A Katolikus Egyházban a húsvétot követő negyedik vasárnapot Jó Pásztor vasárnapjának nevezik, mely egyben a papi hivatások világnapja is. E nap idén április
13-ára
esik.
Ekkor
a
szentmiséken világszerte papjaikért és új papi hivatásokért imádkoznak a hívek. Hazánkban a hatmillió katolikus hívőre 2300 pap jut, vagyis egy papra 2600 hívő.
Ezen
szentmiséken,
a
vasárnapon,
a
hivatásébresztő
prédikációkat hallhatunk, és ahol erre lehetőség van, papnövendékeket hívnak meg, akik saját hivatásukról vallanak. Az
Újfehértói
Római
Katolikus
egyházközségbe két papnövendék érkezett Egerből. Nagy Zsolt, II. éves kispap és Törő András, I. évfolyamos kispap. Ők a saját hivatásukról, és az Újfehértón töltött időszakról így vallanak.
A hivatás Általában, ha meghalljuk ezt a szót, akkor többnyire papi vagy szerzetesi hivatásokra gondolunk. Olyan emberek jutnak az eszünkbe, akiket Isten meghívott, és akik elkötelezték magukat. A szó értelmezésében azt tényleg jól látjuk, hogy benne van az elhívás, elhívatás valamire, valami felé. Ez azonban korán sem azt jelenti, hogy csak papoknak, szerzeteseknek van hivatásuk. A hivatás minden ember osztályrésze. Szilárdan vallom, hogy Isten minden embert hív. Meghív valamire, ami az emberi élet boldogságát jelenti. Én pedig hiszem, hogy az emberi élet alapvetően boldogságra van hivatva. Sokszor használjuk a hivatás szó helyett a foglalkozás vagy a szakma szavunkat. Pedig a két utóbbi kifejezés koránt sem fejezi ki azt, amit a címben lévő szó kifejez. A hivatásban benne van az is, hogy arra meghívtak, meghívást kaptam. Persze azt, hogy elfogadom e vagy sem, csak rajtam múlik. Sokan vannak, akik tényleg csak szakmát vagy valamilyen foglalkozást választanak, ami nem feltétlenül egyezik meg hivatásukkal. Sokszor valamilyen érdekből választunk valamilyen foglakozást: a jobb megélhetés, a biztosabb jövő vagy azért, mert éppen divatos, menő azzá válni, aki igazából nem is akarok lenni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy fontosak az anyagiak, hiszen meg kell élni valamiből. És az sem mellékes, hogy mennyire
leszek megbecsült. A baj csak akkor van, ha valaki tényleg az ilyen másodlakos okok miatt választja azt, amit választ. Mert hivatást választani azt jelenti, hogy elsősorban azt nézem, hogy tudnám-e akkor is végezni, ha nem feltétlenül van jól megfizetve. Ha nem éppen a legdivatosabbak egyike. Ha tudom, hogy nem éppen a legelfogadottabb az emberek részéről. Vagyis, ha olyan dolgot tudok végezni egész életemben, ami örömet okoz, amivel másokat is szolgálni tudok. Amire tényleg hivatva vagyok. Mert, ha nem ilyen szempontok szerint választunk, akkor lehet, hogy egész életünkben boldogtalanok leszünk. Mert lelkünk mélyén csak mi tudjuk, hogy mire vagyunk hivatva, és nekünk kell nap, mint nap azzal szembesülnünk, hogy jól vagy rosszul döntöttünk e. Hivatást választani tehát feladat, mely nem könnyű. De ha egyszer megtaláltuk, akkor legyen az bármily nehéz is, mindig boldogok leszünk. Hiszen az emberi élet boldogságra van hivatva. Én azért választottam a papi hivatást, mert úgy érzem, hogy erre az Isten meghívott. Már kisebb korom óta mondogatták az emberek, hogy biztos pap leszek, ha felnövök, mert sokat jártam ministrálni. Engem ez egy kicsit zavart, mert úgy gondoltam, hogy attól, hogy valaki templomba jár, az még nem jelenti azt, hogy ő pap akar lenni. És volt olyan időszak, amikor imádkoztam is azért, hogy engem ne hogy az Úr meghívjon, mert én nem akarok pap lenni. A
fordulat
akkor
jött,
amikor
plébánosom
tanácsára
Nyíregyházára, a Szent Imre Katolikus Gimnáziumba jelentkeztem.
Az ott eltöltött négy év nagyon meghatározó volt a hivatásomra nézve. Olyan mély barátságok születtek, akikkel még a mai napig is tartom a kapcsolatot. És persze a tanárok, az ottani atya is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ez megfogalmazódjon bennem. A konkrét döntés csak tizenkettedikes koromban született meg, amikor be kellet adni a felvételei lapokat oda, ahová menni szerettünk volna. Én még januárban nem tudtam, hogy hova is menjek tovább. Volt egy lelkigyakorlat az iskolában a végzősöknek, melynek a központi témája a hivatás volt, úgy általában. Sokan mentünk el rá, lányok fiuk vegyesen. És akkor ott az utolsó nap elhangzott egy bizonyos mondat, mely nagyon megérintett: „Jöjj és kövess Engem!” Akkor ott azt éreztem, hogy ez a mondat csak nekem szól. Nagyon bizonytalan voltam, hogy akkor most mi is legyen. És átimádkozva, átbeszélve az atyával és barátaimmal, úgy döntöttem, hogy igent mondok Isten hívására. Persze ez az út nem könnyű, mint ahogy egyetlen út sem az, ha az ember komolyan elindul rajta. Kérem a kedves testvéreket, hogy imádkozzanak papi hivatásokért, hogy akit az Isten elhív erre a szolgálatra, bátran mondjon igent. És értünk is, akik már igent mondtunk, hogy mindig hűek maradhassunk ígéretünkhöz. Imádkozunk mi is, hogy mindenki találja meg azt a hivatást, amire az Úrtól meghívást kapott és bátran tudjon rá igent mondani. Mert csak akkor lesz boldog az életünk, ha azt tehetjük, amire hivatottak vagyunk.
Nagy Zsolt II. éves kispap Törő Andrásnak hívnak. 20 éves vagyok, Geszteréden lakok. Jelenleg az Egri Érseki Papnevelő Intézetben tanulok, mint első éves kispap. Hivatásom alakulása gyerekkoromhoz köthető. Nagy hatással volt rám akkori plébánosom, majd a későbbi Geszteréden szolgáló atya is. Általános iskolás éveim után a debreceni Szent József Gimnáziumban folytathattam tanulmányaimat. Az iskola szellemisége, tanárai mind hozzájárultak
hivatásom
érlelődéséhez,
személyiségem
formálódásához. Gimnáziumi éveim alatt nem igazán gondoltam arra, hogy pap legyek, bár nem találtam a helyem a világban. Figyelmeztetett minket a gimnázium akkori lelkivezetője, hogy nem szakmát, vagy szakot kell választanunk, hanem a hivatásunkat kell megtalálni. Igazából ekkor döbbentem rá, hogy nem csak a papoknak, hanem minden embernek megvan a maga hivatása, amelyet be kell teljesítenie. Egy mély és komoly beszélgetés után –amely egy kispappal történt- kezdtem azt felfedezni, hogy Isten erre hív engem. Féltem, igyekeztem volna megkerülni Isten meghívását. Csak a lemondást, és nem a lehetőséget láttam. Életünk folyamán –akár családos, akár pap- szembe találkozunk azzal, hogy valamiről le kell mondanunk ahhoz, hogy megtaláljuk a nagyobb értéket, azt, ami igazán megadja életünknek az örömét, boldogságát.
Hivatásomról röviden ennyit. Néhány mondatban akkor az Újfehértón töltött 1, 5napról. Kispaptársammal a másodéves Nagy Zsolttal szombat délelőtt folyamán érkeztünk meg Újfehértóra. A délelőtti hittanórák közepébe csöppentünk. Részt tudtunk venni a negyedikesek elsőáldozási hittanórájukon,
ahol
már
rögtön
tanúságot
is
tehettünk,
beszélgethettünk a „kicsikkel”. Az először oly hosszúnak tűnő 45 perc hamar eltelt, s már indulhattunk is a vendégszerető Rácz családhoz, akikkel a szombat délutánunkat töltöttük. A finom ebéd elfogyasztása után megismerkedhettünk a helyi cursilloval, amelyet leginkább életük példájával mutattak be nekünk. A sok élménybeszámoló és képek nézegetése közepette gyorsan elrepült a délután, búcsúznunk kellett, hisz már vártak minket. Visszaérkezvén szálláshelyünkre - az új közösségi házba – készülődtünk a következő vendéglátó családhoz. Mint odaérve kiderült többen is összegyűltek, ugyanis cursillos kiscsoportos megbeszélésük volt. Elképesztő embereket, illetve hasonló élethelyzeteket ismerhettünk meg. Megtapasztalhattuk, hogy az egy hit mennyire össze tud tartani különböző embereket. Mindkettőnk számára meglepő, új volt ez a tapasztalat. Megerősítő volt látni azt, hogy vannak olyan emberek, akik komolyan élik meg a hitüket, bíznak Istenben, szeretik és figyelnek egymásra. Olyan tapasztalatot
szerezhettünk
ezen
találkozások
által,
amelyek
valószínűleg nincsenek leírva könyvekben, csak a hétköznapokban tapasztalható meg.
A vasárnapi nap volt újfehértói tartózkodásunk csúcspontja. Ennek a hétvégének tulajdonképpeni egyik célja az, hogy a hívek előtt tanúságot tegyünk hivatásunkról, meghívásunkról. A két újfehértói és a hajdúnánási mise szolgáltatta a lehetőséget számunkra, hogy bemutatkozzunk a helyi híveknek. Vasárnap a misék és az ebéd végeztével lelkiekben és testiekben feltöltődve indultunk vissza Egerbe. Köszönjük a kedves hívek vendégszeretetét, amellyel minket fogadtak! Törő András I. évfolyamos kispap
„Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hivatásgondozásért felelős tagja körlevelében arra kéri a híveket, hogy minden egyházközségben havonta egyszer végezzenek szentségimádást papi hivatásokért. Felhívja a figyelmet, hogy sok hivatás az oltár körüli szolgálatból indul ki, ezért nagy gondot kell fordítani arra, hogy a fiatalok a templomban, a szentségek vételénél megtapasztalják az istenszolgálat örömét.”
