A JOGSZOCIOLÓGIA ELŐFUTÁRAI. A JOGSZOCIOLÓGIA MEGJELENÉSE ÉS FEJLŐDÉSE. A JOGSZOCIOLÓGIA KLASSZIKUS PROBLÉMÁI I. (DURKHEIM, WEBER) 1. A jogszociológia előfutárai 1. 1. CHARLES MONTESQUIEU. MONTESQUIEU (1689-1775) a jogszociológia első előfutárának nevezhető. Fő műve, A törvények szelleméről (1748) ugyanis módszertanilag megfelel mindazon követelményeknek, amelyeket a szociológia napjainkig ívelően a magáénak vall. Természetesen az említett munka csak utólag titulálható jogszociológiai műnek, hiszen a szerző szándékai szerint államelméletet kívánt kidolgozni. MONTESQUIEU azt feltételezi, hogy a történelmi események meghatározottak, a történelmet nem a puszta véletlenek befolyásolják, hanem az események bekövetkezésének vagy éppen elmaradásának hosszú távon társadalmi okai vannak. A kormányformák (demokrácia, monarchia, despotizmus) nem véletlenszerűen alakulnak ki, hanem bizonyos determinációs láncok határozzák meg azokat és következésképpen azt is, hogy milyen törvények uralkodnak egy államban. MONTESQUIEU szerint tehát egyrészt a jog determinált, másrészt ez a meghatározottság társadalmi eredetű. A mezőgazdaság, mint alapvető ágazat a munkaszervezet jellegzetességei okán meghatározza a tulajdonviszonyokat, továbbá azt is, hogy az ipar és a kereskedelem milyen szükségleteket hivatott kielégíteni. E szükségletek jellege meghatározza az utóbbi ágazatok jellegét, vagyis hogy milyen formákban folyik az ipari, kereskedelmi és pénzügyi tevékenység, továbbá azt is, hogy ezen ágazatok milyen létszámot foglalkoztatnak. A munkaszervezet összefüggésben van a társadalomszervezettel, hat a társadalom tagolódására, a családokra, a településszerkezetre. E tényezők együttesen határozzák meg a társadalomban létrejövő kapcsolatokat, konfliktusokat. A fizikai és a morális tényezők együtt alkotják egy nép általános szellemét, ahogyan ma fogalmaznánk, a társadalom anyagi és szellemi kultúráját, amely meghatározza a kormányzat szellemét, modernebb terminológiával élve a társadalom alkotmányos berendezkedését. Ha a fent elmondottakhoz hozzávesszük, hogy MONTESQUIEU korában a népesség nagyjából 90%-a mezőgazdaságból élt, tehát a mezőgazdasági folyamatok alapvetően határozták meg egy társadalom arculatát, megérthetjük a francia szerző által alkotott elmélet jelentőségét. 1. 2. FRIEDRICH CARL VON SAVIGNY és a német történeti iskola. Az elméletében konzervatív jegyeket kamatoztató német jogászfejedelem, SAVIGNY (1779-1861) szerint a jog eredetileg a szokásokból alakult ki, és a nép jellegzetességeit testesíti meg. A jog éppen ezért nem rendelkezik általános érvényességgel, mert minden nép szelleme eltérő. Az elmélet alapján a népszellemnek megfelelő jog a szokásjog, ezért SAVIGNY a kodifikációnak másodlagos jelentőséget tulajdonított és bizalmatlanul tekintett rá. A kodifikációt mindössze abban az esetben tartaná elfogadhatónak, ha a szokásjog túlságosan összetetté és ellentmondásossá válna. Véleménye szerint a kodifikációnak ekkor is a német szokásjogon kell alapulnia. Amennyiben az igazi jog a szokásjog, amely nem a törvényhozó akaratából ered, hanem a társadalomban működő belső erőkből, akkor a jog nemzethez kötött jelenség. A jog hordozója a közösség, a népszellem (Volksgeist), tehát minden jog jellemzi a mögötte álló közösséget. SAVIGNY pro forma mégsem a közösséget nevezi meg a jog meghatározójaként, hanem a népszellemet. Ez a megoldás lehetővé tesz egy finom különbségtételt, így ugyanis nem 1
feltétlenül csak a nép határozza meg a jogot. Az elmélet a jogfejlődést tekintve arra a megállapításra jutott, hogy a fejlettebb társadalmi viszonyok között már kiemelkedő szerepet játszanak a jogászok. Ilyen társadalmi helyzetben a jogászoknak kettős szerepe van: egyrészt jogtechnikai szakértők, másrészt viszont a népszellem letéteményesei is. Ezáltal SAVIGNY arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jogászoknak döntő szerepük van a jog meghatározásában. SAVIGNY azért tekinthető a jogszociológia előfutárának, mert a jog forrását a társadalomban látta. Az organikus jogfejlődés elmélete szerint a jogot a szokások és végső soron a népszellem formálják. A jog a nép géniuszának terméke, a népszellem kifejeződése, ezért nincs egy adott nemzeten túlmutató, általános érvényessége. A jog nem statikus, hanem fokozatosan (organikusan) fejlődik a társadalom fejlődésével együtt. 1. 3. SIR HENRY SUMNER MAINE és az angol történeti iskola. A brit történeti iskola megalapítója és legjelentősebb képviselője MAINE (1822-1888). A brit történeti iskola az elméleteit a különböző civilizációk történetével igyekezett tesztelni. MAINE a liberálkapitalista jogfelfogás alapvető téziseit fogalmazta meg, miszerint a jogfejlődés a státusztól a contractus (a szerződés) irányába halad. Az ősi jog (Ancient Law, 1861) szerzője szerint amennyiben a társadalmat a haladás és nem a stagnálás jellemzi, a fejlődés a státusztól a kontraktusig halad. A státus fogalmával azon társadalmakat jellemezte, amelyekben az egyén társadalmi pozíciója kötött és ehhez a pozícióhoz jogok és kötelezettségek kapcsolódnak. A státusszal jellemezhető jogrendszerekben az egyén jogi helyzete, jogai és kötelezettségei nem az egyéni magatartáshoz és a teljesítményhez igazodnak, hanem társadalmi állapotához. A jogok és kötelezettségek tartalmának alakításában ekkor az egyénnek nincsenek lehetőségei, hiszen a saját erőfeszítések révén nem változtatható meg a státusz (a római jogban például az atyai hatalom alól való szabadulást a felnőtt korú férfi számára fontos tisztség elérése során sem tették lehetővé). A történelmi haladás során az egyén társadalmi csoporthoz való kötöttségei lazultak. Az egyén jogai és kötelezettségei egyre inkább az egyéni magatartásokhoz kapcsolódtak; ez az állapot az egyének szabad, a viszonosságon alapuló kooperációját feltételezi. Az ősi jog alapvetően jogtörténeti munka, de a jog fejlődési szakaszai (patriarchális vagy törzsi szakasz, a karizmatikus vezető hatalma; az arisztokrácia uralmán alapuló íratlan jog korszaka; az ősi jogok kodifikálásán alapuló fázis) mögött a politikai tér átalakulását sejtette – ez pedig már szociológiai szempont. MAINE érdeme, hogy egy szaktudományos munkában igazolta a szociológiai szempontok használhatóságát, bizonyítva, hogy ez a szemléletmód kézzelfogható eredményeket hozhat. 2. A jogszociológia megjelenése és fejlődése; a jogszociológia keletkezésének társadalmi és jogi feltételei A jogszociológia akkor és ott keletkezett, ahol és amikor a társadalmi valóság behatolt a jogi szabályozás normatív értelemben vett világába és ennek révén a jogtudományba is. Ennek társadalmi alapja az volt, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején a tőkés társadalom monopolizálódásával új gazdasági és társadalmi viszonyok jöttek létre, amelyek egyre kevésbé voltak konformak a korábbi jogi szabályozással. Mire ezek az új viszonyok létrejöttek, addigra ugyanis már törvénykönyvekben rögzítették a szabad versenyen alapuló tőkés társadalom viszonyait. A modernizálódott, gazdasági értelemben monopoltőkés 2
társadalom kifejlődő viszonyait tehát jórészt még a korábbi, a szabad versenyes tőkés társadalomra épült jogi normák és jogelvek szabályozták. Ez a jelenség már önmagában is jelentős feladatot rótt a jogtudományra, az érdeklődés pedig a jog változásának problémája felé fordult. A megváltozott viszonyok azonban nem csupán néhány jogszabály, hanem a jogrendszer vagy legalábbis a jogrendszer jelentős részének változását igényelték. A forgalmi viszonyokat szabályozó polgári jogot ért kihívás mellett új jogágak keletkeztek (kereskedelmi jog, munkajog), sőt, a közjogi jogágak is jelentős változásokat produkáltak. E változások közül a legjelentősebb a közigazgatási jog funkciójának és normaanyagának növekedése volt. A változásokkal persze szemben állott a korábbi, a korlátok nélküli szabad verseny eszméjét tükröző polgári politikai és jogi ideológia egy része. Ez az ideológia ugyanis a feltörekvő polgárság társadalmi céljaihoz kapcsoltan alakult ki, és az ezen folyamatban létrejött jogelveket az igazság szinte változtathatatlan és örök elveinek tekintették. ROSCOE POUND amerikai jogszociológus azonban nem véletlenül helyezkedett ama álláspontra, hogy „a szabad vállalkozó, versenyző, individuális rend nem felel meg a mai embernek, ezek az eszmék a múlt századot kormányozták, a mai ipari társadalom mást követel.”1 Kísérletek a jog és a társadalom közötti szakadék áthidalására A jog normatív szférája és a valóságos társadalmi viszonyok közötti szakadék áthidalására – minthogy kezdetben a jogalkotás szokásos formái kevésbé jöhettek szóba az olyan alapelvekre vonatkozóan, mint például a szerződés szabadsága – jelentős részben a bíróságok vállalkoztak. Ez a jelenség elsősorban az angolszász jogterületen mutatkozott, hiszen a common law rendszerében a bírói gyakorlat jogfejlesztő funkciója mindig is erőteljesebb volt. A kontinentális jogrendszerekben elsősorban az ún. generális klauzulák (a jó erkölcs vagy a jóhiszeműség fogalma, a joggal való visszaélés tilalma) segítségével igazították a jogi normákat az élet követelményeihez – a normák látszólagos sérelme nélkül. A kontinentális jogszociológiai gondolkodás egyebekben is túlmutatott a bírói gyakorlaton. EUGEN EHRLICH elmélete például a jogot az államilag alkotott vagy szankcionált szabálytömegen kívül kereste, és elválasztotta a döntést – a bírói jogalkalmazást irányító normákat – a társadalomban élő jogtól. Az angolszász jogszociológia a fejlődés kezdeti évtizedeiben az „életet” a jogi gyakorlattal azonosította (a régi common law alapelv szerint a jog az, amit a hivatalos szervek tesznek). Ám a kontinentális (a német nyelvű és bizonyos fokig a francia) jogszociológia számára az életet a társadalmi gyakorlat és az ebben megjelenő szokások jelentették. A későbbi fejlődés során ez a kezdetekben még kimutatható különbség aztán elmosódott. Az angolszász jogszociológiai gondolkodásra nagy hatással volt a „primitív” társadalmak jogéletének tanulmányozása, és az ún. jogi antropológia egyre nagyobb súlyt kapott a kutatásokban és a jogszociológiai szemlélet formálásában. A kontinentális jogi gondolkodásban pedig erősödött a jogalkalmazó tevékenység kreatív jogfejlesztő szerepe és ennek tudományos elismerése.
1
POUND, ROSCOE (1922): An Introduction to the Philosophy of Law. Yale University Press, New Haven, 1954, pp. 2-3.
3
3. A jogszociológia klasszikus problémái 3. 1. ÉMILE DURKHEIM és a jog, mint a társadalmi szolidaritás jelzőrendszere. A XIX-XX. század fordulója táján - Amerikához és Németországhoz hasonlóan – Franciaországban is felismerték a jog és az élet, a könyvekben és a valóságban ható jog különbségét. A francia jogtudomány azonban először nem kifejezetten jogelméleti munkákban prezentálta a jogszociológia problémáit, hanem általánosabb szociológiai munkálatok keretében. A francia szociológia és jogszociológia gyakorlatilag elválaszthatatlan ÉMILE DURKHEIM (1858-1917) hatásától. DURKHEIM általános szociológiai teljesítményéből különösen fontos a jogszociológia számára a társadalmi tény fogalmának bevezetése, amelynek körébe a társadalomban élő normákat, így az erkölcsöt, a szokást és a jogot is besorolta. A társadalmi tényt ugyanúgy dolognak tekintette, mint a természeti tényeket, s hangsúlyozta, hogy tanulmányozásukat meg kell szabadítani minden szubjektivitástól. A jogszociológia számára második fontos megállapítása a normális ténynek a patologikustól való elválasztása. Normálisnak tekintett minden olyan jelenséget, amely egy meghatározott típusú társadalomban szokásszerűen megjelenik, s amelyet a kollektív élet feltételei megalapoznak. A deviancia egyik formája – az öngyilkosság – vizsgálata során alakította ki az anómia fogalmát, amely lényegében a társadalomban élő normák ellentmondásossá és relatívvá válását jelenti, azaz a magatartási normák hatásának elbizonytalanodását. Durkheim szociológiájának fontos alkotóeleme a társadalmi munkamegosztásból következő szolidaritás típusainak megkülönböztetése. A történelem során a szolidaritás két típusa alakult ki. A mechanikus szolidaritás az egyenlők szolidaritása, amely azon a kollektív meggyőződésen alapszik, hogy a társadalom tagjai egymásra utaltak, s oly mértékben kötődnek egymáshoz, hogy mindenfajta eltérő magatartás szigorúan büntetendő. Az organikus szolidaritás ezzel szemben olyan munkamegosztásból fakad, amely egy élő organizmushoz hasonlóan működik, azaz minden tagja mint individuum (egyén) rendelkezik funkcióval, és ezt bizonyos szabadságfokkal teljesítheti. Éppen ezért van szükség megfelelő szabályozásra, amely a javak cseréjét, a tagok „kommunikációját” biztosítja. A társadalmi szolidaritás a jogban fejeződik ki, így bizonyos értelemben a jogban fellelhető különbségek vizsgálatából állapítható meg a szolidaritás típusa is. Ezért vállalkozott DURKHEIM a büntetőjog társadalmi funkciójának vizsgálatára is. A „primitív” társadalmakban a munkamegosztás kisfokú, ennek megfelelően a mechanikus szolidaritás, a hasonlók szolidaritása uralkodik. Kifejeződései a nagy társadalmi homogenitás; a tradíciók uralma; az egyén számára a státusz a döntő; a szerződés szerepe kicsi. Mindezen megállapításokhoz DURKHEIM a jogi szankcióelemzéssel induló vizsgálat segítségével jutott el, miután megállapította, hogy a „primitív” társadalomban az a cselekedet került bűncselekményként büntetésre, amely a közt sértette, és az elítélésben a kollektív tudat fejeződött ki. (Az antik Rómában például a népgyűlés előtt folytatták le a bűnügyi pereket.) A társadalmi szolidaritás másik típusát – amely már a fejlett munkamegosztást fejezi ki – ismét a jogon keresztül, annak megváltozott szankciótípusán át közelítette meg. Az a tény, hogy a szankció restitutív (helyreállító) jellegű lett, többé nem a hasonlók szolidaritását fejezte ki az egész társadalom nevében, hanem az organikusan egymásra utalt egyének léptek elő a jogban
4
is, hogy jogai biztosításán keresztül az egyén maximálisan működhessen közre a társadalom érdekében végzett munkában. Ebből következik, hogy a mechanikus szolidaritást kikényszerítő jog represszív, megtorló jellegű (elsősorban büntetőjog). Ezzel szemben az organikus szolidaritásnak a családi jog, a kötelmi jog, a kereskedelmi jog, az eljárási jog, a közigazgatási jog és az alkotmányjog felel meg. Így a szankciók is különböző természetűek. A mechanikus szolidaritás jogának a szankciója represszív, megtorló jellegű, míg az organikus szolidaritásé restitutív, tehát a valamiképpen megzavart viszonyok helyreállítására, a zavar kiküszöbölésére törekszik. 3. 2. MAX WEBER és a nyugati jog, mint társadalomformáló erő. WEBER (1864-1920) – jóllehet alapképzettségére nézve jogász volt – jogszociológiáját általános társadalomelmélet keretében bontotta ki. Pontosabban a jog fejlődését, jelenségeit a társadalmi fejlődés menetében, más társadalmi folyamatokhoz és jelenségekhez, sőt más uralmi típusokhoz való kapcsolatukban igyekezett megérteni. Szociológiai alapproblémája a kapitalizmus megértése, létrejöttének magyarázata. WEBER a kapitalizmust a racionalizálódás folyamataként fogja fel. Így a kapitalista vállalkozó mások magatartásának és körülményeinek a kalkulálásával, ezek megszervezésével törekszik haszon elérésére. A kapitalizmus és a racionalizáció tehát összefügg, de a racionalizálódás nem korlátozódik a gazdasági folyamatokra. A gazdasági racionalizálódás előfeltétele, hogy a társadalmi élet más területei is keresztülmenjenek ezen a folyamaton. Ez az összefüggés érvényes a jog világára is. A kapitalizmus kiszámítható, racionális jogot igényel, mert „egy gép pontosságával működő és pontosan kiszámítható jogrendszerre van szüksége, amelyben nincs szerepük rituális vallási és mágikus meggondolásoknak.”2A jog szociológiájának központi témája ezért a racionális jog mibenléte és kialakulása: a racionális állam és jog kialakulása olyan tényező, amely nélkülözhetetlen a kapitalizmus kialakulásához, és mint ilyen, a nyugati társadalomfejlődés kultúrtörténeti értéke. Az egyes emberek számára annak a kiszámíthatóvá tétele a legfontosabb, hogy „mekkora esélyeik vannak a gazdasági javak feletti rendelkezésre, illetve arra, hogy a jövőben meghatározott feltételek mellett megszerezzék e javak fölött a rendelkezést.”3 Abból következően, hogy WEBER a jogfejlődésben a racionalitás folyamatos kiteljesülését látta, a jog négy tipikus megjelenését különböztette meg.
formális-irracionális a jog megjelenése, ha a jogalkotó vagy a jogalkalmazó valamiféle irracionális megismerési eszközből indul ki, amely ésszerű úton nem ellenőrizhető: például jóslatot, vagy mágikus eljárást követ; materiálisan irracionális a jog abban az esetben, amikor a döntéseket tartalmilag nem valamilyen meglévő normára, hanem etikai, érzelmű jellegű vagy éppen politikai természetű értékelésre alapozzák, és a döntés csak az adott esetre érvényes; a formálisan racionális jog kizárólag és egyértelműen megfogalmazott általános anyagi jogi vagy eljárási tényállásra épül; a materiálisan racionális jog tartalmilag általánosított magatartási elvekre támaszkodik. Ezek lehetnek értékracionális jellegűek (mint az etikai imperatívuszok), illetve
WEBER, MAX: Gesammelte Politische Schriften. Drei Masken Verlag GmbH, München, 1921, 140. p. WEBER, MAX (1922): Gazdaság és társadalom. I. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 11. p. 2 3
5
célracionális jellegűek, ha például hasznossági elveken, célszerű szabályokon vagy politikai maximákon alapulnak. Bizonyos további absztrakcióval a fent ismertetett ideáltípusok összekapcsolhatók a weberi politikai szociológia uralomtípusaival. A legális uralommal például azért, mert az absztrakt, érvényes jog legitimálja akár a formális, akár a materiálisan racionális jog típusát. A tradicionális uralom a létező rend szentségében való hiten alapul, amelyben az uralmon lévőt nem kötik a formális szabályok (a kádi-jellegű igazságszolgáltatás a materiálisan irracionális jog típusával köthető össze). A karizmatikus uralomhoz, amely a népvezér vagy a próféta kiválasztottságában való hiten alapul, a formálisan racionális jog illene. Ezek a kapcsolódások természetesen keveredhetnek a történeti megjelenésükben, s nem is mindig igazolhatók. WEBER tehát a jogfejlődésben a jog folytonosan racionalizálódó és formalizálódó tendenciáját látta. A weberi jogszociológiában a funkcionális szemlélet vált hangsúlyossá, esetenként túlhangsúlyozottá a jog eszközjellegének felismerésével. A jogot WEBER is a politikai hatalom eszközének látta, bár a politikai hatalom mégsem jelenti kizárólag az államhatalmat. Felfogásában a jog az uralom alá vetettek eszköze is. Ezzel az eszközzel az állami hatalom törekvéseit úgy alakíthatják, hogy létrejöjjön egy olyan politikai-társadalmi egyensúly, amelyre az egyik vagy másik csoportosulás támaszkodhat. A jog hatalomhoz kötöttségét ez a differenciálás nem bontja meg, a kényszer jelentős helyet foglal el a jog mögött, még ha nem is mindig a politikai hatalomból fakad. Mindig csak a konkrét esetben dönthető el, hogy valójában meddig terjed a jog kényszerítő ereje. Ezek a kényszerítő apparátusok mégis mindaddig szociológiailag valós jogi kényszert jelentenek, „ameddig a hatalmi eszközeik társadalmilag releváns hatást gyakorolnak.”4 Világosan kifejti azonban WEBER azt az általános, és egyebek között az empirikusan érvényes jogrend fogalmában is tükröződő álláspontját, hogy a jog társadalmilag kötött. Olyan tényezők és viszonyok kötik, amelyek a politikai hatalmat, az állami hatalmat is kondicionálják (ld. fentebb).
4
WEBER: op. cit. (1992), 12. p.
6
