A klasszikus tragédia megteremtője – Pierre Corneille
(1606 – 1684) Corneille a klasszikus tragédia megteremtője, a klasszicista dráma nagy alakja. Számos vígjáték és tragikomédia utáni első tragédiája, a Médea (1635) a kor divatjának, a regényes cselekmény fordulatos, szövevényes barokk világának a terméke. Új polgári tudatformát alakít ki, a corneille-i akarat-hőst, amelynek leghíresebb megformálása a Cidben (1637) lép elénk. Becsület és hírnév tragédiáinak kulcsszavai. A Horace (1640), Cinna (1640) tragédiái a klasszikus normákhoz igazodnak, melyek a központosított monarchiában az irodalmi közízlést szabályozták. Corneille életével és művészetével ismerkedve, olvassák el az alábbi, róla és drámáiról szóló idézeteket! 400 éve született Pierre Corneille 1606. június 6-án született Rouenban Pierre Corneille francia drámaíró. Jómódú, középosztálybeli családban jött a világra, nagyapja és apja is ügyvéd volt. A jezsuitáknál tanult, itt latin verseivel két díjat is nyert, majd jogot hallgatott. Ügyvédi foglalkozása mellett 1628-tól 1650-ig a helyi vízügyi hivatal tanácsosa volt, ehhez az álláshoz Richelieu bíboros támogatása segítette. A korabeli színház a középkorból maradt vallásos és pajzán világi színjátszás mellett az iskoladarabokra, valamint moralitásokra épült, emellett virágzott a vándortársulatok és vásári kikiáltó bódék komédiázása is. A kastélyokban és nevelőintézetekben antik drámákat játszottak, eleinte görögül vagy latinul, később franciául, de az olasz vándortársulatok hatása is jelentős volt. Corneille első darabját, a Mélite című gáláns komédiát 1628-ban mutatták be Rouenban, majd Párizsban is. Vígjátékai a nyers komikumot szelídebbel váltották fel, a kor műveltebb stílusát vitte színpadra. Sikerei hatására Richelieu meghívta abba a testületbe, amely a bíboros irodalmi ötleteit volt hivatva formába önteni. Corneille azonban nem volt képes közösen dolgozni, s az egyik darab rá osztott harmadik felvonásában el is tért a kapott vázlattól, kihívva Richelieu haragját. Ebben az időben, nem függetlenül az abszolutizmus erősödésétől, a dráma hármas – az idő, a hely és a cselekmény – egységének elvét tekintették mércének, a darabnak 24 óra alatt, egyetlen helyszínen és mellékszálak nélkül kellett lefolynia. Ezt a görögöktől származó és Nicolas Boileau által megfogalmazott szabályt Corneille nem követte: sem 1635-ben a Médeában, sem pedig főművében, az 1637-ben bemutatott Cidben. Ennek tárgyát Guillén de Castro darabjából merítette, főalakja a spanyol reconquista, a mórok kiverésének 11. századi hőse. A darab, amelynek aktualitását XIII. Lajos spanyol felesége s egy francia-spanyol háború adta, két évig le sem került a műsorról. Corneille vetélytársai, Mairet és Scudéry azonban vitát kezdtek róla, amely vad pamflet-háborúvá fajult. Richelieu, aki megérezte: a nemesi erények magasztalása támadást rejt centralizált hatalma ellen, végül véleményt kért a Francia Akadémiától. Az elemzést elkészítő Jean Chapelain, a „szabályos” tragédia híve tanulmányában elismerte a mű értékeit, de bírálta valószínűtlen dramaturgiáját és erkölcsi hiányait. A Cid valóban
nem tartja be a hármas egység elvét, mégis a klasszikus francia tragédia alapművének tekintik, amely a hős szenvedélyes szerelme és családhoz való hűsége, becsülete közti konfliktusra összpontosít. Ezzel Racine tragédiáit készítette elő, melyekben a legtökéletesebb formában jelent meg az érzelmek és a kötelesség közti tragikum. Corneille annyira szívére vette a kritikát, hogy három évig semmit sem alkotott. 1640-ben jelent meg a Horatius, amelyben így ír: „A király, a nagyok, a fennkölt szellemek / Látják kis tettben is a teljes érdemet” – azaz beállt az udvari költők sorába. 1641-ben adta ki a Cinna című tragédiát, Livius nyomán ez is a római kort dolgozza fel. Ekkor nősült meg, s hét gyermeke született. Következő műve, a Polyeucte keresztény hőse a mártírhalált keresi, miközben felesége arról győzködi, hogy a családi kötelességek éppoly fontosak, mint a vallásiak. Több tragédia (Pompeius halála, Rodogune, Théodore, Héraclius) után 1643-ban bemutatta spanyol mintára készült sikeres vígjátékát, A hazugot, mely Moliére-re is hatott. Corneille 1647-ben Párizsba költözött, s az Akadémia tagja lett. Azonban Perharite című darabjának elutasítása ismét évekre kedvét szegte, drámák írása helyett Kempis Tamás Krisztus követése című művét fordította le versben. Tanulmányokat is írt saját műveihez, s egy értekezést a tragédia szabályairól. 1659-ben jelentkezett az Oidipusszal, ezután évente írt egy-egy darabot, ám ezek már költői hanyatlását érzékeltetik. A 33 évvel ifjabb Racine Berenice című darabjával versengve írta a Titus és Berenice-t, de egyértelműen alulmaradt. 1674 után csak köszönő verseket küldött XIV. Lajosnak, mikor az elrendelte darabjai felújítását. Helyzetét nehezítette, hogy megvonták tőle a Richelieu-től kapott állami kegydíját, ezért visszament Rouenbe, ügyvédnek. 1684. október 1-jén halt meg Párizsban. A közönség és nagy kortársai, Racine és Molière csodálták. A 18. században Racine-t – érzelmi telítettsége okán – elébe helyezték, Corneille nyersnek és elavultnak hatott, de a romantika kora ismét értékelte művészetét. Drámai helyzetei az eszmék és érdekek ellentétein alapulnak, az egyéni vágyak és az erkölcsi parancsok konfliktusára épülnek. Corneille a tragédia és a vígjáték történetének jelentős mestere, antik példaképeihez képest hősei ésszel felérhető erőkkel küzdenek meg. Művei azonban igen távol állnak attól, amit ma drámának nevezünk, Kristó Nagy István irodalomtörténész szerint: „Desztillált víz: önmagával azonos, tiszta, áttetsző – épp csak fogyaszthatatlan.” (www.interpressmagazin.hu/)
Babits Mihály a következőképpen látta Corneille drámaírói jelentőségét. Corneille-nek azonban magasabb igényei voltak. Már a Plejád óta történtek kísérletek a francia dráma átklasszicizálására. Ez a reneszánsz szellem, mely az angol drámában fölszabadulást jelentett, a franciát az ellenkezőbe vitte. A finnyásabb irodalmárok szabályokhoz akarták kötni a drámát. Elsősorban a „hármas egység” szabályaihoz. Ez Arisztotelész poétikájának félreértésén és általánosításán alapul. A görög színielőadásoknál, melyek szabad helyen és egyvégtében játszódtak le, technikai kényszer volt bizonyos egység; noha forgószínpadok s más berendezések már itt is lehetővé tettek egy-egy színváltozást, s az egység a klasszikus görög tragédiákban sem mindenütt merev. Ahol fölvonások vannak, ott az egység követelése merő pedantéria. […] A Corneille-féle drámát csak három körülmény érteti meg. Az egyik a spanyol dráma rutinjának presztízse. Spanyolország ekkor állt hatalma tetőpontján, s a spanyol divat és elegancia egész Európában mérvadó. A másik a szabályokba bilincselt, klasszicizáló irodalom levegője. A harmadik pedig a presziőzök illedelmes, kifinomult világa, mely a színpadi ízlésre is döntő hatással van. A három közül csak az első felelt meg Corneille természetének. A szabályokat eleinte nem is egészen fogadta el, s az Akadémia tetszését is csak nehezen nyerte meg. Richelieu intézete kedvetlenül hódolt be a Cid nagy sikerének. A presziőzködés is meglehetősen távol esett Corneille jellemétől. A társas illem kérdései, a szerelmes intrikák alig érdekelték. Darabjaiban a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, s mg a női karakterek is inkább hősnők, mint nők. Volt benne valami férfias, valami heroikus. (Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Budapest, 1979. 184-185. oldal)
*****
Feladatok A klasszikus tragédia megteremtője – Pierre Corneille című tájékozató szövegműhöz 1.
Készítsen életrajzi vázlatot Corneille-ről a közölt évfordulós szöveg alapján!
2.
Jellemezze a francia színházi életet Corneille színrelépésének idején!
3.
Hogyan és mennyiben érvényesülnek a klasszicista szerkesztési elvek Corneille drámáiban?
4.
Corneille melyik drámáját tekintik főművének?
5.
Honnan vette e drámája tárgyát Corneille?
6.
Milyen aktualitása volt a Cidnek bemutatása idején?
7.
A Cidről jelentős vita bontakozott ki bemutatása után. Kik és milyen indíttatással vettek részt e vitában? Sorolja fel, hogy a vita egyes résztvevői miként érveltek!
8.
Milyen hatással volt Corneille-re a vita?
9.
Kézikönyvek, könyvtári kutatómunka segítségével gyűjtsön adatokat a Plejád működéséről!
10.
Határozza meg a presziőz szó jelentését!
11.
Babits Mihály a Corneille-féle drámát meghatározó három körülményre utal. Melyek ezek? Néhány mondatban fejtse ki mibenlétüket, és hatásukat Corneille-re!
12.
Hogyan hatott a reneszánsz szellem továbbélése az angol, és hogyan a francia drámában?
13.
Melyik korstílus fedezte fel és értékelte újra Corneille művészetét? Néhány mondatban fejtse ki, hogy mi lehetett ennek az oka, illetve érveljen amellett, hogy az újrafelfedezés nem a véletlen műve volt!
14.
Olvassa el Corneille Cidjét! Készítse el a dráma cselekményvázlatát!
15.
Készítsen a Cid alapján esszészerű szövegművet, amelyben egyetért Kristó Nagy István irodalomtörténész sommás véleményével, vagy cáfolja azt!
*****
A modern polgári irodalom őse – Molière
(1622 – 1673) Jean-Baptiste Poquelin, közismert írói nevén Molière (1622. január 15.–1673. február 17.) francia drámaíró és színész, a komédia és szatíra mestere. Ismerkedjenek meg az életével a Wikipédia, a szabad lexikon segítségével! Élete
Egy párizsi kárpitos fia, akinek édesanyja korán meghalt, így a gyermek Poquelin Clermont nagyhírű jezsuita kollégiumába került, hogy iskoláit befejezhesse. Poquelin közeli barátságot kötött La Mothe Le Vayer abbéval, aki apjának, François de La Mothe Le Vayer abbénak a hagyatékát gondozta; egyes források szerint ezek a művek nagy hatással voltak a későbbi szerzőre. Első munkái között tartják számon a Lucretius római filozófus által írt De Rerum Natura fordítását (mely mára elveszett). Amikor az ifjú Poquelin tizennyolc éves lett, apja ráhagyományozta a Tapissier du Roi (udvari kárpitos) címet és az ezzel járó hivatalt, mely így gyakori találkozásokat tett lehetővé számára a királlyal. Poquelin saját állítása szerint 1642-ben Orléansban jogi doktori címet szerzett, ezt azonban többen vitatják. 1643 júniusában szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L'Illustre Théâtre néven megalapították első színtársulatukat, mely azonban 1645-ben csődbe ment. Poquelin ekkortól vette fel a Molière nevet, mely egy kis dél-franciaországi falu neve volt. A csődbe ment társulat tartozásai fejében néhány napot börtönben töltött, ahonnan apja segítségével szabadult. Ezt követően Madeleine-nel együtt vándorszínésznek álltak, és tizennégy éven keresztül a Párizs környéki falvakat járták. Utazásai során találkozott Conti hercegével, aki egy időre a társulat patrónusa és (ennek fejében) névadója volt. Lyonban Madame Duparc, ismertebb nevén La Marquise is csatlakozott a társulathoz. Ez idő tájt Pierre Corneille nagy igyekezettel – és hiába –, később Jean Racine viszont sikerrel ostromolta La Marquise-t szerelmével. Racine fel is ajánlotta egyik első darabját Molière társulatának előadásra. Molière azonban, bár biztatta az ifjú szerzőt, nem tűzte műsorra a Théagene et Chariclée című darabot. Racine ekkor felajánlotta a művet a Hôtel de Bourgogne társulatának. Amikor ez a lépés Molière fülébe jutott, minden kapcsolatot megszakított Racine-nal. Molière 1658-ban érkezett Párizsba, és a Louvre (ekkor színházként működő) épületében némi sikerrel játszotta Corneille tragédiáját, a Nicomede-et, illetve A szerelmes doktor című farce-ot. Társulata elnyerte a Troupe de Monsieur (a király testvérének társulata) címet, és patrónusa segítségével egyesült az egyik ismert párizsi olasz Commedia dell’ arte társulattal. 1659. november 18-án színházukban, a Petit-Bourbon-ban mutatták be első átütő sikerének számító darabját, a Kényeskedőket (Les Précieuses ridicules).
1661-ben, patrónusa kedvét keresve megírta és műsorra tűzte A féltékeny herceg című darabot (Dom Garcie de Navarre, ou le Prince jaloux), melynek előadásán a király testvére (a Monsieur) játszotta Philippe, az Orléans-i Herceg szerepét. (A Monsieur-t annyira elbűvölte a színház világa, hogy hamarosan fel is adott minden állami hivatalt.) Ugyanebben az évben még két másik komédiája is sikerre jutott: a Férjek iskolája (L'École des maris) és a Les Fâcheux, melyet a király tiszteletére rendezett ünnepségen mutattak be. 1662-ben Molière, társulatának olasz tagjaival együtt átköltözött a Théâtre du PalaisRoyal épületébe. Ugyanebben az évben feleségül vette, Armande-ot, akit ő Madeleine Béjart húgának vélt (ám aki valójában Madeleine titkos kapcsolatból született lánya volt). Ekkor játszották a Nők iskolája című művét (L'École des femmes); mind a darab, mind Molière házassága nagy port kavart Párizsban. A művészetét ért kritika ellenében megírta a Nők iskolája kritikáját (La Critique de „l'École des femmes”) és a Versailles-i rögtönzést (L'Impromptu de Versailles). Ellenfelei azonban a francia udvar felsőbb köreiben kerestek támogatást Molière kihívó realizmusa és engedetlensége ellen. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott Conti hercege és Racine is. Ugyancsak kevéssé szívelték Molière műveit a janzenisták és a hagyományos művek szerzői is. Molière ekkor azonban még erős támogatókra talált: a király melléállt, és rendszeres jövedelem biztosítása mellett elvállalta Molière elsőszülött fiának keresztapaságát is. A kor irodalmi „orákuluma”, Nicolas Boileau-Despreaux szintén támogatta őt. 1664-ben Versailles-ban azonban bemutatták a Tartuffe-öt (Le Tartuffe, ou L'Imposteur), amely óriási felháborodást keltett. A hírre, hogy a király felfüggeszti a képmutató egyházfiról szóló darab előadásait, Molière megírta a Don Juant, melynek középpontjában egy ateista áll, aki vallásosnak mutatja magát, de Isten megbünteti őt. A király reakciója igen diplomatikus volt: mindkét előadást betiltotta, ugyanakkor biztosította a társulat és Molière közvetlen kincstári támogatását. Lully segítségével zenés darabbá dolgozta át A szerelmes doktort, melyet ekkor a „par ordre du Roi” (a király megrendelésére) alcímmel látott el, és amely így újra sikert hozott számára. 1666-ban mutatták be a Mizantróp (Le Misanthrope) című, talán legkifinomultabb darabját, melyet azonban a korabeli közönség kevéssé értékelt. Több próbálkozás után, némileg átdolgozva (Panulphe ou L'imposteur címen) 1667ben ismételten megpróbálta színre vinni a Tartuffe-öt, ám amint a király elhagyta Párizst, a főpapság betiltotta a művet, melyet így csak pár évvel később, a királyi hatalom újbóli megszilárdítása után tűzhettek ismét műsorra. Molière ekkor már beteg volt, és jóval kevesebbet írt, mint korábban. 1668-ban Plautus nyomán megírta az Amphitryont, melyben ugyanakkor egyértelmű utalásokkal szolgál a király titkos szerelmi viszonyaira. A közönség nem fogadta tetszéssel Dandin György, vagy a becsapott férj (George Dandin, ou le Mari confondu) című művét, A fösvény (L'Avare) azonban hatalmas sikert aratott. Lully-vel társulva ismét zenés darabokat alkotott, melyek közül legismertebb Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois Gentilhomme), mely egyesek szerint a volt patrónusa, Fouquet ellen forduló Colbert leleplezését célzó szatíra. Ugyancsak Lully-vel együtt alkották meg a Psyché című tragikus balettet, melynek szövegkönyvéhez Thomas Corneille (Pierre Corneille öccse) is hozzájárult. 1671-ben meghalt Madeleine Béjart, és Molière-t mind a veszteség, mind saját betegsége egyre jobban legyengítette. Ennek ellenére megírta a Scapin furfangjait (Les Fourberies de Scapin), ám az ezt követően írt Escarbagnas hercegnője (La Comtesse d'Escarbagnas) messze alatta maradt egyéb művei színvonalának. A Tudós nők (Les Femmes savantes) 1672-es megírásához hozzájárult, hogy Lully-vel eltávolodtak egymástól, így Molière-nek vissza kellett térnie a hagyományos
drámaformákhoz. A darab ugyanakkor nagy sikert aratott, és ez némi erőt adott a szerzőnek, hogy tovább dolgozzon. Molière életének talán legismertebb momentuma az utolsó pillanat, amikor is a Képzelt beteg (Le Malade imaginaire) előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte őt. Mivel a kor szokása szerint színészeket nem temethettek megszentelt földbe, csak Armande közbenjárására, XIV. Lajos külön engedélyével, éjszaka búcsúztathatták el. (Földi maradványait 1792-ben a Pantheonba, majd 1817-ben a Pere La Chaise temetőbe helyezték át.)
Molière Charles-Antoine Coypel festményén Munkássága Annak ellenére, hogy a tragédiát tekintette magasabbrendűnek, Molière a vígjátékai, farce-ai révén vált közismertté. A farce műfajában íródott művei az improvizatív játékmódra épülő commedia dell’arte olasz hagyományát követik. Az e műfajban is gyakran szereplő házassági bonyodalmak és meg nem értés témákat Molière a fennálló társadalmi rend álságos voltát gúnyoló szatirikus hanggal ötvözi. Vígjátékai nem egy esetben pesszimista végkicsengést kapnak. (http://www.hu.wikipedia.org/wiki/Molière)
Főbb művei • • • • • • • • • • • • •
A rászedett féltékeny (La jalousie du barbouillé, ?) A repülő orvos (Le médecin volant, 1645) A szeleburdi vagy minden lében kanál (L'étourdi ou les contretemps, 1655) Szerelmi bosszúság (Le dépit amoureux, 1656) A szerelmes orvos (Le docteur amoureux (1658) Nevetséges kényeskedők (Les précieuses ridicules, 1659) Sganarelle (Sganarelle ou le cocu imaginaire, 1660) Navarrai Dom Garcie (Dom Garcie de Navarre, 1661) Férjek iskolája (L'École des maris, 1661) Tolakodók (Les fâcheux, 1661) Nők iskolája (L'école des femmes, 1662) A Nők iskolájának bírálata (La critique de L'école des femmes, 1663) Versailles-i rögtönzés (L'impromptu de Versailles, 1663)
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Kénytelen házasság (Le mariage forcé, 1664) Az elisi hercegnő (La princesse d'Élide, 1664) Tartuffe (1664) Don Juan (1665) A szerelem mint orvos (L'amour médecin, 1665) Mizantróp (Le misanthrope, 1666) Botcsinálta doktor (Le médecin malgré lui, 1666) Mélicerte (1666) A sziciliai (Le Sicilien, 1667) Amphitryon (1668) Dandin György (Georges Dandin, 1668) Fösvény (L'avare, 1668) Gömböc úr (Monsieur de Pourceaugnac, 1669) A pompázatos udvarlók (Les amants magnifiques, 1670) Az úrhatnám polgár (Le bourgeois gentilhomme, 1670) Psyché (1671) Scapin furfangjai (Les fourberies de Scapin, 1671) Escarbagnas grófné (La comtesse d'Éscarbagnas, 1671) Tudós nők (Les femmes savantes, 1672) Képzelt beteg (Le malade imaginaire, 1673)
Műveinek 1734-es francia kiadása
Molière Összes Művei 1747. évi kiadásának első kötete
Babits Mihály így látta Molière világirodalmi jelentőségét. Az egyik „minden idők legnagyobb vígjátékírója”, a franciák nagy nemzeti büszkesége. Akiről Boileau azt mondja, hogy „a nagy Terentius örökségét Tabarinnek, a vásári komédiásnak hagyományával párosította”. Tényleg vásári komédiásoktól tanult s vidéki színészként hányódva végigélte egy Roman comique kalandsorozatát. Első darabjai amolyan commedia dell’ arte-félék voltak. Rögtönzött színészbohóságok, ami voltaképp régi olasz divat, talán még római maradvány, de átterjedt francia földre is. Lassankint nagyobb bohózatok jöttek, s mikor társulata némi sikerre vergődött, s Párizsba telepedett, Molière merészebb dologra vállalkozott: egy darabban kicsúfolta a presziőzöket. A presziőzködés már csakugyan komikus dolog volt a legtöbb ember előtt, és Molière a közönség szíve szerint beszélt. Ekkor még kényelmesebb céltáblát választott. Ez a céltábla: Tartuffe. A kornak éppoly jellemző alakja, mint a presziőz. A jezsuiták és janzenisták korában vagyunk. Pascal csak pár éve halt meg: mit szólt volna ő a Tartuffe-höz? Igaz, Molière csak a szenteskedést akarta kigúnyolni, s nem a „valódi áhítatot”. De hogyan definiálja ő ezt a „valódi áhítatot!” Az erkölcsre szorítja, a társadalmi erényekre: akár egy hitetlen filozóf! Ez a józanság szava; de mit tud a józanság az áhítathoz? Ez a józanság jellemzi Molière „költészetét”. Ami csak nagyon tág értelemben költészet, még ha versben szól is. Az ész hangja ez is, de már nem a heroikus észé. Inkább a „polgári” észé. Nemhiába tartjuk Molière-t a modern polgári irodalom ősének. Őszintén szólva, nem nagy dicsőség.
Akármifajta is, a molière-i ész absztrakt, mint minden ész. Az emberből csak a kicsúfolni való jellemvonást látja. Molière embereiről semmit sem tudunk, életükről, viszonyaikról sejtelmünk sincs. Csupán egy bizonyos gyarlóságuk az, amit felénk fordítanak. A szenteskedő, a fösvény, az „úrhatnám polgár”, a képzelt beteg… Ez a tökéletes ellentéte Shakespeare módszerének. Egy dologban azonban Molière is hasonlít Shakespeare-hez: onnan veszi anyagát, ahol kapja. Plautus, Terentius, Boccaccio és a spanyolok, mind jó forrás neki. Néha saját élményeiből is merít. Néha valósággal tragikus hangot üt meg, amit siet vastagabb komikummal ellensúlyozni. Hősei megrázóan vergődnek, saját szűkre szabott jellemük csapdájában. Egyszer az is megesik, hogy a nézők, s titkon a költő is, a kinevetett alakkal rokonszenveznek. Rokonszenveznek, de mégis kinevetik, mert „nem e világból való”. Ez a Mizantróp: a legmélyebb molière-i komédia. (Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Budapest, 1979. 194-195. oldal)
Képek egy mai Tartuffe-előadásból: Pesti Magyar Színház, 2006 tavasza. Rendezte: Csiszár Imre. Orgon: Mihályi Győző, Elmira: Benkő Nóra, Tartuffe: Őze Áron, Mariane: Szanter Dominika, Dorine: Csomor Csilla.
Orgon: Mihályi Győző, Tartuffe: Őze Áron *****
Orgon: Mihályi Győző, Elmira: Benkő Nóra
Feladatok A modern polgári irodalom őse – Molière című tájékozató szövegműhöz 1.
Készítsen életrajzi vázlatot Molière-ről a Wikipédia szócikke alapján!
2.
Honnan ered a Molière név?
3.
Mi a kapcsolat Molière és a következő személyek között? - Armande Béjart: - Mihail Bulgakov: - Plautus: - Jean-Baptiste Poquelin: - Terentius: - XIV. Lajos:
4.
Milyen körülmények között halt meg Molière?
5.
Milyen színjátékokkal kezdte pályáját a fiatal Molière?
6.
Határozza meg a farce fogalmát!
7.
Melyik komédiája hozta meg Molière-nek az első átütő sikert?
8.
Gyűjtse ki a közölt szövegből, kik voltak Molière támogatói!
9.
Milyen volt a fogadtatása a Tartuffe-nek?
10.
Nézzen utána: kik voltak a jezsuiták és a janzenisták!
11.
Olvassa el – és ha lehetősége adódik, tekintse meg színházban is – a Tartuffe-őt! Készítsen cselekményvázlatot a drámáról!
12.
Készítsen párhuzamos jellemzést a Tartuffe két főszereplőjéről: a címszereplőről és Orgonról! Milyen polgári erényeket és emberi hitványságokat mutat be Molière?
13.
Kiknek a világnézetét, erkölcsi felfogását szólaltatja meg a színpadon Molière?
14.
Hasonlítsa össze a Romeo és Júlia é s a Tartuffe szerelmespárjnak sorsát! Miben rokon és miben tér el Júlia és Mariane helyzete, sorsa, jelleme.
15.
Készítsen esszét, amelyben konkrét olvasmányélményei (esetleges színházi tapasztalatai), az idézett Babits-szöveg és további szakirodalmi kutatásainak eredményei alapján összeveti Shakespeare és Molière alkotói módszerét, poétikai eszközeit, a műveikből kiolvasható világképét és erkölcsi nézeteit!
16.
Gyűjtse össze, milyen korábbi irodalmi témákat dolgozott újra fel Molière?
17.
Gyűjtsön konkrét példákat Molière komédiáiból a helyzetkomikum és a jellemkomikum alkalmazására!
18.
Készítsen rövid érvelő írásművet, melyben magyarázatát keresi annak, miért hihetetlenül népszerűek napjainkig Molière komédiái!
19.
Nézzen utána a világhálón, jelenleg Molière mely komédiái láthatók magyar színpadon?
20.
Nézzen utána, kik voltak Molière műveinek jelentősebb magyar fordítói! Keressen egy olyan komédiát, amelyet többen is lefordítottak, és vesse össze a fordítások szövegeit. Tapasztalatait rövid írásműben rögzítse (címadás, nyelvhasználat, stílus, azonos és eltérő megoldások stb.).
21.
Az egyik legjelentősebb XX. századi orosz író, Mihail Bulgakov drámát (Képmutatók cselszövése) és regényes életrajzot is írt (Molière úr élete) a komédia nagymesteréről. Olvassa el e két művet, és írjon róluk könyvajánlást társainak!
*****
Az olasz komédia megreformálója – Carlo Goldoni
(1707–1793) Goldoni 1707. február 25-én született Velencében, polgári család sarjaként. Apja orvos volt, és polgári foglalkozást szeretett volna fiának. Tanulmányait Riminiben, majd Perugiában végezte, de 1721-ben vándorszínésznek állva megszökött. 1725-ben már joghallgató Paviában, de a város hölgyeiről szatírikus hangú verset írt, ezért kicsapták és még Paviát is el kellett hagynia. Jogi tanulmányait tovább folytatta Udine, Chioggia, Modena és Feltre városában. Végül Padovában végzett. 1731 után ügyvédként dolgozott Velencében, Milanóban, Genovában és Pisában. 1747 után végleg az irodalom mellett döntött, és Girolamo Medebac színtársulatához csatlakozott Velencében.
Velence Goldoni korában (Canaletto festményein)
1748–53 között a Medebac vezette Sant’Angelo Színház írójaként dolgozott. Ellenfele ekkoriban Pietro Chiari és Carlo Gozzi volt. 1753-1762 között a Francesco Vendramin féle San Luca Színház társulatának ír. 1762-ben Párizsba utazott, hogy ellenfeleit kikerülje, és a Párizsi Olasz Színház művészi vezetője lett. A 70-es években XV. Lajos leánytestvérének olasztanára volt. A király 1780-tól évjáradékot adott az írónak. 1792-ben a Forradalom Törvényhozó Gyűlése elvette évjáradékát, s halála után egy nappal adta azt vissza a Konvent. 1793. február 8-án hunyt el Párizsban.
Jelenlegi ismereteink szerint 120 színművet szerzett, életműve maga is terjedelmes. Irodalomkutatók szerint „Céltudatosan valósította meg vezéreszméjét, az olasz komédia megreformálását”. Két műve és komédiái előszavai adják meg irodalmi programját: Emlékiratai (Mémoires) 1787, A komikus színház (Il teatro comico) 1750 és Előszavak (1761–78). A komédia megújítója, Vivaldi és Galuppi librettóival a zenés komédiát európai szintre emeli. Velencében kialakítja a vígjáték polgári, realisztikus szemléletmódját, színházi reformját, megalkotja a polgári vígjátékot mint műfajt. A színház nyelvének megújítása: ügyel a művészien kidolgozott szövegre, szakít az ún. „fentebb stílussal”, és hőseit nyelvhasználatukkal is jellemzi. Tisztán velencei dialektusban is írt néhány darabot. A szereplők jellemrajzának újjászületése: az állandó típusokat a tipikus figurák váltják fel. Gyakorlata: „Színműveim alkotása közben mindössze arra törekedtem, hogy ne hamisítsam meg a természetet.” Nevetségessé teszi az emberi gyarló tulajdonságokat: a kicsinyességet, a nőgyűlöletet, a pletykát, de hisz az ember nevelhetőségében. Tartalmi és dramaturgiai változtatásai: A színpadi látványosság, hagyományos figurák mellett, főhőseit egyénivé, valóságossá tette, műveit társadalmi tartalommal látta el. A színpadon eltűnik a színészek addig viselt álarca. (www.hu.wikipedia.org/wiki/Carlo_Goldoni)
Legfontosabb komédiái Arlecchino, két úr szolgája (Arlecchino, servitore di due padroni) (1745) A hazug (Il bugiardo) (1750) A kávéház (La bottega del caffé) (1750) A fogadósnő vagy Mirandolina (La locandiera) (1753) Magyar fordítói: Magyarósi Gizella, Barna Imre.
Hegedüs Géza így vázolta fel Goldoni portréját: Végig nevetett és végig nevettetett egy izgalmakkal teljes évszázadot, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául. A kor nevezetes, nagy hatású írói – Voltaire, Rousseau, a Bécsben élő olasz Metastasio, Goethe – elismeréssel írnak, beszélnek róla. Van úgy, hogy vígjátékait egyszerre játsszák Párizsban, Velencében, Bécsben, Weimarban. A felvilágosodás fénykorában ő is harcos felvilágosodottnak számít. De öregkorában, megérve a nagy francia forradalmat, meghőköl. Ezt már nem érti, de a forradalmárok sem őt. Régóta járó ösztöndíját is megvonják. Igaz, később visszaadják, de akkor már 87 éves, hamarosan meg is hal. Halála óta is a legtöbbet játszott színpadi szerzők közé tartozik. A nagy ókori görög és latin komédiaszerzők, és az előbbi században élt Moliére után ő fedezi fel a színpad számára a humor új forrásait, amelyek azóta is elemei az újkori és még újabb kori vígjátékoknak. Több mint 150 színjátékot írt, ezeknek java része vígjáték. Olykor azonban, hogy megmutassa, nem kevesebb ő, mint a tragédiaköltők, komoly hangú történelmi drámákkal arat sikereket. A tragikus sorsú bizánci hadvezérről, Belizárról írt ifjúkori drámája ugyanolyan zajos siker, mint Két úr szolgája című komédiája. – Szakadatlan író volta mellett volt rendező, színigazgató. És közben fiatal kora óta igen jó hírű jogász. Chioggiában évekig bíró, Velencében mindvégig az ügyvédi kamara tagja, tudós hírű, keresett perbeli képviselő. És nyelvészi buzgalommal kutatja az olasz, majd a francia tájszólásokat. Ezt az ismeretét fel is használja mint humorforrást. – E mozgalmas életet nagyon is jellemzik a szerelmi kalandok, házassága előtt az olyan nagy szerelmi botrányok, hogy hasznosabb menekülnie előlük, nehogy büntetőügyekké váljanak. Természetesen a szerelmi bonyodalmak is alkotórészei humorának. Jellemkomikum és helyzetkomikum – vagyis lélektani tartalmú vígjáték és váratlan fordulatokkal is nevettető bohózat egyaránt otthonos az ő színpadán. (Hegedüs Géza – http://www.literatura.hu/irok/felvil/goldoni.htm)
Babits Mihály ekképpen értékelte Goldoni jelentőségét: Lent, a kontinensen, ugyanekkor még javában zengett a múlt zenéje. A német glóbuson Gottsched uralkodott, pedáns nevelője egy serdülő literatúrának, mely még nem sejtette a váratlan kivirágzás közelségét. Lessing szerint „versfaragó s nem költő”, szabályos és ízetlen klasszicizmusával. Olasz nyelven édesebb hangok hallatszottak, urbánus és elegáns hangok. Mondják, Metastasio a kor legjobb költőihez tartozott, s Goldoni minden idők egyik legnagyobb vígjátékírója. Mindketten kicsit nemzetköziek. Goldoni Párizsban lakott, Metastasio Bécsben. Goldoni az olasz Molière, aki véget vetett a rögtönzésnek, a commedia dell’ arte szabadságainak. Metastasiót „olasz Szophoklésznek” hívták! Így hívják „cukrászdai Michelangelónak” azt, aki cukorból szobrocskákat formál a torták tetejére. Metastasio melodrámákat írt, pasztorálokat és operaszövegeket. A kor egyik legjobb költője. De ha például Thomson mellé tesszük, akinek körülbelül kortársa, olyan, mintha a múltat tennők a jövő mellé. Goldoninak mindenesetre több köze van Molière-hez, mint Metastasiónak Szophoklészhez. S mondják, Goldoniban van valami valóságíz, ami… (Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Budapest, 1979. 207. oldal)
*****
Feladatok Az olasz komédia megreformálója – Carlo Goldoni című tájékoztató szövegműhöz 1. Foglalja össze Goldoni életútját a fentiekben közöltek alapján! 2. Kik voltak Goldoni velencei ellenlábasai? 3. Gyűjtsön irodalomtörténeti adatokat Carlo Gozziról! 4. Idézze fel a commedia dell’ arte-ról tanultakat! 5. Goldoni rendkívül termékeny szerző volt, több mint 200 drámát alkotott. Nézzen utána még műcímeknek Goldonitól! 6. Gyűjtsön adatokat Goldoni és az opera kapcsolatáról! 7. Milyen szerepet játszik Goldoni drámaírói és színházrendezői gyakorlatában a commedia dell’ arte? 8. Fogalmazza meg: mi lehet a különbség az állandó típusok (= tipi fissi) és a tipikus figurák között! 9. Milyen emberi tulajdonságokat vitt színpadra Goldoni? 10. Kihez hasonlítja Babits Goldonit? 11. Mit mond Babits Goldoni drámáiról? Értelmezze az olvasottakat! 12. Olvassa el – és ha lehet, tekintse meg – Goldoni egyik komédiáját, majd készítsen esszészerű írásművet olvasmányélménye (színházi élménye) alapján! *****
Lessing dramaturgiája
Lessing (1729 – 1781)
Lessing kézírása
Lessing, Gotthold Ephraim (1729, Kamenz – 1781, Braunschweig): német lutheránus író, kritikus, esztéta, szabadelvű gondolkodó, a felvilágosodás szellemi életének jelentős alakja. Lipcse egyetemén rövid ideig teológiát majd orvoslást tanult és ekkor mutatták be első színdarabjait is. Orvosi tanulmányait 1752-ben fejezte be, de a következő években független íróként próbált megélni és ekkor került barátságba a kor szellemi életének olyan jelentős alakjaival, mint Friedrich Nicolai vagy Moses Mendelssohn. 1760-tól Breslauban Trauentzin tábornok titkára volt, 1767-től a hamburgi színház dramaturgjaként dolgozott, élete utolsó két évtizedét pedig a braunschweigi herceg wolfenbütteli könyvtárának könyvtárosaként töltötte. Szépíróként számos színpadi művet alkotott, amelyek közül a Minna von Barnhelm (1767) és az Emilia Galotti (1772) a legismertebbek, de írt mesét, verset, szépprózát is. A felvilágosodás szemléletének megfelelően a vallások értékének viszonylagosságáról és a vallási tolerancia fontosságáról fejtette ki a véleményét Nathan der Weise (1779) című drámai költeményében, esztétikai gondolatait pedig a Laokoon (1766) és a Hamburgische Dramaturgie (1768) című munkáiban foglalta össze. Szabadelvű vallásbölcselőként kezdeményezője volt a deizmus és a panteizmus létjogosultságáról kirobbanó, a német szellemi életet évtizedeken át izgalomban tartó Spinoza-vitának, publicisztikájában pedig a felvilágosodás ész-kultusza nevében a lutheránus ortodoxia teológiája ellen, a radikális racionális bibliakritika mellett foglalt állást. Nevéhez fűződik a modern bibliakritikai racionalizmus körüli vita kirobbantása is: 1774 és 1778 között ő adta közre Wolfenbütteli töredékek címen H. S. Reimarusnak a Biblia hitelességét és a szentírási szerzők jóhiszeműségét megkérdőjelező munkája néhány részletét. (http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/teol/lessing.htm) Lessing több művét magyarul is olvashatják: Laokoón – Hamburgi dramaturgia. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, Minna von Barnhelm avagy A katonaszerencse. Nap Kiadó, Budapest, 2002.
A következőkben Babits értékelését olvashatja Lessing „Hamburgi dramaturgiá”-jának jelentőségéről. Ezt a leszámolást ejtette meg Lessing, alig egy év múlva, a „Hamburgi dramaturgiá”-ban. Azt mondják, ez a könyv tette szabaddá az utat az új dráma felé. Mindenesetre ez nyitott utat a költészet dinamikus felfogása felé. Csak természetes, hogy az új elmélet szerint a dráma látszott a legfontosabb műfajnak, minden műfajok királyának; s a cselekvés tűnt föl a dráma lényege gyanánt. Nem jelent-e már maga a dráma szó is cselekvést? Nem emlékszem, van-e szó erről a „Hamburgi dramaturgiá”-ban, amely különben nem rendszeres dramaturgia, hanem összefűzött színikritikák sorozata. De amiről folyton és főleg szó van benne: az a dráma megújhodásának szükségessége. Nemcsak a németeknek nincs drámájuk, mondja Lessing kereken és a köztudattal homlokegyenest ellenkezőleg, hanem a francia dráma sem igazi dráma. Nem a hármas egység a fontos az arisztotelészi szabályok közül, hanem a „részvét és félelem”, azaz a dráma dinamikus hatása. Ezt pedig az ész és szimmetria szabályai inkább akadályozzák, mint segítik. Az igazi mintakép eszerint nem a klasszicizáló ízlés szigorú törvényei alapján kimért Racine–Corneille-féle tragédia. Hanem a szabálytalan, szertelen, minden törvény alól fölszabadult s minden klasszikus ízlésnek fittyet hányó, a shakespeare-i. Az új ízlés hajnala Shakespeare presztízsnek hajnalát jelentette. Akiben Voltaire még pallérozatlan félbarbárt látott. Shakespeare még modern és vitatott auktor volt (mintha nem is halt volna meg már másfél százada). De most egyszerre klasszikus lett. Legalább a német szellemek számára, akik az északi zsenihez vonzódtak. (Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Budapest, 1979. 234. oldal)
*****
Feladatok a Lessing dramaturgiája című tájékoztató szövegműhöz 1. Milyen tanulmányokat folytatott Lessing? 2. Milyen foglalkozásokat űzött Lessing élete során? 3. Sorolja fel Lessing legfontosabb drámáinak címét! 4. Vázolja röviden lexikonok, kézikönyvek segítségével a deizmus és a panteizmus fogalmát! 5. Milyen jellegű írásmű a Hamburgi dramaturgia? 6. Milyen műfaji (műnembeli) hierarchiaváltás következett be a Hamburgi dramaturgia szerint? 7. Miben jelöli meg Lessing a dráma lényegét? 8. Foglalja össze Lessing provokatív, kora közvéleményével szemben álló megállapításait! 9. Lessing szerint miben értette félre a francia klasszicizmus Arisztotelésznek a drámára vonatkozó poétikai alapelveit? 10. Ki az a nagy, reneszánsz szerző, akit újra felfedez Lessing? 11. Miben látja ennek a szerzőnek drámaírói erényeit? 12. Mi volt a felvilágosodás szerzőinek (pl. Voltaire) véleménye Shakespeare-ről? 13. Miért mondhatjuk, hogy Shakespeare a 18. század második felében „kortárs” szerzőként van jelen? 14. Gyűjtsön tényeket, adatokat a Babits-idézetből, amelyek igazolják Lessing dramaturgiájának a romantika irányába mutató vonásait! 15. Írjon rövid, esszészerű fogalmazást arról, miért állíthatta Szerb Antal, hogy a német preromantika már Lessinggel elkezdődött! *****
A leglatinabb német költő – Friedrich Schiller
(1759–1805)
A címül emelt minősítés Szerb Antaltól való. Ő nevezte így a vérbeli és feltétlen színházi embert, a hétköznapokat nem ismerő, az élet tompaságát és kicsinyességét tudomásul nem vevő, szárnyas szavú német költőt, drámaírót és esztétát. Goethe olyan képet alkotott barátjáról, amely manapság is mértékül szolgál: „Schiller minden művén a szabadság eszméje vonul keresztül, s ez az eszme más-más alakot vet fel, amint Schiller a maga kultúrájában továbbhaladt és maga is mássá vált. Ifjúságában a fizikai szabadság volt az, ami foglalkoztatta, és ami költészetében is lecsapódott, később az eszmei.” Az irodalmi tudat együtt őrzi ma is Goethe és Schiller nevét. Barátok, megértő, segítő társak ők, a német és a világirodalom összetartozó, elválaszthatatlan alakjai. Goethe: maga a természetesség – Schiller: a nehéz munka árán alkotó. Ez a fejezet elsősorban Schillerről szól, neki adózik, előtte tiszteleg. Ám kétségtelen, a szellemóriás, vagyis Goethe Schiller életében való jelenlétének felemlegetése nem kerülhető meg, hiszen számos irodalomtörténészt foglalkoztatta a rejtély megfejtése: párhuzamos vagy külön utakon járó e két német drámaköltő pályája? Johann Christoph Friedrich Schillernek a művészi fejlődéséről is hírt adó, itt fontosnak tartott életrajzi adatok közelebb hozzák a ma olvasójához azt a német költőt, aki a nagy latin szerzők hatására alkotta szabadságvágyó drámáit. A württembergi Marbachban 1759-ben született Schiller. Apja katona volt, Károly Jenő württembergi herceg szolgálatában állt felcserként. Az ifjú Schiller lelkésznek készült, ám a herceg parancsára az uralkodó stuttgarti akadémiáján jogot, majd orvostudományt tanult 1773– 1780 között. Az életrajzírói sosem hallgatták el, hogy a fiatalembert mennyire elkeserítették ezek az évek. Már katonaorvos volt, amikor 1782-ben előadták első darabját, a „Haramiák” (= „Die Räuber”) címűt, amely a Sturm und Drang hívének mutatja a fiatal szerzőt. Szerb Antal ekképpen vélekedett a szerzőről és annak utolérhetetlen sikerű művéről. A fiatal Schiller még inkább a Sturm und Drang embere, mint Goethe; legkivált első darabjában, „Die Räuber”-ben („Haramiák”, 1781). Az egész Sturm und Drang a kamaszkori lelki alkat megrögzítése és elvvé tétele – a „Räuber” pedig a kamaszság megdicsőülése. Minden serdülő fiúban, aki szenved az iskola és a szülői ház korlátjai miatt, benne él a „Räuber”, mint lehetőség; millió és millió fiú közül egynek, Schillernek sikerült is megírnia. Karl Moor, a nemeslelkű rablóvezér, minden Rózsa Sándor és Rinaldo Rinaldini őse, gonosztevő lesz, hogy megbüntesse a társadalmat, amelyben csalódnia kellett, és végül is önmagát pusztítja el – ki nem akarta első ifjúságában megbüntetni a világot azzal, hogy tönkreteszi magát? A „Räuber”-ben annyi a groteszk, suta, elnagyolt, szertelen kamaszosság, hogy nem is érdemes rámutatni – mégis zseniális. Ez az a mű, amelyet minden Sturm und Drang, majd később minden romantika és még
később minden expresszionizmus meg szeretett volna írni, de senki sem érte utol. Az emberi lélek egy örök lehetősége; kinevetjük és mégsem avul el soha; giccs és mégis halhatatlan. Izzik és pattog és robban minden sora, Schiller legnagyobb, legélőbb alkotása. Meg lehet érteni, hogy hatása a Wertherével vetekedett; előadása közben az emberek ájultan estek le a székről; folytatóinak, átköltőinek, utánzóinak száma légió. Schiller később éppúgy idegenkedett tőle, mint Goethe a Werthertől. De ő sem tudta soha többé utolérni első sikerének intenzitását. Akár tetszett neki, akár nem, a „Räuber” szerzője maradt. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) A württembergi uralkodó, Károly Jenő herceg megtiltotta Schillernek, hogy színdarabokat írjon. Ám a fiatalember megszökött a hercegségből, vállalva ezzel a hányattatott élet minden keserűségét. Újabb művét, „A genovai Fiesco összeesküvésé”-t, (1783), köztársasági szomorújátéknak is nevezik, benne Schiller az egyéni szabadság határait tűzte ki történeti keretbe foglaltan. Erről úgy vélekedtek, hogy a „Haramiák” hibáinak gyűjteménye, de az 1784-ben született tragédiája, az „Ármány és szerelem” („Kabale und Liebe”) ma napig játszott, sokat méltatott, népszerű alkotása, melynek konfliktusát a nemes ifjú és a polgárlány szerelme adja, megkeserítve a tiszta érzéseiket a társadalmi különbözőségükből adódó terhekkel. Olvassunk bele Szerb Antal Schillernek erről a művéről írt vélekedésébe! Ez társadalmi dráma, polgári környezetben játszódik, tapasztalatokon és nem könyv- és színházi élményeken alapul. Dacos lázadás, mint a „Räuber”, de konkrétabb, valóságízűbb: vádirat a kis német fejedelemségek romlottsága, maitrresse-rendszere, emberkereskedése, az udvaroncok szolgalelkű aljassága, a rokokó világ árnyoldala ellen. A német kritika joggal sajnálja, hogy Schiller csak egy ilyen drámát írt. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) 1785-ben talált otthonra Lipcsében, illetőleg Drezdában barátjánál, Körnernél. Két esztendő múltán Weimarba ment. Goethe pártfogásának köszönhetően a jénai egyetem rendkívüli tanára lett: filozófiát és történelmet oktatott. Újabb alkotásában, a „Don Carlos”-ban („Don Carlos, Infant von Spanien”, 1787), amely jambikus lejtésű, emelkedett hangvételű dráma, a klasszicizálódás figyelhető meg. Ez a műve, intrika-drámának is nevezhető, királyi udvarban játszódik, tárgyául a legmagasztosabb eszmék és a legviharosabb szenvedélyek közül választott az ifjú Schiller: a szerelmi szálon futó cselekmény hátterében a németalföldi szabadságharc áll. Olyan ez a dráma, amelyet szívesen olvas az, aki egyszer is fellapozta, hallotta rádióközvetítésben, esetleg látta színházban. Ismerjük meg Szerb Antal nézetét is a „Don Carlos”-ról! Maradandóságát nem a címszereplőnek köszönheti, hanem II. Fülöp és Posa márki alakjának. II. Fülöp zsarnok, de nem színpadi mumus, hanem szerencsétlen, csalódott ember a trónus magas és hideg magányában, Schillernek talán egyetlen igazán megrendítő alakja. Posa a schilleri idealizmus legjellegzetesebb képviselője, „azoknak a századoknak a polgára, amelyek majd jönni fognak”. II. Fülöphöz intézett nagy tirádája a szabadság-eszme irodalmi diadalútjának olyan fontos állomása, mint az individualizmusnak „Az Elveszett Paradicsom” első éneke. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) 1790-ben vette feleségül Charlotte von Lengefeldet. Nyugodt és alkotásra ösztönző évek következtek Schiller életében. 1791-től kiegyensúlyozott életet biztosított számára Cotta könyvkiadó. Az egykori lázadó, nélkülöző, éhenkórász bolyongó az előkelő társadalom tagjává lett. Ez alatt az idő alatt érik klasszikussá Schiller: megismerkedik a neohumanizmussal, elmerül az ókor szellemvilágában, megállapítja: csak az szép, ami a görögökre emlékeztet. Bizonyíthatóan szerepet játszott ebben, a férfivá érlelő folyamatban az, hogy Goethe barátjává fogadta. Schiller gondolkodását erőteljesen befolyásolta Kant filozófiája, amely mély nyomokat hagyott az ebben az időben született hosszú, bölcselő költeményeiben, balladáiban. 1798-ban ismét színpadi alkotással lépett a közönség elé Schiller, megalkotta a „Wallenstein-trilógiát („Wallensteins Lager”, „Die Piccolomini”, „Wallensteins Tod”). Szerb Antal nézőpontja arra is ráirányítja a figyelmet, hogyan lehet a máig szóló érték mellett rámutatni egy adott mű gyengéire is.
A nagy trilógiában a klasszikus elv teljes diadalát csodáljuk: a szükségszerűséget, amellyel Wallenstein, reálpolitikai lángelméje dacára, vagy talán éppen annak következtében vakon rohan végzete elé. A végzet iszonyú szerkezete megindul, és lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogyan illik egymásba minden fogaskerék, mily simán gördül az óriási sorsgépezet. Csak az a baj, hogy kissé lassan gördül: tizenegy felvonáson keresztül. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) Schiller töretlen alkotói kedvét bizonyítja a „Stuart Mária” („Maria Stuart”, 1801), a történelem ismert, ám szerencsétlen sorsú skót királynője utolsó óráinak lírai hangulatú drámája. Ha közelebbről szemléljük ezt a történelmi drámát, világossá válik, hogy a skót királynőt kivégeztető Erzsébet angol királynő tragédiája is egyúttal. Ugyanebben az évben született meg romantikus tragédiája Jeanne d’ Arcról, „Az orléans-i szűz” („Die Jungfrau von Orleans, 1801). Ez a lovagdráma, amit romantikus tragédiaként is emlegetnek, igazi színpadi heroizmussal, díszes felvonulásokkal, szentimentális jelenetekkel ragadja magával a nézőt – ma már inkább az elmélyült olvasót. Néhány év múlva, 1802-ben nemesi címet kapott. A rákövetkező esztendőben alkotta meg leginkább klasszikusnak nevezhető, hűvösen magasztos drámáját („Die Braut von Messina, 1803), melyben fenségesen zengenek görög csengésű versekkel a kórusok, a hírnökök. Szerb Antal ekképpen vélekedik erről a Schiller-műről. (…) mint színpadi alkotás Schiller legkevésbé jelentékeny műve, nyelve viszont ebben éri el teljes aranykori pompáját. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) Vannak olyan vélekedések is, melyek szerint Schiller a „Tell Vilmos” („Wilhelm Tell”, 1804) című, utolsó befejezett drámai alkotásával újra ifjúsága lázadó eszményeihez közelített, ugyanis ebben az alkotásában eltávolodott a klasszikus ideától. A szabadságeszme áll e művének a középpontjában. Megtudhatjuk, elsőként Európában a svájci nép miképpen küzdötte ki régóta vágyott, megharcolt függetlenségét. A drámáról Szerb Antal olvasásra, megtekintésre késztető hévvel ír. A „Wilhelm Tell”-t Schiller népdrámának szánta, hőse nem is Tell, hanem a svájci nép. Rengeteg ember vonul fel benne, minden társadalmi osztály, minden életpálya képviselőt külda színpadra. Mozgalmas, epikus és valóságízű, mint Shakespeare históriát. Hatalmas színpadi látványosság, vannak benne lovasok, napfelkelte, vihar, célbalövés, gyilkosság, csaknem operai arányú zenei aláfestéssel. Schiller leszállt klasszicizmusának hideg ormairól, amikor látta, hogy közönsége nem érett meg a „Baut von Messina” kórusaira; vérbeli színházi ember lévén, nem bírta elviselni a sikertelenséget, inkább azt adta, amit a közönség akart. De közben kijárta már a klasszicizmus iskoláját. Közönségnek való színművet írt, de „Wilhelm Tell” úgy közönségszerű, mint a nagy görög tragédiák. Az athéni fénykor örök alkotásaival összefűzi az az ünnepi atmoszféra, amely az egészet átjárja: a zene, a színpadi látványosság, a magasztos dikció, a tömegjelenetek, a hősies cselekmény együtt olyan emelkedett hangulatot vált ki, hogy „Wilhelm Tell” már valahogy több, mint csak dráma: ez már nemzeti ünnep, a szónak nagyon tiszta, művészi értelmében, mintegy az eszménye minden nemzeti ünnepnek – amit nem lehet csodálni, hiszen a szabadság népének, Svájcnak nemzeti, ünnepi költeménye. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) E fejezet címében az olvasható, hogy Schiller a leglatinabb német költő. Miért következhetett be, miért alakulhatott ez így? Talán azért is, mert az ő szellemi rokonai, eszményforrásai Vergilius: arany verszengésével, Cicero: józan, világos magasztosságával – és sokan mások, későbbi korokból szintén. Ha Schillert olvassuk, láthatjuk színpadon, gondolkodunk róla, újra és újra ez a többértelmű szó tolul elénk: idealista, de semmiképpen sem lesajnáló jelentésben, hanem tisztelettel, csodálattal párosulva. Szerb Antal így vezet bennünket Schiller megértéséig, művei befogadásáig. Ő is, mint a nagy latinok, retorikus költő, a nagy szavak, a szárnyas igék, a biztos és átütő erejű szónoki képek mestere. A „retorikus” jelzőt általában nem dicséretképpen szokták odatenni
egy költő neve mellé, de ez igazságtalanság. Igaz, hogy a retorika lehet üres szónokiasság, legtöbbször az is – de ha valaki úgy szónokias, mint Vergilius vagy Schiller, akkor ez a jelző is csak hódolatot fejezhet ki. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) Fiatalon, 1805-ben halt meg, tüdőbaj ragadta el. *****
Feladatok A leglatinabb német költő – Friedrich Schiller című tájékozató szövegműhöz 1. Fogalmazzon meg legalább öt állítást Schillerről, miután elolvasta a róla készült, vele kapcsolatos fenti ismertetőt! 2. Tegyen fel kérdéseket Schillerről, Schillerrel, majd a színdarabjaival kapcsolatban! Térjen ki kérdéseiben a leglatinabb német művészi fejlődésére is! 3. Foglalja össze néhány pontból álló vázlatba a leglatinabb német életének közismert tényeit! 4. Értelmezze a címbeli tételmondatot a fenti tájékoztató szöveg és a Szerb Antaltól vett idézetek felhasználásával! 5. Tárja fel, hogy mit jelent a Sturm und Drang szakkifejezés! Ezen ismeretek birtokában fejtegesse, hogy miben ragadható meg a hasonlóság Schiller pályaindulása és életművének zárása között! 6. Mutasson rá arra, hogy kik és miképpen hatottak a leglatinabb német költészetére, különösen drámáinak megszületésére! 7. Nézzen utána annak, hogy miért alakult ki példamutató emberi és szellemi barátság a világirodalom két szellemóriása: Goethe és Schiller között! Csakugyan összeillenek-e? Keressen párhuzamokat kettejük között! 8. Készítsen összefoglaló táblázatot Schiller színdarabjairól a fenti tájékoztató és vendégszöveg alapján! Kiindulásul a következőt javasoljuk. Gazdagítsa tovább az alábbi szempontokat! Műcím
Alapgondolat (eszme)
Téma
Szereplők (hősök)
Stílus és nyelvezet
Egészítse ki a fenti alapinformációkat a tankönyvében találhatóakkal! Tájékozódjék szaklexikonokban és a világhálón is Schillerről! Illessze be rendszerező táblázatába az így gyűjtött ismereteket is! 9. Melyik az a Schiller-alkotás, amelyik felkeltette az érdeklődését? Indokolja meg a választását! Törekedjék arra, hogy a válasza legkevesebb 2–3 bekezdésből (= 6–9 mondatból) álljon! 10. Ha Önben nem sikerült kedvet ébresztenie a fenti összeállításnak Schiller drámaírói munkássága iránt, mutasson rá az okokra, ismertesse a távolságtartásának a lényegét! Ne feledje, érvelése akkor lesz hiteles, ha a tényeit, adatait értelmező kontextusba (= szövegösszefüggésbe) ágyazza! Ennek nyelvi-logikai előfeltétele mondataiban az árnyalt koherencia megteremtése. 11. Jelen kötet Schillerről szóló fejezetében is bőven lel irodalom-, művészetelméleti, filozófiai és könyvtárhasználati fogalmakat. Gyűjtse ki és állítsa ezeket betűrendbe! Szerkesszen rövid magyarázatokat az egyes szakkifejezésekhez! 12. A „Magyar szókincstár”-ban az ’ármány’ szavunk szinonimáiként a fondorlat, cselszövés, csel, intrika, áskálódás kifejezéseket olvashatjuk többek mellett. Ugyanerről „A magyar nyelv értelmező szótára” így foglal állást: „Mások megrontására vagy elpusztítására törő gonosz fondorlat, cselszövés.” Vesse egybe a segítségül adott információkat Schiller „Ármány és szerelem” című drámájával!
13. Tájékozódjék arról, kik hasznosították alkotásaikban a leglatinabb német drámáit (például: képzőművészek, zeneszerzők stb.)! Nevezze meg az ihlető Schiller-műveket, valamint az azokat felhasználó művészeket és alkotásaikat! Önnek melyik feldolgozás tetszik? Győzze meg környezetét az állásfoglalása helyességéről! 14. Olvassa el Schiller „Stuart Mária” című drámáját! Ha teheti, hallgassa meg az operaváltozatot! Vesse egybe a nyelv és a zene segítségével komponált műveket! Tárja fel a személyes észrevételeit, véleményét, állásfoglalását a két művész alkotásával kapcsolatban! 15. Ismerkedjék meg a „Tell Vilmos”-sal! Mutassa be a cselekmény fejlődését, a szereplők jellemének, gondolkodásának alakulását, a hősök tetteinek mozgatórugóit, cselekedeteik eredményeit! Hasonlítsa össze az olvasmányélményeit Szerb Antalnak a „Tell Vilmos”-ról írott – fentebb olvasható – meglátásaival, majd fejtse ki a saját álláspontját!
*****
A teljes és utolérhetetlen – Johann Wolfgang Goethe
(1749–1832)
Már életében kultusza volt: rajongtak érte, csodálták, rettegtek tőle, szoborrá merevült. Monumentális életművébe bele akarta fogni az egész világot: mindent, ami átélhető, megismerhető. Nemzeti és nemzetközi költő egy személyben, aki a maga kora érzéseit, hangulatait, eszméit, törekvéseit, sajátosságait a legáltalánosabb emberi szinten volt képes kifejezni. Szokás azt mondani, hogy Goethe legnagyobb alkotása – az élete, mely hosszú, sikeres, örömben és kudarcban egyaránt bővelkedő, ugyanakkor lemondásában is gazdag. Mindent megadnak a végtelen istenek kedvenceiknek egészen, minden végtelen örömöket, a végtelen kínt is egészen. (Fordította: Vass István) Zavarban voltak az őt követők, példaképül vették az utána következő generációk, mértéket diktált halálát követően évtizedek múltán is, feszeng tőle-érte az utókor is. Olyan az alkotásainak szellemisége, minőségi színvonala, művészi teljesítménye, hogy a minket váltó nemzedékek igényességre törekvő olvasói hasonképpen felfedezettjüknek tekinthetik a minden ember között legemberibb, a végtelent vágyó Goethét, aki teljes és utolérhetetlen – de vonzó és megismerésre méltó életművet hagyományozott ránk, kései irodalombarátokra is. Ő ugyanúgy nem avulhat el, amiként Dante, Shakespeare, Molière és Csehov sem. Goethe – a teljesség. Johann Wolfgang Goethe 1749. augusztus 28-án született Majna-Frankfurtban, 1832. március 22-én halt meg Weimarban. A lexikonok így adják meg sokágú életének főbb tevékenységterületeit: író, költő, kritikus, irodalom- és tudományszervező, művészetteoretikus, államférfi. A család vagyoni biztonságát a szabó mesterség művésze, nagyapja teremtette meg. Goethe apja, Johann Caspar Goethe bogaras, tétlenkedő, ugyanakkor világlátott jogász, később császári tanácsos, mindvégig műkedvelő ember hírében állt. Fia, Johann Wolfgang Goethe költőfejedelem lett, aki gyermek- és kamaszkorában latinul, görögül, héberül, franciául, angolul és olaszul is tanult. Szívesen rajzolt, zenélt, táncolt, a kor iskolás hangnemében-stílusában nyolcévesen már verselt – ezt igazolja az első fennmaradt alkotása. A gyermek még láthatta a Német-római Szent Birodalom császárkoronázásainak értékvesztett középkori sallangos pompáját. Jogi tanulmányait a „Kis-Párizs”-nak nevezett Lipcsében végezte, ahol rajzórákat vett, és bekapcsolódott az ottani szenvedélyes, izgalmas életbe. A fiatal Goethe első, lipcsei idejéből való költeményei játékosnak mondható, rokokó apróságok. Az egyetemi évei alatt megismerkedett az évszázados szendergésből, szellemi zsibbadtságból ébredező, a francia példa külsőségeit majmoló polgári rétegekkel. A gáláns
életmodort éppúgy kedvelte, mint az igazságot, a természet utáni vágyat. Ez a kettősség színezte jellemét. Vonzotta a természetfilozófiai-misztikus irodalom, emellett az alkímia, kísérleteket is végzett. Ebben az időben Strassburgban a jogtudományon kívül a kémia, az anatómia és a szülészet kérdései is foglalkoztatták. Magával ragadta az elzászi táj festőisége, itt találkozott az első komoly szerelemmel, Friderike Brionnal, akivel teljesebbé vált a szerelemben. Herderrel, a tőle mindössze öt évvel idősebb, de ekkor már közismert esztétával és művészetfilozófussal kötött ismeretsége bontotta ki Goethéből az úgynevezett „zsenikorszak”-ot. Szellemiségét Homérosz, Pindarosz, Shakespeare művei jelzik, alkotásaik hatására és a Herder ösztönzésére végzett népdalgyűjtései nyomán új kifejezésvilágot teremtett. Az ekkortájt írott dalaiban olyan hangra talált az érzések közvetlen kifejezésében, amely a német költészetben addig ismeretlen volt. Az 1770-es évek elején szülővárosában az ügyvédi gyakorlatát szándékozott alapozni, ám valójában az írás foglalkoztatta, közben a szerelem sem hagyta hidegen, reménytelen szerelemre lobbant barátja menyasszonya iránt. A frankfurti esztendőkben tanulmányok, szabad ritmusú himnuszok alkotása mellett drámaírással is kísérletezett. E műveinek középpontjában az embernek a saját rendeltetéséhez való hűsége áll. Messze kiemelkedik ennek a korszaknak a darabjai közül a „Werther szerelme és halála”, amelyben a démonát követő ember halálos fenyegetettségét rajzolja meg. Erről a Goethe-regényről Halász Előd – a német irodalom történetét bemutató, évtizedes kutatómunkát összegező kézikönyvében – nem véletlenül ír hosszabban. A mai olvasó számára Goethe első regénye a legkönnyebben megközelíthető, bár azt az egyenesen frenetikusnak nevezhető hatást, amelyet a maga korában kiváltott, ma már nehezen lehet átérezni. Pedig ez a regény, a „híres” Werther (Die Leiden des jungen Werther, 1774) új korszakot nyit: megjelenésével az addig ismeretlen fiatal ügyvéd egy csapásra a német irodalom egyik vezéregyéniségévé vált, a fiatalság rajongott érte, az idősebbek értetlenül álltak az emberrel és sikerével szemben. A regényt szétkapkodták, hősének kék frakkja, sárga mellénye és barna csizmája divat lett, s Werther öngyilkosságának hatására annyian dobták el maguktól az életet, hogy például Lipcse városának tanácsa a könyv árusítását tíz tallér büntetés terhe mellett betiltotta. Az irodalmi életben a regény rendkívül rövid idő alatt valóságos iskolát teremtett: az utánzatok, a „wertheriádák” hamarosan kisebb könyvtárt töltöttek meg, de nem kevés a Wertherparódiák száma sem. És a siker nem korlátozódik Németországra. A regényt a legkülönbözőbb nyelvekre fordítják le – a német irodalomnak tulajdonképpen ez az első igazi világsikere –, s amikor megjelenése után majd fél évszázaddal Goethe találkozik Napóleonnal, a császárról kiderül, hogy a Werther problematikája élénken foglalkoztatja. Meg is jegyzi, hogy egy ponton nem ért egyet az író felfogásával, és azt kifogásolja, miért játszik a boldogtalan szerelem mellett a sértett becsület is szerepet Werther tragikus sorsának alakulásában. Számunkra azonban éppen a két motívum összefonódása révén világosodik meg a regénynek az a magva, amely korabeli közönségét magával ragadta, s amelynek dinamikáját, ma is, (…) ki lehet érezni. A Werther története rendkívül egyszerű: egy német polgári fiatalember életének két éve, amely 1771 márciusától 1772 december közepéig tart. E két év alatt a hőssel, Wertherrel nem sok történik. A történet kezdetén valami családi örökségi ügyet intézget, de foglalkozása nincs, és nem is érez magában hivatást semmi iránt. Jól érzi magát a vidéki magányban, olvasgat, rajzol, gyerekekkel és egyszerű emberekkel beszélget. Egy társaságban megismerkedik egy leánnyal, Lottéval, s beleszeret, bár tudja, hogy másnak a menyasszonya. Néhány hét múlva a vőlegény is megérkezik, s őszre Werther oly tarthatatlannak érzi reménytelen helyzetét, hogy régi unszolásnak engedve, állást vállal, és egy követ titkára lesz. A kísérlet nem tart fél évnél tovább: Werthert az arisztokrata társaság nem fogadja be, s a nyilvános megszégyenítést annyira szívére veszi, hogy lemond hivataláról, s ismét a vidék magányába vonul vissza. Az immár férjnél levő Lotte iránt szerelme újult erővel támad fel, de most már nemcsak reménytelen, hanem
egyenesen katasztrofális előjellel. A régi idilli környezet nincs többé, az idő télire fordult, az emberek nyugalmát gyilkosság zavarta meg. Werther egyre idegenebbnek érzi magát Lottéék körében is, mert érzi, hogy nem látják szívesen. Kilátástalannak és elviselhetetlennek látja életét, teljesen meghasonlik önmagával, s elhatározza, hogy végez magával. Még egyszer, utoljára felkeresi Lottét, majd kölcsönkéri Albert pisztolyát, és agyonlövi magát. (Halász Előd: A német irodalom története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1971) Goethe az embert, az emberiséget akarja formálni, s ez a vágya vezeti a Prométheuszmítoszhoz, közelebbről a titán alakjához, aki embert formált a maga képére. Az 1774-ből felzúgó hatalmas „Prométheusz-monológ” helyzetlírájának mindent kikristályosító tényezője a mérhetetlen dac, amellyel Prométheusz az istenek ellenére alkotta meg az embert: (…) hogy sírjon, örüljön, csóktól tüzesedjék és sanyarogjon s téged ne becsüljön, mint én! (Fordította: Kosztolányi Dezső) A fiatal, valójában önmagát kereső Goethe a belső zűrzavarai elől egy svájci utazásba menekült. 1775 fordulópontnak tekinthető Goethe életében: Weimarba utazott a fiatal Karl August szász-weimari uralkodóherceg meghívására mint a herceg mulató pajtása-barátja. Egyszerű vendég, ám hamarosan bekapcsolódott az akkori társadalom csúcsának, vagyis az udvarnak az életébe: magas beosztású állami hivatalnokká lett – titkos tanácsosból a legfelsőbb pénzügyi hatóságok vezetőjévé nevezték ki és mindenható miniszter lett, aki reformokkal kísérletezett, hogy elviselhetőbbé tegye a provincialista abszolutizmust. Mintaállammá akarta átalakítani a weimari államocskát, remélve, hogy előmozdítója lesz a polgárok jólétének, ám törekvései kudarcot vallottak. Ez idő tájt érdeklődve fordult a természettudomány geológiai-ásványtani, a paleontológiai és botanikai kérdései iránt. Gazdagította az anatómia addigi tudományos eredményeit, másoktól függetlenül felfedezte az állkapocs közötti csontot. Goethe weimari éveiben megjelent a nagy szerelem Charlotte von Stein személyében, aki az udvari főistállómester felesége volt. Olyan asszonyt ismert és szeretett meg anyai barátnőjében, szerelmében, aki harmonikusan tudta összeegyeztetni a szabadságot és az erkölcsi törvények kötöttségét. Ennek a szellemi-lelki kiteljesedésnek a művészi megnyilvánulásai az „Iphigenia Taurisban” és a „Torquato Tasso” című drámái, melyek kétségtelenül új alkotói korszakot jelölnek ki Goethe életművében. Az „Iphigénia Taurisban” végleges változata 1872-ből való. Ennek a drámájának a középpontjába az én és a világ örök dilemmáját a humanitás felől közelítette meg, ugyanis az egyén, pontosabban az egyéniség és a törvény közötti ellentmondás-kiegyenlítődés szüntelen küzdelmét dolgozta fel sajátságos szemszögből, arról vall Goethe, hogy a lemondás az ember kiteljesedésének előfeltétele. A „Torquato Tasso” című, hosszasan csiszolt (1780–90 között született meg) drámájában a zseni és a valóság küzdelmekkel telt, ellentmondásos viszonyáról vall. Önéletrajzi jellegű alkotásnak is tekinthető, amelyben Goethe leszámol szenvedélyes, világmegváltó lobogással égő fiatalságával – felnőtt, beérett. Életművének kutatói úgy látják, hogy a weimari udvar szellemi bilincseitől, szaporodó kudarcaitól és az államügyek hivatali gondjaitól akart szabadulni Goethe, amikor 1786-ban szinte elmenekült Itáliába, ahol a déli népélet sajátságos pezsgése, a táj és a növényvilág színes kavalkádja töltötte el. Tudva, hogy kamasz- és ifjúkorának olvasmányai, a klasszikus irodalmak nyelvei iránti vonzalma a meghatározói Goethe egyéniségének, ezért kiváltképpen érthető a mediterráneum hagyományainak, művészetének mély benyomása a német hivatalnoki világból érkezettre. Az itáliai utazás a „Római elégiák” és a „Velencei epigrammák” olvasásakor ezernyi pompában tárul a ma olvasója elé is. Goethe e versciklusai maradandó értékei a német és világirodalomnak.
1778-ban testben-lélekben, alkotó erejében megújhodva érkezett haza Itáliából. Ha az itáliai utazás közvetlen, irodalmi alkotásokban történő megmutatkozását vizsgáljuk, szinte azt kell mondanunk, hogy jelentéktelen. A klasszikus tájak képei, az itáliai életérzés hangulata csak a hazatérés után, az emlékek felidézéséből, a visszaemlékezések teremtette varázsból születnek újjá, mindenekelőtt a „Római elégiák” sodró, lendületes, az erotikát, a délies érzéki szerelmet sem kirekesztő, inkább ünneplő disztichonjaiban.
Mily boldog vagyok én Rómában! Most felidézem, mint nehezültek rám északi szürke napok. Köddel az égbolt ott súlyával rám omol. És szín, forma sehol. Fáradt volt a világ körülem. Én meg a nyugtalan és komor útjait egyre kutatva szemlélődtem csak, csendbe merülve magam. (Fordította: Hajnal Gábor) A szász-weimari herceg elfogadta Goethe kérelmét, s felmentette őt valamennyi hivatali beosztásából, ám az udvari színházi intendánsi teendői mellett a tudományos intézmények vezetőjeként tevékenykedett tovább az állam szolgálatában. Irodalom- és művészettörténeti szempontból rendkívül különleges időszaka következett Goethének. Erősen foglalkozott a francia forradalom művészi ábrázolásával – lényegében sikertelenül. A természettudomány felé fordulva a színelmélet vonzza. Úgy tűnik, hogy Goethe személyében a költő és a természettudós nemcsak feltételezték, hanem ki is egészítették egymást. A magyarul is megjelent „A növények metamorfózisa” teljességgel feltárja természetszemléletét a típusról, az alakról, a fejlődés során történő sajátos megváltozásról, az átalakulásról és a fokozatosságról. Nyugodtan állítható, hogy ezek, az emberi élet kapcsolatrendszerében is megmutatkozó, a vonzással és a taszítással összefüggő természettudományos megfigyelései, kutatásai a szépirodalmi alkotásaiban szintén mély nyomot hagytak. Így jutott el a Friedrich Schillerrel való együttműködéséig. Ez abban is megmutatkozott, hogy a „Római elégiák” egy kivételével éppen Schiller folyóiratában, a „Hórák”-ban látnak napvilágot. Kettőjük bámulatos együttműködése teremtette meg a német irodalmi klasszikát, benne a német népballadai hagyományból továbbfejlesztett, közvetlen erejű balladaköltészetüket. Nemes versengésüknek, termékeny együttműködésnek köszönhetőek a klasszicizálva moralizáló balladáik. Érdemes megismerni Goethétől „A halász”, „A kincskereső”, „A bűvészinas” címűek mellett a mai szavalóversenyeken is rendszeresen felhangzó „A villikirály”címűeket. Amint látható, Goethe Schiller hatására ismét a költészet felé fordult. Egymást serkentették, lendítették, késztették újabb s újabb remekművek, az irodalom életét befolyásoló alkotások létre-küzdésére. Ugyancsak Schillernek köszönhető, hogy Goethe folytatta a „Faust” írását. Az 1805 utáni, Schillernek a halálát követő majdnem három évtizednyi időszakot Goethe késői korszakának nevezi az irodalom- és drámatörténet. Ettől az időponttól kezdve egyértelművé lett: Goethe az univerzalitásra törekedett. A költőfejedelemnek a harmadfélszáz verset magában foglaló „Nyugat-keleti Diván” gyűjteménye megújhodott alkotókedvről vall sokrétűen megformált világképpel, szembefordulva a romantika meddő múltba-menekülésével. Goethe életörömöt hirdet – a mai olvasó számára is – bölcsességgel. Erről vall az „Üdvözült vágy” verszárlatában jelszószerű tömörséggel: S amíg ez nem hivogat, a halálból-élet, unalmas vendége vagy sárnak és sötétnek. (Fordította: Vas István) Jelentős esemény volt a költő életében a Napóleonnal történt találkozása 1808-ban, Erfurtban, s átélte a császár bukását, akinek nyomon követte ívelő és zuhanó pályáját is. Átélte a bécsi kongresszust s a Szentszövetség nyomasztó, dohos évtizedét. A Marianne von Willermerhez
fűződő szenvedélyes kapcsolata mellett a Rajnán és a Majnán tett utazásai döntően hozzájárultak a képzőművészet iránti érdeklődése újjászületéséhez: a gótika és a középkori festészet vonzotta. Jelentős változással járt a költő életében az úgynevezett weimari korszak, amikor is az emberről és az embernek a világhoz, valamint a társadalomhoz fűződő viszonyáról alkotott képét tovább finomította Goethe. Arról van szó, hogy erőteljesebben szemlélte az egyéniség önkiteljesítésének jogát és a közösség erkölcsi kötelékeinek, törvényeinek szempontjából. Goethe nézete szerint a közösségi törvények alá kell rendelődnie az individuumnak. Ez a felfogása teljesedett ki a „Vándorévek”-ben, ahol a költő emberközpontú szemlélete háttérbe szorul a világ és a közösség létszerűen és etikailag hatalmasabb igényeivel szemben. Lényegében Goethe a saját zsenikorszaka emberképének ellenpontját itt adja meg, amiként a hat évtizeden át formált, csiszolt „Faust” II. részében is. Goethe és a „Faust” – elválaszthatatlanok, a költőfejedelem legfőbb műve, mely végigkíséri alkotója teljes életét. Van olyan meglátás is, miszerint Goethe mint a „Faust” szerzője él a világ tudatában. Az irodalmi hagyomány és a kutatók tényei egybehangzóan igazolják, hogy több kísérletkezdemény után háromszor foglalkoztatta szűnni nem akaró erővel Goethét a Faust-téma. 1809-ben született meg a világirodalom méltán legrangosabbnak tartott tragédiájának első része. Majdnem negyedszázad múltán (1831-ben) érkezett el Goethe a második rész befejezéséhez. A „Faust” ezen részeiről így beszélt maga az alkotó: „Az első rész majdnem teljesen szubjektív, az egész szenvedélyesebb egyéntől származik, és ez a félhomály oly jólesik az embereknek. A második részben ellenben szinte semmi szubjektív sincs, itt magasabbrendű, szélesebb, világosabb, szenvtelenebb világ tűnik elő…” Az úgynevezett Ős-Faust írása idején Goethét még a titánizmus inspirálta, a mindenség birtokbavétele lendítette, a megistenülés vonzotta, az I. rész Faust-alakja Mephistopheles figurájával gazdagítva a kétlelkűségével, az ellentmondásosságával csak az égi felmentésre számíthat. A II. rész Faustja az antikvitás értékei felé fordulva az ember önmegváltását a lét tevékeny szolgálatában látja. Most is a minden akadályon át felülemelkedő fejlődés csillapíthatatlan vágya és annak szenvedélyes akarása a főhős éltetője, ám – eltérően az első résztől – itt minden objektív összefüggésekben érvényesül. Szerb Antal a világirodalom és az európai ember kapcsolatrendszere felől közelítette meg a Faust-dilemmát. Faust alakjában Spengler a nyugati kultúra legnagyobb jelképét látja, és bizonyára igaza van. A nyugati kultúrát a „fausti ember” építette fel: az az ember, akit semmi sem tud kielégíteni, aki nyugodtan aláírja az ördöggel való szerződést, mert tudja, sosem jöhet el a pillanat, amelynek azt mondaná: maradj! – a fausti ember a végtelenbe törő vágy és akarat. Átélésébe, az „időtlen pillanatba” (Gundolf) bele akarja fogni a mindenséget, és nem ismer megállást, amíg a távolok intenek. (Szerb Antal: „A világirodalom története”) Hogy Goethe szerint mi is volt a „Faust” második részének a célja és a rendeltetése, az egyértelműen elénk tárul, ha felidézzük a kézirat sorsát. A költőfejedelem, miután elkészült életműve legteljesebb alkotásával, lepecsételte a kéziratot azzal a végakarattal, hogy csak Goethe halálát követően jelenjék meg az alkotása. Ezzel a gesztussal egyértelművé tette: ez a monumentális műve az utókornak, az emberiségnek szól. Érdemes megismernünk Halász Előd okos, magával ragadó érvelését. A második részben Goethe nem egy ember egyszeri és egyéni élményeit akarja kifejezni, nem egy ember tudatának a tükröztetése a cél: a második rész öt felvonása a világot akarja megmutatni a maga létének és fejlődésének egészében, az emberiséget akarja ábrázolni, az emberi társadalom történetének különböző szakaszaiban, múltjában, jelenében és jövőjében egyaránt. A Faust távlatai tehát történelmi mértékkel mérve roppant dimenziókat fognak be, a műből idézve: eónokat ölelnek fel. A koncepció teljes nagyságának e feltárása után kap tartalmat az a megfogalmazás, amely egy szóval, félreérthetetlenül és pontosan kimondja: micsoda a Faust, tárgyának és célkitűzéseinek vonatkozásaiban tekintve. A Faust olyan világdráma, amely a szó legszorosabb
értelmében enciklopédikus igénnyel lép fel, és enciklopédikus igényeket akar kielégíteni. Tárgya: minden, célja pedig az, hogy összefoglaló és összefüggő világképet adjon. (Halász Előd: A német irodalom története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1971)
Goethe a felesége, Christiane Vulpius, egykor egyszerű virágkészítő halálát követően lemondott a hercegi udvar színházának igazgatásáról, de Weimart csak a marienbadi fürdőkúrái miatt hagyta már el. Ez időben lobbantja szerelemre a 17 éves Marienbadban Ulrike von Levetzow, aki elutasította a 70-es éveit taposó költőfejedelem fellángolását. Goethe az érzelmi válsága idején hozzálátott az életműve lezárásához. A világ megfigyeléséből és megtapasztalásából, a valóság minden magasságának és mélységének átéléséből 1829-ben formálódott meg a költőfejedelemnek a „Végrendelet” című, az univerzumra kiterjesztett költeménye. Goethe lírája a legtávlatosabb csúcsra jutott: Mert aki kora legjobbjainak eleget tett, minden időknek élt. (Fordította: Szabó Lőrinc) 1830-ban fia, August halálhírét kapta Rómából – ezt a megrázkódtatást nem volt képes kiheverni, s 1832. március 22-én meghalt. Kétségtelen: Goethe élete több emberéletre való a maga teljességében. Életművész? Igen, hiszen énje harmonikus és organikus kiteljesítését élte át. Élete azért is tekinthető a legnagyobb műalkotásának, mert engedte, hogy a valóság alakítsa, formálja az egyéniségét. Ugyanakkor azzal is hozzájárult az élete kiteljesítéséhez, hogy szüntelenül tevékenykedett: alkotott, kutatott, formált, irányított – összességében élete a legaktívabb emberi életek egyike volt. Aki meg akarja ismerni Goethét, olvassa a verseit, mert ezeken keresztül engedi igazán közel önmagához az őt megérteni akarókat. A verseivel mintegy kulcsot ad az olvasóinak. Ő maga vallott ekképpen: „Minden költeményem alkalmi költemény, valóság indítására jöttek létre, és a valóságban gyökereznek. A légből kapott verseket nem becsülöm semmire.” Goethe nem avult és nem avul el a következő korokban sem, amiként Homérosz, Vergilius, Petrarca, Dante, Shakespeare, Csehov sem válik a könyvtárak porral lepett polcainak érdektelen alkotójává. Stefan George vall – beszédes című alkotásában – a „Goethe-nap” címűben a német költőfejedelemről ekképpen: De nem sejtitek, hogy Ő aki por lett, még mindig mily sokat rejt számotokra. (Fordította: Szabó Lőrinc) *****
Feladatok A teljes és utolérhetetlen – Johann Wolfgang Goethe című tájékozató szövegműhöz 1. Úgy olvassa el a Goethét bemutató tájékoztatót, hogy olvasás közben gyűjtse ki a szövegben fellelhető idegen szavakat, kifejezéseket! Rendezze ezeket szótárszerűen, majd szerkesszen lényegre mutató szócikkeket! 2. Készítsen olyan időrendi vázlatot, amellyel bizonyítja, hogy mind részleteiben, mind átfogóan képes látni és befogadni a Goethéről szóló, itt-ott értékelésre is vállalkozó fenti áttekintést! 3. Miképpen nyilvánul meg a reminiszcencia Goethe itáliai útját követően? a) Fogalmazzon meg állításokat erről az irodalomtörténeti kérdésről, illetőleg befogadói érzésről, miután elolvasta a Goethéről készült, vele kapcsolatos fenti ismertetőt! b) Nézzen utána a „Római elégiák”-nak! Vizsgálja meg a felépítésüket, rendezőelvüket, témavilágukat, hangvételüket is! Foglalja össze jegyzetben a meglátásait! c) Mutasson rá Goethének a zsenialitására a „Római elégiák” alapján! 4. Emeljen ki tényeket Goethe és Schiller életéből arra nézvést, hogy a két szellemóriás nemcsak a német, hanem a világirodalom formálója is volt a költőbarátságuknak köszönhetően! 5. Olvasson el két-három Goethe-balladát! a) Foglalja össze az olvasott balladák cselekményét! b) Vizsgálja meg a balladai hősök és a környezet, valamint a művek hangvételét! Számoljon be az olvasói tapasztalatairól! c) Melyek a hasonlóságok, az egyezések, továbbá a különbségek a megismert német és magyar-erdélyi balladákban? Fejtse ki a meglátásait! Használja érvelésében mind a ballada műfaj vonatkozó poétikai szakkifejezéseit, mind a konkrét balladaolvasmányélményeit! 6. Nézzen utána a világhálón, hogyan vélekedtek a német irodalomtörténészek, hogyan a magyar irodalmárok Goethe életművéről! a) Rendezze beszámolóvá a megismert vélekedéseket, állásfoglalásokat! b) Fűzze személyes olvasói megjegyzéseit a világhálóról gyűjtött irodalomtörténészi véleményekhez! Fejtse ki, ha úgy látja, hogy a ma embere, irodalomolvasója másképpen viszonyul mind Goethe életművéhez, mind az őt értelmezők látásmódjához! 7. Válogasson szemelvényeket Goethe alkotásai közül! a) Ismertesse a választása indítékait! b) Tárja fel a választott Goethe-alkotások esztétikai, poétikai értékeit! c) Fejtse ki esszében, hogy miért maradandóak ezek a Goethe-művek! 8. Így ír Halász Előd a „Werther” sikeréről: „a fiatalság rajongott érte, az idősebbek értetlenül álltak az emberrel és sikerével szemben”. Lát-e, tud-e ilyen helyzetről napjainkban? Mire alapozza az állítását? Értelmezze a „siker” szerepét, jelentőségét Goethe-Werther idején s a jelenben! 9. Tanulmányozza át a fenti tájékoztató Halász Elődtől hosszabban idézett értékelését Goethe első regényéről! a) Ismerkedjék meg a híres „Werther”-rel!
b) Vesse egybe a „Werther” elolvasása után a saját meglátásait az irodalomtörténész nemzedékeket felnevelő tudós értékelő gondolataival! c) Mi a véleménye korunk ifjainak Wertherről, illetőleg a Werther-jelenségről? d) Színpadra állítaná vagy filmre vinné Goethe „Werther”-ét? Esetleg egyiket sem tenné? Fejtse ki az álláspontját! 10. Szerkesszen kiselőadást „Goethe és a Faust dilemmája a 21. század szemszögéből” címmel! 11. Értelmezze a következő kérdéseket! Úgy fejtse ki az álláspontját, hogy nézzen utána a világhálón a legfrissebb Goethe-kutatásoknak, mindezek mellett hasznosítsa az általunk idézett és fejtegetett meglátásokat is! a) Igaz-e az, hogy Faust a Mefisztó által nyújtható lehetőségeket nem végcélnak tekinti, hanem csak előfeltételnek? b) Valóban kiszorult az ördög az alkuból, és szerződő félből egyszerű eszközzé vált Faust életében? c) Szüksége van-e Faustnak a további életre vagy sem, amidőn olyan életcélt sikerül találnia és megvalósítania, amelyben az állandó továbbhaladás igénye mint fő törekvése kielégül?miért fordulópont az alku a Faust-dráma szemszögéből? d) Megismeri-e Faust az élet teljességét? 12. Tervezzen meg az Önhöz hasonló gondolkodású társaival egy olyan, számítógéppel szerkesztett vetítettképes előadást (= projektmunkát), amely középpontjában Goethe küzdelme áll a „Faust”-tal! Hasznosítsák az alábbi szempontokat a hagyományos könyvtári és a világhálós kutatásuk során! a) Legyen célratörő tartalmú és mennyiségű az elhangzó, valamint a vetített szöveg! b) Harmonizáljanak a gondosan válogatott illusztrációk a hallható és a látható szövegrészletekkel! c) Szőjenek zenei betéteket a megfelelő szövegszegmensek, illetőleg képek köré! d) Ne feledkezzenek meg a kutatás és az anyag rendszerezése közben a korrekt hivatkozásokról, a figyelmes bibliográfiakészítésről! e) Vitassák meg osztálytársaikkal ezt a beszámolójukat! Kamatoztassák a vita tanulságait úgy, hogy beépítik az észrevételeket a vetítettképes előadásukba, majd mentsék képlemezre ezt, a vitában érlelt munkájukat, s helyezzék el iskolájuk könyvtárában! *****
