A III. KORAÚJKORÁSZ KONFERENCIA ELŐADÁSAINAK ÖSSZEFOGLALÓI 2015. MÁJUS 26–27.
Barta M. János, ELTE BTK, Kora Újkori Magyar Történelem Doktori Program Csáky István és Rottal János levelezése (1660–1674) A Csáky család Felső-Magyarország meghatározó főnemesi családjai közé tartozott. Jó bécsi udvari kapcsolatokkal rendelkező tagjai a Magyar Királyság számos fontos tisztségét elnyerték. Közéjük tartozik a disszertációm és tervezett előadásom középpontjában álló, az országbírói tisztséget az 1687-es pozsonyi országgyűlésen elnyerő Csáky István (1635–1699) gróf is. Előadásom témáját az 1660-as évtizedben még szatmári főkapitányként működő Csáky István és Rottal János gróf eddig még feldolgozatlan, majd másfél évtizedet felölelő levelezése szolgáltatja. E levelezés jelentőségét leginkább Rottal bécsi udvari szerepe adja. A magyar indigenátussal is rendelkező morvaországi nagybirtokos a magyarországi ügyek szakértőjének számított. Az 1660-as években a magyar politikai elit számos tagjával levelezésben állt, ugyanakkor kulcsszerepet játszott a lőcsei commissio, majd a pozsonyi judicium delegatum elnökeként, a Wesselényi-szervezkedés felszámolását követő magyarországi perek lefolytatásában. Alakja mindeddig mégsem került a történeti munkák középpontjába, politikai pályájáról nem készült monográfia vagy akár csak átfogó tanulmány. Csáky Istvánnal folytatott levelezése a szerencsés módon fennmaradt forráscsoportok közé tartozik. Míg a Csáky család levéltárában Rottal Jánosnak megközelítőleg 90 db Csákyhoz intézett 1660 és 1670 között íródott levele maradt fenn, addig Csákynak mintegy 170 db Rottalnak szóló levele olvasható ma a nádasdladányi levéltár anyagában az 1660 és 1674 közötti időszakból. E forrásbázis segítségével jól nyomon követhető e patrónus-kliens viszony természetének és intenzitásának alakulása. Tartalma számos politikai, gazdasági és társadalmi szempontból fontos részlet mellett fényt vet e kapcsolat kölcsönös előnyeire vagy éppen buktatóira is. Az eddigi kutatásaim során feldolgozott egyéb források segítségével feltárható Csáky István regionális politikai szerepének jelentősége és láthatóvá válik a korabeli híráramlásban betöltött helye is ezekben az években, amely kérdés tárgyalására tágabb időhorizonton belül disszertációmban is sor fog kerülni. Emellett számos értékes információ kinyerhető belőle Csáky István bécsi kapcsolatrendszerét illetőleg. A két főúr levelezése annak rekonstruálását is lehetővé teszi, hogy az I. Rákóczi Ferenc által kirobbantott felsőmagyarországi felkelés idején ellentmondásos szerepet játszó, főkapitányi hivataláról az események kezdetén lemondó Csáky István hogyan próbálta meg fokozatosan elhatárolni magát a mozgalomtól. Szerepének tisztázásához Rottal közvetítését is igénybe vette, ennek sikereként értékelhető, hogy az elkövetkező években fokozatosan visszanyerte a bécsi udvar bizalmát.
Bence Áron, ELTE BTK, Társadalom- és Gazdaságtörténet Doktori Program Kannibalizmus és boszorkányság kapcsolata a 16. századi tupi-reprezentációk fényében Ókori szövegektől kezdve középkori legendákon, népmeséken át, egészen a kora újkori peres anyagokig találkozunk olyan leírásokkal, amelyek emberevő tulajdonságokkal ruháznak fel egyes csoportokat. Nincs annál szörnyűbb és ez által a címzettek körétől eredményesebben elidegenítő eszköz, mint a kannibalizmus vádja. A kora újkori boszorkányság egyik legkiemelkedőbb kutatója, Charles Zika véleménye szerint a boszorkány legfontosabb tulajdonsága a kannibalizmus. A késő középkori boszorkányüldözés legismertebb kézikönyvében, Heinrich Kramer Malleus Maleficarumában (1487) azonban csak elvétve találkozunk a boszorkányság és a kannibalizmus összekapcsolásával, a később közismertnek tekinthető boszorkányszombatok leírásával. A vád a 16. század folyamán vált különösen népszerűvé. Ha a kannibál szimbólumát a másság-reprezentáció fiktív eszközének tekintjük, úgy könnyen magyarázatot találunk a két csoport, a világ peremén élő őslakos indiánok és az európai világ belső marginális rétege, a boszorkánysággal megvádolt emberek emberevő jellemzésének egybeesésére: a másság-leírások ezzel a váddal igyekeznének „nem-azonossá”, embertelenné tenni mindkét csoportot, ezáltal pedig legitimálni az irányukban történő brutális fellépést. Bár a kora újkori kannibál-reprezentáció több tekintélyes kutatója propagandisztikus fikciónak tartja az Újvilág népeinek kannibalizmusát, magam Neil Whitehead antropológus és Michael Harbsmeier történész álláspontját fogadom el, akik fontos megszorításokkal hitelt szavaznak e narratíváknak. A 16. század legismertebb Brazília-leírásai: Hans Staden (1557), André Thevet (1557) és Jean de Léry (1578) egybehangzóan szólnak a tupi indiánok kannibál-rítusairól. E beszámolók pedig újabb és újabb kiadások és átvételek hatására széleskörű népszerűségnek örvendtek a következő évszázadokban. A 16. századi brazil tupi-leírások jellemző vonása, hogy a nőket egyszerre mutatja be mindennapos elfoglaltságaikat végző, létfenntartáshoz szükséges személyekként és a férfiakkal egyenrangú, prófétáló-varázsló, a kannibál-szertartás alatt eszüket vesztve szabadon tomboló elemekként. A női szabadság és a kannibalizmus e szövegekben való összekapcsolása meglepő párhuzamokat mutat egyes 16. század végi boszorkányper-iratokkal, ahol a női vádlottak arról vallanak, hogy szabadságuk kivívása érdekében vettek részt kannibalisztikus boszorkányvacsorákon. A nördlingeni boszorkányperekből (1590–1598) kitűnik, hogy az emberevéssel vádoltak mind nőneműek, a maguk mesterségében általában sikeresek, valamint gyakran a városi elithez tartozók voltak. A században készült képi ábrázolások a társadalmi rend felborulásának érzékeltetésére kötik össze a (szexuális értelemben vett) szabad boszorkány alakját a kannibalizmussal. Előadásomban a szakirodalom szem előtt tartásával a két forráscsoport, a brazil tupi-leírások és az európai boszorkányvádak írásos és képi forrásainak összevetésével keresem a választ arra a kérdésre, mennyiben befolyásolhatta az előbbi az utóbbit, vajon kimutatható-e a tupi kannibál-leírások egyes motívumainak átvétele a 16. század második felének megváltozott európai boszorkány-képében. Bár Shakespeare Viharjában (1611) Caliban, a kannibál vadember a boszorkány/varázslónő ivadékaként jelenik meg, hipotézisem szerint a reláció éppen fordított: a brazil kannibál-leírások inspirálták a század végének boszorkánykarakterisztikáját.
Bodnár-Király Tibor, ELTE BTK, Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program „[…] a’ kinek tudománya vagyon, annak semmi szüksége nintsen, minden földi királyoknál gazdagabb” – A tudomány(ok) szerepe Decsy Sámuel Pannóniai Féniksz című művében Előadásom tárgya a Bécsben letelepedett, majd később újságírói karriert befutó filozófia- és orvosdoktor, Decsy Sámuel 1790ben megjelent nagy sikert aratott műve (Pannóniai Féniksz avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv. 1790, Béts), amelyet a magyar történeti hagyományban a korszak más nevezetes szövegeivel egyetemben a mai napig a nyelvújítási mozgalom és a formálódó újkori nemzetépítő diskurzusok felől szokás értelmezni. Az előadás célja ennek tudatában a Decsy művére rárakódott értelmezési hagyomány visszafejtése, és egy alternatív elbeszélői stratégia megalapozása. Ennek szükségességét abban látom, hogy mint a kora újkor számos nevezetes szövege esetében, Decsy említett művénél is megfigyelhető az a jelenség, amelyet az eszmetörténeti szakirodalom a „diskurzusok torlódásaként” ismer. Az előadás ehhez az értelmezési problémához a kora újkor során megváltozó tudományosság társadalmi beágyazódása felől kíván hozzászólni, felhívva a figyelmet a 18. század közepére egyértelművé váló léptékváltásra, amikor is a tudomány és az egyéb hasznos ismeretek véglegesen belépnek a formálódó társadalmi nyilvánosság(ok) terébe. A tudomány új szerepének kialakulása a korábbi közösségi funkciók újragondolásával vette kezdetét, a fogalomhasználat tekintetében sokszor azonban még a „kitaposott ösvényeken” járt. Decsy könyve mellőzve a század utolsó évtizedében felerősödő Kant-recepció elméleti implikációit (Kant nevét nem is említi könyvében), a tudományok társadalmi szerepvállalását jelentő intellektuális kihívásra a korábbi gyakorlatok közvetítette megoldással reagált. Miközben másokhoz hasonlóan integrálta a századvég magyar politikai gondolkodásában egyre fontosabb szerepet játszó „civilizatórikus” fejlődés modernizációs szókészletét (kereskedő társadalom eszméje, ipar és mezőgazdaság fejlesztése, sajtó- és cenzúraszabadság), a nyelvfejlesztés ügyét a Leibniz és Wolff nevéhez köthető tudományos rendszerelmélet és az új göttingeni diszciplínák keretei között tartotta megvalósíthatónak. Ebből a pozícióból kiindulva Decsy számára magától értetődött a tudományok társadalom- és közösségfejlesztő szerepe mellett való érvelés, akárcsak az újabb tudományos megközelítések (pedagógia, pszichológia) népszerűsítésének szándéka. Az előadás során ennek a rendszerelméleti gondolkodásnak azon fogalmi és eszmei percepcióival foglalkozom, amelyek segítségével Decsy a tudományok társadalmi pozícióinak megerősítése mellett érvelt. A prezentáció konklúziójában végül az is szóba kerül, hogy Decsy a tudományok művelését racionális tevékenységnek tekintette, jelentőségét pedig (a magyar nyelv kiművelésén túl) az ember és közösség viszonyát leíró kora újkori antropológiakép felől szemlélte. Könyvével tehát ennek az antropológiának két alapkérdésére is választ kívánt adni: (1) Milyen eszközökkel segíthető elő az egyén és társadalom tökéletesedése, valamint ezen eszközök miként hatnak vissza a társadalomra? (2) Miként oldható fel a már létező hierarchizált társadalmi rend és az ebben alárendelt szerepet játszó egyén boldogulásának sztoikus dilemmája? Dóbék Ágnes, PPKE BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola Történeti jellegű munkák egy főpapi hagyatékban (1765) Barkóczy Ferenc esztergomi érsek 1765-ös halála után a könyvtárában található kötetekről összeírást készítettek. Ez a hagyatéki jegyzék ma az esztergomi Prímási Levéltárban található, míg a hajdani könyvtár fennmaradt köteteit az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár őrzi. Az egri nyomda kiadványairól értekezve Bitskey István már felsorolt számos alkotást, amelynek megjelenéséhez Barkóczy nyújtotta támogatását. Entz Géza Barkóczy mecénási tevékenységét vizsgálva megemlítette könyvtárát is, valamint tanulmánya függelékében felsorolta művészeti tárgyú könyveit és a könyvtárban található tervrajzokat, rézmetszeteket. Ezen kívül azonban nem hangsúlyozták a püspök, majd érsek könyvszeretetét és érdeklődését a legkülönbözőbb témájú könyvek iránt. A könyvjegyzék vizsgálatával most lehetőség nyílik Barkóczy könyvtárának rekonstruálására: az eddiginél sokkal részletesebb képet kapunk érdeklődéséről és műveltségéről. Előadásomban azokat a könyveket mutatom be, amelyek az egri püspök, majd esztergomi érsek történelmi érdeklődését tükrözték. A több száz kötet között találunk magyar, latin, olasz, német és francia nyelvűeket. A könyvek jellemzően 1720 és 1750 között jelentek meg, így a gyűjtemény vizsgálatánál a kortárs szerzők, valamint a kor divatos szerzői között való naprakész tájékozódás eredményéről beszélhetünk. A könyvek tematikus bemutatásán keresztül kirajzolódik, hogy a korabeli európai irodalom alkotásai és szellemi irányzatai közül melyek jutottak el a magyarországi főpaphoz. Az egyháztörténeti vonatkozású könyvek mellett számos, az európai történelemre vonatkozó munkát is találunk. A latin nyelvű könyvek közül a jezsuita történetíró iskola szerzőinek műveit emelem ki, valamint azokat, amelyek az egyes országok történetét dolgozzák fel. A mind egyházi, mind világi szerzők munkáin keresztül megfigyelhetjük azt is, hogyan viszonyultak az egyes országok saját népük történelméhez. Az olasz nyelvűek közül a világtörténelmet összefoglaló munkákat mutatom be, hangsúlyozva azokat a fejezeteket, amelyek Magyarországra vonatkoznak. A német és francia nyelvű munkák közül a kortárs európai történelmet feldolgozó alkotásokról, valamint néhány történelmi témájú szépirodalmi alkotásról beszélek. Az egyes kötetek bemutatása mellett ismertetem a könyvek útját a könyvtárig, a különböző beszerzési módokat, valamint azt a felhasználói kört, amely Barkóczy mellett használhatta a könyvtárat.
Egerer Lilla, ME BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola Gúnynevek és anagrammák két 17. századi hitvitában A hitvitákban megjelenő gúnynevek és versek megjegyzések eddig kevesebb hangsúlyt kaptak a kutatásban, noha ezek vizsgálatával is számos új tudás birtokába juthatunk a kor és a szerzők szövegfelfogásáról. Előadásomban a szövegről való gondolkodás lehetőségeit, illetve ezeknek a gúnynevekkel és a versekkel mutatott összefüggéseit mutatom be irodalomtörténeti nézőpontból, és azon belül is a hitviták retorikai, szövegalakítási gyakorlatára helyezem a hangsúlyt. Pázmány Péter Alvinczi Péterrel 1609 és 1614 között, illetve Pázmány és Balásfi Tamás Zvonarics Imrével és Nagy Benedekkel 1604 és 1616 között folytatott hitvitáiban a szövegről való gondolkodás kétféle lehetősége fedezhető fel. Az egyik a tudós szövegalkotói eljárások eredményeként létrejövő, a retorika szabályai szerint szerveződő szöveg eszményét, a másik pedig a szöveg egy olyan képét állítja elénk, amely akaratlanul is árulkodik szerzője valódi indítékairól, indulatairól és képességeiről. Előadásomban e két szövegkép, illetve a két vitában megjelenő, az ellenfélre alkalmazott megszólítások, gúnynevek, valamint az anagrammás és akrosztichonos versek összefüggéseit kívánom feltárni. Ez az összefüggés kétféle módon valósul meg. Egyrészt úgy, hogy a megnevezések és a versek is a főszövegek által „leleplezettekhez” hasonló tulajdonságokkal ruházzák fel a névviselőt, vagyis a mindenkori ellenfelet. Az említett tulajdonságokat tehát nemcsak a szövegek fedik fel, hanem a névből is nyilvánvalók. Emellett a versek körül kialakuló versengés is párhuzamba vonható a főszövegekben megjelenő tudós szöveg, tudós szövegalkotás eszményével, amennyiben a versek is a tudósság demonstrálásának igényével készülnek. A vitázók ellenfelüket vagy valódi nevén hívják vagy gúnynevekkel nevezik meg. A valódi és a gúnynév párhuzamosan is jelen lehet a szövegben, de az is megtörténik, hogy a valódi név helyett csak a gúnynetet tüntetik fel. A név érvként való használatát, annak okait, hátterét, lehetőségeit a név motiváltságának, jelentésének, név és névviselő viszonyának, a név helyességének és illőségének oldaláról világítom meg. Az anagrammás versek a vallási viták velejárói, a vitázók fegyvertárának fontos darabjai. Nem csak a magyarországi hitvitákra igaz ez, az anagrammák ilyen használata nemzetközi hagyományokkal rendelkezik. A két vizsgált hitvitához 40 anagrammás és 2 akrosztichonos vers tartozik, 28 latin és 14 magyar. A versek egy része, 16 darab, a vitairatok végén található, kettő a főszövegben, a fennmaradó 24 pedig önálló nyomtatványként látott napvilágot. Ezek vizsgálatához feltérképezem az anagrammák, anagrammás és akrosztichonos versekhez, illetve a szójátékokhoz kapcsolódó elgondolásokat, meggyőződéseket, retorikai és poétikai elméleteket, valamint költészet és onomasztika kapcsolatát, illetve itt is figyelembe veszem a névhez, név és névviselő viszonyához kapcsolódó kérdéseket. A két hitvitában Alvinczi szövegeiben jelennek meg először az ellenfél nevére költött versek. Az ez után keletkezett költemények az őket megelőzőekre válaszul következnek, szerzőik azokat mindegy kihívásnak tekintik. A versekkel történő válaszadás egyik mozgatórugója, hogy a szerzők bebizonyítsák, nemcsak az ellenfél, hanem ők és a táboruk is a költői mesterség magas fokán áll. Aki pedig több és kiválóbb költeményt tud létrehozni, hatékonyabban is tudja legyőzni ellenfelét. Erdős Zoltán, ELTE BTK, Történelem Segédtudományai Doktori Program Történeti emlékezet és nemzeti identitás a magyar puritán irodalomban A 17. század utolsó harmada a magyar történelem politikai és szellemi értelemben egyaránt igen mozgalmas, labilis időszaka, gondoljunk akár a súlyos következményekkel járt lengyelországi hadjáratra, az azt követő erdélyi fejedelemválságra, a gyászévtizedre és a korai kuruc mozgalomra vagy a török kiűzésével beköszöntő új viszonyokra. Ebben a vészterhes, sokszor kifejezetten képlékeny közegben szeretnék „pillanatfelvételt” készíteni a történeti emlékezetről és az újkori nemzettudat kialakulásának egy szakaszáról. Ehhez „gyűjtőlencseként” egy jól körülhatárolható, mégis változatos, tematikájában, formailag és célrendszerét tekintve egyaránt sokrétű forráscsoportot, a magyar puritán irodalom alkotásait használom. Az elsődleges forrásbázist a korai kuruc mozgalomhoz köthető szerzők (Tolnai Szabó Mihály, Szőllősi Mihály, Nagyari József és Szőnyi Nagy István) prédikációi, imádságai és hitépítő munkái jelentik, ezek mellett azonban más nagy hatású puritán műveket (id. Köleséri Sámuel, Técsi Joó Miklós írásai) és a kor erdélyi emlékirat- és krónikairodalmának emlékeit is felhasználom. A prédikátorok történelemszemléletét az 1530-as években kialakult, alapvonalaiban azóta változatlan wittenbergi történelemszemlélet határozta meg. Az egyes történelmi eseményekre, személyiségekre vonatkozó utalásaik ugyan mindig ezen a háttéren jelennek meg, de általában elszórtan, alárendelve a szöveg aktuális céljainak. A történelmi múlt így mindössze példatárként szolgált a szerzők polemikus vagy hitépítő mondandójának kifejtéséhez. A politikai nemzet létrejöttében – első látásra – jóval nagyobb szerepet játszottak a kortörténeti fejlemények, vagyis a közösen megélt, a közösség minden tagja által megtapasztalt és többé-kevésbé egységes módon értékelt események. Mindennek ellenére a puritán szerzők írásaiban jól kitapinthatóak a történeti emlékezet szabályszerű mintázatai, tematikai és időrendi csomópontjai. Nem kérdéses például az egyháztörténeti vonatkozású események lényeges szerepe, kronológiailag pedig a Szent István-i egyházszervezés, Zsigmond király, a Hunyadiak kora és a mohácsi csata jelentik azokat a sűrűsödési pontokat, amelyek köré az említett események és személyiségek rendezhetőek. Mindezeken túl az is megállapítható a magyar történelemre vonatkozó konkrét utalások, reflexiók összegyűjtésével és rendszerezésével, hogy a szerzők milyen pozitív és negatív mintákat, azonosulási pontokat kínáltak fel olvasóiknak (hallgatóiknak), ezen keresztül pedig láthatóvá válik az általuk közvetített nemzeti identitás-modell alapszerkezete. A munka egyik legfőbb nehézségét jelenti, hogy a téma megköveteli a történeti és antropológiai szempontok integrálását, az emlékezet és az identitás antropológiailag is megalapozott fogalmának használatát. A számos összefüggést homályban hagyó vagy eltorzító módszertani dogmatizmus helyett tudatosan törekszem egy eklektikus metodológia kiépítésére és alkalmazására. A kollektív emlékezet működésének és „rétegzettségének” vizsgálatához (kulturális és kommunikatív emlékezeti szintek megkülönböztetése, az emlékezet jelentéssel teli és identitásbiztosító funkciójának leírása) Maurice
Halbwachs és Jan Assmann munkái kínálnak megfelelő fogalmi keretet. A nemzetről alkotott 17. század végi felfogásokat (a rendi kereteket meghaladó, részben politikai, részben kulturális nemzetfogalom kialakulása) ugyanakkor Szűcs Jenő klasszikus tanulmányai alapján rekonstruálom. Illner Balázs, ME BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola A polgári politikai irodalom egy műfaja, a Rathspredigt A 17. századi hazai fejedelemtükör-irodalom feldolgozása Hargittay Emilnek köszönhetően a közelmúltban megtörtént. Kutatásainak eredményeképpen világos képet kaptunk a fejedelmi és királyi udvarok önreprezentációjáról, emellett részletes elemezést nyújtott azokról az erényekről, amelyek alapvetően szükségeltetnek a megfelelő hatalom gyakorlásához és fenntartásához. A szabad királyi városokhoz és a szabad bányavárosokhoz köthető polgári-politikai irodalom hasonló jellegű elemzése eddig elkerülte az irodalom- és eszmetörténeti kutatások figyelmét, így előadásom ezt a hiányt igyekszik – ha kis mértékben is – pótolni. A 17. századi polgári-politikai irodalom szövegkorpuszának meghatározó hányadát a városi magisztrátusválasztást kísérő prédikációk (Rathspredigt, Richterpredigt) teszik ki. A hazai szakirodalom több fontos megállapítást is tett az idevágó szövegek kapcsán. Tartalmi szempontokat szem előtt tartva, a királytükörként szolgáló bibliamagyarázó prédikációkkal látja ezeket rokonnak, hazai megjelenésükkel kapcsolatosan pedig megjegyzi, hogy „ezeket minden bizonnyal a felső-magyarországi városok igényei hívták életre”, amint azt Heltai János a Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601– 1655) című művében fogalmazta meg. E beszédek szoros tematikai, tartalmi kapcsolatot mutatnak a fejedelmi tükrökkel, hiszen megnevezik a jó magisztrátus feladatait és ismérveit, valamint számba veszik az alapvető polgári erényeket, így ezek alapvetően alkalmasak a korai polgári politikai gondolkodásmód rekonstruálására. Előadásom középpontjában Johann Conrad Barth soproni evangélikus lelkész 1670-es soproni magisztrátusújítás alkalmából elmondott német nyelvű prédikációja áll, amelynek címe Oedenburgisches Rath-Haus, weiland vom seeligen Herrn Christoph Lackner, j. v. doctore und hochverdienten Burgermeister der königl. Freystadt Oedenburg mit sinnreichen Gemälden und Sprüchen gezieret... (RMNy 3674). Bemutatom, hogy melyek voltak azok az erények, amelyek révén Barth szerint valakiből jó városvezető, illetve példamutató polgár válhatott. Az előadás rámutat azokra a politikai kulcsfogalmakra, amelyek alapvetően hordozzák a városi közösség speciális gondolkodásmódjának jegyeit. Kardos Tímea, PPKE BTK, Társadalom- és Életmód-történeti Műhely Thököly Imre és az 1683-as kassai országgyűlés A témához a legjelentősebb forrásanyagot a Magyar Országos Levéltár P 49-es Felső-magyarországi ülések jegyzőkönyve jelenti. Az új fejedelemség első gyűlése a szerveződő fejedelemség irányításának, gondjainak és a közelgő katonai eseményeknek is egyik meghatározó pontja. Az előadásomban részletezem, hogy kik jelentek meg, milyen témák vetődtek fel, milyen eredményességgel haladtak az ülések és Thököly megbízottai hogyan képviselték a fejedelem érdekeit, hogy milyen pontokon lépett közbe Thököly az üléseken, illetve azokon kívül milyen események jellemezték a fejedelem és a rendek kapcsolatát. A felső-magyarországi ülések összehívását, az összehívás pillanatában a fejedelemség politikai helyzetét, az ülések napirendjét is ismertetem, valamint azt, hogy kik vettek részt, milyen küldöttek, hol üléseztek és pontosan mikor. A nagyobb egységet az előadásban a sérelmek tárgyalása és a követek igényeinek részletezése, ismertetése adja. Zárásként felvázolom a felsőmagyarországi ülések mérlegét, hogy az országgyűlésnek milyen jelentősége volt Thököly fejedelemségében, adott politikai helyzetben milyen szándékok vezérelték a résztvevőket és milyen volt az érdemi munka? Mennyire volt eredményes a felsőmagyarországi ülés és milyen elégedettséggel távoztak a részvevők? Maradtak-e rendezetlen kérdések? A rövid életű fejedelemségben kevés hasonló ülésezésre volt lehetőség és idő. Ezért ezek az ülések különösen hangsúlyosak, és jól mutatják Thököly fejedelemségének „országépítő” tevékenységét, hogy az újonnan születő fejedelemségben Thököly hogyan próbálja kialakítani a katonai, gazdasági, politikai irányvonalakat, hatalmát milyen módon próbálja megerősíteni, fejedelemségét stabilizálni. Kocsis Zsuzsanna, ELTE BTK, Nyelvtudományi Doktori Iskola A nyelvtudomány segédtudományi szerepéről a történelmi kutatásokban, különös tekintettel a missziliskutatásra Előadásomban a kora újkor jellegzetes nyelvemlékcsoportján, a missziliseken keresztül mutatom be a történelemtudomány és a történeti nyelvészet találkozáspontját, pontosabban azt, hogy egy adott forráscsoport hogyan szolgál információval mindkét stúdium számára. Jelen vizsgálat a főúri magánlevelezéseket helyezi fókuszába, korpusza Batthyány Ferencné Svetkovics Katalin 16. századi magyar nyelvű levelezése. A forráscsoport kiválasztásának oka, hogy a misszilisek ezen együttesében hangsúlyosan és gyakran jelennek meg az általános történelmi események elbeszélései, ugyanakkor a mindennapok eseményeiről is részletes képet adnak. Mindez a missziliseket mind az általános történelem, mind a mikrotörténelem szempontjából fontos forrássá emeli, gazdag nyelvi anyagukkal pedig a lingvisztika számára is hasznos információkkal szolgálnak. Előadásom első felében esettanulmány jelleggel mutatom be a Svetkovics-leveleken keresztül a Batthyány uradalomban folyó gazdálkodást. Rácz Lajos és R. Várkonyi Ágnes meghatározásából és módszereiből kiindulva kiemelem a történeti ökológiai tényeket, és igyekszem megfesteni a térség ökológiai képét, majd ugyanezen adatok felhasználásával a szókészlettani tanulságokat ismertetem.
Előadásom második felében a nyelvészet által kínált újabb lehetőségeket mutatom be. A 16. századi misszilisek nyelvezete ugyanis a források keletkezési körülményei és a személyközi kommunikációban betöltött szerepe miatt igen közel áll az egykori beszélt nyelvhez, megörökítve annak számos sajátosságát. Jelentős szerepet kapnak ezért a történeti dialektológiai, szociolingvisztikai és pragmatikai kutatásokban. A misszilisekben adatolható számos nyelvhasználati sajátosság alkalmassá teszi a nyelvemlékcsoport egy részét a scriptorok identifikálását célzó vizsgálatokra is. A Haader-féle, négy szemponton alapuló (paleográfia, szövegtagolás/hangjelölés, hibatipológia, dialektológia) eljárást alkalmazom a missziliseken, illetve új, a nyelvemlékcsoportot jellemző sajátosságokat mutatok be. A vizsgálat eredményei túllépnek a nyelvészet határain és a történelemtudomány számára is hasznosíthatók. Palotás György, SZTE BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola Az 1536-os év a János-párti Verancsics Mihály történeti munkájában A történettudományi kutatások egyik adóssága közé tartozik az 1527 és 1538 közötti magyarországi polgárháborús események árnyaltabb ismertetése. Az I. Ferdinánd és Szapolyai János közötti viszály sorsdöntő jelentőségű volt az ország történetében. A Szapolyai-párt kül- és belpolitikai lépései azonban kevesebb figyelmet kaptak, mint a Habsburg királyé. A magyar király oldaláról megfigyelhető látszólagos és részben valós forráshiány sem kedvezett a historiográfiai kutatásoknak. A különféle forrásgyűjtemények áttekintése jól mutatja, hogy jelenleg milyen kevés megbízható adatot ismerünk a Szapolyai korból. A részrehajló németpárti íróktól (pl. Caspar Ursinus Velius), a kortárs birodalmi nyomtatványoktól és röpiratoktól, de még a magyar király udvarában tevékenykedő, ám teljesen megbízhatatlan Szerémi György munkájától is kevéssé várható el a történések objektív ábrázolása. Ezekben a forrásokban csak körültekintő vizsgálatok után lehet megragadni a tényleges történeti igazságot. Ezekkel szemben elsőrangú forrás lehet a Verancsics Antal hagyatékában megőrzött dokumentumgyűjtemény. Verancsics a legnagyobb körültekintéssel gyűjtött hitelesnek remélt adatokat különféle szerzőktől. Közéjük tartozott testvére, Verancsics Mihály is (1514–1571?). A kéziraton lévő feljegyzés alapján az 1536-os év eseményeiről szóló munka bizonyosan tőle származik. A Liber de rebus Hungaricis 1536 címet viselő mű igen megbízható forrásként szolgál az események feltárásában. Előadásom középpontjában ez a történeti munka áll. A könnyed és elegáns stílusú, mondatszerkezetében is világosan követhető latin prózai szöveg vizsgálata nemcsak a korabeli politikai környezetre, a Szapolyai-párti udvari (politikai) irodalom sajátosságaira, a caesari típusú történetírás magyarországi utóéletére, hanem a szorosan vett történeti események feltárására is kiválóan alkalmas. Az alkotás tartalmát tekintve több jelentős eseményről is beszámol. A magyarországi eseményeket összefüggésbe hozza az európai nagypolitika (V. Károly és I. Ferenc konfliktusa) történéseivel. A munka nagy hangsúlyt fektet a két ellenkirály között zajló békéltető tárgyalások bemutatására. A legnagyobb részét mégis a magyarországi katonai események ismertetése teszi ki. Verancsics Mihály leírásában megemlíti Kávássy Kristóf és Horváth Mihály Szatmár elleni támadását, a székely Lázár Ferenc árulását, Török Bálint és Bebek Imre átpártolását Szapolyai oldalára, végül az 1536-os év legjelentősebb katonai eseményét, Kassa csellel történő elfoglalását. Verancsics megnevezi a vezető embereket, és humanista igénnyel leírja Kállai János fiktív buzdító beszédét (exhortatio) is. A leírása egyedülálló, mivel Szapolyai János egyik legnagyobb katonai sikeréről ilyen részletesen és valószínűleg ilyen megbízható hitelességgel egyedül ez a forrás számolt be a kortársak közül. Pataki Katalin, CEU, Doctoral School of History Ferencesek a jozefiánus egyházpolitika szolgálatában II. József egyházpolitikai intézkedéseit többnyire a katolikus felvilágosodás ausztriai változatának tekinti a szakirodalom. Ám amíg a rendelkezések tágabb intellektuális kontextusa és az egyházi vezetők támogató, avagy ellenálló attitűdje már számos tanulmány tárgyát képezte, addig a rendeletek gyakorlati megvalósításáról, a plébániarendezés és kolostori reformok véghezvitelének sikeréről, avagy kudarcáról a mai napig töredékes tudással rendelkezünk, ami különösen igaz a Magyar Királyság tekintetében. Az angol és osztrák kutatók már számos publikációt és doktori értekezést szenteltek II. József egyházügyi reformjain belül a kolostor-feloszlatások kérdésének (Derek Beales, P. G. M. Dickson, Ute Ströbele, Gerhard Winner, Christine Schneider), amelyek II. József szerzetesrendeket érintő intézkedéseit long durée szemléletű nemzetközi összehasonlításban és a jozefiánus egyházpolitika saját komplex rendszerében egyaránt vizsgálták. Az említett kutatók eredményeiket és megállapításaikat elsősorban ausztriai archívumokban fellelhető, osztrák területekre vonatkozó forrásokra alapozták, mivel a Magyar Királyság területére vonatkozó, elsősorban a Magyar Helytartótanács és a Magyar Kamara levéltáraiban őrzött források feltárása még csak részlegesen történt meg (a legátfogóbb munka Velladics Márta művészettörténész disszertációja). Továbbá sem a nemzetközi, sem a magyar szakirodalom nem szentelt még részletes figyelmet a plébániarendezés kérdésének, illetve a feloszlatástól megkímélt kolostorok belső átalakulásának. Emiatt e két szűkebb terület keresztmetszete, azaz a szerzetesek pasztorációs, plébániai feladatok ellátásában vállalt szerepének átalakulása szintén kevéssé ismert. Kutatásommal ezen űr betöltéséhez igyekszem hozzájárulni, és egyúttal arra a kérdésre is igyekszem választ adni, hogy milyen képességek és tudás birtokában tudta realizálni a szerzetesi és a világi alsópapság az állami és egyházi elit reformelképzeléseit. Vizsgálatom tárgya azon törekvések bemutatása az 1782 és 1790 között kiadott kolostor-feloszlatási és kolostorszabályozási rendeletek alapján, amelyek a szerzetesek plébániai szolgálatra való alkalmazását tűzték ki célul. A teljes egészében feloszlatott férfi szerzetesrendek tagjai számára a plébániai szolgálat állami fizetést nyújtó alternatívát jelentett, a szerzetesek elhelyezését a plébániahálózatban a püspököknek kellett megoldania. 1786 után, amikortól csak egyes rendházak feloszlatására került sor, a plébániai szolgálat a fennmaradó rendházak számára egyszerre kezdett morális kötelezettséget és financiális kényszert jelenteni, különösen a koldulórendek esetében.
Előadásom a mariánus, ladiszlaita, kapisztránus és szalvatoriánus ferences rendtartományokban 1786 és 1790 között lezajlott átalakulást helyezi a középpontba. A püspökök koordináló feladatát a fennmaradó ferences kolostorok esetében a rend tartományi vezetői vették át, és félévenként megküldték jelentéseiket a Helytartótanács Egyházi Világi-papi, Szerzetesi és Házassági Osztályának (Departamentum ecclesiasticum cleri saecularis et regularis), amelyek a kolostorban lévő szerzetesek plébániai szolgálatra való alkalmasságáról és a környező plébániákon való foglalkoztatottságáról adtak tájékoztatást. Előadásomban ezen dokumentumok segítségével mutatom be a plébániai szolgálatot teljesítő szerzetesek szerepét a kolostor gazdasági és szellemi életében. Péter Krisztina, ELTE BTK, Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program Hírek a svájci–görög határról A tizenöt éves háborúval sokan foglalkoztak már különböző összefüggésekben, azonban még mindig találhatóak olyan források, amelyekre eddig kevés figyelmet fordított a történettudomány. Előadásom témája egy ilyen, magyar vonatkozású, ám a kutatók érdeklődését mindezidáig elkerülő röpiratnak a bemutatása. Mégsem önmagában a nyomtatvány tartalma az, ami elsősorban érdekes, sokkal inkább azt a sokféle kontextust, kérdéskört szeretném bemutatni és körüljárni, amelyekbe beilleszthető, és amelyek keretében értelmezhető. A kiadvány szövegének alapos elemzése, más hasonló műfajokkal és kiadványokkal való összevetése és a vonatkozó szakirodalom feldolgozása rávilágíthat nemcsak az eseménytörténetre, hanem a 16. század végi híráramlás és propaganda működésére, eszközeire és műfajaira, a korabeli nyomdák tevékenységére, valamint, reményeim szerint, a diplomácia- és az angol–magyar kapcsolattörténetre is. A British Libraryben található, anonim röpiratot, amelynek címe Nevves from Rome, Venice and Vienna, touching the present proceedinges of the Turkes, Londonban adták ki 1595-ben (STC 21294). Tudomásom szerint a nyomtatványból a hazai könyvtárak (OSZK, Egyetemi Könyvtár, Akadémiai Könyvtár) nem rendelkeznek példánnyal, és a mű nem szerepel a hungarikabibliográfiákban (Ballagi Aladár, Apponyi Sándor, Hubay Ilona stb.) sem. A 20 oldalas kiadvány három nagyobb egységre tagolódik, amelyek mindegyike más-más kérdéseket és problémákat vet fel. Az első rész a címben felsorolt helyekről, valamint Prágából, Pozsonyból és Kassáról érkezett híreket tartalmaz az 1594. november és 1595. január közötti időszakból levelek formájában. Ezeknek kapcsán meg szeretném vizsgálni a kiadvány pontosságát, a hírek megbízhatóságát, a kiadó tájékozottságát, többek között azokat a földrajzi tévedéseket, amelyekre az előadás címe is utal. Hasznos lehet elgondolkodni a Kassáról és Pozsonyból első személyben tudósító levélíró kilétén, illetve azon, hogy kik vagy mik lehettek a londoni kiadó információforrásai. Érdemesnek tűnik továbbá figyelmet fordítani a hírek elrendezésére is a röpiraton belül. A második részben egy Kapuvár mellett fogságba esett tatár lovas katona vallomását olvashatjuk, amelyhez illusztrációt is csatoltak. Ennek kapcsán ki szeretnék térni az idegenek (különösen a keleti emberek) ábrázolására, illetve az „ellenség” sztereotipikus képére. Az ábra arra is alkalmat ad, hogy szöveg és illusztráció kapcsolatát szemügyre vegyük. A röpirat harmadik része a töröktől érintett keresztények könyörgése a nyugat-európai királyságokhoz. Ennek elemzése lehetőséget nyújt arra, hogy megfigyeljük egyrészt azt, hogy hogyan jelenítik meg Magyarországot a külföld előtt („kereszténység védőbástyája”; „üllő és verő közé szorult ország”; az ország bőségét és így jelentőségét hangsúlyozzák vagy inkább a Querela Hungariae toposzaival élnek), másrészt azt, hogy milyen eszközöket használnak a nyugati hatalmak meggyőzésére (közös veszély, Európa összetartozásának hangsúlyozása), végül pedig, hogy ehhez hogyan használják fel a történelmi eseményeket. Vetni kell természetesen egy pillantást a röpirat egészére is, arra, hogy a török háború kapcsán hogyan kapcsolnak össze különböző műfajokat egy nyomtatványon belül, a kiadás körülményeire, vagyis, hogy milyen más kiadványok jelentek meg Angliában ebben az időszakban a törökökkel kapcsolatban, és vajon miért gondolta a kiadó, hogy érdemes ezeket a híreket kiadni. Sörös Erzsébet Borbála, SZTE BTK, Irodalomtudományi Doktori Iskola Verancsics Antal levelezésének újragondolása Verancsics Antal levelezését Szalay László és Wenzel Gusztáv kiadta 1857 és 1875 között, amely munkával nyilvánvalóan nem tekinthető lezártnak a levelezés feldolgozása. Egyrészről új források mindig kerülhetnek elő, amelyeket ugyanúgy be kell illeszteni a későbbiekben a korpusz kontextusába, másrészről azzal is számolni kell, hogy a nyomtatásban való megjelenés elszigetelheti a leveleket a novitas szempontjából, hiszen a szerkesztés garantálja, hogy már komolyabban foglalkoztak ezekkel a szövegekkel, és ez a terület akár kiaknázottnak is tekinthető. Épp Verancsics Antal esetében, akinek a neve nagyon is sokat forog a magyarországi és a nemzetközi tudományosság köreiben, feltérképezetlen ez a hatalmas, közel 1300 szöveget felölelő levelezés, amelynek részletes megismerése nem kevés új adatot szolgáltatna a szintén homályos időszakról, a mohácsi csata utáni bel- és külpolitikai viszonyokról. Véleményem szerint két szempontból közelíthető meg ez a rendkívül gazdag korpusz: egyrészt klasszikus értelemben, a szövegek rengeteg kisajtolható információt tartalmaznak főleg Verancsics közéleti (és igen fontos tényező, hogy csak kisebb részben magánéleti) viszonyairól, tevékenységéről, amellyel a kor egyes fontos eseményei pontosíthatóak lehetnének. Másrészt, mint a kor egyik legaktívabb diplomatája és humanistája Verancsics minden fontos körben jelen volt mind Erdélyben Szapolyai János, majd Izabella királyné oldalán (1549-ig), mind pedig a Habsburgok oldalán az ezt követő években. Éppen ezért nagyon jelentékeny kapcsolatrendszere sok újdonsággal szolgálhat a humanista kapcsolati hálók szempontjából, hiszen a 16. század egyik legtermékenyebb szerzőjeként, aki kortárs közéleti problémákat, konfliktusokat levelezésében éppúgy rögzíteni igyekszik, mint történeti munkáiban, jelentős mennyiségű információval szolgálhat a mohácsi csata utáni politikai viszonyrendszerek tekintetében. Ezt a kapcsolati hálót előadásomban megkísérlem vázolni is. Úgy
gondolom, különösen fontos az egy-egy személlyel kapcsolatos történeti kutatások tekintetében, hogy rendszerben is lássuk működésüket, és ha erre van lehetőség, vizuális eszközökkel is megjelenítsük. Az előadás második részében pedig megkísérelném, hogy a bécsi Hungarica anyagban talált, eddig ismeretlen levelek helyét meghatározzam a korpuszban, ami azért is jelentős lehet, mert a korábbiakban mindössze egy Verancsics-levelünk volt 1538 előttről, most ez a szám tízzel növekedett, és korántsem biztos, hogy nem kerülnek elő új szövegek a közeljövőben. Szabados János, SZTE BTK, Történelemtudományi Doktori Iskola Habsburg–oszmán kommunikáció a 17. század derekán – A császári futárok szerepe Johann Dietz példáján keresztül A 17. századi Habsburg–oszmán kapcsolatrendszerben fontos szerepet játszó rendkívüli és állandó konstantinápolyi követek munkásságával szemben a Bécs–Konstantinápoly útvonalon kialakított, a hivatalos kapcsolattartás rendszerét kiszolgáló futárszolgálat működésének feltérképezése eddig kevés figyelmet kapott a hazai és nemzetközi történészek munkáiban. Jelenlegi kutatásaim fókuszában e csoport tevékenységének vizsgálata áll, a 1610–1663 közötti időszakra vonatkozóan. A téma feldolgozásához bőséges forrásbázist szolgáltat a bécsi Állami Levéltár iratanyaga, kiegészítve más, magyarországi levéltárak anyagaival. Ez a forrásbázis az egyéb adattárak adataival együtt arra is lehetőséget nyújt, hogy összeállítsuk az időszakban szolgálatot teljesítő futárok névsorát. Jelen előadásomban a politikatörténeti háttér és a futárszolgálat 17. századi rendszere kialakulásának rövid ismertetését követően Johann Dietz császári futár (kurír) halálesetének bemutatása révén a hódoltsági peremvidék és a Habsburg hírszerzési rendszer budai állomásának működésébe nyújtok betekintést. Dietzet, a már évtizedek óta szolgáló futárt az 1651. évi határvillongások miatt küldték Budára, majd pedig onnan Konstantinápolyba a budai pasának, illetve a nagyvezírnek szóló levelekkel. Azonban útközben, Nagymarosnál Dietzet végvári hajdúk támadták meg, kevéssel később pedig belehalt a sérüléseibe. Az esetről számos forrás – többek közt az áldozat jelentése is – megemlékezik, így kellő mértékben rekonstruálhatóak az események. Az említett affér vizsgálata során jól körvonalazódik a császári futár és az akkori budai titkos levelező, Hans Caspar – mint a levelezőrendszer két fontos elemének – kapcsolata. Dietz a hajdúk támadása után nem sokkal Budára érkezett, a pasa barátságosan fogadta, és nem sietett továbbküldeni őt. Ennek a futár sebesülésén kívül minden bizonnyal más oka is volt, tudniillik kellemetlen volt számára a továbbküldendő iratok tartalma, mert a beosztottai voltak az érintettek, akik az ő tudtával portyáztak. A leveleket végül Pálffy Pál nádor közbenjárásával Erdélyen keresztül, Paolo di Natal futár segítségével hagyományos módon juttatták el Konstantinápolyba. Dietz és a titkos levelező, Caspar kapcsolatáról mindkettejük leveleiből értesülünk. Megtudjuk, hogy a futár halála után a levelező gondoskodott annak végtisztességéről és ingóságait is – a levelekkel együtt – ő helyezte biztonságba, majd pedig továbbra is szolgáltatta híreit Johann Rudolf Schmid haditanácsosnak többek közt a futár támadóiról is. Az említett példa jól megvilágítja a Habsburg–oszmán diplomácia alacsonyabb beosztású alkalmazottainak fontos szerepét a hírszerzési és levelezési rendszerben. A sajátos történelmi helyzet – mint amilyen a hódoltsági peremvidéken kialakult, és amely egyben kiváltója volt az állandó katonai incidenseknek – komolyan hátráltat(hat)ta a két fél közötti béke fenntartása érdekében működő kommunikációt. De a példa azt is láttatja, hogy milyen spontán megoldások születtek a problémák minél hathatósabb kezelése érdekében. Szekér Barnabás, ELTE BTK, Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program Egy 18. század végi tanítórendi ház gazdálkodása Doktori kutatásomban a Mária Terézia-i reformok által „felforgatott” magyarországi katolikus középiskolák vizsgálatára vállalkoztam, és az intézményi működés megismerésének érdekében a kutatásom hamar leszűkült egy-egy iskola forrásanyagának feldolgozására. Jelenleg a váci gimnáziumot működtető piarista rendházzal foglalkozom, amelyet 1714-ben alapított Kollonich Zsigmond váci püspök, és amely az 1760–1770-es években a rend jelentős iskolájának számított mind diákjainak számát, mind a tanulmányi lehetőségeket tekintve. E rendháznak most az oktatástól viszonylag távol eső, bár nem kevésbé fontos tevékenységét vizsgálom: a gazdálkodását. Eredményeim a rendház vonatkozó iratanyagára támaszkodnak, ezek elemzésének eddigi eredményeit szeretném bemutatni. Az egyik súlyponti kérdés a ház jövedelmeinek összetétele. Mivel számos más szerzetesrendhez hasonlóan a piaristák váci háza is túlnyomóan kegyes alapítványok tőkéinek hitelként való kihelyezéséből élt, a ház hiteltevékenységéről szeretnék a lehetőségekhez képest pontos képet rajzolni. Szeretném felvázolni az egyéb anyagi források: a saját birtokok bevétele és a „nem rendszeres jövedelmek” összetételét és mennyiségét is. A gazdálkodással kapcsolatban nem csak a mérlegek rekonstruálását szeretném célként kitűzni, így a másik súlyponti kérdésnek azt szánom, hogy vajon kikkel, a környékbeli társadalom mely szereplőivel került kapcsolatba a fenntartás gondjai, az anyagi javak kezelése során az intézmény. A 18. század végi egyházi intézmények – köztük az alsó- és felsőbb fokú iskolák – története sok szempontból feltáratlan, és az ehhez hasonló részletkutatásoktól várható, hogy megvilágítják a katolikus expanzió egyre jobban ismert időszakát követő évtizedekben új „kihívásokkal”, azaz a missziós lendület csökkenésével, a felvilágosodás mozgalmával és a Habsburg kormányzat határozott egyházpolitikai elképzeléseivel szembesülő egyházi testületek működését és társadalmi viszonyait. Egy gimnázium esetében ezt a „kihívást” prominensen képviselték a központi tanulmányi előírások, valamint a szerzetesrendek életét általában szabályozó uralkodói rendeletek, ám – kevésbé látványosan – az egyházi hierarchia és a lokális társadalom szereplőinek érdekei és igényei is. Az előadás egyfelől ehhez az intézménytörténeti megközelítéshez kíván adalékul szolgálni, másfelől az eredményekkel a 18. század végi hitelezésről való ismereteinket is bővíteni igyekszik.
Szemethy Tamás, ELTE BTK, Társadalom- és Gazdaságtörténet Doktori Program A patrónus-kliens viszony jelentősége a Luzsénszky család bárói címadománya kapcsán Doktori kutatásomban a 18. századi új arisztokraták prozopográfiai elemzését szeretném elvégezni, majd a megfelelő adatbázis összeállítása, és a tipikus karrierívek bemutatása után esettanulmányok formájában mélyebb elemzésnek alávetni az általános modelltől eltérő személyek pályáját. A III. KoraújkorÁSZ konferencián az új arisztokraták csoportjának általános jellemzése helyett egy rendhagyó karriert befutó báró felemelkedését szeretném bemutatni. Bár kutatásomnak még csak az elején járok, az már most valószínűnek tűnik, hogy Luzsénszky István László skopjei címzetes püspökhöz hasonló új arisztokratát keveset fogok találni. Az 1711 és 1799 közötti időszakban 111 személy nyert főnemesi címet. Közülük csak ketten voltak egyházi személyek: az egyikük Chiolich György Farkas zengg-modrusi püspök, akiről a későbbiekben szeretnék egy esettanulmányt írni, a másik pedig a jelen előadásomhoz kapcsolódó kutatásomban vizsgált Luzsénszky István László volt, azonban ő Chiolichcsal ellentétben nem egyedül, hanem 5 rokonával együtt nyerte el a rangemelést. De hogyan juthatott el egy címzetes püspök a főnemesi címig, és hogyan érhette el azt, hogy ilyen nagyszámú rokonsága részesülhetett az uralkodói kegyben? Mennyire számított a Luzsénszky család több generáció óta halmozódó kapcsolati-, gazdasági- és politikai tőkéje, és mekkora szerepe lehetett egyetlen családtagnak, Luzsénszky István Lászlónak ebben az egész család sorsát érintő kérdésben? A címzetes püspökre vonatkozó anyaggyűjtésem során abban reménykedtem, hogy sikerül feltárnom a teljes életútját, családi hátterét, esetleg személyes motivációit, amihez elsősorban az Osztrák Állami Levéltár Csáky család levéltárában található anyagokat és a Magyar Nemzeti Levéltár Luzsénszky családra vonatkozó dokumentumait tudtam felhasználni. Nagy segítséget jelentett, hogy Bunyitay Vince megírta a Váradi Püspökség történetét, amelyben röviden összeállította Luzsénszky István László életrajzát is. A kutatásom előrehaladtával egyre valószínűbbé vált, hogy a Csáky és a Luzsénszky család közötti több generációra visszanyúló patrónus-kliens viszonynak különösen nagy jelentősége volt Luzsénszky István László címadományának elérésében, így előadásomban alapvetően a Csáky Imrének írt, Bécsben megőrzött levelek elemzésén és a Luzsénszky család levéltárában fennmaradt dokumentumok feldolgozásán keresztül szeretnék hozzászólni a korábban Pál Judit és Vári András, illetve nemzetközi szinten Heiko Droste által bemutatott patrónus-kliens viszony társadalomtörténeti hátteréhez. T. Ládonyi Emese, ELTE BTK, Közép és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program A bába- és dajkaválasztás párhuzamai a 17. századi magyarországi főúri gyakorlatban Előadásomban a várandós főúri asszonyok és családjuk két legnagyobb fejtörést okozó problémájával, a szülést segítő bába és a csecsemőt táplálni hivatott szoptatós dajka felkutatásának, kiválasztásának folyamatával foglalkozom. A kutatás forrásanyaga túlnyomórészt családi levelezésekből áll, ezenkívül felhasználtam a korabeli szakirodalmat, egészségügyi felvilágosító munkákat is. A korszakban ebben a magas társadalmi rétegben többször előfordult, hogy orvost is hívtak a szüléshez, a bába azonban minden esetben jelen volt. A jó bábákat egymásnak ajánlották a családok, a közvetlen személyes tapasztalat, azaz a „referenciák” döntő jelentőségűek voltak az alkalmazásnál – akárcsak a dajkák esetében. A dajkaválasztás szintén bonyolult, körülményes feladat volt, hiszen nemcsak a jelölt rátermettsége és egészsége volt lényeges, hanem nemzetisége, vallása, életkora, erkölcsi állapota, valamint számos további tényező. Általános vélekedés volt ugyanis a szoptatással kapcsolatban, hogy a gyermek a tejjel együtt a szoptató személy (anya vagy dajka) belső tulajdonságait is magába szívja, olyannyira, hogy a dajka jellemvonásai dominánsabban jelennek majd meg a gyermek személyiségében, mint saját szülei tulajdonságai. A tej jellege a gyermek egész életére kihat. A dajkaválasztás szempontjairól kortárs művek tucatjai születtek, amelyek közül elsősorban Gvevara Antal Horologii Principium című írásával szeretném illusztrálni a témakört. A szerző, miután több fejezeten keresztül győzködi az anyákat, hogy maguk szoptassák gyermekeiket, ennek a témának is több szakaszt szentel. A paraszti vagy polgári származású asszonyok számára karriert vagy legalábbis néhány évig tartó biztos megélhetést jelentett az, ha egy magasabb társadalmi állású család dajkának választotta, nem is beszélve arról, hogy amennyiben meg voltak elégedve a szolgálataival, könnyen elképzelhető volt, hogy a többi gyermeknél is ott tartották vagy velük azonos rangú ismerőseiknek ajánlották. Mind a bába, mind pedig a dajka alkalmazása esetében fontos szempont volt az időzítés. A korabeli út- és utazási viszonyok (amelyek nemcsak a jelölt utazását, hanem a róla begyűjtött információk áramlását is jelentősen befolyásolták, késleltették) nem engedték meg a gyors, utolsó pillanatban történő intézkedéseket. Példáim közt szerepel gróf Teleki Mihály (1634–1690) és felesége levelezése, amely viszonylag jól dokumentálja a dajka keresésének folyamatát. A forrásokból nyomon követhetjük, hogy milyen információs csatornákat használt fel a főúri házaspár az alkalmas dajka felkutatására, és hogy milyen szempontok vezérelték őket a választásban.
Törtei Renáta, PPKE BTK, Társadalom- és Életmód-történeti Műhely Emerico Tekeli, avagy egy magyar gróf a spanyol forrásokban A Habsburg-ellenességéről is jól ismert Thököly Imre gróf személye egészen jelentős érdeklődésre tarthatott számot a spanyol udvar nemeseinek körében, ahogyan ez levelezéseik során is kiderül. Az a tény, hogy Thököly és a bujdosók szervezkedéseit az ún. spanyol párt nem nézte jó szemmel, egyértelműen kiviláglik a korabeli forrásanyag tanulmányozásakor. A kutatás során először csak a gróf személyének, illetve tevékenységének spanyol megítélését kívántam feltérképezni a korabeli és a később keletkezett forrásanyagok feldolgozásakor. Ez egy meglehetősen nagy munkának ígérkezik, hiszen a legkülönbözőbb megjelenési formákban köszönnek vissza Thököly-ábrázolások (levelezések, pamfletek, festmények, színdarabok, piszkozatok). A kutatás jelenlegi fázisában leszögezhető, hogy a spanyol nemesek levelezései leginkább az 1685 és 1690 közötti időszakban lezajlott Thökölyvel kapcsolatos eseményeket tekintették mérvadónak. Ezen levelezésekből szeretnék bemutatni egy pár példányt, amelyek a különböző évek eseményeit tárják föl. A forrásanyagok vizsgálatának eddigi eredményeit is ismertetem előadásomban, mivel napvilágra kerültek olyan levelezések, kiadványok, kéziratok, amelyekről eddig nem volt tudomásunk. A madridi Biblioteca Nacional de España és a toledói Sección de Nobleza levéltár anyagainak feldolgozása, beemelése a kutatásba jelenleg is zajlik. Számos levél tudósít a magyar állapotokról egyéb más események közlésével együtt. Az alábbiakban Sebastian de Almendariztól származó két forrást szeretném részletesen is bemutatni: 1. Carta escrita del campo imperial sobre la ciudad de Eperies, En la Vngria Superior, á 20 de Septiembre de 1684: en que se refiere la memorable, e importantissima vitoria alcanzada por las mesmas Cesareas Armas del Exercito del Rebelde Emerico Tekeli/ 1684. nov.7. Madrid/ (Levél a császári táborból Eperjes városának helyzetéről, Felső-Magyarország, 1684. szeptember 20: utalva arra az emlékezetes és fontos győzelemre, melyet a császári csapatok mértek a lázadó Thököly Imre seregeire) 2. Descripcion de las plazas que possee el turco, assi en la Vngria como en la Esclavonia, en el principio deste año de 1687 (A török által birtokolt területek leírása Magyarországban és Szlavóniában 1687 elején) Reményeim szerint a levélváltások új megvilágításba helyezhetik a spanyol nemesek Thökölyről alkotott képét. Illetve, feltételezéseim szerint, a spanyolok szerepének megítélése a törökellenes harcokban és azok előkészítésében szintén új irányokba indulhat el. Ugry Bálint, ELTE BTK, Kora Újkori Magyar Történelem Doktori Program Batthyány Kristóf nemes inasa Firenzében: 17. századi utazók művészeti érzékének, esztétikai ízlésének és műveltségének kérdéséhez A régebbi korok emberének a művészeti alkotásokhoz való viszonyának, az ízlésnek (a „mentalitás” és a műveltség tükröződésének) vizsgálata a kultúr- és művelődéstörténeti kutatások feladata. A témával foglalkozó történésznek azonban rendelkeznie kell széleskörű művészettörténeti ismertekkel is. Ebből fakadhat, hogy a művészeti érzék és az ízlés vizsgálatával inkább művészet-, irodalom- és esztétikatörténészek foglalkoznak – nemcsak hazánkban. A 17. századi „általános” művészeti ízlés megismerésében a nemesség műpártolásának és műgyűjtési tevékenységének vizsgálata mellett értelemszerűen fontos szerepet kell tulajdonítanunk a külföldi utazások során keletkezett forrásszövegeknek (naplók, levelek, jegyzetek stb.), amelyekben az utazók a látottak (épületek, műtárgy-együttesek, műtárgyak) lejegyzésével – néha akaratlanul is – nyilatkoztak nemcsak saját ízlésükről, hanem a korszak Európájának regionálisan még a mainál jóval kisebb különbségeket mutató általános műveltségéről. Előadásunkban egy több mint 25 éve kiadott, ám a hazai művelődéstörténet-írás által egyáltalán nem reflektált szöveg (Batthyány Kristóf európai utazása 1657–1658. A dokumentumokat kísérő tanulmánnyal közreadja Szelestei N. László. Szeged, 1988.) egy, a vizsgálataink számára roppant informatív és reprezentatív részletét emeljük ki: a Batthyány Kristófot Kavalierstourjára kísérő inas (feltehetően Sárkány János) beszámolóját a nemes ifjú és kísérete által Firenzében töltött két hétről. A városban való tartózkodás során az utazó társaság tagjai látogatást tettek Firenze néhány nevezetesebb templomában, a hercegi család rezidenciáin, az ott elhelyezett gyűjteményekben és a palotákhoz tartozó kertekben. A kiemelt szövegrészlet mellett számos kontrollforrás segítségével kíséreljük meg a korabeli – elsősorban nemesi származású – utazók művészeti ízlésének rekonstrukcióját, amely – mint már hangsúlyoztuk – egyben a kor emberének „általános műveltségéről” is információkkal szolgál. Vizsgálatunkban más magyar és külföldi utazók által írt szövegek mellett az apodemikus és a korabeli művészettopográfiai irodalom főleg Toszkánára vonatkozó példányait is felhasználjuk, minthogy azok a korabeli „mentalitás” egy részének lenyomatai és a műveltséganyag közvetítői.
Varga Mónika, ELTE BTK, Nyelvtudományi Doktori Iskola „Tudom boszorkánynak lenni elsőbben szavára nézve” – Kontextus, értelmezés és újraértelmezés boszorkányperekben Előadásomban azt vizsgálom a 16–18. századi boszorkányperek anyagán, hogyan gazdagíthatja a történeti szövegekre – és az azokon keresztül megismerhető közösségekre – vonatkozó ismereteinket a kontextus tágabb értelmezése. Az elemzés a történeti pragmatikai és a funkcionális nyelvészeti megközelítés módszereit ötvözi. Noha a tanúvallomás a szóbeliségben gyökerezik és formálódik, a rögzített szövegváltozatok alapján nem egyértelmű, hogy milyen típusú lejegyzési gyakorlat(ok) érvényesült(ek) például az egységesítésben. A fogalmazók tényleges szerepének és jelentőségének megismeréséhez, valamint a szövegformálási mintázatok azonosításához szükségessé válik a társtudományok (művelődéstörténet, néprajz, jogtörténet) eredményeinek integrálása.
A nyelvészeti hagyományban középmagyarnak nevezett korszak nyelvi állapota az utóbbi években egyre inkább az érdeklődés előterébe kerül. A pragmatikai szemlélet szorosan kapcsolódik a nyelvi változatosság és változás vizsgálatához, hiszen a különféle nyelvi elemek, szerkezetek használata meghatározott beszédhelyzetekhez kötődhet, az egyes (grammatikai) változatok pedig ingadozást mutathatnak terület, időszak, társadalmi réteg szerint. A funkcionális megközelítés új szempontokat ad az elemzéshez, ugyanis a kontextust (a beszédhelyzetre, a témára és a megformálásra vonatkozó tudást) a diskurzus során folyamatosan létrejövő, dinamikus jelenségként kezeli, nem pedig előre adott tényezőként. A kontextus létrehozása többféle értelmezési lehetőséget is magában foglal, amelyeknek különféle „nyelvi nyomai” lehetnek a diskurzusokban. Ezek az információk csak közvetetten hozzáférhetők a történeti szövegek esetében, ugyanakkor bizonyos szövegtípusokban – ilyen a boszorkányper is – megőrződnek olyan nyelvi megoldások, amelyek árulkodnak a kontextus alakulásáról. A boszorkányperes tanúvallomásokban még lejegyzett formában is megfigyelhető a szóbeliség és a nyelvi viselkedés jelentősége. A beszámolók nem csak a tényszerű információkat rögzítik: teret kapnak a felidézett párbeszédek, a közösségbeli vélekedések, hiedelmek, valamint a későbbi megértést segítő magyarázatok, pontosítások. Az előadásban annak lehetőségeit mutatom be, mire következtethetünk bizonyos – a peres eljárás szempontjából kevésbé lényegesnek számító – megjegyzésekből a szituációra nézve (a kihallgatás és az ott elbeszélt események körülményeire vonatkozóan), a téma szempontjából milyen nyelvi viselkedés jellemzi a boszorkány és a tanú szerepkörét és a nyelvi megformálást tekintve (kontaktushatások, bevett közösségbeli fordulatok). A perkiadások ismeretében – ahogy látni fogjuk – a sokszínűség a szövegtípus sajátja; a jellegzetesebb mintázatok közül egyelőre a szélsőségeket villanthatjuk fel mind a hivatali, mind az élőnyelvi jellemzők esetében. Virovecz Nándor, ELTE BTK, Művelődéstörténet Doktori Program Új szempontok a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról... keletkezésének körülményeihez Disszertációmban gyarmati Balassa Menyhárt (1511–1568) politikus-hadvezér főúr pályáját tárom fel, és ebben kiemelt helyen fog szerepelni a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról, mellyel elszakada a magyarországi második választott János királytól címet viselő mű. A Komédia a maga formájában unikálisnak tekinthető, ugyanis más hasonló témájú szatirikus hangvételű irodalmi mű, amely egy közszereplőt állít pellengére, nem maradt fenn. Ezek mellett kiemelten fontos darabbá teszi az is, hogy az első magyar nyelvű drámai emlékünkként tarthatjuk számon. 1809-es „fölfedezése” óta irodalomtörténészek és történészek egyaránt sikertelenül próbálták meghatározni a szerző személyét és a mű keletkezési idejét. A szöveg eddig egyetlen ismert, 1569-ben kiadott példánya (jelenleg az MTA Kézirattárában) a kolofon tanúsága szerint az erdélyi Abrudbányán, Karádi Pál unitárius lelkész nyomdájában került kinyomtatásra. Azonban a Balassáról szóló gúnyirat (libellus infamis) első említése bécsi környezetben történik, méghozzá a kiváló humanista, Zsámboky János naplójában. Mivel a kézirat Bécsben az 1560-as évek derekán minden bizonnyal közkézen forgott és szélesebb körben ismert lehetett, a két alapvető probléma megoldásához – a szerző személye és a keletkezés ideje – az eddigiektől eltérő módszerrel kell hozzáfogni. Az öt részből álló Komédiában Balassa Menyhárt, legidősebb fia Boldizsár és Oláh Miklós esztergomi érsek kerül leleplezésre. A szerző ezt úgy éri el, hogy egyfelől a szervitoraival történő párbeszédek során tárja fel a főúr jellemét, másfelől pedig az érseknél tett látogatáson, pontosabban gyónási jelenetben adja elő „bűneit”. Ahhoz, hogy megértsük a Komédia valós üzenetét és lehetséges célját (ráadásul egy olyan környezetben, ahol uralkodói rendelet tiltotta az ilyen darabok írását/előadását), a szövegben előadott történeti eseményeket kell vizsgálat alá venni. Ebből rögtön kiviláglik, hogy a rengeteg beépített történeti adat többségében hiteles, azonban felhasználásuk már egy sajátos, lejárató szándékú narratívában történt meg. A fölhasznált adatok vizsgálata, jellegének tanulmányozása a szerző forrásaira és tájékozottságára enged következtetni, a megfogalmazás és a beépítés módszere pedig az általa sérelemnek ítélt jelenségekre vagy akár el is szenvedett sérelmekre utal. Figyelembe véve az előbbieket és a szövegben föllelhető egyéb „elszólásokat”, voltaképp egyenesen lehet következtetni a szerző műveltségére, pozícióira és társadalmi helyzetére. A módszeres vizsgálaton alapuló nyomozás szálai végeredményben Bécsbe, a magyar királyi központi hivatalok (Magyar Udvari Kancellária, Magyar Udvari Kamara) környékén tevékenykedő humanista műveltségű, konkrétan nevesíthető, értelmiségi körhöz vezetnek, amellett, hogy a mű megírásához az egykor Balassa szolgálatában állt szerencsétlen sorsú szervitorok is bizonyíthatóan informátorként segédkeztek.
