A hátsó borítóról: Oskar Schindler emlékének, valamint Leopold Pfefferbergnek, aki kitartó buzgalmával elősegítette e könyv megírását

A hátsó borítóról:

Oskar Schindler emlékének, valamint Leopold Pfefferbergnek, aki kitartó buzgalmával elősegítette e könyv megírását

Thomas Keneally Schindler bárkája

A szerző megjegyzése 1980-ban betértem egy bőröndöshöz a kaliforniai Beverly Hillsben, és az aktatáskák árát tudakoltam. Az üzlet tulajdonosa a Schindler megmentettjei közül való Leopold Pfefferberg volt. Importált olasz bőráruval megrakott polcai alatt hallottam első ízben Oskar Schindlerről, a német bon vivarzt-ról, spekulánsról, elbűvölő férfiúról, az ellentmondás e megtestesüléséről, valamint arról, miként mentette meg egy pusztulásra ítélt fajta számos tagját azokban az években, amelyeket ma népírtás néven szokás összefoglalni. Oskar elképesztő történetéről szóló beszámolóm elsősorban a hét országból – Ausztráliából, Izraelből, Nyugat-Németországból, Ausztriából, az Egyesült Államokból, Argentínából és Brazíliából – való ötven Schindler-mentette túlélővel folytatott beszélgetéseken alapszik. Gyarapítja anyagát a Leopold Pfefferberg társaságában tett látogatás olyan helyekre, melyeknek kiemelkedő szerepe van a könyvben: Krakkóba, Oskar választott városába; Plaszówba, Amon Goeth szörnyűséges táborának színhelyére; a zablociei Lipowa utcába, ahol még most is áll Oskar gyára; Auschwitz-Birkenauba, ahonnan Oskarnak sikerült kimenekítenie női foglyait. A történet emellett egyéb adatokra és tájékoztatásokra is támaszkodik, amelyeket Oskar ma is elérhető néhány üzleti partnere, valamint háború utáni baráti körének számos tagja szolgáltatott. Az Oskarra vonatkozó bőséges dokumentumanyag, melynek tekintélyes részét a Mártírok és Hősök Emlékbizottságánál, a Jád Vásémnél helyezték el a Schindler-zsidók, még teljesebbé tette a beszámolót, nemkülönben a magánforrásokból származó írásos bizonyítékok, továbbá Schindler nagy mennyiségű irata és levele, amit részben a Jád Vásém, részben Oskar barátai bocsátottak rendelkezésemre. Igaz történet elbeszéléséhez a modern írásművészet gyakran igénybe veszi a regény szerkezetét és módszereit. Ezt az eljárást követtem ezúttal jómagam is, egyrészt mert egyedül a regényírói képesség az, amit magaménak mondhatok, másrészt mert a regényírás eszközei látszanak a legalkalmasabbnak olyan ambivalens és olyan lenyűgöző egyéniség ábrázolásához, amilyen Oskar volt. Igyekeztem azonban mindennemű fikciót elkerülni, minthogy a képzelgés meghamisítaná a beszámolót, és megkíséreltem elkülöníteni egymástól a valóságot és az Oskar jellegű emberek körül természetszerűen kialakuló mítoszt. Időnként kénytelen voltam ésszerű találgatásokba bocsátkozni egy-egy beszélgetést illetően, amelyekről Oskar és mások csak igen rövid tudósítást hagytak hátra. Ám a legtöbb csereüzlet, beszélgetés és minden esemény a Schindlerjudenek (Schindler-zsidóknak), Schindlernek magának, valamint az ő bámulatos mentési akciói egyéb tanúinak részletes emlékein alapszik. Köszönetet szeretnék mondani elsősorban Schindler három megmentettjének – Leopold Pfefferbergnek, Mojse Bejskínek, az izraeli legfelsőbb bíróság bírájának és Mieczyslaw Pempernek –, akik nemcsak hogy közölték a szerzővel Oskarral kapcsolatos emlékeiket és rendelkezésére bocsátottak a beszámoló hitelességét elősegítő okiratokat, de el is olvasták e könyv első fogalmazványát, és módosításokat javasoltak. Sokan mások, Schindler-mentette túlélők éppúgy, mint Oskar háború utáni barátai, személyes tájékoztatás és levelezés útján, valamint írásos dokumentumok átadásával készségesen hozzájárultak az ismeretanyag bővítéséhez. Név szerint: Frau Emilie Schindler, Ludmila Pfefferberg, dr. Sophia Stern, Helen Horowitz, dr. Jones Dresner, Henry Rosner és neje, Mariana Rosner, Leopold Rosner, dr. Alex Rosner, dr. Idek Schindel, dr. Danuta Schindel, Regina Horowitz, Bronislawa Karakulska, Richard Horowitz, Smuel Springmann, néhai Jakob Sternberg, Jerzy Sternberg, Lewis Fagen és neje, Henry Kinstlinger, Rebeka Bau, Edward Heuberger, M. Hirschfeld és neje, Irving Glovin és neje és sokan mások. Szülővárosomban az E. Korn házaspár nemcsak Oskarral kapcsolatos emlékeit közölte velem, hanem állandóan segített is munkámban. A Jád Vásémben dr. Josef Kermisz, dr. Smuel Krakowski, Vera Prausnitz, Hana Abells és Hadassa Mödlinger video- és fényképanyagon kívül a legnagyobb készséggel tették hozzáférhetővé a Schindler-mentette túlélők tanúvallomásait és egyéb bizonyítékait. Szeretném végül nagyrabecsülésemet kifejezni a néhai Martin Goschnak, aki erejét nem kímélve igyekezett Oskar Schindler nevét megismertetni a világgal, és szeretnék köszönetet mondani özvegyének, Lucille Gaynesnek e cél érdekében kifejtett együttműködéséért. Mindezen emberek támogatása tette lehetővé, hogy Oskar Schindler bámulatos történetét végre részletes formában megismerhessék az olvasók.

Prológus 1943 ősze Lengyelország legsötétebb őszén magas termetű fiatalember lépett ki drága felöltőben, alatta kétsoros szmokingkabátban, a kabát hajtókáján fekete zománcalapon jókora díszes, arany Hakenkreuzcal (horogkereszttel) a krakkói óváros központját határoló Straszewski utca egyik elegáns bérházából. Megpillantotta sofőrjét, akinek látszott lehelete a hidegben, miközben a vaksötétben is fénylő Adler limuzin nyitott ajtajánál várakozott. - Vigyázzon a járdán, Herr Schindler - szólt a sofőr. Jeges, mint az özvegyasszonyok szíve. Ez az apró téli pillanatkép megbízhatóan eligazít. A magas fiatalember élete végéig kétsoros zakót visel majd, s minthogy némi jártassággal rendelkezik a műszaki dolgokban, mindenkor örömét fogja lelni a hatalmas, káprázatos kocsikban, és - jóllehet német, sőt a történet eme szakaszában meglehetősen befolyásos német - mindvégig olyan ember marad, akinek a társaságában egy lengyel sofőr veszélytelenül megereszthet egy olcsó, bizalmaskodó viccet. Az egész történetet azonban korántsem lehet kibontani ilyen leegyszerűsített jellem-címszavakból. Ez a történet ugyanis a jónak a gonosz fölött aratott győzelméről, méghozzá pontosan lemérhető, világosan kimutatható, statisztikai adatokkal igazolt győzelméről szól. Ha a másik végét fogjuk meg a botnak - ha annak a megjósolható, lemérhető sikernek a krónikásául szegődünk, amit a gonoszság általában elér -, akkor könnyű dolog bölcsnek, fanyalgónak, áthatóan élesnek lenni, könnyű a lapos stílus fakó színeit elkerülni, könnyű rámutatni, milyen magától értetődően sajátítja ki a gonosz mindazt, amit a történet kézzelfogható javainak nevezhetünk, ámbár végső fokon a jó is szert tehet egy s más le nem mérhető értékre, amilyen a méltóság vagy az önismeret. A végzetes emberi rosszindulat a regényírók fő témája, az eredendő bűn a történészek alapfluiduma. Erényről írni azonban kockázatos vállalkozás. Az “erény” voltaképpen olyannyira veszélyes fogalom, hogy máris tisztáznunk kell: Herr Oskar Schindler, aki cipője fényét kockáztatva, Krakkó ódon, elegáns negyedében a jeges gyalogjáróra lépett, a szó megszokott értelmében nem volt erényes fiatalembernek nevezhető. Német szeretőjével élt itt együtt, és régóta viszonyt folytatott lengyel titkárnőjével. Felesége, Emilie, többnyire Morvaországban tartózkodott, bár időnként meglátogatta Lengyelföldön élő férjét. Az viszont Oskar mellett szól, hogy minden szerelmi kapcsolatában gálánsan, bőkezűen viselkedett. E tulajdonság azonban az “erény” általános értelmezése szerint nem tekinthető mentségnek. Ráadásul ivott. Néha puszta élvezetből, máskor meg üzlettársakkal, tisztviselőkkel, az SS embereivel, valamilyen konkrét, nyilvánvaló cél érdekében. Ám kevés ember akadt, aki ivás közben is olyan józanul körültekintő, olyan megfontolt maradt, mint ő. Az erkölcsös magatartás szigorú értelmezése szerint ez megint csak nem mentség a tivornyázásra. S habár Herr Schindler érdemeit kellő mennyiségű bizonyíték igazolja, tagadhatatlanul ambivalens magatartásra utal, hogy egy olyan elaljasodott és barbár rendszerben tevékenykedett, amely különböző módszereket alkalmazó, de egyformán embertelen táborokkal rakta tele Európát, és egy leigázott, a világ előtt titokban tartott fogolynációt teremtett. Legjobb lesz talán azzal kezdeni, hogy mutatóba ízelítőt adunk Herr Schindler sajátos erényéből és azokból a helyekből, abból a társaságból, ahová e tulajdonsága révén került. A Straszewski utca végén az autó a Wawel hatalmas fekete épülettömbje alatt haladt el, ahonnan a nemzetiszocialista párt kedvenc jogi szakértője, Hans Frank uralta a lengyel főkormányzóságot. Az épületből akárcsak a gonosz óriás várából - semmiféle fény nem szivárgott ki. Sem Herr Schindler, sem a sofőr nem pillantott fel a bástyafalakra, miközben az autó délkelet felé, a folyó irányába fordult. A Podgórze híd őrei akik arra vigyáztak a jeges Visztula fölött, hogy partizánok és a kijárási tilalom egyéb megszegői ne közlekedhessenek Krakkó és Podgórze között - ismerték már az autót, Herr Schindlerrel és a sofőr által felmutatott Passierschein-nal egyetemben. Herr Schindler gyakran érintette ezt az átkelőhelyet, amikor üzleti ügyben ment gyárából (ahol szintén volt lakása) a városba, vagy ha Straszewski utcai lakásából külvárosi üzemébe, Zablociébe tartott. Gyakran látták sötétedés után is, estélyi vagy kevésbé szertartásos öltözékben, amint egyik vagy másik irányból vacsorára, összejövetelre, netán hálószobába indult, vagy

miként ma este is, a várostól tíz kilométerre fekvő plaszówi kényszermunkatábor felé vette útját, hogy Amon Goeth SS-Hauptsturmführernél, a szoknyavadász táborparancsnoknál vacsorázzon. Herr Schindlerről köztudomású volt, hogy karácsonykor nem fukarkodik az ajándék itallal, ennélfogva a kocsi hamarosan folytathatta útját Podgórze peremváros felé. Annyi bizonyos, hogy pályájának ebben a szakaszában a finom falatokat, jó bort egyébként kedvelő Herr Schindler inkább utálkozva, mint örömteli várakozással indult Goeth parancsnokhoz vacsorázni. Amon társaságában lenni, együtt iszogatni vele, voltaképp mindig is visszataszító érzés volt. Herr Schindler ellenszenve azonban sajátos jelleget öltött: megszállott, ősi gyűlöletté vált, olyasfélévé, amilyet az igaz ember mutat az elkárhozott iránt a középkori festményeken. Miközben az Adler a villamossínek mellett száguldott abban a városrészben, ahol a legutóbbi időkig a zsidók gettója állt, a kocsi fekete bőrhuzatú ülésén Herr Schindler szokásához híven egyik cigarettáról a másikra gyújtott. De korántsem idegességében: a kéz nem feszült meg, a mozdulatok megőrizték eleganciájukat, mintegy sejtetve, hogy irányítójuknak nem kell aggódnia, akad-e számára újabb cigaretta, újabb üveg konyak. Egyedül ő tudná megmondani, kellett-e valamelyik flaskóból erőt merítenie, mialatt a néma, sötét falun, Prokocimon áthaladva, a Lwow felé vezető vágányon marhavagonok sorát pillantotta meg. Közkatonákat, esetleg foglyokat, netán - bár ez aligha volt elképzelhető - szarvasmarhákat rejtettek magukban. Túl a városon, úgy tíz kilométerre a központtól, az Adler jobbra kanyarodott az egyik utcában, amelyet - gúnyból - Jerozolimskának 1 neveztek. A fagyos éjszakában élesen kirajzolódtak a körvonalak, és Herr Schindler előbb romos zsinagógát pillantott meg a domb lábánál, majd a Jeruzsálem városa néven ismert plaszówi fogolytábornak - húszezer rettegő zsidó barakkvárosának - sivár bódéi tűntek fel. A kapuban álló ukrán és Waffen SS-őrök udvariasan köszöntötték Herr Schindlert. Legalább úgy ismerték itt is, mint a Podgórze hídon. A parancsnoksági épület mellett zsidók sírköveivel burkolt úton haladt tovább az Adler a tábor főútján. Két évvel korábban zsidó temető állt még a tábor helyén. A magát költőnek tekintő Goeth parancsnok minden keze ügyében lévő metaforikus tárgyat felhasznált a tábor építésénél. A képletes értelmű, apróra zúzott sírkövekből épített út az egész táboron végigvezetett, két részre osztva annak területét, de a keleti oldalon épült parancsnoki villát elkerülte. Jobb felől, az őrbódékon túl, hajdani zsidó halottasház állt, mintha azt hangoztatná, hogy valamikor itt minden halál természetes jelenség, az elöregedés következménye volt, és minden halottat felravataloztak. Az épületet most istállónak használták Goeth lovai számára. Herr Schindler megszokta már e látványt, de azért nincs kizárva, hogy egy gunyoros kis köhintéssel mégiscsak reagált rá. Annyi bizonyos, hogy ha az új Európa minden ironikus megnyilvánulására reagál az ember, akkor óhatatlanul magába is szívja, poggyászának része lesz. Herr Schindler azonban rendkívüli teherbírással cipelte az efféle málhákat. Egy Poldek Pfefferberg nevű fogoly is a parancsnok villája felé igyekezett aznap este. Lisiek, a parancsnok tizenkilenc éves szolgája, egy SS-altiszt írásos engedélyével ment át korábban Pfefferberg barakkjába. Elpanaszolta, hogy a parancsnok fürdőkádjának lefolyónyílása eldugult, s félt, hogy reggel verést fog kapni, amikor Goeth parancsnok fürödni akar. Pfefferberg, aki a podgórzei gimnáziumban Lisiek tanára volt, most a garázsban dolgozott, és hozzájutott oldószerekhez. A gépkocsiszínbe ment hát Lisiekkel, ahol egy nyélre erősített felmosórongyot és tisztítószerrel töltött kannát vett magához. A parancsnok villájába belépni mindig kétes kimenetelű vállalkozás volt, de egyben azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a Goethnél sínylődő zsidó cselédlány, a jólelkű Helen Hirsch, maga is egykori Pfefferberg-tanítvány, némi ennivalót ad az érkezőnek. Herr Schindler kocsija száz méterre volt még a villától, amikor a kutyák ugatni kezdtek - a dán dog, a farkaskutya és a többi is mind, melyeket Amon kutyaólakban tartott a ház mögött. Maga a villa négyzet alakú, manzárdos épület volt. Felső ablakai erkélyre nyíltak. Oszlopos korláttal övezett terasz vette körül a házat. Amon Goeth szívesen üldögélt nyári napokon a szabadban. Plaszówi tartózkodása alatt meghízott. Hájas napimádó lesz belőle jövő nyáron. Kigúnyolni azonban akkor sem fogják Jeruzsálem e sajátos változatában. Fehér kesztyűs SS-Unterscharführer (altiszt) állt a bejáratnál ma este. Tisztelegve engedte be Herr 1

Jeruzsálem

Schindlert a házba. Az előszobában Ivan, az ukrán tisztiszolga vette át Herr Schindler kabátját és széles karimájú kalapját. Schindler megtapintotta öltönye szivarzsebét, hogy megbizonyosodjék, nála van-e a házigazdának szánt ajándék, a feketepiacon szerzett aranybevonatú cigarettatárca. Amon, jórészt elkobzott ékszerekből, úgy megszedte magát, hogy most már rossz néven venné, ha nem aranytárgyat kapna. Az ebédlőbe vezető szárnyas ajtóban a Rosner fivérek muzsikáltak. Henry hegedült, Leo tangóharmonikázott. Goeth megkövetelte, hogy ne munkahelyükön, a tábor festékraktárában napközben viselt rongyos ruhájukban jelenjenek meg, hanem a barakkban ilyesféle alkalmakra tartogatott estélyi öltözékben. Oskar Schindler tudta, hogy noha a parancsnok élvezi játékukat, Rosnerék sohasem muzsikálnak felszabadultan a villában. Túl jól ismerték Amont. Tisztában voltak vele, hogy kiszámíthatatlan természetű, és módfelett kedveli az ex tempore 2 kivégzéseket. Buzgón játszottak, bízva benne, hogy produkciójukat senki sem fogja váratlanul és indokolatlanul zokon venni. Hét férfi ült Goeth asztalánál azon az estén. Schindleren és a házigazdán kívül ott volt Julian Scherner, a krakkói körzet SS-főnöke, valamint Rolf Czurda, az SD, a néhai Heydrich állambiztonsági szervezete krakkói körzetének parancsnoka. Scherner Oberführer volt - katonaságnál nem létező, ezredes és dandártábornok közti SS-rangfokozat ez -, Czurda Obersturmbannführer, azaz alezredes, Goeth pedig Hauptsturmführer, vagyis századosi rangot viselt. Schernert és Czurdát övezte a legnagyobb tisztelet a társaságban, mivel a tábor az ő fennhatóságuk alá tartozott. Jó néhány évvel idősebbek voltak Goeth parancsnoknál: a szemüveges, kopasz s kissé elhízott Scherner rendőrfőnök vitathatatlanul középkorú ember benyomását keltette. De védencének kicsapongó életmódja miatt a kettejük közti korkülönbség mégsem volt feltűnő. A társaság legidősebb tagja Herr Franz Bosch volt, elsőháborús veterán, különféle engedélyezett és nem engedélyezett plaszówi üzemek vezetője. Emellett Julian Scherner “gazdasági tanácsadójaként” működött, és üzleti érdekeltségei is voltak a városban. Oskar ki nem állhatta Boscht és a két rendőrfőnököt, Schernert és Czurdát. Segítségük nélkül viszont nem tudta volna fenntartani saját üzemét Zablociében, így hát rendszeresen ajándékokkal kedveskedett nekik. Oskar mindössze két emberrel rokonszenvezett a vendégek közül: az egyik Julius Madritsch, a plaszówi táborban működő egyenruhagyár tulajdonosa, a másik pedig Madritsch üzemvezetője, Raimund Titsch volt. Madritsch körülbelül egy évvel volt fiatalabb Oskarnál és Herr Kommandant Goethnél. Vállalkozó szellemű s ugyanakkor humánus ember volt, és ha valaki véletlenül megkérdezte volna, hogy jól jövedelmező üzemét miért a táboron belül tartja fenn, azzal érvel, hogy csaknem négyezer foglyot foglalkoztat, s ezzel megmenti őket a haláltáboroktól. A negyvenes évei elején járó, zárkózott Raimund Titsch, Madritsch cingár kis üzemvezetője, aki alkalmasint eltávozik majd a társaságból, több teherautó rakomány élelmet csempészett be foglyaiknak (e vállalkozás könnyen a biztos pusztulást jelentő SS-fegyházba, a Montelupich börtönbe vagy éppen Auschwitzba juttathatta volna), és minden tekintetben azonos nézeteket vallott Madritschcsal. Ez volt tehát a Herr Kommandant Goeth villájában összegyűlt vacsoratársaság pontos névsora. A választékos frizurájú, elegáns ruhákban pompázó négy vendéghölgy mindegyike fiatalabb volt a férfiaknál. Jobbfajta krakkói német és lengyel kurvák, némelyikük a ház állandó vacsoravendége. Számuk lehetővé tette, hogy a csapattiszt diszkréten választhasson közülük. Goeth német szeretője, Majola, rendszerint városi lakásán maradt, ha Amon efféle lakomákat rendezett. Női érzékenységét sértő kanmuriknak tekintette Goeth vacsoráit. A rendőrfőnökök és a házigazda a maguk módján kedvelték Oskart. Volt azonban valami furcsaság benne, amit részben származásának tulajdonítottak. Szudétanémet volt, ami olyasmi, mintha Arkansast képviselte volna az ő Manhattanjükkel, Liverpoolt az ő Cambridge-ükkel szemben. Bizonyos jelek arra vallottak, hogy gondolkodásmódja nem helyénvaló, holott a pénzzel sosem fukarkodott, minden hiánycikket előteremtett, bírta az italt, s csöndes, néha pajzán humora volt. Olyasfajta ember, akire rámosolyognak, és odabólintanak neki a szoba túlsó sarkából, de szükségtelen, sőt helytelen lenne körülugrálni és nagy hűhót csapni körülötte. 2

Azonnali (latin)

A négy lányt megremegtető borzongás feltehetően elárulta az SS-vendégeknek Oskar Schindler érkezését. Akik akkoriban ismerték Oskart, nem mulasztják el megjegyezni, milyen fesztelen könnyedség, milyen lebilincselő varázs áradt belőle, amellyel elsősorban a nőknél ért el szembeszökő és szűnni nem akaró sikereket. Czurda és Scherner, a két rendőrfőnök alkalmasint épp azt méltányolta most Schindlerben, hogy az ő révén ébren tartható a nők érdeklődése. Goeth is előjött, hogy parolázzon vendégével. A parancsnok olyan magas volt, mint Schindler, és harminc-egynéhány éves korához képest rendkívüli kövérségét még feltűnőbbé tette a magasság, ez az atlétatermet, amelyen hájassága természetellenes toldaléknak hatott. Arca nem volt éppen visszataszító, szeme azonban szeszgőzösen fénylett. Szemérmetlenül sokat ivott a helyi gyártmányú pálinkából. De mégsem annyit, mint Herr Bosch, Plaszów és az SS gazdasági lángelméje. Herr Bosch orra sötétlila színben pompázott: az arcereiben lévő oxigén már évek óta az elfogyasztott szeszes italok éles kék lángjait táplálta. Schindler bólintott neki, jól tudva, hogy Bosch aznap este is leadja majd szokásos árurendelését. - Isten hozta a mi gyárosunkat! - harsogta Goeth, majd szertartásosan bemutatta a szobában lévő lányoknak. A Rosner fivérek ezalatt Strauss-keringőt játszottak. Henry vagy hegedűje húrjait, vagy a szoba legnéptelenebb sarkát nézte, Leo mosolyogva szemlélte harmonikája billentyűzetét. Herr Schindlert bemutatták a nőknek. Miközben megcsókolta a feléje nyújtott kezeket, szánakozva gondolt ezekre a krakkói munkáslányokra, mert jól tudta, hogy a későbbi orgia során vörös csíkok és hurkák keletkeznek a bőrükön. Ám a részegségében szadistává váló Amon Goeth Hauptsturmführer jelenleg még mintaszerű bécsi úriember módján viselkedett. A vacsora előtti társalgás a megszokott módon folyt. Szó volt a háborúról, és miközben Czurda SDfőnök azt bizonygatta egy magas német leányzónak, hogy a Krím félszigetet biztosan kézben tartják, Scherner SS-főnök arról tájékoztatott egy másik nőt, hogy egy SS-Oberscharführer, akit Hamburgból ismer és derék fickónak tart, mindkét lábát elvesztette, amikor a partizánok bombát dobtak egy czestochowaí vendéglőre. Schindler gyári ügyekről beszélgetett Madritschcsal és üzemvezetőjével, Titschcsel. Őszinte barátság fűzte e három vállalkozót egymáshoz. Herr Schindler tudta, hogy a kis Titsch tiltott mennyiségben szerez be a feketepiacon kenyeret a Madritsch egyenruhagyárában dolgozó foglyok számára, és hogy ennek költségét javarészt Madritsch fedezi. Merő emberségből; elvégre Lengyelországban akkora volt a profit, hogy Herr Schindler véleménye szerint a leghaszonlesőbb kapitalistát is kielégíthette, és indokolttá tette, hogy némi pénzt áldozzanak nagyobb kenyéradagok illegális beszerzésére. Herr Schindler esetében a Rüstungsinspektion-nal, a Hadfelszerelési Felügyelőséggel kötött megállapodások - ez az intézmény árajánlatokat kért és szerződéseket kötött a német haderő által igényelt mindenfajta árucikk előállítására olyannyira jövedelmezőnek bizonyultak, hogy szinte már túlontúl beteljesültnek érezte azt a régi vágyát, hogy sikeres ember színében tűnjék fel apja előtt. Sajnálatos módon csakis Madritsch és Titsch, no meg ő maga, Oskar Schindler költöttek rendszeresen feketepiaci kenyérre. Nem sokkal azelőtt, hogy Goeth asztalhoz invitálta vendégeit, Herr Bosch odalépett Schindlerhez, jelentőségteljesen megfogta könyökét, és kivezette az ajtón oda, ahol a muzsikusok játszottak, mintha bízna benne, hogy Rosnerék tökéletes produkciójának hangjai túlharsogják kettejük beszélgetését. - Úgy látom, jól megy az üzlet - szólt Bosch. - Tényleg úgy látja, Herr Bosch? - mosolygott rá Schindler. - Úgy bizony - mondta Bosch. Bizonyára olvasta a Hadfelszerelési Csúcsbizottság hivatalos közleményét, amely hírt adott a Schindler-gyárral kötött megállapodásairól. - Szeretném tudni - szólt Bosch, előrehajtva fejét -, hogy tekintettel a jelenlegi konjunktúrára, amely végül is a frontok egész során elért általános sikereinknek köszönhető… szeretném tudni, vajon hajlandó lenne-e ön egy nagylelkű gesztusra. Semmi lényeges dologról nincsen szó, csupán egy gesztusról. - Természetesen - mondta Schindler. Undorodott a gondolattól, hogy kihasználják, de valamiféle örömfélét is érzett. Scherner rendőrfőnök hivatala már két ízben használta fel befolyását, hogy Oskar Schindler kiszabaduljon a börtönből. Munkatársai hajlandók most kötelezettséget vállalni újabb ilyen irányú segítségre. - Brémai nagynénémet kibombázták. Szegény kis öregasszonynak mindene odaveszett - folytatta

Bosch. - Hitvesi ágya, összes meisseni porcelánja, minden főzőedénye. Tudna-e esetleg néhány konyhaedényt juttatni neki? Meg talán egy-két nagyobb darabot… azokból a levesestálakból, amelyeket a DEF gyárt. Deutsche Emailwaren Fabrik (Német Zománcárugyár) volt a neve Herr Schindler virágzó üzemének. A németek egyszerűen csak DEF-nek hívták, a lengyelek és a zsidók viszont Emailiára rövidítették. - Azt hiszem, ennek nincs akadálya - mondta Herr Schindler. - Óhajtja-e, hogy közvetlenül az ő címére küldjük, vagy inkább ön akarja továbbítani? Bosch még csak nem is mosolygott. - Majd én továbbítom, Oskar. Egy kártyát akarok mellékelni hozzá. - Persze, persze. - Akkor hát ez rendben is van. Mondjuk hat tucatot mindenből: levesestálból, tányérból, kávéscsuporból. És fél tucat nagy fémlábast. Herr Schindler felszegett állal, őszintén, bár kissé fásultan nevetett. Hangja azonban szívélyesen csengett. Jószívű ember volt. Túlzott bőkezűséggel ajándékozott szüntelenül. Csak hát Boscht állandóan a kibombázott rokonok gondja gyötörte. - Árvaházat üzemeltet a nagynénje? - dörmögte Oskar. Bosch ismét a szemébe nézett: a részeges fickó nem sokat titkolózott. - Szegény asszony öreg és nincstelen. Ami nem kell neki, azt majd elcseréli. - Szólni fogok a titkárnőmnek, hogy intézze el a dolgot. - Annak a lengyel lánynak? A csinibabának? - érdeklődött Bosch. - A csinibabának - hagyta rá Schindler. Bosch füttyenteni próbált, de a tömény alkoholtól ajka elvesztette rugalmasságát, és csak valamilyen enyhén prüszkölő hangot hallatott. - A maga felesége - mondta, ahogy férfiak egymás közt szokták valóságos szent. - Az - vetette oda kurtán Schindler. Konyhaedényekről hajlandó volt Boschsal társalogni, a feleségéről nem. - Mondja csak - folytatta Bosch -, hogy bír vele? Lehetetlen, hogy ne tudná… És mégis maga van a nyeregben, úgy látszik. Schindler arcáról minden derű eltűnt, és leplezetlen ellenszenv kifejezése foglalta el helyét. A halk, de erőteljes dörmögés viszont Schindler megszokott hangja volt. - Nem szoktam a magánügyeimről tárgyalni - jelentette ki. Bosch sietve visszakozott: - Bocsásson meg. Én nem… Kapkodva mentegetőzött. Herr Schindler nem rokonszenvezett oly mértékig Herr Boschsal, hogy e késői órában fejtegetni kezdje neki: nincs itt senki a nyeregben, csupán egy szerencsétlen házasság van, amelyben két különböző vérmérsékletű ember - az aszketikus hajlamú Frau Emilie Schindler és a hedonista Herr Oskar Schindler - önként és minden jó tanács ellenére egymáshoz kötötte a sorsát. Bosch iránti haragja mélyebben gyökerezett, mint ahogy ő maga is hitte. Emilie nagyon is hasonlított a néhai Frau Louisa Schindlerhez, Oskar édesanyjához. Az idősebb Herr Schindler 1935-ben elhagyta Louisát. Oskar ösztönösen úgy érezte tehát, hogy amikor Bosch fényt próbál deríteni az Emilie-Oskar házasságra, egyúttal az idősebb Schindler házasságát is sárba rántja. Bosch továbbra is mentegetőzni igyekezett. Minden krakkói zsákmányt meg akart kaparintani, és most kiverte a verejték a gondolatra, hogy hat tucat edénykészletet elveszíthet. A vendégeket asztalhoz invitálták. A cselédlány hagymalevest hozott be és felszolgálta. A vendégek lakmározása és beszélgetése közben a Rosner fivérek tovább muzsikáltak. Közelebb léptek az asztalhoz, de nem annyira közel, hogy a cselédlányt és Goeth két ukrán tisztiszolgáját, Ivant és Petrt akadályozzák a mozgásban. Herr Schindler egyik asztalszomszédja a magas lány volt, akit Scherner foglalt le magának, a másik kedves arcú, vékony csontú, németül beszélő lengyel nő. Schindler észrevette, hogy mindketten a felszolgálólányt figyelik, aki hagyományos szobalányöltözéket fekete ruhát, fehér kötényt - viselt. Nem volt sárga csillag a karján, sem sárgára festett sáv a hátán. De azért zsidó volt. A nők figyelmét a lány arca keltette fel: zúzódásnyomok keretezték állkapcsát. Érthetetlennek tűnt, hogy Goeth nem szégyelli elcsúfított szolgálóját a krakkói vendégek előtt mutogatni. Nem is szólva

arról, hogy a lány vékony nyaka és válla között a két nő és Herr Schindler az arc sérülésénél is ijesztőbb sebek bíborvörös nyomait láthatta, amelyeket a gallér sem tudott teljesen eltakarni. Amon Goethnek esze ágában sem volt szó nélkül a háttérben hagyni a lányt. Ellenkezőleg: székével feléje fordult, és egy kézmozdulattal közszemlére állította az egybegyűlt társaság előtt. Herr Schindler hat hete nem járt ebben a házban, de értesült róla, hogy milyen torz formát öltött a Goeth és a lány közti kapcsolat. Baráti körben Goeth a társalgás élénkítésére használta fel szolgálóját. Csak akkor rejtette el szem elől, ha a krakkói körzeten túlról érkeztek rangidős tisztek hozzá. - Hölgyeim és uraim - kezdte, egy kabaréműsor részegséget tettető konferansziéjának hangsúlyát utánozva -, bemutatom önöknek Lenát. A nálam töltött öt hónap alatt megtanult főzni és viselkedni. - Arcáról ítélve karambolozott a konyhabútorral - jegyezte meg a magas lány. - Ami újra megtörténhet ezzel a ringyóval - tette hozzá nyájas hahotával Goeth. - Újra bizony. Nem igaz, Lena? - Keményen bánik a nőkkel - szólt elismerően az SS-főnök, magas partnernőjére kacsintva. Scherner nyilván nem rosszindulatból mondta ezt, hiszen nem zsidó nőkről, hanem általában a nőkről beszélt. Ha Goethnek eszébe juttatták Lena zsidó voltát, szaporodtak a büntetések - nyilvánosan, a vacsoravendégek előtt, vagy később, hazatértük után. Scherner, mint Goeth fölöttese, utasíthatta volna a parancsnokot, hogy ne verje a lányt. Ez azonban illetlenségnek minősült volna, és elrontja az Amon villájában rendezett összejövetelek hangulatát. Scherner nem főnöki minőségben járt ide, hanem mint barát, bajtárs, mulatni vágyó ember, tivornyázó nőcsábász. Amon furcsa fickó volt, de felülmúlhatatlan házigazda. Második fogásként hering következett mártással, majd sertéscomb, amit Lena pompásan készített és látott el köretekkel. Nehéz magyar vörösbort ittak a húshoz, a Rosner fivérek tüzes csárdást húztak, az ebédlő levegője megsűrűsödött, a tisztek levetették zubbonyukat. Újra a hadi szerződésekre terelődött a beszélgetés. Az egyenruhagyáros Madritschot tarnówi gyára felől faggatták. A Hadfelszerelési Felügyelőséggel kötött szerződések hatására mutat-e fel olyan eredményeket, mint a plaszówi üzeme? Madritsch szikár, aszkétakülsejű vállalatvezetőjéhez, Titschhez fordult válaszért. Goeth figyelmét érezhetően lekötötte valami, mint akinek vacsora közben sürgős üzleti ügy jut eszébe, amit még délután el kellett volna intéznie, és most számonkérően szólongatja őt a sötét irodából. A krakkói lányok unatkoztak. A talán húsz-vagy inkább tizennyolc éves, vékony csontú, fénylő ajkú lengyel lány Herr Schindler jobb karjára tette a kezét. - Maga nem katona? - kérdezte. - Remekül festene uniformisban. Mindenki, még Madritsch is, kuncogni kezdett. Ő maga 1940-ben viselt rövid ideig mundért, míg csak fel nem mentették, minthogy a haditermelés nem nélkülözhette üzemigazgatási képességét. Herr Schindler azonban olyan befolyásos személyiségnek számított, akit sohasem fenyegetett a Wehrmacht. Madritsch sokatmondóan nevetett. - Hallották? - kérdezte Scherner Oberführer az asztaltársaságtól. - Az ifjú hölgy megtenné katonának a mi gyárosunkat. Schindler közlegény, haha! Csajkából eszik, pokrócba burkolózik. Odaát Harkovban. Herr Schindler jól szabott eleganciája láttán valóban furcsán hatott ez a kép. Schindler maga is nevetett rajta. - Ez történt - szólt Bosch, csettinteni próbálva ujjaival -, ez történt azzal a… hogy is hívják azt a varsói alakot? - Toebbensnek - mondta Goeth, váratlanul feléledve. Ez történt Toebbensszel. Kis híján ez. Czurda, az SD-főnök közbeszólt: - Igen, egy hajszálon múlt. - Toebbens varsói gyáros volt. Nagyobb személyiség Schindlernél, nagyobb személyiség Madritschnál. Beérkezett ember. - Heini - folytatta Czurda (Heiní Heinrich Himmlert jelentette) - Varsóba ment, és utasítást adott a hadfelszerelésiek ottani képviselőinek: “Dobjátok ki az összes szaros zsidót Toebbens gyárából, hívjátok be Toebbenst katonának, és… és küldjétek a frontra. Igen, a frontra!” S ezután Heini így szólt egy ottani cimborámhoz: “Vizsgáljátok át mikroszkóppal a könyveit!” Toebbens a Hadfelszerelési Felügyelőség kedvence volt. Hadianyag-rendelésekkel támogatták, amit ő ajándékokkal viszonzott. A Hadfelszerelési Felügyelőség tiltakozása megmentette Toebbenst, jelentette ki Scherner ünnepélyesen az asztaltársaságnak, majd tányérja fölé hajolva jelentőségteljesen Schindlerre kacsintott. - Krakkóban nem fordulhat ilyesmi elő, Oskar.

Annál mi téged sokkal jobban szeretünk mindannyian. S ekkor, mintha az asztaltársaságnak Herr Schindler iránt táplált meleg érzelmeit óhajtaná kinyilvánítani, Goeth feltápászkodott, és dúdolva csatlakozott a Pillangókisasszony témájához, amelyet a buzgó Rosner testvérpár olyan ambícióval adott elő, ahogyan bármely iparos bármely fenyegetett gettó bármely fenyegetett üzemében végzi munkáját. Pfefferberg és Lisiek, a szolga, ekkor már odafenn voltak Goeth fürdőszobájában, és igyekeztek eltávolítani a fürdőkád lefolyónyílásának bőséges szennylerakódását. Rosnerék muzsikája, a hahotázás, beszélgetés hangja felszűrődött hozzájuk. Elérkezett lenn a kávézás ideje, a kékre-zöldre vert Lena behozta a tálcát a vendégek részére, majd senkitől sem háborgatva visszatért a konyhába. Madritsch és Titsch gyorsan megitták kávéjukat, s elnézést kérve távoztak. Schindler is indulni készült. A kis lengyel lány láthatóan tiltakozott, de Schindler nem érezte jól magát ebben a házban. Itt minden szabad volt, de mivel Oskar biztos forrásból tudta, mit engednek meg az SS-ek Lengyelországban maguknak, émelyítőnek érzett minden itt elhangzó szót, minden itt elfogyasztott pohár italt, a szexvásár bármely válfaját propagáló biztatásokról nem is szólva. Mert még ha felvinne is egy nőt az emeletre, nem feledkezhet meg arról a körülményről, hogy Bosch, Scherner és Goeth egyidejűleg hasonló gyönyöröknek a részesei, és - lépcsőházban, fürdőszobában vagy éppen a hálóban ugyanolyan tevékenységet űznek. Herr Schindler nem volt éppen szent életű ember, de úgy érezte, inkább beállna szerzetesnek, mint hogy Goeth házában lefeküdjön egy nővel. Beszélgetésbe kezdett a lány túloldalán ülő Schernerrel a háború híreiről, lengyel banditákról, meg hogy minden bizonnyal kemény télre számíthatnak, mintegy tudtára adva közben a lánynak, hogy Schernert barátjának tekinti, márpedig egy baráttól sohasem hódítana el nőt. Búcsúzáskor azonban kezet csókolt a lánynak. Észrevette, hogy Goeth ingujjasan megy ki az ebédlőajtón, és asztalszomszédnőjétől támogatva a lépcső felé indul. Oskar bocsánatot kért, és a házigazda után eredt. Utolérve, Goeth vállára tette a kezét. A parancsnok feléje fordította réveteg tekintetét. - Ó, már menni készülsz, Oskar? - motyogta. - Haza kell mennem - felelt Oskar. Német szeretője, Ingrid várta otthon. - Fene nagy csődör vagy - jelentette ki Goeth. - De nem olyan klasszis, mint te! - vágta rá Schindler. - Az már igaz. Én egy üzekedő olimpiai istenség vagyok. Megyünk… hová is megyünk? - A lány felé fordította a fejét, de a választ maga adta meg: - A konyhába megyünk megnézni, hogy rendet csinált-e Lena. - Nem, erről szó sem lehet - mondta nevetve a lány, és a lépcső felé vezette lovagját. Tisztességes dolog volt részéről, női összetartásra vallott, hogy megvédte a konyhában dolgozó sérült, vézna lányt. Schindler figyelte őket, a behemót tisztet meg az őt támogató törékeny lányt, amint ide-oda dülöngélve feltámolyognak a lépcsőn. Goeth olyan állapotban volt, mint aki legalábbis délig aludni fog, ám Oskar ismerte a parancsnok bámulatos szervezetét és a benne működő órát. Hajnali háromkor is képes volt úgy dönteni, hogy felkel, és levelet ír apjának Bécsbe. Hét órakor, alig egyórai alvás után, puskával kezében kinn áll majd az erkélyen, készen rá, hogy egy-egy elkésett foglyot lelőjön. Amikor Goeth és a lány az első lépcsőfordulóhoz ért, Schindler az előszobán keresztül az épület hátsó része felé osont. Pfefferberg és Lisiek a várt időpontnál jóval korábban hallotta, hogy a parancsnok belép a hálószobába, és motyog valamit a lánynak, akit magával hozott. Csöndben összeszedték tisztítószereiket, belopóztak a hálószobába, hogy ott egy mellékajtón át kiosonjanak. Goeth, aki még mindig egy helyben állt, és látta, amint menekülni próbálnak, megdöbbent a tisztítórúd láttán, azt képzelve, hogy gyilkosokkal van dolga. De amikor Lisiek előlépett és reszketve jelentést tett, a parancsnok rájött, hogy csupán foglyokról van szó. - Herr Kommandant - kezdte Lisiek, érthető félelemmel kapkodva levegő után -, jelenteni szeretném, hogy fürdőkádja eldugult. - Ahá - szólt Amon. - Szóval szakembert hoztál. Gyere csak ide, kedvesem! - intette magához a fiút. Lisiek odasompolygott, mire akkora ütést kapott, hogy félig az ágy alá vágódva terült el a földön. Amon megismételte hívogató szavát, mintha a lány kedvét lelné benne, hogy milyen kedveskedő hangon beszél ő a foglyokkal.

A fiatal Lisiek felállt, és a parancsnok felé támolygott újabb porcióért. Mialatt másodszor is feltápászkodott, Pfefferberg, a tapasztalt fogoly, a legrosszabbra készült fel - hogy levezénylik őket a kertbe, és Ivan minden további nélkül agyonlövi mindkettőjüket. De a parancsnok dühösen rájuk rivallva csak annyit mondott, hogy hordják el magukat, amit tüstént meg is tettek. Pár nap múlva, amikor Pfefferberg értesült róla, hogy Amon agyonlőtte Lisieket, azt hitte, hogy a fürdőszobai incidens okozta a bajt. Valójában egészen más dolog idézte elő: Lisiek bűne az volt, hogy a parancsnok engedélye nélkül befogott Herr Bosch számára egy lovat a bricskába. A villa konyhájában a cselédlány, valódi nevén Helen Hirsch (mindig azt hajtogatta, hogy Goeth merő lustaságból hívta Lenának) felpillantott, és az egyik vacsoravendéget látta az ajtóban állni. Letette tányérját a rajta levő húsmaradékkal, és hirtelen megrázkódva, vigyázzállásba merevedett. - Herr… - A vendég szmokingjára pillantott, tűnődve, milyen megszólítással illesse. - Herr Direktor, épp most tettem félre a csontokat a Herr Kommandant kutyáinak. - Kérem, kérem, Fräulein Hirsch, nekem nem kell jelentést tennie - szólt Herr Schindler. Az asztal mellé lépett. Szemmel láthatóan nem akart lecsapni a lányra, de az mégis rettegett, hogy mi a szándéka vele. Amon nagy gyönyörűséggel verte ugyan, de a kimondottan szexuális támadásoktól megmentette őt a zsidósága. Ám nem minden német volt faji kérdésekben olyan finnyás, mint Amon. Ennek az embernek a hangja azonban újszerűen csengett számára; még azok az SS-tisztek és altisztek sem beszéltek így vele, akik Amonra jöttek panaszkodni a konyhába. - Nem ismer engem? - kérdezte a lánytól, akárcsak egy ünnepelt futballista vagy hegedűművész, akinek hírnevéből fakadó hiúságát sérti, ha egy idegen nem ismeri fel. - Schindler vagyok. A lány lehajtotta a fejét. - Herr Direktor - mondta -, persze hogy hallottam… hisz járt itt már korábban is. Emlékszem… Schindler átölelte. Érezte, hogy a lány teste görcsösen megfeszül, amint ajkával érintette arcát. - Ez nem olyan csók - suttogta. - Ha tudni akarja, azért csókolom meg, mert annyira sajnálom magát. A lány nem tudta visszatartani könnyeit. Herr Direktor Schindler most a homlokára nyomott csókot, cuppanós kelet-európai csókot, amilyennel lengyelek szoktak búcsúzni a vasútállomáson. A lány látta, hogy ő is elsírja magát. - Ezt a csókot én onnan hozom… - S kezével intett, azokra a derék emberekre utalva, akik odakinn a sötétben emeletes priccseken alusznak, vagy erdőben bujkálnak, és akik számára a lány - mint Goeth Hauptsturmführer fenyítéseinek állandó tárgya - némileg az ütköző szerepét tölti be. Herr Schindler elengedte a lányt, s oldalzsebébe nyúlva, jókora tábla csokoládét húzott elő. Háború előtti minőségűnek látszott. - Tegye el valahova - tanácsolta. - Pótadagot kapok itt - mondta a lány, mintha büszkeségének tartozna vele, hogy ne higgyék kiéhezettnek. És valóban, az élelemmel volt még a legkevesebb baja. Tudta, hogy Amon házából nem kerül ki élve, de nem éhhalál az, ami rá vár. - Ha nem akarja megenni, értékesítse - javasolta Herr Schindler. - De miért nem próbál megerősödni? - Hátralépett, és szemügyre vette. - Itzhak Stern beszélt magáról. - Herr Schindler… - suttogta a lány. Lehajtotta fejét, és néhány másodpercig halkan, alig észrevehetően sírdogált. - Herr Schindler, azok előtt a nők előtt szokott megverni. Első nap azért, mert kidobtam a vacsoráról maradt csontokat. Éjfélkor lejött az alagsorba, és megkérdezte, hol vannak. Merthogy a kutyáknak szánta. Ekkor kaptam az első verést. Megkérdeztem tőle… nem tudom, miért tettem, most már nem mondanám: Miért ver meg? Mire így felelt: “Most azért, mert megkérdezted, miért verlek.” Megrázta a fejét és vállat vont, mintha megróná magát bőbeszédűségéért. Nem volt hajlandó többet mondani. Úgy érezte, nem képes beszámolni a bántalmak soráról, a Hauptsturmführer öklének mind behatóbb megismeréséről. Herr Schindler megértően pillantott rá. - Valóban szörnyű körülmények között van, Helen.

- Nem baj - mondta. - Már beletörődtem. - Beletörődött? - Egyszer úgyis agyonlő. Herr Schindler tagadólag rázta a fejét, de a lány úgy érezte, ez bizony kevéske bátorítás a reménykedéshez. A férfi jó ruhája, ápolt külseje hirtelen felingerelte. - Az Isten szerelmére, Herr Direktor, látok én itt egy és mást. Hétfőn a háztetőre mentem fel a Lisiek fiúval leverni a jeget. Ekkor észrevettük, hogy a Herr Kommandant kijön a bejárati ajtón, s pontosan alattunk elindul lefelé a lépcsőn. S ott a lépcsőn vette a puskáját, és lelőtt egy arra menő asszonyt. Batyut cipelő asszonyt. Torkon lőtte. Egy asszonyt, aki éppen ment valahova. Érti ezt? Nem volt az sem kövérebb, sem soványabb, sem lassúbb, sem gyorsabb másnál. El nem tudtam képzelni, mit követhetett el. Minél jobban megismeri valaki a Herr Kommandantot, annál inkább látja, hogy semmiféle előírás nincs, amihez tarthatná magát. Nem mondhatjuk magunknak: ha ezeket a szabályokat megtartom, nem történhet bajom… Schindler megfogta a lány kezét, és a nagyobb nyomaték kedvéért erősen megszorította. - Kedves Fräulein Helen Hirsch, higgye el, hogy e szörnyűségek ellenére is még mindig jobb itt, mint Majdanekben vagy Auschwitzban. Ha vigyáz az egészségére… - Azt hittem, a parancsnok konyháján könnyű dolgom lesz - szólt közbe a lány. - Amikor a tábori konyháról idehelyeztek, a többi lány irigykedett. Szánalmas mosolyra húzta a száját. Schindler most már felemelte a hangját, mintha valamiféle fizikai alapszabályt közölne: - Nem fogja megölni, Helen kedves, mert nagyon is kedvét leli magában. Olyannyira, hogy még a sárga csillag viselését sem fogja megengedni magának. Nem akarja senkinek sem a tudomására hozni, hogy zsidóban leli örömét. Az asszony, akit a lépcsőről lelőtt, semmit nem jelentett a számára, egy volt a sok közül, nem ártott s nem használt neki. Érti, ugye? Maga viszont… Nincs ez így rendjén, Helen, de ez az élet. Valaki már mondta ezt neki. Len John, a parancsnok helyettese. John SS-Untersturmführer volt, ami hadnagyi rangnak felel meg. - Soha nem fogja megölni magát, Lena - mondta John -, mert ezzel nagyon is sok örömtől fosztaná meg saját magát. - John megállapítása nem volt rá ekkora hatással. Herr Schindler előbbi szavai szenvedéssel teli életre ítélték. Láthatóan átérezve a lány rémületét, halk, bátorító szavakkal vigasztalta. Újra eljön hozzá. Megpróbálja kiszabadítani. - Kiszabadítani? - kérdezte a lány. - Innen a villából - magyarázta. - A gyáramba. Biztosan hallott már felőle. Zománcárugyáram van. - Igen, persze - mondta, mintha proligyerek beszélne a Riviéráról. - Schindler Emailia-üzeme. Hallottam róla. - Ügyeljen az egészségére -ismételte meg a férfi. Mintha tudná, hogy ez a lényeg. Mintha ismerné az eljövendő célokat - Himmlerét, Frankét -, és ezért mondaná. - Ügyelni fogok - egyezett bele a lány. Hátat fordított látogatójának, a konyhaszekrényhez lépett, s amikor elhúzta a faltól, Herr Schindler elképedve fedezte fel, mekkora erő van ebben a vézna teremtésben. A lány kiemelt egy téglát a szekrény mögötti falmélyedésből, és egy köteg bankjegyet - hadizlotyt - húzott elő. - A tábori konyhán dolgozik a testvérem, a húgom mondta. - Ha egyszer marhavagonba teszik, próbálja meg, kérem, kiváltani ezzel a pénzzel. Úgy gondolom, ön előre értesül ezekről a dolgokról. - Gondom lesz rá - felelte Schindler, ünnepélyes fogadkozás helyett fesztelen könnyedséggel. Mennyi ez a pénz? - Négyezer zloty. Átvette és hanyagul oldalzsebébe dugta a lány félretett pénzét. De az még így is jobb helyre került, mintha az Amon konyhaszekrénye mögötti falmélyedésben maradt volna. Oskar Schindler története veszélyesen kezdődik tehát barbár nácikkal, SS-élvhajhászással, vézna, agyonkínzott lánnyal, és képzeletünkben némiképp az aranyszívű utcalányhoz hasonlóan népszerű figurával: a jóságos némettel. Oskar egyrészt kötelességének tekinti, hogy a rendszert a maga teljes valóságában, a bürokratikus rend fátyla mögé rejtett fékevesztett tombolásában megismerje. Ő már akkor tudja, amikor legtöbben

feltételezni sem merik, hogy a Sonderbehandlung voltaképp mit jelent. Noha különleges bánásmódot ígér, valójában ciángázzal kivégzettek hullájából rakott gúlák fedőneve Beliecben, Sobiborban, Treblinkában és abban a Krakkótól nyugatra fekvő komplexumban, amit Oswiecim-Brzezinka néven emlegetnek a lengyelek, de amit majd német nevén - Auschwitz-Birkenau - ismer meg a Nyugat. Másrészt viszont gyártulajdonos, vérbeli üzletember, aki nem köpi nyíltan szembe a rendszert. A piramisokat sikerült ugyan csökkentenie, de tisztában van vele, hogy a hegy újra felnő, noha arról nincs tudomása, hány és mekkora piramis emelkedik idén és a következő években újra a magasba, míg csak föléje nem tornyosul a Matterhornnak. Nem tudja megjósolni, milyen bürokratikus változások történnek a piramisok építésénél, de úgy véli, zsidó munkaerőre állandóan szükség lesz. Ezért hajtogatja Helen Hirsch meglátogatásakor: “Vigyázzon az egészségére!” Bizonyosra veszi, amiben egyébként odakinn, az elsötétített plaszówi Arbeitslager-ekben (munkatáborokban) az álmatlanul mocorgó zsidók a kilátástalan helyzet ellenére is bizakodnak, hogy egyetlen rendszer sem engedheti meg magának az ingyenes munkaerő bőséges forrásának megsemmisítését. A legyengültek, bélhurutban szenvedők, meg akik vért köpnek, azok kerülnek az auschwitzi transzportba. Herr Schindler maga is hallotta, amint a plaszówi tábor Appelplatz-án a reggeli névsorolvasásra kiparancsolt foglyok halkan dünnyögik: “Az egészségem legalább még megvan”, olyan hangsúllyal ejtve e szavakat, amilyet normális körülmények között csupán öregektől lehet hallani. Ez a téli éjszaka tehát kezdete s egyben kései szakasza Herr Schindler emberi életek megmentéséért folytatott gyakorlati tevékenységének. Jócskán belemerült e vállalkozásba. Oly mértékig megszegte a Reich törvényeit, hogy sokszoros akasztást, lefejezést, Auschwitz vagy GrossRosen huzatos barakkjaiba történő deportálást érdemelne. De még nem tudja, hogy mennyibe fog kerülni végül is. Jóllehet egy vagyont költött már el, nem is képzeli, mennyi még a fizetnivalója. Hogy megóvjon bennünket a túl korai bizalomtól, banális jótettekkel kezdődik a történet: csókkal, lágy szavakkal, egy tábla csokoládéval. Helen Hirsch soha nem látja viszont a négyezer zlotyját - legalábbis nem konkrét, tapintható, megszámlálható formában. Ám mindmáig lényegtelennek tartja, hogy Oskar ilyen megbízhatatlannak mutatkozott pénzügyekben.

1 Sigmund List tábornok páncéloshadosztálya, a Szudétaföldről észak felé tartva, 1939. szeptember hatodikán két oldalról bekerítette és bevette Dél-Lengyelország féltett gyöngyszemét, Krakkót. Nyomában érkezett Oskar Schindler a városba, amely az elkövetkező öt évben korlátlan lehetőségeket nyújt majd a számára. Jóllehet már az első hónapban elárulja, mennyire nem híve a nemzetiszocializmusnak, világosan látja, hogy e fontos vasúti csomóponttal, de szerény iparral rendelkező város virágzó központtá fejlődik az új kormányzati rendszerben. Ő sem marad többé kereskedelmi utazó. Nagyvállalkozó lesz belőle. Oskar családjának történetében nem könnyű olyan nyomokra bukkanni, ahonnan menekítő hajlamát örökölhette. 1908. április 28-án született Ferenc József osztrák monarchiájában, az ősi ausztriai birodalom dimbes-dombos morva tartományában. Szülőhelye, Zwittau, gyárváros volt, ahova a kereskedelmi élet kezdődő fellendülése csalogathatta Bécsből a tizenhatodik század elején a Schindler ősöket. Oskar apja, Herr Hans Schindler, a Monarchia híve volt, kulturális tekintetben osztráknak tartotta magát: asztalnál, telefonon, üzleti életben, gyöngéd pillanatokban németül beszélt. Ennek ellenére, amikor Herr Schindler családjával együtt 1918-ban Masaryk és Benes csehszlovák köztársaságának állampolgára lett, a változás nem okozott különösebb bánatot az apának, még kevésbé tízéves fiának. A gyermek Hitlert - a felnőtt Hitler szerint - már kisfiúként gyötörte az Ausztria és Németország misztikus egysége és politikai szétválasztása közötti szakadék. Oskar Schindler gyermekkorát nem keserítette meg efféle kitagadottsági kényszerképzet. Csehszlovákiában, ebben az erdős-bokros, kicsiny, épségben maradt nokedli-köztársaságban a német ajkúak bizonyos méltósággal fogadták kisebbségi helyzetüket, még ha a gazdasági válság, no meg egy-két apróbb melléfogás az államvezetésben, teremtett is bizonyos feszültséget kapcsolatukban. Oskar szülőhelye, Zwittau, kicsiny, szénporos városka volt, a Beszkidek vonulatának déli oldalán. A környező hegyeket részben lekopaszították az ipari létesítmények, részben vörös-, luc- és erdeifenyők sűrű tömegei borították. Német ajkú sudetendeutsch lakosai számára német gimnáziumot tartott fenn a város, amelynek Oskar is diákja volt. A reálgimnáziumi tagozatra járt, amely műszaki jellegű bányászati, gépészeti és általános műszaki képzést nyújtott, hogy kielégítse az iparvidék igényeit. Herr Schindlernek mezőgazdasági gépgyára volt, és Oskar iskoláztatása felkészítette a fiút, hogy apja örökébe léphessen. A Schindler család katolikus volt, akárcsak az ifjú Amon Goethé, aki szintén ez idő tájt fejezte be reáliskolai tanulmányait, és érettségizett Bécsben. Oskar édesanyja, Louisa, vakbuzgó képviselője volt hitének. Ruhája egész vasárnap a Szent Mauriciusz-templomban tartott nagymise tömjénfelhőjétől illatozott. Hans Schindler az a fajta férj volt, aki ájtatosságba kergeti feleségét. Kedvelte a konyakot, kedvelte a kávéházakat. Pálinkaszagú lehelet és jó minőségű dohány illatának keveréke, valamint megrögzött anyagiasság áradt e derék monarchistából, Hans Schindler úrból. A család nagy kerttel övezett modern villában lakott a gyárnegyedtől legtávolabb eső városrészben. Két gyerek volt: Oskar és nővére, Elfriede. Kevés és nagyon is általános jellegű adat maradt fenn a család életéről. Tudjuk például, hogy Frau Schindler sokat bánkódott, amiért fia éppoly közönyös, hitét nem ápoló katolikus, amilyen az apja. Mégsem uralkodhatott túlságosan keserű hangulat otthonukban. Abból a kevésből, amit Oskar a gyerekkoráról elmesélt, kiderül, hogy nem volt az borús időszak. Napsugár ragyog a kerti fenyőfák között. Érett szilva mosolyog feléje a gyerekkor nyaraiból. Ha a júniusi délelőtt egy részét misén tölti is, nem visz túl nagy bűntudatot haza magával. Kihozza apja kocsiját a garázs elé, és piszkálgatni kezdi a motort. Vagy a ház oldallépcsőjére ül, és a maga eszkábálta motorkerékpár karburátorán reszelget valamit. Oskar barátságot kötött néhány középosztálybeli zsidó fiúval, akiket szintén a német gimnáziumba járattak szüleik. Nem falusi askenázik - csavaros eszű, jiddisül beszélő, ortodox gyerekek - voltak, hanem zsidó üzletemberek több nyelvben jártas és a rituális előírásokat nem túlzottan követő fiai. Pontosan ilyen zsidó családból született a Haná-síkság túloldalát határoló Beszkidekben Sigmund Freud, nem sokkal azelőtt, hogy

a szolid, tiszteletre méltó német család sarja, Hans Schindler világra jött Zwittauban. Oskar későbbi története gyerekkori előzményért kiált. A fiatal Oskarnak hazafelé tartva az iskolából, illene megmentenie valamilyen zsidó fiút az összeveréstől. Nagyon úgy fest, hogy ilyesmi nem fordult elő, és jobb is, ha nincs tudomásunk efféle eseményről - túlságosan is kapóra jönne. Különben is, ha egy zsidó gyereket megmentettünk egy-két fülestől, az önmagában még nem bizonyít semmit. Hiszen maga Himmler is kifogásolta egyik Einsatzgruppé-ja előtt tartott beszédében, hogy minden németnek van egy zsidó barátja. - “A zsidókat megsemmisítjük - vallja minden párttag. - A zsidók kiírtása, megsemmisítése ténylegesen benne van a programunkban: gondunk lesz a megvalósítására. - És ezután előállnak mindannyian, mind a nyolcvanmillió derék német, és kivétel nélkül mindnek megvan a maga jóravaló zsidaja. A többi persze utolsó szemét, de ez az egy, ez maga a tökély.” Ha az Oskar későbbi lelkesedését sejtető jelek után nyomozunk Himmler árnyékában tovább, Schindlerék közvetlen szomszédjára, dr. Felix Kantor szabadelvű rabbira bukkanunk. Kantor rabbi Abraham Geiger tanítványa volt, azé az előítéletek ellen küzdő, szabadgondolkodó német zsidóé, akinek a véleménye szerint egy személyben németnek és zsidónak lenni nem bűn, hanem dicséretre méltó dolog. Kantor rabbi egyáltalán nem volt merev, falusi talmudistának nevezhető. Modern divat szerint öltözött, és családi körben németül beszélt. Imaházát nem zsinagógának, hanem templomnak nevezte, ahol zsidó orvosok, mérnökök és zwittaui textilgyárosok gyűltek össze. Távol otthonuktól így emlegették üzletfeleiknek: “A mi rabbink, dr. Kantor, nemcsak a prágai és a brnói zsidó folyóiratokba, de még napilapokba is ír cikkeket.” Kantor rabbi két fia ugyanabba az iskolába járt, mint német szomszédjának, Schindlernek a gyereke. A két fiú nyilván ragyogó képességekkel rendelkezett, mert később mindketten abban a ritka megtiszteltetésben részesültek, hogy zsidó létükre a prágai német egyetem tanárai lettek. E német anyanyelvű, sörtehajú, rövidnadrágos csodagyerekek ott száguldoztak nyaranta a kertben, és a Schindler gyerekekkel kergetőztek. Kantor elnézte őket, amint ide-oda rohangálnak a tiszafák között, és ezalatt elmerenghetett, hogy milyen szépen valóra válik mindaz, amit Geiger, Grátz, Lazarus és az összes többi tizenkilencedik századi német zsidó szabadgondolkodó megjövendölt. Felvilágosult életet élünk, német szomszédaink köszönnek nekünk, Schindler úr a fülünk hallatára tesz rosszmájú megjegyzéseket a cseh államférfiakra. Világi tudósok s egyben tekintélyes talmudmagyarázók, a huszadik század és az ősi törzs gyermekei vagyunk. Nem bántunk senkit, és bennünket sem bántanak. Később, a harmincas évek közepén a rabbi feltehetően módosította optimista vélekedését, és arra a következtetésre juthatott, hogy fiai nem fogják tudni német nyelvű bölcsészdoktori diplomájukkal elvakítani a nemzetiszocialistákat, hogy a huszadik század műszaki és társadalomtudományának nincsen olyan fedezéke, amely mögött egy zsidó menedékre lelhetne, s nem létezik olyan rabbi sem, akit az új német törvényhozók megfelelőnek találnának. 1936-ban a Kantor család Belgiumba költözött. Schindlerék nem hallottak többé róluk. Származás, vér, szülőföld nem sokat jelentett a kamaszkorban lévő Oskarnak. Azokhoz a fiúkhoz tartozott, akik számára egy motorkerékpár a legcsábítóbb dolog az egész földkerekségen. Apja pedig - akit vonzottak a gépek - a jelek szerint tovább serkentette ilyen irányú szenvedélyét. A gimnázium utolsó évében Oskar egy 500 köbcentis piros Gallonin száguldozott Zwittauban. Iskolatársa, Erwin Tragatsch kimondhatatlan vágyakozással figyelte, amint a piros Galloni végigpufogott a városka utcáin, magára vonva a téren sétálók figyelmét. Csodaszámba ment, akárcsak a Kantor fiúk, minthogy nemcsak Zwittauban volt a maga nemében egyetlen, nemcsak Morvaországban, hanem alighanem egész Csehszlovákiában is ez volt az egyetlen 500 köbcentis olasz Galloni. 1928 tavaszán, Oskar serdülőkorának utolsó hónapjaiban, s előjátékaként annak a nyárnak, amikor szerelemre lobban és nősülésre határozza el magát, egy 250 köbcentis Moto-Guzzin jelent meg a városka főterén. Olaszországot nem számítva, ezen kívül csak négy ilyen volt az egész kontinensen, négy nemzetközi versenyző - Giessler, Hans Winkler, a magyar Joó és a lengyel Kolaczowski - tulajdonában. Egyik-másik városbeli nyilván rosszallóan csóválta meg a fejét, és úgy vélekedett, hogy Herr Schindler elkényezteti a fiút. Oskar életének legboldogabb, legfelhőtlenebb nyara következett. Egy politikával mit sem törődő ifjú ember fejhez simuló bőrsisakban felpörgeti a Moto-Guzzi motorját, hogy Morvaország hegyei közt

összemérje erejét a helybeli üzemek motorosaival. Olyan családból származik, ahol emlékgyertyát gyújtani Ferenc Józsefért a politikai tevékenység netovábbja. A fenyők szegélyezte kanyaron túl kétes kimenetelű házasság, gazdasági válság, tizenhét esztendő végzetes politikája fenyeget. A motoros arca arra vall, hogy minderről nincs tudomása, csupán a nagy sebességgel száguldó motorbiciklista széltől lapított fintora látható ábrázatán, azé, aki - mert kezdő, mert amatőr, és még nem tudni, mire képes - inkább vállalhatja a kockázatot, mint az idősebbek, a profik, a rekordidő megdöntésére törekvő versenyzők. Első versenyére, egy Brno és Sobeslav közötti túrára, májusban került sor. Első osztályú verseny volt, így legalább a tehetős apa, Herr Hans Schindler ajándéka, a luxus játékszer nem rozsdásodott a garázsban. Piros Moto-Guzziján harmadiknak ért célba; csupán két angol Blackburne motorral feljavított Terrot előzte meg. Következő erőpróbájára távolabb, Altvater körzetében, a szász határ menti hegyekben került sor. A 250 köbcentis motorozás bajnoka, Walfried Winkler is benevezett a versenyre; régi vetélytársa, Kurt Henkelmann vízhűtéses DKW-n indult. Az összes szász motoros sztár - Horowitz, Kocher és Klíwar - részt vett, újra ott voltak a Terrot Blackburne-ök, azonkívül néhány Coventry Eagle is. Oskar Schindler motorkerékpárjával együtt három Moto-Guzzi indult, valamint a 350 köbcentis kategória nagyágyúi és egy csapat 500 köbcentis BMW. Ez a nap kis híján tökéletes boldogságot hozott Oskar számára. Az első körökben közvetlenül a legelsők mögött haladt, és figyelte az eshetőségeket. Egy óra múltán Winkler, Henkelmann és Oskar lehagyta a szászokat, a másik két Moto-Guzzi meg valamilyen géphiba miatt maradt le. Az Oskar által utolsó előttinek vélt körben elszáguldott Winkler mellett, és akárcsak a műút aszfaltját vagy a ködfátyolos fenyőket, éppoly valóságosnak, éppoly közelinek érezhette már karrierjét az üzemi válogatottban és az utazásokkal tarkított életet, amit ez lehetővé tesz majd a számára. Abban a körben, amelyet Oskar utolsónak hitt, maga mögött hagyta Henkelmannt és a két DKW-t, átfutott a célvonalon, és megállt. A versenybírák alighanem valamilyen félreérthető jelzést adtak, mert az egybegyűltek is azt hitték, hogy a verseny véget ért. Mire Oskar rájött, hogy erről szó sincs, hogy amatőr baklövést követett el, Walfried Winkler és Mita Vychodil már lehagyták, sőt a kimerült Henkelmann is el tudta ütni a harmadik helytől. Diadalmenetben kísérték haza. Egy technikai tévedést leszámítva, sikerült legyőznie az európai bajnokokat. Tragatsch feltételezése szerint Oskar motorversenyzői karrierje anyagi okok miatt ért véget. A feltevés helyes. Azon a nyáron ugyanis, mindössze hatheti udvarlás után, nagy sietve házasságot kötött egy gazdálkodó lányával, és így kegyvesztett lett apjánál, aki egyben munkaadója is volt. A lány, akit feleségül vett, a Zwittautól keletre elterülő Haná-síkság egyik falujából származott. Zárdában nevelkedett, és az a fajta tartózkodás jellemezte, amit Oskar saját anyjában is annyira csodált. A lány megözvegyült apja nem volt parasztgazda: úriembernek számított. Osztrák őseinek sikerült túlélnie a harmincéves háború újabb meg újabb hadjáratait, vissza-visszatérő éhínségét, amely végigsöpört a termékeny rónaságon. Három évszázad múltán, egy újabb veszedelmes korszakban, leányivadékuk meggondolatlan házasságot kötött egy még jóformán kamasz zwittaui ifjonccal. Apja éppúgy tiltakozott ellene, akárcsak Oskaré. Hansnak azért nem tetszett a dolog, mert látta, hogy az övéhez hasonló szerencsétlen házasságot kötött. Kéjenc férjként kicsapongásra hajlamos fia túl korán keresett nyugalmat egy apácásan tartózkodó, finom viselkedésű, egyszem lány oldalán. Oskar egy zwittaui összejövetelen ismerkedett meg Emilie-vel, aki barátnőit jött meglátogatni szülőfalujából, Alt-Molsteinből. Oskar persze arrafelé is ismerős volt, traktorokat adott el a környéken. Amikor a zwittaui plébánia templomaiban kihirdették a házasságot, némelyek olyannyira össze nem illőnek tartották a fiatalokat, hogy nem szerelmi házasságra, hanem egyéb okokra gondoltak. Lehetségesnek vélték, hogy a Schindler mezőgazdasági gépgyár már ezen a nyáron nehézségekkel küzdött, mivel olyan típusú gőzhajtású traktorok előállítására volt berendezkedve, amilyet a gazdák nemigen használtak már. Oskar keresete nagy részét újra befektette az üzletbe, Emilie pedig félmillió Reichsmark hozományt hoz most

magával, amely gondot enyhítő, tekintélyes összegnek tűnt mindenki szemében. A gyanakvás, a szóbeszéd egyébként alaptalannak bizonyult, mert azon a nyáron Oskar valóban szerelmes volt. Emilie apja pedig, mivel nem remélte, hogy Oskar valaha is megkomolyodik és jó férj lesz, a hozománynak mindössze töredékét fizette ki. Emilie boldog volt, hogy a jóképű Oskar Schindlerrel összeházasodva megszabadulhat az altmolsteini környezet butító hatásától. Apja legjobb barátja mindig is a falusi lelkész volt, és Emilie eddigi élete azzal telt, hogy teát szolgált fel kettejüknek, és végighallgatta gyermeteg politikai és teológiai vélekedésüket. Ha itt is jelentősebb zsidó kapcsolatok után kutatunk, Emilie gyerekkorában rábukkanunk egy-két emberre: a falusi orvosra, aki a lány nagymamáját kezelte, és a boltos Reif unokájára, Ritára. Egyik látogatása alkalmával a plébános kifejtette Emilie apjának, hogy elvileg helytelen, ha katolikus gyermek meghitt barátságot tart fenn zsidóval. Emilie a lányok jóformán ösztönös önfejűségével szegült ellene a lelkész utasításának. A Rita Reifhöz fűződő barátság 1942-ig fennmaradt, amikor is a helybeli nácik a bolt előtt meggyilkolták Ritát. Az esküvő után Oskar és Emilie egy zwittaui bérlakásba költözött. A harmincas évek - úgy tetszik csupán epilógust illesztettek Oskarnak az Altvater körzetben 1928 nyarán elkövetett dicső baklövéséhez. Katonai szolgálatot teljesített a csehszlovák hadseregben, és bár ekkor alkalma nyílt teherautó vezetésére, a katonaélettől - inkább kényelmi okokból, mint pacifista érzelmek miatt - mélységesen irtózott. Hazatérve Zwittauba, elhanyagolta Emilie-t, és legényember módján késő éjszakáig kávéházakban ült, olyan lányok társaságában, akik távolról sem voltak apácáknak, de még illendően viselkedő hölgyeknek sem nevezhetők. A családi vállalat 1935-ben csődbe jutott; ugyanabban az évben apja elhagyta Frau Louisa Schindlert, és külön lakásba költözött. Oskar meggyűlölte emiatt, és nagynénjei otthonában, teázgatás közben élesen kifakadt Hans ellen. Még a kávéházakban is apja hűtlenségéről szónokolt, aki csalárd módon elhagyta derék feleségét. Nyilvánvalóan nem vette észre a hasonlatosságot a maga ingatagnak nevezhető és szülei felbomlott házassága között. Kitűnő üzleti kapcsolatainak, kedélyességének, eladásban való jártasságának, valamint annak köszönhetően, hogy jól bírta az italt, a gazdasági válság közepette is talált munkát: a Morvaországi Elektrotechnikai Művek értékesítési osztályának vezetője lett. A vállalat központja Brnóban, e nyomasztóan vidékies fővárosban volt, úgyhogy Oskarnak Brno és Zwittau között kellett ingáznia. Kedvelte a vándor életmódot. Félig-meddig beteljesült, amiben akkoriban bizakodott, amikor az altvateri versenyen lehagyta Winklert. Anyja halálhírére visszarohant Zwittauba, hogy nagynénjei mellett legyen. Nővére, Elfriede, felesége, Emilie, a sír egyik oldalán, míg a hűtlen Hans - a plébánost nem számítva - magányosan állt a koporsó fejénél. Louisa halála betetőzte az Oskar és Hans közötti ellenséges viszonyt. Oskar nem fogta fel - csak a nők látták világosan -, hogy Hans meg ő maga voltaképp édestestvérek, akiket egy puszta véletlen, az apa-fiú kapcsolat választ el egymástól. Oskar a temetésen Konrad Henlein szudétanémet pártjának horogkeresztes jelvényét viselte. Sem Emilie-nek, sem a nagynéniknek nem tetszett a dolog, de nem vették túl komolyan, mivel a csehszlovákiai ifjú németek szívesen hordták ezt akkoriban. Csupán a szociáldemokraták és a kommunisták nem viselték a jelvényt, és nem léptek be Henlein pártjába, márpedig Isten a megmondhatója, hogy Oskar nem volt kommunista és nem volt szociáldemokrata. Oskar kereskedelmi ügynök volt. Hiába a teljes egyenlőség: ha valaki pártjelvénnyel ment be egy német vállalatvezetőhöz, megkapta a rendelést. Ám nyitott megrendelési könyvével és a rajta száguldó ceruzával kezében, Oskar is döntő történelmi változást szimatolt - 1938-ban vagyunk, a német hadosztályok szudétaföldi bevonulását megelőző hónapokban -, és csábította a lehetőség, hogy a részese legyen. Bárminő indokok késztették is a Henleinnel való együttműködésre, amint a hadosztályok benyomultak Morvaországba, tüstént kiábrándult a nemzetiszocializmusból - ehhez foghatóan gyors és mélységes kiábrándulást csak házasságkötése után érzett. Alkalmasint arra számított, hogy a megszálló hatalom engedélyezni fogja valamiféle testvéri szudéta köztársaság megalakulását. Egy későbbi kijelentésében beszámolt róla, mennyire megdöbbentette, hogy az új kormányzat kegyetlenül bánik a cseh lakossággal, és elkobozza a csehek vagyonát. Ellenálló magatartásának adatokkal igazolható első

megnyilvánulásaira már a közelgő világháború legelején sor kerül, és semmi okunk kételkedni benne, hogy a Cseh-Morva Protektorátusnak - melyet Hitler 1939 márciusában a Hradzsin várából kiáltott ki - kezdettől megmutatkozó önkényuralma megdöbbenéssel töltötte el. Azt a két embert, akiknek a véleményére leginkább adott, elhidegült apját és Emilie-t, nem szédítette meg a germánság dicsőséges órájának elérkezte, és mindketten bizonygatták, hogy Hitler nem érhet célt. Vélekedésük nem holmi bonyolult okfejtés eredménye volt, de persze Oskaré sem. Emilie egyszerűen úgy gondolta, hogy ennek az embernek bűnhődnie kell, amiért Istennek tekinti magát. Idősebb Herr Schindler akinek nézeteit egyik nagynéni tolmácsolta Oskarnak - történelmi alapelvekre támaszkodott. Brno közvetlen közelében volt az a folyószakasz, ahol Napóleon az austerlitzi győzelmet kivívta. És mi történt a dicső Napóleonnal? Nagy senki lett belőle; burgonyát termelt egy szigeten, az Atlanti-óceán közepén. Ugyanez vár erre a fickóra is. A sors - vélekedett idősebb Herr Schindler - nem végtelenbe nyúló kötél. Inkább gumiszalag. Minél nagyobb erővel törtet előre az ember, annál kegyetlenebbül rántja vissza a kiindulóponthoz. Erre tanította Herr Hans Schindlert az élet, egy csődbe jutott házasság, a gazdasági összeomlás. Oskar talán nem volt még nyílt ellensége az új rendszernek. Azon az őszön a fiatal Herr Schindler ellátogatott Ostrava környékére, a lengyel határszéli hegyekben épült egyik gyógyszálló esti összejövetelére. A háziasszony, a szanatórium vezetője, Oskar ügyfele volt, akivel üzleti útjai során barátságot kötött. Az asszony bemutatta most egy Eberhard Gebauer nevű megnyerő modorú német férfinak. Üzleti ügyekről kezdtek beszélgetni, meg hogy milyen lépések várhatók Franciaország, Anglia és Oroszország részéről. Majd az egyik vendégszobába mentek át flaskójukkal, hogy - mint Gebauer megjegyezte - nyíltabban társaloghassanak. Odabenn azután Gebauer felfedte magát: Canaris tengernagy Abwehr hírszerző szolgálatának tisztje, és felajánlotta újdonsült ivócimborájának, hogy végezzen felderítést az Abwehr külföldi szekciója számára. Oskarnak kinnlevőségei vannak a határon túl, Lengyelországban, Galícia és Felső-Szilézia minden pontján. Hajlandó lenne-e katonai híreket szolgáltatni onnan az Abwehrnek? Jó barátjától, a háziasszonytól úgy értesült - tette hozzá Gebauer -, hogy Oskar intelligens és társaságkedvelő ember. Ilyen adottságokkal nemcsak a terület ipari és hadi felszerelésével kapcsolatos saját megfigyeléseit használhatná fel, hanem azoknak a német ajkú lengyeleknek az észrevételeit is, akiket éttermekben, mulatókban vagy üzleti megbeszéléseken e célra kiszemel. Az ifjú Oskar elszánt védelmezői megint csak felemelnék szavukat, mondván: azért vállalta el a Canaris-féle megbízatást, mert mint Abwehr-hírszerző mentesült a katonai szolgálattól. E tény valóban nagymértékben növelte az ajánlat vonzerejét. Ám a jelek szerint hitt is benne, hogy helyes, ha a németek bevonulnak Lengyelországba. Akárcsak a nyúlánk tiszt, aki az ágyon ülve együtt iddogált vele, még helyeselte a nemzeti akciót, csak a megvalósítás módja nem volt ínyére. Gebauer alighanem erkölcsi vonzerőt gyakorolt Oskarra, mivel ő és Abwehr tiszttársai disztingvált keresztény elitnek tartották magukat. E körülmény nem akadályozta őket Lengyelország katonai megszállásának tervezésében, de megvetést keltett bennük Himmler és az SS-népség iránt, akikkel - mint nagyképűen hitték - a Németország lelke fölötti uralomért versengenek. Idők múltán egy egészen más jellegű hírgyűjtő szerv találja majd hiánytalannak és elismerésre méltónak Oskar jelentéseit. Az Abwehr szolgálatában tett lengyelországi utazásai során főleg társas összejöveteleken - fehér asztal mellett, `koktélpartikon - ügyesen tudott híreket kicsalni az emberekből. Nincs tudomásunk róla, hogy pontosan milyen természetű, milyen jelentőségű adatokra bukkant Gebauer és Canaris számára, ám Krakkót mindenesetre fölöttébb megkedvelte, felfedezve, hogy jelentős ipari központnak nem nevezhető ugyan, de elragadó középkori város, amelyet fémfeldolgozó, textil- és vegyigyárak vesznek körül. Ami pedig az elégtelenül gépesített lengyel hadsereget illeti, annak csak látszólag voltak titkai.

2 1939 októberének vége felé két német altiszt lépett be a krakkói J. C. Buchheister és Társa Stradom utcai üzletébe, ahol mindenáron egy vég drága szövetet akartak venni és hazaküldeni. A pult mögött álló zsidó eladó, akinek sárga csillag díszelgett a zakóján, elmagyarázta, hogy a Buchheister cég nem árusít közvetlenül a vásárlóközönségnek, hanem ruhagyárakat és kiskereskedőket lát el. A katonák nem hagyták lebeszélni magukat. Amikor fizetésre került sor, furcsamód egy 1858-as bajor bankjegyet és a német megszállók 1914-es keltezésű hadibankóját nyújtották át. - Tökéletesen jó pénz - jelentette ki egyikük a zsidó könyvelőnek. Jó erőben lévő fiatalemberek voltak, akik egész tavasszal és nyáron hadműveletekben vettek részt; a kora ősz könnyű győzelmet hozott számukra, hogy ezután a hódítókat megillető korlátlan szabadságot élvezhessék egy kellemes városban. A könyvelő elfogadta a pénzt, kiengedte őket a boltból, és a pénztárgépen leblokkolta a számlát. Valamivel később fiatal német könyvvizsgáló érkezett az üzletbe, akit a találóan Keleti Trösztök Képviseletének nevezett intézmény bízott meg, hogy vegye át és vezesse a zsidó cégeket. Buchheister üzletébe két megbízottat rendeltek ki. Az első Sepp Aue felügyelő volt, középkorú, igénytelen férfiú, a második meg az ifjú stréber. A fiatalember felülvizsgálta a könyveket és a pénztárt. Előhúzta az értéktelen bankjegyeket. Mit jelentsenek ezek a nevetséges operettbankók? A zsidó könyvelő elmesélte, mi történt. A könyvvizsgáló megvádolta, hogy ő cserélte ki a kemény zlotyt ezekre a bankjegyekre. A rámenős alak még aznap beszámolt Buchheisterék emeleti raktárában Sepp Auénak, és javasolta, hogy hívják ki a Schutzpolizei-t. Herr Aue és a fiatal könyvvizsgáló egyaránt tisztában volt vele, hogy ilyen gyanú alapján a Montelupich utcai SS-fegyházba zárják a könyvelőt. A könyvvizsgáló úgy vélekedett, hogy tanulságos leckéül szolgálna ez a Buchheister cég többi zsidó alkalmazottja számára. Auét viszont szorongással töltötte el a javaslat, mivel zsidó nagyanyja miatt neki is volt félnivalója, jóllehet mindeddig titok fedte e tényt. Aue egy kifutófiúval üzenetet küldött a cég azelőtti könyvelőjének, egy Itzhak Stern nevű lengyel zsidónak, aki influenzásan feküdt otthon. Aue, a politikai megbízott, kevés könyvelői tapasztalattal rendelkezett, azt akarta, hogy Stern jöjjön be, és találjon megoldást a vég vászonnal kapcsolatos problémára. Alighogy elküldte az üzenetet, titkára jelentette, hogy egy Oskar Schindler nevű úr várakozik odakinn, azt állítva, hogy megbeszélt találkozóra jött. Aue a külső szobába ment, és egy békésen dohányzó, magas fiatalembert pillantott meg, aki akárcsak egy jól megtermett kutya - jámboran várakozott. Előző este ismerkedtek meg egy összejövetelen. Oskar egy Ingrid nevű szudétanémet lánnyal érkezett, aki Treuhänder, azaz felügyelő volt egy zsidó vas- és fémáruvállalatnál, éppúgy, ahogy Aue Treuhänderként működött a Buchheister cégnél. Oskarnak és Ingridnek, ennek az elegáns megjelenésű, elragadóan szép szerelmespárnak, rengeteg barátja volt az Abwehrnél. Herr Schindler Krakkóban próbálta megvetni a lábát. - Mit szólna a textilhez? - javasolta Aue. - Nem kimondottan egyenruhára gondolok. A lengyel belföldi piac elég nagy, eléggé fel van duzzasztva ahhoz, hogy mindannyiunkat eltartson. Ha kedve van megnézni a Buchheister céget, szívesen látjuk - unszolta, nem sejtve, hogy másnap délután két órakor mennyire bánni fogja borközi állapotban tett ajánlatát. Schindler észrevehette, hogy Herr Aue alkalmasint meggondolta magát a meghívást illetően. - Ha nem alkalmas, Herr Treuhänder … - szólt Oskar. Herr Aue sietett kijelenteni, hogy ilyesmiről szó sincs, és végigkalauzolta Schindlert az áruraktáron, majd az udvaron keresztül a fonodába, ahol hatalmas aranyszínű kelmegöngyölegek gördültek le a gépekről. Schindler kérdezte, nincs-e a Treuhändernek gondja a lengyelekkel. - Nincs válaszolta Sepp -, készségesen dolgoznak együtt velünk. Sőt nagyon is élvezik. Végül is ez nem kimondottan hadianyaggyár. Schindler fellépése oly szembeszökően elárulta a kellő összeköttetésekkel rendelkező embert, hogy Aue nem tudott ellenállni a kísértésnek, és puhatolózni kezdett. Ismeri-e Oskar a Hadfelszerelési

Csúcsbizottság tagjait? Julius Schindler tábornokot 3 például? Talán éppen rokona. Ez nem jelent semmit, válaszolt elbűvölő mosollyal Herr Schindler. (Schindler tábornok valójában nem volt a rokona.) A tábornok nem olyan elvetemült fickó, mint egyesek, vélte Oskar. Aue helyeselt. A különbség csak annyi volt, hogy ő maga aligha fog valaha is együtt vacsorázni vagy italozni Schindler tábornokkal. Visszatérőben az irodába, Buchheíster zsidó könyvelőjével, Itzhak Sternnel találkoztak, aki orrát fújva és erősen köhögve ült egy széken, amit Aue titkára hozott oda neki. Felállt, összefonta két kezét a mellén, és tágra nyílt szemmel figyelte, amint a hódítók e két képviselője közeledik, elhalad mellette, és belép az irodába. Odabenn Aue itallal kínálta Schindlert, majd elnézést kérve magára hagyta kályhánál melegedő vendégét, és kiment, hogy beszéljen Sternnel. Stern szánalmasan sovány ember volt. Külseje száraz tudósra emlékeztetett, magatartása egy talmudista s egyszersmind egy európai értelmiségi sajátos keveréke. Aue elmondta neki, mi történt a könyvelő és az altisztek között, és mit tételez fel a fiatal német könyvvizsgáló az üggyel kapcsolatban. Elővette a két bankjegyet a páncélszekrényből, az 1858-as bajor és az 1914-es hadibankót. - Arra gondoltam, talán van magának valamilyen könyvelési módszere ilyen esetekre - mondta Aue. - Nyilván sok efféle eset fordul elő manapság Krakkóban. Itzhak Stern átvette és gondosan megvizsgálta a bankjegyeket. Valóban van egy módszere, jelentette ki a Herr Treuhändernek. Rezzenéstelen arccal átment a szoba túlsó végében álló kályhához, és tűzbe dobta a pénzt. - “Ingyenes mintadarab” néven a nyereségveszteség rovatban írom le - jelentette ki. - Szeptember óta nagy számban akadt ingyenes mintadarab. Auénak tetszett, hogy Stern a maga hallgatag módján ilyen hatékonyan megtalálja a törvényes igazolás lehetőségét. A könyvelő sovány ábrázatán magának Krakkónak a bonyolult jellegét, egy kisváros provinciális ravaszkodását vélte felfedezni, és elnevette magát. Csak a helybeli ismeri a dörgést. S közben a benti irodában ott ült Herr Schindler, akinek szüksége van helyi tájékoztatásra. Aue bevitte Sternt a főnöki szobába, hogy bemutassa Herr Schindlernek, aki a tüzet bámulva szórakozottan álldogált, és egy lapos, felbontott pálinkásüveget tartott a kezében. Ez nem kezelhető német volt Itzhak Stern első gondolata. Aue Führerének jelvényét, miniatűr horogkeresztet viselt olyan közönyös nemtörődömséggel, mintha egy kerékpár-egyesület emblémáját tűzte volna ki. Ám Schindler érme nagyságú jelvényének fekete zománca vakítóan ragyogott a tűz fényében. Ez és a fiatalember megjelenéséből áradó jólét egyre inkább jelképezte egy őszi meghüléssel küszködő lengyel zsidó bánatát. Aue bemutatta őket egymásnak. A Frank által kiadott rendelet értelmében Stern a következő bejelentést tette: - Közölnöm kell önnel, uram, hogy zsidó vagyok. - Én meg német - dünnyögte Herr Schindler. - Na és aztán! Szép-szép, motyogta magában nedves zsebkendője mögött Stern. Ha így áll a helyzet, szüntesd meg a rendeletet. Mivelhogy Itzhak Sternnek már most, a Lengyelországban bevezetett új rendszernek mindössze a hetedik hetében, nem egy, hanem számos rendeletet kellett követnie. Hans Frank, Lengyelország főkormányzója, eddig már hat korlátozó rendelkezést vezetett be és írt alá, a továbbiak életbe léptetését körzeti kormányzójára, dr. Otto Wächter SS-Gruppenführerre (vezérőrnagyra) bízta. Sternnek nemcsak a származását kellett közölnie, hanem sárga csíkkal megjelölt személyi lapot is köteles volt magával hordani. Három héttel azelőtt, hogy Stern köhécselve ott állt Schindler előtt, léptek életbe azok a törvényerejű rendeletek, amelyek megtiltották kóser hús előállítását, és kényszermunkára kötelezték a zsidókat. Sternnek, mint Untermensch-nek (alsóbb értékű embernek), a hivatalos élelmiszeradagja alig volt több egy nem zsidó lengyel adagjának a felénél, akiket egyébként szintén Untermenschsé degradáltak. Végül egy november 8-i rendelkezés értelmében hozzákezdtek a krakkói zsidók összeírásához, amit 24-ére be kellett fejezni. Stern a maga higgadt, logikus észjárásával tisztában volt vele, hogy újabb rendeletek következnek, meghatározzák életét, határt szabnak puszta létének. A krakkói zsidók többsége számított effajta intézkedések elszaporodására. 3

A valóságban Max Schindler. (A kiadó jegyzete.)

Az élet némileg felbomlik: stettbeli 4 zsidókat hoznak majd a városba szenet lapátolni, értelmiségieket küldenek vidékre répát kapálni. Időnként öldökölni fognak, ahogyan Turskban tették, ahol egy SS-tüzéregység egész nap egy hídon dolgoztatta az embereket, majd este a falu zsinagógájába hajtotta és ott agyonlőtte őket. Ilyen alkalmi esetek mindig elő fognak fordulni. De majd csak normalizálódik a helyzet. A zsidóság fennmarad, kérvényezéssel, könyörgéssel, vagy a római birodalom kora óta bevált ősi s nyilván most is eredményes módszerrel, a hatóságok lepénzelésével. A polgári hatóságoknak végül is szükségük van a zsidókra, különösen olyan országban, ahol minden tizenegyedik ember az. Stern azonban nem volt ilyen bizakodó. Nem hitte, hogy a törvényhozó hatalom szigorával egyhamar alkudozni lehet, mivelhogy ilyen nehéz időket még nem éltek meg. Nem sejtette ugyan, hogy a közelgő tűzvész jellegében és mértékében más lesz, mint az eddigiek, de azért épp elég viszolygással nézett a jövő elé, hogy ezt gondolja: maga, Herr Schindler, igen könnyen tehet egyenlőségre utaló, nagylelkű kis gesztusokat. - Ez az ember - mondta Aue, bemutatva Itzhak Sternt - Buchheister jobbkeze volt. Jó üzleti kapcsolatai vannak itt Krakkóban. Nem a Stern dolga volt, hogy vitatkozni kezdjen erről Auéval. De azért eltűnődött, nem szépíti-e a Treuhänder túlságosan a dolgot az előkelő látogató előtt. Aue, elnézést kérve, távozott. Amikor egyedül maradt Sternnel, Schindler csöndesen megjegyezte, hogy hálás lenne, ha a könyvelő elmondaná, mit tud egyik-másik helybeli vállalatról. Hogy próbára tegye Oskart, Stern azt javasolta, forduljon talán Herr Schindler a Tröszt képviseletéhez. - Tolvaj banda - jelentette ki kertelés nélkül Herr Schindler. - Amellett bürokraták is. Én pedig szabad kezet szeretnék kapni. - Vállát vonva tette hozzá: Vállalkozó szellemű ember vagyok, és nem szeretem, ha előírják, mit tegyek. Stern és a magát vállalkozó szelleműnek valló új ismerőse beszélgetni kezdett. Stern kitűnő forrásnak bizonyult: úgy tűnt, barátai, rokonai vannak minden krakkói gyárban, legyen az textil-, ruha-, cukrász-, műbútor- avagy fémfeldolgozó üzem. E körülmény kellő hatást gyakorolt Herr Schindlerre, aki most egy borítékot húzott elő öltönye szivarzsebéből. - Ismer egy Rekord nevű céget? - kérdezte. Itzhak Stern ismerte. Zománcárut gyártott, és csődbe jutott. Tönkremenetele után a fémöntő gépek egy részét lefoglalták, és jelenleg az egyik hajdani tulajdonos rokonának vezetése alatt inkább csak látszattermelés folyik; a kapacitásnak mindössze töredékét aknázzák ki. Stern hozzátette, hogy fivére azt a svájci céget képviseli, amelyik a Rekord egyik legfőbb hitelezője. Stern tudta, hogy testvérrel szabad némileg büszkélkedni, de utána kritikus megjegyzéseket kell tenni. -Nagyon rosszul vezették az üzemet - állapította meg. Schindler Stern ölébe dobta a borítékot. -Ez a mérlegük. Milyennek találja? Stern gyorsan átnézte a mérleget. Talán három percig tanulmányozhatta, amikor az iroda különös csendjére lett figyelmes, és felpillantva látta, hogy Herr Oskar Schindler merően néz rá. A Sternhez hasonló emberekben nyilván megvolt az az ősi képesség, hogy kiszimatolják, ki a tisztességes gój, akit ütközőnek s részben talán menedéknek is lehet használni mások kegyetlenkedéseivel szemben. Ösztönös felismerés volt ez: hol található egy biztonságos hajlék, esetleges védelmi övezet. S e pillanattól kezdve az a lehetőség, hogy Herr Schindler menedéket jelent, hatással van beszélgetésükre, miként a felsejlő, felderengő szexuális remény befolyásolja a társalgást férfi és nő között egy társas összejövetelen. Stern erősebben érzékelte Schindlernél e sugallatot, amelyről soha nem fog szó esni, nehogy elrontsa a bensőséges kapcsolatot. - Kitűnő üzlet - jelentette ki Stern. - Beszélnie kellene a fivéremmel. S amellett hadi megrendelésekre is van most kilátás. - Úgy van - helyeselt Herr Schindler. Közvetlenül Krakkó eleste után, mielőtt még Varsó ostroma véget ért, Hadfelszerelési Felügyelőséget állítottak fel ugyanis a lengyel főkormányzóság területén, azzal az utasítással, hogy kössön megállapodásokat az illetékes gyárosokkal katonai felszerelési cikkek szállítására. Ilyenféle üzemben, mint a Rekord, csajkákat 4

Stett: Nyugat-Oroszország és Kelet-Lengyelország olyan kisvárosai, melyeknek lakosai többségükben zsidók voltak. (A kiadó jegyzete.)

és táborikonyha edényeket lehetne gyártani. Stern tudta, hogy a Hadfelszerelési Felügyelőség élén Julius Schindler Wehrmacht tábornok áll. - Nem rokona-e a tábornok Herr Oskar Schindlernek? - érdeklődött Stern. - Attól tartok, hogy nem felelt Schindler, mint aki azt mondja, hogy tartsa Stern titokban e körülményt. - Mindenesetre - szólt Stern - a Rekordnak még a csökkentett termelése is több mint félmillió zloty bevételt jelent, és új fémsajtoló gépeket meg kemencéket aránylag könnyen be lehet szerezni. Attól függ, tud-e Herr Schindler jó összeköttetésekre szert tenni. Schindler kifejtette, hogy a zománcáru inkább a szakmájába vág, mint a textil. Családi hagyományai a mezőgazdasági gépekhez fűzik, következésképp ért a gőzüzemű sajtológépekhez és más hasonló masinákhoz. Sternnek ekkor már nem jutott eszébe megkérdezni, hogy egy előkelő német vállalkozó miért épp vele beszéli meg a szakmák közötti választás lehetőségét. Népe történelmének folyamán gyakorta került sor ilyen eszmecserére, amit a szokásos üzleti beszélgetés nem indokol teljes mértékben. Hosszasan fejtegetni kezdte, hogy a kereskedelmi bíróság meg fogja szabni a csődbe jutott üzem bérleti összegét. Elővételi joggal bérbe venni előnyösebb a treuhänderi megbízatásnál. A Treuhänder csupán felügyelő, akinek a tevékenységét teljes mértékben a gazdasági minisztérium szabja meg. Majd halkra fogott hangon Stern e merész kijelentést tette: - Tapasztalni fogja, hogy korlátozzák, kiket szabad alkalmaznia… Schindler derűsen hallgatta. - Honnan tudja mindezt? E végső célokat? - A Berliner Tageblatt-ban olvastam. Német lapokat szabad még olvasni a zsidóknak. Schindler tovább nevetett, kinyújtotta és Stern vállára tette kezét. - Igazán? - kérdezte. Stern tájékozottsága voltaképp onnan származott, hogy Aue utasítást kapott Eberhard von Jagwitztól, a Reich gazdasági minisztériumának államtitkárától, amely röviden ismertette a vállalatok árjásításánál követendő eljárást. Aue Sternt bízta meg a szöveg kivonatolásával. Von Jagwitz inkább levert, mint ingerült hangon közölte, hogy egyéb kormány- és pártszervek, köztük a Heydrich vezetése alatt álló RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, nyomást fog gyakorolni nemcsak a vállalati tulajdonjog, hanem a vezetés és munkaerő árjásításának az előmozdítására. Kívánatos, hogy a Treuhänderek minél előbb bocsássák el a zsidó tisztviselőket és szakmunkásokat, ügyelve persze a termelés megfelelő színvonalának megőrzésére. Herr Schindler végül visszatette szivarzsebébe a Rekord kimutatását, felállt, és az irodába ment át Sternnel. Egy ideig ott álldogáltak a hivatalnokok és gépírónők között, és bölcselkedni kezdtek, amire Oskarnak nagy hajlandósága volt. Azzal a témával hozakodott elő, hogy a kereszténység alapjai a zsidó vallásban gyökereznek. Ki tudja, miért, talán éppen a zwittaui Kantorékhoz fűződő gyerekkori barátsága miatt, érdekelte ez a kérdés. Stern, akinek folyóiratokban jelentek meg az összehasonlító vallástudományról szóló cikkei, csöndes hangon, kimerítően, tudományosan beszélt a témáról. A magát alaptalanul filozófusnak képzelő Oskar most valóban egy szaktekintéllyel került össze. A tudós - egyesek véleménye szerint tudálékos - Stern Oskar tájékozottságát felszínesnek, gondolkodását jó szándékúnak, de nem elég koncepciózusnak ítélte. Nem mintha Stern ezt kifogásolta volna. Két össze nem illő ember szilárd barátsága kovácsolódott most össze, és Stern azon kapta magát, hogy régi birodalmak analógiáján kezdve - ahogyan Oskar apja is tette - és saját érveivel folytatva azt fejtegeti, miért nem győzhet Adolf Hitler. E vélemény meggondolás nélkül szaladt ki Stern száján. Az irodában dolgozó zsidók lesütötték szemüket, és mereven bámultak irományaikra. Schindlert láthatóan nem zavarta a kijelentés. Beszélgetésük vége felé Oskar meglepő dolgot közölt. A mai időkben, mondta, nehéz lehet az egyházaknak továbbra is azt hangoztatni, hogy a Mennyei Atya minden egyes veréb életét óvja. Ő maga, tette hozzá Herr Schindler, nem szeretne ilyen korban pap lenni, amikor az emberi élet fabatkát sem ér. Stern egyetértett vele, de az eddigi eszmecserére hivatkozva emlékeztetett rá, hogy a Herr Schindler által említett bibliai utalást abban a talmudi mondásban lehetne összegezni, hogy aki egyetlen ember életét megmenti, az egész világot menti meg.

- De még mennyire - szólt Oskar Schindler. Indokoltan-e avagy alaptalanul, de Itzhak mindvégig hitt benne, hogy ez volt az a pillanat, amikor a kellő magot elhintette a földbe.

3 megölt.

Egy másik krakkói zsidó is beszámol róla, miképp találkozott azon az őszön Schindlerrel, akit kis híján

Leopold (Poldek) Pfefferbergnek hívják az illetőt. Századparancsnok volt a lengyel hadseregben a legutóbbi gyászos kimenetelű hadjárat során. A San folyóért vívott csatában megsebesült a lába, ekkor a przemysli kórházba került, ahol ide-oda bicegve próbált segíteni a többi sebesültön. Nem volt orvos ugyan, de tornatanári diplomát szerzett a krakkói Jagelló Egyetemen, s így konyított valamit az anatómiához. Széles vállú, magabiztos, erélyes, huszonhét esztendős fiatalember volt. Több száz elfogott lengyel tiszttel együtt Pfefferberg útban volt Przemyslből Németország felé, amikor a vonat befutott Krakkóba, a lakóhelyére. A foglyokat az első osztályú váróterembe terelték, amíg új szállítóeszközről nem gondoskodnak számukra. Pfefferberg lakása tíz háztömbnyire volt. Egy gyakorlatias gondolkodású fiatalember számára egyszerűen felháborítónak tűnt, hogy ne mehessen ki a Pawia utcára és onnan az egyes villamoson haza. Az ajtóban álló Wehrmacht-őr kedélyesen falusias külseje szinte bujtogatta a kiruccanásra. Pfefferberg szivarzsebében őrizte a przemysli német kórház vezetősége által kiállított igazolványt, amely tanúsította, hogy mindkét hadsereg sebesültjeinek gondozása érdekében a mentőosztagokkal együtt szabadon közlekedhet a városban. A legteljesebben szabályszerű, pecsétekkel, aláírásokkal ellátott okirat volt. Elővette, az őrhöz lépett, és az orra alá dugta az írást. - Olvas németül? - kérdezte Pfefferberg. Efféle trükk persze ügyességet igényelt. Fiatalnak, megnyerő modorúnak kellett lenni, és a teljes vereség ellenére töretlenül megőrizni a lengyelekre olyannyira jellemző magabiztos fellépést - azt a viselkedésmódot, amit a nagyszámú arisztokrata tiszt honosított meg a lengyel tiszti alakulatban, sőt a csekély számú, odatartozó zsidó tagság körében is. Az őr hunyorgott. - Persze hogy olvasok németül jelentette ki. De amikor átvette a papírt, úgy fogta meg, mint aki egy árva szót sem képes elolvasni, mint aki egy darab kenyeret tart a kezében. Pfefferberg németül elmagyarázta, hogy az írás feljogosítja őt a távozásra és a betegek ellátására. Az őr csak a hivatalos pecsétek tömegét látta. Igazi okmány. Fejével az ajtó felé bökött. Pfefferberg egyetlen utas volt aznap reggel az egyes villamoson. Még hat óra sem volt. A kalauz minden további nélkül átvette a viteldíjat. Akkoriban ugyanis sok olyan lengyel csapat tartózkodott a városban, amelyet nem vett még nyilvántartásba a Wehrmacht. Mindössze a tiszteknek kellett jelentkezni. A villamos megkerülte a Barbakant, és a régi városfal kapuján áthaladva végigment a Florianskán, majd a Szűz Mária-templomnál átzötyögött a főtéren, és öt percen belül a Grodzka utcába ért. A 48-as számú házhoz közeledve, ahol szüleinek a lakása volt, régi gyerekkori módszerrel leugrott a kocsiból, mielőtt az fékezett volna, és az ugrás lendületében, amelyet a mozgásban levő villamos tovább fokozott, enyhén nekiütődött a kocsi ajtajának. Szökését követően aránylag kényelmes otthonra lelt barátai lakásán, ahonnan időnként ellátogatott a Grodzka 48-ba. Kis időre megnyíltak a zsidó iskolák kapui - hat hét sem kell hozzá, hogy újra bezáruljanak -, így ismét tanítani kezdett. Mivel biztosra vette, hogy a Gestapo nem fogja azonnal keresni, élelmiszerjegyeket igényelt. Ékszert kezdett eladni - másokét és sajátját - a feketepiacon, amely Krakkó főterén, a Posztócsarnok árkádsorában és a Szűz Mária-templom egymástól elütő két tornya alatt üzemelt. Élénk forgalom zajlott a lengyelek között, de még inkább a lengyel zsidók körében. Előre érvénytelenített szelvényekkel teli élelmiszerjegyük az árja lakosokat megillető húsadagnak csupán kétharmadára, a vajmennyiségnek felére jogosított, a kakaó- és rizskuponok pedig teljes egészükben érvénytelenek voltak. Így hát a több évszázados megszállás és a pár évtizedes lengyel függetlenség időszakában működő feketekereskedelem a tisztes polgárok élelem- és jövedelemforrása s egyszersmind az ellenállás legkézenfekvőbb eszköze lett, kiváltképp ha olyan élelmeseknek bizonyultak, amilyen Leopold Pfefferberg volt. Úgy tervezte, hogy hamarosan útnak indul Zakopane felé, és a tátrai lesiklópályákon, majd a szlovákiai keskenyebb síterepen áthaladva, Magyarországra vagy Romániába megy. Kellő felszereléssel rendelkezett a túrához, hiszen annak előtte a lengyel nemzeti síválogatott tagja volt.

Anyja lakásán, a porcelánkályha egyik felső rekeszében elegáns kis 22-es pisztolyt őrzött a tervezett szökéshez, vagy arra az esetre, ha netán a lakásban kerülne a Gestapo kelepcéjébe. Egy hideg novemberi napon Pfefferberg kis híján megölte Oskar Schindlert ezzel a gyöngyház nyelű aprósággal. Kétsoros öltönyben, pártjelvénnyel a zakó hajtókáján, Schindler látogatásra készülődött Poldek anyjához, Mina Pfefferberghez, hogy megrendelést adjon le neki. A Reich lakáshivatala a Straszewski utcában szép és modern lakást utalt ki Schindler számára, amely egy Nussbaum nevű zsidó családé volt azelőtt. Efféle szétosztások napirenden voltak, anélkül hogy a korábbi lakót bárminemű kártérítésben részesítették volna. Oskar látogatása napján Mina Pfefferberg is éppen amiatt idegeskedett, hogy az ő Grodzka utcai lakásával is megtörténhet ugyanez. Nem bizonyítható tény, de Schindler jó néhány barátjának későbbi állítása szerint Oskar podgórzei lakásukon felkutatta az otthonuktól megfosztott Nussbaumékat, és csaknem ötvenezer zloty kártérítést adott nekik. Ez az összeg - mint mondják - lehetővé tette, hogy Nussbaumék Jugoszláviába menekülhessenek. Ötvenezer zloty kifizetése alapvetően szakadár magatartásra utal, ámde egyéb nonkonformista tettei is lesznek még Oskarnak karácsony előtt. Egyes barátai szerint ez a határtalan bőkezűség valóságos betegsége, egyik csillapíthatatlan szenvedélye volt Oskarnak. A taxisofőröknek a viteldíj kétszeresét adta borravalóként. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Reich lakáshivatalának eljárását jogtalannak tartotta, és ezt Sternnel is közölte, mégpedig nem a rendszer bukásának idején, hanem amikor még virágjában volt. Akárhogyan is, Pfefferbergné el nem tudta képzelni, mit keres ez a magas, jó külsejű német az ő ajtaja előtt. Lehet, hogy a fiáért jött, aki véletlenül éppen akkor a konyhában volt. Vagy a lakását, lakberendező műhelyét jött rekvirálni, régiségeit, francia faliszőnyegét lefoglalni. S valóban, mire decemberben beköszöntött Hánukká ünnepe, a német rendőrség a lakáshivatal utasítására Pfefferbergékhez indult, és a lakásukhoz érve a Grodzka gyalogjárójára parancsolta le a hidegtől vacogó embereket. Pfefferbergnének nem engedték meg, hogy visszamenjen a kabátjáért, Pfefferbergnek meg ököllel vágtak a képébe, amikor egy régi aranyórát akart kivenni az íróasztalából. - Szörnyű dolgoknak voltam tanúja a múltban - jelentette ki Hermann Göring. - Jelentéktelen sofőrök és Gauleiterek akkora hasznot húztak ezekből az üzelmekből, hogy most van vagy félmilliójuk. - Göringet nyilvánvalóan az aggasztotta, hogy miféle hatást gyakorol a párterkölcsre az olyan könnyen szerzett, tisztességtelen zsákmány, amilyen Pfefferberg aranyórája volt. De a Gestapónak a Lengyelországban alkalmazott azévi módszeréhez hozzátartozott, hogy nem tartotta magát felelősnek a lakásokból elemelt holmikért. Amikor Schindler először kereste fel Pfefferbergéket második emeleti lakásukban, a család aránylag háborítatlanul lakott még benne. Pfefferbergné anyagminták, végekben álló kelmék és tapéták halmazában beszélgetett fiával, amikor Herr Schindler bekopogott. A lakásnak két bejárata volt: a műhelybe és a konyhába vezető ajtó átellenben nyílt egymással a lépcsőházban. Leopold a konyhába húzódott, és az ajtórésen keresztül szemügyre vette a jövevényt. Divatosan öltözött, hatalmas termetű embert pillantott meg. Visszatérve anyjához a nappaliba, azt mondta, hogy érzése szerint ez az ember a Gestapótól jött. - Ha a műhelyajtón beengeded, én a konyhán keresztül bármikor kisurranhatok. Mina Pfefferberg reszketni kezdett. Kinyitotta a műhelyajtót, és fülelni kezdett, nem hall-e hangokat a folyosón. Pfefferberg magához vette és övébe dugta a pisztolyt, és hogy távozását ne lehessen hallani, abban a pillanatban készült kiosonni, amikor Herr Schindler belép az ajtón. Ostobaságnak látszott viszont elmenni anélkül, hogy tudná, mit akar ez a német hivatalos személyiség. Hátha úgy adódik, hogy meg kell ölnie, és ezek után kívánatosabb lesz, ha a család együtt menekül Romániába. Ha az események eszeveszett sodrában Pfefferberg előhúzza pisztolyát és lő, a tettét követő halál, menekülés, megtorlás nem számított volna rendkívüli eseménynek, inkább nagyon is beleillik a hónap történetébe. Herr Schindlert kis ideig gyászolták volna, majd sommásan megbosszulják halálát. Mindez persze csírájában fojtotta volna el Oskar lehetőségeit, rejtett képességeit. S odahaza Zwittauban megkérdik az emberek: “Maradt-e özvegye?”

Pfefferbergéket meglepte a hang. Nyugodt volt, csöndes, üzletszerű, sőt szívességkérő. Rendeletek, azonnali kisajátítások hangneméhez szoktak hozzá az elmúlt hetekben. A látogató barátian beszélt, ami talán még rosszabb volt, de egyben kíváncsiságot is keltett. Pfefferberg beosont a konyhából, és az ebédlő ajtaja mögé rejtőzött. Keskeny sávot látott mindössze a jövevényből. - Pfefferbergné asszonyhoz van szerencsém? - kérdezte a német. - Herr Nussbaum ajánlotta önt. Mostanában vettem át egy lakást a Straszewski utcában, és szeretném újrakárpitoztatni. Mina Pfefferberg nem engedte be az ajtón a látogatót. Oly összefüggéstelenül beszélt, hogy fiának megesett a szíve rajta, és a begombolt zakója alá rejtett fegyverrel megjelent az ajtónyílásban. Beinvitálta a vendéget, s közben bátorító szavakat suttogott lengyelül az anyjának. Oskar Schindler bemutatkozott. Egy ideig méregették egymást, mert Schindler azon nyomban látta, hogy Pfefferberg mindenre elszánt védelmezőként lépett a szobába. A vendég tisztelettudó módon, mintegy tolmácsként használva a fiút, folytatta mondanivalóját. - Feleségemet várom Csehszlovákiából - mondta -, és az ő ízlése szerint szeretném átalakítani a lakást. - Hozzátette, hogy Nussbaumék kitűnően karbantartottak mindent, de ők a nehéz bútorokat, sötét színeket kedvelték. Schindlerné - némileg francia, némileg svéd ízlést követve - élénkebb színhatásoknak hódol. Pfefferbergné összeszedte magát annyira, hogy közölje: valójában nem is tudja… karácsony előtt oly sok a munka. Leopold tisztában volt vele, hogy anyja, nyilván ösztönösen, nem akar német vevőkört kialakítani, de ugyanakkor csakis a németek bízhatnak annyira a jövőben, hogy belsőépítészeti munkát végeztessenek. Pfefferbergnének pedig szüksége volt jó pénzt jelentő rendelésre. Férjét elbocsátották állásából, és most éhbérért dolgozott a zsidó szociális hivatal, a Gemeinde lakásosztályán. Két percen belül a férfiak jó barátokként beszélgettek egymással. A Pfefferberg övében lapuló pisztoly valamilyen jövőbeli, távoli veszélynél használandó fegyverré degradálódott. Semmi kétség nem maradt afelől, hogy Pfefferbergné vállalja a Schindler-lakás felújítását, és hogy a költségekkel a legkevésbé sem kell takarékoskodnia. Miután ebben megállapodtak, Schindler felvetette, nem jönne-e át Leopold Pfefferberg az ő lakására, hogy egyéb üzleti ügyeket megbeszéljenek. - Talán, felvilágosítást tud adni helyi portékák beszerzéséről - tette hozzá Herr Schindler. - Amilyen például az ön rendkívül elegáns kék inge… Nem tudom, hol nézzek utána ilyesminek. - Tájékozatlansága nem volt más, mint trükk, Pfefferberg azonban méltányolta. - A boltok, mint tudja, üresek - szólt Oskar halkan, sokat sejtetően. Leopold Pfefferberg az az ember volt, aki a tétek emeléséből élt. - Herr Schindler, ön nyilván megérti, hogy ezek az ingek rendkívül drágák. Huszonöt zloty darabja. Ötszörös árat mondott. Herr Schindler a beavatott ember derűs pillantásával nézett rá, de nem olyan áthatóan, hogy a frissen szövődött barátságot veszélyeztesse, vagy eszébe juttassa Pfefferbergnek, hogy fegyver van nála. - Talán be tudom szerezni, ha megadja a méretét - szólt Pfefferberg. - De attól tartok, hogy üzletfeleim előre kérik a pénzt. Herr Schindler továbbra is a mindent értő ember pillantásával vette elő pénztárcáját, és nyújtott át kétszáz Reichsmarkot Pfefferbergnek. Az összeg valószínűtlenül nagy volt, és még a Pfefferberg szabta túl magas áron is tucatnyi iparmágnás ingszükségletét fedezte volna. Pfefferberg azonban tisztában volt a játékszabályokkal, és arcizma sem rezdült. - Mértéket kell vennem önről - szólt. Egy hét múlva Pfefferberg egy tucat selyeminggel jelent meg Schindler Straszewski utcai lakásán. Csinos német nőt talált ott, akit egy krakkói vas- és fémáruüzlet Treuhändereként mutattak be neki. Majd egyik este nagy szemű szőke lengyel szépség társaságában pillantotta meg Oskart Pfefferberg. Ha volt is Frau Schindler, azután sem érkezett meg, hogy Pfefferbergné kikárpitozta a lakást. Maga Pfefferberg Schindler egyik legállandóbb beszerzője lett a luxuscikkek - selyem, lakberendezési tárgyak, ékszerek - piacán, amely nagyban virágzott Krakkó ősi városában.

4 Itzhak Stern egy kora decemberi reggelen találkozott legközelebb Oskar Schindlerrel. Oskar időközben benyújtotta kérelmét a krakkói lengyel kereskedelmi bírósághoz, de utána módját ejtette, hogy felkeresse a Buchheistercéget, és Auéval folytatott tanácskozása után megálljon a külső szobában Stern íróasztala mellett, összeverje tenyerét, és a korai időpont ellenére is spiccesnek tűnő hangon bejelentse: Holnap kezdődik. A Józef és Izaak utca tudni fog róla. Kazimierzben - mint minden gettóban - volt Józef és volt Izaak utca. Kazimierz, a krakkói régi gettó területe, valaha sziget volt, amelyet Nagy Kázmér átengedett a zsidó egyházközségnek. Jelenleg a Visztula kanyarulatába ékelődő külváros. Herr Schindler Stern fölé hajolt. Stern érezte konyakszagú meleg leheletét, és közben egy kérdés járt a fejében: Valóban tudja-e Herr Schindler, hogy valami történni fog a Józef és az Izaak utcákban? Vagy csak találomra dobott be két nevet? Akárhogyan is, Sternt a kiábrándultság csömöre fogta el. Herr Schindler pogrom hírét kelti, felelőtlenül kérkedik vele, mintha meg akarná mutatni Sternnek, hogy hol a helye. December harmadika volt. Amikor “holnapot” mondott Stern úgy vélte, nem december negyedikére céloz, hanem részegek vagy próféták módján használja a szót olyasvalaminek a kifejezésére, ami hamarosan bekövetkezik, vagy legalábbis számítani lehet rá. Azok közül, akik közvetlenül vagy másoktól értesültek Herr Schindler pityókos figyelmeztetéséről, alig néhányan értelmezték szó szerint. De akadtak azért, akik becsomagolták a legszükségesebbeket, és átköltöztették családjukat a folyón túl fekvő Podgórzéba. Ami Oskart illeti, az volt az érzése, hogy a rossz hír továbbadásával némi kockázatot vállalt. Értesülése két különböző forrásból, két újdonsült barátjától származott. Az egyik Hermann Toffel, az SSrendőrfőnökségen szolgáló Wachtmeister (rendőr őrmester) volt. A másik, Dieter Reeder, Czurda SD-főnök vezérkarához tartozott. Pontosan azok a jóindulatú tisztek voltak mindketten, akikre a jó szimatú Oskar mindig rá tudott bukkanni. Annak viszont sohasem tudta kielégítő magyarázatát adni, hogy milyen okból, milyen célból szólt Sternnek azon a decemberi napon. Később úgy vélekedett, hogy Csehország és Morvaország német megszállása idején annyiszor volt alkalma látni, amint zsidók és csehek értéktárgyait elkobozzák, őket magukat pedig erőszakkal elhurcolják a megszállók által németnek tekintett Szudétaföldről, hogy az új rend iránt érzett lelkesedésből sikerült teljesen kigyógyulnia. Az a tény, hogy a hírt kikotyogta Sternnek, sokkal világosabban kimutatja állásfoglalását, mint a kellően nem bizonyított Nussbaum-epizód. A krakkói zsidókhoz hasonlóan bizonyára ő is abban reménykedett, hogy az uralkodó rendszer fékevesztett kezdeti tombolása alábbhagy, és lélegzethez juttatja az embereket. Ha az SS-nek az elkövetkező hónapokra tervezett fegyveres fosztogatásait és rajtaütéseit előzetes tájékoztatás kiszivárogtatásával mérsékelni lehetne, tavasszal talán újra felülkerekedne a józan ész. Oskar is, a zsidók is úgy vélekedtek, hogy a német végül is civilizált nép. Kazimierz SS-megszállása azonban alapvető ellenszenvet keltett Oskarban. Ennek az érzésnek nem sok köze volt élete felszínéhez, ahol a pénz- és nőügyeit intézte, barátaival lakmározott, nem, ez már az a gyűlölet volt, amely az uralkodó hatalom egyre nyilvánvalóbb szándéka láttán vezérli majd, rögeszméjévé válik, veszélybe sodorja, fellelkesíti. A rajtaütés egyik célja ékszerek és szőrmék zsákmányolása volt. A Krakkó és Kazimierz közötti gazdagabb negyed házaiban és lakásaiban élők kilakoltatását is tervbe vették. E gyakorlati eredmények mellett ezt az első Aktiont erőteljes figyelmeztetésnek is szánták a régi zsidónegyed megdöbbent lakói számára. E célból - mondta Reeder Oskarnak - az Eínsatzgruppe tagjaiból álló kisebb osztag ugyanolyan teherautókon hajt végig Stradomon és nyomul be Kazimierzbe, amilyet a helybeli SS és a tábori rendőrség személyzete használ. A megszálló hadsereggel együtt hat Einsatzgruppe érkezett Lengyelországba. Nevüknek körmönfont jelentése volt. Pontos fordítása: “különleges szolgálati osztag”. De a többértelmű Einsatz szónak kíhívást, kesztyűdobást, lovagiságot kifejező árnyalata is volt. Ezeket az osztagokat Heydrich Sicherheitsdienst-jéből (SD Biztonsági Szolgálat) verbuválták. Tudták, hogy széles körű feladat vár rájuk. Főparancsnokuk hat héttel ezelőtt közölte Wilhelm Keitel tábornokkal, hogy “a lengyel főkormányzóságban törvényes korlátokat nem tűrő, kemény küzdelmet kell folytatni a nemzeti létért”. Az Einsatz katonái tisztában voltak vele, hogy a nemzeti létért folytatott küzdelem, vezetőik fellengzős fogalmazásában, faji háborút jelent, éppúgy, ahogy

magának az Einsatznak, a Különleges Lovagi Szolgálatnak a jelentése sem más, mint töltött puskacső. Az Einsatz-osztag, amelyet az azon az estén Kazimierzben végrehajtandó akcióra kiszemeltek, válogatott társaság volt. A briliánsgyűrűkért, prémes kabátokért folytatott házkutatás ócska munkája a krakkói SS alantas beosztottjainak lesz a feladata. Maga az elit osztag lényegesen jelképesebb, a zsidó kultúra voltaképpeni melegágyát érintő akcióra, vagyis Krakkó ősi zsinagógái elleni támadásra készült. Hetek óta vártak az Einsatz, valamint az erre az első krakkói Aktionra kijelölt helyi SSSonderkommandók (különleges osztagok), nemkülönben Czurda SD-főnök biztonsági rendőrségének a bevetésére. A hadvezetés megállapodott Heydrichhel és a magasabb rangú rendőrfőnökökkel, hogy e műveleteket arra az időre halasztják, amikor a katonai hatalmat polgári uralom váltja fel Lengyelországban. A rezsimváltozás most bekövetkezett, és szerte az országban az Einsatz lovagjai, a Sonderkommandókkal egyetemben, akadálytalanul, a fajelmélet iránti kellő érzékkel és tudományos tárgyilagossággal nyomulhattak a régi zsidó gettókba. Annak az utcának a végén, ahol Oskar lakása volt, emelkedett a magasba a Wawel sziklaerődje, Hans Frank kormányzói székhelye. S ha Oskar későbbi lengyelországi tevékenységét meg akarjuk érteni, szemügyre kell vennünk Franknak és az SS-, valamint SD-osztagok fiatal törzsgárdájának, nemkülönben Franknak és a krakkói zsidóknak a kapcsolatát. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Hans Franknak nem volt közvetlen hatalma e Kazimierzbe benyomuló különleges osztagok fölött. Heinrich Himmler rendőrsége, bárhol tevékenykedett is, mindig saját törvényeit követte. Frank nem nézte jó szemmel független hatalmukat, de gyakorlati szempontból sem értett egyet velük. A zsidó lakosságot éppoly határtalanul gyűlölte, mint a párt bármelyik tagja, és elviselhetetlennek érezte Krakkó szép városát sokrétű és nagyszámú zsidó lakossága miatt. Az elmúlt hetekben panaszt emelt, amiért a hatóságok lerakodóhelyként próbálják felhasználni a főkormányzóságot, főként a több vasútvonal találkozásánál fekvő Krakkót a Warta-vidékről, Lódzból és Poznanból deportált zsidók számára. Abban sem bízott, hogy az Einsatzgruppék vagy a Sonderkommandók közkeletű módszerei hatásosan megoldják a problémát. Frank, aki Himmlerrel pendült egy húron “Heini” eszelős hóbortjainak egyik-másik szakaszában, úgy vélekedett, hogy a zsidók számára egyetlen hatalmas koncentrációs tábort kell létesíteni, s helyéül Lublint meg a környékét vagy még inkább Madagaszkár szigetét kell kijelölni. Maguk a lengyelek is mindig hittek Madagaszkárban. 1937-ben a lengyel kormány bizottságot küldött, hogy tanulmányozza e magas hegyekkel fedett, távoli és európai ízlés számára oly sanyarú helynek tűnő szigetet. A francia gyarmatügyi minisztérium, amely fennhatóságot gyakorolt Madagaszkár fölött, hajlandónak mutatkozott kormányközi megállapodást kötni ilyenfajta áttelepítésről, mivel egy európai zsidókkal benépesített Madagaszkár tekintélyes kiviteli piacot jelenthet. A sziget ügyében Oswald Pirow dél-afrikai nemzetvédelmi miniszter tevékenykedett egy ideig közbenjáróként Hitler és Franciaország között. A madagaszkári megoldást tehát a tiszteletre méltó előkelőségek egész sora pártolta. Hans Frank is erre, nem pedig az Einsatzgruppékra szavazott. Az ő szórványos rajtaütéseik, mészárlásaik nem tudták ugyanis kiírtani ezt az emberszámba nem vehető keleteurópai népséget. A Varsó körüli hadjárat idején az Einsatzgruppék kezüknél-lábuknál fogva akasztották fel a sziléziai zsinagógákban a zsidókat, majd vizet öntve rájuk, újra meg újra magukhoz térítették őket, szombat előestéjén és ünnepnapokon rátörtek otthonukra, levágták imaszíjaikat, meggyújtották imakendőiket, falhoz állították őket. Nem sokat számított. Számos jel utal rá a történelemben, állapította meg Frank, hogy a fenyegetett fajok szaporulata meghaladja a népirtás fokát. A phallosz gyorsabb a fegyvernél. Azt senki sem gondolta - sem az eltérő nézeteket valló felek, sem az egyik teherautó végében ülő jól nevelt Einsatzgruppe-ifjak, a másikon meg a nem olyan jól nevelt SS-ifjak, sem a zsinagógák esti istentiszteletére egybegyűlt hívek, sem pedig Herr Oskar Schindler, aki jelenleg Straszewski utcai otthona felé tart vacsorához öltözni -, egyikük sem tudta, és a terveken kotló seregnyi pártember is aligha remélte, hogy vegyileg előállítható megoldást találnak, hogy a Cyklon B-nek nevezett vegyület lép a madagaszkári lehetőség helyébe. Meg kell említenünk egy epizódot, amely Hitler kedvenc színésznőjével és filmrendezőjével, Leni Riefenstahllal van kapcsolatban. Nem sokkal Lódz eleste után egy csapat kósza filmessel a városba érkezett, és ott sorba állított zsidókat pillantott meg - láthatóan zsidók voltak, az imarojtos fajtából -, akiket szeme

láttára legéppuskáztak. Azon nyomban a Déli Hadsereg főhadiszállásán tartózkodó Führerhez ment, és botrányt csapott. A szervezés módja, a számok súlya, a propagandaszempontok - mindez ostoba színben tüntette fel az Einsatz-ifjakat. De Madagaszkár is nevetségesnek fog látszani, mihelyt felfedezik a módját, miként törjenek eredményesebben Közép-Európa emez emberszámba nem vehető lakóinak életére e célra kijelölt és megfelelő eszközökkel ellátott helyeken, ahová divatos filmrendezők aligha vetődnek el. Amit Oskar a Buchheíster cég külső irodájában Sternnek mondott, bekövetkezett: az SS házról házra terjedő rablóhadjáratot indított a Jakob, Izaak és Józef utcákon. Lakásokba törtek be, kiürítették a szekrényeket, letörték íróasztalok, ebédlőkredencek zárját. Értéktárgyakat téptek le ujjakról, nyakról, órazsebekből. Egy lánynak eltörték a karját, mert nem akarta odaadni a bundáját, egy Ciemna utcai fiút agyonlőttek, amiért meg szeretett volna tartani egy pár sítalpat. Némelyik károsult - nem tudván, hogy az SS tevékenységét nem korlátozzák törvények - panaszt kívánt tenni másnap a rendőrségen. Múltbeli tapasztalatok azt sugallták, hogy akad majd valahol egy tisztességes magasabb rangú tiszt, akit kellemetlenül érint a dolog, és talán még meg is bünteti egyik-másik féktelen fickót. Ki kell vizsgálni a ciemnai fiú esetét, meg azét az asszonyét, akinek gumibottal törték be az orrát. Mialatt az SS-osztagok a bérházakban tevékenykedtek, az Einsatzgruppe emberei a tizennegyedik századi zsinagóga, a Stara Boznica felé nyomultak. Számításuk valóra vált: szakállas, halántéktincses, imakendős ortodox zsidók gyülekezete istentiszteletet tartott éppen. A környező házak kevésbé vallásos lakói közül is jó néhányat összeszedtek és betereltek a templomba, mintha fel akarnák mérni, milyen hatással lesz egyik társaság a másikra. A többiekkel együtt egy Max Redlicht nevű gazfickót is belöktek a Stara Boznicába, aki magától soha nem lépett be egyik ősi templomba sem, de nem is igen látták volna szívesen. S most ott álltak mind a frigyszekrény előtt egyazon törzs két ellenpólusa, olyan emberek, akik megszokott körülmények között visszataszítónak találták volna egymás társaságát. Egyik Einsatz-altiszt felnyitotta a frigyszekrényt, és kivette a Tóra pergamentekercsét. A zsinagógában egybegyűlteknek, e kétféle nézetet valló embereknek, el kellett vonulni a Tóra mellett, és rá kellett köpni a tekercsre. Csalni nem lehetett: a köpetnek látszani kellett az íráson. Az ortodox zsidók józanabbul viselkedtek, mint a többiek, a szabadgondolkodók, a liberálisok, a magukat európaiaknak vallók. Az Einsatz emberei világosan látták, hogy a modern gondolkodásúak megtorpannak a pergamentekercs előtt, és még magukra is próbálják terelni a figyelmet, mintha csak azt mondanák: Ugyan már, hogy jöhet hozzánk efféle ostobaság! SS-kiképzésen azt tanították, hogy a szabad szellemű zsidók európaisága nem más, mint hajszálvékony lepel, és a lenyírt hajú, modernül öltözöttek vonakodó magatartása a Stara Boznicában ékesen bizonyította e megállapítást. Végül mindenki köpött - Max Redlichtet kivéve. Az Einsatzgruppe tagjai hasznos próbatételnek minősíthették, hogy a látszólag hitetlen embert olyan írás megtagadására kényszerítsék, amelyet józan ésszel elavult törzsi badarságnak tart, de vérében még mindig szentnek érez. Lehet-e zsidót eltántorítani átkozott vérének szavától? Képes-e olyan világosan gondolkodni, mint Kant? Ezt akarták kipróbálni. Redlicht nem állta ki a próbát. - Sok mindent elkövettem, ezt azonban nem teszem meg - jelentette ki tömören. Először őt lőtték agyon, utána a többieket, majd felgyújtották a templomot, és csak az épület váza maradt meg a legősibb lengyel zsinagógából.

5 Wiktoria Klonowska, Oskar lengyel titkárnője, a gyár irodájának szépséges csillaga volt, akivel főnöke nyomban tartós viszonyt kezdett. Oskar német szeretője, Ingrid, alkalmasint tudott kapcsolatukról, mint ahogy Emilie Schindler is tudott Ingridről. Oskar sohasem titkolta szerelmi ügyeit. Szexuális kérdésekben gyerekes őszinteséggel viselkedett. E magatartás nem hencegésvágyból fakadt. Egyszerűen soha nem látta szükségét a hazudozásnak, annak, hogy hátsó lépcsőkön lopóddzon be szállodákba, éjfél után halkan kopogjon valamelyik lány ajtaján. Mivel sosem próbált kedveseinek hazudni, elsőbbségi jogról nem lehetett szó, és a szerelmesek közötti hagyományos civakodás szinte elképzelhetetlen volt. Élénk színűre festett, bájos, huncutkás arca fölé tornyosuló szőke hajával Wiktoria Klonowska azoknak a jó kedélyű lányoknak a megtestesítője volt, akik a történelem okozta kellemetlenségeket pillanatnyi betolakodóknak tekintik az igazi, eleven életbe. Ezen az őszön, amikor mindenki szerényen öltözködött, Klonowska frivolan hatott kosztümkabátjában, fodros blúzában, szűk szoknyájában. Mindamellett józan, ügyes, leleményes teremtés volt, és a mélyen gyökerező lengyel hazafiság sem hiányzott belőle. Magas rangú német tisztekkel fog majd tárgyalni SS-fogságba került szudétanémet szeretőjének a kiszabadítása érdekében. Pillanatnyilag azonban kevésbé kockázatos feladattal bízta meg Oskar. Egy jó kiskocsmát vagy zenés vendéglőt szeretne találni Krakkóban - mondta -, ahová barátokat vihet magával. Nem kapcsolatokat, nem a Hadfelszerelési Felügyelőség vezetőit, hanem igazi barátokat. Valahova, ahol középkorú hivatalos közegek nem bukkannak fel. Ismer-e Klonowska ilyen helyet? A lány kitűnő zenés borpincét fedezett fel az egyik keskeny kis utcában, a város főterétől, a Rynektől északra. Egyetemi diákok és fiatalabb oktatók körében nagyon népszerű volt ez a hely, de Wiktoria még sohasem járt itt. Középkorú gavallérjai, akik békeidőben tették a szépet neki, nem óhajtottak diáklebujban mutatkozni. Kívánságra egy függöny mögötti benyílót lehetett lefoglalni a dzsesszzenekar harsogó ritmusa védelmében rendezett magánösszejövetelek számára. Oskar a “Kolumbusz” becenevet adta Klonowskának, a zenés szórakozóhely felfedezőjének. A pártvonal szerint a dzsessz nemcsak művészi szempontból dekadens, hanem az afrikai elállatiasodásnak is hű kifejezője. Az SS és a pártszemélyiségek jobban kedvelték a bécsi valcerek umtatta ritmusát, és széles ívben elkerülték a dzsesszklubokat. 1939 karácsonya táján Oskar népes baráti társaságot hívott össze ebbe a borpincébe. Ösztönös ápolója volt a kapcsolatoknak, s e tulajdonságánál fogva minden megerőltetés nélkül italozott együtt olyan emberekkel, akiket nem kedvelt. Ezen az estén azonban kedvére való társaság gyűlt össze. Emellett, mint a megszálló hatalom különféle intézményeinek fiatal, de némi befolyással rendelkező tagjai, nyilván hasznosnak is bizonyultak. Többé-kevésbé kétszeres száműzötteknek számítottak mindannyian: nemcsak távol éltek otthonuktól, de lehettek bár hazájukban vagy idegenben, így vagy úgy kényelmetlenül is érezték magukat a rendszerben. Ott volt például az állami földmérési hivatal fiatal német felügyelője. Ő jelölte ki Zablociében Oskar zománcáruüzeme telkének határait. Oskar gyárát, a Deutsche Email Fabrikot (DEF) beépítetlen terület határolta, melynek végében két másik üzem, egy dobozgyár és egy radiátorgyár állt. Schindler nem csekély örömére a kataszteri felügyelő az üres telek nagy részét a DEF tulajdonának nyilvánította. Üzembővítési ábrándok jártak Oskar fejében; a felügyelőt természetesen meghívta hát, mivelhogy jóravaló fickó volt, lehetett beszélni a fejével, és hasznosnak bizonyulhat építési engedélyek megszerzésénél a jövőben. Hermann Toffel rendőr, no meg az SD embere, Reeder is jelen volt, valamint a Hadfelszerelési Felügyelőség Steinhauser nevű fiatal tisztje, aki szintén felügyelői beosztásban dolgozott. Oskar akkor ismerkedett és barátkozott össze ezekkel az emberekkel, amikor a gyára üzembe helyezéséhez szükséges

engedélyeket próbálta megszerezni. Máskor is együtt iszogatott már velük. Rendíthetetlenül hitt benne, hogy vesztegetéseken kívül ivászattal lehet legkönnyebben kioldozni a bürokrácia gordiuszi csomóját. Az Abwehr két tagja zárta be a vendégek sorát. Az egyik Eberhard Gebauer hadnagy volt, aki előző évben Oskart beszervezte az Abwehrbe. A másik, Leutnant Martin Plathe, Canaris boroszlói kirendeltségén teljesített szolgálatot. Az ő barátjának, Gebauernek a verbuválóképessége révén fedezte fel Herr Oskar Schindler, mekkora lehetőségek rejlenek Krakkó városában. Gebauer és Plathe jelenléte egyéb előnnyel is járt. Oskar még mindig hírszerzőként szerepelt az Abwehr listáján, és a Krakkóban töltött esztendők folyamán kellő mennyiségű tájékoztatással látja majd el a boroszlói Canaris-központ vezetőit SS-beli vetélytársaik magatartásáról. Most pedig a kellemes társaság és a jó italok mellett Gebauer és Plathe külön ajándéknak, a titkosszolgálat támogatásának tekinti azt a tényt, hogy Oskar a jobbára elégedetlenkedő rendőrt, Toffelt és az SD-beli Reedert is meghívta. Pontosan nem lehet ugyan nyomon követni, miről beszélgettek az egybegyűltek azon az estén, de abból, amit Oskar később az egyes jelenlevőkről mondott, elég nagy valószínűséggel lehet az elhangzottakra következtetni. A pohárköszöntőt természetesen Gebauer tartotta, kijelentve, hogy nem az államhatalomra, nem a haderőre, nem a vezetők egészségére, hanem Oskar Schindler barátjuk zománcárugyárára üríti poharát. Mert ha ez a gyár jól működik, akkor további összejövetelekre is sor kerül, igazi Schindler-féle összejövetelekre, márpedig ezeknél jobbat elképzelni sem lehet. Ám az első pohár után a beszélgetés óhatatlanul arra a témára terelődött, amely a polgári közigazgatási gépezet minden szintjét rossz szellemként szállta meg, kísértette: a zsidókra. Toffel és Reeder a Mogilska pályaudvaron töltötték a napot, ahol lengyelek és zsidók kiszállítását ellenőrizték a kelet felé irányított vonatokból. Ezeket az embereket a bekebelezett területekről irányították ide, olyan újonnan meghódított tájakról, amelyek valaha németnek számítottak. Arról nem beszélt Toffel, hogy milyen kényelmet élvezhettek az Ostbahn-marhavagonok utasai, mindössze annyit árult el, hogy nagyon hideg volt. Emberek szállítása marhavagonokban újdonságszámba ment akkoriban, és a kocsik nem voltak még olyan kegyetlenül túlzsúfoltak. Toffelt azonban az e mögött rejlő politika nyugtalanította. - Olyan hírek szállingóznak szüntelen, hogy hadiállapotban vagyunk - szólt Toffel. - S eközben a bekebelezett területek olyan fenemód azonosultak velünk, hogy képtelenek egypár lengyelt és félmillió zsidót elviselni. Az egész Ostbahnhálózatot - tette hozzá - arra használják, hogy ideszállítsák őket hozzánk. Az Abwehr emberei somolyogva hallgatták. Az SS nyilván a zsidókat tekintette belső ellenségnek, ám Canaris emberei számára az SS volt a belső ellenség. Az SS, folytatta Toffel, november 15-e óta az egész vasúthálózatot saját céljaira használja. Pomorska utcai íróasztalán, mondta, egymást érik a magas rangú katonatiszteknek címzett dühös hangú SS-jelentések, sérelmezve, hogy a hadsereg, megszegve a megállapodást, a kijelölt időpontnál két héttel tovább használta az Ostbahnt. - Az ég szerelmére, hát nem a hadseregnek kellene előjogot biztosítani, hogy elsőként és tetszés szerinti ideig használhassa a vasútvonalakat?! - kiáltott fel Toffel. - Hogyan lehet másképp csapatokat felvonultatni keletre és nyugatra? - kérdezte, izgatottan kortyolva italát. - Kerékpáron? Oskar némi derűvel figyelte, hogy az Abwehr emberei nem fűznek megjegyzést a hallottakhoz. Nyilván besúgónak tartották Toffelt, nem pedig egyszerűen részegnek. A földmérési felügyelő és a Hadfelszerelési Felügyelőség embere faggatni kezdte Toffelt ezekről a Mogilskára érkező szokatlan szerelvényekről. Kis idő múlva nem lesz már érdemes efféle szállítmányokról beszélni: emberek elhurcolása az áttelepítési politika megszokott módszere lesz. De Oskar karácsonyi összejövetelének idején még újdonságszámba ment. - Koncentrációnak nevezik - jegyezte meg Toffel. - Ez a szó szerepel az iratokban. Koncentráció. Én inkább átkozott tébolynak nevezném. A dzsesszklub tulajdonosa heringgel és mártással teli tányérokat hozott be. A tüzes italra jól csúszott a hal, és mohó falatozás közben Gebauer a Judenrats-ról, a zsidó tanácsokról kezdett beszélni, amelyet Frank kormányzó parancsára minden hitközségben megalakítottak. Akkora városokban, mint Varsó és Krakkó, a Judenrat huszonnégy választott tagból állt, akik személyükben felelnek a kormányutasítások végrehajtásáért. A krakkói Judenrat nem egészen egy hónapja alakult meg; elnökéül egy köztiszteletben álló városatyát,

Marek Bibersteint választották. Tudomása szerint - tette hozzá Gebauer - zsidó munkaerő foglalkoztatásának a javaslatával fordultak máris a Wawel uraihoz. A Judenrat eszerint munkásosztagokat küldene árok- és latrinaásásra, valamint hóeltakarításra. Nem bizonyítja-e ez messzemenően együttműködési szándékukat? - Egyáltalán nem - jelentette ki Steinhauser, a Hadfelszerelési Felügyelőség embere. - Úgy vélekednek, hogy az osztagok munkába állítása véget vet a vaktában történő, erőszakos toborzásnak, amely veréshez, nemegyszer főbelövéshez vezetett. Martin Plathe is ezen a véleményen volt. - Hajlandók együttműködni, mert ezzel valami rosszabbat akarnak elkerülni - szólt. - Értsék meg: ez a módszerük. Mindig is úgy nyerték meg maguknak a polgári hatóságokat, hogy előbb együttműködtek, azután meg alkudozni kezdtek velük. E téma erőltetésével és azzal, hogy a zsidókérdés szenvedélyesebb elemzőjének mutatkozott, mint amilyen valójában volt, Gebauer - úgy rémlett - mindenáron félre akarja vezetni Toffelt és Reedert. Megmagyarázom, mit értek együttműködésen - szólt. - Frank rendeletet adott ki, amely előírta, hogy a Főkormányzóságban élő összes zsidónak csillagot kell viselnie. Ez a rendelet alig néhány hetes. S Varsóban máris akad egy zsidó iparos, aki darabonként három zlotyért mosható műanyagból forgalomba hozza. Mintha fogalmuk sem lenne, miféle rendelkezés ez. Mintha egy kerékpáros klub jelvényéről volna szó. Mivel Schindler a zománcáruszakmában érdekelt, azt javasolták, hogy luxuskivitelű zománcjelvényeket állítson elő gyárában, amelyeket a barátnője, Ingrid felügyelete alatt működő vas- és fémáruüzleten keresztül értékesíthetnek. Valaki megjegyezte, hogy a csillag voltaképp a zsidók nemzeti jelképe, azé az államé, amelyet a rómaiak elpusztítottak, és ma már csupán a cionisták emlékében él. Elképzelhető hát, hogy ezek az emberek büszkén viselik a csillagot. - A helyzet az - szólt Gebauer -, hogy semmiféle védelmi szervezetük nincs. Mindössze olyanfajták vannak, amelyek segítségével megpróbálják átvészelni a viharokat. Ez azonban más vihar lesz. Ezt a vihart az SS kavarja. Gebauer szavai, anélkül, hogy áradozott volna, megint csak úgy csengtek, mintha ő maga helyeselné az SS szakmai alaposságát. - Ugyan már - szólt közbe Plathe -, rosszabb nem történhet velük, mint hogy Madagaszkárba kerülnek, ahol kellemesebb az időjárás, mint Krakkóban. - Nem hiszem, hogy valaha is meglátják Madagaszkárt - mondta Gebauer. Oskar javasolta, hogy beszéljenek másról. Elvégre ő volt a házigazda. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Oskar a saját szemével látta, amikor Gebauer a Cracovia Szálló sörözőjében hamis utazási engedélyt adott át egy Magyarországra menekülő zsidó üzletembernek. Lehetséges, hogy Gebauer pénzt fogadott el ezért, bár olyan embernek látszott, akinek a morális érzéke nem tűr okiratokkal folytatott üzletelést, aláírás, pecsét áruba bocsátását. Annyi azonban biztos volt, hogy hiába játssza meg magát Toffel előtt, nem gyűlöli a zsidókat. Egyikük sem gyűlölte. Oskar megkönnyebbült a társaságukban 1939 karácsonyán, a hivatalos irányvonal zengzetes harsogása idején. Később komolyabb hasznukat veszi majd.

6 A december negyedikei éjszakai akció meggyőzte Sternt, hogy Oskar Schindler az a bizonyos fehér holló: egy igaz gój. Talmudi legenda szól a hászidé ummót háólám-ról, a nem zsidó igazakról, akiknek száma – úgymond - harminchatot tett ki a világtörténelem folyamán. Stern nem hitt a rejtelmes számban, de a legendát lélektanilag igaznak tekintette, és úgy vélte, helyes és bölcs eljárás lenne megpróbálni a zsidók eleven mentsvárává tenni Schindlert. A német vállalkozónak tőkére volt szüksége. A Rekord gyártelep gépparkját jórészt kifosztották, mindössze egy szűk kis folyosón tárolt gépek, zománctartályok, esztergapadok és kemencék maradtak meg. Míg Stern szellemi téren gyakorolt jelentős befolyást Oskarra, alaptőkéhez, méghozzá előnyös feltételekkel, Abraham Bankier, a Rekord irodavezetője juttatta, akit Oskar már előzőleg megnyert ügyének. Ketten együtt - a nagydarab, élvhajhász Oskar és a tömzsi kis manó, Bankier - felkeresték a szóba jöhető tőketulajdonosokat. Egy november 23-i rendelet értelmében a német hatóságok zárolták a zsidók összes bankbetétét és letétbe helyezett értékét, és a tulajdonosoknak többé nem állt jogukban hozzájutni pénzükhöz vagy kamatot igényelni. Egyik-másik vagyonosabb és a történelmet valamelyest ismerő zsidó üzletember kemény valutában rejtegette pénzét. Jól tudták azonban, hogy Hans Frank kormányzóságának elkövetkező éveiben a valuta kockázatot jelent: kívánatosabb lenne vagyontárgyakat - gyémántot, aranyat, kereskedelmi árucikkeket - tartani maguknál. Bankier számos embert ismert Krakkóban, akik szavatolt mennyiségű termék ellenében hajlandónak mutatkoztak tőkét befektetni. Ötvenezer zloty beruházási összegről lehetett például megállapodást kötni, melynek fejében 1940 júliusától kezdve egy éven át ennyi és ennyi kiló fazekat és lábast szállítanak részükre minden hónapban. A krakkói zsidók számára - a Wawelben trónoló Hans Frank árnyékában - a konyhaedények biztonságosabbak és értékesíthetőbbek voltak a zlotynál. A szerződő felek - Oskar és a pénzt befektető partner, valamint Bankier mint közvetítő - semmit, még írásos megállapodást sem hoztak magukkal ezekről az üzletkötésekről. Szerződést kötni hiábavaló lett volna, és amúgy sem lehetett érvényt szerezni a benne foglaltaknak. Semminek sem lehetett érvényt szerezni. Minden azon múlt, helyesen ítéli-e meg Bankier ezt a szudétai zománcárugyárost. A találkozásokat alkalmasint Krakkó központjában, a régi belvárosban tartották, a befektető ügyfél lakásán. A lengyel tájképfestőknek a háziasszony által rajongásig szeretett képei, a francia regények, melyeket a ház törékeny termetű, szépséges lányai olvastak nagy gyönyörűséggel, a megállapodás fölötti örömtől fénylettek. Az is előfordult, hogy a pénzét befektetni szándékozó ügyfelet kidobták már a lakásából, és most Podgórze szegénynegyedében élt. Mélységesen megrázták az események - lakását elvették, ő maga saját cégének lett alkalmazottja -, s mindez alig néhány hónap alatt, még az év vége előtt történt. Első pillantásra a történet patetikus szépítésének tűnik azt állítani, hogy Oskart sohasem vádolták e szabályszerűnek nem mondható szerződések megszegésével. A következő évben összetűzése támad egy zsidó kiskereskedővel az áru mennyisége miatt, amelyet az illetőnek joga van a DEF Lipowa utcai raktárából elvinni. S a kereskedő élete végéig gáncsoskodó megjegyzésekkel fogja emiatt Oskart illetni. De hogy Oskar ne tett volna eleget a megállapodásoknak azt senki sem mondta. Mert Oskar természeténél fogva bőkezű volt, és valahogyan olyan benyomást keltett, mint aki korlátlan mennyiségű pénzforrásból korlátlan mennyiségű összegeket képes visszafizetni. Szent igaz viszont, hogy Oskar és a helyzethez alkalmazkodni tudó többi német annyi pénzt fog az eljövendő években keresni, hogy csak egy nyereségvágytól megszállott ember mulasztaná el visszatéríteni azt, amit Oskar apja becsületbeli adósságnak nevezett volna. Az új évben Emilie Schindler végre meglátogatta férjét Krakkóban. Elragadóbb várost, úgy vélte, nem látott még, annyival tetszetősebb, kellemesebb, ódonabb, mint a gyárak füstfelhőjével belepett Brno. Férje új lakása sem maradt rá hatástalanul. Az utcai ablakok egy szépséges ligetsávra, a Plantyra néztek, amely a rég lebontott ősi falakat szegélyezve, gyűrűként vette körül a várost. Az utca végén a Wawel hatalmas erődje tornyosult, és emez ódon környezet közepén volt Oskar modern lakása. Az asszony szemügyre vette Pfefferbergné kárpitjait és tapétáit. Kézzelfoghatóan érzékeltették férje új üzleti sikereit.

- Csakugyan jól megy neked Lengyelországban - mondta. Oskar tudta, hogy valójában a hozományról beszél, melynek kifizetését apja tizenkét évvel azelőtt megtagadta, amikor zwittaui utazók azzal a hírrel rontottak Alt-Molsteinba, hogy veje úgy él, úgy szerelmeskedik, mintha még mindig legényember volna. Lánya házasságában pontosan bekövetkezett, amitől tartott, vigye hát el az ördög, ha fizetni fog. Oskar kilátásait némileg módosította ugyan a négyszázezer márka hiánya, de hogy a hozomány megtagadásával mekkora fájdalmat okoz lányának, s hogy még inkább védekező magatartásra kényszeríti, arról fogalma sem volt az alt-molsteini gazdálkodónak, és azt sem tudta, hogy tizenkét év múltán, amikor Oskarnak ez már nem számított, mekkora súllyal nyomja még mindig Emilie szívét. - Kedvesem - hangoztatta Oskar szüntelenül -, nekem sosem volt szükségem arra az átkozott pénzre. Emilie szakadozott kapcsolata Oskarral olyan asszony magatartására enged következtetni, aki tisztában van vele, hogy férje csapodár természetű, mindig is az marad, ám ő ennek ellenére sem óhajtja a férje szerelmi ügyeire vonatkozó bizonyítékokat ismerni. Nyilván óvatosan járt-kelt Krakkóban, körültekintően viselkedett a társasági életben, ahol Oskar barátai biztosan tudják az igazságot, ismerik a többi nő nevét - neveket, amelyekre ő a legkevésbé sem kíváncsi. Egy napon egy fiatal lengyel - Poldek Pfefferberg, aki kis híján lelőtte férjét, jóllehet az asszonynak erről nem lehetett tudomása - jelent meg a lakás bejáratánál, összegöngyölt szőnyeggel a vállán. Feketén vásárolt áru volt, Magyarországon át érkezett Isztambulból. Pfefferberget a szőnyeg beszerzésével Ingrid bízta meg, aki Emilie látogatásának idejére kiköltözött a lakásból. - Itthon van Frau Schindler? - tudakolta Pfefferberg. Mindig Frau Schindlerként emlegette Ingridet, így tapintatosabbnak érezte. - Én vagyok Frau Schindler - válaszolta Emilie, pontosan értve a kérdés jelentését. Pfefferberg talpraesetten igyekezett kivágni magát. Voltaképpen nem is Frau Schindlert keresi, jóllehet Herr Schindlertől oly sokat hallott már róla. Herr Schindlerrel kell üzleti ügyben beszélnie. - Herr Schindler nincs itthon - mondta Emilie. Itallal kínálta Pfefferberget, de az nyomban elutasította. Emilie ezt is értette. A fiatalembert némileg megbotránkoztatta Oskar magánélete, és nem tartotta ildomosnak, hogy az áldozattal együtt üljön le egy pohár ital mellé. A gyár, melyet Oskar bérbe vett, a folyó túloldalán, Zablociében, a Lipowa utca 4. szám alatt állt. Az utcára néző irodahelyiségek modern épületben helyezkedtek el, és Oskar elképzelhetőnek és kényelmesnek tartotta, hogy valamikor ideköltözzék, s a második emeleten rendezze be lakását, jóllehet ez a gyárnegyed nem volt olyan szívderítő környezet, mint a Straszewski utca. Amikor Oskar átvette a Rekord-üzemet és Deutsche Emailwaren Fabrikra változtatta nevét, a gyár a maga negyvenöt alkalmazottjával szerény mennyiségű konyhaedényt állított elő. Az új esztendő elején kapta meg Oskar első hadirendelését. Nem érte váratlanul a dolog. Több befolyásos Wehrmacht-mérnökkel ápolta a barátságot, akik a Schindlertábornok vezette Hadfelszerelési Felügyelőség Fegyverzetellátó Főbizottságában ültek. Egy társaságba járt velük, és vacsorára hívta őket a Cracovia Szállóba. Fényképek maradtak fenn Oskarról, amint dúsan megrakott asztaloknál ül együtt velük. Mindenki udvariasan mosolyog a lencsébe, mindenki jól táplált, mindenki bőségesen felöntött a garatra, a tisztek elegáns uniformisokban feszítenek. Valamelyikük rányomta a megfelelő pecsétet Oskar árajánlataira, mások megírták a nagy fontosságú ajánlóleveleket Schindler tábornoknak. Mindezt puszta barátságból tették, no meg bíztak is benne, hogy a gyártulajdonos Oskar termelni és szállítani fog. Másokra ajándékok hatottak, olyanfajta ajándékok, amilyeneket Oskar hivatalos személyiségeknek adni szokott: konyak, szőnyeg, ékszer, bútor, luxus élelmiszercikkekkel töltött díszkosár. Köztudott volt emellett az is, hogy Schindler tábornok megismerte és módfelett megkedvelte zománcárugyáros névrokonát. Most tehát, a Hadfelszerelési Felügyelőség busás haszonnal járó szerződéseinek birtokában, Oskar engedélyt kapott gyára bővítésére. Hely volt bőven. A DEF előcsarnoka és irodái mögött két nagy, emeletes gyárépület állt. Az egyiknek - az előcsarnokból a gyártelep felé vezető út bal oldalán levőnek - a földszintjén folyt némi termelés. A másik épület teljesen üres volt. Új gépeket vásárolt, részint ott helyben, részint az anyaországból. A hadi kereslet mellett a mindent elnyelő feketepiac számára is termelhetett. Oskar tisztában volt vele, hogy tekintélyes vagyonra tehet szert. 1940 nyarának derekán már kétszázötven lengyelt foglalkoztat, és fontolóra veszi, hogy éjszakai műszakot

rendszeresít. Herr Hans Schindler zwittaui mezőgazdasági gépgyára virágkorában ötven munkást foglalkoztatott. Jóleső érzés fölébe kerekedni egy apának, akinek még mindig nem bocsátottunk meg. Az év folyamán Itzhak Stern többször is felkereste Schindlert, hogy egyik-másik fiatal zsidót felvételre ajánlja. Különleges esetekről volt szó: egy lódzi árváról vagy a Judenrat egyik osztályán dolgozó hivatalnok lányáról. Néhány hónapon belül Oskar már százötven zsidó munkást foglalkoztatott gyárában, amely menedéket nyújtó biztos rév hírében kezdett állni. Ebben az esztendőben, éppúgy, mint a háború további éveiben, a zsidók hadifontosságúnak tekintett munkát igyekeztek szerezni. Áprilisban Frank főkormányzó elrendelte a zsidók kitelepítését fővárosából, Krakkóból. Meglepő határozat volt, hiszen a Reich-hatóságok nap mint nap tízezrével szállítottak még most is zsidókat és lengyeleket a Főkormányzóság területére. De a krakkói állapotok - jelentette ki vezető tisztviselői előtt Frank - egyszerűen botrányosak. Tudott olyan hadosztályparancsnokokról, akiknek zsidó bérlőkkel kellett egy házban lakniuk. Magas rangú hivatali személyiségek ugyanilyen felháborító megalázást kénytelenek elviselni. Az elkövetkező hat hónapban - ígérte - judenfrei (zsidómentes) várossá teszi Krakkót. Mindössze öt-hatezer zsidó szakmunkásnak engedélyezik az ittmaradást. A többieket a Főkormányzóság más városaiba, Varsóba, Radomba, Lublinba vagy Czestochowába - telepítik. A zsidók maguk választotta városba is költözhetnek, de csak augusztus tizenötödike előtt. Azokat, akik ezután is Krakkóban maradnak, csekély poggyásszal vagonba rakják, és a hatóságok által kijelölt helyre irányítják. November 1-jétől fogva - jelentette ki Hans Frank - a krakkói németek “tiszta német levegőt” szívhatnak, és nyugodtan járhatnak, kelhetnek anélkül, hogy bármerre is “zsidóktól nyüzsgő” fő- és mellékutcákon találnák magukat. Franknak nem fog sikerülni ebben az évben ilyen alacsony szintre csökkenteni a zsidó lakosok számát, de amint bejelentette szándékát, a krakkói zsidók - főleg a fiatalok - tömegesen próbálták szakmunkássá nyilváníttatni magukat. Itzhak Stern és a hozzá hasonlók, a Judenrat tényleges és nem hivatalos tagjai már korábban jegyzéket állítottak össze a szimpatizánsokról, olyan németekről, akikhez segítségért folyamodhatnak. Schindler rákerült a listára, valamint a bécsi Julius Madritsch is, akinek nemrégiben sikerült felmentést kapnia a katonai szolgálat alól, és Treuhänderként helyezkedni el egy uniformist gyártó üzemben. Madritsch ekkor saját szemével látta, mekkora hasznot jelentenek a Hadfelszerelési Felügyelőséggel kötött szerződések, és elhatározta, hogy saját egyenruhaüzemet nyit Krakkó külvárosában, Podgórzében. Végül nagyobb vagyonra tesz majd szert, mint Schindler, de az annus mirabilis-ben 5, 1940-ben, még fizetésből élt. Emberséges híre volt - semmi több. 1940. november 1-jéig Frank huszonháromezer önként jelentkező zsidót telepített ki Krakkóból. Egy részük az új varsói és lódzi gettóba ment. Elképzelhető, hogy az üresen maradt helyek az asztalnál, a pályaudvari búcsúzások mekkora fájdalmat jelenthettek, de az emberek belenyugvással fogadták, mert ekképp gondolkodtak: ezt még megtesszük, nehezebb dolgot úgysem fognak kérni. Oskar tudott a történtekről, de a zsidókhoz hasonlóan ő is abban reménykedett, hogy csak pillanatnyi túlkapásokról van szó. Ebben az évben - Oskar életének alighanem legtevékenyebb időszakában - sikerül egy csődbement üzemből olyan vállalatot kiépítenie, amelyet a kormányhatóságok is komolyan számításba vehetnek. Amikor az első hó leesett, Schindler bosszankodva észlelte, hogy naponta hatvan vagy még több zsidó munkása hiányzik. Munkába jövet SS-osztagok feltartóztatták és hólapátolásra vették igénybe őket. Herr Schindler felkereste Toffel barátját az SS Pomorska utcai parancsnokságán. Volt olyan nap mondta Toffelnek -, amikor százhuszonöten maradtak távol. - Értsd meg, hogy egyesek itt fütyülnek a termelésre közölte bizalmasan Toffel. - Elsőrendű fontosságú nemzeti ügynek tekintik, hogy hólapátolásra kényszerítsék a zsidókat. Magam sem értem… valamilyen rituális jelentősége van számukra, hogy a zsidók havat takarítsanak. És ez mindenkit érint, nemcsak téged. Oskar megtudakolta, hogy a többiek is mind sérelmezték-e. - Igen - válaszolta Toffel. - De az SS költségvetési és tervezési hivatalának egyik gazdasági főmuftija ebédelt itt a Pomorskán, és kijelentette: hazaárulás azt hinni, hogy zsidó szakmunkásnak helye lehet a Reich gazdasági életében. Azt hiszem, Oskar, hogy még sok hólapátolást kell elviselned. 5

Csodálatos, rendkívüli év. (latin)

Oskarban a sértett hazafi vagy talán a sértett vállalkozó kerekedett most felül. - Ha meg akarják nyerni a háborút, meg kell szabadulniuk az ilyen SS-fickóktól - jelentette ki. - Megszabadulni tőlük? - álmélkodott Toffel. - Az ég áldjon meg, hát ezek a semmirekellők vannak legfelül! Efféle beszélgetések eredményeként lett Oskar szószólója annak az elvnek, hogy a gyártulajdonosnak akadálytalanul hozzá kell jutnia saját munkásaihoz, a munkásoknak akadálytalanul el kell jutniuk az üzembe, sem jövet, sem menet nem tartóztathatják fel őket, nem zsarnokoskodhatnak velük. Oskar ezt erkölcsi és termelési szempontból egyaránt alapkövetelménynek tekintette, s a Deutsche Email Fabrikban teljes mértékben alkalmazni is fogja. Voltak, akik a nagyvárosokból - Varsóból, Lódzból, ahol gettókat állítottak fel, és Krakkóból, amelyet Frank judenfrei várossá szándékozott tenni - vidékre mentek, hogy elvegyüljenek a parasztok között. A krakkói muzsikus Rosner fivérek, akik később kapcsolatba kerülnek majd Oskarral, egy Tyniec nevű régi faluban telepedtek meg. A Visztula kies kanyarulatában fekvő falucska fölött mészkőszirten épült ősi Benedek-rendi apátság állt. A Rosner fivérek, úgy tetszik, kellően megőrizhették inkognitójukat ezen a környéken. Élt itt néhány zsidó boltos, ortodox iparos, akikkel szórakozóhelyek muzsikusai nemigen tudtak miről beszélni. De a betakarítás egyhangú munkájával elfoglalt parasztok - Rosnerék várakozásának megfelelően - örömmel vették, hogy muzsikusokra találnak körükben. Nem Krakkóból jöttek Tyniecbe, nem a Mogilska utcai botanikus kert túloldalán álló nagy rendező pályaudvarról, ahol fiatal SS-katonák taszigálták vagonokba az embereket, nyájas hangon hazug ígéreteket téve, hogy minden pontosan címzett csomagot később utánuk küldenek. Varsóból érkeztek, ahol szerencséjükre szerződést kaptak a Bazyliszkában. A család - Henry, Leopold, Henry felesége, Manci, és ötéves fia, Olek - egy nappal azelőtt jött el, hogy a németek lezárták a varsói gettót. A fivéreknek tetszett az az elgondolás, hogy a szülővárosuktól, Krakkótól nem messze eső déllengyelországi faluba, Tyniecbe telepedjenek. Megvolt a lehetőség, hogy ha a körülmények javulnak, autóbusszal beutazzanak Krakkóba, és ott munkát keressenek. Az osztrák származású Manci Rosner magával hozta varrógépét, és a család egy kis ruhaboltot nyitott Tyniecben. Esténként kocsmákban muzsikáltak, és ezzel nagy szenzációt keltettek a faluban. Kis helyen szívesen fogadnak és felkarolnak minden alkalmi csodalényt, még ha történetesen zsidó is az illető. S Lengyelországban az összes hangszer közül a hegedűt tisztelték a legjobban. Egyik este egy Poznanból érkező Volksdeutscher (német ajkú lengyel) meghallotta a fivérek játékát a vendéglő kertjében. A Volksdeutscher városi tisztviselő volt Krakkóban, azok közül a lengyelországi németek közül való, akiknek a nevében Hitler elfoglalta az országot. A Volksdeutscher elmondta Henrynek, hogy Krakkó polgármestere, Pavlu Obersturmbannführer és helyettese, Sepp Röhre, a hírneves síbajnok aratóünnepen a környékre látogatnak, és jó lenne, ha lehetőségük nyílna két olyan kiváló muzsikust hallani, mint Rosnerék. Egyik délután, amikor az összekötözött kévék oly nyugalmasan és magukra hagyottan szenderegtek a mezőn, mintha vasárnap volna, egy sor limuzin kígyózott át Tyniecen, majd nekivágva az emelkedőnek, egy távol levő lengyel arisztokrata rezidenciájához hajtott. A Rosner fivérek kifogástalan öltözékben várakoztak a teraszon, és amikor az összes hölgy és úr helyet foglalt az egyik szobában, amelyet valamikor talán bálteremnek használtak, felkérték őket, hogy kezdjenek el játszani. Henryt és Leopoldot félelemmel vegyes öröm fogta el, látva, hogy Pavlu Obersturmbannführer vendégei milyen szertartásosan kiöltöztek az ő meghallgatásukra. A nők fehér ruhát és kesztyűt, a katonatisztek díszegyenruhát, a hivatalnokok keménygallért viseltek. Amikor az emberek ilyen hévvel készülnek valamire, könnyű csalódást okozni nekik. Márpedig egy zsidónál az is súlyos bűnnek számít, ha kulturális vonalon kelt csalódást a rendszer képviselőiben. A hallgatóságnak azonban tetszett a játékuk. Jellegzetesen gemütlich társaság volt: rajongtak Straussért, Offenbach és Lehár, André Messager és Leo Fall édeskés melódiáiért. A kívánságműsorban érzelgős darabokat kértek. Henry és Leopold játéka közben a hölgyek meg az urak magas talpas poharakból itták a pezsgőt, amelyet ládaszámra hoztak be számukra.

Amikor a hivatalos hangverseny véget ért, a fivéreket levitték a domb aljához, ahol a parasztok és a kísérethez tartozó katonák gyűltek össze. Ha valamilyen barbár fajvédő tüntetésre készültek volna, itt rendezik meg. De megint csak az történt, hogy amint a fivérek felkapaszkodtak egy szekérre és szembenéztek a tömeggel, Henry tudta, hogy biztonságban lesznek. A parasztok büszkesége, amely részben nemzeti érzésből fakadt - Rosnerék a lengyel nemzeti kultúrára hoztak dicsőséget ezen az estén -, védelmezte őket. Mintha a régi idők tértek volna vissza, és Henry azon kapta rajta magát, hogy mosolyogva néz Olekre és Mancira, és a többiekről megfeledkezve, egyedül csak a feleségének játszik. E néhány másodpercben úgy rémlett, hogy a muzsika békét hozott végre a földre. A játék befejeztével egy középkorú SS-katona, talán Rottenführer (törzsőrvezető) lehetett - Henry akkor még nem ismerte olyan jól az SS-rangfokozatokat, mint később -, feléjük tartott, amint a szekérnél állva a gratulációkat fogadták. Odabiccentett, és félmosollyal arcán így szólt: - Remélem, kellemesen töltik aratóünnepi szabadságukat majd egy fejbólintással eltávozott. A két testvér egymásra nézett. Amikor az SS-katona már hallótávolságon kívül volt, nem tudták megállni, hogy ne kezdjék fontolgatni szavainak értelmét. Leopoldnak a legcsekélyebb kételye sem volt. Fenyegetés - állapította meg. Beigazolódott, amitől már akkor is minden idegszálukban rettegtek, amikor a Volksdeutscher először beszélt velük: ilyen időkben nem szabad kiválni, egyéni képességekkel kitűnni a többiek közül. Így folyt az élet 1940-ben vidéken. Életpályák korlátozása, falusi unalom, hivatások semmivé tétele, időszakos rettegés, és annak a sugárzó erejű gócpontnak a vonzása, amit Krakkónak neveznek. Rosnerék is tudták, hogy végül visszatérnek oda.

7 Emilie ősszel hazautazott, és amikor Stern legközelebb Schindler lakására ment, Ingrid hozta be a kávét. Schindler nem titkolta gyöngeségeit, és nyilván eszébe sem jutott, hogy az aszketikus hajlamú Itzhak Stern előtt mentegetőznie kellene Ingrid jelenléte miatt. E szokására vall az is, hogy amikor végeztek a kávéval, Oskar egy bontatlan üveg konyakot vett ki a bárszekrényből, és kettejük közé helyezte az asztalra, mintha arra számítana, hogy Stern is együtt iszik vele. Stern azért kereste fel azon az estén Oskart, hogy felhívja figyelmét egy C. nevű családra, az öreg David és a fiatal Leon C.-re, akik valótlanságokat terjesztenek róla, és még Kazimierz utcáin is - négy fal közti beszélgetésekről nem is szólva - azt híresztelik, hogy Oskar gyalázatos csirkefogó, igazi német bandita. E vádaskodások továbbadásakor Stern nem használt ennyire erős kifejezéseket. Oskar tudta, hogy Stern csupán értesülését akarta közölni, feleletet nem vár. De ő azért úgy érezte, hogy válaszolnia kell. - Tudnék én is egyet-mást mondani róluk - szólt Oskar. -A szemem világát is kilopják. Megkérdezheti Ingridet, ha akarja. Ingrid C.-ék ellenőre volt. E jóindulatú Treuhändernek, aki még csak a húszas éveiben járt, nem voltak üzleti tapasztalatai. Azt rebesgették, hogy Oskar neveztette ki a lányt, állandó piacot biztosítva ezzel konyhaedényei számára. De C.-ék nagyjából azt csinálhattak a céggel, amit akartak. Ha pedig zokon vették, hogy a megszálló hatalom ellenőrzése alatt áll, senki sem róhatta fel nekik. Stern elhárította Oskar javaslatát. Hogy jön ő ahhoz, hogy Ingridet vallassa? Különben sincs sok értelme eszmecserét folytatni erről a lánnyal. - Átrázzák Ingridet - jelentette ki Oskar. - Megjelentek a Lipowa utcában, hogy elszállítsák a megrendelt árut, ott helyben meghamisították az árujegyzéket, és többet vittek el, mint amennyiért fizettek. “Ő azt mondja, hogy rendben van” - jelentették ki Ingridre célozva Schindler alkalmazottainak. “A főnök mindent elrendezett Ingriddel.” A C. fiú egész sereg embert csődített maga köré, és azzal traktálta őket, hogy Schindler összeverette őt az SS-szel. A história azonban különféle változatokban bővelkedett: a verésre állítólag Schindler egyik raktárhelyiségében került sor, ahonnan a fiatal C. monoklis szemmel és kitört foggal bukkant elő. Egy másik verzió szerint a Limanowskin, szemtanúk előtt zajlott le az incidens. Egy F. nevű férfi, Oskar alkalmazottja és C.-ék barátja, azt beszélte, hogy ő hallotta, amint a feldühödött Oskar Lipowa utcai irodájában toporzékolni kezdett, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli az öreg David C.-t. Azt is mondogatták, hogy Oskar Stradomba hajtott, nekirontott C.-ék pénztárgépének, megtömte zsebeit pénzzel, tudtukra adva, hogy új rend lépett érvénybe Európában, s ennek utána saját irodájában verte meg az öreg Davidot. Elképzelhető-e, hogy Oskar rátámadt az öreg David C.re, és úgy ellátta a baját, hogy az az ágyat nyomta utána? Lehetséges vajon, hogy rendőr barátait bízta meg Leon megverésével? Egyetlen dolog van, amiben Oskar is, C.-ék is csalóknak tekinthetők: a szabályokat áthágva adtak el több tonna konyhaedényt, azaz nem küldtek eladási kimutatást a Trarsferstellé-nek, és nem használták a Bezugschein néven ismert s kötelezően előírt eladási szelvényeket. Zugkereskedelemben nyers és indulatos hangnemben folyik az eszmecsere. Oskar elismerte, hogy felbőszülten rontott be C.-ék boltjába, apát és fiát tolvajnak nevezte, és kártalanította magát a pénztárból az engedély nélkül elvitt konyhaedényekért. Azt sem tagadta, hogy rávágott a fiatal Leonra. Ennél többet azonban nem volt hajlandó beismerni. C.-ék viszont, akiket Stern gyerekkora óta ismert, nem örvendtek túlzottan jó hírnévnek. Nem voltak éppen gazfickók, de agyafúrt üzletemberek módján viselkedtek, és ami ebben az esetben lényeges szempont: ha rajtakapták őket, köztudottan bemártották ellenségüket. Stern tudta, hogy Leon C.-t valóban érték sérülések. Leon tüntetően mutogatta őket az utcán, készen rá, hogy részletes ismertetéssel szolgáljon. Az SS-legények csakugyan megverték valahol, de ennek tucatnyi oka lehetett. Hogy Oskar effajta szívességet próbált volna kérni az SS-től, azt Stern nemcsak hogy nem hitte el, hanem világos logikával azt is látta, hogy nagyobb szabású tervei szempontjából teljesen lényegtelen, elhiszi-e vagy kétségbe vonja a történteket.

Jelentősége csak akkor lenne, ha Herr Schindler brutális magatartást venne fel a jövőben. Időnkénti botlások nem befolyásolták Stern céljait. Ha Oskar gáncs nélküli lovag lenne, ez a lakás nem volna olyan, amilyen, és Ingrid sem várna rá a hálószobában. S mindehhez megint csak hozzá kell tenni azt is, hogy Oskar mindannyiukat - C.-t és feleségét, Leon C.-t, H.-t és az öreg C. titkárnőjét, M. kisasszonyt - megmenti majd, amit ők nem is fognak tagadni, de a bántalmazásukról szóló történet mellett rendíthetetlenül kitartanak mindvégig. Marek Biberstein elítélésének hírét is közölte Itzhak Stern ezen az estén. Két évet kell letöltenie a Montelupich utcai fegyházban annak a Marek Bibersteinnek, aki letartóztatása percéig a Judenrat elnöke volt. Más városokban a zsidók máris kifakadtak a Judenrat ellen, mert a kényszermunkára vezényeltek és a táborokba szállítandók listájának összeállítását tekintették jóformán a legfontosabb feladatuknak. A német hatóságok saját utasításaik végrehajtó szervének tartották a Judenratot, Krakkóban ezzel szemben Marek Biberstein és a tanács többi tagja összekötő kapocs szerepét kívánta betölteni a város katonai polgármesterének, Schmidnek, később Pavlunak a hivatala és a zsidó lakosság között. A krakkói német újság 1940. március 13-i számában bizonyos dr. Dietrich Redecker arról írt, hogy a Judenrat hivatalában tett látogatásakor milyen meghökkentőnek találta az ellentétet az ottani szőnyegek, plüssfotelek és Kazimierz nyomorúságos, mocskos zsidónegyede között. De az életben maradt zsidók emlékében nem úgy él a krakkói Judenrat, mint amely elzárkózott az emberektől. A tanács bevételének növelése érdekében azonban elkövették ugyanazt a hibát, mint amit korábban a lódzi és a varsói Judenrat is: engedélyezték, hogy a módosabbak pénzzel megválthassák magukat a kényszermunkától, és csak a szegényeket vették fel a listára, levest és kenyeret juttatva nekik fizetségként. De azért a krakkói zsidók később is, 1941-ben is, változatlan tisztelettel viseltettek Biberstein és a tanács többi tagja iránt. A Judenrat kezdetben huszonnégy - javarészt értelmiségi - tagból állt. Útban Zablocie felé, Oskar naponta elment az egyik saroképületben működő hivataluk mellett, amelyben számos titkárságot zsúfoltak össze. A tanács minden egyes tagja - akárcsak a kormányban - más és más szakterületet irányított. Schenkerhez tartoztak az adóügyek, Steinberg az épület- és lakásügyek intézésével volt megbízva - nem elhanyagolható munka olyan közösségben, ahol az emberek ide-oda sodródnak, egyik héten valamelyik kis faluban próbálnak megbújni, a másikon meg, megelégelve a parasztok szűklátókörűségét, visszatérnek a városba. Leon Salpeter, az egykori gyógyszerész, egyik közjóléti irodát irányította. Élelmezési, temetkezési, egészségügyi titkárságot szerveztek, volt, amelyik utazási engedélyekkel, gazdasági ügyekkel, közszolgáltatásokkal, kulturális kérdésekkel, sőt - a tanítás betiltása ellenére - oktatásügyi kérdésekkel foglalkozott. Bibersteinnek és a tanács többi tagjának véleménye szerint a Krakkóból kitelepített zsidók csakis rosszabb helyre kerülhetnek, ezért úgy döntöttek, hogy egy ősi fortélyhoz, a megvesztegetéshez folyamodnak. Kétszázezer zlotyt irányoztak elő e célra a Judenrat egyébként igen szerény pénzkészletéből. Biberstein és a lakásügyi titkár, Chaim Goldfluss egy Reichert nevű Volksdeutscher személyében közvetítőre lelt, akinek az SS-hez és a város vezetőségéhez egyaránt volt kapcsolata. Reichert feladata volt, hogy a városvezetőség összekötő tisztjén, Seibert Obersturmführeren (főhadnagynak megfelelő SS-rangfokozat) kezdve, egy sor hivatalos személynek átadja a pénzt. E tisztviselőknek viszonzásképp további tízezer krakkói zsidó számára kellett, Frank utasítása ellenére, az otthon maradást engedélyezni. Hogy Reichert tartott-e vissza túl magas százalékot és ajánlott fel túl keveset a többieknek, avagy az illetékes urak érezték-e úgy, hogy Frank főkormányzó szíve vágya, a város judenfrei-jé tétele nagyon is veszélyessé teszi efféle csúszópénz elfogadását - mindez nem derült ki a bírósági jegyzőkönyvből. Biberstein azonban a Montelupichban letöltendő két év fegyházbüntetést kapott, Goldflusst hat hónapra Auschwitzba deportálták. Reichertet nyolc évre ítélték. Azzal viszont mindenki tisztában volt, hogy jobb bánásmódban lesz része, mint a másik kettőnek. Schindler fejcsóválva hallgatta, hogy kétszázezer zlotyt áldoztak ilyen hiú ábrándra. - Reichert szélhámos dünnyögte. Alig tíz perce még arról folyt a vita, hogy ő meg C.-ék szélhámosok-e, és függőben hagyták a kérdést. Reichert felől azonban nem lehetett kétség. - Én megmondtam volna nekik, hogy Reichert szélhámos - hajtogatta. Stern, mintha csak valamely filozófiai alapelvet szögezne le, megjegyezte, hogy vannak olyan idők, amikor szélhámosokon kívül nincs más üzleti partner a láthatáron.

Szavai hallatán Schindler jóízűen, teli szájjal nevetni vagy inkább hahotázni kezdett. - Köszönöm szépen, barátom - mondta Sternnek. Megváltoztatott név helyett kezdőbetű használata azért indokolt ebben az esetben, mert a lengyel zsidó nevek teljes választékát megtalálták Krakkóban, és C.-ék valódi nevének bármi mással történő helyettesítése sérthetné egyes eltűnt családok emlékét vagy esetleg Oskar némelyik életben levő barátját. (A szerző jegyzete.)

8 A karácsony nem volt nagyon rossz abban az évben. De bánatos reménytelenség lett úrrá az embereken. A hó, mint kétely leple borította Schindler lakásával átellenben a parkot, s odaállított, el nem moccanó őrszemként figyelt az utca végében álló Wawel tetőzetéről, a Kanonicza utca régi épületeinek homlokzatáról. Gyors megoldásban senki nem bízott már a folyó innenső vagy túlsó oldalán - sem a katonák, sem a lengyelek, sem a zsidók. Lengyel titkárnőjének, Klonowskának, Pfefferberg szerzeményét, egy pudlikutyát - komikus kis párizsi jószágot - vett Schindler karácsonyra. Ingridet ékszerrel ajándékozta meg, és Emilienek, a szelíd feleségnek is azt küldött Zwittauba. Pudlit nehéz volt keríteni - tájékoztatta Pfefferberg. Ékszerek beszerzése azonban nem jelentett gondot. Olyan idők jártak, amikor a drágakövek gyakran cseréltek gazdát. Oskart egyszerre három nőhöz fűzték gyöngéd szálak, másokhoz meg különféle alkalmi kalandok, de ő - más szoknyavadászoktól eltérően - szemlátomást büntetlenül folytathatta ezt az életmódot. Akik otthonában látogatták meg, nem emlékeznek rá, hogy Ingridet valaha is rosszkedvűnek találták volna. Nagylelkű, engedékeny teremtés volt kétségkívül. Emilie, akinek még több oka lehetett a panaszra, méltóságán alulinak érezte, hogy jeleneteket rendezzen, amelyekre Oskar egyébként alaposan rászolgált. Ha Klonowska netán megbántódott is néhanapján, ez, a jelek szerint, sem hivatalbeli magatartását a DEF-ben, sem a Herr Direktor iránti hűségét nem befolyásolta. Azt várná az ember, hogy az Oskaréhoz hasonló életmóddal szükségképpen együttjárnak a felbőszült nők nyilvános csetepatéi. De Oskar barátai és munkásai közül - akik egyébként készséggel tanúsítják, néha még kajánul ki is nevetik kicsapongásait - senki sem emlékezik efféle kellemetlen szembesülésre, ami pedig Oskarnál jóval ártalmatlanabb nőcsábászoknak is felettébb gyakran jut osztályrészül. Olyan állításoknak hitelt adni, hogy bármelyik asszony örülne, hacsak részben is magáénak mondhatná Oskart, a szóban forgó nők lebecsülését jelentené. A probléma inkább abban áll, hogy ha hűségről próbált valaki Oskarral beszélni, gyerekes és őszinte elképedés ült ki arcára, mintha a relativitást vagy hasonló elvont fogalmat kezdenék fejtegetni, amelynek megértéséhez ötórás összpontosított figyelemre van szükség. Oskarnak sosem volt öt órája, és soha nem értette meg. Kivéve anyja esetében. Karácsony reggelén, halott anyja emlékének áldozva, Oskar a Máriatemplomba ment misére. A főoltár fölött, ahol Wit Stwosz fából készült szárnyas oltára még hetekkel azelőtt is elgyönyörködtette szentjeinek tömegével a híveket, most űr tátongott. Az üresen maradt hely, a szárnyas oltár mögötti kő megfakult színe zavarta, meghökkentette Herr Schindlert. Valaki ellopta a szárnyas oltárt. Nürnbergbe szállították. Micsoda világ! Az üzleti élet azonban minden képzeletet felülmúló sikereket hozott azon a télen. A Hadfelszerelési Felügyelőségnél dolgozó barátai a következő évben felvetették Oskar előtt a lehetőséget, hogy nyisson egy lőszergyártó részleget, amelyben páncéltörő lövedékeket állítana elő. Oskar szívesebben foglalkozott fazekakkal, lábasokkal, mint lövedékekkel. Főzőedények gyártása könnyű munka volt. Kivágták és préselték a fémet, kádakba merítették, és kellő hőfokra hevítették fel. Nem kellett mérőeszközöket beállítani; a munka távolról sem volt olyan igényes, mint a fegyvergyártás. Lövedékhüvelyekkel amellett nem lehet feketézni, Oskar pedig kedvelte a feketeárukkal való kereskedést - kétes hírű ügyletek, gyorsan szerzett nyereség, bürokratikus irkafirka mellőzése, mindez mulattatta. Minthogy azonban politikailag előnyös volt, mégiscsak felállított egy hadianyagrészleget. A precíziós nyomás biztosítására, valamint a lövedékhüvelyek megmunkálására néhány hatalmas hilógépet helyezett el a 2. számú üzemrész egyik emeletén. A hadianyag-üzemrészleg még csak a kifejlesztés fázisában volt. Hónapokig tartó tervezés, felmérés és próbagyártás után lehet majd lövedékeket előállítani. De a hatalmas hilók - mint a bizonytalan jövő elé állított védőkerítések - legalábbis a hadifontosságú üzem látszatát kölcsönözték a Schindler-műveknek. Még a hilók pontos beállítása előtt Oskar azt vette ki Pomorska utcai SS-ismerősei szavaiból, hogy gettó létesül a zsidók számára. Hogy ne keltsen riadalmat, Oskar csak Sternnek tett említést a szóbeszédről. Igen, mondta Stern, kiszivárgott a híre. Vannak, akik örülnek neki. Mi benn leszünk, az ellenség meg kívül. Magunk irányíthatjuk ügyeinket. Senki sem fog irigyelni, senki sem fog kővel dobálni bennünket az utcán. A

gettó falait megerősítik. A katasztrófa végleges, meghatározott formáját jelentik majd e falak. A március harmadikán kiadott “44/91. főkormányzói rendeletet” a krakkói napilapok közölték, Kazimierzben pedig teherautókon elhelyezett hangszórók harsogták. A lőszergyártó műhelyben Oskar fülét megütötte egyik német technikusának a hallottakhoz fűzött megjegyzése. - Nem lesz ott jobb nekik? kérdezte a technikus. - Tudod, hogy a lengyelek gyűlölik őket. A rendelet ugyanezt hozta fel ürügyként. A főkormányzóságban mutatkozó faji konfliktusok csökkentése céljából zárt zsidónegyedet létesítenek. A gettóba költözés minden zsidó számára kötelező, de akinek szabályszerű munkavállalási engedélye van, az kijárhat a munkahelyére dolgozni, este pedig visszatér a gettóba. A gettó helyét a folyó túlsó partján fekvő Podgórze külvárosban jelölik ki. A betelepülés határideje március huszadika. A bennlévők számára a Judenrat utal ki lakást, azoknak a lengyeleknek viszont, akik jelenleg a gettó területén élnek, s következésképp el kell költözniük, saját lakáshivatalukhoz kell fordulniuk, hogy más városrészben jelöljenek ki lakást számukra. A rendelethez mellékelték az új gettó térképét. Északon a folyó, keleten a lwówi vasútvonal, délen a Rekawkát szegélyező dombok, nyugaton a Podgórze tér határolta. Zsúfoltságra lehetett számítani. Viszont reménykedni lehetett, hogy az elnyomás pontosan meghatározott formát ölt most, és alapot nyújt az embereknek, hogy korlátok közé szorított jövendő életüket eltervezhessék. Olyasvalaki számára például, amilyen Juda Dresner, Stradom utcai textil-nagykereskedő volt, aki később kapcsolatba kerül majd Oskarral, az elmúlt másfél év rendeletek, zaklatások egész sorát, vagyontárgyainak elkobzását jelentette. Üzletét a vagyonkezelőség vette át, kocsijától, lakásától megfosztották, bankszámláját befagyasztották. Az iskolát, ahová gyermekei jártak, bezárták, vagy őket zárták ki belőle. Családi ékszereiket, rádiójukat elkobozták. Krakkó központjából kitiltották őket, és vonatra sem volt szabad szállniuk. A villamosnak csak egy elkülönített részében utazhattak. Feleségét, lányát, fiait időnként elkapták, és hólapátolásra vagy más kényszermunkára vitték. Senki sem tudhatta, mikor tuszkolják be egy teherautóba, rövid vagy hosszú ideig lesz-e távol, vagy hogy miféle lövésre kész őrült ügyel majd fel kényszerűségből végzett munkájára. Ilyen életkörülmények között az ember úgy érezte, hogy talpalatnyi hely sem maradt számára az életben, hogy feneketlen verembe csúszik. De talán a gettó a verem feneke, az a pont, ahol szervezetten fontolóra lehet venni a dolgokat. Ezenkívül a krakkói zsidók - mondhatni, velük született sajátosságként - megszokták a gettó gondolatát. S most, amikor elrendelték, már magának a szónak is megnyugtató, ősi csengése volt. Nagyapáik csak 1867-ben hagyhatták el a kazimierzi gettót, amikor Ferenc József rendeletileg engedélyezte, hogy a város bármely részén letelepedhessenek. Rossz nyelvek szerint Ausztriának azért kellett megnyitni a folyó Krakkó melletti kanyarulatában fekvő Kazimierzet, hogy a lengyel dolgozók munkahelyük közelében juthassanak szálláshoz. Mindamellett a kazimierzi idősebb nemzedék tagjai éppoly mélységesen tisztelték Ferenc Józsefet, mint a gyermek Oskar Schindler családja. Noha a szabadság csak későn nyílt meg számukra, az öregebb krakkói zsidókban mégis élt a vágy a régi kazimierzi gettó után. A gettó mocsokkal, bérkaszárnyák túlzsúfoltságával járt, osztozkodni kellett a fürdőszobán, pörlekedni, hogy mekkora hely jut a kimosott holmiknak a ruhaszárító kötélen. Ám ugyanakkor lehetővé tette, hogy a zsidók sajátos egyéniségüknek megfelelően éljenek, bőséges alkalmuk nyíljon tudományos eszmecserékre, éneklésre, cionista témájú beszélgetésekre, amint egymás mellett üldögélnek a tejszínben szegény, de eszmékben gazdag kávéházakban. Rossz hírek szállingóztak a lódzi és varsói gettókról, de a podgórzei gettó tervezésénél nem mérték olyan szűkmarkúan a helyet. Mert ha egymás fölé helyeznék a gettó és a városközpont térképét, úgy találnák, hogy a gettó területe az óvárosénak körülbelül a felét teszi ki - ez a hely távolról sem elegendő, de nem is kibírhatatlanul szűk. Egy megnyugtatóan hangzó cikkely is szerepelt a rendeletben, amely védelmet ígért a zsidóknak lengyel honfitársaikkal szemben. A harmincas évek elejétől fogva készakarva szított viszály kapott lábra Lengyelországban. A válság kezdetén, amikor a mezőgazdasági termékek ára lezuhant, a lengyel kormány egy sor olyan antiszemita politikai csoport működését engedélyezte, amely összes gazdasági nehézségük alapját a zsidókban vélte felfedezni. Pilsudski marsall fajvédő pártja, a Sanacja, az öreg halála után szövetségre lépett egy jobboldali, aktívan zsidóellenes csoporttal, a Nemzeti Egység Táborával. Skladkowski

miniszterelnök a varsói parlament üléstermében így nyilatkozott: - Gazdasági háború a zsidók ellen? Helyes! A földreform életbe léptetése helyett a Sanacja arra biztatta a parasztokat, hogy vásárnapokon vegyék szemügyre a zsidó árusok bódéit, amelyek jelképezik s egyben tökéletesen érthetővé teszik a lengyel falvak nyomorúságát. Az 1935-i grodnói zsidóellenes pogromot hasonlók sora követte az ország különböző városaiban. A lengyel törvényhozók is beálltak a harcba, és a bankhitelt szabályozó új rendeletek éhen veszejtették a zsidó vállalatokat. Az ipartestületek nem vettek fel többé zsidó iparost maguk közé, az egyetemek pedig százalékos arányrendszert, vagy ahogy - klasszikus műveltségük birtokában - ők maguk nevezték: numerus clausus out nullas-t (zárt szám vagy nulla) vezettek be a zsidó hallgatók felvételénél. Az egyes karok engedtek a Nemzeti Egység ama követelésének, hogy zsidók számára külön padokat állítsanak az egyetem belső udvarán, s az előadótermekben bal oldalra száműzzék őket. Gyakorta előfordult a lengyel egyetemeken, hogy a városi zsidóság csinos és tehetséges lányait az előadótermekből kilépve, megsebesítette arcukon a Nemzeti Egység Tábora valamelyik nyurga, komoly képű ifjoncának villámgyors borotvája. A német megszállás első napjaiban a hódítókat elképesztette, milyen készségesen mutatják meg a lengyelek, hol laknak a zsidók, milyen szolgálatkészen fogják le pajeszos honfitársaikat, miközben a német ollóval vagy az arcot is megsebző katonai szuronnyal nyirbálja meg az ortodox szakállt. Nem csoda hát, hogy az 1941 márciusában tett ígéret, miszerint a gettó lakóit megvédik a lengyelek nacionalista túlkapásaitól, csaknem hihetően csengett. Noha kitörő öröm nem volt észlelhető a krakkói zsidók körében, amikor Podgórzébe költözésük előtt csomagolni kezdtek, valamilyen sajátos, a hazatérés örömével rokon érzés villant fel bennük, no meg azt gondolták, hogy ez a végső határ, és most már, ha minden jól megy, nem következik gyökeresebb kiszaggatás, durvább zsarnokság. Ezzel magyarázható, hogy voltak, akik a Krakkó környéki falvakból Wieliczkából, Niepolomicéből, Lipnicából, Murowanából, Tyniecből - a városba siettek, nehogy március 20ával kirekesszék őket a gettóból, és vigasztalan környezetben találják magukat. Mert az időszakos támadások ellenére is a gettó, jellegéből - majdhogynem lényegéből - adódóan, olyan hely volt, ahol élni, lakni lehetett. Az állandó mozgással szemben a gettó nyugalmi állapotot képviselt. Oskar Schindler életében apróbb kényelmetlenséget idézett elő a gettó. Megszokott útvonala az volt, hogy a Straszewski utcai fényűző otthonából elindulva elhaladt a Wawel mészkőtömbje mellett, amely mint dugó a palackba préselődött bele az óváros peremébe, majd a Kosciuszko hídon átjutva, balra, Zablocie felé tartott, ahol gyártelepe állt. Most azonban a gettó falai elzárták az utat. Komolyabb problémát nem jelentett ugyan, de indokoltabbá tette azt a szándékát, hogy a Lipowa utcában, az irodaépület emeletén tartson fenn lakást. A Walter Gropius stílusában épült ház igazán nem volt megvetendő hely. Sok üveg, sok fény, divatos, kocka alakú téglákkal kiképezett bejárat. E márciusi napokban, a gettóba költözés határideje előtt, valahányszor végighajtott a város és Zablocie között, látta, amint a kazimierzi zsidók összecsomagolják holmijukat, és a költözésre kijelölt időszakban útnak indulnak a Stradom utcán a családok, s a gettó felé tolják székekkel, matracokkal, faliórákkal megrakott targoncájukat. Családjuk attól az időtől fogva élt Kazimierzben, amikor az még sziget volt: egy Stara Wisla nevű patak elkerítette a város központjától. Valójában azóta, hogy Nagy Kázmér mindannyiukat behívta a városba, ahol aztán őket okolták a pestisjárványért. Őseik - gyanította Oskar - ugyanígy érkezhettek több mint ötszáz évvel ezelőtt Krakkóba, ugyanezt az ágyneművel megrakott talicskát tolva maguk előtt. Kázmér meghívása érvényét vesztette. E reggeli utazások során Oskar figyelmét nem kerülte el, hogy a városi villamosok útvonala a gettó közepén, a Lwówska utcán vezet keresztül. A házak villamosvonalra néző homlokzatát lengyel munkásokkal befalaztatták, az épületek közötti üres telkek elé betonfalat húztak. Ezenkívül, ahogy a villamos a gettóba ért, bezárult az ajtaja, és maga a kocsi mindaddig nem állhatott meg, amíg a Lwówska és a Szent Kinga utca sarkán az Umwelt-re, árja területre nem érkezett. Oskar tudta, hogy az emberek mindenképp fel fognak szállni a villamosra. Ajtó becsukva, megállóhely nincs, géppuskák a falakon - mit sem számít. E tekintetben javíthatatlanok az emberek. Lesz, aki megpróbál majd leszállni, valakinek a hűséges lengyel cselédlánya, kolbászcsomaggal kezében. Mások felszállni igyekeznek, gyorsan mozgó, izmos fiatalok, amilyen Leopold Pfefferberg, zsebében egy rakás gyémánttal, hadizlotyval vagy a partizánoknak szóló rejtjeles üzenetekkel. Az

emberek a legcsekélyebb eséllyel is élni próbálnak, még látszatlehetőséggel is, amely csukott ajtókkal rohan végig a néma falak között. Március huszadika után Oskar zsidó munkásai semmiféle bért nem kaptak, s kizárólag élelmiszeradagjukból kellett megélniük. Munkabér helyett a krakkói SS-parancsnokságon kellett Oskarnak egy összeget lefizetnie. Ő is, Madritsch is nyugtalankodott emiatt, mert mindketten tudták, hogy a háború nem tart örökké, és a rabszolgatartókat akárcsak Amerikában - megszégyenítik és mindenüktől megfosztják. A rendőrfőnököknek kifizetendő összeg az SS munkaügyi és gazdasági főhatósága által megállapított szabvány munkabér volt - szakmunkásonként napi 7,50, segédmunkások és nők után fejenként 5 birodalmi márka. Mellesleg szólva, ez kisebb összeg volt a munkaerő szabadpiacán kialakult béreknél. Oskar és Julius Madritsch számára azonban az erkölcsi aggályok fontosabbak voltak a gazdasági előnyöknél. A munkabér kifizetése a legkisebb gondot sem okozta Oskarnak abban az évben, bár mintaszerű kapitalistának sohasem lehetett nevezni. Ifjúkorában gyakran kapott szemrehányást apjától, amiért meggondolatlanul költekezik. Egyszerű kereskedelmi utazó korában is két kocsit tartott, abban a reményben, hogy Hans tudomást szerez róla, és kellően megbotránkozik. Itt Krakkóban pedig megengedhette már magának, hogy egész versenyistállót tartson: belga Minervát, Maybachot, nyitható tetejű Adlert és BMW-t. Szórni a pénzt, és mégis nagyobb vagyonra tenni szert, mint megfontoltabban gondolkodó apja olyan győzelem volt ez, amelyet Schindler egyik életcéljának tekintett. Hogy mekkora munkabért kell fizetnie, ez konjunktúra idején édeskeveset számított. Így volt ezzel Julius Madritsch is. Madritsch egyenruhaüzeme a gettó nyugati oldalán állt, mintegy másfél kilométerre Oskar zománcárugyárától. Olyan jól ment neki, hogy egy hasonló jellegű tarnówi üzem megnyitásáról tárgyalt. A Hadfelszerelési Felügyelőség őt is kegyeibe fogadta, és akkora bizalomnak örvendett, hogy az Emisyjny Bank (Jegybank) egymillió zloty összegű kölcsönt utalt ki a számára. Bármilyen erkölcsi aggályaik voltak is, nem valószínű, hogy akár az egyik, akár a másik vállalkozó, Oskar avagy Julius, morális kötelezettséget érzett volna, hogy ne alkalmazzon újabb meg újabb zsidókat. Beállítottság kérdése volt ez, és tőlük, mint gyakorlati emberektől, távol állt bármiféle beállítottság. Mellesleg Itzhak Stern és Roman Ginter kereskedő, a Judenrat segélyezési osztályának képviselője, felkereste és arra kérte mindkettőjüket, hogy vegyenek fel annyi zsidót, amennyit csak alkalmazni tudnak. A cél nyilvánvaló volt: gazdasági indokkal biztosítani a gettó fennmaradását. Stern és Ginter az adott helyzetben úgy vélekedett, hogy az a zsidó, aki gazdasági szempontból értéket jelent egy még fejlődésben levő és képzett munkásokat nélkülöző rendszerben, megmenekül a rosszabb dolgoktól. Oskar és Madritsch egyetértett velük. Két héten keresztül tolták a zsidók kézikocsijukat Kazimierzen és a hídon át Podgórze felé. Középosztálybeli családok lengyel szolgálójuk kíséretében, aki velük tartott, hogy segítsen átszállítani a holmit. A targonca fenekén, matracok, kannák, serpenyők alatt bújtak meg a még megmaradt melltűk és bundák. A Stradom és Starowielna utcákon összegyűlt lengyel csőcselék gúnyolódott, és sarat dobált rájuk. Mennek a zsidók, mennek a zsidók. Jó éjszakát, zsidók. A hídon túl díszes fakapu fogadta az újdonsült gettólakókat. A fehér, csipkézett bástyák arab jelleget kölcsönöztek az építménynek, amelynek széles boltíve alatt haladtak át a Krakkóból érkező vagy arrafelé tartó villamosok, s egyik oldalán fehér őrbódé állt. A boltívek fölött héber nyelvű cím igyekezett megnyugtatni a kedélyeket. ZSIDÓVÁROS hirdette. Magas szögesdrót kerítést húztak a gettó folyóra néző frontja elé, a beépítetlen területeket pedig - mint megannyi névtelen sírt - gömbölyített tetejű cementlapokkal zárták le. A gettó kapujához érkező talicskás zsidót a Judenrat lakásosztályának megbízottja fogadta. Ha népes családja volt, két szobát utalhattak ki a számára, konyhahasználattal. De a húszas-harmincas évek jó életkörülményei után még így is fölöttébb kényelmetlennek érezték másfajta vallási szokásokat követő, kellemetlen szagú, ellenszenves viselkedésű családokkal megosztani a magánéletüket. Anyák rikoltoztak, apák odvas fogukat szívták, fejüket csóválták, és azt hajtogatták, hogy ennél rosszabb is következhet. A szabadgondolkodókkal egy szobába zárt ortodoxok förtelmesnek találták lakótársaikat.

Március huszadikán tetőpontjára ért ez a mozgolódás, nyüzsgés. Akik kívül maradtak a gettón, elveszettnek, veszélyben lévőknek érezték magukat. Pillanatnyilag volt még némi férőhely odabenn. A huszonhárom esztendős Edith Liebgoldnak anyjával és csecsemőjével együtt egy első emeleti szobát utaltak ki. Másfél évvel ezelőtt, amikor Varsó elesett, férjén úgyszólván teljes kétségbeesés vett erőt. Eltávozott hazulról, mintha utánanézne, milyen utak állnak még nyitva előtte. Erdőkre gondolt, biztonságos tisztásra akart találni. Nem tért vissza többé. Hátsó ablakából a tüskésdróton túl a Visztulát pillantotta meg Edith Liebgold. Ha viszont a gettó más részei, elsősorban a Wegierska utcai kórház felé indult, az egyetlen térre, a Plac Zgodyra (Béke térre) jutott. A beköltözését követő második napon mindössze húsz másodpercen múlt, hogy SS-teherautóra tegyék és szén- vagy hólapátolásra vigyék a városba. Nemcsak az fordulhatott elő, hogy - miként rebesgették nemegyszer egy vagy több ember hiányzott a visszatérő munkásosztagokból. Edith az ilyen eshetőségeknél is jobban félt attól, hogy erőszakkal teherautóra rakják, holott fél perccel korábban még abban a hiszemben volt, hogy a Pankiewicz gyógyszertár felé tart, és húsz perc múlva megeteti a gyerekét. Így hát barátaival együtt a zsidó munkaközvetítő hivatalba ment. Ha éjszakai műszakban kap munkát, anyja vigyázhat a gyerekre. Azokban a legelső napokban zsúfolásig tele volt a hivatal. A Judenratnak most már saját rendőrsége volt, az Ordnungsdienst (vagy OD), amelyet azért építettek ki szabályos szervezetté, hogy rendet tartson a gettóban. Sapkás, karszalagos fiatalember állította sorba a várakozókat az iroda előtt. Edith Liebgold és barátai éppen bejutottak az ajtón, és hangos fecsegés közben vártak sorukra, amikor barna ruhás, nyakkendős, középkorú kis ember közeledett a fiatalasszony felé. Az volt az érzésük, hogy jókedvű hangoskodásuk vonzotta oda, és hogy Edithet szemelte ki. - Figyeljen ide - szólt -, nincs értelme várni… odaát Zablociében van egy zománcedénygyár. Hagyta, hogy a cím kellő hatást gyakoroljon. Zablocie kívül van a gettón, mondta. Csereüzletet folytathatnak a lengyel munkásokkal. Tíz egészséges nőt felvesz éjjeli műszakra. A lányok grimaszokat vágtak, mintha módjukban lenne válogatni a munkában, akár el is utasítani az ajánlatot. Nem nehéz munka, bizonygatta a jövevény. És betanítják magukat. Az ő neve Abraham Bankier, tette hozzá. Üzemvezető. A tulajdonos persze német. Aztán miféle német? - faggatták. Bankier vigyorgott, mintha egyszeribe minden reményüknek meg akarna felelni. Nem rossz fiú, jelentette ki. Edith Liebgold este találkozott a zománcedénygyár éjszakai műszakának többi munkásával, majd egy zsidó OD-s őrizete alatt végigmentek a gettón, és Zablocie felé folytatták útjukat. Edith a Deutsche Email Fabrikról kezdett érdeklődni a menetelő csoportban. Sűrű, tápláló levest adnak, hallotta. Verik az embereket? - kérdezte. Nem olyan hely az, felelték. Egész más, mint Beckmann borotvapenge-üzeme. Inkább Madritsch gyárához hasonlít. Madritsch rendes fickó, és Schindler is az. A gyár bejáratánál az éjjeli műszak új munkásait Bankier kiállította a csoportból, felvitte őket az emeletre, ahol üres íróasztalok mellett mentek el, s végül egy HERR DIREKTOR feliratú ajtóhoz értek. Edith Liebgold hallotta, hogy egy mély hang mindannyiukat beinvitálja. Herr Direktor az íróasztala mellett ült és cigarettázott. Frissen fésült szőkésbarna hajával, kétsoros zakójával, selyem nyakkendőjével olyan ember benyomását keltette, aki vacsorára készül valahova, és csak azért vár, hogy egy-két szót váltson velük. Hatalmas termetű férfi volt, és még fiatal. E hitleri mintapéldány láttán Edith egy háborús erőfeszítésről és növekvő termelékenységről szóló prédikációra számított. - Üdvözölni akartam önöket - szólt lengyelül hozzájuk. - Önök szerves részei a gyár fejlesztésének. - Elfordította tekintetét, talán épp arra gondolt: Ne mondd ezt nekik, hisz semmi érdekeltségük nincs ebben a vállalatban. Majd minden bevezetés, a legkisebb szemrebbenés, bizonytalankodó vállrándítás nélkül így folytatta: -Itt biztonságban lesznek. Ha itt dolgoznak, túl fogják élni a háborút. - Jó éjszakát kívánt, és velük együtt távozott az irodából, de hagyta, hogy Bankier a lépcső tetején megállítsa a csoportot, és előreengedje a kocsijához lesiető Herr Direktort. Az ígéret mindannyiukat elképesztette. Mintha Isten szájából hangzott volna. Hogyan ígérhet földi halandó effélét?

Ám Edith Liebgold azon kapta rajta magát, hogy azonnal elhitte. Nem azért, mert el akarta hinni, mert lekenyerezés, vakmerően hangzó buzdítás volt. Hanem mert abban a pillanatban, ahogy Herr Schindler ígérete elhangzott, nem lehetett mást tenni, mint elhinni. A DEF új munkásnői kellemes mámorban hallgatták végig a munkával kapcsolatos utasításokat. Mintha egy kótyagos öreg cigányasszony, akinek nincs már mit kockáztatni, megjósolta volna, hogy grófhoz mennek feleségül. Az ígéret döntően kialakította Edith Liebgold életbe vetett hitét. Ha egyszer agyon akarták volna lőni, nyilván ekképp tiltakozik: “De hiszen a Herr Direktor azt mondta, hogy ez nem történhet meg.” A munka nem igényelt szellemi erőfeszítést. A zománccal átitatott s egy hosszú nyél kampóira akasztott fazekakat a kemencékhez kellett Edithnek vinni. S eközben szüntelenül Herr Schindler ígérete járt a fejében. Őrültek tesznek ilyen határozott ígéreteket. Szemrebbenés nélkül. Márpedig ő nem őrült. Üzletember, aki vacsorára hivatalos. Így hát tudnia kell. Ez viszont valamilyen titokzatos jövőbelátást, valamilyen beható kapcsolatot jelentett Istennel, vagy ördögökkel, vagy a dolgok alakulásával. De ugyanakkor külseje, arany pecsétgyűrűs keze nem olyan volt, mint valamely titokzatos képességű látnoké. Ez a kéz borospohár után nyúl, ez a kéz titkos becézgetésekről árulkodik. S így megint csak visszatért a kezdeti feltevéshez - őrültséghez, részegséghez, misztikus értelmezéshez, a Herr Direktor mesterségbeli fogásaihoz, melynek segítségével a bizonyosság érzetét oltotta őbelé. Az okoskodás hasonló útvesztői figyelhetők meg mindazoknál, akiknek ebben és a következő években Oskar Schindler efféle mámorító ígéreteket tett. Akadnak majd, akik világosan megértik a ki nem mondott folytatást. Ha ennek az embernek nincs igaza, ha felelőtlen módon arra használta hatalmát, hogy csalfa hitet keltsen, akkor nincs Isten, nincs emberiesség, nincs kenyér, nincs segítség. Akkor csak esélyek maradnak, és az esélyek korántsem voltak jók.

9 Tavasszal Schindler otthagyta a gyárat, otthagyta Krakkót, és BMW-jén nyugat felé indulva, átkelt a határon, majd a téli álmukból ébredő erdőkön keresztül Zwittau felé tartott. Emiliet, nagynénjeit és testvérhúgát akarta meglátogatni. Szövetségesei voltak apja ellen mindannyian, anyja mártíromsága emléklángjának a gondozói. Ha volt is hasonlóság elhalt anyja és felesége gyötrelmeiben, Oskar Schindler - aki szőrmegalléros kabátban, sevrókesztyűs kézzel, újabb török cigaretta után nyúlva tartotta most kezében a versenykormányt, miközben kocsija egyenesen suhant előre a Beszkidek olvadó útján - nem vette észre. Ilyesmit felfedezni nem a gyerek dolga. Apja Isten volt és szigorúbb törvények alárendeltje. Élvezte a nagynénikkel együtt töltött időt, a mozdulatot, ahogyan jól szabott öltönye láttán, csodálatuk kifejezésére felfelé fordított tenyérrel emelik magasba kezüket. Testvérhúga vasúti tisztviselőhöz ment feleségül, és kényelmes szolgálati lakásban lakott. A férj fontos személyiségnek számított Zwittauban, e nagy teherpályaudvarral rendelkező vasúti gócpontban. Oskar teát ivott náluk, aztán együtt konyakoztak. A kölcsönös elismerés diszkrét légköre lengte körül találkozásukat: a Schindler gyerekeknek végül is nem alakult rosszul a sorsa. Oskar húga volt nyilvánvalóan az, aki Frau Schindlert végső betegségében ápolta, és aki titokban jelenleg is kapcsolatot tartott apjukkal, s látogatta őt. A kibékülés érdekében csupán célzásokat tehetett teázás közben, amire mély hangú dörmögés volt a válasz. Oskar Emilie társaságában otthon vacsorázott. Az asszony izgatottan várta férjét az ünnepre. Régimódi házaspárként ünnepelhették együtt a húsvétot. Formaságban nem is volt hiány: szertartásosan sürgölődtek egymás körül egész este, s mint előzékeny idegenek kínálgatták egymást az asztalnál. Lelke mélyén Oskart is, Emiliet is megdöbbentette házasságuk e sajátos bénultsága - hogy Oskar többet tud kínálni, többet tud nyújtani munkásainak, idegeneknek, mint feleségének. Az a kérdés merült fel köztük, hogy költözzön-e Emilie Krakkóba. Ha feladja zwittaui lakását és bérlőket fogad be, nem marad menekülési lehetősége Krakkóból. Kötelességének érezte, hogy együtt éljen Oskarral; a katolikus hit etikája szerint a férj távolléte otthonától “közvetlen alkalom a bűnre”. Ám idegen városban csak úgy lenne férjével elviselhető az élet, ha az körültekintőbben viselkedne, és tiszteletben tartaná az ő érzéseit. Oskarnál nem lehetett arra számítani - és ez volt a baj vele -, hogy félrelépéseit palástolni tudja. Az italozás gondatlan, derűs hangulataiban mintha úgy vélekedett volna, hogy ha ő odavan egy nőért, akkor más is legyen oda. Az eldöntetlen kérdés – menjen-e Emilie Krakkóba - oly nyomasztóan hatott rájuk, hogy vacsora végeztével Oskar kimentette magát, és lement a főtéri kávéházba. Bányamérnökök, kiskereskedők, alkalmi bizományosokból lett katonatisztek voltak itt a törzsvendégek. Örömmel pillantotta meg néhány motoros barátját, nagy részüket Wehrmacht egyenruhában. Konyakozni kezdtek. Egyikük-másikuk csodálkozva érdeklődött, hogy ilyen hatalmas, tagbaszakadt fickó, mint Oskar, miért nem visel mundért. - Hadiüzem - dünnyögte. - Hadiüzem. Motorkerékpáros emlékeikről kezdtek beszélgetni. Tréfálkozva emlegették azt a motorbiciklit, amelyet gimnazista korában eszkábált össze alkatrészekből. Hogy fel tudott gyorsulni! Hát még az 500 köbcentis Gallonija! Egyre hangosabbak lettek, egyre több konyakért rikkantottak. Régi iskolatársak bukkantak elő az étteremből, olyan arckifejezéssel, mintha rég hallott nevetésre ismernének rá - és valóban rá is ismertek. Egyikük kisvártatva elkomolyodott. - Figyelj ide, Oskar. Édesapád is itt van, magányosan vacsorázik odabenn. Oskar Schindler a poharába nézett. Arca égett, de felvonta a vállát. - Beszélned kellene vele - tette hozzá másvalaki. Szegény öreg ördög, már csak az árnyéka önmagának. Oskar úgy érezte, jobb lesz, ha hazamegy. Fel akart állni, de kezek ragadták meg a vállát, és visszanyomták a székre. - Tudja, hogy itt vagy - közölték. Ketten már át is mentek az étterembe, és a vacsoramaradvány fölé hajolva igyekeztek meggyőzni az öreg Hans Schindlert. Oskar riadtan állt fel, és a ruhatári cédula után

kotorászott zsebében, amikor két fiatalembertől támogatva, Herr Hans Schindler tűnt fel elgyötört arckifejezéssel az étterem ajtajában. Oskart földhöz szögezte a látvány. Akármennyire haragudott is apjára, mindig úgy képzelte, ha egyszer békülésre kerül a sor közte és Hans között, neki kell a kezdeményező lépést tenni. Az öreg olyan büszke volt. S lám, most mégis hagyta, hogy odavonszolják fiához. Miközben a két embert szelíden egymás felé tolták, az öreg arcán legelőször bocsánatkérő félmosoly tűnt fel, és felvonta a szemöldökét. Ez az ismerős mozdulat mélységesen meghatotta Oskart. Nem tehettem róla - mondta Hans pillantása -, a házasság és minden egyéb, anyád meg én, mind a maga törvényét követte. Lehet, hogy ennek az arckifejezésnek semmilyen mélyebb jelentése nem volt, de Oskar aznap este már egyszer felfedezte ugyanezt valakinek az arcán - saját magáén, amikor Emilie előszobájában a tükörbe nézett, és felvonta szemöldökét. A házasság és minden egyéb a maga törvényét követi. Ő csak saját maga előtt engedte meg ezt a pillantást, amit most - három konyakkal később - apja megoszt vele. - Hogy vagy, Oskar? - kérdezte Hans Schindler. Erős zihálás kísérte szavait. Apja rosszabb bőrben volt, mint gondolta. Így hát Oskar arra a következtetésre jutott, hogy Herr Hans Schindler is ember - ezt a tényt húga uzsonnáján még képtelen volt elfogadni -, átölelte az öreget, háromszor megcsókolta apja sörtétől szúrós arcát, és zokogásban tört ki, miközben a mérnökök, katonák és egykori motorkerékpárosok gyülekezete megtapsolta a bensőséges jelenetet.

10 Artur Rosenzweig Judenratjának a tagjai, akik továbbra is a gettóbeliek élete, egészsége és betevő falatja oltalmazóinak tekintették magukat, arra oktatták a gettó zsidó rendőreit, hogy ők is közalkalmazottak. Jó szándékú és valamelyest tanult fiatalembereket igyekeztek felvenni közéjük. Noha az SS-parancsnokságon pusztán kisegítő rendőrségnek tekintették az OD-t, amelynek éppúgy parancsolhatnak, mint bármelyik más rendőregységnek, 1941 nyarán nem ez a szerepkör jellemezte az ODtagok legnagyobb részének tevékenységét. Tagadhatatlan tény, hogy amint telt-múlt az idő a gettóban, az OD-embereket egyre gyanúsabbaknak, az ellenséggel alkalmasint együttműködő elemeknek tartották. Akadtak köztük, akik adatokat szolgáltattak a földalatti mozgalomnak, és ellenszegültek a rendszernek, de a többség alighanem úgy vélekedett, hogy maguk és családjuk léte mindinkább az SS-szel folytatott együttműködésüktől függ. Tisztességes emberek számára az OD korrumpálódást jelentett. Szélhámosoknak kedvező lehetőséget. A krakkói OD ezzel szemben emberséges szervezetnek mutatkozott az első hónapokban. Leopold Pfefferberg példája méltán jelképezi, milyen kettősséget rejtett magában az OD-tagság. Amikor 1940-ben a zsidó ifjúság mindenfajta iskoláztatását - még a Judenrat szervezte oktatást is - megszüntették, a Judenrat lakáshivatala a várakozólista összeállításával, valamint a lakáskiutalási bejegyzések vezetésével bízta meg. Nem volt egész napos munka, de jó ürügy, hogy eléggé szabadon járhasson-kelhessen Krakkóban. Az OD azzal a kifejezett céllal alakult meg 1941 márciusában, hogy védelmezze a város különböző részeiből a podgórzei gettóba költöző zsidókat. Poldek eleget tett a felkérésnek, és belépett az OD tagjai közé. Úgy érezte, világosan érti a szervezet célját: nemcsak józan viselkedést kell biztosítani a gettó falain belül, hanem őseik módján kellő mértékben kifejleszteni a kényszerű és örökletes alkalmazkodó képességet, melynek birtokában az európai zsidóság történelmének tanúsága szerint mindenkor elérték, hogy az elnyomók hamarabb eltávozzanak, megfeledkezzenek róluk, és feledékenységük időszakaiban az élet újra elviselhetőbb legyen. Mialatt Pfefferberg az OD-sapkát viselte, illegális árucikkeket - bőrárut, ékszert, szőrmét, pénzt csempészett ki-be a gettó kapuján. Ismerte a kapuban álló Wachtmeistert, Oswald Bosko rendőrt, aki oly mértékig ellene szegült a rendszernek, hogy mindenféle nyersanyagot beengedett feldolgozásra, majd a készárut - ruhaneműt, bort, vas- és fémárut - megint csak hagyta kivinni, hadd értékesítsék Krakkóban, s még csak ellenszolgáltatást sem várt mindezért. Amint Pfefferberg túljutott a gettón, a kapuban álló szolgálatosokon, az ott csellengő szmakownikokon, azaz besúgókon, egy néptelen sikátorban levetette zsidóságát hirdető karszalagját, s üzletelni indult Kazimierzbe vagy a központba. Útitársai feje fölött kipillantva a villamoson, elolvasta a legújabb plakátokat: borotvapengereklámokat, zsidó gazfickók rejtegetésére vonatkozó legfrissebb Wawel-rendeleteket, a ZSIDÓK - TETVEK TÍFUSZ jelszavakat, a szűzies lengyel leányzót ábrázoló falragaszt, amint élelmet ad egy horgas orrú zsidónak, akinek árnyéka sátánárnyék. AKI ZSIDÓT SEGÍT, A SÁTÁNT SEGÍTI. Élelmiszerboltok előtt függő képeken a zsidó patkányhúst vagdal a pástétomba, vizet önt a tejbe, tetvekkel tölti meg a süteményt, mocskos lábával dagasztja a tésztát. Plakátrajzolók illusztrációival, a propagandaminisztérium reklámszövegíróinak segítségével szentesítették a gettó létezését. És az árja külsejű Pfefferberg, ruhával, ékszerrel vagy pénzzel teli bőrönddel kezében, nyugodtan járt-kelt az illusztrációk e gyöngyszemei között. Legmerészebb sakkhúzására múlt évben került sor, amikor Frank főkormányzó kivonta a forgalomból a száz- és ötszáz zlotys bankjegyeket, és utasítást adott, hogy a még közkézen forgó ilyen címletű bankókat szolgáltassák be a Birodalmi Hitelbankba. Mivel a zsidók csak kétezer zlotyt válthattak be fejenként, az új rendelet azt jelentette, hogy minden bankjegy, amelyet az engedélyezett kétezer zloty összegén felül titokban megtartanak, gyakorlatilag értékét veszíti. Hacsak nem sikerül olyan árja küllemű és karszalag nélküli egyént találniuk, aki hajlandó beállni helyettük a lengyelek hosszú sorába a Birodalmi Hitelbank előtt. Pfefferberg és egyik fiatal cionista barátja több százezer zloty értékű bevont bankjegyet gyűjtött össze a gettó lakóitól, majd a pénzzel tömött táskával mindketten eltávoztak, és a forgalomban lévő hadibankókkal tértek vissza, leszámítva az összeget, amellyel a kapunál álló lengyel rendőröket, az úgynevezett “kékeket”

vesztegették meg. Ilyenfajta rendőr volt Pfefferberg. Artur Rosenzweig elnök szemében kitűnő, Pomorska mértékével mérve hitvány. Oskar áprilisban látogatott el a gettóba. Kíváncsi is volt rá, amellett egy ékszerésszel akart beszélni, akitől két gyűrűt rendelt. Sokkal nagyobb zsúfoltságot talált, mint gondolta - két családot helyeztek el egy szobában, hacsak az illetőknek nem voltak ismerősei a Judenratban. Eldugult vízvezetékek szennybűze terjengett mindenfelé. A tífuszt azonban sikerült távol tartani, mivel az asszonyok fáradságot nem kímélve sikáltak, és főztek ki minden ruhaneműt odakinn az udvarban. - Változnak az idők - közölte az ékszerész bizalmasan Oskarral. - Gumibottal szerelték fel az OD-t. -Minthogy ennek és az összes többi lengyelországi gettónak az irányítása Frank főkormányzó hatásköréből a Gestapo 4B ügyosztályához került át, a krakkói zsidósággal kapcsolatos összes ügy végső fokon Julian Scherner SS-Oberführer fennhatósága alá tartozott. Ez a negyvenöt-ötven év közötti, jó erőben levő férfi civil ruhában, kopasz fejével, sokdioptriás szemüvegével átlagos külsejű hivatalnokra emlékeztetett. Oskar német koktélpartikon találkozott vele. Scherner sokat szeretett beszélni - nem annyira a háborúról, mint inkább üzletről és befektetésekről. Olyanfajta ember volt, amilyen nagy számban található a középmagas rangú SS-tisztek között: italt, nőket, elkobzott értékeket kedvelő, víg kedélyű cimbora. Olykor rajta lehetett kapni, amint égből pottyant hatalmának önelégült vigyora úgy bujkált szája sarkában, mint gyerek ajkán az árulkodó lekvárnyom. Állandó jó kedély és megbízhatóságát alátámasztó kegyetlenség jellemezte. Oskar tisztában volt vele, hogy Scherner szívesebben dolgoztatja, mint gyilkolja a zsidókat, hogy a nyereség érdekében hajlandó módosítani az előírásokat, de az SS-politika általános irányvonalát - bármivé fejlődik is az - mindenkor követni fogja. Oskar nem feledkezett meg múlt karácsonykor a rendőrfőnökről: hat üveg konyakot küldött neki. Most viszont, hogy hatalma megnőtt, nagyobb ajándékra tarthat számot. E hatalmi változás következtében - hogy az SS most már nemcsak végrehajtja, hanem csinálja is a politikát - e napfényes június folyamán az OD is új jelleget öltött. A gettó mellett elhaladó autójából Oskarnak bőven nyílt alkalma egy új figurát, Symche Spira egykori üvegest megpillantani, aki újabban nagy befolyásra tett szert az OD-ben. Spira ortodox családból származott, és körülményeinél, valamint egyéni alkatánál fogva megvetette az európaizálódott, szabad szellemű zsidókat, akik a Judenratnak jelenleg is tagjai voltak. Utasításait nem Artur Rosenzweigtől, hanem a folyó túlsó oldaláról, Brandt Untersturmführertől és az SS-parancsnokságtól kapta. Brandttal folytatott megbeszéléseiről a beavatottság fokozott tudatával és a hatalom érzetével tért vissza. Brandt felkérte, hogy alakítsa meg és vezesse az OD politikai részlegét, ő pedig számos barátját beszervezte ide. Az eddig használatos sapka és karszalag helyett szürke inget, huszárnadrágot, tiszti derékszíjat és fénylő SS-csizmát viseltek. Spira politikai csoportja többet követelt már kényszerű együttműködésnél. Voltaképpen csupa mániákus, haszonleső alakból állt, akik alig tudták féken tartani indulataikat, látva, hogy a tekintélyes középosztálybeli zsidóság társadalmi és szellemi téren mennyire lenézte eleinte őket. Spirán kívül Szymon Spitz, Marcel Zellinger, Ignacy Diamond, David Gutter kereskedelmi ügynök, Forster, Grüner és Landau voltak a csoport tagjai. Hivatásszerűen zsaroltak, és elégedetlenek, lázongók nevét feltüntető listákat állítottak össze az SS számára. Poldek Pfefferberg most már menekülni akart a szervezetből. Az a hír járta, hogy minden OD-tagot felesketnek a Führerre, s ezután nem lesz lehetőségük az engedelmesség megtagadására. Poldek nem óhajtott egy szakmában működni a szürkeinges Spirával meg a listagyártó Spitzcel és Zellingerrel. Elment a Wegierska sarkán álló kórházba, hogy a Judenrat hivatalos orvosával, a jóindulatú Alexander Biberstein belgyógyásszal beszéljen. Az orvos fivére, Marek volt a tanács első elnöke, és jelenleg a rossz hírű Montelupich fegyházban töltötte büntetését, amellyel pénzügyi szabálysértés és hivatalos közegek megvesztegetésének kísérlete címén sújtották. Pfefferberg orvosi igazolást kért Bibersteintől, hogy kiléphessen az OD-ból. Nehéz ügy, mondta Biberstein. Pfefferberg még csak nem is látszik betegnek. Magas vérnyomást nem lehet szimulálni. Dr. Biberstein kioktatta viszont a gerincbetegség tüneteiről. Pfefferberg attól kezdve mélyen összegörnyedve, bottal kezében jelentkezett szolgálatra. Spira felháborodott. Amikor Pfefferberg első ízben kérte, hogy kiléphessen az OD-ból, a rendőrfőnök

- mint valami palotaőrség parancsnoka - kijelentette, hogy innen csak a pajzsán távozhat. Infantilis cimboráival Spira élgárdásdit játszott a gettóban. Idegenlégió-parancsnokoknak, pretoriánus testőröknek képzelték magukat. - A Gestapo-orvoshoz küldjük! - rivallt rá Pfefferbergre. Biberstein, aki tisztában volt a fiatal Pfefferberg szégyenérzetével, alaposan kitanította. Poldek túlélte a Gestapo orvosi felülvizsgálatát, és olyan betegség miatt, amely akadályozza a tömeges ellenőrzés eredményes munkájában, elbocsátották az OD-ból. Spira gyűlölködő megvetéssel mondott búcsút Pfefferberg rendőrnek. Másnap a németek benyomultak Oroszországba. Erről Oskar a titokban hallgatott BBC híreiből értesült, és mindjárt tudta, hogy a madagaszkári tervnek befellegzett. Évekig tarthat, amíg efféle célra hajókat szerezhetnének. Ösztönösen megérezte azt is, hogy ez az esemény módosítja az SS terveit, mivel most már a közgazdászok, mérnökök, az emberek áttelepítésének kiagyalói, minden rendű és rangú rendőr, gondolatban nemcsak hosszú háborúra készülnek fel, hanem egy faji szempontból feddhetetlen, tökéletes birodalom módszeresebb megteremtésére is.

11 A Lipowából nyíló egyik kisebb utcában, Schindler zománcáru-gyártelepének háttal állt a Német Ládagyár. A mindig nyughatatlan, mindig társaságra éhes Oskar Schindler időnként szívesen átsétált oda, és szóba elegyedett Ernst Kuhnpast Treuhänderrel, vagy az egykori tulajdonossal s a jelenlegi nem hivatalos üzemvezetővel, Szymon Jerethtel. Jereth ládagyárából két évvel ezelőtt lett Német Ládagyár, a szokásos lebonyolítás szerint: semmiféle vételárat nem fizettek, semmiféle írásos szerződést nem kötöttek, amelyen aláíró félként szerepelhetett volna. Jerethet nem izgatta már különösebben ez a méltánytalanság. Legtöbb ismerősével ugyanez történt. Nagyobb gondot okozott számára a gettó. A konyhai pörlekedések, az állandó közösködés elviselhetetlensége, az emberi testek bűze, a tetvek, amelyek másvalaki zsírfoltos zakójáról átmásznak, ha a lépcsőn véletlenül a vállához ér az ember. Felesége - mondta Oskarnak - mélységesen le van sújtva. Jó családból származott, a Krakkótól északra fekvő Kleparzban éltek, és egész életében kényelem vette körül. - Ha arra gondolok - folytatta -, hogy abból a nagy halom fenyődeszkából itt építhetnék házat magamnak! - S a gyár mögötti lakatlan területre mutatott. Munkások futballoztak ott, sok futkározást igénylő mérkőzéseket játszottak a jókora szabad telken. Az üres terület legnagyobb része Oskar gyárához tartozott, a többi egy Bielski nevű lengyel házaspár tulajdonában volt. Oskar azonban nem tett erről említést a szánalomra méltó Jereth előtt, és arról sem beszélt, hogy őneki magának is tervei vannak a beépítetlen területtel. Jobban érdekelte az épületfa hallgatólagos felkínálása eladásra. - Ennyi fenyődeszkát tud “átruházni”? - Ügyesen kell adminisztrálni a dolgokat, ennyi az egész - felelte Jereth. Jereth irodaablakánál álltak, és a lakatlan területet nézték. Kalapálás és villanyfűrészek sivítása hallatszott az üzemből. - Szörnyű érzés lenne elveszíteni a kapcsolatot ezzel a hellyel - mondta Oskarnak Jereth. - Szörnyű érzés lenne egyszerűen eltűnni valamelyik koncentrációs táborban, és a távolból tűnődni, vajon mit csináltak itt ezek az átkozott bolondok. Maga megérti ezt, Herr Schindler, ugye? Jereth és a hozzá hasonlók aligha remélhették, hogy valaha is felszabadulnak. A német seregek minden jel szerint határtalan sikereket értek el Oroszországban, és még a BBC is nehezen tudta elképzelni, hogy végzetes csapda felé törnek előre. A Hadfelszerelési Felügyelőségtől szakadatlanul érkeztek Oskarhoz a táborikonyhaedény-rendelések, a kísérőlevelek aljára Julius Schindler tábornok firkantott üdvözletet, míg a fiatalabb tisztek telefonon fejezték ki jókívánságaikat. Oskar az őket megillető módon fogadta a rendeléseket és a szerencsekívánatokat, ámde egészen másfajta gyönyörűségét lelte apjának kibékülésük örömére írt és óvatosnak távolról sem nevezhető leveleiben. “Nem tart már sokáig - jelentette ki idősebb Schindler. - A fickó (Hitler) nem bírja soká. Amerika végül lecsap majd rá. És az oroszok? Úristen, hát vette-e valaki is a fáradságot, hogy figyelmeztesse a diktátort, mennyi hitetlen barbár él ott?” Oskar mosolyogva olvasta a leveleket, és egyáltalán nem zavarta, hogy két, egymásnak gyökeresen ellentmondó dologban leli örömét - a Hadfelszerelési Felügyelőség kínálta szerződések az üzletemberre hatottak felvillanyozóan, míg apja lázongó hangú levelei meghittebb jóérzést váltottak ki belőle. Bankon keresztül havonta ezer márkát küldött Hansnak, részint fiúi szeretetből, részint kárpótlásul saját lázadásáért, no meg az ajándékozás puszta öröméért. Gyorsan, csendben, baj nélkül telt az esztendő. Több munkával, mint amennyit Schindler valaha is végzett, baráti összejövetelekkel a Cracoviában vagy ivászatokkal a zenés borpincében, látogatásokkal a káprázatos Klonowska lakásán. Amikor hullani kezdtek a levelek, elcsodálkozott, hová tűnt ez az év. Az idő tovaröppenésének tudatát még csak növelte a későn érkezett nyár, most pedig a szokásosnál hamarabb beköszöntő őszi esőzés. Az évszakok eltolódása a szovjeteknek kedvez, s ily módon minden európai nép életére kihat. De a Lipowa utcai Herr Oskar Schindler számára az időjárás nem jelentett egyelőre többet puszta időjárásnál. S aztán, 1941 legvégén Oskart letartóztatták. Valaki feljelentette - egyik lengyel szállítmányozási tisztviselő talán, vagy a lőszergyártó részleg valamelyik német műszerésze, ki tudná megmondani? Elment a

Pomorska utcába és beárulta. Két Gestapo-nyomozó hajtott be egyik reggel a Lipowa utcába, és Mercedesével úgy eltorlaszolta a bejáratot, mintha végérvényesen el akarná az Emailiát zárni a külvilágtól. Oskart fenn az emeleten találták, bemutatták elfogatóparancsukat, amely felhatalmazza őket, hogy a vállalat összes üzleti könyvét magukkal vigyék. Látni lehetett azonban, hogy nem sokat konyítanak a kereskedelemhez. - Voltaképpen milyen könyveket akarnak? - tudakolta Schindler. - Pénztárkönyveket - mondta az egyik. - Főkönyveket - jelentette ki a másik. A letartóztatás fesztelenül zajlott le. Klonowskával csevegtek, mialatt Oskar a pénztárkönyvéért és könyvviteli kimutatásáért ment. Engedélyt kapott, hogy néhány nevet firkantson egy blokkra, feltehetően üzletfelek nevét, akiknél megbeszélt találkozókat kell lemondani, Klonowska azonban értette, hogy olyan emberek listájáról van szó, akikhez segítségért kell fordulni szabadlábra helyezése érdekében. A névsor élén Julian Scherner Oberführer állt, utána Martin Plathe, a boroszlói Abwehr parancsnoka következett. Ez távolsági telefonhívást igényelt. Harmadik helyen az Ostfaser Művek igazgatójának a neve szerepelt, Franz Bosch részeges frontharcosé, akinek Schindler illegális módon nagy mennyiségű konyhaedényt juttatott. Klonowska válla, világosszőke hajtömege fölé hajolva Schindler aláhúzta Bosch nevét. Mint befolyásos ember, Bosch ismert és tanácsokkal látott el minden magas rangú tisztviselőt, aki a krakkói feketepiacon üzletelt. Oskar pedig tudta, hogy őrizetbe vétele illegális üzelmeivel van kapcsolatban. Megvesztegethető hivatalnokokat mindig lehet találni, de az ember saját alkalmazottainak irigysége kiszámíthatatlan. A sosnowieci Ferrum AG német elnöke következett negyediknek a névsorban, akinek a vállalata acélt szállított Herr Schindler részére. Mindezek a nevek megnyugtató érzéssel töltötték el, miközben a Gestapo Mercedese a városközponttól körülbelül egy kilométerre fekvő Pomorska utcába tartott. Biztosítékot jelentettek, hogy ő maga nem tűnik el nyomtalanul a rendszer útvesztőiben. Nem állt olyan védtelenül, mint az ezernyi gettólakó, akiket Symche Spira listái alapján szedtek össze, és az advent fagyos éjszakáin meneteltettek a Prokocim pályaudvaron várakozó marhavagonok felé. Oskar ismert néhány nagykutyát. Az SS krakkói székháza hatalmas méretű modern épület volt, fantáziátlan, de mégsem olyan baljós küllemű, mint a Montelupich fegyház. Ám ha nem hitt is az ember afféle rémhíreknek, hogy itt a kínvallatás módszerével élnek, az épület óriási mérete, a kafkai folyosók, az ügyosztályok ajtóin feltüntetett nevek néma fenyegetése nyomasztóan hatottak a letartóztatottakra. Itt volt az SS központi hivatala, a Kripo, Sipo és Gestapo rendfenntartó szervek parancsnoksága, az SS gazdasági, közigazgatási és személyzeti osztályának, a zsidó ügyekkel, a faji és visszatelepítési kérdésekkel foglalkozó ügyosztálynak, az SS bíróságának, a hadműveleti és SS katonai szolgálati parancsnokságnak, a germánság erősítését biztosító Reichskommissariat-nak és a fajnémetek jóléti bizottságának a központja. Valahol e hangyabolyban egy középkorú gestapós, akinek - mint kiderült - őrizetbe vevő társainál pontosabb fogalmai voltak a könyvvitelről, nekifogott Oskar kihallgatásának. Magatartása némi derültséget tükrözött, mint a vámtisztviselőé, aki a valutacsempészéssel gyanúsított utas csomagjában nagynéninek szánt háztartási gépeket talál. Közölte Oskarral, hogy a haditermelésben részt vevő összes vállalat tüzetes vizsgálatnak van alávetve. Oskar nem hitte el, de hallgatott. Herr Schindlernek meg kell értenie - mondta a gestapós -, hogy a hadiüzemeknek erkölcsi kötelessége teljes termelésüket az állami igények kielégítésére fordítani és a főkormányzóság gazdaságát aláaknázó szabályellenes üzelmekkel felhagyni. Oskar a maga sajátságos dünnyögő hangján, amely fenyegetően s egyben kedélyesen hatott, megszólalt: - Azt akarja mondani, Herr Wachtmeister, hogy netán van olyan jelentés, mely szerint gyáram nem tesz eleget vállalt kötelezettségeinek? - Ön nagyon is jól él - felelt a másik, de közben engedékenyen mosolygott, mintha valóban úgy lenne rendjén, hogy a fontos iparágak gyárosai jól éljenek. - És mindenkinél, aki jól él - folytatta - …nos, meg kell győződnünk róla, hogy kizárólag törvényes rendelések biztosítják-e életszínvonalát. Oskar derűs ábrázattal pillantott a gestapósra. - Aki a nevemet megadta önöknek, ostoba alak, és haszontalan időfecsérlésre készteti önt. - Ki a DEF üzemvezetője? - kérdezte a gestapós, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést. - Abraham Bankier.

hozzá.

- Zsidó? - Természetesen. A gyár előző tulajdonosának rokona. - Ennyi most elég is lesz - jelentette ki a Gestapo embere. - Ha további adatokra lenne szükség, Herr Bankier nyilván tud majd felvilágosítással szolgálni - tette

- Úgy érti, hogy őrizetben tartanak? - tudakolta Oskar. Nevetni kezdett. - Hadd mondjam meg - folytatta -, hogy ha majd Scherner Oberführerrel poharazgatva vidáman emlegetjük ezt az ügyet, közlöm vele, hogy ön messzemenő előzékenységgel bánt velem. A két ember, aki őrizetbe vette, a második emeletre vezette fel. Odafenn megmotozták, és engedélyezték, hogy cigarettát és apróbb vásárlásra száz zlotyt magánál tartson. Majd bezárták egy hálószobába - Oskar gyanította, hogy az egyik legkülönb szobájukba -, amely mosdókagylóval, vécével volt felszerelve, és porlepte függöny fedte a berácsozott ablakot. Kihallgatás alatt álló előkelőségeknek fenntartott helyiség lehetett. Ha a magas rangú személyiséget szabadon engedték, nyilván nem zengett dicshimnuszokat e szobáról, de nem is panaszkodott miatta. Ha viszont árulás, lázadás vagy gazdasági jellegű vétség miatt elmarasztalják, akkor a szoba padlójába szerelt süllyesztőn keresztül az alagsor vallatózárkájában találja magát, amint vérző sebekkel, mozdulatlanul a “villamosok”-nak nevezett rekeszsorok egyik fülkéjében ül, s Montelupichban látja már magát, ahol cellájukban akasztják fel a foglyokat. Oskar az ajtót nézte. “Aki kezet mer rám emelni, Oroszországba juttatom”, fogadkozott. A várakozás nem volt kenyere. Egy óra múlva kopogott belülről az ajtón, és a megjelenő Waffen SSnek ötven zlotyt adott, hogy vegyen neki egy üveg vodkát. Az összeg Oskar szokásához híven háromszorosa volt az ital árának. A nap folyamán megérkezett Klonowska és Ingrid piperecikkeket, könyveket, pizsamát tartalmazó közös küldeménye. Pompás ebédet s hozzá fél üveg magyar bort kapott, és egész álló nap senki sem háborgatta, senki sem faggatta. Gyanította, hogy a számvevő még mindig az Emailia könyvvitelével viaskodik. Módfelett örült volna egy rádiónak, hogy a BBC Oroszországról, a Távol-Keletről és az ekkoriban hadba lépett Egyesült Államokról szóló híreit meghallgathassa, és az volt az érzése, ha megkérné börtönőreit, talán hoznának is neki. Bízott benne, hogy a Gestapo nem hatolt be Straszewski utcai lakásába, hogy számba vegye berendezését és Ingrid ékszereit. De elalvás előtt már olyan lelkiállapotban volt, hogy szinte kívánta: nézzen minél előbb szembe vallatóival. Reggel bőséges reggelit - heringet, sajtot, tojást, zsemlét - hoztak neki, és még most sem zavarta senki. Majd a középkorú SS-számvizsgáló lépett be, a pénztárkönyvvel és a főkönyvvel kezében. A számvizsgáló jó reggelt kívánt, és reményét fejezte ki, hogy Herr Schindlerjól aludt az éjjel. A rendelkezésre álló rövid idő Herr Schindler kimutatásainak csupán felületes átnézését tette lehetővé, de úgy döntöttek, hogy olyasvalakit, akit a hadigépezet számos befolyásos személyisége és irányítója oly nagyra becsül, pillanatnyilag nem szükséges beható vizsgálat alá vetni. - Bizonyos telefonhívások érkeztek hozzánk mondta végül az SS-tisztviselő. Oskar köszönetet mondott, de biztosra vette, hogy a felmentés csak időleges. Főkönyveit és a portán a pénzét hiánytalanul visszakapta. Klonowska sugárzó arccal várt rá odalenn. Az ő összeköttetéseket felhajszoló mesterkedése hozta meg ezt az eredményt: Schindler duplasoros öltönyében, ép bőrrel távozhatott a halál hajlékából. A lány odavezette az Adlerhez, amely a kapun belül várakozhatott. Komikus kis pudlija a hátsó ülésen ült.

12 A gyerek késő délután érkezett a gettó keleti szárnyában lakó Dresnerékhez. A lengyel házaspár, aki eddig gondját viselte vidéken, visszahozta Krakkóba. A kapuban álló lengyel rendőrök engedélyezték nekik, hogy hivatalos ügyben bemehessenek, és a gyereket, mint sajátjukat vitték be. E jóravaló emberek szégyellték magukat, amiért nem tartották tovább maguknál a gyereket. Aranyos kislány volt, szívükbe zárták. De most már nem lehetett zsidó gyereket rejtegetni vidéken. A helyi hatóságok az SS-ről nem is szólva - ötszáz zlotyt, sőt annál is nagyobb jutalmat ajánlottak fel minden beárult zsidóért. Tartani kellett a szomszédoktól. Nem lehetett bízni bennük. Márpedig akkor nemcsak a gyerek kerül bajba, hanem mi is mindannyian. Ó, Istenem, vannak helyek, ahol kaszával meg sarlóval vadásznak zsidókra a parasztok. A gyereket láthatóan nemigen zavarta a gettóbeli nyomorúságos környezet. Nedves ruhaneművel megrakott szárítókötelek között ült egy kis asztalnál, és finnyásan rágcsált egy darabka kenyérvéget, amit Dresnernétől kapott. Hagyta, hogy becézzék, kedveskedő szavakkal illessék. Dresnernének feltűnt, milyen különös óvatossággal válaszol a kislány minden kérdésre. Hiúságtól persze ő sem volt mentes, és a legtöbb hároméves kislányhoz hasonlóan, neki is megvolt a maga kedvenc színe. A piros. Piros sapkában, piros kabátban, parányi piros cipőben ült ott. Falusi pártfogói teljesítették ilyen irányú óhajait. Dresnerné a gyerek valódi szüleit hozta szóba. Ők is vidéken élnek, vagy inkább bujkálnak. - De hamarosan Krakkóba jönnek, hogy mindannyian együtt legyünk - tette hozzá. A gyerek csak rábólintott, de látszott, hogy nem félénkségből hallgat. Spirának az SS-hez beadott listája segítségével a kislány szüleit januárban elfogták, és amikor a többiekkel a Prokocim pályaudvar felé masíroztak, egy csapat gúnyolódó lengyel mellett vitt el az útjuk. Szervusztok, zsidók! - kiáltozták. Ők ketten ügyesen kisurrantak ekkor a menetelők sorából, mintha csak két tisztes lengyel menne át az utcán, hogy a társadalom ellenségeinek elhurcolását szemlélje, aztán hozzácsapódtak a csúfolódók tömegéhez, maguk is hurrogtak egy kicsit, s végül a külváros felé indulva, egyik környékbeli helyen kötöttek ki. De most már ott sem érezték nagyobb biztonságban magukat, és elhatározták, hogy a nyár folyamán visszalopakodnak Krakkóba. “Piroska” - a Dresner fiúk adták a kislánynak ezt a becenevet, alighogy hazatértek munkaosztagukkal a városból -, Piroska anyja unokatestvére volt Dresnernének. Nemsokára Dresnerné lánya, a fiatal Danka is - aki a Luftwaffe repülőtámaszponton volt takarítónő hazaérkezett munkájából. Danka tizennegyedik évében járt, és elég nagyra nőtt ahhoz, hogy Kennkárté-t (munkavállalási engedélyt) kapjon, amely feljogosította rá, hogy a gettó területén kívül dolgozzon. Lelkendezve fogadta a diplomatikus apróságot. - Genia, én ismerem anyukádat, Evát. Együtt mentünk ruhát venni, s utána süteménnyel vendégelt meg a Bracka utcai cukrászdában. A gyerek komoly arccal, maga elé nézve ült a helyén. - Tévedni tetszik. Anyukámat nem Evának, hanem Jasiának hívják. - S a lengyelnek színlelt család tagjait álnevükön sorolta fel, amelyre szülei és falusi jótevői tanították, ha netán lengyel rendőrök vagy az SS faggatni kezdenék. E gyereknél szokatlan ravaszság hallatán a többiek elnémultak, rosszallóan pillantottak egymásra, visszataszítónak találták a dolgot, közbelépni azonban nem akartak, hiszen már az elkövetkező napokban életmentőnek bizonyulhat. Vacsoratájban hazaérkezett a gyerek nagybátyja, Idek Schindel, a Wegierska utcai gettókórház fiatal orvosa. Az a fajta mókázó, incselkedő, szerető szívű nagybácsi volt, akire minden gyereknek szüksége van. Alighogy Genia meglátta, azonmód gyerek lett belőle, lemászott székéről, és odarohant hozzá. Ha ő is itt van, ha ő unokatestvérnek szólítja a többieket, akkor azok tényleg unokatestvérek. Akkor nem kell már tagadni, hogy anyukát Evának hívják, be lehet ismerni, hogy nagypapa és nagymama igazi neve nem Ludwik és Sofia. Végül Juda Dresner, a Bosch művek anyagbeszerzője is hazaérkezett, és így teljes létszámban együtt volt a család. Április huszonnyolcadikán volt Schindler születésnapja, és 1942-ben - mint a kikeletet a természet harsányan, pazarlóan ünnepelte meg. Nagy nap volt ez a DEF-ben. Mit sem törődve a költségekkel, a Herr Direktor ritkaságszámba menő fehér kenyeret hozott be, hogy a déli leves mellé felszolgálják. Az ünnepség a

külső irodákra és a hátsó üzemrészre is kiterjedt. Oskar Schindler gyáros úr az élet ízét-zamatát ünnepelte. E napon, harmincnegyedik születésnapján, korán kezdetét vette az Emailiában az ünneplés. Schindler adott rá jelt, amikor három üveg konyakkal hóna alatt végigjárta az irodákat, hogy koccintson a mérnökökkel, könyvelőkkel és műszaki rajzolókkal. Teli marékkal szórta a cigarettát a könyvviteli és személyzeti osztály tisztviselőinek, és az ajándékozás már a délelőtti órákban kiterjedt az emeleti üzemrészre is. Cukrászdából tortát hoztak, amelyet Oskar Klonowska íróasztalán szelt fel. Zsidó és lengyel munkásküldöttek jöttek az irodába gratulálni, és az ünnepelt melegen megcsókolt egy Kucharska nevű lányt, akinek apja parlamenti szerepléseiről volt híres a háború előtt. Ezután a zsidó lányok járultak hozzá, majd a férfiakkal parolázott, akiknek sorában Stern is előbukkant jelenlegi munkahelyéről, a Fejlesztési Művekből. Szertartásosan kezet akart fogni Oskarral, de az olyan erővel ölelte meg, hogy beleroppantak a csontjai. Aznap délután valaki, talán a múltkori elégedetlenkedő, érintkezésbe lépett a Pomorskával, és faji vétség miatt feljelentette Schindlert. Lehetséges, hogy a főkönyvekben nincs hiba, azt azonban nem lehet tagadni, hogy “csókolgatja a zsidókat”. A letartóztatás szakszerűbben történt, mint legutóbb. Huszonkilencedikén reggel egy Mercedes zárta el a gyár bejáratát, és Oskar a múltkoriaknál magabiztosabbnak látszó két gestapóssal találta szemközt magát a gyárudvaron. Az a vád ellene - közölték -, hogy megszegte a faji és áttelepítési törvény rendelkezését. Velük kell mennie. Nem, semmi szükség, hogy az irodájába bemenjen. - Van elfogatóparancsuk? - kérdezte. - Szükségtelen - hangzott a válasz. Oskar rájuk mosolygott. Az urak alkalmasint meg fogják bánni, ha elfogatási parancs nélkül viszik el. Könnyedén vetette oda e szavakat, de magatartásukból látta, hogy céltudatosabb, erőteljesebb fenyegetéssel lépnek fel ellene, mint ahogy annál a tavalyi, majdhogynem komikus őrizetbe vételnél történt. Legutóbb gazdasági ügyekről esett szó a Pomorskán, arról, hogy nem történt-e valamiféle szabálysértés. Ezúttal egy képtelen, ördögien aljas törvénnyel, agyalágyult rendelkezéssel kapcsolatban vonják majd felelősségre. Nem gyerekjáték! - Vállalni fogjuk a kockázatot - jelentette ki egyikük. Oskar felmérte, milyen magabiztosan, nem sok jót ígérő közönnyel viseltetnek iránta, a nagy vagyonú ember iránt, aki most töltötte be harmincnegyedik évét. - Ilyen szép tavaszi reggelen rászánhatok néhány órát egy kis kocsikázásra - jegyezte meg. Azzal vigasztalta magát, hogy újra egy kényelmes cellában helyezik el a Pomorskán. De amikor egyenesen Kolejowa felé fordultak, tisztában volt vele, hogy ezúttal a Montelupich börtönnek lesz a lakója. - Ügyvéddel szeretnék beszélni - mondta. - Idővel - válaszolt a kormánynál ülő. Egyik ivócimborájának hitelt érdemlő szavaiból Oskar már korábban értesült róla, hogy a Jagello Anatómiai Intézetnek a Montelupichból szállítanak hullákat. Az épület véget nem érő utcai fala mellett elhaladva, a Gestapo Mercedesének hátsó üléséről is szembetűnt a második és harmadik emelet nyomasztóan egyhangú ablaksora. A kapun, majd a boltíves folyosón keresztül egy irodába értek, ahol az SS-tisztviselő olyan halkan beszélt, mintha az emeltebb hang fülsiketítő visszhangot váltana ki a keskeny folyosókon. Az Oskarnál lévő pénzt elvették, de közölték vele, hogy fogva tartása idején ötven zlotyt kiutalnak belőle naponta. Nem - közölték letartóztatói -, még nincs itt az ideje, hogy ügyvédet hívjon. Ezután eltávoztak, ő pedig, mialatt őrével együtt a folyosón maradt, fülelni kezdett a kolostori némaságban, nem hall-e a fal kémlelőnyílásain kiszivárgó sikoltásokat. Lefelé vezető lépcsősoron klausztrofóbiát keltő alagútba vezették, ahol zárt cellák sora mellett haladtak el. Az egyik zárka nyitott rácsán keresztül mintegy fél tucat ingujjas foglyot pillantott meg. Mindegyikük külön rekeszben ült, és a fal felé fordult, úgyhogy az arcukat nem lehetett látni. Oskar egy tépett fület pillantott meg. Az egyik rab szipákolt, de óvakodott megtörölni az orrát. Klonowska, Klonowska, leadtad-e már a drótot, aranyom? Kinyitottak előtte egy cellát, és belépett. Némi szorongással gondolt rá, hogy zsúfolt helyre kerül. De csak egyetlen foglyot pillantott meg a zárkában, egy katonát, aki fülig felhúzott köpenyében melegedve, az egyik szalmazsákos priccs deszkaperemén ült. Mosdótál persze nem volt a helyiségben, csak egy vizesvödör, meg egy másik az ürülék számára. És ez a kissé borostás állú, sáros bakancsú, köpenye alatt kigombolt, rossz

szagú inget viselő ember, akiről kiderült, hogy Waffen SS-Standartenführer (ezredesnek megfelelő SSrangfokozat). - Isten hozta, uram - köszöntötte a tiszt hamiskásan vigyorogva, és kezét Oskar felé nyújtotta. Jóvágású fickó volt, néhány évvel idősebb Oskarnál. Alighanem titkosrendőr. Akkor viszont miért bújtatták egyenruhába, és miért tüntetik fel ilyen szokatlanul magas rangú tisztnek? Oskar az órájára nézett, leült, felállt, és a magas ablakot vette szemügyre. Halovány fény szűrődött be a börtönudvarról, de nem olyan ablak volt, amihez oda lehet támaszkodni, hogy megszabaduljon az ember az egymáshoz nagyon is bizalmas közelségben elhelyezett két priccstől, meg hogy térdre tett kézzel a társát bámulja szüntelen. Végül beszélgetni kezdtek. Oskar nagyon óvatosan válogatta meg szavait, de a Standartenführer gátlástalanul fecsegett. Hogy hívják? Philippnek. Véleménye szerint börtönben nem szükséges a vezetéknevet is közölni. Különben is itt az ideje, hogy az emberek rátérjenek a keresztnév használatára. Ha már régóta a keresztnevüket használnák, boldogabban élhetnének. Oskar arra a következtetésre jutott, hogy ha ez az ember nem besúgó, akkor valamilyen defektje van, talán gránátnyomás érte. Ezrede élén a dél-oroszországi hadjáratban vett részt, ahol egész télen Novgorodot próbálták tartani. Azután szabadságot kapott, lengyel barátnőjét látogatta meg Krakkóban, és mint mondta, annyira “belefeledkeztek egymásba”, hogy három nappal a szabadság lejárta után letartóztatták a lány lakásán. - Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy nem tartom be olyan átkozott szigorúsággal a határidőket jelentette ki Philipp -, amikor láttam, hogy a többi gazember - felfelé mutatott, jelezve, hogy a körülötte levő szervezetre, az SS-tervek kiagyalóira, számvevőkre, hivatalnokokra gondol - hogyan él, hogyan élnek ők mindannyian. Nem arról van szó, hogy önkényesen szabadságolni akartam magam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem is jár egy kis mozgási szabadság, a fene essen bele. Oskar megkérdezte, nem lenne-e szívesebben a Pomorska utcában. - Nem - felelte Philipp -, jobb nekem itt. A Pomorska olyan, mint egy szálloda. De a gazfickóknak van ám ott egy fénylő krómrudakkal teli halálcellájuk is. No, de beszéljünk másról. Herr Oskar mit követett el? - Megcsókoltam egy zsidó lányt - felelte Oskar. - Egyik alkalmazottamat. Ez a vád ellenem. Philipp gúnyos nevetésre fakadt. - Ó, ó, és lerohadt a farka? Philipp Standartenführer egész délután az SS-t gyalázta. Tolvajok, dőzsölők - jelentette ki. - Nem képzelte volna róluk. Hogy egyik-másik gazfickó mekkora pénzt vág zsebre közülük! S milyen becsületes színben akarnak feltűnni! Képesek lennének bármelyik nyomorult lengyelt egy kiló szalonna csempészéséért megölni, s közben ők maguk úgy élnek, mint egy istenverte iparbáró. Oskar úgy viselkedett, mintha most hallana először ilyesmiről, mintha a Reichsführerek megvesztegethetőségének a gondolata is fájdalmasan hatna az ő vidékies sudetendeutsch naivitására, melynek következtében megfeledkezett magáról, és csókot adott egy zsidó lánynak. Végre-valahára Philipp, a szitkozódástól kimerülten, elszundított. Oskar italhoz szeretett volna jutni. Egy kis szeszecske mellett gyorsabban múlik az idő, kellemesebb társaság lesz a Standartenführer, ha tényleg nem spicli, és könnyebben elárulja magát, ha az. Tízzlotys bankót vett elő, neveket és telefonszámokat írt rá, többet, mint legutóbb: egy tucatot. Újabb négy bankjegyet szedett ki, összegyűrte, majd az ajtóhoz ment, és kopogott a kémlelőnyíláson. SS-altiszt jelent meg - középkorú, nyugodt tekintetű arc nézett be Oskarra. Nem olyan embernek látszott, aki halálra kínozza a lengyeleket, vagy veséket repeszt meg a csizmájával, de hát ez is hozzájárult persze a kínvallatás hatékonyságához: nem várták olyasvalaki részéről, akinek ábrázata vidéki nagybácsiéhoz volt hasonló. Lehetne-e öt üveg vodkát szerezni? - érdeklődött Oskar. - Öt üveget, uram? - álmélkodott az altiszt. Talán az járt az eszében, hogy fel kellene világosítani ezt a zöldfülűt, akinek fogalma sincs, mennyit lehet inni. De mintha azon is tűnődött volna, nem kell-e feletteseinél jelentést tennie Oskarról. - A tábornoknak és nekem - folytatta Oskar - fölöttébb jól jönne egy-egy üveg ital, hogy élénkebben elbeszélgethessünk. A többit meg maga és a kollégái fogyasszák el jó egészséggel. Azt hiszem - tette hozzá -, hogy ilyen tekintélyes beosztású embernek, mint ön, módjában áll egy fogoly megbízásából ártatlan

telefonüzeneteket továbbítani. Itt vannak a számok… igen, a bankjegyen. Nem kell mindet felhívnia. Elég, ha a titkárnőmmel közli. Igen, ő az első a listán. - Roppant befolyásos személyiségek - mormolta az SS-altiszt. - Fene nagy bolond maga - jelentette ki Philipp Oskarnak. - Agyon fogják lőni, amiért meg akarta vesztegetni az őröket. Oskar látszólag közönyös arccal fogadta e szavakat. - Éppolyan ostobaság, mint zsidó lányokat csókolgatni - tette hozzá Philipp. - Majd meglátjuk - felelt Oskar. De meg volt ijedve. Végre megjött az altiszt, és a két üvegen kívül egy csomagot is hozott, benne tiszta ingeket s egyéb fehérneműt, könyveket, egy üveg bort, melyeket Ingrid csomagolt össze a Straszewski utcában, és adott le a Montelupich kapujában. Philipp és Oskar elég kellemesen töltötte az estét, noha az őr időnként megdöngette a vasajtót, s rájuk parancsolt, hogy hagyják abba az éneklést. De még ekkor is, amikor az italtól kitágultak a cella falai, és a Standartenführer összefüggéstelen szavai váratlanul meggyőző erővel kezdtek hatni, Schindler még ekkor is fülelt, nem hall-e távoli sikolyokat odafentről, vagy valamelyik kétségbeesett rab morzejeleinek kopogását a szomszéd zárkából. Csupán egyetlen alkalommal sikerült a helynek a maga igazi valóságában felülkerekedni a vodka hatóerején. Priccse mögött, a szalmazsák árnyékában, Philipp vörös betűs szavakra bukkant. Minthogy Oskarnál jóval gyengébben tudott lengyelül, néhány pillanatig eltartott, amíg sikerült a feljegyzést kibetűznie: - ”Úristen - fordította -, mennyire vernek!” Ez aztán a szép világ, Oskar barátom, ugye? Schindler tiszta fejjel ébredt reggel. Másnaposság sosem gyötörte, és nem értette, miért csinálnak mások akkora ügyet belőle. Philipp azonban falfehér volt és rosszkedvű. Délelőtt elvitték, majd visszajött a holmijáért. Hadbíróság elé állítják délután, de mivel egy stutthofi kiképzőiskolába kapott áthelyezést, bízott benne, hogy nem fogják szökés miatt agyonlőni. Felszedte köpenyét a priccsről, és eltávozott, hogy kimagyarázza a lengyel nővel folytatott enyelgését. Egyedül maradva, Oskar egész nap Ingrid küldeményét, May Károly könyvét olvasta, délután pedig szudétanémet ügyvédjével beszélt, aki két éve nyitotta meg irodáját Krakkóban. Oskart megnyugtatta a találkozás. Őrizetbe vételének oka kétségtelenül az volt, amit állítottak. Faji előírásokat megszegő becézgetését nem ürügynek tekintik, hogy fogva tartsák mindaddig, amíg ügyének kivizsgálása tart. - De a dolog alighanem SS-bíróság elé kerül, és ott megkérdik majd öntől, miért nincs katonai szolgálatban. - Nyilvánvaló oka van - mondta Oskar. - Fontos szerepet töltök be a haditermelésben. Schindler tábornok tanúsíthatja. Oskar, aki amúgy is lassú tempóban olvasott, nagy élvezettel forgatta May Károly könyvét az amerikai vadonbéli vadászról és bölcsről, a becsületesek közötti kötelékről. Nem akart gyorsan végezni a könyvvel. Egy hét is eltelhet, amíg bíróság elé állítják. Az ügyvéd arra számított, hogy a bíróság elnöke beszédében elítéli e fajnémethez nem méltó magatartást, és tekintélyes összegű pénzbüntetést rónak a vádlottra. Ám legyen! A jövőben elővigyázatosabb lesz. Az ötödik nap reggelén éppen megitta a reggelire kapott fél liter fekete ersatz-kávét, amikor egy altiszt és két őr jött érte. A néma ajtók előtt elhaladva az emeletre s ott utcára néző hivatali helyiségbe vezették, ahol a koktélpartikról ismert Rolf Czurda Obersturmbannführerrel, a krakkói SD-főnökkel találta magát szemközt. Jól szabott öltönyében akár üzletember is lehetett volna. - Oskar, Oskar - szólt dorgáló hangon Czurda, mintha régi barátja lenne. - Napi öt márkáért adjuk nektek azokat a zsidó lányokat. Bennünket kellene megcsókolnod, nem őket. Oskar magyarázni kezdte, hogy születésnapja volt. Meggondolatlanul viselkedett. Be volt csípve. Czurda a fejét csóválta. - Nem tudtam, hogy ilyen nagykutya vagy, Oskar - mondta. - Még Boroszlóból is telefonáltak Abwehr-beli barátaink. Nevetséges lenne persze visszatartani a munkádtól, amiért épp egy zsidó nőhöz támadt kedved. - Herr Obersturmbannführer, te nagyon megértő vagy, szólt Oskar, érezve, hogy valamiféle jutalomnak az igénye kezd felmerülni Czurdában. - Ha olyan helyzetben leszek, hogy viszonozhatom nagylelkű gesztusodat… - Hát, ami azt illeti - jegyezte meg Czurda -, egyik öreg nagynénémet kibombázták a lakásából. Még egy öreg nagynéni. Schindler együttérzően csettintett nyelvével, és kijelentette, hogy Czurda

parancsnok megbízottját bármikor szívesen fogadják a Lipowa utcában, ahol nyugodtan válogathat az ott gyártott termékekből. Nem lenne azonban helyénvaló, hogy Czurda meg a hozzá hasonlók kizárólag saját pártfogásuknak tulajdonítsák szabadon bocsátását, s a konyhaedényeket csak minimális viszonzásnak tekintsék, amit a szerencsésen kiszabadult fogolytól várni lehet. Amikor Czurda közölte, hogy távozhat, Oskar kifogásokat hozott fel. - Nemigen tudom most iderendelni a kocsimat, Herr Obersturmbannführer. Elvégre korlátozott benzinkészlettel rendelkezem. Czurda tudni akarta, vajon Herr Schindler arra számít-e, hogy az SD hazafuvarozza. Oskar vállat vont. A város túlsó végén lakik, jelentette ki. Hosszú séta lenne. Czurda nevetésben tört ki: - Majd az egyik sofőröm hazavisz, Oskar. De amikor előállt a limuzin, a motor beindult, és a főlépcső alján álló Schindler felpillantott a vakablakokra, jeladásra várva a másik világból, a kínvallatás, a teljes rabság birodalmából - a rácsok mögött elszenvedett gyötrelméből mindazoknak, akiknek nincs fazekuk, nincs lábasuk, amivel kiváltsák magukat -, Rolf Czurda a könyökénél fogva visszatartotta barátját. - Oskar, drága öregem, tegyük félre a tréfát. Nagy szamár lennél, ha komolyan kedved szottyanna valamelyik zsidó tyúkra. Nincs jövőjük, Oskar. Hidd el, nem csupán hagyományos zsidógyűlöletből mondom. Ez az irányelv.

13 A falakon belül élők még ezen a nyáron is kitartottak amaz elképzelésük mellett, hogy a gettó kicsiny, de örökös birodalom számukra. 1941-ben ez a gondolat még eléggé hihetőnek tűnt. Postahivataluk volt, még gettóbélyegeket is forgalomba hoztak. Gettó újságot jelentettek meg, jóllehet a Wawel és a Pomorska utca rendeletein kívül nem sok állt benne. Vendéglőt is engedélyeztek: a Lwówska utcai Förster vendéglő, ahol a vidék veszélyei és a parasztok hangulatváltozása elől visszamenekült két Rosner fivér hegedült és harmonikázott. Egy ideig reménykedni lehetett, hogy szabályos tantermekben a tanítás is megindul, hogy zenekarok létesülnek, és hangversenyeket adnak, hogy a zsidóság élete jótékony hatású elevenséggel, pezsgéssel zajlik majd szerte az utcákon, mesterember a mesteremberrel, tudós a tudóssal szabadon eszmét cserélhet. A Pomorska utca SS hivatalnokai nem nyilvánították még ki végérvényesen, hogy az ilyenfajta gettóról szőtt álmok nemcsak hóbortosak, hanem a történelem ésszerű irányzatának megsértői is. Amikor tehát Brandt Untersturmführer a Judenrat elnökét, Artur Rosenzweiget beidézte a Pomorskára, és ostornyéllel megverte, voltaképpen ki akarta gyógyítani abból a megrögzött ábrándból, mely a gettót állandó lakóhelynek tekintette. A gettó megőrzőhely, átrakóvágány, befalazott buszmegálló. 1942-re minden ellenkező nézetet támogató törekvésnek véget vetettek. Másképp folyt hát itt az élet, mint az öregek nosztalgiával emlegetett régi gettóiban. A muzsika nem jelentett hivatást. Semmiféle hivatás nem létezett. Henry Rosner a légi támaszpont, a Luftwaffe étkezdéjébe ment dolgozni. Ott megismerkedett egy Richard nevű konyhafőnök-étkezdevezetővel, tréfás kedvű fickóval, aki a konyha és italmérés vezetésének tudományában próbált menedéket találni a huszadik század történelme alól. Ő meg Henry Rosner olyan jól kijöttek egymással, hogy Richard rendszeresen a hegedűst küldte a városba a Luftwaffe élelmezési alakulatának a zsoldjáért. Németekben nem lehet megbízni, vélekedett Richard: az utolsó a zsoldfizetési jegyzékkel a zsebében Magyarországra szökött. Mint érdemes csaposok általában, Richard is tudomást szerzett egyről-másról, és sikerült megkedveltetni magát magasabb rangú személyiségekkel. Június első napján volksdeutsche barátnőjével elment a gettóba. A lány földig érő, bő köpenyt viselt, júniusi záporesők idején alkalmatosnak éppenséggel nem nevezhető öltözéket. Foglalkozása révén Richard jó néhány rendőrt ismert, köztük Oswald Bosko Wachtmeistert is, és így akadálytalanul bejuthatott a saját határvonalán kívül eső gettóba. Belépve a kapun, Richard átment a Plac Zgodyn, és sikerült megtalálnia a házat, amelyben Henry Rosner lakott. Henry meglepődve pillantotta meg őket. Alig néhány órája vált el Richardtól az étkezdében, most pedig barátnőjével együtt itt van, és mindketten úgy kiöltöztek, mintha udvariassági látogatásra jönnének. Ez még inkább meggyőzte Henryt, hogy különös idők járnak. Két napja már, hogy a gettó lakói új személyi lapokért állnak sorban a Józefinska utcai lengyel takarékpénztár ósdi épülete előtt. Útlevélképük másolatával és jókora kék J betűvel ellátott sárga Kennkártéjukra - ha szerencséjük volt - kék címkét ragasztottak a német alkalmazottak. Látni lehetett, amint egyesek Blauscheinnal ellátott lapjukat lengetve távoznak a bankból, mintha bizonyíték volna a kezükben, hogy végérvényesen joguk van a puszta léthez. A Luftwaffe-étkezde, a Wehrmacht-garázs, a Madritsch-üzem, Oskar Schindler Emailiája, a Fejlesztési Művek munkásai minden további nélkül megkapták a Blauscheint. Akiktől viszont megtagadták, azok számára - úgy rémlett - még a gettóbeli polgárjogok is kérdésessé válnak. Richard azt mondta, hogy a kis Olek Rosnert magukkal vinnék a barátnője lakására. Alkalmasint hallott valamit az étkezdében. De hát a kapun nem sétálhat csak úgy egyszerűen ki, vetette ellen Henry. Boskóval el van intézve a dolog, nyugtatta meg Richard. Henry és Manci tétováztak, tanácskoztak, a köpenyes lány pedig fogadkozott, hogy csokoládéval hizlalja fel Oleket. - Akció? - kérdezte suttogva Henry Rosner. - Akcióra készülnek? Richard kérdéssel válaszolt. - Megkapta a Blauscheint? - érdeklődött. - Persze hogy meg - felelte Henry. - És Manci? - Manci is. - De Oleknek nincs - tette hozzá Richard. Az alig hatesztendős Olek Rosner, szüleinek egyetlen gyermeke, Richard konyhafőnök barátnőjének köpenye alatt hagyta el a gettót a szitáló alkonyi esőben. Ha valamelyik rendőr vette volna a fáradságot és felemeli a köpenyt, Richardot és a lányt könnyen agyonlőtték volna fortélyos segítőkészségük miatt. Oleknek is nyoma vész. Szobájuk immáron gyermektelen sarkában magukra maradva, Rosnerék reménykedni próbáltak,

hogy okosan cselekedtek. Poldek Pfefferberg, Oskar Schindler beszerzője, ezt megelőzően utasítást kapott a magas polcra emelkedett egykori üveges, Symche Spira OD-főnök gyerekeinek oktatására. Lekicsinylő megbízatás volt ez Spira részéről, mintha csak azt mondaná: “Férfimunkára alkalmatlan ugyan, de a műveltségéből csak át tud valamit adni a gyerekeimnek.” Pfefferberg a Symche otthonában folytatott házitanítóskodásáról szóló történetekkel szórakoztatta Schindlert. A rendőrfőnök azon kevés zsidó közé tartozott, akinek egész emeletet foglalt el a lakása. Tizenkilencedik századi rabbik kétdimenziós festményei alatt járt Symche fel s alá, s azzal a szemmel látható igénnyel hallgatta Pfefferberg tanítását, hogy a tudás megannyi petúniaként sarjadjon ki gyerekei füléből. A végzet embere szerepében tetszelegve, ujjait abban a hiszemben rejtette zakójába, hogy e napóleoni mozdulat minden befolyásos ember magatartására jellemző. Symche neje jelentéktelen, férje váratlan hatalmától kissé megszédült asszony volt, akit a régi barátok alkalmasint kirekesztettek némiképp maguk közül. A gyerekek - a tizenkét év körüli fiú és a tizennégy esztendős lány - szófogadónak, de nem túl tanulékonynak bizonyultak. Útban a lengyel takarékpénztár felé, Pfefferberg mindenesetre arra számított, hogy akadálytalanul megkapja a Blauscheint. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Spira gyerekekkel végzett munkáját fontos feladatnak tekintik. Sárga kártyáján a KÖZÉPISKOLAI TANÁR megjelölés szerepelt, és egy normális világban - amit még csak részben sikerült a feje tetejére állítani - ez tiszteletre méltó foglalkozásnak számított. A hivatalnokok kereken megtagadták tőle a címkét. Érvelni próbált, és közben azon tűnődött, ne forduljon-e Oskarhoz, avagy a Német Munkaügyi Hivatal vezetőjéhez, Herr Szepessi osztrák tisztviselőhöz, akinek ugyanabban az utcában volt a hivatala. Oskar egy éve unszolta már, hogy menjen át az Emailiához. Pfefferberg viszont úgy vélte, hogy az egész napos munka nagymértékben korlátozná illegális ügyleteit. Amikor a bank épületéből kilépett, a német biztonsági rendőrség és a lengyel kék rendőrség osztagai, valamint az OD politikai részlege nagyban tevékenykedtek már: mindenkinek ellenőrizték a lapját, és nem engedték tovább azokat, akiknek nem volt címkéjük. A kiselejtezett férfiak és nők egy csoportja ott ácsorgott már bűntudatos képpel a Józefinska utca közepén, libasorban. Pfefferberg a lengyel katona pózában azt fejtegette, hogy neki százféle szakmája van. A Schupo azonban fejét rázta, és ráförmedt! - Ne vitatkozzon! Nincs Blauschein, beáll a sorba! Megértette, zsidó? Pfefferberg beállt a sorba. Bájos, csinos felesége, Mila, akit másfél éve vett el, Madritschnál dolgozott, és már megkapta a Blauscheinját. Úgy bizony. Amikor már több mint százan álltak a sorban, elindították a menetet. Befordultak a sarkon, elmentek a kórház mellett, majd az egykori Optima cukrászüzem udvarába terelték őket, ahol már több százan várakoztak. A korán jövők az egykori istállók árnyékába húzódtak, ahol valaha az Optima lovait krémekkel, likőrös csokoládéval megrakott szekerek elé fogták. Fegyelmezett társaság volt. Jó néhány értelmiségi bankárok, mint például Holzerék, patikusok, fogorvosok. Kisebb csoportokban állva, csendesen beszélgettek. Bachner, a fiatal gyógyszerész, egy Wohl nevű öreg házaspárral váltott szót. Sok idős ember volt közöttük - a Judenrat élelmiszeradagjából élő öregek és szegények. Ami a Judenratot, élelem, sőt hajlék elosztóját illeti, ezen a nyáron már nem járt el olyan igazságosan, mint azelőtt. Gettókórházi ápolónők járkáltak a fogvatartottak között, vízzel telt vödrökkel, idegfeszültség és megzavarodás ellen hatásosnak vélt eszközökkel kezükben. Néminemű illegálisan beszerzett ciántól eltekintve, ez volt körülbelül az egyetlen gyógyszer, amellyel szolgálni tudott a kórház. Az öregek, a stetlekből való szegény családok néma feszültségben itták a vizet. A nap további részében a háromféle rendőrség tagjai listákkal felszerelve állandóan fel-feltűntek az udvaron, sorakoztatták az ottlevőket, akiket ezután az SS-osztagok vettek át a kapuban, és irányítottak a Prokocim pályaudvar felé. Voltak, akik az udvar távoli sarkába húzódva próbálták elkerülni az elszállítást. Pfefferberg viszont a kapu közelében lődörögve várt valamilyen hivatalos személyiségre, akinek előadhatja kérését. Hátha éppen Spira lesz ott, filmszínésznek öltözve, és egy-két zsarnoki gúnyszó kíséretében hajlandónak mutatkozik szabadon engedni őt. De csak egy bánatos tekintetű OD-sapkás fiatalember állt az őrbódé mellett, és egy jegyzéket tanulmányozott óvatosan, a szélénél fogva meg a papírlapot. Pfefferberg nemcsak együtt szolgált a fiúval az OD-ben, hanem kezdő tanár korában a nővérét is tanította a podgórzei

Kosciuszko gimnáziumban. A fiú felpillantott. - Pan Pfefferberg - mormolta, a tovatűnt napokból maradt tisztelettel hangjában. S mintha csak aktív bűnözőkkel lenne teli az udvar, olyan döbbenten kérdezte meg Pan Pfefferbergtől, hogy mit keres itt. - Érthetetlen módon nem kaptam meg a Blauscheint felelt Pfefferberg. A fiú megcsóválta a fejét. - Jöjjön velem - mondta. A kapunál álló idősebb egyenruhás Schupóhoz vitte Pfefferberget, és szalutált. Sajátságos OD-sapkájában, vézna, ádámcsutkás nyakával nem volt éppen hősi jelenség. Pfefferbergnek később az volt az érzése, hogy ez csak nagyobb hitelt kölcsönzött szavainak. - Ez itt Herr Pfefferberg a Judenrattól - füllentette tisztelettudóan s egyben tekintélykeltő modorban. - Rokonait látogatta meg. - A Schupo láthatóan torkig volt az udvarban folyó végeláthatatlan rendőri munkával. Hanyagul intett Pfefferbergnek, hogy kiléphet a kapun. Pfefferbergnek annyi ideje sem maradt, hogy köszönetet mondjon a fiúnak, vagy hogy eltűnődjön a rejtélyen, vajon miért kész egy cingár nyakú gyerek, életét kockáztatva, pusztán azért hazudni valaki érdekében, mert az történetesen gyűrűhintázni tanította a nővérét. Pfefferberg egyenesen a Munkaügyi Hivatalba rohant, és átpréselte magát a várakozók során. Két jóindulatú szudétanémet lány, Fräulein Skoda és Fräulein Knosalla ült az íróasztal mögött. - Liebchen, Liebchen - szólította meg Skodát -, el akarnak vinni, mert nincs meg a címkém. Kérem, nézzen rám. - (Erős volt, akár egy bika, a jégkorong nemzeti válogatottjának tagja, és a lengyel országos csapatban síelt.) - Mondja meg őszintén: nem olyan fickó vagyok-e, akit okosabb lenne itt tartani? Noha a seregnyi ember egy perc nyugtot sem hagyott számára egész nap, Skoda felvonta szemöldökét, és nem tudott elnyomni egy mosolyt. Átvette a Kennkártét. - Nem segíthetek magán, Herr Pfefferberg - közölte. - Ha ők nem adták meg, én sem tudom. Sajnálom… - De meg tudja adni, Liebchen - erősködött hangos, megvesztegetően csábos trillázással Pfefferberg. - Sokféle szakmám van, Liebchen. Sokféle. Skoda kijelentette, hogy egyedül Herr Szepessi tud segíteni, márpedig Szepessihez nem tudja beengedni. Napokig tart, amíg bejuthat hozzá. - Be kell hogy engedjen, Liebchen - követelőzött Pfefferberg. És a lány beengedte. Ilyesféle tetteinek köszönhette, hogy jóravaló teremtésnek tartották, aki ki tudta vonni magát a vezetés merev irányvonalából, és még egy ilyen mozgalmas napon is időt szakított az emberek egyéni kérelmeinek meghallgatására. De azért elképzelhető persze, hogy egy bibircsókos vénember nem járt volna nála ilyen sikerrel. A szintén emberségesnek tartott, noha e szörnyűséges gépezetben működő Herr Szepessi egy pillantást vetett Pfefferberg engedélyére. - Tornatanárokra nincs szükségünk - morogta. Pfefferberg csakis spekulánsnak, magánzónak tudta elképzelni magát, s ezért állandóan visszautasította Oskar ajánlatát, hogy alkalmazza gyárában. Nem óhajtott kevés fizetésért hosszú műszakokat végigdolgozni a sivár Zablociében. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy az egyéni boldogulás kora letűnőben van. Az embernek, ha élni akart, szakmára volt szüksége. - Fémcsiszoló vagyok közölte Szepessivel. Néhanapján dolgozgatott podgórzei nagybátyjánál, akinek kisebb fémmegmunkáló üzeme volt Rekawkában. Herr Szepessi szemüvege mögül végigmustrálta Pfefferberget. - No igen - szólt -, ez foglalkozás. Fogott egy tollat, gondosan kihúzta a GIMNÁZIUMI TANÁR-t, érvénytelennek nyilvánítva Pfefferberg fő büszkeségét, a Jagelló Egyetem diplomáját, és föléje odaírta: FÉMCSISZOLÓ. Gumibélyegző és ragasztótubus után nyúlt, majd íróasztalából kék címkét vett elő. - Most már - jelentette ki, visszaadva az igazolványt Pfefferbergnek -, most már ha Schupóval találkozik, biztosíthatja, hogy hasznos tagja a társadalomnak. Szepessit, szegényt, még abban az évben Auschwitzba küldik, ily módon torolva meg engedékenységét.

14 Különféle forrásokból - Toffel rendőrtől, valamint az iszákos Boschtól, az SS textilipari üzem, az Ostfaser vezetőjétől - Oskar olyan híreket hallott, hogy a “gettóbeli műveletek” (bármik legyenek is azok) erőteljesebb jelleget öltenek. Az SS néhány kemény Sonderkommando-alakulatot irányított Krakkóba Lublinból, ahol kiváló eredményeket értek el a fajtisztítás terén. Toffel azt javasolta, hogy ha Oskar el akarja kerülni a termeléskiesést, akkor a június első szombatját követő hétig állítson fel tábori ágyakat az éjszakai műszakban dolgozók számára. Így hát Oskar hálóhelyiségeket rendezett be a hivatali helyiségekben és az emeleti lőszerrészlegben. Az éjszakai műszakbeliek egy része örömmel fogadta a bennlakást. Másokat feleség, gyerek, szülő várt vissza a gettóba. Különben is ott volt Kennkártéjukon a csodatevő kék címke, a Blauschein. Június harmadikán Abraham Bankier, Oskar üzemvezetője nem jelent meg a Lípowa utcában. Schindler még Straszewski utcai otthonában kávézott, amikor egyik titkárnője kereste telefonon. A lány látta, amint Bankiert kivezényelték a gettóból; a menet, amelyben haladt, nem állt meg az Optimánál, hanem egyenesen a Prokocim pályaudvar felé tartott. Mások is voltak a csoportban az Emailia munkásai közül. Reich, Leser… összesen egy tucat. Oskar lakásához rendelte a garázsból kocsiját. Áthajtott a folyón, majd a Lwówskán keresztül Prokocim felé tartott. A bejáratnál álló őröknek felmutatta igazolványát. A pályaudvar marhavagon-szerelvényekkel volt tele, az állomásépületet és a peront zsúfolásig megtöltötték a fölöslegessé vált gettóbeli polgárok fegyelmezett sorai, akik még most is azt vallották - és talán nem egészen indokolatlanul -, hogy a passzív, fegyelmezett magatartás javukra válik. Oskar első ízben volt szemtanúja emberek és marhavagonok eme közvetlen kapcsolatának, és a látvány annyival jobban megdöbbentette, mint a puszta híre, hogy megtorpant a peron szélén. Ismerős ékszerészt pillantott meg. - Nem látta Bankiert? - kérdezte. - Már az egyik vagonban van, Herr Schindler - válaszolt az ékszerész. - Hová viszik magukat? - folytatta Oskar a kérdezősködést. - Azt mondják, egy munkatáborba, Lublin mellé. Talán nem lesz rosszabb, mint… - S a távoli Krakkó felé intett. Schindler egy csomag cigarettát vett ki a zsebéből, néhány tízzlotyst is talált, s a hálálkodó ékszerésznek adta. Ezúttal minden poggyász nélkül vitték el őket otthonukból, ígérve, hogy utánuk küldik holmijukat. Múlt év végén Schindler felhívást olvasott a Költségvetés és Tervezés című SS-közlönyben. Jelentkezőket kerestek krematóriumok építésére egy Lublintól délkeletre fekvő táborban Belzecben. Schindler fürkésző pillantást vetett az ékszerészre. Hatvanhárom-hatvannégy éves lehet. Kissé lefogyott, nyilván tüdőgyulladása volt a télen. Hajszálcsíkmintás viseltes öltönye nagyon meleg lehetett e nyári napon. És a tiszta, értelmes szemekben az egyszer véget érő szenvedés elviselésének a képessége. Hogy ilyen emberek és ama rendkívüli űrtartalmú kemencék között összefüggés van, azt még 1942 nyarán sem lehetett sejteni. Talán azt akarják, hogy járvány törjön ki a foglyok között? Ez lenne a módszerük? A mozdonytól elindulva, Schindler húsz-egynéhány marhavagon előtt ment el, és Bankier nevét kiáltozta azok felé, akik fentről a vagonlécek fölötti nyitott rácsozat mögül bámultak le rá. Abraham szerencséjére, Oskar nem tette fel magának a kérdést, vajon miért éppen Bankiert szólongatja, nem tűnődött, nem gondolkodott el azon, hogy Bankier neve semmivel sem különb a többi névnél, amelynek tulajdonosait az Ostbahn gördülő kalodáiba zárták. Egy egzisztencialistát alkalmasint megdöbbentett volna a prokocimi sokaság, megzavarta volna minden név, minden hang egyenrangú igénye. Schindler azonban nem volt filozofikus elme. Vagy ismert valakit, vagy nem. Bankiert ismerte. - Bankier! Bankier! - kiáltozott tovább. A fogolyszállítás terén nagy tapasztalatokkal rendelkező fiatal lublini SS-Oberscharführer tartóztatta fel. Schindler igazolványát kérte. Oskar többoldalnyi névvel teli irdatlan listát pillantott meg a katona bal kezében. A munkásaim, kezdte Schindler. Hadiipari munkások. Az üzemvezetőm. Kész őrültség. A Hadfelszerelési Felügyelőségtől vannak rendeléseim, és most elviszik a munkásaimat, akik nélkül nem tudom a termékeket legyártani.

Nem kaphatja vissza őket, felelte a fiatalember. Rajta vannak a listán… Az SS-altiszt tapasztalatból tudta, hogy a jegyzéken szereplő összes ember számára ugyanazt a rendeltetési helyet jelölték meg. Oskar halkabbra fogta szavát, és olyan józanul gondolkodó s egyben megfelelő kapcsolatokkal rendelkező ember visszafojtott hangján folytatta, aki még nem játszotta ki az összes aduját. Van-e a Herr Oberscharführernek fogalma, mennyi ideig tart a szakmunkások kiképzése, amíg pótolni tudják a listán szereplőket? Gyáramban, a Deutsche Email Fabrikban névrokonom, Schindler tábornok különleges pártfogása alatt álló lőszerrészleg is működik. A termelőmunka félbeszakítása nemcsak az Oberscharführer orosz fronton harcoló bajtársaira hat ki, hanem a Hadfelszerelési Felügyelőség is magyarázatot fog követelni. A fiatalember - gondterhelt kis fogolyszállító altiszt - fejét rázta. - Efféle történetet hallottam már, uram - mondta. De aggodalmasnak látszott. Oskar figyelmét ez nem kerülte el, és odahajolva hozzá, továbbra is halkan, enyhén fenyegető éllel beszélt. - Nem fogok itt a listán vitatkozni - jelentette ki. - Hol a felettese? A fiatalember egy harmincas éveiben járó SS-tiszt felé bökött a fejével, aki szemüvege fölött gondterhelt ráncba vonta homlokát. - Szabad kérnem a nevét, Herr Untersturmführer? - fordult hozzá Oskar, s öltönye zsebéből máris előhúzta noteszét. A tiszt is a lista sérthetetlen voltára hivatkozott. Szilárd, ésszerű és kizárólagos alapnak tekintette a zsidók összezsúfolásához, a vagonok elindításához. Schindler azonban élesebb hangot ütött meg. A listáról már hallott, jelentette ki. Az Untersturmführer neve az, amit tudni szeretne. Scherner Oberführerhez és a Hadfelszerelési Felügyelőség főnökéhez, Schindler tábornokhoz szándékozik közvetlenül fordulni. - Schindlerhez? - kérdezte a tiszt. Most először vette komolyabban szemügyre Oskart. Iparmágnásra valló öltözék, megfelelő jelvény, tábornokok a családban. - Biztosíthatom önt, Herr Untersturmführer jelentette ki nyájas dünnyögésével Schindler -, hogy egy héten belül Dél-Oroszországban találja magát. Az altisztet maguk elé engedve, Herr Schindler és a tiszt egymás mellett ballagott végig a foglyok sorai és a teli marhavagonok mellett. A mozdony már pöfékelt, a masiniszta kihajolt a mozdonysátorból, és indításra várva a szerelvény felé pillantott. A tiszt odaszólt a vasutasoknak, akik mellett elmentek, hogy ne adják meg a jelet. Végül az egyik hátsó vagonhoz értek. Bankiert és egy tucat munkást pillantottak meg benne: együtt szálltak fel mindannyian, mintha közös kiszabadításukra várnának. Az ajtó nyitva volt, és a bent lévők - a két tisztviselő, Bankier és Frankel, nemkülönben Reich, Leser és a gyár többi munkása leugrottak. Uralkodtak magukon, nem akarták, hogy bárki is felfedezze rajtuk, mekkora örömet éreznek, amiért megmenekültek az utazástól. A vagonban maradók vidám beszélgetésbe kezdtek, mintha a sok felszabadult hely meghozta volna a kedvüket. A tiszt eközben erőteljes tollvonással eltüntette az Emailia dolgozóinak nevét a listáról, s kérte Oskart, hogy kézjegyével lássa el a lapokat. Amikor Schindler köszönetet mondott és megfordult, hogy munkásai után induljon, a tiszt könyökénél fogva visszatartotta. - Nyilván megérti, uram, hogy számunkra teljesen mindegy. Bánjuk is mi, hogy ez a tucat-e vagy amaz! A gondterheltnek látszó tiszt most megnyugodott, mint akinek sikerült az adott helyzet mögött felfedezni az alapigazságot. Azt hiszed, hogy a te tizenhárom nyavalyás bádogosod olyan fontos nekünk? Másik tizenhárom nyavalyás bádogost teszünk a helyükre, akiknek érdekében hiába próbálsz majd érzelmeskedni. - Csupán a lista miatt volt kényelmetlen - magyarázkodott a tiszt. A tömzsi kis Bankier bevallotta, hogy ő és társai elmulasztották megszerezni a kék címkét a lengyel takarékpénztártól. Schindler hirtelen ingerültté vált hangon szólt rájuk, hogy intézzék el. E kurta válasz azonban megdöbbenést leplezett - megdöbbenést a prokocimi embertömegek láttán, akik a kék címke hiányában új és végleges státusszimbólumukra, a marhavagonra vártak, és hogy az előtte álló hatalmas mozdony a messzi ismeretlenségbe hurcolja őket. A marhavagonok felfedték most előttük az igazságot: mindannyian barmok vagyunk.

15 Munkásainak arca elárult valamit Oskarnak a gettóbeli gyötrelmekről. Nem jutott idejük lélegzetet venni, nem volt hely, ahol zavartalanul meghúzódhattak, szokásaiknak megfelelően élhettek, családi hagyományaikat ápolhatták volna. Sokan próbáltak menedéket, vigasztalást találni, a többiek - szobatársaik éppúgy, mint az utcán cirkáló emberek - gyanakvásától kísérve. Még a legjózanabbak sem igen tudták, kiben bízhatnak. “Minden lakónak - írja egy Josef Bau nevű fiatal művész egy gettóbeli házról - megvan a maga titkokkal, rejtelmekkel teli világa.” A gyerekek egyszeribe abbahagyták a beszélgetést, ha nyikorogni kezdett odakinn a lépcső. A felnőttek számkivetésről, kifosztottságról álmodtak, és felriadva számkivetetten, kifosztottan találták magukat egy podgórzei zsúfolt szobában - álombeli események, álombeli riadalmak légköre vette őket továbbra is körül a nappali rettegésben. Szobában, utcán, üzemben rémhírek ostromolták őket. Spirának újabb listája van; kétszer, háromszor hosszabb a legutóbbinál. A gyerekeket mind elviszik Tarnówba, hogy agyonlőjék, Stutthofba, hogy vízbe fojtsák, Boroszlóba, hogy átneveljék, átoperálják, gyökerestül kiszaggassák őket. Van öreg szülőd? Minden ötven év fölötti a wieliczkai sóbányákba kerül. Dolgozni? Dehogyis. Elhagyott kamrákba falazzák be őket. Mindez a mendemonda, amelynek nagy része Oskarnak is fülébe jutott, azon az emberi ösztönön alapult, hogy falra kell festeni s ezzel távol tartani az ördögöt, meg kell mutatni a Párkáknak, hogy bennünk is van az övékéhez hasonló képzelőerő, és ezáltal gátat vetni tevékenységüknek. Ám ebben a júniusban a legszörnyűbb álmok, legvadabb híresztelések is igazaknak bizonyultak, a legelképzelhetetlenebb rémhírek valósággá váltak. Délre a gettótól, a Rekawka utcán túl, fákkal fedett domb emelkedett. Olyan bizalmas közvetlenséggel lehetett átnézni a gettó déli fala fölött, amilyen az ostromokat ábrázoló középkori festményeket jellemzi. A dombtetőn lovagló előtt a gettó a maga teljességében feltárult, és a magaslaton végighaladva mindent látni lehetett, ami lenn az utcákon történik. E kedvező lehetőséget fedezte fel Schindler, amikor tavasszal errefelé lovagolt Ingriddel, s most, a prokocimi állomáson szerzett megdöbbentő tapasztalat után elhatározta, hogy újra ellovagol ide. A Bankier kiszabadítását követő reggelen lovakat bérelt a Bednarski parki istállóból. Ő is, Ingrid is az alkalomhoz illő kifogástalan öltözéket, hosszú lovaglózubbonyt, térdnadrágot, vakítóan fényes csizmát viselt. Két szőke szudétanémet fenn a magasban, a nyugtalanul nyüzsgő gettóhangyaboly fölött. Átporoszkáltak a dombtetőre vezető ligeten, majd rövid vágtában szabad mezőre értek ki. Lóháton ülve láthatták a Wegierska utcát, a kórház sarkánál összegyűlt tömeget, valamivel közelebb egy rendőrkutyákkal tevékenykedő SS-osztagot, amint benyomul a házakba; utcára özönlő családokat pillantottak meg, az emberek kabátot húztak magukra a hőségben, mint akik hosszú távollétre számítanak. Ingrid és Oskar a fák árnyékában megállították lovukat, és elkezdték figyelni a látványt, apránként fedezve fel a jelenet tökéletes kidolgozottságát. Gumibottal felszerelt OD-emberek működtek együtt az SS-szel. Némelyik zsidó rendőr nagy odaadással végezhette munkáját, mert pár perces nézelődés után Oskar látta, hogy három vonakodó asszonyt a vállukra vetve ütlegelnek. A naiv ember dühe lángolt fel Oskarban. Az SS zsidókkal korbácsoltatja a zsidókat. A nap folyamán bebizonyosodott azonban, hogy az OD egyik-másik tagja botozással próbálja menteni az embereket a még rosszabb elől. Különben is új szabályt léptettek életbe az OD számára: ha nem vagy képes lezavarni az utcára egy családot, a tieid isszák meg a levét. Schindler figyelmét az sem kerülte el, hogy a Wegierska utcán az emberek mindig két sorba sorakoznak. Az egyik sor nem mozdult, a másikat viszont, ahogy nőni kezdett a sor, csoportonként elindították. A menet befordult a sarkon, végigvonult a Józefinskán, s végül eltűnt szem elől. A sorba állítást és továbbirányítást könnyen megfigyelhette a dombtető fenyőfái mellett álló két szemlélő, mivelhogy alig két-három telek választotta el őket az akció színhelyétől. Amikor a családokat kikergették lakásukból, erőszakkal szétválasztották az összetartozókat, és kétfelé osztották őket. Megfelelő iratokkal rendelkező kamasz lányok az ottmaradók sorába kerültek, onnan kiáltoztak át a másik sorban álló középkorú anyjuknak. Egy éjszakai műszakban dolgozó munkást, aki a félbeszakadt alvástól mogorván állt ott, az egyik sorba irányították, feleségét, gyerekét meg a másikba. A fiatalember egy OD-rendőrrel vitatkozott az út közepén. - Szarok a Blauscheinra! - kiáltotta. - Evával és a gyerekkel akarok menni.

Fegyveres SS-katona lépett közbe. A Gettomenscherz leírhatatlan külsejű tömege mellett igencsak jól tápláltnak s ápoltnak látszott frissen vasalt nyári egyenruhájában. A kezében lévő automata pisztoly olajos csillogását is látni lehetett a dombtetőről. Az SS-katona fültövön vágta a zsidót, és nagy hangon, durván mondott neki valamit. Schindler nem hallhatta ugyan szavait, de biztosra vette, hogy a Prokocim pályaudvaron elhangzott szavak ismétlődnek meg. - Nekem aztán mindegy. Ha a rohadt zsidó a kurvájával akar menni, hát menjen! - A férfit átvitték egyik sorból a másikba. Schindler figyelte, ahogy feleségéhez fordul, megöleli, és a házastársi gyöngédség e fedezéke mögött egy másik nőnek sikerül visszalopózni a házba anélkül, hogy az SS-Sonderkommando észrevette volna. Oskar és Ingrid most az ellenkező irányba indult. Átügettek egy elhagyatott fasoron, és egy mészkőfennsíkra értek, ahonnan közvetlenül a Krakusra pillanthattak le. Az utca közelebb eső szakaszán nem volt tapasztalható olyan lázas nyugtalanság, mint a Wegierskán. Nők és gyerekek nem túl hosszú sorát irányították a Piwna utca felé. Egyik őr vezette, másik bezárta a menetet. Aránytalanul sok gyerek volt a csoportban, jóval több, mint amennyit az a kevés asszony világra hozhatott volna. A sor végén apró gyerek totyogott, csöppnyi piros kabátba és sapkába öltözött fiúcska vagy kislány. Schindler figyelmét azért terelte magára, mert a látvány - akárcsak a hepciáskodó éjjeles munkásé a Wegierskán - kifejezésre juttatott valamit. E mondanivalónak a piros iránti szenvedélyhez is nyilván köze volt. Schindler kérdően fordult Ingridhez. Minden bizonnyal kislány, vélekedett Ingrid. Lányok rajonganak így egy színért, különösen ilyen színért. Látták, hogy a menet végén haladó Waffen SS-katona időnként kinyújtja kezét, és helyes irányba tereli a kis piros gombócot. Nem viselkedett kíméletlenül - akár idősebb fivér is lehetett volna. Ha történetesen a felettesei kérik meg, hogy tegyen valamit civil szemtanúk érzelmeinek a megnyugtatására, akkor sem járhatott volna el különbül. Így a Bednarski park két lovasának is, átmenetileg és alaptalanul bár, csillapodtak aggályai. A megnyugvás azonban rövid ideig tartott. Mert a nők és gyerekek távolodó és az ideoda kószáló piros csöppségtől követett sora mögött kutyás SS-csapatok tevékenykedtek az utca északi szakaszának mindkét oldalán. Vadul berontottak a bűzös lakásokba. Rohamozásuk jeleként bőrönd repült ki az egyik első emeleti ablakból és nyílt szét a járdán. Férfiak, nők, gyerekek, akik padlásszobákban, beépített fülkékben, fiók nélküli konyhakredencekben bújtak meg és vészelték át az első házkutatási hullámot, rohantak ki most a kutyák elől az utcára, sikoltozva, zihálva a dobermanoktól való félelmükben. Egyre gyorsabban peregtek az események, a dombon álló szemlélők alig tudták figyelemmel kísérni. A házakból előbukkanókat nyomban lelőtték a járdán, testük a golyó erejétől átrepült az útszéli kanálison, vérük vastag sugárban ömlött az árokba. Egy anya fiával együtt - a gyerek talán nyolc-, talán cingárfajta tízéves lehetett - egy ablakpárkány alá húzódott a Krakus utca nyugati oldalán. Schindlert elviselhetetlen félelem, vérfagyasztó rettegés fogta el miattuk, combja körül meglazult a nyereg, és kis híján lebukott lováról. Ingridre pillantott, és látta, hogy a lány keze görcsösen markolja a kantárt. Hallotta a kiáltását, fohászkodó szavát. A Krakuson ballagó piros kabátos gyerekre fordította tekintetét. Alig fél háztömbnyire tőle követték el mindezt; nem várták meg, míg a menet befordul a Józefinskába, és eltűnik szem elől. Schindler most még nem tudta volna megindokolni, hogyan függ ez össze a gyalogjárón elkövetett gyilkosságokkal. De valamiképpen, méghozzá nagyon is nyilvánvalóan, a szándékuk eltökéltségét bizonyította. Miközben a piros kabátos gyerek megtorpant, és hátranézett a menetben, az asszonyt tarkón lőtték, a fal mellett lecsúszó, nyöszörgő fiú fejére meg egyikük bakancsa taposott rá, mintha mozdulatlan helyzetben kívánná tartani, majd a lábbeli tulajdonosa - népszerű SS-módszerrel élve - puskacsövét a gyerek tarkójának szegezte és lőtt. Oskar pillantása újra a piros apróságot kereste, aki megállt, hátrafordult, és meglátta a levágódó bakancsot. Egyre nagyobb távolság választotta már el a kislányt a menet utolsó tagjától. Megint csak az SS-őr tolta felebaráti gyöngédséggel vissza a sorba. Herr Schindler nem értette, miért nem vág rá puskatussal, hiszen a Krakus utca túlsó végén már semmiféle könyörületet nem ismertek. Schindler végül lecsúszott lováról, elbotlott, és térdre bukva egy fenyő törzsében kapaszkodott meg. Minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy ki ne hányja pompás reggelijét, mivel gyanakodott, hogy szervezete ezzel az agyafúrt módszerrel akar helyet szorítani a Krakus utcai borzalmak megemésztéséhez.

Ezeknél az embereknél, akik maguk is anyáktól születtek, és nyilván leveleket küldenek haza (vajon mit írnak benne?), még nem is a szégyenérzet teljes hiánya volt a legmegdöbbentőbb élmény Schindler számára. Tudta, hogy nem szégyellik tettüket, hiszen a menet végén haladó őr sem érezte szükségét, hogy megkímélje a gyereket a látványtól. Márpedig ha nem szégyenkeztek, akkor - és ez volt a legszörnyűbb a dologban - hivatalos jóváhagyással cselekedtek. Senki sem menekülhet többé a német kultúra eszméje mögé, senkit sem mentesítenek többé a vezetői nyilatkozatok attól, hogy kilépjenek házukból, kinézzenek hivatali ablakukból, és lássák az utcán történő eseményeket - a valóságot. Kormánya politikájának olyan megnyilvánulását tapasztalta Oskar a Krakus utcában, amit nem lehetett pillanatnyi eltévelyedésnek minősíteni. Biztosra vette, hogy az SS-katonák vezetői parancsot hajtottak végre, különben a menetoszlop végén haladó bajtársuk nem hagyta volna, hogy egy gyerek végignézze a történteket. A nap folyamán, bizonyos mennyiségű konyak elfogyasztása után, Oskar világosan értette már a dolog lényegét. Azért engedtek oda szemtanúkat, olyan szemtanúkat, mint a piros kabátos apróság, mert biztosak benne, hogy a szemtanúk is el fognak pusztulni. A Plac Zgody (Béke tér) sarkán állt az Apotheke, amelyet Tadeusz Pankiewicz vezetett. Ódon stílusú gyógyszertár volt. Ősi orvosságok latin nevével ellátott porcelánamforák és több száz finom mívű, gazdagon lakkozott fiók rejtette magában a gyógyszertudomány bonyolult termékeit Podgórze polgárai elől. Magister Pankiewicz a gettókórház orvosainak kérésére, hatósági engedéllyel a patika fölött lakott. Ő volt az egyetlen lengyel, aki a gettó falai között maradhatott. Negyven-egynéhány éves, intellektuális érdeklődésű, békés természetű ember volt. Abraham Neumann, lengyel impresszionista festő, Mordche Gebirtig zeneszerző, a filozofikus hajlamú Leon Steinberg, valamint dr. Rappaport természettudós és filozófus rendszeresen látogatta a Pankiewicz-patikát. A hely egyébként összekötő kapocsként szolgált a Zsidó Harci Szervezet (ZOB) és a Lengyel Néphadsereg partizánjai közötti kölcsönös tájékoztatás, üzenetváltás számára. A krakkói ZOB szervezői, az ifjú Dolek Liebeskind, Szymon és Gusta Dranger beugrottak időnként nagy titokban. Vigyáztak rá, hogy Tadeusz Pankiewiczet ne keverjék bele terveikbe, amelyek - a Judenrat együttműködő magatartásával szemben - heves és egyértelmű ellenállást tükröztek. A Pankiewicz-gyógyszertár előtti tér valóságos rendező pályaudvar képét mutatta azokban a június eleji napokban. “Minden képzeletet felülmúlt” - emlegette később Pankiewicz a Béke teret. A közepén fekvő parkban újból átválogatták az embereket, és felszólították őket, hogy hagyják ott poggyászukat. - Ne féljenek, maguk után küldik! - Az ellenszegülőket és azokat, akik árja iratokat rejtegettek zsebükben, a tér nyugati oldalán húzódó tűzfalnál agyonlőtték anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is magyarázkodtak vagy mentegetőztek volna a parkban állók előtt. A puskák rémítő döreje beszélgetésnek, reménykedésnek egyaránt véget vetett. De ezután, az áldozatok hozzátartozóinak sikoltozása, jajveszékelése ellenére is úgy rémlett, mintha egyik-másik rémült vagy az élethez kétségbeesetten ragaszkodó ember nem akarna tudomást venni a halomnyi holttestről. Mihelyt a teherautók megérkeztek, és a zsidó munkásosztagok a kocsi végébe rakták a halottakat, a téren maradók újra a jövőjükről kezdtek beszélgetni. És Pankiewicz fülét megint ugyanazok a szavak ütötték meg, amelyeket már egész nap hallott az SS-altisztek szájából. Biztosítom, asszonyom, hogy magukat, zsidókat dolgozni viszik. Azt hiszik, megengedhetjük magunknak, hogy pazarlóan bánjunk a munkaerővel? - A nők arckifejezése leplezetlenül elárulta, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel iparkodnak elhinni a hallottakat. S az előbb még kivégzéseket végrehajtó SS-közlegények most már a tömegben ténferegtek, és tanácsokat adtak az embereknek, miként címezzék meg csomagjukat. Oskar Schindler a Bednarskiról nem láthatott le a Plac Zgodyra. De a téren álló Pankiewicz - akárcsak a dombtetőről figyelő Schindler - soha nem tapasztalt ehhez hasonló szenvtelenséggel végrehajtott borzalmat. Oskarhoz hasonlóan őt is émelygés gyötörte, mindkét füle zúgott, mintha fejbe vágták volna. A fülsiketítő zsivajban, a tömeges brutalitás döbbenetében nem szerzett tudomást róla, hogy a halottak között van barátja, Gebirtig zeneszerző, az “Égj, város, égj!” című híres dal szerzője, és Neumann, a szelíd lelkű művész. Orvosok, akik futva tették meg a két háztömbnyire fekvő kórháztól az utat, kifulladtan támolyogtak be a patikába. Behurcolták az utcáról a sebesülteket, és kötszerre volt szükségük. Egy orvos hánytatószerért jött. Tucatnyian vettek be ciánt a tömegben, és most émelyegtek vagy eszméletüket vesztették.

Pankiewicz ismerőse, egy mérnök akkor nyelte le, amikor a felesége nem nézett oda. A fiatal dr. Idek Schindel, aki a Wegierska sarkán álló kórházban dolgozott, egy izgatottan berohanó nőtől hallotta, hogy elviszik a gyerekeket. Az asszony látta, amikor a gyerekeket - köztük Geniát - sorba állították a Krakus utcában. Schindel a szomszédainál hagyta aznap reggel Geniát; ő gyámkodott ugyanis a kislány felett a gettóban, mivel a szülők még vidéken bujkáltak. Úgy tervezték, hogy visszaszöknek a gettóba, ahol egészen a mai napig kevesebb veszély fenyegette az embereket. A mindig önállóan tevékenykedő kislány délelőtt elcsellengett az asszonytól, akinek a gondjaira bízták, és hazament a nagybátyja lakásába. Ott fogták el. Így vonta azután magára a Krakus utcai menetben az anyátlanul bolyongó kislány a ligetből szemlélődő Oskar Schindler figyelmét. Orvosi köpenyét levetve dr. Schindel kirohant a térre, és jóformán abban a pillanatban meglátta a gyereket, aki teljes nyugalmat színlelve ült az őrök fala között a gyepen. Dr. Schindel épp elégszer kelt fel éjszakánként lecsillapítani a rémképekkel viaskodó gyereket, hogy tudja, milyen látszólagos ez a nyugalom. Elindult, hogy megkerülje a tér külső részét, és ekkor a kislány meglátta. Maradj csöndben, akarta mondani a gyereknek, majd én elintézem a dolgot. Semmiféle feltűnést nem akart, mert az mindkettőjük számára rosszul végződhetett volna. De nem kellett aggódnia: a kislány szótlanul pillantott rá, ahogy ismeretlen emberekre szokás. E szívfájdítóan tökéletes ravaszság láttán nagybátyjának földbe gyökerezett a lába. Ez a hároméves apróság tisztában volt vele, milyen rövid ideig tartana a megkönnyebbülés, ha odakiáltana nagybátyjának. Tudta, hogy semmi jót nem hozna, ha Idek bácsira felhívná az SS figyelmét. Az orvos próbálta átgondolni, mit mondjon a kivégzőfalnál álló nagydarab Oberscharführernek. Célszerűbb volt nem túl alázatosan és nem alacsonyabb rangú katonákon keresztül közelíteni meg a parancsnokokat. Újra visszapillantva a gyerekre, csöppnyi szorongást látott tekintetében. Aztán a kislány a hazárdjátékosok bámulatos hidegvérével a két legközelebb álló őr között kilépett a rendőrkordonból. Idegtépő lassúsággal haladt, nagybátyja rémült tekintetétől követve, akinek később is gyakran jelenik majd meg lehunyt szeme előtt a gyerek képe a fénylő SS-lovaglócsizmák erdejében. A Plac Zgodyn senki sem látta meg a kislányt. Továbbra is csetlő-botló, de ugyanakkor ünnepélyesen kevély léptekkel tartott a Pankiewicz-gyógyszertár sarokig, s ott befordulva továbbment az utca tűzfalakkal szegélyezett oldalán. Dr. Schindel alig tudta megállni, hogy ne tapsoljon. Noha e mutatvány nézőközönséget érdemelt volna, természeténél fogva csakis szemtanúk nélkül volt végrehajtható. Érezte, hogy ha a gyerek nyomába szegődne, leleplezné ügyes mesterkedését. Ösztönös cselekvésvágya ellenére hitt benne, hogy az a csalhatatlan ösztön, amely a Plac Zgodyról kivezette a gyereket, rejtekhelyhez is juttatja. Hogy időt adjon neki, másik úton ment vissza a kórházba. Genia visszatért a Krakus utcai ház hálószobájába, amelyben nagybátyjával lakott. Az utca mostanra már elnéptelenedett, de ha néhányan fortélyosan a falak mögé húzódva ott maradtak is, nem mutatkoztak. Genia bement a lakásba, és az ágy alá bújt. A hazatérő Idek az utca sarkáról látta, hogy az utolsó tisztogatást végző SS-katonák bekopognak. Genia nem válaszolt. Neki sem adott életjelt, amikor belépett a szobába. Ő azonban a függöny és az ablakszárny közé lépve tudta, hogy merrefelé nézzen a sivár szobában, és az ágytakaró szegélye alól elő is villant a kislány piros cipője. Addigra persze Schindler már visszavitte lovát az istállóba. Nem láthatta a dombtetőről a piros kabátos Genia apró, de nem jelentéktelen győzelmét: visszatérését arra a helyre, ahol az SS előzőleg rátalált. Oskar ekkor már a DEF-ben volt, s egy időre irodájába zárkózott, mivelhogy nem kívánta a nappali műszakosok tudomására hozni a szomorú híreket. Jóval később, a kedélyes Herr Schindlerre, Krakkó kedvelt társaságbeli figurájára, Zablocie könnyűkezű gyárosára egyáltalán nem jellemző módon, a gondtalan aranyifjú arculata mögött nagyon is könyörtelen bírának mutatkozva, Oskar különleges jelentőséget tulajdonított ennek a napnak: - Ez után a nap után minden gondolkodó embernek látnia kellett, mi fog történni. Ekkor határoztam el, hogy minden erőmmel a rendszer megdöntésére fogok törekedni.

16 Az SS-osztagok szombat estig megállás nélkül folytatták a razziát a gettóban. Működésüket ugyanaz az eredményesség jellemezte, amit a Krakus utcai kivégzések során Oskar is tapasztalt. Hajtóvadászatuk irányát nehéz volt megjósolni; akiknek pénteken sikerült megmenekülni, szombaton a kezükre kerültek. Genia azonban - aki felnőtt módján tudott hallgatni, és piros kabátban is képes volt észrevehetetlen maradni - átvészelte a hetet. Odaát Zablociében Schindler hinni sem merte volna, hogy a kis piros kabátos túlélte az akciót. Miként Toffeltól és a Pomorska utcai rendőrparancsnokságon dolgozó többi ismerősétől értesült, hétezer embert szűrtek ki a gettóból. A Zsidó Ügyek Hivatalának egyik Gestapo-tisztviselője nagy gyönyörűséggel erősítette meg ennek tényét. A Pomorska utcai papírtologatók győzelemnek minősítették a júniusi Aktiont. Oskar most már pontosabb értesülésekre igyekezett szert tenni. Megtudta például, hogy az Aktion elvi irányítója bizonyos Wilhelm Kunde, közvetlen vezetője azonban Otto von Mallotke SS-Obersturmführer volt. Feljegyzéseket ugyan nem készített Oskar, de felkészült arra az időszakra, amikor maradéktalanul tudósíthatja Canarist, vagy akár a világot. Hamarabb kerül majd rá sor, mint ahogy hitte. Pillanatnyilag olyan dolgokat próbált kipuhatolni, amelyeket azelőtt átmeneti esztelenségeknek tekintett. Lesújtó értesüléseit a rendőr ismerősökön kívül olyan tiszta fejű zsidóktól szerezte be, amilyen Stern volt. A Néphadsereg partizánjai, részint a Pankiewicz-patikán keresztül, Lengyelország más részeiből származó híreket szivárogtattak be a gettóba. Dolek Liebeskind, az Akiba Háluc nevű ellenállási csoport vezetője is tudott más gettókról tájékoztatással szolgálni. Adatait hivatalos utazásain, a Zsidó Közösség Önsegélyző Egyletével folytatott tárgyalásai során szerezte be: e szervezet működését - a Vöröskeresztre való tekintettel - engedélyezték a németek. Ilyesfajta értesüléseket fölösleges volt a Judenrat tudomására hozni. A Judenrat elvileg nem tartotta helyesnek, hogy a gettólakók bármit is megtudjanak a táborokról. Aggodalmat keltene az emberekben, zűrzavar támadna az utcákon, ami nem maradna büntetlenül. Még mindig jobb, ha képtelen rémhíreket hallanak, amelyeket túlzottaknak ítélnek, és újra reménykedni kezdenek. A talpig becsületes Artur Rosenzweig idejében is ez volt a legtöbb zsidó tanácstag álláspontja. Rosenzweig azonban már nem volt tanácselnök. David Gutter váltotta fel; ő lett a Judenrat elnöke, amiben német hangzású neve is segített. Az élelmiszeradagokat most már nemcsak egyes SS-hivatalnokok tulajdonították el, hanem Gutter és az új tanácstagok is, akiknek a hosszú szárú csizmás Symche Spira volt földi helytartója a gettó utcáin. A Judenrat tagjainak nem állt érdekében, hogy valószínű rendeltetési helyükről tájékoztassák az embereket, mivel erősen bíztak benne, hogy ők maguk mentesülnek az elhurcolástól. A gettó akkor kezdett tudomást, Oskar pedig döntő bizonyítékot szerezni a valóságról, amikor a fiatal Bachner gyógyszerész - Prokocimból történt deportálása után nyolc nappal - visszatért Krakkóba. Senki sem tudta, hogyan jutott vissza a gettóba, senki sem értette, miért ment vissza oda, ahonnan az SS minden bizonnyal újra eltávolítja. Nyilván az ismert dolgok, ismerős körülmények vonzóereje csábította Bachnert vissza. Véges-végig a Lwówskán, majd a Plac Zgody mögötti utcákon egyre csak mesélte a történteket. Látta a végső borzalmat, mondta. Pillantása eszelős volt, haja a rövid távollét alatt megőszült. A június elején összeszedett krakkóiakat kivétel nélkül Oroszország közelébe, a belzeci táborba szállították. Amikor a szerelvények az állomásra érkeztek, furkósbottal felszerelt ukránok kergették ki az embereket. Rettentő bűz terjengett mindenfelé, ám egy SS-katona nyájasan közölte az érkezőkkel, hogy ezt a fertőtlenítőszer használata okozza. Két nagy raktárépület előtt sorakoztatták fel az embereket, az egyiken RUHATÁR, a másikon ÉRTÉKTÁRGYAK felirat szerepelt. A jövevényeknek le kellett vetkőzniük, és egy kis zsidó fiú hosszú zsinegeket osztott szét a tömegben, hogy összeköthessék cipőjüket. A szemüvegeket és a gyűrűket elvették. Fodrászok leborotválták a meztelen foglyok haját, mert - ahogy egyik SS-altiszt tudtukra adta - valami speciális termék készül belőle a tengeralattjárók legénysége számára. Majd kinő, tette hozzá, továbbszőve a foglyok munkaerejének felhasználásáról szóló örökös mesét. Az áldozatokat végül egy szögesdróttal szegélyezett átjárón keresztül bunkerekhez hajtották, melyek tetején réz Dávid-csillag ékeskedett, és alatta a következő felirat volt olvasható: FÜRDŐK ÉS INHALÁLÓHELYISÉGEK. Az SS-kisérők egész úton bíztatták őket,

hogy lélegezzenek mélyen, mert ez - úgymond - a fertőtlenítés kitűnő módja. Bachner látta, hogy egy kislány földre ejti karkötőjét, egy hároméves fiúcska felveszi és játszik vele, miközben bemegy a bunkerbe. Odabent, folytatta Bachner, mindannyiukkal végzett a gáz. Ezután osztagokat küldtek, hogy a hullák halmazát kirakják, és a holttesteket az elföldelés helyére szállítsák. Alig két nap leforgása alatt mindenkit kiírtottak, egyedül ő maradt életben. Amíg egy elkerített helyen várt, hogy sor kerüljön rá, egy latrinát pillantott meg, és belebújt. Három napig maradt ott, nyakig érő emberi ürülékben. Legyek rajzó tömege lepte el az arcát. Állva, a nyílásnak támaszkodva aludt, nehogy megfulladjon. Végül egyik éjszaka kimászott. A vasúti síneket követve valahogy kijutott Belzecből. Tébolyult tekintete láttán senki sem csodálkozott megmenekülésén. Valaki - alkalmasint egy parasztasszony - még ki is mosdatta, tiszta ruhát adott rá, s így indította útnak. Még most is akadtak olyan krakkóiak, akik veszedelmes rémhírnek tartották Bachner történetét. Auschwitzi foglyoktól levelezőlapok érkeztek a hozzátartozóikhoz. Ami tehát Belzecben esetleg megtörtént, az nem történt meg Auschwitzban. S el lehet-e egyáltalán hinni ilyen képtelenséget? A gettó csekély érzelmi tartalékából csak úgy lehetett megélni, ha kizárólag a hihető dolgok mellett tartanak ki az emberek. A belzeci gázkamrák - mint Schindler saját forrásaiból megtudta - egy hamburgi gépipari cég, valamint oranienburgi SS-mérnökök irányításával már az év márciusáig elkészültek. Bachner tanúsága szerint kapacitásuk háromezer ember elpusztítását tette lehetővé naponta. Hamvasztókemencék építéséhez is hozzákezdtek, nehogy a hullák eltakarításának hagyományos módja lelassítsa az újfajta tömegirtás tempóját. A belzeci gázkamrákat felszerelő vállalat ugyanilyen berendezéssel látta el a szintén lublini körzetben levő Sobibort. Hasonló szerkezeteket rendeltek és már javában szereltek fel a Varsó melletti Treblinkában. Gázkamrák, kemencék működtek már az auschwitzi központi táborban, nemkülönben a néhány kilométerrel távolabb, Birkenauban létesített hatalmas Auschwitz II-ben. Az ellenállási szervezet számítása szerint Auschwitz II napi teljesítménye tízezer ember elpusztítása volt. S megemlítendő még a lódzi körzetben létesített chmelnói tábor, amelyet szintén felszereltek az új technológia kellékeivel. Mindezek a dolgok ma már közhelyszámba mennek. De 1942-ben, amikor villámcsapásként sújtottak le a júniusi égboltból, alapvető megrázkódtatást jelentettek, zűrzavart idéztek elő az agyvelő ama részében, amely rendíthetetlen eszméket őriz az emberségről s annak lehetőségeiről. Szerte Európában emberek milliói, köztük Oskar és a krakkói gettólakók, tekervényes módon próbálták lelkük, emberi mivoltuk tartalékait hozzáigazítani Belzec és a lengyel erdőségekben létesített hasonló fogolytáborok gondolatához. Ezen a nyáron Oskar felszámolta a csődbe ment Rekord aktíváit, és a Lengyel Kereskedelmi Bíróság rendelkezése értelmében pro forma árverésen megszerezte az ingatlan tulajdonjogát. Jóllehet a német seregek maguk mögött hagyták már a Dont, és a kaukázusi olajmezők felé törtek előre, a Krakus utcai események azt bizonyították Oskar számára, hogy végső győzelmet nem arathatnak. Épp ezért élnie kellett az alkalommal, hogy a Lipowa utcai üzem törvényes és elidegeníthetetlen tulajdonjogát megszerezze. Kissé naiv módon még most is hitte - a történelem élesen rácáfol majd reményére -, hogy a gonosz király bukása nem szünteti meg a szerzett jogokat, és ő az új korszakban is a zwittaui Hans Schindler sikerekben bővelkedő fia lesz. Jereth, az egykori ládagyáros, folytonosan unszolta, hogy az üresen álló telken építsen egy deszkabódét menedéknek. Oskar megszerezte a hivatalos engedélyt. Pihenőhely az éjszakai műszak dolgozói számára, adta be a mesét a hivatalokban. Jereth jóvoltából az épületfa is rendelkezésére állt. Amikor ősszel elkészült, kicsiny, kényelmetlen tákolmánynak tűnt. Úgy rémlett, hogy amint a nyerszöld sötétebb színt ölt, mindjárt össze is szárad, és beengedi a ferdén hulló havat. Ám egy októberi razzia során menedéket nyújtott Jerethnek és feleségének, a ládagyár és a radiátorüzem, valamint Oskar éjszakai műszakban dolgozó munkásainak. Az az Oskar Schindler, aki egy-egy Aktion zúzmarás reggelén lejön irodájából, hogy szót értsen az SS emberével, az ukrán segélycsapattal, a lengyel rendőrszakasszal és az OD-részleggel, amelynek tagjai Podgórzéból jöttek át, hogy hazakísérjék az éjszakai műszakosokat; az az Oskar Schindler, aki kávézás közben felhívja Bosko Wachtmeister gettó melletti irodáját, és valamilyen hazugsággal megindokolja, miért kell az éjszakai műszakosoknak a Lipowa utcában maradniuk aznap reggel - ez az Oskar Schindler túllépi a

megfontolt üzleti tevékenység határait, és veszélynek teszi ki magát. A befolyásos emberek, akik kétszer kihúzták már a börtönből, nem folytathatják ezt a végtelenségig, még ha bőkezűen emlékezik is meg születésnapjukról. Ebben az évben tekintélyes személyiségeket visznek Auschwitzba. Ha ottpusztulnak, özvegyük rövid, közönyös hangú táviratot kap a parancsnoktól: FÉRJE AZ AUSCHWITZI KONCENTRÁCIÓS TÁBORBAN MEGHALT. Bosko Oskarnál soványabb, hórihorgas, érdes hangú férfi volt. Csehországi német, akárcsak Oskar. Családja, éppúgy, mint Oskaré, konzervatív beállítottságú volt, és tisztelte a régi német erényeket. Hitler hatalomra jutásakor rövid időre pángermán lelkesedés fogta el Boskót, miként Beethovent is az európaiak leplezetlen rajongása töltötte el Napóleon iránt. Bécsben, ahol teológiai tanulmányokat folytatott, belépett az SS-be, részben a wehrmachtbeli szolgálat megkerülése céljából, részben pillanatnyi lelkesedésből. Később megbánta buzgalmát, és nagyobb mértékben igyekezett jóvátenni, mint ahogy Oskar sejtette. Akkoriban csak annyit tudott Boskóról, hogy mindig készségesen vesz részt egy-egy Aktion aláaknázásában. A gettó külső övezetének a felügyelete tartozott hatáskörébe, és a falakon kívül eső őrszobájából iszonyattal szemlélte a bent tomboló Aktiont, mivelhogy Oskarhoz hasonlóan ő is a jövendő esetleges tanúját látta magában. Oskar nem tudta, hogy az októberi akció során Bosko több tucat gyereket csempészett ki kartonládákban a gettóból. Arról sem volt tudomása, hogy a Wachtmeister tízesével szerezte be a szabad mozgást biztosító engedélyeket az ellenállók számára. A Zsidó Harci Szervezet (ZOB) erőteljesen működött Krakkóban. Főképp ifjúsági klubok tagjaiból, elsősorban Akiba-beliekből állt - e klub a legendás hírű Rabbi Akiba ben Joszéf misna tudósról nyerte nevét. A ZOB-ot egy házaspár, Szymon és Gusta Dranger - az asszony naplója az ellenállási mozgalom klasszikus megörökítése -, valamint Dolek Liebeskind irányította. A szervezethez tartozóknak szabadon kellett ki-be járniuk, hogy tagokat verbuváljanak, pénzt, hamis iratokat és az illegális újság példányait továbbítsák. Kapcsolatban álltak a Krakkó körüli erdőkben tartózkodó baloldali Lengyel Néphadsereggel, amelynek szintén szüksége volt a Bosko által beszerzett igazolványokra. Bosko kapcsolata a ZOB-bal és a Néphadsereggel kellő okot szolgáltatott tehát felakasztására, ám ő titokban még mindig gúnyolta és megvetette magát, lebecsülve a részleges mentési akciókat. Bosko mindenkit ki akart szabadítani, amit hamarosan meg is kísérel, és az életével fizet érte. Danka Dresner, a piros kabátos Genia unokanővére, tizennégy éves volt, és már kinőtte azt a csalhatatlan gyermeki ösztönt, amely kis rokonát baj nélkül kivezette a Plac Zgody kordonjából. Habár a Luftwaffe-támaszpont takarítónőjeként dolgozott, kora őszre úgy fordult a dolog, hogy bármelyik tizenöt éven aluli vagy negyvenen fölüli nőt táborba hurcolhattak. Következésképp azon a reggelen, amikor egy SS-Sonderkommando, valamint a biztonsági rendőrség osztagai a Lwówska utcába hajtottak, Dresnerné a Dobrowskira vitte Dankát, egy szomszéd házába, akinek befalazott rejtekhely volt a lakásában. Ez a harmincas évei vége felé járó szomszédasszony a Wawel melletti Gestapo-étkezdében dolgozott, s így kedvezőbb bánásmódra számíthatott. Ám idős szülei már önmagukban is veszélyt jelentettek. Ezért befalazott egy hatvan centiméteres üreget a szülei számára, mely költséges vállalkozásnak bizonyult, mivel a targoncán szállított téglát legális árucikkek - ócska ruhák, tűzifa, fertőtlenítőszerek - alá rejtve kellett becsempészni a gettóba. Isten a megmondhatója, mennyibe került neki ez a befalazott rejtekhely - lehet, hogy ötezer, lehet, hogy tízezer zlotyba. Gyakran emlegette Dresnernének, hogy ha razziázásra kerülne sor, Dresnernét is, Dankát is elrejti. Így hát azon a reggelen, amikor Dresnerné meg a lánya riasztó zajt, dalmát ebek és dobermanok ugatását, hangszórókon üvöltő Oberscharführerek hangját hallották a Dobrowski utca sarka felől, barátnőjük lakására siettek. Amikor felmentek a lépcsőn és megtalálták a szobáját, észrevették, hogy barátnőjük teljesen a kinti lárma hatása alá került. - Baj van - mondta. - Szüleim már odabent vannak. A kislányt el tudom helyezni. Téged nem. Danka megszállottan bámult a hátsó falra, a mocskos tapétára. Téglák közé préselődve, talán lábukat harapdáló patkányok között, feszülten figyelve a sötétben, ott lapultak ennek a nőnek az idős szülei. Dresnerné látta, hogy az asszonynak elment a józan esze. - A lányt igen, téged nem - hajtogatta szüntelenül. Mintha azt hinné, hogy ha az SS-katonák áthatolnak a falon, elnézőbbek lesznek a kisebb testsúlyú Danka láttán. Dresnerné érvelni kezdett, hogy ő

sincs túlzottan elhízva, hogy az Aktion minden jel szerint a Lwówska utcának erre az oldalára összpontosul, és neki nincs hova mennie. Danka komoly kislány, de az anyja mellett nagyobb biztonságban érezné magát. Szabad szemmel is látható, hogy négy egymás mellett álló ember elfér odabenn. De a két háztömbnyire hallatszó lövésektől maradék eszét is elvesztette az asszony. - A lányt elbújtatom! - sikította. - Te meg menj innen! Dresnerné Dankához fordult, és kérte, bújjon a fal mögé. Danka maga sem értette később, miért fogadott szót anyjának, és rejtőzött el szó nélkül. Az asszony felvitte a padlásszobába, arrébb húzott egy kis szőnyeget, és felemelte a padlódeszka egyik lapját. Danka lement az üregbe. Nem volt teljes a sötétség: gyertyacsonkot égettek a szülők. Danka egy asszony mellett találta magát - valaki másnak az anyja, de a mosdatlanság szagán túl az anyaság meleg, oltalmazó légköre áradt belőle. Az asszony röpke mosollyal fogadta. Másik oldalán lehunyt szemmel állt a férje, nem hagyva magát kivülről jövő jelektől háborgatni. Egy idő múltán az asszony intett Dankának, hogy leülhet, ha akar. Danka oldalvást lekuporodott, és kényelmesen elhelyezkedett a földön. Nem bántották patkányok. Egy árva hangot sem hallott a fal mögül, sem az anyjáét, sem a barátnőjéét. Mindenekfelett biztonságban, nem remélt biztonságban érezte magát. Ám e biztonságérzetet önmagával való elégedetlenség kísérte, amiért olyan gépiesen engedelmeskedett anyja parancsának, azután meg rettegni kezdett anyja miatt, aki odakinn, a razziák világában maradt. Dresnerné halogatta a távozást. Az SS már a Dobrowski utcában járt. Úgy vélte, akár ott is maradhat. Elfogatása nem hozna bajt barátnőjére. Talán még előnyös is lenne. Ha valakit elvisznek abból a helyiségből, nyilván elégedettek lesznek munkájukkal, és nem veszik közelebbről szemügyre a tapéta állapotát. Az asszony azonban biztosra vette, hogy ha Dresnerné a szobában marad, senki sem éli túl a házkutatást, s Dresnerné belátta, hogy amíg a háziasszony ilyen állapotban van, ez csakugyan bekövetkezhet. Uralkodni igyekezve tehát saját sorsa fölötti kétségbeesésén, felállt, és eltávozott. A lépcsőházban vagy lenn az előcsarnokban fognak rátalálni. Miért ne az utcán? - tűnődött. Jóformán íratlan törvény volt, hogy a rettegő gettólakóknak szobájukban kell bevárniuk, amíg rájuk találnak, és akire a lépcsőházban bukkannak rá, az mintegy a rendszer elleni lázadónak minősül. Sapkás alak állta útját, amikor ki akart lépni a házból. A bejárati lépcsőn állt, hunyorogva nézett le a sötét folyosón túl az udvar hideg, kék fényébe. Dresnernére bámult és megismerte, mint ahogy az asszony is ráismert. Nagyobbik fiának volt az ismerőse, de vajon számít-e ez, amikor nem lehet tudni, mekkora nyomást gyakorolnak az OD-ifjakra. A fiatalember belépett az előcsarnokba, és közelebb jött. - Pani Dresner szólította meg. A lépcsősor alá mutatott. -Tíz perc múlva már nem lesznek itt. Álljon a lépcső alá. Induljon. Menjen oda, a lépcső alá. Amilyen dermedten a lánya engedelmeskedett neki, úgy követte most ő az OD-fiú utasítását. A lépcső alá húzódott, de tudta, hogy ez így nem lesz jó. Az udvarról beszűrődő őszi fény leleplezi. Ha meg akarják az udvart vagy az előcsarnok végében levő lakás ajtaját nézni, észreveszik, hogy ott van. Mivel mindegy volt, hogy áll-e vagy lekuporodik, állva maradt. A kapualjban álló OD-ifjú nógatta, hogy maradjon ott. Aztán a fiú elment. Kiáltásokat, parancsszavakat, könyörgést hallott - mintha csak a szomszédból jönne a hang. A fiú végül másokkal együtt visszatért. Csizmás lépteket hallott a kapuban. Aztán a fiú hangját, aki németül közölte, hogy átkutatta a földszintet, és senkit nem talált otthon. Persze az emeleten is laknak. Olyan hétköznapi beszélgetést folytatott az SS embereivel, ami Dresnerné érzése szerint nem állt arányban a fiú által vállalt kockázattal. Életét tette fel arra az eshetőségre, hogy a Lwówska és a Dobrowski utca e házig terjedő szakaszának teljes felgöngyölítése után az SS emberei fáradtabbak annál, semhogy személyesen kívánják átkutatni a földszintet, s ily módon nem fognak az általa alig-alig ismert Dresnernére rábukkanni a lépcső alatt. Végül is hallgattak rá. Az asszony hallotta, amint felmennek a lépcsőn, ajtókat nyitnak és vágnak be az első fordulóban, s csizmájuk máris fent kopog az emeleten, a befalazott fülke melletti szobában. Barátnője hangos, méltatlankodó szavai ütötték meg fülét: … persze hogy van munkaengedélyem, odaát dolgozom a Gestapo-étkezdében, minden urat ismerek. Hallotta, hogy a második emeletről jönnek lefelé, és magukkal hoznak valakit, többeket, házaspárt, családot. Helyettem vitték el őket, jutott később gyakran eszébe.

Hörghuruttól reszelős, középkorú férfihang szólt: - De hát, uraim, valami ruhaneműt csak elvihetünk. - És az SS-ember a menetrendi felvilágosítással szolgáló vasúti portás közönyös hangján válaszolt lengyelül: - Semmi szükség rá. Mindennel ellátják magukat ott, ahová mennek. A hangok a távolba vesztek. Dresnerné várt. Újabb tisztogatás nem következett. Újabb tisztogatásra holnap vagy holnapután kerül sor. Most már állandóan visszatérnek selejtezni a gettót. Ami júniusban a borzalom tetőfoka volt, októberre mindennapos módszerré vált. S miközben viszszament Dankáért, az OD-fíú iránti mélységes hálája mellett is tudatára kellett ébrednie, hogy amikor az öldöklést olyan beütemezetten, olyan megrögzötten, iparszerűen végzik, ahogyan itt Krakkóban teszik, hősies próbálkozásokkal aligha lehet visszafogni a rendszer mindent leigázó erejét. A gettó ortodoxabb rétegének volt egy jelmondata: “Egyórai élet is élet.” Az OD-fiú biztosította számára ezt az órát. S Dresnerné tisztában volt vele, hogy ennél többet senki sem adhat. Odafent kissé szégyenkezve fogadta az asszony. - A lányod jöhet, amikor akar - mondta. - Téged meg nem gyávaságból, hanem óvatosságból nem engedtelek be. Óvatosságra pedig ezután is szükség van. Neked nem tudok helyet adni, de a lányodnak igen. Dresnerné nem vitatkozott. Úgy érezte, hogy az asszony magatartása ugyanannak az aránypárnak a része, amely megmentette őt odalenn a lépcsőházban. Köszönetet mondott a nőnek. Dankának még szüksége lehet vendégszeretetére. Mivel negyvenkét évéhez képest fiatalnak látszott, és jó egészségnek örvendett, Dresnerné mostantól fogva azt a gazdasági alapot próbálja életben maradása zálogának tekinteni, hogy munkaereje tényleges értéket jelent a Hadfelszerelési Felügyelőség vagy a hadigépezet valamely más ága számára. De nem bízott ebben az indokban. Ha akkoriban valaki csak némileg is ismerte a való helyzetet, tisztában volt vele, hogy a zsidóknak, ennek a társadalmilag nyughatatlan, csillapíthatatlan bandának a pusztulása munkaereje értékénél fontosabb szempont az SS számára. S ilyen időszakban óhatatlanul felmerül a kérdés: Vajon ki menti meg Juda Dresner gyári anyagbeszerzőt? Ki menti meg Janek Dresnert, a Wehrmacht-garázs autószerelőjét? Ki menti meg Danka Dresner Luftwaffe-takarítónőt majd azon a napon, amikor az SS végleg nem hajlandó figyelembe venni munkájuk gazdasági értékét? Mialatt az OD embere a Dobrowski utcai ház előcsarnokában megmentette Dresnernét az elhurcolástól, a Háluc Ifjúsági Szervezet és a ZOB cionista fiataljai látványosabb ellenállási akciót készítettek elő. Waffen SS-egyenruhákat szereztek, melyek birtokában lehetőségük nyílt, hogy a Szentlélek téren, a Slowacki Színházzal átellenben épült és az SS számára fenntartott Cyganeria nevű éttermet látogathassák. Ott elhelyezett bombájuk magasba repítette az asztalokat, átszakította a tetőzetet, hét SS-katonát darabokra tépett, és mintegy negyvenet megsebesített. Könnyen előfordulhatott volna, gondolta Oskar, amikor értesült a történtekről, hogy ő is ott van, és éppen valamelyik hivatalos személyiséget próbálja puhítani. Szymon Drangernek, Gusta Drangernek és társainak eltökélt szándéka volt, hogy szembeforduljanak a gettó ősi pacifizmusával, és általános zendüléssel váltsák fel. Bombát dobtak a Karmelicka utcában a kizárólag az SS-nek játszó Bagatella mozira. A sötétben Leni Riefenstahl sejteni engedte a német nőiség ígéretes hajlandóságát a kóbor katonának, akit kimerített a nemzeti feladat teljesítése a barbár gettóban vagy a lengyel Krakkó mind veszélyesebbé váló utcáin, s a következő pillanatban hatalmas sárga láng csapott fel és vetett véget a látványnak. Néhány hónapon belül a ZOB őrhajókat süllyesztett el a Visztulán, gyújtóbombákat dob szerte a városban több katonai garázsra, Passierscheint szerez azok számára, akik nem jogosultak rá, útlevélfényképet csempész olyan helyekre, ahol hamis árja papírok kiállításához használják fel, kisiklasztja a Krakkó és Bochnia között közlekedő katonai luxusszerelvényt, és terjeszteni kezdi illegális újságját. Sikerül azt is végrehajtania, hogy Spira OD-parancsnok két helyettese, Spitz és Forster, akik több ezer elfogatásra javasolt ember névjegyzékét állították össze, besétáljanak a Gestapo csapdájába. A földalatti mozgalom régi trükkje szolgáltatja a módszert. A szervezet egyik, magát feljelentőnek színlelő tagja találkozót beszél meg a két rendőrrel egy Krakkó melletti faluban. Ugyanakkor egy másik állítólagos besúgó tudomására hozza a Gestapónak, hogy a zsidó partizánszervezet két vezetője egy bizonyos találkozóhelyen tartózkodik. Spitzet is, Forstert is lekaszabolják, amikor a Gestapo elől menekülni próbálnak.

A gettólakók ellenállásának a stílusa azonban továbbra is Artur Rosenzweig magatartásával fejezhető ki a legjobban, aki arra a júniusban történt felkérésre, hogy állítsa össze több ezer deportálandó ember nevét, a magáét, feleségéét és lányáét tette a lista elejére. Odaát Zablociében, az Emailia udvarában Jereth úr és Oskar Schindler immáron a második barakk felállításának tervezésével nyilvánította ki saját egyedi ellenállását.

17 Egy Sedlacek nevű osztrák fogorvos érkezett Krakkóba, és óvatosan tudakozódni próbált Schindler felől. Vonaton jött Budapestről, és egy névjegyzéket hozott magával azokról, akikkel kapcsolatot lehetne esetleg teremteni Krakkóban. Dupla fenekű bőröndjében nagy mennyiségű hadizloty is volt nála, amely mértéktelenül elterjedt, amióta Frank főkormányzó a nagyobb címletű lengyel bankjegyeket kivonta a forgalomból. Noha azt állította, hogy üzleti ügyben utazik, valójában egy budapesti cionista mentőegylet megbízásából érkezett. A palesztinai cionisták, a világ többi részéről nem is beszélve, még 1942 őszén is csak mendemondákat hallottak mindarról, ami Európában történik. Megbízható értesülések beszerzése céljából irodát nyitottak Isztambulban. A város Beyoglu negyedének egyik lakásából három megbízott levelezőlapokat küldött az Európa német érdekszférájában működő összes cionista szervezetnek. A lapon a következő szöveg állt: “Kérjük, tudassa hogylétét. Eret tudni akar magáról.” Eret az “országot”, a cionisták számára Izraelt jelentette. Minden lapot a három megbízott egyike, egy Sarka Mandelblatt nevű lány írt alá, aki - igen alkalmatos módon - török állampolgár volt. A levelezőlapok a semmibe vesztek. Egyetlen válasz sem érkezett. A címzettek tehát börtönben, vagy az erdőben, vagy valamilyen kényszermunkatáborban, vagy gettóban vannak, vagy már nem élnek. A baljós csend negatív bizonyítéka volt az isztambuli cionisták fáradozásának. 1942 ősz utóján végre érkezett egy válasz. A Budapest belvárosát ábrázoló képeslapon a következő szöveg állt: “Helyzetem iránti érdeklődésük felbátorít. Rahamim moher (sürgős segítség) módfelett szükséges. Tájékoztatást kérek.” E sorokat egy Springmann Samu nevű budapesti ékszerész írta, aki kézhez kapta Sarka Mandelblatt levelezőlapját, és megfejtette a szövegét. A harmincas éveinek közepén járó Samu apró, zsokétermetű férfi volt. Vitathatatlan becsületessége ellenére, tizenhárom éves kora óta kente a hivatalos személyek markát, igyekezett a diplomáciai testületek kegyeibe férkőzni, lepénzelte a rettegett magyar titkosrendőrséget. Az isztambuliak most közölték vele, hogy egyrészt a német birodalomba küldendő váltságdíjak továbbítására akarják felhasználni, másrészt pedig arra, hogy tudassa velük és rajtuk keresztül a világgal mindazt, ami az európai zsidósággal valójában történik. Horthy admirális németekkel szövetséges Magyarországában Springmann Samu és cionista társai éppúgy el voltak zárva a lengyel határon túlról származó megbízható hírektől, mint isztambuli partnereik. Ő azonban hírhozókat kezdett verbuválni, akik a magukkal vitt összeg bizonyos százalékáért, vagy éppen puszta idealizmusból, hajlandóknak mutatkoztak német megszállta területekre behatolni. Egyik megbízottja, Erich Popescu gyémántkereskedő, a magyar titkosrendőrség hírszerzője volt. Egy másik, Grosz Bandi, lezüllött szőnyegcsempész, szintén részt vett a titkosszolgálat munkájában, de most Springmann-nak kezdett dolgozni, hogy levezekelje mindazt, amivel elhalt anyjának annyi bánatot okozott. A harmadik, a kasszafúró osztrák Rudi Schulz, a Gestapo stuttgarti központjának hírszerzője volt. Springmann különleges tehetséggel - érzelmességükre, kapzsiságukra, s ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet: elveikre hatva - tudott az ilyen Popescu-, Grosz- és Schulz-féle kettős ügynökökkel bánni. Egyik-másik embere valóban idealista volt, és szilárd meggyőződésből vett részt a munkában. Közéjük tartozott Sedlacek is, aki 1942 vége felé Herr Schindler felől érdeklődött Krakkóban. Jól menő fogorvosi gyakorlatot folytatott Bécsben, és most, negyvenes évei derekán, igazán nem kényszerült rá, hogy dupla fenekű bőröndöket hurcoljon Lengyelországba. De mégis itt volt, Isztambulban összeállított listával zsebében. És a második név a listán - Oskaré! Úgy történhetett, hogy valaki - Itzhak Stern, Ginter kereskedő vagy dr. Alexander Biberstein megküldte Schindler nevét a palesztinai cionistáknak. Herr Schindlert tudtán kívül kinevezték igaz embernek. Dr. Sedlaceknek a krakkói helyőrségben szolgált egyik barátja és bécsi honfitársa, Franz von Korab Wehrmachtőrnagy, aki annak idején páciensként került hozzá. Krakkóba érkezése estéjén a fogorvos egy pohár ital mellett találkozott a Cracovia Szállóban von Korab őrnaggyal. Nehéz nap volt ez Sedlacek számára: elment a Visztula partjára, és a szürke hullámok fölött átpillantott Podgórzéra, a drótsövényből és magas, sírkőszerű falakból emelt rideg erődre.

Különösen sötét felleg telepedett a gettó fölé ezen a csúf téli napon, és az eső is erősebben zuhogott odaát, a műemléknek álcázott keleti kapun túl, ahol még a rendőrök is mintha kárhozott lelkek lettek volna. Örült, amikor indulnia kellett a von Korabbal megbeszélt találkozóra. Bécs környékén állandó szóbeszéd tárgya volt, hogy von Korab egyik nagyanyja zsidó. A páciensek arról fecsegtek - a családfákkal kapcsolatos pletykálkodás éppoly általános társalgási téma volt a hitleri birodalomban, akár az időjárás. Italozás közben komolyan eltöprengtek az emberek, vajon Reinhard Heydrich nagyanyja tényleg egy Süss nevű zsidóhoz ment-e nőül. Minden józan megfontolás ellenére, pusztán a barátság kedvéért, von Korab egy alkalommal bevallotta Sedlaceknek, hogy az ő esetében a szóbeszéd igaz. A beismerés bizalomról tanúskodott, s ezt a gesztust most veszélytelenül lehetett viszonozni. Sedlacek tehát érdeklődni kezdett az őrnagynál az isztambuli listán szereplők egyike-másika felől. Schindler nevének hallatára von Korab jóízűen felnevetett. Ismeri Herr Schindlert, vacsorázott vele. Imponáló fellépésű ember, jelentette ki az őrnagy, és óriási jövedelemre tett szert. Sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát. - Máris felhívom és találkozót beszélek meg vele - ajánlotta fel von Korab. Másnap délelőtt tízkor érkeztek az Emailia irodájába. Schindler udvariasan fogadta Sedlaceket, de közben az őrnagyot figyelte, mintegy felmérve, mennyire bízik von Korab a fogorvosban. Egy idő múltán Oskar összemelegedett az idegennel, az őrnagy pedig kimentette magát, amiért nem tud ott maradni kávéra. - Akkor hát - szólt Sedlacek, miután von Korab eltávozott - most pontosan elmondom önnek, hogy honnan is jöttem. A magával hozott pénzről nem tett említést, sem annak valószínűségéről, hogy megbízható lengyelországi közvetítőknek kisebb vagyont kitevő összegeket fognak a jövőben a Joint 6 pénztárából kiutalni. A fogorvos minden pénzügyi célzást mellőzve, pusztán arról kívánt tájékozódni, hogy mit tud és miként vélekedik Herr Schindler a lengyelországi zsidóság ellen folytatott háborúról. Sedlacek kérdésének hallatán Schindler egy ideig tétovázott. A másodpercnyi csöndben Sedlacek elutasító válaszra készült fel. Schindler fejlődő üzeme ötszázötven zsidót alkalmazott az SS által megszabott bérösszegért. A Hadfelszerelési Felügyelőség folyamatosan biztosította Schindler számára a busás haszonnal járó megrendeléseket. Az SS-től ígéretet kapott, hogy mindössze 7,50 márka napi munkabér fejében állandóan ellátják fogoly munkásokkal. Nem lenne tehát meglepő, ha párnázott karosszékében hátradőlve kijelentené, hogy semmiről nincs tudomása. - Az a bökkenő, Herr Sedlacek - dünnyögte -, hogy amit ebben az országban az emberekkel csinálnak, azt egyszerűen nem lehet elhinni. - Vagyis attól tart, hogy megbízóim nem hisznek majd önnek? - kérdezte dr. Sedlacek. - Mivel magam is alig hiszem el - jelentette ki Schindler. Felállt, a bárszekrényhez lépett, két pohár konyakot töltött, és az egyiket odavitte dr. Sedlaceknek. A másikkal visszament az íróasztal mögé, ivott egy kortyot, ingerült pillantást vetett egy számlára, majd lábujjhegyen az ajtóhoz ment, hirtelen mozdulattal felrántotta, mintha kulcslyukon át hallgatózót akarna leleplezni. Egy ideig az ajtó keretében állt. Majd Sedlacek hallotta, amint lengyel titkárnőjének halkan mond valamit a számláról. Pár perc múlva becsukta az ajtót, visszatért Sedlacekhez, s miután másodszor is jókorát kortyolt az italból, beszélni kezdett. Még a bécsi náciellenes körben, abban a politikai sejtben, ahová Sedlacek tartozott, még ott sem képzelték, hogy a zsidóüldözés ilyen módszeressé vált. Schindler beszámolója nem csupán erkölcsi szempontból volt megdöbbentő; ráébresztett arra is, hogy az elkeseredett háborúskodás közepette a nemzetiszocialisták emberek ezreit, értékes vasútvonalakat, hatalmas befogadóképességű szállítóeszközöket, költséges gépi technikát, elméleti és alkalmazott tudományágakban működő tragikusan nagyszámú tudóst, átfogó hivatali gépezetet, teljes raktárakat megtöltő fegyvert és lőszert áldoznak olyan pusztításra, amelynek nincs hadi vagy gazdasági célja, mindössze pszichológiai jelentősége van. Dr. Sedlacek pusztán rémtörténetekre - éhezésre, gazdasági megszorításokra, egyik vagy másik városban rendezett nagyszabású pogromra, a tulajdonjog megsértésére -, szóval a történelemből jól ismert dolgokra számított. Sedlacek nem kételkedett a lengyelországi eseményekről szóló beszámoló hitelességében, mert 6

Zsidó segélyező bizottság, teljes nevén: Joint Distribution Committee; a második világháború után Magyarországon is működött. (A fordító jegyzete.)

olyan ember szájából hangzott el, amilyen Oskar volt. Jól ment a sora a megszállás alatt, elevenen nyüzsgő gyára főnöki szobájában ült, konyakos pohárral kezében. Imponálóan nyugodt magatartása mögött csak úgy forrt benne az indulat. Mint aki fájlalja ugyan, de kénytelen a legrosszabbtól tartani. A tények közlésében viszont mindenféle érzelmi kitöréstől tartózkodott. - Ha megszerzem önnek a vízumot, eljönne-e Budapestre, és közölné-e megbízóimmal meg a többiekkel mindazt, amit nekem most elmondott? - kérdezte Sedlacek. Schindler egy pillanatra láthatóan meghökkent. - Ezt ön is megírhatja jelentésében - mondta. - S bizonyára értesültek már más forrásokból is ezekről a dolgokról. - Sedlacek azonban tagadta a feltevést. Egyes történetek, különféle eseményekről szóló részletek elhangzottak, de átfogó képet senki sem adott. Jöjjön el Budapestre - kérte Sedlacek. - De vigyázzon, mert az utazás nem sok kényelmet ígér. - Úgy érti, hogy gyalog kell átmennem a határon? - kérdezte Schindler. - Ettől azért nem kell félni - nyugtatta meg a fogorvos. - De lehet, hogy tehervonaton kell utaznia. - Elmegyek - jelentette ki Oskar Schindler. Dr. Sedlacek ezután az isztambuli jegyzéken szereplő többi név felől kérdezgette. A lista élén például egy krakkói fogorvos neve szerepelt. Fogorvoshoz mindig könnyű bejutni, jegyezte meg Sedlacek, mert nincs olyan ember, akinek legalább egy tisztességes lyuk ne akadna valamelyik fogában. - Nem - tiltakozott Herr Schindler. - Ne menjen el ehhez az emberhez. Úgy hírlik, kapcsolatban áll az SS-szel. Mielőtt Krakkóból visszautazott volna Springmannhoz Budapestre, dr. Sedlacek még egyszer találkozott Schindlerrel. A DEF-ben, Oskar irodájában csaknem az egész összeget átadta, amit Springmann Lengyelországba küldött. Számításba véve a luxuskedvelő Oskar ízlését, fennállt a veszély, hogy feketén szerzett ékszerekre költi a nála lévő összeget. Biztosítékot azonban sem Springmann, sem Isztambul nem kért. Ellenőri szerepre úgysem lehetett reményük. Meg kell jegyezni, hogy Oskar a legnagyobb becsületességgel tett eleget megbízatásának: zsidó hitközségbeli ismerőseinek adta át a pénzt, hogy használják fel saját belátásuk szerint. Mordechaj Wulkan - aki Dresnernéhez hasonlóan ismeretségbe kerül majd Oskar Schindlerrel szakmáját tekintve ékszerész volt. Most, év vége felé, az OD Spira vezette politikai részlegének egyik tagja kereste fel otthonában. Nincs semmi baj, nyugtatta meg az OD embere. Wulkannak ugyanis volt egy s más a rovásán. Egy évvel korábban valutaüzérkedés miatt fogta le az OD. Minthogy nem volt hajlandó a Valutaellenőrző Hivatal titkosügynökeként dolgozni, az SS emberei összeverték, és Wulkannénak le kellett pénzelnie Beck Wachtmeistert a gettó rendőrkapitányságán, hogy szabadon engedjék a férjét. Ez év júniusában újból elfogták, és a belzeci transzportba tették, de egy OD-beli ismerőse odajött, kiemelte a csoportból, és minden további nélkül kivitte az Optima udvaráról. Cionisták ugyanis az OD-ben is akadtak, bármily kevés reményük volt, hogy egyszer még megláthatják Jeruzsálemet. Jelenlegi OD-beli látogatója nem tartozott a cionisták közé. Közölte Wulkannal, hogy az SS-nek négy ékszerészre van sürgős szüksége. Symche Spira három órát kapott előkerítésükre. Így hát négy ékszerészt Herzogot, Friednert, Grünert és Wulkant - az OD-őrszobában gyülekeztették, majd kivezényelve a gettóból, az egykori műszaki akadémiára, a jelenlegi SS Gazdasági és Ügyviteli Főigazgatóság raktártelepére irányították. Az akadémia épületébe érkező Wulkannak feltűnt, hogy milyen nagyfokú biztonsági intézkedések vannak ott érvényben. Minden ajtóban őr állt. Az előcsarnokban egy SS-tiszt közölte a négy ékszerésszel, hogy ha bárkinek egy szót szólnak itteni munkájukról, kényszermunkatáborba küldik őket. Azt is megmondta, hogy mindennap magukkal kell hozniuk gyémántosztályozó műszerüket, valamint az arany karátértékét megállapító mérlegüket. Levitték őket az alagsorba. Körös-körül, a falak mentén elhelyezett állványok bőröndökkel és halomba tornyosuló aktatáskákkal voltak tele, az eredeti tulajdonos gondosan rápingált vagy felületesen odafirkantott nevével ellátva. A magas ablakok alatt egy sor faláda állt. Amikor a négy ékszerész a padló

közepére kuporodott, két SS-katona leemelt egy bőröndöt, átcipelte a helyiségen, és Herzog elé ürítette. Újabb táskáért mentek vissza az állványhoz, melynek tartalmát Grüner előtt öntötték ki. Ezután Friedner s végül Wulkan elé zúdítottak egy halom aranyat. Óarany tárgyak voltak - gyűrűk, melltűk, karkötők, órák, lornyonok, cigarettatárcák. Az ékszerészeknek osztályozni kellett az aranyat, különválasztani az aranybevonatú darabokat a tömör aranytól. Gyémántokat, gyöngyöket felbecsülni. Érték és karátsúly szerint osztályozni és külön halmokba rakni mindent. Kezdetben találomra szedtek ki egyes darabokat, de azután felülkerekedett bennük a szakmai rutin. Amint a megfelelő kupacba került aranytárgyak és ékszerek halomba gyűltek, az SS-emberek e célra kijelölt ládákba borították a rakományt. Ha egy láda megtelt, fekete festékes címkével látták el - SS REICHSFÜHRER BERLIN. Az SS Reichsführer maga Himmler volt; az ő nevében tették a Reichsbank-ba az Európában elkobzott ékszereket. Nagy tömeg gyerekgyűrű került elő, melyek láttán vigyázniuk kellett, hogy ne veszítsék el önuralmukat. Csupán egy alkalommal riadtak döbbenten vissza az ékszerészek: amikor az SS-emberek kinyitottak egy bőröndöt, és vérfoltos aranyfogak hullottak ki belőle. A Wulkan ölébe öntött halmazban ezernyi halott szája volt jelen, s mindegyik unszolta, hogy álljon fel, dobja sutba osztályozó műszerét, kiáltsa világgá az értéktárgyak szennyes eredetét - s ennek folyományaképp csatlakozzon hozzájuk. A rövid megtorpanás után Herzog és Grüner, Wulkan és Friedner újból nekiláttak az osztályozásnak, óhatatlanul tudatára ébredve, milyen hatalmas értéket képvisel a szájukban lévő bárminemű arany, s rettegéssel gondolva rá, hogy az SS alkalmasint igényt fog tartani arra is. Hat hétig tartott, míg feldolgozták a műszaki akadémia kincseit. A munka befejezése után egy ezüstraktárul szolgáló elhagyott garázsba vitték át őket. Az olajozóaknákat színültig megtöltötték a tömörezüst gyűrűk, függők, peszáhi-tálak, Tóra-mutató “kezek”, főpapi melldíszek, Tóra-koronák, karos gyertyatartók. Különválasztották a tömör ezüstöt az ezüstözött tárgyaktól, majd mindet lemérték. A felügyelő SS-tiszt panaszkodott, hogy némelyik darabot nehéz becsomagolni, mire Mordechaj Wulkan javasolta, vegyék fontolóra, hogy nem kellene-e ezeket beolvasztani. Nem volt ugyan vallásos, de valahogy helyénvalóbbnak, kisebbfajta győzelemnek érezte, ha a Reich olyan ezüstöt kap örökbe, amelynek eltüntették zsidó jellegét. De az SS-tiszt valamilyen okból tiltakozott. Lehetséges, hogy a Reich egyik pedagógiai múzeumának szánták e tárgyakat. Vagy talán a zsinagógai ezüsttárgyak művészi kivitele megnyerte az SS tetszését. Amikor a becsléssel és osztályozással végeztek, Wulkan ismét munka nélkül maradt, holott rendszeresen ki kellett járnia a gettóból, hogy élelmet szerezzen családja, elsősorban hörghurutos lánya számára. Kis ideig egy kazimierzi fémöntödében dolgozott, ahol Golával, egy jó szándékú SSOberscharführerrel került ismeretségbe. Gola karbantartó munkát talált a Wawel melletti SA-kaszárnyában. Amikor Wulkan csavarkulcsokkal felszerelve belépett az étkezdébe, a következő feliratot pillantotta meg az ajtó fölött: FÜR JUDEN UND HUNDE EINTRITT VERBOTEN, Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet. E figyelmeztetés, no meg a műszaki akadémián rangsorolt százezer fog kétségtelenné tette számára, hogy Gola Oberscharführer alkalmi pártfogásától végül is nem remélhet szabadulást. Az ott iddogáló Gola észre sem vette a figyelmeztetést, ahogy a Wulkan család eltűnése sem fogja felkelteni figyelmét, ha majd egy szép napon Belzecbe vagy valamelyik más, de ugyanolyan hatásfokú helyre viszik őket. Wulkannak tehát, éppúgy, mint Dresnernének és a gettó többi tizenötezer lakójának, rá kellett ébrednie, hogy csak valamilyen különleges, rendkívüli módon véghezvitt kiszabadítás segíthet rajtuk. Ennek megvalósulásában egy percig sem hittek.

18 Dr. Sedlacek kényelmetlen utazást jósolt, és ez be is igazolódott. Oskar meleg télikabátot viselt, egy bőröndöt s egy különféle italokkal teli kézitáskát vitt magával, s e szíverősítőknek nem kis hasznát vette az utazás vége felé. Minden szükséges úti okmánnyal rendelkezett, de nem óhajtotta hasznukat venni. Jobbnak látszott, ha nem kell igazolni magát a határon, mert így bármikor letagadhatja, hogy decemberben Magyarországon járt. Tehervagonban utazott, amely a párt lapja, a Völkischer Beobachter magyarországi terjesztésre szánt kötegeivel volt tele. A nyomdafesték erős szagával és a németországi hivatalos lap otromba gót betűivel összezárva zötyögött a hóborította, magas szlovák hegyek között dél felé, majd a magyar határt átlépve, a Duna völgyében folytatta útját. Az egyetem közelében álló Pannónia Szállóban foglaltak szobát a részére, ahol a kis Springmann Samu, dr. Kastner Rezső nevű barátja kíséretében, már érkezése délutánján felkereste. A két férfi, aki most Schindler emelete felé tartott a liftben, hallott már menekültektől származó hírfoszlányokat. A menekültek ismeretei azonban hézagosak. Minthogy sikerült elmenekülniük a fenyegető veszély elől, keveset tudnak pontos helyéről, nagyságáról, közvetlen megnyilvánulásairól. Kastner és Springmann sokat várt ettől a találkozástól, mert Sedlacek azzal kecsegtette őket, hogy ez a szudétanémet odafenn az összképpel tud szolgálni, az első részletes beszámolóval a lengyelországi pusztításról. A szállodaszobai bemutatkozás röviden zajlott le, mivel Springmann és Kastner hallani, Schindler pedig szemmel láthatóan beszélni akart. Nem kívánták tehát szertartásossá tenni a találkozást, és a szobapincérrel kávét meg süteményt felhozatni a kávészenvedélyéről egyébként oly híres városban. Miután Kastner és Springmann kezet fogott az öles termetű némettel, mindketten leültek. Schindler azonban fel s alájárkált. Most, hogy távol volt Krakkótól, az Aktion és a gettó valóságától, a tények ismerete - úgy rémlett jobban felkavarta, mint amikor Sedlaceket futólag tájékoztatta. Ingerülten járkált ide-oda a szőnyegen. Az alatta levő szobában is hallhatták lépteit, csillárjuk nyilván meglódult, amikor dobbantott a lábával, a Krakus utcai kivégzőosztag SS-katonájának mozdulatát utánozva, aki a piros kabátos gyerek és a távolodó menet végén haladók szeme láttára szegezte csizmájával áldozata fejét a földhöz. Személyes élményeivel kezdte: milyen brutalitásokat tapasztalt Krakkó egyes negyedeiben, mit látott az utcákon, mit hallott a falon innen és túl, zsidóktól, SS-emberektől. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy leveleket vitt ki a gettóból, Haim Hilfstein orvostól, dr. Léon Salpetertől, Itzhak Sterntől. - Dr. Hilfstein levele - tette hozzá - az éhezésről számolt be: “Amikor a szervezet feléli saját zsírját, az agyat támadja meg az éhség.” A gettókat felszámolják, folytatta Oskar. Varsóban és Lódzban éppúgy, mint Krakkóban. A varsói gettó lakóinak számát egyötödére, a lódziakét egyharmadára, a krakkóiakét felére csökkentették. Hogy hová kerültek az elhurcoltak? Egy részük koncentrációs táborokba, de az itt jelen levő uraknak számolniuk kell azzal, hogy a deportáltaknak legalább a háromötödét olyan táborok nyelték el, amelyek az új tudományos módszereket alkalmazzák. Ilyen táborok nem mennek kivételszámba. Hivatalos SS-nevük is van: Vernichtungslager - megsemmisítő tábor. Az elmúlt hetekben, folytatta Oskar, mintegy kétezer krakkói gettólakót összeszedtek, és nem a belzeci gázkamrákba, hanem a Krakkó melletti koncentrációs táborokba küldték őket. Egyik tábor Wieliczkában, a másik Prokocimban van; mindkét helység az orosz frontra vezető Ostbahn vasútvonal mellett fekszik. A Wieliczkába és Prokocimba került foglyokat egy Plaszów nevű falu határába vezénylik mindennap, ahol hatalmas méretű kényszermunkatábor építését kezdték el. Ilyen táborban nem majális az élet, jegyezte meg Schindler; a wieliczkai és a prokocimi barakkok egy Horst Pilarzik nevű SS-altiszt parancsnoksága alatt állnak, aki múlt júniusban hívta fel magára a figyelmet, amikor is hétezer gettólakó elhurcolásában működött eredményesen közre. Egyetlen ember, egy gyógyszerész tért vissza közülük. A Plaszówban tervezett tábor ugyanilyen kiválóan működő ember alá fog tartozni. De az effajta táborokban annyival jobb a helyzet, hogy nem rendelkeznek a módszeres tömegpusztítás technikai eszközeivel. Más alapelvek rejlenek a mélyben: gazdasági tényezők indokolják fennállásukat. A foglyokat Wieliczkából és Prokocimból - akárcsak annak

előtte a gettóból -különféle létesítményekhez vezénylik ki naponta dolgozni. Wieliczka, Prokocim és a tervbe vett plaszówi tábor Julian Scherner és Rolf Czurda krakkói rendőrfőnökök irányítása alatt áll, míg a Vernichtungslagerek a Berlin melletti Oranienburgban működő SS Gazdasági és Ügyviteli Főigazgatóság vezetése alá tartoznak. A Vernichtungslagerek is dolgoztatják egy ideig az embereket, de végső céljuk a halál; valamint melléktermékeiknek - ruhanemű, megmaradt ékszerek, szemüvegek, játékszerek, sőt az emberi bőr és haj felhasználása. Miközben a megsemmisítő és a kényszermunkatáborok közötti különbséget fejtegette, Schindler hirtelen az ajtónál termett, feltépte, és jobbra-balra pillantott az üres folyosón. - Tudomásom szerint ez a város híres a hallgatózásáról magyarázkodott. A kis Springmann felkelt a helyéről, és odalépett hozzá. - A Pannónia nem veszélyes - szólt halkan Oskarhoz. - A Gestapo melegágya a Viktória. Schindler újból végigpillantott a folyosón, majd becsukta az ajtót, és visszatért a szobába. Az ablak mellé állva folytatta hátborzongató beszámolóját. E munkatáborokat olyan emberek irányítják, akiket a gettók kiürítésénél tapasztalt szigorúságuk és hatékony munkájuk miatt jelöltek erre a feladatra. Gyilkosság, verés szórványosan előfordul, az élelmezéssel kapcsolatban is tapasztalható persze korrupció, amely óhatatlanul a foglyok élelmiszeradagjának a csökkenésével jár. De mégiscsak jobb a Vernichtungslagerek lakóira váró biztos halálnál. A munkatáborbeliek külön kedvezményekhez juthatnak, és egyik-másik embert ki lehet hozni s átszöktetni Magyarországra. - Az SS emberei éppoly megvesztegethetők tehát, mint a többi karhatalmista? - tudakolták Oskartól a budapesti mentőbizottság tagjai. - Tapasztalatom szerint kivétel nélkül azok - dörmögte Oskar. Oskar beszámolóját érthető módon mély csend fogadta. Kastner és Springmann nem döbbentek meg egykönnyen. Egész életüket a titkosrendőrség fenyegetésének árnyékában töltötték. Jelenlegi tevékenységüket egyrészt a magyar rendőrség szemlélte némi gyanakvással - egyedül Samu kapcsolatai és vesztegetési akciói szavatolták biztonságukat -, másrészt a zsidóság tekintélyes rétegének megvetése kísérte. Stern Sámuel, a zsidó hitközség elnöke és magyar országgyűlési képviselő például veszedelmes képzelgésnek, a német kultúra megsértésének, a magyar kormányzat tisztességes céljai elítélésének minősítve utasítaná el Schindler aznap délutáni beszámolóját. Ez a két ember azonban hozzászokott már a legrosszabbhoz. Schindler bizonyítékai tehát nem annyira elérzékenyülést váltottak ki Springmannból és Kastnerből, mint inkább fájdalmas mértékben megnövelték céljukat, szándékukat. Egyszeribe módfelett csekélynek érezték erőforrásaikat, amikor már tudták, kivel állnak szemben nem holmi előre felmérhető filiszteus átlagóriással, hanem magával Behemóttal. Talán máris az járt az eszükben, hogy egyéni alkuk mellett - pót-élelmiszeradag egy bizonyos tábornak, kiszabadítása egy bizonyos értelmiséginek, szakmai buzgalom mérséklését szolgáló csúszópénz egy bizonyos SS-pribéknek -, csillagászati összegek mozgósításával valamilyen szélesebb körű mentési akciót szervezzenek. Schindler levetette magát egy székbe. Springmann Samu rápillantott a kimerült gyárosra. Mélységes benyomást gyakorolt rájuk, jelentette ki vendégüknek. Mindarról, amit Oskartól hallottak, természetesen jelentést küldenek Isztambulba. Ez majd fokozottabb tevékenységre ösztönzi a palesztinai cionistákat és a Jointot. Ezenkívül Churchill és Roosevelt kormányához is továbbítják értesüléseiket. Springmann véleménye szerint Oskar jogosan aggódott amiatt, hogy az emberek nem hiszik el, amit mond; igaza volt, amikor hihetetlennek minősítette állításait. - Éppen ezért - folytatta Springmann Samu - azt javasolom önnek, hogy személyesen menjen el Isztambulba, és beszéljen az ottani illetékesekkel. Rövid tétovázás után - amit talán a zománcárugyár ügyei, talán az oly sok határ átlépésének veszélye indokolt, Schindler beleegyezett. Év vége felé, javasolta Springmann. - Addig is dr. Sedlacek rendszeresen felkeresi önt Krakkóban. Felálltak helyükről, és Oskar figyelmét nem kerülte el, hogy a két ember teljesen megváltozott. Köszönetet mondva eltávoztak, s úgy ballagtak lefelé a lépcsőn, mint két töprengő üzletember, akik nyugtalanító híreket hallottak fiókvállalatuk vezetéséről. Este dr. Sedlacek kereste fel Oskart a szállodában, és az élénk forgalmú utcákon át a Gellért Szállóba vitte vacsorázni. Asztaluk mellől látták a Dunát, a kivilágított uszályokat és a túlsó parton elterülő város

fényeit. Békebeli látvány volt, és Schindler kezdte magát turistának érezni újra. Az alkoholmentes délutántól szomjasan, most lassan, de kitartóan kortyolta a bikavért, ezt a nehéz magyar vörösbort, és nemsokára kiürült üvegek sorakoztak az asztalon. Vacsorájuk közben egy dr. Schmidt nevű osztrák újságíró ült le melléjük barátnőjével, elragadóan szép, aranyszőke magyar lánnyal. Schindler megcsodálta a lány ékszereit, s közölte, hogy maga is nagy kedvelője a drágaköveknek. De barackpálinkázás közben nem viselkedett már olyan nyájasan. Összeráncolt homlokkal hallgatta Schmidt fecsegését ingatlanárakról, autóvételről és eladásról, lóversenyekről. A lány elbűvölten figyelt Schmidtre, hiszen az ő sikeres üzleti akcióinak eredményét viselte a nyakán és a karján. De Oskar hirtelen hangulatváltozása nyilvánvaló rosszallást tükrözött. Dr. Sedlaceket titokban szórakoztatta a dolog: lehetséges, hogy Oskar többé-kevésbé a saját újdonsült gazdagságának, konjunktúra lovagságának tükörképét pillantja most meg. Vacsora után Schmidt mulatni ment a nőjével, Sedlacek pedig elővigyázatosan egy másik lokálba vitte el Oskart. Gátlástalanul rendelték tovább a barackpálinkát, és nézték a műsort. - Ez a Schmidt - kezdte Schindler, tisztázni óhajtva a kérdést, hogy ne zavarja tovább éjszakai szórakozásában - a maguk embere? - Igen. - Nem kellene ilyen emberekkel dolgozniuk - jegyezte meg Oskar. - Meglopja magukat. Dr. Sedlacek elfordította enyhén mosolygó ábrázatát. - Hogyan vehetik biztosra, hogy valamit is átad abból az összegből, amit maguktól kap? - kérdezte Oskar. - Százalékot adunk neki - tájékoztatta Sedlacek. Oskar teljes fél percig eltűnődött ezen. Majd halkan megszólalt: - Nekem semmiféle nyavalyás százalék nem kell. Ne is próbáljanak felajánlani ilyesmit. - Rendben van - válaszolta Sedlacek. - Most pedig nézzük a lányokat - javasolta Oskar.

19 Az idő tájt, amikor Oskar Schindler tehervonaton visszatért Budapestről, ahol megjósolta a gettó közeli bezárását, egy Amon Goeth nevű Untersturmführer útnak indult Lublinból, hogy felszámolja a gettót, és az örökébe lépő plaszówi kényszermunkatábor (Zwangsarbeitslager) parancsnokságát átvegye. Goeth alig nyolc hónappal volt fiatalabb Schindlernél, de életkorukon kívül is volt köztük hasonlóság. Ő is katolikus nevelésben részesült, és 1938-ig, első házassága felbomlásáig, szigorúan követte a vallás előírásait. Ő is, akárcsak Oskar, reálgimnáziumban érettségizett, ahol műszaki-fizikai-matematikai képzésben részesült. Következésképp gyakorlati ember volt, nem bölcselkedő fajta, noha ő filozófus elmének tartotta magát. Bécsben élt, és már 1930-ban belépett a Nemzetiszocialista Pártba. 1933-ban, amikor az osztrák köztársaság aggodalmas vezetői betiltották a pártot, ő már annak biztonsági szervezete, az SS tagjai közé tartozott. Illegalitásba kényszerült, majd az 1938-as Anschluss után tűnt fel a bécsi utcákon SS-altiszti egyenruhában. 1940-ben Oberscharführerré léptették elő, 1941-ben pedig tiszti rangot kapott, amelyet hasonlíthatatlanul nehezebben osztogattak az SS-ben, mint a Wehrmacht egységeiben. Goeth gyalogsági harcászati képzést kapott, majd a népes lublini gettóban végrehajtott razziákban a Sonderkommandók irányításával bízták meg, és eredményes munkája folyományaképp felhatalmazást kapott a krakkói gettó felszámolására. Amon Goeth Untersturmführernek, akit most a Wehrmacht különvonata röpített Lublinból Krakkóba, hogy ott a hétpróbás Sonderkommandók parancsnokságát átvegye, nemcsak születési éve, vallása, italhoz való vonzódása volt azonos Oskaréval; erős testalkata is rá emlékeztetett. Nyílt tekintetű, megnyerő arca valamivel hosszúkásabb volt Schindlerénél. Jókora, izmos keze hosszú ujjakban végződött. Érzelgősen rajongott gyerekeiért, akik második házasságából születtek, és akiket külföldi szolgálata miatt ritkán láthatott az elmúlt három évben. Helyettük tiszttársai gyerekeit pátyolgatta olykor. Szentimentális szerető tudott lenni, és bár szexuális tekintetben éppoly telhetetlennek bizonyult, mint Oskar, ízlése kevésbé volt hagyományos: néha még SS-bajtársaira is kiterjedt, és nemegyszer nők ütlegelésében nyilvánult meg. Mindkét volt felesége tanúsíthatta, hogy az első lángolás elmúltával a legvisszataszítóbb testi durvaságoktól sem riadt vissza. Érzékeny lelkületű embernek tartotta magát, s úgy vélekedett, hogy ezt a családi mesterség is fennen hirdeti. Apja is, nagyapja is bécsi nyomdász és könyvkötő volt; hadtörténeti és gazdaságtörténeti könyvek kerültek ki a kezük alól; ő pedig előszeretettel nevezte hivatalos okiratokon Literat-nak, irodalmárnak magát. S jóllehet nagyon várta már, hogy a felszámolási művelet irányítását átvegye - komoly lehetőséget jelentett ez karrierjében, és előléptetés reményét hordozta magában -, úgy érezte, hogy a Különleges Akciókban végzett munkája megváltoztatta idegrendszere működését. Két év óta álmatlanságban szenvedett, többnyire háromig-négyig is fennmaradt, és utána késő délelőttig aludt. Rákapott a mértéktelen ivásra, azzal ámítva magát, hogy jobban bírja az alkoholt, mint ifjúkorában. S megint csak Oskarhoz hasonlóan, a jól megérdemelt másnaposság sohasem gyötörte. Az utasítás, amelynek értelmében meg kell szüntetnie a gettót és át kell vennie a plaszówi táborfeletti uralmat, 1943. február 12-én kelt. Bízott benne, hogy a rangidős altisztjeivel, valamint Wilhelm Kundéval, a gettóőrség parancsnokával és Willi Haaséval, Scherner megbízottjával folytatott tanácskozás után még e hónap folyamán hozzákezdhet a gettó kiürítéséhez. Goeth parancsnokot Kunde és a prokocimi s wieliczkai munkatáborok felügyeletével átmenetileg megbízott fiatal SS-katona, Horst Pilarzik várta a krakkói Központi pályaudvaron. Egy Mercedes hátuljába zsúfolódva, a gettó, valamint az új tábor helyszínének a megszemlélésére indultak. Metsző hideg volt, és amint a Visztula túlsó partjára értek, havazni kezdett. Goeth Untersturmführernek örömére szolgált, hogy időnként jókorát húzhatott a Pilarziknál levő pálinkásüvegből. Átgördültek a műemléknek álcázott keleti kapun, majd a villamossínek mentén végighajtottak a Lwówskán, a gettó jéggel borított két része közötti határvonalon. A jól öltözött Kunde, aki civilben vámkezelőként működött, és e minőségében megtanulta, miként kell feletteseknek jelentést tenni, szemléletes áttekintést adott a gettóról. A bal oldali terület a Gettó B, magyarázta. Mintegy kétezernyi lakója megmenekült a korábbi razziáktól, vagy már előzőleg alkalmazást kapott az iparban. Azóta viszont megfelelő kezdőbetűkkel ellátott új személyi lapokat adtak ki: W betűt a haderőnél dolgozók, Z-t a polgári intézmények alkalmazottai és R-et a hadifontosságú üzemek munkásai számára. A Gettó B lakói nem rendelkeznek ezekkel a kártyákkal,

következésképp elszállítják őket, és új helyükön Sonderbehandlungban (különleges elbánásban) részesülnek. Kívánatos lenne ezen az oldalon kezdeni a gettó kiürítését, de az efféle taktikai döntés teljes mértékben a Herr Kommandant hatáskörébe tartozik. A jobb oldal a gettó nagyobbik részét és még mindig mintegy tízezer embert foglalt magában. Természetszerűen ők lesznek a plaszówi tábor üzemeinek első munkásai. A német gyártulajdonosok és felügyelők - Bosch, Madritsch, Beckmann és a Sudetenlender Oskar Schindler - várhatóan hajlandónak mutatkoznak üzemüket teljesen vagy részlegesen a táborba költöztetni a városból. Ezenkívül a tervezett tábortól alig egy kilométerre kábelgyár működik, így munkások járhatnak naponta oda dolgozni. - Van-e a Herr Kommandantnak kedve pár kilométerrel tovább menni és a táborhelyet megnézni? tudakolta Kunde. - Igen - felelte Amon -, azt hiszem, hasznos lesz. A kábelgyár hatalmas, hólepte orsókkal megrakott telepénél, ahol a Jerozolimska utca kezdődött, letértek a főútról. Amon Goeth néhány csoport görnyedt, fejkendős nőt pillantott meg, amint barakk alkatrészeket faldeszkát, ereszdarabot - cipeltek a Krakkó-Plaszów állomás irányából a főúton keresztül, majd a Jerozolimskán felfelé. - A prokocimi táborból valók - magyarázta Pilarzik. - Amint Plaszów elkészült, Prokocimot természetesen feloszlatják, és ezek a munkásnők a Herr Kommandant fennhatósága alá kerülnek. Goeth körülbelül háromnegyed kilométerre becsülte a távolságot, amelyet a nőknek az épületalkatrészekkel meg kellett tenni. - Egész úton hegynek fel - jegyezte meg Kunde, kissé kétkedően csóválva fejét, mint aki azt mondja: megfelelő fegyelmezési módszer, de az építkezést bizony lelassítja. A tábornak iparvágányra lesz szüksége, szólt Goeth Untersturmführer. Kapcsolatba fog lépni e célból az Ostbahnnal. Jobbra zsinagóga és halottasház maradt el mögöttük, s egy félig ledőlt falon keresztül sírkövek tűntek elő, mint a tél hatalmasra tárt szájában a fogak. A tábor területének egy része mindmostanáig zsidó temető volt. - Jókora darab föld - jegyezte meg Wilhelm Kunde. Herr Kommandant ennek hallatán szellemes bemondást sütött el, melyet plaszówi tartózkodása során még sokszor megismétel majd. - Nem kell messze menniük, hogy eltemessék őket. Jobb felől egy ház állt, amely átmenetileg megfelelő lakóhelynek tűnt a parancsnok számára, s az utána következő jókora új épület hivatali központként szolgálhat. A részben már felrobbantott halottasházat istállóvá lehet alakítani. Kunde felhívta figyelmüket, hogy a tábor területén levő két mészkőbánya jól látható innen. Egyik a kis völgy mélyén, másik a zsinagóga mögött, a dombon terült el. Herr Kommandant szemügyre veheti a kövek szállítására szolgáló csillék mostanáig lerakott vágányait. Amint a kemény hideg megszűnik, folytatni fogják a sínépítést. A tervezett tábor délkeleti végébe hajtottak, és a hóban alig járható keskeny úton haladtak tovább. Az ösvény széles, mély árokkal körülvett buckában - egykori osztrák katonai földerődítményben - végződött. Minden tüzér fontos sáncerődöt látott volna benne, ahonnan ágyút lehet beirányítani, hogy tűz alatt tartsa az Oroszországból vezető utat. Goeth Untersturmführer viszont fegyelmi büntetésekre használható helyet vélt benne felfedezni. Innen fentről a tábor egész területét látni lehetett, amely valójában két dombtól határolt s a zsidó temetővel ékesített mezőség volt. A kopár télben nyitott könyv két, jóformán teljesen üres lapjára emlékeztetett, amint oldalvást, ferdeszögben tárult az erőd dombján álló szemlélők elé. Szürke kőből épült vidéki kúria ékelődött a völgy bejáratához, s túl rajta, a távoli lejtőn és a már felépült néhány barakk között nők csapatai haladtak előre feketén, mint megannyi hangjegyköteg a kottán, a havas este sajátos, sötéten foszforeszkáló fényében. Túl a Jerozolimskán, havas sikátorokból előbukkanva, ukrán őrök nógatása közepette vánszorogtak fel a kaptatón, majd a puhakalapos, civil ruhás SS-mérnökök által kijelölt helyen ledobták a favázakat. Teljesítményük nem kielégítő, jegyezte meg Goeth Untersturmführer. A gettóbeliek nyilvánvalóan nem telepíthetők ide, amíg a barakkokat, szögesdrót kerítéseket fel nem állítják. A távoli dombon dolgozó foglyok munkatempójára nincs panasza, tette hozzá nyájasan. Titokban módfelett imponált neki, hogy a metsző hideg e kései órájában amott a domboldalon felügyelő SS-katonák és ukránok nem engedik, hogy a

vacsora és a meleg barakkok csábító ábrándja lelassítsa a munkát. Horst Pilarzik bizonygatta, hogy az építkezés közelebb áll a befejezéshez, mint ahogy a jelekből következtetni lehet: a talajt lépcsőzetesen kiképezték, az épületek helyét a hideg idő ellenére kiásták, és nagy mennyiségű előre gyártott elemet szállítottak fel a vasútállomásról. Herr Untersturmführer a holnap délelőtt tíz órakor tartandó értekezleten bízvást tanácskozhat már a gyárosokkal. Ha a modern módszerekhez kellő mennyiségű munkaerő járul, és az időjárás is kedvező, akkor jóformán egyik napról a másikra minden elkészülhet. Pilarzik szemlátomást attól tartott, hogy Goethen kedvetlenség, csüggedés vesz erőt. Holott valójában felvillanyozódott. A látottak alapján megjelent előtte a tábor végleges képe. A drótsövény gondolata sem nyugtalanította. A szögesdrót nem annyira óvintézkedés, mint inkább lelki vigasz a foglyok számára. Nem kétséges ugyanis, hogy a podgórzei gettó kiürítésénél alkalmazott SS-módszerek után az ideérkezettek hálásak lesznek a plaszówi barakkok láttán. Még az árja papírokkal rendelkezők is négykézláb csúsznak majd ide, hogy valamilyen sötét zugra leljenek odafenn a dérlepte, zöld tető alatt. Legtöbbjük számára a tüskésdrót ama tény megnyugtató bizonyítékául szolgál, hogy nem önszántukból lettek foglyok. A helybeli gyárosokkal és Treuhänderekkel rendezett találkozásra másnap Krakkó belvárosában, Julian Scherner hivatalában került sor a korai órákban. Amon Goeth, hatalmas termetére illő, kitűnően szabott új Waffen SS-uniformisában, lebilincselő mosollyal ajkán, valósággal uralta a helyiséget. Hogy a három független gyárosra - Boschra, Madritschra és Schindlerre - kellő hatást tud gyakorolni, s ennek következtében hajlandók lesznek zsidó munkásaikat a tábor drótsövénye mögé telepíteni, efelől semmi kétsége nem volt. A gettólakók szakképzettségét kikutatva arra is rájött, hogy Plaszów jövedelmező üzleti lehetőséget rejt magában. Akadtak köztük ékszerészek, kárpitosok, szabók, és az efféle iparosokat a parancsnok irányítása alatt álló olyan különleges részlegekben lehet felhasználni, amelyek az SS, a Wehrmacht és a vagyonos német hivatalnoki kar megrendelésére dolgoznak. Ott lesz ezenkívül Madritsch ruhagyára, Schindler zománcáruüzeme, egy tervbe vett fémöntöde, kefegyár, olyan raktártelep, ahol az orosz frontról származó viseltes, tönkrement, bemocskolódott Wehrmacht-egyenruhákat újítják fel, egy másikban a gettóbeli zsidók ruhaneműjét vizsgálják át, és az otthonukból kibombázott családok részére továbbítják. Az SS lublini ékszer- és szőrmeraktáraiban szerzett tapasztalataiból - ahol volt alkalma felettesei ténykedését figyelemmel kísérni, és ahol a megfelelő részesedésből ő sem maradt ki - tudta, hogy e foglyokat foglalkoztató vállalkozások nagy részében a befolyó jövedelem bizonyos hányadára bízvást számíthat. Pályafutásának ahhoz a szerencsés szakaszához érkezett, ahol hivatalos működés és pénzszerzési alkalom egybeesik. A kedélyes SS-rendőrparancsnok, Julian Scherner az előző esti vacsorán már említette Amonnak, mekkora lehetőséget nyújt Plaszów egy fiatal tiszt számára - mindkettőjük számára. Scherner megnyitotta a gyárosokkal tartott összejövetelt. Ünnepélyesen szólt a “munkaerő-összpontosításról”, mintha az SS-szervezet újsütetű gazdasági alapelvéről beszélne. - Ott helyben rendelkezésükre áll a munkaerejük - jelentette ki. - Az üzemfenntartás költsége a legkisebb mértékben sem terheli önöket, és bérleti díjat sem kell fizetniük. Felkérjük a jelen lévő urakat, hogy szemléljék meg délután a plaszówi tábor területén az üzemek számára kijelölt helyeket. Ezután az új parancsnok bemutatására került sor. Goeth kifejtette, mennyire örül, hogy olyan üzletemberekkel kerül kapcsolatba, akik közismert eredményességgel vesznek részt máris a haditermelésben. A tábor területét ábrázoló térképen Amon megmutatta a gyárak számára fenntartott helyet. A férfiak tábora mellett volt. A nőknek - mondta könnyed, elbűvölő mosollyal - valamivel nagyobb távolságot, száz-kétszáz métert kell hegyről lefelé megtenniük az üzemekig. Biztosította az urakat, hogy a tábor zökkenőmentes működését tekinti legfontosabb feladatának, és távol áll tőle, hogy termelési irányelveiket befolyásolja, vagy az itt, Krakkóban élvezett vezetői önállóságukat korlátozza. Feletteseinek utasításai miként Scherner Oberführer is tanúsíthatja - részletesen indokolva tiltják meg az efféle magatartást. Az Oberführer azonban helyesen mutatott rá, hogy milyen kölcsönös előnnyel jár az üzemeknek a tábor területére való telepítése.

A gyártulajdonosok költségmentesen vehetik igénybe a telket és a rajta álló épületeket, s őneki, a parancsnoknak, nem kell a foglyokat a városba s onnan visszakísérő őrségről gondoskodnia. Nem is szólva arról, hogy a hosszú út és a lengyelek ellenséges magatartása a csoportosan felvonuló zsidókkal szemben csökkenti munkájuk értékét. Beszéde közben Goeth parancsnok gyakran pillantott Madritschra és Schindlerre, arra a két emberre, akit különösképp meg akart nyerni tervének. Azzal már tisztában volt, hogy Bosch helyismeretére és tanácsára számíthat. De Herr Schindler például - pillanatnyilag ugyan még kisméretű és fejlesztésre váró lőszergyártó részleggel is rendelkezik, s ennek az új táborba történő áthelyezése jelentős mértékben növelné Plaszów tekintélyét a Hadfelszerelési Felügyelőségnél. Herr Madritsch töprengve, összeráncolt homlokkal, Herr Schindler jóváhagyó mosollyal hallgatta a szónokot. Goeth parancsnok beszéde közben is ösztönösen érezte, hogy Madritsch elfogadja az indítványt és áttelepül, Schindler viszont nem adja be a derekát. E kétfajta döntésből nehéz lenne megállapítani, melyikük pártfogolta jobban zsidó munkásait: Madritsch, aki a plaszówi táboron belül akart velük lenni, avagy Schindler, aki az Emailiában maga mellett kívánta tartani őket. Oskar Schindler ugyanezzel a rendíthetetlenül türelmes ábrázattal ment a többiekkel együtt szemügyre venni a tábor területét. Plaszów most már a táborrá formálódás képét mutatta. Ha javul az időjárás, sor kerülhet a barakkok felállítására, olvadás után gödröket lehet ásni a latrinák és a kerítésoszlopok számára. Egy lengyel szerelőbrigád elkészült a tábort körülvevő több kilométernyi szögesdrót kerítéssel. Széles talapzatú őrtornyokat emeltek a Krakkó felé néző oldalon, úgyszintén a tábor túlsó végén, a Wieliczka utca irányába vezető völgy torkolatánál, s végül itt, a keleti dombon, ahol a hivatalos vendégek az osztrák erődítmény árnyékából figyelték az új létesítmény sebtében történő felállítását. Jobb felé, messze, a vasút irányában, Oskar nőket pillantott meg, amint sáros ösvényeken iparkodnak felfelé, s súlyos deszkák himbálóznak közöttük. Lenn, a völgy legmélyebb pontjától kezdve, lépcsőzetesen épült barakkok sorakoztak felfelé a hegyoldalon, s körülöttük seregnyi férfi fogoly, akik olyan lendülettel építettek, vájtak, kalapáltak, amely ekkora távolságból már-már lelkesedésnek hatott. Odalenn a mélyben, a vendégek előtt elterülő térség legegyenletesebb részén, számos hosszú faépület kínálta magát üzemi termelés céljaira. A padlózatot cementezni lehet, amennyiben nehéz gépek beszerelésére van szükség. Az összes gép átszállítását az SS bonyolítja le. A tábor területén átvezető út kétségkívül alig szélesebb egy ösvénynél, de megbeszélések folynak már a Klug-féle építővállalattal egy központi út építéséről a táborban, és az Ostbahn ígéretet tett, hogy vágányokat fektet le egészen a tábor kapujáig és jobbra le a kőfejtőig. A kőbányából szállított mészkövet és a szomszédos temetőből származó - Goeth szavával élve “lengyelek rongálta” - sírkövek egy részét összezúzzák, és utakat építenek belőlük a táborban. Nem kell aggódniuk ezek elkészülte miatt, tette hozzá Goeth, mivel nagy létszámú kőfejtő és vasútépítő brigádot szándékszik állandóan fenntartani. Keskenyvágányú pályát építettek a köveket szállító lórék számára. A sínpár a kőbányától indult, és elvezetett a hivatali központ épülete, valamint az SS és az ukrán helyőrség nagy kőbarakkjai mellett. Harmincöt-negyven főnyi brigádokban dolgozó nők a talaj egyenetlenségének ellensúlyozása céljából kétoldalt elhelyezett kábeleken húzták a mészkővel rakott kocsikat: hattonnás rakományokat. Ha valaki megbotlott, elesett, eltaposták vagy félrerúgták az útból, mivel a csapatnak megvolt a maga gépies lendülete, amely alól az egyén nem vonhatta ki magát. E visszataszító egyiptomi rabszolgamunka láttán Oskar ugyanazt az émelygést, vértolulást érezte, mint amikor a Krakus utca fölötti dombon állt. Goeth megbízható közönségnek, lelki rokonainak tekintette az itt egybegyűlt üzletembereket. Az odalenn folyó kegyetlen hajsza a legkevésbé sem feszélyezte. S most itt is - akárcsak a Krakus utcában - óhatatlanul felmerül a kérdés: mi képes feszélyezni az SS-t? Mi képes feszélyezni Amont? A barakképítők lendületes munkája még az Oskarhoz hasonló tájékozott megfigyelő számára is azt a megtévesztő képet mutatta, hogy e keményen dolgozó emberek asszonyaiknak akarnak menedéket építeni. Ám aznap reggel - és ennek híre nem jutott még Oskar fülébe - Amon sebtében végrehajtott kivégzés látványában részesítette ezeket az embereket, úgyhogy most már teljes mértékben tisztában voltak munkaerejük értékével. A mérnökökkel folytatott kora reggeli megbeszélés után Amon végigballagott a Jerozolimskán, és az SS-barakkokhoz érkezett, ahol egy Albert Hujar nevű, hamarosan tiszti kinevezésre

kerülő kiváló altiszt irányította a munkát. A barakk alapfalának egy része beomlott, közölte lángvörös arccal Hujar. Ugyanakkor Amon egy lányt pillantott meg, aki a félig kész épület körül járkált, munkáscsoportokkal beszélt, mutogatott, irányított. - Ki ez? - kérdezte Hujar. - Egy Diana Reiter nevű fogoly tájékoztatta amaz -, a barakkok építéséhez beosztott építészmérnök. Azt bizonygatja, hogy rosszul ásták ki az alapokat, és az összes követ meg cementet ki akarja ásatni, és az épületnek ezen a részén újrakezdeni a munkát. Hujar arcszíne elárulta Goethnek, hogy heves vitába keveredett a lánnyal. Valójában úgy kijött a sodrából, hogy ráordított a lányra: - Szaros barakkot épít, nem Hotel Európát! Amon derűsen pillantott Hujarra. - Ezekkel az emberekkel nem fogunk vitatkozni - jelentette ki megfellebbezhetetlenül. - Hozza ide a lányt! Amint a lány feléje indult, Goeth már a mozgásából felismerte azt a megtévesztően választékos ízlést, amellyel középosztálybeli szülei nevelték, az európai modort, amelynek elemeivel átitatták, Bécsben vagy Milánóban taníttatva lányukat - amikor a derék lengyelek nem voltak hajlandók saját egyetemükre felvenni -, hogy értelmiségi pályát, fokozott védőálcázást biztosítsanak számára. Úgy közeledett feléje, mintha kettejük társadalmi rangja összekötné őket az ostoba altisztek és az alapok kiásását irányító SSmérnök szakmai tudatlansága ellen folytatott harcban. A lány nem tudta, hogy éppen őt gyűlöli legjobban, az ő fajtáját veti meg leginkább, amelyik az ő SS-uniformisa és az épülő tábor láttán is úgy vélekedik, hogy semmi sem árulja el rajta a zsidót. - Valamilyen okból szóváltása támadt Hujar Oberscharführerrel - közölte vele Goeth a tényt. A lány határozottan bólintott. A Herr Kommandant meg fogja érteni - érzékeltette ez a fejmozdulat -, amit ez az idióta Hujar képtelen volt felfogni. A teljes alapzatot újra fel kell azon az oldalon ásni, jelentette ki erélyesen. Amon persze tudta, hogy “ők” már ilyenek, nyújtani akarják a munkát, hogy ily módon a munkaerő védett helyzetét a feladat elvégzésének időtartamára biztosítsák. Ha nem csinálják meg újból, folytatta a lány, a barakk déli oldala mindenképpen lesüllyed, de az is lehet, hogy beomlik. A lány tovább érvelt, Goeth bólintott, és meg volt győződve, hogy hazugsággal traktálják. Alapigazság, hogy soha nem szabad zsidó szakemberekre hallgatni. A zsidó szakemberek egyrészt Marx tanítását követik, akinek elmélete az uralkodó hatalom sérthetetlensége ellen irányul, másrészt Freud elveit vallják, aki viszont az árja szellem sérthetetlenségét támadja. Amon úgy érezte, hogy e lány érvei az ő személyes sérthetetlenségét fenyegetik. Hujart szólította. Az altiszt zavartan lépett oda. Azt gondolta, parancsot kap, hogy kövesse a lány tanácsát. A lány is úgy hitte. - Lője le! - mondta Amon Hujarnak. E szavakat magától értetődően rövid szünet követte, amíg Hujar elhitte, amit hallott. - Lője le! - ismételte meg Amon. Hujar megfogta a lány karját, hogy egy félreeső helyre vigye kivégezni. - Itt! - utasította Amon. - Itt lője le! Az én parancsomra - tette hozzá. Hujar értett a dologhoz. Könyökénél fogva kissé maga elé tolta a lányt, pisztolytáskájából elővette a mausert, és tarkón lőtte. A dörrenés hangjára az építkezés színhelyén tartózkodókban - a kivégzők és a haldokló Diana Reiter kivételével - meghűlt a vér. A térdén kuporgó lány még egyszer felnézett. - Ennél többre lesz szükség - szólt. Felismerő pillantása félelemmel töltötte el, de egyben igazolta, fellelkesítette `Amont. Nem tudta, nem is hitte volna el, hogy e reakciók kóros jellegűek. Valójában úgy vélekedett, hogy ujjongó lelkesedése egy politikai, faji és erkölcsi szempontból egyaránt kívánatos cselekedettel járó és mindenképpen megérdemelt jutalom. Ám az embernek még ilyen körülmények között is bűnhődnie kell: a túlfűtött órát olyan üresség követi estére, hogy étellel, itallal, nővel lesz kénytelen fokozni kondícióját, kitölteni létét, nehogy száraz héjként repüljön a semmibe. Mindeme szemponttól eltekintve, Diana Reiter agyonlövésének, nyugat-európai diplomája elárvulásának gyakorlati haszna is volt: Plaszówban többé egyetlen ház- vagy útépítő sem tekintette magát a munkafolyamat fontos láncszemének. Ha Diana Reiter kisasszony, minden szakképzettségével együtt, nem tudta megvédeni az életét, a többiek számára csupán egyetlen lehetőség marad: névtelenül, serényen dolgozni. Így hát a Krakkó-Plaszów vasútállomásról favázakat cipelő nők, a kőfejtők, a barakkokat összeszerelő férfiak mindannyian azzal az energiával dolgoztak, amelynek fokát Reiter kisasszony meggyilkolása szabta meg számukra.

Ami Hujart és bajtársait illeti, most már tudták, hogy a spontán kivégzés engedélyezett módszer lesz Plaszówban.

20 A gyárigazgatók plaszówi látogatása után két nappal Schindler, egy üveg ajándék konyakkal felszerelve, megjelent Goeth parancsnoknak a városban berendezett ideiglenes hivatali helyiségében. Diana Reiter megölésének híre időközben elérkezett az Emailia irodájába, és ez az adalék megerősítette Oskart abbeli szándékában, hogy távol tartja üzemét Plaszówtól. Az öles termetű két férfiú szemben ült egymással, és ugyanaz a kölcsönös felismerés volt meg bennük, ami Amon és Diana Reiter rövid találkozását jellemezte. Tudták egymásról, hogy mindkettőjüket a meggazdagodás szándéka vezette Krakkóba, s ennélfogva Oskar minden szívességet honorálni fog. Ezen a ponton Oskar és a parancsnok jól megértette egymást. Oskar rendelkezett az üzletembereknek azzal a jellegzetes adottságával, hogy lelki testvérként tudott viselkedni olyanokkal szemben is, akiktől valójában irtózott. E képessége oly mértékig félrevezette Amont, hogy a Herr Kommandant mindvégig barátjának tekintette Oskart. Stern és mások bizonyítékaiból azonban nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk kezdetétől fogva Oskar mélységesen megvetette Goeth-öt, aki olyan hidegvérrel ment embereket legyilkolni, amilyen lelki nyugalommal a tisztviselő indul hivatalába. Amonnal, a hivatalnokkal, Amonnal, a spekulánssal, szót tudott érteni Oskar, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a parancsnok lényének kilenctized része nem mérhető az emberek normális, józan lelki alkatának a mércéjével. Ám az üzleti és társadalmi kapcsolatok Oskar és Amon között olyan jóknak nevezhetők, hogy óhatatlanul felmerül a gyanú, nem bűvölte-e el akarata ellenére is valamiképpen Oskart ennek az embernek a gonoszsága. Efféle hatásnak azonban az égvilágon senki sem tapasztalta nyomát Oskar akkori és későbbi ismerősei közül. Oskar a szó legszorosabb és legmélyebb értelmében gyűlölte Goeth-öt. E megvetés határtalanná fokozódik benne, amint későbbi életpályája drámai módon bizonyítani is fogja. S mégsem lehet szabadulni a gondolattól, hogy Amon a pokolbeli párja volt Oskarnak, az a megszállott, kegyetlen gyilkos, amilyen Oskar is lehetett volna, ha a hajlamai valamilyen szerencsétlen módon kificamodnak. Az üveg konyak elszopogatása közben Oskar megindokolta Amonnak, miért nem tud Plaszówba áttelepülni. Hatalmas súlyú gépekből álló felszerelését nem lehet elmozdítani. Úgy hiszi, hogy barátja, Madritsch, be akarja költöztetni zsidó munkásait, de Madritsch gépállománya - valóban egy sor varrógép könnyebben szállítható. Másfajta problémát jelentenek a nehézfém prések, amelyeknek, bonyolult gépek lévén, megvannak a maguk sajátos rigolyái. Gyakorlott munkásai hozzászoktak már ezekhez, ám egy új üzemben a gépek teljesen új hóbortokat vennének fel. Késedelem állna elő, a beindulási időszak hosszabbra nyúlna, mint nagyra becsült barátjánál, Julius Madritschnál. Az Untersturmführer nyilván megérti, hogy a jelentős hadi megrendeléseket teljesítő DEF nem kockáztathat időkiesést. Herr Beckmann, aki ugyanilyen probléma előtt állt, minden zsidó munkását elbocsátotta a Corona Művekből. El akarta kerülni a nagy felhajtást, hogy reggelenként Plaszówból a gyárba, este pedig visszafelé masíroztassák a zsidókat. Ő maga, Schindler, sajnálatos módon, jó pár százzal több szakképzett zsidó munkással rendelkezik, mint Beckmann. Ha menesztené őket, lengyeleket kellene betanítani helyettük, és megint csak termeléskiesés állna elő, méghozzá nagyobb mérvű, mintha elfogadná Goeth csábító ajánlatát, és áttelepülne Plaszówba. Amon arra gyanakodott, hogy Oskar a Krakkóban oly zökkenőmentesen folytatott apró magánügyleteit félti, amelyeknek esélyeit egy plaszówi költözés csökkentené. A parancsnok sietett hát megnyugtatni Herr Schindlert, hogy a legkisebb mértékben sem óhajtanak beavatkozni a zománcárugyár vezetésébe. - Kizárólag a termelési kérdések nyugtalanítanak - jegyezte meg Schindler jámboran. Nem szeretne kényelmetlenséget okozni a parancsnoknak, de a maga részéről hálás lenne, és biztos benne, hogy a Hadfelszerelési Felügyelőség is hálás lenne, ha a DEF jelenlegi helyén maradhatna. Olyan emberek között, mint Goeth és Oskar, a “hála” szó nem elvont fogalmat jelölt. A hála fizetséget jelentett. A hála italt, gyémántokat jelentett. - Megértem a problémáit, Herr Schindler - jelentette ki Amon. - Amint a gettó felszámolása véget ér, készséggel biztosítok őrséget, hogy munkásait Plaszówból Zablociébe kísérje.

Egyik délután, amikor Itzhak Stern a Haladás-gyár megbízásából hivatalos ügyben Zablociébe jött, levert hangulatban találta Oskart, és úgy látta, a tehetetlenség veszélyes érzése lett úrrá rajta. Miután Klonowska behozta a kávét, amit a Herr Direktor mindig egy kupica konyakkal ivott, Oskar elmondta Sternnek, hogy ismét Plaszówban járt: látszólag a felszerelést ment szemügyre venni, voltaképpen azonban fel akarta mérni, mikor készül el a gettóbeliek befogadására. - Számítást csináltam - mondta Oskar. Megszámolta a távoli dombon épült lépcsőzetes barakkokat, és úgy találta, hogy ha Amon - amint az várható volt - kétszáz nőt akar mindegyikbe bezsúfolni, akkor jelenleg hatezer nő számára van már hely a fenti barakktáborban. A domb alján épülő férfibarakkokból még nem készült el annyi épület, de amilyen tempóban Plaszówban dolgoznak, napokon belül befejezhetik. - A gyárban mindenki tudja, mi várható - folytatta Oskar. - Nincs értelme itt a helyszínen tartani az éjszakai műszakban dolgozókat, mert nem lesz már másik gettó, ahová visszamehetnek. Csupán annyit mondhatok nekik - folytatta Oskar, és felhajtott még egy pohárkával -, hogy csak akkor bújjanak el, ha biztos rejtekhelyet találnak. - Úgy értesült, hogy a kiürítés után ízekre szedik a gettót. Minden faliüreget feltárnak, minden manzárdburkolatot felszednek, minden pince mélyébe behatolnak. - Csupán annyit mondhatok nekik - szólt Oskar -, hogy ne álljanak ellen. Így az a különös helyzet állt elő, hogy Stern, a küszöbönálló Aktion egyik célpontja, vigasztalta Herr Direktor Schindlert, az egyszerű szemtanút. Oskar figyelme saját zsidó munkásairól most a gettó közelgő végének nagyobb tragédiájára terelődött. - Plaszów munkatábor - jegyezte meg Stern. - Mint minden hasonló intézményt, ezt is túl lehet élni. Nem olyan, mint Belzec, ahol olyan iparszerűen gyártják a halált, mint Henry Ford az autókat. Parancsszóra Plaszówba vonulni megalázó tény persze, de nem jelenti a véget. Amikor Stern abbahagyta érvelését, Oskar íróasztala rézsútos fedőlapja alá szorította mindkét hüvelykujját, mintha le akarná tépni. - Nem lehet így értelmezni ezt az átkozott helyzetet, Stern. - Lehet. Csak így lehet. - S erre-arra hivatkozva, részletekbe bocsátkozva, idézgetve, szőrszálhasogató módon érvelt tovább, de közben ő maga is megijedt, mivelhogy Oskar szemlátomást válságba került. Márpedig Stern tisztában volt vele, hogy ha Oskar reményét veszti, az Emailia összes zsidó munkását elbocsátja, mivel szabadulni akar majd az egész ocsmány vállalkozástól. - Eljön az idő, amikor határozottabban lehet fellépni mondta Stern. - De most még nem. Felhagyva a próbálkozással, hogy íróasztala tetejét letépje, Oskar újra elcsüggedve ült vissza helyére. - Ez az Amon Goeth, tudja, elragadóan kedves ember - szólt. - Magát is elbűvölné, ha most hirtelen belépne. De valójában őrült. A gettó utolsó reggelén - március tizenharmadikán, amely történetesen scibesz-re esett - Goeth pirkadatkor érkezett a Plac Zgodyra, a Béke térre. Alacsonyan függő felhők elmosódottá tették a nappal és éjszaka közti különbséget. Látta, hogy a Sonderkommando tagjai már megérkeztek, és a tér közepén díszelgő parkocska fagyott földjén álldogálnak, dohányoznak és halkan beszélgetnek, nehogy a Pankiewiczgyógyszertár mögötti utcák gettólakóinak elárulják jelenlétüket. Az utak, amelyeken el fognak vonulni, mintaszerűen tiszták voltak. A megmaradt hó szürke kupacokban állt a vízlevezető árkokban és a házak mellett. Igencsak elképzelhető, hogy Goeth-öt gyöngéd atyai érzelmek hatották át, amint a nyugodalmas helyre pillantva, az akcióra váró fiatalemberek bajtársi csoportját fedezte fel a tér közepén. Amon ivott egy korty konyakot, miközben a középkorú Willi Haase Sturmbannführerre várt, aki ha taktikailag nem is, de stratégiailag mindenesetre vezetni fogja a mai Aktiont. Ezúttal a nagyobbik rész, a Plac Zgodytól nyugatra fekvő Gettó A, a dolgozó (egészséges, bizakodó, nézeteikben megingathatatlan) zsidók lakhelye kerül kiürítésre. A gettó keleti szélén, a mindössze néhány háztömbből álló Gettó B-ben, a munkára végképp alkalmatlan öregek éltek. Őket éjszaka vagy holnap reggel távolítják el. Rudolf Höss nagymértékben kifejlesztett auschwitzi haláltáborába irányítják őket. A Gettó B, az szolid, tiszta munka volt. A Gettó A: erőpróba. E történelminek minősülő napon senki sem akart távol maradni. Több mint hét évszázadon át létezett egy zsidó Krakkó, de ma estére - vagy legalábbis holnapra - e hétszáz esztendő csupán rossz emlék marad: Krakkó judenrein (zsidómentes) város lesz. Minden csip-csup SS-írnok hencegni akart, hogy szemtanúja volt ennek az eseménynek. Még a Haladás késáruüzem Treuhändere, a valamilyen

rangfokozattal rendelkező SS-tartalékos Unkelbach is felöltötte altiszti egyenruháját, és egyik osztaggal benyomult a gettóba. Így tehát a frontharcos és a tervezésben is részt vevő, kiváló Willi Haase méltán számíthatott komoly megbízatásra. Amont szokásos enyhe migrénje gyötörte, és a kora hajnali órák ideges álmatlansága kissé elgyengítette. De most, hogy itt volt, a hivatás lelkesültsége fogta el. Óriási adománnyal ruházta fel a Nemzetiszocialista Párt az SS tagjait, amikor lehetővé tette, hogy testi épségük kockáztatása nélkül mehetnek harcba, dicsőséget szerezhetnek anélkül, hogy puskagolyótól - attól az egész mulatságot megzavaró lehetőségtől - félniük kellene. Pszichológiai tekintetben már nem volt olyan könnyű a büntetlenség érzetére szert tenni. Minden SS-tisztnek akadt barátja, aki öngyilkosságot követett el. E jelentéktelen halálesetek kipellengérezését szolgáló, oktató jellegű SS-dokumentumok rámutatnak, mekkora együgyűség azt hinni, hogy mivel a zsidónak nincsen látható puskája, társadalmi, gazdasági vagy politikai fegyverektől is meg van fosztva. Valójában állig fel van fegyverezve. Vértezd fel magad - tanácsolják emez írásművek -, mivel minden zsidó gyerek időzített kulturális bomba, minden zsidó nő az árulás melegágya, minden zsidó férfi vitathatatlanul nagyobb ellenség, mint amilyen az orosz valaha is lehet. Amon Goeth felvértezte magát. Tudta, hogy hajthatatlan természet, minden elérzékenyedésre képtelen, s ennek felismerése olyan jóleső izgalommal töltötte el, amilyet a hosszútávfutó érezhet egy sikert ígérő verseny előtt. Amon nyíltan megvetette azokat a kényeskedő tiszteket, akik magát a kivégzési aktust közlegényeikre vagy altisztjeikre bízzák. Úgy érezte, hogy ez valahogyan nagyobb veszéllyel járhat, mintha személyesen működik közre az ember. Majd ő megmutatja a módját, ahogyan Diana Reiter esetében is tette. Jól ismerte a pompás közérzetet, amely a nap folyamán eltölti, a jóleső kielégülést, s vele együtt az ital utáni vágyat délidőben, amikor fokozódik a tempó. Még az alacsonyan függő sötét fellegek sem befolyásolták abbeli hitében, hogy ilyen szép nap aligha virradt fel valaha is, s ha ő egyszer majd megöregszik, a zsidó faj pedig eltűnt a földről, a fiatalok ámulva faggatják erről és az ehhez hasonló napokról. Nem egészen egy kilométerrel távolabb, dr. H., a gettókórház egyik orvosa, utolsó betegei között ült a sötétben, s hálatelt érzés fogta el, amiért távol az utcától, a kórház legfelső emeletén helyezték el őket, ahol egyedül lehettek fájdalmukkal, szenvedésükkel. Mert lenn a földszinten mindenki tudta, mi történt a Plac Zgody mellett, a járványkórházban. Egy SSosztag Albert Hujar Oberscharführer vezetésével benyomult, hogy kiürítse a kórházat, és dr. Rosalia Blauval találta magát szembe, aki vörhenyes és tüdővészes betegek ágya között állva kijelentette, hogy nem lehet őket kimozdítani a helyükről. A szamárköhögős gyerekeket már korábban hazaküldte. A vörhenyes betegek eltávolítása azonban mind saját szempontjukból, mind a közösségéből veszélyes lenne, a tüdőbajosok állapota pedig olyan súlyos, hogy mozdulni is képtelenek. Mivel a vörheny tudvalévően ifjúkori betegség, dr. Blau páciensei tizenkét-tizenhat év közötti lányok voltak. Az Albert Hujarral szemben álló dr. Blau, szakmai véleménye alátámasztása céljából, e lázas, tágra nyílt szemű lányokra mutatott. Ami Hujart illeti, az előző héten Amon Goeth-től nyert felhatalmazása alapján azon nyomban agyonlőtte dr. Blaut. A fertőző betegekkel - némelyikük próbált felülni az ágyban, mások az önkívület közönyébe merültek - géppuskatűz végzett. Amikor Hujar osztaga befejezte tevékenységét, egy gettóbrigádot küldtek fel az emeletre, hogy összeszedje a holttesteket meg a vérfoltos ágyneműt, és mossa le a falakat. A másik kórház épülete a háború előtt lengyel rendőrkapitányság volt. A gettó fennállása idején a három emeletet zsúfolásig megtöltötték a betegek. A kórház igazgatója, dr. B. köztiszteletben álló belgyógyász volt. Mire március tizenharmadika zord reggele felvirradt, B. és H. doktor négy mozgásképtelen betegre csökkentette a bennfekvők létszámát. Egyikük, egy fiatal munkás, gyors lefolyású tüdősorvadásban szenvedett; a másiknak, egy tehetséges muzsikusnak gyógyíthatatlan vesebaja volt. Dr. H. mindenképp meg akarta kímélni őket az őrjítő sortűz miatti végső rémülettől. Nem is szólva a szélütéses vak emberről, no meg a legyengült, béldaganatműtéten átesett öregúrról, aki bélsipollyal tengette életét. A kórház orvosi kara - dr. H.-t is beleértve – kiemelkedő szakismerettel rendelkezett. A gyengén

felszerelt gettókórházból származik a Weil-féle betegségről, a csontvelőre kiható vörösvérsejt-pusztulásról, valamint a Wolff-Parkinson-White-szindrómáról szóló legelső tudományos ismertetés Lengyelországban. Ezen a reggelen azonban dr. H.-t a cianid kérdése foglalkoztatta. Esetleges öngyilkosságra gondolva, H. kellő mennyiségű hidrogén-cianiddal látta el magát. Tudta, hogy a többi orvos is hasonlóképp cselekedett. Az immáron egy éve tartó csüggedés mindenkin úrrá lett a gettóban, és dr. H.-t is hatalmába kerítette. Hiába volt fiatal és makkegészséges, ha a történelem baljós, vészterhes jelekkel telítődött. Legrosszabb pillanataiban megnyugtató érzés volt, hogy a ciánoldatot bármikor felhasználhatja. A gettó fennállásának ebben az utolsó szakaszában már csak ez az egyetlen gyógyszer állt nagyobb mennyiségben az orvosok rendelkezésére. Szulfamidokhoz ritkán jutottak hozzá. Hánytatószer, éter, sőt aszpirin sem volt már. Nem maradt más készítmény, csak a cián. Reggel öt óra előtt dr. H. teherautók fékezésének a hangjára ébredt Wit Stwosz utcai szobájában. Ablakából lenézve látta, hogy Sonderkommandók gyülekeznek a folyóparton, kétségkívül valamilyen döntő műveletre készülve a gettóban. A kórházba rohant, ahol dr. B. és a nővérek már javában azon fáradoztak, hogy minden mozgásképes beteget hozzátartozóikkal vagy barátaikkal elvitessenek és hazaszállíttassanak. Amikor a négy beteg kivételével mindenki eltávozott, dr. B. a nővérekkel is közölte, hogy menjenek haza, amit egy idősebb ápolónő kivételével mindannyian meg is tettek. A nővér, B. és H. doktor az utolsó négy beteg mellett maradt a jóformán teljesen néptelen kórházban. Várakozás közben nem sok szó esett B. és H. doktor között. Mindkettejüknek rendelkezésére állt a cián, és H. csakhamar rájött, hogy dr. B-nek is ezen a szomorú dolgon jár az esze. Öngyilkosság persze létezik. De könyörületes halálba segítés is. E fogalom megrettentette H.-t. Ez az érzékeny arcvonású, megnyerően gyöngéd pillantású ifjú orvos mélységesen szenvedett egy sor etikai elvtől, amelyeket olyan behatóan ismert, akárcsak saját szervezetét. Tisztában volt vele, hogy egy józan ésszel és fecskendővel rendelkező orvos minden különösebb útmutatás nélkül fel tudja mérni - mint bevásárlólistán a feltüntetett árakat - mindkét lehetőség értékét: befecskendezni a ciánoldatot, vagy a Sonderkommandónak adni át a betegeket. H. azonban azt is tudta, hogy az ilyesmi távolról sem számítás kérdése; az erkölcsi elvek magasabb rendűek és bonyolultabbak az algebránál. Dr. B. időnként az ablakhoz lépett, kinézett, hogy megtudja, elkezdődött-e már az Aktion az utcákon, majd a kiegyensúlyozott, nyugodt orvos arckifejezésével fordult vissza H.-hoz. H. világosan tudta, hogy kollégája ugyanezeken a lehetőségeken elmélkedik, mint végigpörgetett kártyalapok figuráit, villantja fel a probléma összetevőit, s ha befejezte, újrakezdi. Öngyilkosság. Euthanasia. Hidrogéncianid. Egyik csábító lehetőség: az ágyak között állva várni, míg Rosalia Blauhoz hasonlóan, őrá is rátalálnak. Vagy a másik: cián önmaga és a betegek számára. A második lehetőséget vonzóbbnak, kevésbé passzívnak érezte H. az elsőnél. Olyannyira, hogy az elmúlt három álmatlan éjszakán csüggedtségében szinte már fizikai vágy fogta el a gyorsan ölő méreg után, mintha csupán gyógyszer vagy erős ital lenne, amely megkönnyíti az utolsó óra szenvedését. Olyan komoly ember számára, mint dr. H., e csábítás már önmagában is kellő indok volt, hogy ne vegye be a mérget. Az öngyilkosság példájával iskoláskorában találkozott először, amikor apja Josephusnak a holttengeri zelótákról szóló leírását olvasta fel neki, akik, mielőtt a rómaiak fogságába estek volna, tömegesen öngyilkosok lettek. Alapelv, hogy a halált nem szabad afféle védett kikötőnek tekinteni. A halál legyen a megadás egyértelmű tagadása. No persze más az elv és más a rettegés ilyen zord reggelen. H. azonban az elvek embere volt. Azonkívül házasember. Tudta, hogy feleségével együtt más útja is van a menekülésre. Ez az út a Piwna és a Krakus utca sarkától a csatornákon keresztül vezetett, és a csatornákon átjutva, az ojcówi erdőkig kellett folytatni a kockázatos szökést. Jobban rettegett tőle, mint a nyugodalmas álomba ringató ciántól. Pedig ha lengyel rendőrök vagy németek megállítanák és lerántanák a nadrágját, dr. Lachs jóvoltából kiállná a próbát. Lachs kiváló plasztikai sebész volt, aki számos fiatal krakkói zsidót kioktatott, miként tudja sérülés nélkül megnyújtani a fitymáját: éjszakára súlyt - fokozatosan növelt vízmennyiséget tartalmazó üveget kell magukra kötözniük. Lachs szerint ezt az eljárást alkalmazták a zsidók, amikor a rómaiak üldözték őket, és az SS erőteljes akciói Krakkóban emez ősi módszer felelevenítésére késztették Lachsot az elmúlt másfél évben. Fiatal kollégáját, dr. H.-t is kioktatta, és az eredmény még kevésbé indokolta az öngyilkosságot.

Hajnalban az ápolónő - higgadt, negyven év körüli asszony - odament H.-hoz, és jelentést tett az éjszakáról. A fiatalember nyugodtan pihen, de a vak, bénult nyelvű beteg aggasztó állapotban van. A muzsikus és a végbélsipolyos is gyötrelmesen töltötte az éjszakát. Most azonban teljes nyugalom honolt a kórházban: az alvás végső szakaszában vagy az ismerős fájdalom bódulatában szendergő betegek csendesen szuszogtak, dr. H. pedig kiment a jéglepte udvari erkélyre, hogy elszívjon egy cigarettát, és még egyszer átgondolja a kérdést. Dr. H. a rekawkai régi járványkórházban dolgozott az elmúlt évben, amikor is az SS úgy döntött, hogy a gettónak ezt a részét felszámolja, és a kórházat áttelepíti. A személyzetet felsorakoztatták a fal mellett, a betegeket pedig levonszolták az emeletről. H. látta, hogy az öreg Reismanné lába beleakadt a korlátba, és az SS-katona, aki a másik lábánál fogva húzta, nem állt meg, hogy kiszabadítsa, hanem tovább rángatta maga után, míg a csapdába került láb hangos roppanással el nem tört. Így szállították a betegeket a gettóban. De akkor még senki sem gondolt a könyörületes halálba segítésre. Az emberek még reménykedtek a helyzet jobbrafordulásában. Nos, még ha ő is és dr. B. is elhatározná magát, H. nem tudta, lenne-e ereje saját kezűleg beadni a ciánt a betegeknek, vagy szakmai higgadtsággal fogja nézni, amint másvalaki teszi meg. A kérdés képtelen módon emlékeztetett az ifjúkori bizonytalankodásra, hogy közeledjen-e a lányhoz, akiért rajong. S a kérdés eldöntése sem jelentett semmit. A cselekvéssel magával még szembe kellett nézni. Kinn az erkélyen hallotta meg a zajt. Korán elkezdődött, és a gettó keleti végéből jött. A hangszórókból süvítő Raus, raus!, a csomagokra vonatkozó megszokott hazudozás, amit némelyik ember még most is elhitt. A néptelen utcákon, a bérkaszárnyák között, ahol lélek sem járt, hallani lehetett a távoli Plac Zgody kövezetéről, és felfelé, a folyóparti Nadwislanska utca felől ideszűrődő bizonytalan, rettegéssel teli morajt, amelytől H. maga is remegni kezdett. Aztán elhangzott az első sortűz, s hangjára felébredtek a betegek. A lövések után fülsiketítő zaj, harsogó hangszóró üvölt egy panaszos női hangra; majd újabb lövéssorozat szakítja félbe a siránkozást; másvalaki jajgatása hallatszik; SS-hangszórók, gondterhelt OD-rendőrök és szomszédaik sürgetik a gyászolókat; a hiábavaló bánkódás hangja semmibe vész a gettó távoli pontján, a kapunál. Nem volt kétséges számára, hogy mindez még az önkívület küszöbén álló vesebajos muzsikus tudatán is áthatolt. Visszatérve a kórterembe észrevette, hogy mindannyian - még a muzsikus is - figyelmesen néznek rá. Inkább érezte, mint látta, ahogyan testük megmerevedik az ágyban, a bélsipolyos öreg feljajdul a fizikai erőfeszítéstől. - Doktor úr, doktor úr - szólt valaki. - Tessék - felelte dr. H., amivel azt kívánta kifejezni: Én itt vagyok, ők meg még messze járnak. Dr. B.-re pillantott, aki összehúzta szemét, amikor három házzal odébb újra felcsapott a kilakoltatást kísérő lárma. Dr. B. bólintott neki, majd a lezárt gyógyszerládikához ment a kórterem végébe, és a hidrogén-cianidos üveggel tért vissza. Kisvártatva H. a kollégája mellé lépett. Akár ki is vonhatta volna magát, dr. B.-re hárítva a dolgot. Feltételezte róla, hogy van ereje egyedül, kollégái jóváhagyása nélkül is végrehajtani. De szégyenletesnek érezte volna, ha nem mutatja ki egyetértését, ha nem könnyít valamit a terhen. Noha fiatalabb volt dr. B.-nél, a Jagelló Egyetemen oktatott, szakorvos volt, és emellett bölcselkedő hajlamú ember. S mindezt most dr. B. támogatására akarta felhasználni. - Nos… - szólt dr. B., s egy szemvillanásra felmutatta az üveget H.-nak. A Józefinska utca végéből felhangzó női sikoltás és cikornyásan fogalmazott hivatalos utasítások túlharsogták szavát. Dr. B. odahívta az ápolónőt. - Adjon vízben feloldva negyven cseppet minden betegnek. - Negyven cseppet - ismételte az ápolónő. Tudta, milyen gyógyszerről van szó. - Úgy van - hagyta helyben dr. B. H. is az ápolónőre nézett. “Igen, most már van erőm, most már magam is be tudnám adni - akarta mondani. - De ezzel megrémíteném őket. Minden beteg tudja, hogy ápolónők szokták beadni a gyógyszert. Amíg a nővér elkészítette a keveréket, H. végigment a kórtermen, és az öregember kezére tette a kezét. - Kap valamit, Roman, ami segíteni fog - mondta neki. Dr. H. ámultan érzékelte, hogy keze érintésére feltárul előtte az öregember életének története. Mint felcsapódó láng, tűnt fel egy pillanatra a fiatal Roman, a Ferenc József Galíciájában felserdült ifjú, a szívtipró nőcsábász az egykori bűbájos városkában, apatit Wienben, a Visztula-parti gyöngyszemben: Krakkóban. Ferenc József-i uniformisba öltözve indul tavaszi hadgyakorlatokra a hegyekbe. Játékos katonásdi Rynek Glównyban, és gyöngyélet a kazimierzi lányokkal a csipkék, cukrászdák városában. Kirándulás a Kosciuszko-dombra és lopott csókok a bokrok között. Hogyan

juthatott idáig a világ egyetlen emberöltő alatt? - tudakolta öreg Romanban a fiatal Roman. Ferenc Józseftől az SS-altisztig, aki szabad kezet kapott Rosalia Blau és a vörhenyes lányok meggyilkolására? - Roman, kérem - szólt az orvos, azt óhajtva e két szóval kifejezni, hogy feküdjön nyugodtan, engedje el magát az öreg. Arra számított, hogy a Sonderkommando egy órán belül ott lesz. Dr. H. úgy érezte, be kellene az öreget avatnia a titokba, de végül nem engedett a kísértésnek. Dr. B. nem takarékoskodott az adaggal. Pár másodpercnyi fulladozás, kisebb rémület nem jelent új és elviselhetetlen érzést az öreg Roman számára. Amikor az ápolónő a négy pohárral megjelent, még csak meg sem kérdezték, mi van benne. Hogy tudta-e valaki közülük, az dr. H. számára örök titok marad. Elfordult, és az órájára nézett. Attól tartott, hogy amikor megisszák, valamilyen zaj támad, rosszabb, mint a megszokott kórházi zihálás, fuldoklás. A nővér csöndes hangját hallotta: -Hoztam magának valamit. - Valaki lélegzetet vett. Nem tudta, hogy páciens vagy ápolónő. A nő az igazi hős - gondolta. Mikor újra odapillantott, az ápolónő a vesebajost, az álomittas muzsikust ébresztgette, átnyújtva neki a poharat. A kórterem túlsó sarkából dr. B. figyelt vakítóan fehér köpenyében. Dr. H. az öreg Romanhoz lépett, hogy megnézze a pulzusát. Nem volt. A kórterem hátsó ágyában a muzsikus most erőltette magába a mandulaillatú keveréket. Olyan egyszerűen zajlott le, ahogyan H. remélte. Nézte őket - tágra nyílt, de nem visszataszítóan kitárt szájukat, üveges, érzéketlen szemüket, hanyatt fekvő fejüket, magasba meredő állukat - azzal az irigységgel, amelyet a gettóba zártak éreznek a megmenekültek iránt.

21 Poldek Pfefferberg a Józefinska utca végén, egy tizenkilencedik században épült ház második emeletének egyik szobájában lakott. Ablakaiból le lehetett látni a gettó falaira és a Visztulára, amelyen a gettó utolsó napjáról mit sem sejtő uszályok haladtak felfelé és lefelé, s SS-őrhajók kötöttek ki oly gondtalanul, mintha sétahajó utasait vennék fel. Itt várt Pfefferberg és felesége, Mila, a Sonderkommandóra, amely kiparancsolja majd őket az utcára. Mila kicsiny, félénk, huszonkét éves asszonyka volt, lódzi menekült, akit a gettóba zárás első napjaiban vett Pfefferberg feleségül. Orvosok leszármazottja volt, sebészorvos apja fiatalon halt meg 1937-ben. Bőrgyógyász anyja a tarnówi gettóban végrehajtott egyik előző évi tisztogatás során ugyanolyan körülmények között halt meg, mint Rosalia Blau, a járványkórház orvosa: betegei között lőtték agyon. Milának a lódzi zsidóüldözések ellenére is gondtalan gyerekkora volt, és a háború kitörése előtti évben maga is az orvosi egyetemre iratkozott be Bécsben. Poldekkel 1939-ben ismerkedett meg, amikor a lódziakat Krakkóba telepítették. Ugyanabba a lakásba szállásolták be, ahol a jó kedélyű életművész, Poldek Pfefferberg lakott. Most már ő is, akárcsak Mila, családja egyetlen életben maradt tagja volt. Anyját, Schindler Straszewski utcai lakásának egykori lakberendezőjét, férjével együtt a tarnówi gettóba vitték. Mint ahogy később kitudódott, onnan Belzecbe kerültek, ahol kivégezték őket. Poldek nővérét és sógorát, árja irataikkal egyetemben, a varsói Pawiak-börtön nyelte el örökre. Most már tehát csak ő és Mila maradtak egymásnak férj és feleség, akik vérmérséklet tekintetében módfelett különböztek: Poldek közösségi ember volt, született vezető, szervező; az a fajta fickó, aki, ha a hatóság embere megjelenik és megkérdi, hogy mi folyik itt, az Istenért, előáll és megmondja a magáét. Mila csöndesebb természetű volt, és hallgatagsága még fokozódott, amikor a kegyetlen végzet megfosztotta családjától. Békés időkben pompásan kiegészítették volna egymást. A lány nemcsak okos volt, hanem megfontolt is, maga a megtestesült nyugalom. Kissé gunyoros megjegyzéseivel nemegyszer jótékonyan fékezni tudta Poldek Pfefferberg szóáradatát. Ezen a szörnyűséges napon azonban ellentét merült fel közöttük. Noha Mila hajlandónak mutatkozott megszökni a gettóból, ha lehetőség kínálkozik rá, még azt is el tudta képzelni, hogy Poldekkel együtt partizánként tevékenykedik az erdőben, a csatornától azonban rettegett. Poldek már nemegyszer távozott a gettóból a kanálison át, jóllehet egyik vagy másik végén néha rendőrök álltak őrt. Barátja és egykori tanára a főiskolán, dr. H. is említette a minap, hogy a Sonderkommando benyomulása napján feltehetően őrizet nélkül maradnak a csatornák. Meg kell várni a télen amúgy is korán beálló sötétséget. Az orvos háza alig néhány méterre volt a fedőlappal fedett csatornanyílástól. Odalenn, a bal oldali járatban kell elindulni, amely a gettón kívül eső Podgórze utcái alatt a Visztula-parti kijárathoz vezet, a Zatorska utcai csatorna közelében. Dr. H. tegnap már pontos tervvel is szolgált. Az orvos és a felesége megpróbálnak lejutni, és Pfefferbergék is csatlakozhatnak hozzájuk. Pfefferberg hirtelenében nem tudott Mila és a maga nevében ígéretet tenni. Mila attól félt - és nem alaptalanul -, hogy az SS gázzal árasztja el a csatornákat, vagy már korán eléri a Józefinska utca túlsó végén Pfefferbergék szobáját, és ezzel véglegesen eldönti a kérdést. Hosszúnak tetsző, feszült várakozással teli napot töltöttek a padlásszobában, tűnődve, mire határozzák el magukat. A szomszédok is alkalmasint készenlétben voltak. Talán olyanok is akadtak, akik megelégelve a huzavonát, csomagjaikkal, megmentésre szánt bőröndjeikkel felszerelve, már korábban nekiindultak az utcának, mivel lecsalta őket a különféle hangok keveréke - bántalmazások néhány háztömbnyiről ideszűrődő zaja, itt pedig a csönd, amelyben hallani lehetett, hogy a ház ódon, közönyös gerendáinak roppanása miként jelzi ittlétük utolsó és legkegyetlenebb óráit. A borongós délidőben Poldek és Mila rágcsálni kezdték barna kenyerüket, azt a háromszáz grammot, amely fejenkénti tartalékuk volt. Az Aktion meg-megismétlődő hangzavara most már az egyetlen, de jókora háztömbnyire fekvő Wegierska sarka felől hallatszott, majd uzsonna tájban ismét elült. Jóformán teljes volt a csönd. Valaki hasztalan igyekezett meghúzni az első emeleti folyosó vécéjét. Már-már azt lehetett képzelni, elfeledkeztek róluk.

A Józefinska 2-ben töltött utolsó borongós délután a mind sűrűbbé váló homály ellenére sem akart véget érni. Ebben a gyönge fényben - vélekedett Poldek - nem kell sötétedésig várniuk, hogy nekiinduljanak a csatornának. Most, hogy nyugalom honolt, át akart menni dr. H.-hoz, és megbeszélni a dolgot. - De kérlek - szólt Mila. Ő azonban megnyugtatta. El fogja kerülni az utcákat, az épületek közti üres telkeken keresztül veszi útját. Megnyugtató érvek egész sorát hozta fel. Errefelé, úgy tetszik, nincsenek járőrök az utcákon. A keresztezéseknél véletlenül felbukkanó OD-rendőröket vagy az arrafelé kószáló SSkatonákat nagy ívben elkerüli, és öt percen belül visszajön. - Kedvesem, drágám - tette hozzá-, egyeztetnem kell a terveket dr. H.-val. A hátsó lépcsőn és a kocsiszín falának nyílásán át az udvarba ment, és a Munkaügyi Hivatalnál lépett ki az utcára. Megkockáztatta, hogy átvágjon a széles kocsiúton, betért a szemben lévő háromszögletű, zsúfolt bérkaszárnyatömbbe; csoportokba verődött, döbbent emberekkel találkozott ott, akik kósza híreket közöltek egymással, és azt latolgatták, konyhában, pajtában, udvaron avagy folyosón próbáljanak-e megbújni. A Krakus utcán jött ki, pontosan az orvos házával szemben. Átment a túloldalra anélkül, hogy a három háztömbbel odébb tartózkodó járőr észrevette volna, aki a gettó déli határa közelében, azon a tájékon őrködött, ahol Schindler első ízben lehetett szemtanúja a Reich fajvédő politikája túlkapásainak. Dr. H. háza üres volt, de az udvaron rémült arcú, középkorú férfi jött szembe Poldekkel, és elmondta neki, hogy a Sonderkommando már itt járt, az orvos a feleségével együtt elrejtőzött, majd mindketten a csatornához mentek. Talán valóban ezt kell tenni, vélekedett az ember, mert az SS-osztagok vissza fognak térni. Poldek bólintott. Annyi Aktiont élt túl, hogy jól kiismerte már a taktikáját. Ugyanazon az úton ment vissza, és ismét át tudott kelni az úttesten. De a kettes számú házat üresen találta. Mila a poggyászukkal együtt eltűnt; minden ajtó nyitva állt, minden szoba lakatlan volt. Tűnődni kezdett, nem rejtőznek-e mindhárman - dr. H., a felesége és Mila - a kórházban. Ismerve `Mila félelmét és tisztelve orvosi családfáját, talán érte jöttek H.-ék, és magukkal vitték. Poldek lóhalálában újra átvágott a kocsiszínen, és több átjárón, sikátoron keresztül a kórházudvarba ért. Vérfoltos ágynemű - mind a megadás megannyi, semmibe vett zászlaja - csüngött le mindkét emelet erkélyéről. A kövezeten halomban hevertek az áldozatok. Egyesek felhasított fejjel, mások kicsavart végtagokkal feküdtek. Természetesen nem B. és H. doktor utolsó betegei voltak, hanem olyanok, akiket napközben fogva tartottak itt, s azután kivégeztek. Másokat meg idefenn ejthettek foglyul, lelőtték, és az udvarba dobták őket. Valahányszor a gettókórház udvarán heverő holttestekről kérdezgették később Poldeket, mindig hatvan-hetvenre becsülte a számukat, noha nem jutott ideje felmérni ezt az összegabalyodott piramist. Mivel Krakkó vidéki város volt, s mivel a gyermek Poldeket kiskorától fogva társas életre nevelték a podgórzei, majd belvárosi otthonukban, és előkelő, gazdag helyekre járt anyjával látogatóba, most jól ismert arcokat fedezett fel a kupacban: anyja régi vevőit, embereket, akik a Kosciuszko gimnáziumbeli élményeiről faggatták, s felnőttes válaszai hallatán süteménnyel, édességgel tömték a bájos, szép gyereket. Most pedig szégyenletesen közszemlére téve, egymásba gabalyodva hevertek a vértől vörös udvaron. Pfefferbergnek valahogyan eszébe sem jutott, hogy felesége és H.-ék után kutasson a holttestek között. Ösztönösen érezte, miért került ide. Rendíthetetlenül hitt egy jobb korszaknak, az igazságos törvénykezés idejének eljövetelében. Akárcsak a Rekawka mögötti dombon álló Schindler, ő is úgy érezte, hogy tanúja lehetett az eseményeknek. Túl az udvaron, a Wegierska utcán embertömeg vonta magára figyelmét. A hétfő reggelenként munkába induló gyári munkások tompa, de nem elkeseredett közönyével vagy egy vesztes futballcsapat szurkolóinak lehangoltságával vonultak a Rekawka kapu felé. Józefinska utcai szomszédokat fedezett fel a hullámzó tömegben. Kijött az udvarból, s mint mundérujja mellé tűzött fegyvert, hozta magával a látottak emlékét. Mi történt Milával? Tudja-e valaki közülük? Már elment, mondták. Ott járt a Sonderkommando. Levitték az utcára, s útnak indították. Plaszówba. Milával efféle kényszerhelyzetre is megvolt persze a tervük. Ha egyiküket Plaszówba viszik, okosabb lesz, ha a másik igyekszik nem odakerülni. Tudta, hogy Mila nem szereti felhívni magára a figyelmet, ami fogolytáborban fölöttébb előnyös tulajdonságnak számít, de tisztában volt azzal is, hogy felesége mérhetetlenül tud szenvedni az éhezéstől. Majd ő ellátja idekintről. Biztosra vette, hogy ez megoldható. Az elhatározás mindamellett nem volt könnyű, a déli kapu felé vonuló és az SS által alig őrzött bódult tömeg, no

meg a drótsövénnyel körülvett plaszówi gyárak arra utaltak, amit az emberek - talán nem is egészen helytelenül - hosszú távú biztonságnak véltek. A kései óra ellenére világos volt, mintha havazni készülne. Poldek átevickélt az utca túloldalára, és benyitott az üresen álló lakásokba. Kíváncsi volt, vajon tényleg üresek, és nem ügyesen vagy tapasztalatlanul megbúvó gettólakókkal vannak-e tele, olyanokkal, akiknek a véleménye szerint bárhová viszi is az SS őket, az út a gázkamrákhoz vezet. Poldek biztos rejtekhelyet keresett. Hátsó sikátorokon keresztül a Józefinskán levő fatelepre ért. A fa ritka árucikknek számított. Nem álltak itt magasra halmozott fakupacok, amelyek mögött megbújhatott volna. A legjobb rejtekhely a telepre vezető vaskapuk mögött kínálkozott. Méretük, fekete színük védelmet ígért éjszakára. Később alig tudta elhinni, mekkora lelkesedéssel szemelte ki őket. Egy néptelen irodaépületnek támaszkodó kapuszárny mögé húzódott. A kapu és a kapuoszlop közötti résen kilátott a Józefinskának arra a részére, amelyről jött. A jéghideg vaslap mögül nézte a fagyos este fénylő szürkeségét, és összehúzta mellén a kabátot. Egy férfi és felesége sietett a kapu felé, kikerülve az eldobott csomagokat, a nagybetűs nevekkel hasztalanul ellátott bőröndöket. KLEINFELD, hirdették az esti fényben. LEHRER, BAUME, WEINBERG, SMOLAR, STRUS, ROSENTHAL, BIRMANN, ZEITLIN. Nevek, amelyekre sohasem fognak küldeményeket továbbítani. “Emlékekkel megrakott értékhalmaz”, írta Josef Bau fiatal költő az ilyen látványról. “Hol vannak az én kincseim?” Az eldobott bőröndök csatatere mögül vad kutyaugatás hallatszott. S ezután három SS-katona tűnt fel; nagy léptekkel rótták a Józefinska utca túloldalát. Egyikük izgatottan kapálózó kutyaszerű halmazt húzott maga után, amelyről kiderült, hogy két jókora rendőreb. A kutyák berángatták vezetőjüket a Józefinska 41be, de a másik két ember az utcán maradt. Poldek leginkább a kutyákat figyelte. Dalmát eb és német juhászkutya keverékének látszottak. Pfefferberg még most is otthonosan derűs városnak látta Krakkót, és az efféle kutyákat idegeneknek érezte, mintha valamelyik más, kíméletlenebb gettóból hozták volna őket ide. Mert még ebben az órában is, a csomagok összevisszaságában, a vaskapu mögött, hálás szeretetet érzett a város iránt, és úgy vélekedett, hogy a végső szörnyűség mindig valamilyen más, kevésbé nyájas helyen történik. A következő fél perc azonban megdöntötte ezt a feltevést. Krakkó lett a végső borzalom helyszíne. A kapunyíláson keresztül olyan eseménynek lett a szemtanúja, amely bebizonyította, hogy ha az emberi gonoszságnak lehet egyáltalán tetőpontja, azt nem Tarnówban, Czestochowában, Lwówban vagy Varsóban kell keresni, ahogy mindeddig hitte, hanem a Józefinska utca északi oldalán, százhúsz lépésnyire tőle. Sikoltozó nő és egy gyerek jött ki a negyvenegyes számú házból. Az egyik kutya ruhájánál, csípője bőrénél fogva rángatta az asszonyt. A kutyák mellé beosztott SS-katona fogta és a falhoz csapta a gyereket. A hang hallatán Pfefferberg behunyta szemét, és így hallotta meg az asszony tiltakozó kiáltozásának véget vető lövést. Ahogyan a kórházudvaron halomra rakott holttestek számát hatvan-hetvenre becsülte, ugyanúgy vallja majd mindvégig Pfefferberg, hogy a gyerek két-három éves lehetett. Mintha egy vakmerő agysejt diktálta volna elhatározását, azt sem várva meg talán, hogy az asszony kiszenvedjen, vagy hogy ő maga tudatára ébredjen tettének, Pfefferberg egyszeribe otthagyta a fagyos vaskaput, amely úgysem védte meg a kutyáktól, és a fatelep szabad ege alatt találta magát. A lengyel hadseregben elsajátított katonás magatartást öltötte nyomban magára. Mint valamilyen szertartásos feladattal megbízott egyén, bukkant elő a telepről, lehajolt, szedegetni kezdte a csomagokat az úttestről, és a fal mellett rakta halomba. Hallotta, hogy a három SS-katona közeledik feléje, érezte a kutyák acsarkodó lihegését, pórázuk feszülése az egész testét pattanásig feszítette. Amikor úgy tíz lépésre vélte magától őket, felegyenesedett, és a jobbára európai neveltetésű jámbor zsidót játszva, megkockáztatta, hogy észrevegye a jövevényeket. Csizmájukat, lovaglónadrágjukat vér fröcskölte be, de őket nem zavarta, hogy ilyen öltözékben mutatkoznak. A középső tiszt volt a legmagasabb közöttük. Nem látszott gyilkosnak: hatalmas arca érzékenységet tükrözött, és finom vonalú szája volt. A kopott ruhás Pfefferberg lengyel katonai előírás szerint összevágta papírbakancsa sarkát, és tisztelgett a középen haladó magas embernek. Nem ismerte az SS-rangfokozatokat, és nem tudta, hogyan titulálja ezt a tisztet. - Herr-mondta -, Herr Kommandant. A megsemmisülés veszélyének rémületében agya elektromos erővel lökte ki magából ezt a megszólítást. Pontos címnek bizonyult, mivel a magas termetű ember Amon Goeth volt, a délutáni

eseményektől felvillanyozottan, a napi teljesítménytől megittasultan, s éppoly készen a hatalom azonnali és ösztönös gyakorlására, miként Poldek Pfefferberg az azonnali és ösztönös ravaszkodásra. - Herr Kommandant, tisztelettel jelentem: parancsot kaptam, hogy a közlekedés fennakadásának elkerülése céljából az utca egyik oldalára rakjam a csomagokat. A kutyák nyakörvükön keresztül feléje nyújtogatták nyakukat. Bősz idomításuk és a mai tisztogatás üteme alapján azt várták, hogy Pfefferberg csuklójának, lágyékának ugrassák őket. Nemcsak vadul vicsorogtak, hanem azzal a félelmetes biztonságérzettel is, hogy az eredmény nem marad el, és minden azon múlt, hogy a Herr Kommandanttól balra álló SS-katonának lesz-e ereje féken tartani őket. Pfefferberg nem sokat remélt. Nem lepte volna meg, ha a kutyák leteperik, és egy puskagolyó váltja meg szenvedéseitől. Ha a gyermekéért esengő anyának nem sikerült megmenekülni, akkor az ő meséi a csomagokról meg az utcai közlekedés biztosításáról olyan utcán, ahol amúgy is véget vetettek az emberek közlekedésének, végképp nem biztatnak sok reménnyel. Ám a parancsnok inkább kedvét lelte Pfefferbergben, mint az anyában. Íme, egy Gettomensch, aki három SS-tiszt előtt katonásdit játszik, és jelentést tesz - alázatosan, ha igazat mond, ha pedig nem, akkor majdhogynem megnyerően. Annyi biztos: magatartása alapvetően más, mint sorstársaié. A ma elfogott emberek közül senki sem próbálta összeverni a bokáját. Herr Kommandant épp ezért élhetett azzal a királyi joggal, hogy indokolatlanul és váratlanul a derültség jelét mutassa. Fejét hátravetette, hosszú felső ajkát behúzta, s szívből jövő, harsány nevetésre fakadt, melynek hallatán a másik két katona is fejét rázva elmosolyodott. Goeth Untersturmführer a maga fülbemászó bariton hangján így szólt: - Mi gondoskodunk mindenről. Az utolsó csoport távozik a gettóból. Verschwinde. Vagyis: tűnj el a szemem elől, te kis lengyel sarkantyúpengető katona! Pfefferberg vissza sem nézve szaladni kezdett, és nem lepte volna meg, ha közben hátulról leterítik. Futólépésben érte el a Wegierska sarkát, befordult, elrohant a kórházudvar mellett, ahol néhány órával korábban szemtanúja volt a történteknek. Mire a kapuhoz közeledett, beesteledett, és a gettó jól ismert utolsó utcái belevesztek a sötétségbe. A Podgórze téren, SS-őrök és ukránok laza kordonjában várakozott a foglyok hevenyészett végső csoportja. - Úgy látszik, én vagyok az utolsó élő ember, aki itt maradt - mondta a tömegben álló embereknek. Ha nem ő, akkor Wulkan, az ékszerész, a felesége és a fia. Wulkan a Haladás nevű üzemben dolgozott az elmúlt hónapokban, és mivel tudta, mi várható, egy jókora gyémánttal felfegyverkezve, amelyet két éve rejtegetett kabátbélésében, megkörnyékezte Unkelbach Treuhändert. - Herr Unkelbach - mondta a felügyelőnek -, én megyek, ahová küldenek, de a feleségem nem tudja elviselni a zajt és a bántalmazásokat. Wulkan ezek után feleségével és fiával együtt az OD-rendőrségen, egy ismerős zsidó rendőr védelme alatt várta, hogy Herr Unkelbach eljön talán értük a nap folyamán, és sértetlenül átviszi őket Plaszówba. Reggel óta egy kis benyílóban ültek a rendőrségen, de a várakozás éppoly idegőrlő volt, mintha konyhájukban maradtak volna; a fiú hol rémüldözött, hol unatkozott, felesége pedig szemrehányásokkal halmozta el őt. - Hol van? Eljön egyáltalán? Ó, ezek az emberek, ezek az emberek! - Kora délután Unkelbach valóban megjelent, bement az Ordnungsdienstre, hogy felkeresse az illemhelyet, és kávét igyon. Wulkan előjött az irodából, ahol várakozott, és egy eddig teljesen ismeretlen Unkelbach Treuhändert látott maga előtt: SS-altiszti egyenruhát viselő ember fújta a füstöt, s folytatott élénk beszélgetést egy másik SSkatonával; egyik kezével hol a csészéjét fogta és szomjasan kortyolta a kávét, hol a cigarettáját, hogy mélyen magába szívja a füstöt, hol meg egy darab barna kenyérnek esett neki, miközben pisztolya, amelyet nem engedett ki bal kezéből, mint pihenő állat hevert a rendőrségi asztalon. Sötét vérfoltok szennyezték az altiszt zubbonyának elejét. A Wulkan felé pillantó szempár nem látta az ékszerészt. Wulkan azonnal rájött: nem visszatáncolásról van itt szó; Unkelbach egyszerűen elfeledkezett a megállapodásról. A fickó részeg volt, de nem italtól. Ha Wulkan emlékeztetni próbálná, értetlen, révült pillantás lenne a válasz, amit minden valószínűség szerint valami rosszabb is követne. Wulkan feladta hát a reményt, és visszament a feleségéhez. - Miért nem beszélsz vele? - hajtogatta szüntelenül az asszony. -Én majd megszólítom, ha még itt van. - De ekkor meglátta Wulkan elsötétült pillantását, és alattomban kinézett az ajtórésen. Unkelbach indulni készült. Az asszony észrevette a szokatlan uniformist, a kiskereskedők és feleségeik vérével telefröcskölt zubbonyt. Felnyögött, és visszament a helyére.

Most már őrajta is, akárcsak a férjén, kétségbeesés lett úrrá, és a várakozás valamiképpen könnyebb lett. Az ismerős OD-rendőr szavai hallatán újra a reménykedés és aggódás megszokott lelkiállapotába kerültek. Elmondta nekik, hogy Spira “testőrei” kivételével az egész OD-nek este hat óráig el kell hagynia a gettót, és Wieliczka úton Plaszów felé indulnia. Utána fog nézni, van-e rá mód, hogy Wulkanék valamelyik szállítóeszközre feljussanak. Amikor a Wegierska felé menekülő Pfefferberg nyomában leszállt az este, és az utolsó fogolycsoport felsorakozott a Podgórze téri kapunál, amikor dr. H. és neje részeg lengyel vagányok társaságában és védelme alatt kelet felé haladtak, és mialatt a Sonderkommando-osztagok a házak végső átkutatása előtt kifújták magukat és elszívtak egy cigarettát, két lovas szekér állt meg a rendőrség bejárata előtt. A Wulkan családot iratokkal teli kartondobozok és ruhásbatyuk alá bújtatták az OD-rendőrök. Symche Spirát és társait nem lehetett látni, valahol az utcákon tevékenykedtek, altisztekkel kávéztak, és ünnepelték a rendszeren belüli örökkévalóságukat. Mielőtt azonban a szekerek kifordultak a gettó kapuján, az alsó deszkákon lapuló Wulkanék jóformán megszakítás nélküli puska- és revolverlövéseket hallottak. Ez azt jelentette, hogy Amon Goeth, Willi Haase, Albert Hujer, Horst Pilarzik és még néhány százan berontottak a padlásmélyedésekbe, feltépték az álfödémeket, a pincék lécládáit, és rátaláltak az egész napon át reményteljes némaságban megbúvókra. Több mint négyezer bujkálót kutattak fel azon az éjszakán, és végeztek ki az utcákon. A következő két nap folyamán nyitott teherautókon Plaszówba szállították és két hatalmas tömegsírban temették el a holttesteket, az új tábor mögötti erdőkben.

22 Nem tudjuk, milyen lelkiállapotban töltötte Oskar Schindler március tizenharmadikát, a gettó utolsó és legkegyetlenebb napját. Mire azonban őröktől kísért munkásai visszatértek Plaszówból, újra kedve kerekedett adatokat gyűjteni, hogy dr. Sedlacek legközelebbi látogatásakor a fogorvos rendelkezésére bocsássa azokat. A foglyoktól értesült, hogy a plaszówi Zwangsarbeitslager - ahogyan az SS-bürokrácia nyelvén nevezték - nem ésszerűségen alapuló birodalom. Goeth máris kimutatta a mérnökök iránti gyűlöletét, amikor őreivel eszméletlenre verette Zygmunt Grünberget, és csak akkor engedte elszállítani a nők tábora melletti kórházba, amikor már nem lehetett segíteni rajta. A DEF jóízű levesét kanalazó foglyok elárulták Oskarnak, hogy Plaszów nemcsak munkatábor, hanem kivégzőhely is egyben. Az egész tábor hallhatja a kivégzéseket, de akad szemtanú is a foglyok közt. M. 7 fogoly például, akinek a háború előtt lakberendező üzlete volt Krakkóban, a tábor megnyitását követő napokban azt a feladatot kapta, hogy rendezze be az SS házait, néhány kisebb méretű villát a tábor északi oldalát határoló keskeny út mentén. Mint különlegesen megbecsült szakember, nagyobb mozgási szabadságot élvezett, és egyik tavaszi délután Leo John Untersturmführer házából elindulva, felsétált a Chujowa Górka nevű dombra vezető ösvényen, melynek tetején az osztrák erődítmény állt. Mielőtt visszafordult volna, hogy a lejtőn keresztül a gyártelep felé vegye útját, csikorogva felfelé kapaszkodó teherautót kellett elengednie maga előtt. A kocsiponyva alatt nőket pillantott meg, akikre fehér kezeslábast viselő ukrán őrök vigyáztak. Farakások mögé bújt, és onnan többé-kevésbé jól láthatta, amint a levetkőzni vonakodó nőket kiszállítják, és az erőd belsejébe terelik. Odabenn egy Edmund Sdrojewski nevű SS-katona üvöltve parancsolgatott. Ukrán altisztek járkáltak a nők között, és ostornyéllel verték őket. Azt gyanította, hogy zsidók lehetnek, alighanem árja iratokkal buktak le, és a Montelupich fegyházból hozták őket ide. Egyesek kiáltoztak fájdalmukban, mások némán tűrték az ütéseket, mintha meg akarnák fosztani az elégedettség jóleső érzésétől az ukránokat. Egyikük rázendített a Smá Jiszráél-re, 8 és a többiek vele tartottak. Az ima hangjai erőteljesen szárnyaltak a magasba, mintha a lányoknak - akik tegnap még fajtiszta árjáknak adták ki magukat - eszébe ötlött volna, hogy most, amikor nincs többé kényszer, Sdrojewski meg az ukránok szeme láttára, mindenki másnál szabadabban ünnepelhetik máshová tartozásukat. A szégyenlősen és a csípős kora tavaszi levegőben fázósan összebújó csoportot ezután kivétel nélkül agyonlőtték. Éjjel az ukránok targoncákon elszállították és a Chujowa Górka túloldalát borító erdőben eltemették őket. Lenn a táborban is hallották az emberek a csúfondárosan “Nyárshegynek” nevezett dombon végrehajtott első számú kivégzést. Egyesek arról igyekeztek meggyőzni magukat, hogy partizánokat, megátalkodott marxistákat vagy őrült nacionalistákat lőttek halomra ott. Másik világ az odafenn. Ha az ember a drótsövényen belül követi az előírásokat, sohasem kell megismernie. Ám amikor Schindler munkásai közül a józanabbak végigbandukoltak a Wieliczka utcán, elmentek a kábelgyár mellett, és a zablociebeli munkahelyük, a DEF felé iparkodtak tovább, ők aztán nyomban tisztában voltak vele, hogy miért a dombtetőn álló osztrák erődnél lövik le a Montelupich fegyház foglyait, és miért nem zavarja szemlátomást az SS-t, ha egész Plaszów látja a teherautó-rakomány ember érkezését, avagy hallja a lövések hangját. Magyarázat csak egy lehet: a fogolytábor tagjait nem tekintette későbbi tanúknak az SS. Ha tartottak volna tőle, hogy eljön a bírósági tárgyalások, a tömeges tanúvallomások ideje, távolabb, az erdő mélyébe viszik áldozataikat. Nem arról van szó, vonta le a következtetést Oskar, hogy a Chujowa Górka és Plaszów két különböző világ, hanem hogy mindannyian, akiket teherautón a dombra vittek, és akik drótsövények mögött odalenn maradtak, pusztulásra ítéltettek. Első reggel, amikor Goeth parancsnok kilépett háza kapuján, és csak úgy mellékesen lelőtt egy foglyot, az emberek megint csak hajlamosak voltak azt hinni, hogy akárcsak a Chujowa Górka-i első kivégzés, ez is egyedi, a tábor mindennapi életétől független eset. Ám a dombon végrehajtott gyilkosságok hamarosan megszokott eseményszámba mennek, éppúgy, mint Amon hasonló irányú reggeli foglalatossága. Ingben, lovaglónadrágban és tisztiszolgája által fényesre suvickolt csizmában jelent meg ideiglenes rezidenciája lépcsőjén. (A tábor túlsó végén már folyt egy megfelelőbb lakás tatarozása.) Szeretett napozni, 7

Jelenleg Bécsben él, és nem kívánja szerepeltetni nevét. (A szerző jegyzete.) A zsidó egyistenhit megvallásának legtömörebben megfogalmazott bibliai mondata kezdődik így: “Halljad, Izrael, az Örökkévaló a te Istened, az Örökkévaló egyetlenegy.” (A kiadó jegyzete.) 8

és melegebb időszakban ing nélkül fog majd mutatkozni. Jelenleg azonban, reggelijének elköltése után, teljesen felöltözötten állt ott, egyik kezében látcsővel, másikban mesterlövészpuskával. Végigpásztázta a tábort, szemügyre vette a kőfejtőben folyó munkát, s a foglyokat, akik csillét húztak vagy toltak a ház mellett elhaladó síneken. Ha egyikük-másikuk felpillantott, láthatta a felszálló füstöt, amelyet szájában tartott cigarettájából eregetett, mint akinek nagy elfoglaltsága közepette nincs ideje letenni a kezében lévő használati tárgyakat, és megfogni a cigarettáját. A tábor megnyitását követő napok egyikén is így jelent meg, és rögvest lelőtt egy foglyot, mert - úgy rémlett - nem tolja elég gyorsan a mészkővel megrakott kocsit. Senki sem tudta, miért szemelte ki épp ezt a foglyot. - Amonnak a legkevésbé sem kellett indokolnia tetteit. Egyetlen lövés a küszöbről - az ember kivágódott a vontató foglyok csoportjából, és oldalvást az útra zuhant. A többiek persze megtorpantak, s megmerevedett izmokkal várták a tömegmészárlást. Amon azonban tűnődő ábrázattal intett, hogy menjenek tovább, mintha munkájuk minőségével való pillanatnyi elégedettségét óhajtaná kifejezni. Nemcsak a foglyokkal kegyetlenkedett; Amon a gyárosoknak tett ígéreteit is megszegte. Madritsch telefonált Oskarnak, és kérte, emeljenek mindketten panaszt. Amon fogadkozott, hogy nem avatkozik bele az üzemek ügyeibe. Közvetlenül valóban nem tette. De névsorolvasásnál órákon át az Appelplatzon (sorakozótéren) tartotta a foglyokat, és ezzel akadályozta a műszakváltást. Madritsch említett egy esetet, amikor valamelyik barakkban egy szem krumplit találtak, és ezért a barakk valamennyi lakóját, több ezer fogolytársuk előtt, nyilvánosan megkorbácsolták. Nem csekély időt vett igénybe, amíg néhány száz emberrel lehúzatják a nadrágot és az alsóneműt, felhúzatják az inget és a ruhát, s utána huszonöt korbácsütést mérnek mindenkire. Goeth parancsa szerint a megkorbácsolt fogolynak fennhangon kellett számlálnia a korbácsoló ukrán szolgálatosok ütéseit. Ha az áldozat belezavarodott a számlálásba, újra kellett kezdeni. Goeth parancsnok névsorolvasásai az Appelplatzon tele voltak ilyen időrabló trükkökkel. Ennélfogva a plaszówi táboron belüli Madritsch-ruhagyárba is többórás késéssel érkeztek a turnusok, Oskar Lipowa utcai üzemében pedig még egy órával nagyobb késedelem mutatkozott. Amellett felzaklatva érkeztek, nem tudták összpontosítani figyelmüket, s arról pusmogtak, hogy mit csinált Amon, John, Scheidt vagy valamelyik másik tiszt aznap reggel. Oskar egy ismerősének, a Hadfelszerelési Felügyelőség mérnökének panaszolta el a dolgot. - Céltalan lenne a rendőrfőnöknél panaszt tenni - jelentette ki a mérnök. -Efféle háborúskodás nem tartozik az ügykörükbe. - Nekem voltaképpen a gyár helyszínén kellene tartani az embereket - szólt Oskar. - Saját tábort szervezni. A mérnöknek tetszett az ötlet. - De hová tennéd őket, öregem? - kérdezte. - Nem vagy bővében a helynek. - Ha sikerül helyet szereznem, hajlandó vagy-e ajánlólevelet írni? - kérdezte Oskar. A mérnök ígérete után Oskar felkeresett egy Bielski nevű idősebb házaspárt Stradom utcai otthonukban. Tudni akarta, hajlandók-e gyárával szomszédos telkük eladását fontolóra venni. Áthajtott hozzájuk a folyón, és viselkedésével elbűvölte a házaspárt. Az alkudozást mindig is unta, meglepően magas vételárat ajánlott hát fel rögvest. A háziak teával kínálták, és lelkes izgalommal kérték oda ügyvédjüket, hogy még Oskar ottléte alatt készítse el a szerződést. Távozása után Oskar udvariassági látogatást tett Amonnál, és elmondta neki, hogy egy plaszówi altábort szándékozik felállítani saját gyártelepén. Amon el volt ragadtatva az ötlettől. - Ha az SS tábornokok hozzájárulnak, számíthatsz az együttműködésemre - jelentette ki. - Hacsak zenészeimre és cselédlányomra nem tartasz igényt - tette hozzá. Másnap Scherner Oberführer részvételével széles körű megbeszélést tartottak a Pomorska utcán. Amon is, Scherner tábornok is valahogyan sejtette, hogy Oskart rá lehet venni az új tábor létesítésével járó összes költség fedezésére. Gyanították, hogy amikor Oskar ilyenféle termelékenységi érvvel hozakodik elő, hogy “munkaerejük jobb kiaknázása céljából akarom a helyszínre telepíteni munkásaimat”, egyszersmind valamiféle sajátos rögeszméjének is érvényt kíván szerezni, tekintet nélkül a költségekre. Amúgy jóravaló fickónak tartották, de úgy vélték, megfertőzte a zsidóimádat mételye. Az SS-

elméletből fakadó következtetés szerint a zsidó szellem annyira átitatja a világot, olyan bűvös hatást képes gyakorolni, hogy Herr Oskar Schindler éppoly sajnálatra méltó áldozatnak tekinthető, mint a békává varázsolt királyfi. Betegségéért azonban fizetnie kell. Scherner és Czurda felettesének, Friedrich-Wilhelm Krüger Obergruppenführer, főkormányzósági rendőrfőnöknek a követelményei azokon a rendszabályokon alapultak, amelyeket az Oswald Pohl tábornok vezetése alatt álló Gazdasági és Közigazgatási Központ Koncentrációs Táborokat Irányító Ügyosztálya írt elő, jóllehet a plaszówi tábor irányítása nem tartozott még Pohl hivatalának a hatáskörébe. Az SS Kényszermunka Altáborra vonatkozó alapkikötéseihez tartozott három méter magas drótsövény felállítása, őrtornyok építése a tábor kerületének hossza által megkívánt távolságban egymástól, latrinák, barakkok, orvosi rendelő, fogászat, fürdő és fertőtlenítőhelyiségek, borbélyműhely, élelmiszerraktár, mosoda, barakkiroda létesítése, és a barakkoknál valamivel jobban kivitelezett kvártély építése az őrség számára, valamint az épületek összes tartozékainak beszerelése. Amonnak, Schernernek és Czurdának az az ötlete támadt, hogy akár gazdasági indok, akár a mögötte rejlő rejtélyes vonzódás készteti is Oskart e vállalkozásra, úgy van rendjén, hogy vállalja a költségeit. Fizettetni ugyan Oskarral fognak, terve azonban saját érdekeiknek is megfelelt. A hetven kilométernyire keletre fekvő Tarnówban még létezett egy gettó, de ha felszámolják, Plaszównak kell befogadni a lakóit. Emellett a dél-lengyelországi stetlekből is ezrével érkeztek a zsidók Plaszówba. A Lipowa utcai altábor segíteni fog ezen a kényszerhelyzeten. Amon előtt az is világos volt - noha a rendőrfőnöknek sosem fogja említeni -, hogy a Pohl tábornok útmutatásában előírt minimális élelmiszer-mennyiséget sem kell maradéktalanul eljuttatni a Lipowa utcai táborba. Amon - aki tüzes istennyilákkal sújthatott le háza lépcsőjéről anélkül, hogy bárki is tiltakozhatott volna, aki feltétlenül hitt abban a hivatalos felfogásban, hogy valamelyes létszám-lemorzsolódásnak be kell következnie Plaszówban - a foglyok élelmiszeradagjának bizonyos százalékát máris értékesítette a krakkói szabadpiacon. Wilek Chilowiczot, a krakkói gyárvezetőkkel, kereskedőkkel, sőt vendéglőkkel is kapcsolatban álló zsidó közvetítőt használta fel erre a célra. Dr. Alexander Biberstein számítása szerint - aki ekkor már maga is plaszówi fogoly volt - a napi fejadag 700-1100 kalóriát tartalmazott. A foglyok fél liter makkízű fekete ersatz-kávét kaptak fejenként reggelire, továbbá 175 gramm rozskenyeret, vagyis egynyolcad részét azoknak a gömbölyű cipóknak, amelyeket a barakkok ételosztói reggelenként a pékségben vételeztek. Az éhség olyan robbanékony légkört teremtett, hogy az ételosztó a többieknek háttal állva vágta fel a kenyeret, és ezután szólongatta őket: “Ki kéri ezt a darabot?” “Kinek kell emez?” Délben sárgarépa-, fehérrépa- vagy hamis szágólevest osztottak. Néha sűrűbb volt, máskor üresebb. A munkából érkezők különb ennivalót hoztak esténként magukkal. Kisebb csirkét el lehetett a kabátban, zsemlét a nadrágszárban rejteni. Amon úgy akart véget vetni ennek, hogy az alkonyatkor visszatérő munkaosztagokat őrökkel megmotoztatta. Nem kívánta megakadályozni a természetes pusztulást, és azt sem szerette volna, ha a Chilowicz-csal bonyolított élelmiszerügyleteinek megszűnik az ideológiai alapja. Mivel tehát ő maga nem kényeztette el saját foglyait, úgy vélekedett, hogy ha Oskarnak kedve szottyant ezer zsidót átvenni, kényeztesse őket a saját zsebéből, a plaszówi raktárak folyamatos kenyér- és répaküldeménye nélkül. Ezen a tavaszon Oskarnak nemcsak a krakkói kerület rendőrparancsnokaival kellett szót értenie. A gyártelep mögötti szomszédokat is felkereste, hogy megnyerje őket tervének. A Jereth fenyőfakészletéből összetákolt két rozzant barakkon túl a Kurt Hodermann irányítása alatt álló radiátorgyárhoz ért. Az üzem csapatnyi lengyelt és mintegy száz plaszówi foglyot foglalkoztatott. Másik oldalon állt Jereth ládagyára, amelyet egy Kuhnpast nevű német mérnök irányított. Minthogy alkalmazottaik csak elenyésző számban kerültek ki a plaszówiak közül, nem érezték szívügyüknek a tervet, de nem is ellenezték. Oskar ajánlata értelmében ugyanis az eddigi öt kilométeres távolság helyett munkahelyüktől ötven méterre kaptak szállást az alkalmazottaik. Oskar ezután a néhány utcával távolabb fekvő Wehrmacht helyőrségi hivatalban Schmilewski mérnököt kereste fel, aki egy csapat plaszówi foglyot foglalkoztatott. Schmilewskinek nem volt ellenvetése. Így Kuhnpastéval és Hodemannéval egyetemben az ő neve is rákerült a folyamodványra, amelyet Schindler a Pomorska utcába küldött. SS-földmérők szemlét tartottak az Emailiában, és tanácskoztak Oskar régi barátjával, Steinhauserrel,

a Hadfelszerelési Felügyelőség földmérnökével. Foglalkozásukhoz híven, rosszalló pillantással szemlélték a tervezett építkezés helyét, és a szennyvízelvezetés módját tudakolták. Oskar reggeli kávéra és konyakra invitálta hivatali szobájába vendégeit, s utána mindannyian barátságos hangulatban távoztak. Néhány napon belül a gyárudvaron létesítendő Kényszermunka Altábor felállítását hivatalosan engedélyezték. Abban az évben a DEF termelése 15,8 millió márka nyereséget hozott. Azt lehetne hinni, hogy a háromszázezer márka, amit Oskar az Emailia-tábor építőanyagára költ, tekintélyes, de nem végzetesen nagy összeg. Az igazság azonban az, hogy ez még csak a kiadások kezdetét jelentette. Oskar kérvényt küldött a plaszówi Bauleitung-hoz, azaz építésvezetőséghez, amelyben egy Adam Garde nevű fiatal mérnök részvételét kérte a nála folyó munkában. Garde még Amon táborának a barakkjain dolgozott, és miután utasításokat adott az építőmunkásoknak, a számára kirendelt őr kíséretében átment Plaszówból a Lipowa utcába, hogy az Oskar telepén folyó építkezést irányítsa. Amikor Garde első alkalommal jött Zablociébe, két kezdetleges barakkot talált, amelyben már csaknem négyszáz fogoly lakott. Őrséggel ellátott drótsövény is volt, de az itt lakók elmondták Gardénak, hogy Oskar nem engedi be az SS-t a tábor területére és a gyárba, eltekintve természetesen azoktól az alkalmaktól, amikor magas rangú felügyelők jönnek szemlére. Hozzátették még, hogy Oskar bőven ellátja az Emailia-üzem kis létszámú SS-helyőrségét itallal, következésképp a katonák módfelett élvezik az ittlétet. Garde láthatta, hogy az Emailia-foglyok maguk is elégedettek a férfi- és női barakk szűk és ingatag deszkafalai között. Máris Schindlerjudennek nevezték magukat, az óvatos ünneplés hangulatában használva a kifejezést, mint amikor a szívrohamból felépült ember szerencsés fickónak nevezi magát. Kiástak már néhány kezdetleges latrinát, amelyek bűzét Garde - a munka lendületének kijáró összes elismerése mellett - a gyár bejáratánál kénytelen volt megérezni. Tisztálkodásukat a DEF udvarában álló kútnál végezték. Oskar kérte Gardét, hogy jöjjön fel az irodájába, és nézze meg a terveket. Hat barakk, maximálisan ezerkétszáz ember elszállásolására. A konyha ezen a végen. Oskar átmenetileg a gyár egyik részében szállásolta el az SS-őröket - a másik oldalon, a drótkerítésen túl. - Kifogástalanul működő zuhanyozókra és mosodákra van szükségem - jelentette ki Oskar. - A tífusz miatt - tette hozzá, enyhe mosollyal pillantva Gardéra. - Nem szeretnénk, ha ez a betegség felütné a fejét. Plaszówban már csípnek a tetvek. Szükség van rá, hogy ki tudjuk főzni a ruhaneműt. Adam Garde örömmel járt nap mint nap a Lipowa utcában. Plaszówban már két mérnöknek is ellátták a baját a diplomájuk miatt, a DEF-ben azonban becsülete volt még a szakembereknek. Egyik reggel, amikor a Wieliczka utcán Zablocie felé kísérte az őr, fekete limuzin tűnt fel, s közvetlenül mögöttük csikorogva fékezett. Goeth Untersturmführer lépett ki belőle. Tekintete szokott ingerültségét tükrözte. - Egy fogoly, egy őr - jegyezte meg. - Mit jelentsen ez? Az ukrán bátorkodott tájékoztatni a Herr Kommandantot, hogy parancsot kapott e fogoly naponkénti átkísérésére Herr Oskar Schindler gyárába. Garde és az ukrán egyaránt bízott benne, hogy Oskar nevének említése mentességet jelent számukra. - Egy őr, egy fogoly? - kérdezte újra a parancsnok, de már lecsillapodott, és visszaült limuzinjába anélkül, hogy radikálisan elintézte volna az ügyet. A nap folyamán beszélt Wilek Chilowicz-csal, aki nemcsak Goeth közvetítő ügynöke volt, hanem a zsidó tábori rendőrök - népies nevükön “tűzoltók” - főnöki tisztségét is betöltötte. Symche Spira, a gettó új keletű Napóleonja, még mindig ott élt, és mindama gyémánt, arany és pénz felkutatására, kiásására felügyelt nap nap után, amelyet minden írásos nyom nélkül rejtettek el azok, akiknek immár a belzeci fenyők tűleveleit borítják a hamvai. Plaszówban viszont nem volt hatalma Spirának; a fogolytábor fölötti uralom Chilowicz kezében összpontosult. Hogy honnan eredt hatalma, azt senki sem tudta. Lehet, hogy Willi Kunde említette a nevét Amonnak, lehet, hogy Amon maga ismerte fel és kedvelte meg Chilowicz stílusát. S egyszeribe ő lett a “tűzoltó főnök” Plaszówban, ő osztotta ki a tekintélyt biztosító sapkákat és karszalagokat ebben az alvilági birodalomban, és Symchéhez hasonlóan, képzelőerő dolgában volt olyan korlátolt, hogy hatalmát egyenlőnek tekintse a cárokéval. Goeth beszélt tehát Chilowicz-csal, és közölte vele, hogy jobb lesz Adam Gardét végleg átengedni Schindlernek, és ily módon lezárni az ügyet. - Annyi a mérnökünk, hogy akár be is fűthetünk velük - tette hozzá utálkozva. Arra célzott, hogy a mérnöki pálya kézenfekvő választás volt a zsidóknak, akik előtt a lengyel egyetemek orvoskarai bezárták kapuikat. - De mielőtt átmegy az Emailiába - szólt Amon -, be kell fejeznie az

üvegházamat. Adam Gardét szállásán, a 21. számú barakk négyemeletes priccseinek egyikén érte a hír. Zablociébe telepítik át, de előbb ki kell állnia egy megpróbáltatást. Goeth házának hátsó bejáratánál fog dolgozni, ahol Reiter és Grünberg igazolhatta - kiszámíthatatlan szabályok uralkodtak. A parancsnok üvegházában végzett munka folyamán jókora gerendát emeltek fel és illesztettek a tetőszerkezetbe. Munkája közben Adam Garde hallotta a parancsnok két kutyájának, Rolfnak és Ralfnak a hangját. Újságkarikatúráról kapták humoros nevüket. Ám e körülményre rácáfolandó, Amon a múlt héten ráuszította őket egy lustasággal vádolt fogolynőre, akinek leharapták a mellét. Amon időnként bejött a melegházba, hogy a maga technikai félműveltségével a szakértő pózában díszelegjen, és végignézze, amint csigákkal magasba emelik a tetőgerendákat. Megtudakolta, hogy a főgerendát mikor illesztik a helyére. Rendkívül hosszú, súlyos fenyődarab volt, és Goeth a túlsó oldalán állva tette fel kérdését. Adam Garde nem értette, mit mond, és füléhez emelte kezét. Goeth megismételte a kérdést, de Garde még most sem értette, ami nagyobb baj volt, mintha nem hallotta volna. - Nem értem, parancsnok úr - ismerte be. Amon hosszú ujjaival két kézbe fogta a felemelkedő gerendát, és a mérnök felé hajította. Garde látta, amint a súlyos szálfa a feje felé repül, és tudta, hogy halált jelent számára. Felemelte jobb kezét; a gerenda nekicsapódott, összezúzta ujjízületeit és kézközépcsontját, s őt magát a földre taszította. Mire Garde fájdalomtól és émelygéstől elködösült szeme újra látni tudott, Amon már sarkon fordult és elment. Lehet, hogy holnap visszajön a megfelelő válaszért. Hogy ne lássák nyomoréknak és munkára alkalmatlannak, a Krankenstube (betegszoba) felé igyekvő Garde megpróbált nem törődni szétzúzott kezével. A normális testtartásban lecsüngő kéz, mint a fájdalom tömlője húzta le ólomsúllyal karját. Dr. Hilfstein rábeszélte, engedje gipszbe tenni a kezét. Így irányította tovább a melegház építését, és ment ki naponta az Emailia-üzembe, reménykedve, hogy hosszú kabátujja elrejti begipszelt kézfejét. Amikor kételyei támadtak efelől, levágta a gipszet, és kiszabadította a kezét. Forrjon össze rosszul! Teljes épségben akart mutatkozni, hogy biztosítsa áthelyezését Schindler altáborába. Egy héten belül inget és néhány könyvet tartalmazó batyujával végleg a Lipowa utcába távozott.

23 A tájékozott foglyok között máris versengés indult meg, hogy az Emailiába jussanak. Dolek Horowitz fogoly, a plaszówi tábor beszerzője tudta, hogy ő maga nem kap engedélyt a Schindler altáborába történő áttelepülésre. De nős ember volt és két gyermek apja. A kisebbik gyerek, Richard, korán ébredt e tavaszi reggelen, amikor a föld ködfátyolban búcsúztatta a telet. Lemászott anyja priccséről, és lefelé indulva a domboldalon, a női barakkból a férfiszállás felé szaladt, s közben a reggeli korpakenyéren járt az esze. Apjával együtt kellett az Appelplatzra, reggeli névsorolvasásra mennie. Chilowicz zsidó-rendőrparancsnoki barakkja mellett vezetett az útja, ahonnan még ködös reggeleken is látni lehetett a két őrtornyot. Ő azonban biztonságot élvezett, mert ismerték. Horowitzék gyereke volt. Herr Bosch, a parancsnok ivócimborája nagyra értékelte a kisfiú apját. Richard fesztelen mozgási szabadsága apja szaktudásának volt köszönhető. A toronyőrök szeme előtt jókedvűen tartott apja barakkja felé, s odabenn ágyába mászva, kérdések tömegével keltette fel: - Miért reggel van köd és nem délután? Jönnek-e a teherautók? Soká fogunk állni az Appelplatzon? Lesz-e korbácsolás? Richard reggeli kérdései hallatán Horowitz világosan látta, hogy Plaszów még a kiváltságos helyzetű gyerekek számára sem megfelelő hely. Kapcsolatba léphetne talán Schindlerrel, aki néhanapján kijött a táborba, hivatalos elintéznivaló ürügyén a parancsnokság épülete és az üzemek körül járkált, apró ajándékokat adott, s a legfrissebb hírekről beszélgetett régi barátaival, Sternnel, Roman Ginterrel, Poldek Pfefferberggel. Amikor Dolek ily módon nem tudott a közelébe férkőzni, arra gondolt, hogy Boschon keresztül környékezhetné meg Schindlert. Gyanította, hogy gyakran találkoznak. Nem annyira idekinn, inkább a városban, hivatalokban és összejöveteleken. Baráti kapcsolatban nem álltak ugyan egymással, de közös üzleti ügyek, kölcsönös szívességek összekötötték őket. Dolek Horowitz nemcsak Richardot - elsősorban talán nem is őt - akarta Schindlerhez áttelepíteni. Richard állandó kérdezősködésével le tudta vezetni félelmét. Tízéves lányáról, Niusiáról volt inkább szó, aki mint a korai őszinteség korszakán túljutott többi vézna gyerek - nem kérdezett már semmit, de a kefegyárban, ahol sörtét varrt a kefék hátára, nap mint nap látta az ablakból, amint emberekkel megrakott teherautók érkeznek az osztrák erődhöz a dombtetőre, és a szörnyűséges rettegéssel felnőtt módon, egyedül kellett megbirkóznia, nem ülhetett többé szülője ölébe, hogy átadja félelmét. Niusia rászokott, hogy újságpapírba csavart hagymalevelet szívjon, és ezzel csillapítsa éhségét. Megbízható források szerint az Emailiában nem volt szükség efféle felnőtt módszerekre. Így hát, amikor Bosch egy alkalommal a ruharaktárba látogatott, Dolek előhozakodott kérelmével. Mint mondta, Bosch eddigi jóindulata bátorítja fel, hogy megkérje, beszéljen Herr Schindlerrel. Többször is elismételte, mi a kérése, mi a gyerekei neve, hogy Bosch, pálinkázástól csökkent memóriájával, emlékezni tudjon. Herr Schindler mondhatni a legjobb barátom - jelentette ki Bosch. - Mindent megtesz a kedvemért. Dolek nem sokat várt a beszélgetéstől. Felesége, Regina, nem értett lövedékek vagy zománcedények előállításához. Bosch maga soha nem említette újra a dolgot. De a következő Emailia-listán rajta volt a nevük, és Goeth - kisebb ékszercsomag viszonzásaképp - még a hét folyamán kiengedte őket. Niusia zárkózott felnőttként viselkedett az Emailia női barakkjában, Richard pedig éppúgy jött-ment, ahogyan Plaszówban tette; lőszerüzemben, edényműhelyben egyaránt ismerték, s az őrök eltűrték bizalmaskodását. Regina egyre várta, hogy Oskar odalép hozzá az edénygyárban, és így szól: “Szóval maga Dolek Horowitz felesége?” S ő akkor azzal a kérdéssel áll majd szemben, hogy miként fejezze ki köszönetét. Oskar azonban nem jött oda. Az asszony örömmel vette tudomásul, hogy sem ő, sem lánya nem hívja fel magára a Lipowa utcabeliek figyelmét. Oskar kétségkívül ismerte őket, mivel Richardot nemegyszer nevén szólította, úgy társalgott el vele. Richard megváltozott kérdései sorsuk jobbra fordulását fedték fel előttük. Az Emailia-tábornak nem volt állandó parancsnoka, aki zsarnokoskodhatott volna a foglyokkal. Az őröket kétnaponként váltották. SS-ekkel és ukránokkal megrakott két teherautó érkezett Plaszówból Zablociébe, hogy átvegye az altábor fölötti őrséget. A plaszówi katonák örömmel vállalták ezt az alkalmi szolgálatot az Emailiában. A Herr Direktornak még a plaszówinál is kezdetlegesebben felszerelt konyhájából ízletesebb étel került ki. Ám ha valamelyik őr, ahelyett hogy a kerítés mellett cirkált volna, bement a táborba, a Herr Direktor dühbe gurult, s nyomban telefonált Scherner Oberführernek. Az őrség tanácsosabbnak látta

tehát, ha a drótsövény túloldalán marad, és kellemes egyhangúságban tölti zablociei szolgálatát. Magas rangú SS-tisztek ellenőrző látogatásától eltekintve, a DEF-ben dolgozó foglyok ritkán látták közelről őreiket. A zománcárugyárban dolgozók egyik drótsövénnyel szegélyezett úton jutottak el munkahelyükre, a lőszerrészleg munkásai pedig egy másikon. A ládagyárban, a radiátorüzemben, a helyőrségi irodában dolgozó emailiabeli zsidók ukránok - kétnaponként cserélődő ukránok - felügyelete alatt mentek munkába és tértek vissza onnan. Az őröknek így nem volt módjuk rá, hogy meggyűlöljék valamelyik foglyot, és megkeserítsék az életét. Noha az emailiabeli foglyok létének korlátait az SS szabta meg, életmódjuk jellegét Oskar alakította ki. S ez a jelleg a végleges biztonság ígérete volt. Nem voltak kutyák. Nem volt verés. Jobb minőségű, nagyobb adag levest és kenyeret adtak, mint Plaszówban - egy orvos becslése szerint, aki gyári munkásként dolgozott az Emailiában, kétezer kalória tápértéket naponta. A műszakok hosszúak, gyakran tizenkét órások voltak, mert hiszen Oskar változatlanul üzletember maradt, hadi megrendeléseknek kellett eleget tennie, s szűnni nem akaró nyereségvágya is hajtotta. Ugyanakkor egyik műszak sem igényelt túl nagy fáradsággal járó munkát, és a foglyok nagy része különben is úgy vélekedett, hogy munkájuk számokban lemérhető és kifejezhető módon segíti elő életben maradásukat. Oskarnak a Jointhoz a háború után benyújtott kimutatása szerint 1800000 zlotyt (360000 dollárt) költött az Emailia-tábor élelmezésére. A Farben és Krupp cégek számlakönyvei erősen szépítve tüntetik fel a hasonló jellegű kiadásokat, de még a felnagyított összegek sem vonnak le a nyereségből akkora százalékot, amekkorát Oskar kimutatásai tükröznek. Tény, hogy az Emailiában senki sem esett össze, senki sem halt meg túlhajszoltság, verés vagy éhezés következtében. Az I. G. Farbennek ezzel szemben egyedül a Buna-üzemében a harmincötezer fogoly munkás közül huszonötezren belepusztultak a munkába. Az emailiabeliek hosszú idő múltán is paradicsomként emlegetik Schindler táborát. Ez az elnevezés nem utólag keletkezhetett, amikor a szélrózsa minden irányába szóródtak már szét. Igen valószínű, hogy már az Emailiában elterjedt e név. Viszonylagos mennyország volt ez persze, csupán Plaszówhoz képest paradicsom. A megszabadulás szinte valóságfölötti érzését keltette az emberekben, olyan abszurd hitet, amelyhez voltaképpen közelíteni sem mertek, félve, hogy elillan. A DEF új munkásai csak hírből ismerték Oskart. Nem akartak a Herr Direktor elé kerülni, megkockáztatni, hogy beszéljenek vele. Időre volt szükségük, hogy összeszedjék magukat, és beilleszkedjenek Schindler liberális szellemű táborának rendszerébe. Ez volt például a helyzet egy Lusia nevű fiatal nővel. Férjét nemrégiben kiállították az Appelplatzon sorakozó foglyok tömegéből, és másokkal együtt Mauthausenbe szállították. Ami később cáfolhatatlan valóság lett, azt ő már most özvegyként siratta. Ebben a lelkiállapotban került át az Emailiába. Áztatott zománcedényeket szállított a kemencékhez, amelyek forró felületén szabad volt vizet melegíteni. A padló is meleg volt. Lusia számára a forró víz jelentette az első jótettet az Emailiában. Oskar eleinte a fémprésműhely folyosóján vagy valamelyik pallón áthaladó termetes alakot jelentett csupán a számára. Nem látszott fenyegető jelenségnek. Úgy érezte, ha észrevenné őt, a hely egész jellege - a verésnélküliség, az élelmezés, az őrség távolléte - valamiképp a visszájára fordulna. Nem kívánt mást, mint feltűnésmentesen ledolgozni a műszakját, és a drótsövény mentén visszatérni a barakkjába. Egy idő múlva azon kapta magát, hogy visszabólint Oskarnak, sőt efféle szavak is elhangzanak a szájából, mint “köszönöm, Herr Direktor, igen, jól vagyok”. Egy ízben cigarettát kapott tőle, amely mint nyugtatószer vagy mint a lengyel munkásokkal kicserélhető árucikk, többet ért az aranynál. Mivel tudta, hogy a barátok elveszíthetők, félt a barátságától. Azt akarta, hogy bűvös erejű családfőként legyen továbbra is jelen. A barát vezette mennyország nagyon is tünékeny. A tartós paradicsomi élethez tekintélyesebb és titokzatosabb erejű valakinek az irányítása szükséges. Számos emailiabeli fogoly érezte ezt így. Oskar üzemi altáborának a megalakulása idején egy Regina Perlman nevű lány hamis dél-amerikai papírokkal felszerelve élt Krakkóban. Sötét arcbőre igazolni látszott iratait, melyek birtokában árjaként dolgozott egy podgórzei gyár irodájában. Ha Varsóba, Lódzba vagy Gdanskba megy át, kevésbé lett volna kitéve a zsarolás veszélyének. De a szülei Plaszówban voltak; részben őmiattuk szerzett hamis iratokat, hogy élelemmel, kényelmi cikkekkel, gyógyszerrel lássa el őket. A gettóbeli időszakból ismerte a zsidók alkotta

mítoszt, hogy Herr Schindler minden tőle telhetőt megtesz érdekükben. Plaszówi hírekről, a kőbányában, a parancsnok teraszán történtekről is tudomást szerzett. Módfelett szerette volna Schindler üzemi táborába juttatni szüleit, ehhez azonban fel kellett fednie kilétét. Első alkalommal, amikor a DEF-be látogatott, színehagyott, virágos ruhában, mezítláb igyekezett a feltűnésmentesség biztonságát megőrizni. A lengyel kapus telefonon felszólt Herr Schindler hivatalába, és a lány az üvegen keresztül hallotta, hogy nem valami kedvező leírást ad róla. Senkiházi jöttment, szurtos nőszemély valamelyik gyárból. Mint minden árja papírral bujkáló, a lány is tartott tőle, hogy valamelyik rosszindulatú lengyel felismeri benne a zsidót. Ez az ember rosszindulatúnak látszott. Nem olyan fontos a dolog, mondta a kapusnak, amikor az a fejét rázva jött elő. El akarta oszlatni a gyanúját. A lengyel annyira sem méltatta, hogy hazudjon neki. - Nem fogadja magát - közölte. Egy BMW lehajtható teteje mogorván meredt rá a gyárudvarból, s a kocsi csakis Herr Schindleré lehetett. Idebenn van tehát, de nem olyan jövevények számára, akiknek harisnyára sem telik. Remegve gondolt rá, miközben útnak indult, hogy sikerült megmenekülnie. Nem kellett bevallania Herr Schindlernek azt, amit még álmában is féltve őrzött mindenki elől. Egy hétig kellett várnia, amíg újra szabadnapot kapott a podgórzei gyárban. Teljes félnapot töltött előkészülettel. Megfürdött, a feketepiacon harisnyát vásárolt. Kevés barátnője közül - árja papírral bujkálókkal nemigen mertek barátkozni - az egyik lány blúzt kölcsönzött neki. Elegáns kabátja neki magának is volt, s ehhez fátyollal díszített, lakkozott szalmakalapot vett. Kikészítette arcát, amelynek sötét árnyalatú fénye biztonságban élő nő tekintetét tükrözte. Háború előtti önmaga nézett rá a tükörből, egzotikus származású, elegáns krakkói nő - apja magyar üzletember talán, anyja riói. Úgy történt, ahogy kívánta. A portásfülkében ülő lengyel még csak fel sem ismerte. Beengedte, s közben Klonowska kisasszonynak, a Herr Direktor titkárnőjének szólt fel telefonon, majd magával Schindlerrel beszélt. - Herr Direktor - mondta a lengyel -, egy hölgy keresi önt fontos üzleti ügyben. - Herr Schindler, úgy rémlett, részletesebb tájékoztatást óhajtott. - Nagyon jól öltözött ifjú hölgy - folytatta a lengyel, s kagylóval a kezében feléje bólintott -, igen szép ifjú hölgy - tette még hozzá. Mintha alig várná, vagy mintha a múltból felbukkanó valakije lenne, akivel feszélyezné a külső irodában történő találkozás, Schindler elébe jött a lépcsőig. Mosolyogva vette tudomásul, hogy nem ismeri a lányt. Nagyon örül, hogy megismerkedhet Fräulein Rodriguezzel. A lány látta, hogy tiszteli, naivan s egyben a világfi tapasztaltságával csodálja a csinos nőket. A bálványozott színész széles mozdulatával jelezte, hogy menjen utána az emeletre. Bizalmasan óhajt beszélni vele? Természetesen semmi akadálya. Klonowska mellett mentek el. Klonowska higgadtan fogadta a dolgot. A lány látogatása bármit jelenthet - feketepiaci ügyleteket, valutázást. Akár elegánsan öltözött partizánnő is lehet. Gyöngéd érzelem a legkevésbé látszott valószínű indoknak. De akárhogyan is volt, olyan bölcs lány, mint Klonowska, nem kívánta mindenáron kisajátítani Oskart, mint ahogy ő sem óhajtott Oskar kizárólagos tulajdona lenni. Hivatali szobájában Schindler széket tolt vendége elé, majd íróasztala mögé lépett, amely fölött a Führer ünnepélyes ábrázata volt látható. Parancsol cigarettát? Pernod-t vagy konyakot talán? Nem, mondta a lány, de ő maga ne zavartassa magát, ha inni akar. Schindler italt vett ki a bárszekrényből, és töltött magának egy pohárral. Mi az a nagyon fontos üzleti ügy? - tudakolta. Mert ahogy a külső helyiségbe vezető ajtó bezárult, a lány magatartása megváltozott. Látszott rajta, hogy kínos ügyben jött. Előrehajolt. Egy másodpercig nevetségesnek érezte, hogy olyasvalaki, akinek apja ötvenezer zlotyt adott árja papírokért, gondolkodás nélkül leleplezze most magát e kezében konyakos poharat tartó, kissé gunyoros, kissé gondterhelt Sudetendeutscher előtt. S valahogy mégis élete legkönnyebb tettének érezte. - Meg kell mondanom önnek, Herr Schindler, hogy nem vagyok árja származású lengyel. Valódi nevem Perlman. Szüleim Plaszówban vannak. Azt mondják, s én is úgy hiszem, hogy átkerülni az Emailiába annyit jelent, mint egy Lebenskarte - életkártya - birtokába jutni. Semmit nem tudok önnek adni, a rajtam levő ruhát is kölcsönkértem, hogy bejuthassak az ön gyárába. Megtenné-e nekem, hogy áthozza őket ide? Schindler letette poharát, és felállt. - Titkos megállapodást akar kötni? Én nem kötök titkos megállapodást. Amit ön javasol, kisasszony, az törvényellenes. Nekem gyáram van itt Zablociében, és

egyetlen dolog érdekel csupán: rendelkeznek-e az illetők szakképzettséggel vagy nem? Ha megadja árja nevét és címét, valamikor később talán írni fogok, és közlöm, hogy szükségem van szülei szaktudására. De most még nem, és semmilyen más jogcímen sem. - Szakmunkásként nem jöhetnek át - vetette közbe Fräulein Perlman. - Apám importőr, nem fémfeldolgozó munkás. - Hivatali alkalmazottaink is vannak - mondta Schindler. - De elsősorban üzemi szakmunkásokra van szükségünk. Vereséget szenvedett. A könnyektől alig látva írta le hamis nevét és valódi címét - azt tehet vele a német, amit akar. Az utcán azonban megértette a dolgot, és kezdett magához térni. Lehetséges, hogy titkosügynöknek tartotta őt Schindler, aki kelepcébe akarja csalni. De akárhogy vesszük is, hidegen bánt vele. Az előzékenység legkisebb, leghalványabb nyoma nélkül tette ki a szűrét hivatali szobájából. Egy hónap sem telt bele, és Perlman meg Perlmanné átkerült Plaszówból az Emailiába. Nem egyedül jöttek, ahogyan Regina Perlman képzelte, ha Herr Oskar Schindler megkönyörülne esetleg rajtuk, hanem egy harminc munkásból álló újabb csapat tagjaiként. A lány időnként elment a Lipowa utcába, s némi borravaló ellenében bejutott a gyárba, hogy lássa őket. Apja zománcedényeket áztatott, szenet lapátolt, fémforgácsot söpört. - De újra beszél - mondta Perlmanné a lányának. Plaszówban egy árva szót sem szólt. Tény, hogy a huzatos barakkok, a vízellátás fogyatékossága ellenére, itt az Emailiában némi kedély, halovány bizakodás, az állandóságban való hit uralkodott, olyasféle lelkiállapot, amelyben mindazok, akik a lányhoz hasonlóan, kockázatos papírokkal egzisztáltak az ellenséges légkörű Krakkóban, nem reménykedhettek, amíg ez a fékevesztett világ véget nem ér. Perlman-Rodriguez kisasszony nem háborgatta többé Schindlert, nem viharzott be hálatelten a hivatalába, nem írt érzelmektől túláradó köszönő leveleket. De valahányszor maga mögött hagyta a DEF sárga színű kapuját, féktelen irigység fogta el a bent maradottak iránt. Kisvártatva hadjárat indult meg, hogy a fémipari munkásnak álcázott Menasse Levartov rabbi is az Emailiába kerülhessen át Plaszówból. Levartov fekete szakállú, tudós, városi rabbi volt. Szabadabb elveket vallott, mint a lengyelországi stetlekből való rabbik, akik a szombat megünneplését fontosabbnak tartották az életnél, és akiket 1942-1943-ban százával lőttek péntek esténként agyon a lengyelországi kényszermunkatáborokban, mivel megtagadták a munkát. Olyan ember volt, aki még a béke éveiben is legszívesebben azt tanácsolta volna híveinek, hogy Istent nemcsak a vallásosak hajthatatlanságával, hanem az okosak hajlékonyságával is lehet tisztelni. Itzhak Stern, aki Amon Goeth parancsnoki épületében az építési osztályon dolgozott, nagy csodálója volt Levartovnak. Stern és Levartov szabad idejükben órákon át ültek együtt egy pohár tea mellett, és italukról elfeledkezve vitatták meg Zoroaszternek a zsidóságra vagy éppen a zsidóságnak Zoroaszterre gyakorolt hatását, avagy a tanizmus természetes világról alkotott fogalmát. Ha az összehasonlító vallástudomány kérdéseinek taglalására került sor, Stern nagyobb gyönyörűséget talált a Levartovval folytatott beszélgetésben, mint Oskar Schindler blöffjeiben, aki pedig rajongott ezért a témáért. Oskar egyik plaszówi látogatása alkalmával Stern felemlítette, hogy Menasse Levartovot át kellene vinni az Emailiába, különben Goeth minden bizonnyal végez vele. Mert Levartov szembetűnő jelenség volt, imponáló fellépésű férfiú. Goeth figyelmét mindig felkeltették az imponáló fellépésű emberek; elsőrendű célpontként szolgáltak, akárcsak a lógósok. Stern elmondta Oskarnak, hogyan próbálta Goeth Levartovot megölni. Amon Goeth táborában most már több mint harmincezer fogoly élt. Az Appelplatz innenső oldalán, az istállóvá alakított egykori zsidó ravatalozó imaháza mellett lengyel barakktábor állt, amelybe mintegy ezerkétszáz foglyot szállásoltak be. Krüger Obergruppenführer ellenőrző látogatása során oly mértékig elégedett volt a fellendülőben levő új táborral, hogy két SS-rangfokozattal előléptetve, Hauptsturmführerré nevezte ki a parancsnokot. A nagy tömeg lengyel mellett a keletről és Csehszlovákiából ideszállított zsidókat is Plaszówban kellett tartani, amíg távolabb, a nyugatra fekvő Auschwitz-Birkenauban vagy Gröss-Rosenben helyet nem csinálnak számukra. Időnként harmincötezer fölé emelkedett a létszám, és névsorolvasás idején óriási tömeg lepte el az Appelplatzot. Amonnak gyakran selejteznie kellett tehát a régi foglyokat, hogy jusson hely az újaknak. S Oskar jól

ismerte a parancsnok sebtében alkalmazott eljárását: belépett a tábor egyik irodájába vagy műhelyébe, két sorba állította az embereket, s az egyik sort elvezényelte. A menetet vagy az osztrák erődhöz terelték a dombra, ahol a kivégzőosztagok mindannyiukat agyonlőtték, vagy a Krakkó-Plaszów vasútállomás marhavagonjaihoz irányították; 1943 őszétől, az iparvasút megépítésétől fogva pedig a megerősített SSbarakkok melletti vágányokhoz. Pár nappal ezelőtt, ilyen selejtező művelet alkalmával mesélte Stern Oskarnak: - Amon belépett a gyártelep fémfeldolgozó műhelyébe. A felügyelők katonásan álltak, akár a katonák, és buzgón jelentést tettek, jól tudva, hogy életükbe kerülhet egy helytelenül megválasztott szó. - Huszonöt fémipari munkásra van szükségem - közölte a jelentéstétel végén Amon a felügyelőkkel. - Huszonötre, nem többre. Mutassák meg, kik a szakmunkások. Egyik felügyelő Levartovra mutatott, és a rabbi beállt a sorba, jóllehet látta, hogy Amon különös figyelmet szentel az ő kiválasztásának. Nem lehetett persze tudni, melyik sort viszik el, s hová viszik, de általában veszélytelenebbnek bizonyult a szakmunkások csoportjába kerülni. A válogatás folytatódott. Levartov észrevette, hogy a fémfeldolgozó műhelyek szokatlanul néptelenek aznap reggel. Az ajtónál dolgozók vagy a téblábolók észrevették ugyanis a közeledő Goeth-öt, és átsurrantak Madritsch ruhagyárába, hogy a vég vásznak között elrejtőzzenek, vagy úgy tegyenek, mintha varrógépeket jöttek volna javítani. A fémfeldolgozóban maradt elővigyázatlanok mintegy negyvenfőnyi csoportja két sorban állt a szerelő- és az esztergapadok között. Mindenki félt, de a kisebb sorban állók jobban szorongtak. Ekkor egy meghatározhatatlan korú fiú, aki éppúgy lehetett tizenhat, mint tizenkilenc éves, a rövidebb sor közepéből felkiáltott: - De hát, Herr Kommandant, én is szakképzett fémmunkás vagyok! - Igazán, Liebchen? - mormolta Amon, s előhúzva szolgálati revolverét, a gyerekhez lépett és fejbe lőtte. A fémmegmunkáló hatalmas légáramlatának ereje falhoz vetette a fiút. A megdöbbent Levartov véleménye szerint a fiú már halott volt, amikor a műhely padlójára zuhant. A még jobban megrövidült sort a vasútállomás felé irányították, a fiú holttestét targoncán a dombra vitték, a padlót felmosták, s újból működni kezdtek az esztergapadok. Ám Levartov, miközben kapuzsanérokat készített megfontoltan a munkapadjánál, világosan látta a felismerés fényét egy másodpercre felvillanni Amon szemében - a pillantást, amely azt mondja: Ez az. A rabbi úgy érezte, hogy a fiú kiáltása csak pillanatnyilag terelte el Amon figyelmét őróla, Levartovról, a jóval nyilvánvalóbb célpontról. Néhány nap telt el - mondta Stern Schindlernek -, amíg Amon újra ellátogatott a most zsúfolásig telt fémmegmunkáló műhelyekbe, ahol körbejárva, maga választotta ki a dombra vagy elszállításra kerülők csoportját. Levartov padjánál megállt, ami nem lepte meg a rabbit. Érezte Amon borotválkozó arcvizének illatát. Látta a keményített kézelőt ingujján. Amon ragyogó eleganciával öltözködött. - Mit csinál? - kérdezte a parancsnok. - Sarokvasat, parancsnok úr - felelte Levartov. S rámutatott a földön összegyúlt kis zsanérkupacra. - Készítsen most nekem egyet - utasította Amon. Órát vett ki zsebéből, és mérni kezdte az időt. Levartov megfontoltan szétvágott egy vasdarabot, fürge ujjaival ösztökélte a fémet, sürgette az esztergát, élvezte saját szaktudását. Közben ijedten mérte magában az időt, és számítása szerint ötvennyolc másodperc múlva végzett a zsanérral, s dobta le a lábához. - Még egyet - dünnyögte Amon. A gyorsasági vizsga után a rabbi most már nyugodtabban, magabiztosabban dolgozott. Újabb perc telhetett el, míg a második sarokvas is a lábához pottyant. Amon szemügyre vette a kupacot. - Reggel hat óta dolgozik itt - szólt Amon, továbbra is a padlóra nézve. - A most bemutatott tempóban képes dolgozni, és mégis ilyen kevés sarokvassal készült csak el? Levartov természetesen tudta, hogy szakértelmével saját halálát mesterkedte ki. Amon végigvezette a padok közötti átjárón, s eközben senki sem vette a fáradságot vagy bátorságot, hogy felpillantson szerelőpadjáról. Mert végül is mit lehetett látni? Halálba indulót. S a halálba indulás megszokott eseménynek számított Plaszówban. Odakinn a tavaszi szélben, Amon a műhely falához állította Menasse Levartovot, vállánál fogva eligazította, majd elővette a pisztolyt, amellyel két nappal korábban a gyereket lőtte agyon. Levartov pislogott, és a többi foglyot nézte, akik a plaszówi tábor nyersanyagát gurították vagy cipelték, alig várva, hogy eltűnjenek szem elől, mialatt a köztük levő krakkóiak így sóhajtottak magukban:

Istenem, Levartovra is rákerült a sor. Hangtalanul mormolta a Sömá Jiszráélt, és közben a pisztoly kibiztosításának hangját hallotta. De a belső, halk kettyenés nem dörrenésben, csupán egy működésképtelen öngyújtó hangjához hasonló kattanásban végződött. És akárcsak e lényegtelen dolgon bosszankodó elégedetlen dohányos, Goeth kivette, majd visszatette a tölténytárat a revolvermarkolatba, s újra célzott. Mialatt a rabbi azzal a normális emberi sejtelemmel rántotta el a fejét, hogy a puskagolyót éppúgy ki lehet védeni, akár egy ütést, Goeth pisztolya újabb kattanást hallatott. - Donnerwetter! Zum Teufel! - fakadt ki prózai átkozódásban Goeth. Levartov érezte, hogy Amon azon nyomban ócsárolni kezdi a modern gyártmányok tökéletlenségét, mintha valamilyen egyszerű munkával foglalatoskodó iparosok lennének ők ketten: csövet illesztenek avagy lyukat fúrnak a falba. Amon fekete pisztolytáskájába tette a csütörtököt mondott fegyvert, és zubbonya zsebéből gyöngyház markolatú revolvert húzott elő, olyasfélét, amilyet Levartov rabbi gyerekkorában olvasott vadnyugati történetekből ismert. Technikai hiba nyilvánvalóan nem vonja maga után a büntetés elengedését - gondolta. - Nem hagyja abba. Cowboy revolver végez majd velem, és ha történetesen az összes gyúszeget leszerelték róla, Goeth Hauptsturmführer még kezdetlegesebb fegyverekhez folyamodik. Mielőtt Goeth ismét célzott volna - folytatta Stern a beszámolóját -, Menasse Levartov körbejártatta szemét, nem lát-e valamilyen használható eszközt a közelben, valamit, ami eredményesen pótolni tudja Goeth kétszeresen kudarcot vallott szolgálati pisztolyát. A falkiszögellésben felhalmozott szénrakás nem sokat ígért. - Herr Kommandant - szólt Levartov, de már hallotta a szalonpisztoly apró, gyilkos ütőszegeinek és rugóinak együttes csattanását. És megint csak egy bedöglött öngyújtó kattanása. A dühöngő Amon, úgy rémlett, ki akarja tépni a fegyver csövét a foglalatból. Levartov rabbi most azt a testtartást vette fel, amit a fémfeldolgozó felügyelőinél látott. - Herr Kommandant, tisztelettel jelentem, hogy az általam készített sarokvas mennyisége azért nem volt kielégítő, mert a gépek mérőeszközeit ma reggel újra hitelesítették. Ennek következtében sarokvas-megmunkálás helyett annak a szénnek a lapátolására osztottak be. Levartov úgy érezte, hogy megszegte a kettejük által folytatott játék szabályait - a játék, amelynek oly logikusan és biztosan kellett Levartov halálával végződni, ahogyan a kockajáték hatos dobással ér véget. Mintha a rabbi eldugta volna a kockát, és a végkifejlet elmaradt. Amon üres bal kezével arcul vágta, és Levartov vér ízét érezte a szájában, vér borította el a nyelvét, mintha feltevése helyességét bizonyítaná. Goeth Hauptsturmführer ekkor minden további nélkül otthagyta a fal mellett álló Levartovot. A leszámolás azonban - s ezzel Levartov is, Stern is tisztában volt - csak átmenetileg maradt félbe. Stern a plaszówi építési hivatalban mondta el fojtott hangon ezt a történetet Oskarnak. Hajlott háttal, összekulcsolt kézzel, felfelé pillantó tekintettel számolt be szokott módján minden részletről. - Hol itt a probléma? Mire való ez a hosszú história? - dünnyögte Oskar, aki szeretett Sternnel ingerkedni. - Mindig akad hely az Emailiában olyan ember számára, aki nem egészen egy perc alatt meg tud csinálni egy zsanért. Amikor 1943 nyarán Levartov és a felesége átkerült az Emailia-gyár altáborába, a rabbinak el kellett viselnie Schindlernek azokat az apró megjegyzéseit, amelyeket eleinte vallási élcelődésnek vélt. Péntek délutánonként, amikor Levartov sarokvassal foglalatoskodott a DEF lőszergyártó csarnokában, Schindler így szólt: - Nem volna szabad itt lennie, rabbi. Sábeszre kellene készülnie. - De amikor Oskar egy üveg bort csúsztatott oda az ünnepi szertartás céljaira, Levartov rájött, hogy a Herr Direktor nem viccelődik. S péntekenként, alkonyat előtt a rabbi otthagyhatta munkapadját, és a DEF hátsó udvarában, a drótsövény mögött álló barakkba ment. S ott, a huzalokra akasztott, savanyú szagú, száradó fehérnemű alatt, a tetőig érő priccsek sorai között mondott Kiddus-t, pohár borral a kezében. Az SS-őrtorony árnyékában.

24 Az az Oskar Schindler, aki az Emailia udvarán leszállt lováról, változatlanul maga volt a megtestesült nagykapitalista. Jól fésült, jóvágású férfi, a George Sanders- és Curd Jürgens-féle filmsztárok fajtájából való, akikhez mindig is hasonlították. Kitűnően szabott, slicces lovaglózubbonyt és lovaglónadrágot, vakítóan fénylő lovaglócsizmát viselt. Olyan ember benyomását keltette, akinek minden arannyá válik a kezében. Mostanában azonban, ha környékbeli lovaglásából visszatért és felment szobájába, olyan számlákkal találta magát szemben, amelyek még a DEF-nek, e sajátos költségvetésű vállalatnak a történetében is szokatlanok voltak. A plaszówi pékműhelyből érkező kenyérellátmány néhány száz darabot tett ki hetenként, és néhanapján fél teherautónyi fehérrépát is küldtek a zablociei Lipowa utcába. Semmi kétség afelől, hogy e magas falú teherautók ritkán indított és hiányosan feltöltött szállítmányai felnagyítva és megsokszorozva szerepeltek Goeth parancsnok üzleti könyveiben, és hogy a Lipowa utcába érkező szegényes készlet és a Goeth kimutatásaiban feltüntetett képzeletbeli és bőséges szállítmány közötti különbséget Chilowicz és a hozzá hasonló megbízható egyének a Herr Hauptsturmführer utasítására megfelelően értékesítették. Ha a fogolyélelmezés tekintetében Oskar Amonra lett volna utalva, az altábor kilencszáz lakójának minden valószínűség szerint heti háromnegyed kiló kenyér és háromnaponként egy tányér leves jutott volna fejenként. Oskar ötvenezer zlotyt költött havonta tábori élelmiszerekre, amelyeket ő maga vagy üzemvezetője szerzett be feketén. Egyik-másik héten több mint háromezer kenyeret kellett előteremtenie. Felkereste a város nagy péküzemeit, és kellő mennyiségű birodalmi márkával meg két-három üveg itallal felszerelve beszélt a német felügyelőkkel. Oskar aligha tudta, hogy 1943 nyarán a törvényellenes fogolyetetés egyik lengyelországi bajnoka volt, és hogy az éheztetésnek az a végzetes foka, amely az SS-politika következtében a hatalmas halálgyárakat és a drótsövényes kisebb kényszermunkatáborokat egyaránt fenyegette, oly mértékben ismeretlen volt a Lipowa utcában, hogy már veszélyes hírnévre kezdett emiatt szert tenni. Azon a nyáron számos olyan eset fordult elő, amely tovább növelte a Schindler-mítoszt, a plaszówi foglyoknak és az Emailia összes táborlakójának azt a már-már vallási jellegű hiedelmét, hogy Oskar a bajból való biztos megmenekítés valóságos apostola. Minden altábor megalakulása után az illetékes központi tábor, az úgynevezett Lager magasabb rangú tisztjei látogatást tettek, hogy meggyőződjenek, kellően radikális, kellően példamutató módon serkentik-e a kényszertáborok lakóit munkára. Nincs biztos tudomás róla, hogy a plaszówi vezetőség tagjai közül voltaképpen kik mentek szemlére az Emailiába, de néhány fogoly, sőt Oskar állítása szerint is, Goeth közöttük volt. És ha nem Goeth, akkor Leo John vagy Scheidt. Vagy esetleg Goeth védence, Josef Neuschel. Bármelyikük neve nyugodtan említhető a “munkára való serkentés radikális és példamutató módjával” kapcsolatban. Akárkikből állt is a társaság, mindannyian brutális tetteket hajtottak már végre vagy engedtek végrehajtani, és ezzel beírták nevüket Plaszów történetébe. És most itt, az Emailiában, nyomban kiszúrtak egy Lamus nevű foglyot, aki nem elég gyorsan tolta targoncáját a gyárudvaron. Oskar későbbi állítása szerint Goeth is jelen volt, ő vette észre Lamus piszmogását, mire egy Grün nevű altiszthez fordult - Grün, az egykori birkózó, szintén Goeth védenceihez, díszkíséretéhez tartozott. Annyi bizonyos, hogy Grün kapott parancsot Lamus kivégzésére. Grün őrizetbe vette áldozatát, a felügyelők pedig továbbindultak az altáborban. Valaki az öntödéből felrohant a Herr Direktor irodájába, és vészjelet adott le Schindlernek. Oskar üvöltve futott le a lépcsőn, még annál is gyorsabb tempóban, mint amikor Regina Perlmant fogadta, s épp akkor ért le az udvarra, amikor Grün a fal mellé állította Lamust. - Ezt itt nem csinálhatja! - kiáltott rá Oskar. - A munkásaim nem tudnak dolgozni, ha lövöldözni kezd. Nagy fontosságú hadirendeléseim vannak - satöbbi, satöbbi. A jól ismert Schindler-érvelés volt, amely azt a hátsó gondolatot sugalmazta, hogy Oskar magas rangú tiszt ismerőseinél feljelenti Grünt, ha az akadályozza az Emailia termelését. Grün agyafúrt fickó volt. Tudta, hogy az ellenőrző csoport már a műhelyekben jár, ahol a fémprések

robaja és az esztergák dübörgése minden zajt elnyom, amit ő csinál vagy nem csinál. Lamus olyan jelentéktelen figura egy Goeth vagy egy John számára, hogy későbbi vizsgálódásra nem kell számítani. - Mit kapok érte? - tette fel Oskarnak a kérdést. - Vodka megfelel? - ajánlotta fel Oskar. Számottevő érték volt ez Grün számára. A tisztogatások alkalmával, az ország keleti részén nap mint nap végrehajtott tömegmészárlás során fél liter vodka jutalmat kaptak, amiért egész nap a gépfegyver mögött állva, több száz embert lőttek le. A fiúk sorba álltak, hogy bejussanak a kivégzőosztagba, és pálinkával térhessenek vissza a vacsorához. És most a Herr Direktor háromszor akkora mennyiséget kínál egyetlen feladat elmulasztásáért. - Nem látom az üveget - szólt. Herr Schindler közben már a faltól távolabb, lőtávolságon kívülre taszította Lamust. - Tűnjön el innen! - ordított Grün a targoncásra. - Az ellenőrzés végeztével az irodámban átveheti az üveget -, szólt oda Oskar. Hasonló tranzakciót bonyolított le Oskar, amikor a Gestapo egy irathamisító lakásán razziázott, és a kész és majdnem kész papírok között egy Schindler táborában dolgozó Wohlfeiler nevű család - anya, apa, három serdülőkorú gyerek - számára kiállított árja iratokat talált. Ezek után két gestapós a Lipowa utcába ment, hogy kihallgassa a családtagokat, és e vallatás a Montelupich fegyházon át alkalmasint a Chujówa Górkához vezetett volna. Három órával azután, hogy Oskar irodájába beléptek, sugárzó kedélyállapotban, a konyak átmeneti mámorában és - mindenki legjobb tudomása szerint - a hálapénz boldogító birtokában tántorogtak le mindketten a lépcsőn. Az elkobzott iratok Oskar íróasztalán hevertek, aki azonmód tűzbe dobta azokat. Ezután a Danziger fivérek kerültek sorra, akik egyik pénteken összetörtek egy fémprést. Tisztességes, kissé feszélyezett fickók, betanított munkások voltak, akik riadt stetl-pillantással emelték most fel szemüket a hatalmas robajjal összezúzódott gépről. A Herr Direktor üzleti ügyben távol volt, és ezalatt valaki - Oskar szilárd meggyőződése szerint egy üzemi spicli - feljelentette Danzigeréket a plaszówi parancsnokságon. A fivéreket elvitték az Emailiából, és másnap reggel a plaszówi névsorolvasáson közhírré tették, hogy fel fogják őket akasztani. Ma este (jelentették be) Plaszów lakói két szabotőr kivégzésének lesznek szemtanúi. Mondani sem kell, hogy a Danziger fivéreket szembetűnő ortodox hitük tette igen alkalmatos alanyokká a kivégzésre. Oskar szombat délután háromkor érkezett vissza sosnowieci üzleti útjáról, három órával a kilátásba helyezett kivégzés előtt. Az ítéletről szóló értesítés íróasztalán várta. Konyakkal és ízletes kielbasá-val, kolbásszal felszerelve, a külvárosokon keresztül nyomban Plaszówba hajtott. A parancsnokság előtt állította meg kocsíját, és Goeth-öt benn találta az épületben. Örült, hogy nem a délutáni szunyókálásában kellett megzavarnia. Senki sem tudja, milyen mérvű megállapodást kötöttek azon a délutánon Goeth szobájában, ebben a Torquemada főinkvizítori hivatalához hasonló helyiségben, ahol kötélhurkok függtek a falon, és ezekről fegyelmezés és tanulság céljából embereket szoktak időnként lelógatni. Aligha képzelhető el, hogy Amon megelégedett a konyakkal meg a kolbásszal; a Birodalom fémpréseinek épsége iránt érzett aggodalma viszont kétségkívül lecsillapodott a találkozás után, és hat órakor - a kivégzés időpontjában - a Danziger fivérek Oskar elegáns limuzinjának hátsó ülésén tértek vissza az Emailia jóleső istállómelegébe. Mindezek az eredmények azonban csak részgyőzelmek voltak. A cézárok sajátossága - tudta ezt Oskar jól -, hogy éppoly indokolatlanul engedik el a büntetést, mint ahogyan kimérik. Emil Krautwirt, aki napközben az Emailia-barakkokon túl, a radiátorgyárban dolgozott mérnöki minőségben, Oskar SSaltáborának lakója volt. A fiatalember a harmincas évek vége felé szerzett diplomát. A többi emailiabelihez hasonlóan, Krautwirt is Schindler-tábor néven emlegette a helyet, ám az SS-nek, amikor Plaszówba vitte át a fiatal mérnököt, hogy ott példát statuálva felakassza, sikerült kellő mértékben bebizonyítania, hogy legalábbis bizonyos szempontokból - kinek a táboráról van szó voltaképpen. A plaszówiaknak ama csekély töredéke számára, akik megérték a békét, Krautwirt mérnök akasztása volt az első olyan esemény, amelyről saját szenvedésükön, megaláztatásukon kívül beszámolnak. Az SS nem költött sokat kivégzőhelyekre; a plaszówi akasztófák hosszú, alacsony kapufákra emlékeztettek, nélkülözték a történelem bitófáinak méltóságát, a forradalmi vérpad, az Erzsébet kori vesztőhely ünnepélyességét, a börtönfelügyelő hátsó udvarán álló magas bitófa tekintélyes küllemét. Békeidőben a plaszówi és auschwitzi akasztófák látványa nem ünnepélyessége, hanem éppenséggel a hétköznapiassága miatt félelmetes.

De ahogyan a kisgyerekes anyák tapasztalták Plaszówban, még az ilyen közönséges építmény is módot adott rá, hogy az Appelplatz fogolytömegében álló ötesztendős apróságok túlságosan is sokat lássanak a kivégzésből. Krautwirt mellett egy Haubenstock nevű tizenhat éves fiúra is akasztás várt. Krautwirtet azért ítélték halálra, mert krakkói lázadóknak írt leveleket. Haubenstock bűne viszont az volt, hogy a “Volga, Volga”, a “Katinka maja” és más betiltott orosz dalokat énekelte azzal a szándékkal - szól a halálos ítélet -, hogy az ukrán őröket bolsevizmusra csábítsa. A kivégzés szertartásának plaszówi szabályzata csendet írt elő. A korábbi ünneplő hangulatú akasztásoktól eltérően, teljes némaságban hajtották végre a műveletet. A szorosan egymás mellett álló foglyokat olyan férfiak és nők őrizték, akik tudatában voltak hatalmuknak: Hujar és John, Scheidt és Grün; Landsdorfer, Amthor, Grimm, Ritschek és Schreiber altisztek, valamint a nemrégiben Plaszówba helyezett SSfelügyelőnők: Alice Orlowski és Luise Danz, mindketten gumibottal felszerelve. Ilyen ellenőrzés mellett teljes csöndben hallgatták az elítéltek könyörgését. A kezdetben kábultnak látszó Krautwirt mérnöknek nem volt mondanivalója, a fiú azonban beszélni kezdett. Akadozó hangon próbált érveket felhozni az akasztófa mellett álló Hauptsturmführernek: - Nem vagyok kommunista, parancsnok úr. Gyűlölöm a kommunizmust. Egyszerű dalok voltak. Közönséges nóták. A hóhér, krakkói zsidó mészáros, aki azzal a feltétellel nyert bocsánatot valamilyen korábbi vétkéért, hogy vállalja ezt a munkát, zsámolyra állította fel Haubenstockot, és nyaka köré vetette a hurkot. Tudta, hogy Amon szeretné már kötélen látni a fiút, és nem akarja tovább húzni a vitát. Amikor a mészáros kirúgta Haubenstock alól a támasztékot, a kötél elszakadt, és a fiú, lilásvörös arccal, levegő után kapkodva, kötéllel a nyaka körül, négykézláb odamászott Goeth-höz, fejét a parancsnok bokájához szorította, s mindkét lábát átkarolva, tovább esedezett. Kétségbeesett megalázkodás volt; megint csak felruházta Goeth-öt azzal a királyi hatalommal, amelyet az elmúlt lázas hónapok folyamán gyakorolt. Az Appelplatzon, ahol a tátott szájak tömegéből csupán halk szisszenés, a homokdűnék fölött fúvó szél hangjára emlékeztető zúgás hallatszott, Amon elővette pisztolytáskájából revolverét, arrébb rúgta a fiút, és fejbe lőtte. Amikor a szerencsétlen Krautwirt mérnök végignézte a fiú szörnyűséges halálát, zsebében rejtegetett borotvapengét húzott elő, és mindkét csuklóját felmetszette. Az elöl álló foglyok látták, hogy mindkét karján halálos sebet ejtett. Goeth azonban parancsot adott, hogy a hóhér lásson a dolgához, így hát két ukrán, Krautwirt kiömlő vérétől összefröcskölve, a vesztőhelyhez vitte, és ott, miközben mindkét csuklójából patakzott a vér, a déllengyelországi zsidók szeme láttára fojtotta meg a kötél. Nagyon is természetes dolog minden ilyen barbár bemutató láttán lelkünk egyik zugában abban reménykedni, hogy ez volt az utolsó, hogy még olyan embernél is, amilyen Amon, változhatnak a módszerek, változhat a magatartás, vagy ha nem az övé, akkor azoké a láthatatlan parancsnokoké, akik csupa üveg, vikszelt parkettás hivatali szobájukban, amelynek ablakai térre, virágot áruló öregasszonyokra néznek, előírják vagy hallgatólagosan jóváhagyják mindazt, ami Plaszówban történik. Amikor dr. Sedlacek másodízben látogatott Budapestről Krakkóba, Oskar és a fogorvos tervet agyalt ki, amelyet Oskarnál elmélkedőbb hajlamú ember egy kissé gyermetegnek vélt volna. Oskar kifejtette Sedlaceknek, hogy Amon Goeth kegyetlenkedésének egyik oka a rossz minőségű ital lehet, az a sok-sok liter konyaknak nevezett valami, amit itt kapni lehet, és ami még inkább gyengíti Amonnak a végső következményekkel kapcsolatos amúgy is téves ítélőképességét. A pénz egy részéből - javasolta Oskar -, amelyet dr. Sedlacek magával hozott az Emailiába és őneki átadott, egy láda első osztályú konyakot kellene vásárolni a Sztálingrád után Lengyelországban kapható olcsó, hitvány pálinka helyett. Oskar személyesen adná át Amonnak, és a beszélgetés folyamán kitérne arra, hogy a háború így vagy úgy véget ér egyszer, s akkor ki fogják vizsgálni az emberek egyéni tetteit. S előfordulhat bizony, hogy még Amon barátai is emlékezni fognak arra az időszakra, amikor túlságosan is buzgón járt el. Oskar természeténél fogva hitt benne, hogy együtt inni az ördöggel is lehet, és egy pohár konyak mellett helyre lehet billenteni a gonoszság által lenyomott mérleg serpenyőjét. Nem mintha félt volna a radikálisabb módszerektől. Éppen csak nem jutott ilyesmi eszébe. Mindig az egyezkedés híve volt. Ezzel szemben Oswald Bosko Wachtmeister, a gettókerület peremsávjának egykori felügyelője, az eszmékért élt.

Lehetetlennek érezte, hogy az SS-rendszeren belül folytassa munkáját, vesztegessen emitt, hamis papírt adjon át amott, egy tucat gyereket hivatali rangjának leple alá bújtasson, míg száz másikat kimasíroztatnak a gettó kapuján. Bosko otthagyta őrállomását, és a niepolomicei erdőségek partizánjai közé szökött. A Néphadseregben próbálja majd jóvátenni, hogy 1938 nyarán oly meggondolatlanul lelkesedett a nácizmusért. Lengyel paraszti öltözékében ráismernek egy Krakkótól nyugatra fekvő faluban, és árulásért agyonlövik. Így lesz Boskóból mártír. Bosko az erdőbe ment, mert nem volt más választása. Nem rendelkezett olyan pénzforrásokkal, amilyenekből Oskar kenegette a rendszert. De a két ember természetének az felelt meg, hogy az egyiknek sutba dobott rangján és egyenruháján kívül nem volt egyebe, a másik viszont a rendelkezésére álló pénz- és árukészlet biztos tudatában élt. Nem Bosko felmagasztalását és Oskar becsmérlését szolgálja az a feltételezés, hogy ha Oskar valaha is mártírhalált szenved, azt csakis véletlenség, valamely csúfosan végződő üzletkötés idézhette volna elő. Ám akadtak emberek - Wohlfeilerék, a Danziger fivérek, Lamus -, akik annak köszönhették életüket, hogy Oskar így működött s nem másképp. Oskar eme tevékenységével magyarázható, hogy az Emailiának nevezett valószínűtlen tábor fennállt a Lipowa utcában, hogy az ottani ezer táborlakót nagy általánosságban nem fenyegette a veszély, hogy lecsapnak rájuk, és hogy az SS-katonák kívül maradtak a drótsövényen. Itt nem vertek senkit, és a leves elég tartalmas volt ahhoz, hogy biztosítsa az életben maradást. Természetükhöz képest mindkettejüket - Boskót és Schindlert, a két párttagot - azonos mérvű felháborodás töltötte el, még ha Bosko úgy nyilvánította is ki, hogy szögre akasztotta az uniformisát Podgórzében, míg Schindler kitűzte jókora pártjelvényét, és Plaszówba ment, hogy osztályon felüli italt vigyen az őrjöngő Amon Goeth-nek. Késő délután volt, és Oskar Goeth fehér villájának szalonjában ült vendéglátójával. Goeth barátnője, Majola, a városbeli Wagner-gyár titkárnője, vékony csontú kis teremtés, benézett hozzájuk. Nem szeretett a plaszówi kegyetlenkedések színhelyén tartózkodni. Érzékenysége, kifinomult modora miatt azt rebesgették felőle, hogy megfenyegette Goeth-öt: nem fekszik le vele többé, ha továbbra is önhatalmúan üldözi az embereket. Senki sem tudta, igaz-e a hír, vagy csak afféle gyógyírként szolgáló értelmezés, amely egyes foglyok agyában születik meg, hogy elkeseredetten próbálják elviselhetőbbé tenni az életet. Majola nem maradt soká Amonnal és Oskarral. Látta, hogy ivászat következik. Amon mindeneslánya, a feketébe öltözött, sápadt Helen Hirsch, harapnivalót - süteményt, szendvicset, kolbászt - hozott be. Tántorgott a kimerültségtől. Amon előző este megverte, amiért engedély nélkül vacsorát készített Majolának. Aznap reggel ötvenszer szalajtotta fel-le a villa három emeletén, a folyosó egyik képén levő légypiszok miatt. A lány hallott már egy s mást Herr Schindlerről, de mindmostanáig nem találkozott vele. Ezen a délutánon nem sok vigaszt merített a két öles termetű férfi látványából, amint testvéri összhangban, látható egyetértésben ültek az alacsony asztal mellett, szemben egymással. Mivelhogy saját halála felől a legkisebb kételye sem volt, közömbösen nézte az itt történteket. Csak a tábor központi konyháján dolgozó testvérhúga életéért aggódott. Rejtekhelyen pénzt őrzött abban a reményben, hogy talán megmentheti vele húga életét. Saját sorsáról úgy vélekedett, hogy semmilyen pénzösszeg, semmilyen alku nem fordíthatja jobbra. A táborra leszállt az alkony, majd besötétedett, a két férfiú azonban folytatta az ivászatot. A Tosia Lieberman nevű fogolynő rég elénekelte már esténkénti műsorát, Brahms Bölcsődalát, melynek hangja éjszakai csend leplét borította a női táborra, és a férfi barakkok deszkáin is átszűrődött, ám a két nagydarab ember még mindig együtt üldögélt. Teherbíró májuk izzott, mint a parázs. S a megfelelő pillanatban Oskar barátilag - de még e tekintélyes mennyiségű konyak elfogyasztása után is csak igen felületes baráti gesztussal - Amon felé hajolt, és ördögi ravaszsággal kezdte rábeszélni, hogy mérsékelje magát. Amon kedvezően reagált próbálkozására. Oskar úgy látta, vonzónak érzi a császárokat is megkísértő mértékletesség gondolatát. Talán egy csillét vontató csüggedt pária képe jelent meg Amon lelki szemei előtt, vagy egy kábelgyárból visszatérő fogoly, amint azon az olyannyira elviselhetetlen módon, tántorgást színlelve roskadozik a börtön kapujában felszedett ruhásköteg vagy farakomány súlya alatt. És Amon zsigereit különös melegséggel töltötte el a látomás, hogy ő megbocsát a tunya alaknak, a fellengzős komédiásnak. Miként Caligulát is csábíthatta, hogy a Jó Caligulának lássa magát, úgy kísértette egy ideig a Jó Amon képe a parancsnok fantáziáját. Hisz voltaképpen mindig is hajlott a jóságra. Ezen az éjjelen, amikor vérét

felpezsdítette a konyak, s amikor háza kapuján túl jóformán az egész tábor aludt már, nem is annyira a megtorlástól való félelem, mint inkább a könyörületesség gyakorlásának vágya kerekedett felül Amonban. Reggel azonban az Oskar figyelmeztetésére való emlékezés összekapcsolódik majd a legfrissebb hírekkel, miszerint a kijevi fronton növekedett az orosz fenyegetés. Sztálingrád felfoghatatlan messzeségben volt Plaszówtól. Kijev elképzelhető távolságban feküdt. Az Oskar próbálkozását követő napokban olyasféle hírek érkeztek az Emailiába, hogy a kettős csábítás kellő hatást gyakorolt a parancsnokra. A Budapestre visszatérő dr. Sedlacek arról tájékoztatta Springmann Samut, hogy Amon, legalábbis egyelőre, felhagyott az önkényes öldökléssel. És a derék Samu, mindama gondja közepette, amelyet a nyugati Dachautól és Drancytól a keleti Sobiborig és Belzecig terjedő listában foglaltak jelentettek, egy ideig abban reménykedett, hogy a plaszówi lyukat sikerült betömni. A kegyelem varázsa azonban gyorsan tovatűnt. Ha pillanatnyilag nyugalom állt is be, a túlélők, a plaszówi időszakról tanúskodók nem észlelték. A spontán végrehajtott gyilkosságok állandó eseményeknek számítottak. Ha Amon történetesen nem jelent meg aznap vagy másnap reggel a teraszán, az még nem jelentette, hogy harmadnap nem lesz ott. Goeth pillanatnyi távolléténél jóval többre volt szükség ahhoz, hogy akár a leghiszékenyebb fogoly is reménykedni tudjon a parancsnok természetének gyökeres megváltozásában. Márpedig ő újra ott állt gyilkosságoknál viselt tiroli kalapjában a lépcsőn, s messzelátóján át kutatott bűnbak után. Dr. Sedlacek nemcsak Amon megjavulásának alaptalan hírével tér majd vissza Budapestre, hanem a plaszówi táborral kapcsolatos megbízhatóbb adatokat is visz magával. Egyik délután őr jött át az Emailiából Plaszówba, hogy Sternt Zablociébe kísérje. Oskar új lakásába vezették fel, ahol két jól öltözött férfinak mutatta be a házigazda. Az egyik Sedlacek volt, a másik egy svájci útlevéllel utazó zsidó, aki Babar néven mutatkozott be. - Kedves barátom - szólt Oskar Sternhez -, szeretném, ha olyan bőséges tájékoztatást adna írásban Plaszówról, amekkorát egy délután össze tud állítani. - Stern először látta Sedlaceket és Babart, és úgy vélte, Oskar módfelett elővigyázatlanul cselekszik. Lehajtott fejjel mormolta, hogy mielőtt ilyen feladatra vállalkoznék, négyszemközt szeretne szót váltani a Herr Direktorral. Oskar gyakran emlegette, hogy Itzhak Stern egy egyszerű tényt vagy kérelmet csak a babilóniai talmud vagy a megtisztulási szertartások taglalásának örve alatt képes közölni. Ezúttal azonban közvetlenebb volt: - Mondja kérem, Herr Schindler, nem tartja ezt nagyon is kockázatosnak? Oskar méregbe jött. Mire fékezni tudta magát, a szomszéd szobában tartózkodó idegenek minden bizonnyal meghallották már dühös kifakadását: - Azt hiszi, kérném rá, ha kockázatos lenne? - Majd lecsillapodva folytatta: - Kockázat mindig van, ezt maga jobban tudja nálam. De ezek ketten nem jelentenek veszélyt. Megbízható emberek. Stern végül is az egész délutánt jelentésírással töltötte. Tudós ember lévén, megszokta a szabatos fogalmazást. A budapesti mentőbizottság, az isztambuli cionisták megbízható tájékoztatást kapnak Sterntől. Szorozzuk be Stern ismertetését Lengyelország ezerhétszáz nagyobb és kisebb koncentrációs táborával, és olyan körképet kapunk, amely megdöbbenti a világot! Sedlacek és Oskar ennél többet akart Sterntől. Az Amon-Oskar tivornyát követő reggelen Oskar hivatalnyitás előtt visszacipelte hősiesen helytálló máját Plaszówba. Előző este, miközben elnézőbb magatartásra próbálta Amont rábeszélni, írásos engedélyt csalt ki tőle, hogy két “gyáros kollégájának” megmutathassa a mintatábort és gyártelepet. Aznap reggel tehát Oskar mindkettőjüket a parancsnokság szürke épületébe vitte, ahol kérte, hogy igénybe vehesse Itzhak Stern Náiftling (fogoly) szolgálatát a tábor megszemlélésénél. Sedlacek barátjának, Babarnak volt egy kisméretű fényképezőgépe, amelyet mindenki szeme láttára vitt a kezében. Ha egy SSfelügyelő esetleg felelősségre vonta volna, készséggel áll meg, hogy öt percen át henceghessen a parányi szerkentyűvel, amelyhez egyik brüsszeli vagy stockholmi üzleti útján jutott nemrégiben hozzá. Amikor Oskar és a budapesti látogatók kiléptek a parancsnokság épületéből, Oskar megfogta a cingár, tudósképű Stern vállát. Barátai módfelett örülnének, ha az egyes üzemrészeket és szálláshelyeket láthatnák, mondta. De ha akadna útközben még valami, amit Stern megítélése szerint nem kellene elmulasztaniuk, hajoljon le és kösse meg cipőfűzőjét.

Goeth bezúzott sírkövekkel burkolt pompázatos főútján végighaladva, az SS-barakkok mellett mentek el. E pillanatban Sternnek meg kellett kötni a cipőfűzőjét. Sedlacek társa lekapta a kőbányából sziklarakományokat vontató csoportot. - Bocsánat, uraim - motyogta közben Stern. De azért ráérősen babrált a cipőfűzőjével, hogy a vendégeknek jusson idejük lepillantani, és elolvasni a síremléktöredékek szövegét. Itt volt Bluma Gemeinerowának (1859-1927) a síremléke; az 1912-ben, kilencvenéves korában elhunyt Matylde Liebeskindé; az 1911-ben gyermekágyban elpusztult Helena Wachsbergé; Rozia Groderé, aki 1931-ben, tizenhárom éves korában halálozott el, és a Ferenc József uralkodása idején elhunyt Sofia Rosneré és Adolf Gottliebé. Stern meg akarta mutatni a látogatóknak, hogy a tiszteletre méltó halottak nevei útburkoló kövekre kerültek. Miután elhaladtak az SS és ukrán bordélyház, a Puffhaus mellett, amelynek lengyel lányok voltak a lakói, a kőbányához értek, ahol mészkőszikla kivájása folyt. Stern cipőfűzője ekkor kettős csomózást igényelt, mivelhogy kívánatosnak vélte az itt látottak megörökítését. Hatalmas kőfejtő kalapáccsal, hasítóékkel dolgoztatták ennél a sziklánál az embereket, biztos pusztulásba küldve őket. A fejtőbrigádok sebhelyes arcú tagjai a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták látogatóik iránt. Amon Goeth ukrán sofőrje, Ivan volt aznap délelőtt az ügyeletes, a munka irányítása pedig egy megrögzött bűnöző, a német Erik hatáskörébe tartozott. Anyja, apja és nővére meggyilkolásával sikerült már bebizonyítania családirtásban való jártasságát. Nyilván felakasztották vagy legalábbis fegyházba vetették volna, ha az SS rá nem jön, hogy apagyilkosoknál nagyobb bűnösök is vannak, és hogy Eriket furkósbotként lehet fegyelmezésükre használni. Miként Stern beszámolója is említi, dr. Blancke és zsidó pártfogoltja, dr. Lenn Gross, egy Edward Goldblatt nevű krakkói orvost küldött ide a kórházból. Erik örömmel vette, ha nagy műveltségű szakemberek kerültek a kőfejtőbe, és gyakorlatlannak mutatkoztak a kétkezi munkában. Goldblatt esetében akkor kezdődött el a verések sorozata, amikor első ízben kiderült, hogy bizonytalanul kezeli a kőfejtő kalapácsot és a hasítóéket. Erik és több más SS- meg ukrán közlegény napokon át püfölte Goldblattot. Az orvost, akinek hol feldagadt, hol meg felére apadt az arca, s egyik szemét nem tudta kinyitni, továbbra is munkára kényszerítették. Hogy milyen fejtésbeli vétség késztette Eriket dr. Goldblatt utolsó megverésére, azt senki sem tudja. Az eszméletét vesztett orvos Krankenstubéra szállítását csak jóval később engedélyezte Erik, ott viszont dr. Gross tagadta meg felvételét. Emez orvosi szentesítés birtokában Erik és az SS-közlegények újra rugdalni kezdték a gyógykezelésből kizárt és a kórház küszöbén haldokló Goldblattot. Stern lehajolt a kőbányánál, és megkötötte cipőzsinórját, mert Oskarhoz és a plaszówi tábor egyikmásik lakójához hasonlóan ő is hitt egy olyan jövőben, amikor a bírák megkérdezhetik: Egyszóval hát hol is történt ilyesmi? Oskarnak teljes összképet sikerült vendégeinek nyújtani a táborról, amikor a Chujowa Górkához és az osztrák erődhöz is felvitte őket, melynek bejáratánál szégyentelenül mutogatták magukat a halottak elszállítására szolgáló vérfoltos targoncák. Ezreket temettek már el odalenn a tömegsírokban vagy a kelet felé húzódó fenyőerdők szélén. A majdan ebből az irányból érkező oroszok az áldozatok lakta erdővel találják szemközt magukat, mielőtt még a plaszówi élőkre és félholtakra rátalálnának. Plaszów, mint az ipari termelés csodája, kétségkívül csalódást okozott minden hozzáértő megfigyelőnek. Amon, Bosch, Leo John, Josef Neuschel mintatelepnek tekintette, mivel ők maguk meggazdagodtak belőle. Módfelett megdöbbentek volna, ha megtudják, hogy gondtalan plaszówi életük nem azért folytatódhatott zavartalanul tovább, mert a Hadfelszerelési Felügyelőséget elbűvölte az általuk végrehajtott gazdasági csoda. A plaszówi gazdasági csoda valójában Amon és klikkjének egyéni meggazdagodása volt. Minden tárgyilagos kívülállót meglepett, hogy ezek a szegényes, elavult gépállományú plaszówi üzemek egyáltalán kaptak hadianyag-rendeléseket. Ám a táborbeli jószimatú cionista foglyok nyomást gyakoroltak olyan szilárd meggyőződésű kívülállókra, amilyen Oskar és Madritsch volt, akik viszont a Hadfelszerelési Felügyelőségre tudtak nyomást gyakorolni. Abból a felfogásból kiindulva, hogy a plaszówi éheztetés és szórványos kivégzés még mindig jobb a biztos pusztulást jelentő auschwitzi és belzeci táboroknál, Oskar hajlandónak mutatkozott összeülni Schindler tábornok Hadfelszerelési Felügyelőségének beszerző tisztjeivel és mérnökeivel. Ezek az urak fintorgó ábrázattal jelentették ki: - Ugyan már, Oskar! Csak nem gondolod komolyan! - De végül mégis

megbízásokat szereznek Amon Goeth tábora számára: lapátokat rendelnek, amelyeket az Oskar Lipowa utcai gyárában összegyűjtött vashulladékból állítanak elő, tölcséreket, amelyek egy podgórzei lekvárüzemből származó bádogdarabokból készülnek. Kevés esély volt rá, hogy a Wehrmacht számára készülő lapátok és nyelek teljes mértékű leszállítása valaha is megtörténjen. A Hadfelszerelési Felügyelőség tisztjei közül Oskarnak jó néhány barátja megértette, miről van tulajdonképpen szó: a plaszówi kényszermunkatábor létének meghosszabbítása a kényszermunkások életének meghosszabbítását jelenti. Némelyiküknek nyomta a begyét a dolog: tudták ugyanis, mekkora szélhámos Goeth, és ódivatú, őszinte hazaszeretetüket sértette Amon élvhajhász élete kinn a táborban. A plaszówi kényszermunkatábor létének csodálatos iróniájára - vagyis arra, hogy a kényszermunkások egy része saját érdekében szövetkezett Amon hatalmának fenntartására - Roman Ginter esete vet fényt. Gintert, az egykori vállalkozót, most pedig Levartov rabbi korábbi munkahelyének, a fémfeldolgozónak egyik felügyelőjét, egy szép reggelen Goeth szobájába citálták be, s amint becsukta maga után az ajtót, máris megkapta az első ökölcsapást, amelyet azután több is követett. A dühöngő Amon verés közben összefüggéstelen szavakkal szidalmazta. Majd kivonszolta a szobából, lerángatta a lépcsőn, és a főbejárat falához állította. - Szabad valamit kérdeznem? - szólt Ginter a fal mellett, s eközben csak úgy mellékesen köpte ki két fogát, nehogy önmagát sirató komédiásnak tartsa őt Amon. - Gazember! - üvöltötte Goeth. -Nem adta le a bilincseket, amelyeket megrendeltem. A naptáramból tudom, maga seggfejű disznó! - De parancsnok úr - szólt Ginter -, tisztelettel jelentem, hogy a megrendelt bilincsek tegnap elkészültek. Herr Oberscharführer Neuscheltől kérdeztem, hogy mit csináljak velük, és ő azt mondta, vigyem az ön hivatali szobájába, amit meg is tettem. Amon visszavonszolta irodájába a véres képű Gintert, és hívatta Neuschelt. - Hát igen - mondta a fiatal SS-altiszt. Szíveskedjék megnézni, parancsnok úr, a bal oldali második fiókjában. - Goeth szót fogadott, és megtalálta a bilincseket. - Kis híján megöltem - panaszolta ifjú és nem túlzottan tehetséges bécsi védencének. Ugyanaz a Roman Ginter, aki oly előzékenyen köpte ki fogait Amon szürke parancsnoksági épületének kapujánál, ez a zsidó senkiházi, akinek véletlen meggyilkolásáért Neuschelt okolta volna Amon, ez a Ginter az, aki külön engedéllyel keresi fel Herr Schindlert a DEF-ben, hogy a plaszówi üzemrésznek nyújtandó ellátmányról beszéljen Oskarral - nagy mennyiségű fémhulladékról, melynek híján a fémfeldolgozó üzem teljes gárdáját bevagonírozzák és Auschwitzba menesztik. Miközben tehát a pisztollyal hadonászó Amon Goeth abban a hitben él, hogy egyes-egyedül az ő különleges szervezőtehetsége tartja fenn Plaszówot, a vérző szájú foglyok legalább annyira biztosítják a tábor fennmaradását.

25 Egyeseknek úgy rémlett, hogy Oskar most már szenvedélyes kártyásként szórja a pénzt. Abból a kevésből, amit a foglyai tudtak róla, megérezték, hogy szükség esetén utolsó fillérjét is feláldozná értük. Később - nem most, mert ekkoriban úgy fogadták el jótetteit, mint a gyerek a szülei karácsonyi ajándékait ekképp nyilatkoztak: - Hozzánk, hála Istennek, hűségesebb volt, mint a feleségéhez. - S a foglyokhoz hasonlóan különféle hivatalos személyek is kiszaglászták Oskar ilyen irányú szenvedélyét. Egyikük, bizonyos dr. Sopp, a krakkói SS-börtönök és a pomorskai SS-törvényszék 9 orvosa, lengyel küldönc útján közölte Herr Schindlerrel, hogy egy sajátos ügyben hajlandó megállapodást kötni vele. A Montelupich fegyházban egy Frau Helen Schindler nevű asszonyt tartanak fogva. Dr. Sopp tudja, hogy az illető nincs rokonságban Oskarral, a férje viszont pénzt fektetett be az Emailiába. A nőnek fölöttébb kétes értékű árja iratok vannak a birtokában. Hogy ez a körülmény teherautós utazást jelent Schindlerné számára a Chujowa Górkára, azt dr. Soppnak nem kell hangsúlyoznia. Ha azonban Oskar felajánlana bizonyos összeget tette hozzá Sopp -, a doktor hajlandó lenne orvosi bizonyítványt kiállítani, amely Schindlerné egészségi állapotára való tekintettel korlátlan ideig tartó gyógykezelést engedélyez az asszony számára a csehországi Marienbadban. Oskar felkereste Soppot a rendelőjében, és megtudta, hogy az orvos ötvenezer zlotyt kér a bizonyítványért. Alkudozásnak nem volt értelme. Háromévi gyakorlat után olyan ember, mint Sopp, jóformán fillérnyi pontossággal meg tudta állapítani a kivételes elbánás taksáját. A délután folyamán Oskar előteremtette a pénzt. Sopp biztosra ment, tudta, hogy Oskar az a fajta ember, aki jó helyen tartja feketézésből szerzett pénzét, azokat az összegeket, amelyek semmilyen nyilvántartásban nem szerepelnek. A váltságdíj lefizetése előtt Oskar bizonyos feltételeket kötött ki. Dr. Sopp-pal együtt ő is jelen kíván lenni az asszony kiszabadításánál a Montelupich zárkájából. Személyesen viszi el városbeli közös barátaikhoz. Sopp nem emelt kifogást. A jéghideg Montelupich csupasz villanykörtéje világánál adták át Schindlernének olcsónak nem nevezhető bizonyítványát. Takarékosabb, anyagiasabb gondolkodású ember nyilván - s egyébként teljes joggal - kárpótolta volna magát a Sedlacekkel küldött budapesti pénzből. Mindent összevéve, csaknem százötvenezer márkát adott át Oskarnak, amelyet dupla fenekű bőröndökben vagy ruhabélésben csempészett Krakkóba. És Oskar részben mert a pénzhez nem volt igazán érzéke (legyen az követelés vagy tartozás), részben mert a becsülethez viszont volt - a Sedlacektől kapott összegeket, az Amon konyakjára költött pénz kivételével, hiánytalanul továbbította illetékes zsidó ismerőseinek. A lebonyolítás nem volt egyébként mindig problémamentes. Amikor 1943 nyarán Sedlacek ötvenezer márkával érkezett meg Krakkóba, a plaszówi cionisták, akiknek Oskar felkínálta a pénzt, féltek, hogy kelepcébe csalják őket. Oskar először a plaszówi fémfeldolgozó részleg hegesztőjével, Henry Mandellel lépett érintkezésbe, aki a Hitáhdút nevű cionista ifjúsági és munkásszervezet tagja volt. Mandel nem akarta átvenni a pénzt. Nézze csak - mondta Schindler-, levelet is mellékeltek hozzá Palesztinából. - De ha ez csapda, ha Oskart kompromittálták és eszközként használták, akkor persze hogy van palesztinai levele. Amikor az embernek nincs elég kenyere, a felkínált ötvenezer márka - százezer zloty - hatalmas összeget jelent. S ráadásul saját belátása szerint használhatja fel. Nem, ezt egyszerűen nem lehet elhinni. Schindler ekkor a Hitáhdút egy másik tagjának, egy Alta Rubner nevű nőnek próbálta átadni a pénzt, amely ott hevert a plaszówi tábor területén, kocsija csomagtartójában. A kábelgyárba járó foglyokon és a lengyel börtönben ülő egyik-másik lengyelen keresztül Alta Rubner kapcsolatban állt a sosnowieci titkos ellenállókkal. Legjobb lenne talán mondta a nő Mandelnek - az illegális csoport tagjaihoz átutalni az egész ügyet, hadd döntsék el ők, honnan származik a Herr Oskar Schindler által felkínált pénz. Oskar kitartóan és a Madritsch-gyár varrógépkattogásának védelme alatt emelt hangon próbálta meggyőzni a lányt: - Tiszta szívből szavatolom, hogy semmiféle tőrbe csalásról nincsen szó. -Tiszta szívből. Pontosan ezt az érzelmességet lehet várni egy agent provocateur-től! De miután Oskar eltávozott, és Mandel előbb Sternnel beszélt, aki hitelesnek minősítette a levelet, 9

Az SS-nek saját bírósága volt. (A szerző jegyzete.)

majd újból tanácskozott a lánnyal, úgy döntöttek, hogy átveszik a pénzt. Azzal azonban tisztában voltak, hogy Oskar nem fogja még egyszer elhozni. Mandel Marcel Goldberget kereste fel a parancsnoksági irodán. Korábban Goldberg is tagja volt a Hitáhdútnak, de miután az irodára került, és listák-munkáslisták, transzportlisták, élők és holtak listái összeállításával bízták meg, mindinkább lepénzelhetővé kezdett válni. Mandel azonban befolyást tudott gyakorolni rá. Egyik lista, amelyet Goldberg összeállíthatott - vagy legalábbis hozzátehetett és elvehetett belőle -, azok nevét tartalmazta, akik a plaszówi műhelyekben felhasználásra kerülő fémhulladékért jártak át az Emailiába. Anélkül, hogy Mandelnek meg kellett volna indokolnia, miért akar az Emailiába menni, a közös múltra való tekintettel rákerült erre a listára. De amikor Zablociébe érkezett, és a fémhulladékgyűjtő csoporttól elosonva, Oskart kereste, a hivatali helyiségek előtt Bankier állta az útját. - Herr Schindler nagyon el van foglalva - közölte. Egy hét múlva Mandel visszatért. Bankier ismét nem engedte be Oskarhoz. Harmadik alkalommal nyíltan meg is mondta: - A cionista pénzért jött? Eddig nem kellett. Most meg igen. Hát azt bizony nem kaphatja meg. Ilyen az élet, Mandel úr. Mandel bólintott és eltávozott. Az a téves gyanúja támadt, hogy a pénznek legalábbis egy részét Bankier vágta zsebre. Bankier azonban elővigyázatos ember volt. A pénz végül mégiscsak a plaszówi cionista foglyokhoz került, mivel Sedlacek egy Alta Rubner által kiállított átvételi elismervényt juttatott el Springmannhoz. Az összeg egy részét minden jel szerint más városokból érkezett, tehát krakkói forrásokkal nem rendelkező zsidók támogatására fordították. Hogy az Oskarhoz érkezett és általa továbbadott pénzösszegeket elsősorban élelmiszerre költöttéke, ahogyan Stern szerette volna, vagy jórészt a titkos ellenállóknak juttatták-e, igazolványok és fegyverek beszerzésére, ezt a kérdést Oskar sohasem bolygatta. Az viszont biztos, hogy Schindlerné kiszabadítása a montelupichi fegyházból vagy a Danziger fivérek és mások életének megmentése nem ebből az anyagi forrásból valósult meg. Mint ahogy nem a Sedlacek-pénz fedezte annak a harmincezer kiló zománcárunak a pótlását sem, amellyel Oskar alacsonyabb és magasabb rangú SS-tisztviselőket vesztegetett meg 1943 folyamán, kizárólag azért, hogy ne javasolják az Emailia-tábor bezárását. Nem ebből a pénzből került ki az a tizenhatezer zloty sem, amelyből nőgyógyászati műszereket kellett feketén vásárolni Oskarnak, amikor egyik emailiabeli munkáslány teherbe esett. A terhesség, mondani sem kell, azonnali továbbítást jelentett Auschwitzba. Sőt a John Untersturmführertől vásárolt viharvert Mercedes vételára sem abból a segélyösszegből került ki. John éppen akkor kínálta eladásra Oskarnak a Mercedest, amikor az harminc plaszówi fogoly áthelyezését kérelmezte az Emailiába. Az autót, amelyet Oskar tizenkétezer zlotyért vett meg egyik nap, Leo John barátja és bajtársa, Scheidt Untersturmführer másnap elrekvirálta, hogy a tábor határvonalán létesítendő erődítmények építésénél használják. - A csomagtartóban szállítják majd a földet - fakadt ki vacsora közben Oskar dühösen Ingridnek. Későbbi, nem hivatalos jellegű beszámolóban kommentálva az esetet, megjegyzi: örül, hogy a két úrnak szolgálatára lehetett.

26 Raimund Titsch másfajta módon fizetett. Titsch hivatalnok külsejű, jámbor osztrák katolikus volt. Bicegése egyesek szerint az első háborúból, mások szerint gyerekkori balesetből származott. Tíz évvel vagy még többel volt idősebb Amonnál és Oskarnál. A plaszówi táborba telepített egyenruhaüzemet, Julius Madritsch háromezer varrónőt és műszerészt foglalkoztató vállalatát vezette. Fizetett egyrészt azzal, hogy sakkozott Amon Goethtel. A parancsnoksági épületet telefonkábel kötötte össze a Madritsch-gyárral, és Amon gyakran hívta fel Titschet, hogy sakkozni invitálja. Az első játszma alkalmával a mérkőzés félóra alatt - és nem a Hauptsturmführer győzelmével - ért véget. Amikor az óvatosan és nem túl diadalittasan kimondott “Matt!” Titsch szájából elhangzott, elképedten tapasztalta, milyen mélységes dühroham fogja el Amont. A parancsnok magára kapta zubbonyát, bekapcsolta derékszíját, fejébe csapta a sapkáját. A megdöbbent Raymund Titsch biztosra vette, hogy a kőszállító kocsik felé indul, és ott kiszemel egy foglyot, akin megtorolja az ő - Raimund Titsch -jelentéktelen sakkgyőzelmét. Ezt az első délutánt követően Titsch új módszerhez folyamodott. Három órát is képes volt eltölteni, hogy elveszítse a parancsnokkal szembeni játszmát. Amikor a parancsnoksági épületben dolgozók látták a sakkszolgálatba induló Titschet a Jerozolimskán végigbicegni, tudták, hogy nyugodalmas délutánra számíthatnak. S ez az enyhe biztonságérzet átterjedt a műhelyek munkapadjaira, sőt még a szerencsétlen kocsivontatókra is. De Raimund Titsch nemcsak veszélyelhárító sakkjátszmákat játszott. Függetlenül dr. Sedlacektől és a zsebfényképezőgépes férfitól, akiket Oskar elvitt Plaszówba, Titsch is fényképezni kezdett. Néha irodája ablakából, néha a műhelyek sarkából kapta le a kocsikat toló csíkos ruhás foglyokat, a kenyér- és levesosztást, szennyvízárkok, épületalapok ásását. Némelyik felvétele alkalmasint azt örökíti meg, amikor illegális kenyérszállítmány érkezik a Madritsch-üzembe. E kerek barna cipókat Julius Madritsch hozzájárulásával és pénzén maga Raimund vette meg, és rongykötegek meg vég szövetek alá rejtve szállította teherautókon Plaszówba. Titsch lefényképezte, amint az őrtornyoktól távol eső részen, a nagy kiterjedésű gyárépületnek a főútról nem látható oldalán kézről kézre adják, majd Madritsch raktárában elhelyezik a gömbölyű rozskenyereket. Megörökítette az SS-t és az ukránokat menetelés, játék és munka közben. Lefényképezett egy munkabrigádot felügyelőjükkel, Karp mérnökkel együtt, akire hamarosan vérebeket uszítanak majd, s azok felhasítják combját, letépik nemi szerveit. Egy Plaszówról készült nagyméretű kép a néző elé tárja a hatalmas tábor sivárságát. Még Amon napozóteraszán is fényképezhetett, közelképet készítve a nyugágyban pihenő parancsnokról, a robusztus, csaknem százhúsz kilós Amonról, akinek a mostanában érkezett SS-orvos, dr. Plancke ezt tanácsolja: - Most már elég, Amon! Le kell valamennyit fogynod! - Titsch megörökítette az ugrándozó vagy napon heverő Rolfot és Ralfot; Majolát, amint egyik kutya nyakörvét fogja, és igyekszik jó képet vágni hozzá. A nagy fehér lován méltóságteljesen ülő Amont is lefényképezte. Amikor beteltek a tekercsek, Titsch nem hívatta elő a képeket. A dokumentumnak szánt anyagot biztonságosabban lehetett őrizni és könnyebben szállítani, ha tekercsben marad. Krakkói lakásán rejtegette egy acélládikában, ugyanott, ahol a Madritsch-zsidók megmaradt értéktárgyainak egyikét-másikát is őrizte. Egynéhány plaszówi zsidónak volt még egy-egy utolsó értéktárgya - valami, amit végső veszély esetén felajánlhat a listát kezében tartó embernek, a marhavagon ajtaját kinyitó vagy becsukó őrnek. Titsch jól tudta, hogy csak a reményvesztettek helyezték el nála értékeiket. Annak a csekély számú fogolynak, aki nagyobb mennyiségű gyűrűt, órát vagy egyéb ékszert rejtett el a plaszówi tábor területén, nem volt őrá szüksége. Ők ismerték a módját, hogyan lehet jóindulatra, megkülönböztetett bánásmódra váltani javaikat. Tucatnyi család utolsó vagyontárgya - Janka néni melltűje, Mordche bácsi zsebórája - viszont ugyanarra a rejtekhelyre vándorolt, ahová Titsch felvételei is kerültek. Amikor a plaszówi kiskirályságnak befellegzett, Scherner és Czurda menekült, az SS Gazdasági és Ügyviteli Főigazgatóságának feddhetetlen adatokat tartalmazó irattárát teherautókra rakták, és bizonyítékanyagként elszállították, Titsch még akkor sem sietett előhívni a fényképeket, és minden oka meg is volt rá. Az egykori SS-tagok háború utáni titkos szervezetének, az ODESSÁ-nak kartotékaiban árulóként tartották számon. Az a tény ugyanis, hogy harmincezer darab kenyeret, nagy mennyiségű csirkét és néhány kiló vajat juttatott a Madritsch-gyár embereinek, s emberséges magatartását az izraeli kormány kitüntetéssel

honorálta, némileg ismertté tette a nevét a sajtóban. Megfenyegették a bécsi utcákon, megvetően sziszegték feléje: “Zsidónyaló!” Így hát a plaszówi tekercsek húsz esztendeig rejtőztek egy bécsi külvárosi park földjében, ahol Titsch elásta őket, és talán örökre ott maradtak volna, fényük megkopik, s az elhomályosult képek nem tükrözik többé Amon szerelmesét, Majolát, sem a vérebeket, sem a névtelen kényszermunkásokat. Épp ezért győzelemszámba ment Plaszów egykori lakói számára, amikor Schindler egyik megmentettje (Leopold Pfefferberg) 1963 novemberében ötszáz dollárért megvásárolta titokban a ládikát és annak tartalmát a halál szélén álló, szívbeteg Raimund Titschtől. Raimund még ekkor sem akarta, hogy halála előtt előhívják a felvételeket. Az ODESSA névtelen árnya nagyobb félelemben tartotta, mint Amon Goeth, Scherner vagy Auschwitz neve a plaszówi időszak folyamán. Temetése után előhívták a tekercseket. Jóformán minden felvétel sikerült. A plaszówi foglyoknak abban a kicsiny csoportjában, amelyik túléli Amont, túléli a tábort, senki sem fogja vádló, rosszalló szavakkal illetni Raimund Titschet. De nem olyan ember volt, aki körül mítosz keletkezik. Oskar viszont igen. 1943 végétől történetek kezdenek keringeni személye körül, amelyek a legendák pezsdítő erejével terjednek ma is a túlélők között. Mert a legendánál, a mítosznál nem az a fontos, igaz-e vagy sem, vagy hogy igaznak kell lennie, hanem az, hogy valamiképp igazabb magánál az igazságnál is. E történetek elárulják, hogy míg Titschet a jó remetének tartották a plaszówiak, addig Oskarban a szabadulást hozó kisistent látták, aki kétarcú, mint a görög mitológia bármelyik kisebb rangú istene, nincs híján emberi gyarlóságoknak, mindenhová elér a keze, ravaszul él a hatalmával, s önként, saját erejéből képes megteremteni a biztos szabadulás lehetőségét. Egyik történet azt az időszakot idézi, amikor az SS-rendőrfőnökre nyomást gyakoroltak, hogy számolják fel Plaszówot, mivel ipari termelésének szintje nem nyerte el a Hadfelszerelési Felügyelőség tetszését. Helen Hirsch, Goeth cselédlánya, nemegyszer találta magát szemben tisztekkel, vacsoravendégekkel, akik kijöttek a villa halljába vagy konyhájába, hogy egy időre megszabadulva Amontól, a fejüket csóválják. Egy Tibritsch nevű SS-tiszt, aki megjelent a konyhában, így szólt Helenhez: - Ez vajon nem tudja, hogy emberek az életüket áldozzák fel? - A keleti frontra gondolt persze, nem a sötétségbe burkolózott plaszówi táborra. Az Amonénál kevésbé főúri életű tisztek felháborítónak vélték, vagy - ami még veszélyesebb volt - irigyelték mindazt, amit a villában láttak. A legenda szerint egy vasárnap este maga Julius Schindler tábornok látogatott el Plaszówba, hogy megállapítsa, jelent-e valamilyen tényleges értéket a haditermelés szempontjából. Szokatlan időpont volt egy tekintélyes hivatalos személyiség gyárlátogatása számára, de tekintettel a keleti fronton beköszöntő és nem sok jót ígérő télre, a Hadfelszerelési Felügyelőségben elkeseredett erővel, megállás nélkül folyt a munka. Az ellenőrzést estebéd előzte meg az Emailiában, amelyen patakokban folyt a bor meg a konyak, mivelhogy Oskart az istenek családfáján a dionüszoszi ághoz sorolták. Az ebéd némileg kibillentette a hivatalos tárgyilagosság légköréből a Mercedeseiken Plaszów felé induló ellenőrző csoport tagjait. Ezt bizonygatva a történet figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Schindler tábornok és alárendelt tisztjei termelési szakértők és mérnökök voltak mindannyian, az elfogulatlan szemlélet csaknem négyéves gyakorlatával a hátuk mögött. Ám Oskart nem olyan fából faragták, akit efféle körülmény visszarettent. Az ellenőrzés Madritsch ruhagyárában kezdődött. Ez volt Plaszów fő látványossága, ahol 1943-ban átlagosan több mint húszezer Wehrmacht-uniformist állítottak elő havonta. Felmerült viszont a kérdés, vajon nem lenne-e helyesebb, ha Herr Madritsch lemondana Plaszówról, s a podgórzei és tarnówi eredményesebben működő, jobban felszerelt lengyel gyárai bővítésére fordítaná tőkéjét. Plaszów roskatag állapota nemigen buzdíthatja Madritschot vagy bármely más vállalkozót olyan géppark megteremtésére, amilyenre egy hatékonyan termelő üzemnek szüksége van. A hivatalos vendégek alig kezdték el ellenőrző körútjukat, amikor minden műhely minden lámpája kialudt, miután Itzhak Stern barátai elvágták a trafóházban a villanyvezetéket. Az agyonetetéssel, agyonitatással járó kellemetlen következményekhez, amelyekben a Hadfelszerelési Felügyelőség urainak Oskar jóvoltából részük volt, most a rossz világítás okozta nehézségek járultak. Zseblámpa fényénél folyt tovább az ellenőrzés; a munkapadokon tétlenül hevertek a gépek, s ezáltal nem hatottak olyan kihívóan a látogatók szakmai érzületére.

Miközben a zseblámpa fényénél Schindler tábornok hunyorogva szemlélte a fémfeldolgozó préseit és esztergáit, az emeletes priccsekkel teli barakkokban harmincezer plaszówi várta izgatottan döntését. Jól tudták, hogy még az agyonterhelt Ostbahn-vonalakon is alig néhány órás utazást jelent a tőlük nyugatra fekvő és fejlettebb technikával rendelkező Auschwitz. Tisztában voltak azzal is, hogy Schindler tábornoktól nem várhatnak könyörületet. Az ő jelszava a termelés. A termelés mindennél fontosabb a számára. Schindler vacsorája és az áramszünet - így szól a mítosz - megmentette a plaszówi foglyokat. Igen nagyvonalú legenda ez bizony, mivel a plaszówiaknak valójában csak egytizede maradt életben. Ám Stern és a többiek magasztalni fogják később e történetet, amelynek részletei javarészt nyilván igazak is. Mert Oskar mindig az italt hívta segítségül, amikor hivatalos közegekkel folytatandó tárgyalások fejtörést okoztak neki, és a sötétbe borítás trükkje is alighanem megnyerte tetszését. - Ne feledje - mondta egy fiú, akit Oskar a későbbiekben megmentett -, hogy Oskar nemcsak német volt, hanem cseh is. Svejk, a derék katona fajtájából való. Szívesen űzött csúfot a rendszerből. A mítosz iránti tapintatlanság lenne megkérdezni, mit gondolt magában az akkurátus Amon Goeth, amikor elaludt a villany. Ha szigorúan ragaszkodni kívánnánk a tényekhez, kiderülne esetleg, hogy véletlenül éppen részeg volt, vagy máshol vacsorázott. A kérdés csupán az, vajon Plaszów azért maradt-e fenn, mert a rossz világítás és az alkohol okozta homály csökkentette Schindler tábornok látóképességét, vagy mert kiváló tárolóhelynek bizonyult azokban a hetekben, amikor a nagy végállomás - Auschwitz-Birkenau túlzsúfoltsággal küzdött. E történet azonban inkább arról szól, hogy mit reméltek - vártak - az emberek Oskartól, mintsem a plaszówi tábor és az üzem életének rémségeiről vagy a foglyok nagy részének végső pusztulásáról. S amíg az SS, a Hadfelszerelési Felügyelőséggel karöltve, Plaszów jövőjét fontolgatta, Josef Bau, egy fiatal krakkói művészlélek - akivel Oskar közeli ismeretségbe kerül majd - szembetűnő módon és fenntartás nélkül szerelemre lobbant egy Rebeka Tannenbaum nevű lány iránt. Bau az építési hivatal műszaki rajzolójaként dolgozott. Fennkölt gondolkodású ifjú volt, s művész módra hitt a végzetben. Minthogy szabályszerű gettópapírokat sosem szerzett be, mondhatni bemenekült Plaszówba. A gettóban anyja és barátai rejtegették, mivel nem rendelkezett az ottani üzemekben megkívánt szakmával. Az 1943 márciusi felszámolás során kiszökött a gettó falai közül, és beállt egy Plaszów felé tartó munkásosztag végére. Plaszówban ugyanis működött egy olyan iparág, amelyre a gettóban nem volt szükség. Építés. Ugyanabban a kétszárnyú komor épületben, amelyben Amon hivatala volt, Josef Bau tervrajzokat készített. Itzhak Stern pártfogása alatt állt, aki gyakorlott műszaki rajzolóként emlegette Oskarnak, hozzátéve, hogy valamelyest a kovácsmesterséghez is ért. Baunak szerencséje volt, hogy nem került gyakran érintkezésbe Amonnal, mivel ilyen érzékeny vonású, komoly tekintetű arcok láttán Amon még a minap is egyszeriben pisztolya után nyúlt. Bau munkahelye távol Amon irodájától, az épület túlsó oldalán volt. Néhány fogoly - beszerzők, írnokok, Mietek Pemper gyorsíró - a parancsnok hivatali helyiségei mellett, a földszinten dolgozott. Nemcsak egy-egy váratlan golyó veszélyének voltak nap mint nap kitéve, hanem ennél is biztosabban annak, hogy felháborító gaztetteket lesznek kénytelenek végignézni. Mundek Kornnak például, aki a háború előtt a Rothschildfiókvállalatok egész sorának beszerzőjeként működött, jelenleg pedig textilneműt, sziksófüvet, épületfát és vasat vásárolt a tábori üzemrészek számára, nemcsak hogy a parancsnoksági épületben kellett dolgoznia, hanem ráadásul abban a szárnyban, ahol Amon hivatala volt. Egyik reggel Korn felpillantott íróasztaláról, és az ablakon keresztül krakkói ismerőst, egy húsz év körüli fiút vett észre a Jerozolimska utca túloldalán, az SSbarakkok mellett, amint éppen egy farakás aljára vizel. Ugyanabban a pillanatban két fehér inges kar és két lapátkéz nyúlt ki az épületszárny végén levő fürdőszobaablakon. A jobb kézben revolver. Két gyors lövés hangzott el, amelyekből legalább egy behatolt a fiú fejébe, és őt magát az előtte álló farakásra taszította. Amikor Korn ismét a fürdőszobaablakra pillantott, az egyik fehér inges kar meg az üres tér az ablak bezárásával foglalatoskodott. Korn íróasztalán rekvirálási űrlapok feküdtek aznap reggel, Amon szétterpeszkedő magánhangzójú, de olvashatatlannak nem mondható láttamozásával. Az aláírásról a kigombolt ruhájú hullára esett a pillantása. Nemcsak azon tűnődött, valóban látta-e, amit látott, hanem egyben érzékelte azt a hatást is, amely Amon módszereiben rejlett. Vagyis ha az emberrel elhitetik, hogy a gyilkosság nem több, mint belépni a fürdőszobába, nem más,

mint apró felrezzenés az akták aláírásának egyhangú műveletéből, akkor talán - bármilyen kétségbeejtő is minden halált rutinnak kell tekinteni, mindennapos foglalatosságnak elfogadni. Josef Bau nem volt kitéve efféle gonosz kísértéseknek. A földszint jobb és középső szárnyán dolgozó hivatalnokgárda körében végzett tisztogatásnál sem volt jelen. Az ügy előzménye Goeth pártfogoltja, Josef Neuschel nevéhez fűződik, aki panaszt tett a parancsnoknál, hogy valamelyik hivatalbeli lány szalonnabőrhöz jutott. Amon dühöngve jött elő szobájából. Mind elhájasodnak? - üvöltötte. Ezután két sorba állította az irodai alkalmazottakat. Kornban a podgórzei gimnázium képét idézte fel a látvány: a túlsó sorban álló lányok oly ismerősek voltak a számára - podgórzei családok gyermekei, együtt nőtt fel velük. Mintha egy tanár osztotta volna szét őket: egyik csoport a Kosciuszko-emlékművet nézi meg, másik a Wawel múzeumát. Valójában pedig a távolabbi sorban álló lányokat íróasztaluk mellől egyenesen a Chujowa Górkára vitték, és a szalonnabőr miatti vétségük okán Pilarzik egyik osztaga agyonlőtte őket. Noha az efféle hivatali izgalmakból Josef Bau kimaradt, mégsem lehet azt állítani, hogy nyugodt életet élt Plaszówban. Ám még mindig kevesebb veszély fenyegette, mint szíve választottját. Rebeka Tannenbaum árva lány volt, de a krakkói zsidókra jellemző rokoni összetartás folytán nagynénik-nagybácsik gondoskodása vette körül. Ez a tizenkilenc éves, kedves arcú, csinos teremtés jól beszélt, kellemesen, választékosan társalgott németül. Nemrégiben Stern irodájában kezdett dolgozni, a parancsnokság mögött, ahol nem fenyegették közvetlen közelből a mindenbe beavatkozó parancsnok dühkitörései. De az irodában végzett munkája mellett más feladatkört is betöltött. Manikűrös volt. Hetenként ápolta Amon kezét, manikűrözte Leo John Untersturmführert, dr. Blanckét és annak szeretőjét, a zord Alice Orlowskit. Kezében tartva Amon kezét, látta, milyen hosszú, formás, vékony ujjú - egyáltalán nem emlékeztet elhízott és főképp nem barbár ember kezére. Amikor első ízben jött érte egy fogoly és közölte, hogy a Herr Kommandant hívatja, menekülni próbált az íróasztalok között, és a hátsó lépcsőn futni kezdett lefelé. A fogoly követte, és utána kiáltott: - Az Isten szerelmére, ne tegye! Engem fog megbüntetni, ha nem viszem oda magát. Követte hát a férfit Goeth villájába. De mielőtt a szalonba lépett, a bűzös pincébe ment le. Ez még Goeth első háza volt, és a pincét egy régi zsidó temető határain belül ásták ki. Lenn, a sírok földjébe vájt üregben Rebeka barátnője, Helen Hirsch ápolta sebeit. - Nem könnyű a helyzeted jelentette ki Helen együttérzően. - De csak végezd a dolgod, és majd meglátod. Mást nem tehetsz. Vannak, akiknél azt szereti, ha hivatalos modorban beszélnek, másoknál meg nem. Adok süteményt, kolbászt, amikor jössz. De magadtól ne vigyél el élelmet. Előfordul, hogy szó nélkül elviszik, én meg nem tudom, hogyan leplezzem a hiányt. Amon nem kifogásolta Rebeka hivatalos modorát, odanyújtotta kezét, és németül elcsevegett vele. A lány úgy érezte, mintha újra a Cracovia Szállóban lenne, Amon pedig keményített ingű, jó húsban levő német üzletember, aki Krakkóba jött textilt, acélt vagy vegyszereket eladni. Volt azonban két körülmény e találkozásokon, amely csökkentette a szívélyesség időtlen légkörét. A parancsnok jobbján mindig ott függött a szolgálati pisztolya, és egyik vagy másik kutya is gyakorta bent szundikált a szalonban. Látta őket, amikor az Appelplatzon Karp mérnök húsát marcangolták. Néha azonban, ha az álmukban szuszogó kutyák mellett ő és Amon a háború előtti karlsbadi gyógyfürdőről cserélték ki véleményüket, a névsorolvasási borzalmak távoliaknak, hihetetleneknek látszottak. Egyik nap kellő bátorságot érzett, hogy megkérdezze, miért tartja mindig magánál a revolvert. A választól végigfutott hátán a hideg, mialatt a parancsnok keze fölé hajolt. Arra az esetre, ha belevág a bőrömbe - hangzott a felelet. Ha bizonyítékot akart, hogy a fürdőhelyekről folytatott társalgás és a dühöngve elkövetett tettek között Amon semmiféle különbséget nem érez, sikerült ezt megszereznie, amikor egy alkalommal az előszobába lépve látta, amint barátnőjét, Helen Hirschet, hajánál fogva ráncigálja ki a szalonból. Helen igyekezett megőrizni nyugalmát, holott gesztenyebarna haja fürtökben szakadt ki, és ha egyik pillanatban kicsúszott is Amon markából, a következőben újult erővel ragadta meg a hatalmas, ápolt kéz. S újabb bizonyság várta azon az estén, amikor belépett a szalonba, és az egyik kutya, Rolf vagy Ralf ráugrott, mindkét vállát lefogta, és feléje tátotta a száját. A szoba túlsó sarkában Amont pillantotta meg, aki mosolyogva hevert a díványon. - Ne reszkessen, maga ostoba lány, mert akkor nem tudom megvédeni a kutyától. Miközben a parancsnokhoz járt manikűrözni, az agyonlőtte a cipőtisztító fiút, mert nem volt

megelégedve a munkájával; a hivatali szobájában csüngő kötélhurokról lógatta le a tizenöt éves tisztiszolgáját, Poldek Deresiewiczet, mert bolhát talált egyik kutyájában, és kivégezte inasát, Lisieket, amiért előzetes bejelentés nélkül drozkát meg lovat adott kölcsön Boschnak. Ám a csinos árva lány hetenként kétszer belépett a szalonba, és megadó nyugalommal fogta meg a dúvad kezét. Josef Baut egy borús reggelen pillantotta meg, amikor a fiú a Bauleitung előtt egy bekeretezett kék nyomatot tartott fel a magasba, az alant szálló őszi felhők felé. Sovány teste roskadozott a nehéz súlytól. A lány kérdezte, nem segíthet-e. - Nem - felelte. - Csak arra várok, hogy kisüssön a nap. - Miért? - érdeklődött Rebeka. A fiatalember elmagyarázta, hogy átlátszó lapon készített épület-tervrajzokat, és fényérzékeny kéknyomatos papírhoz erősítve helyezte bele a keretbe. - Ha jobban kisütne a nap - tette hozzá -, egyfajta vegyi egyesülés révén az átlátszó lapról a kék nyomatra kerülne át a rajz. - Majd így folytatta: - Miért ne lehetne maga az én bűvös napsugaram? A plaszówi csinos lányokat nem szoktatták gyöngédséghez a fiúk. A Chujowa Górkáról hallatszó sortüzek, az Appelplatzon lezajló kivégzések hatására nyers formában nyilvánult meg a nemi ösztön. Képzeljünk el például egy napot, amikor egy csirkét találnak a wieliczkai kábelgyárból visszatérő munkásosztagnál. Villámellenőrzés során bukkantak rá a kapu előtt hagyott tarisznyában. Amon az Appelplatzon toporzékol; tudni akarja, kinek a zsákja, kinek a csirkéje volt. Minthogy az Appelplatzon állók közül senki sem ismeri be, Amon elveszi egyik SS-katona puskáját, és lelövi a sor elején álló foglyot. A testen átfúródó golyó a mögötte állót is leteríti. De még most sem szól senki. - Hogy összetartanak! - üvölt Amon, és a következőt készül kivégezni a sorban. Tizennégy éves fiú lép elő. Reszket, sír. Ő meg tudja mondani, ki hozta be a csirkét - jelenti ki a Herr Kommandantnak. - Nohát ki? - A fiú az egyik halottra mutat. - Az ott! mondja sikoltva. Az egész Appelplatz ámulatára Amon elfogadja, amit a fiú mond. Hátraveti fejét, és tanárosan hitetlenkedő nevetésre fakad. - Ezek az emberek … hát még most sem értik, miért kell fizetniük? Ilyen estét követően a szabad járás-kelés idején, hét és kilenc óra között, a legtöbb fogoly úgy érezte, komótos széptevésre nem jut idő. Az ágyékukba és hónaljukba fészkelődött tetvek nevetségessé tettek minden formaságot. Fiatal férfiak minden teketória nélkül rámásztak a lányokra. A női táborban népszerű lett egy dal, amelyben megkérdik a lánytól, miért nem áll kötélnek, ugyan kinek tartogatja magát. Az Emailiában nem volt ilyen elkeseredett a légkör. A zománcedénygyártó műhelyben falmélyedéseket hagytak szabadon a gépek között, ahol a szerelmesek hosszasabban meghúzódhattak. A zsúfolt barakkokban csak elméleti szétválasztásról lehetett szó. A félelemnélküliség, a nagyobb kenyéradag elejét vette a féktelen viselkedésnek, emellett Oskar érvényben tartotta azt az intézkedést, hogy az SShelyőrség nem léphet be az ő engedélye nélkül a táborba. Egyik fogoly felidézi, hogy Oskar hivatali szobájába dróthuzal volt bevezetve arra az esetre, ha bármelyik SS belépési engedélyt kérne a barakkokba. Miközben az SS lefelé ballagott, Oskar megnyomta a táborban felszerelt csengőhöz csatlakozó gombot. A csengőszó mindenekelőtt arra figyelmeztette a férfi és a női foglyokat, hogy oltsák el tiltott cigarettájukat, amellyel egyébként Oskar látta el őket nap mint nap. (“Menjen fel a lakásomba - szólított meg jóformán mindennap valakit a gyárban -, és töltse meg ezt a cigarettatárcát.”) A csengő arra is figyelmeztette az embereket, hogy menjenek a barakkjaikba. Rebekát egészen lenyűgözte és egy semmibe veszett civilizáció emlékét idézte fel benne, hogy új ismerőse úgy udvarol, mintha a Rynek cukrászdában üldögélnének. Egy másik reggelen, amikor Stern irodájából jött le a lány, Josef megmutatta a munkaasztalát. További barakkok tervrajzán dolgozott. - Maga hányas számú barakkban lakik, és ki ott az Älteste? - Illő vonakodással mondta meg a fiúnak. Látta, amint Helen Hirschet hajánál fogva rángatta le Amon a lépcsőn, s tudta, hogy ha ő maga véletlenül belevág a parancsnok hüvelykujján a körömre növő bőrbe, egy perccel sem él tovább. Ám ez a fiú visszaadta félénk tartózkodását, visszaadta lánykorát. - Eljövök és beszélek az édesanyjával - ígérte. - Nincs anyám - felelte Rebeka. - Akkor az Ältestével beszélek. Így kezdődött a széptevés - idősebbek hozzájárulásával -, és mintha megfelelő világ és kellő idő lenne rá. Minthogy ilyen különös, szertartásoskodó fiú volt, nem is csókolóztak. S végül meg épp Amon fedele alatt ölelték át egymást. Manikűrözés után történt. Rebeka forró vizet és szappant kapott Helentől, és a küszöbönálló tatarozás miatt kiürített legfelső emeletre lopózott, hogy kimossa blúzát és másik rend fehérneműjét.

Mosdótálként csajkája szolgált. Holnap majd a levest töltik bele. Szorgalmasan dörgölte holmiját a szappanhabos csöbörben, amikor Josef megjelent. - Miért jött ide? - kérdezte a fiútól. - A tatarozási tervrajzhoz kell méretet vennem hangzott a válasz. - De miért van itt maga? - Láthatja felelt a lány. - De ne beszéljen, kérem, olyan hangosan. Josef ide-oda szökdécselt a szobában, falakon, falszegélyek mentén feszítve ki a mérőszalagot. Gondosan végezze - kérte aggódva a lány, mert ismerte Amon szigorú igényeit. - Ha már itt vagyok, magát is megmérhetem - szólt a fiú. Karjára tette a colstokot, majd nyakszirtjétől kezdve a gerincoszlop végéig lemérte. A lány nem tiltakozott, amint a méregető hüvelykujj hozzáért. De miután forrón megölelték egymást, kiparancsolta a szobából. Gyöngéd órákra nem volt alkalmas ez a hely. Más szerelmi idillek is szövődtek Plaszówban, még az SS körében is, de ezek nem alakultak olyan derűsen, mint Josef Bau és a manikűröslány illedelmes románca. Albert Hujar Oberscharführer például, aki a gettóban dr. Rosalia Blaut, a barakkok alapfalának beomlása után pedig Diana Reitert lőtte agyon, beleszeretett egy zsidó fogolynőbe. Madritsch lányát egy tarnówi gettóból való zsidó fiú ejtette rabul, aki természetszerűleg Madritsch gyárában dolgozott Tarnówban, míg csak Amont, a gettók felszámolásának szakavatott irányítóját, nyár vége felé oda nem küldték, hogy Krakkó után Tarnówot is ürítse ki. A fiatalember most a plaszówi Madritschüzemben dolgozott, oda látogathatott el hozzá a lány. Az ügy azonban eleve reménytelennek ígérkezett. A foglyoknak legalább voltak titkos fülkéi és egyéb rejtekhelyei, ahol szerelmesek meg házastársak találkozhattak. De Fräulein Madritsch és szerelmese kapcsolatának az égvilágon minden ellene fordult - a Reich törvényei éppúgy, mint a foglyok sajátos, íratlan szabályai. A derék Raimund Titsch az egyik gépkezelőnőjébe lett szerelmes. Gyöngéd, titkos és eleve halálra ítélt vonzalom volt ez is. Ami Hujar Oberscharführert illeti, Amon személyesen parancsolt rá, hogy ne csináljon bolondot magából. Albert tehát kisétált a lánnyal az erdőbe, s ott a legmélyebb sajnálkozás közepette tarkón lőtte. Az SS-katonák szenvedélyes érzelmeit - úgy rémlett, halál lengi körül. Jól tudta ezt a Goeth vacsoravendégeit bécsi melódiákkal szórakoztató Henry Rosner hegedűs és fivére, Leopold, a harmonikás. Egyik este magas, karcsú, őszes hajú Waffen SS-tiszt vacsorázott Amonnál, és miközben egyik pohár italt a másik után hajtotta fel, egyre csak a “Szomorú vasárnap” kezdetű magyar nótát akarta Rosneréktől hallani. Érzelmes ömlengés ez a dal, amelyben a szerelmi bánatban szenvedő fiatalember öngyilkosságra készül. Pontosan azt a túláradó érzelgősséget tükrözte, amely - Henry megfigyelése szerint - olyan nagy hatást gyakorolt a ráérős SS-katonákra. A harmincas években annyira közkedvelt lett, hogy magyar, lengyel és csehszlovák hatóságok egyaránt fontolgatni kezdték a betiltását, mivel a dal népszerűsége egy sereg szerelmi bánatban elkövetett öngyilkossághoz vezetett. Fiatalemberek gyakorta idézték búcsúlevelükben, mielőtt főbe lőtték magukat. A Reich propagandaminisztériuma már régen betiltotta a dalt. És íme, ez a magas, elegáns vendég, akinek magának is kamaszszerelem lázában égő fiai-lányai lehetnek már, folyvást e szavakkal lép oda a Rosner fivérekhez: - Játsszák a “Szomorú vasárnap”-ot. - S ámbár dr. Goebbels nem engedélyezte volna, itt, Dél-Lengyelország e kietlen pontján, senki sem szállt vitába egy szerelmi csalódástól szenvedő SS-törzstiszttel. Miután a vendég négy vagy öt ízben megrendelte a dalt, Henry Rosneren egyfajta mágikus hit lett úrrá. A törzsi eredetben gyökerező muzsikának mindenkor varázslatos ereje volt. S Európában senki nem érzékelte jobban a hegedűszó magával ragadó erejét, mint Henry, a krakkói zsidó, akinek a családjában nem annyira tanulják, mint inkább örökbe kapják a zenét, ahogyan a kollén papi rangja öröklődik. Henryben - mint később elmondta - e gondolat fogant meg: “Istenem, ha lesz hozzá erőm, kitartásom, ez a gazfickó talán megöli magát.” A betiltott “Szomorú vasárnap” a folytonos ismétléssel polgárjogot nyert Goeth ebédlőjében, és Henry most hadba indult vele. A harmonikázó Leopold is nekibuzdult a tiszt szinte hálásnak nevezhető mélabús pillantásától. Henry saját megítélése szerint oly szembetűnően igyekezett halálba hegedülni az SS-tisztet, hogy verejtékezve várta a pillanatot, amikor Amon is rájön erre, a villa mögé viszi, és végez vele. Hogy jól játszott-e vagy sem, az egyáltalán nem volt lényeges. Megszállottan játszott. Csupán egyetlen ember - a tiszt - vette észre és helyeselte ezt, s a részeg Bosch, Scherner, Czurda és Amon rikácsolása közepette továbbra is Henry

szemébe nézett, mintha bármelyik pillanatban fel akarna ugrani a helyéről, hogy így kiáltson: “Uraim, a hegedűsnek teljesen igaza van. Ilyen súlyos bánatot nincs értelme elviselni.” Rosnerék újra meg újra játszották a dalt, túllépve azt a határt, amikor rendes körülmények között Amon így kiáltott volna: “Elég!” A vendég végre felállt, és kiment az erkélyre. Henry tudta már, hogy amit a maga részéről megtehetett, mindent megtett ennek az embernek. Fivérével együtt Suppéra és Lehárra tért át nagy hirtelen, bővérű operettmuzsikával takarva el az áruló nyomokat. A vendég egyedül maradt az erkélyen, és félóra múltán golyót röpített a fejébe, megzavarva az estély vidám hangulatát. Így működött a nemi ösztön Plaszówban. Hajtetű, lapostetű és gyors elintézés a drótkerítésen belül; öngyilkosság, tébolyultság a peremén. S mindennek közepette Josef Bau és Rebeka Tannenbaum tovább járták az illedelmes udvarlás krinolintáncát. A havas tél közepén olyan jogi változás történt Plaszówban, amely kedvezőtlenül érintette a drótsövényen belül élő összes szerelmest. 1944 januárjának első napjaiban Konzentrationslager-nek (koncentrációs tábornak) minősítették, s a Berlinnel határos Oranienburgban székelő és Oswald Pohl tábornok vezetése alatt álló SS Gazdasági és Ügyviteli Főigazgatóság fennhatósága alá került. A plaszówi altáborok - köztük Oskar Schindler Emailiája - fölött is Oranienburg gyakorolt felügyeletet. Scherner és Czurda rendőrfőnökök közvetlen hatalma megszűnt. Az Oskar és Madritsch üzemében alkalmazott foglyok munkabérét a Pomorska utca helyett Richard Glücks tábornoknak, a Pohlközpont D (Koncentrációs Táborok) ügyosztálya vezetőjének a hivatalába kellett befizetni. Ha Oskarnak pártfogásra volt ezentúl szüksége, nemcsak Plaszówba kellett ellátogatnia, és Amont megpuhítani, nemcsak Julian Schernert vacsorára hívni, hanem kapcsolatot kellett teremtenie az oranienburgi központ hivatalkomplexumának egyes tisztviselőivel is. Oskar hamarosan alkalmat talált, hogy Berlinbe menjen, és találkozzon azokkal, akikhez táborának ügyei tartoztak. Oranienburg kezdetben koncentrációs tábor volt, majd hivatali barakkok hosszan elnyúló sora lett belőle. A D-ügyosztály irodáiban a foglyok életének és halálának minden formáját, módját szabályozták. Richard Glücks hivatalfőnök felhatalmazást kapott arra is, hogy Pohllal folytatott megbeszélés alapján megfelelő egyensúlyt teremtsen munkások és gázkamrákba irányítandók között, hibátlan egyenletet állítson fel, amelyben X a kényszermunkásokat fejezi ki, Y a gyorsabb halálra ítélteket. Glücks minden elképzelhető esetre szabályzatot dolgozott ki. Rendeleteket kiagyaló, papírrágó, szenvtelen szakemberek ízetlen szakmai zsargonjában fogalmazott körlevelek érkeztek az ügyosztályáról: SS Gazdasági és Ügyviteli Főigazgatóság D főosztálya (Koncentrációs Táborok) D 1-AZ: 14f1-Ot-SGEH TGB NO 453-44 A Koncentrációs Táborok parancsnokainak Da, Sah, Bu, Mau, Slo, Neu, Au I-Ill, Gr-Ro, Natz, Stu, Rav, Herz, A-Ir-Bels, Gruppenl. D. Riga, Gruppenl. D. Cracow (Plaszów). A táborparancsnokok mind nagyobb számban kérelmezik a korbácsolás alkalmazásának engedélyezését a haditermelésben dolgozó foglyok szabotázscselekményeinek megbüntetésére. Felszólítom, hogy a jövőben minden bizonyított szabotázscselekmény esetén (vezetőségi jelentés mellékelendő) akasztás által történő kivégzés foganatosítandó. A kivégzés az illetékes munkaosztag jelenlétében hajtandó végre. Elrettentő példanyújtás céljából a kivégzés okai nyilvánosan ismertetendők. (Aláírás) SS-Obersturmführer Ebben a vészhivatalban egyes iratok azt fejtegették, milyen hosszú legyen a foglyok haja, amelyet olyanféle gazdasági célokra lehet felhasználni, mint “szőrből készült zokni a tengeralattjárók legénysége vagy nemezelt szőr lábbeli a Reich vasutasai számára”, míg mások azt fontolgatták, hogy a “haláleseteket” feltüntető űrlapokat nyolc különböző osztályon iktassák-e, vagy egyszerűen betűvel lássák el, és a kartotéklapra történt rávezetés után a személyügyi osztály nyilvántartásához csatolják. És ide jött el a krakkói Herr Oskar Schindler, hogy zablociei kis ipartelepéről szót ejtsen. Közepes rangú személyügyi törzstisztet

bíztak meg, hogy foglalkozzék ügyével. Oskart ez nem hangolta le. Az ő létszámánál jóval több zsidó foglyot alkalmazó munkaadók is voltak. Elsősorban a mamutüzemek: Krupp és az I. G. Farben. A plaszówi kábelgyár. Walter C. Toebbens varsói gyáros is, akit Himmler a Wehrmachtba próbált kényszeríteni, nagyobb munkaerőt foglalkoztatott Herr Schindlernél. Azután a Stalowa Wola-i acélművek, a budzyni és a zakopanei repülőgépgyárak, a SteyrDaimler-Puch művek Radomban. Az Emailia alaprajza ott feküdt a személyügyi tiszt íróasztalán. - Remélem - jegyezte meg kurtán -, nem akarja bővíteni táborát, mert azzal tífuszjárvány veszélyét idézné elő. Oskar kézlegyintéssel hárította el ezt a feltevést. Számára csak az volt a fontos, hogy munkaerő tekintetében ne történjen nála változás. Erről a kérdésről - mondta a tisztnek - már beszélt egyik barátjával, Erich Lange ezredessel. Oskar látta, hogy a név említése nem maradt hatástalan az SS-tisztre. Ekkor elővette az ezredes levelét, és a személyügyis, hátradőlve székében, olvasni kezdte. Csend uralkodott a hivatalban, csupán tollsercegés, papírzizegés és halk szavú beszélgetés hangját lehetett a szomszéd szobából hallani, mintha az itt lévők nem tudnák, hogy sikolyokkal teli levegő veszi körül őket. Lange ezredes befolyásos ember volt, a Hadfelszerelési Felügyelőség berlini katonai parancsnokságának vezérkari főnöke. Oskar a Schindler tábornok hivatalában rendezett egyik összejövetelen ismerkedett meg vele. Jóformán az első perctől kezdve rokonszenveztek egymással. Efféle társaságban gyakran került össze két olyan ember, akik ösztönösen érezték, hogy a másik sem rokonszenvezik túlságosan a rendszerrel, s ilyenkor behúzódtak talán valamelyik sarokba, hogy kipuhatolják egymást, s alkalmasint barátságot is kössenek. Erich Langét borzadállyal töltötték el a lengyelországi gyártáborok - az I. G. Farbenművek Bunu-lágertelepe például, ahol a brigádvezetők SS “munkatempót” vezettek be, és a foglyokkal futás közben rakatták ki a cementet, ahol az éhenhaltak és szenvedéstől elpusztultak tetemét a kábelek számára ásott árkokba lökték, és azokkal együtt cementezték be. “Nem azért jöttek ide, hogy éljenek, hanem hogy betonba vesszenek” - közölte egy üzemvezető az újonnan érkezőkkel, és Lange átkozottul érezte magát e szavak hallatán. Oranienburgba címzett levelét telefonbeszélgetések előzték meg, s e beszélgetések meg a levél ugyanazt állapították meg: Herr Schindler étkezőfelszerelést és 45 milliméteres páncéltörő lövedékeket előállító üzeme nagymértékben segíti a nemzeti fennmaradásunkért folytatott harcot. Szakképzett munkásgárdát épített ki a gyárában, és minden olyan intézkedés kerülendő, amely megszakítaná a Herr Direktor Schindler vezetése alatt folyó munkájukat. A levél kellő hatást gyakorolt a személyügyi tisztre. Ezek után - jelentette ki - nyíltan fog Herr Schindlerrel beszélni. Semmiféle terv nem készült, amely meg akarná változtatni a zablociei tábor jellegét vagy foglyainak létszámát. Herr Direktornak azonban meg kell érteni, hogy a zsidók helyzete, még a szakképzett fegyvergyártó munkásoké is, fölöttébb kockázatos. Vegyük saját SS-vállalataink helyzetét. Az SS irányítása alatt álló Ostindustrie foglyokat foglalkoztat egy lublini tőzegtéglagyárban, kefegyárban és vasöntödében, radomi szerelvényüzemekben és trawniki prémfeldolgozóban. Ugyanakkor más SS-alakulatok folyamatosan irtják a munkaerőt, s ennélfogva az Osti keretében úgyszólván leállt a termelés. Hasonló a helyzet a haláltáborokban, ahol a felügyelők szintén nem hagynak elegendő számú foglyot a gyári munkára. Sűrű levélváltás folyt már ebben az ügyben, de a tábori szolgálatosok hajthatatlanok. - Természetesen - tette hozzá a személyügyi tiszt, rákoppintva a levélre - én mindent meg fogok tenni az ön érdekében. - Világosan értem a problémát - mondta Oskar sugárzó mosolyával. - Ha valami módon kifejezhetném hálámat… Oskar végül is némi garancia birtokában távozott Oranienburgból: bízhatott krakkói altábora fennmaradásában. A Plaszówban életbe lépett új rendszer hatását a szerelmesek annyiban érezték, hogy a nemek szétválasztása miként azt az SS Gazdasági és Közigazgatási Központjának sorozatos utasítása előírta megvalósult. A férfi- és női barakkok között húzódó, a tábort övező, valamint az ipartelepeket határoló drótsövényeket egyaránt elektromos árammal töltötték meg. A feszültség értékét, a drótok közti távolságot s az elektromos töltetű fémszálak és szigetelők számát központilag írták elő. Amon és emberei hamarosan

felfedezték az új módszerben rejlő fegyelmezési lehetőséget. Az árammal töltött külső és az eredeti, semleges, belső drótsövény közé akár egyvégtében huszonnégy órára is oda lehetett állítani az embereket. Ha tántorogni kezdtek a kimerültségtől, eszükbe jutott, hogy a hátuk mögött húzódó drótszakasz több száz volt feszültségű. Mundek Korn például teljes nap és éjszaka állt e szűk résben, amikor a táborba visszatérő brigádjából hiányzott egy fogoly. De még a drótnak nekiütődés veszélyénél is rosszabb volt, hogy esti névsorolvasástól reggeli ébresztőig a drótsövénybe vezetett villanyáram sáncárokként választotta el a férfiakat és nőket egymástól. Az érintkezés ezután csak arra a rövid ideig tartó gyülekezésre korlátozódott az Appelplatzon, míg sorakozót nem kiáltottak. Minden párocska megállapodott egy hívójelben, amelyet a tömegben fütyörészett, hegyezve fülét, hogy a válaszrefrént meghallja a füttyerdőben. Rebeka Tannenbaumnak is megvolt a maga titkos hangjele. Pohl tábornok központi SS-hivatala madárnász-módszert kényszerített rá a plaszówi foglyokra. S most ilyen eszközökkel folytatódott a szertartásos idill Rebeka és Josef között. Majd Josef a ruharaktárból valamiképp hozzájutott egy halott nő ruhájához. Nemegyszer előfordult ezután, hogy a férfiak névsorolvasása után a latrinára ment, magára öltötte a hosszú ruhát, ortodox főkötőt tett a fejére, majd visszajött, és beállt a nők sorába. Rövid haja nem tűnt fel az SS-őrnek, mivel a tetvek miatt a legtöbb nőnek lenyírták a haját. Tizenháromezer női fogoly társaságában bement hát ő is a női táborba, és egész éjjel Rebeka társaságában üldögélt az 57-es barakk priccsén. Rebeka barakktársai közül az idősebb nők szaván fogták Josefet. Ha a fiatalember a hagyományos udvarlás híve, akkor ők hagyományos gardedám szerepet töltenek be. Josef eképp valóságos jótevő lett a számukra, lehetőséget adva, hogy szertartásos békebeli lényüket csillogtassák. Háromemeletes priccseikről addig tartották szemmel a két gyereket odalenn, míg csak el nem aludtak. Ha egyikükben-másikukban felmerült is néha a gondolat: Ne csináljunk már olyan nagy ügyet ilyen időkben abból, hogy mit mívelnek a gyerekek az éj sötétjében, nem ejtettek róla szót. Két matróna hajlandó volt egy keskeny priccs szélén szorongani, csak hogy Josefnek külön hálóhelye legyen. Kényelmetlenség, a szomszéd test szaga, a veszély, hogy tetű mászik át róla semmi nem volt olyan lényeges, az önérzet számára olyan döntően fontos, mint hogy ez az idill a szabályoknak megfelelően teljesedjék be. Egy tél végi napon Josef, az építészeti hivatal karszalagjával kabátujján, a belső kerítés és az árammal töltött külső drótsövény között húzódó keskeny sávra ment, és a szokatlanul tiszta hóban, a kupolás őrtornyok előtt megjátszotta, hogy valamilyen építészeti célból felméri a senki földjét. A porcelánszigetelőkkel ellátott betonoszlopok alján kibújtak az év első apró virágai. Acélcolstokját villogtatva, letépte és zubbonyába dugta őket. Átment a táboron, majd befordult a Jerozolimska utcára. A zubbonya mellébe tömött virágokkal a parancsnok villájához ért, amikor maga Amon jelent meg a bejárati ajtóban, és teljes nagyságában lefelé indult a lépcsőn. Josef Bau megtorpant. Ez volt a legveszedelmesebb dolog: megállni, mozdulatlanná merevedni Amon előtt. De ha már megállt, úgy állt, mint a sóbálvány. Attól félt, hogy a Rebeka nevű árva lánynak oly habozásmentesen, oly őszintén felkínált szív most minden bizonnyal Amon egyik újabb célpontja lesz. Amon azonban elment mellette; nem vette észre, nem tiltakozott, amiért mércével kezében tétlenül áll ott. Josef Bau valamiféle biztosítékot vélt felfedezni ebben. Senki sem menekült meg Amontól, hacsak a sors eleve másképp nem rendelte. Vadászruhájában pompázva, Amon egyik nap a hátsó kapun jött be váratlanul a táborba, és a garázsnál a Warrenhaupt lányt pillantotta meg, aki egy limuzinnál lebzselt, és a visszapillantó tükörben bámulta magát. A kocsi ablakai, amelyeket meg kellett tisztítania, még piszkosak voltak. Amon emiatt lelőtte a lányt. Máskor meg egy konyhaablakon át meglátott egy anyát a lányával. Túl lassan hámozták a burgonyát. A párkány fölött behajolva, mindkettőjükkel végzett. És most itt, a lépcsőjénél olyasmit láthatott, amit szívből gyűlölt: mozdulatlan, szerelmes zsidót, műszaki rajzolót, himbálódzó acélcolstokkal kezében. És Amon továbbment. Bau szükségét érezte, hogy ezt a pimasz szerencsét valamilyen jelentőségteljes tettel szentesítse. A legjelentőségteljesebb cselekedet nyilván a házasság volt. Visszament a parancsnoksági épületbe, felment a lépcsőn Stern irodájába, és ott találva Rebekát, megkérte a kezét.

Rebeka örömmel vette tudomásul, hogy egyszeribe milyen sürgőssé vált a dolog. Aznap este a halott asszony ruhájában Josef újra ellátogatott anyjához, és az 57-es barakkba, a gardedámok tanácsába. Most már csak egy rabbi érkezésére vártak. De ha jöttek is rabbik, mindössze néhány napig maradtak, s máris továbbvitték őket Auschwitzba. Ennyi idő pedig nem volt elég a kiddúsín és a niszúín szertartását igénylőnek, hogy egyikükre rátaláljanak, s megkérjék papi tevékenysége utolsó gyakorlására, mielőtt a rá váró gázkamrába kerülne. Josef egy kegyetlenül hideg februári vasárnap este tartotta esküvőjét Rebekával. Rabbi hiányában Josef anyja, Bauné adta össze őket. Neológ zsidók lévén, nem volt szükségük arameus nyelven írott kettúbára. Wulkan ékszerész műhelyében két gyűrűt készített valaki egy ezüstkanálból, amelyet Bauné a gerendák között rejtegetett. Benn a barakkban Rebeka hétszer körüljárta Josefet, a vőlegény pedig rátaposott egy üvegtárgyra, az építési irodából származó kiégett villanykörtére. Többemeletes priccs legfelső részét adták az ifjú párnak. Takarókat akasztottak köré, hogy elkülönítve érezzék magukat a fiatalok. Josef és Rebeka sötétben s a körülöttük folyó sikamlós tréfálkozás közepette kapaszkodtak fel a priccsre. Lengyelországi lakodalmakon mindig jutott idő és alkalom profán jellegű viccelődésre. Ha az esküvői vendégek nem kívántak személy szerint részt venni a hagyományos kétértelmű élcelődésben, hivatásos lakodalmi tréfamestert hívtak. Asszonyok, akik a húszas-harmincas években alkalmasint rosszalló ábrázattal hallgatták a felfogadott tréfacsináló pikáns viccelődését, a férfiak falrengető hahotáját, és javakorabeli nők lévén, csak időnként engedték meg maguknak, hogy úrrá legyen rajtuk is az általános jókedv, ezen az estén Dél-Lengyelország összes távol eső és halott tréfamestere szerepkörét ellátták. Josef és Rebeka legfeljebb tíz perce lehettek a felső priccsen, amikor felgyulladtak a barakklámpák. A takarók közül kilesve, Scheidt Untersturmführert pillantotta meg Josef, amint ellenőrző körutat tartott a priccsek között. A végzet rég ismert, riasztó tudata kerítette Josefet hatalmába. Nyilván rájöttek, hogy nincs ott a saját helyén, és az egyik legkegyetlenebb tisztet küldték utána anyja barakkjába. Amon csak azért nem vette akkor észre a villa előtt, hogy a vérszomjas Scheidt idejöhessen most, és megölje őt a nászéjszakáján! Tisztában volt azzal is, hogy minden nőt veszélybe sodort - anyját, menyasszonyát, a tanúkat, s azokat, akik a sikamlós tréfákban jeleskedtek. Bocsánatkérő szavakat mormolt, halkan elnézést kért. Rebeka csendre intette, és leszedte a válaszfal-takarókat. Ilyen késő éjjel - elmélkedett - nem mászik fel Scheidt egy felső priccsre, hacsak dühbe nem hozza valami. A lentebb fekvő nők odaadták neki szalmával tömött kispárnájukat. Josef szépen zengte a szerelem dalát, de most gyerekké vedlett vissza, akit el kellett rejteni. Rebeka erélyesen a priccs végébe tolta, és párnákkal takarta be. Nézte, amint Scheidt elmegy a priccse alatt, és a hátsó ajtón távozik a barakkból. A lámpák elaludtak. Néhány merészebb élc elhangzott még a sötétben, miközben Bauék visszatértek bizalmas magányukba. Öt perc sem telt el, és zúgni kezdtek a szirénák. Mindenki felült a sötétben. A hang azt jelentette Baunak, hogy igenis eltökélték ennek az egyházi előírásokkal kötött házasságnak a széttiprását. Odaát a férfibarakkban megtalálták üres hálóhelyét, és most már komolyan üldözőbe vették. A priccsek közötti sötét átjáróban összegyűltek a nők. Ők is tudták. A felső priccsről hallotta, mit beszélnek. Ódivatú szerelme mindannyiuk vesztét idézi elő. A mindvégig oly előzékenyen viselkedő barakkÄltestét fogják először agyonlőni, mihelyt felgyullad a lámpa, és egy női rongyba bújt fiatal férfit találnak itt. Josef Bau megragadta ruháit. Röpke csókot adott feleségének, lecsúszott a földre, és kiszaladt a barakkból. A kinti sötétségben beléhasított a sziréna üvöltése. Kiskabátjával, ócska női ruhával hóna alatt futott a piszkos hóban. Ha kigyullad a fény, meglátják a toronyból. Az a képtelen gondolata támadt, hogy leverhetné a drótsövény fölött elhelyezett lámpákat, sőt az áramerősség váltakozása közben akár át is mászhatna a kerítésen. Ha egyszer már visszajutott a férfitáborba, kiagyalhat egy hasmenésről szóló történetet, hogy összeesett a latrinán, és csak a sziréna hangjára tért magához. De még ha villamos árammal végzik is ki, gondolta futás közben, akkor sem árulja el, ki volt az a nő, akit meglátogatott. Gyors iramban közeledett a halált hozó drótsövény felé, nem gondolva rá, hogy az Appelplatzon sorra kerülő iskolás jelenetben valamilyen módon rá fogják kényszeríteni Rebekát, hogy lépjen ki a sorból.

A plaszówi férfi- és női tábor között kilenc, árammal töltött fémhuzal volt kifeszítve. Josef Bau olyan magasra ugrott, hogy lába a harmadik drótba kapaszkodott, kinyújtott keze pedig felülről a másodikat érintette. Úgy képzelte, hogy fürgén, mint a nyúl, átlendül a sövény tetején. Ehelyett azonban a dróthálón kötött ki, ott csüngött rajta. A drót, amelybe megkapaszkodott, hideg volt, amit ő az áram előhírnökének vélt. Áram azonban nem volt. Világítás sem. A kerítésen csüngő Josef Bau nem tűnődött a feszültség hiányának okán. Felkapaszkodott a sövény tetejére, és átugrott a férfitáborba. Nős ember vagy - mondogatta magában. A mosodák melletti latrinára osont. “Borzalmas hasmenés, Herr Oberscharführer.” Lihegve állt a bűzben. Amon nemtörődömsége a virágszedés napján, a birkatürelemmel kivárt beteljesülés kétszeri megzavarása, Scheidt és a szirénák, sötétség és drótsövény - tántorogva, émelyegve azon tűnődött, el tudjae viselni ezt a titokzatos életet. Ő is, mint a többiek, egyértelműbb szabadulásra várt. Kiment, és az utolsók között csatlakozott a barakkja előtt álló sorhoz. Remegése közepette is biztosra vette, hogy az Älteste igazolni fogja távollétét. “Igen, Herr Untersturmführer, én adtam engedélyt Bau Häftlingnek, hogy latrinára menjen.” Egyáltalán nem őt keresték. Három cionista után kutattak, akik Wehrmacht-matracokat készítettek afrikból a kárpitosüzemben, és onnan szöktek meg egy teherautó-rakomány ágybetét közé rejtőzve.

27 1944. április 28-án Oskar - oldalvást nézve meg magát a tükörben - megállapította, hogy harminchatodik születésnapjára vastagabb lett a dereka. De aznap legalább senki sem jelentette fel, amiért ölelgette a lányokat. Bárki volt is német szakemberei közül a besúgó, nyilván reményét vesztette, hiszen Oskart a befolyásolhatatlannak hitt Pomorskáról és Montelupichból egyaránt kiengedték. E nap alkalmából megérkezett Emilie szokásos születésnapi üdvözlete. Ingrid és Klonowska pedig ajándékkal kedveskedtek. Oskar magánélete nemigen változott a Krakkóban töltött négy és fél év alatt. Ingrid most is ágyastárs volt, Klonowska barátnő, Emilie távol levő, megértő hitves. Ha érte is őket sérelem vagy kínos meglepetés, semmiféle írásos nyom nem utal rá. Harminchetedik évében azonban mindinkább nyilvánvaló lesz, hogy Ingridhez fűződő kapcsolata némileg elhidegül, hogy Klonowska, a most is hű barát, szórványos együttlétekkel is beéri, és hogy Emilie változatlanul felbonthatatlannak tekinti házasságukat. E napon mindenesetre átadták ajándékaikat, és bölcsen hallgattak. Mások az ünnepség fényét emelték. Amon megengedte Henry Rosnernek, hogy az ukrán helyőrség legszebb hangú baritonistája őrizetében átvihesse hegedűjét a Lipowa utcába. Amonnak ez idő tájt nagy örömére szolgált a Schindlerrel való kapcsolat. Az Emailia-tábornak nyújtott folyamatos segítségéért Amon viszonzásképp arra kérte nemrégiben Oskart, hadd használhassa állandóan az ő Mercedesét - nem a Johntól vásárolt tragacsot, amely egy napig volt Oskar birtokában, hanem az Emailia-garázs legelegánsabb kocsiját -, és Oskar teljesítette kívánságát. A hangverseny Oskar hivatali szobájában zajlott le. Oskaron kívül nem volt más jelen, mintha a házigazda beleunt volna a társas életbe. Amikor az ukrán a mosdóba ment, Oskar elárulta Henrynek lehangoltsága okát. A háborús hírek zaklatták fel. Születésnapjára elakadtak a hadműveletek. Az orosz seregek megálltak a Pripjaty mocsarai mögött Belorussziában, csakúgy, mint Lwów előtt. Henryt meglepte Oskar aggodalma. Nem érti-e - tűnődött -, hogy ha az oroszok akadálytalanul nyomulnak előre, az ő itteni működésének befellegzett? - Többször kértem már Amont, hogy engedje magát végleg ide - mondta Rosnernek Oskar. Feleségével, gyerekével együtt. Hallani sem akar róla. Nagyra tartja magát. De végül is… Henry hálásan megköszönte. De úgy érezte, nem hallgathatja el, hogy családja Plaszówban is teljes biztonságban van. A sógornőjét például rajtakapta Goeth, amint munka közben cigarettázott, és rögvest parancsot adott kivégzésére. De az egyik altiszt bátorkodott a Herr Kommandant tudomására hozni, hogy ez a nő nem más, mint Rosnerné, a harmonikás Rosner felesége. - Ó - mondta Amon megbocsátó hangon -, ne felejtse el, lányom, hogy munka közben nem szabad dohányozni. Henry azt is elmondta ezen az estén Oskarnak, hogy Amonnak ez az álláspontja - miszerint Rosnerék zenei tehetsége védelmet biztosít számukra - győzte meg őt és Mancit, hogy nyolcéves fiúkat, Oleket, a táborba hozzák. Krakkói barátoknál rejtőzött mostanáig, de ez a helyzet napról napra veszélyesebb lett. Olek elvegyülhetett idebenn a tábori nyilvántartásban jórészt nem szereplő gyerekek kicsiny csoportjában, akiknek jelenlétét a foglyok helyeselték, a fiatalabb felügyelők pedig általában eltűrték. Az igazán veszélyes vállalkozás azonban Olek bejuttatása volt. Poldek Pfefferberg csempészte be a fiúcskát, amikor teherautóval szerszámládákért kellett mennie a városba. Az ukránok kis híján rátaláltak a kapuban, amikor nem tartozott még a táborba, és holléte a Reich főkormányzósága összes faji törvényének megszegését példázta. Mindkét lába kiállt a Pfefferberg bokái közé szorított láda csücskéből. - Pfefferberg bácsi, Pfefferberg bácsi - hallotta Poldek, míg az ukránok a teherautó végében turkáltak. - Kilátszik a lábam. Henry most már nevetett ezen, némi óvatossággal ugyan, hiszen megpróbáltatásaik még nem értek véget. Schindler azonban olyan drámai mozdulattal reagált, amelyet születésnapja estéjének enyhén ittas mélabúja válthatott ki. Íróasztala székét a támlájánál fogva, a Führer arcképéhez emelte fel. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy a szentképhez vágja. De aztán visszaereszkedett a sarkára, lassan leengedte a széket, s amikor annak lábai ismét egyenlő távolságban voltak a padlótól, akkora erővel csapta a szőnyegre, hogy beleremegtek a falak.

S ekkor megszólalt: - Égetik odakinn a hullákat, mi? Henry fintorgott, mintha a szobában érezné a bűzt. - Nekikezdtek - felelte. Most, hogy Plaszów - hivatalos nyelven - koncentrációs tábor lett, a foglyok biztonságosabbnak ítélték az Amonnal való találkozást. Az oranienburgi vezetők nem engedélyezték az azonnali kivégzést. Elmúlt az az idő, amikor kényelmesen dolgozó krumplihámozókat azon nyomban ki lehetett nyírni. Megfelelő eljárás után végezhették csak ki őket. Kihallgatást kellett tartani, és a jegyzőkönyvet három példányban elküldeni Oranienburgba. A halálos ítéletet nemcsak Glücks tábornok hivatalának, hanem Pohl tábornok V-ügyosztályának (Gazdasági Vállalatok) is meg kellett erősíteni. Mert ha egy parancsnok fontos termelőmunkát végző embereket ölt meg, kártalanítási igényekkel ostromolták a W-ügyosztályt. A dachaui fogoly munkásokat alkalmazó Allach-Munich Kft. porcelángyárosai például a közelmúltban nyújtottak be 31800 márka összegű követelést, mivel “az 1943 januárjában kitört tífuszjárvány következtében 1943. január 26. és március 3. között nem álltak rendelkezésünkre fogoly munkások. A Vállalatok Kártalanítását Szolgáló Segélyezési Törvény 2. pontja értelmében úgy `véljük, jogunk van kártalanítási igénnyel fellépni…” A W-ügyosztály még inkább köteles volt anyagi kárpótlást nyújtani, ha valamely mániákusan lövöldöző SS-tiszt túlbuzgalma idézett elő szakmunkaerő-hiányt. Az aktagyártás és az ügyosztállyal való bonyodalmak elkerülése érdekében tehát Amon többnyire féken tartotta a kezét. Azok az emberek, akik negyvennégy tavaszán vagy nyár elején kerültek a közelébe, veszélytelenebbnek ítélték a találkozást, noha a W-ügyosztályról, Pohl vagy Glücks tábornokról nem volt tudomásuk. Amon megenyhülése éppoly rejtélyes volt, mint fékevesztett dühöngése. Most viszont - ahogy azt Oskar Henry Rosnernek említette - holttesteket égettek Plaszówban. Az orosz támadásra előkészülve, az SS megsemmisítette keleti létesítményeit. Treblinkát, Sobibort és Belzecet előző ősszel kiürítették. A Waffen SS-táborvezetők utasítást kaptak a gázkamrák és krematóriumok felrobbantására, minden felismerhető nyom eltörlésére, és ezek után Olaszországba, partizánok elleni harcra irányították őket. A Felső-Szilézia biztonságos területén épült óriási auschwitzi komplexum végzi majd el a keleti körzetben felgyülemlett hatalmas feladatot, és ha ennek eleget tett, földbe szántják a krematóriumokat. Mert ezek bizonyítéka nélkül a halottak nem állíthatnak tanúkat, legfeljebb a szél nyomát kísérő susogást vagy parányi hamvat a rezgő nyárfa levelén. Plaszówban a körös-körül eltemetett halottak miatt nem volt könnyű a helyzet. 1943-ban, a tavaszi felbuzdulás idején, a holttesteket - nevezetesen a gettó két utolsó napján kivégzettek holttesteit - vaktában ásott tömegsírokba dobálták az erdőben. A D-ügyosztály most utasította Amont, hogy mindegyiket kutassa ki. A tetemek számára vonatkozó becslések eltérőek. A Lengyelországi Náci Bűntettek Kivizsgálására Alakult Bizottság munkájára és egyéb forrásokra támaszkodó lengyel közlemények állítása szerint százötvenezer, jórészt továbbirányításra kerülő fogoly fordult meg Plaszówban és a hozzá tartozó öt altáborban. A lengyelek feltételezése szerint nyolcvanezren pusztultak el ott közülük, főként a Chujowa Górkán végrehajtott kivégzések során vagy járvány következtében. Az életben maradt plaszówi foglyok, akik emlékeznek még a halottégetés szörnyűségeire, nem értenek egyet ezzel a számmal. Az ő megállapításuk szerint nyolc-tízezer között volt a kihantoltak száma önmagában is ijesztő mennyiség, amelyet nem kívánnak eltúlozni. A két becslés közti különbség csökken, ha arra a tényre gondolunk, hogy lengyelek, cigányok, zsidók kivégzése egészen az év végéig folytatódott a Chujowa Górkán és más Plaszów körüli helyeken, és hogy az SS is rákapott arra a gyakorlatra, hogy az osztrák hegyi erődben végrehajtott tömegirtás után azonnal elégetik a hullákat. Amellett Amonnak nem sikerült minden tetemet eltávolítania az erdőből. Több ezret találnak majd a háború utáni kihantolások során, és a Plaszów szomszédságában fekvő krakkói külvárosokban, alapok kiásása közben manapság is rábukkannak még csontokra. Oskar látta az üzemrészek fölötti hegygerincen a máglyák sorát, amikor közvetlenül születésnapja előtt ott járt. Egy hét múlva tért legközelebb vissza, és ekkorra már fokozódott a fenti tevékenység. Védőálarcban dolgozó, hányingerrel küszködő férfi foglyok ásták ki a tetemeket. Takarókon, targoncákon, hordágyakon

hozták az égetés helyszínére a halottakat, ahol favázakra helyezték őket. Így épült rétegenként a máglya, és amikor vállmagasságig ért, benzint öntöttek rá és meggyújtották. Pfefferberg elborzadva látta, miként keltik a lángok pillanatnyi életre a holtakat, miként ülnek fel, dobják arrébb a lángoló tuskókat, nyújtják ki végtagjaikat, nyitják ki szájukat végső kiáltásra. Fertőtlenítőállomáson dolgozó fiatal SS-katona rohangált a máglyák között, pisztollyal hadonászva és dühödt parancsokat osztogatva. A halottak hamva ráhullott az emberek hajára, és az altisztek házainak kertjében száradó ruhaneműre. Oskar elképesztőnek találta, hogy a táborszemélyzet úgy tekinti a pernyét, mintha ez az idegen anyag a levegőben valamiféle tényleges és elkerülhetetlen ipari szennyeződés volna. Amon még lovagolni is ment Majolával ebben a pernyeködben, és mindketten békésen ültek a nyeregben. Leo John az erdőbe vitte tizenkét éves fiát, hogy békaporontyokat fogjanak az ingoványos földön. A lángok, a bűz nem zavarták megszokott életüket. Oskar hátradőlt BMW-je vezetőülésén, felhúzta az ablakot, zsebkendőt tartott orra és szája elé, s közben arra gondolt, hogy nyilván Spiráékat is elégetik a többiekkel együtt. Módfelett meglepődött, amikor múlt karácsonykor, közvetlenül azután, hogy Symche Spira irányító munkája a gettó felszámolásával véget ért, az összes gettórendőrt családostul kivégezték. Feleségükkel, gyerekeikkel együtt mindannyiukat idehozták egy szürke délutánon, és mire a téli nap eltűnt az égboltról, agyonlőtték őket. A legbuzgóbbakat (Spirát és Zellingert) éppúgy, mint a legkelletlenebbeket. Spira, a szégyenlős Spiráné és a tehetségtelen Spira gyerekek, akiket Pfefferberg akkora türelemmel oktatott, mindannyian meztelenül, dideregve bújtak össze a puskák gyűrűjében, míg Spira napóleoni OD-egyenruhája rongykupacként hevert az erőd bejáratánál, várva, hogy kelméjét valamilyen célra felhasználják. És Spira még ekkor is bizonygatta, hogy nincs mitől félniük. E kivégzés megdöbbentette Oskart, mert igazolva látta, hogy nincs az a hódolás, nincs az a bókolás, amely életben maradást biztosítana a zsidó számára. És most éppoly névtelenül, éppoly hálátlanul dobják majd Spiráékat a máglyára, ahogyan kivégezték őket. És Gutterékat is! Előző évben történt, Amon egyik vendégvacsorája után. Oskar korán hazament, de később értesült a távozása utáni eseményekről. John és Neuschel ugratni kezdték Boscht. Finnyásnak nevezték. Azzal henceg, hogy a lövészárok hétpróbás vitéze. De még senki sem látta, hogy bárkit is kivégzett volna. Órákon át folyt a heccelődés - az est fénypontja. Bosch végül parancsot adott, hogy David Guttert fiával együtt verjék fel álmából, és Gutternét meg a Gutter lányt is hozzák elő a női barakkból. Hűséges talpnyalókról volt ezúttal is szó. David Gutter, a Judenrat utolsó elnöke, minden tekintetben együttműködött a hivatalos közegekkel - nem alkalmatlankodott a Pomorska utcában, hogy vitatkozni próbáljon az SStisztogatások fokáról vagy a Belzecbe irányított transzportok létszámáról. Gutter mindent jóváhagyott, és minden követelést indokoltnak talált. Bosch ráadásul ügynöknek is használta Guttert Plaszówon belül és kívül, több teherautó-rakomány újonnan kárpitozott bútorral, zsebeit ékszerekkel megtöltve, Krakkóba küldte, hogy adjon el mindent feketén. Gutter eleget tett e megbízatásnak, nemcsak mert amúgy is gazember volt, hanem mert bízott benne, hogy ily módon védelmet biztosít felesége és gyerekei számára. E kegyetlenül hideg éjszakán két órakor a női tábor kapujánál őrt álló zsidó rendőr, Zauder Pfefferberg és Stern barátja, akit Pilarzik SS-tiszt őrjöngő részegségében agyonlő később - hallotta, amint Bosch megparancsolja Gutteréknek, hogy a nők tábora mellett álljanak be egy mélyedésbe. A gyerekek könyörögni kezdtek, de David és Gutterné megőrizték nyugalmukat, jól tudván, hogy okoskodásnak itt nincs helye. S most a nyilvánvaló bizonyítékok - Gutterék, Spiráék, lázadók, papok, gyerekek, árja papírral lebukott csinos lányok - Oskar szeme láttára mindannyian visszatérnek végső megsemmisülésre ama szörnyűséges dombra, nehogy a Plaszówba érkező oroszok túl nagy hűhót csaphassanak. A jövőben kellő gondot kell fordítani minden holttest megsemmisítésére - közli egy Amonhoz intézett oranienburgi levél -, és e célból egy hamburgi műszaki cég képviselőjét küldik ki, hogy szemrevételezze a halotthamvasztók helyét. Időközben kellően megjelölt temetkezőhelyeken kell őrizni a kihantolásra kerülő halottakat. Amikor második látogatása alkalmával Oskar látta, mekkora kiterjedésű tűz ég a Chujowa Górkán, ösztönei, józan német reflexei nyomban azt sugallták, ne szálljon ki a kocsiból, hanem forduljon vissza. Ehelyett azonban az üzemben dolgozó barátaihoz, majd Stern irodájába ment be. Nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy az ablakokra hulló pernyetömeg láttán az öngyilkosság

gondolata fordul meg a plaszówi foglyok fejében. Holott egyedül őrajta vett erőt a csüggedés. Nem kezdte szokásos kérdéseivel, mint például: “Nos, Herr Stern, ha Isten saját képmására teremtette az embert, melyik náció hasonlít leginkább hozzá? A lengyel hasonlít-e jobban, vagy a cseh?” Efféle hóbortosságok nem hangzottak most el. Inkább azt kérdezte dünnyögve: - Mit gondolnak az emberek? - Stern azt felelte, hogy a foglyok fogoly módra viselkednek. Végzik a munkájukat, és bizakodnak, hogy életben maradnak. - Ki fogom szabadítani magukat - vágta rá tüstént Oskar. Ökölbe szorított kezét az íróasztalra tette. - Mindannyiukat kiszabadítom. - Mindannyiunkat? - kérdezte Stern. Nem tudta megállni szó nélkül. Ilyen tömeges bibliai kiszabadítás nem volt összeegyeztethető ezzel a korral. - Magát mindenképpen - mondta Oskar. - Magukat.

28 Amon hivatalában, a parancsnoksági épületben két gépíró dolgozott. Egyikük német fiatalasszony, bizonyos Frau Kochmann, a másik egy Mietek Pemper nevű tanult, ügybuzgó fogoly. Pemper egyszer majd Oskar titkára lesz, de negyvennégy nyarán Amonnál dolgozott, és idekerült sorstársaihoz hasonlóan ő sem ítélte rózsásnak a helyzetét. Véletlenül került közvetlen kapcsolatba Amonnal, akárcsak Helen Hirsch, a cselédlány. Valaki Amon figyelmébe ajánlotta Pempert, s ezt követően a hivatalába rendelték. A fiatal fogoly könyvelői tanfolyamot végzett, értett a gépíráshoz, valamint lengyelül és németül is tudott gyorsírni. Emellett közismerten kiváló emlékezőtehetséggel rendelkezett. Mindeme képesség birtokában tehát Amon plaszówi parancsnokságára került Pemper, és Amon időnként a villájába is elhívatta, hogy diktáljon neki. A helyzet iróniáját példázza, hogy Pemper pontos emlékezőképessége minden más fogoly memóriájánál nagyobb mértékben járul majd hozzá Amon felakasztásához Krakkóban. Pemper azonban nem bízott ennek az időnek az eljövetelében. Ha 1944-ben ki kellett volna találnia, ki lesz az ő szinte tökéletesnek mondható emlékezőtehetségének a legvalószínűbb áldozata, azt mondta volna, hogy maga Mietek Pemper. Pempert kisegítő gépíróként foglalkoztatták. Bizalmas természetű iratoknál a Mieteknél jóval gyengébb képességű és lassan dolgozó Frau Kochmannt vette Amon igénybe. Időnként azonban megszegte e szabályt, és a fiatal Pemperrel íratott le bizalmas szövegeket. S mialatt írótömbbel a térdén Amon íróasztalával szemben ült, egymásnak ellentmondó sejtelmek vonták el Mietek figyelmét. Egyik azt súgta, hogy mindezek az emlékezetében pontosan tárolt bizalmas jelentések és előterjesztések koronatanúvá léptetik majd elő abban a távoli jövőben, amikor ő és Amon bíróság előtt látják viszont egymást. Másrészt meg azt gyanította, hogy Amonnak végül úgy kell majd törölnie őt az élők sorából, ahogyan titkos anyagú hangszalag szövegét szokás idővel törölni. Mietek ennek ellenére nemcsak saját magának készített elő géppapírt, másolópapírt és indigót reggelenként, hanem a német nő számára is egy tucatot. Miután az végzett a gépeléssel, Pemper úgy tett, mintha eldobná az indigókat, valójában azonban megőrizte és végigolvasta őket. Feljegyeznie semmit sem kellett, hiszen iskoláskora óta bízhatott jó memóriájában. Tudta, hogy ha az a bizonyos bíróság egyszer majd összeül, és ő Amonnal szemben találja ott magát, bizonyítékainak pontos adataival elképeszti a parancsnokot. Pemper néhány megdöbbentő tartalmú titkos iratot látott. Olvasta például a nők korbácsolásáról intézkedő közleményt. Felhívták a táborvezetők figyelmét, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal kell e fenyítést alkalmazni. Minthogy az SS-személyzet számára megalázó lenne az ebben való részvétel, cseh nőknek kell megkorbácsolni a szlovák nőket, szlovákoknak meg a cseheket. Ugyanilyen célból kell oroszokat és lengyeleket is összepárosítani. A parancsnokok agyaljanak ki további lehetőségeket is a nemzeti és kulturális ellentétek kiaknázására. Egy másik közlemény figyelmeztette őket, hogy a parancsnokoknak személy szerint nincs joguk halálbüntetést alkalmazni. A birodalmi állambiztonsági főparancsnokság jóváhagyását kell táviratilag vagy levélileg kérniük. Amon így járt el tavasszal két zsidó esetében, akik megszöktek a wieliczkai altáborból, és akiket akasztás általi halálbüntetésre javasolt. Az engedély táviratilag jött meg Berlinből, és Pemper megjegyezte magának, hogy dr. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnökének a neve szerepelt aláíróként. Most pedig, áprilisban, a Glücks tábornok alá tartozó D-ügyosztály munkaerő-elosztó részlegének főnöke, Gerhard Maurer leiratát olvasta Pemper, amelyben felkérte Amont annak közlésére, hogy hány magyart tud átmenetileg befogadni Plaszówba. Az volt a terv, hogy a transzportot a Krupp fiókvállalataként működő Német Fegyvergyártó Üzembe, a DAW-ba irányítják, amely ágyúlövedékek gyújtószerkezetét állítja elő a hatalmas auschwitzi gyárkomplexumban. Mivel Magyarországot nemrégiben szállták csak meg a németek, e magyar zsidók és ellenállók jobb egészségi állapotban voltak, mint azok, akik már évek óta gettóban vagy börtönben éltek. Váratlan nyereséget jelentettek tehát az auschwitzi üzemek számára. Mivel a DAW sajnálatos módon nem készült még fel az elhelyezésükre, a D-ügyosztály hálásan venné, ha ennek

megtörténtéig a plaszówi parancsnok be tudna fogadni egy legfeljebb hétezer főből álló csoportot. Goeth - Pemper által látott vagy legépelt - válaszában közölte, hogy Plaszówban nincs több férőhely, és további építkezésre szolgáló üres terület sem maradt az elektromos drótkerítésen belül. Amon azonban tízezer főnyi átmenő foglyot is el tudna szállásolni, ha a) engedélyt kapna a tábor termelőmunkát nem végző tagjainak a megsemmisítésére, és b) ha egyszersmind két embert fektethetne egy priccsre. Maurer válaszlevelében leszögezte, hogy tífuszveszély miatt nyáron nem lehet megkétszerezni a barakklakók számát, és hogy az előírások szerint mindenki számára legalább három köbméter levegőt kellene biztosítani. Az első lehetőség alkalmazására hajlandó azonban Goeth-öt felhatalmazni. A D-ügyosztály tájékoztatni fogja Auschwitz-Birkenaut - vagy legalábbis e hatalmas intézmény likvidáló részlegét -, hogy számítson a Plaszówban kiselejtezett foglyok odaérkezésére. Ugyanakkor intézkedés történik az Ostbahnon történő elszállításra, és természetesen arra nézve is, hogy a marhavagonokat a fővonalról leágazó vágányon közvetlenül Plaszów kapujáig irányítsák. Amonra a kiválogatás feladata várt tehát a táborban. Maurer és a D-ügyosztály áldásával ugyanannyi életet fog egy nap alatt kioltani, amennyit Oskar Schindler a maga fortélyaival és féktelen költekezésével menteni igyekezett az Emailiában. Amon a Die Gesundheitsaktion, Egészségügyi Művelet nevet adta e kiválogatásnak. Olyanformán bonyolította le, mintha falusi nagyvásárról lenne szó. Mire május hetedikén, vasárnap reggel elkezdődött, MEGFELELŐ MUNKÁT MINDEN FOGOLYNAK felírású zászlókkal aggatták tele az Appelplatzot. A hangszórók népdalokat, Strauss-keringőket és érzelmes melódiákat harsogtak. Alattuk asztalt helyeztek el, amelynél dr. Blancke SS-orvos dr. Leon Gross-szal és jó néhány írnokkal foglalt helyet. Blancke egészségről vallott felfogása éppoly sajátságos volt, mint a többi SS-orvosé. A rabkórházakat azzal a módszerrel szabadította meg az idült betegségben szenvedőktől, hogy benzolt fecskendezett a vérükbe. Ezeket az injekciókat távolról sem lehetett könyörületes halálba segítésnek nevezni. A betegnek rángógörcsei támadtak, amelyek negyedóra múltán fulladásos halállal végződtek. Marek Biberstein, a Judenrat egykori elnöke, a Montelupich fegyházban töltött két év után Plaszówba, ott pedig szívelégtelenség következtében a Krankenstubéra került. Mielőtt Blancke a benzolfecskendővel odaérkezhetett volna, dr. Idek Schindel - annak a Geniának a nagybátyja, akinek láttán akkora áramütést érzett két évvel azelőtt Schindler több kollégájával együtt - Biberstein ágyához lépett, és irgalmasabb módon, ciáninjekcióval szabadították meg a további szenvedéstől. Ma pedig az egész fogolytábor kartotékanyagától körülvéve, Blancke barakkonként vette sorra a foglyokat, és amikor egy sorozat kartonlappal végzett, elvitték a kartonokat, és újabb nyilvántartó kártyák kerültek a helyükbe. Az Appelplatzra érkező foglyokat utasították, hogy vetkőzzenek le. Meztelenül sorakoztatták őket, és oda-vissza kellett futniuk az orvosok előtt. Blancke és a vele dolgozó zsidó orvos, Leon Gross, ezt-azt feljegyeztek a kártyára, rámutattak egyik fogolyra, odahívták a másikat, hogy ellenőrizzék a nevét. A hátrafelé futó foglyokon a betegség vagy gyenge izomzat jelét fürkészték az orvosok. Sajátságosan megalázó gyakorlatozás volt. Kificamodott hátízületű emberek (például Pfefferberg, akinek Hujar korbácsnyelétől rándult meg a háta), krónikus hasmenésben szenvedők, nők, akik vörös káposztával dörgölték pirosra arcukat - mindannyian világosan tudták, hogy életüket próbálják menteni ezzel a futással. A fiatal Kinstlingerné, aki Lengyelország távfutójaként vett részt a berlini olimpián, tisztában volt vele, hogy az játék volt csupán. Ez volt az igazi versenyfutás. Émelygő gyomorral, elakadó lélegzettel, hazug muzsika harsogása közben, futva küzdeni az életért. Az eredményt csak következő vasárnap tudták meg a foglyok, amikor ugyanazon zászlók alatt, ugyanarra a zeneszóra, újra összecsődítették a táborlakók tömegét. Mialatt neveket olvastak fel, és a Gesundheitsaktion kiselejtezettjeit a térség keleti végébe irányították, megrökönyödés, felháborodás, zsivajgás hangjai voltak hallhatók. Zendülésre számítva, Amon a Wehrmacht krakkói helyőrsége segítségét kérte, amely harckészültségben állt most, arra az esetre, ha valamelyik fogoly lázongani próbálna. Az előző vasárnapi felülvizsgálat során csaknem háromszáz gyerekre bukkantak rá, és most, amikor kiragadták őket a tömegből, a szülők olyan hangos tiltakozásban, jajveszékelésben törtek ki, hogy a helyőrség jó részének, a Krakkóból odarendelt biztonsági rendőrség osztagaival egyetemben, a kordonon belülre hatolva kellett szétválasztani a két csoportot egymástól. Ez a szembesülés órákon át tartott: az őrség erőszakkal nyomta

vissza az őrjöngő szülők özönét, a szokásos hazugságokkal traktálva mindazokat, akiknek hozzátartozói voltak a kiselejtezettek között. Semmit sem jelentettek be, ám mindenki tudta, hogy a túlsó oldalra kerültek nem állták ki a próbát, és semmi jót sem várhatnak. A hangszórókból üvöltő valcerek és kuplék harsogása közben, a hangok szánalmas bábeli zűrzavarában kiáltoztak át egyik csoportból a másikba. Henry Rosnernek, aki maga is gyötrődött táborban bujkáló fia, Olek miatt, groteszk élményben volt része. Összeakadt egy fiatal SSkatonával, aki könnyes szemmel fakadt ki az itt történtek ellen, és megfogadta, hogy önként jelentkezik a keleti frontra. A tisztek üvöltözni kezdtek, hogy ha az emberek nem fegyelmezik magukat, elrendelik katonáiknak, hogy nyissanak tüzet. Amon alkalmasint abban reménykedett, hogy egy indokolt lövöldözés tovább csökkenti a túlzsúfoltságot. A válogatás végeztével ezernégyszáz felnőtt és kétszázhatvannyolc gyerek állt fegyverek gyűrűjében az Appelplatz keleti szélén, Auschwitzba történő azonnali szállításra készen. Pemper látni fogja és emlékezetébe vési e számokat, amelyek nem feleltek meg Amon várakozásának. Jóval nagyobb eredményben reménykedett, de még így is kellő mennyiségű hely szabadult fel nagyszámú magyar időleges befogadására. Dr. Blancke kartotékain a plaszówi gyerekeket nem vették olyan pontosan nyilvántartásba, mint a felnőtteket. Sokan közülük rejtekhelyen töltötték a két vasárnapot, mivel ők is, szüleik is ösztönösen érezték, hogy egyrészt életkoruk, másrészt nevük és egyéb adataik hiányzása a tábor nyilvántartásából, kézenfekvő célponttá tenné őket a kiválogatás folyamatában. Olek Rosner egyik barakk tetőzetében bújt el a második vasárnapon. Két másik gyerekkel együtt, halálos csendben, vizeletüket visszatartva töltötték a gerendák fölött az egész napot, a foglyok apró csomagjai, tetvek és a tető alatt élő patkányok között. A gyerekek ugyanis éppúgy tudták, mint bármelyik felnőtt, hogy az SS és az ukránok gondosan elkerülik a gerendázat fölötti térközöket. Tífuszveszélyeseknek tartották e helyeket, és dr. Blanckétól úgy értesültek, hogy a bőr repedéseibe jutó legparányibb tetűürülék is előidézheti a fertőző betegséget. Néhány plaszówi gyereket hónapokon át a férfiak börtöne melletti barakkban bújtattak, amelyen ez a felirat állt: ACHTUNG, TYPHUS. Ám ezen a vasárnapon a tífuszbacilust terjesztő tetveknél jóval nagyobb veszélyt jelentett Amon egészségügyi akciója Olek Rosner számára. A tömegből aznap kiválasztott kétszázhatvannyolc gyerek közé olyanok is bekerültek, akik az akció kezdetén rejtekhelyeken bújtak meg. Minden plaszówi gyerek, a maga vagány észjárásával, kiszemelt valamilyen kedvelt búvóhelyet. Voltak, akik a barakkok alatti mélyedéseket választották, mások a mosókonyhában vagy a gépszín mögötti pajtában húzódtak meg. Számos ilyen búvóhelyet azonban most vagy múlt vasárnap felfedtek, s így nem szolgáltak többé menedékül. Egy további csoportot viszont gyanútlanul odahoztak az Appelplatzra. Némelyik szülő ismerte ezt vagy azt az altisztet. Egy ízben Himmler is panaszkodott, hogy a kivégzéseket a legnagyobb lelki nyugalommal végrehajtó SS-Oberscharführereknek is - akár egy iskolai játszótéren - megvannak a maguk kedvencei. Egyes szülők úgy gondolták tehát, hogy ha gyerekekről van szó, segítséget lehet kérni egy-egy ismerős SSkatonától. Előző vasárnap egy tizenhárom éves árva gyerek biztonságban érezte magát, mivel korábbi névsorolvasások alkalmával felnőtt fiatalemberként szerepelt. Meztelenül azonban nem tudta leplezni gyermeki mivoltát. Utasították, hogy öltözzön fel, és a gyerekek csoportjába osztották. S ekkor, mialatt az Appelplatz túloldalán álló szülők összeterelt gyermekeik miatt jajveszékeltek, s mialatt a hangszórók a Mammi, kauf mit ein Pferdchen (Anyu, vegyél nekem pónilovat) című érzelgős dalt bömbölték, a fiú ugyanattól a csalhatatlan ösztöntől vezetve, amely a piros kabátos kislány lépteit is irányította a Plac Zgodyn egykoron - minden további nélkül átlépett egyik csoportból a másikba. És akárcsak Piroskát, őt sem kapta rajta senki sem. A gyűlöletes muzsika harsogása közben felnőttként állt ott a többiek között, miközben hangosan dobogó szíve csaknem szétvetette bordáit. Majd bélgörcsöket tettetve megkért egy őrt, hogy engedje ki a latrinára. A hosszú latrinák a férfitábor mögött helyezkedtek el. Az odaérkező fiú átlépett a deszkán, amelyen férfiak szoktak székelés közben ülni, és két kezével a gödör szélébe kapaszkodva, beleereszkedett, talpalatnyi helyet keresve a falban, amelyben térdével, lábujjaival megkapaszkodhat. Elkábította a bűz, legyek lepték el száját, fülét, orrlyukát. Amint a nagy tömeg undokságon keresztül a gödör aljához ért, hallucinációnak vélt hangmoraj ütötte meg a fülét, a legyek heves támadása mögül. - Nyomodban vannak? - kérdezte egy hang.

Mire egy másik: - Vigyen el az ördög! Ez a MI helyünk! Rajta kívül tíz gyerek volt még ott. Amon jelentésében a Sonderbehandlung - különleges bánásmód - kifejezés szerepel. A későbbi években közismert lesz ez az elnevezés, Pemper azonban most bukkant rá első ízben. A szónak kétségkívül megnyugtató, sőt gyógyító csengése volt, de Mietek már tudta, hogy ilyesmiről szó sincs. Az Auschwitzba továbbítandó távirat, amelyet Amon aznap reggel diktált, világosan értésére adta, mit jelent e kifejezés. Ragaszkodik hozzá - közölte a szöveg -, hogy a szökés megnehezítése érdekében a “különleges bánásmódra” kiválogatottak civil öltözékük minden megmaradt darabját vessék le a sínek mellett, és helyébe csíkos rabruhát öltsenek magukra. Mivel azonban ez az öltözék fölöttébb szűkös mennyiségben áll rendelkezésre, amint a különleges bánásmódra kiszemelt plaszówiak Auschwitzba érkeznek, fegyencruhájukat további felhasználás végett azonnal vissza kell küldeni a plaszówi koncentrációs táborba. S az összes Plaszówban maradt gyereket, akik közül legtöbben a nyurga árva gyerekkel együtt a latrinában rejtőztek, avagy máshol bujkáltak, esetleg felnőtteknek adták ki magukat, további kutatások során megtalálták, és az Ostbahnhoz szállítva, egy álló napig tartó utazással a hatvan kilométerre fekvő Auschwitzba irányították. A marhavagonokat tehát arra használták a nyári hónapokban, hogy csapatokat és ellátmányt szállítsanak keletre, a Lwów mellett megtorpant harcvonalhoz, visszafelé pedig mellékvágányokon vesztegeltessék őket, mialatt SS-orvosok figyelik az előttük felsorakozó csupasz emberek véget nem érő sorainak futását.

29 Mialatt Oskar Amon hivatali szobájában ült, amelynek kitárt ablakain fülledt nyári levegő tódult be, szüntelenül az volt a benyomása, hogy ez az egész megbeszélés nem más, mint szédítés. Madritsch és Bosch is ugyanígy vélekedhettek, mivel pillantásuk folytonosan lesiklott Amonról, és az ablakon keresztül az arra haladó mészkőszállító csillékre, targoncákra, teherkocsikra terelődött. Csupán a szorgalmasan jegyzetelő John Untersturmführer érezte szükségét, hogy mereven üljön, és a legfelső gombját se nyissa ki. Amon biztonsági tanácskozásnak nevezte összejövetelüket. Jóllehet a front megszilárdult - mondta -, az orosz középhad Varsó külvárosai felé történő előnyomulása a főkormányzóság egész területén tevékenységre ösztönzi a partizánokat. E hír hallatán felbátorodnak és szökni próbálnak a zsidók. Nem tudják persze - mutatott rá Amon -, hogy jobb nekik a drótok mögött maradni, mint zsidó faló lengyel partizánoknak kiszolgáltatva lenni. Mindenesetre tartani kell mindenkinek a kívülről jövő partizántámadások veszélyétől, és ami ennél is rosszabb, partizánok és foglyok összejátszásától. Oskar próbálta elképzelni, hogy a partizánok benyomulnak Plaszówba, szabadon engedik az összes lengyelt meg zsidót, és fenyegető sereget szerveznek a kiözönlő tömegből. Vágyálom volt, teljességgel hihetetlen. Amon azonban minden erejét latba vetve bizonygatta, hogy ő elhiszi. Oskar egy percig sem kételkedett, hogy ennek a komédiázásnak valamilyen célja van. - Remélem, nem azon az estén jönnek hozzád a partizánok, amikorra engem meghívtál - szólalt meg Bosch. - Úgy legyen, ámen - hagyta rá Schindler. A találkozó után - bármilyen célt szolgált is az - Oskar a parancsnoksági épület mellett várakozó kocsijához vezette Amont. Kinyitotta a csomagtartót. Finom mívű nyereg feküdt benne, a Krakkótól délre fekvő Zakopane környéki hegyvidék jellegzetes mintázatával díszítve gazdagon. Oskarnak még most is efféle ajándékokban kellett Amont szüntelenül részesíteni, holott kényszermunkásainak a bérét többé már nem Goeth Hauptsturmführerhez, hanem Pohl tábornok oranienburgi parancsnoksága Krakkó körzeti megbízottjához kellett közvetlenül folyósítani. Oskar felajánlotta, hogy Amont nyergével együtt a parancsnoki villához viszi. Ilyen égető napon némelyik targoncás nem a legnagyobb buzgalommal tolta kocsiját. A nyereg azonban békés kedélyállapotba billentette Amont, és különben sem volt már szabad az autóból kiugorva lelőni az útjukon ballagó embereket. Az autó végiggördült a helyőrségi barakkok mellett, és a táborhoz vezető iparvágányhoz ért, amelyen marhavagon-szerelvény állt. A kocsik fölött lebegő párafelhő a tetőkről visszaverődő forróságba olvadva vibrált a hőségtől, s e tény világosan elárulta, hogy a vagonok tele vannak. A mozdony hangján túl is hallani lehetett a kesergő, vízért esedező jajszavakat. Oskar lefékezte a kocsit, és fülelni kezdett. Tekintettel a csomagtartóban lapuló, vagyont érő, pompás nyeregre, megtehette ezt. Amon elnézően mosolygott érzelgős barátján. Plaszówiak és a szebniei munkatáborból valók, jegyezte meg. Meg a Montelupichból ideszállított lengyelek és zsidók. Mauthausenbe mennek, folytatta könnyedén. Már most siránkoznak? Hisz még azt sem tudják, mi az, hogy szenvedés… A kocsik tetejét perzselte a hőség. - Nincs kifogásod ellene, ha kihívom a tűzoltóosztagodat? kérdezte Oskar. Mit fog ez még kigondolni? - csengett Amon válasznevetésében. Sejteni engedte, hogy bárki másnak megtiltaná a tűzoltók odarendelését, de Oskarnak elnézi, mert barátja olyan feddhetetlen jellem, és mert az egész dolog oly pompás vicctéma lesz valamelyik vendégvacsorán. Ám amikor Oskar ukrán őrökkel telefonáltatott a zsidó tűzoltókért, némi nyugtalanság fogta el Amont. Tudta, hogy Oskar tisztában van Mauthausen jellegével. Nos, ha a vagonokat megöntözik, ezzel jövőt ígérnek a bennük utazóknak. Márpedig nem lenne-e az efféle ígérgetés mindenfajta erkölcsi törvény szerint tényleges kegyetlenség? Így Amon kétségekkel vegyes derűs elnézéssel figyelte, amint az öntözőcsöveket kihúzzák, és kiáramló vízsugarak sisteregnek az átforrósodott vagontetőkön. Neuschel is előjött az irodából, és fejét csóválva mosolygott a kocsik belsejéből hallható hálatelt óbégatás, kiáltozás közepette. Grün, Amon testőre, John Untersturmführerrel beszélgetett, és gúnyos nevetésre fakadt a lecsorgó víz láttán. Az öntözőcső teljesen kihúzva is csak a szerelvény közepéig ért. Oskar ekkor arra kérte Amont, adjon kölcsön egy teherautót vagy egy szekeret, meg néhány ukránt, akik Zablociébe hajtanak, és elhozzák a DEF kétszáz

méteres gumitömlőjét. Amon valamilyen okból rendkívül mulatságosnak találta az ötletet. - Persze hogy adok egy teherautót - felelte. Egy jó hecc kedvéért mindenre hajlandó volt. Oskar pár soros levelet küldött az ukránokkal Bankiernek és Gardénak. Amont oly mértékig magával ragadta az események folyamata, hogy engedélyt adott a kocsiajtók kinyitására, vízzel telt vödrök beadására és a vörös, dagadt képű hullák kirakására. A sínek körül továbbra is ott álltak a derült ábrázatú SS-tisztek és altisztek. “Mit gondol, mitől menti meg őket?” Amikor a hatalmas öntözőcső megérkezett a DEF-ből, és az összes vagont végigzáporozták, a mókázás új fordulatot vett. Bankierhez küldött levelében Oskar utasította az üzemvezetőt, hogy menjen be az ő lakásába, és töltsön meg egy kosarat italokkal, cigarettával, jó minőségű sajttal, kolbásszal és egyéb élelemmel. Oskar most a szerelvény végén álló altisztnek adta át a kosarat. Leplezetlen ügylet volt, és az altiszt zavarba is jött egy kissé a bőkezű ajándéktól, amelyet sebtében bedugott a hátsó, zárfékező kocsiba, nehogy a plaszówi koncentrációs tábor tisztjei feljelentsék. Oskar szemmel láthatóan olyan különleges kegyben állt a parancsnoknál, hogy az altiszt tisztelettudóan hallgatta végig. - Amikor állomások mellett megállnak, lesz szíves kinyitni a kocsiajtókat? kérte Oskar. Doktor Rubinstein és doktor Feldstein, a szállítmány két túlélője, évekkel később közölte Oskarral, hogy a Mauthausenig tartó egyhangú utazás alatt az altiszt gyakran adott utasítást az ajtók kinyitására és a vizesvödrök rendszeres megtöltésére. Ami persze a szállítmány legnagyobb része számára nem jelentett többet a halál előtti végső felüdülésnél. Amikor a jobbára hiábavaló könyörületet gyakorló Oskar, az SS-katonák nevetésétől kísérve, végigmegy a kocsisor előtt, nem annyira vakmerő, mint inkább megszállott ember benyomását kelti. Amon is látja, hogy barátja más sebességre váltott át. Mindez az őrület, hogy a legtávolabbi vagonig kell elérnie a locsolócsőnek, azután meg az SS-katonák szeme láttára megvesztegetni egy SS-altisztet, csupán egy-két foknyi változást idéz elő Scheidt vagy John vagy Hujar kacajában, és máris tömeges feljelentés futhat be Oskar ellen; olyan jellegű információ, amelyet a Gestapo nem hagyhat figyelmen kívül. Akkor aztán Oskar biztosan a Montelupichba kerül, és az ellene felhozott faji vádak miatt feltehetően Auschwitzban köt ki. Amon elborzadva figyelte, miként tart ki Oskar konokul amellett, hogy mindezeket a hullajelölteket úgy kezelje, mintha szegény rokonok volnának, akik harmadik osztályon ugyan, de csakugyan utaznak valahová. Nem sokkal két óra után egy mozdony a fővonal felé vontatta el a marhavagonok nyomorúságos sorát, és a gumitömlőt újból össze lehetett csavarni. Schindler Amont nyergével együtt a Goeth-villához szállította. A még mindig gondolataiba merülő Oskar láttán Amon, barátságuk folyamán első ízben, tanácsot próbált adni neki, hogy miként éljen. - Próbálj megnyugodni, kikapcsolódni, Oskar - mondta neki. - Nem szaladhatsz minden vonatrakomány után, ami innen elindul. Adam Garde mérnök, emailiabeli fogoly is e változás tüneteit vette észre Oskarnál. Július huszadikán este egy SS-katona jött a barakkba, és felkeltette Gardét. Herr Direktor telefonált az őrszobára, hogy Garde mérnök hivatalos ügyben azonnal keresse fel irodájában. Garde rádióhallgatás közben találta Oskart; arca felhevült, s egy üveg meg két pohár állt előtte az asztalon. Íróasztala mögött újabban Európa domborzati térképe függött a falon. A német területhódítás idején nem volt látható, de a német frontvonalak visszahúzódását, úgy tetszik, élénk figyelemmel kísérte Oskar. Ma este a Deutschlandsenderre kapcsolta át készülékét, nem a BBC-t hallgatta, mint általában szokta. Élénk, lelkesítő zenét közvetítettek, ahogyan fontos bejelentések közlése előtt máskor is tették. Oskar szemlátomást feszülten figyelt. Amikor Garde belépett, felállt, és egy székhez tuszkolta a fiatal mérnököt. Konyakot öntött, és sebtében átnyújtotta az asztal fölött. - Merényletet követtek el Hitler ellen közölte ezután. Este jelentették be, azzal a mesével egészítve ki, hogy életben maradt. Megígérték, hogy hamarosan beszédet intéz a német néphez. De még nem történt meg. Órák teltek el, és nem tudják produkálni. S állandóan Beethovent játszanak, mint Sztálingrád elestekor. Oskar és Garde órákon át ült együtt. Vérlázító esemény: egy zsidó és egy német együtt figyel - ha kell, egész éjszakán át -, hogy tudomást szerezzen, meghalt-e a Führer.

Adam Gardéban - mondani sem kell - ugyanaz a lázas remény kelt életre. Figyelte, amint Oskar ernyedt mozdulatokkal gesztikulál szüntelen, mintha a vezér halálhíre meglazította volna az izmait. Kitartóan ivott, és sürgette Gardét, hogy tartson vele. Ha ez igaz, jegyezte meg Oskar, akkor a németek, egyszerű németek, amilyen ő is, megválthatják magukat a kárhozattól. Csupán azért, mert valakinek Hitler közvetlen közelében volt elég mersze eltenni őt láb alól. Az SS-nek ezzel vége, jelentette ki Oskar. Himmler holnap reggel már börtönben lesz. Oskar füstfelhőt fújt ki. - Ó, Istenem - sóhajtotta -, micsoda megkönnyebbülés, hogy ennek a rendszernek befellegzett! Az este tízórás hírek csupán a korábbi közleményt ismételték meg. Sikertelen merényletet követtek el a Führer élete ellen, és a Führer néhány percen belül beszélni fog a rádióban. Amikor újabb óra múlt el anélkül, hogy Hitler megszólalt volna, Oskar fantáziálni kezdett, ahogyan számos német tett a háború vége felé. - Minden bajunk véget ért - jelentette ki. - Újra józan lett a világ. Németország most már szövetségre léphet a nyugati hatalmakkal Oroszország ellen. Garde szerényebb reményeket táplált. De azért legalábbis egy régifajta, Ferenc József-i értelemben vett gettóban ő is bizakodott. S miközben iddogáltak és a zene szólt, egyre megalapozottabbnak látszott, hogy Európa meghozza számukra ezen az éjjelen a saját józan léte szempontjából oly alapvetően fontos halált. Nem fogoly és nem Herr Direktor voltak ők itt ketten, hanem újra európai polgárok. A rádióban ismételten elhangzott az ígéret, hogy közvetítik a Führer beszédét, és Oskar mind harsányabban nevette ki a bejelentést. Eljött az éjfél, és már nem is figyeltek többé az ígérgetésre. A lélegzetük is könnyebb lett ebben az új, Führer utáni Krakkóban. Úgy vélekedtek, hogy reggel büntetlenül tarthatnak már utcabálokat minden téren. A Wehrmacht letartóztatja Frankot a Wawelben, és körülzárja a Pomorska utcai SS-központot. Néhány perccel éjjel egy óra előtt Hitler hangja szólalt meg Rastenbergből. Oskar mélységesen meg volt győződve, hogy ezt a hangot soha többé nem kell hallania, s emiatt néhány másodpercig a jól ismert hangzás ellenére sem ismert rá, csupán egy másik pártszóvivő időhúzó szavainak vélte. Garde azonban első pillanattól kezdve hallgatta a beszédet, és tudta, kinek a hangja szól. - Német néptársaim! - kezdte. - Először is azért szólok ma hozzátok, hogy halljátok hangomat, és értesüljetek sértetlenségemről, jó közérzetemről, másodszor pedig azért, hogy tudomást szerezzetek erről a német történelemben példa nélkül álló bűntettről. A négy percig tartó beszéd az összeesküvőkre történő utalással fejeződött be. - Most majd leszámolunk velük, úgy, ahogy mi, nemzetiszocialisták le szoktunk számolni. Adam Garde nem egészen hitte el azokat az ábrándokat, amelyeket Oskar egész este szövögetett. Mert Hitler több volt egy embernél: szerteágazó rendszer volt. Még ha meghal is, semmiféle biztosíték nincs arra, hogy a rendszer megváltoztatja jellegét. A Hitler-féle jelenségek különben sem szoktak egyetlen estén a semmibe veszni. Ám Oskar már órák óta olyan lázas meggyőződéssel hitt e halálban, hogy amikor az hiú ábrándnak bizonyult, a fiatal Gardénak kellett a vigasztaló szerepét betölteni, miközben Oskar tragikus hősre emlékeztető fájdalommal jelentette ki: - Megszabadulásunk minden ábrándja szertefoszlott. Újabb pohár konyakot töltött mindkettőjüknek, majd vendége felé tolva az üveget, kinyitotta cigarettásdobozát. Vigye el a konyakot, vegyen magához cigarettát, és térjen nyugovóra - mondta. - Egy kicsit még várnunk kell a szabadságunkra. A konyakozás és a hír, amely az éjfél utáni órákban egyszeriben érvénytelennek bizonyult, annyira megzavarta Gardét, hogy nem tartotta különösnek, amikor Oskar “szabadságunkról” beszélt, mintha egyformán volna rá szükségük, mintha mindketten foglyok lennének, akiknek tétlenül kell várni a szabadulásra. De odabenn a barakkjában már ekképp vélekedett magában: “Elképesztő, hogy a Herr Direktor így beszélt, olyan ember módján, akit könnyen elragad a képzelet s utána a kétségbeesés, holott mindig olyan józan és gyakorlatias volt.” Ezen a nyárutón a Pomorska utcában éppúgy, mint a Krakkó körüli táborokban, elterjedt a foglyok küszöbönálló átcsoportosításának a híre. E szóbeszéd Oskart is nyugtalanította Zablociében, Plaszówban pedig Amon nem hivatalos értesülést szerzett a táborok feloszlatásáról. Annak a biztonsággal foglalkozó összejövetelnek voltaképpen semmi köze nem volt a plaszówi

partizánveszély elhárításához, annál több viszont a tábor közelgő bezárásához. Amon azért hívta ki Plaszówba Madritschot, Oskart és Boscht, és azért tartotta a megbeszélést, hogy védelmező színben tüntesse fel magát. E tetszetős, megtévesztő taktika következő lépéseként Krakkóba ment, és felkereste Wilhelm Koppét, a Főkormányzóság új SS-rendőrfőnökét. Amon komor tekintettel ült Koppe íróasztalának túlsó oldalán, és úgy ropogtatta ujjízületeit, mintha egy ostrom alá vett Plaszów feszült légköréből csöppent volna ide. Ugyanazt a mesét mondta el Koppénak, amit Oskarnak és a többieknek, hogy partizánszervezetek jöttek létre a táboron belül, hogy a szögesdrót mögötti cionisták kapcsolatban állnak a Lengyel Néphadsereg radikális tagjaival, nemkülönben a Zsidó Harci Szövetséggel. Az Obergruppenführer is nyilván tisztában van vele, hogy effajta érintkezést nehéz megakadályozni - becsempészett cipóban is érkezhetnek üzenetek. Ám a tényleges lázadás első jelénél neki, Amon Goeth-nek, mint parancsnoknak, azonnali akciót kell alkalmazni. Az tehát a kérdése, hogy ha először a fegyverét használja, és ezután küld csak értesítést Oranienburgba, számíthat-e a tiszteletre méltó Koppe Obergruppenführer támogatására. - Semmi probléma - felelte Koppe. Ő sem kedvelte túlzottan a bürokratákat. Az elmúlt években a Warthegan rendőrfőnökeként teherautó-karavánokat rendelt ki, amelyek Untermenscheket vittek kivégezni oly módon, hogy a teljes sebességgel robogó gépekből kiáramló kipufogógázt visszapumpálták a foglyokkal teli lezárt részbe. Ez is az aprólékos bürokráciát megkerülő, rögtönzött akció volt. - Természetesen józanul mérlegelni kell a helyzetet mondta Amonnak. - Ebben az esetben támogatom. Oskar az összejövetel közben is gyanította, hogy Amon nem túlságosan izgatja magát a partizánok miatt. Ha már akkor tud Plaszów felszámolásának tervéről, megértette volna Amon színjátékának mélyebb értelmét. Amont ugyanis zsidó tábori rendőrségének parancsnoka, Wilek Chilowicz nyugtalanította, akit gyakran használt fel zugáruk értékesítésére. Chilowicz ismerte Krakkót. Tudta, hol adhatja el mindazt a lisztet, rizst, vajat, amit a parancsnok visszatartott a tábori ellátmányból. Ismert olyan kereskedőket, akik az ékszerműhely Wulkan és a hozzá hasonlók által előállított fazonárui iránt érdeklődtek. Amonnak az egész Chilowicz-féle klikk aggodalmat okozott: a hitvesi előjogokat élvező Marysia Chilowicz, Chilowiczék barátja, Mietek Finkelstein, Ferber és Ferberné, Chilowicz sógora és nővére. Ha létezett Plaszówban arisztokrácia, Chilowiczék képviselték. Hatalommal rendelkeztek a foglyok fölött, de bennfentességük kétélű volt: épp annyit tudtak Amonról, mint a Madritsch-gyár bármelyik nyomorult gépkezelőjéről. Amon tisztában volt vele, hogy ha Plaszów bezárásával másik táborba szállítják őket, mihelyt rosszul kezd menni a soruk, de még inkább, ha megéheznek, hasznot próbálnak majd húzni az ő sötét üzelmeinek beható ismeretéből. Mondani sem kell, Chilowicz is nyugtalankodott, és Amon ösztönösen érezte, hogy kétségei vannak afelől, kiengedik-e egyáltalán Plaszówból. Amon tehát úgy határozott, hogy Chilowicz ebbeli aggályát használja közvetlen eszközként célja elérésére. A csehszlovákiai Magas-Tátrában verbuvált SS kisegítő csapat egyik tagját, Sowinskit, megbeszélésre hívta hivatalába. Sowinskinak azzal a színlelt ajánlattal kell megkörnyékezni Chilowiczot, hogy kellő ellenérték fejében hajlandó megszöktetni. Amon bizonyosra vette, hogy Chilowicz kapva kap az alkalmon. Sowinski akcióba lépett, és eredménnyel járt. Közölte Chilowicz-csal, hogy az egyik nagy, fa generátorgáz-fejlesztővel ellátott teherautón az egész famíliát ki tudja vinni a táborból. Ha gázzal működteti a motort, fél tucat embert is el tud helyezni a fakazánban. Chilowiczot érdekelte az ajánlat. Sowinskival természetesen értesítést kell küldenie kinti barátainak, akik szállítóeszközről gondoskodnak. Sowinski a megbeszélt helyre viszi teherautón a társaságot. Chilowicz hajlandó volt gyémántokban fizetni. De - tette hozzá - a kölcsönös bizalom zálogaként, Sowinskinak fegyverről kell gondoskodnia az ő számára. Sowinski beszámolt a megbeszélésről a parancsnoknak, és Amon egy 38-as kaliberű pisztolyt nyújtott át neki, amelyen le volt reszelve az ütőszeg. Sowinski továbbadta a fegyvert Chilowicznak, akinek természetesen sem szüksége, sem alkalma nem volt a kipróbálására, Amon viszont esküszóval bizonyíthatja mind Koppénak, mind az oranienburgiaknak, hogy fegyvert talált a fogolynál. Egy augusztus közepi vasárnapon Sowinski az építőanyag-raktárban találkozott Chilowiczékkal, és elrejtette őket a teherautóban. Ezután a Jerozolimskán végighajtva, a kapu felé tartott. Ott át kell esni még a szokásos formaságokon, s utána a teherautó folytathatja útját a környékre. Az üres kazánban az öt menekülő

szíve lázasan, szinte elviselhetetlen erővel dobogott a reménytől, hogy maguk mögött hagyják Amont. A kapunál azonban Amon, Amthor, Hujar és az ukrán Ivan Sarujev várt rájuk. Komótos ellenőrzés következett. Enyhe mosollyal az arcukon baktattak végig az SS-urak a teherautón, utoljára hagyva a kazánt. Elképedést színleltek, amikor a heringek módjára összezsúfolt szerencsétlen Chilowicz-bandára rábukkantak. Amint Chilowiczot kivonszolták, Amon “megtalálta” a bakancsába dugott illegális revolvert. Chilowícz zsebei megvesztegetésből származó gyémántokkal, az elkeseredett táborlakók utolsó értékeivel voltak tele. A pihenőnapjukat töltő foglyok megtudták, hogy Chilowiczot odalenn a kapunál ki fogják végezni. A hír ugyanazt a félelmet, döbbent felindultságot keltette bennük, amit egy évvel korábban éreztek azon az éjjelen, amikor Symche Spirát és embereit végezték ki. S most sem tudta egyetlen fogoly sem megfejteni, miként hat ki ez a tény az ő egyéni sorsára. A Chilowicz-pereputtyot egyenként lőtték agyon revolverrel. A most már végtelenül elhájasodott és májbajától nagyon is megsárgult Amon öreg nagybácsi módján zihálva emelte Chilowicz nyakához a pisztolycsövet. A hullákat ezután kirakták az Appelplatzra, mellükön a következő felirattal: AZ IGAZSÁGOS TÖRVÉNYEKET MEGSZEGŐK HASONLÓ HALÁLRA SZÁMÍTHATNAK. Aligha hihető, hogy a plaszówi foglyok ezt a tanulságot vonták le a látványból. Amon a Koppénak és Glücks tábornok D-ügyosztályának küldendő jelentés fogalmazásával töltötte a délutánt, részletesen kifejtve, miként mentette meg a tábort egy lázadástól, méghozzá annak kezdeti szakaszában, amikor az összeesküvés irányítóinak egy csoportja éppen el akart szökni, ő pedig kivégezte a konspiráció vezetőit. Éjszaka tizenegy óráig egyik jelentés átnézésével sem végzett. Frau Kochmann túlontúl lassúnak bizonyult ilyen kései munkára, ennélfogva a parancsnok felverette álmából Mietek Pempert, és a villába rendelte. Az utcai szalonban Amon szenvtelenül kijelentette, hogy tudomása szerint Pemper is részt vett Chilowicz szökési kísérletében. Az elképedt fiatalember felelni sem tudott. Segélykérően nézve körül, felfeslett varrású nadrágszárára esett pillantása. - Hogyan mehetnék ki ilyen öltözékben? - kérdezte. A kétségbeesettségében is higgadt válasz kielégítette Amont. Leültette a fiút, és utasításokat adott a gépen írandó szöveg formájával és a lapszámozással kapcsolatban. Amon lapát alakú ujjhegyeivel ráütött a papírra. – Első osztályú munkát akarok. - Pemper pedig ekképp elmélkedett: - Így van ez, most azért halhatok meg, mert szökevény vagyok, később meg azért, mert láttam Amon önigazolását. Amikor Pemper a fogalmazvánnyal kezében eltávozott a villából, Goeth a bejárati teraszig kísérte, és ott még egy utolsó utasítást adott: - Amikor a lázadók névsorát gépeli - szólt nyájasan Amon -, az aláírásom fölött hagyjon helyet még egy névnek. Pemper hivatásos titkárhoz illően diszkréten bólintott. Fél másodpercre megtorpant, valamilyen gyors válasz sugallatára várva, melynek hatására Amon visszavonja az utasítást, hogy hagyjon helyet, ahova még egy név kerül majd. Az ő neve. Mietek Pemper. A Jerozolimska gyűlöletes, forró vasárnap esti csendjében semmi elfogadható nem jutott eszébe. - Igenis, parancsnok úr - szólt. Miközben Pemper a parancsnokság épülete felé botorkált, egy levél ötlött emlékezetébe, amelyet Amon azon a nyáron gépeltetett le vele. Apjához, a bécsi könyvkiadóhoz szóló levél gyermeki aggodalommal volt tele az öreget még a tavasszal gyötrő allergia miatt. Amon reményét fejezte ki, hogy apja panaszai már elmúltak. Pemper emlékezetében azért bukkant fel sok más közül éppen ez a levél, mert félórával azelőtt, hogy Amon hivatalába rendelték az öregnek szóló sorok leírására, a parancsnok kivonszolta az irattárban dolgozó egyik lányt, és odakinn agyonlőtte. A gyors egymásutánban történt levélírás és a kivégzés világossá tette Pemper előtt, hogy gyilkosság és allergia közt Amon nem tesz különbséget. És ha az ember azt mondja jól használható gyorsírójának, hogy hagyjon ki helyet a saját neve számára, akkor az magától értetődően ki is hagyja. Pemper több mint egy órát ült az írógép mellett, és végül üresen hagyta saját nevének helyét. Ha nem teszi, még gyorsabban sújt le rá a végzet. Stern barátai között az a szóbeszéd járta, hogy az emberek valamiféle átcsoportosítása, valamilyen mentési akció jár Schindler fejében, de a Zablociéból kiszivárgó híreknek ma este már nem volt jelentőségük. Mietek gépelt. Mietek mindegyik jelentésben kihagyta a helyet saját halála számára. És mindazt az emléket, amelyet a parancsnok bűneit megörökítő másolópapírokról oly

buzgón iparkodott agyába vésni, mindazt hiábavalóvá tette az üresen kihagyott hely. Amikor mindkét legépelt szöveg az utolsó szóig hibátlanul elkészült, visszament a villába. Amon az erkélyajtónál váratta, míg ő maga a szalonban ülve elolvasta az iratokat. Pemper eközben azon tűnődött, vajon az ő holttestét valami efféle hangzatos felírással teszik-e közszemlére: ÍGY PUSZTUL EL MINDEN ZSIDÓ BOLSEVIK! Amon végre megjelent az erkélyajtónál. - Elmehet lefeküdni - mondta. - Parancsnok úr? - Azt mondtam, hogy lefekhet. Pemper eltávozott. Nem állt már olyan biztosan a lábán. Azok után, amit látott, Amon nem hagyhatja életben. Lehetséges azonban, hogy a parancsnok úgy gondolja, ráér később is végezni vele. S ami azt illeti: egynapos élet is élet. Az üres hely - miként kiderült - egy idősebb fogoly számára volt fenntartva, aki oktalan módon lepaktált Johnnal, Hujarral és a hozzájuk hasonlókkal, és tudomásukra hozta, hogy gyémántokat rejteget valahol a táboron kívül. Mialatt Pemper a halálraítéltek nyugodt álmát aludta, Amon magához rendelte az öregembert, megígérte, hogy életben hagyja, ha megnevezi a gyémántok rejtekhelyét. Személyesen meggyőződött hollétükről, s ezek után - mondani sem kell - kivégezte az öreget, és rávezette nevét a Koppéhoz és az Oranienburgba küldendő beszámolójához - szerény bejelentéséhez, hogy sikerült csírájában elfojtania a lázadást.

30 Az OKH (Hadsereg Főparancsnokság) nevében kiadott rendelet ott feküdt már Oskar íróasztalán. A harctéri helyzet miatt -közölte a fegyverkezési osztály vezetője Oskarral a plaszówi koncentrációs tábor s következésképp az Emailia-tábor is feloszlik. Az emailiabeli foglyokat Plaszówba kell átszállítani, és ott várják be további áttelepítésüket. Oskar minél hamarabb szüntesse be zablociei üzemének működését, és csupán a gyár leszereléséhez szükséges szakembereket tarthatja ott. További útbaigazításért forduljon az OKH berlini evakuációs bizottságához. Oskar éktelen haragra gerjedt. Dühítette e távoli hivatalos személy hangneme, felfogása, a mód, ahogyan igyekszik felmenteni őt minden további ténykedéstől. Ott ül valaki Berlinben, és miután fogalma sincs róla, hogy a feketén szerzett kenyér milyen mértékben fűzi egymáshoz Oskart és foglyait, ésszerűnek tartja, hogy egy gyáros egyszerűen kinyitja a kaput, és engedi elvinni az embereit. De a legnagyobb pimaszság az volt, hogy a közlemény nem nevezte meg, mit ért “áttelepítésen”. Frank főkormányzó egyenesebben viselkedett, amikor valamivel korábban egy hírhedt beszédet tartott, és ebben kimondta: “A háború végül a mi győzelmünkkel ér véget, és akkor a lengyeleket, ukránokat és mindezt az itt lebzselő söpredéket összeapríthatják, ízekre téphetik.” Franknak volt bátorsága pontosan nevén nevezni a módszert. Berlinben “áttelepítésről” beszéltek, és úgy vélték, ezzel felmentik magukat. Amon tudta, mit jelent az “áttelepítés”, és Oskar következő látogatása alkalmával nyíltan meg is mondta. Az összes plaszówi férfit Gross-Rosenbe küldik. A nőket Auschwitzba. Gross-Rosen hatalmas kőfejtő tábor volt Alsó-Sziléziában. Az egész Lengyelországot, Németországot és a meghódított területeket behálózó Német Talaj művek és Kőfejtők nevű SS-üzem emésztette el a gross-roseni foglyokat. Az auschwitzi módszer természetesen közvetlenebb és korszerűbb volt ennél. Amikor az Emailia megszűnésének híre eljutott a gyár dolgozóihoz, és szétterjedt a táborban, jó néhány Schindler-pártfogolt úgy vélekedett, hogy minden menedéknek vége. Perlmanék, akiknek a lánya annak idején árja iratainak fedezékéből kilépve könyörgött értük, összecsomagolták takaróikat, és bölcs nyugalommal fejtették ki véleményüket a szomszédos priccsek lakóinak. Emailia egyéves megnyugvást, élelmet, ésszerű életet biztosított számukra. Talán ennyi elég is. Hangjukból kihallatszott, hogy biztosra veszik halálukat. Levartov rabbi sem reménykedett. Vissza fog térni Amonhoz, akinek leszámolnivalója van még vele. Edith Liebgold, akit Bankier szervezett be az éjszakai műszakra, megfigyelte, hogy noha Oskar órákon át komoly beszélgetésbe merül a zsidó felügyelőkkel, nem megy oda az emberekhez, és nem tesz lélegzetelállító ígéreteket. Talán őt is éppúgy megdöbbentették és kétségbe ejtették ezek a berlini utasítások, mint a többieket. Akkor hát mégsem az a próféta, akinek három évvel ezelőtt, ideérkezése estéjén hitte. Nyár végén azonban, amikor a foglyok összecsomagolták batyuikat és Plaszówba indultak, rebesgetni kezdték, hogy Oskar vissza akarja vásárolni őket. Ezt mondta Gardénak, ezt mondta Bankiernak is. Szinte hallani lehetett, ahogy dünnyögő hangján teljes biztonsággal kijelenti. De ahogy végigmentek a Jerozolimska utcán, elhaladtak a parancsnokság épülete előtt, és az idegenek hitetlen álmélkodásával bámultak a kőfejtőből útnak indult cipekedő csoportokra, Oskar ígéretének emléke szinte újabb teherként nehezedett rájuk. A Horowitz család is visszaérkezett Plaszówba. Dolek, az apjuk tavaly beügyeskedte őket az Emailiába, de most újra itt voltak. Richard, a hatéves fiúcska, Regina, az anya. A most már tizenegy esztendős Niusia újra sörtéket varrt a sulykolókefékre, s közben a magas ablakokból figyelte az osztrák erőd felé gördülő teherautókat, majd a hamvasztás fekete füstjét a domb fölött. Az élet Plaszówban pontosan olyan volt, mint előző évben, amikor maga mögött hagyta. Elképzelni sem tudta, hogy valaha véget érhet. Apja azonban hitt benne, hogy Oskar listát állít össze, és kiszabadítja az embereket. Oskar listája egyesek képzeletében máris több volt puszta lajstromnál. A lista volt. Lágyan himbálódzó, gyönyörűséges hintó. Az Amon házában töltött egyik estén Oskar felvetette az ötletet, hogy zsidókat visz el Krakkóból.

Csendes nyár végi este volt. Amon szemlátomást örült, hogy láthatja Oskart. Egészségi állapota miatt - dr. Blancke és dr. Gross egyaránt figyelmeztette, hogy ha nem eszik, nem iszik kevesebbet, belepusztul - csökkent látogatóinak száma az utóbbi időben. Együtt üldögéltek, és Amon jelenlegi mértékletes szintjén ittak. Oskar minden köntörfalazás nélkül közölte vele szándékát. Csehszlovákiába akarja költöztetni gyárát. Magával kívánja vinni a szakmunkásait. Lehetséges, hogy a plaszówi munkások közül is szüksége lesz szakemberekre. Az Evakuációs Bizottság támogatását kéri, hogy megfelelő helyet találjon valahol Morvaországban, az Ostbahn segítségét meg a Krakkótól délnyugat felé történő átköltöztetéshez. Közölte Amonnal, hogy bárminemű támogatásért hálás lenne. A hála említése mindig lázba hozta Amont. Igen, mondta, ha Oskar meg tudja szerezni az összes illetékes intézmény hozzájárulását, ő, Amon, engedélyezi, hogy állítson össze egy listát az emberekről. Miután ebben megállapodtak, Amon kártyajátszmát javasolt. Huszonegyest szeretett játszani, a francia változatát. Ebben a játékban nehéz volt a fiatalabb tiszteknek feltűnésmentesen csalni a saját kárukra. Talpnyalásról nem lehetett szó. Igazi küzdelem volt, amit Amon módfelett kedvelt. Ráadásul aznap este Oskar nem is igyekezett veszteni. Úgyis eleget fog fizetni Amonnak a listáért. A parancsnok szerény tétekkel, százzlotys bankókkal kezdte, mintha e téren is mérsékletet javasoltak volna neki az orvosok. De aztán mindjobban belelendült, és amikor már ötszáz zlotyra emelkedett a kezdeti tét, Oskar első osztásra huszonegyet - egy ászt meg egy filkót - kapott, ami azt jelentette, hogy a tét kétszeresét nyerte el Amontól. Amon lehangolódott ugyan, de megőrizte nyugalmát, és utasította Helen Hirschet, hogy hozzon be kávét. A belépő lány valóságos paródiája volt az urasági szolgálónak: takaros fekete ruhát viselt, de a jobb szeme oly mértékig feldagadt, hogy nem látott rajta. Annyira kicsi volt, hogy Amonnak le kellett hajolnia, ha meg akarta verni. A lány ismerte már Oskart, de nem nézett rá. Csaknem egy év telt el ígérete óta, hogy kiszabadítja. Valahányszor a villába jött, módját ejtette, hogy a folyosón keresztül kiosonjon a konyhába, és érdeklődjön Helen hogyléte felől. Ez a gesztus jelentett ugyan valamit, de élete fő kérdését nem oldotta meg. Néhány héttel ezelőtt például, amikor nem a kívánt hőfokon tálalta a levest - Amon módfelett kényes volt a levesre, a folyosón megbúvó légypöttyökre és a kutyákban maradt bolhákra -, a parancsnok odahívta Ivant és Petrt, s parancsot adott, hogy vigyék ki a lányt a kertbe, és a nyírfánál lőjék agyon. Ő maga az erkélyajtóból figyelte Petr Mauser-puskája előtt haladó áldozatát, aki suttogó hangon igyekezett jobb belátásra bírni az ukránt. - Kit fogsz agyonlőni, Petr? Helent. Helent, aki mindig süteményt ad neked. Ugye nem tudod agyonlőni Helent? - És Petr összeszorított fogai közül ugyanolyan halkan válaszol: - Igazad van, Helen. Persze hogy nem akarom. De ha nem teszem meg, amit kíván, engem öl meg. - A lány a nyírfa foltos kérgéhez hajtotta fejét. Oly sokszor kérdezte Amontól, miért nem öli meg, hogy most könnyedén akart meghalni, hátha sorsának készséges vállalásával csalódást okoz gazdájának. De képtelen volt rá. Annyira reszketett, hogy Amonnak is észre kellett venni. Lábai remegtek. S ekkor Amon parancsszavát hallotta az ablak felől: Hozzátok vissza a büdös ringyót! Lesz még időm végezni vele. Talán addig még meg lehet nevelni. A kegyetlenkedés sorozata közepette akadtak rövid időszakok, amikor abnormális módon a jóságos gazdát próbálta játszani. Egyik reggel így szólt Helenhez: - Maga igazán jól nevelt szolgáló. Ha a háború után ajánlólevélre lesz szüksége, készséggel adok. - Helen tudta, hogy ez csak üres fecsegés, ábránd. Süket fülével fordult feléje, amelyiknek Amon öklétől szakadt be a dobhártyája. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb úgyis áldozatul esik gazdája dührohamának. Aki úgy élt, mint ő, annak egy-egy látogató mosolya csupán pillanatnyi vigaszt nyújtott. Letette a parancsnok mellé a hatalmas ezüst kávéskannát - Amon még most is vedelte és agyoncukrozta a kávét -, tiszteletteljesen köszönt, és eltávozott. Egy órán belül, amikor Amon már háromezer-hétszáz zlotyval tartozott Oskarnak, és keserűen kifakadt balszerencséje ellen, Oskar a tét megváltoztatását javasolta. Ha átköltözik a Cseh-Morva Protektorátusba - jegyezte meg -, cselédlányra lesz szüksége. Odaát nem lehet olyan értelmes, gyakorlott alkalmazottakat találni, amilyen Helen Hirsch. Mindannyian falusi libák. Oskar ennélfogva azt indítványozta, hogy játsszanak egyetlen dupla vagy semmi játszmát. Ha Amon nyert, Oskar hétezer-négyszáz zlotyt fizet neki. Ha első osztásra huszonegye van, akkor tizennégyezer-nyolcszázat. - De ha én nyerek - tette hozzá Oskar -, akkor hozzájárulsz, hogy Helen

Hirschet felvegyem a listára. Amon gondolkodni akart a javaslaton. - Ugyan már sürgette Oskar -, hisz úgyis Auschwitzba megy. Amon azonban ragaszkodott a lányhoz. Annyira hozzászokott, hogy nem volt kedve fogadáson elveszíteni. Valahányszor a lány halálára gondolt, csakis úgy tudta elképzelni, hogy felindulásában saját két kezével gyilkolja meg. Ha most kártyatét lesz belőle, és Amon veszít, vérbeli bécsi sportember módján kénytelen lesz lemondani a kétkezi gyilkosság gyönyörűségéről. Schindler már Plaszów történetének egy jóval korábbi szakaszában is kérte Helen átengedését az Emailiába. Amon azonban megtagadta. Még egy évvel ezelőtt is azt lehetett hinni, hogy Plaszów évtizedekig fennmarad, és a parancsnok együtt öregszik meg szolgálójával, hacsak Helen valamilyen vétsége egy csapásra véget nem vet kapcsolatuknak. Egy évvel ezelőtt még senki sem hitte volna, hogy kapcsolatuknak az vet majd véget, hogy az oroszok Lwów határáig nyomulnak előre. Oskar könnyedén, szinte odavetőleg tette meg javaslatát. Amonnak szóló ajánlatát láthatóan nem tekintette úgy, mintha Isten és ördög vívna kártyacsatát az emberi lelkekért. Nem kérdezte magától, milyen jogon licitál a lányra. Ha most veszít, nem sok lehetősége marad, hogy más módon kiszabadítsa. Ám ebben az évben mindenkinek megcsappant az esélye. Még az övé is. Oskar felkelt helyéről, hogy írószert és hivatalos levélpapírt keressen. Kiállította a megállapodást, Amonnak csak alá kellett írni vesztés esetén: - Engedélyezem, hogy Helen Hirsch fogoly neve felvétessék azoknak a szakmunkásoknak a listájára, akik Herr Oskar Schindler DEF-üzemével áttelepítésre kerülnek. Amon osztott, és egy nyolcast meg egy ötöst adott Oskarnak. Oskar további lapokat kért. Ötöst és ászt kapott. Ez elég is volt. Amon ezután magának osztott. Négyes és király bukkant elő. - Úristen! - kiáltott fel Amon. Úriember módján kerülte a káromkodást; kifinomult ízlése, úgy tetszik, nem tűrte a vaskos trágárságok használatát. - Végem van. - Elnevette magát, de nem szívből. - Először hármas és ötös jött be magyarázta. - Egy négyessel már biztonságban vagyok. Erre megkapom ezt az átkozott királyt. Végül aláírta a papírt. Oskar összeszedte mindazt a kötelezvényt, amit aznap este pénz fejében kapott Amontól, és visszaadta neki. - Viseld gondját a lánynak, amíg útnak nem indulunk mindannyian. Kinn a konyhában Helen Hirsch nem is álmodta, hogy a kártyának köszönheti megmenekülését. Talán mert Oskar beszámolt Sternnek Amonnál töltött estéjéről, tervének híre elterjedt a parancsnoksági hivatal, de még a műhelyek dolgozói körében is. Van tehát egy Schindler-lista. Életbevágóan fontos rákerülni.

31 A Schindlerről folyó eszmecserék egy bizonyos pontján a Herr Direktor életben maradt barátai egyszeribe pislogni kezdenek, fejüket rázzák, és nekirugaszkodnak annak a jóformán matematikainak tekinthető feladványnak, hogy rájöjjenek, mi késztette mindarra, amit tett. Leggyakrabban még ma is ezt lehet hallani a Schindler-zsidóktól: “Nem tudom, miért csinálta.” Azzal az érvvel lehetne talán kezdeni, hogy Oskar hazárdjátékos volt, azonkívül érzelmes fickó, aki kedvelte az átlátszó, kézzelfogható jótetteket; meg aztán, hogy az alapvetően anarchista Oskar szívesen figurázta ki a rendszert; és hogy bővérű kedélyessége mögött olyan természet rejlett, amely felháborodott mindenfajta emberi kegyetlenségen, ellenhatást fejtett ki vele szemben, és nem hagyta magát legyőzni tőle. De akárhogy soroljuk, összegezzük az érveket, egyik sem indokolja kellőképp azt a csökönyös kitartást, amellyel 1944 őszén végső menedéket készített elő minden “Emailiát kijárt” emberének. S nem csak őnekik. Szeptember elején áthajtott Podgórzébe Madritschhoz, aki ekkor már háromezernél több foglyot alkalmazott egyenruhaüzemében. Ezt a gyárat most feloszlatják. Madritsch visszakapja varrógépeit, munkásai pedig eltűnnek a láthatárról. - Ha közösen lépnénk fel indítványozta Oskar -, több mint négyezret kimenthetnénk. Mindkettőnk munkásait. Biztonságosabb helyre telepíthetnénk őket. Odaát Morvaországban. Madritschot méltán emlegették és fogják mindig is tisztelettel emlegetni életben maradt foglyai. A gyárába csempészett hatalmas kenyér- és csirkemennyiség árát saját zsebéből fedezte, s egyszersmind vállalta e veszélyes ügylet összes kockázatát. Megállapodottabb, higgadtabb ember volt Oskarnál. Nem annyira szenvedélyes, nem annyira hajlamos a megszállottságra. Őrizetbe egyszer sem került. De a biztonságosságot messze meghaladóan emberséges volt, s ha nem elég okos és határozott, bizonyára Auschwitzban végzi. Oskar felvázolta előtte egy Madritsch-Schindler-tábor körvonalait - füstös kéményű, biztonságos, ipari falucska vízióját, valamerre a Nagy-Beszkidekben. Madritschnak tetszett az ötlet, de nem sietett igent mondani. Tudta, hogy a háború elvesztése ellenére az SS-rendszer nem enyhül, inkább még könyörtelenebb lesz. Tisztában volt azzal is, hogy a tőlük nyugatra fekvő haláltáborokban a következő hónapok folyamán elpusztítják a plaszówi foglyokat. Mert nemcsak Oskar volt konok és megszállott, hanem az SS-vezetőség és annak kiváló törzsgárdája, a koncentrációs táborok parancsnokai is. De azért nemet sem mondott. Gondolkodási időre volt szüksége. Oskarral nem közölhette ugyan, ám feltehetően félt társas viszonyra lépni olyan meggondolatlan, ördöngös fickóval, amilyen Herr Schindler volt. Anélkül tehát, hogy Madritschtól végleges választ kapott volna, Oskar útnak indult Berlinbe, ahol vacsorázni hívta meg Erich Lange ezredest. - Teljesen átállhatok a töltényhüvelygyártásra - közölte Oskar az ezredessel. - Át tudom szállítani nehéz gépi berendezéseimet. Lange kulcsember volt. Rendeléseket tudott biztosítani, és Oskar számára olyannyira szükséges, szívélyes hangú ajánlóleveleket küldeni az Evakuációs Bizottságnak, valamint magas rangú német személyiségeknek Morvaországba. Mint Oskar később elmondta, e kissé homályos figurának látszó vezérkari tiszt következetesen támogatta őt. Lange még most is a szenvedélyes elszántság és erkölcsi csömör állapotában volt, mint oly sokan, akik a rendszeren belül, de nem mindig annak érdekében dolgoztak. - Megtehetjük - szólt Lange -, de pénzre lesz szükség. Nem nekem, másoknak. Lange közvetítésével Oskar beszélni tudott az Evakuációs Bizottság egyik tisztjével a Bendler utcai OKH épületében. A bizottság elvben valószínűleg helyeselni fogja a tervet, jelentette ki a tiszt. De van egy lényeges akadály. A morvaországi kormányzó, aki egyben Gauleiter is, és a libereci várból gyakorol hatalmat a protektorátus fölött, azt az irányelvet követi, hogy zsidó munkáslágerek nem létesíthetők a protektorátus területén. Sem az SS-nek, sem a Hadfelszerelési Felügyelőségnek nem sikerült eddig álláspontja megváltoztatására rávenni. A Hadfelszerelési Felügyelőség troppaui kirendeltségének kitűnő emberével tette hozzá a tiszt -, egy Süssmuth nevű középkorú Wehrmacht-mérnökkel meg lehetne vitatni e nehezen megoldható kérdést. Oskar arról is tájékozódhat Süssmuthnál, hogy milyen helyet lehetne igénybe venni Morvaföldön az áttelepítendő tábor számára. Herr Schindler egyszersmind az Evakuácíós Bizottság

vezetőjének a támogatására is számíthat. - De meg kell mondanom, hogy mivel erős nyomás alatt állnak, és a háború nagyon is megfosztotta őket személyes kényelmüktől, feltehetően gyorsabb válaszra számíthat, ha némi figyelmességet tanúsítana irányukban. Mi, szegény városiak, szűkében vagyunk a sonkának, szivarnak, italoknak, ruhaneműnek, kávénak… efféléknek. A tiszt alkalmasint azt hitte, hogy Lengyelország békebeli össztermékeinek felével Oskar rendelkezik. Valójában pedig a berlini zugpiac árain kellett luxuscikkeket összevásárolnia, hogy a bizottság tagjainak szánt ajándékcsomagokat elküldhesse. Egy idős úr az Adlon Szálloda portáspultjánál leszállított áron - üvegenként nyolcvan márkáért kiváló minőségű pálinkát szerzett Herr Schindler számára. És a bizottságban ülő embereknek nem lehetett egy tucatnál kevesebbet küldeni. A kávé aranyat ért, a havannaszivarok méregdrágák voltak. Oskar mindezt nagy tömegben vásárolta össze és rakta ládába. Az uraknak minden bizonnyal gőzerőre lesz szükségük a morvaországi kormányzó meggyőzéséhez. Miközben Oskar alkudozott, Amon Goeth-öt letartóztatták. Nyilván feljelentette valaki. Valamelyik alárendelt tisztje, vagy egy városbeli civil, aki járt Amon villájában, és megbotránkozott a házigazda élvhajhász életmódján. Egy Eckert nevű magasabb beosztású SSnyomozó Amon pénzügyi manővereit kezdte vizsgálni. A teraszról leadott lövések nem képezték Eckert vizsgálódásának tárgyát. Annál inkább a sikkasztások, a zugpiaci ügyletek, valamint Amon egyes SSbeosztottjainak a panasza, hogy túl keményen bánik velük. Amon éppen szabadságát töltötte apjánál, a bécsi könyvkiadónál, amikor letartóztatták. Házkutatást tartottak Goeth Hauptsturmführer Bécsben fenntartott másik lakásán is, és nyolcvanezer márkát találtak ott elrejtve, amelyről Amon nem tudott kielégítő magyarázattal szolgálni. Ezenkívül csaknem egymillió cigaretta volt a mennyezetig felrakva. Amon bécsi lakása szemlátomást inkább áruraktár volt. Első pillantásra meglepőnek tarthatjuk, hogy az SS vagy még inkább a Birodalmi Biztonsági Főhivatal V. ügyosztályának tisztjei olyan használható embert akarnak letartóztatni, amilyen Goeth Hauptsturmführer volt. De előzőleg már Buchenwaldban is szabálytalanságokat derítettek ki, és megpróbálták Koch parancsnokot elkapni. Sőt a nagy hírű Rudolf Höss letartóztatásához is igyekeztek bizonyítékot találni, és kihallgattak egy bécsi zsidó nőt, akit gyanújuk szerint teherbe ejtett a táborrendszer fenntartásának eme bajnoka. Ezek után a lakása végigturkálását dühöngve szemlélő Amon sem igen remélhetett védettséget. Boroszlóba vitték, ahol SS-fogházban kellett kivárnia a vizsgálatot és a tárgyalást. A plaszówi ügyekkel kapcsolatos gyermeki tudatlanságukat példázza, hogy kiszállva a villába, vallatóra fogták Helen Hirschet, mivel feltételezésük szerint ő is belekeveredett Amon szélhámosságaiba. A következő hónapok folyamán két ízben viszik még a plaszówi SS-barakkok alatti cellákba, hogy kifaggassák. Kérdések özönét zúdították rá: milyen zugpiaci kapcsolatokkal rendelkezett Amon, kik voltak a megbízottai, hogy irányította a plaszówi ékszerműhelyt, miként működtette a mértékszabóságot, a kárpitosműhelyt. Senki sem verte, senki sem fenyegette a lányt. De meggyőződésük szerint egy bandához tartozott, amely kínzással tartotta hatalmában. Helen a megmenekülésről szőtt legvalószínűtlenebb és legtündöklőbb álmaiban sem merte volna remélni, hogy saját emberei tartóztatják le Amont. De közben úgy érezte, hogy megbolondul abban a vallatóhelyiségben, ahol ellentmondást nem tűrően Amonhoz igyekeztek béklyózni őt. - Chilowicz bizonyosan meg tudná önöknek mondani hangoztatta. - De Chilowicz már nem él. Hivatásos rendőrök voltak, és egy idő után belátták, hogy legfeljebb a Goeth-ház pazar lakomáiról tud felvilágosítással szolgálni. Kérdezgették volna a sebhelyei felől, de tudták, hogy szadizmus miatt nem kaphatják el Amont. Amikor a sachsenhauseni táborban szadizmus után nyomoztak, fegyveres őrök távozásra kényszerítették őket. Buchenwaldban a parancsnok ellen valló perdöntő tanúra leltek egy altiszt személyében, de az illetőt ezek után holtan találták zárkájában. Az SS-nyomozócsoport vezetője elrendelte, hogy az altiszt gyomrában talált mérget adják be négy orosz fogolynak. Szeme előtt pusztultak el, s ekképp kezében volt a parancsnok és a tábororvos elleni bizonyíték. Bűnvádi eljárást indított gyilkosságért és szadista módszerek alkalmazásáért, ám az ezt követő igazságszolgáltatás sajátos jelleget öltött. Mindenekelőtt egy emberként sorakoztatta fel a tábor katonai állományát, és gondoskodott róla, hogy a bizonyítékokat szolgáltatókat végleg elhallgattassák. Ennélfogva a V. ügyosztály emberei nem faggatták Helent sérülései felől. Továbbra is a sikkasztások érdekelték őket, s végül nem háborgatták többé a lányt. Mietek Pempert is kikérdezték. Ő azonban elég okos volt, hogy ne áruljon el sokat Amonról, s főleg az emberek ellen elkövetett bűntetteiről hallgatott. Csupán kósza híreket hallott Amon szélhámosságairól;

közömbös, jó modorú gépíró színében tüntette fel magát, akinek bizalmas jellegű ügyekről nincsen tudomása. -A parancsnok úr sosem beszélt meg velem ilyesmit - hangoztatta szüntelen. Ám szerepjátszása mögött ugyanaz a mélységes hitetlenség rejtőzött, amit Helen Hirsch is érzett. Ha egyáltalán megtörténhetett olyan esemény, ami némi esélyt nyújtott, hogy ő maga életben marad, az csakis Amon letartóztatása lehetett. Mert az ő bizonytalan élettartamában egyetlen dolog jelezte teljes bizonyossággal a végső határt: amikor az oroszok elérik Tarnówot, Amon lediktálja utolsó levelét, és utána végez a gépíróval. Mieteket ennélfogva aggasztotta, hogy Amont túl korán engedik majd szabadon. De nemcsak Amon üzleti spekulációi érdekelték őket. A Pempert kihallgató SS-bíró Lorenz Landsdorfer Oberscharführertől tudomást szerzett, hogy Goeth Hauptsturmführer zsidó gyorsíróval gépeltette le a plaszówi helyőrség által követendő utasításokat és terveket arra az esetre, ha partizántámadás érné a tábort. Amikor Amon elmagyarázta Pempernek, milyen formában gépelje le ezeket a terveket, más koncentrációs táborok hasonló jellegű terveinek másolatait mutatta meg neki. Titkos okmányoknak zsidó fogoly előtt történt leleplezése oly mértékig felháborította a bírót, hogy elrendelte Pemper letartóztatását. Pemper két siralmas hetet töltött az SS-barakkok alatti cellák egyikében. Nem bántalmazták ugyan, de a V. ügyosztály nyomozóinak egész sora és két SS-bíró rendszeresen faggatta. Úgy érezte, tekintetükből olvassa ki a döntést: a legbiztosabb megoldás agyonlőni őt. Egy napon, amikor a plaszówi szükségállapotra vonatkozó tervekről kérdezgették, Pemper megkérdezte vallatóit: - Miért tartanak itt? A fogság az fogság. Amúgy is életfogytiglani rabságra vagyok ítélve. - Átgondolt, határozatra - a fogdából való szabadon bocsátásra vagy puskagolyóra - késztető érv volt. A kihallgatást követő órákat szorongva töltötte Pemper, míg csak cellájának ajtaja újra ki nem nyílt. Kiengedték, és visszavitték táborbeli barakkjába. De nem ez volt az utolsó eset, hogy Goeth parancsnokkal kapcsolatos témákról vallatták. Letartóztatása után alárendeltjei, úgy tetszik, nem siettek Amon segítségére. Óvatosak voltak. Vártak. Bosch, aki annyi italt elfogyasztott a parancsnoknál, úgy nyilatkozott John Untersturmführernek, hogy veszélyes lenne vesztegetéssel próbálkozni a V. ügyosztály eltökélt nyomozóinál. Ami Amon fölötteseit illeti, Schernert partizánok ellen küldték harcba, és majd csapdába esik a niepolomicei erdőben, úgy veszti életét. Amon az oranienburgiak kezében volt, akik sohasem vacsoráztak a Goeth-villában, vagy ha igen, akkor megbotránkoztak vagy talán irigykedtek. Helen Hirsch, aki az SS fogságából kiszabadulván az új parancsnoknál, Büscher Hauptsturmführernél dolgozott, nyájas hangú levelet kapott Amontól, kérve, hogy csomagoljon össze ruhaneműt, néhány romantikus és detektívregényt, meg némi italt a részére, hogy elviselhetőbb legyen fogsága. Mintha egy rokona írt volna - gondolta a lány. Lenne szíves összecsomagolni a következőket - szólt a levél, majd így végződött: - Remélem, mihamarabb viszontlátom. Oskar eközben Troppau mezővárosba látogatott el, hogy találkozzék Süssmuth mérnökkel. Italt és gyémántot vitt magával, de ezúttal nem volt rá szükség. Süssmuth elmondta Oskarnak, hogy ő már javasolta néhány kisebb zsidó munkásláger felállítását Morvaország határ menti városaiban, amelyek a Hadfelszerelési Felügyelőség számára gyártanának termékeket. Ezek a táborok természetesen Auschwitz vagy Gross Rosen központi irányítása alá tartoznának, mivel a nagy koncentrációs táborok hatótávolsága átterjedt a lengyelcsehszlovák határon. De a foglyok számára több biztonságot nyújtanak a kis munkáslágerek, mint az auschwitzi hatalmas halálközpont. Süssmuth természetesen semmire sem jutott. A libereci vár gyökereiben eltiporta az indítványt. Süssmuthnak nem volt befolyásos támogatója. A Lange ezredes és az Evakuációs Bizottság pártfogását élvező Oskarnak igen. Süssmuth a hivatalában őrzött egy kimutatást olyan ingatlanokról, amelyek megfelelő helynek bizonyulnának hadiövezetből áttelepített üzemek számára. Az Oskar szülővárosa, Zwittau közelében fekvő Brinnlitz nevű falu szélén állt a bécsi Hoffmann fivérek textilgyára. Szülővárosukban sajt és vaj üzemük volt, de a csapatok nyomában - miként Oskar Krakkóba - Sudetenlandba jöttek, ahol textilmágnások lettek. Gyáruk szárnyépületei teljesen kihasználatlanul álltak, csupán a forgalomból kivont fonógépeket raktározták bennük. A gyártelep forgalmát a zwittaui vasútállomás bonyolította le, ahol Schindler sógora volt a teherpályaudvar főnöke. Mellékvágány vezetett a gyárkapukig. - A fivérek a spekulánsok fajtájából valók mondta mosolyogva Süssmuth. - Támogatóik vannak a helyi pártszervezetben, a megyei tanács és a körzet

vezetőit a markukban tartják. Maga mögött viszont Lange ezredes áll. Azonnal írok Berlinbe - ígérte Süssmuth -, és a Hoffmann-féle szárnyépület felhasználását javasolom. Oskar gyerekkora óta ismerte Brinnlitzet. Nevében hordozta fajtájának jellegét, mivel a csehek Brnecnek hívták volna, éppúgy, ahogyan egy cseh Zwittau a Zvitava nevet kapja. Brinnlitz lakói nyilván nem lelkesednének, ha ezer vagy annál is több zsidót telepítenének szomszédságukba. A zwittauiak is, akikből a Hoffmann-gyár munkásainak egy része verbuválódott, aligha örülnének iparosodott falusi fészkük bemocskolásának a háború utolsó éveiben. Oskar mindenesetre odahajtott röpke helyszíni szemlére. Közelébe sem ment a Hoffmann fivérek épületfronton levő irodáinak, mert ezzel túlságosan felkeltette volna a magasabbik Hoffmann fivérnek, a vállalat elnökének figyelmét. A szárnyépületet azonban észrevétlenül végigjárhatta. Ódivatú emeletes gyárépület volt, közepén udvarral. A magas mennyezetű földszinten ócska gépeket és gyapjúládák tömegét raktározták. Az emeletet minden bizonnyal irodahelyiségeknek és könnyebb felszerelési tárgyaknak szánták. Padlózata nem bírná el a hatalmas préseket. A földszint megfelelőnek látszott a DEF új műhelyei, az irodahelyiségek és a Herr Direktor lakásának elhelyezésére. Fenn az emeleten rendeznék be a foglyok kvártélyát. Nagyon tetszett neki a hely. Visszaindulva Krakkóba, szinte égett már a vágytól, hogy nekifogjon a dolognak, ráköltse a szükséges összeget, és újra beszéljen Madritsch-csal. Mert Süssmuth Madritsch számára is tudott helyet találni - az sincs kizárva, hogy éppen Brinnlitzben. Arra érkezett vissza, hogy egy Luftwaffe vadászgép által lelőtt szövetséges bombázó rázuhant az udvari fogolytelep két hátsó barakkjára. A gép megfeketedett törzse elgörbülve hevert a szétlapított barakkok roncsain. Kis létszámú fogolycsapat maradt már csak az Emailiában, hogy befejezze a gyártási munkát és karbantartsa az üzemet. Látták, amint a gép lángolva lezuhant. A két benne ülő férfi halálra égett. A Luftwaffe emberei, akik elszállították őket, elmondták Adam Gardénak, hogy Stirling bombázó volt, a két férfi pedig ausztrál. Egyikük angol biblia megperzselődött maradványait fogta, nyilván az volt a kezében, amikor lezuhant. Másik kettő a külvárosban ugrott ki ejtőernyővel. Egyikük belehalt sérülésébe, úgy találták meg beszíjazva. A másikra a partizánok leltek rá, és elrejtették valahol. Az ausztrálok utánpótlást dobtak le a partizánoknak a Krakkótól keletre fekvő nagy kiterjedésű erdőségben. Ha Oskarnak valamilyen megerősítésre volt szüksége, most megkapta. Mert hiszen ezek az ausztrálok eldugott, Isten háta mögötti kis helyekről jöttek el idáig, hogy siettessék a végkifejletet Krakkóban. Nyomban felhívta Gerteis igazgatót, az Ostbahn gördülőállomány-részlegének főnökét, és vacsorára invitálta, hogy beszéljen vele a DEF számára esetleg szükségessé váló vasúti pőrekocsik biztosításáról. Egy héttel Oskar és Süssmuth találkozása után a berlini Hadianyag-ellátó Bizottság vezetősége utasítást adott a Morva Protektorátus kormányzójának, hogy Hoffmann brinnlitzi fonodájának szárnyépületét utalja ki Oskar lőszerüzeme részére. A kormányhivatalnokok most már nem tehetnek mást mondta Süssmuth telefonon Oskarnak -, mint hogy késleltetik az ügy adminisztratív lebonyolítását. De Hoffmann és a zwittaui körzet pártfunkcionáriusai máris tanácskoznak, és határozatokat hoznak Oskar morvaországi betolakodásának megakadályozására. A zwittaui párt Kreisleiter-je panaszos levelet menesztett Berlinbe, sérelmezve, hogy a lengyelországi zsidó foglyok veszélyeztetni fogják a morvaországi németek egészségét. Minden bizonnyal kiütéses tífusz üti fel a fejét a környéken – első ízben az újkori történelem folyamán. Oskar kicsiny s a hadi igények számára fölöttébb kétes értékű lőszergyára odavonzza majd a szövetségesek bombázóit, amelyek súlyos károkat okozhatnak a jelentékenynek számító Hoffmannüzemben. A tervezett Schindler-tábor zsidó foglyainak - e bűnözőknek - a létszáma meghaladja Brinnlitz jóravaló lakosságának számát, és valóságos rákfenét jelent majd a tisztességes zwittauiak számára is. Az efféle tiltakozásnak kevés foganatja volt, mivel egyenesen Erich Lange berlini hivatalához futott be. A Troppauba küldött folyamodványokat meg a derék Süssmuth semmisítette meg. Mindamellett falragaszok is megjelentek Oskar szülővárosának házain: TARTSÁTOK TÁVOL A ZSIDÓ BŰNÖZŐKET! Oskar pedig fizetett. Fizetett a krakkói Evakuációs Bizottságnak, hogy siettesse gépei átszállításának engedélyezését. A krakkói pénzügy-igazgatóságot ösztökélni kellett, hogy adjon kiviteli engedélyt a bankbetétekre. A pénz nem volt közkedvelt fizetőeszköz akkoriban, így árucikkekben rótta le háláját -

többkilónyi teában, bőrcipők tömegében, szőnyegekben, kávéban, halkonzervben. Krakkó piacteréből nyíló kis utcákban töltötte délutánjait, s némi alkudozás után elképesztő áron vette meg a bürokraták által igényelt különféle árucikkeket. Biztos volt benne, hogy máskülönben addig várakoztatnák, amíg az utolsó zsidó is Auschwitzba nem kerül. Süssmuthtól értesült Oskar, hogy a zwittauiak feketepiaci ügyletek miatt írásban bevádolták a Hadfelszerelési Felügyelőségnél. - Ha ezt velem is közölték - tette hozzá Süssmuth -, akkor biztosra veheti, hogy ugyanilyen tartalmú jelentéseket küldtek Morvaország rendőrfőnökének, Otto Rasch Obersturmführernek is. Meg kellene ismerkednie Rasch-sal, hadd lássa, milyen aranyos fickóval van dolga. Oskar még abból az időből ismerte Rasch-t, amikor az Katowice rendőrfőnöke volt. Szerencsés véletlen folytán Rasch barátságban volt a sosnowieci Ferrum AG elnökével, ahonnan Oskar acélt vásárolt. Oskar nem túlzottan bízott olyanféle ingatag dolgokban, amilyen a kölcsönös barátság. Briliánst vitt magával, és valamiképp latba vetette a találkozáson. Amikor a gyémánt átkelt az asztalon, és Rasch mellett kötött ki, Oskar brnói frontja biztosítva volt. Oskar későbbi becslése szerint százezer márkát - csaknem negyvenezer dollárt - költött a brinnlitzi áttelepülés megolajozására. Kevés olyan túlélő van, aki valószínűtlenül nagynak találná ezt az összeget, bőven akadnak viszont, akik fejüket rázva jelentik ki: “Nem, több volt! Többnek kellett lennie.“ Összeállította az általa előzetesnek nevezett listát, és elküldte a parancsnokságra. Több mint ezer név szerepelt rajta - az emailiabeliek teljes névsora mellett új nevek is. Helen Hirsch is rákerült a listára; Amon pedig nem volt ott, hogy tiltakozzék ellene. És a lista még tovább bővül, ha Madritsch is hozzájárul, hogy Oskarral egyetemben Morvaföldre települjön át. Oskar szüntelenül ösztökélte e célból Titschet, aki szövetségese volt Madritsch meggyőzésében. A Titschhez legközelebb álló foglyok tudták, hogy lista készül, amelyre ők is rákerülhetnek. Titsch félreérthetetlenül megmondta nekik: - Rajta kell lenni a nevüknek. - Az egész plaszówi aktatömegben Oskar tizenkét oldalas névlistája volt az egyetlen okmány, amely jövőt ígért. De Madritsch még most sem tudta eldönteni, akar-e társulni Oskarral, csatolja-e az ő háromezer nevét a listán szereplőkhöz. S itt ismét legendához illő homály fedi Oskar listájának pontos időrendjét. A homály nem terjed ki a lista létezésére - egyik példánya ma is látható a Jád Vásém levéltárában. Semmi kétség nincs a felől a nevek felől, amelyek - mint látni fogjuk - az utolsó percben jutottak Oskar és Titsch eszébe, és a papírlap aljára biggyesztették őket. A listán feltüntetett nevek pontosak. A körülmények azonban óhatatlanul legendákat szőnek köréje. A probléma az, hogy a lista olyan sugárzó fénnyel él az emberek emlékezetében, amely éppen izzásánál fogva homályosít. A lista önmagában a testet öltött jó. A lista az élet. Körülötte, a szűk margókon kavarog az örvény. A listán szereplő nevek tulajdonosai közül egyesek azt állítják, hogy SS-emberekből és gyárosokból álló vendégsereg gyűlt egybe Goeth villájában, az egykor ott tartott összejövetelek kellemes emlékének megünneplésére. Némelyek szerint Goeth is jelen volt, ami teljességgel elképzelhetetlen, mivel az SS senkit sem helyezett óvadék ellenében szabadlábra. Mások úgy vélik, hogy Oskarnak a gyára fölötti lakásán rendezték az összejövetelt. Több mint két éven keresztül rendezett Oskar hangulatos vendégvacsorákat ott. Egyik emailiabeli fogoly visszaemlékezik 1944 elejének valamelyik éjjelére, amikor őrségen állt, és egy órakor Oskar lejött lakásából, hogy kiszellőztesse fejét a fenti zajos dáridózás közben, s két süteményt, kétszáz cigarettát meg egy üveg italt hozott barátjának, az őrnek. A plaszówi búcsúösszejövetelen - akárhol tartották is - a vendégek között volt dr. Blancke, Franz Bosch, és egyes tudósítások szerint a szabadságon levő partizánvadász, Julian Scherner. Madritsch és Titsch is eljött. Titsch későbbi beszámolója szerint Madritsch ekkor közölte Oskarral, hogy nem tart vele Morvaországba. - Amit tudtam, mindent megtettem a zsidókért - mondta Madritsch. Elfogadható indok volt. Nem hagyta meggyőzni magát, noha Titsch napokon át nem ment le a nyakáról. Madritsch becsületes ember volt. Tisztelet övezi majd emiatt. Döntését az magyarázta, hogy egyszerűen nem hitt a morvaországi megoldás eredményességében. Ellenkező esetben minden bizonnyal megpróbálkozott volna vele. Ismeretes tény az is, hogy lázas sietség volt az összejövetelen tapasztalható, mivel még aznap este le kellett adni a Schindler-listát. Ebben az egy pontban megegyeznek a túlélők elbeszélései. A túlélők idevágó

ismeretei azonban csakis Oskartól eredhettek, aki viszont hajlamos volt a történetek kiszínezésére. De ennek a ténynek az alapvető igazságát maga Titsch is tanúsította az 1960-as évek elején. Lehetséges, hogy Plaszów új és ideiglenes parancsnoka, bizonyos Büscher Hauptsturmführer, így szólt Oskarhoz: - Elég a bolondozásból, Oskar! Véget kell vetnünk ennek az irkafirkának, és le kell bonyolítanunk az átszállítást. - Vagy talán az Ostbahn szabott határidőt a szállítóeszközök igénybevételére. Eképp tehát Oskar listájának a végére, a hivatalos aláírások fölé, Titsch rágépelte most Madritsch foglyainak a nevét. Csaknem hetven név került a papírra, amelyeket Titsch és Oskar emlékezetből írt össze. Köztük szerepelt a Feigenbaum családé - a gyógyíthatatlan csontrákban szenvedő kamasz lány és a varrógépjavításban nem túlzottan jeleskedő kamasz fiú, Lutek. Most pedig - miként Titsch beírta - az egész család lőszergyári szakmunkássá vedlett át. Éneklés, hangos beszélgetés, nevetés, sűrű cigarettafüst töltötte be a lakást, miközben egyik sarokban Oskar és Titsch egymást faggatták az emberek nevéről, és erejüket megfeszítve próbálták a lengyel vezetéknevek helyesírási rejtélyét megfejteni. Oskarnak végül le kellett fognia Titsch kezét. - Túlléptük a megengedett határt - szólt. - Meg fognak döbbenni attól a számtól, amit összehoztunk. - Titsch továbbra is neveket próbált előkaparni emlékezetéből, és másnap reggel magát átkozva fog ébredni, mert túl későn jutott valamelyik név az eszébe. De most már nem tudta folytatni - valósággal kifacsarta ez a munka, amely szentségtörően közeljárt hozzá, hogy embereket újjáteremtsen a puszta rájuk gondolás által. Megtette habozás nélkül. De amit a világról ez az egész elárult, attól fojtogatta úgy Titschet a Schindler-lakás levegője. A listáról azonban kiderült, hogy korántsem szent és sérthetetlen, mivel Marcel Goldberg személyzeti írnok kezébe került. Büscher, az új parancsnok, akit csak a tábor felszámolására vezényeltek ide, nem törődött vele, hogy a megadott számbeli kereteken belül kit vesznek fel a listára. Goldbergnek ekképp lehetősége nyílt, hogy a lapszéleken toldozgasson-foldozgasson. A foglyok körében elterjedt a hír, hogy Goldberget meg lehet vesztegetni. Dresnerék tudták. Juda Dresner - a piros ruhás Genia nagybátyja, a falba épített rejtekhelyről annak idején kiutasított Dresnernének a férje, Janek és a fiatal Danka apja -, Juda Dresner tudta. Fizetett Goldbergnek - árulta el nyíltan a család, megindokolva, miként kerültek a Schindler-listára. Sosem tudták meg, mennyit adott. Wulkan, az ékszerész alighanem ugyanilyen módon vétette fel magát, feleségét és fiát a listára. Poldek Pfefferberg egy Hans Schreiber nevű altiszttől értesült a listáról. E húszas évei derekán járó fiatalembernek semmivel sem volt jobb híre, mint bármelyik SS-katonának Plaszówban, de Pfefferberget némileg pártfogásába vette. Gyakorta megtörtént egyébként ebben a rendszerben, hogy az SS-személyzet tagjai jobb szemmel néztek egyik vagy másik fogolyra. A dolog azzal kezdődött, hogy Pfefferbergnek, mint barakkja főnökének, gondoskodnia kellett az ablaktisztításról. Schreiber ellenőrizte a munkát, egyik ablakon foltot talált, és olyan durván támadt Poldekre, ami mögött már a kivégzés árnya lebegett. Pfefferberg felfortyanva válaszolta: mindketten jól tudják, hogy az ablakok makulátlanul tiszták, és ha Schreiber ürügyet keres agyonlövésére, ne halogassa tovább a dolgot. Kifakadása meglepő módon jókedvre derítette Schreibert, aki ezután megmegállította Pfefferberget, érdeklődött ő és felesége hogyléte felől, sőt időnként egy almát is küldött Milának. 1944 nyarán Poldek kétségbeesetten fordult hozzá, hogy szabadítsa ki Milát a női transzportból, amelyet a Balti-tenger menti rossz hírű stutthofi táborba irányítanak Plaszówból. Mila már a marhavagonokba felszálló tömegben állt, amikor Schreiber papírt lengetve odajött, s a nevét kiáltotta. Másik alkalommal meg részegen jelent meg egy vasárnap Pfefferberg barakkjánál, ahol Poldek és néhány más fogoly előtt zokogva vádolta magát - miként ő maga mondta - a “szörnyűséges dolgok” miatt, amelyeket Plaszówban elkövetett. A keleti fronton akar vezekelni bűntetteiért. Később sikerül is neki. Ezúttal tudomására hozta Poldeknek, hogy Schindlernek van egy listája, és mindenképp próbálja meg felvétetni rá magát. Poldek a parancsnokságra ment, hogy megkérje Goldberget, írja fel az ő és a Mila nevét a listára. Az elmúlt másfél évben Schindler nemegyszer benézett Poldekhez a tábori gépszínbe, és minden alkalommal ígérte, hogy kiszabadítja. Poldekből azonban olyan kiváló hegesztő lett, hogy a gépszín vezetői, akiknek az élete függött a munka magas színvonalától, semmi áron nem engedték volna el. Goldberg a

helyén ült, kezét a listára tette, amelyre nem felejtette el saját nevét ráírni, miközben Oskarnak ez a régi barátja, a Straszewski utcai lakás egykori állandó látogatója, arra számított, hogy a régi idők kedvéért ő is felvételt nyer. - Van gyémántod? - fordult hozzá Goldberg. - Ezt komolyan gondolod? - kérdezte Poldek. - Mert ezért a listáért - jelentette ki a puszta véletlenből óriási hatalomhoz jutott Goldberg gyémánttal kell fizetni. Most, hogy a bécsi zenebarát Goeth Hauptsturmführer fogságba került, udvari muzsikusai, a Rosner fivérek megpróbálhattak felkerülni a listára. Dolek Horowitz is, aki annak idején feleségét és gyerekeit az Emailiába juttatta, rávette Goldberget, hogy írja fel feleségével, fiával, lányával együtt. Horowitz mindvégig Plaszów központi áruraktárában dolgozott, és sikerült néhány apróbb értéktárgyra szert tennie. Mindez Goldberg zsebébe vándorolt most. A Bejski fivérek, Un és Mojse gépszerelő és műszaki rajzoló minősítéssel nyertek felvételt a listára. Un értett a fegyverekhez, Mojse ügyesen hamisított hivatalos iratokat. A listával kapcsolatos körülmények olyan homályosak, hogy nem lehet tudni, képességeik miatt vagy más okból kerültek-e a névsorba. Josef Baunak, a formákhoz ragaszkodó vőlegénynek is a listára került valamikor a neve, jóllehet ő maga sem tudott róla. Goldberg előnyösebbnek érezte, ha bizonytalanságban tartja az embereket. Ismerve Baut, igen valószínűnek látszik, hogy csak azért környékezte meg Goldberget - ha egyáltalán ilyesmire vetemedett -, mert anyját is feleségét is fel akarta vétetni a listára. Túl későn tudja meg, hogy egyedül szerepel a lajstromon. Ami Sternt illeti, a Herr Direktor már a kezdet kezdetén felírta a nevét. Stern volt Oskar életének egyetlen gyóntatóatyja, akinek a javaslatait mélységes tiszteletben tartotta. Október elsejétől egyetlen zsidó foglyot nem engedtek ki Plaszówból; sem a kábelgyárba, sem máshová nem mehettek. Ugyanakkor a lengyel fogolytábor parancsnokai is őröket állítottak a barakkokhoz, hogy a zsidó foglyok ne vásárolhassanak kenyeret a lengyelektől. A feketén szerzett kenyér ára annyira felszökött, hogy zlotyban aligha lehetett kifejezni. Azelőtt egy tartalék kabátért egész cipót, tiszta trikóingért negyed kiló kenyeret lehetett venni. Most akárcsak Goldbergnek - gyémántokat kellett adni érte. Október első hetében Oskar és Bankier valamilyen okból Plaszówba látogattak, és szokás szerint benéztek Sternhez is a tervezési osztályra. Stern íróasztala a tovatűnt Amon hivatalának előszobájában állt. Szabadabban lehetett itt most beszélni, mint bármikor a múltban. Stern megemlítette Schindlernek, milyen magas árat ért el a rozskenyér. Oskar Bankierhez fordult: - Gondoskodjon róla, hogy Weichert ötvenezer zlotyt kapjon - mormolta. Dr. Michael Weichert a korábban Zsidó Hitközségi Önsegélyező Egyletnek, most Zsidó Segélyező Hivatalnak nevezett intézmény elnöke volt. Weichertnek és hivatalának működését részint a látszat kedvéért engedélyezték, de meg azért is, mert Weichertnek tekintélyes összeköttetései voltak a Német Vöröskeresztnél. Jóllehet a táborbeli lengyel zsidók közül sokan érthető gyanakvással viseltettek iránta, s ennek következtében bíróság elé kerül a háború után - ahol egyébként felmentik -, Weichert volt az az ember, aki sebtében fel tudott hajtani és Plaszówba irányítani ötvenezer zloty értékű kenyeret. Stern és Oskar tovább beszélgetett. Az ötvenezer zloty csak amolyan obiter dictum 10 volt eszmecseréjükben, amelynek során inkább a bizonytalan időkről ejtettek szót, és találgatták, miként érezheti magát Amon a boroszlóí cellájában. A hét folyamán ruha-, szén- és ócskavas szállítmány alá rejtett zugpiaci kenyeret csempésztek be a táborba. Az ár huszonnégy órán belül a szokott szintjére esett vissza. Szép példája volt ez Oskar és Stern együttműködésének, amelyet további esetek követnek majd.

10

Futólagos megjegyzés, mellesleg szólva. (latin)

32 Olyan emailiabeli fogoly is akadt, akit Goldberg kihúzott a listáról, hogy helyet biztosítson másoknak hozzátartozóknak, cionistáknak, szakembereknek vagy fizetőknek -, és ő Oskart hibáztatta emiatt. A Martin Buber Egyesület panaszos hangú levelet kap majd 1963-ban egy New Yorkban élő egykori Emailia-fogolytól. Az Emailiában - írja - Oskar szabadulást ígért. Az emberek ellenszolgáltatásképp vagyonhoz juttatták munkájukkal. S egyeseket mégis kihúztak a listáról. A levélíró személyes árulásnak tekintette nevének kihagyását, és olyan ember dühével, akinek poklokat kell másvalaki hazugsága miatt megjárnia Oskart vádolta mindazért, ami ezután történt: Gross-Rosenért, a félelmetes mauthauseni szikláért, ahonnan ledobták a foglyokat, és végül a háború végi halálmenetért. Különös, hogy a jogos haragot árasztó levél milyen elevenen szemlélteti: a listára való rákerülés élhetővé, a lemaradás róla elviselhetetlenné tette az életet. Igazságtalanság azonban Oskart ítélni el, amiért Goldberg manipulált a nevekkel. A táborvezetőség az utolsó napok zűrzavarában bármilyen listát aláírt volna, amit Goldberg benyújt, ha az nem lépi messzemenően túl az Oskarnak engedélyezett ezeregyszázas fogolylétszámot. Oskar nem ellenőrizhette óránként Goldberget. Napközben hivatalos személyiségekkel tárgyalt, esténként meg jóltartotta őket. Hilógépeire és fémpréseire kellett például szállítási engedélyt szerezni a Schindler tábornok hivatalában működő régi barátaitól, akiknek egyike-másika apró, de Oskar ezeregyszáz emberének a megmentését könnyen meghiúsítható problémákba akaszkodott bele, és ezzel késleltette az ügy adminisztratív lebonyolítását. Egyik ilyen felügyelőségi tisztviselő azt a problémát vetette fel, hogy Oskar lőszergyártó gépeit a berlini felügyelőség beszerzési ügyosztálya, a szabadalmi részleg jóváhagyásával kizárólag lengyelországi használatra utalta ki annak idején a számára. Egyik intézmény sem kapott értesítést a Morvaországba tervezett áttelepítésről. Ezt pedig pótolni kell. Egy hónapot is igénybe vehet, amíg engedélyt adnak. Oskarnak nem volt egy hónapja. Október végére Plaszów kiürül - mindenki Gross-Rosenbe vagy Auschwitzba kerül. A probléma végül a szokásos ajándékok segítségével megoldódott. Mindeme elfoglaltság mellett Oskar Amon letartóztatói, az SS-nyomozók miatt is nyugtalankodott. Nem tartotta lehetetlennek, hogy őt is lefogják, vagy - ami ugyanaz - alaposan kifaggatják a volt parancsnokhoz fűződő kapcsolatáról. Jó szimata volt, mivel Amon többek között a következő magyarázattal próbálta tisztázni a holmija közt talált nyolcvanezer márka eredetét: “Oskar Schindlertől kaptam, hogy jól bánjak a zsidókkal.” Oskarnak ennélfogva kapcsolatot kellett tartani Pomorska utcai barátaival is, akik esetleg tájékoztatni tudják, milyen irányban halad a V. ügyosztály vizsgálata Amon ügyében. S végül arról sem feledkezhetett meg, hogy brinnlitzi tábora végső fokon a gross-roseni koncentrációs láger ellenőrzése alatt áll, ennélfogva Oskar máris kezelésbe vette Gross-Rosen parancsnokát, Hassebroeck Sturmbannführert. Hassebroeck vezetése idején százezer ember pusztul el a gross-roseni módszerektől, de amikor Oskar telefonon beszélt vele, majd személyes találkozás céljából Alsó-Sziléziába kocsizott, úgy tapasztalta, hogy arról az oldalról nem fenyegeti veszély. Schindler számára nem jelentett már újdonságot az elbűvölő gyilkosokkal való találkozás, és Hassebroeck még hálásnak is mutatkozott iránta, amiért a gross-roseni birodalmat Morvaföldre is kiterjeszti. Mert Hassebroeck kizárólag birodalmi méretekben gondolkodott. Százhárom altábor tartozott a felügyelete alá. (Brinnlitz a száznegyedik - és ezeregyszáz lakójával, valamint bonyolult, igényes iparágával jelentős gyarapodást jelent.) Hassebroeck táborai közül hetvennyolc volt Lengyelországban, tizenhat Csehszlovákiában, tíz a Birodalomban. Jóval nagyobb falat, mint ami Amonnak jutott. Ennyi puhítás, hízelgés és űrlapkitöltés mellett, ami Plaszów felszámolásának hetében teljesen lekötötte Oskart, nem jutott ideje Goldberg ellenőrzésére, még ha volt is joga hozzá. A foglyok beszámolója szerint a tábor utolsó huszonnégy óráját zűrzavar és fejetlenség jellemezte, s mindennek a középpontjában a Lista Legfőbb Ura - Goldberg - még mindig hálapénzért nyújtogatta markát. Például dr. Idek Schindel is felkereste Goldberget, kérve, hogy két testvéröccsével együtt Brinnlitzbe kerülhessen. Goldberg nem adott választ, és Schindel csak október tizenötödikén tudta meg, amikor a férfi

foglyokat a vagonok elé sorakoztatták, hogy sem őt, sem fivéreit nem vették fel a Schindler-tábor listájára. De azért mégiscsak a Schindler-foglyok sorába álltak be. Félelmetes jelenet egy Utolsó Ítéletet ábrázoló metszetről: miközben az elkárhozottak igyekeznek belopózni a feloldozottak közé, a megtorlás angyala jelen esetben Müller Oberscharführer - észreveszi őket, az orvoshoz lép, korbácsa bőrnyelével balról-jobbról az arcába vág, miközben derült ábrázattal kérdi: -Miért akar ebbe a sorba kerülni? Schindelt a tábor felszámolásával megbízott kis csoporttal Plaszówban tartották, majd egy vagonrakomány beteg nőt kísérve, Auschwitzba küldték. Birkenau egyik csücskében rakták barakkba őket, hogy ott pusztuljanak el. De túl a táborszemélyzet látókörén és a foglyok mindennapos megpróbáltatásain, legtöbben életben maradnak. Schindelt Flossenburgba s ezután - fivéreivel együtt - halálmenetbe fogják küldeni. Mindezt nagy nehezen túléli, de a legfiatalabb Schindel fiút a háború utolsó előtti napján, menetelés közben agyonlövik. Hű képe ez annak, hogy az Oskar részéről minden rosszindulat nélkül, Goldberg részéről a legteljesebb rosszindulattal összeállított Schindler-lista milyen gyötrelmeket okozott jó néhány fogolynak azokban a reménytelen októberi napokban, és hogy fájdítja még ma is az életben maradottak szívét. Mindenkinek van egy története a listáról. Henry Rosner a Schindler-csoportba állt be, de egy altiszt észrevette a hegedűjét, és abban a hiszemben, hogy Amont muzsikára éhesen engedik majd ki a fogságból, visszaküldte Rosnert. Rosner ekkor kabátja alatt az oldalához nyomta hegedűjét, hóna alá szorítva a hangléc bütykös végét. Újra beállt a sorba, és ezúttal a Schindler-vagonokhoz engedték. Rosner azok közé tartozott, akiknek Oskar ígéretet tett, s így kezdettől fogva rajta volt a listán. Ugyanez volt a helyzet Jerethékkel: a ládagyáros öreg Jereth és felesége, Haja Jereth, aki pontatlanul, ám reményekre jogosítóan, Metallarbeiterin-ként, fémmegmunkálóként szerepelt a listán. Perlmanék, Levartovék mint régi emailiabeli munkások kerültek fel. Oskar voltaképpen Goldberg machinációi ellenére is megkapta az igényelt emberek nagy részét, noha meglepetések is előfordultak. Olyan tapasztalt férfiú, mint Oskar, aligha ámult el, amikor magát Goldberget is a brinnlitziek között pillantotta meg. Ám ennél örvendetesebb szaporulat is akadt. A véletlenül kifelejtett Poldek Pfefferberg például, akit gyémánt hiányában Goldberg elutasított, jelezte, hogy ruhaneműért vagy kenyérért vodkát akar venni. Amikor megszerezte, engedélyt kapott, hogy a jerozolimskai századirodára vihesse az üveget, ahol éppen Schreiber volt az ügyeletes. Átadta Schreibernek a vodkát, és kérte, hasson mindenképp oda, hogy Goldberg felvegye Milát és őt a névsorba. - Schindler feltétlenül felírt volna bennünket, ha eszébe jutunk - tette hozzá. Poldek egy percig sem kételkedett benne, hogy életéért alkuszik. - Igen - helyeselt Schreiber. - Maguknak rajta kell lenniük a listán. - Az emberi természet rejtélye, hogy az efféle Schreiberek miért nem tették fel ilyen pillanatban önmaguknak a kérdést: Ha ez az ember meg a felesége megérdemli, hogy megmentsék, miért nem érdemli meg a többi? Pfefferbergék a Schindler-csapatban találják majd magukat. És meglepetésükre Helen Hirsch, mániákusan féltett testvérhúgával együtt, szintén odakerült. A Schindler-listán szereplő férfiakat október tizenötödikén bevagonírozták a plaszówi iparvágányon álló szerelvénybe. A nőket egy héttel később indítják majd útnak. Noha a nyolcszáz embert külön csoportba állították, és kizárólag a Schindler-csoport részére fenntartott teherkocsikba terelték be, a vagonokat a Gross-Rosenbe irányított ezerháromszáz fogoly szerelvényéhez kapcsolták. Egyesek számoltak vele, hogy Gross-Rosenen keresztül jutnak Schindler táborába, mások viszont közvetlen odautazásban reménykedtek. Hosszan tartó útra készültek fel Morvaországig, kényszervárakozásra különféle elágazásoknál, kitérőknél. Fél napot is vesztegelhetnek egyiknél-másiknál, hogy elsőbbséget adjanak fontosabb szállítmányoknak. Múlt héten már leesett az első hó, feltehetően hideg lesz. Fejenként harminc deka kenyeret kaptak az útra, és egyetlen vizesvödröt minden vagonba. Szükségük elvégzésére a vagon egyik sarkát kell majd használniuk; ha nagyon kevés a hely, akkor saját helyükre vizelnek, székelnek. De mindeme megpróbáltatás ellenére végül mégiscsak egy Schindlerlétesítménynél fognak kiözönleni a kocsikból. A listára felvett háromszáz nő ugyanilyen vérmes reményekkel telve száll majd be jövő vasárnap a vagonokba. Némelyik utas észrevette, hogy Goldberg ugyanúgy málha nélkül utazik, mint bármelyikük. Bizonyára

vannak Plaszówon kívüli ismerősei, akik megőrzik számára a gyémántokat. Akik nagybátyjuk, fivérük, nővérük számára pártfogást reméltek még tőle, helyet szorítottak, hogy kényelmesen üljön. A többiek térdüket arcukhoz préselve kuporogtak. Dolek Horowitz karjában tartotta a hatéves Richardot. Henry Rosner ruhákból csinált fészket a földön a kilencesztendős Olek számára. Három napig tartott az út. Előfordult, hogy miközben kitérőkön vesztegeltek, leheletük megfagyott a falakon. Levegő alig volt, de ha mégis hozzájutottak egy szippantáshoz, jegesnek, bűzösnek érezték. Egy vigasztalan őszi nap alkonyán a vonat végre megállt. Kinyitották az ajtókat, arra számítva, hogy az utasok olyan friss könnyedséggel szállnak ki, mintha tanácskozásra siető üzletemberek volnának. Parancsokat ordibáló SS-őrök rohangáltak közöttük, és szidalmazták őket, amiért bűzlenek. Mindent levetni! - üvöltötték az altisztek. - Mindent a fertőtlenítőbe! - Egymásra rakták ruháikat, és meztelenül vonultak a táborba. Este hat órára csupaszon felsorakoztak e gyötrelmes hely Appelplatzán. Hó lepte be a környező erdőket, a sorakozó téren jeges volt a föld. Nem Schindler-tábor volt. Gross-Rosenbe érkeztek. Akik lefizették Goldberget, gyilkos pillantással méregették most, s fenyegették, hogy megölik, miközben köpenyes SSkatonák mentek végig a sorok mellett, és a láthatóan vacogók fenekére vágtak korbácsukkal. Minthogy üres barakkok nem voltak, egész éjjel az Appelplatzon tartották a férfiakat. Másnap délelőtt kerültek csak fedél alá. A tizenhét órás kintlétre, a csontig ható hidegre visszaemlékezők egyetlen halálesetről sem tesznek említést. Az SS-táborbeli, de talán még az emailiabeli élet is megedzette őket ilyen éjszaka elviselésére. Ha az utóbbi napokban enyhébbre fordult is az idő, még mindig maró hideg volt. De többük figyelmét annyira lekötötte a brinnlitzi lehetőség, hogy nem szenvedtek túlságosan a hidegtől. Oskar később összekerül olyan foglyokkal, akik ennél hosszabb ideig tartó fázást, fagyoskodást is túléltek. Annyi bizonyos, hogy Adam Garde idős apja átvészelte ezt az éjszakát, éppúgy, ahogy a kis Olek Rosner és Richard Horowitz is életben maradt. Másnap délelőtt tizenegy óra tájban zuhanyozni vitték őket. A becsődített tömegben álló Poldek Pfefferberg gyanakodva nézte a zuhanyfejet, tűnődve, vajon víz vagy gáz árad-e majd ki belőle. Víz volt, de mielőtt megeresztették, ukrán borbélyok mentek végig közöttük, és leborotválták hajukat, fanszőrüket, hónaljukat. Egyenesen állva előre kellett nézni, mialatt az ukrán életlen borotvával kopaszította őket. Nagyon tompa - panaszkodott az egyik fogoly. - Dehogyis - felelte az ukrán, és felhasította a fogoly lábszárát annak bizonyságául, hogy éles borotvával dolgozik. Zuhanyozás után csíkos rabruhákat osztottak szét közöttük és barakkokba zsúfolták be őket. SSparancsra, akárcsak a gályaraboknak, egymás mögé kellett ülniük; egyik ember háta a mögötte ülő lábai közé került, míg az ő széttárt lábai az előtte levőnek nyújtottak támaszt. Ezzel a módszerrel kétezer embert zsúfoltak össze három barakkban. Gumibotos német kápók fal melletti székeken ülve figyelték őket. Egyetlen centiméter szabad terület sem maradt a földön, az emberek oly szorosan ékelődtek össze, hogy ha a kápók engedélyezték is valakinek a latrinára távozást, átkozódók fején és vállán kellett végigmennie a sorban. Egyik barakk közepén konyha volt, ahol fehérrépaleves főtt, kenyér sült. A latrináról visszatérő Poldek Pfefferberg régi ismerősét fedezte fel a konyhafőnökben, egy lengyel hadseregbeli altisztben, akivel a háború elején találkozott. Az altiszt kenyeret adott Poldeknek, és megengedte, hogy a konyhai tűzhely mellett aludjon. A többiek azonban emberi láncba ékelve töltötték az éjszakát. Mindennap vigyázzba állították őket az Appelplatzon, és tíz óra hosszat némán kellett ott maradniuk. De este, a híg leves kiosztása után kimehettek beszélgetni a barakk elé. A kilenc órakor felhangzó sípszó jelt adott, hogy helyezkedjenek el sajátságos éjszakai testtartásukban. Második napon egy SS-tiszt jött az Appelplatzra, és a Schindler-listát összeállító írnokot kereste. Úgy látszik, nem küldték el a listát Plaszówból. A durva rabruhában reszkető Goldberget egy irodahelyiségbe terelték, és utasították, hogy emlékezetből gépelje le a névsort. Estig sem végzett a munkával, és amikor visszatért a barakkba, a felvételi kérelmek még egy utolsó áradata özönlött felé. A lista még ebben a kietlen sötétségben is gyötrelmes csáberővel hatott, noha mindeddig csak annyi haszna volt, hogy Gross-Rosenbe

hozta a rajta szereplőket. Pemper és mások erőteljesen unszolni kezdték Goldberget, hogy írja fel dr. Alexander Biberstein nevét reggel a papírra. Biberstein fivére volt Marek Bibersteinnek, a krakkói Judenrat derűlátó első elnökének. Néhány nappal korábban Goldberg félrevezette Bibersteint, közölve vele, hogy rajta van a listán. Az orvos csak bevagonírozáskor tudta meg, hogy nem került a Schindler-csoportba. Mietek Pemper még Gross-Rosenben is annyira hitt a jövőben, hogy háború utáni megtorlással fenyegette Goldberget, ha nem veszi fel Bibersteint a névsorba. A harmadik napon azután a Schindler féle, most már átdolgozott lista nyolcszáz emberét különválasztották, fertőtlenítőállomásra vitték újabb tisztálkodásra, engedélyezték, hogy néhány órát üldögéljenek, elmélkedjenek és elcsevegjenek, ahogyan falusiak szokták házuk előtt a kispadon, majd ismét a vasúthoz vezényelték őket. Csekély kenyéradaggal felszerelve kapaszkodtak fel a marhavagonokba. A beszállást irányító őrök mindannyian úgy tettek, mintha nem tudnák, hová viszik őket. A foglyok a már előírt módon kuporogtak a padlón. Igyekeztek szemük elé idézni Közép-Európa térképét, gondolatban felmérték a nap állását, a kocsitető alatti bedrótozott szellőzőnyíláson felsejlő világosságban latolgatták, milyen irányba mennek. Olek Rosner, akit vagonja szellőzőnyílásához emeltek, azt mondta, hogy hegyeket, erdőket lát. Navigációban jártas emberek állítása szerint a vonat jobbára délkeleti irányban haladt. Mindebből cseh célállomásra lehetett következtetni, de ezt senki sem akarta kimondani. A százhatvan kilométeres út csaknem két napig tartott. A második napon kora reggel nyíltak ki az ajtók. A zwittaui vasútállomáson voltak. Kiszálltak, és átvonultak a még alvó, a harmincas évek vége óta fagyos álomban szendergő városon. Még a falakra mázolt felirat is - NE ENGEDJÉTEK BRINNLITZBE A ZSIDÓKAT! - sajátságosan háború előtti szövegnek rémlett nekik. Olyan világban éltek, ahol még a levegőt is sajnálták tőlük. Szinte kedvesen gyermeteg benyomást tett hát, hogy a zwittauiak csak a szálláshelyet sajnálták tőlük. Öt-hat kilométert gyalogolva a hegyek felé, az iparvágány mentén Brinnlitz gyártelepéhez értek, és a halvány kora reggeli fényben maguk előtt látták a brinnlitzi Arbeitslagerré (munkatáborrá) alakított Hoffmann-féle szárnyépület őrtornyokkal, szögesdróttal övezett tekintélyes tömbjét. A kerítésen belül az őrség barakkját s azon túl a gyár és a foglyok szálláshelyének bejáratát. Amint a külső kapun beléptek, Oskar jelent meg a gyárudvar felől, tiroli kalappal fején.

33 Akárcsak az Emailiát, ezt a tábort is Oskar költségén szerelték fel. Hivatalos felfogás szerint minden táborbeli üzem felépítését a tulajdonosnak kellett anyagilag fedezni. Úgy vélekedtek, hogy az olcsó tábori munkaerő birtokában a gyárosnak feltétlenül érdemes a drótés a faanyag szerény költségeit vállalni. Ugyanakkor Kruppnak és Farbennek, valamint Németország más, nagy becsben tartott gyárosainak SS-vállalatok ingyen bocsátottak építőanyagot és nagyszámú kölcsönmunkást a rendelkezésére. Oskar azonban nem tartozott a kedvencek közé, és semmit sem kapott. Nagy üggyel-bajjal sikerült néhány vagon cementet szereznie Boschtól, olyan összegért, amit Bosch feltehetően kedvezményes zugpiaci árnak minősített. Ugyanabból a forrásból két-három tonna benzint és gázolajat is vásárolt termelési és szállítási célokra. A tábori drótsövény egy részét az Emailiából hozta át. Ám a Hoffmann-féle szárny magányosan álló épületei köré nagyfeszültségű árammal töltött szögesdrót kerítést, latrinákat, a százfőnyi SS-őrség számára barakkokat, betegszobát és konyhákat kellett építeni. A kiadásokat tovább növelte, hogy Hassebroeck Sturmbannführer máris ellenőrző látogatásra érkezett Gross-Rosenből, ahová tekintélyes mennyiségű konyakkal, porcelánáruval s Oskar állítása szerint “több kiló teával” tért vissza. Hassebroeck ezenkívül a felülvizsgálati díjat, valamint a D-ügyosztály által kivetett Téli Segélyhez való kötelező hozzájárulás összegét is magával vitte, s egyikről sem adott elismervényt. - Kocsija tekintélyes befogadóképességgel rendelkezett efféle dolgok számára - jelentette ki később Oskar. Afelől viszont 1944 októberében sem volt kétsége, hogy Hassebroeck máris meghamisítja a brinnlitzi számlakönyveket. A közvetlenül Oranienburgból küldött ellenőröket is ki kellett elégíteni. A javarészt még átszállításra váró DEF árucikkek és gyári felszerelés számára kétszázötven tehervagonra volt szükség. - Elképesztő dolog jegyezte meg Oskar -, hogy a megfelelő buzdításban részesített Ostbahn-tisztviselők a teljes összeomlás közepette ilyen nagyszámú vasúti kocsit tudtak rendelkezésre bocsátani. Egyedülálló sajátosság ebben az egész dologban, magában Oskarban is, aki hegyi kalapjában fesztelenül lépett most elő a hideg udvarból, hogy Krupptól, Farbentól és az összes többi, zsidó rabszolgákat alkalmazó vállalkozótól eltérően, őt semmiféle komoly termelési szándék nem vezette. Nem bízott a termelésben, nem tervezte el az értékesítés módozatait. Őbenne, aki négy évvel azelőtt a meggazdagodás szándékával jött Krakkóba, mostanra már minden gyáriparos-becsvágy megszűnt. Nyugtalanító képet mutatott a termelés helyzete Brinnlitzben. A prések, fúrógépek, esztergák jó része még nem érkezett meg, és cementpadlóra volt szükség, amely elbírja súlyukat. A szárnyépületeket még mindig Hoffmann ócska gépei töltötték meg. Ám a most érkezett nyolcszáz állítólagos lőszergyári munkás közül Oskar ilyen körülmények között is fejenként 7,50 márkát fizetett naponta minden egyes szakmunkás és 6 márkát fizetett minden segédmunkás után. Ez a férfi munkaerőért kifizetett összeg csaknem tizennégyezer USA dollárt tett ki hetenként, ami a nők megérkezésével tizennyolcezer dollárra fog emelkedni. Oskar tehát nagy üzleti balfogást követett el, ő azonban tiroli kalapban ünnepelte meg. Oskar gyengéd kapcsolatai is átrendeződtek. Emilie Schindler asszony otthagyta Zwittaut, és férje földszinti lakásába költözött. Brinnlitz - ellentétben Krakkóval - oly közel volt otthonukhoz, hogy semmiféle indoka nem maradt a különélésre. Számára, aki buzgó katolikus volt, két megoldás maradt: törvényesíteni a kettejük közötti szakadást, vagy újra együtt élni. Annyi bizonyos, hogy elnéző türelmet, kölcsönös tiszteletet tanúsítottak mindvégig egymás iránt. Emilie első pillantásra a házasság áldozatának, megcsalt feleségnek látszik, aki nem tudja, miképp kerülhet ki nehéz helyzetéből. Akadtak, akik kíváncsian várták, mit szól majd, ha meglátja, miféle üzemet, miféle tábort tart fenn Oskar. Nem tudták még, hogy Emilie a maga tapintatos módján szintén közre fog működni, mégpedig nem hitvesi engedelmességből, hanem saját eszméitől vezetve. Oskarral együtt Ingrid is Brinnlitzbe jött, hogy az új üzemben folytassa munkáját, de a táboron kívül lakott, és csak a hivatalos órákat töltötte odabenn. Érezhető elhidegülés következett be kapcsolatukban, és együttélésüknek egyszer s mindenkorra vége szakadt. A lányban azonban semmiféle ellenséges érzés nem maradt Oskar iránt, aki az eljövendő hónapok folyamán gyakran meglátogatja majd lakásán. A csábos Klonowska, e remekbe szabott lengyel honleány, Krakkóban maradt, de neheztelésről, haragról itt sem lehetett szó. Krakkói utazásai során Oskar tartotta vele a kapcsolatot, és a lány újra segíteni fog rajta, amikor

az SS-szel meggyűlik a baja. Az igazság kedvéért hadd jegyezzük meg, hogy ámbár a Klonowskához és Ingridhez fűződő érzelmi szálak a lehető legszerencsésebb módon meglazultak, helytelen lenne azt hinni, hogy Oskar most már hűséges férj lett. Érkezésük napján azt mondta a férfiaknak, hogy a nők jövetelére is biztosan számítani lehet. Azt hitte, hogy alig késnek valamivel többet a férfiaknál. A nők útja azonban másképpen alakult. Plaszówból elindulva, rövid utazás után a mozdony betolatott velük és néhány száz más plaszówi asszonnyal AuschwitzBirkenau boltozatos kapuján. Amikor a kocsiajtók kinyíltak, a tábort kettészelő hatalmas gyülekezőhelyen találták magukat, ahol gyakorlott SS-férfiak és nők, szenvtelen szavak közepette, nekikezdtek különválasztásuknak. Rémítő közönnyel folyt az emberek kiválogatása. Ha valamelyik nő nem mozdult elég gyorsan, gumibottal vertek rá, anélkül hogy a legcsekélyebb személyes ellenszenv nyilvánult volna meg az ütésben. Csupán egyetlen szempont volt fontos: lekergetni a tömeget. A birkenaui vágányok mellett álló SSkülönítmény számára mindez unalmas kötelességteljesítésnek számított. Minden lehetséges kifogást, minden elképzelhető történetet hallottak már. Ismerték az összes fortélyt, az összes mesterkedést, amellyel bárki is élni próbált. A reflektorok fényében dermedten kérdezgették egymást az asszonyok, mit jelenthet mindez. Ám megdöbbenésükben, sárral - Birkenau alapelemével - máris átitatott cipőjükben topogva sem kerülte el figyelmüket, hogy az SS-nők rájuk mutatva ezt mondják a csoportjuk iránt érdeklődő, tájékozatlan orvosoknak: “Schindlergruppe!” Mire a csinos fiatal doktorok megfordulnak, és egy ideig békében hagyják őket. Sárba ragadt lábbal kellett a tetvetlenítőállomásra vonulniuk, és ott gumibottal felszerelt, fiatal, durva SS-nők parancsára levetkőzniük. Mila Pfefferberget mélységes szorongással töltötte el az a híresztelés, amelyről mostanra már a Reich legtöbb foglya hallott, hogy a zuhanyok egy része gyilkos gázt permetez. Örömmel tapasztalta, hogy ezekből csupán jéghideg víz folyik. Tisztálkodásuk után némelyikük arra számított, hogy tetoválják őket. Ennyit tudtak Auschwitzról. Az SS tetoválja a foglyok karját, ha dolgoztatni akarja őket. A halálos gépezet áldozatául kiszemelteknél viszont nem vesződtek ilyesmivel. A listán szereplő nők vonata kétezer más aszszonyt is ideszállított, akiket minthogy nem voltak Schindlerfrauk - a szokásos válogatásnak vetették alá. A Schindler-listából kirekesztett Rebeka Bau is keresztüljutott, és számot kapott; Josef Bau tekintélyes méretű anyja hasonlóképpen tetovált számot nyert ezen az ördögi sorsjátékon. Egy tizenöt éves plaszówi lány boldogan fedezte fel, hogy két ötöst, egy hármast és két hetest, a zsidó naptár szerint kedvező számokat tetováltak a karjára. A tetováltak valamelyik auschwitzi munkatáborba kerültek Birkenauból, ahol legalább némi csekély esély volt az életben maradásra. A Schindler-asszonyokat azonban nem tetoválták, hanem megparancsolták, hogy öltözzenek fel, és utána a női tábor egyik ablak nélküli barakkjába vitték őket. A padló közepén téglákba illesztett vaskályha állt. Ez jelentette az egyetlen kényelmet. Priccsek nem voltak. A Schindlerfrauk kettesével-hármasával aludtak egy vékony szalmazsákon. A nyirkos agyagpadlóból erősen szivárgó víz átáztatta a szalmazsákokat és a rongyos takarókat. Halál hajléka volt ez Birkenau szívében. Átfagyva, szorongva feküdtek, bóbiskoltak a hatalmas sártömegben. Mindez megzavarta egy morvaországi falu bensőséges színhelyéről szőtt elképzelésüket. Helyette hatalmas, noha átmeneti jellegű városba kerültek. Egyik nap több mint negyedmillió lengyelt, cigányt és zsidót hoztak rövid időre ide. További ezrek éltek odaát, az Auschwitz I-ben, az első, de kisebb méretű táborban, Rudolf Höss parancsnok tartózkodási helyén. És az Auschwitz III-nak nevezett nagy ipartelepen tízezrek dolgoztak, ameddig erővel bírták. A Schindler-asszonyoknak nem volt pontos tudomásuk Birkenau vagy Auschwitz statisztikájáról. Láthatták viszont a hatalmas telep nyugati végén álló nyírfákon túl a négy krematóriumból és a nagyszámú máglyáról szüntelenül felszálló füstöt. Úgy érezték, megmozdul lábuk alatt a föld, és az áramlat odasodorja őket. De még a fogolyéletre jellemző rémhírterjesztési és rémhírnek hitelt adó hajlam birtokában sem sejthették, hány embert küldtek e rendszer virágában naponta gázhalálba. Höss becslése szerint kilencezret. A nők arról sem tudtak, hogy olyan időszakban érkeztek Auschwitzba, amikor a háború folyamata, valamint Himmler és a svéd Folke Bernadotte gróf között folyó titkos tárgyalások új irányt szabtak a tábor vezetésének. A tömegírtó központok működését nem lehetett titokban tartani, mivel az oroszok kiásták a

lublini tábort, és megtalálták az emberi csontokat tartalmazó kemencéket, valamint több mint ötszáz Cyklon B-t tároló tartályra is rábukkantak. Ennek hírét közölték a világgal, és Himmler, aki arra törekedett, hogy a Führer háború utáni nyilvánvaló utódjának tekintsék, késznek mutatkozott ígéretet tenni a zsidók elgázosításának megszüntetésére. Ilyen értelmű rendeletet azonban csak október tájékán adott ki - pontos időpontról nincs tudomásunk. Egyik példány Pohl tábornoknak ment Oranienburgba, a másik a Reich biztonsági főnökének, Kaltenbrunnernek. Mindketten figyelmen kívül hagyták az utasítást, és Adolf Eichmann sem vett tudomást róla. A plaszówi, teresienstadti és olaszországi zsidókat november közepéig küldték gázkamrákba. Az utolsó ilyen jellegű szelektálás azonban a számítások szerint október harmincadikán történt. Auschwitzi tartózkodásuk első nyolc napjában a Schindler-asszonyokat komolyan fenyegette a gázhalál veszélye. S amikor a gázkamrára ítélt végső áldozatok november folyamán Birkenau nyugati határa felé vonultak el, és a kemencék meg a máglyák az utolsó hullákat semmisítették meg, még akkor sem észleltek semmiféle változást a tábor jellegében. Félelmük egyáltalán nem volt alaptalan, mivel a gázba küldés megszűnte után az életben maradottak legnagyobb részét agyonlőtték - ahogyan az összes krematóriumi munkással történt -, vagy hagyták, hogy betegség pusztítsa el őket. A Schindler-asszonyok mindenesetre gyakorta estek át októberben és novemberben orvosi ellenőrzésen. Egy részüket már az első napokban kiállították, és a halálos betegek számára fenntartott barakkokba küldték. Az auschwitzi orvosok - Josef Mengele, Fritz Kein, dr. König és dr. Thilo - nemcsak Birkenau gyülekezőterén működtek, hanem az egész tábort bejárták, megjelentek a névsorolvasáson, benyomultak a zuhanyozókba, és mosolyogva kérdezgették: - Hány éves a néni? - Clara Sternberget idősebb asszonyok barakkjába tették. A hatvanéves Lola Krumholzot is elszakították a Schindlergruppétól, és az öregek barakkjába helyezték, hogy ott az intézményes megsemmisítés költségeit kímélve haljon meg. Horowitzné félt, hogy törékeny, tizenegy éves lányát, Niusiát a “fürdőházi” ellenőrzés során nem hagyják az élők között, s ezért betaszította egy üres gőzkazánba. A Schindler-asszonyok mellé beosztott csinos, szőke SS-felügyelőnő látta a jelenetet, de nem árulta be őket. Ez az egyébként indulatos hajcsárnő később ellenszolgáltatást kért Horowitznétől, és kapott is egy melltűt, amelyet Reginának mindeddig sikerült valahogyan elrejteni. Egy másik, drabálisabb, barátságosabb felügyelőnő leszbikus ajánlatokat tett, és nyilván személyesebb jellegű jutalmat igényelt. Névsorolvasás alkalmával időnként egy vagy több orvos is megjelent a barakkok előtt. A doktor urak láttán a nők agyagot dörgöltek arcukra, hogy pirospozsgásabbnak látsszanak. Egyik ilyen ellenőrzés alkalmával Regina kövekre állította fel a lányát, Niusiát. Az ezüstszőke hajú ifjú Mengele odalépett hozzá, és nyájasan érdeklődött lányának életkora után, majd ökölcsapással nyugtázta anyai hazugságát. Az volt a szokás, hogy az így földre terített asszonyokat még félájult állapotban felszedték, a női tábor széléhez, az elektromos árammal töltött drótkerítéshez vonszolták és rádobták az őrök. Regina félúton magához tért, és könyörögni kezdett, ne süssék meg elevenen, inkább engedjék visszatérni a sorba. Szabadon bocsátották, és amikor visszalopózott helyére, madárcsontú lánya szótlanul, dermedten állt még mindig a kőrakáson. Efféle ellenőrzés bármikor előfordulhatott. Egyik éjjel kiparancsolták a Schindler-asszonyokat, és a sárban kellett állniuk, amíg átkutatták barakkjaikat. Dresnerné - akit egy azóta eltűnt OD-fiú mentett meg valaha - nyurga kamasz lányával, Dankával együtt jött ki. Ott álltak abban a sajátságos auschwitzi iszapban, amely a hírhedt flandriai ingoványhoz hasonlóan akkor sem fagyott be, amikor minden más - út, háztető, utas - jéggé vált. Danka és Dresnerné abban az egy szál nyári ruhában jöttek el Plaszówból, amijük még megmaradt. Danka blúzt, könnyű kabátkát, vörösbarna szoknyát viselt. Mivel már este havazni kezdett, Dresnerné azt tanácsolta Dankának, szakítson le takarójából egy darabot, és csavarja szoknyája alá. És most, a barakkellenőrzés során, az SS-tiszt észrevette a széthasított takarót. A Schindler-asszonyok előtt álló tiszt kiszólította a barakk-Ältestét, egy holland asszonyt, akit tegnapig még egyikük sem ismert, és tudtára adta, hogy őt is és azt a foglyot is lelövik, akinek ruhája alatt takaródarabot találnak. - Vesd le, és én visszalopom a barakkba - súgta oda Dresnerné Dankának. Az ötlet nem volt elképzelhetetlen. A barakkokba nem vezetett lépcső, egy szinten álltak a földdel. Ha valaki a sor végén állt,

hátrafelé osonva bejuthatott az ajtón. S ahogyan Danka anyja parancsára a Debrowski utcai falmélyedésbe rejtőzött annak idején, úgy engedelmeskedett most is, és lecsúsztatta ruhája alól Európa legsilányabb takarójának letépett darabját. Míg Dresnerné a barakkban volt, az SS-tiszt ellépett a sor mellett, szórakozottan kiállított egy Dresnerné korú nőt - talán éppen Sternbergnét -, és a tábor olyan részébe vitte, ahol nem léteztek már morvaországi ábrándok. A sorban álló többi nő nem akarta megérteni, mit jelent ez az egyszerű kiválogatási művelet. Valójában azt bizonyította, hogy a külön elbánásban részesülő, úgynevezett “ipari foglyok” sincsenek biztonságban Auschwitzban. Semmiféle “Schindlerfrauen!” kiáltás nem mentesíti tartósan őket. Más “ipari foglyoknak” is nyoma veszett már Auschwitzban. Pohl tábornok W-ügyosztálya néhány vagonrakomány zsidó szakmunkást küldött előző évben Berlinből. I. G. Farbennek munkaerőre volt szüksége, és a W-ügyosztály felhatalmazta, hogy e szállítmányból válasszon ki munkásokat. A W-ügyosztály valójában azt indítványozta Höss parancsnoknak, hogy a szerelvényeket ne az auschwitz-birkenaui krematóriumok mellett, hanem magában az I. G. Farben üzemben ürítsék ki. Az első vonattal érkezett ezerhétszázötven fogolyból - mindannyian férfiak voltak - ezret azonnal a gázkamrákba küldtek. A következő négy szállítmány négyezer utasa közül kétezer-ötszáz került nyomban a “fürdőházakba”. Ha az auschwitzi vezetőség az I. G. Farben és a W-ügyosztály kedvéért sem fékezte magát, akkor valamilyen tizedrangú német fazékgyáros munkásnőivel igazán nem fog kesztyűs kézzel bánni. A Schindler-asszonyok barakkjában úgy éltek, mintha a szabadban lettek volna. Az üveg nélküli ablakok csak arra szolgáltak, hogy még fagyosabbá tegyék az Oroszországból érkező hideg szélrohamokat. A legtöbb nő krónikus hasmenésben szenvedett. Görcsöktől kínozva vánszorogtak facipőjükben ki a sárba, a vas szennyvízhordóhoz. A nő, aki felügyelt rá, egy tányér pótadagot kapott a levesből. A dizentériás Mila Pfefferberg egyik este kitámolygott, de az ügyeletes nő - nem volt rosszindulatú teremtés, Mila még lány korából ismerte - ragaszkodott hozzá, hogy előbb várja meg, míg még valaki jön, akivel kiürítik a hordót, és csak azután használhatja. Mila érvelni próbált, de az asszony hajthatatlan maradt. Az éhes csillagok alatt a hordóügyelet valamiféle hivatássá vált, amelynek előírásai voltak. E hordó ürügyén az asszony elhitte, hogy rend, higiénia, közegészség fenntartására van lehetőség. A következő lány zihálva, görnyedten, kétségbeesetten érkezett Mila mellé. De ő is fiatal volt, és a békés lódzi időszakból tiszteletre méltó asszonynak ismerte a hordónál őrködő felügyelőt. A két nő szót fogadott hát, és a küblit háromszáz méterre vonszolta el a sárban. A lány, aki megosztotta Milával a terhet, ezt kérdezte tőle: - Hol van most Schindler? Nem minden barakklakó tette fel ezt a kérdést, legalábbis nem ilyen indulatos és gunyoros hangon. Egy Lusia nevű emailiabeli huszonkét éves özvegy folytonosan ezt hajtogatta: - Meglátjátok, minden jól végződik. Olyan helyre kerülünk, ahol nem fázunk, és Schindler levesével lakunk jól. Maga sem tudta, miért hangoztat efféle kijelentéseket. Az Emailiában sosem tartozott a képzelgők közé. Ledolgozta a műszakját, megette levesét, és aludta álmát. Soha nem jósolt nagyszerű eseményeket. Soha nem várt többet a napoktól, mint hogy túlélje őket. Most viszont beteg volt, és semmi nem indokolta jósolgatását. A hideg, az éhség elsorvasztotta erejét, s neki is el kellett viselnie az éhezés okozta kényszerképzeteket. Ám legnagyobb elképedésére Oskar ígéreteit ismételgette szüntelen. Auschwitzi rabságuk későbbi szakaszában, amikor a krematóriumokhoz közelebb fekvő barakkba telepítették őket, és nem tudták, zuhanyozóba vagy gázkamrába kerülnek-e, Lusia tovább folytatta szívderítő jövendölését. Még most sem, amikor a tábori élet sodra a földkerekségnek e pereméhez, e határpóznához, e sírgödörhöz vetette őket, most sem lett teljesen úrrá a kétségbeesés a Schindler-asszonyokon. Még most sem volt ritkaság, hogy egymáshoz húzódva receptekről beszélgettek, és békebeli főzőcskézésről álmodoztak. A Brinnlitzbe érkezett férfiakat csupasz falak fogadták. Priccsek sem voltak még, csupán földre szórt szalma az emeleti hálótermekben. A gőzfűtésű kazánok azonban meleget adtak. A szakácsok nem érkeztek még meg ezen az első napon. Fehérrépával teli zsákok hevertek a leendő konyhaépület körül, és a férfiak nyersen tömték magukba. Később aztán megindult a levesfőzés, kenyérsütés, és Finder mérnök hozzálátott a munka felosztásához. De ha nem voltak jelen SS-felügyelők, kezdettől fogva lassan ment minden. Rejtélyes dolog,

miképp érezte meg egy csoportnyi fogoly, hogy a Herr Direktor közönyössé vált a haditermelés iránt. A munkatempó módfelett megcsendesedett Brinnlitzben. Minthogy Oskart nem érdekelte a termelés kérdése, a foglyok lassú ütemű munkával álltak bosszút a rendszeren, s nyilvánították ki róla alkotott véleményüket. Mámorító érzés volt visszafogni a munkát. A rabszolgák Európa-szerte olyan megfeszített erővel dolgoztak, amilyen napi hatszáz kalóriájuktól telt, reménykedve, hogy jó benyomást tesznek erre vagy arra a felügyelőre, és sikerül elodázniuk haláltáborba szállításukat. Ám itt Brinnlitzben megismerték azt a részegítő szabadságot, amikor az ember csak félgőzzel lapátol, és mégis életben marad. Ennek az öntudatlan politikának semmi nyoma nem volt tapasztalható az első napokban. Túl sok fogoly aggódott még női hozzátartozói miatt. Dolek Horowitznak felesége és lánya volt Auschwitzban. Mindkét Rosner fivérnek a felesége. Pfefferberg tudta, milyen megrázkódtatást gyakorol Milára az a felmérhetetlen, megdöbbentő valami, amit Auschwitznak neveznek. Jakab Sternberg és kamasz fia Clara Sternberg asszonyért aggódott. Pfefferberg jól emlékezik, hogy az emberek Schindler köré sereglettek az üzemben, és ismételten faggatták az asszonyok holléte felől. - Kihozom őket - válaszolta Schindler. Nem bocsátkozott magyarázatokba. Nem adott nyilvánosan hangot annak a gyanújának, hogy az auschwitzi SS-t nyilván meg kell vesztegetni. Nem mondta el, hogy a nők listáját elküldte Erich Lange ezredesnek, és hogy mindkettejüknek az a szándéka, hogy a jegyzékben szereplő személyeket Brinnlitzbe juttassák. Egy szót sem szólt mindarról. Mindössze annyit: “Kihozom őket.” A Brinnlitzbe ez idő tájt beköltöző SS-helyőrség némi okot adott Oskarnak a bizakodásra. Középkorú tartalékosok voltak, akiket behívtak, hogy a fiatalabb SS-katonákat a frontvonalra küldhessék. Nem volt annyi eszelős alak közöttük, mint Plaszówban, s Oskar egyszer s mindenkorra megszelidítette őket konyhája főztjével, az egyszerű, de bőséges élelemmel. Barakkjukban tett látogatásakor szokásos módján beszélt foglyai páratlan szaktudásáról, termelőmunkájuk jelentőségéről. Páncéltörő gránátokat - mondta - és a még mindig titkos kimutatásban szereplő töltényhüvelyeket állítanak elő. Kérte, hogy a helyőrség ne nyomuljon be a gyárba, mert ez zavarná a munkásokat. Szemükből látta, hogy kedvükre való ez a csendes kis városka. Vonzó elképzelés volt, hogy itt vészelik át az összeomlást. Nem kívántak egy Goethhöz vagy Hujarhoz hasonlóan a műhelyek körül grasszálni. Nem akarták, hogy a Herr Direktor panaszt emeljen ellenük. De őrségparancsnokuk még nem érkezett meg. Úton volt előző állomáshelyéről, a budzyni kényszermunkatáborból, ahol a legutóbbi orosz előnyomulásig Heinkel-típusú bombázóalkatrészeket gyártottak. Fiatalabb, keményebb, agresszívabb lesz, jól tudta ezt Oskar. Nyilván nem egykönnyen hagyja majd magát kitiltani a táborból. Cementpadlóöntés, tetőnyílások vágása a hatalmas hilók megfelelő elhelyezése céljából, altisztek puhítása és az Emilievel való újbóli együttélés magántermészetű kényelmetlensége közepette Oskart harmadszor is letartóztatták. A Gestapo ebédidőben jelent meg. Oskar nem volt az irodájában; üzleti ügyben Brnóba ment a reggeli órákban. Egy teherautó is érkezett ugyanakkor a táborba, a Herr Direktor ingó vagyonával - cigarettával, több láda vodkával, konyakkal, pezsgővel - megrakva. Egyes későbbi állítások szerint mindez Goeth tulajdonát képezte, és Oskar annak viszonzásaképp járult hozzá a teherautó-rakomány kincs Morvaországba történő áthozatalához, hogy Goeth annak idején támogatta a brinnlitzi tervet. De mivel Goeth már egy hónapja raboskodott, és nem volt többé rendelkezési joga, a luxuscikktömeget akár Oskar tulajdonának is lehetett tekinteni. A kirakodást végző emberek mindenesetre így vélekedtek, és nyugtalanul szemlélték az udvaron tartózkodó Gestapo-tiszteket. Gépszerelők lévén, módjukban volt a kormány mellé ülni, és lehajtani a domb alján folydogáló patakhoz, ahol ládástul vízbe dobták az italokat. A kocsiban található kétszázezer cigarettát reményteljesebb helyre, az erőműtelep nagy transzformátorának fedele alá dugták. Figyelemre méltó körülmény, hogy ilyen nagy mennyiségű cigaretta és ital volt a teherautón: annak jele, hogy az adás-vevést mindig kedvelő Oskar zugkereskedelemből szándékozott ezután megélni. Éppen visszavitték a teherautót a garázsba, amikor a déli levesre hívó sziréna megszólalt. Az elmúlt napokban a Herr Direktor mindig együtt ebédelt foglyaival, és a gépszerelők szerették volna most is ott találni, hogy tájékoztathassák az értékes rakomány sorsáról.

Nemsokára visszatért Brnóból, de az egyik gestapós felemelt kézzel állította meg a belső kapunál, felszólítva, hogy azonnal szálljon ki kocsijából. - Ez az én gyáram - hallotta egyik fogoly Oskar felmordulását. - Ha beszélni akar velem, ugorjon be a kocsiba. Vagy jöjjön utánam az irodámba. Behajtott az udvarra, miközben a két Gestapo-tiszt gyors léptekkel ügetett a kocsi két oldalán. Az irodában kérdezgetni kezdték, milyen kapcsolatban volt Goeth-tel és az általa zsákmányolt holmikkal. - Herr Goeth néhány bőröndje van itt nálam - mondta nekik. Megkért, hogy őrizzem meg számára, amíg kiszabadul. A Gestapo-tisztek látni kívánták, és Oskar a lakásába vezette őket. Hűvös, hivatalos modorban bemutatta Frau Schindlernek az V. ügyosztály embereit. Majd előhozta és kinyitotta a bőröndöket. Amon civil ruháival és karcsú SS-altiszt korában viselt régi egyenruháival voltak tele. Miután mindent átvizsgáltak és semmit sem találtak, letartóztatták Oskart. Emilie ekkor energikusan lépett fel. Nincs joguk elvinni a férjét, jelentette ki, ha nem közlik, mi a vád ellene. Ez az eljárás aligha nyeri el a berlini urak tetszését, tette hozzá. Oskar hallgatásra intette. - Hívd fel viszont barátomat, Klonowskát - mondta neki -, hogy mondja le a találkozóimat. Emilie tudta, hogy ez mit jelent. Klonowska újra a telefonmódszerhez folyamodik, és Martin Plathét Boroszlóban, Schindler tábornok embereit, az összes nagykutyát kivétel nélkül felhívja. Az V. ügyosztály egyik embere bilincset vett elő, és Oskar csuklójára tette. Kocsijukba ültették, a zwittaui állomásra hajtottak, és vonatra ülve, Krakkóba kísérték. A jelek szerint ez a letartóztatás jobban megijesztette, mint az előző kettő. Nem szólnak most történetek vodkáját iszogató, csalódott SS-ezredes cellatársakról. De néhány részletről mégiscsak beszámolt később Oskar. Amikor az V. ügyosztály embereitől kísérve végigment a krakkói pályaudvar neoklasszikus, boltíves folyosóján, egy Huth nevű férfi lépett hozzájuk. Civil mérnök volt Plaszówban, Amon mindenkori alázatos híve, de köztudottan sok jót is tett titokban. Véletlen találkozás is lehetett, de azt a látszatot kelti, hogy Huth együttműködött Klonowskával. Mindenáron kezet akart fogni a bilincsbe vert Oskarral. Egyik V. ügyosztályos tiltakozva fordult Huthhoz: - Foglyokkal akar parolázni? - kérdezte. A mérnök válaszképpen dicshimnuszt kezdett Oskarról zengeni. Ez az ember Herr Direktor Schindler gyáros, jelentős személyiség, akit egész Krakkó mélységesen tisztel. - Soha nem tudnám fogolynak tekinteni - jelentette ki Huth. Bárminek a jele volt is e találkozás, Oskart autóba tették, és a jól ismert városon keresztül újra a Pomorska utcába szállították. Ugyanolyan berendezésű - ággyal, székkel, mosdókagylóval felszerelt szobában helyezték el, mint első itt-tartózkodása idején, de az ablakra vasrács volt szögezve. Rendíthetetlenül nyugodt magatartása ellenére szorongás környékezte. Amikor 1942-ben, a harmincnegyedik születésnapját követő napon őrizetbe vették, rémítő, ám bizonytalan híresztelések terjengtek Pomorska pincéinek kínzókamráiról. Most már nem voltak bizonytalanok. Tudta, hogy az V. ügyosztály kínvallatásra fogja, ha mindenáron be akarják bizonyítani Amon bűnösségét. Aznap este Herr Huth látogatta meg, vacsorát és egy üveg bort hozva magával. Beszélt Klonowskával. Oskar sohasem tisztázta, vajon Klonowska rendezte-e meg, vagy sem, a “véletlen találkozást”. Akárhogyan történt is, Huth közölte vele, hogy Klonowska már verbuválja Oskar régi barátait. Másnap tizenkét SS-nyomozóból - köztük egy SS törvényszéki bíróból - álló bizottság hallgatta ki. Oskar tagadta, hogy lepénzelte a parancsnokot abból a célból, amely az Amon vallomását megörökítő jegyzőkönyvben így szerepel: “hogy jobban bánjak a zsidókkal”. - Elképzelhető, hogy kölcsönképpen adtam neki pénzt - ismerte be Oskar a kihallgatás egyik szakaszában. - Miért kölcsönzött neki? - firtatták. - Fontos hadiüzemet vezetek - kezdte Oskar a régi nótát. - Nagyszámú szakmunkással dolgozom. A munka megzavarása veszteséget jelent számomra, a Hadfelszerelési Felügyelőség, a haditermelés számára. Ha a plaszówi foglyok tömegében olyan szakterületen járatos fémmunkást találtam, amilyenre éppen szükségem volt, nyilvánvalóan megkértem a Herr Kommandantot, hogy bocsássa rendelkezésemre. Bürokratikus huzavona nélkül akartam megkapni. Érdekemben állt a termelés, amely számomra éppúgy, mint a Hadfelszerelési Felügyelőség számára, fontos volt. A Herr Kommandant ilyen irányú segítségére való tekintettel adtam neki kölcsönt.

Ezzel a védekezéssel bizonyos fokú hűtlenséget tanúsított régi táborfőnöke, Amon iránt. Oskar azonban nem tétovázott. Őszinteségtől csillogó szemmel, halk hangon, diszkrét hangsúllyal, a fölösleges locsogást kerülve adta értésére a nyomozóknak, hogy a pénzt kizsarolták tőle. Ez sem volt hatással rájuk. Újra lakat mögé küldték. Második, harmadik, negyedik napon is folytatódott a kihallgatás. Senki nem bántotta, ám hajthatatlanok voltak. Végül le kellett tagadnia, hogy bármiféle barátságban állt Amonnal. Ez nem jelentett nehéz feladatot számára, hiszen Amont mélységesen megvetette. - Nem vagyok homoszexuális - dörmögte az V. ügyosztály urainak, megemlítve az Amonról és fiatal beosztottjairól szóló kósza híreket. Amon sohasem hitte volna, hogy Oskar megveti, és hajlandó támogatni az V. ügyosztály ellene felhozott vádját. Amon mindig is hiú reményeket táplált a barátságról. Szentimentális hangulatában azt hitte, hogy szolgái, Mietek Pemper és Helen Hirsch szeretettel viseltetnek iránta. A nyomozók alkalmasint nem tájékoztatták, hogy Oskar a Pomorskában van, és némán hallgatták Amon nógatását: - Hívják ide régi barátomat, Schindlert. Ő majd kezeskedik értem. Oskarnak leginkább azt írták javára a kihallgatásokon, hogy kevés tényleges üzleti kapcsolata volt a vádlottal. Tanáccsal, megfelelő kapcsolatokkal segítette ugyan hébehóba Amont, de soha semmiféle üzleti ügyében nem vett részt, egyetlen zlotyt nem vágott zsebre abból az összegből, amelyet Amon a foglyok élelmiszeradagjának értékesítéséből, az ékszerműhelyben készült gyűrűkből, a mérték utáni szabászat vagy a kárpitosműhely termékeiből szerzett. Az is előnyére szolgált, hogy hazugságai még a rendőrök számára is lefegyverző őszinteséggel hangzottak, igazmondása pedig éppenséggel a bűvös meggyőzés erejével hatott. Soha nem keltette azt a benyomást, hogy hálás, amiért hisznek neki. Amikor például az V. ügyosztály urai láthatóan némi hitelt adtak annak az állításnak, hogy a nyolcvanezer márka kierőszakolt “kölcsön” volt, Oskar megkérdezte, visszatérítik-e végül a pénzt neki, Herr Direktor Schindlernek, a feddhetetlen jellemű gyártulajdonosnak. Az Oskart támogató harmadik tényező a személyéről, munkájáról kért és kapott véleményekből, referenciákból adódott. Erich Lange az V. ügyosztály telefonhívására Oskarnak a hadviselésben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. Süssmuth, akit Troppauban hívtak fel, kijelentette, hogy Oskar üzeme részt vesz a “titkos fegyverek” gyártásában. Mint látni fogjuk, az állítás nem volt alaptalan. Nyílt hangoztatása azonban elferdítette értelmét, félrevezetett. A Führer ugyanis “titkos fegyvereket” ígért. Az önmagában is varázsos hatást sugalmazó kifejezés védelmet nyújtott most Oskarnak. A “titkos fegyverek” bűvös igézetével szemben a zwittaui lakosság halovány tiltakozása vajmi keveset nyomott a latban. Oskar azonban úgy érezte, hogy őrizetbe vétele nem sok jóval kecsegtet. A negyedik nap táján egyik vallatója bejött hozzá, de nem kezdte faggatni, csak egyszerűen leköpte. Zakójának bal hajtókáján. Majd szónokolni kezdett Oskarnak: zsidóimádónak, zsidó nők pecérének nevezte. Mindez erősen eltért a kihallgatások sajátos törvényességétől. Oskar azonban gyanakodott, hogy kitervelt dologról, a letartóztatása mögött rejlő valódi indokról van szó. Egy hét elteltével Oskar Huth és Klonowska útján üzenetet küldött Scherner Oberführernek. Az V. ügyosztály szólt az üzenet - olyan nyomást gyakorol rá, hogy azt hiszi, nem soká tudja védelmezni a volt rendőrfőnököt. Scherner félbeszakította a felkelések elfojtására irányuló munkáját (amelynek nemsokára áldozatul esik), és egy napon belül Oskar cellájában termett. - Botrány, amit művelnek - jelentette ki Scherner. - Mi van Amonnal? - kérdezte Oskar, arra számítva, hogy Scherner azt is botrányosnak minősíti. Megérdemli, amit kap - felelte Scherner. Egyszeribe mintha mindenki cserbenhagyta volna Amont. - Ne aggódj mondta indulása előtt Scherner -, ki fogunk szabadítani. A nyolcadik nap reggelén kiengedték Oskart. Nem halogatta távozását, szállítóeszközt sem kért ezúttal. Megelégedett azzal, hogy kitették a hideg utcai gyalogjáróra. Villamossal ment végig Krakkón, és gyalog folytatta útját régi gyára, Zablocie felé. Néhány telepfelügyelő tartózkodott még ott. Az emeleti irodából felhívta Emiliet, hogy közölje, szabadlábra helyezték. Mojse Bejski, az egykori brinnlitzi műszaki rajzoló, emlékezik még rá, mekkora zűrzavart idézett elő Oskar távolléte. Kósza hírek terjengtek, kérdések tömege firtatta, mit jelentsen ez. Stern, Maurice Finder,

Adam Garde és mások eközben Emilievel tanácskozták meg az élelmezés, munkabeosztás, fekvőhelyekkel való ellátás kérdését. Ők fedezték fel elsőnek, hogy Emilie valójában nem passzív kívülálló. Nem volt boldog feleség, és bánatát tovább növelte, hogy az V. ügyosztály őrizetbe vette Oskart. Kegyetlen módon zavarta meg az SS újbóli együttélésüket, mielőtt még voltaképp elkezdődhetett volna. Ám Stern és a többiek világosan látták: ez az asszony nem azért van itt, hogy pusztán hitvestársi kötelességből háztartást vezessen a földszinti kis lakásban. Eszmei elkötelezettségnek is szerepe volt ittlétében. Lángoktól marcangolt, feltárt szívű Jézus képe függött a lakás falán. Lengyel katolikusok házában látott ilyen festményt Stern. Oskarnak viszont egyik krakkói lakását sem ékesítette efféle látvány. Lengyel konyhákban nem hatott mindig megnyugtatóan a feltárt szívű Jézus. Ám Emilie lakásában ígéretet jelképezett, személyes ígéretet. Emilie ígéretét. November elején tért vissza vonaton a férje. Borotválatlan volt, és börtönszagot árasztott. Elképedve értesült róla, hogy a nők még mindig Auschwitz-Birkenauban vannak. Az auschwitzi bolygónak, ahol a Schindler-asszonyok olyan óvatosan, olyannyira rettegve jártakkeltek, mint megannyi űrutas, Rudolf Höss - alapító, építő és kormányzó lángelme - volt az ura. William Styron Sophie választ című regényének olvasói Sophie gazdájaként találkoztak vele. Egészen másfajta gazda volt, mint amilyen Helen Hirschnek Amon: tárgyilagos, jó modorú, épelméjű ember, ám e kannibál birodalom fáradhatatlan apostola. Noha a húszas években meggyilkolt egy Ruhr-vidéki tanárt, mert az információval szolgált egy német aktivistáról, és e bűncselekményéért letöltötte büntetését, auschwitzi foglyot sosem ölt meg saját kezűleg; technikai szakembernek tekintette inkább magát. Mint a Cyklon B-nek, vagyis a hidrogéncianid tablettának a meghonosítója, amelyből levegővel érintkezve felszabadul a ciángáz, hosszan tartó személyes és tudományos harcot vívott vetélytársával, a belzeci tábort irányító Christian Wirth Kriminalkommissarral, aki a szén-monoxid módszer híve volt. A Belzecben jelen lévő Kurt Gerstein SS-vegyésztiszt vallomása szerint szörnyűséges nap volt, amikor Wirth Kommissar módszerét alkalmazva, három órán át tartott, amíg a gázkamrákba zsúfolt zsidó férficsoporttal végeztek. Auschwitz folyamatos növekedése és Belzec hanyatlása részben annak a körülménynek tulajdonítható, hogy Höss a hatásosabb technológiát pártfogolta. 1943-ban, amikor Rudolf Höss meghatározott feladat elvégzésére helyettes főnökként átkerült az oranienburgi D-ügyosztályhoz, Auschwitz több volt már egyszerű tábornál. A szervezés csodájánál is több. Egyedülálló tünemény volt. Az erkölcsi világegyetem nem annyira összeomlott, mint inkább tótágast állt itt, és a föld minden gonoszságának a nyomásától, mint valami fekete lyuk nyelt el, szippantott fel, gázosított el fajokat, történelmeket, s forgatta ki magát a nyelvhasználatot is. A föld alatti gázkamrákat “fertőtlenítőpincéknek”, a föld felettieket “fürdőknek” nevezték, és Moll Oberscharführer, kinek feladatkörébe tartozott elrendelni, mikor tegyék be a kék kristályokat a “pincék” tetőzetébe, avagy a “fürdők” falába, ekképp szokott odakiáltani beosztottjainak: - Rajta hát, adjunk nekik valami harapnivalót! Höss 1944 májusában visszatért Auschwitzba, és az egész tábor az ő vezetése alatt állt, amikor a Schindler-listán szereplő asszonyok a birkenaui barakkokba, a hóbortos Moll Oberscharführer közvetlen szomszédságába kerültek. A Schindler-mitológia szerint Oskar magával Höss-szel viaskodott a háromszáz asszony érdekében. Semmi kétség afelől, hogy Oskar többször beszélt telefonon Höss-szel, és egyéb kapcsolatban is állt vele. De érintkezésbe kellett lépnie Fritz Hartjenstein Sturmbannführerrel, Auschwitz II., azaz Auschwitz-Birkenau parancsnokával is, nemkülönben egy Franz Hössler nevű fiatal Untersturmführerrel, akinek e hatalmas lágerváros peremén elhelyezett női tábor tartozott a fennhatósága alá. Annyi bizonyos, hogy Oskar ezúttal egy fiatal nőt küldött teli bőrönd itallal, sonkával és gyémánttal, hogy próbáljon megállapodni e hivatalos személyiségekkel. Egyesek állítása szerint a lány látogatása után Oskar maga is odautazott Standartenführer Peltze, befolyásos SA (Sterrmabteilung, azaz rohamosztag) tiszt társaságában, aki - miként Oskar később barátaival közölte - angol hírszerző volt. Mások azt vallják, hogy Oskar stratégiai okokból távol tartotta magát Auschwitztól, és inkább Oranienburgba meg a Hadfelszerelési Felügyelőség berlini központjába ment, hogy onnan próbáljon nyomást gyakorolni Hössre és társaira. A történet, ahogy Stern évek múlva egy tel-avivi nyilvános beszédben elmondta, így hangzik: Oskar kiszabadulása után Stern megkörnyékezte őt, és - “néhány bajtársam sürgetésére ” - kérte, tegyen valamilyen határozott lépést az auschwitzi kelepcébe került nők érdekében. Eszmecsere közben belépett

Oskar egyik titkárnője - Stern nem közli kilétét. Schindler egy ideig nézte a lányt, majd saját ujjára mutatott, amelyen jókora briliánsgyűrűt viselt. Kérdezte a lánytól, szeretné-e megkapni e tekintélyes méretű ékszert. Stern tanúsága szerint a lány módfelett izgatott lett. Stern idézi Oskar szavait: “Vegye magához a nők listáját, és csomagolja be egy bőröndbe a legjobb élelmiszereket, italokat, amelyeket a konyhámban talál. Azután menjen el Auschwitzba. Az ottani parancsnok kedveli a csinos nőket. Ha sikerrel véghezviszi feladatát, megkapja ezt a gyémántot. Még többet is.” E jelenet, e szavak méltóak az ótestamentumi eseményhez, amikor a törzs megmentése érdekében egy nőt ajánlanak fel a támadónak. De szikrázó, hatalmas drágaköveivel és a test áruba bocsátásának tervével közép-európai jellegzetesség is egyben. Stern állítása szerint a titkárnő eltávozott. Amikor két nap elteltével sem tért vissza, a titokzatos Peltze társaságában Oskar maga indult útnak, hogy elintézze az ügyet. A Schindler-mitológia szerint Oskar valóban elküldte egyik barátnőjét, hogy feküdjön le a parancsnokkal - legyen az Höss, Hartjenstein vagy Hössler -, és hagyjon gyémántokat a párnán. Amíg egyesek - köztük Stern - úgy vélekednek, hogy “egyik titkárnőjét” szemelte ki e célra, mások egy Aufseher-t, egy csinos szőke SS-lányt neveznek meg, aki később Oskar barátnője és a brinnlitzi helyőrség tagja lett. Úgy látszik azonban, hogy ez a lány egyelőre a Schindlerfraukkal együtt Auschwitzban tartózkodott. Emilie Schindler szerint egy huszonkét-huszonhárom éves lány volt a követ. Zwittauban élt, és apja régóta barátságban állt a Schindler családdal. Ő maga nemrégiben tért vissza Oroszország megszállt területéről, ahol a német hivatali adminisztráció egyik titkárnőjeként dolgozott. Jó barátnője volt Emilie-nek, és önként vállalkozott a feladatra. Nem valószínű, hogy Oskar szexuális jellegű áldozatot kért volna családjuk egyik barátjától. Még ha efféle dolgokban nem lehetett is a becsületrend lovagjának nevezni, a történet eme része nyilván koholmány. Hogy mire terjedtek ki a lány tranzakciói az auschwitzi tisztekkel, arról nincs tudomásunk. Mindössze annyit tudunk, hogy elmerészkedett a félelmetes birodalomba, és bátran helytállt ott. Oskar később elmondta, hogy az auschwitzi haláltábor uraival folytatott alkudozásai során a már jól ismert, régi ajánlattal kecsegtették. - A nők hetek óta vannak itt. Nem sokat érhet már a munkájuk. Miért nem mond le erről a háromszáz emberről? Kiutalunk magának másik háromszázat a végtelen csordából. 1942-ben egy SS-altiszt ugyanezt javasolta Oskarnak a prokocimi állomáson: - Ne ragaszkodjon pontosan ezekhez a nevekhez, Herr Direktor. Akárcsak Prokocimban, Oskar most is megszokott taktikáját követte: - Pótolhatatlan lőszergyári munkások. Éveken át magam tanítottam be őket. Szaktudásukat nem tudnám egyhamar pótolni. Akit ismerek, azt ismerem. - Egy pillanat - vágott közbe kísérője. - Egy kilencévest látok itt a listán, bizonyos Phila Rathnak a lányát. Meg egy tizenegy éves lányt, Niusia Horowitzot. Azt akarja velem elhitetni, hogy egy kilenc- és egy tizenegy éves gyerek szakképzett lőszergyári munkás? - A negyvenöt milliméteres lövedékeket csiszolják tájékoztatta Oskar. - Hosszú ujjaik miatt választottuk ki őket erre a munkára, mert be tudnak nyúlni a lövedék belsejébe, amire a felnőttek képtelenek lennének. Efféle beszélgetést bonyolított le Oskar személyesen vagy telefonon a lány védelmében is, aki a család barátja volt. Alkudozásairól beszámolt a férfi foglyok belső körének, és rajtuk keresztül értesültek az üzemben dolgozók is a történtekről. Oskarnak az az állítása, hogy a páncéltörő lövedékek belsejének a csiszolásához van szüksége gyerekekre, teljes képtelenség volt. De ő nemegyszer élt már eddig is ezzel az indoklással. 1943-ban történt, hogy egy Anita Lampel nevű árva lányt szólítottak ki egyik este az Appelplatzra Plaszówban, ahol Oskar a női tábor Ältestéjével vitatkozott éppen. Az Älteste többé-kevésbé ugyanazt hangoztatta, amit Höss és Hössler mond majd később Auschwitzban. - Ne akarja bebeszélni nekem, hogy egy tizennégy éves lányra van szüksége az Emailiában. Ne akarja elhitetni velem, hogy Goeth parancsnok engedélyezte egy tizennégy éves gyerek felvételét az emailiabeliek névsorába. - (Az Älteste nyilván attól tartott, hogy ha az Emailia fogolylistáját megmásítják, ő fog lakolni miatta.) Ezen az 1943-beli estén Anita Lampel elképedten hallgatta, amint Oskar, aki az életben nem látta az ő kezét, bizonygatja, hogy az ipari munkában oly előnyös hosszú ujjai miatt rá esett a választása, és hogy a Herr Kommandant ehhez hozzájárult.

Anita Lampel is Auschwitzba került a többiekkel, de most már nagylány lett belőle, és nem volt többé szüksége a hosszú ujjal kapcsolatos trükkre. Ennélfogva Horowitzné és Rathné lánya érdekében lehetett gyümölcsöztetni az ötletet. Schindler tárgyalópartnereinek igaza volt, amikor a nők jóformán teljes munkaképtelenségét hangoztatták. Ellenőrzések alkalmával fiatal nők, köztük Mila Pfefferberg, Helen Hirsch és a testvérhúga sem tudták megakadályozni, hogy a dizantériás görcsöktől hétrét ne görnyedjenek, és véneknek ne látsszanak. Dresnerné teljesen elvesztette étvágyát, még az ersatz-levest sem tudta megenni. Danka képtelen volt a híg, meleg löttyöt beléerőltetni, ami azt jelentette, hogy hamarosan “muzulmán” lesz belőle. E tábori elnevezéssel - amely a muzulmán országokbeli éhezésről szóló híradók emlékén alapult - olyan foglyot illettek, aki átlépte a kiéhezett élők és az élőhalottak közötti határvonalat. A negyvenes évei elején járó Clara Sternberget elkülönítették a Schindler-csoporttól, és egy “muzulmánnak” nevezhető barakkba telepítették. A halódó nőket minden reggel felsorakoztatták és szelektálták az ajtó előtt. Néha Mengele hajolt oda hozzájuk. Egyik reggel százat állítottak ki Clara Sternberg új csoportjának ötszáz tagja közül. Másik alkalommal ötvenet. A nők auschwitzi agyaggal próbálták kipirosítani arcukat, kiegyenesítették hátukat, ha tudták. Inkább álltukban fulladtak meg, mintsem elköhintsék magukat. Egyik ilyen ellenőrzés után Clara úgy érezte, nincs már ereje tovább várni, a mindennapos veszéllyel szembenézni. Férje, kamasz fia volt Brinnlitzben, de most a Mars bolygó csatornáinál is távolabb érezte őket magától. Nem tudta elképzelni Brinnlitzet, nem tudta elképzelni az övéit Brinnlitzben. Végigtámolygott a női táboron, és az árammal töltött drótkerítést kereste. Ideérkezésekor mintha mindenhol ott látta volna. Most, amikor szüksége volt rá, sehol sem találta. Minden fordulónál másik ingoványos sikátorba jutott, és az egyformán nyomorúságos barakkok sorain hasztalan kutatott tovább. Egyik plaszówi fogolytársnőjét - régi krakkói ismerősét - pillantotta meg, és megállt előtte. - Hol van az elektromos drótkerítés? - fordult Clara az asszonyhoz. Zaklatott lelkiállapotában indokoltnak vélte e kérdést, és egy pillanatig sem kételkedett, hogy ha barátnője a legcsekélyebb felebaráti szeretetet érzi iránta, megmutatja a drótsövényhez vezető utat. A nő válasza éppoly esztelenül hangzott, de határozott szempontot tartalmazott, valamiféle higgadtság, fonákul józan lényeg volt benne. - Ne öld meg magad a drótsövényen, Clara! - tiltakozott az asszony. - Ha megteszed, nem fogod megtudni, mi történik veled. Ez bizonyult mindig a leghatásosabb érvnek az öngyilkosságra készülőkkel szemben. Ha megölöd magad, nem fogod látni e szörnyűség végét. Clarát nem túlzottan érdekelte a végkifejlet. De a válasz nem maradt rá hatástalan. Visszafordult. Nyugtalanabb lelkiállapotban ért vissza barakkjába, mint ahogyan útnak indult. De krakkói barátnőjének válasza után nem gondolt többé az öngyilkosságra, mint lehetőségre. Rémítő dolog történt Brinnlitzben. Oskar, a morvaországi utazó, távol volt. Konyhaedénnyel, gyémánttal, itallal, szivarral kereskedett a protektorátus egész területén. Döntő fontosságú üzleteket is kötött. Biberstein a brinnlitzi Krankenstubéba érkező gyógyszereket, orvosi műszereket említi. Egyik sem volt szabványkészítmény. Oskar alkalmasint a Wehrmacht raktáraiból, esetleg valamelyik nagy brnói kórház gyógyszertárából szerezhette be e gyógyszereket. Bármi lett légyen is távollétének oka; nem volt jelen, amikor felügyelő érkezett Gross-Rosenból, és végigjárta az üzemet az új parancsnok, Josef Liepold Untersturmführer társaságában, aki egyetlen lehetőséget sem mulasztott el, hogy behatoljon az üzem területére. A felügyelő azt az Oranienburgból származó parancsot kapta, hogy Gross-Rosen altáboraiban gyerekek után kutasson, akiket dr. Josef Mengele Auschwitzban folytatott kísérleteinél használnak fel. Olek Rosnert és kis unokatestvérét, Richard Horowitz-t, akik nem tartották itt szükségesnek, hogy rejtekhelyre bújjanak, felfedezték, amint az épület körül kergetőztek, majd felszaladtak az emeletre, és az elhagyott szövőgépek között játszottak. Ez történt dr. Leon Grossnak, annak az orvosnak a fiával is, aki Amon újabban keletkezett cukorbaját gyógyította, segítségére volt dr. Blanckének az egészségügyi “akcióban”, és egyéb megtorlásra váró bűnöket is elkövetett. A felügyelő kijelentette Liepold Untersturmführernek, hogy ezek a gyerekek aligha nélkülözhetetlen lőszergyári munkások. Az alacsony, sötét bőrű, Amonnál józanabb Liepold még mindig volt olyan hithű SS-katona, hogy

ne próbálja védeni a kölyköket. A további ellenőrzés során Roman Ginter kilencéves fiát is felfedezték. Ginter a gettó felállításának idejétől fogva ismerte Oskart; a plaszówi fémfeldolgozó üzemet ő látta el a DEF-ből származó fémforgáccsal. De Liepold Untersturmführer és a felügyelő nem vettek figyelembe semmiféle különleges kapcsolatot. A többi gyerekkel együtt a Ginter fiút is felügyelet mellett a kapuhoz küldték. Franciszek Spira fia - aki tíz és fél esztendős létére olyan magas volt, hogy tizennégy évesként szerepelt a nyilvántartásban - hosszú létra tetején tisztította aznap a magas ablakokat, és így nem esett áldozatul a razziának. Parancs szerint a gyerekek szüleit is össze kellett szedni, talán mert így elháríthatták a veszélyt, hogy az altáborokban maradt szülők esztelen lázongásba kezdjenek. Következésképp a hegedűs Rosnert, Horowitzot és Roman Gintert is őrizetbe vették. Dr. Leon Gross a kórházból rohant elő, hogy az SS-katonával beszéljen. Felhevülten próbálta a gross-roseni ellenőrnek bizonygatni, hogy a rendszer hű barátjával, egy különlegesen megbízható fogollyal van ezúttal dolga. Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Egy SS-Unterscharführert bíztak meg, hogy automata fegyverrel felszerelve kísérje őket Auschwitzba. Az apákból és fiúkból álló csoport menetrend szerinti személyvonaton utazott Zwittauból a felsősziléziai Katowicéig. Henry Rosner arra számított, hogy az utasok ellenségesen fogadják őket. Ám ehelyett egy asszony, a padok közti átjáróba lépve, serclidarabot meg egy almát adott Oleknek és a többieknek, s közben kihívó tekintettel, merően nézett az őrmesterre, mint aki provokálni kívánja: próbáljon csak közbelépni. Az Unterscharführer azonban udvariasan viselkedett, és fejbólintással reagált. Később, amikor Ústiban megállt a vonat, helyettese gondjaira bízta a foglyokat, ő maga meg saját pénzén aprósüteményt és kávét vásárolt nekik a pályaudvari büfében. Szóba elegyedett Rosnerrel és Horowitz-cal. Minél tovább beszélgetett az Unterscharführer, annál kevésbé lehetett elhinni, hogy ugyanannak a rendőri erőnek a tagja, mint Amon, Hujar, John és az összes többi. - Auschwitzba viszem magukat mondta -, ahol valami nőket kell összeszednem és visszaszállítanom Brinnlitzbe. Így történt tehát, hogy a brinnlitzi férfi foglyok közül, a sors iróniájaként, éppen az Auschwitz felé tartó Rosner és Horowitz értesült elsőként arról, hogy a nőket alkalmasint kiengedik Auschwitzból. Rosner és Horowitz öröme nem ismert határt. - Ez a jóságos bácsi Brinnlitzbe viszi anyátokat mondták fiaiknak. Rosner megkérdezte az Unterscharführertől, átadna-e egy levelet Mancinak, és Horowitz is kérte, hadd írhasson Reginának. Az Unterscharführer papírt adott a két levélhez, ugyanolyat, amilyet saját feleségének szokott küldeni. Mancinak szóló soraiban Rosner tájékoztatta feleségét, kinek a címén találkozzanak Podgórzében, ha mindketten életben maradnak. Amikor Rosner és Horowítz elkészültek az írással, az SS őrmester zsebre tette a leveleket. Hol voltál vajon az elmúlt években? - tűnődött Rosner. - Fanatikusként kezdted? Tapsoltál-e, amikor a szószéken álló istenek üvöltötték: “A zsidók a mi sorscsapásunk ”? Olek később Henry karjába fúrta fejét, és sírni kezdett. Először nem akarta megmondani, mi baja van. Végül aztán bevallotta, hogy azért olyan bánatos, mert Henrynek is vele kell jönni Auschwitzba. - Miattam fogsz meghalni - mondta. Henry hasztalan próbálta volna hazugságokkal megnyugtatni. Minden gyerek tudott a gázról. Minden félrevezetési kísérlet csak felingerelte őket. Az Unterscharführer odahajolt. Nemigen hallhatott semmit, de szeme könnyes volt. Olek megdöbbenve nézte, ahogyan gyerekek képednek el bicikliző állatok láttán a cirkuszban. Az emberre bámult. A meghökkentő az volt, hogy könnyei, úgy rémlett, felebaráti könnyek; mintha fogolytárs hullatná őket. - Én megmondom, mi fog történni szólt az Unterscharführer. - Elvesztettük a háborút. Tetoválni fogják magukat. Életben maradnak. Henrynek az volt a benyomása, hogy kísérőjük nem a gyereknek, hanem saját magának tesz ígéretet, egyfajta bizonyosságérzettel vértezve fel magát, amelyben - ha úgy öt év múlva visszaemlékezik erre az utazásra - megnyugvást lelhet. Aznap délután, amikor Clara Sternberg a drótkerítéshez próbált eljutni, nevek szólítását és nevetés hangjait hallotta a Schindlerfrauk barakkjának irányából. Elővánszorogva nyirkos barakkjából, a Schindlerasszonyokat pillantotta meg, akik a női tábor belső kerítésén túl sorakoztak. Volt, aki csak blúzt és hosszúnadrágot viselt. Csontvázak, az életben maradás minden reménye nélkül. De kislányok módjára

fecsegtek. Még a szőke SS-lány is boldognak látszott, hiszen velük együtt ő is kiszabadult Auschwitzból Schindlergruppe - szólította őket -, fürdőbe mennek, s utána a vonatra. - Láthatóan tisztában volt az esemény egyedülálló voltával. A környező barakkok pusztulásra ítélt lakói meghökkenten nézték a drótkerítésen át az ünneplő nőket. Oda kellett figyelni rájuk, a lista asszonyaira, hiszen egyszeriben kiváltak a táborbeliek életéből. No persze ez nem jelentett semmit. Szokatlan esemény csupán, amelynek semmiféle kihatása nincs a nagy többség életére - nem változtatja meg a módszert, nem teszi tisztábbá a füstös levegőt. Clara Sternberg számára azonban elviselhetetlen volt a látvány. Az idősebbek számára kijelölt barakkban félholtan gyötrődő hatvanéves Krumholzné is hasonlóképp vélekedett, és barakkja ajtajában élénk vitába kezdett a holland kápóval. - Átmegyek hozzájuk - jelentette ki. A holland kápó különféle érvekkel próbálta ámítani. - Magának végül is jobb itt - kezdte. - Ha elmegy, a marhavagonban fog meghalni. Nekem meg ráadásul meg kell indokolnom, miért nincs itt. - Megmondhatja nekik, hogy azért, mert rajta vagyok a Schindler-listán - mondta Krumholzné. - Elintézett dolog. A létszám egyezni fog. Semmi kétség felőle. Öt percen át mondták a magukét, s közben családjukról is szót ejtettek, egymás származását firtatták, hátha a vita szigorú logikáján kívül valamilyen sebezhető pontra bukkannak. Kiderült, hogy a holland nőt is Krumholznak hívják. Ekkor családjuk hollétéről kezdtek beszélgetni. - A férjem, úgy hiszem, Sachsenhausenben van - mondta a holland Krumholzné. - Az enyém meg - vette át a szót a krakkói Krumholzné - felnőtt fiammal együtt valószínűleg Mauthausenbe került. Nekem pedig Schindler morvaországi táborába kell jutnom. Azok a nők ott a kerítés mögött mind odamennek. - Sehova se mennek vágta rá a holland Krumholzné. - Higgye el nekem. Innen csak egyfelé lehet menni, semmilyen más irányba nem. - De ők azt hiszik, hogy mennek valahová. Engedjen, kérem! - könyörgött a krakkói Krumholzné. Még ha hiú reményekkel áltatták is a Schindlerfraukat, a krakkói Krumholzné osztozni kívánt sorsukban. A holland kápó megértette ezt, és végül kinyitotta a barakk ajtaját - ha ez ért valamit egyáltalán. Mert most meg a drótsövény választotta el Krumholznét és Sternbergnét a többi Schindler-listás asszonytól. Nem árammal töltött külső kerítés ugyan, de a D-ügyosztály előírásainak megfelelően legalább tizennyolc dróthuzalból állt. A huzalok a kerítés tetején helyezkedtek el a legsűrűbben. Lentebb két-két párhuzamosan feszülő drótszál mintegy húsz centiméternyi távolságban követte egymást. Az egyes huzalpárokat nem egészen harminc centiméteres hézag választotta el egymástól. Külső szemtanúknak és maguknak a nőknek az állítása szerint Krumholzné és Sternbergné valamiképp átverekedték magukat a drótsövényen, hogy összekerüljenek a Schindler-asszonyokkal, bármilyen légvárakat szövögetnek is azok a megmenekülésről. Szétfeszítve a drótokat, keservesen átpréselve magukat a nem egészen huszonöt centiméteres nyíláson, szétszaggatták ruhájukat, felhasították bőrüket a szögesdróton, így juttatták magukat vissza a Schindler-listára. Senki sem állította meg őket, mivelhogy senki nem tartotta lehetségesnek tettüket. A többi auschwitzi fogolynő számára mindenesetre hasznavehetetlen példa volt. Mert minden más szökevény a kerítésen átbújva, egy másik előtt találta volna magát, majd ismét egy másik előtt és így tovább, míg csak a tábor nagyfeszültségű drótsövényéhez nem ér. Sternbergnének és Krumholznénak viszont csak ez az egy kerítés állta útját. Ruhájuk, amelyet a gettóból hoztak magukkal, és toldozgatva-foldozgatva őrizték meg Plaszów sarában, most a dróton fennakadva csüngött. Meztelenül, vércsíkokkal testükön futottak a Schindlerasszonyok közé. A kórházbarakkra kárhoztatott negyvennégy esztendős Rachela Korn asszonyt az ablakon keresztül rángatta ki a lánya, és most a Schindler-csoporttól körülvéve tartotta a karjában. Anyja és a másik két nő számára születésnap volt ez. Csaknem minden sorbanálló gratulált nekik. A fürdőépületben megborotválták a Schindler-asszonyokat. Lett lányok nyírtak koponyájukon szabad sétányt a tetveknek, borotválták le hónalj- és szeméremszőrzetüket. Zuhanyozás után meztelenül kellett a raktárépülethez vonulniuk, ahol elhaltak ruháit osztották ki közöttük. Amikor leborotvált hajjal, e cafatokba öltözve megpillantották magukat, a nagyon fiatalokra jellemző vidámság kerekedett felül rajtuk, és nevetésben törtek ki. A harminc kilóra fogyott és egy kövér nő ruháját viselő Mila Pfefferberg láttán dülöngéltek a nevetéstől. Félholtan, festett számokkal ellátott rongyokba öltözve, iskolás lányok módján pipiskedtek, páváskodtak, bohóckodtak, kuncogtak. - Mit kezd Schindler ezzel a sok öregasszonnyal? - hallotta Clara Sternberg, amint egyik SS-lány a

másikat kérdezte. - Az az ő dolga - felelte a társa. - Felőlem akár menhelyet is nyithat az öregeknek, ha kedve tartja. Bármit remél is az ember, tehervagonokba beszállni mindig rémítő dolog. A hideg időben is fullasztó érzéshez a tökéletes sötétség érzete járul. A gyerekek mindig valamilyen beszűrődő fénycsík felé nyomultak beszálláskor. Ezen a reggelen Niusia Horowitz is így tett, és a kocsi túlsó falánál egy kilazult léc mellett helyezkedett el. A résen kipillantva, a vasúti síneken túl a férfitábor drótkerítését láthatta. Csellengő gyerekeket fedezett fel, amint a vonatot bámulva integetnek. Úgy rémlett, rendkívüli odaadással teszik. Különösnek találta, hogy egyik gyerek az ő hatéves öccséhez hasonlít, aki biztonságban él Schindler táborában. A mellette álló fiú pedig unokatestvérének, Olek Rosnernek volt szakasztott mása. Azután megértette. Valóban Richard volt, Olek volt. Visszafordult, megtalálta anyját, és ruhájánál fogva odahúzta. Regina kinézett, őrá is lesújtott a felismerés kegyetlen fájdalma, és jajveszékelni kezdett. A vagon ajtaja addigra már bezárult; egymáshoz préselődtek a jóformán teljes sötétségben, és minden mozdulat, a remény vagy a rettegés legkisebb megnyilvánulása is ragályként terjedt. Mindenki jajveszékelni kezdett. A sógornője mellett álló Manci Rosner kissé távolabb tolta őt a nyílástól, kinézett, meglátta integető fiát, mire ő is hangos zokogásban tört ki. Az ajtó újra kinyílt, és egy tagbaszakadt altiszt megkérdezte, ki csap ekkora zajt. Senki másnak nem volt oka jelentkezni, Manci és Regina azonban az embertömegen átfurakodva, a férfihoz lépett. - A gyerekem van odaát mondták mindketten. - A fiam - tette hozzá Manci. Szeretném megmutatni neki, hogy még élek. A vagonból a gyülekezőhelyre parancsolta le az altiszt őket. Mikor előtte álltak, akkor kezdtek el tűnődni, vajon milyen szándéka lehet velük. - Hogy hívják? - kérdezte Reginát. Megmondta nevét, és látta, hogy az altiszt háta mögé nyúl és bőrszíja alatt kotorászik. Várta, hogy pisztolyt húz elő. Ehelyett azonban férje levelét pillantotta meg a kezében. Henry Rosnertől is hozott levelet. Röviden beszámolt az utazásról, amelyet a két férjjel tett meg Brinnlitzből. Manci kérte, engedje meg, hogy a kocsi alá, a vágányok közé kuporodjanak, mintha vizelni akarnának. Ha a vonat sokáig nem indul el, meg szokták ezt engedni. Az altiszt beleegyezett. Ahogy Manci a kocsi alá bújt, azt az átható Rosner-füttyszót hallatta, amellyel a plaszówi Appelplatzon hívta Henryt és Oleket. Olek meghallotta, és integetni kezdett. Megfogta Richard fejét, és anyáik felé fordította, akik a vonat kerekei közül lestek ki rájuk. Heves integetés után Olek magasra tartotta karját, felhúzta kabátujját, hogy egy visszeres rajzolathoz hasonló tetoválást mutasson meg a felsőkarján. Az asszonyok integettek, bólogattak, tapsoltak persze, mire a tapsra éhes kis Richard is feltartotta tetovált karját. Nézzétek csak, mondták a gyerekek csupasz karjukkal, véglegesítve vagyunk. A kerekek között megbúvó asszonyokon kétségbeesés lett úrrá. - Mi történt velük? - kérdezgették egymástól. Az Isten szerelmére, mit keresnek itt? - Eszükbe jutott, hogy a levél magyarázattal szolgál. Feltépték, elolvasták, aztán eltették, és tovább integettek. Olek most kinyitotta kezét, hogy megmutassa a markában szorongatott néhány aprócska szem krumplit, és Manci tisztán hallotta szavát: - Ne félj, nem éhezem. - Hol van édesapád? - kiáltott Manci. - Munkában - felelte Olek. - Hamarosan itt lesz. Neki tartogatom ezt a krumplit. - Uramisten - motyogta Manci a sógornőjének. Ez önmagáért beszél. A kis Richard nyíltan meg is mondta: Mamuska, mamuska, mamuska - kiáltozott -, olyan éhes vagyok! De ő is felmutatott néhány szem burgonyát. Doleknak tartogatja, mondta. Dolek és a hegedűs Rosner a kőfejtőben dolgoztak. Henry Rosner érkezett meg először. A drótkerítés mellé állt, és felemelte csupasz bal karját. Tetoválva van mondta diadalmasan. Felesége azonban látta, hogy borzong, izzad és fázik egyszerre. Plaszówban sem volt könnyű az élet, de ott engedték, hogy a festőműhelyben kialudja azoknak az óráknak a fáradtságát, amikor Lehár-muzsikát játszott a villában. Az itteni zenekar, amely időnként elkísérte a “fürdőbe” vonuló sorokat, másmilyen zenével szolgált, mint Rosner.

A megérkező Doleket Richard vezette a drótkerítéshez. Láthatta, mint kémlel ki a két beesett arcú szépasszony a vagon alváza alól. Ő maga Henryvel együtt attól rettegett legjobban, hogy az asszonyok itt akarnak majd maradni. Pedig nem kerülhetnek össze férfitáborban élő fiaikkal. A legbiztatóbb kilátásaik nekik, a vagon alatt kuporgóknak vannak itt Auschwítzban, hiszen vonatuk még az éj beállta előtt minden bizonnyal elindul. A család újraegyesülése hiú ábránd volt itt csupán, de a birkenaui tüskésdrótoknál álló férfiak attól féltek, hogy a két asszony, életét kockáztatva, mégiscsak megkísérli. Dolek és Henry tehát jókedvet színlelve beszélt, mint afféle békebeli apukák, akik a Balti-tengerhez viszik kisfiaikat a nyáron, hogy a család női tagjai nyugodtan üdülhessenek Karlsbadban. - Vigyázz Niusiára - ismételgette Dolek szüntelen, emlékeztetve Reginát, hogy még egy gyerekük van, aki most Regina feje fölött, a vasúti kocsiban vár rá. Egy könyörületes sziréna szólalt meg végre-valahára a férfiak táborában. Férjeknek és fiaknak ott kellett hagyniuk a kerítést. Manci és Regina visszavánszorogtak a vonatba, és az ajtó bezárult. Csendben voltak. Semmi sem döbbenthette meg többé őket. Délután kigördült a vonat. Elkezdődtek a szokásos találgatások. Mila Pfefferberg úgy vélekedett, hogy ha nem Schindler táborába viszik őket, a kocsikba zsúfolt nők fele nem éri meg a jövő hetet. Saját magának is alig néhány napot jósolt. Lusta vörhenyben betegedett meg. A vérhasban szenvedő Dresnerné, Danka gondos ápolása ellenére, szemmel láthatóan a végét járta. Niusia Horowitz kocsijában hegyeket és fenyőfákat pillantottak meg a letört lemezen keresztül az utazók. Voltak, akik gyerekkorukban jártak e hegyek között, és látványuk még a bűzös marhavagon padlójáról is a szünidő alaptalan érzésével töltötte el őket. Megrázták a mocsokban ülő, bámész pillantású lányokat. - Mindjárt ott leszünk - ígérték. De hol? Még egy csalódás mindannyiuk végét jelentené. A második nap hideg hajnalán kiszállították őket. A mozdony sípját lehetett hallani valahonnan a ködből. Mocskos jégcsapok csüngtek a vonat alvázáról, és hideg levegő járta át az érkezőket. De ez nem Auschwitz maró, nyomasztó levegője volt. Vidéki kis állomás lehetett valahol. Meggémberedett lábbal meneteltek facipőjükben, és mindannyian köhögtek. Nemsokára nagyméretű kapu tűnt fel előttük, és mögötte hatalmas falak, amelyekből az auschwitziak édestestvéreinek tűnő kémények emelkedtek a magasba. Csapatnyi SS-katona várakozott a kapunál; tenyerüket összeütögették a hidegben. Kapuőrség, kémények - minden a gyűlölt folytonosság része volt. Egy lány Mila Pfefferberg mellett sírni kezdett. - Azért hoztak el idáig, hogy végül gázba küldjenek. - Nem - felelte Mila -, nem pazarolnák ilyesmire az idejüket, amikor Auschwitzban is megtehették volna. Optimizmusa olyan volt, mint azé a Lusia nevű lányé, nem tudta, honnan meríti. Ahogy közelebb értek a kapuhoz, észrevették, hogy Herr Schindler is ott áll az SS-emberek között. Jellegzetesen magas, tagbaszakadt alakjáról ismerték fel. Azután arcvonásait is kivehették a tiroli kalap alatt, amelyet a hazai hegyek közé történt visszatérése ünneplésére viselt mostanában. Alacsony, sötét hajú SStiszt állt mellette. Brinnlitz parancsnoka, Liepold Untersturmführer volt. Oskar már rájött - hamarosan a nők is észre fogják venni -, hogy középkorú katonákból álló helyőrségétől eltérően, Liepold még nem vesztette el hitét a “végső megoldásnak” nevezett célkitűzésben. S ámbár ő volt Hassebroeck Sturmbahnführer tiszteletre méltó megbízottja és a törvényes hatalom állítólagos megtestesítője e helyen, Oskar lépett mégis elő, amikor a nők sora megállt. Bámulva néztek rá. Tünemény a ködben. Csak néhányan mosolyogtak. Mila Pfefferberg, a menetoszloppal érkező több más nőhöz hasonlóan, úgy emlékezik erre a reggelre, mint a legelementárisabb, legmélyebb és szinte kimondhatatlan hála pillanatára. Évekkel később egyik nő német tvkamera előtt próbálta akkori benyomásait megmagyarázni: - Apánk volt ő, anyánk volt, egyetlen bizodalmunk. Nem hagyott cserben soha. Oskar ezután beszélni kezdett. A régi meghökkentő, káprázatos ígéretekkel teli szavakat mondta. Tudtunk érkezésükről - kezdte. - Zwittauból felhívtak bennünket. Benn az épületben leves és kenyér vár magukra. - S utána könnyedén, főpapi határozottsággal tette hozzá: - Most már nincs mitől félniük. Velem vannak. Efféle beszéddel szemben az Untersturmführer tehetetlennek bizonyult. Liepold hiába dühöngött,

Oskar nem is hederített rá. S amint a Herr Direktor foglyaival együtt az udvarba ment, Liepoldnak semmi lehetősége nem maradt, hogy megingassa ezt a biztonságot. A férfiak tudták ezt. Hálótermük erkélyén állva néztek le az érkezőkre. Sternberg és fia Clara Sternberg asszonyt kereste. Idősebb Feigenbaum és Lutek tekintete Nocha Feigenbaumot és gyenge szervezetű lányát kutatta. Juda Dresner fiával, Janekkel együtt, az öreg Jereth, Levartov rabbi, Ginter, Garde, még Marcel Goldberg is a feleségét próbálta felfedezni. Mundek Korn nemcsak anyját és nővérét kereste, hanem az optimista Lusiát is, aki nem volt közömbös számára. Baun búskomorság vett erőt, amelyből talán sohasem fog teljesen kigyógyulni. Most vált benne első ízben bizonyossá a tudat, hogy anyja és a felesége nem kerül Brinnlitzbe. Ám Wulkan, az ékszerész, megpillantva Haja Wulkant odalenn a gyárudvaron, rádöbbent, hogy vannak emberek, akik közbelépnek, és hihetetlennek vélt szabadulást hoznak. Pfefferberg csomagot lengetett Mila felé, amelyet érkezésére tartogatott - Hoffmann egyik otthagyott ládájából csórt gyapjúgombolyag s hozzá a hegesztőműhelyben fabrikált acél kötőtű. Franciszek Spira tízéves fia is lenézett az erkélyről. Nagy tömeg SS-t látva az udvaron, öklét szájába tömte, nehogy elkiáltsa magát. Az auschwitzi rongyokba öltözött nők végigbotorkáltak a macskaköveken. Hajuk le volt nyírva. Némelyik nagyon is beteg, nagyon is beesett arcú lett ahhoz, hogy egykönnyen ráismerjenek. Elképesztő találkozás, elképesztő gyülekezet volt. Nem lenne meglepő, ha egyszer kiderülne, hogy ilyen viszontlátásra sehol máshol nem került sor a sebektől vérző Európában. Soha nem volt, soha nem lesz még egy auschwitzi szabadulás. A nőket ezután hálótermükbe vezették fel. Szalma borította a padlót - priccsek még nem voltak. Jókora DEF-levesestálból egy SS-nő levest osztott nekik, amelyről Oskar a kapuban beszélt. Gombócokkal teli, tápláló, sűrű leves volt. Illatával tudtul adta, hogy a többi felmérhetetlen ígéretnek is valós értéke van. “Most már nincs mitől félniük.” Férjeikkel azonban nem találkozhattak. A nők hálótermét átmenetileg vesztegzár alá helyezték. A táborbeli orvosok tanácsára Oskar is fontosnak tartotta annak megállapítását, nem hoztak-e valamit magukkal Auschwitzból. Akadt azonban három olyan pont, ahol kijátszhatták a karanténrendeletet. Az egyik egy kilazult tégla volt a fiatal Mojse Bejski priccse fölött. A férfiak Bejski matracán térdepelve töltik a következő éjszakákat, s üzeneteket adnak át a falon keresztül. Az üzemben is volt egy kis felső ablak, amely a női árnyékszékre nyílt. Pfefferberg lécek segítségével egy kis fülkét képezett ki odafenn, ahová egyvalaki beülhetett, és üzeneteket közvetíthetett. S végül kora reggel és késő este a férfiak és a nők tornáca között húzódó drótfal környéke népesült be. Ott találkoztak Jerethék: az idős Jereth úr, akinek a fájából épültek az első Emailia-barakkok, és felesége, a gettóbeli tisztogatások alól menedéket kereső asszony. A foglyok tréfát űztek a Jereth házaspár között folyó eszmecseréből. - Megindult-e már a bélműködésed, drágám? - kérdezte Jereth úr aggodalmasan a feleségétől, aki a birkenaui vérhasbetegek barakkjából érkezett. Betegszobába elvből nem akart senki sem kerülni. Plaszówban ez veszélyes helynek bizonyult, ahol dr. Blancke végzetes benzolkezelésének vetették alá az embereket. Még itt, Brinnlitzben is fennállt olyanfajta váratlan ellenőrzés veszélye, melynek során elvitték a fiúgyerekeket. Az oranienburgi alapszabályok szerint a munkatáborbeli gyengélkedőben súlyos betegek nem tartózkodhattak. Nem jótékonysági intézménynek szánták. Elsősegélynyújtásra szolgált, az ipari termelőmunka végzéséhez. De akár akarták, akár nem, a brinnlitzi betegszoba nőkkel volt tele. Odakerült a tizenéves Janka Feigenbaum. Rákja volt, és mindenképpen, még a legjobb helyen is halál várt rá. De így legalább a számára lehetséges legjobb helyre került. Dresnernét és több tucat más nőt is behoztak, akik nem tudtak enni, vagy gyomruk nem tűrte meg az ételt. Az optimista Lusia és két másik lány vörhenyes lett, és nem kerülhetett a kórterembe. A pincében, a meleg kazánok közelében helyezték el ágyukat. Lusia még a hidegrázás ködfátyolán keresztül is érezte a pince-kórterem csodálatos melegét. Emilie, akár egy apáca, csendes nyugalommal dolgozott a kórházban. Az egészséges brinnlitzi foglyok, a férfiak, akik leszerelték és az út menti raktárépületekben helyezték el a Hoffmann-féle gépeket, nemigen vették őt észre. Egyikük úgy vélekedett később, hogy csöndes, engedelmes feleség volt, semmi több. Mert aki épkézláb volt Brinnlitzben, az Oskar nagystílűségének, nagyszabású és reményteljes brinnlitzi

trükkjének rajongója maradt. Az egészségesnek mondható nők figyelmét is a nagyszerű, varázserejű, mindenről gondoskodó Oskar kötötte le. Manci Rosnerét például. A kezdeti időszak elteltével Oskar egy alkalommal az esztergapadhoz ment, ahol ő éjszakai műszakban dolgozott, és átadta neki Henry hegedűjét. Hassebroecknél tett egyik látogatása során valamiképp jutott ideje, hogy bemenjen az ottani raktárba, ahol megtalálta a hegedűt. Száz márkájába került a kiváltása. Olyan mosollyal nyújtotta most át, amely a hegedűvel együtt, úgy tetszik, a hegedűs végleges visszatérését ígérte. - Ugyanaz a hangszer, de a dallam egyelőre más - mormolta. Oskarral és a csodálatos hegedűvel szemtől szemben álló Mancinak nehéz volt a Herr Direktor mögött meglátni a hallgatag feleséget. Ám a haldoklók számára Emilie valóságos jelenség volt. Grízzel etette őket, amit Isten tudja, hol szerzett, saját konyhájában készített el, és felvitte a Krankenstubéba. Dr. Alexander Biberstein véleménye szerint Dresnerné a végét járta. Emilie hét napon át kanalazta belé a búzadarát, és a hasmenés alábbhagyott. Dresnerné esete igazolta Mila Pfefferberg megállapítását, hogy egy héttel sem élnek tovább, ha Oskarnak nem sikerült volna kimenteni őket Birkenauból. Emilie a csontrákban szenvedő, tizenkilenc éves Janka Feigenbaumot is gondozta. Lutek Feigenbaum, Janka fivére az emeleti üzemből látta, amint Emilie kilép földszinti lakásából, és egy bádogdobozban maga főzte levest visz a haldokló Jankának. - Oskar a hatalmában tartotta - mondogatta Lutek. - Mint mindannyiunkat. De ő mégis a maga asszonya volt. Amikor Feigenbaum szemüvege összetört, Emilie intézte el a megjavíttatását. A gettó előtti időszak óta hevert a vény valamelyik orvos rendelőjében Krakkóban. Emilie megkért valakit, aki Krakkóba utazott, hogy szerezze meg a receptet, és hozza el az elkészített szemüveget. Az ifjú Feigenbaum nem mindennapi szívességnek tekintette ezt, különösen olyan rendszerben, amely határozottan kívánatosnak tartotta az ő rövidlátását, s legszívesebben minden európai zsidót megfosztott volna a szemüvegétől. Számos történet szól arról, hogy miként szerzett Oskar új szemüveget ennek vagy annak a fogolynak. Felvetődik bennünk a kérdés: vajon Emilie ez irányú áldásos tevékenysége nem szívódott-e fel az Oskar-legendába, ahogyan a kisebb hősök tetteit is Artúrnak vagy Robin Hoodnak szokták tulajdonítani.

34 Doktor Hilfstein, Hündler, Lewkowicz és Biberstein voltak a Krankenstube orvosai. Mindannyian aggodalommal gondoltak a tífuszjárvány kitörésére. Mert a kiütéses tífusz nemcsak az egészséget veszélyeztette. Rendeletileg okot szolgáltatott Brinnlitz bezárására, a fertőzöttek marhavagonokban történő visszaszállítására Birkenauba, hogy ott az ACHTUNG, TYPHUS! feliratú barakkokban pusztuljanak el. A nők megérkezése után körülbelül egy héttel, amikor Oskar szokása szerint reggeli látogatást tett a kórteremben, Biberstein közölte vele, hogy feltehetően két újabb megbetegedés történt az asszonyok között. Fejfájás, láz, rossz közérzet, fájdalom az egész testben - minden tünet mutatkozott. Biberstein számítása szerint néhány nap múlva a jellegzetes tífuszkiütés is megjelenik. A két nőt el kellene különíteni valahol a gyár területén. Bibersteinnek nem kellett behatóan tájékoztatni Oskart a tífusz veszélyeiről. Tetűcsípés terjeszti a betegséget. A foglyokat pedig iszonyatos mennyiségű tetű árasztotta el. A betegség lappangási ideje általában két hét. Lehetséges, hogy egy tucat vagy akár száz fogolyban is benne lappang. Az emberek még az új priccsek felállítása után is túl közel feküdtek egymáshoz. Szerelmesek átadták egymásnak a fertőzőképes tetveket, amikor sebtében és titokban találkoztak a gyár valamelyik rejtett zugában. A tífusztetvek ide-oda vándorolnak. Az ő energiájuk talán még az Oskarét is felülmúlja. Amikor tehát Oskar utasítást adott egy tetvetlenítő részleg - zuhanyok, ruhaneműt kifőző mosoda, fertőtlenítőgépek felállítására az emeleten, ez nem hiábavaló adminisztratív rendelkezés volt. A fertőtlenítőrészleg működését a pincékből csöveken felvezetett forró gőznek kellett biztosítania. A hegesztők két műszakos munkájára volt szükség a terv megvalósításához. Szívvel-lélekkel vállalkoztak rá, mivelhogy a titkos iparágak művelését a legnagyobb buzgalom jellemezte Brinnlitzben. A hivatalos termelőmunkát az üzemcsarnok frissen öntött padlózatáról magasba emelkedő hilók kellően jelképezték. Miként Mojse Bejski később megjegyezte, a foglyoknak és Oskarnak egyaránt érdekében állt e gépek megfelelő elhelyezése, mivel meggyőző külsőt kölcsönöztek a tábornak. Jelentőséget azonban a nem hivatalos feladatoknak tulajdonítottak Brinnlitzben. A Hoffmann otthagyott zsákjaiból csórt gyapjúfonalból ruhaneműt kötöttek a nők. Csak akkor hagyták abba és öltöttek hivatalos külsőt, amikor a Herr Direktor irodájába igyekvő SS-tiszt vagy altiszt keresztülment az üzemen, avagy Fuchs és Schönbrun, kiválónak távolról sem nevezhető kultúrmérnökök (“nyomába sem léphettek a mi mérnökeinknek” - mondta később az egyik fogoly) kiléptek hivatalukból. A brinnlitzi Oskar ugyanaz az Oskar maradt, aki a régi, emailiabeli munkások emlékezetében élt. Féktelen szokásoknak hódoló, kicsapongó bonviván. A gőzvezeték szerelésén dolgozó Mandel és Pfefferberg munkájuk végeztével kihevülten másztak fel a műhely mennyezete közelében elhelyezett víztárolóhoz. Létrákon és egy keskeny futóhídon lehetett odajutni. A víz meleg volt a ciszternában, és a benne levőket nem lehetett lentről látni. Amikor a két hegesztő felkapaszkodott, meghökkenve észlelte, hogy a víztartály foglalt. Oskar úszkált benne, hatalmasan és meztelenül. Az a szőke SS-lány volt vele a vízben, akit Regina Horowitz melltűvel vesztegetett meg; meztelen keble ott lebegett a víz színén. Oskar észrevette őket, és elfogulatlanul nézett a szemükbe. A szexuális szégyenérzet olyasféle fogalom volt számára, mint az egzisztencializmus: fölöttébb tiszteletreméltó, de nehezen érthető. A hegesztők figyelmét nem kerülte el, hogy a meztelen lány elragadó látványt nyújtott. Mentegetőzve távoztak, fejüket csóválták, halkan füttyentettek, iskolás fiúk módján kuncogtak. Fejük fölött Oskar - mint maga Zeusz - édelgett-dévajkodott. Biberstein a fertőtlenítőrészleg munkájának tulajdonította, hogy nem tört ki a járvány. A vérhas megszűntét meg az élelmezés minőségével magyarázta. A Jád Vásém levéltárában található tanúsítványban Biberstein azt állítja, hogy a tábor napi fejadagja kezdetben meghaladta a kétezer kalóriát. Az egész nyomorúságos, télbe burkolózott kontinensen egyedül a brinnlitzi zsidók részesültek életerőt nyújtó táplálékban. Millióké közül csupán Schindler ezer emberének a levesében volt tápérték. Zabkása is került. A tábortól lefelé vezető úton, a folyócska mellett, ahová a feketén szerzett italt süllyesztették el nemrégiben Oskar gépészei, egy malom állt. Munkáskilépővel rendelkező fogoly a DEF egyik vagy másik részlegének a megbízásából lemehetett oda. Mundek Korn jól emlékszik rá, hogy élelemmel megrakva tért vissza a táborba. A malomban egyszerűen összekötözte az ember bokában a nadrágját, és kioldotta övszíját, a

cimborája meg zabliszttel lapátolta teli a nadrágot. Ezután újból meg kellett szorítani a derékszíjat, és már mehetett is vissza a táborba. A nagy befogadóképességű raktárrá változott ember lőcslábával fölöttébb mulatságos járásmódra kényszerült, s ekképp masírozott el az őrök mellett, s tűnt el a szárnyépületben. Odabenn aztán a többiek kioldozták a nadrág alját, és fazekakban fogták fel a kiömlő zablisztet. A tervezőirodában a fiatal Mojse Bejski és Josef Bau hozzákezdett már olyanfajta engedélyek hamisításához, amelyek birtokában a foglyok üzemeltethetik a malmot. Oskar egy napon bejött hozzájuk, és a főkormányzóság élelmezési hatóságának pecsétjével ellátott iratokat mutatott Bejskinek. Zugpiaci élelemszerzés terén Oskar változatlanul a krakkói körzetben rendelkezett a legjobb kapcsolatokkal. Telefonon is el tudta intézni a szállítást. A morva határon azonban a Főkormányzósági Élelmiszer- és Mezőgazdasági Igazgatóság hivatalos engedélyét kellett felmutatni. Oskar a kezében levő irat pecsétjére bökött. -Tudna-e ilyen bélyegzőt gyártani? - kérdezte Bejskitől. Bejski vérbeli mesterember volt. Éjt nappallá téve tudott dolgozni. Mindjárt el is készítette Oskar számára a kezéből ezután kikerülő számos hivatalos pecsét közül az elsőt. Borotvapengéket és különféle apró vágószerkentyűket használt szerszámként. Bélyegzői a brinnlitzi sajátos ügyvitel jelképei lettek. Elkészítette a Főkormányzóság és a morvaországi kormányzó pecsétnyomóját, hamis utazási engedélyekhez szükséges bélyegzőket gyártott, hogy a foglyok Brnóba vagy Olmützbe hajthassanak teherautóval kenyér-, feketén szerzett benzin-, liszt-, textiláru- vagy cigarettarakományért. Leon Salpeter krakkói gyógyszerész, Marek Biberstein Judenratjának egykori tagja volt a raktáros Brinnlitzben. Együtt őrizte itt a Gross-Rosenből érkezett Hassebroeck-féle nyomorúságos szállítmányt a zöldségféléből, lisztből és szemes terményekből álló pótkészlettel, amelyet Oskar a Bejski által aprólékos gondossággal előállított és a rendszer emblémáját, a sast és a horogkeresztet is híven feltüntető gumibélyegzők segítségével vásárolt. - Nem szabad elfeledniük - mondta Oskar táborának egyik lakója -, hogy Brinnlitz keserves volt. De az összes többihez képest paradicsom. - A foglyok alkalmasint tudatában voltak, hogy mindenhol szűkölködnek az élelemben, még a táboron kívül élők is csak kevesen laknak jól. No és Oskar? Vajon Oskar is foglyai szintjére csökkentette saját élelmiszeradagját? Elnéző nevetés fogadja a kérdést. - Oskar? Miért csökkentette volna Oskar saját élelemadagját? Hiszen ő a Herr Direktor volt. Ki vonta volna felelősségre kosztolása miatt? - De nehogy túlságosan szolgainak véljük e magatartást, összevont szemöldökkel kísért magyarázat következett: - Maguk ezt nem értik. Hálásak voltunk, hogy ott lehettünk. Sehol máshol nem maradtunk volna életben. A csapongó természetű Oskar - akárcsak házassága kezdetén - időnként távol volt Brinnlitztől. Stern, a mindennapos szükségleti cikkek beszerzője néha egész éjjel várt rá. Itzhak és Emilie együtt virrasztottak Oskar lakásában. A tudós könyvelő mindig a leglojálisabb magyarázatokat fűzte Oskar morvaországi kóborlásaihoz. Évekkel később Stern a következőket mondta egyik beszédében: “Nemcsak azért volt éjjel-nappal úton, hogy az egyik fogoly által gyártott hamis iratokkal élelmet vásároljon a brinnlitzi tábor zsidói számára, hanem azért is, hogy fegyvert és lőszert szerezzen be nekünk, arra az esetre, ha a visszavonuló SS meg akarna ölni bennünket.” A szüntelenül gondoskodó Herr Direktorról alkotott kép Itzhak szeretetét és hűségét példázza. Emilie azonban igencsak tisztában volt vele, hogy nem minden távollét viseli magán Oskar emberbaráti üzletelésének védjegyét. Egy alkalommal, amikor Oskar megint csak nem volt otthon, a tizenkilenc éves Janek Dresnert szabotázscselekménnyel vádolták. Tény, hogy Dresner nem értett a fémmegmunkáláshoz. Plaszówban a fertőtlenítőüzemben dolgozott, törülközőt adott a zuhanyozó vagy gőzfürdőző SS-katonáknak, és a foglyok tetves ruháit főzte ki. (Tetűcsípéstől maga is tífuszt kapott, amelyet úgy sikerült átvészelnie, hogy unokatestvére, dr. Schindel anginás betegnek minősítette, és bejuttatta a kórházba.) Az állítólagos szabotázs azért történt, mert Schönbrun mérnök, a német felügyelő, egyik nagyobb fémpréshez helyezte át a fiút az esztergapadtól. E gép beállítása egy hétig tartott a mérnököknek, és amikor Dresner először bekapcsolta és használni kezdte a gépet, kivágta a biztosítékot, és eltörte az egyik lemezt. Schönbrun alaposan leszidta a fiút, majd az irodába ment, hogy jelentést tegyen az esetről. A több példányban megírt és legépelt panaszt az oranienburgi D- és W-ügyosztályoknak, valamint Hassebroecknek Gross-Rosenbe és Liepold Untersturmführernek a gyárkapunál levő hivatalába címezték.

Mivel Oskar reggelre sem érkezett haza, Stern nem küldte el a jelentéseket, hanem kiemelte a hivatali postazsákból, és elrejtette őket. A Liepoldnak címzett bejelentést eddigre már küldönc útján kézbesítették, de Liepold az általa szolgált szervezet szabályainak megfelelően járt el, vagyis nem akasztatta fel a fiút Oranienburg és Hassebroeck jóváhagyása nélkül. Oskar két nap múltán sem jelent meg. - Nyilván valamilyen összejövetelen van - mondták egymásnak az élénk fantáziájúak az üzemben. Schönbrun valamiképp rájött, hogy Stern ráült a levelekre. Magából kikelve rontott az irodába, és közölte Sternnel, hogy az ő nevét is csatolja a jelentéshez. A végtelen lelki nyugalommal megáldott Stern Schönbrun mérnök szavai végeztével kijelentette, hogy udvariasságból vette ki a jelentéseket a postából, mivel véleménye szerint elküldésük előtt a Herr Direktornak tudomást kell szerezni a bennük foglaltakról. A Herr Direktor - fűzte hozzá Stern - nyilván megdöbbenve értesül majd, hogy egy fogoly tízezer márka kárt okozott az egyik gépén. Annál inkább méltányos - folytatta - lehetőséget adni Herr Schindlernek, hogy saját megjegyzéseit is csatolhassa a jelentéshez. Végre-valahára Oskar behajtott a kapun. Stern elfogta, és beszámolt neki Schönbrun vádjairól. Liepold Untersturmführer is várta Oskart, mohón élve a lehetőséggel, hogy a Janek Dresner-eset ürügyén a gyár belsejére is kiterjeszthesse fennhatóságát. - Én fogom vezetni a kihallgatást mondta Liepold Oskarnak. Ön, Herr Direktor, aláírt nyilatkozatot állít majd ki a kár mértékéről. - Várjon egy percig, kérem - szólt Oskar. - Az én gépem tört el. A kihallgatást én fogom vezetni. Liepold azzal érvelt, hogy a fogoly a D-ügyosztály fennhatósága alá tartozik. A géppel viszont a Hadfelszerelési Felügyelőség rendelkezik, felelte Oskar. Amellett azt sem engedélyezheti, hogy az üzem gépcsarnokában tartsák a tárgyalást. Ha Brinnlitz ruhagyár vagy vegyiüzem volna, akkor az ilyesmi talán nem okozna fennakadást a termelésben. De ez titkos alkatrészek gyártására kötelezett lőszergyár. - Nem engedem a munkásaimat háborgatni - jelentette ki Oskar. A vita Oskar győzelmével végződött; Liepold végül meghátrált. Az Untersturmführer félt Oskar összeköttetéseitől. A bíróság tehát, amelynek Herr Oskar Schindler mint elnök, Herr Schönbrun és Herr Fuchs voltak a tagjai, a DEF szerszámgéprészlegében ült össze aznap este. Egy fiatal német lány is ült a bírósági asztal mellett jegyzőkönyv-vezetői minőségben, úgyhogy amikor a fiatal Dresnert bevezették, a törvény ünnepélyes és teljes létszámú képviselőit pillantotta meg maga előtt. A D-ügyosztály 1944. április 11-i rendelete szerint Janekre olyan hivatalos eljárás első és döntő szakasza várt, amely a Hassebroecknek szóló jelentés és az oranienburgi válasz után az ő felakasztásával fog végződni a gyár gépcsarnokában, az egész brinnlitzi tábor szeme láttára, saját szüleit és testvérhúgát is beleértve. Janek észrevette, hogy Oskarban ma este nyoma sincs a műhelybeli kedélyeskedésnek. A Herr Direktor hangosan felolvasta Schönbrun jelentését a szabotázsról. Janek főleg mások - elsősorban apja leírásából ismerte Oskart, és most nem tudta megállapítani, mit jelenthet valójában az a merev arckifejezés, amellyel Schönbrun vádjait felolvassa. Tényleg bánkódik az összetört gép miatt? Vagy csak komédiázás az egész? A felolvasás befejeztével a Herr Direktor kérdéseket tett fel. Dresner nem sokat tudott mondani. Azzal mentegetőzött, hogy nem ismerte a gépet. Már az elindításnál baj történt, magyarázta. Szorongásában elvétette a kezelését. Semmiféle oka nem volt rá - bizonygatta a Herr Direktornak -, hogy szándékosan elrontsa a gépet. Ha maga nem ért a lőszergyári munkához - mondta Schönbrun -, akkor mit keres itt egyáltalán? A Herr Direktor biztosított engem, hogy az itt lévő foglyok mindannyian hadüzemi gyakorlattal rendelkeznek. És akkor maga, Dresner Häftling, kijelenti, hogy tájékozatlan a munkában. Schindler dühös mozdulattal utasította a foglyot, hogy részletesen mondja el, mit csinált a bűncselekmény estéjén. Dresner beszélni kezdett a gép megindításának előkészítéséről, a beszabályozásáról, az irányítószerkezet kipróbálásáról, az áram bekapcsolásáról, a gép hirtelen sebességéről, a szerkezetben történt repedésről. Dresner szavai hallatán Herr Schindler egyre idegesebb lett, és fenyegető tekintettel méregetve a fiút, fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Dresner valamilyen átalakításról beszélt, amelyet egyik irányítószerkezeten végzett, amikor Schindler ökölbe szorított kézzel, dühös pillantással megállt.

- Mit mondott? - kérdezte a fiút. Dresner elismételte előbbi kijelentését. - Megigazítottam a feszültségirányítót, Herr Direktor. Oskar odalépett hozzá, és pofon vágta. Dresnernek zúgott a feje, de örömujjongástól, mert Oskar bírótársainak háttal állva - félreérthetetlen módon rákacsintott. Majd hosszú karjaival hadonászva, elengedte a fiút, és dühösen ráordított: - Átkozott fajankók! A maguk ostobasága egyszerűen elképzelhetetlen! Hátrafordult, Schönbrun és Fuchs felé nézett, mintha őket tekintené egyedüli szövetségeseinek. Bárcsak lenne bennük annyi értelem, hogy szándékosan el tudjanak rontani egy gépet! Akkor legalább lenyúzhatnám azt a nyavalyás bőrüket! De mit lehet ilyen alakokkal kezdeni? Kár az időt pazarolni rájuk. Oskar keze megint ökölbe szorult, és Dresner visszahőkölt, arra gondolva, hogy még egy pofont lekever neki. - Mars ki! - üvöltött rá Oskar. Dresner odakintről még hallotta Oskar tanácsát, hogy okosabb lesz az egészet elfelejteni. - Egy kis jó Martellem van odafenn - tette hozzá. Ez az ügyes mesterkedés aligha elégíthette ki Liepoldot és Schönbrunt. A tárgyalás ugyanis nem zárult le szabályosan: nem végződött ítélettel. Azt viszont nem hozhatták fel Oskar ellen, hogy megkerülte a kihallgatást, vagy komolytalanul kezelte. Dresner jóval későbbi beszámolója azt sugallja, hogy Brinnlitz olyan merész és villámszerű attrakciók sorával mentette meg foglyainak életét, amelyek szinte már varázslatszámba mennek. A puszta igazság azonban az, hogy maga Brinnlitz, mint fogolytábor és mint termelőüzem, természeténél fogva szüntelen, elképesztő s teljességgel szemérmetlen csalás volt a szó legteljesebb értelmében.

35 A gyár tudniillik nem termelt semmit. - Egyetlen töltényhüvelyt sem - mondják még most is fejüket csóválva a brinnlitzi foglyok. Egyetlen ott gyártott 45 milliméteres töltényhüvelyt, egyetlen rakétahüvelyt nem lehetett használni. Oskar maga is szembeállítja a krakkói évek DEF-termelését a brinnlitzi teljesítménnyel. Zablociében tizenhatmillió márka értékű zománcárut gyártottak. Ugyanezen idő alatt az Emailia lőszergyártó részlege ötszázezer márka értékű lövedéket állított elő. Oskar kifejti, hogy Brinnlitzben ezzel szemben “a zománcedénygyártás megszűnése következtében” nem volt említésre méltó termelés. A hadianyaggyártás, mint mondja, “kezdeti nehézségekbe” ütközött. Valójában azonban a brinnlitzi hónapok folyamán mégiscsak sikerült leszállítania harmincötezer márka értékű “lőszeralkatrészt”. - Ezeket az alkatrészeket - mondta később Oskar - már félkész állapotban küldték Brinnlitzbe. Még kevesebbet szolgáltatni (a hadigépezet számára) egyszerűen lehetetlen volt, és a “kezdeti nehézségekkel” való mentegetőzés egyre veszélyesebbé vált saját magam és zsidóim számára, mivel Albert Speer fegyverkezési miniszter hónapról hónapra követelésekkel állt elő. Oskar termelést leállító politikájának a veszélye nemcsak abban rejlett, hogy rossz hírét kelti a Fegyverkezési Minisztériumban. Más vezető szerveket is felingerelt. Minthogy az üzemi termelés fel volt osztva, egyik gyár a gránáttesteket állította elő, másik a gyújtószerkezeteket, harmadik a nagy erejű robbanótöltetet rakta bele és szerelte össze. Úgy vélekedtek, hogy bármelyik gyárat érné is légitámadás, e módszer alkalmazása mellett a fegyvergyártás nem bénulhat meg lényeges mértékben. Oskar tehervonaton elszállított töltényeit olyan mérnökök vizsgálták felül, akiket ő maga nem ismert, s nem tudott kapcsolatba lépni velük. A brinnlitzi termékek sosem feleltek meg a minőségi ellenőrzésen. Oskar megmutatta a kifogásokat tartalmazó leveleket Sternnek, Findernek, Pempernek vagy Gardénak. Harsány nevetéssel nyugtázta a dörgedelmeket, mintha a levelek írói valamely opera buffában ágáló hivatalnokocskák lennének. A tábor történetének későbbi szakaszában is előfordult ilyen eset. Stern és Mietek Pemper Oskar irodájában voltak 1945. április 28-ának reggelén, azon a reggelen, amikor komoly veszély fenyegette a foglyok életét, mivelhogy miként arról még szó esik - Hassebroeck Sturmbannführer mindannyiukat halálra ítélte. Ez a nap volt Oskar harminchetedik születésnapja, és egy üveg konyak már nyitva állt ennek alkalmából. Az íróasztalon ott hevert egy fegyverzetalkatrészeket összeszerelő Brno melletti üzemből érkezett távirat. Közölte, hogy Oskar páncéltörő lövedékei selejttermékek, semmiféle minőség-ellenőrző próbán nem feleltek meg. Pontatlanul mérték ki a lövegkalibert rajtuk, és miután nem hevítették őket a kívánt hőfokra, kipróbáláskor szétrepedtek. Oskar kitörő örömmel fogadta a táviratot, és Sternnek, Pempernek is odanyújtotta, hogy olvassák el. Pemper máig sem felejtette el azt az újabb meghökkentő kijelentést, amit Oskar ekkor tett: - Ennél jobb születésnapi ajándékot nem remélhettem volna. Most legalább tudom, hogy az én gyártmányommal egyetlen nyomorultat sem ölnek meg. Ez az epizód némi fényt vet két, egymással ellentétes abszurdumra. Józan észnek ellentmond az olyanfajta gyáros magatartás, mint az Oskaré, aki annak örül, ha nem termel. De nem tekinthető beszámíthatónak az a német technokrata sem, aki Bécs eleste, valamint Konyev marsall katonái és az amerikaiak Elba-parti összeölelkezése után még mindig természetesnek veszi, hogy fenn a hegyekben egy fegyvergyárnak jut ideje kicsinosítani termékeit, és méltó áldozatot tenni le a fegyelem és teljesítmény nemes elveinek oltárára. A születésnapi táviratból felmerülő legfontosabb kérdés azonban az, hogy miként vészelte át Oskar azt a hosszú időszakot - a születésnapját megelőző hét hónapot. A brinnlitzi foglyok felülvizsgálatok és ellenőrzések egész sorára emlékeznek vissza. A D-ügyosztály emberei névsorral kezükben méltóságteljesen vonultak végig az üzemen. A Hadfelszerelési Felügyelőség mérnökei nemkülönben. Oskar minden alkalommal ebéddel vagy vacsorával vendégelte meg e hivatalos személyiségeket; sonkával, konyakkal lágyította szívüket. A jó vacsora ritkaságszámba kezdett már menni a Birodalomban. Esztergapadoknál, kemencéknél, fémsajtolóknál dolgozó foglyok állítása szerint az egyenruhás ellenőrök italbűzt árasztva tántorogtak végig a műhelyeken. Minden brinnlitzi ismeri arról a hivatalos látogatóról szóló történetet, aki az egyik utolsó ellenőrzés során fennen hangoztatta, hogy őt aztán nem fogja Schindler bratyizással, ebédmeghívással, italozással levenni a lábáról. A legenda szerint a

hálótermekből az üzembe levezető lépcsőn Oskar elgáncsolta a vendéget, aki a lépcső aljáig repülve, felhasította fejbőrét, és eltörte a lábát. Hogy voltaképpen ki is volt e hajthatatlan SS-vitéz, azt nemigen tudják megmondani a brinnlitziek. Egyes állítások szerint Rasch, Morvaország SS- és rendőrfőnöke. Semmiféle írásos nyoma nincs, hogy Oskar maga valamilyen kijelentést tett volna ez üggyel kapcsolatban. Ám egyéb történetekkel együtt ez az anekdota is híven tükrözi azt a képet, amelyet a mindig és mindenben támogatást nyújtó Oskarról alkottak az emberek. És az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a foglyoknak joguk volt efféle mesék terjesztéséhez. Végül is ők voltak a legnagyobb veszélyben. Ha a történet hamisnak bizonyul, ők adják meg leginkább az árát. Hogy Brinnlitz átvészelte az ellenőrzéseket, az részint Oskar szakmunkásai rendíthetetlen trükksorozatának köszönhető. A villanyszerelők átigazították a kazán mérőóráit. A mutató megfelelő hőmérsékletet jelzett, holott a kazán belsejében több száz fokkal hidegebb volt. - Már írtam a gyártó cégnek - bizonygatta Oskar a felügyelőknek. Csalódott, rosszkedvű gyáros szerepét játszotta, akinek odalett a haszna. A gyártó üzemet, az alacsonyabb rangú német ellenőröket hibáztatta. Majd ismét a “kezdeti nehézségeket” emlegette, soktonnányi lőszer jövőbeni reményét csillantva meg, mihelyt a problémák megszűnnek. A szerszámgépműhelyben és a kohóknál minden rendben lévőnek látszott. A gépek látszólag hibátlanul, valójában egy mikromilliméteres eltéréssel voltak beállítva. Az üzemet végiglátogató fegyverzetügyi ellenőrök jó része az ajándékba kapott cigarettán és konyakon kívül feltehetően e derék fickó iránt érzett némi részvéttel is távozott, aki, szegényke, ilyen problémákkal találja szembe magát. Stern mindvégig rendíthetetlenül vallotta, hogy Oskar ládaszámra vásárolt lövedéket más cseh gyárosoktól, és az ellenőrzések során saját termékeként mutatta fel. Pfefferberg ugyanezt állítja. De bármilyen fortélyokkal élt is Oskar, fáradozása eredményesnek bizonyult: Brinnlitz fennmaradt. Olyan esetek is előfordultak, amikor kellő hatást óhajtva gyakorolni az ellenséges érzelmű helybeliekre, magas rangú hivatalos személyiségeket hívott meg gyárlátogatással egybekötött vacsorára. De mindig olyan embereket szemelt ki, akiknek szakértelme nem terjedt ki a műszaki tudományokra és a lőszergyártásra. A Herr Direktor Pomorska utcai fogsága után Liepold, Hoffmann és a helyi párt Kreisleiter minden elképzelhető hivatalos személynek - helyinek, tartományinak, berlininek - írt, panaszt emelve ellene, erkölcse, kapcsolatai ellen, és hogy a faji és büntetőtörvény előírásait megszegi. Süssmuth elmondta, mekkora levéláradat érkezik Troppauba. Oskar ennélfogva meghívta Ernst Hahnt Brinnlitzbe. Hahn az SS családügyi hivatala berlini központjának főnökhelyettese volt. - Hírhedt alkoholista - állapítja meg Oskar, szokásos erkölcsbírói pedantériájával. Hahn magával hozta gyerekkori barátját, Franz Boscht. Bosch, miként azt Oskar e történet során már kifejezésre juttatta, szintén “tompa agyú, iszákos alak” volt. Amellett a Gutter család gyilkosa. Oskar azonban elraktározta iránta érzett megvetését, és propaganda célja érdekében szívélyesen fogadta. Oskar várakozásának megfelelően Hahn pompázatos és makulátlan egyenruhában feszített a városba érkezésekor. Rendjelszalagokkal és érdemrendekkel volt ékesítve, mivel Hahn a párt kezdeti dicsőséges korszakából való régi SS-katona volt. A tündöklő Standartenführert hasonlóan káprázatos segédtiszt kísérte. Liepoldot, aki a táboron kívül, bérelt lakásban élt, szintén meghívták a vendégvacsorára. Első perctől fogva úgy érezte, semmi keresnivalója nincs itt. Hahn ugyanis - mint a részegek általában - szerette Oskart. Oskar később “páváskodóknak” minősíti majd vendégeit és uniformisaikat. De Liepold most legalább meggyőződhetett, hogy ha távoli hatóságokhoz fordulna panaszos levelekkel, azok minden bizonnyal a Herr Direktor valamelyik régi ivócimborája íróasztalán kötnének ki, ami bizony könnyen veszedelembe sodorhatná őt. Másnap reggel Oskar e káprázatos berlini férfiak társaságában hajtott végig fölöttébb derűs hangulatban Zwittaun. A helybeli nácik a gyalogjárókon állva tisztelegtek a mellettük elvonuló birodalmi pompa láttán. Hoffmannt azonban nem lehetett olyan könnyen lecsillapítani, mint a többieket. A háromszáz brinnlitzi nőnek Oskar saját szavai szerint nem volt “munkalehetősége”. Említettük már, sokan közülük kötéssel töltötték napjaikat. 1944 telén, amikor az emberek egyetlen ruhadarabja a csíkos rabruha volt, e foglalatosságot távolról sem lehetett haszontalan időtöltésnek nevezni. Hoffmann azonban hivatalosan

bepanaszolta az SS-nél, hogy a Schindler-munkások pamutot lopnak a szárnyépületben elhelyezett ládákból. Felháborító tettnek minősítette, amely - úgymond - kellő fényt vet az úgynevezett Schindler-lőszergyár voltaképpeni tevékenységére. Amikor Oskar felkereste Hoffmannt, az öreg diadal ujjongással közölte: - Folyamodványt küldtünk Berlinbe, hogy távolítsák el magát. Eskü alatt tett vallomásokkal igazoltuk, hogy a maga üzemének működése sérti a gazdasági és a faji törvényt. Javasoltuk, hogy egy brnói hadirokkant Wehrmacht-mérnök vegye át, és tegye tisztességes üzemmé a gyárat. Oskar végighallgatta Hoffmannt, bocsánatot kért, és igyekezett bűnbánó színben feltűnni. Ezután felhívta Erich Lange ezredest Berlinben, és kérte, hogy tegye félre a zwittaui Hoffmann-féle klikk kérvényét. Ez a suba alatti megállapodás azonban nyolcezer márkájába került Oskarnak, és ráadásul a zwittaui városi hatóságok - polgári és pártszervezetek egyaránt - egész télen zaklatták, a városházára idézték, hogy tájékoztassák, milyen panasz merült fel ennek vagy annak a részéről az ő foglyaival vagy szennyvízcsatornájával kapcsolatban. Az optimista Lusiának sikerült olyan személyes tapasztalatot szerezni az SS-ellenőrökről, amely egyúttal a Schindler-módszer jellegét is megvilágítja. Lusia még mindig a pincében tartózkodott - egész télen ez lesz a szállása. A többi lánynak javult az állapota, visszaköltöztek a pincéből, hogy odafenn igyekezzenek összeszedni magukat. Lusia azonban úgy érezte, hogy Birkenau végzetesen aláásta egészségét. Láza állandóan visszatért. Ízületei gyulladásba jöttek. Kelevények képződtek a hónaljában. Ha egyik kifakadt és begyógyult, újabb keletkezett. Biberstein tanácsa ellenére Händler doktor egyiket-másikat konyhakéssel felnyitotta. A lány falfehéren, fertőző állapotban, de jóltápláltan maradt továbbra is a pincében - a hatalmas Európa egyetlen olyan pontján, ahol életben maradhatott. Tudta ő ezt jól, és bízott benne, hogy a feje fölött zajló iszonyatos küzdelem majd csak véget ér egyszer. E gyár alatti meleg lyukban nem számított, éjszaka van-e vagy nappal. Egyik éppúgy lehetett, mint a másik, amikor a pince tetején lévő ajtó hirtelen felpattant. A lány Emilie Schindler észrevétlen látogatásaihoz szokott hozzá. Most viszont csizmadobogást hallott a lépcső felől, és tagjai megfeszültek az izgalomtól. Úgy rémlett, mintha az egykori akció hangjai ismétlődnének. Valójában a Herr Direktor jött le két gross-roseni tiszttel. Csizmájuk úgy kopogott a lépcsőn, mintha egyenesen őrajta akarnának átgázolni. Oskar mellettük állt, miközben a vendégek a kazánokra és őrá pillantottak a homályban. Talán ő az, aki kijelöltetett mára villant át Lusián. Az áldozati bárány, amelyet fel kell részükre ajánlani, hogy elégedetten távozzanak. Az egyik kazán részben eltakarta Lusiát, de Oskar nem akarta rejtegetni, sőt egyenesen ágya lábához lépett. Minthogy a két SS-uraság kissé kapatosnak látszott, és nem állt egészen biztosan a lábán, Oskar odaszólhatott neki. Bámulatosan közhelyszerű szavait a lány sosem fogja elfelejteni. - Ne aggódjon! Minden rendben van. Közvetlenül mellette állt, mintha hangsúlyozni kívánná a felügyelők előtt, hogy nem fertőző betegről van szó. - Ez egy zsidó lány - jelentette ki nyíltan. - Nem akartam a Krankenstubéba tenni. Ízületi gyulladás. Különben is menthetetlen. Legfeljebb másfél napot jósolnak neki. Ezután a forró vízről, a felforralás módjáról és a fertőtlenítéshez használt gőzről kezdett beszélni. Mérőórákra, csövekre, hengerekre mutogatott. A lány ágya körül járkált, mintha az is a gépi felszereléshez tartozó, semleges alkatrész lenne. Lusia nem tudta, merre nézzen, nyissa-e ki, hunyja-e be a szemét. Eszméletlennek próbált látszani. Talán túlzásnak is tekinthető - noha Lusia akkoriban nem tartotta annak -, hogy amikor a lépcső aljához kísérte a tiszteket, Oskar ravaszul rámosolygott. Lusia hat hónapig marad még ott, hogy majd tavasszal, kissé bizonytalan lábakon felbandukolva, megváltozott világban kezdje el asszonyhoz méltó életét. A tél folyamán Oskar önálló fegyvertárat épített ki. Erről megint csak legendák keringenek. Egyesek azt állítják, hogy a fegyvereket titkos cseh ellenállóktól vásárolta tél végén. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy Oskar, az egykori - 1938-1939-es - nemzetiszocialista, nem bízott a csehekkel folytatott kereskedésben. A fegyverek legnagyobb része mindenesetre a legtörvényesebbnek minősíthető forrásból - Rasch Obersturmbannführertől, Morvaország SS- és rendőrfőnökétől származott. A szerény méretű titkos készlet karabélyokat, automata fegyvereket, néhány pisztolyt és kézigránátot foglalt magában. Oskar szókimondóan jellemezte később az üzletkötést. “Gyáram megvédése ürügyén s egy briliánsgyűrűért, amelyet (Rasch)

feleségének adtam ajándékba” - mondta, sikerült fegyvereket szereznie. Oskar nem tér ki részletesen Rasch hivatalában, a brnói Spilberk-kastélyban végbevitt produkciójára. Elképzelni azonban nem nehéz. A háború további folyamatában a fogolylázadás lehetőségétől tartó Herr Direktor automata pisztollyal kezében, látványosan óhajt meghalni íróasztala mellett, miután feleségét, valamilyen rosszabbtól megkímélendő, irgalmas módon másvilágra küldte egy golyó segítségével. A Herr Direktor azt az eshetőséget sem hagyja figyelmen kívül, hogy az oroszok felbukkanhatnak a kapuban. - Civil mérnökeim, Fuchs és Schönbrun, derék technikusaim, német ajkú titkárnőm, mindannyian megérdemlik, hogy legyen valamilyen eszközük az ellenálláshoz. E téma persze módfelett lehangoló. Hadd beszéljek inkább, Herr Obersturmbannführer, szívünkhöz közelebb álló kérdésekről. Tudom, mennyire rajong a szép ékszerekért. Megmutathatom-e önnek azt a drágakövet, amelyre múlt héten bukkantam rá? És a gyűrű máris Rasch mappája szélén volt. - Ahogy megláttam, menten Frau Raschra gondoltam dörmögte Oskar. Mihelyt Oskar birtokába kerültek a fegyverek, kijelölte Un Bejskit, a gumibélyegző készítőjének fivérét a fegyverraktár őrének. Un alacsony fickó volt, jóképű és eleven. Az emberek megfigyelték, hogy úgy járkál Schindlerék otthonába, mintha a fiuk lenne. Emilie - aki szintén nagyon megkedvelte - kulcsot adott neki a lakáshoz. Hasonló anyai gondoskodással vette körül Frau Schindler az életben maradt Spira fiút. Rendszeresen bevitte konyhájába, és margarinos kenyérrel lakatta jól. Miután Un a kiképzésre szánt foglyok kis csoportját kiválasztotta, Salpeter raktárépületében oktatta őket a Gewehr 47 W működésére. Öt-öt emberből álló három rohamosztagot alakított. A kiképzésre kerülők között voltak fiatal fiúk, mint Lutek Feigenbaum, lengyel veteránok, mint Pfefferberg, és a Schindler-foglyok által “budzyniaknak” nevezett táborlakók. A budzyniak a lengyel hadseregben szolgáló zsidó tisztek voltak. Túlélték a budzyni koncentrációs tábor Liepold Untersturmführer vezette felszámolását. Liepold hozta őket új parancsnoki szolgálathelyére, Brinnlitzbe. Körülbelül ötvenen voltak, és Oskar tábori konyháján dolgoztak. Nagyon is politikus gondolkodású emberekként élnek a többiek emlékezetében. Budzyni fogságuk idején ismerkedtek meg a marxizmussal, és egy kommunista Lengyelország létrejöttében reménykedtek. A sors iróniájaként éppen egy politikailag igen közönyös kapitalista, Herr Oskar Schindler meleg konyháján húzódtak meg Brinnlitzben. A foglyok jó részével - noha ezek, a cionisták kivételével, csupán az életben maradás politikáját követték - barátságos viszonyt tartottak fenn. Nem egy budzyni magánórát vett Un Bejski önműködő fegyvereinek ismeretéből, mivelhogy a harmincas évek lengyel hadseregében nem volt dolguk ilyen finom szerkezetű fegyverekkel. Ha férje brnói hatalmának utolsó és legkiadósabb napjaiban Frau Rasch - egy estélyen, mondjuk, egy zeneszámot hallgatva a kastélyban - szórakozottan belenézett a Schindlertől kapott gyémánt közepébe, az álmait és Führere álmait kísértő leggonoszabb lidércképet pillanthatta meg benne. Egy fegyveres, marxista zsidót.

36 Oskar hajdani ivócimborái - köztük Amon és Bosch olykor a zsidó métely áldozatának tekintették barátjukat. S ez nem puszta szókép volt. Szó szerint így értették, és nem is kárhoztatták e betegségben szenvedőt. Elvégre más derék emberekkel is előfordult ilyesmi. Az agynak egyes részei baktériumok és varázslat alkotta szövevény rabságába kerültek. Ha megkérdezik tőlük, fertőző-e ez a betegség, azt felelik: nagyon is az. Süssmuth Oberleutnant esetét említették volna a ragály szembetűnő példájaként. Mert Oskar és Süssmuth 1944-45 telén együttesen azon mesterkedtek, hogy háromszáz-ötszáz főnyi csoportokban további háromezer nőt hozzanak ki Auschwitzból kisebb morvaországi táborokba. Oskar összeköttetéseivel, illetékesekkel folytatott tárgyalásokkal, vesztegetésekkel vett részt e műveletben. Süssmuth az adminisztrációt végezte. Morvaország textilüzemei munkaerőhiányban szenvedtek, és nem minden gyáros irtózott oly mértékben a zsidók jelenlététől, mint Hoffmann. Öt morvaországi német gyár a freudenthali, jagerndorfi, liebaui, grulichi és trautenaui mindenesetre hozzájárult a női munkaerő beállításához, és tábort létesített üzeme területén. Az efféle táborok nem voltak földi paradicsomnak nevezhetők, és az SS döntőbb szerepet játszhatott irányításukban, mint amilyenben Líepold valaha is reménykedhetett. E kis táborokban élő nők Oskar későbbi meghatározása szerint “elviselhető bánásmódban részesültek”. A textiltáborok kis mérete önmagában is hozzájárult életben maradásukhoz, mivel az SS-helyőrség idősebb, lomhább, kevésbé vakbuzgó emberekből állt. Volt persze tífusz, amit el kellett kerülni, éhezés, amelyet mint bordákat préselő súlyt el kellett viselni. De az ilyen kicsiny, már-már falusias létesítményeket jobbára elkerüli a megsemmisítési parancs, amely a nagyobb táborokba bízvást megérkezik tavasszal. Ha Süssmuthot megfertőzte a zsidó vírus, akkor Oskarnál heveny mérgezésről lehet beszélni. Süssmuthon keresztül újabb harminc fémipari munkást igényelt. Tagadhatatlan tény, hogy nem érdekelte már a termelés. De a tárgyilagos mérlegelés meggyőzte, hogy ha gyára bizonyítani akarja létezésének szükségességét a D-ügyosztály előtt, nagyobb számú szakképzett munkaerőre van szüksége. E tébolyult tél egyéb eseményeit figyelve, világosan láthatjuk, hogy Oskar nem azért tartott igényt újabb harminc főre, mert esztergapadoknál vagy szerszámgépeknél akarta felhasználni őket, hanem pusztán azért, hogy harminccal többen legyenek. Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy jóformán ugyanaz az átható szenvedély fűtötte, amely az Emilie szobája falán függő Jézus feltárt, lángoló szívét töltötte el. Minthogy e beszámoló távolról sem igyekszik a Herr Direktort szentté avatni, a kép, amely a testi örömöknek hódoló Oskart lelkekre szomjúhozónak tünteti fel, bizonyításra szorul. A harminc fémipari munkás közül való Mojse Henigman beszámolót készített valószínűtlennek tetsző megszabadulásukról. Röviddel karácsony után tízezer foglyot az Auschwitz III üzemeiből - olyan intézményekből, mint Krupp Wechsel-Union fegyvergyára, a Német Talaj- és Kőművek, a Farben szintetikus benzinüzeme és a repülőgép-szétszerelő vállalat - menetoszlopba állítottak, és gyalogosan Gross-Rosen felé indítottak. A terv kiagyalói közül egyesek úgy vélekedhettek, hogy amint Alsó-Sziléziába érkeznek, szétosztják őket a körzet tábori üzemeiben. Ha az volt is az elgondolás, a foglyokat kísérő SS-tisztek és katonák nem szereztek róla tudomást. Az új év beköszöntét kísérő könyörtelen, maró hideget sem vette a terv számításba, s azzal sem törődött, hogyan jutnak élelemhez a menetoszlop tagjai. A bicegőket, köhögőket minden útszakasz kezdetén kiselejtezték és kivégezték. Henigman szerint a tízezer emberből tíz nap múlva mindössze ezerkétszáz maradt életben. Északon Konyev oroszai átkeltek a Visztula Varsó alatti szakaszán, és minden utat elzártak az északnyugati irányban haladó menetoszlop előtt. A megfogyatkozott csoportot egy SS-gyűjtőtáborba terelték tehát, valahová Opole környékére. A táborparancsnok tudakozódott a foglyoknál, és listákat állíttatott össze a szakmunkásokról. Nap nap után folyt a hosszadalmas kiválogatás, és a kiselejtezetteket agyonlőtték. Akit kiszólítottak, nem tudhatta, mire számíthat: egy darab kenyérre vagy puskagolyóra. Henigmant viszont nevének felolvasása után harminc másik emberrel együtt vasúti kocsiba rakták, és egy SS-katona meg egy kápó felügyelete alatt dél felé indították. - Elemózsiát is adtak az útra - idézi fel Henigman. - Ilyesmi még nem fordult elő. Henigman ezután a Brinnlitzbe érkezés teljes valószerűtlenségéről beszél. - El nem tudtuk képzelni, hogy létezik még olyan tábor, ahol férfiak és nők együtt dolgoznak, ahol nincs verés, és nincs kápó. - E

vélemény nem mentes némi túlzástól, mivel Brinnlitzben igenis volt különválasztás. Oskar szőke barátnője időnként nem fukarkodott a veréssel, és egy alkalommal, amikor Liepoldnak hírül vitték, hogy valamelyik fiú egy burgonyát csórt el a konyhából, parancsnoki utasításra tátott szájába préselt krumplival kellett egész nap egy széken állnia az udvarban. Nyál csurgott végig az állán, és KRUMPLITOLVAJ VAGYOK! szövegű tábla lógott a nyakában. Henigman azonban nem tartott említésre méltónak efféle csekélységet. “Hogyan is lehetne leírni a változást - kérdi -, ha valaki a pokolból a paradicsomba kerül?” Amikor Oskarral találkozott, azt a tanácsot kapta tőle, hogy erősödjön meg. - Szóljon a felügyelőknek, amikor munkába tud állni - tette hozzá a Herr Direktor. Henigman pedig e homlokegyenest ellenkező bánásmód láttán nem is kies mezőkön érezte magát, hanem úgy, mint aki a tükör másik oldalán kötött ki. Minthogy a harminc bádogos a tízezer embernek mindössze egy elenyésző töredékét tette ki, újfent hangsúlyozni kell, hogy Oskar csupán a kisebb védangyalok közé tartozott. De mint akármelyik gondviselő szellem, egyaránt megmentette Goldberget és Helen Hirschet, és egyaránt megpróbálkozott dr. Leon Gross meg Olek Rosner kiszabadításával. Hasonló áldozatkészséggel költséges alkudozást folytatott a morva vidéki Gestapóval. Az egyezség megkötéséről tudomásunk van, de az összeg, amibe került, nem ismeretes. Ám semmi kétség felőle, hogy valóságos vagyont tett ki. Egy Benjamin Wroclawski nevű fogoly volt az alkudozás egyik tárgya. Wroclawski azelőtt a gliwicei koncentrációs tábor foglyai közé tartozott. Henigman táborától eltérően, Gliwice nem az auschwitzi körzetben feküdt, de elég közel volt hozzá, hogy egyik altábora legyen. Január 12-ére, amikor Konyev és Zsukov megindították támadásukat, Höss félelmetes birodalmát és annak minden fióktartományát azonnali elfoglalás veszélyeztette. A gliwicei foglyokat Ostbahn-vagonokba rakták, és Fernwald felé szállították. Wroclawskinak és egy Roman Wilner nevű barátjának sikerült kiugrani a vonatból. A szökés egyik népszerű útja a vagontető szellőzőnyílásán át vezetett. Az így menekülő foglyokat a kocsi tetején tartózkodó őrök rendszerint lelőtték. Wilner szökés közben megsebesült, de azért folytatta útját, és barátjával, Wroclawskival együtt átszökött a morva határon fekvő csendes hegyvidéki városokon. Végül az egyikben elfogták, és a troppaui Gestapo hivatalába vitték őket. Amint megérkeztek, megmotozták és zárkába csukták mindkettőjüket, majd az egyik Gestapo-tiszt bement hozzájuk, és közölte, hogy nem lesz bántódásuk. Semmi okuk nem volt elhinni szavait. A tiszt hozzátette még, hogy Wilnert sebesülése ellenére sem teszi be kórházba, mert onnan egyenesen visszakerülne a pusztító gépezetbe. Wroclawskit és Wilnert csaknem két hétig tartották fogva. Kapcsolatba kellett lépni Oskarral, és megállapodni vele az összegben. A tiszt továbbra is úgy beszélt velük, mintha védőőrizetben lennének, a foglyok viszont változatlanul képtelenségnek tartották ezt a helyzetet. Amikor megnyílt az ajtó, és mindkettejüket kivitték, azt gyanították, lelövik őket. Ehelyett egy SS-őr kíséretében előbb a vasútállomásra mentek, majd vonaton délkeleti irányba, Brno felé utaztak tovább. A brinnlitzi érkezés ugyanolyan valószerűtlen, boldogító s egyben ijesztő hatást gyakorolt rájuk, akárcsak Henigmanra. Wilner a kórházba, Händler, Lewkowicz, Hilfstein és Biberstein doktorok védőszárnya alá került. Wroclawskit lábadozó osztályon helyezték el, amelyet - mint hamarosan meglátjuk - különleges oknál fogva odalenn, az üzem gépcsarnokának egyik sarkában rendeztek be. A Herr Direktor meglátogatta őket, és hogylétük iránt érdeklődött. Ez az abszurd kérdés és az egész környezet megrémítette Wroclawskit. Miként évek múlva említette, attól félt, hogy “itt is, mint más táborokban, a kórházból egyenesen a kivégzéshez vezet az út”. Tápláló brinnlitzi zabkásával etették és gyakorta látta Schindlert. De saját bevallása szerint továbbra is zavarban volt, és nemigen tudta felfogni a brinnlitzi csodát. Oskarnak a helyi Gestapóval kötött megállapodása alapján a már teljesen zsúfolt tábor létszáma tizenegy menekülttel szaporodott. Menetoszlopból szöktek meg, vagy tehervagonokból ugrottak ki. Bűzös rabruhájukban szabad emberként próbáltak élni. Szigorúan véve mindannyiukat le kellett volna lőni. A Tel-Avivban élő dr. Steinberg 1963-ban újabb példáját szolgáltatta Oskar túlzott, féktelen és feltétlen bőkezűségének. Steinberg a Szudéta-hegyekben létesített egyik kisebb fogolytábor orvosa volt. Minthogy Szilézia az oroszok kezére került, a libereci Gauleiter egyre kevésbé tudta a maga biztonságos morvaországi területén kívül fekvő táborokat fenntartani. A tábor, amelyben Steinberg raboskodott, a

hegyekben szétszórt számos új létesítmény közül való volt. Luftwaffe-tábor lévén, valamilyen - közelebbről meg nem jelölt - repülőgép-alkatrészt gyártott. Négyszáz fogoly élt a táborban. Az élelmezés Steinberg szerint gyenge volt, a hajsza kegyetlen. A brinnlitzi táborról szóló híreken felbuzdulva, Steinberg engedélyt szerzett, és egy üzemi teherautót kért kölcsön, hogy felkeresse Oskart. Beszámolt neki a Luftwaffe-tábor kétségbeejtő helyzetéről. Oskar minden további nélkül hozzájárult, hogy a brinnlitzi készlet egy részét átengedi részükre. Legfőbb gondot az jelentette számára, hogy milyen indokkal jöhet Steinberg rendszeresen Brinnlitzbe a szállítmányért. Megállapodtak, hogy arra a segítségre fog hivatkozni, amelyben a táborbeli kórház doktorai rendszeresen részesítik. Ettől kezdve - mondja Steinberg - hetenként kétszer Brinnlitzbe látogatott, ahonnan nagy mennyiségű kenyérrel, darával, burgonyával és cigarettával tért vissza saját táborába. Ha Schíndler véletlenül a raktárépület körül tartózkodott Steinberg rakodása idején, hátat fordított és eltávozott. Steinberg nem közöl pontos adatokat az élelmiszer mennyiségéről, de orvosi minőségében kijelenti, hogy ha nem kaptak volna élelmet Brinnlitzből, a Luftwaffe-fogolytábornak legalább ötven lakója nem érte volna meg a tavaszt. A nők Auschwitzból történt kiváltásán kívül a goleszówi foglyok kiszabadítása volt a legelképesztőbb mentési akció. Goleszów kőfejtő és cementgyár volt Auschwitz III-ban, és az SS tulajdonában lévő Német Talaj- és Kőművekhez tartozott. Mint már a harminc vasmunkás esetében is láttuk, a félelmetes auschwitzi birodalom 1945 januárjában felbomlóban volt, és a hónap közepén százhúsz goleszówi kőfejtő munkást két tehervagonban útnak indítottak. Az eddigiekhez hasonlóan keserves, de lényegesen jobban végződő utazás várt rájuk. Meg kell egyébként jegyezni, hogy a goleszówiakhoz hasonlóan, jóformán minden foglyot elszállítottak ebben a hónapban. Dolek Horovitzot Mauthausenbe vitték, Richardot viszont a többi kisgyerekkel együtt visszatartották. Az SS-től elhagyott Auschwitzban még ugyanabban a hónapban rátalálnak az oroszok, és teljes joggal állítják, hogy őt is, a többi gyereket is orvosi kísérletezés céljából fogták ott. Henry Rosnert és a kilencéves Oleket (akire nyilván nem volt már szükség a laboratóriumi vizsgálatokhoz) ötven kilométeres gyalogútra indították Auschwitzból. A menetoszlopból lemaradókat agyonlőtték. Sosnowiecben tehervagonokba rakták őket. A gyerekek különválasztásával megbízott SS-őr különleges kegyet gyakorolva elnézte, hogy Olek és Henry ugyanabba a vagonba száll be. A zsúfoltság miatt mindenkinek állni kellett, de mivel sokan halálra fagytak vagy szomjan haltak, ezeket egy Henry által “ötletes zsidóként” jellemzett férfi takaróstúl felakasztotta a tető alatti vaskampókra. Ily módon több hely jutott a padlón az élőknek. Henry úgy gondolta, Olek is kényelmesebben utazik, ha takarójánál fogva őt is ugyanúgy lelógatja a kampóról. A gyerek nemcsak jobban viselte így az utazást, hanem valahányszor a vonat állomásokon vagy vasúti kitérőkön vesztegelt, oda tudott kiáltani a vágányok mellett álló németeknek, hogy dobjanak hógolyókat a drótrácsra. A szétporladó hó benedvesítette a vagon belsejét, s a bennlevők eközben néhány jégkristályra próbáltak nagy viaskodás közepette szert tenni. Hét napig tartott, amíg a vonat Dachauba ért, és a Rosnerék vagonjában utazók fele része meghalt. Megérkezés után, amikor felnyitották az ajtót, előbb egy hulla esett ki, utána Olek, aki feltápászkodott a hóban, jégcsapot tört le a kocsi alvázáról, és mohón nyalogatni kezdte. Így utaztak 1945 januárjában Európaszerte. A goleszówi kőfejtő foglyai még ennél is gyötrelmesebben tették meg útjukat. Két tehervagonuknak a Jád Vásém levéltárában őrzött fuvarlevele bizonyítja, hogy több mint tíz napon át befagyott ajtajú kocsiban utaztak, minden élelem nélkül. Egy tizenhat éves fiú, R. emlékezik, hogy jeget kapartak a falakról, és ezzel csillapították szomjukat. Még Birkenauban sem szállították ki őket. A dühöngő gyilkolás folyamatának utolsó napjai voltak ezek. Őrájuk nem jutott már idő. Mellékvágányokon vesztegeltek, majd újból mozdonyokhoz csatolták, nyolcvan kilométeren át utaztatták, azután ismét lekapcsolták őket. Táborkapukhoz tolattak velük, de a parancsnokok nem engedték be őket, azon egyszerű oknál fogva, hogy többé már nem voltak munkaerőnek tekinthetők, és amellett mindenhol szűkében voltak a szükséges kellékeknek: hálóhelynek, élelmiszernek. Január végén, egy hajnalon lekapcsolták mozdonyukat, és a tolató pályaudvaron hagyták őket Zwittauban. Oskar állítása szerint egy barátja telefonált neki az állomásról, és elmondta, hogy kaparászás,

kiáltozás hallható a vagonok belsejéből. Különféle nyelveken esdekeltek, könyörögtek, mivel a vagonba zárt emberek a vonatrakomány-jegyzék szerint szlovének, lengyelek, csehek, németek, franciák, magyarok, hollandok és szerbek voltak. A telefonáló jó barát alkalmasint Oskar sógora lehetett. Oskar megkérte, hogy tolassa a két vagont az iparvágányokon Brinnlitzbe. Szörnyűségesen hideg reggel - mínusz harminc fok - volt, emlékezik vissza Stern. Még a számadatokra fölöttébb pedáns Biberstein szerint is legalább húsz fokot mutatott fagypont alatt a hőmérő. Poldek Pfefferberg, akit fekhelyéről citáltak oda, magával hozta hegesztőkészülékét, és a behavazott iparvágányhoz ment, hogy átvágja a tömör jéggé fagyott ajtókat. Ő is hallotta a belülről jövő rémületes jajveszékelést. Amikor végre kinyíltak az ajtók, leírhatatlan látvány tárult eléjük. Kitekeredett végtagú, összefagyott holttestek halmaza töltötte ki a vagonok közepét. A száz vagy még több élő iszonyú bűzt árasztott, hidegtől megfeketedett testük csontvázzá aszott. Egyikük súlya sem érte el a harmincöt kilogrammot. Oskar nem járt kinn a vagonoknál. A gyárban maradt, ahol a gépcsarnok egyik meleg sarkában ürítettek helyet a goleszówi transzport részére. A foglyok leszerelték és a gépszínbe vitték Hoffmann utolsó gyapjúbálázó masináját. Szalmát hoztak be, és a padlóra szórták. Schindler időközben felkereste Liepoldot a parancsnoki irodában. Az Untersturmführer nem akarta befogadni a goleszówi foglyokat, akárcsak a többi parancsnok, akikkel az elmúlt hetekben dolguk volt. Liepold éles hangsúllyal jelentette ki, hogy ezeket aztán senki sem minősítheti lőszergyári munkásoknak. Oskar elismerte ennek igazát, de kezeskedett, hogy nyilvántartásba veszi őket, minek következtében hat márkát fizet értük naponta. - Ha visszanyerik erejüket, használni tudom őket - jelentette ki. Liepold ebből két következtetést vont le. Egyrészt azt, hogy Oskart most már lehetetlen visszatartani. Másrészt pedig, hogy a brinnlitzi létszám és a munkaerőért járó díjazás növekedése feltehetően tetszeni fog Hassebroecknek. Liepold sietve felvétette hát a lajstromba őket, és korábbra kelteztette a bejegyzéseket, úgyhogy a goleszówi foglyokat még jóformán be sem szállították a gyárkapun, amikor Oskar már fizetett értük. A gyárépületben takarókba burkolva fektették őket a szalmára. Emilie kijött lakásából, mögötte két fogoly hatalmas bödön zabkását cipelt. Az orvosok összeírták a fagysérülteket, és hogy mennyi gyógykenőcsre van szükség. Dr. Biberstein megemlítette Oskarnak, mekkora szükségük lenne a goleszówiaknak vitaminokra, de egész Morvaországban nem kaphatók. A tizenhat megfagyott ember holttestét egy fészerbe tették be. Levartov rabbi előtt, aki szemügyre vette őket, nem volt kétséges, hogy e hidegtől eltorzult, széttöredezett végtagú halottakat aligha lehet a mindenféle csonttörést elutasító ortodox szertartás szerint eltemetni. Ám Levartov azt is tudta, hogy a parancsnokkal is meg kell beszélni a dolgot. Liepold számos írásos utasítást kapott a D-ügyosztálytól, szorgalmazva, hogy az SS-személyzet égetés útján semmisítse meg a halottakat. A kazánhelyiségek ideális felszereléssel rendelkeztek: a kohók valósággal elporlasztották a tetemet. De Schindler eddig már két ízben utasította el a halottégetés engedélyezését. Először Janka Feigenbaum esetében, aki a brinnlitzi tábor kórházában halt meg. Líepold nyomban elrendelte, hogy hamvasszák el. Oskar Stern útján értesült, hogy Feigenbaumék és Levartov elborzadtak ennek hallatán, s az igazat megvallva, lelke mélyén ő maga is - talán katolikus voltánál fogva - viszolygott e lépéstől. A katolikus egyház akkoriban erősen ellenezte a halotthamvasztást. Oskar nem engedte hát meg Liepoldnak a kazán használatát, s ugyanakkor koporsót készíttetett az ácsokkal, lovat-szekeret adott, és engedélyezte Levartovnak és a családnak, hogy őrség kíséretében az erdőben temessék el a lányt. A szekér mögött haladó Feigenbaum apa és fiú számolták a kaputól megtett lépéseket, hogy a háború után felkutathassák Janka tetemét. Szemtanúk szerint a foglyoknak nyújtott effajta segítség felbőszítette Liepoldot. Némelyik brinnlitzi még azt is mondja, hogy Oskar nagyobb gyöngédséggel, fokozottabb udvariassággal bánt Levartovval és Feigenbaumékkal, mint amit Emilie iránt általában tanúsított. Másodízben Hofstätterné halálakor akarta Liepold használni a kazánokat. Stern kérésére Oskar újabb koporsót készíttetett, és megengedte, hogy a Hofstätterné életrajzi adatait feltüntető fémlemezt helyezzenek el a koporsóban. Levartov és a minjen - tíz férfiból álló gyülekezet, amely káddis-t mond az elhunyt után - kimehetett

a táborból, hogy részt vegyen a temetésen. Stern véleménye szerint Oskar Hofstätterné miatt létesített zsidó temetőt egy Deutsch-Bielau nevű szomszédos falu katolikus egyházközségében. Azt állítja, hogy azon a vasárnapon, amikor Hofstätterné meghalt, Oskar a parókiára ment, és egy javaslattal fordult a paphoz. A sebtében összehívott egyházközségi tanács hozzájárult, hogy a katolikus temető mellett eladjanak Oskarnak egy parcellát. Egyik-másik tanácstag minden bizonnyal tiltakozott, mivel ez idő tájt szigorúan értelmezték az egyházi törvény előírását, hogy kit lehet és kit nem lehet megszentelt földbe temetni. Más szavahihető foglyok állítása szerint viszont a goleszówi vagonok s bennük az eltorzult testű halottak érkezésekor vette meg Oskar a temetőbeli parcellát. Későbbi beszámolójában Oskar maga is céloz rá, hogy a goleszówi halottak késztették a temetkezőhely megvásárlására. Egy másik közlés szerint, amikor a plébános megmutatta a templomkert falán túl elterülő, öngyilkosok temetőjének kijelölt parcellát, s javasolta, hogy a goleszówiakat is itt hantolják el, `Oskar azt felelte, hogy ezek nem öngyilkosok, hanem tömeggyilkosság áldozatai. A goleszówiak pusztulása és Hofstätterné halála mindenesetre gyors egymásutánban következett be, és az egyházi szertartás szigorú előírásai szerint hantolták el őket Deutsch-Bielauban, az egyetlennek nevezhető zsidó temetőben. A brinnlitzi foglyok emlékezéseiből világosan kiderül, hogy a temetés óriási erkölcsi erőt kölcsönzött a tábor lakóinak. A tehervagonokból kirakott eltorzult hullák még csak emberieknek sem voltak mondhatók. Rájuk pillantva, saját ingatag emberi voltát kezdte már félteni az ember. Ezt az emberhez nem hasonlatos, érzéketlen valamit nem lehetett többé etetni, mosdatni, nem lehetett melegben tartani. Egyetlen módon lehetett csupán neki - és saját maguknak - az emberiességet visszaadni: rítus segítségével. Levartov ünnepélyes szertartása, a káddis-ima fennkölt hangja sokkal nagyobb erővel hatott a brinnlitzi foglyokra, mint amilyenre a háború előtti Krakkó viszonylagos nyugalmában efféle ceremóniák képesek voltak. Újabb halálesetekre számítva, Oskar egy középkorú Unterscharführert alkalmazott a zsidó temető rendben tartására, akit rendszeres díjazásban részesített e munkáért. Emilie Schindler egyéni tranzakciókat bonyolított le. Bejski gyártotta hamis papírokkal zsebében, vodkával és cigarettával töltötte teli a gyár egyik teherautóját, majd utasította a berakodó két foglyot, hogy hajtsanak vele a Főkormányzóság határszéli nagy bányavárosába, Ostravába. A hadikórházban megállapodást sikerült kötnie Oskar különböző ismerőseivel, s ennek eredményeképp fagykenőcsöket, szulfanilamidot és a Biberstein által megszerezhetetlennek vélt vitaminokat hozott magával a táborba. Efféle kiruccanások rendszeres programmá váltak Emilie életében. Utazó lett lassacskán ő is, akárcsak a férje. Az első haláleseteket nem követte több. A goleszówiakat muzulmánoknak tekintették, márpedig Brinnlitzben alapelv volt, hogy a muzulmánok állapotán nem lehet változtatni. Az Emilieben bujkáló makacsság azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt az álláspontot. Darával töltött kondérokkal járt hozzájuk szüntelen. - A Goleszówból kimentettek közül - állapította meg dr. Biberstein - az ő gondoskodása nélkül egy sem maradt volna életben. - Emberek kezdtek feltünedezni a műhelyekben, hogy használhatóvá próbálják tenni magukat. Egyik nap egy zsidó raktáros arra kérte valamelyiküket, hogy vigyen egy ládát a szerelőműhelyben álló géphez. - A láda harmincöt kiló, én meg harminckettő - felelte a fiú. - Hogy a csudába bírom el? E kihasználatlan gépek gyárába, e madárijesztőkhöz hasonló lények közé jött el a télen, börtönből való szabadulását követően, Amon Goeth, hogy tiszteletét tegye Schindleréknél. Cukorbajára való tekintettel az SS-bíróság kiengedte boroszlói börtönéből. Az ócska öltöny, amelyet viselt, rangjelzéstől megfosztott egykori uniformisa lehetett talán. Mind a mai napig nem szűnő szóbeszéd terjeng e látogatás céljáról - a találgatások még most is tartanak. Egyesek szerint Goeth koldulni jött, mások úgy vélték, hogy Oskar őrzött valamit a számára: Amon utolsó, talán éppen Oskar közreműködésével lebonyolított krakkói üzleteléséből származó pénzt vagy természetbeni juttatást. Az Oskar irodája közelében dolgozók azt gyanították, hogy Amon parancsnoki beosztásra pályázott Brinnlitzben. Senki sem mondhatta, hogy nincs benne gyakorlata. Voltaképpen az Amon

brinnlitzi látogatásának indítékaival kapcsolatos mindhárom feltételezés helyesnek tekinthető, noha aligha lehet elhinni, hogy Oskar valaha is Amon közvetítőjeként működött. A táborkapun belépő egykori parancsnokon látni lehetett, hogy a fogságtól, megpróbáltatástól lefogyott, húsos arca megvékonyodott. Ábrázata az 1943-beli Amonéra emlékeztetett, aki a gettó felszámolására érkezett újév napján Krakkóba, most azonban epebajos sárgaság, börtönszürkeség terült szét arcvonásain. És ha valakinek jó szeme volt hozzá, és merte is használni, új keletű passzivitást fedezett fel rajta. Egyik-másik fogoly, esztergapadjáról felpillantva, meglátta a rémálomból váratlanul felbukkanó alakot, amint ajtókablakok mellett elhaladva, a gyárudvaron folytatja útját Herr Schindler irodája felé. Helen Hirsch úgy ült ott, mintha áramütés érte volna, s csak egyetlen óhaj maradt szívében: tűnjön el ismét a látogató. Mások viszont rápisszegtek, amikor elment mellettük, vagy kiköptek feléje. Idősebb matrónák kihívóan lengették feléje kötésüket. Mert bosszú volt ez a javából - megmutatni, hogy az ő rémuralma ellenére Ádám tovább túrja a földet, Éva tovább fon. Ha Amon brinnlitzi beosztásra áhítozott - és nem sok más hely akadt, ahová egy felfüggesztett Hauptsturmführer mehetett -, Oskar vagy lebeszélte, vagy pénzzel térítette el szándékától. Találkozásuk e tekintetben éppolyan volt, mint bármikor azelőtt. A Herr Direktor előzékenyen végigvezette Amont az üzemen, s ez alkalommal még erősebb reakció nyilvánult meg ellene. Hallották, amint az irodába visszatérő Amon kérte Oskart, hogy büntesse meg a táborbelieket tiszteletlen magatartásukért, s miközben Oskar dünnyögve fogadkozott, majd ellátja ő ezeknek az elvetemült zsidóknak a baját, a maga részéről változatlan tiszteletéről biztosította Herr Goeth-öt. Ámbár az SS kiengedte a börtönből, ügyének vizsgálata tovább folyt. Az SS-törvényszék egyik bírája az elmúlt hetekben Brinnlitzbe jött, hogy újból kifaggassa Mietek Pempert Amon parancsnoki ténykedéséről. A kihallgatás előtt Liepold parancsnok odasúgta Pempernek, hogy jó lesz vigyázni, mert amint kiszedték belőle a vallomásokat, a bíró Dachauba szándékozik küldeni és ott kivégeztetni. Pemper tehát igen bölcsen mindent elkövetett, hogy meggyőzze a bírót, mennyire jelentéktelen munkát végzett is ő a plaszówi parancsnokságon. Amon valamiképp tudomást szerzett róla, hogy az SS-nyomozók Pemper nyakára járnak. Brinnlitzbe érkezése után Oskar külső irodájában elkapta egykori gépíróját, és faggatni kezdte, miket kérdezett tőle a bíró. Pempernek nem minden alap nélkül az volt a benyomása, hogy Amon zokon veszi, amiért hajdani foglya még mindig élő információforrásként szolgál az SS-bíróság számára. Amon kétségtelenül erejét vesztette. Lesoványodott, s elcsigázott külsejével, ócska ruhájában szánalmas látványt nyújtott Oskar irodájában. De azért nem lehetett biztosan tudni. Még mindig Amon volt, aki megszokta a parancsolgatást. - A bíró azt mondta, hogy senkinek sem beszélhetek kihallgatásomról - jelentette ki Pemper. Goeth felháborodottan fenyegette meg, hogy bepanaszolja Herr Schindlernél. Ez is Amon új keletű gyöngeségének a fokmérője volt. Azelőtt sosem kellett Oskarhoz fordulnia a foglyok megfenyítése ügyében. Amon ottlétének második estéjén a nők felszabadultabbnak érezték már magukat. Nem nyúlhat hozzájuk. Még Helen Hirschet is sikerült erről meggyőzniük. De ő azért nyugtalanul hajtotta álomra fejét. A foglyok akkor pillantották meg utoljára Amont, amikor beült a zwittaui állomás felé induló autóba. A múltban sohasem fordult elő, hogy háromszor egymás után megjelenjen valahol anélkül, hogy valamelyik szerencsétlen flótás életének a végére pontot ne tegyen. Most már nyilvánvaló volt, hogy semmi hatalma nem maradt. De mégsem mert mindenki a szemébe nézni. Harminc év múltán is, Buenos Airestől Sydneyig, New Yorktól Krakkóig, Los Angelestől Jeruzsálemig ott öldököl még Amon az egykori plaszówi foglyok álmaiban. - Ha az ember Goeth-öt látta, a halált látta maga előtt - vélekedett Poldek Pfefferberg. Saját szempontját, saját céljait tekintve, nem vallott hát teljes kudarcot.

37 Oskar harminchetedik születésnapját ő maga és az összes fogoly megünnepelte. Egyik fémmunkás apró dobozt eszkábált össze, amelyben ing- vagy kézelőgombot lehetett tartani, és amikor a Herr Direktor megjelent az üzemben, a tizenkét éves Niusia Horowitzot tuszkolták feléje, hogy mondja el németül betanult beszédét. - Herr Direktor kezdte oly halkan, hogy Schindlernek le kellett hajolnia, ha hallani akarja -, minden fogoly a legjobbakat kívánja születésnapjára. Aznap éppen sábesz volt, amit helyénvalónak éreztek, mivel a brinnlitziek emlékezetében ünnepként fog élni mindig e nap. Kora reggel, amikor Oskar Martell-konyakkal kezdte irodájában az ünnepséget, és vidáman lobogtatta a brnói mérnököktől érkezett dühös hangú táviratot, két teherautó-rakomány fehér kenyér gördült be az udvarba. Egyik a helyőrség és Liepold számára érkezett, aki falubeli házában aludta ki másnaposságát. Erre az ajándékra az SS-katonák lecsillapítása céljából volt szükség, hogy ne morogjanak, amiért a Herr Direktor kedvez a foglyoknak. A táborbelieknek fejenként háromnegyed kiló kenyeret osztottak ki. Szemügyre vették, kóstolgatták, nekiláttak, s közben azon tűnődtek, hol szerezhette be Oskar. Részben talán a helybeli molnár, Daubek jóindulatával lehetett magyarázni, aki elfordult, amikor a brinnlitzi foglyok zabliszttel tömték meg nadrágjukat. Ám e szombati kalácsot valójában varázslatos eseményként, csodatételként ünnepelték. Noha örömünnepként emlékeznek e napra, vigalomra az igazat megvallva nem volt sok ok. Hassebroecktől, Gross-Rosen parancsnokától hosszú távirat érkezett az elmúlt hét folyamán Liepold brinnlitzi parancsnokhoz, utasítva őt, hogy az oroszok közeledése esetén szabaduljon meg a táborlakóktól. Végső válogatást kell végezni - szólt Hassebroeck távirata. - Az öregeket és a rokkantakat azonnal agyon kell lőni, az egészségeseket pedig gyalogszerrel útnak indítani Mauthausen felé. Noha az üzembeli foglyok mit sem tudtak a táviratról, valami effélétől való bizonytalan félelem ott bujkált bennük. Egész héten az a hír járta, hogy lengyeleket hoztak tömegsírokat ásni Brinnlitzen túl az erdőben. A fehér kenyér - úgy rémlett - e szóbeszéd cáfolataként, jövőjük zálogaként érkezett. De szemlátomást mindenki tisztában volt vele, hogy az eddigieknél titokzatosabb, bonyolultabb veszedelmek kezdenek leselkedni rájuk. Ám nemcsak Oskar munkásai, maga Liepold parancsnok úr sem tudott a táviratról, amelyet Liepold külső irodájában Mietek Pemper kapott először kézhez. Pemper gőz fölé tartotta, kinyitotta, visszaragasztotta, s a benne foglaltakat azon nyomban közölte Oskarral. Schindler, íróasztalánál állva, elolvasta, majd e szavakkal fordult Mietekhez: - Helyes. Akkor hát búcsút kell mondanunk Liepold Untersturmführernek. Mert Oskar is, Pemper is úgy érezte, hogy az egész SS-helyőrségből egyedül Liepold képes ilyen táviratnak engedelmeskedni. A parancsnok helyettese a negyvenes éveiben járó Motzek SS-Oberscharführer volt. Őróla el lehetett ugyan képzelni, hogy ijedtében megöl valakit, de ezerháromszáz ember hideg fővel való kiírtására nem tudta volna elszánni magát. A születésnapja előtti napokban Oskar egy sor bizalmas panaszt tett Hassebroecknél Liepold parancsnok túlkapásai miatt. A befolyásos brnói rendőrfőnököt, Rascht is felkereste, és ugyanazokat a vádakat hozta fel Liepold ellen. Hassebroecknek és Raschnak egyaránt levélmásolatokat mutatott, amelyek eredetijét Glücks tábornok oranienburgi hivatalába küldte. Oskar arra a lapra tett fel mindent, hogy Hassebroeck egyrészt emlékezik még az ő korábbi bőkezűségére és hasonló, jövőbeni gesztusokra tett ígéretére, következésképp minél előbb igyekszik Liepoldot eltávolítani, aminek szükségességét Oskar Oranienburgban és Brnóban érvekkel támasztotta alá, másrészt nem fárasztja magát azzal, hogy az Untersturmführer áthelyezése előtt kivizsgálja, milyen magatartást tanúsított a brinnlitzi foglyokkal szemben. Jellegzetes Schindler-manőver - az Amon és Oskar között folyó huszonegyezés hazárdabb mértékben. Ezúttal Brinnlitz összes férfi lakója volt a tét, a 68821. számú fogolytól, Hirsch Krischer negyvennyolc éves autószerelőtől kezdve a huszonhét éves segédmunkás Jarum Kiaf 77196. számú fogolyig, a goleszówi tehervagonok túlélőjéig. És az összes brinnlitzi nő sorsa is kockán forgott, a 76201. számú huszonkilenc éves Berta Aftergut fémfeldolgozó munkásnőtől a 76500. számú harminchat éves Jenta

Zwetschenstielig. Oskar Liepold elleni panaszlistája újabb adattal bővült, amikor a gyárépületben lévő lakásába vacsorára hívta meg a parancsnokot. Április huszonhetedike volt, Schindler születésnapjának előestéje. Éjjel tizenegykor a munkapadjaiknál dolgozó foglyokat a gépcsarnokon részegen végigtántorgó parancsnok meg az őt támogató és a lábán némileg biztosabban álló Herr Direktor látványa hökkentette meg. Áthaladtában Liepold próbálta egyik-másik munkásra összpontosítani figyelmét. Magából kikelve mutogatott a gépek fölötti hatalmas tetőgerendákra. A Herr Direktor mindeddig távol tartotta az üzem belsejétől, de most mégis itt volt, a maga büntetést kiszabó, döntő hatalmi mivoltában. - Szaros zsidók! üvöltötte. - Nézzétek azt a gerendát, nézzétek csak! Arra foglak felakasztani benneteket! Kivétel nélkül mindenkit! Oskar a vállánál fogva támogatta, s halk hangon csendesítette. - Helyes, helyes. De ne ma este, jó? Majd máskor. Másnap Oskar felhívta Hassebroecköt és másokat, s elmondta ezek után kézenfekvő vádjait. A fickó részegen randalírozva dühöng a gyárban, s azonnali kivégzéssel fenyegetőzik. Ezek nem munkások, hanem titkos fegyverek gyártásával foglalkozó, tanult szakemberek satöbbi, satöbbi. S noha Hassebroeck több ezer kőfejtő munkás haláláért volt felelős, és úgy vélekedett, hogy az oroszok közeledésekor minden zsidó munkást el kell pusztítani, most hozzájárult, hogy Schindler üzemét sajátos kivételként kell kezelni. - Liepold állandóan azt hangoztatta - mondta Oskar -, hogy szeretne végre a frontra kerülni. Fiatal, egészséges, s önként jelentkezik. - Meglátjuk, mit lehet tenni - felelt Hassebroeck. Liepold parancsnok eközben az előző esti vacsora kialvásával töltötte Oskar születésnapját. Távollétében Oskar elképesztő születésnapi beszédet tartott. Az egész napos ünneplés ellenére - a jelenlévők emlékezete szerint - a legkisebb bizonytalanság sem érződött szónoklatában. Nem rendelkezünk írásos szöveggel arról, amit mondott, de tíz nap múlva, május nyolcadikán este még egy beszédet tartott, amelynek fennmaradt egy példánya. A jelenlévők szerint mindkét beszéd hasonló irányvonalat követett. Az életben maradás ígéretét. Beszédnek nevezni bármelyiket is voltaképpen nem más, mint hatásuktól fosztani meg őket. Oskar ösztönösen azt próbálta elérni, hogy a valóságot más színben látva, mind a foglyok, mind az SS megváltoztassák önmagukról alkotott képüket. Jó ideje már, hogy rendíthetetlen biztonsággal jelentette ki a műszakban dolgozók egy csoportja - köztük Edith Liebgold - előtt, hogy túl fogják élni a háborút. A jövőbe látásnak ugyanezt a képességét csillogtatta meg múlt év novemberének egyik reggelén, amikor az Auschwitzból érkezett nőket e szavakkal fogadta: “Most már biztonságban vannak; velem vannak.” Óhatatlanul felötlik az emberben, hogy más korszakban, más körülmények között a Herr Direktorból a louisianabeli Huey Longhoz vagy az ausztrál John Langhez hasonló népvezér lehetett volna, aki rátermetten tudja meggyőzni hallgatóit, hogy a közte és köztük szövődött kötelék segítségével összefognak, és elhárítják mindazt a rosszat, amit mások kiagyalnak ellenük. Oskar németül mondott születésnapi beszéde este hangzott el az üzemben összegyűlt foglyok előtt. Ekkora csoport felügyeletére SS-különítményt kellett odavezényelni, és a német civil személyzet is jelen volt. Amint Oskar beszélni kezdett, Poldek Pfefferberg úgy érezte, minden haja szála égnek áll. Schönbrun, Fuchs és az automata fegyverekkel felszerelt SS-katonák szótlan ábrázatára nézett. Megölik ezt az embert, gondolta. És akkor minden darabokra hullik szét. A beszéd két lényeges ígéretet tartalmazott. Elsőként azt, hogy a zsarnoki uralom hamarosan véget ér. Úgy beszélt a falak mellett körös-körül álló SS-katonákról, mintha ők is szabadulásra vágyó rabok lennének. Sokat közülük - fejtegette Oskar a foglyoknak - akaratuk ellenére soroztak más egységekből a Waffen-SS-be. Másik ígérete az volt, hogy ő maga a hadiállapot megszűntének bejelentéséig Brinnlitzben marad. - Sőt, öt perccel tovább! - tette hozzá. Oskar korábbi kijelentéseihez hasonlóan, ez a beszéd is jövőt ígért a foglyok számára. Az a nyomatékos szándéka jutott benne kifejezésre, hogy nem engedi őket az erdőkben ásott sírokba kerülni. Emlékezetükbe idézte, hogy pénzt fektetett beléjük, és szavai derűs bizakodással töltötték el a foglyokat. Azt viszont csak gyanítani lehet, milyen mélységesen felháboríthatta a jelen lévő SS-katonákat e beszéd. Elvégre nyíltan sértegette alakulatukat. Hogy miként tiltakoztak, vagy hogy egyszerűen zsebre vágták

e sérelmüket, az majd reakciójukból fog kiderülni. Arra is figyelmeztette őket, hogy addig mindenesetre Brinnlitzben marad, ameddig ők nem távoznak, következésképp mindennek szemtanúja lesz. Oskar azonban nem volt olyan felhőtlenül jókedvű, amilyennek szavai mutatták. Később bevallotta, milyen mélységesen nyugtalanította, hogy a zwittaui körzetbe visszavonuló katonai egységek megtámadhatják Brinnlitzet. - Arra gondolva - tette hozzá -, hogy az SS-őrség kétségbeesett akciókra vetemedhet, páni félelem fogott el bennünket. Szolid kis pánik lehetett, mivel az Oskar születésnapi kalácsát lakomázó foglyok szemmel láthatóan semmit sem észleltek belőle. A Brinnlitz határában állomásozó Vlaszovegységek is gondot okoztak Oskarnak. E csapatok a ROA (Felszabadító Orosz Hadsereg) tagjai voltak, amely Himmler utasítására a Birodalomba került orosz foglyok hatalmas tömegéből alakult a múlt évben, s amelynek élén a három éve Moszkva előtt elfogott akkori szovjet tábornok, Andrej Vlaszov állt. 11 A brinnlitziek számára nem kis veszélyt jelentett ez az alakulat, mert tagjai jól tudták, hogy Sztálin különleges büntetést tartogat számukra, és féltek, nehogy a szövetségesek visszaküldjék őket. A Vlaszov-egység katonáin mélységes szláv csüggedés, vodkával szított kétségbeesés vett hát erőt. Ha az amerikai vonalak felé törekedve tovább folytatják útjukat nyugat felé, mindenre fel kell készülni részükről. Két nappal Oskar születésnapi beszéde után írásbeli parancs érkezett Liepold számára, közölve, hogy Liepold Untersturmführert egy Waffen-SS gyalogzászlóaljhoz helyezték át, Prága közelébe. Liepold bizonyára nem fogadta kitörő örömmel a hírt, de szemlátomást nyugodtan csomagolt össze és távozott el. Oskar vacsoráin, főleg a második üveg vörösbor elfogyasztása után, nemegyszer hangoztatta, mennyivel jobban szeretne harci alakulatnál szolgálni. Utóbbi időben a visszavonuló Wehrmacht- és SS-alakulatok jó néhány frontharcos tisztje fordult meg vacsoravendégként a Herr Direktor otthonában, és asztal melletti beszélgetésük mindinkább növelte Liepold harci vágyát. Sosem tapasztalta ügyük elvesztésének annyi tanújelét, mint amennyit a többi vendégnek volt alkalma látni. Aligha képzelhető el, hogy csomagolás előtt felhívta Hassebroeck hivatalát. A távhívás gyengén működött, mivel az oroszok bekerítették Boroszlót, s csak egy ugrásnyira voltak magától Gross-Rosentől is. Hassebroeck hivatalában egyébként senkit sem lepett volna meg az áthelyezés, miután Liepold ott is gyakran zengett hazafias szólamokat. Így hát Motzek Oberscharführerre hagyva a brinnlitzi parancsnokságot, Josef Liepold, az erőpolitika emez odaadó híve, vágyát teljesülni látva, csatába indult. Oskar nem várta tétlenül a befejezést. Május első napjaiban valamiképp - talán telefonhívások útján, ahol még működtek a vonalak - megtudta, hogy gazdátlanul hagytak egy áruraktárat, amellyel egyébként rendszeres üzleti kapcsolatban állt. Fél tucat fogoly kíséretében, teherautóval odahajtatott, hogy kiürítse. A dél felé vezető út jó néhány pontját lezárták előttük, de ők meglengették káprázatos engedélyeiket, amelyekre Oskar megfogalmazása szerint “a cseh és morva protektorátus legmagasabb rangú rendőrfőnökeinek” pecsétjei és aláírásai voltak ráhamisítva. A raktárt lángoktól körülvéve találták. Hadiraktárakat gyújtottak fel a szomszédságban, s amellett gyújtóbombás légitámadások is folytak. Lövéseket hallottak a belváros felől, ahol a csehszlovák ellenállók egyik háztól a másikig harcoltak elszántan a helyőrséggel. Herr Schindler utasítást adott, hogy a teherautó a rakodó mellett álljon meg, majd feltörte az ajtót, és felfedezte, hogy a belső helyiség Egipski márkájú cigarettával van tele. Efféle könnyedén végrehajtott kalózkodás ellenére Oskarban félelmet keltettek azok a Szlovákiából érkező rémhírek, hogy az oroszok válogatás nélkül s minden formaságot mellőzve végzik ki a német polgári lakosságot. A BBC esténként hallgatott híreiből megnyugvással értesült viszont, hogy a háború minden bizonnyal véget ér, mielőtt az oroszok elérnék a zwittaui körzetet. A foglyok is közvetlenül hallgathatták a londoni rádióadást, s így ismerték a való helyzetet. Brinnlitz egész fennállása alatt a két rádióműszerész, Zenon Szenwich és Artur Rabner megállás nélkül javította Oskar egyik vagy másik készülékét. Zenon a hegesztőműhelyben fülhallgatóval hallgatta a londoni rádió délután kétórai adását. Az éjszakai műszakban dolgozó hegesztők az éjjel kétórai közvetítést kapcsolták be. Az irodába üzenetet továbbító egyik SS-őr éjnek idején a rádió mellett talált hármat közülük. - A Herr Direktor részére reparáljuk - világosították fel -, és alig egy perccel ezelőtt kezdett működni. Az év első hónapjaiban a foglyok még arra számítottak, hogy amerikaiak vonulnak be Morvaországba. Minthogy azonban Eisenhower lecövekelte magát az Elbánál, nyilvánvaló volt, hogy oroszok 11

Vlaszovot valójában nem Moszkvánál fogták el, hanem a volhovi katlanban, 1942. július 11-én. (A kiadó jegyzete.)

érkeznek hozzájuk. Az Oskarhoz legközelebb álló foglyok héber nyelvű levelet fogalmaztak, s benne Oskar előéletét, tevékenységét taglalták. Talán lesz némi haszna, ha a nem kevés zsidót is magában foglaló, sőt tábori rabbikkal is rendelkező amerikai haderő tagjai tudomást szereznek róla. Stern és maga Oskar is épp ezért döntő fontosságúnak ítélte, hogy Herr Direktor valamiképpen az amerikaiakhoz kerüljön. Oskar elhatározását az a jellegzetesen közép-európai felfogás befolyásolta, miszerint az oroszok barbárok, különös vallás megszállottjai, és emberséges magatartásuk erősen kétséges. Ám mindettől eltekintve, ha a keletről érkező tudósításoknak hinni lehetett, valóban volt mitől félnie. Ez azonban nem fosztotta meg aktivitásától. Május hetedikének hajnalán ébren és lázas türelmetlenséggel fogadta a németek megadásának hírét, amelyet a BBC mondott be. Másnap, május nyolcadikán, kedden éjfélkor, Európában véget ér a háború. Oskar felkeltette Emiliet, és az álmatlan Sternt is az irodába citálták, hogy részt vegyen a Herr Direktor rendezte örömünnepen. Stern úgy látta, hogy Oskarnak nincsenek kételyei az SS-helyőrséggel kapcsolatban, de bizony megrémült volna, ha sejti, miként fog e bizonyosság még aznap kifejezésre jutni. Az üzemben dolgozó foglyok a megszokott módon foglalatoskodtak, talán valamivel odaadóbban is, mint máskor. Délfelé azonban a Herr Direktor még ennek a szokásos lázas semmittevésnek is véget vetett, amikor Churchill győzelmi beszédét hangszórón keresztül az egész táborban megszólaltatta. Lutek Feigenbaum, aki értett angolul, elképedten állt gépe mellett. Mások számára Churchill dörmögése, dünnyögése hosszú évek óta az első hang volt azon a nyelven, amelyen az Újvilágban beszélni fognak. Ez a sajátos hang, amely a maga módján éppoly ismerős volt, mint a halott Führeré, a kapuk felé terjedt, elárasztotta az őrtornyokat, az SS-katonák azonban higgadtan fogadták. Tekintetük már nem befelé, a tábor felé irányult, hanem - akárcsak Oskar, de nála jóval élesebben - az oroszokra összpontosították minden figyelmüket. Hassebroeck korábbi táviratának megfelelően, az erdők sűrű zöldjében kellett volna tevékenykedniük. Ám ők, miközben nehezen várták az éjfél eljöttét, az erdő fekete foltját nézték, tűnődve, vannak-e partizánok benne. Az indulatos Motzek Oberscharführer őrhelyükön tartotta őket, de ott tartotta kötelességtudatuk is. Mert a kötelességteljesítés szelleme - miként azt annyi fölöttesük hangoztatja majd a bíróság előtt - az SS-t hatotta át a legjobban. Abban a szorongással teli két napban, amely a béke bejelentése és életbelépése között telt el, egyik fogoly, egy Licht nevű ékszerész, ajándékot készített Oskarnak, értékesebbet, mint a születésnapjára adott fém kézelőgombdoboz volt. Licht kivételes mennyiségű arannyal dolgozott, amelyet a ládagyáros öreg Jereth bocsátott rendelkezésére. Eldöntött dolog volt - még a lelkes budzyni marxisták is tudták -, hogy Oskarnak éjfél után menekülnie kell. Egy kis ünnepséggel emlékezetessé tenni az elválást, ez volt az Oskarhoz közel álló csoportnak - Sternnek, Findernek, Gardénak, Bejskiéknek, Pempernek - az elgondolása. Sajátságos tünet, hogy amikor nem tudhatták biztosan, megérik-e a békét, az ajándékozás kérdése, módja volt a legfőbb gondjuk. Az ajándék elkészítéséhez csupán nem nemes fémek álltak rendelkezésükre. Jereth úr azonban különb anyagot kínált. Kitátotta száját, és megmutatta a benne lévő aranyhidakat. Ha nincs Oskar, amúgy is az SS birtokában lenne már ez az átkozott tákolmány - jelentette ki. Lublini, lódzi, lwówi sorstársak agyarával lenne egy kupacban valamelyik SS-raktárban. Illő ajánlat volt, és Jereth kitartott mellette. A fogoly, akivel levétette a hidat, valamikor fogorvosi gyakorlatot folytatott Krakkóban. Licht beolvasztotta az aranyat, és május nyolcadikán délre héber feliratot vésett a gyűrű belső oldalára. Egy talmudi mondást, amelyet Stern 1939 októberében, Buchheister irodájában idézett Oskarnak: “Aki egyetlen ember életét megmenti, az egész világot menti meg.” A gyár egyik garázsában két fogoly délután leszedte a kárpitozást Oskar Mercedesének felső és az ajtók belső részéről. A Herr Direktor briliánsköveivel töltött apró zacskókat dugott helyükre, majd visszaillesztette a bőrhuzatot, bízva benne, hogy nem maradt kidudorodás a művelet helyén. Számukra is szokatlan nap volt ez. Amikor előjöttek a garázsból, a nap már leáldozóban volt az őrtornyok mögött, ahol a Spandau-k megtöltve, de szokatlan tétlenséggel hevertek. Mintha döntő szóra várna az egész világ. Effajta szavak - úgy tetszik - este hangzottak el. Oskar most is, akárcsak a születésnapján, utasította a parancsnokot, hogy gyűjtse össze a foglyokat az üzemben. Megint csak ott voltak - s immáron kész menekülési tervvel - a német mérnökök és hivatalnokok, közöttük Oskar régi szerelme, Ingrid. Nem Schindler társaságában hagyja majd el Brinnlitzet. Fivérével, a sebesülésétől megsántult ifjú frontharcossal menekül el.

Nehezen képzelhető azonban, hogy Oskar, aki annyi nehézséget vállalva látta el foglyait a szükséges árucikkekkel, hagyta volna most régi kedvesét, Ingridet, a megélhetését biztosító cseretermékek nélkül eltávozni. Később bizonyára találkoznak majd valahol Nyugaton, mint két jó barát. Ahogyan Oskar születésnapján, most is fegyveres őrök állták körül a nagy gépcsarnokot. Csaknem hat óra volt még hátra a hadiállapot megszűntéig, és az SS-alakulatok tagjait esküjük kötelezte, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagyják el helyüket. A foglyok nézték őket, s közben azon tűnődtek, vajon milyen lelkiállapotban lehetnek. Amikor bejelentették, hogy a Herr Direktor újabb beszédet fog mondani, két gyorsírni tudó női fogoly, a Weidmann lány és Bergerné, ceruzát hozott, és az elmondottak leírására készült. Minthogy ex tempore beszéd volt, és olyan ember szájából hangzott el, aki tudta, hogy hamarosan menekült lesz belőle, eredeti formájában lenyűgözőbb hatást gyakorolt, mint a Weidmann-Berger-féle megörökítésben. Születésnapi beszédének témáját folytatta, következtetéseket vonva le belőle foglyok és németek számára egyaránt. Az új korszak örököseinek nevezte a foglyokat, megmentésre pedig a többi jelenlevő szorul - az SSőrség, ő maga, Emilie, Fuchs, Schönbrun - mind. - Most jelentették be Németország feltétel nélküli megadását - mondta. - Hat éven át tartó kegyetlen öldöklés után gyászolják most az áldozatokat, és Európa megpróbál visszatérni a békéhez és a rendhez. Szeretném felhívni figyelmüket - mindannyiukét, akik jó néhány nehéz évet éltek át velem - a teljes rend és fegyelem megőrzésére, hogy átvészelhessék a jelent, és pár napon belül visszatérhessenek elpusztított, kifosztott otthonukba, és fellelhessék életben maradt hozzátartozóikat. Ily módon elejét vehetik a kiszámíthatatlan következményekkel járó pániknak. Nyilvánvalóan nem a foglyok körében keletkező pánikra utalt. A helyőrségben, a falak mentén álló emberek között támadó zűrzavar járt az eszében. Az SS-t távozásra buzdította, a foglyokat meg arra, hogy hagyják őket távozni. Montgomery tábornok, a szövetségesek szárazföldi haderejének főparancsnoka 12 - folytatta felhívásban sürgette, hogy emberségesen kell viselkedni a legyőzöttekkel, és a németek megítélésénél különbséget kell mindenkinek tenni bűntény és kötelességteljesítés között. A fronton harcoló katonák és a kötelességüket mindenkor teljesítő kisemberek nem lehetnek felelősek egy magát németnek nevező csoport tetteiért. Ugyanazt az indokot hozta fel honfitársai védelmére, amelyet minden életben maradt fogoly ezerszer fog még az eljövendő korszakban hallani. Ám ha valakinek joga volt e védőbeszéd elmondására, és igényt támaszthatott annak legalábbis türelmes végighallgatására, az minden bizonnyal Herr Oskar Schindler volt. - Azt a tényt, hogy több millió embert maguk közül - szüleiket, gyerekeiket, fivéreiket - elpusztították, németek ezrei ítélik el, és manapság is milliók vannak köztük, akiknek sejtelmük sincs e borzalmak méretéről. - Sok-sok német, tette hozzá Oskar, a Dachauban és Buchenwaldban idén talált adatokból, feljegyzésekből és az angol rádió mindezt részletesen ismertető közvetítéséből értesült első ízben “arról az irtózatos tömegirtásról”. Épp ezért ismételten kérte őket, hogy cselekedjenek becsületesen, az igazságszolgáltatást pedig bízzák az arra illetékesekre. - Ha vádolnak valakit, tegyék azt megfelelő helyen. Mert az új Európában lesznek bírák, megvesztegethetetlen bírák, akik meghallgatják magukat. Ezután a foglyokhoz fűződő elmúlt évi kapcsolatáról beszélt. Bizonyos tekintetben szinte nosztalgikusan hangzottak szavai, de közben attól is tartott, hogy az elbírálásnál a Goeth- és Hassebroeckfélékkel veszik majd egy kalap alá. - Jó néhányan tudnak önök közül a zaklatások, okvetetlenkedések, akadályok soráról, amelyeket munkásaim megtartása céljából hosszú éveken át el kellett hárítanom. Ha a lengyel munkás csekély jogának megvédése, munkalehetőségének megőrzése, a Birodalomba történő erőszakos áttelepítésének megakadályozása, otthonának és szerény javainak védelme is nehéznek bizonyult, akkor könnyen elképzelhető, hogy a zsidó munkások védelméért folytatott küzdelem gyakran mennyire reménytelennek, megvalósíthatatlannak ígérkezett. Egyik-másik nehézséggel részletesebben foglalkozott, köszönetet mondva a fegyverellátó hatóságok igényeinek kielégítésében nyújtott segítségükért. A brinnlitzi termelés hiányosságát tekintve e hálálkodás 12

Valójában Montgomery az inváziós erők brit részének volt a főparancsnoka. (A kiadó jegyzete.)

akár gúnyosan is hangozhatott volna, ámde ilyesminek nyoma sem volt benne. A Herr Direktor szavainak pontos jelentése ez volt: Köszönöm, hogy segítettek lóvá tenni a Reichet. Majd a helybeliek érdekében emelt szót: - Ha majd néhány itt töltött nap után megnyílik önök számára a szabadság kapuja, gondoljanak rá, mi mindent tett a gyár szomszédságában élők nagy része, hogy élelemmel, ruhaneművel segítse magukat. A magam részéről én is mindent elkövettem, minden erőfeszítést megtettem pót-élelmiszerkészletek beszerzése érdekében, és ígérem, a jövőben is kötelességemnek érzem védelmüknek és napi kenyéradagjuknak biztosítását. Minden tőlem telhetőt megteszek magukért öt perccel éjfél utánig. - Ne menjenek szomszéd házakba rabolni, fosztogatni. Bizonyuljanak méltóknak mártírjaik millióihoz, és tartózkodjanak mindenfajta egyéni bosszúállástól, terrorcselekménytől. Nyíltan megmondta, hogy a foglyok sosem voltak szívesen látott jövevények a környéken. - A Schindler-zsidók kiközösítetteknek számítottak Brinnlitzben. - De a helyi bosszúállásnál fontosabb feladatok vannak. - Megbízom kápóikat és csoportvezetőiket, hogy tartsanak fenn továbbra is rendet, és mozdítsák elő továbbra is az egyetértést. Beszéljenek arról embereikkel, higgyék el, biztonságukat szolgálják vele. Gondoljanak hálával a Daubek-malomra, amely minden lehetőséget messze felülmúlva juttatta önöket élelemhez. Mindannyiunk nevében mondok ezúton köszönetet a bátor Daubek igazgatónak, aki akadályt nem ismerve igyekezett önöket ellátni. - Életben maradásukért nem engem illet köszönet. Köszönjék saját társaiknak, akik éjjel-nappal azon fáradoztak, hogy mindenkit megmentsenek a pusztulástól. Köszönjék a félelmet nem ismerő Sternnek, Pempernek, meg néhány más embernek, akik önökkel törődve, önökért aggódva, főként Krakkóban állandó halálveszélynek tették ki magukat. Ez az ünnepélyes óra kötelez bennünket, hogy amíg csak együtt vagyunk, őrködjünk és tartsuk fenn a rendet. Mindenkit kérek, hogy saját maguk között is csupán emberséges, igazságos döntéseket hozzanak. Szeretném megköszönni személyes munkatársaimnak azt a végtelen áldozatkészséget, amellyel részt vettek munkámban. Egyik témát a másik után felölelő beszédében néhány gondolatot részletesen fejtegetve, másokra röviden visszatérve, most a vakmerőség tetőpontjára hágott. Oskar az SS-helyőrséghez fordult, és megköszönte nekik, hogy a hivatásukkal járó kegyetlenkedésnek ellenálltak. Egyik-másik jelen lévő fogoly ekképp vélekedett magában: Minket kért, hogy ne ingereljük fel őket? És ő vajon mit csinál? Mert az SS, az mégiscsak az SS: Goeth, John, Hujar és Scheidt testülete. Olyasmire tanítják, olyan dolgokat tesz és lát, amelyek határt szabnak emberiességének. S a foglyok úgy érezték, hogy Oskar veszedelmesen döngeti most ezt a határt. - Köszönetet szeretnék mondani - folytatta Oskar - az egybegyűlt SS-őrség tagjainak, akiket megkérdezésük nélkül helyeztek át szárazföldi seregektől vagy a haditengerészettől ebbe a szolgálatba. Családfői mivoltukban jó ideje tisztán látják már feladatuk megvetendő és értelmetlen voltát. Végtelenül emberségesen és kifogástalanul látták el itteni munkájukat. A Herr Direktor merészségétől megrendült, de ugyanakkor némileg fellelkesült foglyok nem vették észre, hogy Oskar a születésnapja estéjén elkezdett munkát fejezi most be. A harc lehetőségétől fosztja meg az SS-t. Mert ha itt állnak és elfogadják az “emberséges és kifogástalan” magatartásukról szóló minősítést, akkor nem marad hátra számukra más, mint a távozás. - Végül - szólt Oskar - arra kérem az itt egybegyűlteket, hogy adózzunk háromperces csenddel mindazon áldozatok emlékének, akik önök közül elpusztultak e kegyetlen évek során. Úgy tettek. Motzek Oberscharführer és Helen Hirsch, Lusia, aki csak múlt héten jött fel a pincéből, Schönbrun, Emilie és Goldberg. Azok, akik türelmetlenül várták az idő múlását, s azok, akik türelmetlenül várták, hogy elmenekülhessenek. Néma csendben álltak a hatalmas hilók között, minden idők legzajosabb háborújának legvégén. Az összejövetel végeztével az SS-katonák sietve eltávoztak a teremből. A foglyok ott maradtak. Körülpillantva azon tűnődtek, vajon itt most már minden az övék-e. Amikor Oskar és Emilie a lakásuk felé indultak összecsomagolni, foglyok állították meg őket, és átadták Licht gyűrűjét. Oskar hosszasan megcsodálta, mutatta a felírást Emilienek, és kérte Sternt, hogy fordítsa le. Érdeklődött, honnan szerezték az aranyat, és mindannyian várták, hogy nevetésre fakad, ha megtudja: Jereth szájából. Jereth is az ajándékozók csoportjában állt, számítva rá, hogy ugratni fogják, s máris megvillantotta csupasszá vált

fogainak apró csonkjait. Oskar azonban ünnepélyes komolysággal lassan ujjára húzta a gyűrűt. Anélkül, hogy bárki is tudatára ébredt volna, ez volt az a pillanat, amikor visszanyerték régi énjüket, a pillanat, amikor Oskar Schindler ajándékot fogadott el tőlük.

38 Az Oskar beszédét követő órákban az SS-helyőrség megkezdte a dezertálást. Benn az üzemben a budzyniakból és a tábor többi foglyaiból alakult kommandók tagjai között szétosztották már a fegyvereket, amelyekről Oskar annak idején gondoskodott. Remélték, hogy sikerül lefegyverezniük az SS-t, és nem kell szertartásos harcot vívni velük. Nem lenne célszerű - fejtegette Oskar-mindenféle elkeseredett, visszavonuló csapatot a kapuhoz csődíteni. A tornyokat viszont gránáttal kell majd megostromolni, hacsak valamilyen váratlan megállapodásra nem sikerül jutni. Az igazság azonban az volt, hogy a kommandóknak csupán formálisan kellett az Oskar beszédében emlegetett lefegyverzést végrehajtani. Az őrök majdhogynem hálásan adták le fegyvereiket a főkapunál. Az SS-barakkokhoz vezető elsötétített lépcsősoron Poldek Pfefferberg és egy Jusek Horn nevű fogoly lefegyverezte Motzek parancsnokot. Pfefferberg a fickó hátához ért, mire Motzek, mint bármelyik negyvenen felüli épelméjű ember, aki haza szeretne kerülni, kérte, hogy hagyják életben. Pfefferberg, a parancsnok útját állva, elvette pisztolyát, miközben az a Herr Direktorért kiáltott, hogy mentse meg. Kisvártatva azonban elengedték Motzeket, aki rögvest útnak indult hazafelé. Az őrtornyokat, amelyek Unt és más nem hivatásos katonákat annyi fejtörésre, annyi tervezgetésre késztették, elhagyottan találták. Néhány foglyot, a helyőrség fegyvereinek újdonsült örököseit, tüstént odairányítottak, hogy az arra járóknak jelezzék a régi rend változatlan uralmát. Mire eljött az éjfél, az összes SS-férfi és nő eltűnt a táborból. Oskar behívta Bankiert az irodába, és egy speciális raktár kulcsát adta át neki. Haditengerészeti készleteket tartalmazott, és az oroszok sziléziai támadása előtt a katowicei körzetben tárolták valahol. Feltehetően a folyami és a csatornákon közlekedő őrhajók legénységét volt hivatva ellátni, és Oskarnak tudomására jutott, hogy a Hadfelszerelési Felügyelőség egy kevésbé veszélyeztetett területen akar raktárhelyiséget bérelni a számára. Oskarnak - mint később mondta, “némi ajándék ellenében” - sikerült bérleti szerződést kötni velük. Ennek eredményeképp tizennyolc teherautó-rakomány kabát, egyenruha és alsónemű kelmével, fésűsfonállal és fésűsgyapjú szövettel, valamint félmillíó orsó cérnával és gazdag cipőválasztékkal gördült be Brinnlitz kapuján, ahol leszedték és elraktározták a készletet. Stern és mások állítása szerint Oskar tudta, hogy a háború befejeztével nála marad mindez, és foglyainak szánta ajándékul és kezdeti támogatásként új életükhöz. Egy későbbi dokumentumban Oskar ugyanezt hangoztatja. Azért pályázott e megbízásra, hogy - mint mondja - “a háború végén ruhaneművel láthassam el zsidó védenceimet… Zsidó textilszakértők százötvenezer USA dollárnál (békebeli árfolyamon számítva!) is többre becsülték ruházati cikkekből álló raktáramat.” Efféle felmérésre valóban alkalmas emberek álltak rendelkezésére Brinnlitzben - Juda Dresner például, akinek textilüzlete volt a Stradom utcában, vagy Itzhak Stern, aki a túlsó oldalon, egy textilvállalatnál dolgozott. Az ünnepségen, ahol az értékes kulcsot átadta Bankiernek, Oskar és felesége csíkos ruhában jelent meg. A teljes szerepcsere, melynek megvalósulásáért a DEF kezdeti időszaka óta dolgozott, szemmel láthatóan megvalósult. Amikor búcsúzni jött az udvarba, öltözékét könnyedén magára öltött álruhának vélte mindenki, amelyet éppoly könnyedén vet ismét le, mihelyt az amerikaiakkal összetalálkozik. A durva rabruha viselése mégsem teljesen nevetni való dolog, mert Oskar a szó legteljesebb értelmében örökké foglya maradt Brinnlitznek és az Emailiának. Nyolc fogoly ajánlkozott, hogy elkíséri Oskart és Emiliet. A nagyon is ifjú társaságban akadt azért egy házaspár is, Richard és Anka Rechen személyében. Edek Reubinski mérnök, a legidősebb útitárs is csaknem tíz évvel volt fiatalabb Schindleréknél. Ő közöl majd részleteket kalandos utazásukról. Úgy tervezték, hogy Oskar, Emilie és egy sofőr ül be a Mercedesbe. A többiek cserére szánt árucikkekkel - élelmiszerrel, cigarettával, itallal - megrakott teherautóban követik őket. Oskar nagyon szeretett volna már útnak indulni. A Vlaszov-féle csapattest már az előző napokban elvonult ugyan, s ezzel az oroszok részéről fenyegető veszély részben megszűnt. Gyanították viszont, hogy másnap reggel, vagy még hamarabb, újabb csapat érkezik Brinnlitzbe. A hátsó ülésről, ahol Emilie és Oskar rabruhában ültek - valljuk

be: nem foglyok, inkább álarcosbálba igyekvő polgárok módján -, Oskar még mindig tanácsokat mormolt Sternnek, utasításokat Bankiernek és Salpeternek. De láthatóan jobban szeretett volna már nem itt lenni. Ám amikor a kocsit vezető Dolek Grünhaut el akarta indítani a Mercedest, a motor nem működött. Oskar kikászálódott a hátsó ülésről, hogy a motortető alá nézzen. Nyugtalanság fogta el; mintha nem ő tartotta volna néhány órával korábban azt az imponálóan határozott beszédet. - Mi a baj? - kérdezte minduntalan. Grünhaut azonban nehezen tudta megállapítani a sötétben. Egy ideig eltartott, amíg felfedezte a hibát, mert más volt, mint amire számított. Valaki, aki félt Oskar eltávozásától, elvágta a vezetéket. A Herr Direktor búcsúztatására összegyűlt tömegben álló Pfefferberg a hegesztőműhelybe rohant, előhozta készülékét, és dolgozni kezdett. Oskar érezhető sürgetése zavart idegességet váltott ki belőle, verejtékezni kezdett, s mintha két bal kézzel ügyködött volna. Schindler folyton a kapura nézett, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek az oroszok. Nem volt alaptalan félelem - az udvarba gyűltek közül másokat is aggasztott ez az ironikus lehetőség -, a keményen dolgozó Pfefferbergnek pedig soká tartott a munkája. De Grünhaut kétségbeesett kulcsforgatására végül mégiscsak begyulladt a motor. A Mercedes, nyomában a teherautóval, rögvest útnak indult. Az általános izgalom miatt szertartásos búcsúzkodásra nem került sor, de Oskar és Emilie bizonysága szerint egy Hilfstein, Stern és Salpeter által aláírt levelet nyújtottak át Schindleréknek. A Schindler-karaván kigördült a kapun, a síneknél balra, Havlíckuv Brod felé fordult, abba az irányba, amely Európa biztonságosabb fertályát jelentette Oskar számára. Volt valami nászutazásszerű ebben a távozásban: Oskar, aki annyi nővel érkezett annak idején Brinnlitzbe, most a feleségével indult útnak. Stern és a többiek továbbra is az udvarban álldogáltak. Annyi sóvár reménykedés után végre a maguk urai voltak. Ennek súlyát, ennek bizonytalanságát kell most majd elviselniük. Az interregnum, a maga eseményeivel és veszélyeivel, három napig tartott. Az SS távozása után a pusztító gépezetnek egyetlen képviselője maradt Brinnlitzben: a német kápó, aki a gross-roseni foglyokkal jött Schindler táborába. Már Gross-Rosenben is vérszomjas ember hírében állt, Brinnlitzben aztán újabb ellenségeket szerzett magának. Egy csapat férfi fogoly az üzembe vonszolta barakkjából, és ott lelkesen és könyörtelenül arra a gerendára akasztotta fel, amellyel nemrégiben Liepold Untersturmführer fenyegette meg a táborlakókat. Néhány fogoly próbált közbe lépni, de a dühödt kivégzőket nem lehetett megfékezni. A béke időszakának első gyilkossága olyan esemény volt, amelyre nem egy brinnlitzi táborlakó mindvégig iszonyattal gondol majd vissza. Látták, amikor Amon a plaszówi Appelplatzon annak idején kötélre húzatta a szerencsétlen Krautwirt mérnököt, és más okból ugyan, de ez az akasztás is éppoly mélységes borzadályt keltett bennük. Mert Amon az Amon volt - nem lehetett megváltoztatni. E hóhérok ellenben az ő testvéreikbajtársaik. A kápót még akkor is otthagyták az elcsendesedett gépek fölött a kötélen, amikor már nem rángatózott tovább. Látványa azonban megzavarta-felkavarta az embereket, halála nem örömet, inkább kételyt idézett elő bennük. Az akasztásban részt nem vett foglyok közül néhányan végül levágták a kötélről, és elhamvasztották. A brinnlitzi tábor sajátságos jellegét példázza, hogy az egyetlen hulla, amelyet az előírás szerint a zsidók elégetésére szánt kazánba vetettek, egy árja holtteste volt. Másnap reggeltől estig tartott a haditengerészeti raktár készleteinek a szétosztása. Hatalmas végekben álló gyapjúbálák darabjait vágták le. Mojse Bejski csaknem három méter szövetet, teljes fehérneműkészletet és néhány gombolyag pamutot szánt minden fogolynak. Egyik-másik nő már aznap elkezdte varrni a ruhát, amelyben haza akart utazni. Mások viszont nem nyúltak hozzá a kelméhez, hogy áruba bocsátva legyen miből élniük a rájuk váró zavaros időszakban. Az Egipski cigarettakészletet is, amelyet Oskar zsákmányolt az égő Brnóból, részben szétosztották, és minden fogoly kapott Salpeter raktárából egy üveg vodkát. Kevesen fogyasztották el. Túl értékes volt ahhoz, hogy megigyák. Ezen a második estén sötétedés után egy Zwittau felől érkező Panzer-egység tűnt fel az úton. A kapu közelében egy bokor mögött megbúvó s puskával felszerelt Lutek Feigenbaum erős kényszert érzett, hogy az első tank közeledésekor tüzelni kezdjen, de jobban meggondolva, elhamarkodott lépésnek ítélte. A járművek zörögve haladtak el. A menetoszlop egyik hátsó harckocsijának ágyúsa a drótsövény és az őrtornyok láttán feltételezte,

hogy zsidó fegyencek lapulnak itt, s odafordítva ágyúját, két gránátot lőtt a táborba. Egyik az udvaron, másik a nők teraszán robbant fel. A gyűlölködés vaktában végrehajtott tette volt, amelyre a felfegyverzett foglyok talán a józanésztől vezetve, talán elképedésükben - nem válaszoltak. Amikor az utolsó harckocsi is eltűnt, a kommandó tagjai jajveszékelést hallottak az udvarból és a nők emeleti hálóterme felől. A gránátszilánkok megsebesítettek egy lányt. Ő maga sokkos állapotba került, de sérülése láttán az elmúlt évek minden visszafojtott bánata előtört a többi nőből. Siránkozásuk közepette a brinnlitzi orvosok megvizsgálták a lányt, és mindössze felületi sérüléseket találtak. Oskar és a vele utazók menekülésük első óráiban egy Wehrmacht teherautó-karaván nyomába szegődtek. Éjféltájban élni lehetett efféle fortéllyal, nem is háborgatta őket senki. Hallották, amint német utászok gépi berendezéseket robbantanak fel mögöttük, és lesből rajtaütő cseh partizánok támadásának távoli zaja ütötte meg időnként fülüket. Havlíckuv Brod városa közelében kissé lemaradhattak, mert az út közepén álló cseh partizánok megállították őket. Oskar továbbra is fogolynak adta ki magát. - E derék fickókkal együtt koncentrációs táborból menekülök. Az SS-őrség megszökött, Herr Direktor nemkülönben. Ez itt a Herr Direktor autója. A csehek megkérdezték, van-e fegyverük. Reubinski előjött a teherautóból, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Bevallotta, hogy van egy puskája. - Nem baj - mondta a cseh -, de jobb lesz, ha átadja nekünk. Előfordulhat, hogy az oroszok megállítják a kocsikat, s ha fegyvert találnak maguknál, nem tudják majd mire vélni a dolgot. Maguknak a rabruhájuk nyújt védelmet. Ebben a Prágától délkeletre, az Ausztriába vezető út mentén fekvő városban még mindig számítani kellett rá, hogy elégedetlen, lázongó osztagokkal találják szemben magukat. A partizánok a város főterére, a cseh Vöröskereszt épületébe irányították Oskart és a többieket. Ott biztonságban pihenhetnek az éjszaka hátralévő részében. De amikor a városba értek, a Vöröskereszt-alkalmazottak azt javasolták, hogy tekintettel a béke még igen bizonytalan voltára, a legnagyobb védelmet biztosító szállást a városi fogházban találják. A járműveket a Vöröskereszt épülete előtt, a téren hagyták, és Oskar, Emilie, valamint nyolc társuk néhány poggyásszal egyetemben a rendőrség nyitott celláiban töltötte az éjszakát. Amikor reggel visszamentek a térre, mindkét kocsit tönkretéve, kiraboltan találták. A Mercedes teljes kárpitozását letépték, a gyémántoknak hűlt helye maradt, a teherautó gumiabroncsait és mindkét kocsi motorját ellopták. A csehek filozofikus nyugalommal kommentálták a történteket. Ilyen időkben mindannyiunknak fel kell készülni némi veszteségre. Nem lehetetlen, hogy a világos bőrű, kék szemű Oskarban SS-szökevényt gyanítottak. A társaságnak nem volt hát többé saját szállítóeszköze, de dél felé, Kaplice irányában megindult a vasúti közlekedés, így a még mindig csíkos rabruhát viselő csoport vonaton folytatta útját. Reubinski megfogalmazása szerint “az erdőig mentek vonaton, azután gyalog”. Arra számítottak, hogy a Linztől messze északra fekvő, erdős határvidéken összeakadnak talán az amerikaiakkal. Fákkal szegélyezett úton baktatva, két fiatal amerikaira bukkantak, akik rágógumival szájukban ültek egy géppuska mellett. Egyik fogoly angolul kezdett velük beszélni. - Azt a parancsot kaptuk, hogy senkit ne engedjünk továbbmenni ezen az úton - mondta egyikük. - És vajon az erdőn át is tilos megkerülni? - kérdezte a fogoly. A katona tovább rágcsált. Ó, ez a rágógumis náció! - Azt hiszem, hogy nem - szólalt meg végre. Átvonultak hát az erdőn, és félóra múltán az útra érve, kettős menetoszlopban észak felé vonuló gyalogosszázaddal futottak össze. Az angolul tudó fogoly útján a század felderítőtisztjeivel kezdtek beszélgetni. A dzsipben ülő parancsnok maga is odahajtott, kiszállt és kikérdezte őket. Őszintén elmondták, hogy Oskar a Herr Direktor, ők pedig zsidók. Úgy érezték, bizton felfedhetik magukat, hiszen a BBC-ből értesültek, hogy az amerikai hadseregben számos német és zsidó származású katona szolgál. - Ne mozduljanak innen! - szólt a kapitány. Minden magyarázat nélkül elhajtott, és az ifjú gyalogosok némileg feszélyezett fennhatósága alatt hagyta a jövevényeket. A katonák Virginia cigarettával kínálták őket, és ez, akárcsak a dzsip, az egyenruhák, a felszerelés, egy hatalmas, életerős, béklyókat és ersatzot nem ismerő gyáripar szinte vakítóan csillogónak látszó terméke volt. Emilie és a foglyok tartottak tőle, hogy Oskart esetleg őrizetbe veszik, ő maga azonban szemlátomást

gondtalanul üldögélt a füvön, és mélyen magába szívta a hegyi erdők tavaszi levegőjét. Nála volt a héber levele, és tudta, hogy New York etnikailag olyan város, ahol a héber nyelv nem ismeretlen. Félóra múltán néhány katona tűnt fel, rögtönzött csoportosulásban, nem pedig a gyalogos katonák szabályos menetoszlopában közeledve az úton. Zsidó katonák csoportja volt, amelyhez egy tábori rabbi is csatlakozott. Túláradó érzelemmel eltelve, az egész társasággal összeölelkeztek, Emiliet és Oskart is beleértve. Mint ahogyan a foglyok megtudták, ők voltak az első életben maradt koncentrációs táborbeliek, akikkel a zászlóalj tagjai találkoztak. Az üdvözlés végeztével Oskar előhúzta héber nyelvű ajánlólevelét. A rabbi elolvasta, majd könnyek között részletesen ismertette a többi amerikaival a levélben foglaltakat. Újabb taps, újabb meleg kézfogás, ölelés következett. E fiatal amerikai katonák olyan hangoskodók, olyan gyerekesek, olyan nyíltak voltak! Noha alig egy-két nemzedékkel korábban kerültek csak ki KözépEurópából, olyannyira elamerikaiasodtak, hogy most kölcsönös csodálkozással szemlélték egymást Schindlerékkel meg a foglyokkal. A találkozás eredményeképp a Schindler-csoport két napot töltött az ezredparancsnok és a rabbi vendégeként az osztrák határon. Kitűnő kávét kaptak, olyat, amilyet a társaság hamisítatlan fogoly tagjai a gettó létrejötte óta nem ittak. Dús lakomákkal traktálták őket. Két nap elteltével a rabbi egy zsákmányolt sebesültszállító autóval ajándékozta meg őket, s azon a felső-ausztriabeli Linz romba döntött városába hajtottak. A béke második napján még mindig nem mutatkoztak az oroszok Brinnlitzben. A kommandó tagjait nyugtalanította, hogy tovább kell a táborban maradniuk, mint ahogy gondolták. Emlékeztek rá, hogy az SS Motzeknek és bajtársainak az elmúlt néhány napban tapasztalható szorongásától eltekintve - mindössze a kiütéses tífusz megjelenésekor mutatott félelmet. Ennélfogva tífuszjelző figyelmeztető táblákat akasztottak ki mindenfelé a drótkerítésre. Három cseh partizán jelent meg délután a kapunál, és a kerítésen át szóba elegyedtek az őrt állókkal. - A harcok véget értek - adták hírül. - Bármikor elmehettek, ha kedvetek tartja. - Amikor majd megérkeznek az oroszok - felelték a tábori kommandó tagjai. - Addig mindenkit itt tartunk. Válaszuk némiképp a fogolylélektan sajátosan kóros tünetét, azt az egy idő után jelentkező gyanakvást tükrözte, hogy a kerítésen kívüli világ veszedelmekkel van teli, és csak apránként szabad visszatérni oda. De egyszersmind megfontoltságukat is bizonyították szavaik, mert még nem vették bizonyosra, hogy az utolsó német egység is eltávozott. A csehek vállat vontak és továbbmentek. Azon az éjjelen, amikor Poldek Pfefferberg másokkal együtt őrt állt a főkapunál, motorkerékpárzúgás hallatszott az út felől. Ezek a gépek azonban nem hajtottak tovább, mint ahogy a Panzerek tették, hanem a tábor felé fordultak. SS-halálfej jelzéssel ellátott öt motorbicikli bukkant elő a sötétből, és nagy dübörgéssel az elülső kerítés mellé hajtva, megállt. Amikor az SS-katonák - Poldek emlékezete szerint igen fiatalok voltak kikapcsolták a motort, leszálltak és a kapuhoz közeledtek, odabenn heves vitába kezdtek a fegyveresek, hogy nem kellene-e azonnal lelőni a jövevényeket. A motorkerékpár-osztagot vezető altiszt szemlátomást tisztában volt a helyzetben rejlő kockázattal. Kinyújtott kézzel állt meg kissé távolabb a drótsövénytől. Benzinre van szükségük, mondta. Minthogy Brinnlitz üzemi tábor volt, feltételezte, hogy van benzinkészlete. Pfefferberg azt javasolta, hogy okosabb lesz, ha ellátják őket üzemanyaggal, és azután menjenek Isten hírével, mint ha tüzet nyitnak rájuk, s ezzel kétes kimenetelű helyzetet idézhetnek elő. Elképzelhető, hogy ezredüknek más egységei is a környéken tartózkodnak, és a puskalövések hangja odacsalná őket. Az SS-katonákat tehát beengedték, és néhány fogoly a garázsba ment benzint pumpálni. Az SS-altiszt sietett kinyilvánítani a táborkommandó tagjai előtt - akik kék kezeslábast öltve magukra, igyekeztek nem hivatalos őröknek vagy legalábbis német kápóknak látszani -, hogy ő semmi különöset nem talál abban, ha a foglyok fegyveresen védik táborukat. - Remélem, tisztában vannak vele, hogy itt tífuszosok vannak - szólt Pfefferberg németül, a figyelmeztető táblára mutatva. Az SS-katonák egymásra néztek.

- Két tucat emberünk már meghalt - folytatta Pfefferberg. - További ötven van elkülönítve a pincében. E kijelentés láthatóan nem maradt hatástalanul a halálfejes urakra. Fáradtak voltak. Menekültek. Mindez önmagában is elegendő. Nem óhajtották fertőzés kockázatával tetézni a többi veszélyt. Amikor húszliteres kannákban a benzin megérkezett, köszönetet mondtak, meghajoltak, és a kapun keresztül távoztak. A foglyok figyelték, miként töltik meg tankjaikat, és előzékeny módon a kerítés mellett hagyják azokat a kannákat, amelyek nem fértek be oldalkocsijaikba. Kesztyűt húztak, begyújtották, de túlságosan nem pörgették fel a motort, vigyázva, hogy ne pazarolják frissen szerzett üzemanyagukat efféle csinnadrattákra. Majd motorkerékpárjaiknak délről, a falu felől hallatszó zúgása mindinkább elhalkult. Emez udvarias együttlét után a kapuban állók nem találkoznak többé Heinrich Himmler gyűlöletes légiójának egyenruháját viselő katonákkal. A harmadik napon egyetlen orosz tiszt szabadította fel a tábort. Lóháton bukkant fel az utat és a vasúti kitérőt a brinnlitzi kapuval összekötő keskeny ösvényen. Amint közeledett, látni lehetett, hogy pónilovon ül, kengyelbe dugott vézna lába jóformán a földet éri, s lábszárát groteszkül hajlítja be a ló ösztövér hasa alatt. Úgy rémlett, mintha súlyos személyes áldozat árán hozott volna szabadságot Brinnlitznek, mivel elnyűtt mundért viselt, puskájának bőrszíját izzadság, téli fagy és hadakozás annyira tönkretette, hogy - akárcsak a ló kantárát - kötéllel kellett pótolni. Mint a lengyelek számára minden orosz, ez a szőke hajú, világos szemű tiszt is nagyon idegennek s egyszersmind nagyon ismerősnek rémlett. Lengyel-orosz keverék nyelven folytatott rövid beszélgetés után a kapuőrség beengedte az idegent. Érkezésének gyorsan híre ment az emeleti erkélyen. Amint leszállt lováról, Krumholzné csókkal köszöntötte. Mosolygott, és két nyelven kérte, hogy hozzanak ki széket a számára. Egyik fiatalember teljesítette kívánságát. Felállt a székre, ily módon akarván a többiek fölé magasodni - jóllehet a foglyok jó részének méretét tekintve semmi szükség nem volt e manőverre -, és szabályszerű felszabadítási beszédet tartott. Mojse Bejski megértette a lényegét. A dicsőséges szovjet hadsereg szabadította fel őket. Bemehetnek a városba, szabadon járhatnak-kelhetnek, amerre kedvük tartja. Mivelhogy a szovjet rendszerben, akárcsak a mesebeli mennyországban, nincsenek zsidók és keresztények, nincsenek férfiak és nők, szolgasorban élők és szabadok. Ne vetemedjenek semmiféle hitvány bosszúállásra a városban. Szövetségeseik rátalálnak majd minden zsarnokra, és ünnepélyes, méltó büntetést szabnak ki rájuk. Szabadságuk ténye legyen most minden más szempontnál fontosabb számukra. Mosolyogva lépett le a székről, mintegy jelezve, hogy a szónoklatnak vége, és készséggel válaszol kérdéseikre. Bejski és még néhányan beszélgetni kezdtek vele, mire önmagára mutatva, akadozó - inkább nagyszülőktől, mint szülőktől tanult - belorusz-jiddis nyelven közölte, hogy ő is zsidó. Meghittebb, bizalmasabb hangszínt kölcsönzött ez a beszélgetésnek. - Járt Lengyelországban? - kérdezte Bejski. - Jártam - felelt a tiszt. - Épp onnan jövök. - Maradtak ott zsidók? - Én egyet sem láttam. Foglyok gyűltek köréjük, fordítgatták, továbbadták egymásnak az elhangzottakat. - Maga hova valósi? - kérdezte a tiszt Bejskitől. - Krakkóba. - Két hete voltam Krakkóban. - És Auschwitz? Mit tud Auschwitzról? - Azt hallottam, hogy még mindig van néhány zsidó Auschwitzban. A foglyok gondolataikba mélyedtek. Az orosz szavai nyomán Lengyelország légüres térnek tűnt fel. Ha visszatérnének Krakkóba, úgy tengenének-lengenének a kietlen környezetben, ahogy a száraz borsó hánykolódik zörögve az üvegben. - Van-e valami, amiben segíthetnék maguknak? - kérdezte a tiszt. Ennivalót kértek. A tiszt úgy vélte, hogy szerezni tud részükre egy szekérrakomány kenyeret és talán lóhúst is.

Alkonyat előtt meg kell érkeznie. - De azért nézzék meg, mit lehet kapni a városban - tanácsolta. Az ötlet, hogy minden további nélkül menjenek ki a kapun, és csak úgy egyszerűen vásárolni kezdjenek Brinnlitzben, fantasztikusan újszerűnek hangzott. Egyesek még most is elképzelhetetlennek tartották. Pemper, Bejski és más fiatalemberek tovább faggatták a távozni készülő tisztet. Ha nincsenek zsidók Lengyelországban, akkor nincs hová menni. Nem útbaigazítást vártak tőle, csupán úgy érezték, meg kell a dilemmájukat beszélni vele. Az orosz, aki lova kantárját oldozta el éppen egy palánkról, abbahagyta foglalatosságát. - Nem tudom - szólt, rájuk pillantva. - Nem tudom, hová kellene menniük. Annyit mondhatok: kelet felé ne induljanak. De nyugat felé sem. - Ujjai ismét a csomót kezdték bogozni. - Sehol sem szeretnek bennünket. Az orosz tiszt bíztatására a brinnlitzi foglyok végre kimerészkedtek a kapun, hogy kapcsolatot próbáljanak teremteni a külvilággal. Először a fiatalok indultak útnak. Danka Schindel a szabadulást követő napon kiment a táborból, és felkapaszkodott a barakkok mögött emelkedő erdős dombra. Virágzani kezdett már a liliom meg a kökörcsin, és a költöző madarak tértek vissza Afrikából. Danka egy ideig a dombtetőn ülve élvezte a szabadságot, majd a lejtőn legurulva a fűben heverészett, magába szívta illatát, és az égboltot nézte. Oly sokáig maradt ott, hogy szülei már attól tartottak, meggyűlt a baja a városiakkal vagy az oroszokkal. Goldberg is korán távozott, talán a legelső volt, aki útnak indult Krakkóba, hogy felkutassa vagyonát. Mihelyt nyélbe tudja ütni, Brazíliába készült kivándorolni. Az idősebb foglyok nagy része a táborban maradt. Az oroszok betelepedtek Brinnlitzbe; a falu fölötti dombon álló villát foglalták le tiszti szállásként. Leölt lovat szállítottak a táborba, amit a foglyok farkasétvággyal faltak fel, noha kenyérből, zöldségfélékből és Emilie Schindler zabkásájából álló eddigi étrendjük után egyesek nagyon is zsírosnak találták. Lutek Feigenbaum, Janek Dresner és a fiatal Sternberg tarhálni indultak a városba. Cseh partizán járőrök cirkáltak a városban, a német származású brinnlitzi lakosság ennélfogva igen körültekintően viselkedett a felszabadult foglyokkal. Egy fűszeres közölte a fiúkkal, hogy szívesen rendelkezésükre bocsát egy zsák cukrot a raktárából. Az ifjú Sternberg nem tudott ellenállni a cukornak, belenyomta ábrázatát, és marokszámra nyelte. Kegyetlenül beteg lett tőle. Rá kellett jönnie arra, amit Nürnbergben és Ravensburgban a Schindler-csoport is felfedezett: a szabadságot és a bőséget csak apránként szabad birtokba venni. E városi expedíció fő célja a kenyérszerzés volt. Feigenbaum, mint a brinnlitzi kommandó tagja, pisztollyal és puskával volt felszerelve, és amikor a pék bizonygatta, hogy nincs kenyere, egyik fogoly így szólt: - Fenyegesd meg a puskával! - A pék végül is sudetendeutsch volt, elméletileg tehát helyeselnie kellett az ő meghurcoltatásukat. Feigenbaum rászegezte a fegyvert, és a bolton keresztül a mögötte fekvő lakásba nyomult, hogy előkerítse az eldugott lisztet. Egyik szobában a pék felesége és két lánya halálos rémületben bújtak egymáshoz. Döbbenetükben olyannyira emlékeztettek az akcióktól rettegő krakkói családokra, hogy Feigenbaum mélységesen elszégyellte magát. Fejbólintással köszöntötte a nőket, mintha baráti látogatásra jött volna, és eltávozott. Hasonló szégyenérzet fogta el Mila Pfefferberget, amikor első ízben látogatott be a faluba. Ahogy a főtérre ért, egy cseh partizán megállított két szudétanémet lányt, és leparancsolta róluk a cipőjüket, hogy Mila, akinek csak fapapucsa volt, kiválaszthassa a számára megfelelőbbet. Ez az önkényes magatartás Mila arcába kergette a vért, mialatt a gyalogjárón ülve zavartan válogatott a cipők között. A partizán átnyújtotta a szudéta lánynak a facipőt, és továbbindult. Mila ekkor visszafordult, a lány után szaladt, és odaadta cipőjét. A sudetendeutscherin Mila emlékezete szerint egyetlen nyájas szóval sem nyugtázta tettét. Esténként nőkért jöttek az oroszok a táborba. Pfefferberg egyikük fejének szegezte pisztolyát, miközben a katona benyomult a nők szállására, és megragadta Krumholznét. (Krumholzné még évekkel később is felrója ezt Pfefferbergnek, ekképp korholva megmentőjét: “Egyszer akart végre megszöktetni egy fiatalember - hát nem megakadályozta ez a gazfickó!”) Három lányt, többé-kevésbé saját akaratából, vendégségbe vittek magukhoz az oroszok, ahonnan három - mint mondták kellemesen töltött nap után tértek vissza. A foglyoknak elegük volt Brinnlitzből, és még azon a héten útnak is indultak. A családtagjaikat

gyászolók közül egyesek nem kívánták többé viszontlátni Lengyelországot, inkább egyenesen nyugatra mentek. A Bejski fiúk, ruhaneművel, vodkával fizetve az útiköltséget, Olaszországba távoztak, ahol a cionisták Palesztinába tartó hajójára szálltak. Dresnerék Morva- és Csehországon keresztül gyalogszerrel Németországba érkeztek, s amikor a bajorországi Erlangen egyeteme még abban az évben megnyitotta kapuját, Janek az első tíz hallgató között iratkozott be. Manci Rosner visszatért Podgórzéba, ahol megállapodásuk szerint Henryvel találkoznia kellett. Henry Rosner pedig, aki Olekkel együtt Dachauból szabadult ki, egy napon táborbeli foglyok csíkos rabruháját viselő foglyot pillantott meg egy müncheni pissoir-ban. Megkérdezte, hol volt deportálva. - Brinnlitzben - felelte az ember. Elmondta Henrynek (mint kiderült, pontatlanul), hogy egyetlen idős asszony kivételével mindenki életben maradt Brinnlitzben. Ami Mancit illeti, ő egy unokatestvérétől értesült Henry megmeneküléséről. A Podgórzéban várakozó Manci szobájába egyik napon belépett ez a rokona, és egy lengyel újságot lobogtatott kezében, mely a Dachauban szabadult lengyelek névsorát közölte. - Csókolj meg, Manci - szól az unokatestvér. - Henry is, Olek is életben van. Regina Horowitz ugyancsak egy megbeszélt találkozóhelyre akart eljutni. Három hétig tartó utazás után ért lányával, Niusiával Brinnlitzből Krakkóba. Szobát bérelt - a tengerészeti raktárból juttatott segély lehetővé tette ezt -, és várta Doleket. Megérkezését követően nyomozni próbáltak Richard után, de nem volt hír felőle. A nyár folyamán Regina egy alkalommal megnézte az Auschwitzról készült orosz filmet, amelyet díjtalanul mutattak be a lengyel lakosságnak. Látta a táborbeli gyerekeket ábrázoló emlékezetes képeket, ahogy a szögesdrót mögül kinéznek, vagy apácák kíséretében Auschwitz I árammal töltött kerítése mellett vonulnak el. A bűbájos kis Richard a legtöbb filmkockán szerepelt. Regina sikoltozva ugrott fel helyéről, és hagyta ott a mozit. Az igazgató és jó néhány járókelő kinn az utcán próbálta megnyugtatni. - A fiam, a fiam az! - sikította megállás nélkül. Most, amikor tudta már, hogy a gyerek életben van, sikerült a további tényeket is kinyomoznia: az oroszok egy zsidómentő szervezet gondjára bízták Richardot. Mivel szüleit halottnak hitték, a testület Horowitzék régi ismerőseit, egy Liebling nevű családot kért meg, hogy vegyék magukhoz a gyereket. Regina megkapta a címet, és amikor Lieblingék lakásához érkezett, hallotta, amint Richard egy serpenyőt ütögetve így kiált: “Ma mindenkinek jut leves!” Kopogott az ajtón, mire a gyerek Lieblingnét hívta, hogy nyissa ki. Így kapta vissza fiát. Ám a plaszówi és auschwitzi vesztőhelyek látványa után valahányszor Richard a játszótéri hinták lengőszerkezetét megpillantotta, hisztériás rohamot kapott. Oskar és útitársai Linzben jelentkeztek az amerikai hatóságnál, ahol elvették tőlük amúgy sem megbízható sebesültszállító autójukat, és teherautóval észak felé, Nürnbergbe, egy hatalmas gyűjtőtáborba vitték őket, amely koncentrációs táborokból útnak indult foglyokkal volt tele. Amit sejtettek, beigazolódott: nem olyan egyszerű dolog a felszabadulás. Richard Rechennek egy nagynénje élt Konstanzban, a svájci határon fekvő tó partján. Amikor az amerikaiak megkérdezték, van-e hová menniük, ezt a nagynénit nevezték meg. A nyolc fiatal brinnlitzi fogoly mindenképp át akarta vinni Schindleréket a határon, nehogy egy Németország elleni váratlan bosszúhullám, akár az amerikai övezetben is, igazságtalan megtorlásoknak tegye ki őket. A nyolc útitárs mindegyike egyébként a kivándorlás gondolatával foglalkozott, és úgy vélekedtek, hogy Svájcból könnyebben lehet nyélbe ütni a dolgot. Reubinski visszaemlékezik, hogy Nürnbergben szívélyes kapcsolatban álltak ugyan az amerikai parancsnokkal, szállítóeszközt mégsem volt hajlandó rendelkezésükre bocsátani, amellyel a délre fekvő Konstanzba eljuthattak volna. Nem maradt más hátra tehát, mint részben gyalogszerrel, részben vonaton tenni meg a Feketeerdőn keresztül az utat. Ravensburg közelében felkeresték a helybeli fogolytábort, és beszéltek az amerikai parancsnokkal. Néhány napig ott vendégeskedtek, pihentek és jól éltek a hadsereg kosztján. Viszonzásképp késő éjszakáig meséltek Amonról, Plaszówról, Gross-Rosenről, Auschwitzról, Brinnlitzről vendéglátójuknak, a zsidó származású parancsnoknak. Remélték, hogy egy teherautót vagy valamilyen más szállítóeszközt kapnak tőle konstanzi útjukra. Teherautót nem tudott rendelkezésükre

bocsátani, de adott egy autóbuszt és némi elemózsiát az útra. Jóllehet Oskarnak még mindig több mint ezer márkát érő gyémántja s valamennyi pénze is volt, az autóbuszt feltehetően nem kellett megvenniük, hanem ajándékba kapták. A német hivatali bürokratákkal folytatott ügyletei után nagyon is szokatlan lehetett Oskar számára az efféle elintézésmód. Konstanztól nyugatra, a francia megszállási övezetben fekvő svájci határfaluban, Kreuzlingenben álltak meg a busszal. Rechen a vaskereskedésbe ment drótvágó ollót vásárolni. A csoport ekkor még minden bizonnyal rabruhát viselt. A pult mögött álló ember két feltevés között választhatott: a) az illető fogoly, aki francia pártfogóját hívja esetleg ide, ha nem kapja meg, amit kíván; b) álruhában menekülő német tiszt, akit viszont illik segíteni. A határt jelző drótsövény Kreuzlingen közepét szelte ketté, és német oldalon a Sureté Militaire francia őrszemei ügyeltek rá. A csoport tagjai a falu szélén odaléptek a kerítéshez, elnyisszantották a drótot, megvárták, amíg az őrszem a felügyeleti körzet túlsó végéhez ér, s ekkor átsurrantak svájci területre. Szerencsétlenségükre egyik útkanyarulatból meglátta őket egy falubeli asszony, és nyomban riasztotta a francia meg a svájci határrendőrséget. A svájci falunak a német oldalon levő falvakéhoz a megtévesztésig hasonló főterén a rendőrség közrefogta a csoportot, a szökni próbáló Richard és Anka Rechent rendőrkocsival üldözőbe vette és elfogta. Schindlert és a foglyokat félórán belül visszairányították a franciákhoz, akik tüstént átkutatták holmijukat, s amikor az ékszereket meg a pénzt megtalálták, a nemrégiben még német börtön magánzárkáiba csukták őket. Reubinskinek semmi kétsége nem volt afelől, hogy koncentrációs táborbeli őröknek nézik őket. S ilyen helyzetben az amerikai vendégeskedés folyományaként jelentkező súlygyarapodás határozottan ártott nekik, mivel nem látszottak olyan kiéhezetteknek, mint amikor Brinnlitzből elindultak. Külön-külön hallgatták ki őket utazásuk és a magukkal hozott értéktárgyak felől. Mindannyian valószerű történettel szolgáltak, de nem tudták, vajon a többi is ugyanazt vallja-e. Az amerikaiakkal szemben nem érzett félelem kerítette most hatalmába őket, mert ha a franciák kiderítik Oskar kilétét és brinnlitzi ténykedését, nyilvánvalóan vádat emelnek ellene. Az Oskar és Emilie érdekében köntörfalazó, kitérő válaszokat adó társaságot egy álló hétig tartották fogva. Ami Schindleréket illeti, tudtak már annyit a zsidóságról, a zsidó vallásról, hogy a legáltalánosabb kérdésekre megfeleljenek. Ám Oskar magatartása és testi kondíciója aligha tette “az SS frissen szabadult foglyának” státusát egykönnyen hihetővé. Héber ajánlólevele pedig sajnálatos módon Linzben, az amerikaiak kartotékai között hevert. Edek Reubinskit, a nyolcak vezetőjét kérdezték ki a legalaposabban. Amikor fogsága hetedik napján a kihallgatási helyiségbe vitték, civil ruhás, lengyelül beszélő idegent talált ott, akinek ellenőriznie kellett, igazat állít-e Reubinski, amikor krakkóinak vallja magát. Valamilyen okból, talán a lengyelnek a kihallgatáson tanúsított részvétteli magatartása, avagy a nyelv családias, meghitt volta miatt, Reubinski magába roskadt, könnyekre fakadt, és gyorsan pergő lengyel szavakkal elejétől végig elmondta a történetet. Ezután egyenként hívták be a többieket, rámutattak Reubinskire, közölték velük, hogy mindent bevallott, és felszólították őket, hogy saját verziójukban mondják el ők is lengyelül az igazat. Amikor déltájban kiderült, hogy a különféle beszámolók összhangban vannak egymással, az egész társaságot, Schindlerékkel együtt, a hivatali helyiségbe hívták, ahol a kihallgatást végző két ember megölelte a csoport tagjait. Reubinski állítása szerint a francia sírt. Mindenki ámultan szemlélte e tüneményt - egy vallató, aki könnyekre fakad. Majd összeszedte magát, s ebéddel vendégelte meg mindannyiukat: kollégáit, Schindleréket és a többi nyolc embert. Aznap délután Konstanzba, egy tóparti szállodába költöztették át őket, ahol a francia katonai parancsnokság költségén töltöttek néhány napot. Mikor Emilie, Reubinski, Rechenék és a többiek társaságában Oskar vacsorához ült aznap este a szállodában, már minden vagyona rég a szovjetek kezén volt, néhány utolsó ékszere és a pénze pedig a felszabadítók hivatali gépezetének útvesztőjében tűnt el. Voltaképpen egy fillérje sem maradt, de azért olyan kitűnő étvággyal evett, ahogyan egy jó szállodában, “családja” számos tagjának jelenlétében enni lehet. E magatartás egyébként a jövőben is jellemző lesz rá.

Epilógus Oskar életének nagy korszaka véget ért. A béke sosem hozta annyira lázba, mint a háború. Feleségével együtt Münchenbe ment, ahol egy ideig Rosnerékkal laktak együtt, mivel Henryt és fivérét egy müncheni étterembe szerződtették muzsikálni, ami gondtalan megélhetést biztosított számukra. Egyik hajdani fogoly, aki Rosnerék szűk kis lakásában találkozott Oskarral, megdöbbent rongyos zakója láttán. Krakkóban és Morvaországban hagyott vagyona feltehetően az oroszok kezébe került, megmaradt ékszereit pedig élelemre, italra cserélte. A Münchenbe érkező Feigenbaumék megismerkedtek legújabb szeretőjével, egy zsidó lánnyal, aki Brinnlitznél rosszabb táborból szabadult fel. Nem egy látogató, aki jelenlegi otthonában felkereste Oskart, bármennyire szemet hunyt is egyébként Oskar kalandéhsége fölött, Emilie miatt most elszégyellte bizony magát. Végtelenül bőkezű barát volt még mindig, és megszerezhetetlen árucikkek sikeres felhajtója. Henry Rosner felidézi, hogy a csirkehúst nélkülöző Münchenben Oskar csirkebeszerző forrásra talált. Mélységesen ragaszkodott zsidó foglyainak Németországba települt csoportjához - Rosnerékhez, Pfefferbergékhez, Dresnerékhez, Feigenbaumékhoz, Sternbergékhez. Egyes kétkedők későbbi állítása szerint mindenkinek, aki koncentrációs táborokkal kapcsolatban állt, ajánlatos volt akkoriban zsidó barátai körében védelmet keresni. Az ő ragaszkodása azonban nem ilyen ösztönös ravaszkodásból fakadt. Családjának érezte a “Schindlerzsidókat”. Együtt hallották, hogy Patton amerikai katonái ez év februárjában kézre kerítették Amon Goeth-öt Bad Tölzben, ahol egy SS-szanatóriumban gyógykezelték. Börtönbe vetették Dachauban, majd a háború befejeztével átadták az új lengyel kormányzatnak. Amon valójában az első németek között volt, akiket a lengyeleknek igazságszolgáltatás céljából kiadtak. Számos egykori foglyot idéztek be tanúként. A magát hiú reményekkel áltató Amon mentő tanúi közé számította Helen Hirschet és Oskar Schindlert is. Oskar nem ment el Krakkóba a tárgyalásra. A jelenlevők azt tapasztalták, hogy a cukorbetegségtől lefogyott Goeth szelíd modorban, de a bűntudat minden jele nélkül védekezett. Bizonygatta, hogy az összes kivégzést, az összes deportálást felettesei által aláírt parancsra hajtotta végre, így hát - úgymond - nem ő, hanem azok követtek el bűnt. A parancsnok saját kezű gyilkosságairól szóló tanúvallomások rosszindulatú túlzásnak tekinthetők, folytatta Amon. Néhány foglyot szabotázs miatt ki kellett ugyan végezni, de háború idején mindig akadnak szabotálók. Mietek Pemper a tárgyalóteremben várta, hogy tanúvallomásra szólítsák fel. Egy mellette ülő plaszówi fogoly a vádlottak padján ülő Goeth-öt nézte, és közben így suttogott: - Ez az ember még mindig rémületet kelt bennem. - Pemper, a vád koronatanúja, pontos listával szolgált Amon bűntetteiről. Ezután mások következtek, köztük a szomorú emlékeket pontosan felidéző dr. Biberstein és Helen Hirsch. Amont halálra ítélték, és 1946. szeptember 13-án Krakkóban felakasztották, pontosan két évvel azután, hogy zugkereskedés vádjával az SS letartóztatta Bécsben. A krakkói lapok tudósítása szerint a legcsekélyebb bűnbánat nélkül ment a bitófa alá, és nemzetiszocialista tisztelgéssel búcsúzott az élettől. Az amerikaiak által őrizetbe vett Liepold személyazonosságát maga Oskar állapította meg Münchenben. Egyik brinnlitzi fogoly kísérte a letartóztatottak sorához, és állítása szerint Oskar a következő kérdést tette fel a tiltakozó Liepoldnak: - Akarja, hogy én ismerjem fel, vagy inkább az az ötven dühös zsidó, aki odalenn várakozik az utcán? Liepoldra is kötél várt, nem a brinnlitzi bűnei, hanem Budzynban elkövetett régebbi gyilkosságai miatt. Oskar alighanem foglalkozott már ekkor az argentínai kivándorlás tervével, ahol farmerként, nutriatenyésztőként akart megélni, minthogy e dél-amerikai vizekben élő, nagy termetű rágcsálónak rendkívül értékes bőre van. Oskar szentül hitte, hogy ugyanaz a csalhatatlan üzleti ösztön, amely 1939-ben Krakkóba irányította lépteit, most az Atlanti-óceán túlsó partja felé hajtja. Pénze nem volt, de a Joint Distribution Committee nevű nemzetközi zsidó segélyszervezet, amelynek Oskar információkkal szolgált a háború alatt, és amely ismerte ténykedését, hajlandónak mutatkozott a támogatására. 1949-ben tizenötezer dollár ex gratia összeget utaltak ki számára, és “az arra illetékes személynek” szóló ajánlólevelet is adtak, amelyet a Joint igazgatótanácsának alelnöke, M. W. Beckelman írt alá. Szövege a következő:

Az Amerikai Joint Distribution Committee alaposan megvizsgálta Schindler úrnak a háború és megszállás alatti tevékenységét… A legteljesebb meggyőződéssel javasoljuk, hogy minden szervezet és minden egyén, akivel/amellyel Schindler úr kapcsolatba kerül, a lehető legnagyobb támogatásban részesítse, kiváló szolgálatának elismeréseképpen… Egy náci kényszermunkatábor először Lengyelországban, majd a Szudétaföldön való fenntartásának örve alatt Schindler úr olyan zsidó férfiakat és nőket alkalmazott munkásként és részesített ily módon oltalomban, akik Auschwitzban vagy más hírhedt koncentrációs táborokban eleve pusztulásra voltak ítélve… “Schindler brinnlitzi tábora - közölték szemtanúk a Joint Distribution Committee-vel - az egyetlen tábor volt a nácik megszállta területen, ahol egyetlen zsidót nem pusztítottak el, nem vertek meg, hanem mindvégig emberi módon bántak velük.” Most, amikor új életet próbál a maga számára teremteni, segítsük őt ebben, ahogyan ő is segítette hittestvéreinket. Amikor útnak indult Argentínába, fél tucat Schindlerjude családot vitt magával, s nem egynek hajójegyét is fizette. Buenos Aires tartományban, egy farmon telepedett meg Emilie-vel, és csaknem tíz évig dolgozott ott. Egykori foglyok, akik nem találkoztak Oskarral ezekben az években, nehezen tudták farmerként elképzelni, mivel a nap-nap után ismétlődő foglalatosságokért sohasem lelkesedett. Egyesek azt állítják - és van is benne némi igazság -, hogy az Emailia és Brinnlitz a Stern- és Bankier-félék szakértelme miatt volt, a maga bizarr módján, sikeresnek tekinthető vállalkozás. Oskar Argentínában semmilyen efféle támasszal nem rendelkezett, nem számítva persze felesége gyakorlati érzékét és falusiasan dolgos természetét. Abban az évtizedben bizonyosodott be, amikor Oskar nutriatenyésztéssel foglalkozott, hogy a csapdával történő vadászással szemben, tenyésztés útján nem állítható elő megfelelő minőségű szőrme. Számos nutriatenyészet belebukott a vállalkozásba, és 1957-ben Schindlerék farmja is csődbe jutott. Emilie és Oskar Buenos Aires egyik déli külvárosába, San Vicentébe, a B’nai B’rith által felkínált házba költözött. Oskar üzletszerzőként próbált elhelyezkedni. Egy éven belül azonban visszatért Németországba. Emilie Argentínában maradt. Oskar kicsiny lakást bérelt Frankfurtban, és egy cementgyár megvételéhez szükséges tőkét igyekezett előteremteni. Lengyelországi és csehszlovákiai ingatlanainak elvesztése fejében tekintélyes összegű kártérítést próbált a nyugatnémet pénzügyminisztériumtól szerezni. Erőfeszítése csekély eredménnyel járt. Oskar egykori foglyai közül némelyek a köztisztviselői kar középrétegeiben lappangó hitlerizmusnak tulajdonítják, hogy a német kormányzat elmulasztotta az őt megillető jóvátétel kiutalását. Oskar követelésének teljesítése azonban jobbára technikai akadályokon múlt; a hozzá intézett minisztériumi levelekben semmiféle hivatali rosszindulatnak nem lehet nyomára lelni. A Schindler-féle cementüzem a Joint Distribution Committee által kiutalt alaptőkéből és számos olyan Schindler-zsidó “kölcsönéből” kezdte el működését, akinek jól ment sora a háború utáni Németországban. A vállalkozás rövid életű volt. 1961-re Oskar újra csődbe jutott. Üzemének sokat ártott az egymást követő zimankós telek sora, amikor az építőipar működése leállt, de a Schindler-táborbeliek egy részének véleménye szerint Oskar nyughatatlan természete és a mindennapos rutinmunka iránti ellenszenve is hozzájárult a vállalkozás bukásához. Az Izraelben élő Schindler-zsidók tudomást szereztek gondjairól, és még abban az évben meghívták, hogy költségükön látogasson el hozzájuk. Közlemény jelent meg az izraeli lengyel nyelvű újságban, felkérve a brinnlitzi koncentrációs tábor minden egykori lakóját, aki ismerte “a német Oskar Schindlert”, hogy lépjen kapcsolatba a lappal. Oskart túláradó lelkesedéssel fogadták Tel-Avivban. A táborlakók háború után született gyermekei köréje csődültek. Oskar kissé eltestesedett, arca is vaskosabb, húsosabb lett. De az összejöveteleken, fogadásokon minden régi ismerőse a hajdani, fékezhetetlen Oskart fedezte fel benne. A dünnyögve mondott elmés szavak, az ellenállhatatlan Charles Boyer-i báj, a csillapíthatatlan mohóság túlélte a két tönkremenést. Ebben az évben állították Adolf Eichmannt bíróság elé, és Oskar Izraelben tett látogatása némileg felhívta magára a nemzetközi sajtó figyelmét. Az Eichmann-tárgyalás kezdete előtti napon a londoni Daily Mail tudósítója vezércikkben taglalta a két ember tevékenysége közötti különbséget, annak a felhívásnak a

bevezető szavait idézve, amelyet a Schindlerjudék tettek közzé Oskar megsegítésére: “Nem feledjük az egyiptomi rabszolgaságot, nem feledjük Hámánt, nem feledjük Hitlert. Ám nemcsak a bűnösöket… az igazakat sem feledjük. Ne feledkezzünk meg Oskar Schindlerről.” A tömegpusztítást túlélő zsidók egy része hitetlenkedve fogadta olyanfajta jótékony hatású kényszermunkatáborok létezésének tényét, amilyen Oskaré volt. A Schindler jeruzsálemi látogatása alkalmával rendezett sajtókonferencián egyik újságíró kifejezésre is juttatta e kétkedést. - Hogyan tudja megmagyarázni - tette fel a kérdést -, hogy ön a krakkói körzet összes magas beosztású SS-funkcionáriusát ismerte, és rendszeres összeköttetésben állt velük? - A történelem eme szakaszában - felelte Oskar - nehéz lett volna a jeruzsálemi főrabbival vitatni meg a zsidók sorsát. Oskar argentínai tartózkodásának vége felé a Jád Vásém Tanúságok-Bizonyítékok Osztálya átfogó ismertetést kért és kapott tőle krakkói és brinnlitzi tevékenységéről. A Jád Vásém ügyintéző bizottsága, saját elhatározásából s egyszersmind Itzhak Stern, Jakob Sternberg és Mojse Bejski (Oskar egykori pecséthamisítója ma nagy tudású, köztiszteletben álló ügyvéd) befolyására fontolgatni kezdte, hogy hivatalos elismerésben részesítse Oskart. A bizottság elnöke Landau, az Eichmann-tárgyalásokat vezető bíró volt. A Jád Vásém tömegnyi tanúvallomást gyűjtött Oskarral kapcsolatosan. A nyilatkozatok hatalmas gyűjteményében négy rosszalló vélemény található. Mind a négy tanú egybehangzóan megállapítja ugyan, hogy Oskar nélkül elpusztultak volna, de a háború első hónapjaiban alkalmazott üzleti módszereit mindannyian kifogásolják. Az elmarasztaló tanúvallomások közül kettő - a korábbiakban C.-ként emlegetett - apa és fiú tollából származik. Oskar annak idején barátnőjét, Ingridet ültette be C.-ék zománcáruüzletébe Treuhändernek. A harmadik nyilatkozat C.-ék titkárától származik, és megismétli mindama veréssel és fenyegetéssel kapcsolatos vádat, amelyet Stern 1940-ben hozott Oskar tudomására. A negyedik tanú azt állítja, hogy a háború előtt részvényese volt az akkor még Rekord néven ismert s később Oskar tulajdonába került zománcárugyárnak, és Oskar - bizonygatja a vallomás - nem akarta elismerni ezt a tényt. A Schindlerjudék bizonyítékhalmaza mellett Landau bíró és testülete nyilván jelentéktelennek tekintette e négy tanúvallomást, és nem fűzött hozzájuk megjegyzést. Minthogy mind a négyen kijelentették, hogy életüket minden kétséget kizáróan Oskar mentette meg, a bíróság tagjai alkalmasint nem mulasztották el megkérdezni, hogy ha Oskar valóban bűnt követett el ellenük, vajon miért tett meg minden tőle telhetőt a megmentésükért. Tel-Aviv városa juttatta elsőként kifejezésre Oskar iránti tiszteletét. Ötvenharmadik születésnapján dísztáblát leplezett le a Hősök Parkjában. A felirat szerint a brinnlitzi fogolytábor ezerkétszáz lakóját megmentette, és noha a szöveg számbelileg kevesebbet mond a valóságnál, kifejezésre juttatja a hálát, a szeretetet, amellyel e táblát állították. Tíz nappal később Jeruzsálemben Igaz Embernek nyilvánították Oskart. E sajátosan izraeli kitüntető cím azon az ősi törzsi feltevésen alapszik, hogy a nem zsidók tömegében Izrael Istene mindenkor gondoskodik egy-egy igaz ember jótékony befolyásáról. Oskart felkérték, hogy ültessen el egy szentjánoskenyérfát a Jád Vásém múzeumhoz vezető Igazak Útján. A táblával megjelölt fa, az összes többi Igaz Ember nevében ültetett fával együtt, ma is ott áll egy ligetben. A munkásait törvényellenesen - és Kruppék, Farbenék számára elképzelhetetlen módon - élelmező-védelmező Julius Madritsch fája is fellelhető itt, éppúgy, mint plaszówi üzemvezetőjéé, Raimund Titsché. Kevés emlékfa nőtt három méternél magasabbra ezen a köves dombháton. A német lapok történeteket közöltek Oskar háborús mentési akcióiról, valamint a Jád Vásémünnepségekről. E magasztaló hangon írt cikkek nem tették Oskar számára könnyebbé az életet. A frankfurti utcákon megvetően rásziszegtek, köveket dobáltak feléje, munkások csoportja csúfondárosan kiáltotta oda, hogy őt is el kellett volna égetni a zsidókkal együtt. 1963-ban megvert egy gyári munkást, aki “zsidónyalónak” nevezte, és az illető testi sértés vádjával feljelentette. A helyi törvényszéken, a német igazságszolgáltatás e legalacsonyabb fórumán, Oskart megdorgálta és pénzbüntetésre ítélte a bíró. “Ha nem okoznék nekik akkora örömet, megölném magam”, írta Henry Rosnernek. E megaláztatások következtében egyre inkább rászorult egykori védenceire. Érzelmi és anyagi biztonságot egyedül ők jelentettek számára. Élete hátralévő részében néhány hónapot minden évben náluk tölt. Tisztelettől övezve, jó körülmények között él Tel-Avivban és Jeruzsálemben, ingyenesen étkezik a Ben Jehuda utcai román étteremben Tel-Avivban, noha időnként kénytelen elviselni Mojse Bejskí fiúi törődését,

aki három dupla konyakra próbálja korlátozni Oskar esténkénti alkoholfogyasztását. De aztán mindig visszatér létének másik - kitagadott - felébe, Frankfurt központi pályaudvarától pár száz méterre levő szegényes, kényelmetlen lakásába. A Los Angelesben élő Poldek Pfefferberg levélben fordult abban az évben az Egyesült Államokban megtelepedett többi Schindlerjudéhoz, buzdítva őket, hogy adományozzák évenként legalább egynapi jövedelmüket Oskar Schindlernek, aki - Pfefferberg szavait idézem - “csüggedten, magányosan és csalódottan” él. Oskar továbbra is évenkénti látogatásokon alapuló kapcsolatot tartott fenn a Schindler-zsidókkal. Időszakos program szabályozta életét: fél esztendeig izraeli pillangó, fél esztendeig frankfurti lárva. Pénze változatlanul kevés volt. Egy tel-avivi bizottság, amelynek megint csak Itzhak Stern, Jakob Sternberg és Mojse Bejski voltak a tagjai, megpróbálta kijárni, hogy a nyugatnémet kormányzat megfelelő kegydíjban részesítse Oskart. Kérelmük indokául háború alatti hősies magatartására, elveszett vagyonára és az azóta megromlott egészségi állapotára hivatkoztak. Első hivatalos gesztusként, a német kormány 1966-ban érdemkereszttel tüntette ki, melynek átadási ünnepségén Konrad Adenauer elnökölt. 1968. július 1-jéig kellett azonban várni, amíg a pénzügyminisztérium értesítette, hogy havi kétszáz márka nyugdíjat utal ki számára. Három hónappal később a limburgi püspök a Szent Szilveszter pápai lovagrendet adta át Schindler nyugdíjasnak. Oskar továbbra is készségesen vett részt a Szövetségi Igazságügyminisztérium háborús bűnösöket felkutató munkájában. Ebben az ügyben kérlelhetetlennek mutatkozott. 1967-es születésnapján bizalmas felvilágosítást adott a plaszówi koncentrációs tábor személyzetének számos tagjáról. Ekkori nyilatkozatának szövege bizonyítja, hogy készséggel szolgál bizonyítékokkal, de ugyanakkor rendkívül lelkiismeretes tanú. Őszintén megmondja, ha valamelyik SS-katonáról keveset vagy semmit sem tud. Ez történt egy Zugsburger nevű SS-katona vagy az indulatos természetű felügyelőnő, Fräulein Ohnesorge esetében. Minden tétovázás nélkül nevezi viszont gyilkosnak és kizsákmányolónak Boscht, hozzátéve, hogy 1946-ban, az egyik müncheni pályaudvaron felismerte őt, odalépett hozzá, és megkérdezte, vajon Plaszów után tud-e valaha is nyugodtan aludni. Ez idő tájt - közli Oskar - Bosch kelet-német útlevéllel rendelkezett. Egy Mohwinkel nevű felügyelőt, a Német Hadianyaggyár megbízottját, szintén minden teketória nélkül elmarasztalja: “értelmes, de embertelen” - foglalja össze Oskar a véleményét róla. Goeth testőréről, Grünről elmondja, hogy ha ő nem ajándékozza meg annak idején vodkával, minden bizonnyal kivégez egy Lamos nevű emailiabeli foglyot. (E történet igazát egyébként számos fogoly is tanúsítja a Jád Vásémben őrzött nyilatkozatban.) Ritschek altisztről úgy vélekedik Oskar, hogy rossz híre volt, de őneki személy szerint nincs tudomása vétkeiről. Azt sem állítja biztosan, hogy az igazságügyminisztérium által felmutatott fénykép valóban Ritscheket ábrázolja. Egyetlen olyan személy neve szerepel az igazságügyminisztériumi listán, akit Oskar fenntartás nélkül dicsér. Ez pedig Huth mérnök, aki Oskar utolsó letartóztatása idején segíteni igyekezett rajta. Huthot állapítja meg - a foglyok is nagyra becsülték, és elismerően beszéltek róla. Amikor hatvanas éveibe lépett, a Héber Egyetem Német Barátai egyesületben kezdett dolgozni. E foglalatosságra azok a Schindlerjudék biztatták, akik valamilyen új életcélt akartak kitűzni Oskar számára. Nyugat-németországi pénzalapok megteremtése volt a feladata. E munka során újra gyakorolhatta régi képességét: elbájolni és megnyerni hivatalos személyeket, üzletembereket egyaránt. Német és izraeli gyerekek csereutazási akciójának a megszervezésében is közreműködött. Ingatag egészsége ellenére úgy élt, annyit ivott, mint ifjúkorában. Szerelmes lett egy Annemarie nevű német nőbe, akivel a jeruzsálemi Dávid Király Szállóban ismerkedett meg. Ez az érzelem áll élete hátralévő részének a középpontjában. Felesége, Emilie, akit semmiféle anyagi támogatásban nem részesített, Buenos Airestől délre, San Vicente-i kis házában maradt továbbra is. E könyv írásakor is ott él. Méltóságteljes nyugalom jellemzi ma is, akárcsak Brinnlitzben. A német televízió 1973-ban készült dokumentumfilmjében az elhagyott feleség keserűségének, panaszkodásának leghalványabb nyoma nélkül beszélt Oskarról, Brinnlitzről és saját maga ottani szerepéről. Helyes ítélőképességgel jegyezte meg, hogy Oskar a háború előtt semmiféle rendkívüli dolgot nem művelt, s a háború befejezése óta sem tekinthető kivételes egyéniségnek. Szerencsés volt tehát, hogy az 1939-1945 közötti rövid, de annál szörnyűségesebb

időszakban olyan emberekkel került össze, akik felszínre hozták mélyebben rejlő adottságait. 1972-ben, amikor Oskar látogatást tett a Héber Egyetem Amerikai Barátai szervezetének központi hivatalában, három Schindlerjudénak, egy tekintélyes New Jersey-i építkezési vállalat cégtársainak, sikerült rávenni hetvenöt Schindler-foglyot, hogy százhúszezer dollárt előteremtve, a Héber Egyetem Truman Kutató Központjának épületében rendezzenek be és szenteljenek egy emeletet Oskarnak. Itt kap majd helyet az Élet Könyve, Oskar mentési akcióinak hiteles történetével és a megmentettek névjegyzékével. A három társ közül kettőt, Murray Pantinert és Isak Levensteint, tizenhat éves korukban vitte Oskar Brinnlitzbe. Oskar egykori gyerekeiből szülei, legfőbb támogatói, megbecsülésének elősegítői lettek most és ezután. Súlyos beteg volt. Brinnlitz egykori orvosai - köztük Alexander Biberstein - tudták ezt jól. Egyikük figyelmeztette is Oskar közeli barátait. - Kész csoda, hogy ez az ember még él. Merő csökönyösségből dobog a szíve. 1974 októberében a frankfurti pályaudvar melletti kis lakásában összeesett, és október kilencedikén kórházban meghalt. Halotti bizonyítványa szerint előrehaladott agy- és szív-érelmeszesedés következtében fellépő agyvérzés végzett vele. Végrendelete jó néhány Schindlerjude előtt már korábban is kifejezett kívánságát tartalmazta: Jeruzsálemben temessék el. A jeruzsálemi ferenc-rendi plébános két héten belül engedélyezte, hogy Herr Oskar Schindlert, az egyház egyik legkevésbé odaadó hívét, a jeruzsálemi római katolikus temetőben helyezzék örök nyugalomra. Újabb hónap múltán Oskar ólomkoporsóba zárt tetemét Jeruzsálem óvárosának zsúfolt utcáin keresztül a katolikus temetőbe vitték, amely az Újszövetségben gyehennának nevezett Hinnom-völgy fölé emelkedve, dél felé néz. Az újságok fényképet közölnek a gyászmenetről, s ezen Itzhak Stern, Mojse Bejski, Helen Hirsch, Jakob Sternberg, Juda Dresner látható a Schindler-zsidók hosszú sorában. Minden kontinensen meggyászolták.

Oskar Schindler (1908 – 1974)

Függelék

SS-rangfokozatok és katonai megfelelőjük Tiszti rangok: Oberst-gruppenführer Obergruppenführer Gruppenführer Brigadeführer Oberführer Standartenführer Obersturmbannführer Sturmbannführer Hauptsturmführer Obersturmführer Untersturmführer

vezérezredes altábornagy vezérőrnagy dandártábornok (nincs katonatiszti megfelelője) ezredes alezredes őrnagy százados főhadnagy hadnagy

Altiszti rangok: Oberscharführer Unterscharführer Rottenführer

legmagasabb altiszti rang őrmesternek felel meg tizedesnek felel meg

Thomas Keneally (1935 - )