy nem volt hozzá elég ereje, hogy becsapja… Erin fejest ugrott a háztartás vezetésének nehéz munkájába. Nagyon megszerette a mindig vidám Freydát, és sok id t töltött a bölcs, segít kész, kedves Riggel. Meave-t l örökölt kiváló ízlésével pazar menüket állított össze a vacsoravendégek legnagyobb megelégedésére, s olyan furfangos ügyességgel ültette asztalhoz a norvég és az ír urakat, hogy soha többé nem hangzott fel egyetlen hangos, vitatkozó szó sem a lakomák alatt. Bokros teend i közepette Erin mindig szakított rá id t, hogy lesétáljon az asszonyok naptermébe, s beszélgessen a dubhlaini úrhölgyekkel. H séges barátn je, Moira mindenhova elkísérte. A segítsége nélkül aligha lehetett volna bel le jó királyn s pedáns háziasszony. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, egészen addig, míg Mageen elérkezettnek nem látta az id t, hogy színre lépjen. Eleinte még csak királyn jük ellen próbálta szítani az embereket, kés bb aztán egyre nyíltabban támadott, s egy szép napon Mageen visszavonta Erin egy utasítását – s az emberek Mageen szavának engedelmeskedtek. Erin akkor döbbent rá a helyzet komolyságára, amikor egyszer véletlenül fültanúja lett a napteremben hímz hölgyek suttogásának. – Nagy kár, mert a királyn mindent megtett… – Még ha norvég lenne, talán meg is lehetne érteni… – Olaf nem bánja, így nem is tesz ellene semmit. Egy nevetés. – Szegény kis ártatlan! Így megalázni Aed lányát, egy tarai hercegn t… – Grenilde soha nem hagyta volna… Erin hátrahanyatlott, a falnak támaszkodott, s érezte, a szíve majd kiugrik a helyér l. Szent isten, pletykálnak rólam! Pletykálnak, mert megtehetik, hiszen úrn jüknek annyi hatalma sincs az udvarban, mint a legutolsó szolgálónak. Talán még Olaf sem tudná így megalázni. Vagy talán ez az egész az m ve? Erin mindent megpróbált, hogy eleget tegyen férje óhajainak, vezette az udvar háztartását, és azóta az este óta, amikor a hálószobájukban beszélgettek, soha nem keresztezte az útját. Ennek most már vége! – esküdözött, felvetette a fejét, és visszatért a szobájába. Azon a napon már semmit nem csinált, csak az ablaknál álldogált, és a várost nézte. Olafot is látta. Fivéreivel és Gregoryval együtt a közeli gyakorlótéren pallérozták harci tudásukat. Erin unokafivérén kezdett töprengeni, akit Dubhlainba érkezése óta alig látott. Gregory rajongott Olafért, s a Farkas is megkedvelte a fiatal, bátor, nyíltszív fiút, olyannyira, hogy elhatározta, visszaadja neki Clonntairth-ot, amint meger södik annyira, hogy megvédhesse a dánok ellen. Sötétedés után Moira viharzott a szobába, hogy figyelmeztesse úrn jét, a vacsora hamarosan kezdetét veszi a nagyteremben. – Nem érzem jól magam. Légy szíves, mondd meg a fér… Olafnak, hogy ma este nem tudok részt venni a lakomán. Moira gyönyör arcán félelem sötét árnya suhant át. – Erin, le kell… – Moira – Erin most el ször beszélt úgy barátn jével, mint úrn je. – Elmondtam, mit óhajtok. Most pedig hagyj magamra, kérlek. Erin biztos volt benne, hogy Olaf észre sem fogja venni a hiányát. De ébren fogja várni, hogy a férfi feljöjjön a vacsora után, és akkor megmondja a véleményét. Neki egyetlen szót sem szabad váltania Fennennel, míg a felséges király nemcsak hogy szégyentelenül élvezi a n testi bájait, hanem azt is elnézi, hogy egy szajha uralkodjon királyn je helyett. Erin legnagyobb döbbenetére Olaf viharzott be a hálószobába. Abban a pillanatban, amikor meglátta a férfi düht l izzó tekintetét, pánikba esett, de aztán sikerült összeszednie bátorságát, s büszkén emelte tekintetét a jeges, szikrázó szempárra. – Mondd csak, hölgyem, mit képzelsz magadról? – mennydörgött Olaf. 85

Erin el vette legédesebb, legártatlanabb mosolyát. – Kompromisszumot kötöttünk, nem emlékszel? Nos, nem vagyok hajlandó egy asztalnál ülni a szajháddal! – Tessék? – Jól hallottad. Sem ma, sem holnap, sem máskor nem megyek le a nagyterembe vacsorázni. Tarai hercegn vagyok, uram. Azt kívántad, hogy az udvarban simán menjenek a dolgok. Ezt – apám szövetsége iránt érzett tiszteletb l – megtettem. – De most már betelt a pohár. Ha te megalázol azzal, hogy elt röd egy ribanctól, hogy visszavonja a királyn d utasításait, akkor az lesz a legjobb, ha elválunk, te feleségül veszed Mageent, és mindannyian boldogan élünk. Olaf felnevetett. – Elég a tréfából, Erin. Velem jössz – hadarta. – Csak ha odáig vonszolsz. És hidd el, vannak olyan írek a palotában, akik készek megvédelmezni a jogaimat. Talán még a harcosaid között is akad egy-két jóérzés ember, akinek az a véleménye, hogy Dubhlain királyn je tiszteletet érdemel. Olaf csíp re tette a kezét, aranysz ke sörényét idegesen hátravetette, és nagyot sóhajtott. – Elfelejtetted, hölgyem – csattant fel –, hogy ki a hódító. – Nem, uram – mondta Erin h vösen. – Én soha nem felejtek. A férfi összevont szemöldökkel nézte a lányt. Vajon mi baja lett ilyen hirtelenjében az ír bestiának? – töprengett. Hiszen az utóbbi id ben már egészen úgy t nt, hozzászokott új életéhez. Nem torolta meg állandó gúnyolódásait, és oly keveset kért t le. Miért? – kérdezte magától Olaf. Erin gyönyör , fiatal n . Minél többször látta, annál inkább rádöbbent, hogy mennyire szép, mennyire tökéletes: a szeme mint a végtelen harmattól csillogó zöld mez , finom arca, mely olyan bársonyos, mint a rózsaszirom, s teste, mely olyan selymes, mint az elefántcsont, mind-mind arra teremtek, hogy magukba fogadjanak egy férfit. És mégsem nyúlt hozzá egy ujjal sem, pedig Erin sokkal vonzóbb volt, mint bármelyik n , akit ismert. Miért? Mert Erin gy löli t. És mert a felesége, holott mindig is arról álmodott, hogy Grenilde lesz az asszonya. Grenilde, az egyetlen n az életében, aki megérdemelte volna, hogy ezt a címet viselje. Olaf ismét Erinre nézett, aki csillogó szemekkel, büszkén felvetett fejjel dacol vele. Hát még mindig nem tudja, hogy csak egy senki, egy jelentéktelen játékszer a politika kezében? Olaf érzékien telt ajkai vékony vonallá présel dtek. – Ha az a kívánságod, hogy vonszoljalak, ezt könnyen teljesíthetem – mondta halálosan csendes hangon. De amikor megindult felé, Erin átmászott az ágyon, hogy annak távolságából szálljon vele szembe. – Vonszolj csak, kutya, de hallgasd meg a szavam! Megkorbácsoltathatsz, agyonverhetsz, de addig nem teszem a lábam önként a nagyterembe, míg ki nem dobod onnan azt a ribancot. Olaf megkerülte az ágyat, és a falhoz szorította a lányt. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja… – Ne! – sikított Erin, belemarkolt a férfi aranyhajába, és hihetetlen er vel maga felé rántotta. Ezután úgy beleharapott a vállába, hogy Olaf felszisszent meglepett fájdalmában, s elengedte a lány csuklóit. – Tedd meg értem, Tara hercegn jéért – sikoltotta Erin önkívületben. – Legalább annyit, amennyit a viking szajhádért is megtettél volna! Olaf tekintete, teste, mozdulatai jéggé fagytak. Erin legszívesebben t b l tépte volna ki nyelvét meggondolatlansága miatt. Arra gondolt, hogy még soha nem látott ilyen sötét, ilyen tüzes, ilyen fenyeget arckifejezést. A férfi teljes er b l ütött. Az egyik pillanatban Erin még állt, a következ ben nagy ívben repült az ágyra, s az er s ütés fájdalma könnyeket csalt a szemébe. Forgott vele a világ, és rémülten gondolt arra, hogy még az egyensúlyát sem képes megtalálni, hogy védekezhessen, ha a férfi újból támadna. De Olaf nem ütött többet. Kiviharzott a szobából, s azon az éjjelen már nem is tért vissza. 86

Már magasan járt a nap az égen, amikor Rig egy frissen sült kenyérrel, füstölt lazaccal és sajttal megrakott tálcával a kezében belépett a hálószobába. Úrn je reggelijét hozta. Azonnal észrevette a lány arcán végighúzódó vörös hurkákat, hiába próbálta fekete hajzuhataga mögé rejteni. Az aprótermet szolgáló lehajtotta a fejét dühösen, s magában átkozta Olafot, aki mindenkihez olyan könyörületes volt, és mégis kézzel merte illetni ezt a finom hölgyet. Egy napon mindent meg fog neki mondani. Még akkor is, ha ezzel magára vonja a haragját. Rig legragyogóbb mosolyával az arcán lépett az ágyhoz, és óvatosan megvizsgálta Erin sebeit. Nem volt olyan vészes. Délutánra már nyoma sem lesz. – Látom, nem érzed magad valami fényesen, úrn m – mondta, s meghajolt. – Gondoskodni fogok róla, hogy ma senki ne zavarjon. Hálával teli zöld szempár mosolygott rá. – Köszönöm, Rig. Azt hiszem, tényleg az lesz a legokosabb, ha ma délel tt ágyban maradok. Rig egy nagy, díszesen faragott ivókürtb l frissen fejt tejet öntött Erin kupájába. Nem akarta magára hagyni szeretett úrn jét. – Úgy gondoltam, veled maradok egy kicsit, és mesélek neked a norvég istenekr l. – Nem adott Erinnek lehet séget a tiltakozásra. – Kezdetben nem volt más, csak egy nagy szakadék, a Ginnungagap. Nagyon lassan két világ fejl dött ki a két partján. Niflheim, a Sötétség birodalma, és Muspell, a Fény és Meleg országa. Ahol a két birodalom találkozott, élet keletkezett, így született meg Ymir, az óriás. Ymir a jégb l teremtett magának egy tehenet, Auahimblát, aki viszont megteremtette jégb l az els emberi formát, Burint. Ymir nemzette a gonosz óriásokat, Burin nemzette Eort, Bor nemzette Odint, f istenünket. Ezután Bor fiai megölték Ymirt, akinek halott testéb l Odin megteremtette a földet. A véréb l lettek a folyók, húsából a puha föld, csontjaiból a hegyek. Bor fiai ezután megteremtették az els emberpárt, méghozzá úgy, hogy életet leheltek két fába. k lettek Ask és Embla. Erin felnevetett. – Fából lett emberek! – Ahogy mondod – nevetett vissza Rig, és pakolászni kezdett a szobában. – De nem pusztult el minden gonosz óriás, így egy napon majd meg kell küzdeniük az istenekkel. Muspellt Surt rzi lángoló t zkardjával, aki a világ utolsó napján, a Ragnarakon az istenek oldalán fog harcolni. Erin kérd n vonta fel szemöldökét. – Az egész világ véget ér? – Igen – mondta Rig pajkosan –, és mégsem. A Ragnarokról majd máskor beszélek. De a három leghatalmasabb istent ismerned kell. Odin, a bölcsesség ura, a halottak istene, Valkyryei segítségével választja ki azokat, akiknek meg kell halniuk a csatamez n; Thor, a harcosok és a háború istene, és végül Frey, a föld és a termékenység istene. Frey amulettje teszi gyümölcsöz vé a házasságot. – Ó – egyenesedett fel Erin, és az alig érintett tálcát Rig felé tolta. – Köszönöm Rig, nem bírok többet enni, és szeretnék lepihenni. Rig szomorúan vette tudomásul, hogy elküldik. De néhány percre legalább sikerült jókedvre derítenie úrn jét. Vajon mit mondhatott, amit l szemmel láthatóan ismét elkomorodott? Megvonta vállát, és kisurrant az ajtón. Még mindig Olafot átkozta. Mivel Erin szinte egész éjjel nem tudta álomra hajtani fejét, most, hogy Rig megígérte, hogy nem enged be senkit, szinte azonnal mély, egészséges álomba zuhant. Délután ébredt fel, s els dolga az volt, hogy megtapogassa az arcát. Örömmel fedezte fel, hogy a hurkák elt ntek. Kétségbeesés könnyeivel küszködött, ahogy eszébe jutott a tegnap este. Szinte tehetetlen Olaffal szemben. Legfeljebb a Brehon törvényekkel fenyegetheti. Írországban még a legalacsonyabb rangú szolgáló is, legyen az férfi vagy n , megválthatta szabadságát. Akár egy parasztasszony is segítségül hívhatott egy Brehont, hogy képviselje az érdekeit, és bármikor bíróság elé citálhatta férjét. De minél magasabban állt valaki a ranglétrán, annál magasabb 87

fokú bírósághoz kellett fordulnia. , mivel hercegn , a tartomány királyához, vagyis férjéhez, és ezután a legfels bb bírósághoz, a f királyhoz fordulhat, aki nem más, mint az apja. A férfi, aki már bezárta el tte a szívét, amikor ezüsttálcán kínálta oda leggy löltebb ellenségének. Olaf végül is bármire rákényszerítheti, éppen ezért jobb lett volna, ha engedelmeskedik akaratának, minthogy elviseli a szégyent, hogy végigvonszolja a nagytermen. De – végül is – sehova sem vitte, hanem megütötte, és magára hagyta. Igazából nem akarta megsérteni Olafot. Meggondolatlanul kimondott szavai ellenére Grenilde volt az egyetlen viking, akit azóta tisztelt és csodált, mióta Clonntairth-ben meglátta. A sz ke amazon halálával Olaf asszonyok iránti szerelme is sírba szállt. A csábos Mageent kivéve, aki ki akarja túrni királyn jét a hatalmából. Erin ismét arra gondolt, mennyire szeretné látni anyját, Meave-t, érezni meleg, ölel karjait, s elsírni neki fájdalmát. Bede-del nem beszélhet, mert minden világi dolgokhoz való érzeke ellenére azzal „biztatná”, hogy viselje türelemmel és alázattal keresztjét. – Ó, apám, hogy tehetted ezt velem? – suttogta, és újra lehunyta a szemét. Milyen jó lenne újra otthon lenni, Tarában, újra gyerekként. Nem, már nem vagyok gyerek – figyelmeztette magát, és nincs senki, aki segíthetne. Meg kell tanulnom megbirkóznom a problémáimmal, úgysem futhatok el el lük. Kopogtak az ajtón. Erin el ször azt fontolgatta, hogy nem enged be senkit, de aztán felsóhajtott. Sejtette, hogy ki áll az ajtó mögött. Mivel beteget jelentett, szinte biztos, hogy az örökké aggódó Bede akarja látni. Különben sem rejt zhet el örökké. Ez csak újabb problémákat szülne. Erin kihúzta magát. egy tarai hercegn . Soha többé nem fog dühének engedelmeskedni, hanem megtanulja, hogyan emelje olyan magasra a fejét, hogy senki ne merészelje alábecsülni. A kopogás folytatódott, gyorsabban, er sebben. – Lépj be? – kiáltotta Erin, és felült az ágyban. Bede lépett a szobába, nyomában egy norvég hölggyel, Sirgannal. Sirgan az els naptól kezdve több melegséget és tiszteletet mutatott Erin iránt, mint a többi norvég hölgy együttvéve. Bede is kedvelte ezt az asszonyt, mivel nagyon érdekelte a kereszténység, ami igazán különös, hiszen férje, Heidl, egyike volt a legtüzesebb berserkereknek. Minden norvég vad harcos volt, de a berserkerekhez képest még k is finom lelk apácanövendékek voltak. Az írek szerint ezek olyan eszel sek, a csatákban állítólag a pajzsukat harapdálták úgy, hogy a foguk is beletört. – Húgocskám, aggódtam érted – szólt Bede. Az ágyhoz lépett, és megfogta Erin kezét. – Ha még mindig rosszul érzed magad, megvizsgállak, és készítek neked valami gyógyszert. Erin meggy z nek ható mosolyt préselt az arcára. – Már sokkal jobban vagyok, Bede. A fiatal apáca visszamosolygok, aztán Sirganra pillantott. Úgy t nt, Bede valósággal fellélegzett a hírre, hogy húga jól van, mert olyan probléma merült fel, melyet nem tudott hogyan kezelni. – Sirgan szeretne beszélni veled – mondta Bede. Erin kíváncsian nézett a norvég asszonyra. – Miben segíthetek? Sirgan aggályos tekintettel lépett az ágyhoz. Nem volt már fiatal, de arcvonásai arról tanúskodtak, hogy valaha gyönyör n volt. – Moiráért aggódom – mondta Sirgan, Erin legnagyobb döbbentére. – Már régóta él közöttünk, és mindig türelemmel viseltetett azon norvég hölgyek iránt is, akik gy lölték és megvetették származása miatt. Ma fordult el legel ször, hogy amikor Gundred ráripakodott, könnyekben tört ki, és elrohant. – Sirgan elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta. – Gundred egy alattomos, gonosz asszony, és én nagyon féltem Moirát, mert nagyon szeretem.

88

Erin csodálattal és fájdalommal az arcán nézett fel a norvég asszonyra, és arra gondolt, hogy nem engedheti, hogy Moirát továbbra is megalázzák abban az udvarban, melynek a királyn je. Valamit tennie kell. – Hálás vagyok, Sirgan – mondta –, hogy tudomásomra hoztad a dolgot. Feltétlenül beszélni fogok Moirával, és mindent meg fogok tenni, hogy segíthessek rajta. Bede és Sirgan elmentek. Erin eltöprengett egy pillanatra a helyzeten, aztán kipattant ágyából, megmosakodott és felöltözött. Magához hívatta Riget, és megkérte, hogy keresse meg Moirát, és küldje be hozzá. Egészen elszörnyedt, amikor meglátta Moirát, Arca duzzadt volt, a szeme bedagadt a sírástól. – Ne haragudj, Erin, hogy nem jöttem ma reggel – rebegte –, de Rig azt mondta, beteg vagy, és senkit nem akarsz látni. Hogy érzed magad? – Köszönöm, jól – motyogta Erin, csöppnyi b ntudatot érezve. Moira nyilvánvalóan sokkal rosszabbul volt, mint . – Azért hívattalak ide, Moira, mert szeretném tudni, hogy mi baj van veled. Az asszony alsó ajka megremegett. – Semmi. Igazán semmi. Talán csak kimerültem egy kicsit. Erin mosolyogni kezdett. – Tudod mit? Cseréljünk szerepet. Ülj le, és én majd megfésülöm a hajad. Moira tiltakozott, de Erin addig fecsegett, míg le nem ültette az asszonyt, és fésülni kezdte a haját. Aztán tovább beszélt. Elmesélte, hogyan szökött ki a palotából, és hogy milyen nagyszer volt szabadon kóborolni Dubhlain utcáin… Hirtelen komolyra fordította a szót. – Kérlek, Moira, mondd el, mi bánt. Hallottam, hogy Gundred dühös rád, de tudnom kell a valódi okot is, fenn akarom tartani a békét. – Erin elhallgatott, de mivel Moira nem szólt egy szót sem, úgy döntött, beveti az utolsó fegyverét. – Kérlek, Moira – mondta halkan – Olaf engem fog felel sségre vonni, ha asszonyok veszekedését l lesz hangos a palota. Moira zokogni kezdett. Erin mellé ült, és átölelte. Úgy érezte, megszakad a szíve legkedvesebb barátn je fájdalma láttán. Eszébe jutott, hogyan segítette át kedves gondoskodásával az els napok borzalmain. Végül az asszony sírása lecsendesedett. – Gyermeket várok… – hüppögte –, és nem akartam. Tudom, hogy b n, de nem akartam világra hozni egy házasságon kívüli gyermeket, aki se nem ír, se nem norvég, akit nem fogad be az egyik nép sem… Moira újra zokogni kezdett. Erin újra átölelte, aztán határozottan felállt. – A gyermeked nem fog gy löletben élni, megígérem. Figyelj rám! Megkérem Olafot, hogy küldjön haza Tarába, apámhoz. Sok harcosa van, akik háborúban elvesztették családjukat; fiatal, csinos férfiak, akik imádni fognak, és keresztény hittel fogadják gyermekedet. Gondoskodni fogok róla, hogy Sigurd ne érjen hozzád többé… Erin hirtelen elnémult, amikor meghallotta Moira nevetését. Jeges ujjak érintették meg szívét. Vajon van-e elég hatalmam, hogy mindezt megtehessem? – kérdezte magától Erin. Már maga az ötlet is lehetetlennek t nt, hogy bármit is kérjen Olaftól. De akkor is segítenie kell Moirán, ennyivel Olaf is, Aed is tartozik neki. Újra az asszony mellé ült. – Kérlek… ne sírj, ne kínozd magad! Bíznod kell bennem, Moira. Kiszabadítalak a viking szörnyeteg fogságából. Az rült nevetés ismét felcsengett, ahogy az asszony Erinre nézett. – Ó, Erin, az isten áldjon meg jóságodért, de nem akarom elhagyni Sigurdot. Én csak a gyermekemért aggódom. Én… én szeretem azt a viking szörnyeteget. Erin döbbenten szökkent talpra. Úgy t nt, a hangja valahonnan a távolból szól. Már egy másik ember beszélt, nyugodtan, magabiztosan. – Ha szereted Sigurdot – mondta –, és gyermeket vársz t le, el kell vegyen feleségül.

89

Moira sírt és nevetett. – Sigurd kíván engem, de nincs az az er , mely rákényszerítené, hogy ír n t vegyen feleségül. Neki nincs szüksége szövetségesekre. – Maradj itt, Moira – szólt Erin h vösen, és méltóságteljesen felvetette a fejét. – Hamarosan visszatérek. Aztán megbeszéljük az esküv részleteit. Moira némán figyelte, ahogy Erin kiviharzott a szobából, és nem tudta, hogy úrn je csodáért imádkozik. Mert csak a csoda valósíthatja meg rült tervét.

90

13. fejezet Olaf hollófekete paripáján ült, és a gyakorlatozó harcosokat nézte. Emberei között ott látta Clonntairthi Gregoryt, Ulsteri Niallt és a többi sógorát Tarából. Arra gondolt, hogy igen bölcsen döntött, amikor nem becsülte le Aed Finnlaith hatalmát, és szövetséget kötött vele. De hiába volt gyakorlatilag legy zhetetlen az egyesült ír-norvég sereg, mégsem tudták megállítani a törvényen kívüliek és a dánok támadásait, melyek Írföld szinte minden települését fenyegették. Nemrég érkezett a hír Dubhlainba, hogy Karikalábú Friggid Ulsteri Niall tartományában bujkál. Olafnak ökölbe szorult a keze, ahogy a barbár dán hadvezérre gondolt. Eljön még a nap, amikor lecsaphat a gyilkos patkányra. Bosszút kell állnia Grenildéért, mert csak Friggid halála gyógyíthatja be a mély sebet, melyet kedvese elvesztése vésett szívébe. Fájdalmán és hatalmas erején t n dve eszébe jutott ír felesége. Megrándult az arca, amikor felidézte magában legutóbbi találkozásuk emlékét. Hiába próbált türelmes lenne vele, hiába próbálta megértetni érveit, be kellett látnia, hogy az ír bestia csak bajt okoz. Akármilyen édesen is csöpögtek szavai rózsabimbó ajkáról, hangjában jéghideg, éles t r bujkált, mely bármikor készen állt arra, hogy lecsapjon. Bármennyire is engedelmes volt, kompromisszumra hajló, Olaf tudta, csak id t akar nyerni, hogy er t gy jthessen, és az els adandó alkalommal térdre kényszerítse ellenfelét. Ez a kis boszorkány még az végtelen türelmét is kéményen próbára teszi, csillogó smaragdtekintetével, mely soha nem alázkodott meg el tte, és a megtéveszt en puha, n ies testével, mely olyan hideg és kemény, mint a jégcsap. Vakmer en elutasította és semmibe vette a tényt, hogy a feleségeként minden lakomán mellette a helye, s ezzel saját palotájában, saját harcosai el tt alázta meg. Ráadásul Mageent szajhának merészelte nevezni. Megérdemelte a dühét. Igen. Megérdemelte. Akkor miért kínozza mégis a tudat, hogy megütötte? És miért töltötte éjszakáját a t z mellett, kényelmetlenül és álmatlanul, ahelyett, hogy saját kényelmes ágyában hajtsa álomra a fejét? Mert ez az álnok kis tündér egyre jobban megkísértette szépségével és bátorságával. De megfogadta, hogy távol marad t le… Az éjszakái kínszenvedéssé váltak még a saját ágyában is, ennek ellenére rá kellett döbbennie, hogy nem vágyik máshova, csak az ágyába. Erin forró teste mellé… Hirtelen felmordult, s undorral gondolt a n kre. Még most sem tudta igazán, hogy felesége mit l kapott dührohamot, hiszen Frey isten tudja, mikor volt Mageennal utoljára. Dühösen sóhajtott. Valamit mégis tennie kell Erin panaszával – legalább kivizsgálni, hogy van-e alapja. Hiszen megígérte Aednek, hogy a lánya minden, hercegn nek kijáró tiszteletet meg fog kapni. Olaf haragvó tekintete még tüzesebb lett. Elfordította lovát a gyakorlótér fel l, és Dubhlain legmagasabb d néjének tetejére vágtatott, hogy onnan gyönyörködjön birodalmában. Nem szerette, ha az udvar ügyeivel zaklatták. A szövetség mellett éppen ez volt a legf bb oka annak, hogy megn sült, még ha szíve lázadozott is ellene. Ekkor ütötte meg fülét a föld dübörg hangja, mely lovas közeledtére figyelmeztette. Megfordult a legfinomabb b rökb l préselt nyergében, s szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Ír felesége vágtatott felé, a gonosz kis tündér, aki kínná varázsolta nappalait és éjszakáit, aki miatt lelkiismeret-furdalás gyötri… A kegyetlen szív szépség fürge hátaslován, magasra emelt fejjel közeledett. Mageent szajhának nevezte… Szavai mégsem gonoszságot, pusztán kétségbeesést visszhangoztak. Ugyan honnan tudhatta volna, hogy Grenilde volt számára minden… Olaf haragvó tekintete elismer mosollyá szelídült. Legutóbbi találkozójuk mindkett jük számára 91

megalázó kimenetele ellenére Erin akart t le valamit, így eljött hozzá. Bárhogy csavarta a bestia láncait – gondolta Olaf –, nem hajlandó beismerni, hogy vereséget szenvedett. Olaf várt, szeme összesz kült, ahogy a lány tökéletes lovaglótechnikáját figyelte. Olyan légiesen, olyan fegyelmezetten lovagolt… Erin lépésnyire állította meg lovát. A férfira nézett, hosszú, ébenfekete haja, ibolyaszín köpenye büszkén szárnyalt a szél hátán, smaragdszemében lobogó t z fénylett. – Lord Olaf, beszélni szeretnék veled! A férfi alig észrevehet en el rehajtotta fejét, és visszafojtott egy feltör kis mosolyt. Már korábban észrevette, hogy Erin soha nem szólítja férjének, kétségkívül azért, hogy tudtára adja, soha nem fogja annak tekinteni. – Szeretném felhívni a figyelmed egy súlyos problémára, mely könnyedén felboríthatja az udvar békéjét. Moira, az udvarhölgyem, aki a te Sigurdod szolgálója, gyermeket vár. Néhány évvel ezel tt került a norvég udvarba, eredetileg Clonntairth volt az otthona. Tudomásom szerint a támadás óta Sigurddal él – aki mellesleg maga is ott volt a között a négy disznó között, akik meggyalázták. Békét kötöttél unokafivéremmel, Gregoryval, és visszaadtad neki Clonntairth tartományát. Moira is megérdemel ennyit, uram, hisz annyit szenvedett. Amennyiben tiszteletben tartod megállapodásodat atyámmal, ragaszkodom hozzá, hogy kényszerítsd Sigurdot Moirához. Az az asszony soha nem okozott neked kellemetlenséget, és rabszolga állapota ellenére a lelkét is kitenné érted és Sigurdért. Nem hagyhatod, hogy az udvar úrhölgyei továbbra is megalázzák, s azt sem, hogy a gyermek mindkét nép által gy lölt fattyúként jöjjön a világra. – Miután befejezte mondanivalóját, rezzenéstelen tekintettel, és szinte kihívóan nézett szembe a férfival. – Tehát azt kívánod, hogy Sigurdot kényszerítsem házasságra. – Természetesen. Engem ugyanígy kényszerítettek. Nem fog belehalni. Olaf hátravetette aranyhaját, és nevetni kezdett. – Szemet szemért, Tara hercegn je? Erin egy pillanatra lesütötte szemét. – Nem, uram. Az igazságtalanságra, mely engem ért, nincs orvosság. A lány hangja alig volt több egy lélegzetvételnél, mégis megérintette Olaf lelkét. Olyan fájón, olyan tüzesen, mint hosszú-hosszú évek óta semmi más. Szerette volna újra megütni Erint, de még jobban megérinteni, érezni testének tökéletes formáját, a karjaiban feküdni… Er s vágyat érzett, hogy újra megmutassa, az ura és parancsolója, és hogy milyen nagy kegyet gyakorolt irányában, amikor megígérte, hogy távol marad t le. Olaf megrántotta harci ménje kantárját, mire a ló toporogni kezdett, s idegesen felnyerített. A férfi Erin szemébe nézett, s úgy t nt, észre sem veszi, hogy paripája hirtelen felágaskodik. A következ pillanatban tekintete hideg lett, és kemény, mint az acél. Erin legnagyobb döbbenetére, férje rövid vel s válasza több volt, mint amit legmerészebb álmaiban valaha is remélni mert. – Úgy legyen! A fekete paripa nagy porfelh t kavarva maga után a gyakorlótérre vágtatott. Erin csodálkozó tekintettel nézte a távolodó alakot, aztán a királyi vár felé fordította lovát, hogy els ként vigye meg a jó híreket Moirának. Észre sem vette, hogy távolból egy szikrázó, kék szempár figyeli vágtáját hazafelé: Olaf csodálkozó tekintete. A lány rendkívülien lovagolt. Úgy, mint egy harcos. Sigurd dühöngött és ordítozott, amikor királya megparancsolta, hogy vegye feleségül Moirát. Olaf szabad teret engedett hadvezére haragjának, aztán emlékeztette rá, hogy azért jöttek Írföldre, hogy királyságot, birodalmat kovácsoljanak maguknak. Sigurd nem akart lecsillapodni, de amikor Olaf végül saját dühét zúdította rá, a t zvörös hajú óriás olyan kezes lett, mint a bárány. Olaf nem lep dött meg igazán, mikor megtudta, hogy Sigurd szereti ír szolgálólányát, és büszkeséggel tölti el a tudat, hogy apai örömök elé néz. Olaf azt tanácsolta a hadvezérének, 92

hogy kérje meg hölgye kezét, s akkor mindenki azt fogja hinni, hogy az ötlete volt a házasság. Olaf fáradtan sóhajtott. Még egy sürg s elintéznivaló várt rá ma este: Mageen. Dühösen hagyta el rezidenciáját, hogy felkeresse az asszonyt. Gy lölettel gondolt rá, hogy a n k csak pokollá teszik életét. De tartozik ennyivel az ír király pukkancs lányának, s legf képpen Aed Finnlaith-nek magának. Erin szinte önkívületben tért haza, s arra gondolt, milyen régóta nem érzett a szívében ilyen boldogságot. Ki tudja, talán mégiscsak lehet valami célja katasztrofális házasságának: királyn i hatalmával sokat segíthet a dubhlaini íreknek. Moira boldogságtól sugárzó arca minden fáradozásáért, félelemért, kételkedéséért kárpótolta Erint. Miután megbeszélték az esküv részleteit, és Moira elment, az ifjú királyn könnyekben tört ki. De ezek a könnyek az öröm könnyei voltak. Erin még mindig úgy érezte, hogy a hatalom szédít magasságában szárnyal, s az érzés mámorítóbb volt, mint a legédesebb mézsör. Az ablakhoz sétált, és a távolságba bámult. Csodálatosan érezte magát. Nevetni kezdett, de gyorsan kijózanodott, amikor eszébe jutott a kín éjszakája, az éjszaka, melyb l a gy zelem napja született. Keser en látta be, hogy gy zelme tulajdonképpen Olaf adománya – talán vigaszajándéka, amiért elvesztette a fejét, és er szakkal fordult ellene. De akkor sem tud egy palotában élni egy n vel, aki az udvartartása felett kíván uralkodni. Tara hercegn je. Erin megsimogatta az arcát, és felidézte magában a hatalmas er t, mely átdobta az ágyon. Ennyit a hatalmi önérzetemr l – fintorgott, s eszébe jutott, hogy miért is kapta a pofont. Olafnak eszében sem volt Mageen miatt megütni – gondolta Erin, s komolyan kételkedett benne, hogy férje bármilyen komoly érzelmekkel viseltetik a csábos n iránt. S t. Biztos volt benne, hogy Olaf minden szerelme Grenilde halálával sírba szállt. Erin tudta, hogy Olaf gúnyolódásai csak egy bizonyos pontig mennek el. Amilyen kiváló hadvezér volt a harcmez kön, ugyanolyan zseniális stratéga volt magánéletében, ahol vele – a feleségével – háborúzott, és természetesen a végs gy zelemre törekedett. Felel sségre vonta Fennen miatt, és hálószobájuk magányában szívfájdalom nélkül megalázta, hogy megmutassa neki, az uralkodó, a hódító, a gy ztes. De a nagyteremben, a nyilvánosság el tt minden tiszteletet megadott királyn jének. Megígérte Aednek, hogy lányának hercegn nek kijáró tiszteletben lesz része, és bár viking, becsülete fel l senkinek nem lehet kétsége. Vajos tenni fog-e Olaf arról, hogy Mageen elt njön a palotából? Erin kuncogni kezdett, ahogy elképzelte a férfi kényelmetlen helyzetét, tépel dését, verg dését, felesége és szeret je között. Olaf bajban van. Nagy bajban – gondolta Erin. El ször elkövette azt a hibát, hogy maga mellé vette Mageent, aztán pedig megn sült. Valamit tennie kell, hogy kikerüljön ebb l a szörny helyzetb l. Erin belesápadt a gondolatba, hogy Olaf esetleg nem vesz tudomást az egészr l, tovább gúnyolja, miközben együtt tölti éjszakáit a szajhával, aki Dubhlain királyn jének hatalmára áhítozik. Ugyan, mit számít? – kérdezte magától Erin. Pedig tudta, hogy igenis számít. Ír büszkesége nem engedte, hogy feladja a küzdelmet. Halálra fogom bosszantani Olafot, és azért sem hagyom, hogy az a szajha pokollá tegye az életemet – fogadta meg magának. Kés bb Erin a nagyterembe ment, hogy el készítse a lakomát. Tehetetlen dühe n ttön-n tt, az esküv ellenére, mely ugyan az gy zelme volt, de Olaf beleegyezése nélkül alighanem füstbe ment volna. A férfi engedményt tett, pedig cserébe engedelmeskedni fog minden parancsának. De Olaf tudni fogja, hogy szívében soha, soha nem fogja elfogadni t, a vikinget, h bérurát.

93

– Olaf! – Mageen lehunyta egy pillanatra a szemét, és hálát rebegett, hogy újra házában üdvözölheti Dubhlain királyát. – Annyira hiányoztál, uram. – Átkarolta a férfi nyakát, s csak akkor vette észre, hogy valami baj van, amikor Olaf er szakosan kibontakozott az öleléséb l. – Túljátszottad a szerepedet, Mageen. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem láthatjuk többé egymást, és hogy a lehet leghamarabb el kell hagynod Dubhlaint. Az asszony belesápadt a döbbenetbe, és a férfi lábai elé omlott. – Nem! Olaf türelmetlenül sóhajtott. Teljesen képtelen lelkiismeret-furdalást érzett. Felállította Mageent, aztán leült az asztal mellé állított padra, és fáradtan kinyújtotta hosszú lábát. Az asszonyt figyelte, és zavartan vette észre a lázas csillogást a mélyzöld szempár mélyén. Mageen rémült volt, és Olaf megdöbbent, mert soha nem képzelte volna, hogy ez a temperamentumos teremtés ismeri a félelmet. Mageen sok magányos éjszakán segítette át, és ezért hálásnak kell lennie ennek a gyönyör , érzéki asszonynak. Isten verje meg Erint, amiért ilyen nehéz döntés elé állította! – gondolta Olaf. Persze, Mageen is hibás, hiszen ha nem alázta volna meg királyn jét, most csendesen meghúzódhatna az udvarban. – Ugye csak tréfálsz? – kérdezte Mageen ideges mosollyal az arcán. – Nem küldhetsz el csak így… – De igen, Mageen. Attól tartok, ezt kell tennem. Vérig sértetted a feleségemet. – Olaf halkan beszélt, az asszony mégis érezte a hangjában meghúzódó acélos eltökéltséget. – Nem! – mondta kétségbeesetten Mageen. – Nem hiszem el! A Farkasok urát egy gonosz kis szuka irányítja? És velünk mi lesz, uram? Mi lesz az örömmel, melyet én gyújtottam benned? Erin soha nem fog úgy szeretni, ahogy én! – a királyn m, Mageen – jelentette ki Olaf csendesen, és felemelkedett. Mageen kétségbeesetten figyelte a férfit, s rádöbbent, hogy Olaf örökre szakított vele. a király, és férfi is, de els sorban mégis uralkodó. Er s, néha szenvedélyes, de hideg, aki képes úgy elmenni, hogy ne nézzen hátra többé. – Gondoskodni fogok róla, hogy megfelel otthonod és háztartásod legyen – mondta Olaf csendesen, de határozottan. – Addig is attól tartok, nem jelenhetsz meg a nagyteremben. Mageen még mindig nem tudta felfogni a szavait, egészen addig, míg a férfi hátat nem fordított. Reménytelenség hullámai kerekedtek lelkében, s a következ pillanatban a férfi karjaiba vetette magát. – Bolond vagy! Nem kellene eldobnod azért a girhes szukáért, aki legszívesebben elvágná a torkodat! El fog szökni, Olaf, figyelmeztetlek. Bármelyik férfival meg fog csalni, aki csak az útjába kerül. És tudod miért? Mert gy löl! – Mageen közelebb nyomakodott a férfihoz. Érezte férfias illatát, er t l duzzadó testét. Nem. Nem engedheti elmenni. Nélküle nem tud élni. az egyetlen, aki mellett egésznek, teljesnek érzi magát. – Csak annyit mondok, Olaf, az a n gy löl téged, és soha nem fog olyan örömet okozni neked, mint én. De figyeld csak a gyönyör zöld szempárt, s megláthatod, hogy az csak Fennen mac Cormacet nézi. Mindenki tudja, hogy a királyn d, miel tt Dubhlain-be jött, mac Cormac menyasszonya volt. És Connaught királya még mindig itt van a városban. Valószín , hogy kedves feleséged az dereka köré fonja hosszú lábait! Olaf ujjai fájdalmasan kulcsolódtak az asszony vállára, aztán lassan elhúzódtak. Bosszantotta, hogy Mageen szavai sokkal nagyobb fájdalmat okoztak, mint amilyet okozniuk kellett volna. – Gondoskodni fogok rólad, Mageen. De figyelmeztetlek, amíg nem találok neked megfelel otthont, ne lássalak a feleségem közelében, mert bármit is hiszel vagy gondolsz, Erin a királyn m, Dubhlain királyn je. Az asszony újra a padlóra zuhant, és zokogni kezdett. Olaf lehajolt, a karjába vette Mageent, aztán az ágyra fektette. Gyengéden megcsókolta a homlokát, és elment. Szomorúan gondolt Mageenre, ahogy rezidenciája felé baktatott.

94

Csak azért járt ehhez az asszonyhoz, hogy alapvet szükségleteit kielégítse, s mert Mageen volt a kéj melegágya. Kapcsolatuk nem volt több szexuális kapcsolatnál, vagy legalábbis Olaf így gondolta. Még viszonyuk kezdetén tisztázta az asszonnyal, hogy nem akar érzelmeket, és mégis, pontosan tudta, hogy az érzelmeket nem lehet irányítani. Grenilde halott – tudja, és mégis érzi a fájdalmat. S nem tehet arról sem, hogy elb völ nek találja feleségét, aki pedig csak púp a hátán. Arra eszmélt, hogy Mageen szavain töpreng. Fennen mac Cormac. Az ír király, akivel felesége olyan titokzatos meghittségben suttogott a hallban. Fiatal, jókép király, férfi, aki olyan nagy fájdalommal, s oly édes gyengédséggel nézett Erinre a vacsorák alatt. Igaz, megparancsolta Erinnek, hogy soha többé ne beszélgessen mac Cormackel, de Olaf jól tudta, a lány csak azért engedelmeskedik, mert félti azt a férfit. Hirtelen düh hullámai emelkedtek lelkében, s kegyetlen remegésekkel rázták meg testét. Vajon igazat szólt-e Mageen mac Cormackel kapcsolatban? Bizonyára nem. Aed nem ajánlotta volna fel a lányát, ha tud Connaught királyáról. Csakhogy az apák nem mindig tudnak mindent… Vajon Erin szereti-e azt a férfit? Vajon nem szövöget-e terveket arról, hogy megszökik vele? Vajon lefeküdt-e a férfival? Smaragdtekintetét elöntötte-e a szenvedély az ír király érintésére? Dühe n ttön-n tt, ahogy eszébe jutott, hogy feküdt mellette Erin éjszakánként, rémülten elhúzódva, akárhányszor véletlenül hozzásimult vagy hozzáért. Végül kényszerítette magát, hogy lazítson, s közben képtelen dühén töprengett. Féltékeny egy n re, aki semmi mást nem jelent számára, mint problémát. Megvonta a vállát. Pofonegyszer . harcos és király. Viking. Hatalmas, jómódú férfi, aki nem hisz a Brehon törvényekben. A felesége a tulajdona, és megvédi azt, ami az övé. Ha valaha is felfedezi, hogy felesége megcsalta ezzel a ficsúrral, el ször megöli mac Cormacet, aztán elmetszi Erin selymes kis nyakát. Olaf mosolyogni kezdett. Mac Cormacnek sürg sen el kell hagynia a várost. Dubhlain királya hangosan felnevetett. – Bármit is lépsz, hercegn m – gondolta –, mindig lesz ellenlépés. Olaf azon kezdett töprengeni, hogy milyen lesz az el tte álló éjszaka. Vajon méltányolni fogja-e Erin, amit ma érte tett? Felnevetett. Talán soha nem fogja megtudni; de abban biztos volt, hogy nem fogja hálás kézcsókkal várni a hálószoba ajtaja el tt.

95

14. fejezet Olaf méltóságteljesen lépett a nagyterembe, körbehordozta tekintetét az összegy lt vendégseregen: a díszes ruhákba öltözött hadvezéreken és a dubhlaini úrhölgyeken, akik már izgatottan várták az est fénypontját, Moira és Sigurd esküv jét. Erin a kandalló el tt beszélgetett fivérével, Leith-szel, de mintha megérezte volna Olaf jelenlétét, az ajtó felé fordult, s amikor meglátta férjét, azonnal odasietett hozzá. – Lord Olaf – köszöntötte tiszteletteljes meghajlással. – Sigurd és Moira még a vacsora el tt egybekelnek, hogy mindenki szemtanúja lehessen a szertartásnak… Természetesen csak akkor, ha nincs kifogásod ellene, uram. Az ifjú királyn felegyenesedett, és a férfi szemébe nézett. Tekintetében gúnyos fels bbrend ség tükröz dött, mely – mint mindig – most is meghazudtolta alázatos viselkedését. – Nagyszer – szólt Olaf hidegen. – Kezd djön hát a szertartás! Moirát és Sigurdot egy keresztény szerzetes adta össze, s a megható percek után vidám, borg zös lakoma vette kezdetét, mely rövidesen vad tivornyába csapott át. Olaf egykedv en iszogatott, és méla megvetéssel figyelte a szerelmesen turbékoló ifjú párt. Csak akkor szorult össze a szíve, amikor a jéghideg márványszoborként mellette ül Erinre pillantott. A smaragdzöld fényben tündökl gy lölet úgy korbácsolta fel lelkében düh a hullámait, mint viharos szél a tengert. Meg akarta törni, lábhoz akarta alázni ezt a g gös szépséget. A földre tiporni, hogy aztán engedelmes szolgájaként emelhesse újra magához. Egy hirtelen gondolattól vezérelve Erinre mosolygott, s felé emelte aranykupáját. – Igyunk a gy zelmedre, királyn m! A norvégok és az írek boldog házasságára! A lány egyetlen szó nélkül, hideg, halvány mosollyal arcán emelte szájához serlegét. Olaf kitartó mosolya hamarosan dühös fintorrá torzult, amikor újra fülébe csengtek Mageen vádló szavai: „Fennen mac Cormac még mindig a városban van… valószín , hogy kedves feleséged az dereka köré fonja hosszú lábait…” Féltékenységt l izzó töprengését Sigurd érkezése szakította félbe. A mackótermet férfi boldogságtól és bortól kipirult arccal ölelte magához, aztán királya mellé ült, s részeg álomba merülve borult az asztalra. Olaf a Sigurd el tt álló nászéjszakára gondolt, s hallván hadvezére zeng horkolását, nevetni kezdett. Jókedve azonban abban a pillanatban köddé foszlott, mihelyst észrevette, hogy Erin elt nt. Lüktet fájdalom hasított a fejébe. Most érezte csak igazán, hogy mennyire fáradt. Nem is csoda, hisz az elmúlt éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, napközben pedig a kimerít hadgyakorlat mellett meglehet sen kellemetlen ügyeket kellett elintéznie. Bosszúsan emelkedett fel helyér l, és elviharzott. H séges szolgája, Rig, a nagyterem bejáratánál várta, akinek elég volt egyetlen pillantást vetnie ura elgyötört tekintetére, s máris indult, hogy el készítse esti fürd jét. Olaf a hálószobához sietett, és benyitott az ajtón. Mosolyogni kezdett, amikor meglátta az ijedtségt l tágra nyílt sötétzöld szempárt. Erin gyorsan magára öltötte hálóingét, s még miel tt a férfi behúzta volna az ajtót, egyetlen ugrással az ágyban termett. Olaf nagyot sóhajtott, és vetk zni kezdett. Rig lépett a szobája, meghajolt, és behozatta a fürd kádat, aztán a vizesdézsákat. Nem mosolygott, nem szólt, s nem is nézett urára, aki egy pillanatra el is t n dött a férfi szokatlan viselkedésén, de végül bemászott a kádba. Rig már az utolsó dézsa vízzel a kezében állt mellette. Nem mozdult. Olaf türelmetlenül pillantott rá. – A vizet, Rig. Mi az, ember, elaludtál?

96

Az apró termet emberke lassan megemelte a dézsát, és tartalmát ura meztelen fels testére zúdította. Olaf felordított fájdalmában, amikor b rén érezte a g zölg forróvizet. – Átkozott, kétbalkezes idióta! Mi ütött beléd? Takarodj innen, míg jól van dolgod! Rig megfordult, úrn je törékeny, összekuporodott alakjára nézett, aztán kisomfordált a szobából. Olaf nyakig merült az illatos fürd vízbe, s lehunyt szemmel várta, hogy hirtelen dühe elpárologjon. A melegség nyugtatóan szivárgott b re alá, de feszültsége nem akart enyhülni. Lassan a felesége felé fordította tekintetét, aki némán és mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az isten verje meg színlelt, alattomos engedelmességével együtt! – átkozódott magában Olaf. – De én vagyok a bolond, mert elt röm, hogy így viselkedjen… A férfi hirtelen elmosolyodott. – Erin – szólt halkan. – Boldoggá tennél, ha megmosnád a hátam, – Erin meg se moccant. Olaf újra megszólalt. – Ugyan már, Erin. Tudom, hogy nem alszol. Fáradt vagyok, egész délután a te kívánságaidat teljesítettem. Cserébe csak annyit kérek, hogy mosd meg a hátam. – Uram – mondta a lány, de még mindig nem mozdult. – Az udvartartás minden ügyében engedelmeskedem az én felséges királyomnak. De neked, Fehér Olaf, semmivel sem tartozom. Az apámnak tett ígéreted, s a velem kötött kompromisszumod nem terjed túl a nagyterem falain. Tegnap barbár állat módjára emeltél rám kezet, mellyel csak azt bizonyítottad, hogy annyit sem jelentek számodra, mint Dubhlain legutolsó szajhája. És kérlek, ne gyere itt nekem azzal, hogy értem fáradoztál. Mindketten tudjuk, hogy Mageen eltávolítása éppúgy a kötelességed volt, mint Sigurd házasságra kényszerítése. Az íreknek és a norvégoknak meg kell tanulniuk békében élni egymással, s úgy t nik, nekünk is, Olaf. Megígérem, nem avatkozom a dolgaidba, nem bosszantalak többé, de te is tartsd meg a három lépés távolságot. Olaf kiszállt a fürd kádból, és nesztelenül az ágyhoz lopakodott. Erin csak akkor vette észre, amikor a férfi egy fürrge, gyengéd mozdulattal az ölébe kapta. Els reakciója a védekezés volt: éles körmeit az izmos mellkasba vájta. – Kislány – mondta fenyeget en Olaf. – Barbár állatnak nevezel, s nap mint nap megalázol a gúnyolódásaiddal. Úgy hiszem, itt az ideje, hogy bebizonyítsam, civilizált férfi, férj vagyok, aki nem szeretne mást, mint otthont adni neked. Nem vagy hajlandó megmosni a hátamat? Rendben van. Akkor én alázkodom meg el tted, s megfürdetlek. Erin képtelen volt kiszabadulni a férfi szorításából, s amikor a kék szemek szenvedélyes tüzébe pillantott, apró remegések futottak végig a testén. Lelkében gy lölet, félelem és szenvedély kavarogott. – Ne! – tiltakozott er tlenül, s a következ pillanatban már a kádban találta magát. – Ó, milyen figyelmetlen vagyok – esedezett kajánul Olaf. – Hogyan is fürdethetnélek meg, amikor tet t l talpig fel vagy öltözve? – Átkozott viking! Ne merészelj hozzám érni! – kiáltotta Erin kétségbeesetten, ahogy a férfi keze kibontotta átázott ruhájából. A lány minden erejét összeszedve küzdött a támadó ellen, s megpróbált felegyenesedni. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy meztelen, vízt l h s b re a férfi vágytól forró testéhez simult. – Nyugodj meg, hercegn m – suttogta Olaf. – Csak kedveskedni szeretnék neked. Erin er tlenül süllyedt vissza a vízbe, s szeme tágra nyílt a rémülett l, amikor a férfi behajlított lábai között nyúlt át a szappanért. – Csak semmi pánik – szólt Olaf mély, simogató, gúnyos hangja. – Engedd meg, hogy jóvá tegyem azt, hogy barbár módjára megütöttelek. A férfi Erin háta mögé lépett, egyik kezével félresöpörte nehéz, selymes hajzuhatagát, a másikkal pedig beszappanozta a hátát. Érintéséb l finom aranyszálakat sugárzott a vágy, mely hamarosan széttéphetetlen hálóként kötötte gúzsba a lány testét.

97

Erin kétségbeesetten markolta a kád peremét, s úgy szorította, mintha egy tátongó szakadék szélén állna, melybe bármelyik Pillanatban belezuhanhat. Mi történik? – kérdezte lelke mélyén egy rémült hang. Olaf már számtalanszor megalázta, de ez valami más. Valamiféle elemi er , mely ellen képtelenség küzdeni, s melyb l lehetetlen kiszabadulni. A feszültség, mely mindig is ott húzódott kettejük között, kirobbanni látszott. Szinte vibrált a leveg a belészivárgó erotikától, mely minden józan gondolatot úgy rebbentett szét Erin fejében, mint a kék égen szárnyaló galambcsapatot a felh k mögül alábukó héja. Olaf nem tudta, Isten vagy ördög vezérli, s hogy üdvözülni vagy elkárhozni akar-e. Lehet, hogy az ital is a fejébe szállt, de az biztos, hogy az érzés, mely megállíthatatlan er ként hajtja el re, már réges-rég megfogant, s gyökeret eresztett lelkében. Tlán éppen azon a napon ott a pataknál, amikor Erin csorbát ejtett férfiúi önérzetén, vagy talán a nászéjszakán, amikor rádöbbent, hogy felesége személyében páratlanul értékes kincsre tett szert. Azóta minden éjjel szenved a vágy pokoli tüzét l, melyet Erin smaragdzölden ragyogó tekintete csak még tovább fokozott. Marokra fogta Erin selyempuha, éjfekete haját. Hosszú, hófehér nyaka bársonyosan simult ujjaihoz. Olaf tenyerével merített vizet, hogy rálocsolja Erin vállaira, aztán újra a szappanért nyúlt, s végigsimította vele a lány gerincét. Finoman beszappanozta a hosszú, karcsú hátat, s érezte a simogatása nyomán szület apró remegéseket. Lehajolt, hogy forró csókot leheljen a büszke vonalú tarkóra. Erin megpróbált érzéketlen maradni, de a testén végigfutó remegések tovább er södtek. Nyakán, fülén érezte a férfi leheletét, vágytól izzó ajkait, s olyan kétségbeesetten kapaszkodott a kád peremébe, hogy ujjai elfehéredtek a szorítástól. – Barbár vagyok, hercegn , egy északi gazfickó, aki követni próbálja az illemszabályokat – suttogta Olaf. Óvatosan becsúsztatta kezét a lány hóna alá, s talpra segítette. Újra beszappanozta a vízcseppekt l csillámló hátat, aztán gyengéden masszírozni kezdte a márványfehér vállakat. Hideg, el re kiterveltnek t n mozdulatai meghazudtolták szenvedélyét, mely forró hullámokban öntötte el testét. Parázsként izzó ajka vágyat lehelt a lány h vös tapintású szobortestébe, mely az teremtményeként kelt életre. Olaf ajkával ismét a nyaka felé közelített, majd lassan két kezébe fogta az izgatóan karcsú derekat, s nyelvével simogatta végig az ékes csigolyagyöngyöket. – Ne!… Ne tedd ezt velem, átkozott viking! – nyöszörögte Erin, s megpróbált kiszabadulni a férfi öleléséb l. Olaf engedett a szorításán, s egy fürge mozdulattal maga felé fordította a lányt. A smaragdzöld szempárba mosolygott, mely olyan riadtan ült meg elefántcsontszín fészkében, mint egy zött kismadár, aztán lassan lehajolt a szappanért, és masszírozni kezdte a formás, hosszú lábakat. – Könyörgök, Olaf – suttogta Erin, s a gy zelem édes mámora áradt szét Olaf testében, mivel tudta, hogy felesége sebesült vadként nyöszörög az érzékiség csapdájában. Erin hiába akart érzéketlen maradni, s közömbösen t rni férje közeledését, képtelen volt ellenállni a vágynak, mely viharként tombolt a lelkében. Hirtelen rádöbbent, hogy bármennyire is gy löli Olafot, teste úgy issza magába a férfi minden érintését, mint kiszáradt föld az elered es t. Olaf már a lány combjának bels , érzékeny b rét simogatta szappantól selymes ujjaival, aztán tovább haladt a csíp domború vonalán a feszes has sík vidékére, felkutatta a köldök szépséges kútját, s végül felkapott a termékenységt l duzzadó keblekre. Erin úgy érezte, nem bírja tovább a feszültséget. Egy tátongó mélység szélére sodródott, s az egyetlen kéz, melybe kapaszkodhat, az a kéz, mely egyre közelebb taszítja a szakadékhoz. Ökölbe szorította kezét, s néma könyörgéssel nézett a lángoló kék szempárba. De Olaf nem kegyelmezett. Egyik kezével a fekete hajzuhatagba túrt, hátrahajlította a lány fejét, s ajkait a rózsabimbó szájra tapasztotta. Erin tiltakozni próbált, de amikor szólásra nyitotta ajkait, a férfi nyelve azonnal behatolt, s útját állta kétségbeesett szavainak. Így végül lehunyta a szemét, és 98

hagyta, hogy a szenvedély árja magával sodorja. A következ pillanatban Olaf magához ölelte, s a szappant bársonyb r combjai közé csúsztatta. Csak ekkor fonódott Erin puha karja a férfi nyaka köré. Olaf biztos volt benne, hogy a lány csak azért tett így, hogy felálljon, és felvegye a harcot azzal az er vel, mely hatalmába kerítette. A férfi hirtelen eltépte ajkát a vágytól duzzadó ajakról. Tenyerével vizet merített, s lassan végigcsorgatta Erin hátán. A lány úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni, pedig nedves ajkai szinte könyörögtek az elbocsátásért. Olaf gyengéden ölébe kapta feleségét, az ágyhoz vitte, és a puha sz rmetakaróra fektette. Néhány pillanatig mozdulatlanul gyönyörködött az el tte elterül szépségben. Szeme szomjasan itta be a telt, hófehér keblek, a sima b r has, a gömböly csíp látványát, s az éjfekete háromszögét, mely talán a legdrágább kincseket rejti a puha, hosszú combok között. Vágya forró hullámokban öntötte el testét, de hirtelen jeges marokként szorította össze szívét a féltékenység. Újra hallotta Mageen keser szavait, s arra gondolt, puszta kézzel tekeri ki Fennen mac Cormac nyakát, ha észreveszi, hogy Erin már nem érintetlen. De ahogy a lány rémülten csillogó szemébe nézett, nem tudott nem hinni felesége ártatlanságában. Dühe hamarosan alábbhagyott, s egy perc múlva nyomtalanul elt nt. Erin számára megsz nt a valós világ. Szédít sebességgel zuhant a feneketlen mélységbe, mely hatalmas er vel húzta lefelé bénult, tehetetlen testét. A következ pillanatban biztos kezek ragadták meg, s emelték a sziporkázó csillagok közé. A vágy izzó parazsa tomboló t zvésszé lobbant lelkében, felforralta vérét, mely hullámokban sodorta szét testében az édes, érzéki fájdalmat. Aztán felderengett szeme el tt egy égszín látomás: Olaf tekintete, mely a szabadság ígéretét sugározta felé. De már nem tudott, s talán nem is akart elmenekülni. Olaf felemelkedett felesége mell l, a szekrényhez sietett, s egy kis fiolával a kezében tért vissza az ágyhoz. Szétvetett lábakkal, lovaglóülésben telepedett a lány csíp jére, aki a hirtelen ránehezed súlytól ráeszmélt kiszolgáltatott, megalázó helyzetére. De már túl kés volt ahhoz, hogy meneküljön. A férfi izmos lába acélbilincsként szorította a testét. – Nyugodj meg, hercegn m – suttogta Olaf, miközben illatos olajat öntött a kezére. – Nem kérek t led olyasmit, melyet ne viszonoznék szívesen. – Az ágy mellé tette az üvegcsét, aztán újra a rémült smaragdzöld szempárba nézett. – Igaz, ez nem szantálfaolaj. De biztosíthatlak fel le, hogy a legfinomabb virágkivonat. Erin úgy érezte, megbénult a nyelve. Sikerült kiszabadítania a kezét, és rögvest a férfira támadt, de az könnyedén elkapta csuklóját, és finoman masszírozni kezdte ujjait és tenyerét. A lány kétségbeesetten tiltakozott. – Olaf… engedj el! – nyöszörögte, s megpróbált felülni. – Maradj nyugton – parancsolta a férfi, s gyengéden visszanyomta az ágyra. – A törvények – kezdte Erin, de Olaf félbeszakította szavait. – A pokolba azokkal a Brehon törvényekkel! Csak nem tagadják meg azt az örömet egy férjt l, hogy kiszolgálja a feleségét? – Nem akarom, hogy kiszolgálj! – kiáltotta a lány, de a férfi meg sem hallotta. Így végül lehunyta a szemét, s megadta magát a finom, de biztos ujjak varázslatos érintésének. Már nem tudott gondolkodni. A lelkében felhorgadó vágy ismét a hatalmába kerítette, amikor Olaf simogatni kezdte karcsú derekát, aztán nyakát és vállait. Majdnem felsikoltott, amikor puha keblein érezte a férfi forró, olajtól selymes tenyerét, mely hamarosan tovasiklott a szaporán emelked -süllyed bordák, s az izgatóan gömböly csíp felé. Összeszorította a fogát, s maradék erejét összeszedve próbált küzdeni az erotika varázsa ellen, mely bénító, édes méregként járta át remeg testét. Olaf lassan arrébb húzódott, Erin mellé térdelt, és gyengéden a hasára fordította. Sima b r vállát, egyenes gerincét kezdte simogatni, s érintésével egyre mélyebbre taszította a lányt az érzékiség tengerében. Áhítattal simította végig a hát fennsíkját, a derék völgyét, s a fenék

99

szemet gyönyörködtet domborulatát, aztán tovább barangolt a combok márványoszlopára, s a formás, hosszú lábszárra. Az elalélt szépség láttán gy zelem mámora áradt szét Olaf lelkében. A szépséges rózsabimbó minden tövisét elvesztette… Megérett a leszakításra. Olaf szíve olyan vadul vert a vágytól, mint azel tt soha. Újra a hátára fordította Erint, s néhány másodpercig némán gyönyörködött az isteni testben. A lány felnyitotta a szemét, de szemhéja elnehezült. A férfi halványan elmosolyodott. Erin, szemérmességének utolsó véd bástyájaként, felhúzta egyik térdét, de Olaf tudta, a gy zelem már az övé. Erin védekezni próbált, de képtelen volt felvenni a harcot a szenvedély elsöpr ereje ellen. Tekintetét láthatatlan er szögezte a fölé tornyosuló alakra, a széles mellkasra, a feszes, keskeny derékra, az élett l lüktet húskardra. Egy pillanatra úgy érezte, mintha kiszakadt volna testéb l, melynek minden idegszála, minden pórusa mágnesként vonzódott a férfi testéhez. Ajkai kiszáradtak forró leheletét l. Elméje eltompult, de valahol a lelke helyén hirtelen megkondult egy vészharang… Rémült kiáltásként tört el torkából a döbbenet: Olaf ezúttal nem megalázni akarja. Olaf magáévá akarja tenni. Kétségbeesett félelme megsokszorozta erejét, kapálózni kezdett. – Ne nyúlj hozzám, barbár! – Nem barbárként érintelek meg, ezt mindketten jól tudjuk – suttogta a férfi gyengéden. Látta a smaragd szempárban lángoló küzdelmet, s tisztában volt vele, gyorsan kell cselekednie, még miel tt teljesen eluralkodik a félelem a lány lelkén. Erinre vetette magát, egész testével hozzásimult, és a szemébe nézett. Ujjait a lány ujjaira kulcsolta, s er vel szorította a vállai mellé az ágyra. Feszültség szikrázott a leveg ben. Erin újra menekülni próbált, szíve olyan dühösen tombolt, hogy majd átszakította finom b rét. – Olaf… engedj… könyörgök… engedj! – Erin, az enyém vagy. A feleségem. Ez a végzetünk. Nyugodj meg, lazíts, hisz te is látod, hogy megremegsz az érintésemre. A férfi könyörtelen kék tekintete engedelmességet parancsolt. Erin izmai elernyedtek, feje hátrahanyatlott. Megadta magát. Teste megremegett, amikor ajkán érezte a férfi vágytól izzó ajkát, s nyelvét, mely gyengéden, de követel z n hatolt a szájába. Olaf még mindig fogva tartotta a lány kezét, miközben felemelkedett, és hátrébb csúszott. Szájába vette az egyik mellbimbót, mely rózsaolaj aromájával árasztotta el simogató, selymes nyelvét. A n i testb l áradó illat még inkább felkorbácsolta vad, fékezhetetlen vágyát. Mohón csókolgatta a másik keblét is, s amikor Erin arcára pillantott, elfátyolosodott szemében már ott látta a legelsöpr bb gyönyör ígéretét. Olaf egyre lejjebb ereszkedett az alant fekv puha test lankás tájain. Gyengéd csókokkal, finom harapásokkal barangolta be a bordák erdejét, a has bársonyos mezejét, s éget szomját rózsaillatú friss vízzel oltotta a köldök kútjából, s megújult er vel indult tovább a csíp domborulatán. Mellkasával nyitott utat magának a combok oszlopcsarnokában, s megállíthatatlanul tört el re a legtitkosabb n i szentély felé. Ujjai hegyén érezte az érpatakok lüktetését, s a tompor hívogató érzéki hullámzását. Újra az elefántcsontarcba nézett, s a párnára omló ében hajzuhatagra. A rózsabimbó száj remegni kezdett, s er tlen tiltakozást suttogott, mely alig volt több puha leheletnél. Olaf lehajtotta a fejét, megszorította Erin kezét, s nyelvével az éjfekete göndör pihék közé hatolt. A lány megvonaglott érintését l, ujjai görcsösen kulcsolódtak ujjaira. A következ pillanatban elengedte a lány kezét, sajátját a gömböly fenék alá csúsztatta, s még mélyebbre hatolt, hogy legfinomabb fegyverével próbálja áttörni felesége szüzességének vékony falát.

100

– Könyörgök – esdekelt Erin. Teste egyre vadabbul táncolt, s vágya hamarosan minden gátlást, minden félelmet félresöpört tudatából. Olaf úgy érezte, szétrobban a lüktet feszültségt l. Felnézett, s a világ, a szeme el tt elterül szépség már mind-mind vörös fényben izzott. Újra el rehajolt, s addig tartotta fogva nyelvével és ajkaival a puha n iség virágát, míg az édes ambróziával nem jutalmazta fáradozásait. A lány mégis felsikoltott, amikor ráfeküdt, és lassan, de magabiztosan forró hüvelyébe csúsztatta életosztó kardját. Néhány másodpercig mozdulatlanul élvezte a férfitestét simogató asszonyi melegséget, aztán csókjaival borította felesége gyönyör , bársonyos arcát, simogató ujjaival becézte selymes haját. – Lazíts, Erin… ölelj meg… Lazíts… – suttogta bátorítón. – Ó, Olaf… – nyöszörgött az asszony, arcát férje vállába fúrta, s karját a nyaka köré fonta. A testébe hatoló fájdalom még mindig izzó acélként lüktetett, de a férfi széles mellkasa furcsamód mégis nyugalommal és biztonságérzettel töltötte el lelkét. Olaf a magáévá tette, s ebben a világrenget pillanatban szüksége volt oltalmazó erejére. – Szoríts magadhoz, Erin, s a fájdalom megsz nik. Maradj velem… Olaf mozogni kezdett. A leg sibb ritmusra táncolt, s egyre mélyebbre s mélyebbre hatolt. Érezte a testét ölel karok édes, odaadó melegségét, s a férfiassága vesszejét simogató érzéki lókat. Vörös és fekete színek kavarogtak tudatában. Lelke a tündökl csillagok között szárnyalt, melyek egy pillanat alatt a semmibe enyésztek a berobbanó fényözönben. Elvesztette önuralmát, s a vágy égig csapó hulláma magával ragadta. Szenvedélyesen csókolta meg felesége száját, aztán keblét, s újra az ajkát. A világ megsz nt létezni, s már csak az asszonyt látta, akit meghódított és térdre kényszerített varázslatos hatalmával. Karcsú lábak fonódtak dereka köré, puha keblek cirógatták mellkasát, nedves ajkak becézték ajkát. Erin együtt szárnyalt vele a vörös, fekete, izzóan fényes világba, s egyszerre kiáltották égbe gyönyörüket, s a beteljesülés édes fájdalmát. Mozdulatlanul várták, hogy a világ visszasüllyedjen a hétköznapiság szürke tengerébe. Aztán Olaf lassan a hátára gördült, és engedte, hogy a gy zelemmámor átjárja kimerült testét. Annyira szerette volna magához szorítani, gyengéden becézgetni asszonyát, de amikor az izzadságcseppekt l csillogó testre pillantott, torkára forrtak a szavak. Erin szégyenkezve sütötte le a szemét, összezárta a combjait, és elfordult. Olaf érezte a lelkében feltámadó düh hullámait. Hiába volt gyengéd, figyelmes szeret , Erin szemmel láthatóan megveti magát, amiért élvezte leggy löltebb ellenségének, egy barbár vadállatnak közeledését, érintését. Végül azzal a gondolattal vigasztalta meg magát, hogy a büszke ír szépséget milyen könnyen magáévá tudta tenni. Igen. Milyen nagyszer érzés volt fájdalmat okozni, s vérét venni ennek a gonosz bestiának. Erin sz z volt, de megfojtotta volna, ha észreveszi, hogy már más is megérintette. Hirtelen szomorúság sötét árnya borult szívére. Újra az asszonyra nézett, s biztos volt benne, hogy néma könnyek szivárognak szépséges arcára. Hirtelen rádöbbent, hogy Erin soha nem lesz az övé. Erin miatt megfeledkezett Grenildér l, s a feledéssel h tlen lett az emlékéhez. Szerelme halála óta már volt más n kkel dolga, de egyik jükkel sem szeretkezett. Így Erinnek teljes férfiénjét adta úgy, ahogy még Grenildének sem, erre sírva fordul el t le. A kis ribanc! Talán nem is tudja, mekkora szívfájdalmat okoz… – Nos, hercegn m, most már igazán elmondhatod, hogy barbár módjára bántam veled. Megvertelek… és brutálisan meger szakoltalak. Az utolsó szavakat oly maró gúnnyal ejtette ki, hogy Erin úgy érezte, mintha t rt forgatnának szívében. Teljes er b l az ujjpercébe harapott, hogy visszafojtsa zokogását. A következ pillanatban érezte meg a férfi simogató érintését. – Erin… – suttogta Olaf gyengéden. Erin elhúzódott a becéz , vigasztaló kézt l. – Miért nem hagysz végre békén? – kiáltotta. 101

Olaf mozdulatlanná dermedt, aztán kiszállt az ágyból. Ökölbe szorította ujjait, s kétségbeesett tehetetlen dühvel próbált ellenállni a lelkét mardosó, éget fájdalomnak. Gyorsan felöltözött, felhúzta csizmáját, s hangosan becsapva maga mögött a nehéz faajtót, kiviharzott a szobából. Az éjszaka megnyugtató sötétjébe menekült, hogy kiszell ztesse a fejét. Értetlenül állt a szívét marcangoló érzés el tt, s kétségbeesetten döbbent rá, hogy teste még mindig lázban ég. Hiába valósította meg régi vágyát, és tette magáévá Erint, szenvedélyének tüze nemhogy elhamvadt volna, hanem még magasabbra csapott emészt lángjaival. Láz, igen, lázként hatott rá Erin, ez a csalogatóan buja, érzéki asszony, aki egy napistenn fens bbségével vetette meg halandó vágyaiért és indulataiért. Grenilde. A név fájdalomként hasított lelkébe. De amikor lehunyta a szemét, hogy felidézze magában a kedvesével töltött gyönyör perceket, nem a harcosn zafirkéken mosolygó tekintetét, hanem egy smaragdzölden tündökl viharos, büszke szempárt látott maga el tt. – Asszony! – mormolta hangosan –, meg fogod tanulni, hogy én vagyok az úr. Nem fogsz többé más életr l és más férjr l álmodozni, s nem kívánod többé minden viking halálát. Hisz én is viking vagyok, s én vagyok az Írföld is, melyet mostantól kezdve látni fogsz. Igen, smaragdszem szépségem, meg fogsz alázkodni. Nem tagadhatod meg önmagad. Szabad akaratodból, vagy az én parancsomra, de engedelmeskedni fogsz, s én elveszem, ami nekem jár. El ször még szívélyesen nyújtom feléd a kezem, s meglátom, kedvesen fogadod-e el. Többé nem fogsz sírni, amikor újra meg újra asszonyommá teszlek. – Olaf megborzongott, s összeszorította a fogát. Tétován nézett a teliholdra, s aggódón ráncolta össze szemöldökét. Úgy t nt, mintha fekete táncosok lebegtek volna a fényes korongon. Az istenek árnyéka… A Walhalla morajlását sodorta magával a feltámadó hideg szél. Olaf a valk rökre gondolt, a halál angyalaira, akik oly kegyetlenül ragadják magukkal kiszemelt áldozataikat. Viking lévén természetesen maga is tisztelte isteneit, a bölcs Odint, a harcos Thort, a pajkos, b kez testvérpárt, Freyt és Freydát – de szíve mélyén tudta, érezte, hogy odafönn az égben senki sem vigyázza lépteit. Hitetlenül, szinte fennhéjázón nézett fel a sötétségbe burkolózott holdra, aztán sarkon fordult, a konyhába sietett, s a melegséget sugárzó t zhely mellett tért nyugovóra. Túl a dús, mélyzöld mez kön és bíborszín földeken, túl a hegyeken és sziklákon, Aed Finnlaith hirtelen felriadt álmából. Összevonta szemöldökét, s azon töprengett, vajon mi ébreszthette fel az éjszaka közepén. Feleségére nézett, de az asszony édesen aludt, s még álmában is csókra nyitotta száját. A férfi végül oldalra fordult, s újra lehunyta a szemét. Hiába, képtelen volt újra elaludni. Rövid forgolódás után kiszállt az ágyból, magára öltötte gyapjúköntösét, s lakosztályából az üresen kongó trónterembe lépett. A kandallóban már alig pislákolt a t z, de még mindig ontotta magából a meleget. Átvágott a hosszú folyosókon, s a szenderg rök között átsuhant az éjszakába. Már jó ideje sétált az éji virágoktól illatos kertben, amikor tekintete a magasan járó teliholdra tévedt. A fényl égitesten sötét árnyak vonultak át. Borzongás futott végig testén, s szörny séges, csontjáig hatoló el érzet kerítette hatalmába. A következ pillanatban Erin emléke hasított a tudatába. Mióta a Farkassal kötött szövetség után hazatért Tarába, nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna legkisebb lányára. Néha meg mert volna esküdni rá, hogy az gyöngyöz nevetését sodorja felé a szél, s akárhányszor lehunyta szemét, a smaragdzöld nevet szempárt látta maga el tt. Talán Dubhlainba kellene mennünk néhány napra – gondolta. Feleségét mindig borzalommal töltötte el a tudat, hogy lányát egy vikinghez adták feleségül. De Maeve valószín leg el sem tudja képzelni Olafot. Hisz soha nem lattá a magas, hatalmas alakját, nem érezte bens jéb l sugárzó erejét, amely fényl burokként vibrált körülötte.

102

Igen, rá fogja venni Maeve-et, hogy látogassák meg Erint, s teljes szívb l fog imádkozni azért, hogy gyermeke t is örömmel fogadja. Talán két hét múlva indulhatnának is, addigra Erin bizonyára beleszokik új életébe. Már majdnem belépett rezidenciája díszes kapuján, amikor hirtelen fájdalom nyilallt tarkójába. A holdra nézett, melyet fekete vészjósló burokba vont a sötétség. Szorosra fogta diderg teste körül a köntösét, visszasietett a hálószobába, és gyorsan ágyba bújt. Feleségét karjába fonta, s szinte azonnal álomba zuhant. Az éji erd mélyén Mergwin is a holdat nézte. Tekintete hideg nyugalmat tükrözött, ahogy az égre emelte karját, s a földet szólította. Várt, s a válasz hamarosan megérkezett. A feltámadt viharos szél földöntúli szavakat suttogott az öreg druida fülébe, aki most már tudta, miért ilyen rémiszt en különös a hold. Ma van az árulás éjszakája. Hirtelen egy fénysugár hatolt át a sötétségen, majd elt nt, s még s r bb árnyék borította el a holdat. Mergwin megfordult, ruhája, haja, szakálla vadul lobogott a szélben. Bement a kunyhójába, s alaposan megrakta a tüzet, vizet tett fel forrni, aztán megszentelt növényeket, titkos porokat szórt az üstbe. Varázsigéket mormogott a f zet fölött. Ahhoz nem volt elég hatalma, hogy elhárítsa a közelg veszedelmet, de remélte, talán fékezheti tomboló dühét. Dánok vágtattak keresztül az országon. Érezte ket, hisz remegett a föld. Karikalábú Friggid bosszút esküdött a Farkas ellen, s most hatalmas sereggel közeledik, hogy elpusztítsa régi ellenségét. De Mergwin nem ett l rettegett, hisz tudta, a sors rendelése, hogy a Kesely és a Farkas találkozzon, s egyik jüknek el kell pusztulnia… Mergwin megrázta a fejét. Valami egészen más dolog zavarta. Valami bolondság… egy aprócska hiba, amely talán a sors fintora, de mégis katasztrofális következményekkel járhat. Bolond, vén ember! – feddte magát a druida. Hisz még azt sem tudod, mi lehet az, s hogyan lehetne elhárítani. Sóhajtott egyet, és elhúzódott a t zt l. Kilépett az ajtón, és felnézett a holdra. Néhány napon belül királya és a Farkas mellett fog lovagolni…

103

15. fejezet Tomboló szél kerekedett az Ír-tenger fölött, s dühödt vadállatként vetette magát a zöld szigetre. Erin egy meredek szirtr l bámulta a háborgó, tajtékzó víztömeget. Hatalmas hullámok csapódtak fülsiketít robajjal a parti szikláknak. A víz ide-oda csapódott, s a szél magával sodorta a sós kis cseppeket. Az ég szürke, fenyeget és haragos volt. Hatalmas vihar közeledtét jósolta. Erin mégis úgy érezte, a békesség nyugalma járja át meggyötört lelkét. Szerette ezt a vihart, mely ugyanúgy Írföld szül je, mint önmaga. Sajgó testtel, rosszkedv en ébredt ma reggel… mintha darabokra tépték volna. Aztán eszébe jutottak Olaf szavai, s sírni kezdett. Becsapottnak, kihasználtnak érezte magát. Kínzó lelki fájdalmai ellenére mégis úgy érezte, hogy a tegnap éjjel történtek édesen izzó sebet hagytak szívében. Talán hibát követett el, amikor durván visszautasította férje vigasztaló gyengédségét. Ismerjük el – mondta magában gúnyosan –, talán Olafnak volt igaza. Gy lölted t, igaz, de gy löleted közepette mégis leny gözött csodálatos ereje. Éppúgy, mint Clonntairthben, amikor hatalmas, mindenható istenként, méltóságteljesen állt a domb tetején. Attól a naptól fogva szíved mélyén te is csodáltad karjának erejét, a keblében izzó tüzet. S talán Olaf is ugyanolyan jól tudta, mint , hogy hamu alatt nyugvó parázs milyen könnyen lángra lobban. Még most is szembeszállhatna vele megalázó közömbössége miatt, de múlt éjszaka a férfi nemcsak a testét, hanem a lelkét is magáévá tette. A vihar egyre közeledett. A szélkorbácsolta hullámok magasra csaptak, és dühös morajlással hullottak alá. Erin már maga sem tudta, mit érez férje iránt. Olaf viking, igen, és a vikingek vadállatok. De a Farkasok ura mégis más, kifinomult, kulturált, tiszta. Tudott durva is lenni, de Erin beismerte, hogy erre mindig adott okot. Akár meg is verhette volna… bizonyára minden más férj ezt tette volna engedetlen feleségével. S ami a meger szakolást illeti… nos, mindketten jól tudták, hogy milyen nevetségesen hangzik e kifejezés. De mégis mién bánt vele így Olaf? – töprengett. Hiszen nyilvánvaló, hogy semmit nem érez iránta. Gyengédségével és odaadásával mégis sikerült felejthetetlenül széppé varázsolnia els élményét. Tapasztalatlansága ellenére Erin tisztában volt vele, hogy senkit l nem kapott volna ennyi tör dést, ennyi figyelmességet, mellyel a lehet legkisebb fájdalmat okozta az els szeretkezés perceiben. Igaz, gúnya és megvetése szinte azonnal visszatért, miután magáévá tette, de amikor sírni hallotta, azonnal vigasztalni próbálta. Csupán akkor lett újra oly rideg és fagyosan távolságtartó, amikor bolond módjára durván eltaszította magától. Erin bánatosan elmosolyodott. Hallott már olyasmir l, hogy a fogoly beleszeretett fogva tartójába, de eddig kinevette és megvetette az ilyen ostoba asszonyokat. Talán nem is hitt ezekben a mesékben, hisz elképzelhetetlennek tartotta, hogy a félelem és a gy lölet szerelmet szüljön. Moirát is kigúnyolta, pedig saját szemével láthatta nemcsak Moira szerelmét a viking lord iránt, hanem a vörös bozontú óriás viszontszerelmét is. De Erin nem fogoly, sem hadisarc. Dubhlain királyn je, a norvég Farkas felesége, egy hatalmas férfi asszonya, aki érzéki varázsának b vkörébe vonta. De ezt Olaf soha nem tudhatja meg, mert talán még inkább megvetné érte. Vagy fegyverként fordítaná ellene. De hogy is vehette volna fel vele a harcot? Nem volt csatamez , ahol ne gy zedelmeskedett volna. Kínzó töprengése közepette észre sem vette, hogy Olaf közeledik felé. Azt sem sejtette, hogy a hideg kék szempár vágyakozva figyeli magas, mozdulatlanná dermedt szobortestét, a viharos szél szárnyán repül ébenfekete haját, s hullámzó mélybíbor köpenyét.

104

Ahogy felesége magányos, szomorú alakját nézte, Olaf lelkét puha gyengédség öntötte el. Most el ször érzett hálát Aed iránt, aki különös, drága kinccsel ajándékozta meg legkisebb gyermeke személyében, hiszen Erin gyönyör , oly bátor s királyian büszke. Olyan, mint Írföld maga. Behódol ugyan az er sebbnek, de soha nem adja fel a küzdelmet… Villám cikázott át az égbolton, s hatalmas dörgés rázta meg az eget. Olaf az asszony mögé ért. – Úgy tartják, hogy a maihoz hasonló napokon Odin vágtat keresztül az égen lován, Sleipneren. Sleipnernek nyolc lába van, s mikor vágtat, patái felszakítják az eget. Erin meglepetten fordult hátra a gyengéd szavak hallatán. Már akkor gyanúsnak t nt, hogy senki nem próbálja útját állni, amikor kilovagolt a városból, s szinte biztosra vette, hogy Olaf éktelen haragra gerjed, ha tudomást szerez a szökésr l. Ennek ellenére a férfi egyáltalán nem t nt dühösnek. Bár nehéz volt Olaf arcáról bármit is leolvasnia, tudta, hogy a férfi dühös rá. Szeme ugyanolyan jéghideg volt, mint máskor, talán valamivel sejtelmesebb a szokásosnál. Száját sem szorította össze, de nem is formálta mosolyra. Mennyire idegen! – gondolta Erin. – Közös csatáink és együtt átélt élményeink ellenére is, még mindig olyan távoli. Saját harcosai sem ismerik, hisz soha nem mutatja igazi énjét. Ha száz évet, az évnek minden napját, a nap minden óráját vele tölteném, akkor sem ismerném meg igazán – töprengett tovább. Olaf leszállt a lóról, és Erinhez lépett, a szemébe nézett, és felé nyújtotta kezét. Erin ismét úgy érezte, mintha egy titokzatos er kényszerítené. Olaf tekintetét fürkészte, de közben elfeledkezett arról, hogy saját szemével mindent elárul. Lassan Olaf tenyerébe csúsztatta ujjait. – Menjünk haza, Tara hercegn je – szólt Olaf halkan, gyöngéden. – Feleségem vigasztalására vágyom. Szavai nem voltak bocsánatkér ek, s egy cseppnyi érzelmet sem hordoztak magukban. A férfi hangja mégis oly simogató volt, hogy Erin mégha akart sem tudott volna ellenállni. – Én… én nem megszökni akartam – hallotta Erin saját hangját. – Csak kijöttem egy kicsit a tengerhez. Olaf bólintott, aztán a lovához vezette feleségét. – Attól tartok, már nem úszhatjuk meg szárazon a vihart. Óvatosan felsegítette az asszonyt a nyeregbe, aztán a saját lovához sietett, és felpattant. Erin bánatosan elmosolyodott. – Talán Odinnak is szüksége volt egy kis tengerparti lovaglásra. Qlaf visszamosolygott – Talán – mondta halkan. Újabb villámlás világította meg az eget, s az azt követ mennydörgéssel együtt az es is eleredt. – Gyere! – üvöltötte Olaf a tomboló szél hangját túlharsogva. – Van a közelben egy biztonságos barlang. Szélsebesen vágtattak a kavargó, dühödt viharban, Olaf lelkét mégis furcsa melenget békesség szállta meg. Néhány perc múlva elérték a menedéket. A lovak patkója hangosan csattogott a kövön, ahogy a barlangba léptettek. Olaf gyorsan leszállt, s asszonyát is lesegítette a nyeregb l. Erin összerezzent, amikor megérezte derekán férje er s, biztos kezét. Nem mert a szemébe nézni. Olaf a barlang bejáratához sétált, és kibámult a háborgó természetre. Megborzongott a hidegt l. Aztán Erinre pillantott, aki némán, csuromvizesen, gyámoltalanul álldogált a lovak mellett. – Még eltart egy darabig – mondta Olaf, s szerette volna, ha Erin is megszólal. A barlang belsejébe sietett, s el hozott egy öl fát és néhány sz rmetakarót, melyet régóta itt rzött. – Tüzet gyújtok – mondta, s arra gondolt, hogy ennél idétlenebb dolgot nem is mondhatott volna. 105

Végül Erin is megszólalt halkan, tétovázva: – Gyakran jössz ide? Olaf meglepetten mosolygott feleségére, s mosolya eltüntette er s, szögletes vonásait. Arca szinte fiússá vált. – Nem túl gyakran. Szeretem ezt a sziklafalat, ahová kilovagoltál. Szeretem a tenger és a szél simogatását. Néha úgy érzem, túl rég hagytam el a tengert, s akkor mindig elmegyek, s órákig bámulom a végtelen messzeséget. Erin összerezzent, amikor eszébe jutott, hogy férje egyike azon hódítóknak, akiket a tenger hozott Írország földjére. Olaf tüzet rakott, s ügyesen meggyújtotta. A lángok hamarosan faldosni kezdték a száraz fahasábokat, s narancssárga fénybe borították a sötét barlangot. Olaf ismét Erinre nézett, aki még mindig mozdulatlanul állt, de szeme csalódás döbbenetét tükrözte. A férfi lesütötte szemét egy pillanatra, eltöprengett, aztán felállt. Erinhez lépett, és megragadta a vállát. – Erin, én nem tudok megváltozni. Azt sem tudom megmásítani, ami tegnap történt. De a feleségem vagy, és szeretném, ha jó házasságban élnénk. Igaz, megfogadtam, hogy távol tartom magam t led, de rá kellett döbbennem, hogy nem tudom megtenni. De teljesítettem a kívánságaidat. Sigurd és Moira boldog házasok, s többé a régi viszonyaim sem fognak zavarni. Erin a férfi szemébe nézett, s tudta, hogy Olaf minden t le telhet t megtett érte. Elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta férje arcát. Teljes meglepetésére Olaf elkapta a kezét, és megcsókolta a tenyerét. Szemébe nézett, és halkan megfogadta: – Örökké gyengéd leszek hozzád, drága asszonyom. Erin a férfi karjaiba vetette magát, s érezte vizes ruháin átsugárzó forró testét. Olaf magához szorította, s ajkát ajkára tapasztotta. Az asszony mohón viszonozta csókját. Finom kis nyelvével körbesimogatta ajkát, aztán egyre beljebb és beljebb hatolt szájának meleg üregében. Férfias, finom szantálillata szinte megrészegítette, s lángra lobbantotta testében a vágy tüzét. Olaf arca arcához simult, forró szája ajkát, szemét, szemöldökét, orrát csókolta. – Megfázunk, ha tovább ácsorgunk ezekben a vizes göncökben – suttogta Olaf. Erin hátralépett, és férje szemébe nézett. Elhatározta, hogy enged a testében fellobbanó t znek. Ma mindent elfogad, amit Olaf felajánl. Talán csak férfiszenvedélye zte hozzá, de ma akkor is megismeri acélos testének minden porcikáját, minden apró izmát, minden arany hajszálát. – Engedd, hogy segítsek vetk zni, férjemuram – mondta halkan. Olaf úgy érezte, elvész a szenvedélyt l csillogó szempár smaragdzöld tengerében. Nem akart hinni a fülének. Erin olyan volt, mint a legédesebb dallam. – Semmire nem vágyok jobban, drága úrn m – válaszolt suttogva. Mozdulatlanul figyelte Erint, aki remeg kézzel bontotta ki köpenyéb l, aztán egy lassú, simogató mozdulattal felhúzta, s átbújtatta fején hófehér tunikáját. Finom ujjait forró, leheletkönny csókok követték izgató útján. Elakadt a lélegzete meglepett örömében, amikor a mellkasát becézget száj szívni, nyalogatni, harapdálni kezdte mellbimbóit. Erin ajkai alatt érezte a férfi szívverését, mely egy ütemre vert az öklével. Hirtelen elhúzódott, megfogta Olaf kezét, és a t zhöz vezette. Leültette, aztán lehúzta b rcsizmáját, gyapjúzokniját, s végigcsókolgatta lábujjait. Hallotta a férfi szapora légzését, és a szemébe nézett. Olaf t figyelte. Égszínkék szempárja szinte világított bronzszín arcán. Erin tekintete férje norvég nadrágjára tévedt. Olaf megmosolyogta asszonya nyilvánvaló zavarát, de er t vett magán, és nem segített. Erin keze úgy remegett, mint a nyárfalevél, ahogy keresni kezdte a nyílást, de amikor megtalálta, tétovázás nélkül behatolt a puha szövet alá. Olafnak ismét elakadt a lélegzete. Magához ölelte Erint.

106

– Te vagy az Ír sziget legszebb gyémántja… – mormolta selymes, simogató hangon. Levette felesége köpenyét, és szét akarta tépni finom ruháját, mely elválasztotta a vágytól izzó asszonyi testt l. Amikor Erin észrevette férje szándékát, titokzatosan rámosolygott, és megingatta a fejét. Lassan kigombolta ruháját, és hagyta, hogy a földre omoljon a lábaihoz. Finoman levetette el ször az egyik, aztán a másik cip jét. Végül lehúzta gyapjúharisnyáját a harisnyatartókkal együtt. Semmi mást nem tett, csak mozdulatlanul állt, de Olaf úgy érezte, hogy életében nem kapott még ennél csábítóbb ajánlatot. S azok a gyönyör békés-haragvó szemek csak t látták. Fényl fekete haja vállára és keblére omlott, melyek büszkén, csábítón kandikáltak ki a nedves ébenfürtök közül. Mellkasa úgy hullámzott, mint a viharos tenger, s a bordahullámok a feszes has bársonyos fövenye felé futottak. A varázslatosan gömböly csíp , amelynek erotikus mozgását tegnap megismerhette, a csábító n iség ébenfekete virágát rejtette a hosszú, telt combok között. Olaf felemelkedett, és megbabonázva indult a szépséges isteni teremtmény felé. Testük egymáshoz simult, s Erin felsikoltott, amikor az izzó férfitest a combjai közé hatolt. Kezét a férfi nyaka köré fonta, ujjai az aranysz ke hajkoronába túrtak, aztán a széles vállra, izmos hátra barangoltak. Olaf felnyögött, amikor Erin körmeivel simította végig gerincét, aztán puha tenyerébe fogva k kemény fenekét, még jobban magához szorította a combjai között lüktet testet, s közben csókjaival borította mellkasát. A következ mámoros pillanatban az asszony hátralépett, simogatni kezdte férje izmoktól feszül ágyékát és formás csíp jét… Nem merészkedett tovább. Olaf arra gondolt, milyen rég volt, mikor utoljára így szerették, de aztán rádöbbent, hogy valójában még soha nem szereti ennyire, ilyen hévvel, ilyen odaadással. Erin az övé, csak az övé… Az egyik percben olyan, mint egy törékeny, gyenge bimbó, amely csak az érintésére nyílik ki, a másikban pedig az érzékiség és a szenvedély istenn jeként nyújtja felé földöntúli bájait. A férfi a földre terítette a takarókat, lefeküdt, s maga mellé húzta asszonyát. Hevesen szájon csókolta, majd arcát a legsötétebb éjszakánál is feketébb, illatos hajzuhatagba temette. Nyelvével ízlelte meg a keblek puha húsát, miközben Erin ujjai izgatóan siklottak mellkasán, hasán egyre lejjebb és lejjebb… a feszes tompornál azonban tétován megálltak. Olaf már a bársonyb r nyakat cirógatta forró ajkával. Suttogni kezdett. – Simogass, Erin… simogass meg! Erin engedelmeskedett, s remeg kézzel érintette meg az életer t l duzzadó, lüktet testet. De amikor meghallotta Olaf kéjes morgását, egyre bátrabban simogatta, s csakhamar rátalált arra a ritmusra, melyt l a férfi egész testében remegni kezdett. Olaf az ajkát kereste, s a szájába suttogta szenvedélye szavait: – Ó, feleségem! Édes kicsi feleségem! Folytasd, hisz tudod, hogy nem harap! Erin kuncogni kezdett, de elakadt a lélegzete, amikor Olaf a combjai közé csúsztatta kezét, s addig ingerelte, amíg fel nem sikoltott kegyelemért könyörögve. A kinti világban dühöng vihar lágy tavaszi szell volt ahhoz képest, amely Erin belsejében tombolt. Érezte a kemény földet, melyen feküdt. Minden idegszálával érezte Olaf érintését, mégis úgy érezte, a felh k fölött szárnyal. Egyik percben vak sötétség vette körül, a másikban ragyogó fényt látott. A gyomrába szúró fájdalom egyszerre volt kínzó és pokolian édes. Szerette volna, ha a végtelenségig tart, de tudta, hogy ha most nem engedi szabadjára ezt az érzést, bele rül. Nem tudta elszakítani ajkát Olaf sós íz , szantálillatú b rér l. Egyre követel z bb, egyre mohóbb lett. Olaf felé emelkedett, haját hátravetette, hogy az mindkett jüket betakarja. Az érzelem túláradt benne, és engedte, hogy úrrá legyen rajta. Minden habozás nélkül, vágyainak engedelmeskedve szerette Olafot.

107

A férfi vágytól izzó kék szemébe nézett. Eljött a nagy pillanat. Olaf a testére feküdt, s mindketten felkiáltottak, amikor behatolt, hogy életer vel töltse meg a forró n i testet. Erin él liánként fonta karját s lábát teste köré, s elcsodálkozott azon, hogy milyen tökéletesen magába tudja fogadni t. Hogy is kételkedhetett benne, hogy nem lesz képes elfogadni mindazt, amit Olaf adhat. Nem tudna többé nélküle élni, s még csak a gondolatát sem tudná elviselni, hogy többé nem érezhetné érintését, simogatását, mely melegséggel tölti el méhét és szívét. Olaf arra a ragyogó, napfényes fennsíkra vitte, ahol nem volt több egyszer férfinál. Hallani lehetett vérének örökké lüktet , viharos ritmusát. Egészen az égig emelte a vágy tüzén, üvöltve, szárnyalva, sóvárogva… magasan a hegyek fölött, az oly heves és elillanó eksztázis pillanatában. Erin Olaf nevét kiáltozta, s Olaf az övét, míg hangjuk a csókok tengerébe nem fulladt. Erin elmosolyodott, amikor megérezte a testében szétáradó melegséget, mely olyan volt, mintha a nap sugarai simogatnák. De nem a nap volt az, hanem Olaf magja, és Erin moccanni sem mert, nehogy egy cseppjét is elveszítse. Olaf magához ölelte, s addig nem engedte el, míg a leveg le nem h tötte felhevült, gyöngyöz testét. Hátrasimította Erin nedves haját, s azon kezdett töprengeni, hogy hogyan történhetett velük ilyesmi? Természetesen a bolond, hogy valaha is alábecsülte feleségét, igen, bolond volt attól a naptól fogva, amikor ott a pataknál csak a szerencse révén tudta legy zni, egészen addig az éjszakig, amikor rádöbbent, milyen vad és különös szépséggel ajándékozta meg a sors. Erint soha, soha nem lehet megtörni vagy alázatra kényszeríteni, és bármilyen engedelmes is lesz, nem fogja meghazudtolni önmagát. Az övé lett, de szabad akaratából közeledett felé… Közönye helyére tüzes megszállottság költözött. Nem hitt a szerelemben, de elcsodálkozott az Erin iránti vad érzelmein. Akár élete árán is megvédené, de azt is tudta, képes lenne megölni, ha csak gondolatban is megcsalná egy másik férfival. Lehunyta szemét, s kényelmesen elnyúlt a régi, szakadozó állatb rökön, és a hideg kövön. Erin puha teste mellette pihent, hozzásimult, óvatosan a keblekre csúsztatta kezét, s az es monoton zuhogása álomba ringatta. Amíg a Farkas békésen aludt, egy falu lángokba borult Ulster szélén. Karikalábú Friggid már nem látta az emészt tüzet. Dél felé fordult, és gonosz vigyor ült ki arcára. Dubhlain és Aed Finnlaith lánya a Farkasé. Szövetség köti az írekhez… Hamarosan itt lesz, hogy megküzdjön vele… s akkor meg fog halnia az átkozott. El kell pusztulnia… Ulsteri Niall csatára buzdította embereit. A nemrég n sült Sigurd is hozzálátott a hadba vonuló norvég csapatok megszervezéséhez, s közben bosszúsan gondolt arra, vajon hol lehet most királya, a Farkasok ura. Mergwin egy Carlingford-öböl melletti kis tisztáson álldogált az es ben. Nedves szakállával, szakadt, elázott köpenyében leginkább egy rült vénemberhez hasonlított. Karját a szürke éj felé emelte, és si, segélykér szavakat kiáltott. Az eget és a földet szólította, aztán egy kis k oltáron fiatal zt áldozott a természet isteneinek. Mergwin nem gondolt sem a múltra, sem a jelenre. Minden erejével arra összpontosított, hogy felfogja a közeled rosszat. De nem látta, mi lehet az, és azt sem tudta, mikor következik be. Csak azt tudta, hogy a múlt éjjeli holdfényben született, s a nap ereje tovább táplálta. Az ég és a föld segítségét kérte, s az erd fáit idézte tanúiul. Véráldozatát a szélnek, az zgidát a földnek ajánlotta. A világ elemeihez fohászkodott… …Erinért. Olaf könyökére támaszkodott, s miközben beszélt, ujjaival láthatatlan kis köröket rajzolt Erin mellkasára és bársonyos hasára. – Látod, az isteneknek is meg kell halniuk egyszer. Erin említette egyszer, hogy Rig mesélt neki az istenek születésér l, s bár azt is elmondta, hogy halandók, nem magyarázta meg. 108

– Surt hadat indít Muspellb l. A nagy csata Vigndnél lesz. A vég kezdetét három kemény tél jelzi. Hatalmas földrengés rázza meg a hegyeket. Egy farkas falja fel a napot, egy máasik pedig a holdat. Fenrir, a leggonoszabb t zokádó farkas pedig felfalja Odint. Ekkor azonban fia, Vidarr megöli Fenrirt. Thor, aki örökös küzdelemben áll a Midgarddal, végül megöli Freyt. – Itt megállt egy pillanatra, és Erinre mosolygott. – Frey a mi termékenységistenünk. – Tudom – nevetett méltatlankodva. – Rig mondta. – Mindenesetre Surt lángba fogja borítani az egész világot. – És akkor a világ és vele együtt minden véget ér? – kérdezte Erin aggódva. Úgy t nt, legalábbis úgy sejtette, hogy Rignek meglehetett rá az oka, hogy lerövidítse a történetet. – Igen is, meg nem is – mosolygott Olaf, s tovább simogatta. – A t z elemészt mindent, de egy id után a világ újjászületik. A Nap leánya fényt és meleget hoz a Földre, s Odin és Thor fiai egy Idavollnak nevezett helyen telepednek le, hogy újra benépesítsék a Földet. Baldr is, a legkedveltebb isten, akit Hod nev testvére ölt meg, elhagyja a holtak birodalmát, és Idavollba jön Hoddal együtt. Tartós, örök békében fognak élni. Olaf látta, ahogy Erin titokban édesen elmosolyodik. – Hát ezt mire véljem? – mormolta, s a n ajkait kereste. – Ó, semmi, uram! – motyogta. Rig tudta, hogy arra magától kell rájönnie, hogy a harc rombol, de mindig akad olyasvalaki, aki békét talál benne. Soha nem tudta elképzelni a békét a vikingek és az írek között. Mergwin már rég megmondta neki, hogy ez életében nem is fog bekövetkezni, s t még gyermekei sem élik meg. De megtalálhatja a saját békéjét. Az ilyen percek éltették, amikor rosszra fordultak a világ dolgai. A délutáni nap fényes sugara t zött be a barlangba, és Erin a kijárat felé nézett. – Elállt az es – jegyezte meg halkan. Ekkor Olaf mosolyodott el. – Tudom – mondta egy gúnyos fintorral. – Már régen elállt. Találkozott pillantásuk, és együtt nevettek. Ezután Olaf b nbánóan egy csókot nyomott a hasára, majd felállt, és lehajolt, hogy felsegítse. – Vissza kell mennünk, miel tt Sigurd értünk küldené az röket. Erin bólintott. Ruhájuk már megszáradt a t znél, s csendben öltözni kezdtek. Olaf megállt a barlang bejáratánál, és utoljára megcsókolta Erin ajkát. Ezután el hozta a lovakat, felsegítette Erint a nyeregbe, s végül maga is felszállt. Míg hazafelé lovagoltak, Erin titokban a férjét fürkészte. Arra gondolt, hogy Olaf gyönyör férfi… de még mindig annyira idegen. Méltóságteljesen ülte meg lovát, s amikor rápillantott jégkék tekintetével, már tudta, Norvégia Farkasa visszatért, s valahova nagyon messzire zte azt a gyöngéd szeret férfit, aki nemrég a karjaiban ringatta. Már a város közelében jártak, amikor Olaf hirtelen megállt, Dubhlain felé emelte tekintetét, aztán Erinhez fordult. – Gyere! – kiáltotta. – Valami szörny ség történt, míg távol voltunk. Erin lova véknyába vágta a sarkát, s Olaf harci ménje után vágtatott. Haja arcába omlott, de a sötét hajtincsek között jól látta, hogy Dubhlain várának udvarán férfiak gyülekeznek, kezükben kardot, dárdát, bárdot, pajzsot tartanak. A Farkasok harcra készülnek… Erin szobája ablakából figyelte férjét, unokafivérét és fivéreit, akik a hadsereg szervezésével foglalatoskodtak a várudvaron. Azon töprengett, vajon a sors rendelése-e, hogy mindig megváljon azoktól, akiket szeret. Könnyek szöktek a szemébe. Hajnalban, amikor a férfiak harcba indulnak, Dubhlain királyn jeként kötelessége lesz, hogy boldogan, s bizakodón búcsúzzon el királyától és hadvezéreit l. Mióta elindultak a barlangtól, egyetlen szót sem szólt Olafhoz, s ahogy a zsongó udvarra nézett, biztos volt benne, férje már arról is megfeledkezett, hogy is a világon van. Ráadásul még Gregoryval, Leith-szel, Brice-szal vagy Niallal sem tudott volna beszélgetni, mert Olafhoz hasonlóan k is lázasan készül dtek. 109

Az el készületek a kés éjszakába nyúltak. A múlt éjszakától, a fizikai fáradtságtól és idegeskedést l kimerülten Erin végül felment a hálószobába, levetk zött, és ágyba bújt. Micsoda igazságtalanság! – dohogott magában. Oly régóta vágyakozott már a nyugalomra, s most, mikor végre béke költözött a lelkébe, azonnal vége szakad. Hosszú ideig feküdt ébren, de pillái lassan elnehezültek, szeme lecsukódott, és végül álomba merült. Már régóta aludt, amikor férje mellé bújt, de még álmában is közelebb húzódott testéhez. A férfi átölelte, s úgy simult karjaiba, mint egy kiscica. Olaf nem tudott elaludni, de asszonya közelsége békés nyugalommal töltötte el lelkét. Erin hirtelen kinyitotta szemét, s Olaf tekintetével találkozott. Egy pillanatig, mely úgy elröppent, hogy tán igaz sem volt, mintha gyengédséget látott volna a gyönyör kék szempárban… Olaf megsimogatta az ébenfekete hajfürtöket. – Kíváncsi lennék – mondta halkan –, vajon még mindig arról álmodozol-e, hogy talán soha nem térek haza a csatából. Erin szólni szeretett volna, átkarolni Olaf nyakát, s a fülébe suttogni, hogy „szeretlek”, de nem mozdult, s némán fürkészte tovább a férfi tekintetét. Nem szolgáltathatta ki magát egy idegennek. – De ne aggódj – folytatta Olaf harsányan. – Nem szerzem meg neked azt az örömöt, hogy holtan láss. Erin el akarta mondani férjének, hogy nem kívánja a halálát, s t azért fog imádkozni, hogy nehogy baja essen a háborúban. De ezt Olafnak is tudnia, éreznie kell… Kétségbeesett aggodalma abban a pillanatban semmivé foszlott, amikor a férfi magához ölelte. Karja féktelen volt, s lángoló szenvedélyük közepette mindketten megfeledkeztek arról a fogadalmukról, hogy örökké gyengédek lesznek egymáshoz. Erin Brice-nak és Leith-nek osztogatta anyai tanácsait. Megígértette velük, hogy biztos helyen fognak aludni, rendesen fognak enni, s ha a ruhájuk véletlenül átázna, azonnal át fognak öltözni. Niallhoz egyetlen szót sem szólt. Némán megcsókolta, s könnyeit visszafojtva nyújtotta felé búcsúpoharát. – Nem lesz olyan rossz, Erin – bátorította Gregory, ahogy visszalépett Nialltól. Itt biztonságban leszel, s nincs olyan sereg, mely felvehetne a harcot Ulsteri Niall, Aed Finnlaith és a norvég Farkas egyesült erejével. Erin mosolyogni próbált. – Bárcsak én is veletek mehetnék, Gregory. Várakozni mindig sokkal nehezebb. Gregory elmosolyodott. – Drága húgocskám, dics napjaid hál’ istennek véget értek. Ha valami bajod esett volna, örökké b ntudat gyötört volna miattad. Erin, a testvéreid mindent tudnak. Leith jött rá el ször. Azon az éjszakán vallotta be, amikor férjhez mentél, és elmondta Niallnak és Brice-nak is. De senki másnak nem szóltak. Azt hiszem, nagyon büszkék voltak rád, ugyanakkor félnek is t led. Ha így folytattad volna a dolgokat, kitaláltak volna valamit, hogy megállítsanak. Erin érezte, hogy könnytüskék szúrják a szemét. Mindannyian tudták, Leith, Brice és Niall is, s mind meg rizték a titkot. Gregory végül arcon csókolta. – Kérlek, ne sírj, Erin! Félelmetes lovasok vagyunk. Olaf mindig gy z, s kés bb apád seregei is csatlakoznak hozzánk. Hamarosan újra itthon leszünk. – Nem sírok, Gregory – motyogta, s megcsókolta unokafivérét. De az arca nedves volt. Türelmetlenül dörzsölte szét ujjaival a könnycseppeket. Harsonák magas, éles hangja hasított a leveg be. Erin látta, ahogy Olaf nyeregbe pattan, és felé fordul. Gyorsan odavitte az ezüstserleget. A férfi magasra emelte a kupát, és fenékig ürítette. Csatakiáltások csendültek fel. Olaf visszanyújtotta a serleget, kék t zben ég hideg, komor tekintetével megsimogatta asszonya arcát. – Vigyázz magadra, drágaságom! – suttogta. 110

Erin megragadta a kezét, és megcsókolta a tenyerét. Nem nézett fel, nehogy Olaf meglássa könnyben úszó szemét. A vár kapujából figyelte, ahogy az utolsó lovast is elnyelte a távolság.

111

16. fejezet A távolból Aed Finnlaith figyelte vejét, aki éppen akkor kelt át a folyón. A norvég Farkast nem lehetett mással összetéveszteni. Éjfekete, hatalmas harci ménjén sokkal többnek t nt, mint egyszer földi halandó. Aranysz ke haja napként tündöklött, s még ilyen messzir l is érezni lehetett sugárzó erejét. Aed összeborzongott régi párharcuk emlékére, és boldog volt, hogy mellette, s nem ellene kell harcolnia. Megszólaltak a harsonák. Tara f királya átúsztatta lovát a megáradt folyón, s megpróbálta leplezni fájdalmát, mely akkor hasított testébe, amikor derékig ellepte a hideg víz. Rövid öleléssel üdvözölte Olafot és legid sebb fiát, Niallt. A csapatok egyesültek, s megkezd dött a fárasztó menetelés. Nap mint nap ötven mérföldet tettek meg a végtelennek t n szárazföldi úton a tengerpart felé. A dánok az éj leple alatt csaptak le újra meg újra, de rajtaütésszer támadásaikat határozottan visszaverték. Teltek-múltak a napok, a hetek és a hónapok. A tavaszi es t és a latyakot a nyári követte, azonban Karikalábú Friggid hadseregének f ereje még mindig nem mozdult. A rövid összecsapások során Aed egyre közelebb került viking vejéhez, és egyre inkább meggy z désévé vált, hogy Olaf legy zhetetlen. Már hatalmas, fülsiketít farkasüvöltése is összezavarta a dánok sorait, s fegyelmezetlenségük az életükbe került. Olaf megszállottként küzdött, de kardját nem indulatok vezették. Hitt abban, hogy igazságos ügyért harcol, s hogy ezt az igazságot az élete árán is meg kell védenie. Egy holdfényes éjszakán, miután eltemették vagy elégették az aznapi csata halottait, egy flaska sörrel kezében Aed elindult, hogy megkeresse Olafot. Egy hatalmas tölgyfa mellett talált rá. Hátát a széles fatörzsnek vetette, és az ezüst holdfényben fürd tájban gyönyörködött. Aed szótlanul lépett hozzá, s odanyújtotta a flaskát. Hosszú percekig álltak némán egymás mellett, élvezték az éji h s szell megnyugtató simogatását, s hallgatták egy éji madár párját hívogató énekét. Aed nagyot sóhajtott. Nehéz nap állt mögötte. A háború kezdete óta ma vezette el ször a seregeket. Ezt a nehéz feladatot legtöbbször Niallra vagy a Farkasra bízta. Mindhárman közös ellenség ellen, de különböz célokért harcoltak. Niall Ulsterért, Aed az ír törvényekért, a Farkas pedig szövetségeséért szállt szembe a barbár Karikalábú Friggiddel. De mindannyian tudták, hogy Fehér Olafot más is vezérli… Aed megvárta, hogy Olaf fenékig ürítse korsóját, aztán megkérdezte: – Ulster miatt szállsz szembe Karikalábú Friggiddel, vagy Carlingfordért akarsz bosszút állni? A kristály kék szemek reá szegez dtek, aztán újra a távolba révedtek. – Mindkett miatt, Tara királya. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán újra apósára nézett. – És más okom is van rá – tette hozzá halkan. Visszaadta Aednak a flaskát, és a fák közé vetette magát. A mohos erd h sében Olaf a földre ült, és egy kid lt fatörzsnek támasztotta fejét. Legtöbbször a háború járt a fejében, de az is el fordult, mint például ma éjszaka is, hogy Dubhlainba vágyott. Egy kellemes, forró fürd re, finom vacsorára, és felesége gyengéd érintésére. Szomorúság öntötte el a lelkét. A csaták szünetében találkozott ugyan örömlányokkal, akik embereit szórakoztatták. De Erin után képtelen lett volna örömet lelni egy idegen n ölelésében. Mulatott magában, mikor hírét vette, hogy apósa milyen tartózkodóan utasítja vissza a szajhák közeledését. Azt hallotta, hogy Aed örökké h maradt a feleségéhez.

112

Fájdalomként hasított tudatába, hogy makrancos ír felesége talán más férfi karjaiban fekszik, míg távol van. Már a puszta gondolattól is üvölteni szeretett volna. De nem vallotta be magának, hogy féltékeny. Dühét azzal magyarázta, hogy olyan er s benne a birtoklási vágy, hogy élete árán is megvédene azt, ami az övé. És Erin az övé. Egyedül az övé. Nincs okom az aggodalomra – nyugtatta magát, hisz azzal a szigorú paranccsal hagyta otthon Sigurdot, hogy vigyázzon Erinre, és rködjön felette. Bár valószín tlennek tartotta, hogy Erin szökni próbálna, de soha nem lehet tudni, mi jár a gyönyör királyi kobakban. Igen, felkorbácsolta Erin szenvedélyét. Karjaiban vad és akaratos boszorkánnyá változott, oly örömet szerezve ezzel Olafnak, hogy megtisztult t le elméje és szíve, félresöpörve a lelkét kínzó sötét kételyeket. Vajon még mindig gy löli t? Vajon nem keres-e új szeret t, hogy felszarvazza azt a „viking vadállatot”, akihez hozzákényszerítették? Keze ökölbe szorult, aztán szorítása lassan megenyhült. Nem lesz alkalma arra, hogy megcsalja, hisz Sigurd is ott lesz, meg aztán Tara hercegn je is, amir l soha nem feledkezhet meg. Lehunyta szemét, és felidézte magában Erin képét, domború kebleire omló, selymes fekete hajkoronáját, hosszú lábát, s e tünemény felé indult, könnyedén, csábosán… Ez a látomás az – gondolta –, amiért nem vágyom más n re. Egy másik kép megzavarta lelki nyugalmát. Grenilde. Sz ke szépsége, szerelme. Most t látta maga el tt. Kereste a kék, tündökl szemeket, de csak egy smaragdzöld szempárt látott. Némán átkozódott. Az ír bestia, aki kardélen szerette volna látni fejét, bizonyára boszorkány. Egy gonosz tündér, aki tud gyengéd lenni, aki vele együtt nevet, szereti, felé közelít… – Dubhlain királya ma éjszaka gondterheltnek látszik… Olaf szeme tágra nyílt, felvonta szemöldökét, és fenyeget en pillantott a Mergwin nev szakállas öregemberre, aki nesztelenül lopakodott a közelébe. – Dubhlain királya egyedül kíván maradni – mondta a férfi röviden. A druidát azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. – Dicsfény övez, viking – mondta Mergwin, szeme Olaf tekintetét fürkészte. – Ha csatában halsz meg, az nemsoká bekövetkezik. – Mennyire örülne a feleségem, ha ezt most hallaná! – jelezte meg keser en Olaf. Mergwin megvonta vállát, s elt n dve simította meg a szakállát. – Kedves, fiatal Farkasom, te Karikalábú Friggidet keresed, hogy megöld. Figyelmeztetni szeretnélek. A sors akarata szerint egyik töknek meg kell halnia. Lehet, hogy éppen te fogod megölni. Igen, ez nagyon valószín . De halálával nem fog beteljesedni a vágyad. – Igen? És szerinted mire vágyom, druida? – Arra, hogy visszanyerd a lelked. Ezt pedig a saját életedben kell keresned, Norvégia Farkasa, nem pedig egy másik ember halálában. Olaf felállt, és lesöpörte a leveleket a ruhájáról. – Tehát, druida, azt mondod, ne öljem meg Friggidet. Ehelyett engedjem, hogy a partvidéken garázdálkodjon, s az els adandó alkalommal elvágja a torkomat? Mergwin meg sem hallotta a gúnyolódó szavakat. – Ó, nem, Friggidnek meg kell halnia. Ez a föld nem az övé. A szél azt susogja, hogy a tiéd, Farkas. Továbbra is keresned kell a dán vezért, s meg kell küzdened vele. – Ha te mondod… A druida elmosolyodott. – Nézz csak magadra, uram! Ír ruhát viselsz. Saját nyelvemen beszélsz hozzám. Azt is le merném fogadni, hogy néha szeretnél a sajátodon beszélni. Igen, viking, te itthon vagy. Birtokolni szeretnéd Írföldet, magadévá tenni, holott alakít magához. De végül eggyé váltok. Te és a föld. Olaf elmosolyodott. – Talán igazad van, druida. De mondd csak, barátom, te honnan tudod ezeket a dolgokat? 113

– Gyakran jósolok és olvasok a jelekben, Farkasok ura. – Viking ráolvasással? – kérdezte gúnyosan Olaf. Mergwin csak elmosolyodott a gúnyolódáson. – Merem állítani, Fehér Olaf, hogy soha nem szálltál még a tengerre jósod tanácsa nélkül. Embereid sem hajóznának nélküle. A jelek el re megjósolták Carlingford norvég vereségét is, s t még els találkozásodat is a hercegn vel, aki most a feleséged. Olaf kíváncsian nézett Mergwinre. – Igen, barátom. Tudtam az Erinnel való találkozásodról is. – S ennek ellenére nem akadályoztad meg az esküv t? – Nem – mondta Mergwin, kissé elmosolyodva. – Kett tök egyesülése a sors rendelése volt. – Ó – motyogta szárazon Olaf. Egy széles mosollyal és a találkozás örömét l fellelkesedve Olaf kisétált az erd b l. – Farkasok ura! – hívta vissza a druida. Olaf az öreg szavai hallatán összeráncolta szemöldökét, és hátrafordult. – A csata holnap véget ér, és a gy zelem a tiéd lesz. A Nap jele, Sowelu, veled van. De vigyázz, uram, mert árulás és cselvetés készül. A holnap hemzseg a veszélyt l, de ez még azon túl is leselkedik. Nem tudom, mikor, honnan csap le, csak azt, hogy létezik, és el kell kerülnöd. Akkor, és csakis akkor találja meg a lelked az óhajtott nyugalmat. Olaf meglep dött Mergwin bizalmas szavai hallatán. – Én mindig óvatos vagyok, druida – mondta halkan, s nem volt benne biztos, hogy egy igazi prófétával, vagy egy eszel s bolonddal áll-e szemben. – Mindig óvatos vagyok. Mergwin jóslata beteljesedett. Alighogy tábort ütöttek, Karikalábú Friggid f serege támadásba lendült. A csatározás a felföld és az erd között katlanokban zajlott. A harcosoknak jól meg kellett nézniük, hogy a barát helyett tényleg ellenségre támadnak-e, hisz a két csapat pillanatok alatt összevegyült. Olaf azonnal észrevette, hogy nemcsak dánok és törvényen kívüli írek, de angolok is szép számmal harcolnak Karikalábú Friggid seregében. Gyors rohamaik azonban meg sem közelítették a norvég ellentámadások üt képességét. A reggeli leveg hamarosan megtelt az összecsapó pengék fémsikolyával, és a nyomukban kibuggyanó vér átható szagával. Miközben egy déli hegygerincet és egy kis patakot védett, Olaf észrevette, hogy Leith és Brice mac Aed a közelben harcolnak. Vitéz módjára küzdöttek, ádáz csatakiáltással rontottak a dánokra, és elszántan törtek el re. Olaf könnyedén elhajolt egy felé süvít lándzsa útjából, és mosolyogni kezdett. Gy zelem mámora forralta vérét. A dánok visszavonulnak. Igen. Itt az ideje, hogy szembenézzen Karikalábú Friggiddel. Fáradt teste új er re kapott a gy zelem ízét l. Felüvöltött, és a harc s r jébe vetette magát. A dánok elgyengültek, s számban is megfogyatkoztak. Olaf el rántotta kardját, levágott egy feldühödött ellenséget, aztán újabb áldozat után nézett. Megrémült, amikor észrevette, hogy egy dán csatabárd repül Leith mac Aed felé. Felkiáltott, hogy figyelmeztesse a fiút. Minden izma megfeszült. Kardjának pengéje átdöfte egy támadó dán harcos torkát, de már túl kés volt. Leith mac Aed el rezuhant, lapockai közül vékony piros csík szivárgott el . Olaf sógora mellé térdepelt, s hirtelen minden elnémult körülötte. Csapatai el renyomultak, és egyedül maradt a haldokló fiatallal a csatamez n. Hozzászokott már a halálhoz, a haldoklók hörgéséhez, de szívét hirtelen elöntötte a fájdalom, amikor arra gondolt, milyen mély fájdalmat okoz majd Leith elvesztése tarai ír szövetségeseinek és ír feleségének.

114

Kétségbeesetten nyomta tenyerét a tátongó sebre, hogy elállítsa a vérzést, és megpróbálja megmenteni a fiú életét… – Semmit nem tehetsz, uram. A tarai Leith arra ítéltetett, hogy itt essen el. Tovább kell menned. Olaf felemelte a fejét, és megdöbbenve látta, hogy a druida áll el tte. Mergwin Olaf mellé térdepelt. A férfi testén borzongás futott végig: Mergwin tudta, hogy Leith meg fog halni… A druida hátára fordította a fiút. Leith kinyitotta a szemét, elmosolyodott, aztán arca eltorzult fájdalmában. Utolsót lélegzett. Mergwin gyengéden lezárta szemeit. – Menj tovább, Norvégia Farkasa! Célod-sorsod? – hisz a nap még nem ért véget. Olaf felemelkedett, még egyszer Leith-re pillantott, aztán Mergwinre nézett. Elt n dött azon, hogy az rült druida vajon nem a halálát kívánja-e? Nem bízott benne… A küzdelem már várta. Átlovagolt a hegygerincen, be a fák közé, ahonnan az üvöltések és a csatakiáltások hallatszottak. Óvatosan mozgott, gyakran pillantott hátra, térde behajlítva, keze a kardon. A fák közti csata igen veszélyes, hisz könnyen hátba támadhatják, s elvághatják a torkát. Egy hirtelen zaj támadó közeledtét jelezte. Fürgén megfordult, kardját villámként csapta el re, s a halálba küldte az ellenséget. A csata egész délután folyt. Szürkületre a dánokat kelet felé szorították vissza, szinte az óceánig. Olaf egy hegygerincen küzdött, s körülötte úgy hullottak a dánok, mint az szi legyek. Újabb csapatokat vezényelt serege bal és jobb szárnyára, hogy könnyebben harapófogóba szoríthassák az ellenséges er ket. Hirtelen rádöbbent, hogy egyedül maradt. Egyedül a dánnal, régi ellenségével. A dánnal, aki Carlingfordnál lemészároltaa seregét… aki megölte Gremildét. Karikalábú Friggiddel. Olaf az utolsó pillanatban ugrott félre egy felé száguldó, vért l mocskos csatabárd útjából, mely elsuhant a válla mellett, és a földbe fúródott. Most lehet sége lett volna rá, hogy hátba szúrja ellenségét, de nem tette. Szemt l szembe akart megküzdeni Friggiddel. – Fogd a fegyvered, dán! A szemedbe akarok nézni, amikor halsz. Friggid viszonozta a jeges mosolyt. – Legyen, ahogy akarod, Farkas! Küzdjünk hát meg életre-halálra! – Felemelte a baltáját. – Ma este a halottakkal fogsz inni az egészségemre Walhallában. A dán ütött el ször. Olaf kardjával hárította a csapást. A pengék összecsaptak – két er s kar feszült egymásnak. Belevágott a húsába, de Friggid kitért az újabb ütés el l, s a földre vetette magát, hogy id t nyerjen. Olaf el rehajolt, hogy halálos csapást mérjen ellenfelére, de Friggid egy maroknyi port szórt a szemébe, mellyel egy id re harcképtelenné tette Olafot. Friggid felállt, hogy halálos ütést mérjen a Farkasra, de Olaf meghallotta az acélpenge finom suhogását, s kardjával védte a csapást, mely a nagyerej ütést l kirepült a kezéb l. Mikor Olaf szeme végre kitisztult, akkor látta meg, hogy a dán ismét felé tart. Gyorsan arrébb gördült, hogy elkerülje a lábára mért ütést. A nehéz bárd lendülete magával rántotta Friggid testét. Olaf gyorsan felpattant. Olaf rádöbbent, hogy a küzdelem fegyver nélkül folyik tovább. Hátrálni kezdett a dán el tt, gyors ütéseit csak fürgeségével védte ki. Ekkor hirtelen valaki a lába elé vetette kardját. A férfi nem tudta, honnan került el , de nem is érdekelte. Lehajolt, és felvette. Friggidet elöntötte a tehetetlen düh, és bárdját a farkas koponyája felé lendítette. Olaf a legutolsó másodpercben hajolt félre, de érezte, hogy a bárd a haját súrolja. A kitérés sikeres volt. Karikalábú Friggid megtántorodott a lendülett l, és a bokrok közé zuhant. Olaf azonnal odarohant, de már túl kés n. Két dán avatkozott a küzdelembe, hogy feltartóztassák a Farkast, míg vezérük el nem menekül. Olaf gyorsan végzett a két támadóval, de Friggid ekkor már árkon-bokron túl járt. Olaf gy zelemmel zárta a napot, bár nem sikerült elkapnia Karikalábú Friggidet. Kimerültnek és halálosan fáradtnak érezte magát. 115

Valami susogni kezdett a fák között. Olaf a zaj irányába kapta tekintetét. Valami fehérséget látott a fák közt tovat nni – egy hosszú, fehér köpenyt. Lassan elmosolyodott, s a kardra nézett, mely rejtélyes körülmények között került vissza hozzá. Magasan a leveg be emelte, s hagyta, hogy a lemen nap sugarai végigcirógassák a vérfoltos acélpengét. – Köszönöm, Mergwin – suttogta halkan. – Köszönöm az életem. Levertsége tovat nt, s az er visszatért elgyötört végtagjaiba. Hangosan felnevetett. – Köszönöm barátom, neked köszönhetem az életem. Brice mac Aed senkit sem engedett Leith közelébe. Egy tölgyfának támaszkodva zokogott, s halott öccsét ringatta ölében. Még Ulsteri Niall sem tudta Leith élettelen testét elszakítani fivérét l, hogy rendesen eltemessék. A viking katonák már rég magára hagyták a b sz fiatal herceget bánatában. Elmentek, hogy saját fájdalmukat enyhítsék. Az ír papok azonban követel dztek, a holttest átadását kérték, hogy a halott lelke Krisztushoz szállhasson a mennyben. Így álltak a dolgok, amikor az ír királyi felség értesült fia haláláról. Nem akart szembeszállni Brice-szal, így csak állt ott a tisztás szélén, s úgy érezte, meghasad a szíve. Leith. Az önfeledt. A kristálykacagású. A fiú, aki a komoly Niall és a féktelen Brice közé állt, és néhány egyszer , logikus szóval csillapította le forró vérüket. Leith. Aed behunyta a szemét. Fájdalom hatalmasodott el lelkén. Megpróbálta elhitetni magával, hogy tulajdonképpen szerencsés. Hiszen Írország f királyaként élete javát csatározással töltötte, mégis tíz gyermeket nemzett, s csodával határos módon mind megérte a feln ttkort. Fiai évek óta harcoltak, kivéve Mikelt, aki a tarai rségben szolgált, valamint Sheant és Galbraitht, akik már rég az Egyház szolgálatába álltak. Hiába maradt kilenc él gyermeke, a tudat, hogy legkisebb fia örökre itthagyta, újra fájdalomként cikázott át a testén. De a f király azoknak az embereknek a vezére, akik régóta és kitartóan küzdöttek érte, azoknak, akik édes fiaikat áldozták e földért. Nem mutathatja fájdalmát, de nem is ítélkezhet a testvérét ringató fia felett. Lassan Brice-hoz lépett, és fia vállára helyezte a kezét. – Leith a testvéred volt, Brice – szólt halkan Aed –, és az fiam. Szeretném én is karomba venni. Brice egy pillanatra magához szorította a véres tetemet, aztán apja szomorú szemébe nézett. Aed ölébe kapta halott fiát, és elindult vele a tábor felé. Leith élétében sokkal magasabb és szélesebb volt, de most, ahogy karjában tartotta, sokkal kisebbnek, könny nek, szinte törékenynek t nt. A sátrába vitte halott gyermekét, megfürdette, selyembe öltöztette, és átadta a papoknak. Egy távoli szikláról Karikalábú Friggid nézett le az el tte elterül völgyre, ahova a norvégok és az írek halottaikat temették. Gy lölet áradt szét testében. A háborúban szinte egész serege felmorzsolódott. Aprócska táborhelyüket is mindössze két rszem védte. Friggid hangosan szitkozódni kezdett, s öklét a leveg be emelte. – Még mindig él… a Farkas még mindig él! Fehér Olafé volt Dubhlain, Írország f királyának a lánya, és hatalma alatt álltak a tartományi királyok is. Bárcsak halott lenne a Farkas! – gondolta Friggid. A reggeli szertartásra gondolt, miközben végignézte, hogyan t nik el a nap a szikla és a völgy mögött. Hirtelen embereihez fordult. Szemében t z lángolt. – Ma éjjel délnek vesszük az irányt. Ulsteri Niall észak felé indul, az ír f király pedig a szárazföld belsejébe. A Farkas a déli partot követi. Csatlakozunk azokhoz a számkivetettekhez, akik a betolakodók ádáz ellenségei, s egy lépéssel a norvég el tt leszünk. Dubhlainban állítunk neki csapdát, s átküldjük a Walhallába.

116

A dánok éljenzésben törtek ki. Friggid mosolygott. A Farkas a legf bb ellensége. Fiatalabb, er sebb, természetfelettien hatalmas. Olafnak meg kell halnia, de el tte még fájdalmat és veszteséget kell szenvednie. Hisz tudta, mekkora lelki sebeket ejtett rajta. Grenildéje halála… bár azóta már új asszonya van, egy hercegn , a f király lánya. Lehet, hogy éppen a gyenge pontja? – t n dött Friggid. Mindenesetre jó szempont, amelyet nem árt észben tartani. Hamut a hamuhoz. Porból lettünk, porrá leszünk. Ezt az imát mormolták, amíg Leith selyem halotti leplér l lesöpörték a port. Aed Finnlaith még sohasem látszott olyan öregnek, mint amikor keskeny kies földre tekintett, amelyért édes fia vérével fizetett. Olaf apósához lépett. Aed nem könnyezett, megfáradt szemében fájdalom és végtelen szomorúság ült. – Embereim is el szeretnék búcsúztatni fiadat, és Connaught királyát – mondta halkan Olaf, s mély, szinte részvétét fejezte ki az írek királyának. – Meg szeretnék adni a végtisztességet azoknak a dics harcosoknak, akikr l úgy vélik, hogy Walhalla asztalánál kegyben részesülnek. Azért beszélek veled, mert nem szeretnélek sem téged, sem a szolgálatodban álló papokat megsérteni. Az öreg király gyengén elmosolyodott. – Nem sértesz meg, Farkas. Örömmel hallom, hogy Leith-t és Fennent bajtársai ilyen nagy megtiszteltetésben kívánják részesíteni. A Walhalla… mennyország! Mi a különbség e két szó közt, barátom? Mondd meg az embereidnek, hogy áldásom adom bármilyen imára, mely halottaink lelki üdvéért szól. Olaf bólintott, s kezdte megérteni, miért is ragaszkodik lelke annyira ehhez a nagyszer vezérhez. Nem szólt semmit, csak tisztelgett az ír királynak. A papok morgolódtak ugyan, de a norvégok saját szertartásaikkal búcsúztatták el Leith mac Aedet és Fennen mac Cormacet, biztosítva számukra a biztonságos és kényelmes nagy utat. Leith és Fennen mellé eltemették kardjukat, és elegend élelmet a másik világba vezet útra, valamint serlegeket, mellt ket, késeket és tányérokat. Ástak egy-egy gödröt is, melyekbe felnyergelt, felszerszámozott lovat temettek, hogy a két halott harcos lóháton jusson a Walhallába, hogy azokon tudjanak fellovagolni az égbe. Aed és fiai este sátraikba húzódtak, hogy magukban is meggyászolják Leith halálát. Olaf nem tudott elaludni azon az éjszakán. A tábort znél ücsörgött, a csillagokat fürkészte, és hirtelen rádöbbent, hogy gondolatai csak az otthonán járnak. El ször csak egy házat látott. Fény z t, hatalmasat, álomba ill t. A királyi palota volt az, de valahogy mégis egy egyszer ház. Tudta, hogy ez az otthona, mert érezte a melegét. A felesége… Oly sokszor látta álmában, ahogy odaszalad hozzá, átöleli, megigéz smaragdszeme pedig könnyesen ragyog a boldogságtól. Fekete haja beborítja márványfehér vállát, keblét, de alatta ott érzi szíve lüktetését. Gyakran ébredt fel ilyenkor álmából sajgó szívvel. De nem lelt gyógyírt sajgó fájdalmára, még egy másik n sem enyhíthette volna azt. Meg vagyok babonázva – gondolta. Erin nem az rég elvesztett szép, sz ke kedvese, hanem Írország legvadabb csikója, akit éppoly nehéz betörni, mint magát az országot. A dánok ma ismét vereséget szenvedtek. Friggid tán még életben van, de embereit ki zték Duhlainból és Ulsterb l. Elégtételt vett Grenildéért. A gy zelem ugyan nem hozta el az óhajtott lelki békét, de pontot tett a múltra. Most már nyugodt szívvel tervezgetheti a jöv jét. Ismét Erin jutott eszébe. Lehet, hogy büszke, gyönyör felesége még mindig gy löli. Lehet, hogy mindennap örül távollétének, és minden éjjel azért imádkozik, hogy dán lándzsa alatt lelje halálát. Olaf jól tudta, milyen vékony fal választja el egymástól a szenvedélyt, a szerelmet, a gy löletet és a büszkeséget. Felkeltette a n ben az érzékiséget, s asszonyává tette. Erin nem

117

tagadhatja, hogy közeledése lángra lobbantotta, de az, hogy odaadta testét, korántsem jelenti azt, hogy szívét és lelkét is odaadná… Már három hónapja van távol otthonától. Alig volt alkalmuk arra, hogy megismerjék egymást. Megesküdött rá, hogy ha visszatér, újrakezdik. Megvívták már a csatákat. Minden t le telhet t meg fog tenni, hogy boldoggá, s élete részévé tegye asszonyát. Igen, boldoggá fogja tenni, hisz úgy sóvárgott utána, mint a szomjazó, aki képtelen inni a színültig telt borospohárból. Hiszen szüksége van rá… Hisz… – Lehunyta a szemét. Talán szereti t. Talán mégsem veszett el minden Grenilde halálával… Töprengéséb l zaj riasztotta fel. Hirtelen felkapta a fejét, aztán nagyot sóhajtott. Mergwin közeledett felé a fák közül. A druida leginkább egy holdkóros ragadozómadárra emlékeztette Olafot… – Az isten szerelmére, druida! – motyogta halkan Olaf. – Te aztán értesz hozzá, hogyan dobogtasd meg az ember szívét. Mergwin méltóságteljesen megigazította b köpenyét, s kísértésen nézett Olafra. – Azt hiszem, ifjú uram, hogy a szíved mindig hevesen ver – akár itt vagyok, akár nem. Olaf felnevetett, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mi is történt a mai napon. – Az adósod vagyok, druida! Azt hiszem megmentetted az életem. Mergwin szipogott egyet. – Ne hálálkodj, viking! Nem én mentettem meg az életed, hanem a Sors. Legy zhetted volna Friggidet. Hangja halkabb lett a fájdalomtól. – Azonban az ifjú Leith és Fennen halála el re meg volt írva. Olaf méltatlankodva rázta meg a fejét. – Az emberek maguk irányítják sorsukat, druida. Mergwin mindentudóan nézett rá, de végül megvonta a vállát. – Ahogy gondolod, viking. Olaf ismét felnevetett. – Kedvellek, Mergwin. Én abban hiszek, hogy az embernek saját csillagát kell követnie. Te csak higgy a sors akaratában, én magam keresem a végzetem. Mergwin ismét vállat vont. Olaf összehúzott, szúrós kék szemével ránézett. – Mi az, druida? A csatának vége. Holnap hazavágtatunk. Az ellenséget legy ztük. Hát kétségbe vonod ezt? – Nem. – Mergwin megrázta a fejét. – Csak… – Csak mi, druida? – kérdezte Olaf. – Semmi, semmi… Jó éjt, Dubhlain királya! Mergwin magában még motyogott valamit, aztán otthagyta Olafot, és aludni ment. Olaf még maradt egy kis ideig. A tiszta, éjszakai leveg és a föld illata csak édesebbé tették gy zelmét és a holnapi nap ígéretét. Niall Ulster felé tart majd, pedig Aed-del délre fordul. Belépett a sátrába, az ágyába, és hamarosan az igazak álmát aludta. Mergwin szemére nem jött álom. Tudta, hogy a hold újra árnyba borul.

118

17. fejezet Voltak olyan napok férje távollétében, hogy Erin el sem tudta hinni, hogy Olaf felesége, amikor úgy t nt, mintha az együtt töltött id nem lenne több álomnál. Ilyenkor kilovagolt a tengerre néz sziklafalhoz, és megpróbálta felidézni Olaf vonásait, gyengéd mosolyát, feszült, izgatott arckifejezését, jeges-tüzes szemében csillogó vágyát. Megpróbálta felidézni azt a napot, amikor si norvég mondákat mesélt neki, és Erin abban ringatta magát, hogy Olaf kezdi megszeretni. Azonban legtöbbször a valóság talaján maradt. A norvég Farkas felesége volt, s a Brehon törvények hiába védték a n ket attól, hogy csupán a férfi tulajdonai legyenek, amikor Olaf nem mindig tartotta be az ír törvényeket. Személyes tulajdonának tekintette Erint, gondját viselte, védte, oltalmazta. Féltékenyen vigyázott rá, s Erin tudta, hogy élete többé-kevésbé meghatározott kerékvágásban halad. Ha engedelmeskedik parancsainak, Olaf az apjának tett ígéretéhez híven megbecsüli. De ha túllépi a határt… Nos, nem tudta, férje meddig menne el haragjában, csak azzal volt tisztában, hogy Olaf tud h vös és könyörtelen is lenni. Miután a férfiak háborúba lovagoltak, Bede is elhagyta Dubhlaint. Erinnek szörnyen hiányzott a n vére, s hirtelen sötét, kétségbeesett magány tört rá. Szerencsére Moira mindig idejében mellette termett, hogy vigasztalja, bátorítsa királyn je szívét. A nagyterem elcsendesedett, miután az összes norvég és ír harcos elvonult, s a vacsoránál csak az a pár r maradt. Sigurd ügyesen intézett mindent, s Erin sohasem félt otthonában. Még csak egy hónapja vonultak ki a csapatok, amikor Erin egy új valóságra ébredt rá. El ször megpróbálta figyelmen kívül hagyni, majd az öröm és a félelem vegyes érzésével tudomásul vette. Gyermeket várt, s ebben napról napra biztosabb lett. Reggelente émelygett, estére pedig mindig kimerült. Ahogy éjjelente ébren volt, megpróbált belegondolni, mit jelent ez, s meglep dött gondolatain. Egy viking… viking gyermeke lesz. Mindegy, hogy er ltette elméjébe a szavakat. A születend gyermek az övé, a Farkasé! A gyermek olyan lesz, mint az apja: hatalmas, er s és szép. Elgondolkodott azon, vajon Olaf örülni fog-e születend gyermekének? Vajon sóvárog-e gyermek után? Vagy talán ez is kihalt bel le Grenilde elvesztésével? A gondolatai és aggodalma tán meg is rjítették volna, de Erin néha képes volt azt tettetni, mintha életében nem találkozott volna a vikingekkel. Minden reggel kilovagolt a város falain túlra, a part menti sziklákhoz, mintha újra kislány lenne, egy gondtalan gyermek, aki szabadon éli napjait. Erin azonban észrevette, hogy Sigurd mindig mögötte lovagol. Amikor egy nap ismét kilovagolt, rémülten pillantott meg egy n t, aki a sziklákon állt. Erin szíve nagyot dobbant, s mintha megállt volna. Tágra nyitotta a szemét. Mageen volt az, aki veszélyesen közel állt a tátongó halálos mélységhez. Rövid habozás után Erin sarkával mozgásra noszogatta kancáját, és közelebb lovagolt. Mageen nem fordult meg a ló dobogására, és akkor sem, amikor Erin leszállt, és felé közeledett. Erin tudta, hogy régi vetélytársn je nem látja, és nem is hallja t. Tekintete az alant kavargó mélykék hullámokra szegez dött. – Mageen! – szólt végül Erin. A sápadt arcú n nem válaszolt. Erin szörnyülködve látta, hogy Mageen a szakadék felé indul, s a következ pillanatban rávetette magát. Mindketten a földre zuhantak, és távolabb sodródtak a fenyeget mélységt l.

119

Mageen magához tért, amikor meglátta a tekintetét fürkész mélyzöld szempárt. Erin mellé ült, s óvatosan átfogta Mageen csuklóját. Mageen szeméb l nem sugárzott hála. – Miért állítottál meg? – kérdezte halkan. – Te végezni akartál magaddal! – fakadt ki Erin. Csak most vette észre, hogy Mageen gyönyör haja elvesztette szokásos fényét, és a máskor oly vonzó teste csonttá és b rré fogyott. De arca volt az, mely leginkább megdöbbentette a fiatal királyn t. Mageen szeme régebben merészen kihívó és gúnyos volt, most pedig beesett és kétségbeesett, mint az zött vadé. – Ennél az életnél már a halál is jobb! – szólt egykedv en Mageen. Behunyta szemét, aztán újra Erinre nézett. – Te mindig gy zöl, ugye, tarai Erin? Ez is a te gy zelmed. Hisz tiéd az arany, az ékszerek és a korona. Egyetlen szavadba került, és az élétem máris összeomlott. Már az örömlányok, a koldusok és a tolvajok is elfordulnak t lem. – Tessék? – kérdezte értetlenül Erin. Mageent a közeled lovas kétségbeesett kiáltása mentette meg a válaszadástól. Sigurd, Erin h rz je, egyetlen percre sem hagyta magára úrn jét. – Erin! Gyere le a szikláról! Sigurdra rémület ült ki. – Vigyázok rád. Van fogalmad róla, úrn m, milyen közel vagy a veszélyhez? Olaf mindkett nkre dühös lesz. Erin félrelökte Sigurd kezét, mely fel akarta segíteni a földr l. Még azt sem bánta, ha az a hatalmas viking történetesen Mageen el tt nyeli le dühében. – Hagyj, Sigurd! Nem megyek a szakadék szélére. Tudok vigyázni magamra. Sigurd összevonta szemöldökét. – Csak egy pár percre, Erin. A cserjésnél várlak. – Újra nyeregbe pattant, és messzire lovagolt, de közben szemmel tartotta úrn jét. Erin ingerülten nézte a férfi távolodó alakját, aztán újra Mageenhoz fordult. – Soha nem kívántam a halálodat – mondta. – Soha nem akartam neked rosszat, csak... – Erin habozott, amíg nézte az arcot, amelyen semmihez nem mérhet fájdalom tükröz dött. – Mageen, jól tudod, hogy nem akartam ide jönni. Megbecsülésem és szabadságom elvesztése több, mint amit el tudnék viselni. Mageen újra lehunyta a szemét, és felnevetett. – Úrn m, én a helyedben két kézzel esnék a szajhának, aki megpróbálta elcsábítani a férjemet, aki történetesen a leghatalmasabb férfi az ír szigeten. Hisz tudod, mennyire szerettem Olafot. Az asszony Erin szemébe nézett, és folytatta: – Kíváncsi lennék, hogy te, hölgyem, nem szerettél-e bele akaratod ellenére? Erin lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdését. – Olaf nem méltó a szeretetre. senkit sem szeret. Talán még magát sem. Mageen keze felemelkedett, aztán visszazuhant. – Nem érted, úrn m. Kitiltottak a nagyteremb l. A keresked k nem szolgálnak ki. A katonák nem keresik fel a házam. Nincs egyetlen férfi vagy n a városban, aki egy biccentéssel üdvözölne. Erin felállt, és Mageen felé nyújtotta a kezét. Az asszony arcára meglep dés és zavar ült ki. – Fogadd el a kezem, Mageen, kérlek – suttogta Erin. – Megtanítottál rá, hogyan lehet a felel sség súlyát csökkenteni. Ragaszkodnom kell az elveimhez – mondta bánatos mosollyal. – Belekényszerítenek ugyan a házasságba, de nem engedhetem át férjem egyetlen porcikáját sem neked. Nem tudtam saját kegyetlenségemr l, de megkönnyíti lelkiismeretemet az, hogy megmentettem azt, ami számodra a legértékesebb, az életedet. Ha szeretnél egy jó barátot a városban, hát lesz egy. Én. És ha eljössz ma este a nagyterembe, mindenki tudni fogja, hogy szívesen látott vendég vagy. Mageen lassan elfogadta Erin kezét, de még mindig hitetlenül nézett a hercegn re. Mozdulatlanul állt egy darabig, s végül elmosolyodott. – Köszönöm, úrn m. – Mondd csak, Mageen – tétovázott Erin egy pillanatig. –Mást is csinálsz, mint… úgy értem, van-e valami különös adottságod… 120

Mageen halkan kuncogott, és Erin megelégedve látta, hogy n humora visszatér, és szomorú szeme felragyog. – Azt kérded t lem, asszonyom, hogy tudok-e más lenni, mint örömlány? Igen. Ugyanúgy f zök, varrok vagy vigyázok a t zre, mint bárki más. Már rég rájöttem, hogy a férfiak ingadozóak, könnyen félrelépnek, és más n t szemelnek ki maguknak. Sokkal okosabbnak és hasznosabbnak t nt, ha én vagyok az a n , akivel félrelépnek, mint az a szegény teremtés, akit otthon hagynak, hogy stoppoljon, tisztítson és kiszolgáljon. Erin megvonta a vállát. Mageen érzései nem is álltak olyan szörnyen távol a sajátjaitól, bár irányuk kissé különbözött. – Nem minden férfi olyan, Mageen – mondta csendesen. – Az apám soha nem lett h tlen az anyámhoz. De nem err l szeretnék veled beszélni. A Clonntairth-i Moirát egyre jobban megviseli terhessége. Szolgálatába állnál? Kedves, gyengéd hölgy, aki nem ítélkezik mások felett. Mageen remegve lesütötte a szemét. – Igen, úrn m. Szeretnék Moiráról és születend gyermekér l gondoskodni. – Akkor megbeszéltük – motyogta Erin. – Térjünk haza, hisz a szél egyre viharosabb lesz, és a leveg leh lt. – Te lovon mégy, én visszagyalogolok. – Nem, ülhetsz Sigurd mellé. majd elvisz Moirához. Erin céltudatosan megmarkolta a gyepl t, és intett Sigurdnak. Mageen egy pillanatig kezét Erin vállára tette. – Tarai Erin, szívb l köszönöm. Te barátságot ajánlottál, én erre csak ezt mondhatom: bár eddig csak egy örömlány voltam, cserében teljes szívemmel h leszek, s ha kell, még életem is felajánlom, amelyet te mentettél meg. Erin elpirult. – Csak helyrehoztam azt, amit saját gondatlanságommal rontottam el. – Nem, annál sokkal többet tettél. – Mageen habozott egy pillanatig, majd folytatta: – De magadra is vigyáznod kell. Az els gyermeket nem olyan egyszer kihordani. Erin idegesen a kancára nézett, és megpaskolta a jószág nyakát. – Hát már ennyire látszik? – kérdezte elfojtva. – Nem – felelte Mageen meglep bölcsességgel a szemében. – De én látom. Éppúgy, mint azt is, hogy a Farkas b völetébe estél. Vigyázz jól a gyermekre, Erin, hisz vele magadhoz láncolhatod a férfit, akit szeretsz. Erin egy szót sem szólt. Némán várta, hogy Sigurd odaérjen. További szidalmakra számított, de a férfi csendben vette fel maga elé Mageent a lóra. Sigurd arra gondolt, hogy a királyn az apja lánya, édes gyermeke a bölcs és rettenthetetlen Aed Finnlaithnak. A csatából üzenet jött Dubhlainbe, s így Erin megtudta, hogy az egyesült sereg észak felé tart. Megnyugtatták, hogy férjének nem esett baja, és apja is egészséges. Azt is mondták, hogy Ulster királya jól van, de testvéreir l és Gregoryról semmit sem hallott. Csupán azért imádkozott, hogy minél hamarabb gy zzék le a dánokat, és térjenek haza. Napról napra egyre jobban hiányzott neki Olaf, a férfi, aki oly közel, s mégis távol állt szívét l. Éjszakákat forgolódott át álmatlanul, s azon töprengett, hogy a férfi lénye, emléke mennyire betölti magányos éjjeleit. Gyakran fészkel dött lelkébe a kínzó gondolat, hogy Olaf talán más n kkel tölti vágyát, más ujjak cirógatják aranyhaját, más karok ölelik széles, izmos vállát. Egy-egy féltékenységt l átitatott álom után mindig kimerülten, rosszkedv en ébredt. Dühös volt magára hiábavaló indulatai miatt. Mindent odaadott egy férfinak, míg az, elvárva a n h ségét… Nem tudta, hogy megcsalja-e Olafot vagy sem. Csak azt tudta, hogy Olaf megfojtaná, ha h tlen lenne hozzá, s apja csak helyeselné tettét. Nem volt ez így tisztességes. Tudta, hogy Olaf nem bízik meg benne, hisz nyilvánvaló, hogy Sigurd az megbízásából követi mindenhová. 121

Erin ideje nagy részét Moirával töltötte, kis ruhákat varrt barátn je gyermekének, míg saját állapotáról csak Mageen és tudott. Állandóan azon gondolkodott, mit fog majd Olaf érezni, ha megtudja, hogy gyermeke lesz. És egyáltalán, hogyan mondja meg neki? Ha visszatér, kelleni fog-e még neki? Hogy köszöntse? Természetesen nem szabad, hogy elégedetlen legyen vele. Minden simán ment a távollétében, Sigurd elmondhatja, hogy jól vigyázott az otthonára, és nem makacskodott. Nyár közepe volt, amikor az udvarról lárma és üdvrivalgás ébresztette fel. Erin gyorsan felöltözött, és lerohant a lépcs kön, hogy megtudja, mi történt. Sigurd minden illemet félretéve a magasba kapta, és egy csókot nyomott a homlokára. – Vége? – magyarázta. – Olaf saját kezével verte meg a dánokat, és a csapatok már hazafelé tartanak. Erin hirtelen megkönnyebbült, de még mindig ijedten kérdezte: – És édesapám? – Édesapja él – mondta Sigurd. Hirtelen lehunyta a szemét –, a fiatal futárral együtt, aki a hírt hozta. – Az elmúlt napokban Sigurd rájött, hogy megkedvelte azt a vad szépséget, akit királya feleségül vett, és akit saját felesége is szeretett. Nem látta értelmét, hogy Olaf visszatérte el tt közölje Erinnel, hogy elveszítette a bátyját. – Ó, hála istennek! – motyogta Erin. Felnézett Sigurdra csillogó smaragdszemével. – Készül dnöm kell, nagy ünnepet kell csapni… – Ne olyan hevesen, úrn m! – nevetett Sigurd. – Hosszú az út hazáig! Még sok nap és éjszaka telik el, míg hazaérnek… – Akkor is, egy csomó dolgot kell még elintéznem… Szívébe fájdalom hasított, s borzongás futott végig a hátán. Visszatér… hazajön… Ideges és rémült volt. Lehunyta szemét, és visszaemlékezett a körülöttük lebeg varázslatra, amikor utoljára együtt voltak. Visszaemlékezett kegyetlen szavaira is, amikor még mindig azt hitte, hogy Erin azt szeretné, ha egy dán csatabárdtól lelné halálát. Ismét remegni kezdett. Nem számít, milyen érzések vagy düh lakozott is Olaf szívében, ha gyengéden vagy vadul is viszonyult hozzá, de mindig tudott arról, milyen tüzeket ébresztett benne éppúgy, mint saját magában is. Gyermekük vajon az utolsó együttlétkor fogant? Vagy már az els nél? Vagy amikor a barlangba húzódtak, míg odakinn szakadt az es ? Oly távolinak t nt… Hogy fogja majd köszönteni Olaf, amikor visszatér? Ez ismét félelemmel töltötte el. Talán újra h vös és idegen lesz. Hisz még mindig viking hódító. Mindig is idegen marad. De Olaf bizalmatlansága és saját félelme ellenére Erin mégis vágyódott utána, remegve az emlékezetében kavargó szenvedélyt l. Erin egy éjjel, amikor nem tudott aludni, kikelt az ágyból, levette a hálóingét, és felöltözött. Lesietett a lépcs n. Talán ha a nagyteremben a t z el tt ülne, és meginna még egy pohár sört, elálmosodna. De amint a nagyterem felé közeledett, megállt. Sigurd hangját hallotta. A dubhlaini rség kapitányával beszélt, és idegesnek t nt. A lépcs feljárót a nagyteremt l elválasztó fal mentén Erin kíváncsian húzódott közelebb. – Ha rávennénk Meath íréit is, hogy bízzanak bennünk, és harcoljanak velünk, nem lennének aggodalmaim. De így csapataink nem teljesek. Nem vihetünk el minden embert a városból, hisz így a város védelem nélkül maradna. Nem tudom, mit tegyünk. Olaf rendszerint éberen figyel, nehogy támadás érje, de nem számol azzal a rengeteg számkivetettel, akik majd akkor támadnak rá, miután szétverte Friggid hadait. A fiatal kapitány válaszolt valamit, de Erin nem hallotta. – Odin vérére! – fakadt ki hirtelen Sigurd –, nem tudom. Talán ezek az írek még nem fogták fel, hogy királyunk az ír királyért harcol. Vagy talán ennyire közömbösek a saját

122

királyukkal szemben? De ha nem állnak ki velünk a számkivetettek ellen, akkor attól tartok, hogy hamarosan rajtaütnek Olafon és seregén. Erinen hideg borzongás futott végig. Mindig kitartóan küzdöttek a háború során, és most a gy zedelmes csapatok patkányfogóba kerülnek! Lehunyta szemét, és szorosan a falnak támaszkodott. Az íreknek, akikr l Sigurd beszélt, az északiakkal kell harcolniuk! Apja élete forgott kockán, Gregoryé, Brice-é, akikkel fél gyermekkorát átveszekedte, Leith-é, aki Niallhoz hasonlóan nyugodt volt és igazságos, akivel mindig meg rizte a békét, gúnyolódva a veszeked kön, amíg Erin Brice-szal együtt nevetett és lökdös dött. És ott van Olaf. Élete a férje, akit vágyakozva várt, a viking, akinek gyermekét hordja, a férfi, akivel ismét meg akarta osztani ágyát. Nem… édesapját féltette, és Gregoryt, meg a testvéreit… Nagyot nyelt, és ismét hallgatózni kezdett. Sigurdnak azt mondták, hogy az ír csapatokat, akikt l a segítséget várták, egy félnapi lovaglás után érték volna el a part mentén, a számkivetettek észak felé alig egyórányira. Nem érkezett válasz az írekt l, legfeljebb az, hogy Saint Patricknál várnak a jelre. Sigurd nem tudta, hogy azonnal induljon-e, vagy megvárja Olaf hívó szavát. Bárcsak el lehetne csalni a rablókat rejtekhelyükr l! Erin alig kapott leveg t. Tudta, mi az a jel, melyre az írek tömegesen sereglenének össze. Egy aranyba öltözött n , aki csatába szólítja ket. Az Arany Harcosn . Nem tudok… – gondolta – nem tudok újra lóra ülni… Félek. Oly hevesen remegett, hogy a falba kapaszkodott. A helyzet oly reménytelennek t nt, hogy még Sigurd is ideges volt. Még a rettenthetetlen tábornok is megijedt. Képtelen vagyok rá – gondolta ismét Erin, és a földre csúszott a fal mellett. Apjára gondolt, akinek legutóbbi találkozásukkor azt mondta, hogy soha nem bocsát meg. Ha meghalna az apja, soha, de soha nem tudna megbocsátani magának. Erin hallotta, hogy a székek megcsikordulnak a nagyteremben. Megfordult, és felszaladt a lépcs kön, vissza a szobájába. A nehéz ajtónak támaszkodott, leveg után kapkodott. Ó, Gregory! – gondolta. Tévedtél. Az Arany Harcosn nek újra nyeregbe kell szállnia! Erin összekulcsolt kézzel fel-alá sétált a szobában, és tervezgetett. A következ éjjel elszökik. Sigurd, h rz je nem fogja észrevenni, hogy nincs ott. Moirával együtt majd sokáig iszogatni fognak az asztalnál, s ezután Sigurd bizonyára bezárkózik a feleségével, hisz hamarosan el kell mennie, hogy el készítse a csapatokat. Mire a norvégok megérkeznek, az Arany Harcosn az írekkel már rajta is ütött a számkivetetteken. Sigurd idejében megérkezik majd az er sítéssel. De sikerül-e neki és Sigurdnak elbánni az ellenséggel? Mergwin! – gondolta hirtelen Erin. Bárcsak láthatná öreg druida barátját! Tanácsokkal látná el, figyelmeztetné… Hirtelen abbahagyta a járkálást. A rúnák. Jósolhatna, és megtudhatná, hogy tényleg veszélyben van-e Olaf. Visszaemlékezett, hogy férje mindig gúnyolódott a jóslatokon. De mivel viking vezér volt, volt néhány rúnaköve, hisz emberei közül sok nem indult volna el a bevésett kövek bölcsessége nélkül. A táska után nyúlt. Mergwin mondta neki, hogy az egyik k vezérli a döntést. De vajon el tudja-e olvasni a k üzenetét? Erin a macskab rb l készült táska belsejébe nyúlt, amelyben Olaf a köveket tartotta, és kivett egyet, amelyet egyenetlen vonalak díszítettek. Er sen behunyta szemét. Az a k volt, amelyet a norvégok Nauthiznak hívnak, a fájdalom kövének. Eltaszította a követ magától, s megpróbálta meggy zni magát, hogy Olafhoz hasonlóan sem hisz a jóslatokban. – Sorsom a saját kezemben van! – suttogta hangosan. De ismét úrrá lett rajta a félelem. Olafra leskel dnek. Harcolnia kell. – Reszketek és remegek, amikor talán változtathatnék a tragédián – motyogta. Készen állt a döntésre.

123

Erin lassan megnyugodott, és meleg, jóles érzés szállta meg lelkét. Oly nehéz volt n nek lenni, akit elcseréltek, akit férje birtokolt, de nem szeretett. Fels bbrend ségével és erejével megalázta. Bár rájött, hogy szereti azt az arany óriást, aki birtokolja, mégis fellázadt a sors ellen, amely kegyetlenül a férfi hatalmába helyezte, és azért imádkozott, hogy ne vegye észre szerelmét, amelyb l csak még több el nye származna. Örül, hogy újra az Arany Harcosn ként lovagolhat, s ha csak egy pillanatig is, de ismét er t meríthet. De halált és pusztítást is látni fog – emlékeztette magát. Azonban nem tudott nem gondolni a szenvedésre. Félig elmosolyodott egy kicsit. Ha minden jól megy, talán megmondhatja Olafnak, hogy az a híres ír harcosn . Mosolya lehervadt arcáról. Nem. Ezt nem teheti meg. Apjához hasonlóan Olaf sem dagadozna a büszkeségt l. Dühös lenne, hogy kockára tette a gyermek életét – ha tényleg szeretné a gyereket… Sírás fojtogatta. Neki is akarnia kell a gyereket, hisz annyira szeretné! Kezét védelmez én hasára tette. Egy fiú arany hajjal, vakító kék szemekkel, egy norvég óriás, aki mégis ír. A Farkas ír kölyke! És leplezetlenül szerethetné t, nem úgy, mint apját, aki el tt soha nem merné kimutatni az érzéseit. A gyermeke – ó, szent isten! – a gyermekét kockáztatja! Pedig annyira szeretné… Nem! A kockázat minimális – és szükséges. Óvatos lesz. – Félek – suttogta hangosan. De arra gondolt, hogy honfitársai kinn harcolnak, emberek, akik életükkel is megvédik apja és férje szövetségét. A szövetséget, amely el ször saját magát, majd a szívét tette a Farkas rabjává.

124

18. fejezet – Hajnalban támadunk! – adta ki a parancsot Friggid hitvány embereinek. Harcosai rongyos szedett-vedett népség voltak, inkább kesely k, mint emberek. Hadseregének gyér maradványa és az újonnan toborzott törvényenkívüliek – dánok, írek és norvégok, akik nem tiszteltek királyt vagy erkölcsöket, s saját törvényeiknek engedelmeskedtek. Az ország söpredéke. De erre a célra kiválóan alkalmasak. Megveszekedetten küzdenek mindenért, ami kézzel fogható. – A Farkas a parti szikláknál ütött tábort. Meglepetésszer en kell rátámadnunk. Friggid az útra pillantott, és végigsimította bozontos szakállát. Ahogy ott álldogált, egy ír lépett hozzá, és önelégülten vigyorgott hiányos, sárga fogaival. – Szeretnéd használni a kardod, dán vezér? – Mindig szeretném. Beszélj, ember! – A fák közt egy lovagló n t láttam, arany páncélban. az, aki ellen bosszút esküdtem, hisz indított támadást egy csapat dán ellen, melyhez két éve beálltam. az, akit az írek Arany Harcosn nek neveznek. Bizonyára Meath király er it keresi. Meg kell állítanunk, s talán használhatjuk is valamire! Ha azt hinné, hogy írek vagyunk… Friggid elvigyorodott. – Megengedhetjük a híres Arany Harcosn nek, hogy a Farkas ellen vezessen bennünket, és így a szövetség sajnálatos módon meginogna… – Friggid nevetni kezdet. Isteni igazságszolgáltatás. Végre a norvégok és az ingatag írek rovására… Még egyszer odaordított az embereinek: – Rejtsétek el viking áruló vonásaitokat! Ha nem beszélitek az ír nyelvet, meg se szóljatok! Fogadjuk ill n az aranyba öltözött asszonyt! *** Erin tudatában volt vállalkozása veszélyeinek. Sigurdot és Moirát sokáig ottfogta az asztalnál, s látszólag is annyit ivott, mint k, Dubhlain és Tara vitéz királyainak az egészségére. Ásítozva feltántorgott a lépcs n, és olyan jól színlelte a részegségét, hogy Moira kuncogva ragaszkodott hozzá, hogy Sigurd vigye fel a lépcs n az út hátralév részén. Aztán várt… s az id közelgett. Az összevissza dobált lomhalom közepén, amelyet egy örökkévalósággal ezel tt hozott magával, amikor még úgy hitte, hogy apja sohasem ereszkedik le annyira, hogy egy norvéggal vacsorázzon, megtalálta a díszes, arannyal ötvözött páncélzatot, a sisakot, és a rostélyt. Óvatosan prémekbe burkolta a harci öltözéket, s nesztelenül kilopódzott a szobából. Nem kockáztatta meg, hogy felnyergeljen egy lovat, hisz meghallhatták volna. Egy kantárt csúsztatott a nagy pejló szájába, és beburkolózott egy nagy gyapjúlepelbe, hogy más járókel höz hasonlóan surranjon el az rök mellett Tervét aprólékosan kidolgozta. Semmit nem bízott a véletlenre, és el ször egy kis jobbágyfalu felé vette útját a hegy lábánál. Ott felajánlotta az egyik álmos farmernek aranykarköt je fejében, hogy cseréljenek lovat, amíg vissza nem tér, és felejtse el, ha nem jönne vissza. A félelem csak akkor kezdte el mardosni lelkét, amikor a földeken és az ösvényeken keresztül a part menti útra ért. Vajon teljesíteni tudja-e feladatát? Erin megrázta a fejét. Senki sem gyanítja, hogy az Arany Harcosn . Soha nem volt Dubhlain közelében, amikor harcba szállt. De mi lesz akkor, ha felfedik kilétét, amikor Olaf csapataival egyesíti erejét?

125

Foga vacogni kezdett. Az volt egyik álma, hogy Olaffal egyenrangú félként találkozik, de csak a dühére számíthat, amelyben bizonyára része lesz, ha útja során fényes nappal kell szembenéznie vele. Bármi történjék is, emelt f vel fog vele szembeállni. Utána azon kezdett el aggódni, hátha rossz a rablók elleni terve. Talán már tudják, hogy jön. De ez elég valószín tlen. Azok számkivetettek voltak, az Arany Harcosn pedig régóta nem kószált az országban, s nem forgatta kardját. A hajnal közeledtével egyre idegesebb lett, bár folytatta felettébb vonzó útját észak felé. Amikor a hajnal rózsaszín pírja festette át az éj sötétjét, egy tábort látott maga el tt: a kihunyó tüzek füstje szállt a magasba, letördelt faágak s patanyomok kerültek útjába. Nem szándékozott túl közel menni Meath embereihez. Csak azt akarta, hogy észrevegyék, s kövessék, míg meg nem találják a számkivetettek táborát, és t rbe nem csalják a gyilkosokat. Azonban miel tt így lenne, meg kell gy z dnie róla, hogy valóban írek-e az emberek. Leszállt a lóról, és csendesen átosont a fák között, oly halkan lépkedve, hogy egy ág sem reccsent meg lába alatt. A korai sárga-rózsaszín fényben jól láthatta a tábor lakóit. A férfiak írek voltak. Csak az írek harcolnak b rkötényekben, és k teszik fegyvereiket a füstölg t z elé. Biztos, hogy azok a számkivetettek, akikr l Sigurd beszélt, északiak, talán dánok, néhány áruló írrel és norvéggel soraik között. Erin visszasietett lovához, s egy csalitban meghúzódva várta a reggelt. Amikor eljött az id , fejébe húzta az aranysisakot, lecsapta a rostélyt, felült a lóra, és átvágtatott a táboron. Egy nehézfegyveres katona vágtatott oda hozzá, és gyorsan elmagyarázta, hol vannak a számkivetettek. Erin bólintott, hogy megértette, s várta, hogy az ír sereg lóra szálljon. Észak felé indult, hadseregével a nyomában. Már vágtattak, amikor a nap feljött, bearanyozván a nyári reggelt. Miel tt az ellenséges táborhoz értek volna, Erin kezdte megérteni apját. Ez volt az a föld, melyet szeretett. A nyár üde zöldjében pompázott, gazdag és zöldell , a fák ágai élett l lüktettek, a leveg friss volt és vibráló. Ez a gyönyör föld volt az otthona. Ezek a smaragd hegyek és mez k, az ég vakító kékje és a tengerparti bimbózó virágok. Mint egy álom. Úgy belefeledkezett a reggeli madarak énekébe és a lombozaton csillogó nedves harmatcseppek ragyogásába, hogy majdnem felbukott a számkivetettek táborának jeleiben. Az ellenség az útról keletre állomásozott egy öböl mentén, amely kiválóan megfelelt Erin terveinek. Mély vájatok és barlangok tarkították a hatalmas sziklákat, melyek kiváló búvóhelyek az írek számára, akik rajtaütnek a számkivetetteken. Erin az t követ khöz fordult, rámutatott a célra, és intett nekik, hogy szóródjanak szét kis csapatokra. A lovakat hátrahagyták, és az emberek felmásztak a zöld hegyoldalon, amíg el nem érték a sziklák menedékét. Erin nézte, amint el rehaladnak, és várt, amíg készen nem álltak, és biztonságosan el nem helyezkedtek. Ezután maga is felmászott a magas sziklákra. A kiválasztott szikla tetejér l Erin látta, hogy a tábor nagyobb volt, mint tervezte. Izgatottan gondolt a bekövetkez csatára, és szerette volna, ha a nap nem t zne oly vakítóan a szemébe. Mély lélegzetet vett, és elfojtotta egyre növekv félelmét. Most el ször kívánta, hogy bárcsak soha ne indult volna útnak. De most már túl kés , hogy visszaforduljon. Írek vették körül, akik készen álltak a harcra, s a halálra is. Felállt, a magasban megsuhogtatta kardját, és körözött vele. Látta az ellenség zavarát, amikor megpillantották az aranyba öltözött alakot a szikla tetején. Izgatottak voltak, egymásra mutogattak. Aztán kiabálni kezdtek, megragadták fegyvereiket, és a szikla felé futottak. Erin a földre ereszkedett, a kemény és poros sziklára. Szíve vadul vert. Itt az ideje, hogy elt njön. De miel tt lemászott volna a sziklákról, rájött, hogy valami nincs rendjén.

126

Az ellenség nem támadott. Valaki azt kiabálta, csapdába estek, s a sziklát – támadás helyett – óvatosan körbekerítették. Majd hamarosan meghallotta az összecsapó pengék hangját. A csata megkezd dött… Le kellett másznia a szikláról. Öngyilkosság volna itt csapdába esni. Óvatosan ereszkedni kezdett a sziklafalon. A kiabálás, a pengecsattogás és a csatazaj keletr l jött, s csak remélte, hogy az írek visszavonulnak, lóra pattannak, és megpróbálnak elrejt zni a nyári erd zöldjében. Látta maga alatt a homokos földet, s amikor elég közel ért hozzá, leugrott. De miel tt elfuthatott volna, látta, hogy egy ellenfél útját állja. Már régen nem gyakorolta a vívást. Túl rég – gondolta kés bánattal, s az acélpenge, amely az övé után lendült, elég nagy volt. Egyensúly! – emlékeztette magát kétségbeesetten. Gondolj az egyensúlyodra! Csak azt figyeld, mikor szökhetsz meg, és szaladj! Kétségbeesetten védte ki a hatalmas harcos kardcsapásait. Csupán kétségbeesése tüzelte harcra, forgott, döfött, szökkent, kitért, és ütést ütés után védett. Maga a kétségbeesés engedte, hogy a harcost arra csábítgassa, hogy csapást csapás után mérjen rá, de helyette csak a sziklahasadékot találja el, ahová egy pillanatra beszorult a kardja. Csupán egy pillanatra volt szüksége, mely elég a menekülésre, de mikor felnézett, látta, hogy egy másik harcos is közelít. Mintha villám csapott volna belé, hisz a férfi, akivel szembenézett, a férje volt. Norvégia Farkasa átható, hideg acélkék szemével nézett rá, megperzselve és megdermesztve lelkét. Csak akkor, abban a másodpercben döbbent rá, hogy végzetes hibát követett el. Az emberek, akiket vezetett, nem dánok, nem északiak, se nem a betolakodók voltak, hanem a számkivetettek és az írek, saját hazájuk árulói. Azok, akik h tlenek lettek Írország f királyához és a norvég Farkashoz. Az ellenséggel harcolt férje ellen! Olaf acélkék szeme és fölé tornyosuló, acélizomzatú teste a régi volt. Az a kar is, amely hidegen lefelé engedte a kardot, amelynek markolatába egy farkas volt bevésve. Acél-arany csillogás és feszültség vibrált a leveg ben. A Farkas lassan leszegte fejét: – Eddig még megengedhet csatákat vezettél, hölgyem, de ez idáig csak játszottál. Most azonban a kardommal találod szembe magad. Erinnek nem maradt több ideje, hogy hibái következményén töprengjen, Olaf arra kényszerítette, hogy kardjával védekezzen. Igaza volt. Eddig csak játszott. Mindegy volt, hogy bújt le vagy merre fordult, Olaf ott volt, és minden egyes kardcsapása több volt, mint félelmetes. Gyors volt, rugalmas és cseles, s Erin már csak arra gondolt, hogy életben maradjon. Észrevette, hogy vikingek csoportja nézi ket, de nem tör dött velük. Valaki közbe akart avatkozni, de Olaf intett, hogy ez a saját harca, s egyedül akarja megvívni. Akkor ébredt rá Erin, hogy Olaf meg akarja ölni. De az sem számított, hisz semmit nem tudott tenni ellene. Félelem kerítette hatalmába, mégis úgy harcolt, mint egy patkány az egérfogóban, Csak a túlélés gondolata járt a fejében. Még akkor is védekezett, amikor térdre esett a férfi er teljes csapásának súlyától. Amíg nem lendült kardja a magasba, és nem zuhant a földre Olaf újabb er teljes csapásától, nem fogadta el, hogy veszített. Lehunyta a szemét, ahogy a porban feküdt, s nyakán érezte Olaf kardját. Tudta, hogy már kés kegyelemért esedezni, túl kés bármihez is. Utoljára még egyszer felnézhet a napra, és beszívhatja a sós nyári leveg t… – Szent isten, ne! Erin Gregory hangját hallotta. A fiú kétségbeesetten kiabált, a földön lépései dobogtak. – Ne! Nem teheted… Most Olaf szólalt meg, hangja különösen h vös és kimért volt. – Nyugodj meg, és térj vissza a táborba! Nem áll szándékomban megölni. S most mindenki menjen el.

127

– De… – Gregory volt, a drága Gregory! Gregory, aki tudta, hogy Olaf most a feleségét ölné meg, Gregory, aki éget szükségét érezte, hogy megvédje, és oltalmazza t. – Menjetek! – üvöltötte a Farkas dühödten. – Megmondtam, hogy élni fog. S most hagyjatok. Erin kinyitotta a szemét. A többiek mind engedelmeskedtek a parancsnak, csak Gregory maradt ott fájdalmas arccal. Olaf kardja még mindig a nyakánál volt. Hirtelen ébredt rá a háta alatti kemény földre, a húsába vájó homokszemcsékre, a rát z napra, és a feléje tornyosuló arany óriás kemény, hideg tekintetére. – Olaf… – könyörgött még egyszer Gregory. – Soha nem állt szándékomban megölni a feleségem – vetette oda Olaf olyan dühödt megvetéssel, hogy Erin úgy érezte, megfagy a vér az ereiben. – Te… te tudod? – nyögte ki Gregory. A kard eltávolodott Erin nyakától. – Mondd csak, Gregory, ha már itt akarsz maradni – folytatta Olaf halálos nyugalommal. – Mit tesznek az írek az árulókkal? Le merném fogadni, hogy Aed, ha megkérdezném, egyetértene, hogy a halál lenne a méltó büntetés. – Lenézett a földre. – Állj fel, Erin! Erin végtelen másodpercekig nem tudott megmozdulni. Olaf hirtelen lefelé nyúlt, és ostobán azt gondolta, hogy segíteni akar, de csak a sisakot tépte le a fejér l, nagy hajcsomókkal együtt. Erin szemébe könnyek szöktek, de könnyeivel együtt az élet is visszatért belé. A t le telhet legnagyobb méltósággal állt fel, és kétségbeesetten magyarázkodni kezdett. – Nem akartam ellened harcolni. Az íreket szerettem volna a számkivetettek ellen vezetni, akik rajtaütést terveztek… Azonban Olaf ujjai megragadták a haját, és kegyetlenül megfogták a selyem ébenfürtöket. – Szót se többet! – dübörögte. Újra Gregory felé fordult látszólagos nyugalommal. Szétáradó haragjának egyetlen jele az volt, hogy Erin haját úgy megmarkolta a tarkójánál, hogy er s fájdalmat érzett. – Ez, barátom, a férfi legcselesebb ellensége. Egy n . Gyönyör az unokatestvéred, igaz, Gregory? Szeme még a sarkvidéki jeget is felolvasztja, haja a legfinomabb selyem, arca a legtisztább márvány, alakja oly kecses, mint egy istenn é. S rád mosolyog rózsaszirom lágyságú ajkaival, de amíg mosolyog, a vesztedet tervezi. S akkor a szegény kis hölgy csapdába esik. Akkor mit csinál? Természetesen ártatlanságát bizonyítja, és te kész vagy hinni neki, hisz n i szépségének édes b völete úgy magával ragadott… – Olaf! – kiáltotta Erin. – Nem… nem ellened akartam… Szavai egy sikításba mentek át, amint Olaf durván megcibálta a haját. Ismét forró könnyek szöktek szemébe. – Egyszer megígértem, kislány – jegyezte meg gúnyosan –, hogy ha valaha is gondot okozol, súlyos következményei lesznek. Én mindig állom a szavam! Olaf jeges tekintettel nézett rá, elfojtva érzelmeit, majd újra felnézett, és hangosan fütyülni kezdett. Másodpercekkel kés bb két norvég jelent meg a sziklákon, és el vezették Olaf pompás, fekete harci ménjét. Olaf kezével intett az embereknek, hogy ne jöjjenek túl közel – nehogy meglássák Erint. Egyedül csak a ló jött Olafhoz. Hirtelen megvilágosult Erin el tt minden, ahogy az er s állat odament gazdájához, és Olaf a nyereg alól el húzott egy pár vasbilincset, amelyek nehéz láncon függtek. Olaf maga után akarta hurcolni, ahogy is tette vele az els nap, amikor találkoztak. De neki nincs elég ereje, állóképessége, és b re sem olyan ellenálló és edzett a megpróbáltatásokkal szemben. – Nem teheted – kezdte Gregory, de Erin közbevágott, álázattal vegyes félelemmel próbált Olaf érzelmeire hatni. – Olaf, kérlek! Könyörgöm, a feleséged vagyok!

128

Olyan hidegen mosolygott, mint még azel tt soha, s ez a jeges borzongás Erin húsáig hatolt. Oly hatalmas düh sugárzott bel le, hogy Erin nem vehette észre a mögötte meghúzódó mélységes fájdalmat. – Azért élsz még, mert a feleségem vagy – mondta halkan. – Ha csak meghallgatnál… – könyörgött Erin. – Meghallgatni! – harsogta Olaf. – Nem kell meghallgatnom, mikor saját szememmel is láthatom… Életeket áldoztál fel ma, hercegn , azokét az emberekét, akik Ulsterért küzdöttek, s a bátyád is meghalt az árulás miatt. Megragadta Erin kezét, mikor meglátta rémülettel teli szemét, és tudta, hogy szökni próbál, s gyorsan csuklójára zárta a bilincset. – Nem! – fuldokolt Erin, és megpróbált kezébe harapni. Olaf keze még egyszer felé lendült, kegyetlenül megszorította, majd hirtelen elengedte. Olaf saját haragjától féltve Gregory felé lökte. – Tedd a fejére a sisakot, Gregory! Gregory még egy utolsó, elszánt, elkeseredett kísérletet tett, hogy megmentse Erint, amint botladozva átnyújtotta neki a sisakot és a rostélyt. – Olaf! Hadd menjek én helyette! Engem büntess… Olaf h vösen felszállt a lóra, s arany szemöldökét összeráncolta. – Sajnálom, Gregory! Erinnel eddig hasonló utat jártunk. Úgy látszik, még mindig azt hiszi, hogy csak neki vannak törvényei. Meg kell értetnem vele, hogy nem szoktam felel tlen fenyegetéseket tenni, s azt sem szeretem, hogy valahányszor hátrafordulok, a feleségem mindig fenyegeti az életemet. Menj vissza a táborba, Gregory. Ha nem mégy saját jószántadból, segítségül hívom az röket. Erin látta, hogy saját félelmén túl Gregoryt düh is gyötri. Megpróbált inteni neki, hogy menjen, megpróbálta elhitetni vele, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, ha egyedül marad. – Menj, Gregory! – sikerült végre suttognia. – Nem tudok. – Menj! Erin figyelte, ahogy unokafivére megfordul, és átbotorkál a sziklákon. Szeme követte botladozó járását, aztán ismét a jeges düht l tomboló arany harcosra pillantott, aki nyugtalan, ágaskodó lovával tornyosult feléje, megragadta a láncot, és maga után húzta megbilincselt csuklóit. – Ez, hercegn – tört ki Olaf – az igazságszolgáltatás. Már a pataknál megígértem, kislány, hogy nem esik bántódásod. S mivel az otthonomba jöttél, más szemmel néztem a veszélyeket, amelyekkel állandóan fenyegettél. Most már nincs tovább, hercegn ! Betelt a pohár! Csak azt kapod, amit érdemelsz… – Nem hallga… Képtelen volt befejezni a mondatot. Olaf összeszorította ajkát, és belevágta sarkát a cs dör oldalába. A ló megindult, és Erinnek futnia kellett, ha nem akarta, hogy elessen. Erin pár percig megpróbált igazodni a ló iramához, és a lába alatt futó göröngyös talajhoz. Csak akkor vette észre, merre is viszi Olaf. Majdnem elesett, mikor behunyta szemét a rémületül. A táboron haladtak keresztül. Ki-ki mással foglalkozott, volt, aki lovat nyergelt, felszerelést pakolt, halottakat temetett. Az írek hitetlenkedve nézték, szemükben szomorúság tükröz dött árulása láttán. Az északiak még dühösebbek voltak. Senki sem mozdult, sem az írek, akik szánalmat éreztek iránta, hisz egyszer istenn ként lovagolt velük, sem az északiak, akik összeszorított foggal nézték, és pillantásuk elárulta, hogy legszívesebben élve nyúznák meg. Erin majd a föld alá süllyedt szégyenében, amikor régi harcosai el tt haladt el, de mégsem okozott akkora fájdalmat, mint az, amikor látta, mit okozott ostobaságával. Olaf az elesettek el tt is végighurcolta. Tudta, soha nem fogja elfelejteni a halottak arcát.

129

Végül véget ért a szenvedés, Olaf ide-oda ingatta a lovat, s megrántotta Erint maga mögött. – Dubhlainba megyünk! – kiáltotta. – Magam el tt viszem a rabot! Olaf tekintélyét soha nem kérd jelezték meg. Emberei visszaértek dolgukhoz, s készek voltak arra, hogy parancsára egy bizonyos távolságból kövessék vezérüket. Csak egy ember volt, aki szembeszegült a paranccsal. Brice mac Aed kisebb sebesülést szerzett a harcokban. Épp a sebét kötözték, amikor az Arany Harcosn t végighurcolták a táboron. De ekkor még túlzottan elkábította a fájdalom ahhoz, hogy felfogja, mi történik. Amikor azonban a Farkas el relovagolt, Erint maga után vonszolva, felhorgadó dühe új er vel öntötte el testét. Többé mit sem tör dött lüktet sebével, megfeszítette izmait, és futni kezdett a táboron át. Erin! Elveszítette Leith-et, most pedig a húga élete is veszélyben forog. Alig ért a tábort zhöz, amikor ismét elkábította egy lábába nyilalló fájdalom, és valaki keményen a földre szorította. Készen állt a harcra, és felpattant, de csak Gregoryt látta maga el tt. – Hagyj békén, Gregory! Megbolondultál? Hiszen Erinr l van szó… – Hallgass! – könyörgött Gregory, kiköpve szájából a homokot, amint Brice-szal lábra álltak. Megfogta id sebb és nagyobb unokatestvére vállát, és keményen megrázta. – Hallgass meg, Brice! Figyelj nagyon! Olaf tudja, hogy Erin az. Éppen ezért nem öli meg. De Erin ellene támadt. Sehol nincs olyan törvény, amely vitatná a megtorlás jogát. Nem tudom miért tette ezt Erin. De Olaf most is védi t, Brice. Nézz szembe a vikingekkel, akiket barátainknak nevezünk. Ha Olaf nem így tett volna, gyávának nevezték volna, és sokkal nagyobb megtorlást követeltek volna. Élve nyúzták volna meg Erint. Erinnek kell azt megoldania, Brice. Ha beavatkozunk, bajt okozhatunk. Várnunk kell. A félelem tüze és a düh lassan kihunyt Brice szemében, és széles válla el rebukott. – a húgom, Gregory! – mondta megtörten. – Hogy is… – Engedned kell, hadd menjen, és bíznod kell abban az emberben, aki mellett oly régóta küzdünk. egy különös ember, a viking, akit testvérünknek nevezünk. Er s, de nem kegyetlen. Irgalmatlan, de nem szívtelen. Erin sokkal jobban tud most magán segíteni, mint amennyire mi segíthetnénk rajta. Miért lovagolt Erin Olaf ellen? – gondolkodott Brice lázasan. Nem átkozhatta el Olafot, de azt a fájdalmat sem tudta elviselni, ami húgát érte. Várni, amíg Dubhlainba nem érnek. De ha nem látja Erint viszont, megöli Olafot. Olaf egy pillanatra sem lassított lova iramán. Erin tudta, ha elesne, férje a földön vonszolná tovább. Tartotta hát az iramot, bár már a kifulladás határán állt, amikor rátértek a Dubhlain felé vezet útra. Olaf hátra sem nézett, csak amikor már az úton voltak. Ott megállt, hátrafordult, és ránézett. – Olaf! – zihálta Erin. – Nem volt még elég? Nem látod, hogy saját lelkem is kínoz? Gondold meg, mit teszel! Soha nem bocsátok meg… – Megbocsátani nekem! – harsogta. – Asszony, soha nem hallottam még ilyen bolond beszédet! – A harci mén ismét kisebb vágtába kezdett. A táboron át megtett út csak kezdet volt, gyerekjáték a mostanihoz képest. Erin érezte az er s szorítást csuklóján, s ösztönösen is serkentette fáradékony izmait, hogy lépést tartson az állattal. Minden alkalommal, amikor a lába a földre ért, úgy érezte, mintha karddal szurkálnák. Szeme el tt úszott a világ. Szíve úgy vert, mint a közeled vihar robaja, s lélegzete hangosabb volt, mint a szél. Mégis küszködött, hogy el ne essen. Olaf behúzódott egy bütykös tölgyfa árnyékába. Erin a ló oldalához csapódott, majd a földre zuhant. Pár pillanat múlva jutott csak leveg höz, majd ráemelte Olafra dühös és könyörg szemét. – Olaf! Nem támadtam volna saját apámra!

130

– Nemes gondolat, hercegn ! – válaszolt Olaf h vösen. – Az apád már nem tart velem Messzi északon elváltak útjaink. Biztosan tudtad ezt. Ha tudtad, hogy hol vagyok én és hol vannak a számkivetettek, akkor biztos tudtad azt is, hogy egyedül lovagolok. – Nem. – Állj fel! – Nem tudok... – Erin felsikított, amint Olaf megrántotta a láncot. Botladozva állt lábra épp idejében, hisz a mén nagy patái újra mozogni kezdtek. A fekete cs dör lassú, de egyenletes vágtába kezdett. Erin körül ismét forgott és rengett a világ. – Gy löllek! – sikította. – Jobban tennéd, ha megölnél, mint… A mén hirtelen megállt, és az átható, kék szemek ismét reá szegez dtek, és hideg acélként fúródtak szívébe. – Ne félj, hercegn – mondta hidegen. – Nem öllek meg. Te, amint magad is mondtad, a feleségem vagy. Nem áll szándékomban megölni vagy akár megsebesíteni téged. Éles hideg h tötte le Erin verítékes testét. – Nem… – tiltakozott gyengéden, gy lölve szemének hidegségét és keménységét. Nem akarhatott így idejönni hozzá, így közelíteni újból felé… Még akkor sem, amikor ez a féktelen gy lölet elszabadult közöttük. Jobb lenne, ha elesne, és a ló patái összetörnék csontját… – Igen vagy nem, hölgyem, a választás már nem a tiéd… Erin ismét felsikoltott a fájdalomtól, amikor a vasbilincs megrántotta csuklóit, s mintha tövest l tépték volna ki a karját, ahogy a mén újra megindult. Ismét vágta. El szeretett volna esni, csakhogy Olafot bosszantsa… De most is visszafogta fájdalmát, Olaf tovább hurcolta. Nem bírom tovább – gondolta Erin –, tovább már nem tudok futni… Egyre s r bben szállták meg a sötét érzések. Alig kapott leveg t. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól, majd elesett. A cs dör megállt, miután egy-két méternyit vonszolta a földön. Olaf leszállt a lóról, de nem segített neki. Ismét érezte a torkának szegezett pengét. – Fel, hölgyem! – motyogta. Ajka száraz és cserepes volt, nem tudta beszédre nyitni. – Bestia – mondta halkan –, fel fogsz kelni. A mai naptól kezdve megismered a fájdalmat, amelyet te okozol másoknak. Nem ölhetlek meg, mint te az embereimet, de megforgatom majd acélkardom. Talán én voltam igazságtalan. Ha a nászéjszakán megtörtelek volna, talán megértetted volna, hogy a gy löletedet és az árulásodat nem lehet megbocsátani. Erin hallotta a férfi szavait, de nagyon halkan, és csak arra tudott gondolni, hogy valójában sohasem ismerte ezt az embert. Semmi kétséget, semmi magyarázkodási lehet séget nem hagyott neki, s ezt nem bírta elviselni. Még a szemét sem tudta kinyitni, hogy küzdött volna a sötétséggel. Csak azért imádkozott, hogy ne vonjon több megaláztatást magára, s a föld felé fordult, hogy gyomrának csekély tartalmát kiürítse. – Állj fel, hölgyem! Jól ismerlek. Egy macskáéval vetekszik fürgeséged. Erin érezte, hogy a kard éle eltávolodik nyakától, de még mindig nem tudta kinyitni a szemét. Lódobogás remegtette meg a földet… – Mit keresel itt, druida? – hallotta Erin Olaf dühös kérdését. – Azért jöttem, hogy megállítsalak, Farkasok ura! – szólt Mergwin, s leszállt a lóról. Most már tudta, mit jelentettek gonosz árnyak a hold körül. – Druida, egy árulóval van dolgom, aki életeket áldozott fel. Írekét éppúgy, mint vikingekét. – Azonnal hagyd abba ezt az rültséget! – üvöltötte Mergwin, és a norvég királyhoz lépett. Olaf Erinre nézett, s minden erejét össze kellett szednie, hogy magába fojtsa fájdalmát. – Ellenünk támadt, druida! Nem hagyhatom, hogy… – Erin ellene támadt, a halálát kívánta. Pedig a hosszú éjszakákon csak err l az asszonyról ábrándozott. Felidézte b re bársonyát, kékesében hajzuhatagát, amely befedte hófehér vállait, és magát Olafot is, érzékiségével, ártatlanságával, illatával. Minden más megsz nt létezni számára, csak ezt a látomást zte, mely felköltötte álmából is, ahogy a mélyen a szemébe néz smaragd szemek után 131

vágyakozott, a titkos csábítás után, hogy combjai újra puha börtönükbe zárják… De Erin mindvégig hazudott. Hazudta vágyát, szenvedélyét. – Tévedsz. Nem mondhatsz igazat… – Tizenkét halott bizonyítja, hogy igazat szólok. – Ha így folytatod, megölöd. – Nem, druida, nem kívánom a halálát! Mindketten abbahagyták, ahogy Erin halkan felnyögött. Mergwin észrevette, hogy a norvég olyan er vel vájja körmeit a tenyerébe, hogy kiserkent a vére. Mergwin öklével támadt Olaf mellkasának, és rültként üvöltözött Dubhlain királyának hideg, északi tekintetébe. – Engedned kell, hogy segítsek rajta. Gyermeket vár. A te gyermekedet! Olaf döbbenten vonta fel szemöldökét, aztán elképedve meredt az öreg varázslóra. – Honnan tudod, druida? S ha olyan átkozott jól ismered a jöv t, miért nem jósoltad meg a mai reggelt? Miért nem kíméltél meg mindannyiunkat… – Nem vagyok próféta. Csak azt látom, amit látnom szabad. De csak annyit mondhatok, bolondok királya, hogy ha így folytatod a saját örökösödet fogod megölni… Erin az eszméletlenség határán lebegett. Forgott vele a világ. Megpróbált megmozdulni, de elhatalmasodott rajta az émelygés. Kegyetlenül rosszul érezte magát, túl rosszul ahhoz, hogy a fekete forgatagon kívül bármit is érzékeljen a világból. Hirtelen er s karok ragadták ki a meleg, sötét ködb l. Le akarta fejteni magáról a karokat, de er tlen volt. Ki akarta nyitja szemét, de pillái ólomsúlyúak voltak. Csak résnyire sikerült felfeszítenie. Kéket látott. Könyörtelen kéket, amely még mindig ítélkez volt. Szemét ismét behunyta, és bénán feküdt az er s karokban, amelyek olyan könnyedén vitték t, mintha egy kismadár lenne. Az öntudat és a sötétség világa közt lebegett. A sötétséget akarta. Elmulasztotta a fájdalmat a végtagjaiból, enyhítette a fájdalmas valóságot. De ez nem az világa volt. Egy árnyas tölgy alá ültették, és végül felnyílt a szeme. Olaf ismét felétornyosult, s most meg is érintette, ujjai a vállába markoltak. Vonásai nyugodtak és h vösek voltak, barna b re ráfeszült a csontjaira. Ajkait finoman görbítette: – Ez igaz? Mi igaz? Nem tudta, mir l beszél Olaf, s a világ veszettül forgott körülötte, még Olaf dühös arca is ide-oda mozgott a középpontból. Megrázta Erint: – Gyereket vársz? Erin szeme tágra nyílt. Honnan tudja? – Igen? Nem jöttek szavak kiszáradt ajkára. Behunyta szemét, és bólintott. A világ még mindig lebegett, de a fájdalom enyhült. A világ tovat nt… Olaf eleresztette. Valaki más is velük volt. Valaki, er s és bütykös, de gyengéd kezével. Valaki, aki megérintette, és arra kényszerítette, hogy igyon egy édes, enyhít kortyot… Kinyitotta a szemét. Mosoly bujkált az ajkai között. Mergwin! – suttogta. A druida bólintott, de mélyen ül szemén gond árnya suhant át, és arca is komoly maradt. De nem számít. Mergwin keze között biztonságban van. Újra pislogott egyet, és lezárta szemét. Valahonnan, nagyon távolról. Olaf hangját hallotta megint. – Köszönd az istenednek, hölgyem, hogy a gyermekemet hordod a szíved alatt. Öt hónap haladékot kapsz, de akkor kékre-zöldre foglak verni, amiért átkozott bosszúvágyadban az életet kockáztattad, amelyet t lem kaptál, s ami az enyém. Erin meg akarta ütni a férfit, megátkozni, körmével kikaparni a szemét. De nem volt ereje hozzá. Mergwin itala megbénította nyelvét, és hamarosan újra a sötétségbe ragadta. Fehér Olaf egyesült ír és északi serege csak percekkel azel tt hagyta el a tengerparti sziklákat, mint ahogy Karikalábú Friggid el merészkedett a menedéket nyújtó barlangból.

132

Ahogy a távolodó sereget nézte, nevetni kezdett. Nagyobb vereséget mért ma a norvég-ír szövetségre, mint a háború alatt bármikor. Egymásnak ugrasztotta az ír feleséget és a viking férjet. A leleplezett Arany Harcosn nem más, mint a Farkas társa, a felséges ír f király lánya. Friggid hahotája alábbhagyott. A dán vezér a földre ereszkedett, és gondolkodni kezdett. Mély sebet ejtett a Farkason. Egy vikingnek válogatás nélkül meg kell ölnie férfit, n t, idegent, feleséget vagy n vért is egy ilyen árulásért. Olaf könnyen kezelte mindig t zr l pattant menyasszonyát. Lehetséges volt, hogy sokkal jobban szereti társát, mint amennyire harcosként beismeri. Olafot mély érzelmek embereként ismerték, aki képes dühöng haragra, jéghideg ítéletre, érzéketlen szerelemre vagy h ségre. Az istenek már kezdett l fogva úgy rendelték, hogy minden embernek legyenek gyenge pontjai, s Friggid már tudta, hogy leggy löltebb ellensége hol sebezhet . Az alkalmas pillanatot várta, hogy visszatérjen hazájába, és meger sítse csapatait, figyeljen… és várjon… és ügyesen tervezzen. Soha nem remélte, hogy egyenl er vel tud megküzdeni a Farkassal. De most úgy hitte, legy zheti. S az ostoba ír hercegn fog segíteni ebben is. Friggid elmosolyodott. Majd gondoskodik róla, hogy a Farkas fájdalmas üvöltését újra visszhangozzák a földek.

133

19. fejezet Erin szinte semmire nem emlékezett a hazafelé vezet útból. Képek villantak be és estek ki emlékezetéb l. Az ég kékje, a nap vakító sugarai, amikor néha-néha kinyitotta a szemét, de aztán újra lecsukta, hogy a sötétségbe meneküljön. El vagyok kábítva – gondolta. – Mergwin altatóf zetet itatott velem, hogy ne érezzék fájdalmat. Határozott különbséget érzett, amikor utoljára tért vissza a sötétségb l. Már nem cibálták ide-oda a kemény, durva földön. Valami puhán feküdt, melyb l friss leveg és nyári rózsák enyhe illata áradt. A leped k h sek voltak az ujjai alatt, feje egy párnán nyugodott. Kinyitotta pilláit, s az ágy felett bemetszett boltívet és a metszett oszlopokhoz kötött finom selyemfüggönyöket látott. Otthon volt, a saját ágyában. Nem! Ez mégsem az ágya és nem is az otthona. Nevetséges, hogy ezt gondolta. Ez a Farkas otthona, a hódítóé, Dubhlain királyáé. Csak azért gondolta, hogy az övé, mert oly sok éjszaka aludt egyedül ebben a széles ágyban… Újra lehunyta a szemét. Míg ágyban feküdt, sikerült elhitetnie magával, hogy soha nem lovagolt ki Dubhlainból. Szent isten! Miért is lovagolt ki? Hogy lehetett ilyen ostoba? Hihetetlen, hogy ilyen könnyen összetévesztette a csapatokat. Úgy t nt, Meath emberei várnak rá. De hogyan? Valami hiba történt, hisz nem bolond. Aed Finnlaith lánya, azé a királyé, aki mind a háború, mind az emberek dolgában bölcs és járatos. Bizonyára egy el re kitervelt csapdáról van szó, de Olaf soha nem fogja elhinni, mert valójában ellene lovagolt egy csapat ember élén. Semmi rosszat nem tettem! – fakadt ki szíve. Csak annyiban vagyok b nös, hogy aggódtam a férjemért. És mint ahogy soha nem támadtam volna saját apám ellen – gondolta keser en –, úgy nem támadtam volna Olaf ellen sem. Most értette meg, hogy mennyire szereti Olafot, s felfedezése éles, keser fájdalomként hasított szívébe. A szerelem keser ital. És az tud er s maradni igazán, aki nem engedi, hogy szerelem érintse lelkét. Mert akkor kiszolgáltatott, és sebezhet vé válik. Éppúgy, mint . Hisz Olaf szavai nagyobb fájdalmat okoztak, mint a t r. Soha nem fog hinni az ártatlanságomban – gondolta Erin kétségbeesetten. Hisz árulónak bélyegzett. Hirtelen megérezte, hogy Olaf is a szobában van. Nem fordította meg a fejét, nem nyitotta ki a szemét, és semmiféle zajt nem hallott, ami a jelenlétére utalt volna. Igen. Biztos volt benne, Olaf ott van, és t figyeli. Arcán érezte jéghideg, északi tekintetét. Soha többé nem fogok meghallgatásért s megbocsátásért könyörögni – fogadta meg Erin. Nem szabad megtudnia, hogy mit érzek iránta, hisz akkor végem. Tara hercegn je vagyok, a legnagyobb királynak a lánya, aki valaha is uralkodott Írföldön. Kinyitotta a szemét, és arra fordította a fejét, amerre a férfit sejtette. Ösztönei ezúttal sem csalták meg. Olaf az udvarra néz bespalettázott ablaknál állt. Díszes öltözékben volt, feketevörös szín palástját egy hatalmas színarany bross fogta össze széles mellkasán. Erin tisztában volt vele, hogy máris el nytelen pozícióba került férjével szemben. Elég volt magára néznie: a haja kócos, meztelen lábujjai kikandikálnak egyszer fehér hálóinge alól, melyr l fogalma sincs, hogy hogyan került rá. Felült, Olaf szemébe nézett, mely jéghideg, halálos nyugalmat sugárzott magából. Erin úgy érezte, egy örökkévalóság választja el attól a naptól, amikor Olaf a csatába indult. Ismét egy idegen állt vele szemben, de egy olyan idegen, akit kezdett kiismerni. – Nos – mondta halkan Olaf – hát felébredtél. Egész frissnek nézel ki. – Olaf teljesen elfordult az ablaktól, karba tett kézzel leült egy székre. – Beszélhetünk. 134

– Beszélhetünk? Most, uram? – nevetett Erin keser en. – Hisz nem is akarsz meghallgatni! Nekem pedig nincs több mondanivalóm számodra. – Azt javaslom, mégis mondj valamit. Erin elhatározta, hogy hideg nyugalommal fogja kivédeni s viszonozni a férfi minden támadását. – Már megpróbáltam megmagyarázni, hogy mi történt, de te úgy döntöttél, hogy megbüntetsz anélkül, hogy meghallgatnál. Elítéltél, és én soha nem felejtem el… – hogy megbéklyóztál, kegyelem nélkül hurcoltál, gondolta magában, mint ahogy én is régen egy nap Carlingford Lough közelében. – Úgy gondolod, kegyetlenül bántam veled, hölgyem? Biztos vagyok benne, hogy kutya bajod. Nagy gondot fordítottam arra, hogy semmilyen tartós sérülést ne szenvedj. Semmi mást nem kaptál, csak egy jó kis leckét igazságosságból és alázatból, amelyet réges-rég megérdemeltél volna. – Leckét! Nincs jogod… – Minden jogom megvan hozzá! Minden jogot megkaptam, amikor feleségül vettelek! A tehetetlenség hirtelen düh lángjait lobbantotta fel Erin szívében. Mennyire szerette volna kirázni, ki zni azt az arcátlan megvetést Olaf gránit vonásaiból… De még jobban vágyott arra, hogy megérintse, hogy ujjaival érintse er s, feszül izmait, arcát a nyakába temesse, és belélegezze tiszta, férfias illatát. Erin ujjait tenyeréhez zárta, és alig hallhatóan megszólalt. – rült vagy, bolondok királya! Azt hiszik az emberek, hogy bölcs vagy és könyörületes… és még csak nem is keresed az igazságot! Ha nem hallgatsz rám, viking, járj csak a magad feje után. És akkor mi van, ha tényleg a halálodat akartam, férjem-uram? Jobb utat is találtam volna, mintsem kockára tegyem saját testvéreim, apám és az unokatestvérem életét! Olaf kicsit felhúzta szemöldökét, de ezen kívül nem mutatta a meggy z dés vagy a kétség semmilyen jelét sem. – Erin, nagyon jól tudtad, hogy akkor már nem az apáddal lovagoltam! – Most már tudom, hisz megmondtad! – Azt kéred, higgyem el, hogy csak véletlenül botlottál bele a számkivetettekbe Meath írjei helyett? – Igen. Még mindig Erinre nézett, aki úgy érezte, hogy többet kell mondania: – Írek voltak. Azt hittem, hogy a számkivetettek dánok vagy északiak… – Na látod, ezt készséggel elhiszem… mármint azt, hogy a számkivetettek inkább vikingek, mint írek. Ezt mondom most is Erin. Azt állítod, hogy írekkel találkoztál. Én nem. A sziklákon és a tengerparton fekv halottak többnyire vikingek voltak, és nem írek. Az asszony visszafojtotta lélegzetét: – Nem, az nem lehet! – De igen, azok voltak. Erin úgy érezte, kést forgatnak a szívében. – De k írül köszöntöttek, ír b rkötényeket viseltek… Meath-r l beszéltek, Meath királya pedig apám szövetségese… Olaf megvet en közbevágott: – Erin, alábecsülöd képességeimet. Arra kérsz, hogy higgyek ebben a badarságban, mikor tudom, kedves feleségem, hogy olyan ravasz vagy, mint egy róka. Olaf elindult felé, lassan az ágyhoz lépkedett, és felesége mellé ült. – Találkozásunk els pillanatától fogva kínokkal, halállal, a pokollal és elkárhozással fenyegetsz, hercegn ! A nászéjszakán is meg akartál ölni. Aztán ismét azt kell látnom, hogy saját feleségem vonul ellenem hadba, s még azt kéred, higgyem el, hogy másokat akartál megölni? Volt egy pár ír is az átkozott gazfickók között. De nem hiszem, hogy különösebben érdekelne, milyen nemzetiség embereket használsz fel ellenem… S milyen egyszer vezetni! Hogy egybevágnak a különböz alakok! A híres Arany Harcosn , a tarai Erin hercegn , Aed gyönyör lánya, aki a megvetett vikinghez ment feleségül! Bizonyára nagy örömmel tervezgetted özvegyi életedet. 135

– Tévedsz! – vetette oda Erin, s érezte, hogy ismét remegni kezd. Olaf egyszer gyengéd volt, még ha dühös is, néha pedig kegyetlen. Olaf most lenézte t. Ajka remegni kezdett. Pislognia kellett, hogy a szemébe gy l könnyeket visszatartsa. – Bízhatnál bennem – mondta. – Higgyek neked? Ha le lennél kötözve, és ki lennél peckelve, még akkor sem hinnék neked, kislány! Már többször hátba támadtál, mint kellett volna. – Még csak nem is akarsz meghallgatni – kiáltotta hangosan, megragadva szépen hímzett vászontokban lév párnáját, s mellkasa alá tette, hogy az megvédje. – Higyj, amit akarsz, és hagyj magamra! Olaf a párnáért nyúlt, és kitépte melle alól. – Ó, nem, bestia! Még távol állunk attól, hogy befejezzük ezt a beszélgetést! Többet szeretnék megtudni err l. Élvezem ezt a történetet. Hogy hallottál minderr l, ha nem tanácskoztál a számkivetettekkel? – Sigurd révén. Sörért mentem le… szomjas voltam. Hallottam, mit beszél az rség kapitányával. – Beszéltem Sigurddal. Azt mondta, egyetlen szót sem szólt el tted. Attól tartott, hogy csak felidegesítenéd magad. Érdekes, nemde? – Sigurd nem látott – felelte Erin türelmetlenül, s kíváncsi volt, hogy Olaf egyáltalán figyel-e rá. – A lépcs fordulóban vártam, mert nem tudtam, mit tegyek. Összerezzent, amikor Olaf hirtelen felpattant, hátat fordított, és pár lépéssel odébb ment. – Mikorra várod a gyereket? Ismét remegni kezdett, amikor rájött, mit kérdez. – Bizonyára te is tudsz számolni, uram… Olaf ismét szembefordult vele. – Igen – mondta szárazon –, tudok. – Tudod, hogy te vagy a gyermekem apja. – Amit tudok, Erin, az az, hogy bármire képes vagy, hogy gy lölj. De igen, elismerem, a gyerek az enyém. Gondosan figyeltettelek, amíg oda voltam. Szerencsés vagy, hercegn , hogy bosszúd még fondorlatosabb lett. A gyerek nélkül börtönben ülnél, és ha nem kínáltad volna fel magad azon az ágyon, hogy bizalmat színlelve becsapj… – Gondos figyelés… felkínálkozás… te viking gazfickó! Te nem birtokolsz engem! – Erin elvesztette minden önuralmát. Kiugrott az ágyból, s kétségbeesett sikollyal, dühödt vadállatként vetette magát a férfira. Olaf elámult a támadás hevét l, felesége puha, törékeny testének acélos erejét l. Nem csoda, hogy még az olyan férfiak, mint marcona bátyjai sem tudták könnyen legy zni a kardvívásban. Olaf arra gondolt, hogy csupán személyes dühe, saját haragja és az az egyszer fölény, hogy életének felét csatában töltötte, adta meg neki a könny gy zelem lehet ségét a sziklákon, amikor a harcosn vel állt szemben. De most, rség nélkül, meglep dve vette észre, hogy Erin a puszta öklével mekkora fájdalmat tud okozni. – Elég! – ordította Olaf, s izmos combjával beférk zött Erin lábai közé, kibillentette egyensúlyából, és a karjaiba kapta. Az ágyra akarta hajítani az asszonyt, és tüntet leg otthagyni, de testének tapintása, amely a puszta vászon alatt is oly meleg volt, zöld szemének éget pillantása, szívének vad dobogása, mind-mind arra ösztönözték, hogy félretegye józan eszét. Erin elárulta t, de azt hitte, mindez semmi, amikor testét ismét a vágy gyötörte, végtagjait parázsló t z emésztette, fájdalom lüktetett az ágyéka táján, amely csak egyre er södött, és dübörgött. Bolond volt. Erin a halálát kívánta. De kegyetlenül megbüntette s megalázta, de azt soha nem fogja megtudni, hogy mindez Olafnak fájt a legjobban. Úgy szeretett volna hinni Erinnek, de nem tehette, Dubhlain királya volt, egy ember, aki bizonytalanul küzdött az ország birtoklásáért. El szeretett volna merülni Erinben, s testének menedéket nyújtó melegével enyhíteni fájdalmát. Arcát a kócos és csábítóan fekete selyemhajba temetni, amely vad 136

rendezetlenségben borította Erin mellkasát, s Olaf érezte a karjaiban remeg asszonyi test fantasztikus lágyságát, keblének csábító domborulatait… Vágya elborította agyát, eltompította józan gondolatait. Nem beszélhetett, mert elárulta volna vágyát, leleplezte volna lelkét és vérz szívét Erin el tt. És tudta, hogy felesége úgysem fogadná el közeledését. De Thor haragjára, el kell hogy fogadja! – dühöngött magában Olaf. Hisz a férje, a királya, a h bérura – és bármi történt is köztük, nem engedi meg, hogy elforduljon t le. Lelökte Erint az ágyra, és a bejárathoz sietett, hogy meggy z djön róla, be van-e zárva a nehéz faajtó. Újra asszonya felé fordult, és kemény, kihívó tekintettel nézett szembe a smaragdzöld tekintettel. Vetk zni kezdett, ledobta palástját a székre, mellé széles b rövét. Erin hangosan zihált. Lassan az ágy támlájához csúszott, felült, és maga elé húzta térdeit. – Nem megyek bele ebbe a játékba, miközben árulónak nevezel. Nem! – kiáltotta. – Hát azt hiszed, hogy kedved szerint bármikor birtokolhatsz? Nem, viking! Soha! Olaf le nem vette asszonyáról a szemét, miközben ledobálta magáról ruháit, csizmáját. Erin szeme könnybe lábadt. Olafot még most is gyönyör nek találta. Mennyire hiányzott er t l duzzadó meztelen testének látványa, a harcos teste, amely izmos, szikár, rugalmas és fürge. Nem engedhetem, hogy megérintsen – gondolta Erin – hisz nem tudnék neki ellenállni… megtagadni önmagam, és akkor joggal nevezhetne szajhának. – Ha most közelebb jössz, Dubhlain királya – mondta a lehet legnagyobb méltósággal –, er szaknak fog min sülni. – Kétlem – felelte Olaf egy vállrándítással. – De ha ezt választod, asszony, hát legyen er szak – mondta halkan. Lassan, de magabiztosan lépett az ágyához. Az asszonyát karjába vonta, és ajkát az Erinére szorította, nem rettent meg azok merevségét l. Erin az ökleivel a hátát püfölte, de észre se vette az ütéseket. Még mindig a tarkójánál és ében hajánál fogva tartotta Erint, ujjait becsúsztatta a selyem tapintású hajba. Nyelvével tapogatta száját újra és újra, körbejárva ajkát, s egyre nagyobb izgató er vel, amíg Erin megtört, és meg nem adta magát a túler nek. Zokogás tört el Erin torkában még akkor is, amikor érezte Olaf nyelvét a szájában, és közeli, átható, áhított érintését testén. Ellent kell állnia! De dühe ellenére Olaf magával ragadta az érzések tengerében, minden lélegzetvétele és érintése a lelkéig hatolt, megfosztotta mindenét l, csak az Olaf iránti vágy maradt. Akarata ellenére válaszolt… viszonozta érintéseit. Kába volt, amikor Olaf hirtelen elhúzódott, s tekintetében már semmi nem emlékeztetett a tengeri vihar tombolására. Erin annyira kétségbeesett a fájdalmat és dühöt tükröz mélykék szempár látványától, hogy öntudatlan zavarában felkiáltott. – Mi baj, Olaf uram? Olaf gondolataiban egy szín kezdett kibontakozni. Egy szép szivárványszín. Lágy, csábító, mályva, lüktet , izzó vörös mely ötvöz dött és egybeolvadt a közepébe csapó villámmal, mely ott kavargott ágyékában, ott lüktetett testében, mint a tenger hullámai. Ismét összerezzent belülr l, ahogy megkívánta az ágyban hever szépséget. Vágya er sebb volt, mint amit valaha is n iránt érzett, er sebb, mint vágya az ország meghódítására és birtoklására. De nem fogadhatta el Erint. Er szaktev nek nevezte. Nem szerezheti meg neki ezt az örömet. Pislogott, és a vihar elt nt szeme el l. Már jéghideg acélkék szemének véd pajzsa mögül nézett asszonyára, és érzéki ajkát gúnyos mosolyra formálta. – Úgy döntöttem, hogy nem er szakollak meg, kedvesem! – mondta gúnyosan, majd legördült az ágyról, és az ablakhoz lépett.

137

Újabb félelem és megalázás hulláma söpört végig Erinen. Viszonozta a férfi érintését, amikor az csupán hatalmával kérkedett. Oly könnyen elfordult t le. Hála istennek! Vágyódott ugyan utána, de nem így. Azt szerette volna, ha Olaf szereti, megbízik benne. Erin megpróbálta eloszlatni fájdalmát, de képtelen volt rá. Haragja úgy elhatalmasodott rajta, hogy alig látott. – Te gazember! – mondta halálos nyugalommal, s a leped ket úgy húzta magára, mint széttépett méltóságának darabjait. – Te viking gazember! Soha többé nem fogsz megérinteni! Írországnak törvényei vannak, viking uram, és én felhasználom ellened e törvényeket. Azt követelem, hogy külön szobát bocsáss rendelkezésemre, amíg el nem válunk! Akkor már nem kell aggódnod gyilkos ösztöneim miatt, mert egy cseppet sem fog érdekelni, hogy élsz vagy halsz! Teljesen kábán vette észre, hogy Olaf mosolyogva fordul el az ablaktól. – Felséges hölgyem, legy zhetetlennek hiszed magad, ugye? De ne becsüld túl a saját er det! Nem lesz külön szobád, de ha ilyen kegyben részesítenélek is, nem jelentene semmit, hisz bemennék hozzád, ha úgy akarom. De saját szobámban vagy a saját ágyamban akkor teszlek magamévá, amikor csak akarom. Nem fogsz elválni. Hiába fenyeget zöl a Brehon törvényeitekkel, számomra semmit nem jelentenek, s a jelenlegi körülmények között másnak sem túl sokat. Házasságunk a szövetség jele. És ahogyan már említettem neked, viking vagyok. A saját törvényeimhez ragaszkodom. Azt tartom be, ami az enyém. Nem hagyod el a szobát, amíg én azt nem mondom, hogy hagyd el. Erin úgy szorította a fogait, hogy majdnem kitörtek. Testének minden izma megfeszült a düht l. – Meg fogok szökni – suttogta kétségbeesetten. – Könyörgöm, Erin – mondta Olaf halkan –, fejezd már be az örökös fenyeget zéseidet! Régi páncélod újra elkészül. Bilincsekkel és láncokkal együtt. Ha szükséges, egész életedet aranypáncélodban éled le, hogy emlékezz a múltbéli hibáidra! – Olaf válaszra várt, de csak Erin dühös, összeszorított ajkát látta. Újra kinézett az ablakon. Ez volt minden, amit Erin tehetett, hogy elkerülje a fájdalmat, amelyet Olaf okozott neki ismét, s szinte szétvetette a düh. De ostobaság lenne bármit is tenni, s ezt nagyon jól tudta. Olaf szavai nem fenyeget en hangzottak, csak fájó állításként. – Olaf – szólt Erin, s összeszedte minden erejét, hogy hangja nyugodt és h vös legyen. – Nem semmisíthetem meg elveidet, de óvlak t lük. Nem kívántam a halálodat, és eddig szökni sem akartam. De semmi mást nem kapok t led, csak keser séget. Kérlek, hidd el, hogy nem akartam ellened törni. Meg kell találnod, hol rejlik a veszély, hisz engem is megtévesztettek. Olaf ismét felé fordult, átsétált a szobán, leült az ágyra, és Erin szemébe nézett. Meg akarta érinteni az állát, de Erin elfordította a fejét. – Nem akarom, hogy megérints – mondta dacosan. Olaf halkan felsóhajtott. – Azt hiszem, bebizonyítottam már neked, hogy ebbe nincs beleszólásod, Erin. – Akkor tudd, hogy csak azt kapod vissza, amit megérdemelsz. Amíg árulónak nevezel, semmit sem adok neked. – Nem adhatod azt, ami amúgy is az enyém. – Sok dolog van, amit neked adtam, uram! De a szerelmet nem birtokolják, adják! – Nem hiszek a szerelemben, asszonyom. A szerelem gyengeség, amely bolondot csinál a férfiból. Könnyedén nevetett, és arcáról elt nt a gyötr dés. – Kislány, nem fogsz megszökni t lem! Gy lölhetsz reggel, délben, este, de akkor is feleségem maradsz – az én terhes kis feleségem. De állapotodra való tekintettel engedékeny leszek. Elt röm fenyegetéseidet, gy löletedet, bosszúvágyadat. És utánajárok, van-e rá mód, hogy higgyek neked. – Nagylelk vagy – mondta Erin hideg gúnnyal. Olaf ismét nevetett, és Erin kísértést érzett, hogy a szemének essen. De Olaf még idejében elkapta kezét, amint észrevette szemében a sisterg , figyelmeztet szikrákat. Lehúzta róla a 138

takarót rideg és dühödt tiltakozása ellenére. – A gyerek ugyanúgy az enyém, mint ahogy a tiéd. – Nagyon óvatosan megérintett a hasát, és gyengéden odadörzsölte az ujjait. – Változás zajlik benned – mondta halkan, majd hangja ismét kemény lett. – Ami egy másik érv arra, hogy megérdemelted a büntetésedet. Erin lesütötte a szemét, és érzéketlen maradt az érintésére. – Vagy talán a gyereket is meg akartad ölni, mivel az is viking? Erin Olafra emelte a szemét. A smaragdzöld fény sötéten csillogott. – Nem, Olaf, a gyerek az enyém. Ír lesz. Mergwin is egy viking harcos gyermeke, uram, de is ír. – Már nem azt a világot éljük, kislány! A gyerek az enyém! – Csak a gyerek miatt tartasz itt, Farkasok ura? Csak azért tartasz magad mellett, mert örököst akarsz? Mi lesz akkor, ha megszületik a gyermek? Akkor majd félredobsz? – Megtartalak – mondta Olaf –, mert az enyém vagy. És mert örömet szereztél nekem, s talán még fogsz is. És mert akarom a gyereket. Majd meglátjuk, hogyan tovább. – Kínok között fogunk élni? Olaf felhúzta szemöldökét, elmosolyodott, és maró gúnya újra visszatért. – Nem látom, hogy kínok között verg dnél a közelségemt l vagy az érintésemt l. Erint hirtelen düh kerítette hatalmába Olaf arcátlan, igazságtalan szavainak hallatán. Keze olyan villámsebesen csapott ki, hogy a férfi már nem tudta elhárítani a pofont, mely hatalmasat csattant arcán. Néma döbbenettel nézett Erinre, ahogy ott ült el tte még meztelenségében is büszkén, és ellene támadt. – Soha többé, viking! Vakíttass meg, kötözz meg, üss, fenyegess, tégy a magadévá, de soha többé nem leszek a tiéd! Erin a dühkitörésével együtt remegni kezdett belül. Bolond volt, hogy megütötte és szembeszállt vele, mikor nincs bizonyíték az ártatlanságára, és nem tudja biztosan, hogy Olaf teljesíti-e jogosnak vélt fenyegetéseit. De nem tud ennél többet adni neki. Már így is sebezhet lett, s csak ült csendben, várta a megtorlást. Összehúzott szemekkel Olaf megdörzsölte az arcát. – Erin, valóban csodálom a bátorságod. – Ismét levitte a hangját, hogy figyelmeztesse, csodálata csak eddig terjed. – De figyelmeztetlek, ne merészelj megütni még egyszer! Hisz te is tudod, milyen kegyetlen barbár vagyok! Erin elfordította róla tekintetét, és pislogott egyet a gúnyos megjegyzésre. – Igen, kegyetlen vagy, Olaf, sokkal kegyetlenebb, mintha korbáccsal vernél vagy láncokkal kötöznél le. – Minden t z és pokol! – fakadt ki Olaf. – Saját feleségem támad rám egy csapatnyi kegyetlen gyilkossal az oldalán, és még én vagyok a kegyetlen, mert nem d lök be a kifogásainak! Kiugrott az ágyból, és elkezdett öltözködni, dühében majdnem széttépte a ruháit. Erin nem válaszolt. Lehunyta szemét, és ismét magára húzta a takarót, pajzsként a reménytelenség ellen. Amikor Olaf ismét megszólalt, nyugodt, h vös és visszafogott volt. – Azt kérded, mi áll még köztünk, kislány? Egy fal. Te lenézel engem, én pedig csak azt hiszem, amit látok. De férj és feleség vagyunk, és én szeretném azt a gyermeket, akit a szíved alatt hordasz. Egy percre sem fogod megtagadni, hogy lássam, amint n . Csak páran tudják, hogy Dubhlain királyn je volt az, aki tizenkét ember halálát okozta. A halottak családjai nem esküdtek bosszút, ezért nyugodtan járhatsz-kelhetsz a várban. De ne hagyd el! Még egyszer nem figyelmeztetlek. És még egy dolog: ne akarj elfordulni t lem! A feleségem vagy. Akkor beszélek veled, amikor akarok, és akkor érintelek meg, amikor akarom! – Elhallgatott egy percre, háttal állt Erinnek. Szavai üresen csengtek, amikor ismét megszólalt: – Bolond vagyok, Erin, hiszen azt hiszem, még mindig van remény. Megállt egy percre, mintha elhatározta volna, hogy megválogatja a szavait, majd hozzátette: – Gyere, Erin, a nagyterem már várja királyát és királyn jét! 139

Nem volt mit tenni, hálásnak kellett lennie. Akár meg is kötözhetné, bebörtönözhetné, vagy megtagadhatná a gyerekkel együtt. De semmi sem változott, eltekintve Olaf iránta való érzéseit l, a rettenetes haragtól és a keser ségt l, amelyet érzett Olaf iránt. Ujjai remegtek, amint gyorsan öltözni kezdett, majd megigazította köpenyét. Idegesen az ajtó felé nézett, ahol Olaf türelmetlenül várta. A férfi már teljesen felöltözött, gondolatai valahol messze jártak. Magas, arany, felséges, az nagyszer harcosa – gondol Erin. Norvégia Farkasa, öntelt, er s, magabiztos… Könnyekkel küzdött, ahogy felidézte magában a férfi gyöngédségét… Olaf feléje nyújtotta a karját, és remegve karolt belé, elfogadta. Milyen más lehetne minden… – Olaf – szólt h vösen. – Igen? – Csak azért engedelmeskedem most, mert te vagy az er sebb. – Nem érdekel, hogy miért engedelmeskedsz, vagy miért tör dsz figyelmeztetéseimmel, csak az, hogy így teszel. Nem engedte, hogy könnyek gy ljenek a szemébe. Olaf kinyitotta az ajtót, pedig hidegen suhant el mellette. Lementek a nagyterembe, királyi pompában és gyötr kínok közepette. Olaf ismét a telihold alatt állt szenved lelkével. Sem , sem Erin nem maradt ott vacsora után a teremben. Fájdalmában és dühében elfelejtette Erinnel közölni bátyja, Leith és Fennen mac Cormac halálhírét. Amikor Erin észrevette, hogy Leith nincs a teremben, féktelen zokogásban tört ki. Olaf tisztában volt vele, hogy elutasította volna, s ezért Brice, a bátyja vigasztalta gyászában, amíg az éjszakában barangolt, s engedte, hogy vágya, kínzó fájdalma szabadon átjárja testét. Erin elárulta. De vajon tényleg? Bizonyíték van ellene, s a tudat keser fájdalomként hasított a férfi szívébe, mert hisz csak most döbbent rá, hogy újra él, hogy gyereke születik. Egy örökös. Erin vajon a bátyját siratja? Vagy mac Cormacet? Talán azt kívánja, hogy bárcsak halt volna meg az ír király helyett? Olaf egy mélyet sóhajtott. Megértette a fájdalmat. Ezért tiszteletben tartotta az Erinét is. Ma éjszaka nem tér vissza hálószobájába.

140

20. fejezet Hosszú viking hajók lepték el a tengerpartot és a kiköt t, piros és fehér vitorláik ide-oda ringatóztak a szélben. A látvány félelmetes és gyönyör volt. Olaf a liffeyi kiköt ben állt, hogy üdvözölje a közeled északiakat, éles szél cibálta arany haját és köpenyét. Nem akadt egyetlen viking sem fedélzetén, aki gúnyt zött volna a Farkas ír öltözékéb l, hisz a látvány még a tengerr l is félelmetes volt. Szétvetett lábakkal, egyik térdét a keresztpalánkon behajlítva úgy jelent meg, mint egy legendás arany isten. Mint ahogy az emberek gyakran gondolták a csatában, most is úgy t nt, hogy glória övezi. Sigurd állt a jobbján, balján pedig Gregory és Brice mac Aed. De amikor az els látogató csizmás lábát a vízbe mártotta, hogy a partra ugorjon, az arany szakállal övezett er s száj széles vigyorra nyílt. A látogató és Dubhlain királya örömkiáltások közepette összeölelkeztek. A két ember végül szétvált, és nyíltan méregették egymást. El ször a vendég szólalt meg. Majdnem olyan magas volt, mint a Farkas, egy vagy két évvel fiatalabb. – Hát így állunk, Farkas testvér! Dubhlain szép városa a tiéd. A tenger fel l jöttél, és véget értek már bolyongásaid, viking! – Igen, Eric, hát így állunk! – válaszolta a Farkas. – Istenhozott Írországban! – És úgy t nik, hogy egy írnél! – nevetett Eric, s kék szeme egy árnyalattal szürkébb volt, mint az Olafé, aki bátyja kinézetét fürkészte. – Nem, soha nem tudod meggy zni az íreket err l – mondta egy vállrándítással Olaf. – Különösen a feleségemet nem – tette hozzá csendesen. Erik már Olaf mögé nézett, Sigurd felé. Er sen hátbaütötte a vörös hajú óriást. – Sigurd! Öreg harcos! Hát a bátyám téged is elszakított a tengert l? – Jó vásárt csináltunk, Eric. Jó vásárt. Majd magad is meglátod – biztatta Sigurd Ericet egy széles mosollyal. – Engedd az embereidet a partra, testvér! – folytatta Olaf –, a nagyterembe vonulunk. És ha barátságosan fogadjátok az íreket, bemutatom nektek Clonntairth-i Gregoryt és Brice mac Aedet. Az ír hercegek kételkedve néztek a norvégokra, de a viking jó természetének nehéz volt ellenállni. Egyszer már meggy z dtek arról, hogy a vikingek váratlan látogatása nem fenyegetett egyéb veszéllyel, csak megb völt kíváncsiságukkal. Brice és Gregory a kiköt ben maradtak Sigurddal, hogy irányítsák a norvég csapatok partra szállását, amíg Eric és Olaf felmentek a fallal körülvett város kapujához vezet lejt n. Mikor a viszontlátás öröme elszállt, Eric komoran a bátyjára nézett. – Testvérem, apánk, a király ajándékaival jöttem, de azon felül figyelmeztetni is szeretnélek, Olaf. – Figyelmeztetni? – kérdezte rémülten Olaf. Még csak három hét telt el azóta, hogy visszatért az északi országból, és csatázott a dánokkal. Hát egész életében harcolnia kell a föld birtoklásáért? – Igen, figyelmeztetni – felelte Eric egy ideges bólintással. – De nem a közeljöv re nézve, testvér. A hírek a tengeren át is gyorsan terjednek. Tudok róla, hogy Karikalábú Friggid dánjai megsemmisít vereséget szenvedtek. De még más is eljutott hozzánk. Friggid hazatért. Az a hír járja, hogy embereket toboroz, és gazdagságot ígér nekik, még Dubhlain városát is, ha mellé állnak, és harcolnak ellened. Csak id kérdése, Olaf, hisz a bátor emberek is félnek t led. Nagyon óvatosnak kell lenned, hisz a dán rjöng dühében, és nem érdekli, mit kockáztat annak érdekében, hogy megöljön.

141

– Megnyugtatlak, Eric – mondta halkan Olaf –, hogy soha nem becsültem le a dánt. Tudom, hogy újra és újra ellenem indul, amíg egyikünk el nem táncol a valk rökkel. Áldott legyen az a nap, amikor újra találkozom vele, hisz találkoznom kell. S ha fenyeget zik a tengerentúlon, hát szólnod kell az érdekemben. Mondd azt, hogy Dubhlain bevehetetlen. Falai k b l vannak, lakói pedig – az északiak és az írek – halálukig védeni fogják. Megvetsz azért, öcsém, hogy ír lettem, bár sokat nyertem vele. E gyönyör sziget fele fog védelmemben harcolni. Eric hallgatott csíp re tett kézzel, nagy arany fejét hátravetette, amint el ször észrevette bátyja szikrázó szemében a magabiztos haragot, majd utána Dubhlain magas, tömör falait Olaf mögött. Akkor szívb l kacagott egy nagyot, minden szomorúsága elszállt. – Bátyám, én egyáltalán nem vetlek meg. Tisztellek, hisz biztos a magadénak mondhatsz itt egy talpalatnyi földet, amelyet más ember el tted még soha nem ért el. Már elmondtam, ami a kötelességem, bátyám, s most jöjjön a szabad pihenés! Elégedett leszel az ajándékokkal, amelyeket hoztam. Selymeket, ékszereket és ezüsttálakat. Falvéd ket a falaidra. És… – Eric megállt egy pillanatra, pajkosan rákacsintott a bátyjára – egy nagyon különös ajándékot, ami csak a tiéd. Olaf kíváncsian felhúzta a szemöldökét: – Kímélj meg, Eric, mi az az ajándék? – Egy n , bátyám. Egy ritka és különleges szépség, akit a frankoktól vettem el, akik, úgy hiszem, a távoli Perzsiából lopták. B re olyan szín és olyan édes, mint a méz. Szeme olyan, mint a mandula, és sötét, mint az éj… – Eric – vágott közbe türelmetlenül Olaf –, ha van egy dolog, amire nem vágyom, az még egy asszony. Az istenekre mondom, így is van elég bajom! – Természetesen hallottam, bátyám, hogy megn sültél. De úgy tudtam, csak a szövetség kedvéért. Pontosan ezért hoztam neked ezt a perzsa drágakövet. Tudom azt is, hogy még mindig Grenildét gyászolod, de férfi vagy, testvér, s ne bánkódj hát még mindig, s ne töltsd napjaidat azzal, hogy sápadt és aszott menyasszonyodat nézed, akit megvásároltál. Olaf hátravetette a fejét, és egy hatalmasat kacagott, mióta visszatért, az els igazit. – Eric, igazán köszönöm a gondoskodást, de hidd el, amikor azt mondom, hogy nincs szükségem egy n re sem, bármilyen szép legyen is! – Szemében még mindig vidámság bujkált, amint szárazon az öccsére pillantott. – Gyere, most találkozni fogsz sápadt és aszott menyasszonyommal! *** A keskeny orrú hajók duzzadó vitorláit jól lehetett látni a távolból Erin szobájának az ablakából. El ször félelemmel és ijedten nézte ket, de Rig megnyugtatta, hogy a hajók békésen jöttek, ajándékot hoztak Olaf apjától, Norvégia nagyvezérét l. Ijedtségéb l el ször megnyugvás, majd harag lett. Úgy t nik, Dubhlainban mindenki tudott egy csapat keskeny orrú hajó érkezésér l, kivéve t. Olaf nem érezte arra méltónak, hogy ezt közölje vele. De mivel alig két hete beszél vele, talán nem is volt olyan különös, hogy semmit nem tudott. Belemászott abba a forró vizes kádba, amelyet Rig készített neki, és idegesen a körmét rágta. A veszteség fájdalma, amely hatalmába kerítette, amikor értesült testvére és Fennen haláláról, azt eredményezte, hogy néma maradt Olaffal szemben. Az els éjszaka után, amikor Olaf magára hagyta, a férfi visszament szobájukba, s bár nem érintette meg, mindketten szenvedtek a vágytól. Éj éj után ébren feküdtek egymás mellett, egyedül. A feszültség miatt nem tudott aludni, ideges volt, egészen egy héttel ezel ttig, amikor Olaf megesküdött, hogy gy löli és az éj kell s közepén kirohant a szobából, és azóta nem is jött vissza. Amikor er s volt, azt mondta magának, hogy jó ez így. De amikor gyenge volt vagy kétségbeesett, azt kívánta, hogy férje inkább küzdjön vele, verje meg, vagy kérjen t le bármit, csak ne hagyja el. 142

Erin hirtelen félbeszakította gondolatait, amikor meghallotta a nagyteremb l kisz r d lármát. Gyorsan kilépett a kádból, és még egyszer azt kívánta, bárcsak más szolgát választott volna Moira esküv je után. Kíváncsi volt az új vikingekre, Olaf hazájának embereire, a férje iránti gy lölet ellenére, amelyr l napról napra meggy zte magát, s annak ellenére is, hogy büszkesége és hiúsága forgott kockán. Amikor a tengerészek Norvégiából híreket hoztak, Erin nem akarta, hogy azt mondják, hogy a Farkasok ura teljesen tökéletes menyasszonyt szerzett magának, még ha az ír is. sz volt és h vös, de Erin mégis egy puha selyemb l készült világoskék köntöst vett fel, amihez nem kellett öv, és jól elrejtette terhességét. A vállára terített pávakék kend pedig melegítette. Serényen megfésülködött, és gyémántot tett a hajába, majd kezét a faragott ajtóra tette. Két mély lélegzet és egy vállrándítás után készen volt bárkivel szembenézni. Hiszen – emlékeztette magát – Aed Finnlaith lánya volt. – És ez így megy tovább – mondta Eric egy nevetéssel, amint feltette csizmás lábát az asztalra. – Osgood-i Swin levágta Harilk fülét egy küzdelem során, Harilk bátyja leszúrta Sweint, Swein felesége bosszúért kiáltott, míg a nagybátyja meg nem ölte Harilkot. A viszály, bátyám, minden kétséget kizárva folytatódni fog egészen addig, amíg mindkét családból csak a gyermekek maradnak a… Olaf épp a t znél elmélkedett, amikor hirtelen arra riadt fel, hogy öccse megáll a mondat közepénél. Még jobban megijedt, amikor látta, hogy öccse tágra nyitott szemekkel és tátott szájjal a lépcs felé bámul, majd hirtelen levette a lábát az asztalról, és remegve felállt. Egyaránt szórakozva és bosszúsan követte öccse tekintetét. Erin jött le a lépcs n. Volt-e valaha is olyan – gondolta elmélázva –, hogy elfogódás nélkül tudta nézni e szépséget? Nem kevesebb rajongással, mint csodálatos lovát? Talán nem, talán mindig úgy a b vkörébe vonta, mint most Ericet. Friss volt a fürd t l, haja csodálatosabb volt, mint a legsötétebb éjszaka, göndör tincsei tökéletes vonásainak kecsességét szegélyezték, s szemének örökké tündökl smaragd csillogása… A selyemruha kiadta formás idomait, melyek még terhessége ezen állapotában is csak csábítóbbakká váltak. Keble kidomborodott a sz k ruha alól, gömböly hasa csábító volt. Orcái akár a rózsa és a legpuhább krém, ajka finom ívelése, csábító csillogása… Mióta otthagyta a szobát, már oly sokszor érezte, hogy nem bírja tovább a feszültséget és a szenvedést, hogy oly közel van, de mégsem tudja saját akarata szerint megérinteni, érezte, amint testét újra elönti a vágy már a puszta látványától. Összeszorított fogakkal nézte, amint lejön a lépcs n, majd felhúzta a szemöldökét, és h vös mosolyt er ltetett az ajkára. – Ah, Erin, végre! Vendégeink vannak, szerelmem! Bemutatom az öcsémet, Ericet. Attól tartok, hogy mivel a rokonom, sajnos is viking, de egy olyan, akit te is biztosan rokonszenvesnek találsz. Eric, bemutatom… ír feleségemet, Erin mac Aedet, Tara hercegn jét, Dubhlain királyn jét. Eric levette egy pillanatra a szemét Erinr l, és bosszúsan Olafra pillantott. Majd ismét Erint nézte leplezetlen csodálattal. – Tarai Erin mac Aed – suttogta Eric ragyogó szemekkel, amint a lépcs aljához sietett, és megfogta Erin kezét. – Már rengeteg n t láttam életemben, s Dubhlainbe kellett jönnöm, hogy megláthassam, akit n véremnek kell szólítanom, az valamennyi közt a legszebb. Erin elmosolyodott, nem tudott ellenállni az idegen könnyed bájának, aki a sógora volt. Olyan volt, mint Olaf, de nem egészen. Északi nyelven beszélt hozzá, öltözéke és modora is viking volt. Mégis volt benne lovagiasság, ami Olafban nem. Olyan könnyed és gondtalan volt, mint tán Olaf is hajdanában. Fosztogató volt, aki kevés dologra ügyel, de ékes bókjai ellenére is hiányoztak bel le Olaf bizonyos tulajdonságai. Nem volt meg benne bátyja ereje, sem az az akarater és kitartás. – Ha békés szándékkal közeledsz partjainkhoz, Eric, légy

143

üdvözölve! Nem tudtam, hogy Olafnak van egy testvére, de most örülök, hogy üdvözölhetem családját! Eric kellemesen elfojtódott: – Egy testvére? Régebben hét is volt. Három a távoli tengerpartokon veszett, de fogadok, kedves sógorn m, hogy a többiekkel találkozni fogsz az évek során. Otthonunk mérete az egyik oka, hölgyem, hogy oly sokunk adja vándorlásra a fejét. Otthagyjuk otthonainkat és földjeinket, hogy gy zzünk, ki kell mozdulnunk, és távoli országokban kell szerencsét próbálnunk. Olaf nevetése volt az, amit Erin ezután hallott. – Vigyázz a megjegyzéseidre, öcsém! A feleségem nem kedveli azokat, akik mások országában keresik szerencséjüket! Oly sokszor emlékeztetett már rá, hogy csupán egy barbár hódító vagyok! – Ha a bátyám így kudarcot vallott, Erin mac Aed, megteszek minden t lem telhet t, hogy lásd, milyenek is vagyunk, és megtudd, hogy mi Norvégiában nem vagyunk olyan mások, mint az írek. Szerényen m veljük földjeinket, békében, egészségben és egyetértésben élünk családon belül. – Ah… de a békét csak hazátok határain belül keresitek – mondott ellent Erin, még mindig mosolyogva. – Ne próbálj meg vitatkozni a feleségemmel – figyelmeztette Olaf az öccsét, majd a lépcs felé ment, hogy Erinbe karoljon, és elvezesse az öccsét l a kandalló felé, ahol úgy fordította, hogy mindkét kezével megfogta a derekát, és a feje fölött beszélt. – Erin azt szeretné, ha bocsánatot kérnél minden megfenyegetett ember miatt, és újra megtöltenél minden kifosztott kincsesládát. Erin lehetetlennek találta, hogy Eric nem vette észre az Olaf hangjában bujkáló ellenséges gúnyt. Érezte, amint egész teste elkábul. Ennek oka Olaf hideg érintése volt, és hangja, amely a hajába suttogott. Bárcsak lenne ereje hozzá, hogy lefejtse kezét magáról, és bátran elmondhassa Ericnek, hogy bátyja csak becsületb l és a szövetség miatt tartja maga mellett! De Eric semmit nem vett észre. Szélesen mosolygott. – Mégis úgy t nik, hogy az írek egy kis északiasságot is hordoznak magukban. Tévedek, bátyám? Vagy hírül vihetem apánkank, hogy ír búvóhelyeden új dinasztiát alapítottál? Erin mérgesen elpirult, amint Olaf ujjait a hasára tette. – Igen, Eric! A vezér megörül majd, ha megtudja, hogy magjának magja szépen virágzik a távoli szigeten. Mondd meg… mondd meg neki, hogy a Farkas szép unokákkal fogja megajándékozni, akik vikingként n nek fel, és az örökébe lépnek. Erin dühösen megfeszült, de Olaf acélkeze elfojtotta testének tiltakozását. Mosolyra görbítette a száját az összeszorított fogak mögött. – Nem, nemes Eric! Mondd meg apádnak, a vezérnek, hogy magjának a magja egy szép és nemes faj közé hullott, amely kulturált és m velt. Büszke lehet, hogy egy ír gyermek nagyapja lesz. – Erin – tiltakozott Olaf leplezett zavarában. – Sok id t töltöttem már el ír királyokkal és harcosokkal, s k elhitették velem, hogy ha egy feleséget félre is tesznek, gyermeke az apjával marad, hisz a gyerek apja örököse lesz, és az írek jól védik az örökléssel járó el nyöket. Fagyos félelem futott le gerince mentén. Tehát Olaf úgy döntött, hogy csak addig maradhat, amíg az örökös megszületik, és elválasztják t le, majd t visszaküldi az apjához, és becsülettel felrúgja a házassági szerz dést – hisz egyik férfitól sem várhatják el, hogy olyan felesége legyen, aki karddal tört az életére? Nem szeretett volna Olaf karjaiban remegni, de mégis tudta, hogy megérzi mélyr l feltör remegését, amelyet nem tudott visszafojtani. Szent isten, soha nem engedi, hogy elvegye a gyerekét! El kellett volna vágnia a saját torkát, amikor oly ádázul befeketítette? Olaf többé már nem vigyázott rá, nem is tör dött vele, hogy mellette alszik-e vagy sem. De mi mást is tehetett volna? B nösnek mondja magát, amikor nem volt az? Nem! – Azt hiszem – zavarta meg gondolataiban Eric száraz vidámsággal –, hogy a gyerekkel – akár ír, akár északi – ahogy jobban tetszik – számolni kell az anyjának és az apjának is. De 144

mire való az a nagyterem, Olaf? Idesietek erre a pompás k b l és malterból épített helyre, és nem kínálod meg a fáradt vándort étellel vagy sörrel, hogy h sítse torkát? „A királyn elhanyagolja kötelességeit – mondta h vösen Olaf, és eleresztette Erint. – Feleség, gondoskodni fogsz az én családom és barátaim kényelmér l! Erin behunyta a szemét, hogy elfedje kavargó b ntudatát és hirtelen támadt fájdalmát. Igaz, hogy Olaf mindig fenntartások nélkül üdvözölte családját. Támogatta bátyját a csatában, megbosszulta halott bátyját, de Eric, amint ott állt a teremben és felfedezte rajta az Olaffal rokon vonásokat, új fájdalmat okozott neki, hisz eszébe juttatta nemrég elvesztett bátyját. Ez az földje volt és Leithé. Akár a férje volt vagy sem, Olaf mégis viking volt éppúgy, mint a prémekbe öltözött harcos is, az öccse. Rablók. Hódítók. A Farkas felesége volt, de ilyen er vel akár egy dánhoz is adhatták volna. Talán csak egy kis különbség lett volna. Felemelte szempilláit, és látta a gondterhelt, elmélázó pillantást Eric kékesszürke szemében, amint ránézett. – Nagyon hálás lennék, húgocskám, ha utána járnál a kérésemnek. Erin pironkodva fordította el fejét a viking kedves hangja hallatán. Megérezte volna Eric az ír királyn és a norvég király közötti feszültséget? Olyan volt, mintha különleges er vel rendelkezett volna, amellyel lecsillapította a kedélyeket. – Örömömre szolgál, hogy kiszolgálhatlak – mondta Erin halkan, felemelte az állát, és elhúzódott férjét l. A teremb l a konyha felé indult. Ragyogó szemmel nézett még egyszer Ericre, és méltóságteljesen hozzátette: – És örülök, hogy a bátyámnak szólíthatlak, Eric. *** Erin nem tért vissza a nagyterembe, mely zsúfolva volt a norvég h sökkel, akik a Farkas vendégszeretetét élvezték. Nem érzett kedvet a gy zelmi diadalok végighallgatásához. A délel ttöt Moirával töltötte, akinek a társaságában megpróbált egy kis nyugalmat keresni. De csak még nyomorúságosabban érezte magát. Moira szeretett arról beszélni, hogy gyermekeik majd barátokként fognak együtt feln ni, de Erin a napok múlásával egyre inkább kételkedett abban, hogy Olaf egyáltalán szerette volna feleségét gyermekével boldognak látni. A délután közeledtével Erin egyre nyugtalanabb lett. Eddig engedelmeskedett Olafnak, és a váron belül maradt a visszaérkezésük óta, de hirtelen meggondolta magát. A norvég k falaktól való elmenekülés vágya elviselhetetlenné vált. Úgy gondolta, hogy a várban és a városban nyüzsg katonák forgatagában könnyen megszökhet anélkül, hogy észrevennék. Ellovagolhatna a sziklákhoz, ahol az óceán szele lecsitítaná felzaklatott lelkét, majd visszatérne. – Bolond vagy – mondta magának, ahogy a konyhaajtón keresztül távozott –, hogy Olafot még tovább gúnyolod. Igaz, hogy Erin volt a sértett fél, az áldozat, mentség nélkül. El kellett mennie a tengerhez, amely minduntalan hívta, csalogatta. Lovaglás közben érezte, hogy a föld elszáguld alatta, és lova ereje szinte magával ragadta. A szabadság érzése volt ez. De a sziklákról megpillantotta a Liffey torkolatánál lév kiköt t, a tengerpartot, és a hatalmas viking hajókat. Ma nem fenyegették ezek a hajók, de valahogyan mégis. Azt a szakadékot szimbolizálták, amely közte és Olaf között húzódott meg: a szokások, a társadalom és a bizalom különböz ségét. Soha nem fogok neki megbocsátani – gondolta, bár ez fájdalommal töltötte el szívét, de mégsem fordult ellene. Olaf elég hatalmas volt ahhoz, hogy mindent elvegyen t le, és semmit sem adjon cserébe. Ha egyszer megunja benne a n t, elveszett, és nem számít, hogy büszkesége és esze azt kívánja, hogy tagadja meg a férfit mindaddig, amíg az erejével bírja, amikor szíve és teste t kívánta. Elviselhetetlenül hiányzott neki éjszakánként, és olyan látomások gyötörték, hogy a férfi más n t tart a karjában. Valamikor régen csodálatos volt együtt, ha csak egy rövid ideig is. Olyan együttlét volt, amely túlment minden gy zelmen, 145

harcon, gy löleten és félelmen. Fölötte állt népeknek és nemzeteknek. Azon a napon, ugyanezen a sziklán, évekkel ezel tt, egy másik világban és más id ben. Akkor úgy találkoztak itt, mint férfi és n , megérintették és szerették egymást… Bámulta a hullámokat, ahogy azok a magasba emelkedtek és nekiüt dtek a sziklának, így Erin nem hallhatta a lódobogást, amíg a feléje tartók a közvetlen közelébe nem értek. Annak ellenére, hogy elhatározta, nem veszi figyelembe Olaf rendeleteit, hirtelen félelem fogta el. Ijedten elfordult a tengert l, és nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy csak Brice és Gregory volt az. – Erin! – kiáltott Gregory indulatosan és egyben megnyugodva. – Drága unokahúgom, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen bolondságot csinálsz. Erin megdermedt a nyergében, amint Gregory és Brice a közelébe értek. Az unokaöccsér l a bátyjára bámult, miel tt kirobbant volna. – Bolond! Gregory, hogy pont te nevezz annak! – De Erin, te viselkedsz úgy, mint aki elvesztette az eszét? – vágott közbe Brice. Majd enyhülten így szólt. – Azt gondoltad, húgom, hogy Gregory és én nem kértük azt a segítséget, amit a férjed megadott? Olaf azt mondta, hogy csak annyit kért, maradj házon belül. Ez egy nagyon kedves gesztus egy vikingt l… valójában bármely férfitól, akinek a felesége ellene vonul a háborúban. Erin egy pillanatra behunyta a szemét. – Kedves gesztus! Brice, én nem tettem semmit Olaf ellen! Félrevezettek! Ha már a saját bátyám nem ad szavamnak egy árnyalatnyi hitelt sem… – Ez már nem számít! – kiáltott fel Gregory, és ezzel a kialakuló vitának véget vetett. – Erin, vissza kell mennünk. Egy követ jött Tarából, és a férjed keresni fog. Erin az ajkába harapott. – Tudja, hogy eljöttem? – Nem tudjuk – mondta Gregory finoman. – Azt javaslom, hogy minél hamarabb térjünk vissza. A lovaglóterem zsúfolásig megtelt, és talán még nem fedezte fel, hogy nem vagy ott. Ne fecseréljünk több id t a vitatkozásra. – Felpattant a lovára, és vágtázni kezdett. Brice és Erin követték. Nem is lassítottak addig, amíg a városfalakat el nem érték. Mikor már azon belül voltak, Brice megkérte húgát, hogy szálljon le a lóról. – Menj vissza a konyhán keresztül, Erin, és tégy úgy, mintha el lennél foglalva. Gregory és én majd gondoskodunk a lovadról. Erin bólintott, és a torka összeszorult. – Brice – mondta gyengéden –, hidd el nekem, nem az én hibám volt. De köszönöm neked, testvérem! – Mi mac Aedek vagyunk, Erin. És ha azt mondod nekem, hogy nem vagy b nös, akkor bízom benned. Erin bólintott, és elsietett. Hátrament, és belépett a konyhába. Örömmel nyugtázta, hogy a legnagyobb sürgés-forgásba csöppent bele. Elcsevegett Freydával és a többi kuktával egy kicsit, ezután fürgén a nagyterembe sietett. Megpróbálta lecsillapítani az idegesség kiváltotta remegést, amely olyan könnyen elárulta volna. Nagy megkönnyebbülésére Ericbe botlott bele, aki éppen a bátyja falainak szerkezetét vizsgálta. – Erin! – köszönt rá és elvigyorodott. – t, az ír hölgyet akarom csodálni minden más asszony helyett. Erin idegessége elmúlt egy kicsit, és válaszként Ericre mosolygott. Soha nem gondolta volna, hogy élvezni tudja majd egy viking bókját, és most tessék, örömet szerzett neki. Eric olyan barátságot ajánlott, amely egyaránt tisztelettel volt a n iránt, aki bátyjának felesége, és kellemesen hízelg volt a sértett önbizalmának is. – Kétlem, viking testvérem – mondta Erin halkan –, hogy neked nagy szükséged lenne arra, hogy er vel gy zz. Biztos vagyok benne, hogy megadásra tudsz kényszeríteni bárkit a fürge nyelveddel, és a gy zedelmes mosolyoddal. Eric elmosolyodott, és meleg pillantást vetett a n re – Ó, kedves ír leánykám, úgy gondolom, hogy egy férfinak nem gyors nyelvre van szüksége, hogy a szépséged dicsérje. 146

– De biztos, hogy a gyors észjárás és kedvesség csak el nyös lehet – kezdte Erin, de Olaf hangja megtörte a beszélgetést. Erin remegni kezdett ismét, ahogyan gyönyör szemét a férje hideg, kék szemére emelte. – Téged kerestelek. – Erin nem tudta volna megmondani, hogy a férfi tudott-e arról, hogy megtagadta a parancsát, amint ott állt karba tett kézzel. Mint ahogy oly gyakran megtette, Olaf ismét játszott a szavakkal, és nem lehetett tudni, hogy ez csapda-e. – El voltam foglalva, uram – mormolta, és elhaladt a mellett. Olaf azonban megragadta a karját, és megállította. Egy pillanatra úgy t nt, hogy szemének leny göz kéksége elsápasztja Erint, aztán Ericre mosolygott. – Bocsáss meg, öcsém. A hölgyet egy követ várja apja udvarából. – Tessék – mondta Eric szívélyesen. Erin úgy gondolta, hogy Eric egy kicsit túl messzire ment, amikor a szabad keze után nyúlt és kezet csókolt. – A viszontlátásra este, húgocskám. Egy gyönyör asszony társaságában öröm lesz vacsorázni. Olaf türelmetlenül felmordult, és elhúzta feleségét. Némán vonultak Olaf fogadószobájába, de Erin ismét remegett: az izgalom és a félelem érzése keveredett benne. Lehetséges, hogy Olaf féltékeny rá? Ezt a gondolatot gyorsan elhessegette magától, és azon kezdett töprengeni, hogy férje tudja-e, hogy megszegte a parancsát? Gregory és Brice már várták ket, egy alacsony férfi társaságában, aki az apja seregeinek egyenruháját viselte. Olaf a terembe érve feléjük bólintott, és az ablakhoz sétált. A falnak támaszkodott, és kibámult az udvarra. A követ idegesen felnézett, megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Aed Finnlaith, az írek királya, kéreti, hogy fia, Brice, és unokaöccse, Clonntairthi Gregory, térjenek vissza Tarába a nap felkeltével. A papok már összegy ltek, hogy imádkozzanak Leith mac Aed lelkéért, és ill , hogy a család jelen legyen a szertartáson. – A követ ismét megköszörülte a torkát, és a neki hátat fordító Olafra pillantott. – Aed Finnlaith, Írország királya, azt is kéri, hogy a leánya, Erin, Dubhlain királyának királynéja és felesége, szintén vegyen részt a szertartáson. Kéri, hogy a szövetségese és veje, Dubhlaini és Norvégiai Olaf, tegyen látogatást Tarában, és vegyen részt az évi ünnepségeken. A kormány rendelete… A követ monoton hangon folytatta tovább, de Erin azt már nem hallotta. Haza! Az édesanyja mennyire vágyott arra, hogy viszontláthassa! És Aed! Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára látta az édesapját! Az elválásuk annyira keser volt. Annyira szerette volna t látni, a karjaiba borulni, érezni a szeletét, és átengedni magát a bölcsességének! Otthon! A hely, ahol visszanyeri az erejét, békét és menedéket talál… De azonnal visszatért a jelenbe, amint meghallotta, hogy Olaf ezt mondja: – Attól tartok, hogy a feleségem és én most nem hagyhatjuk el Dubhlaint. Túl sokat harcoltam már, és most nagy szükség van rám a városban. Azonban szándékomban áll ellátogatni az ünnepségekre, és kérem, adja át hálámat a királynak szívélyes meghívásáért. Erin úgy érezte, mintha t rt szúrtak volna a hasába, és jól megforgatták volna. Férje nem fogja megengedni, hogy elmenjen. – Olaf – szólalt meg Gregory szerényen az unokahúga érdekében –, Aed arra kér, hogy az egész család gy ljön össze egy elvesztett testvérért való imára. Brice és én elvállaljuk, hogy vigyázunk a feleségedre… – Olaf… – remegett meg Erin, amikor a sajátját ismerte fel az esdekl hangban. De megszólalt és most már folytatnia kellett. – Nagyon szeretném látni az apámat! Olaf hidegen nézett rá. – Most nem beszélünk többet err l. Olaf tekintetét Gregoryra és Brice-ra emelte, és Erin hátán a hideg futott végig, amikor meglátta a férje jeges kék szemét. Olaf tudta, hogy Erint bátyja és unokabátyja hozta vissza a városba, de nem szólt semmit, csak elbocsátotta a követet. Peckesen az ajtó felé indult, és megfordult. – Az este még el ttünk áll. Erin?

147

Erin megpróbálta lenyelni csalódottságát, és bólintott. Nem nézett se Brice-ra, se Gregoryra, hanem kisietett a szobából, és betért a nagyterembe, ahol elfoglalta helyét az asztalnál. Édes istenem, mennyire vágyott hazamenni, az anyjához, Tarába, amely a szépség és büszkeség si helye volt, legy zhetetlenül és tagadhatatlanul ír. Borús gondolatait Eric terelte el, aki a t le jobbra es széket választotta, és hozzáhajolt. – Érdekes körbetekinteni a teremben, nem igaz, hölgyem? A férfiak barátok lettek. Arra nevelték ket, hogy egymás életét kioltsák, és az az eszükbe sem jutott, hogy mennyire egyformák. Ma órákat töltöttem a bátyáddal, és a helyes lótartás el nyeir l beszélgettünk: mint ír, és én mint norvég. Úgy látszik, sok közös vonásunk van, Birce mac Aed-nek és jómagamnak. Míg, ha nem a te bátyád lenne és én Olaf öccse, akkor nem beszélgethettünk volna így, barátságosan, hanem a harcmez n találkoztunk volna két különböz oldalon. – Ez érdekes, Eric, és mindig jó, ha az emberek nem törekednek egymás elpusztítására – válaszolt Erin, és szomorúan elmosolyodott éles bölcsességére. – Kár, hogy azok, akik békét teremtenek, nem tudják megtalálni azt – mondta Eric, és a szeme együttérz en csillogott. Közelebb hajolt. – De gondolj arra, Tarai Erin, hogy gyakran a legbölcsebb ember a legelvakultabb, mert az esze irányítja, és nem a szíve. Erin csodálkozva tekintett a férje öccsére, miután az nyilvánvalóan ajánlotta kedvességét. A férfi lassan elmosolyodott, és a szürkéskék szeme kacéran megcsillant. – De persze lehet, hogy a Farkas öccse az egyetlen, aki rá merne szólni, és arra kényszeríteni, hogy érezzen a szívével. Rákacsintott, a tekintetét a bátyja széke felé emelte, majd vacsorája felé fordította figyelmét. Erin lehajtotta fejét, és titokban Olaf felé pillantott. Kemény vonásait kiemelték az arcán húzódó barázdák, melyek olyan nyomot hagytak, mintha állandóan összeráncolta volna a homlokát. Erin elmosolyodott magában, és lebiggyesztette az ajkát. Tényleg hatással tudna lenni Eric a Farkasra? Féltékenység lenne az, amit Olaf érzett, amikor láthatta t beszélgetni a saját testvérével? De a mosoly lehervadt az arcáról, amikor Olaf odahajolt hozzá, és gyengéden így szólt: – Légy óvatos ma éjszaka, mert ismét a bolondját járattad velem. Tisztában vagyok azzal, hogy gyalázatosan megtagadtad a parancsomat, és azt is tudom, hogy az unokabátyád és a bátyád mindent megtettek azért, hogy megmentsenek a haragomtól. Erin torka összeszorult, és nem ment le több falat a torkán. Hátrad lt székében, és férje felé fordult: – Kérlek, ne vond felel sségre bátyámat és Gregoryt az én cselekedeteimért. Olaf hátrad lt, és a feleségét nézte. A kék tekintet még mindig hideg volt, ugyanakkor óvatos, és ismét úgy nézett ki, mintha csapdát állított volna neki, vagy éppen a reakcióját fürkészte volna. – Semmi kifogásom nincs ellenük. Mind a ketten bátrak és rendíthetetlenek, tisztességes és h séges harcosok. A rokonaid, és természetes, hogy védeni próbálnak. Erin megpróbált nyugodtan kortyolni egyet az ezüstkehelyb l, amelyet Olaffal együtt használtak. – Talán ez nem csupán vak h ség, hanem egyszer bizalom, uram. – Bizalom, kislány? – kérdezte udvariasan. – Egyszer fordítok hátat neked, és azonnal kihasználod az alkalmat. De nem számít. Legalább megoldottál egy kérdést. Talán megengedtem volna, hogy meglátogasd apádat a rokonaid társaságában. De a mai viselkedésed eldöntötte a dilemmámat. A férje szavai késként hatoltak szívébe. Belekóstolt az italába, de az ujjai megremegtek, amikor megfogta a kelyhet. Letette, az ujjait összefonta maga el tt az ölében, és elhatározz hogy keményen megmondja a magáét, miel tt a felgyüleml könnyek hiábavaló sírásba torkollanának. – Ez tehát az utolsó szavad – mondta hidegen. Erin nem látta, hogy a férfi torka összeszorult. – Igen – válaszolta kurtán, de rekedten. – De talán a vágyad er sségét l függ, hogy látni fogod-e a családodat.

148

E válasz hallatán Erin gyorsan a férjére tekintett, de feladta a reményt. – Mit értesz ezen? – Erin nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg. De a férfi nem válaszolt azonnal. A tekintete a terem közepére tévedt, ahol a mulatság kezdetét vette. Erin követte a tekintetét, és összeszorította fogát kínjában és haragjában. Olaf egy különlegesen gyönyör séges n t figyelt, aki táncolt. A b re mézszín volt, mandulavágású szeme éjfeketén ragyogott. Selyempantallót viselt, amely meglehet sen keveset takart el alakjából, és olyan idegen hangzású zenére táncolt, amelyet Erin még soha ezel tt nem hallott. A lány úgy hajlongott a zene ritmusára, amelynek csak egy célja lehetett: a férfiak elcsábítása. – A férjed elutasította t. – Erin a megszólaló irányába nézett, és Eric tekintetét kapta el. – Egy férfi csak akkor utasít vissza egy ilyen felajánlást, ha úgy érzi, hogy nagyobb kinccsel rendelkezik. Eric mosolygott, majd visszafordult a beszélget partneréhez, egy t le jobbra helyet foglaló norvég harcoshoz, miel tt még Erin válaszolni tudott volna. Erin ránézett az érintetlen vacsorájára, aztán vissza a táncosra. Nem érdemes továbbra is a teremben maradnia. Olaf valószín leg észre sem veszi, ha elmegy. De éppen miel tt már elindult volna, érezte, hogy Olaf keze a karjára nehezedik, és szúrósan ránéz. – Hová akarsz menni, ír leány? – kérdezte gyengéden. – Sehova – válaszolta Erin halkan, de büszkén. – Csak fáradt vagyok, és alig várom, hogy nyugovóra térhessek a szobámban. Olaf ránézett, és lassan engedett a szorításán. – Akkor menj a szobádba, és várj meg ott. Valamit meg kell beszélnünk. Erin rémülten érezte, hogy forró hullámok öntik el testét. Milyen szörny ségesen vakmer dolog volt neheztelni egy ilyen haragos emberre, ugyanakkor annyira vágyódni utána, hogy valósággal elolvadt a gyengeségt l! – Úgy látszik – mondta Erin –, élvezed, hogy gúnyolódhatsz velem. Nincs mit megbeszélnünk. A férfi elmosolyodott. – Ó, de hát mi más volt közöttünk mindig is, mint árucsere és szerz dés? Talán még rájössz arra, hogy ismét cserélni akarsz. – Nincs igazad – motyogta Erin. – Én nem cseréltem, hanem engem cseréltek. – Talán, te büszke ír, majd meglátjuk. Most menj a szobánkba… de várj meg, nemsokára ott leszek én is. Erin meg sem hallotta, hogy Eric jó éjszakát kívánt neki. Idegesen felállt az asztaltól – szívverése ijeszt en felgyorsult, és alig kapott leveg t. Kisietett a teremb l, felszaladt a lépcs n a szobájába, becsukta az ajtót, és felsóhajtva nekitámaszkodott. Istenem segíts, mi volt ez az új gúnyolódás? Remegett és lángolt az arca. Hogyan álljon ellen neki? Vissza kell utasítania, de nem tudta volna elviselni, ha a férje akkor majd az erotikus táncosn ben, vagy valaki másban talált volna partnerre. Hogy én milyen bolond voltam! – Nem tudta, hogy a férje kivel töltötte az éjszakáit, amióta eltávozott. – Most mit csináljak? – suttogta. Az egyetlen megoldás, ami kínálkozott, az az volt, hogy távol tartsa magától. Ennyi maradt meg a méltóságából, amit még képes lett volna megtenni, ha továbbra is árulóként tartja fogva. Elsírta magát. Ha hazamehetne, nem érdekelné, hogy férje más n nél keresett-e vigaszt. Új er re kapna, megsz nne a belül érzett fájdalma, amely állandóan gyötörte. Maga el tt látta azt a férfit, akit szeretett, és akiért mindenre képes volt. Meddig fog még tartani, hogy az iránta érzett szerelem – amelyet a gy lölet sem tudott kioltani – és az érzelmek, amelyek állandó vihart kavartak körülöttük, össze nem omlik, és Erint elhagyja az akaratereje, majd végül teljesen ki lesz szolgáltatva a Farkas kegyeinek?

149

21. fejezet Az égen félhold ragyogott, és a csillagok apró fénypontoknak t ntek körülötte az égen. A nyitott ablakon át beáramló leveg hideg volt, de Erin nem tudta rávenni magát arra, hogy bezárja így hát tovább vacogott vékony hálóruhájában. De úgyis mindegy volt. Sokkal feszültebb volt annál, minthogy érezte volna a hideget. Nem bírta elképzelni, hogy ennél még lehet idegesebb, mégis enyhén megremegett, amikor hallotta, hogy kinyílik az ajtó, aztán becsukódik. Újabb idegesség fogta el. Erin nem fordult a zaj irányába. Várt. Tudta, hogy Olaf nekitámaszkodott az ajtónak, amelyet olyan nyomatékos lassúsággal csukott be, és érezte, hogy a férje t nézi. Nagyot nyelt, és azon t n dött, hogy mit talált ki a férfi, mert ha ismét t kívánta volna, akkor tudatában kellett lennie, hogy az nem fog menni, csak er szakkal. Erin ilyen h tlen gondolatokkal játszott magában, és elhatározta, hogy ellen fog állni. Ugyanakkor azon imádkozott, hogy bárcsak kinyújtaná érte Olaf a kezét, és addig követel zne, amíg meg nem adja magát, mert így legalább visszaszerezhetné szeretetét, és a büszkeségét is visszaállítaná. – Meg kell hogy dicsérjelek, kedvesem – szólalt meg végül Olaf vontatottan. – Úgy látszik, meghódítottad az öcsémet. Ericre nagyon nagy hatással vagy. Erin megrántotta a vállát, de nem fordult felé. – Eric udvarias és nagyon kellemes ember. – Ez felettébb érdekes, hiszen az öcsém. Erin meg sem hallotta. – Jobban felkészülhettem volna, ha tudom, hogy jön az öcséd, vagy egyáltalán tudtam volna a létezésér l. – Úgy gondoltad, asszonyom, hogy a vikingek az ördög leszármazottjai, akiket a földre küldtek, és nem anyától és apától születtek? Gondolhattad volna, hogy nekem is van családom. – Sohasem beszéltél róluk. – Sohasem kérdezted. Erin megrázkódott, ahogyan egy hideg légáramlat érte el. Ott álltak némán, és Erin úgy érezte, hogy a hideg szinte visszhangozza a köztük lév távolságot. De azzal is tisztában volt, hogy ha megfordul, a férfi lángoló szemével találja magát szembe. Nem akart megfordulni. Nem akart találkozni azokkal a szemekkel, amelyek a lelkébe láttak, és azzal fenyegették, hogy megfosztják minden büszkeségét l. – Zárd be az ablakot! – szólalt meg váratlanul Olaf. – Veszélyeztetni akarod az egészségedet és a gyermekem egészségét? Erin bezárta az ablakot, de továbbra is a leveg be bámult. Újra jeges csend borult rájuk, s a kínos mozdulatlan némaság olyan hosszúra nyúlt, hogy Erin már-már azon gondolkozott, hogy verni kezdi a falat, és hangosan felsikít, mint a jajgató halálszellemek az erd ben. – Fordulj felém, Erin! – követelte végül Olaf finoman. Erin lassan megfordult, az ujjait szorosan összekulcsolva maga el tt, lehajtotta a fejét, és a kezét nézte. – Kíváncsi lennék arra, ír hölgyem, miért van az, hogy soha nem nézel rám. Erin ráemelte a tekintetét. – És én is kíváncsi lennék arra, uram, hogy milyen játékot zöl velem. Olaf ártatlanul felhúzta szemöldökét, karját összekulcsolta a mellkasa el tt, és szárazan elmosolyodott. – Nem tudom, mir l beszélsz. – Rendben van – kezdte Erin hidegen, majd felemelte az állát. – Mit akarsz t lem, uram? Mi az, amit meg kell beszélnünk? – Nem én, hanem te akarod. 150

Erin ismét elfordult t le, és a bezárt ablakra bámult. – Ne csapj be, Olaf! Nem várom el t led, hogy elengedj Brice-szal és Gregoryval Tarába. – Fordulj felém, Erin! Légy szíves, ne játssz a türelmemmel, és azzal, hogy állandóan erre kelljen figyelmeztetni. Erin megfordult, és türelmetlenül sóhajtott. – Mondd meg nekem, kislány – kérdezte gyengéden. – Ki az, akit gyászolsz? Leith-et vagy Connaught fiatal királyát? Testvért vagy szeret t? – Fennen soha nem volt a szeret m – válaszolta Erin halkan. – Ezt te is nagyon jól tudod. Olaf lehajtotta a fejét. – Kérlek, felelj a kérdésemre. – Mindkett jüket gyászolom, Olaf – válaszolta halkan és méltóságteljesen. – Egy testvért, akit annyi éven át szerettem, és egy barátot, aki bátor, kedves és országa nemes és fiatal uralkodója volt. Olaf elnémult egy pillanatra, majd gyengéden így szólt: – Nem fogok err l többet beszélni, és nem gázolok bele az érzéseidbe, mert tudom, mit jelent ez a fájdalom, és nem akarok érzéketlen lenni. Olaf megköszörülte a torkát, mintha szégyellte volna érzelmességét. A hangja azonnal a régi mélységgel csengett, és felvette az udvariasan gúnyolódó cinikus hangszínezetét. – A kérdés az, hogy mennyire akarsz menni. Erinnek felgyorsult a szívverése, amint egy különös fényt pillantott meg a szemében ma este, valami olyasmit, amely ismeretlen volt számára. Olaf kék szeme tartózkodóan fénylett, kitartó intenzitással vizsgálta a lány tekintetét. – De hát tudod – válaszolta, és fájlalta, hogy a hangja csak gyenge suttogásként hallatszott –, hogy mindenáron szeretném látni az apámat… és az otthonomat. – Megköszörülte a torkát, de még így is rekedt volt. – De mind a ketten tudjuk, uram, hogy nem fogod ezt megengedni nekem. Nem válaszolt azonnal. Az asszony testét és arcát elöntötte a forróság. Tudta, hogy a hálóruhája átlátszó. A gyertyafényben biztosan látni lehet a teste körvonalát. Olaf elkapta Erin pillantását. – Talán mégis, hölgyem. De ez csak t led függ. – Te viccelsz velem. – Nem. A csere értékét l függ. – Nem értem, miért gúnyolódsz velem – kiáltott fel Erin. – Arra kérsz, hogy adjam oda a testem, és cserébe elmehetek az apámhoz? Akkor azt mondom, hogy NEM, uram, mert az a tapasztalatom, hogy úgyis azt csinálsz, amit akarsz, bármit mondok neked. A férjem vagy, és soha nem vitatkoztam veled. Erin meglep dve látta, hogy a férje elmosolyodik. – Ezt meg kell beszélni. De nem, Erin, én nem kérlek arra, hogy cserébe ajánld fel a testedet. Nem vagyok bolond, hölgyem, hogy olyasmit kérjek cserébe, ami már eleve az enyém. A megalázás és a düh pírja futotta el Erin arcát. Úgy gondolta, hogy nyugodt és lenéz volt, és most mégis játszottak vele. Bolond volt, amikor azt hitte, hogy a férje t kívánja, miután olyan hosszú ideig távol volt. Míg egyre gömbölyödött és egyre visszahúzódóbbá vált, egy gyönyör teremtés, akit egy messzi országban neveltek arra, hogy örömet szerezzen a férfiaknak, csak egy csettintésre várt, és máris kielégítette igényeiket. – Csak arra kérlek, hogy ne gúnyolódj velem, mert ez fáraszt. Mondj igent vagy nemet, hogy elmehetek-e… – Egy férfi – vágott közbe Olaf –, még egy viking is a kedve szerint mond igent vagy nemet. Ha jó kedve van, pihent, és simogatják, akkor valószín bb, hogy igent mond. Minél boldogabb, annál több boldogságot tud nyújtani. – Olaf! – kiáltott fel majdnem sírva. – Mit akarsz t lem? Azt mondod, hogy nincs semmim, amit elcserélhetek… – Nem, nem ezt mondtam. 151

A férfi szinte suttogott, Erin mégis meghallotta, és magába itta egész lényével. Megérintette, és melegséget sugárzott szét testébe, végig a csigolyáin és a combján, mintha csak a keze simította volna végig. – Csak azt mondtam – folytatta, miközben hátralépett –, hogy nem adhatod cserébe a testedet, mert az már az enyém. De nem akarok egy n t kényszeríteni. Sem egy olyan választ, amely kielégít , de sajnálatból adják. Egyszer azt mondtad nekem, hogy van, amit csak kapni lehet, és van, amit csak adni tudnak. És igazad volt. Kérlek, ír, gyere ide hozzám, és add meg nekem… – Ismét gúnyolódsz velem – sóhajtott fel Erin. – Nem tudom megtenni, amíg fogva tartasz… – Ó, de a cserének ez az alapja. Valakinek adni kell, hogy gy zzön. Ha Tarába kívánsz menni, meg kell változtatnod a kedvemet, mert most éppen nagyon sötéten látom a világot. Erin hosszan és hitetlenül bámult rá, smaragdzöld t z izzott szemében, és összetalálkozott a viking hideg kék szemével. – Nem tudom… – kezdte újra, de elnémult, amikor Olaf megvonta a vállát, és elfordult t le, majd ásított egyet, és kikapcsolta a mellt jét. – Akkor tehát a falaim között maradsz. – Olaf! – Erin széttárta ujjait, és elkezdte ütni a falat az öklével maga mögött. Olaf kérd n nézett a feleségére. – Te fattyú! – üvöltött fel Erin. – Ez hát a véleményed. Összetörve és összezavarodva Erin továbbra is a férjét bámulta. – Milyen különbség… Olaf magasabbra húzta a szemöldökét, és gúnyosan elmosolyodott: – Óriási különbséget követelek, Erin. Ez az ajánlatom. Erin még mindig tétovázott, mintha ezek a pillanatok meghozhatták volna a helyes választ. – Nincs igazad, Olaf. Mert hiába kezdeményezek én, mindig tiéd a dönt szó. – Nem, Erin. Te döntesz. Ma este csak annyit kell mondanod, hogy nem, és én békén hagylak. – És megtagadod, hogy meglátogassam az apámat. Olaf vállat vont. – Elmondom még egyszer, hogy egy jó hangulatban lév férfi valószín bb, hogy adni fog. Gondolj erre, Erin. Túl sokat kérsz. Vendégeink vannak, és mindezt azután kéred, hogy megtagadtad a parancsomat. Te választasz. De figyelmeztetlek, hogy nagy örömet kell szerezned, mert a mai nap eseményei nagyon kifárasztottak. Erin ökölbe szorította a kezét, és a körmével a tenyerébe vájt. Úgy t nt, hogy Olaf mindig megnyerte a csatáit, mert meglepetésszer en taktikát változtatott. A férje ezen támadása megsebezte és védelem nélkül hagyta. Bárcsak hidegen a szemébe tudott volna nézni, és azt mondani neki, hogy semmiféle jutalmat nem tud felajánlani azért, amit kért. Igen, teljesen sebezhet vé vált, és nem tudta megvédeni magát. Arra várt, hogy tegye meg a lépéseket… az lépéseit…. és így a büszkesége sértetlenül maradhat. Teljesen levette a lábáról a vágy. Nem hagyhatta, hogy Olaf csak úgy kisétáljon az ajtón. A büszkesége nem érte meg az áldozatot, mert tudta, hogy ma este eltávolodhat t le, elhagyhatja a szobát, és az éjszakát a buján táncoló egzotikus szépséggel töltheti. Olaf megrántotta a vállát, és az ajtó felé indult. Erin nem várhatott tovább. – Olaf! – tiltakozott a hangja, amely fátyolos volt és remegett. Olaf megállt, és várakozással d lt neki az ajtónak. – Amit mondok, azt komolyan mondom – mondta nyersen. – Csak semmi félmegoldás. Semmi száraz csók hideg ajkakról. Szabadon gyere hozzám, és adj meg mindent! Erin megremegett, és kiszáradt a torka. – Olaf, kérlek, bárcsak megtennéd a kezd lépéseket, akkor mindent megadnék neked. Meg tudom egyáltalán tenni, amit kérsz? Félek, szégyent vallok. Félek, hogy a gömbölyöd hasam nem lesz olyan kellemes, mint az, amelyik olyan kecsesen táncolt. 152

– Erin! Hangja lágysága hívogató volt, de mégsem tudott megmozdulni. Olaf ismét megszólalt, és Erin érezte, hogy a szeme kéksége szíve és lelke mélyére hatol. – A feleségem vagy, és csodálatosabb vagy, mint valaha. Az én gyerekem az, amely a hasadat gömbölyíti, kipirosítja ajkadat az egészség rózsájával, és megduzzasztja melledet. Erin, ha majd a többi holdtölte is eljött és elmúlt, és a szülés el tt fogsz állni, akkor is te leszel a legvonzóbb n számomra. Mindennél többet jelentesz nekem, és mégsem tudlak megérteni. Könnyek jelentek meg Erin szempilláján. Ne légy ilyen gyöngéd hozzám – kiáltott fel magában. Ne hízelegj és ne áltass, amikor a tested szükséglete beszél bel led, és nem a szíved… – Erin, nem várok tovább. Izzó szemekkel nézett a férfira. Nem mutatja ki többé, hogy fél t le, és többé nem tárja ki el tte a szívét. Olaf cserét akart, és minden t le telhet t meg fog tenni. Elhatározta, hogy megadja neki azt, amit kér, s minden fortélyát beveti. Visszalépett az ablaktól, megállt, és a férjére nézett. Megfogta a ruhája szegélyét, lassan felemelte, és kibújt bel le. Még mindig t nézte, miközben ledobta a ruháját. A tekintete keveset árult el az érzéseib l, de Erin tudta, a férfi arra vár, hogy folytassa. Olaf felé indult, nem is sejtve, hogy a merész cselekedete mögött meghúzódó hallgatagság még csábítóbbá tette. Miért van az – t n dött el Olaf –, hogy valahányszor a feleségére pillantott, úgy érezte, mintha az egy lakoma volna, amely iránt mohó vágy fogta el, hogy felfalja? Nem hazudott akkor, amikor azt mondta Erinnek, hogy így, áldott állapotban még gyönyör bbnek tartja, mert kecsesen viselte terhét. A nyaka és válla még mindig karcsú volt, egyenes, a melle megduzzadt, az erei átüt kéksége érintésre csábítottak, a mellbimbói sötéten ágaskodtak, és virágzó rügyekhez hasonlítottak. Még mindig láthatóak voltak a bordái a melle alatt, lejjebb a kikerekedett dereka, és a gömböly hasa a csíp jét l keretezve. A lába mit sem változott. Hosszú, karcsú, ugyanakkor formás lába volt. Sejtelmesen és veleszületett méltósággal járt, és minden egyes lépése csábító volt. – Mindaz, amit tenned kell, csak annyi, hogy sétálj, és minden él férfinak örömet szerzel ezzel Eszébe jutott, hogy sokkal többet ajánl, amikor feleségét elengedi Tarába. De most ez nem számít. Ezekért a pillanatokért még a lelkét is eladta volna a keresztények ördögének. Miután egész nap t figyelte, és a smaragdzöld szeme csillogott a nevetést l, amivel még az öccsét is elkápráztatta, tudta, hogy bármit képes lenne megtenni ezért a pillanatért. Bármi áron meg akarta szerezni, meg akarta érinteni, a szeme zöldjébe süllyedni, és érezni a kettejük között izzó varázslatos feszültséget. A lélegzete is elakadt, ahogy Erin egyre közelebb és közelebb jött hozzá. Rózsa finom illata támadta meg minden érzékszervét, testébe szivárgott, és felgyorsította a szívverését. Kinyújthatta volna a kezét, megérinthette volna az asszonya ébenfekete, selymes haját, beletúrhatott volna a fürtjeibe, és végigsimogathatta volna telt mellét… De nem tette meg. Mozdulatlanul állt, kívülr l nyugodtnak látszott, de belülr l reszketett. Lángolt a vágytól, de még mindig várt, mert ha el ször az asszony érinti meg, az felülmúlta volna érzéki közeledését. Erin megállt Olaf el tt, és lesütötte hosszú, ébenfekete szempilláit. A férfi nem ért hozzá; mindenféleképpen ki akarta próbálni a felesége állhatatosságát, aki reszketve állt el tte. Nem arról volt szó, hogy nem akarta megadni a férfinak azt, amit kívánt, hanem a bukástól félt. De Olaf nem kegyelmezett, és Erin már nem léphetett vissza. Felpillantott, és maga el tt látta a norvég ég kékjét tükröz várakozó szempárt. Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és megtette az utolsó lépést. Alig egy hajszálnyi távolság választotta el a vikingt l, s már érezte a testéb l sugárzó melegséget és er t, látta izmai remegését. Nem tudta eltakarni ruhájával a n iránt érzett vágyát. 153

– Egész úton… – suttogta Olaf, amely egy simogatásnak érz dött az arcán. Erin lábujjhegyre állt, átölelte a férfi nyakát, és lassan, óvatosan összeért ajkuk. Erin beleremegett a könny , puha csókba. Kicsit visszahúzódott, de a férfi még mindig t nézte, és a szeme megtelt érzelemmel. Erin szerelme arcához nyúlt, homlokáról elsimított egy aranyszín tincset, aztán hüvelykujjával végigsimította arcát, közelebb húzódott, ajkával az ajkához ért, és a testét a férfiéhoz szorította. Olaf nagyot sóhajtott, átölelte Erint, és még szorosabban magához vonta. Csókolózni kezdtek; a férfi meleg és követel z nyelve körbesimogatta a n száját. Erin Olaf hátát simogatta, megmasszírozta, beletúrt a hajába, felfedezte a vállát, gerincét, le egészen a fenekéig, és még er sebben magához szorította. Erin már ekkor fel akart kiáltani és a gyengeségt l összeesni. De amint eltávolodott egymástól az ajkuk, az arca elé buktatta a haját. Elengedte Olaf arcát, kikapcsolta a farkasfejet formázó mellt t, mely a következ pillanatban a földre hullott a bíborszín köpennyel együtt, amely lángba borult felh ként zuhant alá. A n felnézett rá, és abban a pillanatban rájött, hogy feladta az akaratát, és mégis, valamilyen különös bizalom folytán er snek érezte magát. Azokban a percekben éhes vágy fogta el ket, valami tiszta, igaz, er s és tagadhatatlan érzés. Erin lesütötte szemét, térdre ereszkedett, hogy alázatosan, de mégis büszkén lehúzza a férfi csizmáját. Olaf megsimogatta asszonya fejét, aztán felsegítette. De Erin nem nézett rá. Az öv meglazításával foglalkozott, amit a férje megengedett neki, és a hajába túrt idegesen remeg ujjaival. Hamarosan elhúzta a kezét a felesége fejét l, és levetette a tunikáját, a földre dobta, és ismét a karjaiba vette Erint. Puha b re könyörtelenül csiklandozta, de édes-érzékien kielégítette. Csodálkozott, és öröm töltötte el, hogy Erin ösztönösen folytatta a simogatást, a férfi testéhez dörzsöl dött, minduntalan hozzányomta a kerek mellét, és a csíp je finoman ringatózott. Erin továbbment, fogaival a vállát harapdálta, és a gyönge ujjaival er t érzett a vállában és a karjában. Végigsimította a mellkas göndör pihéit, a mellbimbóját és az izomzatát. Ismét leereszkedett, szüntelenül simogatta bátran, az ajkával és a kezével, amelyek egyre többet fedeztek fel a férfi testéb l. Mindent… mindent megadott neki, szerelmi játékot zve az érzékszerveivel, amit Olaf olyan jól megtanított neki. Megcsiklandozta a combját, csíp jét, amely annyira felajzotta a férfit, hogy az már elviselhetetlen volt. Olaf kinyújtotta a kezét, és a célja félreérthetetlen volt. Karjaiban vitte az ágyhoz, és amikor ránézett, a szeme fényesen ragyogott, épp úgy, ahogy kívánta. Erin elmosolyodott, és a szeme ismét olyan gyönyör en és sejtelmesen csillogott, amely még az álmaiban is kísérte. Mellé feküdt. Erin haja szétterült a párnán. Ma éjszaka nagyon kihívó volt, a férfi mellé gördült, és szétvetett lábakkal a csíp jére ült. Maga az ívelt büszkeség és ragyogó szépség olvasztotta magába a gyönyört, amikor magába fogadta. Olaf egész testében megremegett. Átfogta a derekát, hogy ujjai is érezzék a légies táncot, melyet a buján emelked -süllyed csíp lejtett. Erin s r , ébenfekete hajába kapaszkodott, és magához húzta, majd szájába vette az ajkát. Erin felnyögött egy kicsit, de igyekezett alkalmazkodni a férfi temperamentumához. Olaf ismét végigsimította a lány gerincét, a csíp je hajlatát, és magához szorította. Csókjai megszakadtak, és Erin újra és újra feléemelkedett, és még a vágyaik hevületében is állandóan egymáshoz kellett érniük. A férfi elárasztotta csókokkal a fölötte tornyosuló gömböly melleket és az éjfekete hajtincseket. Két karjával átfonta, és anélkül, hogy elengedte volna, maga alá teperte, és kiélte a férfiszenvedélyét. Magához ragadta amikor érezte, hogy ellankad, az ajkát ismét elkapta, és utoljára megrázkódott. De még akkor sem engedte el, amikor már mozdulatlanul feküdtek. Várt, és kis id múlva újrakezdte a lassú ütemet, amely újra felhevítette Erint, mikor már azt gondolta, hogy túl fáradt ahhoz, hogy újrakezdje.

154

– Ne… – suttogta Erin kimerülten, ahogy lustán és remegve ott feküdt kielégülten. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy… – Ó, de, ír, persze hogy képes vagy. Ne gondolkozz, érezz – suttogta Olaf válaszul, és mindentudóan mosolygott, amint Erin felnyögött. Kés bb a n ismét mohón megragadta, körmével beletépve a hajába, felhorzsolva a hátát, ami kimondhatatlan izgalmat okozott a férfinak. Imádta hitvesét, ámulattal bámulta, gyönyörködött benne, és csodálattal töltötte el a látványa. Magában érezte a n minden egyes mozdulatát, és élvezte annak minden megremegését és hangos kiáltását. Múlt az id , bár minden porcikájával azt kívánta, hogy bárcsak soha ne lenne vége. De a feltámadt vihar lassan elcsendesedett, majd teljesen elcsitult. Erin elaludt. A nyitott szája körvonalát nézte, ahogyan csendesen lélegzett, arcának finom vonásait, és törékeny testét. Olaf magához vonta, mélyet sóhajtott, és álomba merült. Erin elégedetten ébredt fel. Amint kinyitotta a szemét, szembe kellett néznie a valósággal, amely fájdalmas volt, és melyet el akart kerülni. Az éjszaka viharos volt, biztonságot adó, valóságos és varázslatos. De mindez már megtörtént, és most talán elhagyhatja a mellette horkoló vikinget. Megtette, amit kívánt t le. Elutazhat Tarába, megnyugtathatja az anyját, átölelheti az apját, és megfeledkezhet a szomorú múltról. Gyászolná Leith-et és Fennent, imádkozna a lelkükért. Szüksége volt erre az id re, szüksége volt azokkal az emberekkel együttéreznie, akik most vagy valaha szerették t. Most még er sebben kívánta, mint valaha, hogy elhagyja ezt a helyet, mert soha nem lenne képes gy zni, ha állandóan ki lenne szolgáltatva. Megesküdött, hogy soha nem fog megbocsátani neki, de tudta, mint ahogy bármely férfi vagy n tudja, hogy akit igazából szeret, annak örömmel bocsát meg, ha bocsánatot kérnek t le. Gyakran álmodott egy ilyen napról, és a karjaiban ez az álom fájdalmasan valóságossá vált. Olaf megfogná a kezét, bevallaná, hogy rosszul ítélte meg, bocsánatáért esedezne, tudván, hogy nem érdemli meg. Azt mondaná, hogy a világon t szereti a legjobban. De ez a nap soha nem fog eljönni. Erinnek el kellett fogadnia. Könnyek futottak a szemébe. Amikor megérintette, amikor azt suttogta a fülébe, hogy mennyire örül, hogy vele van, hogy mennyire szerette érezni a testét, benne élni, akkor azt olyan könny volt elhinni, és arról ábrándozni, hogy egyszer majd szeretni fogja, megbízik benne, és szüksége lesz rá. Be kellett látnia, hogy az érzelmi felindulásban kiejtett szavak mennyire hamisan csengnek. Olafnak nem volt szüksége rá, nem szerette, csak kívánta t, és ez a kötelék nagyon sebezhet volt. Ha elhagyná, ugyanezeket a szavakat mormolná egy másik n nek, már aznap éjjel. Akarta gyermeküket, de már megfenyegette alig leplezett módon, hogy az ír törvények szerint Erint félreállíthatnák, mihelyt a gyermek megszületik. Sírás kerülgette, de hirtelen rájött, hogy a férje ott van mellette. A karja a mellén nyugodott, és az izmos combja és a karja Erin csíp jén és lábán. Erin kinyitotta a szemét, és kissé oldalra fordult, hogy szemügyre vehesse a férje vonásait. Az arca sokkal fiatalabbnak t nt álmában. A ráncai kisimultak, és a szigorú arcvonások megenyhültek. Bár az élet nehézsége meglátszott az arcán, a hosszú, mézszín szempillái fiatalos vonást kölcsönöztek a vikingnek. Telt és szabályos ajka nyitva állt a gondosan megnyírt szakáll és bajusz között. A száját meggörbítette, mintha szép álmai lennének. Egy aranyszín hajfürt a homlokára esett, és belelógott a s r , de egyenletes, félhold ív szemöldökébe. Erint majd meg rjítette a vágy, hogy megérintse a puha és egyben durva haját, elfésülni a homlokáról, de nem mozdult. Ritkán esett meg, hogy a Farkas ilyen mélyen aludt. Egy sóhaj vagy egy mozdulat is könnyen felébresztette, és most olyan megnyugvás volt t nézni. Ez az ártatlan cselekedet kiszolgáltatta a hatalmas embert. Tekintete elkalandozott a válla fölé. Jó volt arra gondolnia, hogy a férfi itt fekszik mellette kiszolgáltatva. Az izmai még ernyedt állapotban is kidagadtak. A b re barna volt, feszes, és fényes. A farkasok arany 155

királya… És én elhagyom t. De meg kell tennem – gondolta fájdalmasan –, majd hirtelen eszébe jutott, hogy vajon szándékában áll-e betartani az ígéretét ma reggel. Lehetséges, hogy csak játszott vele, és most nagyot nevet a szemébe, mondván, hogy nem tartozik semmivel. Szégyenkezett a tegnap éjszakai események miatt. Hamarjában megpróbált kiszabadulni a rávetett lábak alól, óvatosan. De ma reggel Olaf mélyen aludt. Arcizma sem rándult Erin mozdulataira. Erin felállt és kinyújtózkodott. Kissé tántorgott az elzsibbadt izmaitól, de gyorsan magára kapta a tegnap félredobott hálóruháját. Örömmel töltötte el, hogy ilyen könnyen megszabadult, amikor nagy megdöbbenésére kopogtatást hallott az ajtón. Szinte odarepült, azt remélve, hogy hamarabb tud beszélni a kopogtatóval, miel tt Olaf felébredne. Rig állt az ajtó el tt, aki meghátrált egy kissé, mikor dühösen kinyitották az ajtót, és Erin bámult vissza rá ziláltan. Egy vödör mosakodáshoz el készített vizet tartott a kezében, amely ráloccsant a kezére, amikor visszalépett. – Bocsánat, úrn m – motyogta gyorsan. – Nem tudtam, hogy akarsz-e fürödni. Mindenesetre hoztam a fürd vizedet, mivel a fivéred azt mondta, hogy két órán belül indulni akar. Arra kér, hogy lassan kezdj készül dni… – Tessék? – vágott közbe Erin, és zavarodottan megrázta a fejét és összeráncolta a szemöldökét. Honnan tudhatná Brice, hogy végül is engedélyt kapott az utazásra? Olaf ki sem lépett a szobából, mióta megegyeztek ebben. – Az uram, Olaf jelentette be múlt éjjel, hogy Brice-szal és Gregoryval Tarába utazol – mondta Rig ragyogva, mert boldog volt, hogy közölheti úrn jével els ként a jó híreket. De lefagyott ajkáról a mosoly, amikor meglátta, hogy Erin elsápad és összeszorította a száját. – Valami baj van? Megmondjam fivérednek, hogy nem érzed jól magad, és nem tudsz velük tartani? – Ó, dehogy, Rig. Semmi esetre sem. Szándékomban áll elmenni – Erin összeszorított fogakkal mosolygott. – Mondd meg a bátyámnak, hogy rövidesen elkészülök, és készen állok az indulásra. – Erin elvette a vödör vizet, és mosolygott magában, amint bezárta az ajtót. Megfordult, és az ágyon még mindig mélyen alvó férfira tekintett. A szája még mindig mosolygott. Még soha nem látta ennél nyugodtabbnak. Álmában is úgy t nt, hogy pedáns, g gös és megelégedett. Dühös lett és alig bírta megállni, hogy fel nem sikítson mérgében. Valahogyan megnyugtatta magát, és tett néhány lépést az ágy felé… Megállt, és összesz kült szemmel pásztázta végig a férfi csinos, békés arcát. Majd felemelte a vödröt az arca és a mellkasa fölé, és egy hirtelen mozdulattal kiöntötte a tartalmát. Azonnal kinyitotta a szemét, és olyan gyorsan felugrott, hogy elvesztette az egyensúlyát. Miután magához tért, mennydörg hangon üvölteni kezdett: – Mi a fészkes… De abbahagyta, amikor Erint látta meg maga el tt, összesz kült szemekkel, veszélyesen. A teste megfeszült az idegességt l. A viking összeszorított fogakkal és dühösen nézett vissza rá. A hangja hideg volt, amikor újból megszólalt, miközben önuralmát visszanyerve kimászott a tócsából. – Remélem, Erin, meg tudod magyarázni, hogy miért tetted ezt velem. Tett felé egy lépést, de Erin nem mozdult a helyér l. Meglendítette az üres vödröt és Olaf felé lódította, akit ez meglepetésszer en ért, és el re kellett hajolnia a fájdalomtól, mert a vödör a gyomrát érte. – Csere! – kiáltotta Erin és kezét a csíp jére helyezte. – Te alávaló, hitvány, hazug viking fattyú! Pogány mocsok! Patkány, féreg, kígyó… Itt megakadt, amint Olaf megfogta a csuklóját, megcsavarta és az átnedvesedett ágyra dobta. De Erin megvadult. Térdre állt, és ismét ordítani kezdett. – Már el re tudtad, hogy elengedsz! Norvég gazember! Olaf az ágy felé lépett, fél térddel nekitámaszkodott, és Erin állát szorosan a kezébe fogta, amely a fogásból nem tudott vagy csak nagy fájdalmak árán tudott mozdulni. – Gondold meg, 156

hogy mit beszélsz, Erin! – mondta halk, de fenyeget hangon, és megrázta aranyszín , vizes haját. – Igen, elhatároztam a múlt éjszaka, hogy elengedlek. Soha nem hagytam, hogy egy n befolyásolja a döntéseimet. Erin kirántotta a fejét az er s szorításból: – Az isten verjen meg! – sziszegte, és öklével a férfi mellkasát verte. – Az isten verjen meg! Jó néhány percbe telt, mire megfogta a n csuklóját és lecsillapította a dühét. – Figyelj ide, kislány! – kezdte. – Még mindig itt vagy és könnyen meggondolhatom magam. Erin felszegte a fejét, a haja ziláltan hátracsapódott, és láthatóbbá vált, hogy a szeme szikrázott a düht l. – Nem, észak kutyája, nem kérek többet a cseréidb l, zsarolásokból és figyelmeztetésekb l! Soha többé nem hallgatok rád… – Ha soha többé nem hallgatnál rám – mondta, és elkapta Erin csuklóját –, ha valaha is ezt tennéd velem… – Becsaptál! Kihasználtál!… Olaf nevetni kezdett. – Nem, te ír boszorkány, hagytam, hogy a saját belátásod szerint cselekedj. Azt hiszem, nagyon fogsz hiányozni. Erin dühösen próbált kiszabadulni a szoros fogságból, és zihálva beszélt: – Ezt nagyon nehéz elhinni, Lord Olaf, amikor máshol alszol akkor is, amikor itt vagyok. – És ez zavar téged? Erin megpróbált az t tartó kezekbe harapni. Ez alkalommal Olaf gyorsabbnak bizonyult, mint , és hirtelen elengedte a fogásból a Erint, aki így megtántorodott. De miel tt visszanyerhette volna az egyensúlyát, Olaf megragadta a bokáját, az ágy széléhez húzta, melynek következtében Erinnek a derekáig csúszott fel a hálóruhája, és a lábát a férfi teste köré fonta. Ekkor nem azzal foglalkozott, hogy valahogyan megsértse a férfit, hanem a ruháját akarta megigazítani. Olaf, sejtelmes fénnyel a szemében, föléhajolt és biztos szorításába fogta a kezét. – Nem tudtam, hogy elhanyagolva érzed magad. Hamarabb visszatértem volna a saját hálószobámba. – Hagyj elmenni! – sziszegte Erin makacsul, és megpróbált megfeledkezni meztelenségér l. Olaf még mindig mosolygott. – Nem, te boszorkány, nem tehetem. A szeszélyed rabja vagyok, legyen az jó, vagy bolondos. Ha elcsábítasz, akkor elgyengülök, és az rjöng asszony szintén lángra lobbant. Természetesen nem viselkedhetek úriemberként, mert viking vagyok. És mert tudom, hogy az én g gös hercegn m egyúttal a legvadabb sárkány… – Gazember! Ezt nem teheted velem! – jajgatott Erin, és a hangjában volt valami, ami meghatotta a férfit. – Egy szavamat sem hiszed… – Erin! – vágott közbe különös hangon. – Lehet, hogy nincs igazad. Nem bízhatok benned vakon mindazok után, ami történt. És bár ördögi vagy, mert a jogos elutasításaiddal leveszel a lábamról, de mégis megtagadod a kérésemet… Erin hirtelen lecsillapodott, a viking szemébe bámult, és megpróbálta kifürkészni, hogy igazat szólt-e, és hogy milyen érzéseket leplezett. – Megtagadtam a parancsodat, mert annyira vágytam a friss leveg és a szabadságom után – suttogta fojtottan. Majd a szeme ismét szikrát vetett. – De én vagyok az, akivel visszaélnek, uram. Neked kellene bocsánatot kérned. Olaf ismét elnevette magát. A hang rekedten jött fel a torkából. – Bocsánatodért esedezem, amiért olyan sokáig elhanyagoltalak – Óóó! – kiáltott fel Erin elkeseredetten. De amikor újra megpróbált kiszabadulni, újra életre kelt férfiassággal találta magát szembe. ~ Ne, Olaf… – kezdte, és tágra nyílt a szeme ijedtében, amikor felismerte a testhelyzetét. – Nem tévedtem rossz útra! – mosolyodott el. A szeme és a hangja váratlan melegséggel töltötte el Erint. – A kandalló melegénél aludtam, amióta nem kaptam azt a hálószobámban. Ez boldoggá tesz? 157

– El vagyok ragadtatva – mondta gúnnyal a hangjában és lesütötte a szemét. – Igen, boszorkány, rettenetesen fogsz hiányozni – suttogta, és Erint annyira elb völte a férje hangjának lágysága, hogy nem vette észre, amikor az elengedte a csuklóját. Csak akkor eszmélt fel, amikor Olaf hozzáért en belecsúszott. Lehajolt és megcsókolta a n ajkát, aki egész lényével átérezte a csók hatását. A férfi belesuttogott a szájába: – Igen, te boszorkány, úgy fogsz hiányozni, mint a leveg , amit belélegzel, vagy a friss víz, amivel szomjadat oltod. Ne tagadd meg t lem ezt az utolsó emléket rólad, mert nem szívesen engedlek. Ezek a szavak és a lassú, csábos mozgás izzadsággal öntötték el. – Meg tudnálak tagadni? – suttogta halkan válaszként. Túl könnyen vesztette el a fejét a vágy szikrázó tüzében. – Nem, drága feleségem – mormogta rekedten, s még mélyebbre hatolt, elérve Erin szívét és lelkét. A n nek elállt a lélegzete, nyitott ajkait kínálta a férfinak, és megadta magát a kellemes viharnak. Olaf olyan keveset adott, és mégis belecsimpaszkodott minden morzsába. De nem tudta elutasítani. Már bánta, hogy el fogja hagyni, de úgy látszott, hogy arra vannak ítélve, hogy minden egyes alkalommal, amikor közel kerültek egymáshoz, akkor el kellett válniuk. Odaadással és szenvedélyesen szerette.

158

22. fejezet Havazott. Könny , puha hópelyhek keringtek a leveg ben, és burkolták be Erin gyapjúköpenyét és ébenfekete haját, tökéletes mintát alkotva. Elfáradt a hosszú lovaglástól, és fázott. Éppen akkor kezdett el havazni, amikor felkaptattak az utolsó hegyre Tara völgye el tt, és ez megdobogtatta a szívét. Körülnézett, és a Tarát szegélyez földsáncon egy ember körvonalait látta halványan kibontakozni. Feszülten figyelte a pontot, amint a lova egyhangúan poroszkált. Közelebb érve jobban szemügyre vehette az embert, és megfagyott a vér az ereiben. A férfi magas volt és jó kiállású, bár a haja és a szakálla már meg szült. Az arca büszkén sugárzott, amelyet azonban megviselt és ráncossá tett a hosszú évek sora. Lesoványodott – gondolta Erin, és gombócot érzett a torkában. Egyszer csak megsarkantyúzta a lovát, és a többieket maga mögött hagyva vágtázni kezdett. Porzott a föld és a hó a patkók dobogása alatt, amint egyre közeledett a férfi felé. Aed is t nézte, és a szívverése felgyorsult. Újra elámult azon, hogy ez az lánya volt, ez a végtelen bájos és szépséges gyermek. Mint egy álomkép, úgy jelent meg el tte, ahogyan lovagolt, és a finom hópelyhek mint a gyémántszemek keveredtek éjfekete hajával. Felé j … A lány arcát figyelte nyugtalanul, és félelem szállta meg. Annyira vágyta átölelni és a karjaiban tartani, mint egy gyermeket, amely már feln tt, de a visszautasítástól való félelem megbénította karjait. Mintha fulladozna, úgy tárulkozott elé az élete, mint egy illúzió. Erin, aki bizonytalan lábakon felé tipeg. Erin, aki kecses lábain szalad elé, els ként ölelhesse meg, amikor visszatért a vadászatról… És a szemében mindig az az izgalom. Megállt el tte a ló, és leugrott róla Erin. Próbaképpen a szemébe nézett. Alig látta meg a ragyogását, mikor már a lány a karjaiban volt, és az öreg, aki idáig mozdulatlanul állt, egyenesen, most hirtelen remegni kezdett. – Apám – suttogta. És az Aed szeméb l patakzó könnyek végigfolytak az arcán, és összekeveredtek a csendesen hulló hópelyhekkel. Tudta, hogy Erin megbocsátott. Eric kifejezéstelenül nézte az asztalt és a földet. Moira ma egészséges, bömböl kislánynak adott életet, és a vikingek, akik készek voltak bármilyen ürüggyel ünnepelni, egész este tivornyáztak, n ztek és italoztak. Jó néhányuk kitántorgott az istállókba vagy a szobákba, de volt, aki csak ott feküdt, ahol éppen elesett. Egy kar nyúlt ki az asztalra a közelében. Felemelte és elejtette. Ólomsúlynak érezte. A harcos fogta magát, és az oldalára fordult, hogy biztonságosabban elhelyezkedhessen. Eric elvigyorodott, és lehúzta utolsó korty sörét. A bátyjára gondolt. A Farkas az embereivel ivott, de az itallal sem tudta magát megnyugtatni. Eric ismét elvigyorodott. A Farkas egy ír n ben találta meg élete párját, de úgy t nt, hogy még nincs ennek a tudatában. Minél tovább van távol Erin, Olafnak annál rosszabb lesz a hangulata. Mindannyian bolondok vagyunk – gondolta. Nem látjuk be, amikor legy znek. De Olaf egészen jól csinálta. Dubhlainban béke volt, a viking és ír lakosok egyetértésben éltek. A pincék tömve voltak hússal, gabonával és sörrel; a földeken szorgos kezek dolgoztak, és a birkák és borjúk is szépen fejl dtek. Olafnak nagy hatalma volt. És ami még annál is több, ravasz volt. Tudta, hogy mikor kell hadat üzenni, és mikor kell békét kötni. Királyukként tisztelték, és az emberei h ségesek voltak hozzá. Eric felpillantott, amikor a terem nehéz vasajtaja kinyílt. A bátyja lépett be, meglehet sen józanul, és úgy nézett ki, mint a viharok szelleme, amelyet eloldoztak az istenek.

159

Olaf mogorván Ericre nézett, amint a kandalló közelébe ért és megállt a t z el tt, hogy felmelegítse a kezét. – Na mi az, öcsém? Még mindig egyenesen ülsz? És egyedül? Az a benyomásom, hogy kevés sz z fog Dubhlainban maradni, ha elmégy. Eric elmosolyodott. – Édes bátyám, vannak olyan éjszakák, amikor csak megfigyel vagyok. Csak egyvalakit volt érdemes megszerezni ezen a helyen, de t is húgomnak kell szólítani. Olaf türelmetlenül felnyögött, és megvakarta a halántékát. – Úgy t nik, meghódította a szívedet. Eric vállat vont. – És a tiédet? – Én nem adom oda a szívemet. Egyszer már megtettem, de amikor összetört, a fájdalom nagyobb volt, mint amit egy dán balta okozott volna. – Grenilde halott, Olaf. Te élsz, és a te ír szépséged is él. – Igen – dörmögte Olaf keser en. – Ír szépség. A sziklák is csodálatosak, csakúgy mint a tenger, és mind a kett h tlen. Eric felállt és kinyújtózkodott, majd gyengéden odébbtolt a lábával egy embert. – Olaf, te bebizonyítottad, hogy nagyszer herceg vagy, kit n katona, és a legjobb uralkodó. Hatalmad van, tisztában vagy az er ddel, és mégis mindig könyörületes voltál. Képes vagy arra, hogy megbocsáss azoknak, akik vétettek ellened, és hogy visszaadd, amit elvettél. Óvatos és igazságos vagy. És most mégis úgy t nik, hogy elítéled a legnemesebb szívet az összes közül, amelyet idáig legy ztél, igazságtalanul. Nem félsz a csatákban, amikor kockázatos az életed, de magától az élett l, azt hiszem, félsz. Próbálj meg változtatni! Ítélkezz ismét úgy, mintha azt a Farkasok Királya tenné, és nem a férj. Hiányzik a feleséged. Menj el hozzá! Hozd vissza! Olaf az öccsére nézett. Alig tudott uralkodni az érzésein, bár Eric nem félt a haragjától. Olaf jó bíró volt; nem tudott ellent mondani a valóságnak. – Kedves öcsém – szólalt meg végül hidegen –, nem szólít még téged a tenger? Nem vágyódsz már arra, hogy vikingként ismét a tengerre szállj? Eric szomorúan maga elé nézett. – De igen, Farkas. De úgy gondoltam, talán szükséged lesz itt rám, ha útnak indulnál. Sigurd is tudna segíteni, ha megtámadnák Dubhlaint a távolléted ideje alatt. Olaf szólásra nyitotta a száját, miközben a t zbe bámult. – Igen, elutazom és hazahozom. A fiam a viking Dubhlainban fog megszületni. Eric semmit sem szólt, csak elmosolyodott, kiment a teremb l, és magára hagyta a bátyját a gondolataival. *** Hideg volt, de Erin jól bebugyolálta magát a csíp s hideg ellen. A kápolnában fojtogató volt a leveg , és ma egész délel tt imádkozott. A térdére ereszkedve ült egyenes háttal, mialatt a pap monoton hangon kántált, amely kínosan kényelmetlen volt, és csak az édesanyja kedvéért viselte el. Ha a mennyország valóban létezik, Leith és Fennen most bizonyára ott vannak; a b neik a fiatalság b nei voltak. Ha isten létezne, örömmel üdvözölne ilyen remek férfiakat az országában, mindegy, hogy mit mondtak vagy mit tettek mások az nevükben. Mélyen beszívta a délel tti nyirkos leveg t, és szomorúan elmosolyodott, amint a völgyben a szeme elé táruló házakat nézte. Imádta Tarát. A hótakaró pedig csak fokozta az uralkodók örök városának királyi méltóságát és ragyogását. Soha életében nem fog megfeledkezni Taráról, és mindig szívében fogja rizni a gyermekként átélt élményeket. Emlékezni fog a patakra, amelynél játszott, a dombokra, ahol kerget zött a testvéreivel, a Griananra, ahol oly sokat elüldögélt Maeve-vel, és a nagyvilág dolgairól beszélgettek.

160

Örült, hogy itt lehetett. Alig várta már, hogy láthassa az édesanyját, és Maeve annyira elgyötörtnek és soványnak látszott a fájdalomtól. Erin tudta, hogy a jelenléte olyan volt Maeve számára, mint valami gyógyír. Képes volt megfeledkezni a fájdalmáról, és izgatottan figyelte lánya terhességét. Erin alig észrevehet en elmosolyodott. Csodálatos volt ez mindkett jüknek. Maeve-nek szüksége volt arra, hogy átadja valakinek a szeretetét és energiáját, levezethesse anyai ösztönét. Erin pedig élvezte a dajkálást és kényeztetést, amely olyan jólesett megtépázott lelkének. De a legnagyobb boldogság volt az apját viszontlátni. Az elválás mind a kett jüknek fájdalmas volt. Amint meglátta, hogy az arca meghatottan felragyog, Erin számára áldás volt, és képes lett volna hegyeket megmozgatni, hogy apjának örömet szerezzen. Az a tudat, hogy Aed szíve megkönnyebbült, Erin lelkét is megszabadította gyötr érzelmeit l. Hosszú órákat töltött vele a megérkezése óta, és a szeretet, amelyet akkor kapott, elegend lett volna egész életére. Igen, boldog, nagyon boldog volt, hogy eljött. Ugyanakkor itt is fájdalmasan hiányzott neki valami, hazavágyódott, de egy másik otthonba. Mert mint ahogy ez a gyermekkorának a városa volt, úgy vált Dubhlain a feln tt Erin otthonává. A gigantikus k építmények, az erdei ösvények, a hatalmas terem, ahol az étkezések zajlottak, élükön a király és a királyné, a szobájuk a kandallóból áradó melegséggel… és a férje. Hány éjszakát töltött ott el egyedül! És hányat töltött el vele, amely kellemesen megnyugtatta, bármennyire is haragudott rá. De még amikor egyedül volt is, akkor is az ágyában feküdt, és ez már önmagában is elég volt. Vajon, t n dött el, kinyújtotta-e Olaf valaha a karját az helyére, amikor nem volt ott, és álmodta-e, hogy a karjaiban tartja, vagy elképzelte-e, hogy talán vele van, mellette, hozzásimulva, és a haja a vállán terül szét? Erin északkeletnek fordult, mintha azt várta volna ett l, hogy megjelenik el tte a múlt, és láthatóvá válik Dubhlain. Elmosolyodott, és eszébe jutott az a követ, aki Moira újszülött kislányáról hozott híreket. Mennyire vágyott rá, hogy megláthassa a gyermeket, A követ el ször nem volt hajlandó további információval szolgálni a szülésr l, de Erin kérésére részletesen elmesélt neki mindent. Majd' megszakadt a nevetést l, amikor meghallotta, hogy az óriás Sigurd szeméb l könnyek potyogtak a boldogságtól, és leitta magát a sárga földig még aznap este. Arcáról azonban lefagyott a mosoly, amikor eszébe jutott, hogy megkérdezze a követet, üzent-e neki Olaf, és a norvég szégyenkezve elpirult, amikor közölte, hogy nem. Nem, nem üzent semmit. Erin hátrafordult, amint lépéseket hallott közeledni. De felragyogott az arca, mert az apja volt az. Szemrebbenés nélkül hazudott neki az elejét l fogva, vidámságot er ltetve az arcára, amikor a szíve nehéz volt. Megnyugtatta az apját, mondván, hogy minden rendben volt, és emlékeztette arra, hogy az apja lánya volt és mindig megtalálta a kiutat. Aed visszamosolygott, miel tt megszólalt: – Hidegre fordult az id , gyermekem. Engedd, hogy bekísérjelek a házba, hogy megmelegedhess a t znél. Nem akarom, hogy neked vagy a gyermekednek valami baja essen. Erin engedelmesen belekarolt az apjába. Olaf jobb gondozókra nem bízhatta volna, mint a szülei. Elmondhatatlan odaadással vigyáztak rá. – Hideg a kezed – szidta meg Aed. Erin felnevetett: – De apám, jól vagyok. Egyáltalán nem fázom. Ennek ellenére Aed átölelte a lányát, és közelebb húzta magához. – Erin, milyen jól nézel ki! Az édesanyád is ugyanilyen volt. Minden szíve alatt hordott gyerekével csak megcsinosodott, és egy pillanatig sem érezte magát rosszul. – Akkor teljes szívemb l örülök, hogy olyan vagyok, mint az édesanyám – felelte Erin. – Ügyetlennek és gyakran álmosnak érzem magam, de beteg nem vagyok. 161

Némán sétáltak tovább egy ideig, de amint a völgyön át közeledtek a ház felé, Aed megállt. Elgondolkozva tekintett Erinre, akinek hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon mennyire hitte el az apja, hogy jól érzi magát. – Dubhlain felé néztél – mondta Aed elt n dve. – Mire gondoltál? Erin jókedvet színlelve vállat vont. – Semmi különösre, apám. Azt hiszem, Moirára gondoltam. Alig várom már, hogy láthassam az újszülöttet. – Nem szeretnél már találkozni a férjeddel? Erin ismét vállat vont. – Ritkán van otthon, apám. Sok dolga van. Ha el tud szabadulni az ünnepekre, egy pár héten belül itt lesz. De lehet, hogy nem tud eljönni. A háború elvonta a figyelmét az épít munkától. Az az álma és célja, hogy berendezkedjen a városban. – Nem mondhatta el az apjának, hogy azt gondolta, hogy Olaf miatta nem fog részt venni az ünnepeken. Már megn tt a hasa, és nem tudta volna a férjének azt a szerelmet biztosítani, amelyhez csinos kicsi test kellett volna. Igaz, hogy amit legutoljára mondott, az reményekkel töltötte el, de meg volt róla gy z dve, hogy még mindig azt gondolta a férje, hogy alattomos hitszeg volt. Aed lesütötte a szemét. Néhány percig hallgatott még, miel tt megszólalt. – El fog jönni érted, Erin. Az a fajta ember, aki azt akarja, hogy a gyermeke a saját házában szülessen. – Aed itt megállt, és hirtelen kitárta a karját, amely oly er s volt a harcban, és most olyan könnyednek t nt, magához ölelte a leányát. – Aggódom érted, Erin. Mergwin baljóslatot érez. Nem tudja, mi az, de… Erin megborzongott, de er ltetve elnevette magát. – De, apám, miféle veszély lehet az? Nem kerülhetek bajba, mert már nem tudok futni, csak totyogok. Bárhol legyek is, nemsokára anya leszek, és a gyermekemmel leszek elfoglalva. Aed valamennyire megnyugodott. – Vigyázz magadra, nagyon vigyázz magadra, drága leányom. Mergwin bölcs ember. – Aed váratlanul elengedte Erint, és félénken vállat vont. – Itt volt az öreg druida, hogy meglátogasson téged. Erin felhúzta a szemöldökét. – Itt járt? De miért nem keresett meg akkor? Aed a földre pillantott, és ekkor a kora ellenére úgy nézett ki, mint egy szégyenl s iskolásfiú. – Olyanok voltunk, mint két mókus, állandóan vitatkoztunk. Mind a kett nk csak a magáét fújta, a két bogaras vénember. Erin elnevette magát, ahogyan arra gondolt, hogy a két öreg, régi jó barátok, bölcsen társalognak. – Azt hiszem – szólalt meg Erin jókedv en –, hogy nemsokára viszontlátom Mergwint. Jól ismerem, és tudom, hogy el fog jönni megnézni a gyermeket… – Hirtelen elnémult, elakadt a lélegzete, és megmerevedett egy pillanatra, ahogy a baba er teljesen megrúgta. – Erin, mi baj van? – szólalt meg Aed aggódva. Ismét felnevetett, és elkapta apja kezét. – Itt fogd meg, apám! Érzed, hogy mozog az unokád? Er s és határozott. Ez egy nagyon ír rúgás volt, nem gondolod? Aed vele együtt nevetett. – Ne feledd, hogy milyen er s apa nemzette – mondta lágyan. Aed maga el tt vezette be Erint az el térbe. Fejét az ég felé emelte, és némán imádkozott. – Add meg, ó, uram, hogy fiú legyen. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy még egy lány miatt kelljen annyit aggódnom. Erin kötelességtudóan kanalazta a levest, amit az édesanyja készített, majd szobája magányába menekült, amely biztonságos és meleg volt. Átöltözött, felvett egy vékony ruhát, és leült a kandalló elé. Átölelte a térdét, és megpróbálta lecsillapítani félelmét, hogy Olaf nem jön el érte. Nem lenne jobb neki is? Ír férfiként nevelné fel a gyermekét, a sziget leger sebb királyságában. Olyan emberek vennék körül, akik szerették t, és már most szeretik a gyermekét is.

162

Soha nem történne meg, gondolta, és elsápadt, bár a kandallóban lobogott a t z és meleg volt. Olaf akarta a gyermekét… – még ha csak ez is volt az egyetlen, amit akart. Nem, el fog jönni. Id vel. Állát a térdére helyezte. Vajon hogyan szórakoztatta magát a férje? – t n dött el. Kétségkívül voltak olyan percek, amikor jobb szeretett egyedül lenni Olaf. Belevethette magát az életbe, és egyedül hagyta a férfit, szabadon, hogy azt csinálhatott, amit akart, mindenféle beleszólás nélkül. Könnyeivel küszködött, mint már annyiszor. Annyira imádta a férjét, hogy ez a szerelem már egész lényét, lelkét, szívét és minden pórusát belengte. De nem tudta megadni neki ezt a szerelmet. Büszke volt és félt, hogy saját magát veszíti el, és semmije sem marad, sem elszántsága, sem akaratereje. Hacsak nem válnak valóra az álmai. Mint egy gyermek, lehunyta szemét, és maga elé képzelte Olafot, végre nyíltan és sebezhet én, és egyetlen gyengesége lenne, az, hogy t szereti. Maga el tt látta homályosan, amint Olaf nemes egyszer séggel ott térdel el tte, és szerelmet vall neki. Erin nagyot sóhajtott. Az álmok gyerekeknek valók. Nem lenne szabad olyasmire gondolnia, ami soha nem fog megtörténni. Mindaz, amit tehetett, az az volt, hogy imádkozott, hogy legyen ereje leélni életét az ír király leányaként, mindegy, hogy mi jön közbe. Legalább lesz egy gyermeke. Minden egyes rúgással azt érezte, hogy közelebb kerül hozzá, és imádja a hasában hordott parányi életet. Az gyermeke… az Olaf gyermeke… Hirtelen megborzongott, amikor arra gondolt, hogy hogyan váltak el. Gyakran élte át ezt az érzést, amely nyomban legyengítette és elszédítette, bármit csinált, legyen az varrás, vagy, szinte hihetetlen, amikor a templom hideg kövén térdelt. De amikor elváltak, gondolta szomorúan, akkor még sokkal kisebb volt a hasa. Most úgy érezte magát, mintha egy nagy sátor lenne, amit a katonák szoktak felállítani a harcmez kön. Mindegy, gondolta magában, és oldalt fordította a fejét. H vösen üdvözölné, méltóságteljesen, a legszebb ruhájában, amelynek a rókaprém szegélye jótékonyan takarna, a haja gondosan fel lenne t zve, és arany ékszerekkel feldíszítve. Elbújtathatná esetlen alakját a királyi dísz mögé. Álmodozva lehunyta a szemét és tervezni kezdte, hogy mit mondana. „Légy üdvözölve Tarában, Dubhlain ura. Biztosíthatlak fel le, hogy minden kívánságod teljesülni fog az ír király birodalmában…” Az álmodozás itt azonban félbeszakadt, és kinyitotta szemét, mert a folyosóról hangok sz r dtek be. Erin megráncolta szemöldökét, és éppen fel akart állni, amikor meglepetéssel látta, hogy az ajtó váratlanul kinyílt. Pislogott egyet, mert az, hogy állt itt, lehetetlen volt. Elképzelte, és most megjelent a szelleme. De amint újra felnézett, rá kellett ébrednie, hogy Olaf állt el tte teljes valójában. Hatalmas alakjával betöltötte az ajtónyílást, kezét a csíp jére tette, terpeszállásban állt, a köpenyének kéksége vetekedett szemének vad, norvég kék színével. Gondosan megnyiratkozott, és kissé zilált volt, ahogy Erint kereste. Halvány mosoly futott át az arcán, amint meglátta feleségét a kandalló el tt. Erin összerezzent Olaf jelenlétének váratlan és örömteli melegségét l, és rémület töltötte el. volt az, aki királyi öltözetben lépett elé, aki méltóságos volt, és neki úgy kellett el tte állnia, mint egy lelencnek. Igen, mint egy erdei manó – gondolta Olaf. A lába csupasz volt, és rajta ült, a fekete haja, mint egy körgallér, és tágra nyílt szeme olyan volt, mint egy harmatos nyári mez . A vékony fehér ruha többet mutatott, mint takart, és valami olyan érzés fogta el, mint még addig soha. Oda akart szaladni hozzá, gyengéden átölelni, és finoman megtapogatni a hasát. De hirtelen földbe gyökerezett a lába. Lecövekelt az ajtóban, gondolván, hogy Erin biztosan jéghidegen utasítaná vissza, és az érintését közönnyel és megvetéssel fogadná.

163

Torkára forrt a szó. Eljött eddig, és most hirtelen, idegesít gyengeségében a Farkas egy tapodtat sem bírt mozdulni. Erin nehézkesen lábra állt, és elpirult. Gondosan kitervelt beszéde nem jött a nyelvére, és végül így szólalt meg: – Uram, ír királyi házban jár. Itt az a szokás, hogy kopogunk az ajtón, miel tt belépünk valahová. A hangja mozdulásra bírta Olafot, belépett, bezárta maga mögött az ajtót, és gúnyosan megszólalt. – Bizonyára, még az ír királyi házban is, a feleség ajtaja a férj ajtaja is. De ha nem, akkor bocsáss meg, mert a norvég szokás általában az, hogy közvétlenül belépünk. Valószín leg azért, mert hozzászoktunk már a harchoz, és nincsenek ilyen kifinomult szokásaink. Ugyanakkor, maga az ír uralkodó irányított ide, és szabad bejárást engedett mindenhová a házában. Erin zavarba jött, és képtelen volt megszólalni, amint a férfi közeledett felé. – Meglep, hogy látlak – jegyezte meg gúnyosan, de nem folytatta tovább. Olaf körbejárta, és Erin követtea mozdulatot. – Az ünnepség még nem kezd dött el, és a dubhlaini ügyek sürg sek lehetnek. Olaf megállt közvetlenül el tte, és Erin azért imádkozott, hogy a férfi meg ne lássa, hogy felizgatta a közelsége. Olaf megérintette Erin arcát. Kérges tenyere simának t nt, még akkor is, amikor végigsimította kerek mellét és hasát. Olaf megráncolta a homlokát, és Erin idegesen összerándult, készen arra, hogy elhúzódjon a simogatás el l, amely után annyira vágyott. – Attól tartok, hogy vissza kell mennünk az ünnepségek el tt – mondta sajnálkozva. Erin meglep dött e mondat szinteségét l. – Miért? – suttogta nyugtalanul. – A gyermek… – Még két hónap van addig – tiltakozott hamarjában. – Hiba volt téged elengedni – mondta Olaf halkan, és a hason nyugvó kezére pillantott. – Nem lenne szabad most utazni, ezért nagyon kell sietnünk. – Visszanézett Erinre, és a hangja hirtelen durván csengett. – Nem t rök ellentmondást, Erin. Beszélek az apáddal ma éjszaka, és holnap hazaindulunk. Erin a kezére nézett. Nem volt kedve vitatkozni. Boldog volt, hogy eljött Olaf, és bárhová követte volna, ha mondta volna neki. A baba úgy látszik ugyanezt gondolta, mert ebben a pillanatban er sen megrúgta apja kezét. Olaf azonnal visszatekintett a kezére, és Erin örömmel vette észre a férfi megillet dését a hidegen csillogó kék szemekben. A baba újra rúgott egyet, és Észak Nagy Farkasa nem leplezte csodálatát. – Er s a fiunk – mormolta, amely hangszín az örömet jelentette nála. – Lehet, hogy kislány – javította ki Erin. – Nem, Erin, ez fiú lesz – állította Olaf magabiztosan. Erin az ajkába harapott. A férje mosolyra derült, amint visszapillantott Erinre, aki meglep dött azon, hogy Olaf végigsimítja a haját, csavargatni kezdte az ujjával, majd elengedte. – Azt hiszem, minden állításomat meg akarod cáfolni, még akkor is, amikor azt mondom, hogy nappal van, amikor a nap fent süt az égen. Tévedsz! Erin fel akart kiáltani. De nem tudott, mint ahogyan a szívének sem tudott engedelmeskedni, és boldogan vetni magát a karjaiba. Egymásra néztek, és a távolság csak n tt köztük. Nem csalódtam benne – gondolta Erin. Izmának minden egyes hajlatát és játékát fel tudta idézni, b rének színét, a csontok alakját alatta, és még mindig, ha régóta nem találkoztak, úgy viselkedtek egymással, mintha idegenek lennének egymásnak. Olaf meghátrált. – Rengeteg megbeszélnivalóm van az apáddal – mondta hidegen. – Készítsd össze a holmidat, és feküdj le, mert hajnalhasadtával indulunk. Az ajtó felé indult, ugyanolyan gyorsan magára hagyva Erint, mint ahogyan bejött. Majd megállt, visszafordult és hidegen megszólalt. – Ha szereted, ha nem a belépési szokásomat, 164

meg ne próbálj bezárkózni, még ha Tarában vagy is, az apád házában. Bárhol lennénk is, te a feleségem vagy. És nem szeretném neked ezt azzal bizonyítani, hogy betörök egy ír ajtót. Mint mindig, most is úgy hagyta ott Erint, hogy a n azt kívánta, bárcsak meg tudná fojtani, de legalább forró olajba mártani – mert vele kell aludnia. Levette tekintetét a bezárt ajtóról, és rendezkedni kezdett a szobájában; összecsomagolta, amit vinni akart, és kikészítette ruháját az útra: a legmelegebb ruháját, a prémszegélyes köpenyét, vastag alsónem t és magas szárú b rcip t. Amikor mindezzel készen lett, az ágyára nézett. Hányszor feküdtek ott nevetgélve a n véreivel, és arról csevegtek, hogy hogyan fognak élni, és hogy milyen álmok fognak valóra válni! Ma éjszaka Olaf fog itt aludni, és a valóság legy zi az álmokat. Ez alkalommal meghallotta, hogy a folyosón közeledik, és gyorsan a takaró alá bújt. A szíve gyorsan vert. Háttal feküdt neki, de amikor meghallotta a ruhájának susogását, amint vetk zni kezdett, azt kívánta, hogy bárcsak ne tettette volna, hogy alszik. Arra vágyott, hogy megfordulhasson, és t nézze; annyira hiányzott neki a harcos testének nagyszer látványa. Erin érezte, amint Olaf bebújik mellé az ágyba. Várt. Izgatottan várta, hogy mikor teszi rá Olaf a kezét. Másodpercek múltak el, amelyek óráknak t ntek, majd percek, amelyek napoknak és még mindig várt. Csak azt érezte, hogy megmozdul, elfordul t le és átöleli a párnát. Azt hitte, hogy Olaf már alszik, és nem tudta megakadályozni, hogy el ne pityeregjen. Csak akkor fordult felé, abban a pillanatban, és a vállára tette a kezét. – Mi baj van? – kérdezte nyugtalanul a sötétben. Nem mondhatta el neki az igazat, így kitalált valamit. – A gyerek, uram, néha nagyon nyom. Olaf kinyújtotta a karját és a mellkasát Erin hátához nyomta. Er s kezével finom mozdulatokkal simogatni kezdte Erin hasát. – Jobb így? – kérdezte. A hangja simogatás volt a hajának és a fülének. Erin elmosolyodott a sötétben. – Sokkal jobb, uram. – Nem sokára elaludt. Jól aludt és elégedettnek érezte magát a biztonságban, melyet a férfi nyújtott számára.

165

23. fejezet Olaf mutatóujjával és hüvelykujjával végigsimította a szakállát, és figyelmesen méregette az el tte lév tárgyat. Csak a szemében felvillanó szikra mutatta ki érzelmeit. Rig aggódva figyelte urát. A kis viking büszke volt tudományára, amit a szül földjén tanult a hosszú tél alatt, amikor más tennivaló sem akadt a megnyúlt éjszakákon, mint még több viking nemzése és fadarabok farigcsálása. Megn tt a bizalma azonban, amikor Olaf behatóbban megvizsgálta az általa rendelt faragást. Végül Olaf felnézett Rigre. – Rig, én mondom neked, hogy még soha, egyetlen hercegnek sem volt ennél mesteribb bölcs je. A legkit n bb darab, amit valaha is láttam. A törpe Rig szélesen elvigyorodott. Könny szaladt a szemébe, és ránézett a bölcs re, amelyet készített a saját h séges, szeret kezével. A fejénél gondos részletességgel a farkas jelkép, és a végénél, Olaf kívánságára, a keresztbe állt kardok és az igazság leánya – az ír király jelképe – volt kifaragva. Ha megérintette, a bölcs , er s lábakon, himbálózni kezdett. A fát addig csiszolták, míg az természetes fénnyel nem ragyogott. Erinnek biztosan nagyon fog tetszeni – gondolta Olaf, és a szívverése felgyorsult. Igen, persze, hogy nagyon örülne neki, és talán megértené, hogy milyen sokat jelentett neki, azzal, hogy a családjának a jelképét is ráfaragtatta a bölcs re. Magában átgondolta a dolgot, és szívrepesve várta, hogy megláthassa Erin arcán a meglepetést, mihelyt befejezik a munkát. De amikor Rig megjelent, miután Erint kereste, jelentette, hogy sehol sem látták. Nem volt különösebben újdonság – gondolta Olaf keser en, hogy feleségét képtelen volt megtalálni. Nappal igyekezett elkerülni Erint. Éjszaka mellette aludt, gyengéden tartotta a karjaiban, és boldog volt, még akkor is, amikor teste többre vágyott. Hajlandó volt várni. Erin olyan volt, mint a mézbor, amit valaki elkortyolgatott és isteninek talált; jobbat el sem tudott volna képzelni. És a benne fejl d gyermek az övé volt. Le tudta csillapítani magát a fia, vagy ahogy Erin kijavítaná, a lánya kedvéért. De ezekben a napokban különös csend és fegyverszünet uralkodott köztük, amely nem kevés feszültséget leplezett. Még mindig nem hitt az ártatlanságában, mert visszahúzódott az ágyban. Egy férfi nem engedhette meg magának, hogy könnyek vagy büszkeség becsapja, és bizalommal legyen a n iránt. Így tehát nem is próbáltak meg beszélni err l. Udvariasan kikerülték egymást a folyosón, vagy röpke szavakban beszéltek az id járásról, amikor egymás mellé kerültek vacsoránál. És igyekeztek minél távolabbra kerülni egymástól. Kivéve éjszaka, amikor a sötétben magához szorította Erint, az édes kényelmet megízlelve, amely azt súgta neki, hogy a n is örült a köztük kialakult békének, és az édes nyugalomnak. – Láttad a királynét? – kérdezte Olaf Rigt l. Rig megrázta a fejét. Olaf dicsér szavai még mindig a fülében csengtek. – Lehet, hogy a konyhában van, uram – mondta Rig, de azon járt az esze, hogy a csecsem egy hónapon belül az saját kezével készített bölcs ben fog aludni. – Vagy talán a napos szobában, ahol az asszonyokkal beszélget, és varr. – Hmmm – t n dött Olaf türelmetlenül. Az ajtó felé indult, de még visszafordult, miel tt kiment. – Rig, vidd fel a hálószobánkba a bölcs t, és tedd le a kandalló elé, ahol majd azonnal a szemébe t nhet. Megyek és megkeresem, és idehozom megmutatni neki. – Igen, uram – mondta Rig, és biccentett hozzá a fejével, majd úgy tett, ahogy mondták. Olaf átsietett az el csarnokon, bement a konyhába, ahol megtudta Freydától, hogy Erin járt ott, de elment. Ellen rizte a napos szobát is, de Moira, aki a gyermekével foglalatoskodott, ugyanezt mondta neki, és azt tanácsolta, hogy kérdezze meg Freydát. Ideges lett, és

166

visszaindult a csarnok felé, ahol az öccse élesítette kardját a kandalló el tt, és a bátyját szórakozottan nézte a szeme sarkából. – Nem találsz valamit? – kérdezte Eric ártatlanul. – Nem tudom, hol van a feleségem – válaszolta Olaf keser en. De figyelmesen ránézett az önelégülten vigyorgó Ericre. – Nem tudnád véletlenül megmondani, hogy merre keressem? – De igen – felelte Eric, le sem véve szemét a kardélr l. – Azok, akik megosztják bánatát, tudják, hogy mi a szokása. Ha a helyedben lennék, Farkas, és a tengernél keresném. – A tengernél! – üvöltött fel Olaf. – A sziklák túl messze vannak. Szigorúan megparancsoltam neki, hogy ne lovagoljon. Eric végre felnézett a munkájából. – Nem lovon ment, hanem gyalog. Olaf átkozottul szitkozódni kezdett, és a f bejárat felé indult. Eric fojtott nevetése kísérte. Villámgyorsan felszerszámozta a lovát, és vágtatni kezdett az út mentén, mely a sziklákhoz vezetett. Nem is lassított mindaddig, amíg meg nem látta Erint. Megállt és bámulta. A köpenye elrejtette alakját. Olyan volt, mint akkor, több mint két évszakkal ezel tt, amikor a keresésére jött, megérintette, és hazavitte. Büszke és gyönyör séges volt a természet lágy ölén, és a lelke egyesítette a tenger zúgását és a mennyek végtelen szépségét. Esett azon a napon, és a barlangokban kellett meghúzódniuk. Lehet, hogy akkor plántálta el a magot, amely most virágzott a szíve alatt. Leszállt a feketér l, és lassan felé indult. A járása megfeszüléséb l arra következtetett, hogy meghallotta a közeledtét. Kezét a vállára tette, és a fejével lehajolt hozzá, hogy a hajfürtök között a fülébe súgja. – Túl messzire jöttél, asszonyom. Kockáztatod a gyermekünk életét. Erin az ajkába harapott, és tétovázott, miel tt megszólalt. – Nem kockáztatom a gyermekünk életét, uram. Fiatal és egészséges vagyok, és az asszonyok azt mondták, hogy a mozgás jót tesz. Olaf megráncolta a szemöldökét, mögötte állva, és azon kezdett el gondolkozni, hogy mi lehet az oka ennek a szomorúságnak a hangjában. Maga felé fordította, és er teljesebben összehúzta a szemöldökét, amint meglátta Erin arcvonásait. – Miért vagy olyan szomorú? – kérdezte éles hangon. – Semmi okod sem lehet arra, hogy ilyen nyomorúságos arcot vágj. Erin elmosolyodott, anélkül hogy elgyötört szemében fény lobbant volna. – Nincs, uram? Elgondolkoztam az elkövetkezend napokról, hónapokról, évekr l, amelyek mélyen nyomasztanak. Fiatalok vagyunk még, Norvégia nagy ura. Elfáradtam attól, hogy kerülgesselek, és azt kelljen éreznem, hogy még mindig árulónak tartasz. Olaf megfeszült. – Soha nem kívántalak hitszeg nek tartani, Erin. De kényszerítettek, hogy ezt higgyem, amikor egy smaragdzöld szempárba néztem egy arany sisakrostély mögött. Örömmel hallanám a bizonyítékot arra, hogy nem fogsz az embereimre vagy az életemre törni. Erin lehajtotta a fejét, és elnyomta magában a sírást, amely elbizonytalanította volna a hangját. – Tehát, uram, nincs rá bizonyítok, csak a szívemben, és az, hogy az unokabátyám, Gregory és a bátyám, Brice megbízik bennem. – Talán azért – mondta Olaf rekedten –, mert még egyikük sem hallotta t led olyan indulatosan, hogy megfenyegeted az életüket. – Nem, uram, ez talán azért van, mert szeretetükkel és bizalmukkal ajándékoznak meg. Olaf habozott egy ideig, majd az ujját Erin arcához érintette. – A szeretetemet és a bizalmamat akarod, Erin? De nem kapott rá választ, mert Erinnek váratlanul elakadt a lélegzete, a férfinak támaszkodott, és megkapaszkodott benne. Olaf aggodalmasan megráncolta a homlokát, és igyekezett felállítani Erint, a hónalja alatt fogva. – Erin! Mi a baj? 167

– Azt hiszem, a gyerek – kapkodott Erin leveg után, és még mindig meg volt merevedve a fájdalomtól, amely hirtelen elöntötte. Egész délel tt görcsei voltak, de nem foglalkozott velük különösebben, mert még volt ideje a babának megszületni. – Nem, ez nem lehet… – Óóó! – kiáltott fel Erin ijedten. Meleg folyadék öntötte el, és eláztatta a szoknyáját, amit l a hideg rázta ki. Vacogni kezdett, amint a hideg téli szél megcsapkodta az arcát. – Erin? – Olaf… ez a gyerek! Lemondóan nézett Olafra, ahogy a férfi megpróbálta karjaiba venni. – Ne, Olaf! – tiltakozott bután. – Één… nedves vagyok! De Olaf meg sem hallotta, mit mondott Erin, hanem er sen tartotta a lovat. Még mindig reszketve, újra tiltakozni kezdett. – Azt mondod, hogy a közelébe se menjek lónak… – Erin! – kiáltotta Olaf bosszankodva. – Milyen butaságokat tudsz mondani! – Felültette a feleségét fekete paripájára, majd maga is nyeregbe szállt, hogy tartsa a vajúdó asszonyt. – Már nem tudsz semmit sem tenni, mert a gyerek most már útban van. És nem akarom, hogy gyermekünk a fagyos f ben szülessen. Erin nem ellenkezett tovább. Olaf magához szorította, és óvatosan vezette a lovat. Odabújt szorosan a férfihoz megmelegedni, de a fogvacogást nem tudta lecsillapítani. Örökkévalóságnak t nt, valójában percekbe telt, mire elérték a városfalakat, és a királyi rezidenciát. Olaf leugrott a lóról, Erinért nyúlt, hogy a karjaiban vigye be. – Tudok sétálni – ellenkezett suttogva. Kétségbeesetten felhördült. Utána kiabálni kezdett, amint bevitte feleségét a karjaiban. Mire berúgta szobájuk ajtaját, Moira már ott állt mögötte, kicsit csodálkozva az id zítésen, de nyugodt és határozott volt. – Tedd le az ágyra, Olaf, és segíts levenni róla az átázott ruhát – parancsolta fürgén. Gyorsan levetk ztették. Erin még mindig remegett, és a kívánságuk szerint ide-oda mozgott, legyengülten. Tiszta, meleg ruhát adtak rá, és Moira további utasításokat adott. – Küldd el Riget ágynem ért, szükség esetére, és mondd meg Mageennek, hogy eljött Erin ideje. fogja tudni, hogy mit tegyen. – És utána? – kérdezte Olaf. – Utána, uram, menj, és igyál meg egy kupa sört, mert semmi mást nem kell csinálnod, mint várni. Úgy tett, ahogy parancsolták neki, és várt. És ahogy a reggelb l dél lett, és a délb l éjszaka, még mindig csak várt, Sigurd és Eric társaságában. Majd amikor elérkezett a vacsora ideje, a hold magasan járt, és éjfél közeledett, öklével a kandallóra csapott, és átkokat szórt, amely nyilvánvaló jelét adta annak, Sigurd és Eric számára, hogy a Farkas aggodalma egyre n tt. A másik két férfiéhoz hasonlóan. – Ez az els gyerek, Olaf – vigasztalta Eric, magát is nyugtatgatva. – Ilyen dolgok gyakran tartanak sokáig. Olaf nem szólt semmit. A t zbe bámult. Igen, egy új élet megindulása sokáig tarthat, de ez a gyerek túl hamar akart a világra jönni, és már olyan régóta tartott a szülés. Erint bizonyára szörny fájdalmak gyötrik. Vajon mennyi ideig bírja még? Hirtelen rájött, hogy azt még el tudná viselni, hogyha elveszítené a gyereket. Lehetne még több is, de ha elveszítené a feleségét… Hangosan felüvöltött, és arra gondolt, hogy bárcsak adhatna neki az erejéb l. Inkább egy penge menne át a bordáján, minthogy neki kelljen még tovább szenvednie. Hirtelen megfordult, amint lépéseket hallott a lépcs feljáró fel l. Látta, hogy Moira a konyha felé tart, és feldúltnak t nt. Moira remélte, hogy elkerülheti Olafot, de hangosan a

168

nevén szólították. Idegesen Sigurdra nézett el ször, mintha t le várna segítséget, miel tt ránézett volna Olafra. – Moira – kérdezte Olaf halkan –, mi baj van? Moira a kezeit tördelte idegesen. – Erin jól csinálta eddig, még csak nem is nyöszörgött, de most már meg kellene születnie a babának. A feleséged teljesen elveszítette az erejét, pedig éppen most lenne rá a legnagyobb szüksége. – Olaf az izgalmaktól remegni kezdett és Moira igyekezett megnyugtatni. – Uram, Olaf, mi mindent megteszünk. Olaf bólintott és újra a t zbe bámult. Moira elt nt a konyhába, és pillanatokkal kés bb már felfelé igyekezett egy tál g zölg vízzel. Olaf elkínzott arccal utána bámult. – Semmit sem tudsz tenni – szólalt meg Eric. – De, igen – mondta váratlanul Olaf, a hangjában elszántsággal. Sigurd és Eric már csak azt látta, hogy a lépcs felé lódul. Ötösével szedve a lépcs ket már fenn is volt az emeleten. Nem kopogott, hanem azonnal belépett az ajtón, és csak egy pillanatra torpant meg, amikor az asszonyok felnéztek rá, de nem sokat tör dött ezzel. Aggódó szeme Erint nézte. Sápadt és törékeny volt, az arca olyan halvány, mint a hó, és gyönyör fekete haja izzadtan és kócosan terült szét a párnán. Nyugtalanul pislogott, bár Moira ott állt mellette, és könyörgött neki, hogy tartsa vissza a légzését, és nyomja, de csak er tlenül és lassan lélegzett. Mageen, aki egy tiszta vásznat tartott Erin alatt, nem szólt Olafhoz, csak ellenkezés nélkül ránézett, és folytatta munkáját. Moirának kinyílt a szája, mintha azt akarta volna mondani Olafnak, hogy hagyja el a szobát, de Olaf legyintett egyet a kezével, azt jelezve, hogy át akarja venni Moira helyét Erin mellett. Moira bizonytalanul ellépett, és Olaf elfoglalta a helyét. Kezébe vette Erin kezét, és lehajolt hozzá. Norvég szemével szinte szuggerálta, hogy nyissa ki a szemét. – Feladod, te ír. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt teszed harc közben. S r szempilláját felnyitotta, és láthatóvá vált a fájdalomtól ég smaragdzöld szeme. – Neked… nem szabad itt lenned – eszmélt föl. – Kérlek, Olaf… Remeg ujjakkal szorította meg Erin kezét. Elt nt szeméb l az élet. Olafnak vissza kellett hoznia mindenáron. – Igazad van, te ír. A világ szeme rajtad van. De addig itt maradok, míg a norvég fiam meg nem születik. – Kislány! – szólalt meg Erin felindultan. – És ír. – Olaf rámosolygott. Erinbe visszatért az élet. A teste hirtelen megfeszült, és a kezét fájdalmas er vel szorította meg Olaf markában. – Még egyszer… – Erin mély lélegzetet vett. Könnyes lett a szeme, és er tlenül felkiáltott. – Olaf, nem bírom tovább… Olaf legközelebb Moira hangját hallotta, aki kétségbeesetten könyörgött. – Már megindult, uram. – A n k gyengék! – kiáltotta Olaf gúnyosan, ugyanakkor félkézzel megfogta és felültette Erint. – Küzdeni fogsz, te ír! Most! Segítek neked. Szorítsd össze a fogadat, szerelmem, és nyomjad, ahogy Moira mondja. Neki kelljen csinálnia helyetted? Olaf támogatásával és összeszedve utolsó erejét, Erin úgy tett, ahogy Olaf parancsolta. Némának érezte magát, amint megfeszítette a testét, nagy leveg t vett, és Olaf karjaiba süppedt, kimerülten. – Már kijött a feje! – kiáltott fel Moira örömmel. – Csak még egyszer… még egyet. Olaf, mondd meg neki, hogy még egyszer próbálja. – Még egyszer, Erin! – parancsolta keményen. – Még egyszer, és utána alhatsz. – Megszorította a vállát, hogy ezzel is engedelmességre bírja. Erin, aki ekkorra már szinte magán kívül volt, nagyot sóhajtott és megfeszült. Nagy megkönnyebbülést érzett, ahogy kiürült a teste, és felsírt a gyerek. A férje gyengéden megölelte és a fülébe suttogta. – Tudtam, hogy képes vagy rá, te ír asszony. Te örök harcoló.

169

A világ úszott a szeme el tt és Erin félájultan a párnájára hanyatlott. A gyereksírás betöltötte a szobát, és Olaf újra fölé hajolt. – Fiú, Erin. Er s és egészséges. – Halkan felnevetett. – És bár a hajfürtjei kissé kuszáltak, úgy t nik, hogy halvány aranyszínük lesz. Erin elmosolyodott, és kinyitotta szemét, hogy megnézze az újszülöttet. Még alig volt bepólyázva, amikor Olaf elvette a gyereket, és Erin mellé térdelt. – Gyönyör fiú, asszonyom, és szívem mélyéb l köszönöm neked. Erin épp hogy csak látta a babát, de tudta, hogy er s és szép, akkor is, ha most még ráncosnak t nt. Olaf szavai úgy hatottak rá, mintha simogatták volna. Lehunyta szemét. Érezte, hogy Olaf homlokon csókolja, aztán elt nik a csecsem vel együtt. Moirának nagy rábeszélésébe került, mire ki tudta venni a fiatal örököst apja kezéb l, de szigorú volt. – Uram – suttogta és a hangjából hála és megkönnyebbülés áradt –, nemesen cselekedtél, de most hagyj magunkra. Meg kell fürdetnünk Erint, kicserélni az ágynem jét, és ezt szeretnénk magunk elvégezni. Pihennie kell, mint ahogy a csecsem nek az anyjára van szüksége most. Olaf bólogatott, és visszaadta gyermekét Moirának. Erinre pillantott, akinek szeme már ismét zárva volt. Visszanyerte a színét, és bár a teste elgyötört volt még, a kissé kinyílt ajkán békés mosoly suhant át. Fáradtan leballagott a lépcs n, a gondolatai zakatoltak a fejében, míg csak meg nem látta Sigurd és Eric aggódó arckifejezését. Szélesen elvigyorodott. – Fiú – mondta nekik. – Anya és gyermeke jól vannak. Eric a viking gy zelem vérpezsdít örömujjongásában tört ki. Olaf kezébe egy kupa sört nyomtak. Derekasan meghúzta, és kiitta az italt. Órákkal kés bb, amikor Eric és Sigurd már az igazak álmát aludta, Olaf a t zbe bámult. Soha nem érzett még ilyen mélység szeretetet, amilyet ma este. Szeretetet az apró jövevény iránt, aki kicsi kezével az apja ujját szorította, és szeretetet a törékeny alkatú, de bátor szív n iránt, aki az magját hordozta, és megszülte gyermekét. Nem, többet adott neki ennél. Az elejét l fogva élettel töltötte meg. Erin volt a lelke, amit keresett. Újra délután volt, mire Erin felkelt. Azonnal a gyerek után nyúlt, és Moira odaadta neki fiát. Szélesen elmosolyodott erre a látványra. Nemrég is ugyanezt tette. A fiát maga mellé téve, Erin kibontotta a pólyából és tet t l talpig végigmérte. Tökéletes volt. Olyan parányi és mégis milyen tökéletes. Apró ujjak, apró lábak, és apró, ráncos arc. A baba kinyitotta szemét, ahogy Erint nézte, aki meglep dve látta, hogy a szeme színe már most hasonlított az zöld szemére. – Moira! A szeme! – Igen, Erin – nevetett fel Moira. – A szeme olyan, mint a tiéd. De a hajfürtjei teljesen az apjáé. Hogy honnan tudta Olaf tegnap éjszaka, hogy ilyen sz ke lesz a haja, soha nem fogom megérteni. Erin elmosolyodott, és széttárta hálóruháját, hogy a csecsem elérhesse a mellét, és belekapaszkodhasson. A baba érintése izgalommal töltötte el, amint el ször ügyetlenkedett, majd ösztönösen és követel z en szopni kezdett. Örömmámorában felnevetett. – Ó, Moira! Aranyhajú fiúnak született, mert Olaf így rendelte. Moira elhúzta a száját és együtt kacagott Erinnel. – Nos kedves kismama, a Farkasok ura azt követeli, hogy még egyszer bejöhessen, így, ha a fiadat megetetted… – Hamar egy fés t, Moira! És egy tálat! Gyorsan meg kell mosakodnom és megfésülködnöm. Nem szabad, hogy még egyszer ilyen szörny nek lásson. – Shhhh… – csitította le Moira, titokban mosolyogva. – Nem engedem be, amíg te úgy nem kívánod. – Majd megkeményítette a hangját. – És Erin, vigyáznod kell magadra és a fiadra. Nagyon legyengültél múlt éjszaka. Beletelik még egy kis id be, amíg talpra nem állsz. Megfésülöm a hajadat, és kérlek, egyél. 170

Erin tudta, hogy rettent en kimerült, ugyanakkor az el z éjszaka fáradtságáról már megfeledkezett, mert bármennyit szenvedett is, megérte. Lenézett a parányi fejre, amely szinte odatapadt a melléhez, és elérzékenyült. A gyermek olyan meleg és annyira csodálatosan, édesen mozgékony. Az övé, és a nagy Farkas arany fia. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermek maradjon mellette, amíg engedelmesen evett, és gondosan kicicomázta magát. Amikor Olaf bejött, Erin a gyerek fölé hajolt, és a formás kis testét figyelte olyan ábrándozó arckifejezéssel, hogy Olaf teljesen elérzékenyült. Erin feléje fordult, és áthatóan mosolygott. Zöld szeme úgy ragyogott, mint a buja nyári növényzet. Visszamosolygott rá, és az ágyhoz ment. Lefeküdt Erin mellé úgy, hogy a gyermek közéjük került. – Gyönyör , nem igaz, uram? – kérdezte Erin félénk büszkeséggel. – Igen, Erin – válaszolta Olaf gyengéden. Egy ideig ott feküdtek némán, és a gyermekben gyönyörködtek, mint minden büszke szül . Végül Olaf a köpenyébe nyúlt, és el húzott egy apró kazettát, amelyre norvég minta volt kifaragva. – Kevés dolog volt olyan, amelyr l úgy gondoltam, hogy felajánlhatom Tara hercegn jének – mondta egy kicsit nyersen, átnyújtva az ajándékot Erinnek. – De észrevettem, hogy az írek mennyire odavannak a hajdíszekért, és úgy gondoltam, hogy talán ezzel örömet szerezhetek neked. Könnyek szöktek Erin szemébe, ahogy kinyitotta a doboz fedelét. Nem az számított, hogy mi volt az ajándék, hanem hogy idehozta és tör dött vele. Majdnem elsírta magát, amikor meglátta a doboz tartalmát. Smaragddal és zafírral kirakott káprázatos aranyékszer tárult a szeme elé, egy pár t , amellyel biztonságosan felt zhette mindkét oldalon a haját. Ámulva nézte az ékszereket, és a könnyeivel küszködött. Az ajka megremegett, amikor megszólalt. – Köszönöm, uram, ez igazán csodálatos ajándék. – Illik a szemed ragyogásához, ír – jegyezte meg Olaf gyengéden. Erin nem bírt a rá szegez d kék szemekbe nézni, Olaf akarta a fiát, és megadta neki azt, amire annyira vágyódott, és cserébe gyengédséget adott a férfi. De ez csak e percben volt érvényes, vagy továbbra is így lesz? Remegni kezdett. Túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy választ keressen a kérdésre. – Köszönöm, uram – suttogta ismét. Az ékszer fénye visszatükröz dött a szemében. Tétovázott, majd megszólalt. – Van még valami amit kérni szeretnék t led. – Igen? – Szeretném, ha Leith lenne a neve. – Ez egy ír név – állapította meg Olaf közönyösen. – Talán – suttogta Erin, és kérlelve Olafra nézett. – Hasonlít a Leifre, uram, amely norvég. – Ismét elnémult. – Az íreknek Leith mac Amhlaobh lesz a neve, mert ez a te neved az írek számára. És a norvégoknak… Leif Olafson. Kérlek, Olaf. Nagyon szeretném a bátyám után elnevezni. Olaf elhallgatott néhány percre. – Legyen tehát a neve Leith. A boldogságtól könnyek szöktek a szemébe, és végigfolytak az arcán. Olaf átnyúlt a köztük békésen szunyókáló gyermek felett, és megsimogatta Erin puha b rét. Elkapta az t megérint kezet, és megcsókolta a férje tenyerét. De miel tt megszólalhatott volna, durván kinyílt az ajtó, és Moira nagyobb elszántsággal lépett, mint egy katona, aki a harcba indult. – Uram, Erinnek vigyáznia kell magára. Aludnia kell. És a csarnokban van egy furcsa kinézet bolond, és azt követeli, hogy bejöhessen, és megnézhesse a gyereket. Ragaszkodik hozzá, hogy Erin igyon meg valami ördögi kotyvalékot. Erin és Olaf egymásra pillantottak, és elnevették magukat. Olaf kérd en nézett Moirára. – Mergwin? – Mergwin – értett egyet vele Erin.

171

– Küldd fel a bolondot, Moira – mondta Olaf. – Erin természetesen megissza a f zetet. Ha bárhol is van olyan kotyvalék, amely az egészségre és a lélekre csodás hatással van, az minden bizonnyal a Mergwin keveréke lesz. Olaf bánatosan leszállt az ágyról, ahogy Moira kiment. – Itthagylak, ír, mert biztos vagyok benne, hogy a druida nem fog tovább maradni, mint hogy megnézi a gyermeket… és jót tesz veled. – Majd fájdalmas arcot vágott. – Elviszem a ruháimat ma este, és máshol alszom, hogy nem zavarjalak. Erin lesütötte a szemét, a szívverése felgyorsult. Majd egyenesen és kihívóan a hideg norvég szemekbe nézett. – Zavartalanabbul aludnék, ha mellettem lennél, uram – suttogta halkan. Melegség futotta át Olafot. Erin szemeinek csapdájába esett. Végül elfordította fejét az ördögi pillantás el l. – Nem kívánom elhagyni az ágyamat, és ha nem zavarlak, akkor örömmel alszom ott, ahol a helyem van. Elmosolyodott, és otthagyta. Erin úgy érezte, mintha az egész világ az övé lenne. Az arca sugárzott, amikor Mergwin belépett, megnézte a gyermeket, majd figyelmeztet leg megszólalt. – Aed lánya, hallgass rám. Keresd a nyugalmat, és igyekezz új er re kapni, a tanácsom szerint. Tehát most három napig nem hagyod el az ágyad… Erin némán figyelt, elégedetten mosolygott, és büszke volt, ahogy a pap felemelte a gyereket, és szeretettel nézte, majd visszahelyezte a csodaszép bölcs be, amelyre mind a norvég, mind az ír jelképet ráfaragták, miközben bólogatva hallgatta a pap utasításait. Engedelmesen megitta a gyógyf keverékb l készült teát. De nem bírta magába fojtani kitör örömét, átölelte a pap nyakát, és szorosan hozzábújt. – Ó, Mergwin, annyira boldog vagyok! Mergwin is átölelte, és melegség járta át a szívét. Minden olyan gyönyör volt. Miért ne örülhetne anyával és gyermekével, ennek a különleges gyermeknek a megszületése alkalmából? De úgy érezte, hogy eljön még a sötétség. Bárcsak Mergwin el re láthatta volna…

172

24. fejezet Könny volt bejutni a városfalon belülre. Hihetetlenül könny . Alig tudta visszatartani magát, hogy az ilyen könny gy zelemért hahotázni ne kezdjen. Ehelyett csendben ült a lerobbant vén gebén; a zsákmányul ejtett madár a lova farának csapódott ütemesen. Megállt a királyi udvarban, és ellenséges csodálattal nézett fel a lakóházra. Gy lölet fogta el, amint még feljebb nézett, és a red nyökön meglátta a Farkas emblémát. Nem kellett tartania attól, hogy felismerik a városban. Mérhetetlen hosszú szakálla mögött biztonságosan járt-kelt, egy ír szerzetesi köpönyeget viselt, és egy hosszú gyapjúcsuklyát a fején. Egy nagy kosarat cipelt magával, mint egy gyógyf árus, és írül beszélt. Friggid csak addig tartózkodott a piacon, míg a terhét l meg nem szabadult, aztán fogta sánta lovát, és visszavezette a nagy k házhoz. Most sem ütközött akadályba, amikor betért a lovagterembe. Mindenki tudta, hogy bárki az uralkodó elé járulhatott mindenféle ügyes-bajos dolgával, és senkit sem hagytak éhezni Dubhlainban. Csak be kellett kéredzkedni, és megtették. Ezt a szokást követve, Friggid bebocsátást kért, és megengedték neki, hogy a kandallónál megmelegedjen, és kapott egy tál borjúhúslevest. Evés közben óvatosan figyelte a sürgés-forgást körülötte. A szolgák takarítottak, és néha egy asszony szaladt fel a lépcs n. Friggid a lépcs feljáró felé pillantott. Valószín nek t nt, hogy a Farkas a fels szinthez közel lakhatott, mert neki kellett volna els ként fegyverbe szólítani az embereit, ha veszély fenyegette volna a háza népét. Senki sem szentelt különösebb figyelmet a zavartalanul és türelmesen üldögél szerzetesnek. Amikor lecsendesült a csarnok, némán feliszkolt az emeletre, bosszúvágytól égve. A csuklyája sarkából még egyszer körülpásztázta a terepet, és bár hölgyek nevetgélését hallotta kisz r dni egy közeli szobából, senki sem volt a közelében. Megpróbálta az els ajtót. Amikor bezárta maga mögött, széjjelnézett a szobában, és azonnal észrevette a m vészien kifaragott bölcs t. Elvigyorodva odasétált. Mázlija volt. A Farkas fia aludt; kicsi aranyhaja tagadhatatlanul az apjáé volt. Óvatosan kivette a bölcs b l, és a kosarába csúsztatta, abban reménykedve, hogy a gyerek nem fog felébredni és sírásba kezdeni. Nem akarta, hogy a gyereknek bármi bántódása essék, mert csaléteknek tartogatta az apja számára. Gyorsan az ajtó felé iramodott, mert látva a Farkas babonázó szépség királyn jét, nem hitte volna, hogy Lady Erin sokáig magára hagyná a gyermekét. De miel tt kiment, még visszafordult, és körülnézett. Gy lölet forrongott benne. A prémek, ágyterít k, és tisztán ragyogó ládák mind kényelemr l tanúskodtak. Maga elé képzelte, amint a Farkas ott fekszik az ágyon, és büszke, tüzes szem felesége társaságát élvezi. Friggid ujjai ráfeszültek a kosárra. Dubhlain valaha az övé volt. Neki kellett volna a királynak lennie, és a különleges szépség lányt kikövetelnie, hogy egy monumentális nagyságú palotát építtessen a gy zelme emlékére. – De végül gy ztem, Olaf – suttogta hangosan. Vigyázva kinyitotta a nehéz vasajtót. A csarnok még mindig üres volt, de egy magában dúdoló asszonyi hangot hallott meg. Friggid villámgyorsan és néma csendben elsietett az ajtónyílásból, és lerohant a lépcs n. Anélkül hagyta el az épületet, hogy bárki is észrevette volna. Ugyan ki tör dne egy rongyos szerzetessel? A sánta lovon hagyta el a várost, de amint az északi erd felé közeledett, letépte a csuklyáját, kísértetiesen felkacagott. Az emberei, már akik összegy ltek, és felesküdtek a h ségére, az erd ben várták egy szilaj lóval, és egy asszonnyal, akire a gyermek felügyeletét

173

bízták. Az els dolga az lesz, mikor megtalálja az övéit, hogy lemészárolja ezt a lónak nevezett vacak gebét, amelyen éppen ült. Friggid hátrahajtott fejjel hahotázott, hogy csak úgy zengett t le az erd . *** Erin dúdolászott, amint keresztülment a csarnokon. Olyan csodálatosan kezd dött a nap, és az ég tisztán ragyogott. Kit n en érezte magát, amióta felkelt, és most már, hogy Leith három hetes volt, megengedhette magának, hogy mással is foglalkozzon. Sok dolga volt, mivel Olaf megengedte, hogy a Dubhlainban él katolikusok megünnepelhetik a karácsonyt. A legh ségesebb vikingek érdekl déssel várták az ünnepséget, mert Erin elmondta nekik, hogy nagy lakoma is lesz, amit a vikingek mindig is szerettek. Erin számára ez egy nagyon különleges karácsonynak ígérkezett, mert akkor lesz hat hete, hogy Leith megszületett, és elhatározta, hogy céltudatosan elcsábítja férjét, és azt követeli t le, hogy higgye el h ségét. Nem tagadná ezt meg t le, ebben biztos volt. Igaz, hogy még most sem beszélgettek szívügyekr l, de sok hasonlóság volt közöttük, és azokban a nehéz percekben Leith születése el tt, meg volt gy z dve róla, hogy szerelmének hívta az ura. nem Grenilde volt, de miután elvesztette a bátyját és egy drága barátját, megérthette, hogy egy n , vagy egy férfi gyászolhatnak a szívükben, de szoríthatnak helyet egy új szerelemnek. A nagy Farkasnak most már be kellene ezt látnia. Még mindig dúdolt és már a puszta gondolatára is elmosolyodott, hogy ott találja a fiát. Belépett a szobájukba és megközelítette a csodálatos bölcs t. De azonnal pánik fogta el, amikor h lt helyét találta a babának. A hideg futott végig rajta. Kényszerítette magát, hogy csillapodjon le, mert nem tudta elhinni, hogy bármi baj történhetett. Vagy Olaf, vagy Moira vihette el. De ez lehetetlen. Olaf a nyugati erd ben vadászott az embereivel, és épp az el bb hagyta ott Moirát a napos szobában, ahol a karácsonyi vacsora menüjét vitatták meg. Lehet, hogy Mergwin, aki még mindig a vendégszeretetüket élvezte… nem, Mergwin sem lehetett, mert bár nagy szeretettel viseltetett a gyermek iránt, nem nyúlt volna hozzá az Olaf vagy az engedélye nélkül. Rig? Mageen? Képtelenség. A falak is megrázkódtak, ahogy Erin torka szakadtából felsikoltott. Kiszaladt a szobából, le a csarnokba, ahol már összegy lt a ház népe a vészhangra. – A gyermek… Leith… elt nt – dadogta Erin, és rémült szemekkel nézett végig a katonákon és az asszonyokon, akik egybegy ltek eléje. Könyörögve nézett Rigre. – Rig, hol van a gyermekem? Olaf parancsolta meg, hogy kivigyék? Mageen… felébredt és jelenetet rendezett? Ó, kérem! Valaki mondja meg, hogy hová vitték. Megillet dötten néztek rá. Erin a földre rogyott, és nyomorúságosan rikoltozni kezdett. Moira el relépett, és a karjaiba vette Erint. – Megtaláljuk, Erin. Kell, hogy legyen rá magyarázat. Egy nagytermet viking lépett el az Eric csapatából. – Nyugodj meg, úrn m. Elmegyek és megkeresem a Farkast. Szélsebesen eliramodott. A többiek azon tanakodtak, hogy hol keressék a trónörököst, és mindannyian szétszéledtek, hogy a csecsem t megtalálják és anyjának visszahozzák. Erin Moira vállára hajtotta a fejét, és szakadatlanul sírt, zokogott. – Csak háromhetes, Moira. Nem sétálhatott vagy kúszhatott el. Túl kicsi még ahhoz, hogy túlélje nélkülem. Ó, édes istenem, hol van a fiam! A házat a pincét l a padlásig átkutatták; egyetlen sarkot vagy hasadékot sem hagytak ki. Az emberek aggódva tették t vé a várost, de a hercegnek még a nyomát sem látták. Erin már alig volt magánál, amikor Olaf megjelent a lovagteremben és végigkérdezte a jelenlév ket, mialatt Erin remeg testét a magáéhoz szorította.

174

Senki sem tudott választ adni, és még tovább bonyolította a helyzetet, hogy mindenki megpróbált valamilyen módszert ajánlani, ötleteket javasolni, hogy hogyan találhatnák meg a herceget. Mergwin, aki csatlakozott Olafhoz a vadászatban, és egyre inkább csodálta a Farkast, bánatosan maga elé nézett, és teljesen tanácstalan volt. Eljött a sötétség. Úgy érezte, hogy Erin lesz veszélyben. Nem látta, hogy a gyerek lesz majd. El relépett az ír és norvég katonák, kézm vesek és feleségeik tömegéb l, és megszólította a sz ke óriást, aki elkeseredett hercegn jét vigasztalta. – Kérdezd meg, Lord Olaf – szólalt meg Mergwin fájdalmasan –, hogy milyen idegent láttak bejönni ma, mert ha azt tudni fogjuk, meg fogjuk találni a fiatal herceget. A riadt kék szemek Mergwin felé fordultak, és Olaf rájött, hogy milyen bölcsnek hangzottak ezek a szavak. A Farkas hangjától zengett a csarnok, amikor éles hangon feltette a kérdést. – Ki volt itt ma? Milyen idegen lépte át a házam küszöbét? – A szerzetes! A válasz egyszerre több irányból is hallatszott. Mergwin érezte, hogy megroggyan. Az a viking, aki elment Olafért és hazairányította, el relépett és így szólt: – volt az egyetlen ismeretlen, aki ma itt járt. Megdöbbenve hallgatta Olaf ezeket a szavakat. – Hogy nézett ki a szerzetes? – Barna csuklya volt rajta, és nem sokat lehetett az arcából látni, mert jól eltakarta. – A viking összeráncolt szemöldökkel próbált koncentrálni és minél tisztábban visszaemlékezni. – Úgy t nt, hogy nagyon furcsán jár, mintha mindig lovon ülne. – Karikalábú Friggid! Eric, aki a tömeg szélén állt, hitetlenkedve füttyentett fel. Erin felemelte a fejét Olaf válláról, végignézett az arcokon, és a sógora megdöbbent szemeivel találkozott. – A dán? – kérdezte Erin lélegzetvisszafojtva, de már tudta a választ, hogy ez ugyanaz az ember volt, aki a carlingfordi mészárlást rendezte. Sikítani kezdett, és senki sem tudta megnyugtatni. Hisztérikusan és nem tör dve az ott egybegy ltekkel, verni kezdte a férje mellkasát, és átkokat szórt rá, és vádakkal illette, hogy az írek soha sem viseltek háborút csecsem k ellen, csak a vikingek tesznek ilyet, mindegy, hogy hol van a hazájuk. Hogyan engedhette meg Olaf, hogy a kutya besettenkedett az otthonukba, és veszélynek tegye ki az gyermekét. Azt követelte, hogy Olaf keresse meg a gyereküket, és hogy a viking nyomozza ki a vikinget. A szavai összefüggéstelenül hagyták el az ajkát. Olaf t rte az ütéseket, mígnem Erin összerogyott. A férfi Mergwinre nézett, aki közelebb jött, és gyengéden elvezette Erint Olaftól, és felvezette a sírástól megtört asszonyt a szobájába, ahol nyugtatószert diktált belé. Olaf röket küldött a városfalakra, hogy kémleljék az azon kívüli területet, és magához szólította Ericet és Sigurdot, akikkel visszavonult a tárgyalóterembe. Eric megveregette a bátyja vállát. – Nem gondolja komolyan, amit mond, Olaf – mondta gyengéden. Hideg, sarki jég tükröz dött Olaf szemében, amint felé fordult. – Nem, Eric, amit mond, azt úgy is gondolja. Nem baj. Megkeresem a fiamat, majd azután foglalkozom a feleségemmel. Úgy tervezték, hogy széles körívben szétszóródnak, és a városon kívül folytatják a keresést. Egy kürtjelet is kitaláltak arra az esetre, ha valaki nyomokra bukkanna. Eric nem hitte, hogy Friggid sok embert tudott volna összeszedni, mert seregének nagy részét elveszítette a Farkas elleni csatában, és még a dán rokonsága is félt vele tartani. Sigurd, aki tétovázott Olaf haragja miatt, de tisztában volt vele, hogy vezére jobban szerette, ha katonái elmondták, amit gondoltak, bármilyen fájdalmas volt is az, halkan 175

megjegyezte. – A gyerek lehet, hogy már nem él, Olaf. Friggid nem teketóriázik egy emberélet miatt, és gy lölete a tet fokára hághatott irántad. Olaf megborzongott, de h vös nyugalommal válaszolt. – Nem hiszem, hogy hozzányúlt a gyerekhez. Egy ilyen halál nagy bosszú lenne, de én még mindig élnék. Én vagyok az, akit keres a gyermeken keresztül. Éppen hogy befejezte, amit mondott, amikor kopogtatás hallatszott az ajtón, és egy r jelentette, hogy Friggid követ érkezett. Olaf kiviharzott a teremb l a csarnokba, és az alig palástolt haragja meghunyászkodásra késztette a rá váró követet. Olaf az el tte meghajló emberhez lépett, és felrángatta a földr l, a köpenye gallérjánál fogva. – Mondd, hogy él a gyerek, te dán, vagy itt halsz meg azonnal. A harcban edz dött követ arca elvörösödött, ahogy kikászálódott az er s szorításból. – De ha nem térek vissza, Farkasok ura, Friggid megöli a gyereket. Eric Olaf vállára tette a kezét, aki talpra állította a dán követet. – Beszélj! – követelte Olaf, és a dán, mint olyan sokan el tte, most szembenézhetett a viking Lord szemével, amely az ember torkára fagyasztotta a szót. – Ha vissza akarod kapni a gyerekedet, gyere a déli erd tisztására, hajnalban. Csak egy embert hozhatsz, aki visszahozza a gyereket. Olaf elnémult és a követ szemében a hideg pillantása tükröz dött. – Nem, nem fogok elmenni. Ha Friggid csatában akar szembeszállni velem, ám legyen. Mondd meg neki, hogy egyedül fogok vele találkozni Dubhlain kapujában. A gyereket biztonságban elhozza, és ezután az embereink is eltávoznak. Ez a mi kett nk harca. Ez sem egy viking és ír, sem egy dán és norvég ellentét. Magánjelleg , és már így is túl sok emberéletet veszítettünk. Közöld a vezéreddel ezt az üzenetet, és hozd vissza a válaszát. – Nem! – rémült kiáltás hallatszott a lépcs feljáró tetejér l. Olaf felnézett, és Erint látta ott állni, aki áthajolt a korláton; a haja átbukott a válla felett. A smaragdzöld szeme t zben égett. Szinte lezuhant a lépcs n, és miel tt még Olaf megállíthatta volna, Erin már a dán követtel alkudozott. – Ne adj át neki ilyen üzenetet! – kiáltotta Erin. – Mondd meg neki, hogy oda megyek, ahová akarja, csak hozza vissza a gyereket. Sokkal jobb túsz lennék. Jól tudok lovagolni és nem fogom késleltetni. Mondd meg neki! – Erin! – kiáltott rá Olaf, aki végre elkapta a feleségét, és szorosan magához vonta. A követ felé fordult. – Menj! Kifelé a teremb l! Már elmondtam, amit el akartam! Az én üzenetemet vidd el a vezérednek, ne e rikácsoló némberét! Erin rúgkapált Olaf karjaiban, miközben kiabált. – Halld meg szavamat, mert a vezéred kíváncsi lesz rá!… Erin nem tudta, hogy a követ meghallotta-e a kiáltását, vagy nem, mindenesetre a férfi kihallotta Olaf hangjából a fenyegetést, és nem akart egy sebbel a két szeme között távozni, és így leélni a maradék éveit. Erinnek nem volt ideje sokáig gondolkozni, mert Olaf egyszerre csak vadul megrázta. – Mindig ellenkezned kell velem? – üvöltötte dühösen. – Bolond! Te nem ismered ezt a dánt! Azért akar látni, hogy a fiam torkát a szemem el tt vágja el, miel tt engem is kivégez. Idióta! Azt gondolod, hogy neked visszaadja a gyermeket? Nem, mindkett töket elvisz. Tényleg annyira meg akarod ismerni a dánt, vele hálni és érezni a testét? Erin elnyújtott pillantást vetett Olafra, és úgy érezte, mintha feje még mindig forogna a rázástól. – A viking az viking marad – buggyant ki bel le, és remegett a hangja, ahogy megszólalt, mert tudta, hogy hangosabban kell beszélnie, ha el akarta kerülni, hogy sírva fakadjon. – Az íreknek nem nagy különbség, hogy norvégokkal vagy dánokkal szállnak szembe. Olaf szúrósan Erinre tekintett, akit ez szinte megszédített, de elviselte a fájdalmat, mert el kellett viselnie. Olafnak igaza volt: a dán t is, a gyereket is meg akarta ölni. De érezte, hogy rá tudná venni Friggidet arra, hogy eressze el a fiát. Még ha saját magát is kellene 176

feláldoznia, nem számítana, mert Leith és Olaf életben maradnának. Mialatt Mergwin nyugodt volt afel l, hogy Erin alszik, mindent kitervelt. Bár nem számolt Olaf haragjával, aki teljesen kikelt magából, olyan dühvel, hogy Erinnek Sigurdnál kellett menedéket keresnie, és a földre rogyott volna, ha a viking el nem kapja. – Gondoskodj róla, hogy a feleségemet láncolják meg – parancsolta Olaf –, és jól tartsák fogva, különben újra h tlen lesz. Sigurd körömszakadtáig tudott harcolni azokért, akiket szeretett. – Felkísérem a királynét a szobájába… – Nem! – tört ki Olafból. – A várbörtönbe, mert egy megátalkodott boszorkány, aki a szemével képes megigézni a férfiakat. Sigurd átkarolta Erint és tétovázott. – Olaf, én… – Tudom, hogy mit beszélek, Sigurd. Engedelmeskedj! – Nem! – sikoltott fel Erin, de minden tiltakozása ellenére elvezették. – Fattyú Farkas! – sikította, de kétséges, hogy Olaf többet hallott volna az átka visszhangjánál, mert Sigurd a várbörtön nyirkos lépcs in vitte lefelé. Édes istenem, gondolta kétségbeesetten, hogyan tud valaha is megszökni ebb l a k - és vasrengetegb l. Valahogyan meg kell tennie. A gyermeke élete forgott veszélyben… és a Farkasé. Sigurd nem láncolta meg, és arról is intézkedett, hogy Erin cellája ne nézzen ki olyan nyomorúságosan. Ellátta meleg mézborral, b ségesen étellel, itallal és a legfinomabb meleg b rtakaróval. De Erinnek a viking arcát fürkészve rá kellett jönnie, hogy a férfi bár tör dött vele, h ségesen engedelmeskedett a vezérének, a Farkasok urának, akit Írországba követett. Erin elnémult. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy gondolkozzon, így hát fel- s alá járkált a hideg k padlón, azt remélve, hogy ezzel lecsillapodik a lelke, és képes lesz arra, hogy kiterveljen valamit. Az eddigi tervei mind dugába d ltek, s amikor erre gondolt, kétségbeesett reménytelenség mardosta szívét. De abban biztos volt, hogy mindenre képes, még az életét is feláldozná, hogy visszaszerezze kisfiát. Órák teltek el, és még mindig nyugtalanul rótta a hideg padlót. Meg kell állnom, gondolta. Még alig épült fel a szülésb l, és tisztában volt azzal, hogy vigyáznia kell magára. De erre a gondolatra egyetlen kicsi csecsem je jutott az eszébe. A mellei tejt l duzzadtak és sajogtak: már kétszer kellett volna szoptatnia. Újra könnyek szöktek a szemébe, és azon t n dött, hogy Leith vajon sír-e, szenved-e, éhes-e. – Nem szabad, nem szabad erre gondolnom – mondta hangosan, és a hangját rémülten pisszhangozták a cella falai. – Erin! Még csak suttogás sem volt, de Erin elhallgatott. Vajon nem képzel dött? t szólították? De a suttogást ismét meghallotta, odasietett a vastag faajtóhoz, és kikukucskált az apró nyíláson. Nagy megkönnyebbülésére kulcsok zörgése ütötte meg a fülét. – Ki az? – suttogott nyugtalanul. Az ajtó kinyílt, és megremegett, amint meglátta Mageent, félelemmel a szemében. – Siess, Erin, mert ha Olaf elkap, élve falaztat be! Erin nem vitatkozott Mageennel, mert még soha nem látta Olafot olyan dühösnek, mint ma. – Isten áldjon meg, Mageen! – Ó, kérlek, siess! Erin követte Mageent a kanyargó folyosón, a királyi rezidencia alatt. – Ezen át eljuthatunk a konyhába és remélhet leg elérhetjük az udvart anélkül, hogy meglátnának – suttogta Mageen. – Nemsokára hajnalodik. Valószín leg most alusszák legmélyebb álmukat a többiek. Rövid id n belül kiléptek a nyirkos mélységb l a konyhába, és úgy, ahogy Mageen mondta, a szolgák, akik megpróbáltak az éjszaka ébren maradni, székeken és sz nyegeken 177

aludtak a földön. A két n nek sikerült némán kimenekülnie a még mindig sötétségbe boruló udvarra. – Az isten áldjon meg, Mageen! – ragadta meg a kezét Erin – De most szükségem van egy t rre és egy lóra. Mageen habozott egy ideig, a hangja remegett, de bátorság hallatszott ki a szavaiból. – Ha a dánhoz indulsz, veled megyek – Nem, nekem kell mennem. Feleslegesen kockáztatnád az életedet. – Ki fogja a fiadat biztonságban hazahozni? Erin nagyot sóhajtott. – Isten áldjon meg, Mageen, a nemes lelkedért. Most el ször is túl kell jutnunk az rökön. Mageen felnevetett, és bár a hangjában még mindig lehetett érezni, hogy fél, de magabiztosan és ravasz büszkeséggel csengett. – Összebarátkoztam egy ír kováccsal, aki városról városra hordja az áruját. majd elvezeti a lovakat az rálláson túlra, és találkozunk vele a nyugati falnál, ahol lyuk van az er dítményen, mert a vízvezeték hiányzik, amit majd el bb-utóbb pótolni kell. Er sen hajnalodott már, mire végre a nyugati erd felé tartottak. Félelem ült Erin szívében, és újra megáldotta Mageent, mert tudta, hogy a másik n kétszer annyira fél, mint . De nem engedhette meg magának, hogy a félelem irányítsa cselekedeteit, mert az végzetes lett volna. Amint a fák közelébe értek, Erin idegesen Mageen felé fordult, és a szemével jelzett, hogy álljanak meg. Ha Friggid az erd ben van, már bizonyára tud Erin érkezésér l, és neki megfelel helyre van szüksége, hogy a kaland sikerét biztosíthassa. A fák közül mocorgást hallott, ami csak igazolta számításait. Friggid valóban ott volt, és a n t nézte, valószín leg arra várva, hogy kiugorhasson. Erin biztatta magát, hogy bátran szólaljon meg. – Nem megyek tovább, Karikalábú Friggid. Gyere el óvatosan, mert megfordulhatok és visszalovagolhatok ugyanúgy, mint ahogy idejöttem. Erin nevetést hallott, majd megjelent a dán, az oldalán test rökkel. – Vártalak, Tarai Erin. Üdvözlégy! – Jól beszélte az ír nyelvet, és ebben a pillanatban ismerte fel Erin azt az embert, aki félrevezette t azon a napon, a szikláknál, amikor szembekerült Olaffal. Hányinger fogta el, bár ezt semmilyen küls jel nem árulta el. – Azt akarom, hogy a gyermekemet vigyék vissza Dubhlain városába, azután hajlandó vagyok veled menni. – Hajlandó? – Friggid felhúzta a szemöldökét, és újra elnevette magát olyan hangosan, hogy Erinnek összeszorult a gyomra. – Miért kellene visszaadnom a gyereket? – kérdezte hirtelen. – A Farkas el fog jönni a fiáért, és tudom, hogy a feleségével gyakran nincs jó viszonyban. – Te nem a gyerek életét akarod dán, hanem az apjáét – mondta Erin h vösen. – És Olaf szeret birtokolni. Eljön értem. Kevesebb gondot okozok, mint egy gyerek. Nincs szükségem különleges ellátásra. Friggid ismét elnevette magát, amit l felfordult Erin gyomra. – Tarai Erin, te egy f nyeremény vagy. Igen, lehet, hogy tényleg jobb túsz leszel, hisz olyan örömet tudsz adni, amilyet a fiad nem. Szállj le a lovadról, hölgyem, és gyere közelebb, hadd nézzem meg azt, amit felajánlottál. Mageen tiltakozott, de Erin gyorsan eleget tett a parancsnak, mert számított erre a pillanatra. Hidegen és számítóan sétált a dán felé, miközben hallgatta Friggidet. – Ó, hölgyem, most a gyerek és a feleség is az enyém… De elakadt a szava, amikor váratlan fürgeséggel ott termett mellette Erin, és kiélezett t rét a nyakának bökte. Most már Erin volt az, aki parancsot adott. – Az én életem nem ér semmit, ha a fiam meghal, dán, tehát hajlandó vagyok meghalni. Nem lesz szerencséd. A hátralév napjaidat n ként és nem férfiként fogod leélni!

178

– Állj! – parancsolta Friggid a test reinek, akik közeledni próbáltak. A nyakán érezte a penge élét, és gyorsan így szólt a fogai közül. – Adjátok át a gyereket a királyn szolgálójának! Erin nem engedett a szorításból, míg meg nem látott egy pokrócba bugyolált csomagot, a fiát, amit odavittek Mageenhez. A lélegzetét visszafojtva hallgatott, míg meg nem hallott egy er tlen nyöszörgést, amely meggy zte arról, hogy fia még életben van. De még nem engedhette le a t rt. – A városkapuhoz viszi, miel tt megmozdulnál. Nagyon ideges vagyok, és nem szeretném, ha a kezem megremegne! Friggid nem mozdult. Feszülten figyelte Erint, aztán gúnyosan elvigyorodott. – A gyerek éhes. Talán meg kellene etetned, miel tt ellovagolunk. Nagyon élveznék egy ilyen… családias… látványt. – Én nem – felelte Erin. Anélkül, hogy a szemét levette volna a férfir l, Mageenhez szólt. – Indulj! Nem fordulok meg addig, amíg meg nem tudom, hogy elérted a falakat. Erin érezte Mageen bizonytalanságát, de a hangja tisztán és er teljesen csengett. – Gondolkozz, dán. Erin csak három hete adott életet a fiának. Ha most hozzáérsz, az életével játszol, és semmid sem lesz, amivel idecsalogathatod a Farkast. Friggid tehetetlen sóvárgással nézett Erinre, majd Mageenre, és vissza Erinre. – Erin egy olyan nyeremény, amelyre hajlandó vagyok várni. Újra csend lett, és Erin már csak a lódobogást hallotta, amint Mageen végül elvágtatott. Erin minden erejét elvesztette ahhoz, hogy továbbra is Friggid gúnyos szemébe nézzen, de kénytelen volt várni… és várni. Csábította a gondolat, hogy végezzen a dánnal, de akkor is meghalna, és amilyen nevetségesnek és reménytelennek t nt az egész, reménykedni kezdett. A fia életben volt. Végül Friggid törte meg a csendet. – A társad a falhoz közeledik, hölgyem. Most már tedd el a t rödet, mert nem akarom elvenni az életedet, de mestere vagyok a halálosztásnak. Erin elengedte a t rt. Nem tudta tovább tartani. Összeszorította a fogát, amint Friggid megragadta a haját és a megdagadt kebleire nézett. Felröhögött, mire Erin elsápadt. – Azt hiszem, jó üzletet csináltam, Tarai Erin, mert biztos vagyok abban, hogy még soha sem láttam ilyen szép és bátor n t. Még három hét, mi? Biztosítom, hogy felépülhess a gyerekágyból, de ne légy elkeseredve, mert jól ki fogom használni azt, ami az Olafé. Erin mosolyt er ltetett az arcára. – Nem kötöttél üzletet, dán. Nem fogod idecsalogatni a Farkast, mert nem tör dik velem, és nem fogja úgy érezni magát, mint akit becsaptak. Általam, aki általad van megkötve. Semmi másod sincs, csak egy n , dán. Friggid elvigyorodott. – Túl sokáig vártunk itt. Ülj fel a lovadra, és meg ne próbálj elszökni, különben Olafnak egy törékeny kis ujjat küldünk hajtincs helyett. Lehet, hogy nem fog jönni, Erin. De akkor is elégedett vagyok a zsákmányommal. Erint a lova felé lökte. Lelkiismeret-furdalás nélkül levágta volna a n ujját, ha nem engedelmeskedik. Erin megrázta a haját, és felszállt a lóra. Kíváncsi volt, hogy vajon merre viszi a dán. – Az erd be! – parancsolta. – Talán már követ is bennünket – mormolta Erin. – Nem, hölgyem. Mert a fiad pokrócában ott van egy üzenet, hogy meghalsz, ha nem kapok egy nap haladékot a visszavonulásra. Ha a Farkas jönne, szembe kellene néznie a sorsával. És most gyía! Erin megpaskolta a lovát, és majdnem kiesett a nyeregb l, mert a ló megugrott és versenyre kelt azokkal, akik a fák és bokrok között megbújtak. Vajon hány embere lehetett a dánnak? Próbálta megszámolni azokat, akiket követett. Száz? Több. Könnyen lehetett több… Lenyelte a megalázottság könnyeit. Egész éjjel nem aludt, és az id múlásával egyre gyengébbnek érezte magát. A lovaglás fájdalmasan kimerítette. Nyilvánvaló, hogy Friggid 179

minél távolabbra akart kerülni Olaftól. Úgy látszott, hogy ezt jó el re megtervezte, mivel bizonyos volt abban, hogy a Farkas nem esett volna kétségbe, s nem jött volna elé kísér k nélkül, hogy ott nyomban végezzenek vele. Olaf meghökkent Mageen látványán, aki belépett a lovagterembe, karján a gyerekével. Annyira meglep dött, hogy megszólalni sem bírt, csak kinyújtotta a kezét a gyerekéért, és arcát a gyerek pokrócába temette, annak ellenére, hogy a csecsem tiltakozva felnyöszörgött. Miután megbizonyosodott arról, hogy a baba jól van, a volt szeret jéhez fordult, és tombolt dühében. – Mi történt? Mageen alig tudott hangot kiadni magából. – Erin… Erin… Olaf Moiráért kurjantott és odaadta neki a gyereket. – Gondoskodj róla, mintha csak a saját fiad lenne – mondta gyengéden, majd a hidegség visszatért a szemébe és h vösen megszólalt. – Erin ismét h tlen lett. – Nem, nem – könyörgött Mageen, aki tisztában volt azzal, hogy könnyen felkeltheti maga is az ura haragját. – Úgy tett, mint minden anya, csak hogy megmentse a gyerekét… és a férjét. Olaf szitkozódni kezdett. A belül érzett fájdalmat csak haragjával tudta leplezni. Mageen remegett el tte. – A dán most t tartja fogva, Olaf – suttogta rémülten. A férfi izmos testén a hideg futkosott végig. A hangja azonban még mindig kemény volt. Nem szeretetr l, hanem birtoklásról beszélt. – A dán nem fog olyat magánál tartani, ami az enyém. Visszaszerzem. Olaf elfordult Mageent l, aki így nem láthatta a férfi arcára kiül aggodalmat. Kihúzta magát, és váratlanul parancsokat kezdett osztogatni. – Sigurd! Küldj embereket északnak és délnek Tarába és Ulsterbe! Ez alkalommal a dán meghal. Többet nem lép erre a földre. Mergwin rettegve állt a kandallónál, bölcs szeme búskomoran elsötétedett, és mégis azon t n dött, hogy vajon a viking Farkas tud-e arról, hogy már egész lényében írré vált? Imát intézett si isteneihez, hogy a Farkas tudja meg, milyen értékes kincset tart a markában, és bocsásson meg a feleségének. De abban a percben csak annyit tehetett, hogy megkönnyebbülten felsóhajtott. Az indíték nem volt lényeges, csak hogy a Farkas megmentse asszonyát. És hogy ne érkezzen túl kés n. Mert a t z látomása er sen kísérte. A füst szaga, amely megborzongatta a vén druida érzékszerveit, ijeszt félelmet keltett benne.

180

25. fejezet Az éjt nappal követett, majd a nappal éjbe fordult. Napok és hetek múltak el. És még mindig lovagoltak a hajnalhasadás el l, és hagyták maguk mögött a napnyugtát. Erin eleinte azt hitte, hogy belehal. A dánok élvezték, hogy gúnyolhatják, és olyan iramban haladtak el re, hogy Erin úgy gondolta, egészsége már nem bírja tovább. De az els napokban, amikor még hitt abban, hogy Olaf eljön, érzései teljesen megkavarodtak. Tudta, hogy Friggid semmit sem kívánt jobban, mint Olaf halálát, és nem tör dött azzal, hogy ki mást öl még meg eközben. Ha Olaf sereggel jönne érte, tömegesen esnének el. Tehát jobb volt azt remélnie, hogy Olaf ismét becsapja érzi magát, és hogy könny szerrel megszabadulhatott egy fölösleges terhét l. De azért azt álmodta, amikor holtfáradtan rogyott össze éjszakánként, hogy a férje ott jön mögötte. Amikor azonban felébredt, egyedül állt a téli hidegben, dánokkal körülvéve, akik megállás nélkül kelet felé tartottak. Rémülten vette észre az id múlását. Friggid minden reggel a szemébe kacsintott, aki a kezén számolta vissza a napokat és a heteket, és sátáni hahotája betöltötte a leveg t. Iszonyatosan hiányzott Erinnek a gyerek, aki legalább az apja oltalmát és Moira meg Mergwin szeretetét élvezte. Minden reggel új félelem fogta el. Az id egyre csak szaladt. A dánok nem bántak vele durván. Friggid zsákmánya volt, így hát békén hagyták. Némelyikük még kedves is volt hozzá, mert bátorsága tiszteletet ébresztett bennük. De az utazás elgyötörte, és még nyomorúságosabb volt arra gondolni, hogy mi lesz, ha elérik céljukat. De ez a nap is eljött. Már tizenkilenc napja utaztak, amikor napnyugtakor végre egy táborba értek, a készül dés kell s közepébe. Erint megrémítette a település, mert Friggid sokkal több emberrel rendelkezett, mint amennyivel számolt. Egy megtizedelt ír falu helyén ütötte fel táborhelyét. Onnan tudta, hogy a dán betolakodók által felhúzott új épületek között itt-ott még állt néhány jellegzetesen ír nádtetej kunyhó. Földsánc vette körül a tábort, amelyet falakkal er sítettek meg. Még volt mit dolgozni rajta, de egy szilárd véd réteget már felemeltek. Egy hatalmas terem volt az er d közepén, a legtávolabbi sarkában pedig egy emelvény állt, amelyet keresztbe tett farönkökb l álló alacsony kerítés vett körül. Erin felhúzta a szemöldökét az emelvény látványára. Vajon milyen hátborzongató büntetést hajtottak végre ott, és a közepén álló karónál? Friggid megszólította. – A Farkas túl kés n jön, hercegn , ha egyáltalán eljön. Napokon belül bevehetetlen lesz az er dítményem. Erin nem szólt semmit. Kétségbeesés fogta el. – Jöjjön, hercegn ! – sürgette Friggid, és lesegítette a lóról, hogy a terembe vezesse. Mintha csak Olafot utánozná, jegyezte meg magában Erin, csak kevesebb tapintattal. Egy szobához vezették, ahová durván betaszították. – Használd ki az id det, hölgyem, mert az én türelmemnek is van határa. Ez az éjszaka az utolsó, amit egyedül töltesz. Friggid elköszönt t le. Az ajtó becsapódott mögötte, és Erin egy tompa zörejt hallott meg, amint Friggid elreteszelte a zárat. Er snek és bátornak kellett lennie. Azzal hitegette magát, hogy csak egy áldozat fiáért és Írországért. De levetette magát az ágyra és a hosszú lovaglás ideje alatt visszatartott könnyek

181

a szemébe tolultak. Zokogni kezdett. A sírás azonban jót tett neki, s a fáradtsággal együtt hamarosan mély álomba ringatta. Reggel szolgák hoztak neki reggelit, fürd vizet és tiszta ruhát. Miután megmosakodott és átöltözött, Erin tudta, hogy meg kell próbálnia valamit kitalálni, és bármilyen lehetetlennek t nik is, meg kell szöknie. Hamarosan rájött, hogy nappal nem zárják be a szobájába, és óvatosan a nagyterem felé indult. A dánok megbámulták, amint kikerülte ket, hogy kijuthasson, de egyikük sem állt elé. És mivel Friggidet sehol sem látta, kisietett, hogy a nappali fényben vegye szemügyre a környezetét. A körben felhúzott falak nem t ntek annyira bevehetetleneknek, gondolta magában, de olyan magasak voltak, amelyen keresztül nem igazán tudott volna átjutni. Egyedüli reményt nyugat felé látott, ahol a meredek sziklák természetes védelmet adtak a dánoknak meglepetésszer támadás ellen. De az efféle védelem, amely félelmetesnek látszott a tömeg szemében, jó volt egy személynek, és ha valaha is ki akar innen jutni, akkor ennél a pontnál kell próbálkoznia. Úgy tett, mintha az építkezési munkálatok érdekelnék, és azt tapasztalta, hogy szabadon járkálhatott. Friggid túlságosan megbízott benne, gondolta Erin, aki állandóan attól félt, hogy sírógörcs fogja el. Nem szabad a fiára és a férjére gondolnia, és azon elmélázni, hogy vajon mit csinálhatnak dubhlaini otthona kényelmében és melegében. Máris elfeledkeztek volna róla? Nem, ezt képtelen volt elhinni. Ki kell innen jutnod! Vagy meghalsz inkább, mint Friggidet közel engedd magadhoz! Ökölbe szorította kezét. Remegett, de elszánt volt. Titokban körülnézett, és miután meggy z dött arról, hogy senki sem figyeli, a sziklák felé fordult. Egy ösvényt pillantott meg, amely kanyarogva vezetett fel a magasba. Zihált, mire elérte a tetejét, de örömérzés fogta el, mert úgy t nt, csak le kell ereszkednie nyugat felé, és óvatosan tengetni az életét az erd ben, amíg segítség nem jön valahonnan. A hideg ugyan elrettent volt, de inkább választja a fagyot és az éhhalált, minthogy az édes emlékeivel kelljen élnie, és elviselnie a dán undorító érintését. Megpihent egy kövön, mélyet lélegzett a friss leveg b l, és felállt, hogy továbbinduljon. De miel tt az els lépést megtette volna a szabadság felé, egy hang szólalt meg a háta mögött. – Tégy le arról, hercegn , hogy elmégy. Túl régóta várok ezekre a pillanatokra. És a bosszú elnyeri jutalmát, Tarai Erin, mert a rólad terjed mesék és mondák nem túloznak a szépségedr l és nemes bátorságodról. Finom falat leszel ma este, és ne félj attól, hogy elrémítesz, mert olyan ember vagyok, aki szereti a harcot. – Erin Friggidre nézett, és rájött, hogy a férfi az elejét l fogva a szikla tetején várta. – Nem fogsz gy zni, dán. Ha nem az uram, Olaf, akkor majd az apám… – Akkor a f király is meghal, és Írországban ismét kiskirályok fognak egymással dulakodni. Nagyobb lesz a lehet ségem, hogy meghódítsam Írföldet. Erin megborzongott, és azért imádkozott, hogy bárcsak az apja sohasem jönne el, mert Aed halála a legnagyobb csapás lenne az írekre. Friggid odalépett hozzá, belemarkolt Erin hajába, amelyet felborzolt a szél. – És tudd meg hercegn , hogy akarlak, de bármire kész vagyok. Felejtsd el a Farkasodat, és imádkozz, hogy ne jöjjön ide. Lesz id d megtanulni, hogyan szolgálj engem… Tovább beszélt, de Erin meg sem hallotta, amit mondott annyira rosszul lett attól, hogy a férfi megérintette. Nem bírom elviselni, gondolta fuldokolva. Mindig az ég kékségét tükröz szemeket látná maga el tt, miközben egy másik férfi érintését kellene kibírnia, amely a halálnál is rosszabb volt. Váratlanul azonban Friggid elnémult, majd újra suttogni kezdett, és a n feje fölött kelet felé tekintett. – Nem… még nem. Nem érhetett utol bennünket ilyen hamar…

182

Erin kíváncsian megfordult, és követte a férfi tekintetét keletre. A szíve szaporábban vert. Gyengeség és az öröm érzése áradt el benne, amint a magas sziklacsúcsról az el tte elterül vidéket pásztázta. A Farkas érte jött! A magaslatról láthatta a seregeket, és belesápadt a látványba. Zászlók lebegtek a szélben, és a patkók dobogásától megremegett a föld. Norvég harci kürtök zengtek, és az emberek harci kiáltása szépséges és halálos zene volt a fülének. Lovak ezrei vágtattak a szeme el tt, s belepték az egész területet, ameddig csak ellátott. Aed Finnlaith lobogói délr l, Ulsteri Nialléi északról, és a Dubhlaini Fehér Olaf, a Farkas hatalmas jelvényei keletr l közeledtek. A középpontban – még nagy távolságról is – felismerte Olafot. Aranyszín haja eltéveszthetetlenül kirítt a többi közül. Óriási fekete lován ült, és a többiek fölé magasodott mind termetben, mind dics ségben. Karmazsinpiros köpenye csak úgy repült utána, ahogy vágtatott. Eljött érte. Annyiszor elmondta magában, hogy bárcsak ne jönne el, és vége lenne a vérengzésnek. De most, hogy itt volt, túláradó örömmel fogadta, hogy a kívánsága mégsem teljesült. Mögöttük volt végig azokon az éjszakákon, amikor reménykedett és imádkozott. Erin nevetni kezdett. Friggid felé fordult. – De itt van, dán. Farkasok ura erre tart. – Nem tudta a nevetését magában tartani. Hisztérikusnak, de örömtelinek hangzott. Így fojtotta el a büszkeség könnyeit. Azt hitte, hogy lehet, hogy meghal, mert valószín nek látszott, hogy Friggid most véget vet az életének. De nem számított. Megölhette volna, de nem tudta volna elvenni t le a szerelmét, sem eltörölni az emlékeit – azt a rövid és viharos gyönyör séget, ami egy norvég herceg és egy ír hercegn között zajlott le. Valahol Dubhlainban életben volt a fia, amely vitathatatlan bizonyítéka volt a történteknek. Nem, Friggid nem vehette el t le a gy zelmet, mert Olaf érte jött. Egy látomás jelent meg el tte, amint az aranyhajú harcos Olaf lerombolja a dán er dítmény földsáncát és fakapuját. Hatalmas és büszke, pompázatos a bíborszín köpenyében, fenségesebb, mint a nap, a hold, vagy a csillagok. Friggid megragadta Erin karját, és a lábai elé kényszerítette. – Tehát itt van a Farkas, harcra készen. Ez nem fog neked jót tenni, hercegn m. Soha többé nem fogod t látni. Már mindent elért, amit Írországtól valaha is megkaphatott. Ma meghal. Er teljesen megcsavarta Erin karját, aki tovább nevetett. – Nem fog meghalni, Friggid. Ha olyan bolond vagy, hogy szembeszállsz vele, darabokra szaggat. Te leszel az, aki ma meghal. Friggid arca fenyeget vé vált. – Legyen úgy, ahogy mondod, hercegn , de soha többé nem fogsz hozzáérni. Valamelyik tök meghal. Gy lölettel néztek egymásra, és Friggid a n háta mögé csavarta a karját, hogy leráncigálja a szikláról. – Bátor szavak ezek egy ír lánykától, akit az uralmam alatt tartok – figyelmeztette. Erin megpróbálta kiszabadítani a karját, de túlságosan fájdalmas volt. Nem volt kétsége afel l, hogy a dán addig csavarná a karját, amíg el nem törné. De amennyire csak tudta, akadályozta a mozgásban, miközben a dán taszította és vonszolta t a kanyargó ösvényen. Jó néhányszor elesett és megsebesítette magát, mialatt lefelé haladtak. – Mozogjunk, hercegn – figyelmeztette morogva, amikor Erin leveg után kapkodva feküdt a földön, a válla felsértve. – Nem akarom, hogy azel tt múlj ki, miel tt ennek vége. A fogát összeszorítva Erin felállt. Végtelen sétának t nt, mire végre a sziklától lejutottak az udvarban zajló nagy készül dés közepébe, amely a befejezetlen tábort még zavartabbá tette. Friggid egyik megrémült embere a vezére után jött. – Egyenesen a kapuknak tartanak! – tájékoztatta valaki. – Na és? – hortyant fel Friggid. – Úgy jössz ide, mint egy vénasszony! – és nagyot köpött undorában. – Takarodj, és adj parancsot a csapatnak! rizd a kapukat! Nem nyomhatják be a kapukat!

183

– Nemcsak a Farkas jön. A norvég, tarai és ulsteri seregek együtt támadnak. Egész Írországgal nézünk szembe, a fél tartománnyal… Aed Finnlaith… – Nem érdekel, hogy kivel állunk szemben! Mindig is az itt felsorakozottakkal harcoltam. Menj a helyedre! Mi a fene? Gyávák lettek a dánok, mert a Farkas visszajön? nem isten, hanem egy halandó ember, és el ttetek fog elvérezni még ma. A vezet je megvadult dühét látva elsietett a katona, és úgy tett, ahogy mondták, seregének parancsokat osztogatott. Erinnek még mindig nem volt fogalma sem arról, hogy hová vonszolták, és megcsikorgatta a fogát, amikor a dán vadul rászólt. – Gyere, hercegn m! – gúnyolta. – Nem venném szívemre, ha lemaradnál a mészárlásról. Els rend helyed lesz, hogy mindent láthass. A férfiak fegyverért rohangáltak, alakzatba fejl dtek, kiabáltak és katapultokat készítettek el , amellyel halált hozó forró olajat küldenek át a falakon túlra. Az íjászok a töltésnél gyülekeztek. És még mindig dübörgött a föld. Ezer dob sem tudna ilyen félelmetes ritmust verni. Erin már nem láthatta a zászlókat, de még hallhatta a harci kürtök dalát, amelyek örökké a fülében csengtek, Olaf embereinek csatakiáltásait, amely ijeszt és dallamos harmóniába torkollott. – Gyere! – kiáltotta Friggid a kavalkád zaja fölött. Erin feljajdult, amikor megbotlott, de Friggid szorítása könyörtelen volt, és perceken belül meglátta, hogy hová cipeli a dán – a faemelvényre, a tábor legszélén. Erin rettegve szemlélte a szerkezetet. Beléptek egy alacsony fakapun, és egy emelked dobogó felé tartottak, amely egy veszt helyhez vezetett. Erint rémület töltötte el, amikor meglátta, hogy a dán meg akarja kötözni, és eszeveszetten küzdeni kezdett vele a fából készült lejt n. Mindketten elestek, és félig legurultak. Erin majdnem el tudott menekülni, de a férfi elkapta a szoknyája szegélyét, és visszacibálta. Erin térdre esett Friggid pofonjától. A világ körbefordult vele, és saját vére ízét érezte a szájában. – Csak semmi trükk, hercegn , vagy azon nyomban meghalsz, és lemaradsz a bemutatóról. És különben is, már sokat megtettem azért, hogy ezt el készítsem neked. Erin nem szólt egy szót sem. Könnyek szöktek a szemébe, de nem hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán. Még a halált is jobban kívánta, mint hogy az utálatos dán még egyszer hozzáérjen. Friggid megragadta Erint és feltuszkolta a lejt n a dobogóra, majd onnan a veszt helyre. Erin annyira szédült, hogy alig bírt megállni a lábán. Felsikoltott, amikor a dán összefogta a csuklóját, magasan a feje fölé emelte, és a póznához kötötte nehéz kötelekkel. Szoros csomóival úgy elszorította ereit, hogy markában érezte a szíve dobogását. Rövidre nyírt szakálla közel hajolt az arcához, és az ajka hozzáért Erin füléhez, és ezt suttogta. – A Farkas bolond, ha ma támad rám. Bolond, hogy egy n ért jött. De talán majd együtt utazhattok a Walhallába. Erinnek sikerült gúnyosan elmosolyodnia, és felemelnie az állát. – Bátor szavak egy férfitól, aki egy gyenge n t kötöz a bitófához, Karikalábú Friggid. Bátor szavak egy gyávától, aki nem mer a Farkassal szemt l szembe kiállni, mint férfi a férfival. És ez azért van, mert er sebb, és te vagy a gyávább… – Elakadt, ahogy Friggid ismét arcul ütötte. Erin a póznának tántorodott, és csak azért maradt állva, mert a kötelékei tartották. – Pofa be, hercegn , különben elvágom azt a felséges torkodat! Erin nagyot nyelt, és fájdalommal küszködött. Hányingere támadt. A dobogó megpördült a lába alatt, elsötétedett, aztán helyreállt. Felemelte a fejét. – Nem számít, Friggid, hogy mikor halok meg. Nem gy zheted le a norvég Farkast. És ezt a földet sem nyered el. Addig fogja tartani Dubhlaint, még a szélben porrá nem válsz… – Nagy megnyugvás lenne, ha már a sírodban lennél. Csak hogy nincs igazad. Meg fogsz halni, de el bb végignézed, hogyan hal meg a férjed. Remélem tetszeni fog a pompás látvány. 184

Erin felnyitotta a szemét. Az emelvényt egy kis dombra építették. Az alacsony fakerítés, amely körbevette, nem volt magasabb egy ember derekánál, de a lejt , amely a dobogóhoz vezetett, embermagasság fölé emelkedett. Ellátott a facölöpökön és a földsáncokon túlra. A dánok véd kerítése mögött elterül vidéket is láthatta. Meglátta a seregeket, amelyek útban voltak a kapuk felé. Ismét észrevette a hatalmas fekete mént, amely versenyt száguldott a széllel, és egyre közelebb és közelebb került… És meglátta Olafot, a lován, amely nagy porfelh t kavart fel maga mögött. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Azért jött Olaf, mert szereti t? Mert úgy érezte, hogy szüksége van rá? Vagy csak a becsülete miatt, mert egy viking úr, pedig a tulajdona, és nem engedi, hogy elvegyék azt, ami az övé? Vagy mert jobban gy lölte Friggidet, mint ahogy t valaha is szerette? Vagy mert bosszút kellett állnia Grenildéért? De ez nem számított a pillanat fényében. A szemét lehunyhatta, de nem zárhatta ki az egyre közeled összecsapás hangjait, az ír és a norvég csatakiáltások egyházi énekké való felmagasztosulását, amely a dobpergéssel és kürtök zengésével zenebonát idézett el . Vigyázz magadra, szerelmem, gondolta magában, és ismét kinyitotta a szemét. A mez k életre keltek a lovak száguldó sokaságával. A férje, az apja, az unokabátyja és a testvérei… Írország legjobbjai. Az országának emberei most az védelmére keltek bátran. – Megyek, és felfegyverkezem, Lady Erin – gúnyolódott Friggid. – Te soha nem fogsz eljutni a Walhallába – válaszolt az asszony. – Lehet, hogy megtudom majd, milyen az: a pokolban égni, Erin, de te azt fogod megtudni, hogy milyen a földön égni. –Vigyorogva mélyen meghajolt és otthagyta Erint. Nem értette a célzást, de nem érdekelte. Tekintetét újra az emberek és a lovak tömegére emelte. Nem lassultak le, ahogy közeledtek a falhoz. Megtöltötték az els katapultákat, és Erin rémülten felkiáltott, amikor a csatabárdok elvágták a köteleket, és forró olajat küldtek a falakon túlra. Lehunyta a szemét. A lovak és az emberek fájdalmasan felhördültek. A földsánc mögött elrejt z íjászok halált hozó nyilakat l ttek ki a rohamozó tömegre. – Ó, édes istenem! – jajdult fel iszonyattal, amikor a katapultokat újra megtöltötték. Dühösen rángatta a csuklójára tekert köteléket, de a csomó csak még szorosabb lett. Becsukta a szemét, és azért imádkozott, hogy bárcsak ne látná, amint az ég olaj sebeket ejt a túloldalon. De ismét kinyitotta a szemét, amikor olyan dübörgés hangja érte el, mintha a föld nyílt volna ketté. Csodálkozva látta, hogy a dán véd fal bed lt. Olaf volt az els , akit meglátott, és úgy t nt, mintha a szíve és a világ egyszerre álltak volna meg. A fekete cs dör patkói kitépték a faszerkezeteket, amely a hatalmas er alatt összeomlott. A ló a leveg ben úszott a lovasával. Olaf, a seregei élén – köpönyege és aranyhaja káprázatos dics séggel lobogott a szélben – legy zhetetlenül és könyörtelenül közeledett. Óriási kardja megcsillant a napfényben, ahogy a magasba tartotta, és a vad és bosszúéhes harci kiáltásába, amely a farkas üvöltéséhez volt hasonló, az ég is beleremegett. Leny göz látvány volt. Még mindig elég messze volt, de Erinnek úgy t nt, hogy a férfi látja t. Maga el tt látta a jéghideg kék szemeket, amelyek túlszárnyalták az óceán kékségét és az ég szélességét. De a pillanat elröppent. A fekete cs dör nem egyedül omlasztotta le a falat. Más lovak százai özönlöttek az udvarba. Kardok csaptak össze, ahogy a katonák kézitusába kezdtek. Csatabárdok zuhogtak, tüzes nyilak röpködtek. Erin reszketett. Lesütötte a szemét. Friggid bolond. Nem valószín , hogy túléli az ellenséges rohamokat. Nem bírja ki, gondolta, és büszkeség töltötte el. A Farkas legy zhetetlen. De a dán annyira magabiztos volt, amikor Erint megfenyegette. Igazán azt

185

gondolta, hogy gyenge fából épült falai megállják a helyüket egy olyan emberrel szemben, aki k falakhoz volt hozzászokva? Ösztönösen összerándult félelmében, amikor valami meglegyintette az arcát. Felnézett, és meglátta Friggidet az emelvényt körülvev facölöpök mögött. Egy íjat tartott a kezében, amelynek a húrja még mindig rezgett. Elfordította a fejét, maga elé nézett és azon nyomban mindent megértett. A facölöpöket olajjal locsolták le, és Friggid egy tüzes nyilat l tt ki. A fa már füstölgött is, és tüzet fogott. – Édes istenem! – sikoltott fel Erin. Rémülten kezdte bontogatni a kezét összefogó csomót, szaggatni kezdte a köteléket. Sírni kezdett, amint rájött Friggid elmebeteg bosszújára. A csata zaja fölött kihallotta a rémséges hahotát. Lehet, hogy Friggid belenyugodott, hogy meg fog halni. A halál gondolatával együtt kellett élnie. Harcban elesni nem lett volna dicstelen. De akár életben marad, akár meghal, bosszúja beteljesedik a Farkason, mert Olaf semmiképpen sem tudna idejében odaérni, hogy kimentse a feleségét a lángok közül. – Üdvözöllek, Dubhlain királynéja, Tara hercegn je! – szólította meg Friggid. – Talán a Walhalla örök udvarában majd találkozunk. Megfordult, és az arcán sátáni vigyorral otthagyta Erint. A t z gyorsan terjedt a kerítés száraz faoszlopain. Nemsokára t is eléri. Olaf Friggidet keresi, gondolta rjöngve, amint a füst felé szállt, és talán meg is öli. Dühében úgy lemészárolja, mint ahogyan azt Friggidnek festette le. De már túl kés lenne. Túl kés neki… Egy pillanatra abbahagyta a küzdelmet, és a gyorsan terjed tüzet bámulta. – Nem lehet – suttogta hitetlenkedve. De Friggid szavai visszhangoztak a fülében: – …Te azt fogod megismerni, hogy milyen a földön égni… – Nem! – sikoltott fel, hevesen kikelve a sors ellen. De már záporoztak a könnyei. A füst egyre nagyobb lett, és befeketítette körülötte a leveg t. A csuklóját csavargatta, míg ömleni nem kezdett bel le a vér, és a póznának nem tántorodott. Az arcát könny borította. Nem égne halálra, próbálta vigasztalni magát. A füst el bb megfojtaná, miel tt a lángok ideérnek. Nem lesz olyan szörny meghalni. Ha tényleg létezik Isten, a bátyja, Leith, Fennen, Bridget és Clonntairthi Brian már ott várják a mennyország kapujában, hogy üdvözöljék új otthonában. Nem, nem lenne olyan rémséges meghalni. De még olyan fiatal, és az élet szépsége el tte áll. Élete a harcos királlyal, a Farkasok urával… Olaffal. Még sohasem mondta neki, hogy szereti. Bárcsak elmondhatná. Bárcsak még egyszer a karjaiban lehetne, és ezeket a szavakat a fülébe suttoghatná… Olafot csak egy ember érdekelte. Gondolkodás nélkül hasított utat az emberáradatban. Egyenesen ült fekete lován, amelyet csak a térdével irányított, és így mindkét kezét szabadon használhatta. Pajzsát magasra tartotta a bal kezében, míg jobbjában a kardot hordozta. Még ha Friggid elrejt zne is, megtalálná. Még ha el is hagyná a kardját és a pajzsát, csupasz kézzel támadna a dánra. – Farkas! A kiáltás vérfagyasztó volt. Olaf végigpásztázta a tömeget, és meglátta, hogy Friggid végre elébe vágtat. A z rzavar, a vérzápor, és az összeütközés els nagy fellángolása ellenére a férfiak kezdtek szétválni. A csatabárdokat és a kardokat leengedték. A szétszórt épületek fele már lángban állt, de ez sem csitította le a csata hevét úgy, mint a két férfi találkozása. Hirtelen csend támadt. A csetepaték abbamaradtak, és mindenki rájuk figyelt. A két viking vezér közötti szemt l szemben harc kimenetelét várták. 186

A vér és a füst szagától prüszköl két harci mén nyugtalanul, de magabiztosan közeledett egymáshoz. Tisztes távolságban megálltak, és felmérték egymást. Régóta váratott már magára ez az összecsapás. – Grenildéért, Írországért, a békéért, a fiamért… – gondolta Olaf. – Nem. Erinért. jelentette neki a hazát, és volt az élete. Friggid páncélját egy szakadt zubbony takarta. Olaf az írek felölt jét és köpenyét viselte, de alatta volt a páncélja, úgy, ahogyan azt az ellenségt l eltanulta. Friggid nem használt csatabárdot, mindössze egy kard és egy pajzs volt nála, mint Olafnál. A fejét vassisak, az arcát egy sisakrostély védte. Olaf még mindig nem viselt sisakot. Sz ke haja arany színben csillogott a napsütésben. – Ez a harc a kett nké, dán. Az enyém és a tiéd. Ne kergesd öngyilkosságba a seregedet – mondta Olaf halkan. – Ez csak két viking harca. – Igen – helyeselt Friggid. – Ez a mi küzdelmünk. Mindig is az volt. Odin és Thor akarata szerint. De nem két viking között. Te ír lettél – mondta megvet en. Olaf vállat vont. – Lehet, dán. De emlékezz, hogy én vagyok Dubhlain ura. Én vagyok az, aki az írek ezreit vezeti harcba. Most. – Olaf hangja elkomorodott. – Hol van a feleségem, dán? Friggid g gösen elvigyorodott. – El ször vívjunk meg, Farkas. Hiszen te is ismered a szabályokat! – Hát akkor – felelte Olaf –, gy zzön a jobbik! Clonntairthi Gregory váratlanul kivált a sokaságból, és Olafhoz szaladt. A Farkas sisakját vitte a vezérének. Olaf felvette. Csak a szeme látszott ki a sisak mögül, de ezek a szemek nézésükkel is ölni tudtak volna. Hirtelen a fekete cs dör felágaskodott, felhorkant, és a leveg ben kapált. Olaf hátravetette a fejét, és üvöltve megindult. A farkas üvöltése volt ez, amely annyira félelmetes és hátborzongató volt, hogy még Gregoryt is – aki visszalépett a tömegbe – a velejéig megrázta. Majdnem keresztet vetett magára. De mégsem tette, mert észrevette, hogy a dánok visszavonulnak. A föld megremegett, amint a fekete paripa újra földet ért, és már semmit sem lehetett látni, csak gyors villanásokat, és szörny séges csikorgások hasítottak a leveg be, amikor a két hatalmas állat egymás mellé ért. Olaf és Friggid összecsaptak kardjukkal. Karjaik megfeszültek. Egyikük sem esett ki a nyeregb l. A lovak megfordultak. Megint összecsaptak. Borzalmas súllyal üt dtek egymásnak, és a kardok ismét összecsörrentek. Friggid úgy harcolt, mint aki megvadult, és mint aki tudta, hogy ezzel a küzdelemmel minden eld l: vagy mindent elnyer, vagy mindent elveszít. És bár mindannyian hallottak már a Farkas legendás haragjáról, egyikük sem látta még ilyen dühvel harcolni. Olyan ember könyörtelenségével küzdött, mint aki szörny séges fájdalomtól és hiánytól szenvedett. Hajtotta a bosszúvágy, s t annál is több. A feleségéért küzdött. De a következ összecsapásnál Olaf volt az, aki lekerült a nyeregr l. A földre esett, de azonnal a pajzsa után nyúlt, és fürgén talpra szökkent. Friggid lóhátról próbált az életére törni. De a kardvágás célját tévesztette, és Olaf alábukva és megpördülve megragadta Friggid karját. Másodperceken belül már mindketten a földön voltak, majd lábra álltak és idegesen járták körbe egymást. A Farkas kiáltása ismét megremegtette a mennyeket. A kardok összecsaptak. A vaspenge átszúrta Olaf páncélját, és megsebesítette a karját, de meg sem érezte a fájdalmat. Ismét meglódította hatalmas kardját, és dühösen taszította a dán vezér pajzsát a leveg be. Olaf karja megremegett, ahogy a pengéje húst, izmot és csontot ért. Friggid megtántorodott, és hitetlenkedve bámult Olafra. Kiesett a kezéb l a kard, a vállához és a nyakához kapott. Ömlött bel le a vér, és szivárogni kezdett bel le az élet. 187

Térdre zuhant, de még mindig bámulattal nézte a norvégot, mintha soha nem hitte volna el, hogy elvesztheti a csatát. Olaf az elesett ellensége fölött állt és remegett. Bámész szemeket látott mögötte, amelyekben a gy zelem árnya néma csendben tükröz dött. Letérdelt Friggid mellé, felemelte a vérz vállát, és megrázta a dánt. – Hol van a feleségem? – zengett a hangja, és hirtelen félelem fogta el. Egyetlen haldokló ember sem gy zhet, hacsaknem… Friggid nem beszélt. Légzése inkább már halálhörgés volt a sisakrostély mögött. Enyhe mosoly ült ki az alig látható ajkára. – Hol van? – rjöngött Olaf. Friggid szeme miel tt végs megnyugvást talált volna, megmozdult, és a tábor távoli sarka felé nézett. Olaf elengedte az ellensége vállát, és rémült zavarodottsággal állt fel. Semmit se látott, csak a tábor faépületeit, és azok nagy része is lángokban állt. És látott még egy elkerített területet, egy dobogót, amely valószín leg valamiféle veszt hely volt, de az is égett. Egy nyögés hallatszott a földr l, amely olyan volt, mint amikor száraz faleveleket kerget a szél. Karikalábú Friggid végre halott volt. Az egyik dán váratlanul el lépett, és a kardját Olaf lába elé eresztette. – Megadjuk magunkat, Farkasok ura. Kevesen vagyunk, és mi nem akartuk ezt a csatát, de h ségesek maradtunk a vezérünkhöz. Semmit sem várunk t led, csak kegyelmezz meg nekünk. – Hagyjátok el Írországot, vagy esküdjetek fel Aed Finnlaith-nak, és kegyelmet kaptok – mondta Olaf oda sem figyelve, csak a tábort szemlélte. – Nem akarok több vért ontani, csak a feleségemet keresem. A dán Olaf arcába nézett, és a füstt l, vagy az érzelemt l megnedvesedett a szeme. – A n … a királynéd… – Beszélj, ember! – üvöltött rá Olaf. A harcos az emelvény felé mutatott, ami körül a lángok már a magasba csaptak. – A t z, vezérem. Ha még életben is van, nem érheted el. Dubhlaini Olaf, hidd el, mi nem tudtuk, hogy Friggidnek mi volt a terve vele. Tiszteltük az asszonyodat, mert olyan bátor n volt… A Farkas mély, hátborzongató ordítása ismét felzendült. Egy sebesült és kétségbeesett állat kiáltása volt ez. – Nem! – kiáltotta újra, és mindenki t nézte. Felugrott hollófekete ménjére, és elporzott az emelvény felé. A dán, ulsteri, tarai és dubhlaini seregek gyalog vagy lóháton rohanva követték a vezért. Olaf a facölöpök el tt megállt, amelyek fényesen égtek. A füst feketén szállt fel a lángok vörös és narancs tarkaságából. Ember nem lett volna képes áthatolni ezen. De a magasba szökken lángnyelvek között látni lehetett a kiemelked dobogót. A t z még nem érte el a hercegn t. Az akasztófához vezet lejt éppen akkor fogott még csak tüzet, ahol Erin bágyadtan csüngött. A karóhoz volt kötve, de az arcát nem láthatták az el re omló ébenfekete hajától, amely selymesen csillogott a t z fényében. A Farkas kiáltása újra felzendült a füstös leveg ben. Thort és Wodont hívta segítségül, és a keresztény istenhez imádkozott. Vadul megsarkantyúzta a fekete cs dört. Az állat megindult, de a t zfalnál felágaskodott és visszah költ. A Farkas visszairányította a lovát. Erin felemelte a fejét, és megláthatta maga el tt az emberek és a lovak tömegét, ami semmit sem jelentett számára. Csak egy embert látott. A felséges óriást a fekete cs dörön. volt a Farkas, a király. A farkasfej alakú sisakrostély még mindig az arca el tt volt, de Erin így is láthatta a kék norvég szemeket. A jég elt nt a szeméb l. Olyan fájdalmasnak t nt, mint egy nyári viharos tenger. Vagy csak képzel dött? Amikor pislogott egyet, és ismét a szemébe nézett, azok újra jéghidegek voltak. 188

Olaf nem szereti t. Azért jött, mert volt a gy ztes, és bosszút kellett állnia Grenildéért, és mert olyan férfi, aki nem tudja azt feladni, ami az övé. Bár a férfié volt, Olaf csak rövid ideig volt az övé. Lehet, hogy a férfi nem szereti, de életben van! És most már örökre bezárhatja halhatatlan lelkébe úgy, ahogy most látta: egy férfi a sokaság felett a fekete lován. Hatalmasabb és er sebb, mint egy halandó ember. Egy aranyisten volt, és ha valaha is meghalna, uralkodna az összes ember fölött a Walhallában. Páratlan volt a dics sége és a ragyogása. Erin elmosolyodott, mert láthatta a férjét, aki élt, és mert mindig tudta, hogy hajthatatlan volt… Olaf megsarkantyúzta a lovat. Távolabbra lovagolt, és onnan vágtatott neki a t zfalnak. A fekete cs dör a magasba ágaskodott, éktelenül prüszkölt, de nekiindult. A katonák szájtátva tartották vissza lélegzetüket. Csak a sebesült állat horkantása szakította meg a csendet. Az id ismét megállt. És a fekete cs dör izmait megfeszítve versenyre kelt önmagával. Egyre közelebb értek a t zfalhoz. Olaf el rehajolt az állat nyakára, így biztatta és csalogatta. Elérték a lángokat. A cs dör nem torpant meg, hanem átúszott a facölöpök és a t z fölött. Olaf nem tétovázott. Meglátta a dobogót, és az egyre felfelé terjed lángnyelveket. A lovat a lejt felé irányította, amely a dobogóhoz vezetett. Erin meglátta, és tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézte. Olaf fel akarta vezetni a lovat a lejt n a dobogóra. Nem lesz képes rá, gondolta, mert nem valószín , hogy a fa elbírja a harci mén súlyát. De a férfi közeledett. A fa megreccsent, és beszakadozott, de a ló mindig el bbre járt egy lépéssel. Majd elérte. Olaf el tte állt. Erin felemelte a fejét, és a hideg kék szemekbe nézett a rostély mögé, amely eltakarta a férfi arcát. Erin látta, amint Olaf felemeli a kardját, és egy pillanatra elszállt a bátorsága. Megrémült, hogy a férfi csak azért jött át a t zön, hogy saját kezével mészárolja le dühében. De a penge csak a csomót vágta el, és Erin zuhanni kezdett. A kard az emelvénynek üt dött, és Erin a magasba emelkedett, miel tt földet ért volna. A ló idegesen felhorkant, amikor Olaf maga elé emelte Erint a nyeregbe. A n foga vacogni kezdett, amikor tisztán meglátta, hogy mi történik körülötte. Olafnak rültnek kellett lennie. A harci mén patája alatt bármelyik pillanatban beszakadhatott volna a dobogó, és körülöttük t z lobogott. A ló el ször megmakacsolta magát, vadul ellenkezett, majd behúzta a farkát, és leugrott a dobogóról. Erin egy pillanatig úgy érezte, mintha repülnének, majd egyszer csak egy hangos dobbanással földet értek. A cs dör felágaskodott és felnyerített Olaf szorosan odafogta Erint a páncélos mellkasához, amikor a felesége már úgy gondolta, hogy mindjárt leesik. A lángok a magasba csaptak. Hogyan fognak valaha is kijutni a t zb l? Meddig fog tartani, míg a hatalmas állat és k megadják magukat a t znek? Erin elkészült arra, hogy a lelke mélyén örökké dics férje emlékével fog meghalni. De most, bár a férje felt n en hideg szemekkel nézett rá, a karjaiban volt, és nem akart meghalni. Élni akart, ismerni és érezni akarta a férjét, vele együtt akarta eltölteni fiatalságát, és leélni az életét. Végre el akarta mondani, hogy mennyire szereti t, az viking urát, és nem számított, hogy hol született, és hogy nem szereti t, mert a szíve a Walhallában volt, egy másik arany szépséggel. – Olaf! – suttogta, és fulladozni kezdett. Alig hallotta a hangját a t z ropogásában. – Ne beszélj! – szólt rá Olaf nyersen. – Lélegezz! Úgy tett, ahogy mondta neki. Most vagy soha. Olaf a cs dört a lángok felé vezényelte. Az ír, norvég és dán katonák még mindig némán bámultak, lélegzetüket visszafojtva. És váratlanul megtörtént. Az óriási fekete mén el bukkant, mells lábát magasra lendítette a lángfal fölé. Úgy szárnyalt a leveg ben, mintha maga lett volna Thor isten nyolclábú lova. 189

A t z fölé szökkent, mintha a mennyeket próbálná elérni, és a hátán hozta ki Dubhlain norvég királyát és ír feleségét a t zb l. Az életbe.

190

26. fejezet Fülsüketít örömkiáltással üdvözölték Olafot, de meg sem állt, hogy fogadja az ovációt. A lángok magasra hágtak, és a füst fojtogató volt. Gyengéden oldalba bökte a cs dört, és átvágtatott az embertömegen, át a küls véd falon, a völgyön és a homokbuckákon keresztül a feny fák alá. Erin reszketett Olaf nyergében. Most került ki a t zb l a csíp s téli hidegbe, és bár Olaf biztonságosan tartotta maga el tt a nyeregben, a férfi, aki épp most kockáztatta az életét, csak hogy megmentse t, kevés meleget adott. A feny erd ben Olaf lesegítette Erint. Erin megszédült, és a férfi addig tartotta, míg a felesége meg nem találta az egyensúlyát, majd jól megnézte Erin koromtól szürke arcát. – Úgy látszik, hogy nem sérültél meg komolyabban – mondta nyersen, aztán elengedte a feleségét, és elfordult. Visszaindult a lova felé. Erin utánabámult, és a téli hidegben megfagyott ereiben a vér. Nem engedhette elmenni. Még ha kockáztatta volna is, hogy bolondot csinál magából, vissza kellett hívnia. Életben volt, és tudta, milyen ritka és becses ajándék az élet, így nem akarta azt elvesztegetni. Fájdalmas lett volna, ha Olaf visszautasítja, de meg kellett ezt kockáztatni. Két karját el renyújtotta, amely úgy reszketett, mint a faágak a szélben. Kinyitotta a száját, és a nevén szólította Olafot. Egy sikoly, egy megtört zokogás, egy esedez szó hagyta el az ajkát, amely megállásra késztette a viking harcost, és megpezsdítette a vérét. Teste úgy remegett, mint egy kisfiúé. Csak egy szót ejtett ki, a nevét, és semmi többet, de ebben minden benne volt, amire oly régóta vágyott. Farkast félelem töltötte el, de nem volt igaza. Néhány másodpercig ott állt remegve, és rá kellett vennie magát arra, hogy végre visszaforduljon. Meglátta, hogy Erin nyújtja felé a kezét, és könnyezik, amely néma patakként folyik végig az arcán, és lemossa a kormot. Még most sem mozdult, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy a smaragdzöld szemek nem csapták be. – Én… szeretlek… – suttogta Erin, amely szavakat inkább a szájával formálta meg, mint hangosan kimondta, de Olaf mégis meghallotta. – Tudom, hogy örökké fogod szeretni Grenildét, csak annyit akarok, amennyit te megadhatsz… A Farkas megmozdult. Két fürge lépéssel Erin mellett termett, és a karjába zárta. Dédelgetni és gyengéden simogatni kezdte. Úgy tartotta ölelésében, mintha egy törékeny és finom kis virág lenne. – Erin… A szél tovább susogta a nevet, és Erin lehunyta a szemét. Örömében reszketett a férfi karjában. Az id felülmúlta, de nem tudta legy zni ket. Amint ott álltak, új er re kaptak a szerelemt l, amely melegséggel töltötte el ket. Olaf elhúzódott t le, és Erin meglátta, hogy a ragyogó kék norvég szemekben könnyek csillantak meg. Könnyek, amelyek sohasem gördülnek le. Olaf ajka finoman Erinéhez ért. Fürkészve az arcát nézte, hátrasimította a haját, és megbizonyosodott arról, hogy Erin nem sérült meg. Erin a szíve dobogását a torkában érezte, amint beszélni próbált, majd szavak törtek fel bel le. – Én sohasem csaptalak be téged… soha. Friggid volt az, aki félrevezetett azon a napon, amikor felfegyverkezve találkoztunk a sziklánál. – Egy könnycsepp csordult le az arcán, és keser en hozzátette. – Friggid már halott, már nem tudja igazolni azt, amit most mondtam neked. Most sincs bizonyítékom… De azóta sem lettem h tlen hozzád, amióta… Csak a fiunkat akartam megmenteni, mert egy részed, és nem bírtam volna t elveszíteni. – Csitt, szerelmem! – mormolta Olaf, és er sebben magához szorította. – Tudom… 191

– Soha nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Lenéztem a dánokat, és féltem. De Friggid el akart veszejteni, és el tted mészárolta volna le Leithet, majd megölt volna… – Csitt – suttogta ismét Olaf, és még gyengédebben magához húzta a hideg szélben. Ahogy a szél elsüvített mellettük, Erin boldog volt a férfi karjaiban, s újra megszólalt. – Hiszel nekem, uram? – suttogta Erin, és a hangja ismét gyengéden csengett. – Igen, szerelmem. – De semmit sem tudok bizonyítani. – Szeretlek, ír – vetette közbe finoman –, és attól féltem, hogy rosszul foglak megítélni. Attól féltem, hogy egy n bolondja leszek. – Mondd még egyszer, uram. – Attól féltem, hogy hinni és megbízni egy n ámító szavában… – Ne, uram! – tiltakozott Erin, és elhúzódott a férjét l. – A másikat! Mondd a másikat. Olaf elmosolyodott. – Szeretlek. Már régóta szeretlek. De nehéz volt egy boszorkánynak hinni, aki a karmait élezte egy viking ellen, akit gy lölt. – Ó, Olaf! – suttogta Erin, közelebb húzta magához a férfit, és a mellébe temette az arcát. A páncélja hideg és kemény volt, de mögötte érezte e férfi melegségét és szapora szívverését. – Annyira féltem… és igaz, nem akartam szeretni egy vikinget, de szerettem, uram, minden harcos Farkasát. Erin ismét ráemelte a tekintetét. Szólásra nyílt az ajka, de Olaf tudta, mit akar mondani, és becéz szavakkal csitítgatta. – Erin, én örökre szeretetet fogok érezni Grenilde iránt, de azt a szeretetet, amit a bátyádnak adtál, sohasem fogom elfelejteni. Ez nem csorbítja a szerelmemet, mert ez az érzés olyan er vel hatja át a testemet és a lelkemet, amihez hasonlót még sohasem éreztem. Az életemnek értelmet adtál, smaragdszem szépségem. Az els perct l fogva leny göztél, és sokkal azel tt, miel tt rájöttem, hogy a szívemet elragadtad, megigéztél és lekötött tökéletes szépséged. Képtelen voltam máshoz nyúlni. De annyira lenéztél és ezt olyan nyilvánvalóan mutattad! – Olyan nyilvánvalóan mutattam! – fortyant fel Erin, s mosolygott a könnyein keresztül. – Alig, uram! Szégyellem, hogy olyan voltam, mint az olvasztott vas, olyan könnyen formálható és általad alakítható… – Itt megállt egy pillanatra, az ajka megremegett, és a hangja fátyolosan csengett. – Te el akartál hagyni, Olaf… – Nem, én soha, addig a percig, amíg a nevemen nem szólítottál, nem mertem azt hinni, hogy szeretni tudsz egy vikinget, és az összes viking közül a norvég Farkast. – Elhúzta a száját. – A viking hercegek ugyanolyan büszkék, szerelmem, mint az ír hercegn k. Könny kacaj, egy smaragdszépség dallam törte meg az erd csendjét, a dal melegséget árasztott el a férfiban, és gyengéd odaadással pillantott a hercegn jére. A fájdalom elt nt Erin szeméb l, amelyek zöldebbek voltak, mint maga Írország. Végre egymásra találtak: a múlt kitisztult, a keser ség elmúlt. Tél volt, de a tavasz hírnökei már el bújtak, és el ttük állt az összes virágzó tavasz az életben. Olaf megcsókolta Erin homlokát. – Gyere, szerelmem. Az apád alig várja, hogy lásson. És Gregory és Brice… – És Leith! – szólt közbe Erin. – Ó, Olaf! Annyira hiányzik. Úgy várom már, hogy lássam, és a karjaimban tartsam… – A fiunk a legjobb kezekben van – mondta Olaf halkan. – De még hosszú út van el ttünk, mire hazaérünk. El kell indulnunk. Olaf a karjába emelte hölgyét, és a nyeregbe ültette, majd kecses mozdulattal mögé pattant a lóra. A seregek felé tartva egyikük sem szólalt meg. Erin elmosolyodott. A férfi er s mellkasának melegébe húzódott, és álmokat szövögetett magában. Olaf nem esedezett a bocsánatért térden állva. De nem számított, mert ehelyett elegánsabban vallott neki szerelmet, mint ahogy bármikor is elképzelte. Norvégia és Dubhlain 192

Farkasáé – gondolta Erin büszkén. A Farkasé, aki nem térdelt le a múlt el tt, hanem a jöv höz emelkedett. Megálltak a dán véd falak maradványai el tt. Erin hátrafordult, és meglátta, hogy Olaf mereven néz maga elé. – Mi az, uram? – kérdezte gyengéden. Olaf szorosabban vonta magához Erint. – Csak egy vén druida szavai jutottak az eszembe, szerelmem, egy nagyon bölcs emberé. A lelkemet visszanyertem, de nem azért, mert a dán meghalt, hanem mert új életet kaptam. Olaf megállt a kandalló el tt, és szétnézett a nagyteremben. Enyhe mosoly futott végig az arcán. A karácsonyi ünnepséget Dubhlainban tartotta a F király egész családja ebben az évben, mert Aed elrendelte, hogy Erinnek pihennie kell, mivel olyan sokat utazott az elmúlt két hónapban, amióta megszülte unokáját. Így hát a királyi rezidencia soha nem látott melegségben és vigalomban ünnepelt. Az ír hölgyek és urak mindent megtettek azért, hogy a nap szentségét elmagyarázzák a norvégoknak, akik alkalmanként Odinhoz imádkoztak, de az idejük nagy részében élvezték a karácsony. A F király maga civódott Sigurral, aki tiszta szívb l nevetett, mert már küls leg felvette a kereszténységet Moira kedvéért. Maeve nem vett részt a mulatságban. Leithre vigyázott, mert Erin el volt foglalva azzal, hogy volt a háziasszony. Brice és Eric, mint mindig, most is a lovakról beszéltek, és Bede, a békés természet apáca igen rosszkedv volt, ahogy Gwynn kisgyereke, Padraic után futkosott, csakhogy az anyja egy percig együtt tudjon lenni a férjével. Igazi otthon, gondolta Olaf. – Elgondolkoztál, Lord Olaf? Olaf megfordult, és arra az emberre nézett, aki megszólította. – Nem, Mergwin – felelte. – Csak isten ajándékait veszem számba. Mergwin titokban elmosolyodott, de a ráncos arca elárulta arckifejezését. – Ismét elolvastam a rúnáidat, Lord Olaf. – Igen? – érdekl dött Olaf, és visszamosolygott, de nyugtalanul. Megtanulta már, hogy ne kételkedjen a vén druida szavaiban. – Igen. A diadalok napjai leáldoztak, Farkasok ura. – Olaf mosolyogva elkomorodott. – Hát ez nem újdonság. Megvan, amire vágytam. Nem kívánok továbbmenni. Mergwin lesütötte a szemét, és amikor újra Olafra nézett, komoly lett. – Meg fogod állítani az inváziót. Farkasok ura. De nem te fogsz véget vetni a népvándorlásnak Írország partjainál. Olaf nagyot nyelt, és a gyomra felfordult. – Azt mondod, druida, hogy ránk fognak támadni, és én semmit sem leszek képes tenni? – Nem, nem – mondta Mergwin gyengéden. – Te nem tudod megváltoztatni azt, amit a jöv századra jósolnak. Te hatalmas maradsz, hosszú és egészséges életed lesz, és a gyerekeid méltók lesznek hozzád. A kör számodra bezárult, uram. Eljött az id az aratásra, er södésre, termékenységre. Megvívod a harcaidat, de békét is hozol. Mindaddig, amíg tisztán magad el tt látod azt, amit keresel. Olaf messze a druida mögé bámult. Csillogó, kék norvég pillantása a feleségén állapodott meg, aki éppen akkor jött a nagyterembe a konyhából. Zöld ruhát viselt. Gyönyör sötétzöldet. A szín kiemelte a szeme csodálatos színét, és élénk háttért adott a hosszú, selymes, ébenfekete hajának. A drágakövek ragyogása sem múlta felül szemének csillogását, amint Erin a férje felé fordult, mintha érezte volna, hogy t nézi.

193

Mergwin meglátta a királyné szemében bujkáló mosolyt. A gyengédséget, a szerelmet, és a lángra lobbant érzelmeket, amely égett a két er s, büszke, követel és mégis odaadó szerelemben. – Bocsánat – dörmögte Olaf, és Mergwin nem tiltakozott. Leült a kandalló mellé, és újra elmosolyodott, amint az ír hercegn felé röppen királyt követte figyelemmel. Aranyozott, napfényes és energiától szikrázó aura vette körül ket. Váratlanul felnevetett. Béke? Nem igazán béke. Mindketten ki fogják venni részüket a vitákból, mert a hangulatuk is olyan viharos, mint az egymás iránt érzett szerelmük, amely olyan biztos és er s volt, mint a föld, vagy a hegyek. A ráncai elmélyültek, amint tovább szemlélte a királyi párt. A karmazsinvörös köpenyt visel aranyhajú viking hercegn jéhez hajolt, és a zöld szem szépség fülébe súgott valamit. A királyné ragyogó szemmel nézett fel a férfira, és visszasúgott valamit. Körbenéztek a teremben, ahol az emberek vidáman és elégedetten töltötték a téli estét. Ismét egymásra néztek: a bátor fényes kék és a mélyzöld, érzéki smaragdszem, majd megfogták egymás kezét, és a lépcs feljáró felé indultak. A lépcs aljánál a Farkas karjaiba kapta és felvitte asszonyát. Mergwin még akkor is arra bámult, amikor Olaf már csizmájával berúgta a nehéz faajtót, és az becsapódott mögöttük. – Ó, norvég Farkas! – somolygott magában a druida. – Te aztán igazán ír lettél! És örökké meg fognak rólad emlékezni. – Mit motyogsz itt magadban, vén bolond? Mergwin öreg barátjára, Aed Finnlaithra mosolygott. – Akarsz fogadni, királyom? Fogadok, hogy jöv karácsony el tt a karjaidban fogod tartani második norvég unokádat. Aed megállt egy pillanatra, és el ször a lépcs feljáró felé, majd a druidára nézett, és hunyorított egyet. – Jöv karácsony el tt egy ír unokám lesz. Mergwin felnevetett. Egy pohár sört emelt Aedra. – Ír, ahogy mondod, királyom. Ahogy mondod.

194

A szerz utóirata Vad betolakodók, kegyetlen barbárok, er sek és gyorsak, az öldöklés és fosztogatás mesterei – mindez elmondható a vikingekr l. De az is igaz, hogy gyakran építkeztek, letelepedtek, és álmodozók voltak, az ideiglenes hazájuknak többet nyújtottak, mint amennyit elvettek bel le. Dinasztiák hosszú sora követte ket. Fehér Olaf egész életén keresztül birtokában tartotta Írföldet, és mintahogy megjósolták, öt évtizedes béke szállt a szigetre, bár kisebb zendülések el fordultak. Írország a vikingek uralma alatt állt több mint másfél évszázadig a Norvég Farkas Aed Finnlaith lányával kötött házassága után. Ezután Brian Boen emelkedett föl, és legy zte selyemszakállú Sigtrygget 1014. áprilisában, a clontarfi csatában. De még Brian gy zelme – amely után nem sokkal meghalt – sem tudta a viking befolyást elnyomni, mert a csata után Sigtrygg uralkodott Dubhlainban. A hódítók, mint Olaf, eggyé váltak a földdel, és Írország történelmében, kultúrájában otthagyták kézjegyüket. Olaf leszármazottai ma is élnek. Az ír neve, Amhlaoch MacAnliffe-é változott. És talán az álma beteljesedett.

195