A KÁDÁR RENDSZER KIALAKULÁSA ÉS MINDENNAPJAI 1. Fogalma: Az 1956 és 1989 közötti évek elnevezése. Nevét Kádár Jánosról (eredetileg Csermanek János) kapta. Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai támogatással hatalomra jutott Kádár János több mint három évtizedes rendszere (1956-89) nem alkotott egységes időszakot: különböző szakaszait erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások. 2. Szakaszai: két fő nagy szakaszra szokták osztani: I.: Kemény diktatúra: a megtorlás és konszolidáció 1956 után (1956-63) Megtorlás: A forradalmat követően a karhatalmi ezredek („pufajkások”) bevonásával megkezdődtek a megtorlások (a forradalmárok bebörtönzése, kivégzése) és a pártállam visszaállítása. A megtorlás jelképes csúcspontja Nagy Imrének és társainak kivégzése volt (1958. június 16.). Több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítette. A megtorlás egyik formája a statáriális perek megindítása volt. A vádirat nélkül vagy leggyakrabban néhány soros vádindítvánnyal bíróság elé állítottak sok esetben a tárgyaláson találkoztak először az ügyvédjükkel, aki sem a vizsgálati iratokat, sem a vádlottat, sem annak cselekményeit nem ismerhette úgy, hogy felkészülten védhette volna a perbe fogottat. De maguk az eljárások sem irányultak a cselekmény és körülményei tényleges felderítésére, megelégedtek a leggyakrabban fegyverrejtegetés vádjával indított perekben a fegyverrejtegetés tényének bizonyításával, és kizárólag ennek alapján hozták meg az ítéletet. A feltétlenül súlyos ítéletet, hiszen minden enyhítő körülmény figyelembe vételével sem kaphatott tíz év börtönbüntetésnél kevesebbet a nagykorú vádlott. A statáriális eljárásokkal a hatalom nem a forradalomban tevékenyen, aktívan részt vett személyeket, hanem az egész társadalmat kívánta megbüntetni és megfélemlíteni. Egyaránt megkapta az ítéletet a fegyverét elrejtő gyári üzemőr, a leszerelő katonatiszt, aki megtartotta szolgálati pisztolyát, az orvvadászat céljából puskát vásárló, a fegyveres rabló és a kommunista görög emigráns. A megtorlás másik fontos intézménye volt az internálás (kényszerlakhelyre, táborba telepítés, pl. a Hortobágyra vagy Recskre). Az egy évvel meghosszabbítható féléves internálás több feladat ellátására is alkalmas rendszabály volt. Egyfelől helyettesítette az előzetes letartóztatást, 1956 decemberétől ugyanis a karhatalom olyan tömegben vette őrizetbe az embereket, hogy a még nem is megfelelően restaurált ügyészi szervezet képtelen volt tartani ezt az ütemet. Hasonlóan nagy segítséget adott a majdani perekhez azzal, hogy a tanúnak alkalmas személyeket is internálni lehetett, így presszionálva őket a megfelelő vallomásra. Azok büntetési formájaként szolgált, akik nem követtek el olyan súlyú cselekményeket, amelyekért a hatalom börtönbüntetést látott érdemesnek kiszabni, de személyük, múltjuk vagy környezetük miatt célszerű volt meghurcolásuk. Hasonlóan megtorló funkciójuk is volt ebben az időszakban a sortüzeknek (Budapest, Nyugati pu., Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger), hiszen ahogy a statáriális bíróságok sem kizárólag a forradalomban aktívan részt vetteket büntették, ugyanígy a golyók sem tettek különbséget. Idetartoznak még azok az akciók, amikor a karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került. A megtorlások beindítása újabb menekülési hullámot váltott ki. Már a november 4-i megszállást követően nagy tömegek hagyták el az országot, decemberre pedig végleg kilátástalanná vált úgy a forradalomban szerepet játszottak, mint az ország helyzete, ami a novemberinél is nagyobb elvándorlást eredményezett. A legtöbben Ausztrián át menekültek Nyugatra, a többiek Jugoszlávián, de voltak akik Csehszlovákián keresztül próbáltak az NSZK-ba jutni. Összességében mintegy 180 ezren hagyták el végleg az országot, ami tovább gyengítette a hazai ellenállást. Konszolidáció: (nem változtat a Rákosi-korszakban kialakított struktúrákon, de a módszereken igen) a) Kádár elsőnek a megtépázott tekintélyű pártot állította helyre. A többpártrendszer már szóba sem jöhetett. A megszűnt Magyar Dolgozók Pártja utódjaként, a forradalom idején megalakult kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az ún. „kemény diktatúrával” megkezdte hatalmának kiépítését, a társadalom bekerítését. A párt, tagjainak létszámát növelve az országot területi és munkahelyi szinten behálózó pártszervezetekkel érvényesítette akaratát, a pártirányítás érvényesült a politika és a gazdaság minden szintjén. A párt ellenőrzése alá került a teljes társadalom: a
központi bizottságok osztályai irányították a minisztériumokat, a tanácsokat. A pártvezetés döntött a gazdasági tervekről, az életszínvonalról, a kulturális életről. Hatalmuk biztosítására megalakították a párt fegyveres erejét, a Munkásőrséget, melynek feladata a kommunista hatalom támogatása, és védelme volt. A pártonkívüliek befolyásolására szolgált a Hazafias Népfront újjászervezése, melyet szintén a párt irányított. Az ifjabb korosztály (középiskolától) „bekerítése” és az MSZMP-be terelése érdekében - a megszűnt DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) helyett - létrehozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget (KISZ, 1957), a legifjabbakat (általános iskolásokat) pedig a kisdobos-és úttörőmozgalom elindításával vonták be a „szocialista nevelésbe”. Felszámolták a munkástanácsokat és a „dolgozók érdekvédelmét” a párt által kézben tartott szakszervezetekre bízták, élükön a Szakszervezetek Országos Tanácsával (SZOT). A Szakszervezetek Országos Tanácsában a legtöbb ember a kedvezményes családi nyaralást látta. A pártvezetésben szigorú fegyelem uralkodott. Az egyszemélyi vezető feltétlen tekintélye nem külsődleges jegyekből (személyi kultusz), hanem a vezetésen belül elfoglalt állandó centrumhelyzetéből ("kétfrontos harc"- a baloldali és a jobboldali elhajlásokkal szemben), kiegyensúlyozó taktikai képességeiből és a szovjet vezetéshez való alkalmazkodásból eredt. A politikai véleménykülönbségek nyílt formában nem jelenhettek meg a szűk pártvezetésen kívül, mint ahogyan az 1953-1956 között történt. b) Tömegbázis kialakítása Kádár-rendszer nem törekedett az egyes társadalmi csoportok megtörésére, ellenkezőleg, a (volt) középparasztságot, a régi értelmiséget és középosztályt különféle gesztusokkal igyekezett "integrálni". Megszűnt a továbbtanulás közvetlen és durva korlátozása, a nyugatra történő kiutazás tilalma, szabadabb lett a kulturális élet. Nem volt szükség a rendszerrel való egyetértés állandó demonstrálására. (Rákosi: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Kádár: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!”) Az emberek többsége relatív anyagi biztonságban élhetett, az életszínvonal szerény egyenletességgel növekedett. Megjelenhettek a korábbi években elképzelhetetlen fogyasztási szokások a gazdaság és a kultúra területén. A párt megfogalmazta az általános művelődéspolitikai irányelveit, melyben a szocialista realizmus mellett elismerte más irányzatok létjogosultságát is. A hatalom igyekezett rendezni viszonyát az értelmiséggel is. 1958-ban rögzítették, hogy a népi írók mozgalmával szemben milyen fenntartásaik vannak, azonban kinyilvánították, hogy munkásságukat értéknek tekintik, és alkotómunkájukhoz minden segítséget megadnak. A fiatalság politikai nevelését a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, az úttörő- és a kisdobos mozgalomtól várták el. A hitélet ellenőrzését ismét az Állami Egyházügyi Hivatal vette a kezébe (1959), de a nyílt beavatkozás helyett inkább az együttműködés kialakítására törekedtek. Megegyezés történt a pápával is, ennek értelmében az Elnöki Tanács lemondott a főkegyúri jog gyakorlásáról, a pápa cserébe hozzájárult, hogy a papok letegyék az esküt az államra és az alkotmányra. Ezzel a Vatikán is elismerte a Kádár-rendszert (1964). c) Az állam irányítása: Az állami életet a pártszervek szinte közvetlenül irányították ("kézi vezérlés"), az országgyűlés működése formális volt, kb. 8-10 napot ülésezett és 3-4 törvényt hozott egy évben. A rendszert rendeletekkel működtették. 1966-tól a listás szavazás helyett egyéni jelöltekre szavazhattak a választópolgárok, 1970-től már az állampolgárok jelölőgyűlése szavazott arról, hogy ki lehetett képviselőjelölt, de ezek az intézkedések lényegében nem jelentettek változást a monolit hatalmi struktúrában. A helyi döntéseket a "vállalati négyszög" hozta: az intézmény vezetője, a párttitkár, a KISZ-titkár és a szakszervezeti bizalmi részvételével. d) Közkegyelem: a kemény diktatúra vége A politikai élet és a gazdaság nyugodt állapotát a hatalom a sorozatos amnesztiával jutalmazta, a hatvanas évek elejére a legtöbb politikai fogoly elhagyhatta a börtönét. A rendszer elismerését jelentette, hogy 1962ben - miután korábban Kádár nyilatkozott arról, hogy tiszteletbe fogja tartani az emberi jogokat - az ENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést és a nyugati országok sorban helyreállították a diplomáciai kapcsolataikat Magyarországgal. Ez az új rezsim végleges nemzetközi elismerését jelentette.
A belső konszolidáció végső állomásai az 1963-as közkegyelem (nem terjedt ki a fegyveres harcosok egy részére), a párt rákosista vonalának kiszorítása a vezetésből és az MSZMP VIII. kongresszusán meghirdetett "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv meghirdetése voltak. Ennek megfelelően egyre több pártonkívüli tölthetett be fontos gazdasági, társadalmi, kulturális szerepet. Az ő kinevezésükhöz is alapfeltétel volt a pártszervezetek támogatása. e) Gazdaság Nem történt gazdasági irányváltás, megmaradt a tervutasításos újraelosztó rendszer, a korábbi fő gazdasági célok lényegében nem változtak. A viszonyok megváltoztatása kilátástalannak tűnt. Ezt tükrözi a már említett disszidálás, az ország tömeges elhagyása. A rendszer mégis másképp működött, mint a forradalom előtt. Kádár tanult a Rákosi-korszak hibáiból. A „népi demokrácia” konszolidálása nem hozta magával a zsarnokság változatlan visszaállítását, a politikai rendőrség nem kapta meg az ÁVH különleges jogosítványait. A kádári paternalizmus (Gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelő politika, a mely ugyanakkor alattvalónak tekinti az állampolgárokat. A rendszer a patriarchális család viszonyai, a korlátlan hatalmú családfő mintájára képzelhető el.) már ebben az időben javított az életkörülményeken. A szövetkezeteket ugyan kényszerrel hozták létre, de nem tértek vissza az ötvenes évek elejének durva módszereihez. A parasztok zömmel a forradalom bukása, a kilátástalanság miatt lettek tsz-tagok, ugyanakkor észlelhették, hogy helyzetük könnyebb lett. Nem volt többé kötelező beszolgáltatás, néhány intézkedés pedig érdekeltté tette őket a közös gazdálkodás sikerében (például a háztáji gazdálkodás támogatása). Míg a sztálinista rendszerek a magánéletre is ki akarták terjeszteni a befolyásukat, alattvalóiktól hűségük állandó kinyilvánítását követelték, s kiszámíthatatlan terrorral fenyegettek mindenkit, a Kádár-rendszer egyre inkább „békén hagyta” a társadalmat. Ezt fejezte ki a híressé vált kádári mondat: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Vagyis a magánéletbe visszahúzódó, munkába temetkező állampolgárt nem szabad zaklatni. II. A puha diktatúra: (1963-1989) Társadalmi rétegződés A hivatalos felfogást magáévá tevő, szovjet mintákat követő társadalomtudomány a „fordulat éve” (1948) utáni magyar társadalmat mereven két osztályra (munkásság, parasztság) és egy rétegre (értelmiség) osztotta. Többnyire ezt követik a statisztikai összesítések is. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. A vezető erőnek nyilvánított munkásság a maga egészében sohasem irányította a társadalmat. A tényleges hatalmat a függetlenített (főállású) pártkáderek birtokolták az állam, a gazdaság és a kultúra különböző szintjein. A hatalmi elit idővel soraiba fogadta a szakmai elit kiválasztott tagjait. Egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nagyvállalati vezetők, akik gyakran tagjai lettek az országos vagy helyi pártszerveknek is. Helyzetüknél fogva képesek voltak befolyásolni a gazdasági döntéseket, az állam jövedelmeinek újraelosztását. A nómenklatúra (a politikatudomány nyelvében a szocialista társadalmak vezető elitjének, különböző szintű döntéshozóinak, kiváltságos elemeinek gyűjtőneve.) döntési helyzetéhez, felelősségéhez képest még az 1970-es évek elején sem rendelkezett elégséges szaktudással, a kinevezésekkor fontosabb volt a politikai megbízhatóság. A szellemi foglalkozásúak csoportja számban megnövekedett, helyzetét azonban sok ellentmondás terhelte. E réteg kb. 30 %-a még érettségivel sem rendelkezett, Többnyire az állami és vállalati adminisztráció alsó szintjein dolgoztak. A diplomás értelmiségiek közül a Kádár-rendszer elsősorban a termeléshez nélkülözhetetlen műszaki értelmiségnek kedvezett. Visszaszorult a háború előtti társadalmi elismertségéhez képest a jogászság, megőrizte viszont presztízsét az orvostársadalom. A pedagógusok megbecsülése elmaradt (már akkor is ) a rendszer által elvárt társadalom-átalakító feladatok nehézségétől. Az értelmiségiek fizetését alacsonyan tartották mind az 1945 előtti hazai szinthez, mind a nyugati hasonló foglalkozásúak bérezéséhez képest. A szerény átlagkeresetek mellett természetesen akadtak kiugróan magas jövedelmek is, főleg a tudósok, művészek, illetve a mellékkereseti lehetőségekkel bíró diplomások körében. A szellemi foglalkozásúak számbeli növekedése, az első generációs értelmiségiek nagy száma jelzi a felgyorsult társadalmi mobilitást. Ugyanakkor néhány szakterület, például az ügyvédi és az orvosi zárt maradt. A legnagyobb számbeli növekedést az iparosítási politikának köszönhetően a munkásság mutatta. Míg a két világháború között a szakmunkásság viszonylag zárt csoportot alkotott, most egyre nőtt köztük a paraszti létet odahagyók aránya. Nagy különbségek oka lehetett a beosztás és a szakma. A közvetlen termelésirányítók (csoportvezetők, művezetők) éppúgy kiemelkedtek az átlagból, mint a keresett, nagyfokú
képzettséget igénylő, az értelmiségi munka vonásait megkövetelő szakmák mesterei. Súlyos tehertétel lett a betanított vagy segédmunkás réteg nem csökkenő mértéke. A parasztság helyzetét alapjaiban változtatta meg az iparosítás és a szövetkezetesítés a hagyományos családi keretekben élő és saját földjükön dolgozó parasztok aránya a töredékére zsugorodott. A falusiak kb. felét tették ki a termelőszövetkezeti tagok és az állami gazdaságok munkásai a többiek az iparban, közlekedésben dolgoztak, gyakran vándorló, falu s város között ingázó életformában. A nagyüzemi mezőgazdasági munka erős szakosodásnak indult, közelített az ipari munka jellegéhez. A szövetkezeti parasztok megélhetéséhez, gyarapodásához nélkülözhetetlen háztájit viszont még a családi munkaszervezetben művelték meg. Ha általánosságban nem is jelentett hátrányt falun élni, a rossz infrastruktúrájú kistelepülések lakói menthetetlenül a társadalmi lejtőre kerültek. Az 1945 előtti tőkés, földbirtokos osztályokat a rendszer felszámolta. A tulajdonukban meghagyott kisiparosok, kiskereskedők megtűrt helyzetben, de nem ritkán anyagiakban gyarapodva élték meg a Kádárkorszak első évtizedét. b) Életkörülmények (gulyáskommunizmus, frizsiderszocializmus, legvidámabb barakk) A megtorlás elmúltával, a konszolidáció évei alatt a szocialista táborhoz képest elviselhetőbb élet alakult ki Magyarországon. Ha valaki nyíltan nem sértette a tabukat - az 1956-os forradalom, az egypártrendszer, a szocialista építés, a Szovjetunióhoz fűződő egyenlőtlen viszony -, akkor az viszonylag háborítatlan magánéletet alakíthatott ki. Már nem volt elvárás a rendszer melletti látványos kiállás, a hatvanas években a helyi kisközösségek újraszerveződésének alig voltak akadályai, növekedtek a személyi autonómia határai. Már nem üldözték azokat, akik a Szabad Európa rádiót hallgatták, a nyugati divatnak megfelelő hajviselettel, öltözködéssel elütöttek a rendszer által elvárt normáktól (alkalmi atrocitások azért "természetesen" voltak). A templomba járás csak a párttagok és a pedagógusok számára volt tilalmazott. A Rákosi-korszak hibáit elemző gyakorlatias Kádár a pártpolitika egyik rendező elvévé tette a lakosság életkörülményeinek, életszínvonalának tényleges javítását. Emiatt a teljes foglalkoztatottság fenntartásával együtt jelentősen nőttek a jövedelmek. Az élelmezés akkorát javult, hogy a külföldi megfigyelők egyenesen „gulyáskommunizmusról” beszéltek. Idővel általánossá tették a társadalombiztosítást és az ingyenes egészségügyi ellátást. Ugrásszerűen nőtt a tartós fogyasztási cikkek forgalma. 1970-re 1 millió lakás épült. A női emancipáció biztosítása jegyében kiterjedt a bölcsődei és óvodai hálózat. A 3 évenként igényelhető valutakeretből már nyugatra is utazhattak a magyar állampolgárok. A szocialista országokban szokatlanul nagy utazási szabadság is hozzájárult ahhoz, hogy a polgárok örüljenek a rendszer kínálta előnyöknek, s ne adjanak hangot elégedetlenségüknek. A szocialista tömb országaiba (kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát) piros útlevéllel vízum nélkül lehetett utazni. A nyugati országokba háromévenként - minimális valutakeret felhasználásával - kék útlevéllel mehettek azok, akiket a rendszer arra alkalmasnak tartott. A magyar polgár mégis úgy érezte, hogy van miért gürcölnie, mert - bár nagy áldozatok árán - de a "gulyáskommunizmusban" (Hruscsov szóalkotása) előrébb juthat. A többi szocialista országhoz képest egy élhetőbb országot látott maga körül (a legvidámabb barakk). Ezek a lehetőségek és az adományozott "kis szabadságok" a politikától a magánszféra felé fordították az embereket. Az "kádári" állampolgár a személyes túlélésre rendezkedett be. A viszonylagos jólétnek azonban ára volt. Mivel a politikai vezetők a rendszer stabilitása szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az életszínvonal emelésének, elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. Ugyanakkor a nagyvonalú szociális intézkedések bevezetésekor nem számoltak a hosszú távú következményekkel. A társadalombiztosítási kiadások 1960 és 1980 között a nyolcszorosára nőttek, ami messze meghaladta a gazdaság egészének növekedését, sőt, a költségek növekedése folytatódott a nyolcvanas években is, amikor a gazdaság növekedése megtorpant. Az életszínvonal óriási hitelek felvételével volt csak fenntartható, nőtt az államadósság. Az életszínvonal emelkedésének árát az emberek is megfizették, akiknek jelentős része önkizsákmányoló munkát végzett az ún. „második gazdaságban”. „Második gazdaság” alatt a háztájiban, a kisiparban és kis kereskedelemben – legtöbbször nem fő-, hanem mellékállásban – végzett munkát értették, de a féllegális és illegális tevékenységeket is ide számították, min például a csempészetet vagy a fusizást, vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben. A második gazdaság meghatározó jelentőségű volt például a lakásépítések terén. A hetvenes években a magyar családok mintegy háromnegyede szerzett jövedelmet a második gazdaságból. 1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok aránya 1950 és 1980 között a duplájára nőtt.
Az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett, becslések szerint 1988-ban több mint félmillióan szenvedtek ebben a betegségben. A hivatalos politika agyonhallgatta a kiáltó adatokat. A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte legalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi, illetve főiskolai képzésben részesülők aránya alapján viszont az európai sereghajtók közé kerülünk, nem csak a nyugati, de a szocialista országok is lehagytak minket ezen a területen. Az állam szabályozta a felsőoktatást: a nyolcvanas években a felvételizőknek csak 35-40%-át vették fel valamilyen egyetemre vagy főiskolára. A korszakban a családok élete is jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 között mintegy a duplájára. Sokan a házasság válságáról beszéltek, annak ellenére, hogy az első házasságkötések időpontja korábbra került, és a felnőtt lakosság nagyobb része élt házasságban, mint a két világháború között. A gyerekszám is folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akiknek nem született gyereke. Az egy-két gyerekes családok váltak jellemzővé. Az állam a gyermekvállalást ösztönző intézkedései, így az óvodai férőhelyek növelése vagy a gyermekgondozási segély (GYES) 1967-es bevezetése csak kis mértékben lassították a születések csökkenését. .(Csúnya szlogen a 60-as évekből: „Kicsi vagy kocsi”, azaz vagy gyermeket vállal valaki, vagy az életszínvonalán javít, a kettő együtt nem megy.) Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A hagyományos, sokszor csak egy –egy társadalmi rétegre jellemző tevékenységi formák megszűntek, átalakultak. Az életmód, a társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek között érvényesültek. A közösségi szabadidős tevékenységek szerepe visszaszorult, az emberek mind nagyobb mértékben egyedül vagy szűk családi körben kapcsolódtak ki. A sport elvesztette azt a kiemel támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es helsinki olimpián elért teljesítményt – 16 aranyérem – a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése s elmaradt a kívánatostól: az emberek többsége semmilyen sportot nem űzött, és – a táplálkozási szokások mellett – ez is szerepet játszhatott abban, hogy 1986-ba a magyarországi felnőttek 60%-a túlsúlyosnak számított. A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, a rockzene, a fiúk hosszú hajviselete, a miniszoknya kezdetben nem csak a hivatalos szervek, de a felnőtt korosztály egy részének rosszallását is kiváltotta. Ezek az ellenérzések csak lassan, a hetvenes évektől kezdtek oldódni. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A szocialista tömbön belül sokáig egyedinek számított, hogy Magyarországon gyártottak farmernadrágot. A nehezen beszerezhető nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek és így tovább – jelentős részben a bevásárló turizmus, vagy a tömeges méreteket öltő csempészet révén kerültek „forgalomba”. A „marxista-leninista” ideológia hivatalosan meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatást és a művelődést, szabályozta az állami élet rendjét. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbról örökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia, mivel a „szocializmus felszámolja az alapjait”. Amikor azonban a hetvenes évek végén ismét vizsgálni lehetett az emberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanas években, pedig már több mint fele vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása a mindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek között zajlott, a lakosság tizede járt csak rendszeresen templomba vagy imádkozott legalább hetente. A Kádár-rendszer a művészettel különösen engedékeny volt a Rákosi-rendszer és a többi szocialista országhoz képest. Az értelmiségiek és művészek gyakran az ellenzék táborához tartoztak, mégis akár karriert is építhettek Magyarországon. A hatvanas években a kultúrpolitika vezetője Aczél György volt, aki felügyelte az ún. „három T” elvét: a tűr, tilt, támogat elvét. A rendszer egyes művészeti alkotásokat támogat, egyeseket eltűr, míg másokat betiltottak. A cenzúra nehezen átlátható, sehol sem leírt szabályok által működött: bizonyos dolgokat nem lehet elmondani főműsoridőben a tévében, rádióban, de késő este már igen; egyes dolgok nem jelenhettek meg napi- vagy hetilapokban, de kevesek által olvasott folyóiratokban igen. A növekvő életszínvonal, a javuló társadalmi közérzet egyelőre elfedte, hogy az elvileg mindenkinek járó társadalmi szoláltatásokhoz mégsem egyenlő mértékben lehet hozzájutni: a keményebb érdekérvényesítésre képes csoportok (például a nómenklatúra) előnyökhöz jutnak. A hiánygazdaság (a gazdaság kínálatkorlátos állapota.) miatt még a javuló ellátás mellett is gyakran csak hosszas várakozás után lehetett hozzájutni a keresett áruféleségekhez, szolgáltatásokhoz. Az egészségügy nem tudta mindenkink megadni a törvényben előírt színvonalas ellátást. (Innen a Gerő Ernő által megálmodott „hálapénz” rendszerré válása.) Az iskolák – kellő anyagiak híján – nemhogy csökkentették, inkább újratermelték, sőt fokozták a társadalmi rétegek között kulturális különbségeket, ez viszont nagyban gátolta a hátrányos helyzetűek felzárkózását.
