A hajléktalan emberek jogsérelmei és jogvédelme

A hajléktalan emberek jogsérelmei és jogvédelme

Jogvédelmi füzetek sorozat 5. szám második kiadás

2009. szeptember hó

Betegjogi, ellátottjogi és gyermekjogi képviselői hálózat és civil jogvédő munka fejlesztése TÁMOP-5.5.7-08/1-2008-0001 projekt. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

1

Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány Székhely: 1051 Budapest, Akadémia u. 3. Levelezési cím: 1122 Budapest, Városmajor u. 48/B.

A hajléktalan emberek jogsérelmei és jogvédelme

Jogvédelmi füzetek sorozat 5. szám második kiadás

2009. szeptember hó

2

Tartalomjegyzék

I.

Bevezető….……………………………………..…………………….………...…… 4

II.

A hajléktalan emberekről ………………………………..………………………… 5 1. Kik a hajléktalanok és kinek a feladata szociális ellátásuk megszervezése?.…… 5 2. Ellátásukban kik illetékesek? …………………………………………………… 6 3. Milyen kötelező ellátások illetik meg a fedél nélkül élőket?………….………… 6

III. Jogokról általában ……………………………….………………...……………… 14 IV. Az általános jogok sérelmei .................................................................................… 15 1. A szociális biztonsághoz való jog sérelme ……………………………….….. 15 2. Az egyenlő bánáshoz való jog sérelme …………………………………….…. 22 3. Az élethez, a testi és lelki épséghez, egészséghez való jog sérelme ………….. 25 4. A tájékoztatáshoz való jog sérelme …………………………………………… 28 5. A magántitokhoz való jog sérelme ……………………………………………. 31 6. A személyes tárgyak használatához, és a tulajdonhoz való jog sérelme ……… 31 7. A szabad mozgáshoz való jog sérelme …………………………………….….. 32 8. A családi kapcsolatok ápolásához való jog sérelme ………………………….… 33 9. Az egyes személyhez fűződő jogok sérelme ……………………….………….. 34 V.

A hajléktalanok speciális jogainak sérelmei …………………………………….. 34 1. Az emberi méltósághoz való jog sérelme ………………………………….….. 34 2. A hajléktalanok előéletével kapcsolatos információkhoz kapcsolódó jog sérelme ……………………………………………………………………….. 35 3. A postacímhez való jog sérelme ………………………………………………. 35

VI. Zárszó ……………………………………………………………………………… 36 VII. Esetismertetések …………………………………………………………………... 37 VIII. Előadás anyaga ……………………………………………………………………..41 VIII. Címjegyzék ………………………………………………………………………….45 A jogvédelmi füzet szerzői: Kovács Ibolya Pandula Dezső ellátottjogi képviselő, Budapest Lektorálta: Ráczné dr. Lehóczky Zsuzsánna kuratóriumi alelnök Első kiadás 2006. szeptember

3

I. Bevezető A hajléktalan emberek jogsérelmeiről írt Jogvédelmi Füzet különleges szakirodalom, mivel olyan nézőpontból közelíti meg a hajléktalanok jogvédelmét, amelyre még eddig nem került sor. Ha a szociális ellátásokban többszörösen hátrányos helyzetű személyekről beszélünk, elsőként a hajléktalanokat említik a legtöbben. Nemcsak azért, mert életvitelük - az utcán, köztereken való rendszeres jelenlétük - a szemünk előtt zajlik, hanem azért is, mert láthatóan ők a legelesettebbek, egészségi állapotuk az átlagosnál sokkal rosszabb, rászorultságuk nem kérdőjelezhető meg. Bár a hajléktalanokat ellátó szociális intézményrendszer mind számszerűségében, mind struktúrájában sokat fejlődött az elmúlt 16 évben, mégsem tudunk olyan ellátásról beszámolni, ahol az alapvető jogok többsége biztosított lenne. Legnagyobb problémát a megfelelő szociális ellátáshoz való hozzáférés alkotmányos jogának hiánya jelenti, amikor nem megszervezettek, és nem biztosítottak elégséges mértékben olyan szociális alapszolgáltatások, amelyek az élet, testi épség veszélyeztetése esetén azonnali segítséget adhatnak. Ha pedig a hajléktalan személyek ellátását végző szolgáltatásokat tekintjük át, a legnagyobb hiányosság az ellátás színvonalában, a szolgáltatás tartalmában jelentkezik. Mindez sérti az ellátást igénybe vevőnek azt a jogát, amely „szociális helyzetére, egészségi és mentális állapotára tekintettel a szociális intézmény által biztosított teljes körű ellátásra, valamint egyéni szükségletei, speciális helyzete és állapota alapján az egyéni ellátás, szolgáltatás igénybe vételére” vonatkozik (Szt. 94/E. §). Szakmai körökben sokszor összecsap az a két szemlélet, amely szerint csak a működési engedélynek megfelelő létszámban, és az előírt szolgáltatásoknak megfelelő igénnyel fogadhatók be hajléktalanok az intézménybe, illetve a másik, hogy minden hajléktalan személynek adjunk segítséget, még ha az alacsonyabb szintű és létszámon felüli ellátást is jelent. Az utóbbi szemlélet megvalósulását jelenti a téli időszak kríziskezelő férőhelyeinek – az adott intézmény létszámán felüli – engedélyezése, vagy a funkciójában más típusú intézmény téli időszakban történő létszámbővítése (nappali melegedő éjszakai szállásként történő használata). Ez a válasz is döntően a mennyiségi hiányokat hivatott kompenzálni, de ezzel az ellátást a legalacsonyabb szintre szorítja. Jogvédelmi szempontból nagy kihívást jelentene állást foglalni a két szemlélet között, mivel az élet és a testi épség védelme szempontjából elsődleges az akár minimális ellátás biztosítása is, ugyanakkor a már intézményben lévők szempontjából fontos az ellátás színvonalának biztosítása, a megfelelő tartalmú szolgáltatás. Jogvédelmi Füzetünkben arra vállalkozunk, hogy összefoglaljuk azokat az ellátásokat és azokon belül a szolgáltatásokhoz kötődő jogsérelmeket - néhol azok elhárításának lehetőségeit is -, amelyek a legveszélyeztetettebb réteg, a hajléktalanok életét befolyásolják. Nem kívántunk (volna) egy teljesen negatív hangvételű Füzetet megjelentetni, a jogvédelem szempontjából viszont kevés olyan pozitív megoldást találtunk, amelyek a hajléktalanokat érintik az ellátórendszerben. Pozitívumnak leginkább az tekinthető, hogy igen sok elkötelezett, áldozatot hozó szakember igyekszik, sokszor reménytelen harc árán is, segíteni a hajléktalan embereken. Szakmai felkészültségük javítása, jobbító szándékaikban való megerősítésük a jogvédők feladata is.

4

II.

A hajléktalan emberekről

1. Kik is a hajléktalanok és kinek a feladata szociális ellátásuk megszervezése? Amióta Magyarországon hajléktalanságról beszélhetünk, sokféle megközelítést is hallhatunk a hajléktalan emberek rétegéről, csoportjairól. Mi a hivatalosan alkalmazható jogi meghatározást használjuk, amelyet a szociális törvény szabályoz: A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény szerint (továbbiakban: Szt.): „4. § (2) E törvény 6. §-a és a II-III. Fejezet alkalmazásában hajléktalan a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás. (3) E törvény 7., 78., 84. és 89. §-ainak alkalmazásában hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti.” Mindezek a szabályok a következő témakörökre vonatkoznak: • a hajléktalan személyek ügyében eljáró és hatáskört gyakorló szervek megnevezése, • a pénzbeli ellátások és a természetben nyújtott szociális ellátások hozzáférhetősége, • a szociális szolgáltatások elérhetősége, illetve • a települési önkormányzatok ellátási kötelezettségének előírásaira. A legtöbb jogsérelem sajnos abból adódik, hogy az önkormányzatok egy jelentős része nem ismeri, vagy nem alkalmazza ezeket a szabályokat, és már az igények jelzésénél – különböző indokokkal - elutasítják a hajléktalan embereket („nem lakik a településen, korábban sem lakott itt…., nincs olyan szolgáltatásunk, ahová befogadnánk őket…..., nem a mi kötelességünk”, stb.). Mindez sérti a szociális ellátáshoz való jog érvényesülését, így az ellátás hiánya sok esetben veszélybe sodorja a hajléktalan embereket. Melyek a hajléktalanság okai, milyen prevenciós módszerek működnek? Mivel a hajléktalanság újratermelődésének társadalmi feltételei nem szűntek meg, nagyobb hangsúlyt indokolt fektetni a prevencióra. Nem lehetséges eredményes prevenció a hajléktalanság okainak ismerete nélkül. A makrogazdasági okokon kívül az állami lakásépítések drasztikus csökkenése, a munkásszállók megszűnése, a szükséglakások más célú felhasználása, az önkéntes lakásfeladások, az energiaárak alakulása, a kriminalizálódási jelenségek említendők. A börtönből kikerülő emberek nagyobb hányada többnyire hajléktalan élethelyzetbe kerül. A hajléktalan sors akkor teljesedik ki, amikor az ember elveszíti ingatlanát, annyi jövedelemmel sem rendelkezik, hogy albérletbe mehessen - így az utcára kerül. A 90-es években eladott önkormányzati lakásokat a bennük lakó bérlők többsége megvásárolta az államtól, de mára sokan nem tudják törleszteni a részleteket és a működési költségeket mivel fizetőképtelenné váltak. A felhalmozódott lakbér és közüzemi számlák kifizetetlensége jogalap lehet a kilakoltatásra. De megtalálhatók körükben az állami ellátásokból (gyermekvédelmi rendszerből) kikerülő fiatalok, életkezdési nehézségeik, utógondozásuk hiányosságai miatt egyből a hajléktalan szállókra kerülnek.

5

Igen jelentős számban találhatók a hajléktalan személyek között munkanélküliek, a tartós munkanélküliség kezelésének eszközei ma még nem elégségesek az önálló életfeltételek megteremtéséhez, fenntartásához. Kell szólnunk a szociális izoláció, a családi konfliktusok, a válások, a rokoni kisemmizés, a szenvedélybetegségek, az egészségi állapot romlásának szerepéről a hajléktalanná válás folyamatában. Bár főként a társadalmi folyamatok generálják az egzisztenciális veszélyeztetettséget, számos esetben közvetlenül az egyéni személyiséghiba okozza a lecsúszást. A hajléktalanság közügyként mutatkozó problémájának állami kezelése a prevenciós lehetőségek kiaknázatlansága mellett megoldatlanságokkal terhes. Hiányoznak a hajléktalansággal veszélyeztetett célcsoportok megsegítésére alkalmas stratégiai intézkedések, szükség lenne egy hatékony, átfogó támogató rendszerre, amely nemcsak a szociálpolitikai eszközöket tartalmazza, hanem komplex segítséget nyújtana a társadalomba történő visszailleszkedéshez. A jogvédők tapasztalata az, hogy a hajléktalan emberek reményvesztettek, nem látják életük rendezésének lehetőségeit, és módját, ezért panaszaik többsége nem is az ellátó rendszer problémáira vonatkozik, hanem saját egyéni sorsuk rendezésének kilátástalanságára. Ezért is lenne fontos, hogy a szociális biztonság megteremtésének joga sokkal átfogóbban érvényesülne a társadalompolitikai intézkedésekben, és a hajléktalanság nem csupán szociális problémaként definiálódna, hanem össztársadalmi üggyé és cselekvéssé válna. 2. Ellátásukban kik az illetékesek? A szociális ellátások vonatkozásában a szociális törvény nevesíti a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező szerveket: Szt. 6. § „A hajléktalan személyek ügyében szociális igazgatási eljárásra az a szociális hatáskört gyakorló szerv illetékes, amelynek illetékességi területét a hajléktalan személy az ellátás igénybevételekor nyilatkozatában tartózkodási helyeként megjelölte.” Rendkívül fontos szabály, mivel az ellátáshoz való hozzáférés érdekében elegendő (lenne) egy nyilatkozat megtétele a hajléktalan személy részéről – azonban ezt általában keveslik az ügyintézők. Ebben a szabályban a hatáskör (mely ügyben jár el az önkormányzat) és az illetékesség (milyen közigazgatási területen jár el az önkormányzat) a hajléktalan személyek esetében azért került kiemelésre, mert aki hajlék nélkül él, nem tudja igazolni lakhelyét és megjelölni lakcímét, ezzel az indokkal nem küldhető el a polgármesteri hivatalból. 3. Milyen kötelező ellátások illetik meg a fedél nélkül élőket? Szt. 7. § (1) „A települési önkormányzat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti. (2) Az ellátást biztosító az (1) bekezdés szerinti ideiglenes intézkedéséről haladéktalanul értesíti a hatáskörrel rendelkező illetékes szervet. Az értesítéssel egyidejűleg követelheti a kifizetett átmeneti segély megtérítését.”

6

Ez a szabály már tágabban jelöli meg az életveszélyben lévők csoportját, és nem csak a hajléktalanokról, hanem a rászorulók teljes köréről rendelkezik. Rászoruló pedig lehet bárki, és segítséget igényelhet, ha élete, testi épsége veszélyeztetett, akár az is, akit az utcán kiraboltak, ezért pl. nem tud visszautazni lakóhelyére. Még ha jó módban él is, ha azonnali segítségre lenne szüksége veszélyeztetettsége miatt, bizalommal fordulhat az önkormányzathoz. Ebből is látható, hogy mind a „rászorulót”, mind az „élet és testi épség veszélyét”, mind annak azonnali elhárítási szükségességét sokféleképpen lehet megítélni, definiálni. Ez is egy újabb kiszolgáltatott helyzetet eredményezhet, vajon melyik önkormányzat (melyik ügyintéző), mit tekint veszélynek, milyen módon mérlegelik az egyén helyzetét, mennyire szubjektív egy döntés, és mennyire függ attól, hogy a veszélyben lévő milyen módon tudja bemutatni, „előadni” helyzetét, milyen látványos megjelenését mutatja az „életveszélynek”. A hajléktalanok többségénél látható a veszélyeztetettség. Sajnos ennek ellenére hallottunk olyan indokokat az ellátás megtagadásakor, amely szerint nincs életveszély, nem szükséges annak azonnali elhárítása, mivel a hajléktalan ember már hosszú ideje az utcán tartózkodik, megszokta ezt a helyzetet, napi megélhetését elő tudja teremteni. Még rosszabb a helyzet, ha azt próbáljuk körül járni, hogy életveszély esetén milyen szolgáltatásokat KÖTELES biztosítani az önkormányzat, ahol a rászoruló előterjeszti problémáját. Több helyen legnehezebb a szállás biztosítása, mivel ebben az esetben legtöbbször szociális intézményre gondol(hat)nak az önkormányzatok. Szállást nyújtó szociális ellátás pedig nincs mindenhol, még kevesebb esély van arra, hogy ha van is, ott üres férőhely legyen, és a legkevésbé képzelhető el, hogy egy „életveszélybe” került személyt akár albérletbe, vagy önkormányzati lakásba helyeznének el. Ezért is igyekeznek gyorsan szabadulni a problémától, és legfeljebb egy azonnali segéllyel lezárni a helyzetet. Azt már nem is boncolgatjuk, hogy a veszélyeztetettség vajon milyen hosszú ideig tarthat, és meddig kellene az önkormányzatnak segítő kezet nyújtani. Látható, hogy a szociális törvénynek ez az egyébként nagyon fontos szabálya mennyi kérdést vet fel a gyakorlatban, és mennyire különböző módon lehet rá válaszokat találni, megoldásokat keresni. Márpedig az élethez, testi épséghez való jog alapvető emberi jog, amely mindenkit egyformán megillet, és amelynek biztosítása minden állam alapvető kötelessége. Az Szt. 56. § (1) bekezdése szerint: „A szociálisan rászorultak részére személyes gondoskodást nyújtó ellátást (a továbbiakban: személyes gondoskodás) az állam, valamint az önkormányzatok biztosítják.” 88. § (2) „A fővárosban - ha a fővárosi önkormányzat és a kerületi önkormányzat másként nem állapodik meg - a fővárosi önkormányzat gondoskodik a hajléktalanok éjjeli menedékhelyének és átmeneti szállásának megszervezéséről és fenntartásáról.” 89. § (1) „A 87. §-ban meghatározott önkormányzatok ellátási kötelezettsége a település lakosságára, valamint a településen életvitelszerűen tartózkodó hajléktalanokra terjed ki, kivéve, ha az intézményt intézményfenntartó társulás keretében más önkormányzattal közösen tartják fenn, vagy az intézménnyel nem rendelkező önkormányzattal kötött szerződésben a fenntartó az ellátást más önkormányzat lakosaira kiterjedően is vállalta.” Fontos előírás, hogy a legalább kétezer lakosú önkormányzat, illetve a megyei önkormányzat a szociálisan rászorult személyek részére biztosítandó szolgáltatási feladatok meghatározása érdekében szolgáltatástervezési koncepciót kell készítsen /Szt. 92.§ (3)/.

7

Milyen szolgáltatások illetik meg a fedél nélkül élőket? Mint minden magyar állampolgárt, a hajléktalan embert is megilletik mindazon szolgáltatások és juttatások, amelyeket a különféle törvények, köztük a szociális törvény, illetve az annak alapulvételével alkotott helyi szociális rendeletek nevesítenek. Ezek lehetnek szociális rászorultságtól függőek vagy attól függetlenek, lehetnek pénzbeliek vagy természetben nyújtottak. Tekintsük át vázlatosan, melyek azok a - települési önkormányzat által nyújtott - szolgáltatások, amelyek a fedél nélkül élők szempontjából különös jelentőséggel bírnak, kiemelve a személyes gondoskodást nyújtó alap- és szakosított ellátásokat. 1. Szociális alapszolgáltatások Szt. 115/A. §: „Térítésmentesen kell biztosítani a) a falugondnoki és tanyagondnoki szolgáltatást, b) a szociális információs szolgáltatást, c) a családsegítést, d) a közösségi ellátásokat, e) az utcai szociális munkát, f) hajléktalan személyek részére a nappali ellátást, g) az éjjeli menedékhelyen biztosított ellátást.” Ezeknek a szolgáltatásoknak az ingyenessége rendkívül fontos körülmény a szociális segítés hatékonysága és hatásossága szempontjából, különösen a hajléktalan emberek számára, akik jövedelemmel nem, vagy alig rendelkeznek. Láthatjuk hogy nem jövedelem kérdése az élet fenntartása szempontjából meghatározó olyan lehetőségek elérése, mint a szállás és az étkezés, sokkal inkább az ellátás megszervezésének és biztosításának kérdése problematikus. Hiába írják elő jogszabályok a szolgáltatások megfelelőségét, mégis számos hiányosság adódik. Legnagyobb gond a szolgáltatások mennyiségi hiányossága, több településen nem szervezték meg az ellátásokat, vagy nem a szükségleteknek megfelelő mennyiségben. Ugyanakkor a szociális ellátások kiemelt célcsoportját képezik a hajléktalanság veszélyzónájában élő családok és egyének. Nézzük meg, melyek állnak legközelebb a fedél nélküliekhez. a.) A szociális információs szolgáltatás Azért tartjuk fontosnak külön is szólni a szociális információs szolgáltatásról, mert ez az a szolgáltatás, amelyet minden településen biztosítani kell, és ahol bárki ingyenesen érdemi tájékoztatást kaphat a környezetében létező szociális és egészségügyi ellátásokról, valamint az igénybevételükre vonatkozó szabályokról. Ha az igényelt szolgáltatás helyben nem érhető el, az információs szolgáltatást nyújtó felkutatja a kistérségben levő ellátási lehetőségeket, és segítséget kell hogy adjon a kapcsolatfelvételben, valamint az ügyintézésben. Ez a szolgáltatás hivatott arra, hogy biztosítsa a jogosultak hozzáférését az őket megillető segítséghez. Mivel megfelelő jogcímmel egyszerre több segélytípus is igénybe vehető, nagyon fontos a hajléktalanok esetében a teljes körű tájékoztatás az igénybe vehető támogatási formákról, legyenek azok természetbeni vagy pénzbeli ellátások. Az információnyújtás, a széleskörű tájékoztatás azonban valamennyi szociális szolgáltatás alapfeladata.

8

Az Szt. 95. §–a tájékoztatási kötelezettséget ír elő a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátás feltételeiről, de a hajléktalanok ellátását biztosító intézményeknek még ettől is többet kell tenniük: 1/2000.(I.7.) SzCsM rendelet 102. § (2) „A hajléktalan személyek ellátását végző intézmény segítséget nyújt a hajléktalan személy életviteléhez, elősegítve a szociális ellátások igénybevételét, elérését.” A jogvédők jelzése szerint igen sok probléma adódik abból, hogy nem megfelelő a rászorulók, az igénybe vevők tájékoztatása, informáltsága a szociális ellátások hozzáférhetőségéről, azok szolgáltatásainak tartalmáról. Az információ pedig nagy kincs a hajléktalanok esetében, mivel akár életmentő is lehet, ha segítséghez juthatnak. Felmérések alátámasztják, hogy a hajléktalan emberek között jobban terjed az információ, egymást rendszeresen tájékoztatják az ellátásokról, azok igénybe vételéről, ez is a „túlélési stratégia” alapja. Ezért is lényeges a pontos információk folyamatos, rendszeres eljuttatása körükbe. b.) Utcai szociális munka Az utcai gondozó szolgálat az utcán, köztereken életvitelszerűen tartózkodó - és ily módon közvetlen életveszélynek kitett - fedél nélküli (hajléktalan) emberek számára nyújt ellátást. A hajléktalanok esetében ez a szolgáltatás tekinthető alapellátásnak, amelyet minden esetben biztosítani kellene, bár a szociális törvény az utcai gondozás kötelező megszervezését 50.000nél több lakosú településen írja elő, két fő utcai gondozó alkalmazásával. A négy főnél több utcai szociális gondozót foglalkoztató intézmény egy fő koordinátort is kell, hogy alkalmazzon. Szt. 65/E. § „Az utcai szociális munka keretében biztosítani kell az utcán tartózkodó hajléktalan személy helyzetének, életkörülményeinek figyelemmel kísérését, szükség esetén ellátásának kezdeményezését, illetve az ellátás biztosításához kapcsolódó intézkedés megtételét.” A fedél nélküliek életviteléből adódóan az utcai élet miatt olyan járulékos problémák is felmerülnek, mint a gyors egészségromlás, a szenvedélybetegségek, a pszichoszomatikus betegségek, a pszichés zavarok, télen a fagyhalál és a kihűlés, nyáron pedig a kiszáradás. Az utcai szociális gondozók kötelesek felkutatni a hajléktalan személyt, akit nem hagyhatnak ellátatlanul. A hajléktalan emberek számára a legmegfelelőbb ellátás igénybevételét kötelesek biztosítani, különös tekintettel az egészségi állapotára. A gondozóknak, a hajléktalanellátó intézményeknek és szervezeteknek a regionális diszpécserszolgálatokon keresztül biztosítaniuk kell a hatékony információcserét, és a hajléktalan emberek krízisellátása érdekében kapcsolatot kell tartaniuk az egészségügyi intézményekkel, az éjjeli menedékhelyekkel, az átmeneti szállókkal valamint a települési önkormányzatokkal. c.) Nappali ellátás hajléktalan személyek részére A nappali ellátás napközbeni tartózkodásra, társas kapcsolatokra, az alapvető higiéniai szükségletek kielégítésére, valamint étkezésre biztosít lehetőséget, a hajléktalan életmódot folytató emberek részére nappali melegedő keretében. A szolgáltatást végző intézménynek biztosítani kell a közösségi együttlétre, pihenésre, a személyi tisztálkodásra, a személyes ruházat tisztítására, az étel melegítésére, tálalására és elfogyasztására alkalmas helyiségeket. Az a körülmény, hogy ezt a korábban szakellátásként működő szolgáltatást az alapszolgáltatások közé emelte a törvény, jelzi azt a szemléletbeli változást is, amelynek célja

9

a nappali ellátás keretében egy gyors reagálású, nyitott és rugalmas, integráló szerepű alapintézményi forma működtetése. A jogvédők tapasztalatai szerint a nappali melegedők többsége alacsony színvonalú, feltételeiben és szolgáltatásaiban is igénytelen, a legminimálisabb segítséget kapják a hajléktalanok (meleg helyiséget). Fontos lenne a melegedőket felruházni a szociális információs szolgáltatás feladataival, mivel itt igen sokan megfordulnak, így biztosítható lenne az egyéni tanácsadás, akár a szociális ellátásokhoz való hozzájutáson felüli információk (egészségügyi, foglalkoztatási, társadalombiztosítási, stb. kérdések) is, vagy akár az alapvető elfoglaltság megteremtése, az egyéni esetkezelés, a személyes problémák megoldása is. d.) Egyéb ellátások Szt. 62.§ (3) „ A településen élő hajléktalan személyek részére – szociális konyha, népkonyha vagy egyéb főzőhely keretei között - lehetőséget kell biztosítani az étkeztetés igénybevételére.” Ennek keretében naponta legalább egyszer meleg ételt kell biztosítani azoknak a szociálisan rászoruló személyeknek, akik azt önmaguk, illetve önmaguk és eltartottjaik részére tartósan vagy átmeneti jelleggel nem képesek biztosítani anyagi helyzetük, koruk vagy egészségi állapotuk miatt. A népkonyhán kiszolgált ételadag egy átlagos felnőtt ember napi energia- és tápanyagszükségletének legalább negyven százalékát kell, hogy szolgáltassa. Biztosítani szükséges a kézmosási lehetőséget, a nemenkénti illemhelyet, az evőeszközöket és étkészletet. Felmérések szerint a népkonyhákon nem megfelelő a táplálék mennyisége és minősége, sajnálatos, hogy a diétás étkeztetés nem biztosított. Jogvédők tapasztalata, hogy a népkonyhák nemcsak az ebédeltetési időben vannak nyitva, hanem olykor nappali melegedőként is működnek, vagy esetenként a hajléktalanok bentlakásos intézményeinek közösségi helyiségeként. A legritkábban fordul elő, hogy hajléktalan személyek együtt étkezhessenek más szociális ellátottakkal, és esetleg kisebb településeken az idősek klubjában, vagy az iskolai étkezőben vegyék igénybe az ebédet. A hajléktalanok ellátására szervezett intézményes formák valamennyi megoldása az elkülönítést, a szegregációt alkalmazza. Szinte nem is keveredhet más az ellátásba, mert még maguk közül is „kinézik, kiközösítik” azokat, akik nem elég régen hajléktalanok, akik ismeretlenek. Márpedig az étkeztetést a települési önkormányzatoknak az Szt. 7. § (1) bekezdése értelmében az életet, testi épséget veszélyeztető helyzetben valamennyi rászoruló részére biztosítaniuk kell. A gyakorlat – különösen a főváros területén – azt mutatja, hogy egyre több lakással, hajlékkal rendelkező személy, család áll sorba a népkonyhákon ebédért (a nyári szünetben az iskolai étkezés hiánya miatt netán a gyerekekkel együtt), vagy az utcai étkeztetés során a meleg teáért, szendvicsért. Az étkezés biztosítására sokkal nagyobb lenne az igény, de a kiszolgált adagok száma évek óta nem emelkedik, és a népkonyhai ellátást többségében civil szervezetek biztosítják. Egyértelműen felmerül a települési önkormányzatok felelőssége, jogsértése a szociális törvény be nem tartása miatt, aminek kikényszerítésére kevés törvényes eszköz van, és még kevesebb lehetősége van erre a rászorulóknak, holott a szociális ellátáshoz való hozzáférés hiánya alapvető jogokat sért.

10

2. Szakosított ellátási formák a.) Hajléktalanok otthona Az ápolást, gondozást nyújtó intézmények közül a hajléktalanok otthona a fokozott figyelmet igénylő személyeket fogadja. Az intézményben kiterjedtebb egészségügyi és mentálhigiénés ellátást kell nyújtani. Szt. 71/B. § „A hajléktalanok otthonában olyan hajléktalan személy gondozását kell biztosítani, akinek az ellátása átmeneti szálláshelyen, rehabilitációs intézményben nem biztosítható és kora, egészségi állapota miatt tartós ápolást, gondozást igényel.” Sajnos ebből az ellátási formából nagyon kevés van az országban, így a tartós ápolásra váró hajléktalan személyek jobb esetben az átmeneti szálláson várakoznak hosszú éveket az elhelyezésre, ugyanis az a tapasztalat, hogy a hagyományos idősek otthonába nem szívesen veszik fel, vagy ha fel is veszik, ott kevésbé tud alkalmazkodni a szabályokhoz. A törvény ezen előírásai leginkább mennyiségi hiányosságok miatt nem tarthatók be, így egy újabb ellátási hiány jelzi, hogy az éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások sokszor kénytelenek vállalni a tartós betegeket is, márpedig itt nem megoldható a teljes körű ellátás, az egyéni szükségleteknek megfelelő gondozás, így a vonatkozó jogok erősen sérülnek. b.) Rehabilitációs intézmények A hajléktalanok rehabilitációs intézményében azok az egészségi, pszichés és szociális állapotukban kedvezőbb adottságú hajléktalanok lakhatnak, akik esetében remélhető az önálló életvezetés visszaállítása, a munkavégzési képesség helyreállítása és a kulturális integráció. Szt. 74/A. § „A hajléktalanok rehabilitációs intézménye annak az aktív korú, munkaképes hajléktalan személynek az elhelyezését szolgálja, akinek szociális ellátása ily módon indokolt, és aki önként vállalja a rehabilitációs célú segítőprogramokban való részvételt.” Amikor a hajléktalanok átmeneti szállásai elkezdték működésüket (a 90-es években) igen sok helyen a munkásszállóról kiszoruló, de még aktív, dolgozó személyeket vették át (több helyen szinte csak tábla csere történt), különböző ellátási igénnyel. A mai szállókon is jelentős számban vannak, akik rendszeresen vállalnak munkát, és - a jogszabályi előírásokat be nem tartva - hosszú évek óta szállólakók. Ezért is lenne igen nagy szükség a rehabilitációs intézményekre, mivel a szállón lakók egy rétegének mások az igényei (pl. éjszaka dolgozik nappal aludni szeretne, de az átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények nincsenek nyitva). Sajnos ebben az ellátási formában sincs elegendő férőhely. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a rehabilitáció akkor sikeresebb, ha a hajléktalanság még nem régi keletű, és az érintett személyben is megvan az elszántság saját élete rendezéséhez. A többség azonban hosszú ideje az utcán, szállókon él, csak szociális segítséggel nem lehet az integrációt elősegíteni, ahhoz foglalkoztatáspolitikai eszközök, lakhatási megoldások is kellenek.

11

c.) Átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények Éjjeli menedékhely Az éjjeli menedékhely átmeneti elhelyezést nyújtó intézménytípus valamennyi rászoruló, krízis helyzetben lévő állampolgárnak, az intézmény elnevezésében sem jelenik meg a hajléktalan jelző. A szolgáltatásait igénybe vevők részére - a megfelelő higiénés szempontokat figyelembe véve - minden körülmények között biztosítania kell az alapvető tisztálkodási, illetve pihenési feltételeket. Egy lakószobában legfeljebb húsz személy helyezhető el. Nemenkénti illemhelyeket szükséges biztosítani az ellátottak számára. A menhelyeknek - este illetve éjszaka - legalább 14 órát nyitva kell tartaniuk. Napi 4 órában szociális munkás alkalmazásával szociális munkát kell végezni, elsősorban a szociális információk biztosítása és az ellátást igénybe vevők jogosultságainak érvényesítése céljából. Ennek érdekében az éjjeli menedékhelyek szakembereinek kapcsolatot indokolt tartaniuk az egészségügyi és szociális intézményekkel, a polgármesteri hivatalokkal valamint az utcai gondozókkal. Az éjjeli menedékhelyek többségében - tapasztalataink szerint - kevés lehetőség adódik az egyéni szociális munka alkalmazására, mivel az esti 17-18 óra körüli beengedés és a reggeli korai eltávozás erre kevés időt ad. A szociális segítők feladatai többnyire a beengedés körüli nyilvántartásra, az ott tartózkodás rendjére és a nyugalom megteremtésére irányulnak. A fővárosban sok az eseti jellegű szállás-igénybevétel, tehát van „forgás” a különböző menhelyeken. A vidéki városokban az éjjeli menedékhelyek - a téli krízisidőszakot kivéve kvázi bentlakásos intézményként működnek, vagyis a célcsoporthoz tartozó emberek egy meghatározott szűkebb köre veszi igénybe a szolgáltatásokat, ráadásul évek óta többnyire ugyanazok. Ilyen esetben beszélhetünk intézményi függőségről, ami adódhat egyrészt az ellátottak saját motivációs hiányából, másrészt abból, hogy szakemberek nem tudnak megfelelő fejlődési lehetőségeket és alternatívákat biztosítani az adott szolgáltató keretein belül, „a társadalomba való visszavezetésre” pedig kevés az esély. Lehetséges válaszmegoldások között az is felmerülhet, hogy minősítsék át a jelenleg állandó ellátotti körrel rendelkező menhelyek egy részét átmeneti szállóvá, ahol már a jogszabályi előírások szerint több szolgáltatás biztosítása kötelező. Szt. 84. § (1) „Az éjjeli menedékhely az önellátásra és a közösségi együttélés szabályainak betartására képes hajléktalan személyek éjszakai pihenését, valamint krízishelyzetben éjszakai szállás biztosítását lehetővé tevő szolgáltatás.” Mivel a szakmai zsargonnal „fapadosként” emlegetett menhelyek a falakon belüli ellátás legalsó szintjét jelentik, nagy kérdés, miként teljesíthető a fenti követelményeknek nem megfelelő, önellátásra nem vagy csak alig képes, illetve az együttélés szabályait betartani folyamatosan nem tudó hajléktalan emberek fedél alá juttatásának jogos igénye? A jogérvényesülés szempontjából megállapíthatjuk, hogy a fedél alá juttatás alsó szintje sem képes a szocializációs problémákkal küzdők befogadására, vagy ahol ezt megteszik, ott igen komoly közösségi és egyéni munkát kellene vállalni, amelyre a szakemberek nincsenek igazából felkészülve. Így a megjelölt rászorulók megfelelő szociális ellátáshoz való joga egyáltalán nem biztosított.

12

Hajléktalan személyek átmeneti szállása A hajléktalan személyek átmeneti szállásának biztosítania kell az éjszakai pihenésre, a személyi tisztálkodásra, az étel melegítésére, az étkezésre, a betegek elkülönítésére, valamint a közösségi együttlétre szolgáló helyiségeket, továbbá a fűtést és a melegvízzel való ellátást. Egy lakószobában legfeljebb 15 ellátott helyezhető el. Tizenöt ellátottként nemenkénti illemhelyet valamint legalább egy zuhanyzót szükséges működtetni. Ha az ellátott az intézmény szolgáltatásait 30 napnál hosszabb időre veszi igénybe, az átmeneti szállóról való továbbléptetése érdekében - egyéni gondozási terv keretében - személyre szabott segítségnyújtást kell szolgáltatni. Szt. 84. § (2) „A hajléktalan személyek átmeneti szállása azoknak a hajléktalan személyeknek az elhelyezését biztosítja, akik az életvitelszerű szálláshasználat és a szociális munka segítségével képesek az önellátásra.” A szálláshely igénybevételével kapcsolatosan azonban ellentmondó a jogi szabályozás, ezért már maga ez a tény és az ebből adódód eltérő gyakorlat egyéni szinten jogsértést eredményez. Az Szt. 80. § (1) bekezdése az átmeneti szállásokra vonatkozóan a következőképpen rendelkezik: „Az átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények – a hajléktalanok éjjeli menedékhelye és átmeneti szállása kivételével – ideiglenes jelleggel legfeljebb egyévi időtartamra teljes körű ellátást biztosítanak.” Az 1/2000 (I.7.) SzCsM rendelet ezzel szemben a következőket mondja ki. R. 85. § (1) „Az átmeneti elhelyezést nyújtó intézményi ellátásra legfeljebb egy évig kerülhet sor.” Előttünk nyilvánvaló, hogy a kivételekre való utalás lényegét tekintve a teljes körű ellátásra, nem pedig a lakhatási időtartamra vonatkozik, ez a szabályozásbéli látszólagos ellentét mégis jogbizonytalanságot és eltérő gyakorlatot generál arra vonatkozóan, hogy a hajléktalanok átmeneti szállását törvényesen mennyi ideig vehetik igénybe az ellátottak. Jelenleg az átmeneti szállók vezetői általában - célját tekintve helyesen értelmezve a törvénybéli „kivételével” kifejezést - egy évig, méltányossági alapon, orvosi vélemény alapján (néhol azonban anélkül) pedig további egy évig teszik lehetővé a szolgáltatás igénybevételét. Mégis, hasznos lenne a jogszabályok megfogalmazását egyértelművé tenni. Felmérések szerint a hajléktalanok csupán egynegyede szállólakó. A különféle intézménytípusok szolgáltatásai közötti átjárhatóság döccenőkkel teli. A guberálásnak munkaképtelenség esetén is vannak alternatívái. A társadalombiztosítási ellátásokon (nyugdíj, egyéb nyugdíjszerű ellátások), a családtámogatási és anyasági ellátásokon és a munkaügyi központ által nyújtott ellátásokon, juttatásokon túlmenően az önkormányzatok által nyújtott szociális ellátások széles spektruma is segíti a rászorulók életvitelét. Mindemellett léteznek kifejezetten a hajléktalanok számára allokált juttatások is. Így például a Fővárosi Önkormányzat szociális rendelete a hajléktalan emberek megsegítésére a következő átmeneti szociális segélyeket nevesíti: • munkaképtelen hajléktalanok átmeneti segélye, • rendszeres ellátást kérelmező hajléktalanok átmeneti segélye, • munkába álló hajléktalanok átmeneti segélye, 13

• • •

jövedelemnélküli hajléktalanok átmeneti segélye, hajléktalanok lakhatáshoz jutását támogató átmeneti segély, átmeneti (krízis) segély.

Az Szt.38/G. § (7) bekezdése alapján: „A fővárosban - ha a fővárosi önkormányzat és a kerületi önkormányzat másként nem állapodik meg - a hajléktalanok rendszeres szociális segélyezése a fővárosi önkormányzat feladata.” A Fővárosban külön Hajléktalan Információs Iroda működik (1089 Budapest, Baross u. 126.) működik a fedél nélkül élők krízis, átmeneti vagy rendszeres segélyezésére, ezért is van mód arra, hogy a kliensek élethelyzetét jobban ismerve, több szempontból mérlegeljék és célzottabbá tegyék a segélyezés módjait. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy az ilyen mértékű differenciáltság a segélyezésen belül nehezíti a hozzájutást, illetve az átmenetet egyik segélytípusból a másikba. III.

Jogokról általában

A jogok kiteljesedésének feltétele azok pontos ismerete, belső tartalmuk megértése, megértetése. Természetesen a szociális intézmények ellátottjait - így a hajléktalan embereket is - megilletik az általános, mindenkire érvényes hazai és Európai Uniós jogok, ideértve a nemzetközi szerződésekben rögzítetteket is. 42 állampolgári jogot tartanak számon a jogvédők. Sokak szerint túlartikulált a jogok köre, hiszen némelyik alapjogból egyenesen következik, levezethető a többi is. Ezen jogok - és különösen az alkotmányban rögzítettek - nem sérülhetnek a szociális szolgáltatások igénybe vétele során. Az intézmények munkatársai naponta „vizsgáznak” a jogok tiszteletéből, a humánus hozzáállásból, és a szakmailag is helytálló munkavégzésből. Példamutatásukat kiváltképp indokolja az a körülmény, hogy klienseik egy komplex deprivációs élethelyzetben vannak. A hajléktalan emberek is korlátozás nélkül gyakorolhatják állampolgári jogaikat, így például szavazhatnak. Állandó lakóhely vagy tartózkodási hely hiányában azonban - még a szavazás napja előtt - lakóhelyet kell létesíteniük. A jogszabály lehetőséget biztosít arra, hogy a semmilyen szálláshellyel, lakcímmel nem rendelkező személynek lakóhelyként az a települést (fővárosi kerületet) jegyezzék be a személyi igazolványába, ahol ő szokásosan megtalálható. Az ilyen állampolgárok a jegyző által kijelölt szavazókörben adhatják le voksukat. A szociális munkások és jogvédők csak a látókörükbe kerülő személyek sérelmeivel találkozhatnak, azaz nyilvánvalóan nagy a látencia. Személyes tapasztalataink szerint is kevés az érvényesíteni kívánt panasz. A hajléktalan emberek csak végső elkeseredésükben, csak amikor már nincs mit veszíteniük, mernek „ujjat húzni” azokkal, akik gondoskodnak róluk, azaz akiktől - az ő perspektívájukból nézve - a sorsuk függ. Az ellátottjogi képviselőkkel fennálló kapcsolatot inkább csak ventillációra használják fel, az aktív segítséget elutasítják.

14

IV.

Az általános jogok sérelmei

A szociális törvény 2001. évi módosítása során emelte be szabályai közé az ellátottak jogait és jogvédelmét, így a személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatásokat, a szociális intézményi ellátásokat igénybe vevők jogait minden szolgáltatónak biztosítania kell. Szt. 94/E. § (1) „ A személyes gondoskodást nyújtó szociális intézményi ellátást igénybe vevő ellátottnak joga van szociális helyzetére, egészségi és mentális állapotára tekintettel a szociális intézmény által biztosított teljes körű ellátásra, valamint egyéni szükségletei, speciális helyzete vagy állapota alapján az egyéni ellátás, szolgáltatás igénybevételére. Az alapszolgáltatásban részesülő számára az igénybe vett ellátáshoz kapcsolódó, az e törvényben meghatározott általános vagy speciális jogokat is biztosítani kell.” Ezzel a fejezettel az a célunk, hogy a hajléktan emberek körében megvizsgáljuk súlyuk és előfordulásuk gyakorisága szerint a tipikus jogsérelmeket. 1. A szociális biztonsághoz való jog sérelme Mi garantálja a szociális biztonságot és megvalósulása mitől függ? A szociális biztonsághoz való jogot a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 70/E §-a tartalmazza: (1) „ A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. (2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.” Megvalósítását és garanciáit számos egyéb törvény is szabályozza. Így például az otthontalanná vált szülő a gyermekvédelmi törvény alapján is elhelyezhető anya-gyermek otthonokban, családos szállókon - jeleként annak is, hogy a fedél nélkül maradó töredékcsalád ellátásának biztosításában elsődleges a gyermek érdeke. Vagy például a hajléktalan ember is, az őt ért jogsérelem miatt, maga is bírósághoz fordulhat, jogait és kárigényeit polgári peres úton érvényesítheti. Alkotmányos jogainak sérelme esetén az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosához címezheti panaszát. Az alaptörvény alapján jóvátételi igényt is érvényesíthet. 70/K. § „Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.” Panasszal élhet a legkülönfélébb fórumokon, indokolt esetben büntetőfeljelentést tehet, valamint a nyilvánossághoz fordulhat. Ennek ellenére az a tapasztalatunk, hogy a hajléktalan emberek tűrőképessége az atrocitásokkal, a megbélyegzéssel szemben sokkal nagyobb fokú, nem szívesen fogalmazzák meg sérelmeiket, illetve nem ismerik azokat a fórumokat, ahol jogaikat érvényesíthetik. Ha van is köztük olyan személy, aki az őt ért jogsérelem miatt fordult már bírósághoz, pozitív tapasztalatokkal alig rendelkezik.

15

Az utóbbi években a hajléktalanság egyik okaként jelenik meg a lakását elvesztő személy, akit kiforgattak, becsaptak, erőszakkal elvették az ingatlanát. Elismert, hogy Magyarországon működik a lakásmaffia, rendőrségi eljárások is folynak, ennek ellenére egyedül a legtöbb hajléktalanná vált személy nem tudja érdekeit képviselni. Többen a hajléktalanságuk miatt igénybe vett szociális intézménytől várnak segítséget. Ezért is fontos, hogy az ellátásban dolgozó szociális munkások megfelelő információval rendelkezzenek a szociális intézményrendszeren belül vagy kívül tevékenykedő jogvédelmi, érdekvédelmi szervezetek feladatairól, azok elérhetőségéről. (Konkrét esetekben, a lakását elvesztő hajléktalan személynek alanyi jogon nyújt segítséget az Igazságügyi Minisztérium Pártfogó Felügyelői és Jogi Segítségnyújtó Szolgálata, a „Nép Ügyvédje”). A szociális biztonság megteremtése a szociálpolitika központi problémája. A hajléktalanok ellátásának az elmúlt 16 évben történő folyamatos fejlesztéseinek eredményeképpen jelenleg stabil ellátórendszer és finanszírozás, színvonalas felsőfokú és középszintű szociális szakképzés szolgálja a hajléktalanság jelenségének társadalmi kezelését. Az intézmények megfelelő szintű normatív állami hozzájárulása azonban nem megoldott, az ellátórendszerek közül a legalacsonyabb normatív támogatásúak közé tartoznak, így veszélyeztetett a megfelelő létszámú dolgozó biztosítása és a működtetés is. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat már a kezdetektől felkarolta a hajléktalanok ügyét, saját intézménye, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei. Ezen kívül a budapesti civil szervezetek, alapítványok jelentős számú és típusú intézményrendszert működtetnek az otthontalan embereknek. A kerületi önkormányzatok visszafogottabbak e téren, több esetben még a területükön tevékenykedő szervezeteket sem támogatják. A civil szerveződések egyre nagyobb részt vállalnak a probléma kezelésében. Sajnos a gazdasági és a magánszféra részvétele nem annyira jelentős, mint a fejlettebb országokban. Ennek elsősorban szemléleti okai vannak. A jogok érvényesítésének megkönnyítését, így közvetve a jogbiztonságot szolgálja a különféle illetékek, igazgatási szolgáltatási díjak alóli mentesség jogszabályokban definiált gyakorlata. Kedvezményezettek azok a magánszemélyek lehetnek, akik kereseti, jövedelmi és vagyoni viszonyaik miatt ezeket részben vagy egészben megfizetni nem tudják. A lakhatás megőrzését, így közvetve a szociális biztonságot szolgálja a szociális törvényben szabályozott lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás. Mindkét ellátásnak az lenne a célja, hogy a lakhatással kapcsolatos kiadásokhoz az önkormányzatok hozzájáruljanak, ahol a család jövedelme nem teszi lehetővé a rendszeres fizetést. Az utóbbi években azonban az tapasztalható, hogy a jelentősebb összegű hátralékok miatt, nagyobb számban kerülnek utcára családok, vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyeket vesznek igénybe, illetve szívességi befogadottakká válnak. A szociális biztonság megteremtése érdekében további törvényi garanciák is léteznek. Így pl. a szociális intézmény vezetője a gondnokság alatt álló jogosult érdekeinek védelmében kezdeményezi új gondnok kijelölését, ha az a teendőit nem megfelelően látja el (Szt. 94/J. §). A hajléktalanokat ellátó intézmények sajnos ilyen mélységben nem foglalkoznak az ellátottakkal, jószerével nem is tartják nyilván, ki az, aki gondnokság alatt áll. Ugyanakkor az utcai életformájukból adódóan, megromlott egészségi állapotuk miatt, ügyeik vitelében többen szorulnának gondnokság alá helyezésre, amelynek kezdeményezése sem jellemző. Az átmeneti szállást igénybevevő hajléktalan személlyel megállapodást kell kötni a 30 napot meghaladó ellátás esetén (Szt. 94/B. § (3)). Nem állami fenntartású intézmény esetén a

16

személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátás igénybevételéről minden esetben még az ellátás megkezdése előtt szükséges a megállapodást megkötése (Szt. 94/D. §). Ezt az előírást nem minden karitatív szervezetnél tartják be. A megállapodások sokszor formálisak, nem az ellátott egyéni élethelyzetéhez igazodnak, az egyéni gondozás garanciáit, a szolgáltatásokat nem tartalmazzák. Létezik-e lakhatási jog? Abban a vonatkozásban, hogy fedél nélkül élőket valójában milyen lakhatási jogok illetik meg, emlékezetes a 42/2000 (XI. 8.) Alkotmánybírósági határozat, amely szerint: "az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti megélhetési minimum alkotmányos alapkövetelményeként meghatározott emberi élethez és méltósághoz való jog védelmében az állam az emberi lét feltételeiről köteles gondoskodni. Ennek megfelelően az állam ellátási kötelezettsége a hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetben kiterjed a szállás biztosítására is. A szállás biztosítására irányuló állami kötelezettség nem azonos a lakhatáshoz való jog megteremtésével. A szállás biztosítására az állam abban az esetben köteles, ha a szállásnélküliség az emberi életet közvetlenül fenyegeti. Az állam tehát ebben a végső helyzetben köteles azokról gondoskodni, akik az emberi lét alapfeltételeit önerejükből nem tudják megteremteni." Az Alkotmányból tehát nem vezethető le a lakáshoz való jog. Ez az állásfoglalás gyakorlatilag a minimális szolgáltatások nyújtásához ad önigazolási alapot és ilyetén országos és helyi szinten egyaránt behatárolja a szociálpolitika horizontját. Az állam a szociális törvényben és a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvényben felsoroltak szerint köteles éjszakai, átmeneti vagy bentlakásos ellátási formák, szállások biztosítására a hajléktalan emberek részére. Az ellátásokhoz való hozzájutás korlátozottsága Az igénybevételi jog gátoltsága Az intézményi elhelyezések, illetve szálláshoz juttatás során lehetőség szerint messzemenően figyelemmel kell lenni a kérelmezőnek a szolgáltatás igénybevételére vonatkozó jogára, amely a szociális biztonsághoz fűződő alkotmányos jogból és a szociális vonatkozású jogszabályokból vezethető le. E jog általánosabb sérelme elsősorban éppen az ellátásokhoz való hozzájutás lehetőségeinek korlátozottsága. Akár mulasztásos törvénysértésként is értelmezhető, hogy az ellátórendszer nem fedi le az egész országot és kapacitáshiánnyal küzd. A hajléktalanok elhelyezésével összefüggésben is el kell mondanunk, hogy a szolgáltatások ésszerű időn belüli elérhetősége - azaz a várakozási idő - neuralgikus pontja a szociális struktúrának. Köztudott, hogy a pszichiátriai betegek otthonába átlagosan nyolc, idősek otthonába pedig másfél - két év a várakozási idő. Tapasztalataink alapján fiatal skizofrén beteget belátható időn belül egyszerűen nem lehet sehol elhelyezni, nincs rá intézmény - miközben az értelmi fogyatékosok számára nyitott lehetőségek elégségesnek mondhatók. Tény, hogy az érintettek vagy a hozzátartozók jellemzően későn teszik meg a kezdeményező lépéseket - és ekkor elégedetlenül szembesülnek a szűkös lehetőségekkel. A jogszabályok által előírt közösségi ellátások hiánya, az átmeneti elhelyezést nyújtó gondozóházak beindításának elmaradása miatt olyan személyek is utcára kerülnek, akiknek az otthoni gondozását egészségi állapotuk miatt a családjuk nem tudja felvállalni.

17

Tapasztalatunk az, hogy a családok átmeneti otthonainak terjedésével az utcán élő gyermekes családok száma csökkent. Újabban nőtt viszont az önellátásra képtelen, belátási képességükben is korlátozott hajléktalanok száma, akiknek átmeneti és tartós elhelyezése egyaránt megoldatlan. Emiatt is kiváltképp aggasztó az, hogy a hajléktalan emberek egészségügyi ellátását is vállaló szociális intézményeken belüli részlegekbe a bejutási esély minimális. Markáns jelenség, hogy az intézményi élet kriminalizálódása miatt a magukat és csekély értékű javaikat megvédeni képtelen emberek, még az éjjeli menhelyekről is utcára, aluljárókba, a szabad természetbe szorulnak. Egyre nő azok száma, akik már nemcsak a szállások igénybevételét utasítják el – néha még télvíz idején is -, hanem eredendően és nem minden alap nélküli bizalmatlansággal hárítanak el mindennemű segítő közeledést. Tehetik, hiszen az ellátás visszautasításának joga szintúgy megillet mindenkit, ami persze nem jelenti azt, hogy akkor nem is kell velük törődni, foglalkozni. A hajléktalanok ellátásának egyik anomáliája az, hogy az intézményrendszer sokkalta nyitottabb az eddigi egzisztenciájukból újonnan lecsúszók és a városokban a nagyobb munkaerő-kereslet okán tartózkodók iránt, mint az utcáról bekérezkedő, évek óta hajléktalan életmódot folytató emberekkel szemben. Másfelől az is igaz, hogy azoknak a periférikus helyzetbe került embereknek, akik a kezdet kezdetén nem jutnak intézményes ellátáshoz és hajléktalan karrierjüket az utcán kezdik el, esélyesebbek arra, hogy ott is rekednek. Jelentős igény és szükség mutatkozik - szinte valamennyi intézménytípusban - a szolgáltató helyek számának növelésére. Különösen az éjjeli menhelyek és a célzott egészségügyi ellátást nyújtó részlegek férőhelyszám bővítése tűnik elodázhatatlannak, a férőhelyek hiánya különösen téli időszakban szembetűnő. A szociális kirekesztés intézményes technikáinak ellensúlyaként szükség lenne az intézményrendszeren kívül rekedtek ellátási garanciáinak meghatározására. Az utóbbi időben számbelileg gyarapodó utcai gondozó szolgálatok sokat tesznek az otthontalanok érdekében, de hiába jelenik meg elismert jogként mind a nappali melegedők, mind pedig az éjjeli menedékhelyek szolgáltatásainak igénybevehetősége, ha a befogadó kapacitás korlátozott, a fogadókészség pedig olykor szelektív. A várólisták, a lakhatási határidők A hajléktalanok ellátását végző intézmények is vezetnek várólistákat. Az intézmények átmeneti jellege ellenére elmondható, hogy a fluktuáció messze elmarad a kívánalmaktól. Egy átmeneti szállón - nem kellően világos ismérvek alapján és szakaszoltan - általában 1-2 év a gondozási idő. Több helyen – az önkormányzati rendelet által is megengedetten - sokan akár 6 - 8 évig is lakhatnak egyazon szállón a kigondozás esélye nélkül, megakadályozva másokat a bejutásban. Az is köztudott szakmán belül, hogy az intézményvezetők többsége tartalékol néhány ágyat, és nem kifejezetten a rászorultság elvének saját hatáskörben való gyakorlása céljából. Ha el is fogadjuk, hogy a kigondozás szakmai szándékai több esetben megtörnek az objektív lehetőségek partfalán, hiányolnunk kell a szakmai konszenzust és szabályozást azt illetően, milyen szempontú elbírálás alapján szabadjon hosszabbítani vagy sem a megállapodást, a lakhatási szerződést. Egyedi elbírálás alapján ilyen figyelembe veendő szempontok lehetnének a gondozási célokat illető együttműködési készség (compliance), az önerőre építő problémamegoldó hajlam, a továbbtanulásban, önképzésben való részvétel, a kapcsolatban élés valamint a családalapítási szándék.

18

A kitiltások A hajléktalanokat ellátó intézményrendszert a hozzáférést illető szándékos, vagy passzív korlátozás is jellemzi. Számos panaszra ad okot a kitiltások gyakorlata. Többször előfordul, hogy a szociális szakember - szubjektív megítélése alapján - egyszerűen nem engedi be az intézmény területére az eseti ellátást igénybe venni szándékozó embert. Ez a bánásmód sérti az egyenlő bánásmód elvét, stigmatizáló és összeegyeztethetetlen az ellátás igénybevételéhez kapcsolódó jogokkal. Az ellátottak a kitiltásokról csak ritkán kapnak indoklásos, írott határozatot, értesítést - pedig ez még az éjjeli menhelyek, nappali melegedők esetében is előírás. Mindaddig, amíg az írásos döntés meg nem születik, az ellátottjogi képviselő közbenjárhat a kliens érdekében, segíthet helyzete rendezésében. A hajléktalanokat ellátó intézményekben - főként a nappali ellátások illetve az éjjeli menedékhelyek esetében - a házirendben is rögzített protokoll kidolgozására van szükség a kitiltásokkal kapcsolatban, ami garantálja azok jogszerűségét. A kizárások gyakori oka a kliens „tájékozatlansága” - azaz az intézményvezetők által nyújtott előzetes szóbeli tájékoztatás elmaradása, a házirend „rejtegetése”. Az igénybevevők minden információt meg kellene, hogy kapjanak az ellátás igénybevételének módjáról és feltételeiről, az együttélésre vonatkozó alapvető intézményi szabályokról, és ezek megsértésének következményeiről, valamint a panaszjog gyakorlásának módjáról. Fontos tudatosítanunk az ellátottak körében azt, hogy a hatályos jogi szabályozás szerint milyen esetekben kerülhet sor a jogviszony megszüntetésére, milyen jogorvoslati lehetőségeik vannak, valamint azt is, hogy mindaddig, amíg ügyét el nem bírálják, a szálló használatára változatlanul joga van. Szt. 101.§ (2) „ Az intézményvezető az intézményi jogviszonyt megszünteti, ha a jogosult a) másik intézménybe történő elhelyezése indokolt, b) a házirendet súlyosan megsérti, c) intézményi elhelyezése nem indokolt. (3) Az intézmény vezetője az ellátás megszüntetéséről, valamint a megszüntetés ellen tehető panaszról írásban értesíti a jogosultat, illetve törvényes képviselőjét. Ha a megszüntetéssel a jogosult, illetve törvényes képviselője nem ért egyet, az értesítés kézhezvételétől számított nyolc napon belül az intézmény fenntartójához fordulhat. Ilyen esetben az ellátást változatlan feltételek mellett mindaddig biztosítani kell, amíg a fenntartó, illetve a bíróság jogerős és végrehajtható határozatot nem hoz.” Megítélésünk szerint nem szolgálják a hajléktalanok nagyobb védelmét azok a jogi rendelkezések, amelyek a jogviszony létesítését és megszüntetését kivették a jog- és érdekvédő formációk kompetenciájából, az ellátottjogi képviselő feladatköréből. Szt. 94/K. § (2) „Az ellátottjogi képviselő feladatai d) a jogviszony keletkezése és megszűnése, továbbá az áthelyezés kivételével eljárhat az intézményi ellátással kapcsolatosan az intézmény vezetőjénél, fenntartójánál, illetve az arra illetékes hatóságnál, és ennek során - írásbeli meghatalmazás alapján - képviselheti az ellátást igénybe vevőt, törvényes képviselőjét.”

19

Szt. 99. § (4) „Az érdek-képviseleti fórum b) megtárgyalja az intézményben élők panaszait - ide nem értve a jogviszony keletkezésével, megszüntetésével és az áthelyezéssel kapcsolatos panaszokat -, és intézkedést kezdeményez az intézményvezető felé.” Az igénybevételi és kitiltási folyamatnak jogszerűségét legfeljebb csak a közigazgatási hivatal, vagy az ombudsman vizsgálhatja, a szociális biztonsághoz való jog esetleges sérelme indokával. Elvándorlás megakadályozása Az állami felelősségvállalás leginkább ott és akkor jelentkezik, ahol az egyének és családok önmagukkal szembeni felelőssége és a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelőssége véget ér. A szociális problémákat, a lakhatással összefüggő és járulékos gondokat helyben kell megoldani, ott, ahol azok keletkeztek, az eredeti lakóhely erőforrásaira támaszkodva. Az ellátásokban többnyire érvényesül is a szubszidiaritás elve. Ezzel szemben, a kistelepülések egy részében a hajléktalan emberek ellátásának egy sajátos formáját „biztosítják”. Mivel a lakosságszám függvényében kell a településeken a különféle ellátásokat létrehozni, egyre elterjedtebb módszer az, hogy a falvak, községek nem akarják helyben megoldani a szociális problémákat. A települési önkormányzatok ellátási kötelezettségeik negligálásával mintegy „rákényszerítik” ezeket az embereket a nagyvárosokban található nagyobb intézmények által nyújtott, sokrétűbb szolgáltatások igénybevételére - azaz az elvándorlásra. A nagyobb településeken azonban nem csak az intézményi függőség kialakulásának, hanem a hajléktalan társadalmi léthez való asszimilációnak a veszélye is sokkal inkább fennáll. A hajléktalanság tehát nem pusztán nagyvárosi probléma. A hajléktalan emberek elsődleges érdeke az, hogy abban az esetben, ha egy kistelepülésen válnak fedél nélküliekké, vagy effektív hajléktalanokká, ne szakítsák ki őket ilyen közvetett módon a megszokott környezetükből, ne kényszerítsék be őket egy számukra többszörös hátránnyal járó élethelyzetbe. Az ellátottjogi képviselő azonban nem sokat tehet e jelenség megelőzése érdekében, feladata kimerül abban, hogy tájékoztatást adhat arról, hogy a rászorulók hol vehetik igénybe a szolgáltatásokat. A szolgáltatások minőségi hiányosságai Általánosnak mondható, hogy a szociális intézményekben nem működik minőségbiztosítási rendszer, amely mérhetővé tenné a szolgáltatások minőségét. Az ellátási feltételek (tárgyi, személyi, szakmai) követelményei jogszabályban meghatározottak, amelyeknek betartását a működési engedélyezést végző hatóság ellenőrzi. A tárgyi feltételek megfelelősségének hiánya Tapasztalatunk, hogy a hajléktalanok ellátásában közreműködő legtöbb intézményben a tárgyi feltételek nem teljesen megfelelőek. Régebben más funkciót ellátó, leginkább a települések határában álló ingatlanok szolgálnak az ellátásra, ahol a lakószobák túlzsúfoltsága a legjellemzőbb körülmény. Gyakori látvány a létrával felszerelt emeletes ágy,

20

a felső szint sokuk számára megközelíthetetlen. Színvonalas humanizált környezetről sok helyütt nem is beszélhetünk, mivel az néhol meg sem valósítható az objektív feltételek miatt. A mellékhelyiségek állapota siralmas, a túlhasználtság folytán szükséges karbantartásokat nem végeztetik el, a beázások, rongálások nyomai sokáig megmaradnak. A higiénés előírásokat nem tartják be. A felszerelési tárgyak sok helyen hiányoznak, elavultak. Mindez összeegyeztethetetlen az Alkotmány 18.§-ban nevesített, az egészséges környezethez való joggal. A személyi feltételek megfelelősségének hiánya A szociális munkások leterheltsége oly nagy mértékű, hogy nem tekinthető igazán tartós munkahelynek a hajléktalanellátó intézmény. A fluktuáció a segítő és a gondozott közötti személyes kapcsolat minőségét ássa alá. Szinte mindenütt az előírtnál alacsonyabb a szakképzettek aránya. Ott, ahol több intézménytípus is működik egy helyen, gyakorta nem biztosítják külön-külön a szakember-ellátottságot és a szakmai feltételeket. Szakmai hiányosságok, problémák Az egyes kötelező és lehetséges szociális szolgáltatások hiánya több helyen tapasztalható. Van ahol – a térítési díjon felül - különdíjat szednek a lakótól olyan szolgáltatásért, amelyet a szállónak amúgy is biztosítania kellene. Nem csak legenda az, hogy néhol a portások – úgymond, saját szakállukra - kapupénzt szednek, illetve, hogy egyes szolgáltatások (pl. kávéfőzés) üzemeltetésével egészítik ki valóban nem túl magas jövedelmüket. Kigondozást eredményező célzott, adminisztrált és kompetens személyi állomány által végzett szociális munka helyett leginkább szállásadási funkció jellemzi a befogadó intézmények jelentős részét. Önálló életvitelre nevelés még a célok szintjén sincs. Az önfenntartás előmozdításának szándékához nem rendelődik mellé a személyre szóló bánásmód és szakmai és terápiás segítés. A szállókon szubjektív gyakorlatok honosak, hiányoznak a direkt, egyértelmű szabályok, amelyek követhetők, és amelyek legalizálják a szociális munka helyi gyakorlatát. Sokkal több szó esik a követelményekről, a tiltásokról, mint a jogokról, a jogorvoslat lehetőségeiről. A hangsúly mindenütt az egyéni esetkezeléseken van, és csak ritkán jelenik meg a csoportos szociális munka, mint problémamegoldó módszer és eszköz. Az egyéni gondozási tervekben tipikus hibák észlelhetők. Hiányzik a szakmai szempontok szerinti állapotfelmérés, nincsenek ok - okozati összefüggések megállapítva, nincsenek meghatározva a rövid, illetve a hosszú távú célok, amelyek az egyéni esetkezelés szempontjából meghatározó jelentőségűek lennének. A gondozási tervek nagy része nem anamnesztikus adatokon alapszik, nem tudni, miért és milyen okokból következett be a hajléktalan élethelyzet. Mivel nincsenek meg a mentális gondozáshoz szükséges információk, az eszközök is hiányoznak annak felvázolásához, hogy milyen módon lehet az ellátottat ért lelki és szociális traumákat kezelni, illetve élethelyzetét a megoldás medrébe terelni. Nagyon sok esetben a dokumentációk hiányosak, vagy éppenséggel egyáltalán nincsenek. Az instabil klienskörű intézményeknél a napi létszám dokumentálása és nyomon követése az előírt nyilvántartási rendszerben megoldatlan. A rendkívüli eseményekről, panaszokról nem készítenek jegyzőkönyvet. Az eseménynaplókban a bejegyzések sematikusak.

21

A szakmai felülvizsgálat és felügyelet szervei nem működnek hatékonyan, a szociális munkások módszertani útmutatót nem kérnek, és nem is kapnak sehonnan, nem is tudják jóformán, hová fordulhatnának tájékoztatásért, tanácsért. A pénzügyi-gazdasági hatósági ellenőrzések a szakmai hiányosságokat jellemzően nem tárják fel, a jogvédelem szempontjai, pedig ilyenkor is teljességgel a látókörön kívül esnek. A területen dolgozók, a vezetők és a hatósági ellenőrzést végzők szinte sehol nem ismerik el, hogy a szakmai koncepciókat minden esetben összhangba kell hozni a létező jogokkal, sőt alá kell rendelni azoknak. Az átmeneti szállókon - meghatározott időpontokban - általában team, vagy külön erre a célra létrehozott beutaló csoport dönt a felvételekről, ami gyakorlatilag szelektálást jelent. A legkevésbé problémásnak tűnő jelentkezőknek számottevően nagyobb esélyük van a gondozásba vételre. Az éjjeli menhelyeken alkalmazzák a „foglalt” ágyak gyakorlatát, azaz nem érkezési sorrendben, nem az ügyeletes által kijelölt számú ágyat foglalhatják el a beérkezők. Ismerünk példát a kötelező munkavégzésre, azaz a térítés nélkül végeztetett ügyelet ellátására, takarításra - mint ahogy arra is, hogy a szociális intézmény által megbízott vállalkozó „alvállalkozó” hajléktalanokkal végezteti el a munkát, munkaszerződés nélkül, járulék-és adófizetési kötelezettségei mellőzésével. Mindez történik az intézmény vezetésének hallgatólagos tudtával. Nagyon sokszor a segélyek elosztása mindennemű kontrolltól és adminisztrációtól mentes. A közösségi élet sporadikusan van jelen, ritkák a művelődési, sport- és rekreációs események. A legfőbb kikapcsolódást a televízió jelenti, amelynek lakószobában való használatáért a legtöbb helyen különdíjat kérnek. Van, ahol a pályázati pénzekből vásárolt vagy adományba kapott készülékeket jó pénzért bérbe adják a lakóknak. Egyik intézményben pályázati pénzből berendeztek ugyan egy tornaszobát a legdrágább kondicionáló gépekkel, csakhogy be sem engedik oda a hajléktalanokat, azt csak a személyzet használhatja. 2. Az egyenlő bánáshoz való jog sérelme A Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A. § (1) „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti”. Az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani (Szt. 94/E. §(2), 2003. évi CXXV. tv. az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról) A diszkrimináció tilalmának érvényesítése kiemelt állami cél. A kormány ennek érdekében létrehozta az Egyenlő Bánásmód Hatóságát (362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól), amelyhez bárki kérelemmel fordulhat, aki úgy ítéli meg, hogy ügyét vagy személyét illetően megsértették az egyenlő bánásmód követelményét.

22

A hátrányos megkülönböztetés tilalma ugyanakkor meghatározott esetekben jogot jelent az előnyben részesítésre. A különösen hátrányos helyzetű csoportok esetén messzemenően indokolt a pozitív diszkrimináció alkalmazása. Az intézményi elhelyezések során a kliens egyéni szükségleteit, speciális helyzetét, állapotát figyelembe kell venni (Szt. 94/E. §(1)). Mindenkinek joga van a személyes körülményeinek és esetleges fogyatékosságának megfelelő lakhatási forma megválasztásához. Mivel a fedél nélkül élők között igen sok a fogyatékkal élő, az esélyegyenlőség elvéből fakadóan az őket befogadó intézményekben kiváltképpen fontos az akadálymentes közlekedés és érzékelhető, biztonságos épített környezet tárgyi feltételeinek megteremtése. A fogyatékos személyek jogairól szóló 1998. évi XXVI. tv. 29. § (5) bekezdése szerint 2010. január 1-ig kell olymódon átalakítani a tartós bentlakást nyújtó intézményeket, hogy ennek az elvárásnak megfeleljenek. A fizikai hozzáférés hiánya vagy nehezítettsége csakis jogsérelemként élhető meg az érintettek részéről. A fogyatékosokat megilleti az őket érintő jogokkal, a nyújtott szolgáltatásokkal kapcsolatos, valamint a közérdekű információkhoz való hozzáférés joga is. Ez a jogkör a fogyatékossággal élő hajléktalanok között még kevésbé érvényesül. Az egyén önbecsülésének alapja a társadalmi hasznosság tudata. Mindenkit megillet a társadalmi integrációhoz való jog. A rehabilitációra való jog jelenti az állapotjavítást és az állapotromlás megelőzését célzó segítséget, a képességmegőrző és fejlesztő lehetőségeket, a kommunikációra nevelést. Az igénylő integrált foglalkoztatásban vehet részt, ennek hiányában védett foglalkoztatásra jogosult. Mindennek ellentmondóan, a hajléktalanellátó intézményekben a munkaterápia ismeretlen fogalom. Az átmeneti elhelyezést nyújtó intézményekben a foglalkoztatás, elfoglaltság biztosítása nem is szerepel a szakmai követelményekben, és a feltételek sem adottak hozzá. Tapasztalataink szerint a markánsan definiált jogok ellenére gyakori a közvetett, rejtett szociális diszkrimináció. Ilyenről beszélhetünk, ha az önkormányzatok nem adják meg a hajléktalan emberek által igényelt segélyt arra való hivatkozással, hogy közigazgatási területükön nincsen lakóhelyük, azaz állandó bejelentett lakcímük. Dacára annak, hogy bár az önkormányzatok csak az állandó bejelentett lakosaik után kapják meg az állami szociális normatívát, a hajléktalan személyek ügyében azon önkormányzat az illetékes, amelynek területét az illető az ellátás igénybevételekor nyilatkozatában tartózkodási helyként megjelölte. Annál is nehezebben érthető ez a helyzet, mivel a települési önkormányzatoknak nem kell ehhez saját költségvetést rendelni, mivel a hajléktalanok részére biztosított pénzbeli ellátások teljes fedezetét az állami költségvetés viseli. A hatósági feladatok elvégzése (a segély megállapítása, a határozat meghozatala és annak a fővárosi főjegyző felé való továbbítása a jegyző feladata), és ennek finanszírozását az állam, a segély kiutalását a főjegyző végzi. A segély megállapítására vonatkozó határozatban meg kell jelölni a segély kifizetésére szolgáló postacímet is, tapasztalataink szerint ez is sok vitára ad okot. Az ezzel ellentétes szociális igazgatási gyakorlat hátrányos megkülönböztetést és a szociális törvény előírásainak be nem tartását eredményezi. A hajléktalan személyek jogait sérti, az esélyegyenlőséget egyáltalán nem segíti a nők és a férfiak közötti hátrányos megkülönböztetés a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben. Jelenleg a hajléktalansággal sújtott társadalmi réteghez tartozó emberek nagy része férfi, a hajléktalanokat ellátó intézményrendszer férőhelyeinek megoszlása is erre épül - de az a tendencia mutatkozik, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg a nők ebben az ellátotti

23

körben. Mivel a számukra fenntartott férőhelyek száma minimális, ezért hátrányosabb helyzetben vannak, mint férfi társaik, kevesebb az esélyük arra, hogy szálláshelyhez jussanak - így kiszorulnak az ellátásból. Nem csak a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés joga, hanem az esélyegyenlőség elve is sérülhet, ha nincs megfelelő számú nők számára fenntartott férőhely a szállókon. A tapasztalat azt mutatja, hogy a női szálláshely hiánya miatt is, a nők sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azzal, hogy kénytelenek elfogadni előnytelen lakhatási ajánlatokat, szívességi befogadásokat. Az éjjeli menedékhely igénybevétele során semmilyen szempont szerint nem lehet hátrányosan megkülönböztetni egyik ellátottat sem. Igen sok probléma adódik abból, hogy ki az, aki bemehet és aki nem, hogy a „válogatás” milyen szempontok alapján történik és ki a szelektálásra jogosult személy, illetve ő milyen módon közli a verdiktet. Ha ezek a kérdések nincsenek egyértelműen szabályozva (pl. a házirendben) és a szempontok nem jutnak az igénylők tudomására, igen sok a panasz a szubjektivitás miatt, illetve a nem megfelelő hangnem, az elutasításhoz társuló személyeskedések és a bánásmód miatt. Néhány téli krízisszállón és hajléktalan „kórházként”, „lábadozóként” működő speciális éjjeli menhelyen is voltak példák tudatos kirekesztésre: a vezetők tiltással tartották távol a kórházból kikerülőket, mivel a belső szabályozás szerint kizárólag csak utcáról vehettek fel embereket. Ezért az is gyakorta előfordult, hogy nem nyert befogadást és felvételt azon egyébként tartósan utcán élő - hajléktalan ember, akit utcára bocsátás helyett a mentő a kórházból közvetlenül a szállóra, menedékhelyre vitt. Kétségtelen, hogy kórházból sokszor félig gyógyultan, vagy még fekvést, pihenést igénylő állapotban kiadott hajléktalanok ellátására nincsenek berendezkedve az őket patronáló intézmények - ugyanakkor egyáltalán nem megoldott ezeknek az akut orvosi kezelést már nem igénylő, de még gyengélkedő személyeknek a szociális szférán belüli folytatólagos ellátása. Nem meglepő hát, hogy egyre több kórházi zárójelentésen olvashatni: „utcaképes állapotban elbocsátjuk.”. A kórházi szociális munkások sokszor tehetetlenek a befogadási mechanizmusokkal, a hárító, passzív viszonyulással szemben. A presszió többszörös, hiszen az amúgy önellátó, de rendezetlen lakhatású hajléktalanok is nagy számban éppen a helyhez jutási nehézségek miatt veszik igénybe a kórházak szolgáltatásait. Alapbetegségeik okán kórházról kórházra járva próbálják átvészelni főként a hidegebb hónapokat, és az ott dolgozóktól várják el, hogy segítsenek abban, ami nekik - önerőből - nem sikerült: bejutni valahová. Ők minden lehetséges segítséget megadnak, de a felvételi beszélgetésekre nem kísérhetik el a fedél nélkül élőket, ehhez sem kísérő-, sem szállító kapacitásuk sincsen. Éppúgy súlyosan veszélyezteti az emberek testi, lelki egészséghez, a személyes biztonsághoz való jogát az, ha az egészségügyi ellátásból netán azért kerül ki hamarabb a hajléktalan ember, „mert nem megfelelően szocializált” a kórházi környezethez, mint ahogy az is, ha további orvosi ellátása indokolatlansága esetén megkeresésükkor a szociális intézmények elutasítanak, vagy kontraszelektálnak, a leginkább rászorulók helyett a legkevésbé problémásakat fogadják. Sajnos törvényi szintű szabályozásban is találunk jogsértő diszkriminációra utaló jegyeket. A szociális törvénynek az intézményi jogviszony megszüntetését szabályozó 102. §-a, a nem állami fenntartású intézmények esetén lehetővé teszi, hogy a lakhatási megállapodást a szolgáltató egyoldalúan, indoklás nélkül felmondja. Ugyanakkor az állami intézmények esetén a 101. § (1) és (2) pontjai szerint csakis a jogosult (illetve törvényes képviselője) kezdeményezheti a jogviszony megszüntetését, az intézményvezető csak és kizárólag a felsorolt esetekben élhet a jogviszony megszüntetésének a lehetőségével. Mi ez, ha nem az

24

(állami vagy nem állami) intézményt fenntartó szerinti hátrányos megkülönböztetése a szolgáltatást igénybevevő hajléktalanoknak? Ide tartozóan is megemlítjük, hogy a hajléktalanok alanyi jogon, jövedelmük, vagyoni helyzetük külön bizonyítása nélkül vehetik igénybe az EU-s követelményként életre hívott állami jogi segítségnyújtást. Az IM Pártfogó Felügyelői és Jogi Segítségnyújtó Szolgálat munkatársai jelenleg peren kívüli ügyekben működnek közre, 2008-tól viszont peres eljárásokban is igénybe lehet venni a szolgáltatást. A cél az, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű emberek pusztán depriváltságuk okán ne maradhassanak jogfosztottságban. 3. Az élethez, a testi és lelki épséghez, egészséghez való jog sérelme Az Alkotmány 70/D. §-ban benne foglaltatik a lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez, a személyi biztonsághoz, az egészséges környezethez való jog. A szociális ellátás nyújtása során is figyelemmel kell lenni, az ellátottakat megillető alkotmányos jogok maradéktalan és teljes körű tiszteletben tartására, különösen az élethez, emberi méltósághoz, a testi épséghez, valamint a testi és lelki egészséghez való jogra (Szt. 94/E. § (4)). A hajléktalanokat ellátó intézményekben nem megfelelően biztosított az egészségügyi alapellátás, jóval kevesebb az orvosi óraszám, mint másutt. A rendszeres egészségügyi szűrésekre kampányszerűen kerül sor, vagy a szállóra történő bekerüléshez feltételeként állítják - a hajléktalan személy, ha képes maga utána járni, szerencsés lehet a szállóra történő felvételben. Nagyon sok helyen az intézmények a minimális, alapvető gyógyszerkészlettel sem rendelkeznek. A mentálhigiénés ellátás kevés helyen megszervezett, vagy arra sincs szakember - és sokszor idő sem, hogy ezzel foglalkozzanak. Elmondható továbbá, hogy a legtöbb szálló nem rendelkezik a jogszabályban előírt betegszobával, vagy ha azt ki is alakították, sokkal inkább állandó férőhelyként funkcionál. Az elkülönítési lehetőség hiánya nemcsak az együttélés minőségét ássa alá, hanem a betegségek terjedésének is oka lehet. A gondnokoltakat nem részesítik az előírt és egyébként is elvárható figyelemben. A gyermekvédelmi intézményekből szállókra kikerülők szakszerű utógondozását nem helyettesítheti az ott végzett szociális munka. Bár a nemdohányzók védelmére hozott törvény szankcióinak hatására formailag tiltják a lakószobákban a dohányzást, és a legtöbb helyen van dohányzásra kijelölt hely - még ha az a szabad levegőn van is -, a valóságban elnézik, nem szankcionálják a dohányzást, ami az egészséges környezethez való jog sérelmével jár együtt. Volt olyan esetünk, amikor az asztmás lakó panaszára, aki nem tudta elviselni a másik lakótársnak a szobában történő dohányzását, az volt a reagálás, hogy „nem állíthatunk minden szobába őrt, nem tudunk érvényt szerezni semmilyen módon a törvényi és házirendi tilalomnak, így nem tehet mást, mint hogy tűri a helyzetet”. Álláspontunk szerint semmiképpen nem a lakók feladata, hogy a jogszabályi, házirendi előírások érvényre juttatása megtörténjen. Nyilvánvaló, hogy a szűk lakótérben való dohányzás sérti az amúgy is egészségkárosodott lakónak a legmagasabb szintű testi egészséghez való jogát, ezért az intézményt intézkedési kötelezettség terheli.

25

Súlyos problémát jelentett az is, hogy a hajléktalan személyek az illetékesség vélelmezett hiánya miatt, (TAJ kártyával nem rendelkeztek, vagy azt nem adták le egyetlen orvosnak sem) több helyen nem részesültek háziorvosi ellátásban, emiatt kezeletlenül maradtak, és már csak krízishelyzetben került sor egészségügyi ellátásukra. Ezt a helyzetet oldotta meg már több megyében és a fővárosban a hajléktalanok szálláshelyeinek egy részén életre hívott orvosi rendelők és krízis-szolgálatok” működtetése. Nagy a túljelentkezés a Budapesten működő speciális éjjeli menedékhelyeken is, ahol kórházi jellegű ápolást folytatnak. Ebből a gyakorlatból is látható, hogy a hajléktalanokat ellátó rendszer lehetőségei szerint kénytelen volt felvállalni a kliensek alapvető egészségügyi ellátásának a megszervezését is, mivel több helyen nem fogadták, vagy ma sem fogadják szívesen őket. 2004. január 1-től az egészségügyi szolgáltatások Egészségügyi Alapból történi finanszírozásának szabályairól szóló 43/1999.(III.3.) Kormányrendelet 10. §-a értelmében a MEP a fővárosban legfeljebb 15, megyeszékhelyenként egy-egy hajléktalanok ellátására létrehozott, területi ellátási kötelezettség nélküli házi orvosi szolgálat finanszírozására köthet szerződést. Ezen túl az egészségügyi miniszter kijelölése alapján a fővárosban négy, Debrecenben, Győrben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden és Veszprémben egy-egy a hajléktalanok ellátását napi 24 órában, heti 168 órában biztosító házi orvosi ellátás nyújtására, valamint a fővárosban 1-1, a megnevezett megyeszékhelyeken 0,5 – 0,5 mozgó orvosi szolgálattal köthet szerződést. A szociális intézményekben a beteg személy ellátása során be kell tartani az egészségügyről szóló 1997 .évi CLIV. tv. (Eütv.)-nek a betegek jogait szabályozó előírásait (Szt. 94/E. § (12)). Azt tapasztaljuk, hogy a betegszobákban, krízisszállókon a betegjogokat sem a személyzet, sem az ellátottak nem ismerik. Az ügyelők nem tájékozottak a gondozottak egészségi állapotát, diagnózisait, ápolási szükségleteit illetően sem. ”A 22-es csapdája”, hogy e hajléktalanokat ellátó kiskórházak gyakorta olyan betegeket fogadnak és látnak el – zömében krónikus jelleggel, azaz hosszú ideig -, akiknek inkább a szakellátást biztosító kórházakban, illetve azoknak elfekvő részlegein lenne a helyük. Az utcán élő hajléktalan embert a flaszterről leginkább csak akkor szállítják be ambuláns rendelésre, vagy kórházi kezelésre, ha baleset éri vagy eszméleten kívüli állapota miatt sürgős orvosi beavatkozásra van szükség. Ha sikerült is kórházba kerülnie, többször tapasztalható, hogy csak járóbeteg ellátásban részesítik, illetve ágyhiány miatt még teljes felépülése előtt ott találja magát, ahol addig is élt. Minden ellenkező híresztelés ellenére, az ma már aligha fordulhat elő, hogy a lábadozó, félig gyógyult hajléktalan személyt kirakják a mentőből a hajléktalan szálló elé vagy az utcára. Nem fordulhat elő, a mentő ugyanis eleve fel sem vállalja a szállítást, ha a beteg fogadása nincsen előre konkrétan megbeszélve. Sok bírálat éri a mentőszolgálatok gyakorlatát egyébként is. Nem szívesen vonulnak ki hajléktalanokra vonatkozó bejelentésekre, és nem erősködnek, ha a láthatóan kezelésre szoruló ember nem feltétlenül akar orvost látni. Több esetben az általuk használt hangnem és a tanúsított bánásmód is sok kívánnivalót hagy maga után. Gyakran az iratok, a bejelentett lakcím vagy tartózkodási hely hiánya, esetleg a hajléktalan viselkedése, külleme okoz fennakadást a befogadásban. Általában azonban elmondható, hogy a kórházak fogadják, és érdemben kezelik is a betegeket, mi több, elvégzik az előírt fertőtlenítést is, még ha, elsődlegesen finanszírozási okokból, igyekeznek is rövidre fogni az ottani tartózkodási időt.

26

Szinte mindenütt dolgoznak már kórházi szociális munkások, akik az ápolási idő rövidsége által determinált helyzetben is hatékony segítséget igyekeznek nyújtani a rászorulóknak. Jelentős problémaként jelentkezik számukra az utógondozás hiánya, a gyógyításhoz kapcsolódó rehabilitáció hiánya, így a gyors kezelés miatt nincs lehetősége ténylegesen meggyógyulnia a hajléktalanoknak, sok a szövődmény, a visszaesés. Arról, már nem is beszélve, hogy a gyógyszerek kiváltása is gondot okoz (ha ebben nem segít a szociális intézmény), és azok előírások szerinti (étkezés utáni) rendszeres szedése sem mindig megoldható. Motiválja, ha nem is igazolja a krízis osztályok, lábadozók, ápolóházak ill. speciális menhelyek elhárítását az a körülmény, hogy pl. a fővárosban, a 276 fős ágyszám a 15 000-re becsült hajléktalan populáció számára rendkívül kevés. De a befogadó kapacitás országszerte is elégtelen, az intézmények folyamatosan telítettek, a beteg mobilitás minimális és orientációjuk szerint szinte kizárólag az utcai gondozószolgálataik által utcán fellelt, krízishelyzetben lévő hajléktalanokat fogadják. A krónikus betegségekben szenvedő, amputált végtagú, lassan gyógyuló vagy éppen gyógyíthatatlan hajléktalanoknak tartós és szakszerű utókezelést, egészségügyi és szociális gondozást nyújtó újabb intézményekre volna tehát szüksége. A gyógyító és ápoló tevékenység között keletkezett vákum közvetlenül sérti az élethez, egészséghez és szociális biztonsághoz fűződő jogokat. A szociális és egészségügyi intézmények közötti korrekt együttműködés azonban hiányzik. Mivel a kooperációnak nincs jogszabályi előírása, az csak a személyes kapcsolatok révén alakulhat ki, így eléggé jellemző az egymásra mutogatás. A hajléktalanokat ellátó és az egészségügyi intézményrendszer között egy partneri viszonyt megalapozó jelzőrendszer működtetése, a jogszabályilag determinált metódusok, a konkrét intézményes lehetőségek, és a megfelelő szakmai viszonyulás biztosíthatná a hajléktalan személyek egészségügyi ellátásokhoz való zökkenőmentes hozzáférését, az ápolás utáni utógondozást, mivel a két ellátórendszer jelenlegi átjárhatatlansága tényleges jogsérelmek talaja. Általános az a megítélés, hogy a Tisztiorvosi Szolgálat fürdetési, fertőtlenítési feladatait felszínesen látja el, a szállók által megkívánt igazolások kibocsátása formális. Az ellátottjogi képviselő esetét át tudja adni a betegjogi képviselőnek, vagy segítséget tud kérni tőle, ha az ellátott éppen az egészségügyi intézmény szolgáltatásait veszi igénybe. Nyilván a betegjogi képviselő esetátadása is megvalósulhat, ha a hajléktalan kórházi ellátottal kapcsolatosan szociális intézményi jogsérelemről szerez tudomást. A betegjogi képviselőknek az egészségügyi intézményekben tevőleges és célzott figyelemmel kell lenniük arra, hogy a hajléktalan emberek tájékoztatáshoz, az emberi méltósághoz, illetve az önrendelkezéshez való jogai érvényesüljenek a kórházi kezelés alatt is. A káros szenvedélyek közvetve gyakran okoznak egyéni tragédiákat. Hallhatunk a hírekben dohányzás miatt kigyulladt alkalmi szállásokról, elszenesedett holttestekről. A többnyire mértéktelen italozással is járó életmód folytán a hajléktalanok korán halnak. A kényszerű együttélésből gyakorta adódnak konfliktusok, ezek leginkább verbális szinten zajlanak le. A lezáratlan vitás ügyeket többnyire egymás között intézik el, nem ritka, hogy hajléktalan ver meg hajléktalant, de előfordult az is, hogy halálba torkollott a veszekedés. A szociális intézmények kapuin belül viszonylag ritka a testi sértés, a bántalmazásos esetek látensen maradnak. Az „önszabályozó” konfliktusokat, garázda viselkedésmódokat legjobb megelőzni, és fontos azt is tudni, hogy a hajléktalanokat ellátó intézményekben az ott lakó vagy tartózkodó személyekkel szemben korlátozó intézkedés, "kényszerintézkedés" (Szt. 94/G. § (8)), tettlegesség (Szt. 94/E. § (4) b)) semmiképpen nem alkalmazható.

27

A hajléktalanokat ellátó intézményekben dolgozók – akik munkavégzésük során közfeladatot ellátó személyeknek minősülnek - jogait szintúgy védi a törvény. Ismerünk példát arra, hogy tettleg is inzultálták a munkáját végző szakembert, sőt egy olyan eset is tudomásunkra jutott, amikor szúrt sebet ejtettek rajta. Ami az utóbbi történést illeti, sajnos az ellenkezője is megtörtént már, amikor is a szociális munkás vesztette el a fejét. Munkatársai védelmében az intézményvezető belső utasítást kell, kiadjon az ellátottak részéről esetlegesen felmerülő veszélyhelyzet kezeléséről (Szt. 94/L. § (3)). A dolgozók is kérhetnek véleményt, tanácsot az ellátottjogi képviselőtől az ellátottak jogait érintő szakmai kérdésekben. Megítélésünk szerint a jogok megismerése, tiszteletben tartása, a szóvá tett sérelmek kellő alapossággal történő kivizsgálása és a szükséges intézkedések megtétele vagy kilátásba helyezése, a kölcsönös megbecsülés légkörének megteremtése lehet az ellenszere az intézmények „lecsúszásának”, a tárgyi és szellemi környezet értékvesztésének. A veszélyeztető magatartások definiálása, a következmények tudatosítása hozzájárulhat a nemkívánatos helyzetek megfelelő kezeléséhez. 4. A tájékoztatáshoz való jog sérelme Az ellátottjogi képviselők gyakran tapasztalják, hogy a szociális ellátás igénybevételi folyamatában és lehetőségeiben nem mindig érvényesülnek a törvényi szempontok és a rászorultság elve. Az önkormányzatok, az állami és civil intézmények nem informálnak megfelelően az ellátásokról, a kérelmezőt megillető jogokról, mivel sokszor a szolgáltató sem ismeri kellőképpen azokat. Tájékozatlanságuk miatt sokan kiszorulnak az őket jogosan megillető ellátásokból. Nagyobb gondot kell tehát fordítani a szolgáltatások hatásosságára és hatékonyságára, arra, hogy a potenciális igénybevevők mennél szélesebb köre értesülhessen lehetőségeiről. Az intézményvezetőnek a jog- és érdekvédelmet illető feladatai is igen sokrétűek. Feladata, hogy a házirend mindenben megfeleljen a jogszabályban foglaltaknak, és az intézményben lakók életvitelének. A szolgáltatónak főként a közösségi együttlétre vonatkozó szabályokat és a szolgáltatás igénybe vételének feltételeit, valamint a panaszjog gyakorlásának módját kell az intézményre specializáltan a házirendben szabályoznia. A házirendről az ellátást igénybe vevő hajléktalan személyeket az intézmény vezetőjének kötelessége tájékoztatni, kiemelve a jogviszony megszüntetésének vagy megszűnésének szabályait. A házirend egy példányát felvételkor át kell adja a jogosultnak, egyébként pedig azt az intézményben jól látható helyen kifüggeszti (Szt. 97.§). Sok probléma adódik abból, ha a házirend túlszabályozza az intézmény életét, áttekinthetetlenül részletes, miközben éppen a szociális törvényben megkívánt szabályokat nem tartalmazza teljes körűen. A zömében szubjektív tiltásokról sokkal többet olvasni, mint a megengedő intézkedésekről, a jogok gyakorlásának módjáról, vagy a vallásgyakorlásra vonatkozó szabályokról, illetve a panaszkezelésről. A jogvédelem szempontjából elvárás, hogy az ellátotti jogok bárminemű korlátozása, az Érdekképviseleti Fórummal elfogadtatott házirendben kerüljön szabályozásra. Több hajléktalanokat ellátó intézmény vezetője vitatja azt, hogy a házirend a lakók véleményének kikérésével kerüljön elfogadásra, vagy az a változó igénybe vevők miatt akár többször is módosuljon. Ennek indokaként azt hozzák fel, hogy - főként az éjjeli menedékhelyen, de az átmeneti szállón is - sokszor cserélődnek a lakók, nem lehet mindenkinek kikérni a véleményét, folyton mikor-kihez igazodni. Ugyanígy az igénybe vevők

28

körének változása miatt néhol elutasítják az Érdekképviseleti Fórum létrehozását, és lehetetlennek tartják annak működését is. Sokszor azonban azt tapasztaljuk, hogy a vélemények mögött az húzódik meg, hogy nem tekintik partnernek az ellátottakat ezekben a kérdésekben, nem kíváncsiak véleményükre, vagy egyértelműen azok a szabályok érvényesek, amit a vezetők vagy a dolgozók kialakítanak. Ugyanígy sajnos az is előfordul, hogy az ad hoc létrehozott Érdekképviseleti Fórum hajléktalan tagjai tárgyalják meg az együttműködésre, együttélésre képtelen lakók ügyeit, és hoznak „döntést” jogszabályellenesen (azaz nem csak javaslatot tesznek) a lakó eltávolítására vagy annak szankcionálására. Súlyos jogsértést jelent és szakmailag is etikátlan az ellátottakkal elvégeztetni a kényes kérdések rendezését. A szociális törvény előírja, hogy az intézményvezető gondot fordít tájékoztatási kötelezettségére, amely kiemelt jelentőségű a fedél nélkül élők esetében. Az ellátást igénybevevő hajléktalan ember kérelmének benyújtásakor vagy szándékának kinyilvánításakor a tájékoztatásnak ki kell terjednie a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátás feltételeire, különös tekintettel a határidőkre és az elvárt okiratok felsorolására. Nem feltételezünk félretájékoztatási szándékosságot, de némi tendenciózusságról nem túlzás beszélni annak kapcsán, hogy az ellátottjogi képviselőket leggyakrabban olyan ügyekkel keresik meg a lakók, amelyek kívül esnek a kompetenciájukon, vagy jogászra, vagy szociális munkásra tartozik a probléma. Itt említjük meg, hogy a közösségi együttélés folytán okkal elvárható igazolásokon túlmenően (fertőtlenítési igazolás, tüdőszűrő papír) jogellenes egyéb iratok (pl. személyi igazolvány, lakcímkártya) meglététől függővé tenni a szolgáltatás biztosítását. Az intézménybe való felvételkor az intézmény további tájékoztatást ad a jogosult számára az ellátás tartalmáról és feltételeiről, a vezetett nyilvántartásokról, a kapcsolattartás - különösen az eltávozás és visszatérés – rendjéről, az intézményi jogviszony megszűnésének eseteiről, a fizetendő térítési díjról és a teljesítés feltételeiről, a mulasztás következményeiről valamint a jogosult jogait és érdekeit képviselő szervezetekről. Az intézményi jogviszony megszüntetése mögött sokszor az előzetes tájékoztatási kötelezettség elmulasztása áll. Az átmeneti elhelyezést igénybe vevők számára gyakran az okoz problémát, hogy az intézmények nem tájékoztatják őket a szolgáltatás átmeneti jellegére vonatkozóan. Az intézmény által nyújtandó szolgáltatások formájának, módjának és körének pontos ismerete segítheti a klienseket annak kivédésében, hogy a kötelezően nyújtandó szolgáltatásokra hivatkozva a személyi térítési díjon kívül ne vessenek ki különdíjakat. Törvénytelen, jogellenes és szakmailag elfogadhatatlan az a gyakorlat, hogy egyes hajléktalan szállókon a beköltözéskor kauciót kérnek, előre kifizetett egy- vagy többhavi „foglalót”. A felvételi beszélgetéseken és a szakmai munka során a kollegák sokkal nagyobb törődést tanúsítanak a rendszabályok sulykolására, mint például a jog- és érdekvédelem lehetőségeinek tudatosítására. Fontos, hogy az ellátottak más őket érdeklő információkhoz is hozzájussanak, legyen szó akár az elérhető pénzbeli és természetbeli támogatásokról, a munkalehetőségekről, akár a kulturális vagy sportprogramokról. A felvilágosításhoz, a tájékoztatáshoz való jog érvényesüléséhez tartozik, hogy az ellátottak információkat kapjanak intézményük működéséről, gazdálkodásáról. Az intézményvezető évente – az előírt tartalommal - tájékoztatót készít az intézmény működésével, gazdálkodásával összefüggő adatokról és azt kifüggeszti (Szt. 94/E. §(2)). Sajnos ennek a szabálynak az alkalmazása elenyésző, sok vezető úgy vélekedik, hogy

29

„az ellátottaknak nincs semmi közük a mi pénzügyi helyzetünkhöz”. Márpedig igen fontos, hogy a lakók – élve tájékoztatáshoz való jogukkal és igényükkel - ismerjék, hogy mennyibe kerül az ellátásuk, azokhoz milyen forrásokból kapnak támogatást az intézmények és azt mire költik. A szociális törvény szerint a szociális intézmény a megyei, fővárosi módszertani intézménnyel rendszeresen közli a szükséges adatokat és az esetleges változásokat (Szt. 96/A. § (2)), az pedig ismertetőt készít a hajléktalanellátó intézményekről, az ellátottjogi képviselő személyéről, elérhetőségéről, s évente elvégzi a szükséges adatok módosítását (Szt. 96/A. § (1)). Nagyon hasznosak azok a kiadványok, amelyeket a módszertani intézmények készítenek a megyei szociális rendszerek elérhetőségéről, a szolgáltatások tartalmáról, a bekerülés feltételeiről. A szociális szférában nem igazán elterjedt gyakorlat az iratbetekintés lehetőségének biztosítása a kliensek részére, azaz az ellátott nem mindig ismerheti meg a vele, helyzetével, egészségi állapotával kapcsolatos dokumentációt. Ez a gyakorlat méltánytalan és jogsértő. A Szt. 106. § előírja, hogy a bentlakásos intézmény vezetője köteles értesíteni, illetve tájékoztatni a jogosultat és az általa megjelölt hozzátartozóját a jogosult állapotáról, annak lényeges változásairól; a 94/F. § (1) biztosítja az ellátottnak az állapota felülvizsgálatával kapcsolatos információk megismerésének jogát. A szolgáltató vezetője kiemelt figyelmet fordít a szociális szolgáltatás igénybevételéről szóló megállapodás jogszerűségére a Szt. és a 9/1999. (XI.24.) SzCsM rendelet alapján. A hajléktalanok körében fontos szempont az igénybevétel önkéntessége, jelentőséggel bír a jogviszony keletkezésének módja, a megállapodás tartalmi elemeinek sorsa. Fontos megállapítás, hogy a hajléktalanok esetében az ellátás igénybevételekor a cselekvőképesség nem képezheti vizsgálódás tárgyát, és ebben a kontextusban a törvényes képviselő jelenléte vagy bevonása nem lehet elvárás, különösen akkor nem, ha a szolgáltatás igénybe vétele életmentő. A befogadás sorrendiségét illetően a rászorultság, az egészségi állapot figyelembe veendő körülmény. A szociális szolgáltatásokat igénybe vevőket megilleti a véleménynyilvánítás szabadsága és a panaszjog. Az igénybevevőnek már felvételkor tájékoztatást kell kapnia a panaszjog gyakorlásával kapcsolatos előírásokról, az ellátottjogi képviselő által nyújtható segítségadás lehetőségéről és elérhetőségéről, a jogosultak jogait és érdekeit képviselő társadalmi szervezetekről. Amennyiben az ellátott nem képes az illetékes szervek megkeresésére, ehhez az intézményvezetőnek segítséget kell nyújtania, vagy értesíteni az ellátottjogi képviselőt (Szt. 94/E. § (13)). Ezen túlmenően, 100 fő feletti tartós bentlakásos intézményekben biztosítja a képviselői fogadóóra megtartásának tárgyi feltételeit (1/2004.(I.5.) ESzCsM rend. 8. § b)). Az ellátottjogi képviselők is igyekeznek tudatosítani, hogy a panasztevő 15 napon belül írásos értesítést kell kapjon a panasz kivizsgálásának eredményéről, valamint arról, hogy az intézkedés kézhezvételétől számított 8 napon belül a fenntartóhoz fordulhat jogorvoslattal. Kevéssé köztudott, hogy a jogosult vitathatja a személyi térítési díj összegét, illetve kérheti annak csökkentését vagy elengedését a fenntartótól. Gyakorta tapasztaljuk az írásbeliség hiányát még az ellátás megszüntetésekor is, az pedig egyenesen „hétpecsétes titoknak” számít, hogy a megszüntető értesítés el nem fogadása esetén az ellátást változatlan feltételekkel mindaddig biztosítani kell, amíg a fenntartó illetve

30

a bíróság jogerős és végrehajtható határozatot nem hoz. Sajnos a panaszkezelés során jellemző az elutasító, megkérdőjelező viszonyulás, a panasz személyes támadásként történő értelmezése, a hárítás és a közömbösség – holott a kérelemhez és panaszhoz való jogot az Alkotmány is rögzíti. A tájékoztatási kötelezettség gyakorlásának tipikus hibája, hogy az formális, kevés információt hordoz, nem eléggé közérthető, vagy nem veszi figyelembe az igénylő képességeit. 5. A magántitokhoz való jog sérelme Az ellátott személyes adatait, magántitkait védeni kell (Szt. 94/E. § (5), 1997. évi XLVII. törvény a személyes adatok kezeléséről és védelméről). Az egészségi állapottal kapcsolatos információk nem hozhatók nyilvánosságra, a titoktartáshoz való jog - kiváltképp a szenvedélybetegeket ellátó intézményekben - kiemelkedő fontosságú. Az adatvédelmi rendelkezések betartásában különösen fontos az illetéktelenek kizárása, a nyilvántartani szükséges adatokhoz való hozzáférhetőség zárt rendszere és szabályozottsága. Figyelni kell arra, hogy a vagyoni-jövedelmi helyzet vizsgálata csak jogszabály által előírt esetekben és módon történhessen meg. Az ellátások során nem lehet - az arra feljogosított intézményeken kívül - a hajléktalan emberek személyes adatait, a vele kapcsolatos információkat kiadni, illetve továbbítani. Az ellátottakra vonatkozó esetdokumentációkat az intézmények zárható szekrényben kötelesek tartani. Az igénybevevő felvételkor tájékoztatást kell, kapjon a vezetett nyilvántartásokról, az adatait megismerő, illetve az azokhoz hozzáférő személyek köréről. Ellátottjogi képviselőkként gyakorta vagyunk tanúi az ellátott személyes körülményeit, állapotát érintő „kifecsegésnek”, a sokszor többek előtti „esetismertetésnek”, vagy az érintett előéletének tudomásunkra hozatalának. Ezek jelzik, hogy a gondozást végzők jelentős hányadánál nem tudatosult ezeknek a jogoknak a fontossága. Nem egyszer kellett észrevételt tegyünk csomagátvizsgálások, motozások kapcsán, amelyek bódulatkeltő anyagok (elsősorban alkohol) tiltott bevitelét voltak hivatottak megakadályozni. Csakis rendőröknek – és azoknak is kizárólag bűncselekmény alapos gyanúja esetén – illetve ilyen jogosultsággal felruházott más hatósági személyeknek van joguk – adott szituációban - a hajléktalanok személyes holmiját átkutatni, úgymond táskavizitet tartani. Az egyéni intim szféra védelmét volnának hivatottak szolgálni a lakószobák férőhelyszámának maximálása, a fürdő- és illemhelyek számának megszabása is. Sajnos a hajléktalanokat ellátó intézmények túlzsúfoltak, nagy létszámúak a szobák, nem adnak lehetőséget az elkülönülésre, a személyes élettér minimális. 6. A személyes tárgyak használatához, és a tulajdonhoz való jog sérelme A személyes tulajdonhoz való jogot az Alkotmány 13. § (1) bekezdése garantálja. A tulajdon védelme szinte mindenütt a világon alapjog, annak indokolatlan korlátozása ellen fel kell lépnünk. A vagyonbiztonság területén sok a kívánnivaló, a szállók egy jelentős része kriminalizálódott, gyakoriak a lopások, a kifosztás, a kéregetések. Az iratok „elvesztése” kiváltképpen gyakori jelenség. Az ügyeletesek gyakran elveszik az ellátottak tulajdonát képező szeszes italt.

31

Az ellátotti kör a maga részéről gyakorta arról feledkezik meg, hogy az intézményi tulajdon is törvényi védelem alatt áll. Az intézményi tulajdon rongálására vonatkozó szabályokat is a házirendben kell szabályozni (még akkor is, ha nincs arra remény arra, hogy a rongálás összege valaha is behajtható). Az ellátottnak joga van személyes tárgyai használatához (Szt. 94/E. § (6)). Van olyan intézmény, ahol maximálták – méghozzá keveset engedélyezve - a tárolható csomagok számát, a személyes holmi mennyiségét. Az intézmény a házirendben szabályozhatja ugyan, hogy a raktározási, elhelyezési adottságok milyen mennyiségű, az intézményi élethez szükséges személyes tárgy bevitelét teszik lehetővé, de ez a mennyiség a valós szükségletekhez képest nem lehet túl kevés. Ha az ellátottat korlátozzák személyes használati tárgyai bevitelében és használatában, ezt a házirendben és a megállapodásban is rögzíteni szükséges. Az intézmény a házirendben kell, hogy szabályozza a veszélyeztető tárgyak körét, azok birtoklási feltételeit, illetve ellenőrzését (Szt. 94/E. § (6)), de ez a korlátozás nem érintheti a mindennapi használati tárgyakat. Gondoskodni kell az ellátottak bevitt tárgyainak, értékeinek megfelelő és - szükség esetén - biztonságos elhelyezéséről (Szt. 94/E. § (7) és (8)). Ha valamely vagyontárgy megőrzése speciális feltételeket igényel, a szolgáltató minden módon köteles segítséget nyújtani a megfelelő elhelyezéshez. A vagyon és értékmegőrzés tehát nem korlátozható csak azon a címen, hogy nincsenek megfelelő megőrzési feltételek. Ennek ellenére, a hajléktalanokat ellátó intézmények többségében a csomagmegőrzés megoldatlan, a biztonság teljes hiánya a jellemző. Még akkor is igaz ez, ha gyakran látni vagyonvédelemi okokból felszerelt rácsokat bejáratoknál, folyosókon egyaránt. Sokszor azzal hárítják el a csomagmegőrzést, hogy nem jönnek vissza érte a hajléktalanok, nem tudhatják az ügyeletesek, hogy mit tartalmaznak, abba bele nem nyúlhatnak, viszont a csomag visszaszolgáltatásnál bármit számon kérhetnek. Szakmailag sincs kidolgozva ennek a rendszere, ezért is látunk nap mint nap a „batyujukat” folyton cipelő hajléktalan embereket az utcán, dacára, hogy éjszaka van hol aludniuk. A szállók egy részén túl kicsi szekrények, néhol udvari tárolókkal kezelik a helyzetet. Az éjjeli menedékhelyeket reggel minden holmijával kell elhagynia az embereknek. Némelyik nappali melegedő szolgáltatási körébe emelte a csomagmegőrzést, mégis, szinte a városképhez tartozó a hatalmas szatyrokat hurcolászó hajléktalan emberek látványa. A jogszabályok előírásainak be nem tartása ebben a témakörben is súlyosan sérti a „teljes körű ellátáshoz való jogot”. 7. A szabad mozgáshoz való jog sérelme A települési önkormányzatoknak – illetékességük megállapításakor - különös tekintettel és figyelemmel kell lenniük a település közigazgatási területét tartózkodási helyként megjelölő hajléktalan személyeknek az Alkotmány 58. §-ban foglalt, a szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogára. Amennyiben a hajléktalan személy minden indok nélkül kívánja megjelölni tartózkodási helyeként (akár posta címeként is) az adott település bármely utcáját, azt tudomásul kell vennie, és kötelessége a bejelentést regisztrálni. A szociális ellátást igénybevevőnek joga van az intézményen belüli és kívüli szabad mozgásra, figyelemmel a saját és társai nyugalmára, biztonságára (Szt. 94/E. § (9)). Az ellátást igénybe vevőnek az igénybevételi eljárás során részletes és pontos tájékoztatást kell

32

adni az erről kialakított szabályokról. Úgyszintén megilleti az ellátottat az intézmény végleges elhagyásának joga. Csakis törvényi megalapozottság esetén, és arra hivatkozva lehet indokolt a szabad mozgásban való korlátozás. A gondozási érdek, illetve a gondozási feladat kiváltása másodlagos ebből a szempontból. Az intézményvezető a házirendben meghatározza az intézményből való távozás és visszatérés rendjét (Szt. 94/E. § (9)). Ugyancsak a házirendben szabályozza a látogatás rendjét megzavaró személyekkel szembeni fellépés módját (Szt. 94/E. § (11)). Vannak olyan bentlakásos intézmények, ahol tiltják a nappali benntartózkodást (csak hogy legyen ideje a hajléktalan embernek munkát keresni, illetve végezni), és ismerünk olyan átmeneti szállót, ahol íratlan normaként szabták meg az ingatlan elhagyásának tilalmát. Egy másik intézményben alkalmazott gyakorlat szerint az újonnan beköltöző lakó egy hónapig egyáltalán nem, utána pedig csak ritkán és csak kísérettel hagyhatta el az intézményt. Különösen jellemző a szabad mozgás korlátozása akkor, ha a hajléktalan embernek „vállalnia kell” az intézmény szolgáltatásainak igénybe vételéért cserébe az absztinenciát, így csupán „jó szándékból” tiltják a szálló elhagyását. Sajnos olyan intézményi gyakorlattal is találkoztunk, ahol a szociális munkás kötelezte az alkoholfüggő lakókat terápián való részvételre. 8. A családi kapcsolatok ápolásához való jog sérelme Az ellátott jogosult családi kapcsolatainak fenntartására (Szt. 94/E. § (10)). A helyi szabályozás e jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja (azaz a látogatási tilalom szorítkozzon lehetőleg a késő esti, éjszakai órákra), illetve az intézménynek biztosítania kell e jog gyakorlásának tárgyi kereteit (látogató helyiség). Az ellátott felvételkor tájékoztatást kell, hogy kapjon ezekről a jogokról. A hajléktalan ellátottak esetében a családi kötelékek, illetve kapcsolatok hiánya jellemző, legkevésbé a családtagok jönnek látogatóba. A baráti és sorstársi együttlétek esetükben helyettesítik a családi kapcsolatrendszert, éppen ezért a kapcsolatok ápolásához való jog érvényesítése során ezeket a családi, rokoni kapcsolatrendszerhez hasonlóan kell kezelni és szabályozni, előítéletektől és felesleges korlátozásoktól mentesen. A legtöbb intézményben csak a kijelölt társalgókban nyújtanak lehetőséget vendégek fogadására, amelynek során figyelemmel kell lenni a sorstársak nyugalmára. Az egyik szállón megengedték ugyan azt, hogy a látogató a szobába bemenjen, ám a vendéglátó teljes anyagi és fegyelmi felelősséggel tartozott - házirendben leírtan – a fogadott személy viselkedéséért, esetleges kifogásolható tetteiért. Mindez bonyolult jogi kérdéseket vetett fel, hiszen mindenki leginkább a maga cselekedeteiért viseltetik elszámolással. De pozitív példáról is beszámolhatunk: az egyik intézményben a szülők láthatási jogának zavartalan gyakorlása céljából külön lakrészt rendeztek be a gyerekek fogadására, ahol akár egész napokat, hétvégéket eltölthettek a családtagok. Ismeretes, hogy a legutóbbi időkig a szállók többnyire az egyik vagy a másik nemhez tartozó hajléktalanokat fogadták. Ennek következtében a házaspárok külön élni kényszerültek, mely helyzet abszurditását az intim szobák hivatalosan el nem ismert intézménye volt hivatott feledtetni. Mára már megváltoztak a lehetőségek, sok helyen van mód házaspárok

33

együttélésére, külön szobában – amit bízvást értékelhetünk a joghoz való viszony spontán fejlődéseként. A magánélet lehetőségek szerinti zavartalansága a hajléktalan embereket is megilleti. A legtöbb intézmény toleráns az egyneműek közeledését, párban élését illetően. 9. Az egyes személyhez fűződő jogok sérelme Az ellátást igénybe vevőnek a Ptk-ban a teljesség igénye nélkül nevesített személyhez fűződő jogait, tiszteletben kell tartani. A cselekvőképes ellátott önrendelkezéshez való joga, az egyén autonómiája nem sérülhet az ellátás igénybe vétele során, illetve az ellátás biztosításához kapcsolódó intézkedés megtétele közben. A hajléktalan személy saját döntése a szolgáltatás igénybevételére mellőzhető, ha a testi épséghez és az élethez való joga sérülhet az ellátás elmaradása okán. Élő gond és állandó problémaforrás a hajléktalanok alkoholfogyasztása. A szociális szakma hozzáállása nem túlságosan differenciált, leginkább a teljes tiltás mellett kardoskodik. Ez aligha egyeztethető össze az európai uniós polgárok önrendelkezési jogával. Az önrendelkezési jog súlyos sérelmét voltunk kénytelenek megállapítani akkor is, amikor az egyik szolgáltató az alkoholfogyasztási tilalmat megszegőket gyógykezelésen való részvételre kötelezte. A kórházból való önkényes távozás, illetve a lakó hibájából bekövetkezett kezelés megszakítása a férőhely megszüntetését vonhatta maga után. Megítélésünk szerint a lakhatás elvesztésének terhe melletti gyógykezelésre való kötelezés túlmegy a szociális gondozás általánosan elfogadott szakmai sztenderdjein és jogalap nélküli. A szociális intézményekben a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlása nem ütközik semmilyen akadályba, sok helyen ennek tárgyi feltételeit is biztosítják. Jogvédelmi szempontból problémásnak inkább az látszik, hogy egyes – egyházak által fenntartott intézményekben előírják vagy elvárják a vallási szertartásokon való részvételt, vallásos cselekedetek végzését akkor is, ha az nem a szolgáltatásban részesülő szabad akaratából fakad. Mivel a média élénken érdeklődik a hajléktalanok életvitele iránt, képviselői gyakran megfordulnak közöttük. Fényképezés, filmezés előtt azonban rendszerint elmulasztják az érintettek beleegyezését megkérni, vagy éppenséggel csábító, ám meg nem tartott ígéretekkel veszik rá őket a szereplésre. A nehéz sorsú emberek jogainak védelmében szabályozandónak véljük a kép- és hangfelvételek intézményen belüli készítésének rendjét, és a kiszemelt alanyokon kívül az intézményvezető engedélyéhez is javasoljuk kötni a felvétel készítését. V.

A hajléktalanok speciális jogainak sérelmei 1. Az emberi méltósághoz való jog sérelme

Szt. 94/H. § (1) „A hajléktalan személyeket ellátó bentlakásos intézményben elhelyezett személyek esetében különös figyelemmel kell lenni az emberi méltóság védelmére.” Az emberi méltóság veleszületett, elidegeníthetetlen jog, számos más nevesített jog ebből gyökerezik, emiatt is részesül alapjogi védelemben. Ide tartozónak véljük, hogy a munkaképtelen, rászoruló emberek a szociális ellátásokból származóan annyi jövedelemre tehessenek szert, amely megélhetésükhöz minimálisan szükséges. A szállás nyújtása során a lehetőségek figyelembevételével olyan feltételeket kell

34

biztosítani, ahol a hajléktalan személyek alapvető tisztálkodási, pihenési feltételei nyugodt körülmények között adottak. A tárgyi feltételek megfelelősége vonatkozásában minimálisan a jogszabályi előírások betartatására kell törekedni. A lepusztult, elhanyagolt környezet, a rossz elhelyezési körülmények, a zsúfoltság, az ágynemű és az alapvető higiénés és tisztálkodási szerek hiánya, a földre vetett matracok, a kiirthatatlannak tűnő csótányokkal való együttélés, mind-mind magukban hordozzák e jog sérelmének lehetőségét. A maximális helykihasználásra törekvés, az ugyanabban a szűkös légtérben - financiális okokból - több funkció ellátása, a megengedhetőnél nagyobb ellátotti létszám úgyszintén nem a minőségi ellátás ismérvei. Az emberi méltósághoz való jog óvása érdekében célszerű zuhanyfüggönnyel felszerelni a zuhanyzókat. A szociális szolgáltatóknak a kliensek alkoholfogyasztása elleni ádáz küzdelme néhol olyan kirívó megaláztatási procedúrákban csúcsosodik, mint a ki-bejárkáláskor alkalmazott szondáztatás. Ez a gyakorlat magában hordozza az alkotmányos jogok sérelmét. Az otthontalanok másoknál gyakrabban válnak rendőri intézkedések alanyaivá. Az indokolatlan igazoltatások, a szállókon még előforduló éjszakai ellenőrzések magukban hordozzák a hajléktalanok emberi méltósághoz és a szociális gondoskodáshoz való joga csorbulásának veszélyét. A szociális szakma művelőinek elemi kötelessége megvédeni a gondozottakat a fizikai, szexuális, vagy lelki erőszaktól. A szállókon gyakori a nem megfelelő, méltánytalan hangnem használata, a kápós, az alpári vagy éppenséggel a lekezelő hanghordozás. Az életszerűtlen, olykor teljesíthetetlen elvárások, az önrendelkezés elvének megsértései jellemzik a szállók jelentős részének életét. A reménybeli lakó – ha fedelet akar feje fölé - kénytelen elfogadni a szálló vezetése diktálta lakhatási és egyéb feltételeket. Ismert előttünk a várakoztatás (kapu előtti órákig tartó sorban állás) visszatetsző gyakorlata éppúgy, mint a kényelmi okokból történő félóránkénti /óránkénti beengedés, alkoholmámort elillantani hivatott sétáltatás, „padoztatás”. Az embertelen, megalázó elbánás tilalmát az Alkotmány 54. § (2) bekezdése is megfogalmazza. 2. A hajléktalanok előéletével kapcsolatos információkhoz kapcsolódó jog sérelme Szt. 94/H. § (2) „A hajléktalan személy intézményi szolgáltatásának igénybevétele nem tehető függővé olyan információktól, mely korábbi életvitelével, előéletével kapcsolatos.” Ilyen adatok miatt az ellátottat sem közvetlen, sem közvetett hátrányos megkülönböztetésben részesíteni nem szabad. E sajátos csoport egyes tagjainak jellemzője a börtönviseltség. Volt már rá példa, hogy az intézményvezető – minden előzmény nélkül – azonnal tudatta a gondozott börtönjártasságát az ellátottjogi képviselővel. Az egyik hajléktalan információs iroda adatlapja ilyen vonatkozású konkrét kérdést tartalmazott. A szegregációs tendenciák ellensúlyozásaként elvárható, hogy a szolgáltatók munkatársai e jog tiszteletben tartásával is segítsék elő a krónikus hajléktalanság állapotát megélő embertársuk beilleszkedését, reintegrációját. 3. A postacímhez való jog sérelme Szt. 94/H. § (3) „A hajléktalan személyeket ellátó intézmény vezetője az ellátott személyek részére köteles postacímet biztosítani, és a részükre szóló küldeményt átadni.”

35

Az egyik intézményben problémát okozott az, hogy a szociális munkás nevére a kliensétől érkezett levelet a titkárnő felbontotta, iktatta és csak azután adta át a címzettnek. VI. Zárszó Az ellátottjogi képviselők munkájuk során általában segítőkészséget, együttműködést, elfogadottságot tapasztalnak az otthontalanokat ellátó intézmények vezetői, munkatársai részéről. Természetesen előfordult, hogy az észrevételezésekre akadékoskodás, sőt elutasítás volt a válaszreakció. Leggyakoribb érv az volt, hogy a Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány nem hatóság, következésképp ők nem kötelesek figyelembe venni a kifogásainkat. Az ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszter, valamint az egészségügyi miniszter 4/2006.(VI.8.) ICSSZEM-EüM együttes rendelete a betegjogi, ellátottjogi és gyermekjogi képviselő működési feltételeiről szóló 1/2004.(I.5.) ESZCSM rendelet módosításáról e vonatkozásban rendelkezett. A képviselő jogosultságainak kiterjesztésén kívül ugyanis azt is kimondta: „A szolgáltató köteles együttműködni a képviselővel” (3. § (2)). A hajléktalan életformát élő embereket megillető jogok közös erővel történő érvényre juttatása, hozzájárulhat az ellátottak életvezetési képességének megőrzéséhez, a sorsjavító készségek javításához, a szociális rehabilitációjához. Sem Magyarországon, sem az Európai Unió más országaiban nem rendelkezik külön jogszabály a hajléktalanság jelenségének állami kezeléséről. A társadalmi szegregáció mérséklésére, a szegénység leküzdésére készült közösségi ajánlások között viszont szerepel a javaslat, hogy minden uniós országban készüljön nemzeti program a halmozottan hátrányos helyzetbe szorult rétegek megsegítésére. Kétségtelen, hogy a hajléktalanok kiemelt célcsoportjai ennek a programnak, az e fajta életmódot folytató emberek reintegrálása össztársadalmi ügy és felelősség, amely feltételezi az állami irányítás, az önkormányzatok és a civil szervezetek partneri együttműködését.

36

VII. Esetismertetések Hajléktalan embereket ért jogsérelmek Lejegyezte: Carlos Lattez Pavez, ellátottjogi képviselő - Főváros 1. eset: A „kimenet” esélye István a hajléktanok átmeneti szállóján lakott. Intézményi tartózkodása alatt lehetőségeihez képest folyamatosan takarékoskodott. A gondozási szerződésben foglaltak szerint havonta minimum 5.000 Ft-ot, összesen 95.000 Ft-ot tudott megtakarítani banki lekötött betétben. Pályázatot adott be a szobabérlők házába egy férőhelyre. Kapott is az intézmény központjától egy igazolást a pályázathoz, hogy szerepel a kiléptetési támogatásról szóló várólistán, és ennek alapján 100.000- Ft támogatásban részesül. A szociális munkás ugyanakkor levelében nem javasolta István támogatását, mert szerinte nem tett eleget a pályázathoz szükséges feltételrendszernek, amelyek a következők:
négy hónapot meghaladó folyamatos (megszakítás nélküli) életvitelszerűen történő szállón való tartózkodás,
elő takarékosság folytatása,
térítési díj fizetése (hátralékmentesen),
folyamatos együttműködés a szociális munkással. A szociális munkás a felsoroltak közül az utolsó három pontban talált hiányosságot. Ennek alapján az intézmény központja arról tájékoztatta Istvánt, hogy a megígért támogatást nem kaphatja meg, mert nem tesz eleget a kiírás feltételeinek. Az István által igénybe vett hajléktan szállón a szociális munkások 24-48 órás munkarendben dolgoztak, így legjobb esetben is csak minden harmadik napon kínálkozott lehetőség a szociális munkással találkozni. A térítési díjat is csak az érintett személy egyéni gondozását végző szociális munkásnál lehetett befizetni, vagy postai csekken de, akkor háromhavi díjat kellett egyszerre feladni. István a szobabérlők házában nem nyert elhelyezést, és az ígért támogatást így nem kapta meg. Jogsérelmek
Sérült az önrendelkezéshez való jog, mivel a szolgáltatást igénybevevőt (átmeneti szállón lakót) lehet ösztönözni a takarékoskodásra, de nem lehet kötelezni.
Sérült a teljes körű ellátáshoz való jog, mivel olyan munkarendben dolgoztak a szociális munkások, hogy kevés lehetőség nyílt a személyes találkozásra, abból adódóan is, hogy István három műszakban dolgozott.
Sérült a társadalmi integrációhoz való jog, mivel a támogatás elmaradása nem segíti elő a hajléktalan személy kiköltözését, az önálló életvitel feltételeinek igénybe vételét. Megoldási javaslatok
Ha István kiértesítése már megtörtént, és egy korábbi igazolás alapján megkapta volna a támogatást, majd az ígéret a szociális munkás véleménye alapján visszavonásra került, részére a támogatást ki kell fizetni.
Javaslatként megfogalmazható, hogy az intézmény dolgozza ki a támogatások igénybevételét és rendjét, tegye lehetővé a szociális munkásokkal való többszöri találkozást (megfelelő munkaidő beosztással),
A térítési díj befizetést is igazítani szükséges (egyénenként mérlegelve a lehetőségét) a hajléktalanok által vállalható időpontokhoz.

37

2. eset: Motozás Endre folyamatosan éjjeli menedékhelyeken lakik. Az elmúlt két évben mindig ugyanazon a helyen. Azzal a panasszal fordult az ellátottjogi képviselőhöz, hogy beengedéskor és kiengedéskor mindig motozás van. Beengedéskor azért, hogy alkoholt ne vigyenek be az intézmény területére. Kiengedéskor azért, hogy ne vigyenek ki olyan tárgyakat, amelyek az intézmény tulajdonát képezik. Jogsérelmek
Sérül az emberi méltósághoz fűződő alkotmányos jog, mivel a hajléktalan emberek nap, mint nap megalázó helyzetnek vannak kitéve. A motozást a rendőrségi törvény szerint csak egyenruhás rendőr, vagy önmagát igazoló nyomozó, intézkedés közben végezhet. Sem szociális munkásnak, sem biztonsági őrnek nincsen erre jogosítványa.
Sérül a magántulajdonhoz való jog, a személyes tárgyak használatának joga, amelynek szabályait, érvényesülésük rendjét a házirend kell hogy tartalmazza. Megoldási javaslatok
A házirendben szükséges szabályozni azt, hogy az intézmény területére nem lehet alkoholt bevinni, és csak abban az esetben intézkedhet a szociális munkás, ha megtalálja a hajléktalan kezében az alkohol tartalmú italt, és csak azzal az indokkal kérheti el tőle, hogy megszegte a házirendet. Ekkor sincs joga a szociális munkásnak „elkobozni” az italt, és kiönteni, vagy kidobni. Távozáskor szükséges visszaadni.
A szeszesital intézménybe való behozatalának tilalma mellett lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy ha mégis marad a hajléktalan embereknél alkohol, kérik őket arra, hogy a portán, vagy az ügyeletesnél adják le, majd reggel távozáskor visszakapják. (Természetesen ez is sok vitára adhat okot, tárolási problémák adódhatnak, az üveg becsomagolása, a mennyiség megjelölése, a tulajdonos nevének ráírása lehet probléma.) 3. eset: Szerződésszegés Marika egy átmeneti szálló lakója. Jelentkezett az intézmény által szervezett képzési tanfolyamra. A képzésen való folyamatos részvétel, és a tanfolyam befejezése bekerült a gondozási szerződésbe. A képzés időtartama alatt bérletet, tankönyvet és minimális anyagi segítséget kapott, amely épphogy elegendő volt a szálló térítési díjának kifizetésére. A tanfolyam elkezdése utáni negyedik héten súlyos házirend megszegés miatt megszüntették férőhelyét. Így a tanfolyamon való részvétel, és annak elvégzése veszélybe került. Marika tisztában van azzal, hogy csak úgy kerülhet ki a hajléktalanságból, ha befejezi a tanfolyamot és a szakképesítéssel állandó munkahelyet vállal, de az átmeneti szálló igénybe vétele nélkül, erre önmaga nem képes. Jogsértések
Mivel a tanfolyam elvégzésének a kötelezettsége bekerült a gondozási szerződésbe, így a szállóról való eltávolítás egyoldalú akár szerződésszegésnek tekinthető, mivel ezzel a lépéssel veszélybe kerül a tanfolyam elvégzése (bár a szálló elhagyásával a gondozási szerződés is megszűnik), a társadalmi integráció 38


Sérült Marika jogbiztonsága, a szociális biztonsághoz való joga, mivel a tanfolyamon való részvétel és annak befejezése iránti vállalása nyilvánvalóan nem teljesíthető a lakhatási feltételek hiányában. Megoldási javaslatok
Amennyiben egy szerződésben szerepel mindkét ellátás biztosítása, méghozzá oly módon, hogy a lakhatás biztosítása mellett a tanfolyam elvégzése kötelező, a szerződésnek ez a része egyoldalúan nem bontható fel.
Szükséges külön szerződést (megállapodást) kötni a szállón való tartózkodásra vonatkozóan (intézményi jogviszony), és külön gondozási megállapodást a tanfolyamra, hogy egyértelműen meghatározhatók a szolgáltatás igénybevételének és az együttműködésnek a feltételei.
A gondozási szerződésben szabályozni indokolt, hogy miben és mennyire lehet toleráns egy átmeneti szálló a felmerülő problémákkal szemben, ha már az érintett személy kötelezettséget vállalt a tanfolyam elvégzésére is. 4. eset: Várólistán Egy kistelepülésről a városi hajléktalanok átmeneti szállójára szállítottak egy 76 éves demens hölgyet, aki többek között a vizelet és széklettartási problémái miatt folyamatos ápolásra szorulna. Egy idősek otthonába „várólistás”, de akinél eddig szívességi lakó volt, már nem kívánta megvárni az otthonba történő beköltözést, a településen pedig nem kapott segítséget. Azért szállították a hajléktalanok átmeneti szállására, mert az a „kistérségi szociális társulás” intézménye, és lássák el ott. Jogsérelmek
A hajléktalanok átmeneti szállása nem képes az ellátott egészégi állapotának megfelelő ellátás biztosítására, így sérül a testi- lelki egészséghez, a teljes körű ellátáshoz való jog. Megoldási javaslatok:
Soron kívüli elhelyezés kezdeményezése azonnal az idősek otthonánál, addig is átmeneti gondozás megszervezése (ha van ilyen, idősek gondozóházában, vagy kórház ápolási osztályán).
Az intézmény orvosa kezdeményezheti az egészségi állapotra való tekintettel a kórházi teljes körű kivizsgálást. 5. eset: Önkényeskedés Egy önkormányzati fenntartású hajléktalanok átmeneti szállójának lakója telefonon felhívta az ellátottjogi képviselőt, hogy mit tegyen, mert az átmeneti szálló ügyeletes biztonsági őre felszólította őt a szálló azonnali elhagyására, korábbi viselt dolgaira hivatkozva (alkoholfogyasztás, cigarettával való csencselés). Este munkába kellett volna mennie, de nem volt hova vinni a holmiját, nem tudott azonnal más elhelyezést keresni. Elmondása szerint fizikai erőszak alkalmazását helyezték kilátásba, ha önként azonnal nem távozik az átmeneti szállóról.

39

Jogsérelmek
A szociális biztonsághoz való jog sérül, ha nem tudja igénybe venni a szállót, felkészületlenül kell más lakhatás után néznie.
Az emberi méltóság sérelme, a magántitok sérelme tapasztalható, ha megalázó módon, korábbi, nem vizsgálható életvitelét, magatartását róják fel indokul a szálló igénybevételének megtagadásakor, és ennek következményei hátrányt jelentenek számára.
Testi- lelki egészséghez való jogot sért, kínzás és embertelen megalázó elbánás sérelme áll fenn az erőszak kilátásba helyezésével. Megoldási javaslatok
A hajléktalanok átmeneti szállásának igénybevétele kiszámíthatóbb ellátást kell, hogy jelentsen, mint az éjjeli menedékhely. A jogszabályok szerinti intézményi jogviszonyt legkésőbb az igénybevételt követő 30 napon megállapodásban kell rögzíteni, amelynek felbontása szabályozott.
Házirendben a jogszabályoknak megfelelően szabályozni szükséges az együttélés szabályait, a jogviszony megszűnésének módjait és eljárásrendjét. 6. eset: Együttélési nehézségek Állami nevelésből nagykorúvá vált fiatalember került be hajléktalanok átmeneti szállójára. A Munkaügyi Központ segítségével beiratkozott egy alapfokú szakácsképzésre, amelynek tanulmányait a szállón előírt egyéni megállapodásba, és az egyéni gondozási tervbe is belefoglalták. A fiatalember azonban nehezen tud tanulni, mert szobatársa nappal alszik, esténként ébren van, agresszív és nem tisztálkodik megfelelően. Többször szólt a szobatársának, a vele foglalkozó szociális munkásnak, az intézmény vezetőjének, hogy így nem tud tanulni, de az általános válasz az volt, hogy a szálló nem is arra való, ha feltétlenül tanulni akar, menjen el máshova. A fiatalember sérelmezi, hogy nem segítik kellőképpen, a minimális feltételeket sem tudják biztosítani a tanulásához, és így ha nem teljesíti a gondozási megállapodásban foglaltakat, kirakják a szállóról. Jogsérelmek
Teljes körű ellátáshoz való jog sérül, ha az együttélési problémák nem rendezettek és nem az egyén szükségleteihez, állapotához igazodó a gondozás, ellátás. Megoldási javaslatok
Amennyiben a két különböző igényű személy békés együttélését nem lehet megoldani, a külön költöztetés, másik szobatárs keresése lehet a megoldás. A lejegyzett esetek az ellátottjogi képviselők munkája során tapasztaltakból, illetve a fogadóóráján megjelenő hajléktalan személyek problémáiból, jogsérelmeiből származnak.

40

VIII. Előadás anyaga Pandula Dezső ellátottjogi képviselő – Főváros A hajléktalanok egészségügyi ellátása – jogvédői szemszögből (Az előadás a betegjogi és ellátottjogi képviselők szakmai továbbképzésén – Salgótarján, 2006. október 19.) A kifejezetten hajléktalan emberek ellátására specializálódott egészségügyi intézmények létrejötte és működése - azaz az egészségügy 1994 óta tartó „beszivárgása” a szociális intézményekbe - már elfogadottá vált a szakemberek, az orvosok körében és a társadalomban egyaránt. Elmondható, hogy maguk a hajléktalan emberek is jól fogadták ezeket a szolgáltatásokat, ami azért örvendetes, mert nem csak szakmai legenda az, hogy a hajléktalan ember – ha egészségi állapotáról van szó – szemérmes, orvos- és kórházkerülő, nem törődik saját testi bajaival. Ott, ahol elfogadóbb és segítőbb a környezet és a páciensek mind a sorstársai, ahol a számára szabott, a helyzetét figyelembe vevő kezelést és ellátást kapja meg, ő is jobban oda tud figyelni önmagára és betegségére. Profiljuk szerint ezek a létesítmények volnának hivatottak „felszippantani” az utcán élő megbetegedett embereket, az ellátórendszeren belül egzisztáló hajléktalanokat, valamint a kórházakból az akut ellátást követően kikerülő, de még rövidebb-hosszabb utókezelésre szoruló fedél nélkülieket. Ők mindannyian sajátos ellátást igényelnek, gondoljunk csak például a vizsgálat előtti fertőtlenítő fürdő esetleges szükségességére, vagy arra, hogy a fedél nélkül élők esetében többnyire nem elég a receptet megírni, hiszen jövedelem híján sokuk ki sem tudja váltani a gyógyszereket. Nekik csak ily módon nyílik lehetőség arra, hogy egyes kijelölt patikákban ingyenesen hozzájussanak az egészségi állapotukat javító készítményekhez. Fontosnak gondolom a hajléktalan emberek célzott egészségügyi ellátását azért is, mert az e körbe tartozóknak nagyobb hányada éppen fizikai állapotának megromlása miatt nem képes munkát vállalni, korábbi egzisztenciáját fenntartani, illetve visszaállítani. Felsorolni is sok lenne a rájuk jellemző, többnyire halmozottan jelentkező betegségtípusokat. Olyan kibeszéletlen és érdemükben kezeletlen jelenségek jellemzik a szociális szférát e vonatkozásban, mint a szolgáltatási hiányosságok felfedése és megszüntetése, a gondnokság alatt álló hajléktalan személyek rendezetlen helyzete, vagy a jogokhoz való empátiás szakmai viszonyulás gyakorlatbéli kontraindikáltságai. Saját tapasztalataim, de a vonatkozó felmérések is azt jelzik, hogy általában az otthontalanok egészségi állapota mostanság rosszabb, súlyosabb, mint a korábbi években. Az sem titok, hogy a hajléktalanok korán halnak. Habár erről nem készülnek statisztikák, a köztemetések számának alakulása releváns adatokkal szolgálhat e vonatkozásban is. A morbiditási és mortalitási mutatók kedvezőtlen alakulásának egyik oka az, hogy úgy a szociális, mind az egészségügyi ellátórendszerben gyakorlatilag tűzoltás folyik, a szolgáltatók vagy a kutatások által begyűjtött adatok teljesebb feldolgozására, mérlegelésére, a kiutak megvalósítására már alig marad energia és - főként - pénz. Az egészségügyi szolgáltatások Egészségügyi Alapból történő finanszírozásának szabályairól szóló 43/1999 (III. 3.) Kormányrendelet a hajléktalan emberek számára Budapesten négy, vidéken néhány nagyvárosban egy-egy speciális, 24 órás hajléktalanegészségügyi centrum megszervezésére biztosított lehetőséget. Érthetetlen, hogy míg a fővárosban, Miskolcon és Pécsett éltek ezzel a lehetőséggel, Debrecenben, Győrben,

41

Szegeden, Veszprémben eleddig még nem - holott a jogszabály konkrétan nevesíti ezeket a városokat. A hajléktalanokat ellátó egészségügyi centrumokhoz, illetve magához a gyógyítási feladathoz az állam háziorvosi rendelőket, hajléktalanok otthonait és rehabilitációs intézményeket rendelt hozzá. E központok működtethetik a mozgó orvosi szolgálatokat is. E helyütt kell említenünk az átmeneti szállások, éjjeli menedékhelyek időszakos férőhelyszámbővítését is a novembertől áprilisig tartó időszakban, hiszen ezek működtetéséhez az 1/2000 (I. 7.) SzCsM rendelet az egészségügyi alapellátás megszervezését, a szakellátáshoz való hozzájutás segítését feltételként társítja. A már említett kormányrendelet Budapesten 15, vidéken megyeszékhelyenként egyegy – területi ellátási kötelezettség nélküli - háziorvosi rendelő működtetését engedélyezi hajléktalan emberek részére. Ezekben a rendelőkben a szokásos ambuláns kezelés folyik, krízis-férőhelyekre vagy kórházba történő beutalás, illetve receptek ingyenesítése. Az időközi tapasztalatok diktálták azt, hogy pszichiátriai és bőrgyógyászati szakrendelés is megtalálható a rendelőkben. A hajléktalanok háziorvosi ellátása a fővárosban megoldottnak minősíthető, vidéken – a forgalmi adatok ismeretében – tovább indokolt fejleszteni a rendszert, a nagyobb, nem megyeszékhelyi rangú településeken. A hajléktalanok otthonai kifejezetten olyan lakókat kötelesek fogadni, akik koruk és egészségi állapotuk miatt fokozott gondozást-ápolást igényelnek. Az itt nyújtott egészségügyi ellátásnak – a mentálhigiénés ellátáson túl - ki kell terjednie az ellátott rendszeres gyógyító, megelőző és higiénés felügyeletére, az alap orvosi ellátás megszervezésére, az ápolásra, az egészségügyi rehabilitációra, és szükség esetén a kórházi ellátás megszervezésére. A fővárosi ápoló-gondozó otthonoknál megfigyelhető a fő betegség szerinti szakosodás, de a legtöbb helyen általános egészségügyi rehabilitáció folyik. Az országban működő otthonok száma elenyészően kevés a valós szükséglethez képest. Minden számítás szerint az idős hajléktalanokat befogadó kapacitás legalább húszszorosára való növelése lenne indokolt. Ennek megvalósulása gyakorlatilag az állami fenntartású idősek otthonai mellett egy alternatív otthonrendszer működését eredményezné - ami abból a szempontból lenne jó, hogy jelenleg semmiféle pozitív diszkrimináció nem érvényesül a hagyományos idősek otthonába való bekerülésben a hajléktalanok esetében, az egyébként lakással rendelkezőkkel szemben. A pszichiátriai betegséggel küzdő, és a fogyatékkal élő hajléktalanok elhelyezési problémái szintén az e körben való bővítést igényelné. A rehabilitációs férőhelyek tartós hiánya miatt is sok az ellátatlan eset. Rossz beidegződésként értékelhető, hogy a hajléktalanok rehabilitációs intézményeiben alig folyik egészségügyi rehabilitáció, az ott dolgozó szakemberek a hajléktalanságban, mint komplex deprivációs élethelyzetben élő emberek szociális reintegrálását célozzák meg. Az utógondozás kevés szerephez jut, hiszen a gyakorlatban eleve a bekerülés feltétele az önellátási képesség, és kizáró ok az ápolásra szorultság, az elesettség. Az alkoholfogyasztás üldözését és a rendszeres munkavégzés, sőt a munkahely megkövetelését nem tartom a fizikai rehabilitációba tartozónak. Mindez jogszabálysértő is, hiszen a fent megjelölt miniszteri rendelet a munkaképes korú, ám egészségi, pszichés és szociális állapotukban visszafordítható módon károsodottak befogadását és komplex, átfogó rehabilitációját írja elő. A betegek elkülönítésére szolgáló helyiség minden átmeneti szállón alapkövetelmény. Ezek a betegszobák - különösen a téli időszakban - nem képesek fogadni külső személyeket, hiszen az ágyakat - eredeti funkciójuk szerint - saját megbetegedéssel küzdő lakóik foglalják el. Többnyire a speciális éjjeli menhelyek, a krízis-szolgálatok és a „lábadozók” azok a szolgáltatók, amelyek az utcáról, szállókról fogadják a hajléktalanokat. Véleményem szerint elfogadhatatlan az a gyakorlatuk, hogy kórházból egyáltalán nem – vagy nem szívesen vesznek át további utókezelésre szoruló, otthon nélkül élő embereket. Úgy vélem, a két ellátórendszer közötti merev jogszabályi, szervezeti elkülönülésnek és az indokolatlan

42

kommunikációhiánynak éppen a hajléktalanok a fő kárvallottjai. A gazdasági és szakmai kényszerpályákon mozgó szolgáltatók között „labdázás” folyik a krónikus betegekkel, hiszen a tartós ápolásuk egyik rendszerben sem biztosított és garantált. A megfelelően ki nem kezelt betegségek okán a korábban „utcaképesnek” nyilvánított hajléktalan ember előbb-utóbb óhatatlanul visszakerül az egészségügyi intézménybe - netán még rosszabb állapotban. Az utóbbi két-három év markáns fejleménye az alacsony küszöbű szolgáltatások, és kiváltképp az utcai szociális szolgálatok számának növekedése. Ennek köszönhető az, hogy olyan, betegségüket elhanyagolni hajlamos emberek is orvos közelbe kerültek, akik korábban nemtörődöm módon viszonyultak önnön egészségi állapotukhoz. A fővárosban megoldódott a hajléktalanok speciális módszerekkel való, célzott szűrése is. Az intézményi tárgyi és személyi feltételek folyamatosan javultak, de még mindig sok a megoldatlanság és gyakori a formális szakmai megfelelés. Az intézményeknek alig a fele rendelkezik például falakon belüli támogató szociális szakemberekkel. Általánossá kell tenni a szociális segítők jelenlétét ezekben az intézményekben, és szakmailag definiálni szükséges a célzott szociális munka tartalmát. Nem tisztem annak mérlegelése, hogy ez a helyzet mennyiben tünete az egészségügyi intézményjelleget erősítő és a szakirányú végzettségű személyzet elkülönülését célzó látens törekvéseknek, de kétségtelen, hogy a terepen dolgozó szociális munkásokban él az igény az interdiszciplinárisabb együttmunkálkodásra. Finanszírozási problémaként jelentkezik sokhelyütt a nagyfokú OEP- függőség, az egyéb (pl. pályázati, intézményfenntartói) források kisebb arányt képviselnek. A forrásbővítés a megszorító intézkedések, az egészségügy átalakulási folyamatai miatt létfontosságú miközben a társadalombiztosítóval is tovább kell vívni a csatát a támogatások köréről és mértékéről. Az egészségügyi szakellátások körét is indokolt növelni, például a fogászati rendelők száma alacsony a valós szükséglethez képest. Jogvédői szempontból említést érdemel az is, hogy a betegellátás férfi centrikus, a nemenkénti elkülönítés helyiségi adottságai sokhelyütt hiányoznak. A férőhely-arányt a tényleges szükségletekhez indokolt hozzárendelni, a jogegyenlőség biztosítása céljából. Az egészségügyi ellátás ezen szegmensében is a hajléktalanokat maradéktalanul megilletik nemcsak a különféle szociális jogok, hanem az egészségügyi törvényben rögzített betegjogok is, amelyeknek megismerése, megismertetése és fokozott tiszteletben tartása az ellátás valamennyi szereplőjének morális és szakmai feladata. A hajléktalanok betegellátásának sajátossága annak szezonális jellege. A felvett betegek száma ugyanis a téli időszakban ugrásszerűen megnő. Egy-egy hideghullám esetén a hajléktalanoknak nyújtott szolgáltatások gyakran a rendkívüli intézkedések és a célzott programok ellenére is elégtelennek bizonyulnak a fenyegető veszélyek elhárításához. A betegforgalmi adatok, az esetszámok azt a feltevést látszanak igazolni, hogy a hajléktalanok mobilitásában, nagyobb városokban való koncentrálódásában nem csak a megfelelőbb élettérnek, a megélhetési technikák szélesebb spektrumának, hanem az ott elnyerhető célzott, jobb minőségű és jellegű egészségügyi ellátásnak is jelentős szerepe van. Kétségtelen, hogy a rendszeresen meghirdetett hajléktalanellátó programokon belül is viszonylag magas az egészségügyi programok támogatottságának aránya. Mégis, elmondható az, hogy a fedél nélkülieknek – a szociális intézményrendszeren belül végérvényesen létjogosultságot nyert - egészségügyi ellátását nemcsak fenntartani, hanem fejleszteni is indokolt, a mindenkori releváns szükségleteknek megfelelően. A jóléti gondoskodás kiterjesztését indokolják az egészségügy megvalósulóban lévő reformja, az ellátások költségigényessége diktálta változások és a szolgáltatók társadalmi elvárások szerinti differenciálódása is. Úgy vélem, a hajléktalan betegek akut ellátása teljesen megoldott az egészségügyi intézményeken belül. A fővárosban a mentősök a Központi Ágynyilvántartó adatai alapján szállítják be az éppen ügyeletes közkórházba a rászorulót. A kórházigazgatók fegyelmi

43

felelősséggel tartoznak azt illetően, hogy egyetlen hajléktalan ember kórházi ellátása sem tagadható meg a beteg szociális helyzete vagy hiányzó iratai okán. Nagyobb gond valójában a krónikus betegekkel van, az ő elhúzódó ellátásukkal kapcsolatban tapasztalható egymásra mutogatás, kötélhúzás a szociális és egészségügyi intézmények között. Nincs valódi párbeszéd közöttük e tekintetben, de a probléma gyökere valójában az intézmény rendszer strukturális problémáira vezethető vissza. A hajléktalanságba sodródottaknak a munkaképes korú és a megfelelő egészségi állapotú embereken kívül van egy rétege, amelyet az idősebb, a tartósan beteg, a végtaghiányos és az értelmi, vagy pszichésen sérült hajléktalanok alkotnak. Állapotukban javulás nem várható, eredményes rehabilitációjukra nincs mód. Helyzetükön csak a szociális munka módszereivel vagy csak egészségügyi ellátás révén nem lehet segíteni. Ők azok, akik az egészségügyben aktív kórházi ágyakat foglalnak el a rövid távú gyógyítás esélye nélkül, és ők azok, akik vagy a szállókon foglalnak el helyet az önfenntartási készségeket és képességeket mutató sorstársaik elől, vagy - rosszabb esetben - utcán élnek. Ennek a szűkebb, ám számosságában népes rétegnek kellene a koruknak, állapotuknak megfelelő egészségügyi ellátást is nyújtó szociális intézményeket biztosítani – lakhatási határidő nélkül -, és akkor mindkét ellátórendszer fellélegezhetne, érdemibben foglalkozhatna a tényleges célcsoportjukba tartozó emberekkel, alkalmasabbá válna mindkettő, a feladatai teljesebb ellátására. Mindennek a jogi keretei mostanára valójában nagyjából adottak, feltehetőleg inkább a finanszírozási, érdekérvényesítési problémák, az egymásra mutogatás, mint nyilvánvaló szakmai deficitek okozzák az igényeknek való megfelelés lassúságát. Jogvédelmi szempontból a marginalizálódott társadalmi csoportok szegregációjának gyanúját hordozó jelenségeken és tüneteken való fanyalgás helyett kívánatosabbnak tartom az ellátórendszerek közötti kompetenciahatárok megrajzolását - vitán felül állóan -, a társadalomfejlődés okozta vonatkozó kihívásoknak való megfelelési szándékok összehangolását, valamint a feltételek és források hozzárendelését a mennyiségi és minőségi fejlesztési célokhoz. Elodázhatatlannak gondolom a szakmai elégtelenségek és a jelenlegi – alkotmányos visszásságok gyanúját keltő - diszfunkcionális működés okainak megszüntetését. Azáltal is, hogy a jogos igényekhez képest - majdnem minden típusukat illetően - alacsony a szóban forgó intézmények száma és szűkös a befogadó kapacitása, így többszörösen sérülhet a hajléktalan emberek szociális biztonsághoz és a lehető legmagasabb szintű testi-lelki egészséghez való alkotmányos joga.

IX: Címjegyzék

44

Intézményvezető

Csoportvezető

Intézménynév

Módszertani intézmények cimlistája IrányítóTelepülés Cím szám

Telefon Szám

Fax

Email

Horváth Olga

Barcsik Éva

Savaria Rehab-Team Kht.

Szombathely

Zanati út 1.

9700

06/94/ 513310

06/94/ 513311

Lőcsei Attila

Lencz Henrietta

Támasz Alapítvány

Pécs

Sándor utca 1.

7626

06/72/ 517987

06/72 [email protected] /517981

Zsabka Attila

Tóthné Fent Mariann

Kríziskezelő Központ

Székesfehérvár Jancsár út 9.

8000

06/22/ 501793

06/22 [email protected] /501794

Molnár Józsefné

Kreffly Gábor

Magyar Vöröskereszt Hajléktalan Gondozó Központ

Miskolc

Baross Gábor utca 13-15.

3527

06/46/ 412816

06/46/ 505389

[email protected]

Szemerédy Zsolt

Pocsai-Farkas Anikó

ReFoMix Kht.

Debrecen

Bégány utca 4.

4030

06/52 /536944

06/52/ 530818

[email protected]

Rigóné Kiss Éva

Budainé Nagy Magyar Máltai Katalin Szeretetszolgálat Egyesület

Kecskemét

Hoffmann János utca 11.

6000

06/76 /505816

06/76/ 505816

[email protected] [email protected]

Pelle József

Dr. Győri Péter

Budapest

Dózsa György út 152.

1134

06/1/ 320095

06/1/ [email protected] 3203097

Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei

45

[email protected]

www

w3.e

www

www

Diszpécser Központok cimlistája Irányító Telefon Intézményvezető Intézménynév Település Cím szám -szám Hajléktalanokat Segítő 06/96/ Sütő Csaba Győr Avar utca 3. 9027 Szolgálat 512309 Sándor utca Támasz Alapítvány Pécs 1. Utcai Szociális Segítők Gál I. ltp. 06/34/ Lőrincz Norbert Tatabánya 2800 egyesülete 405. 311197 Napfényt az Életnek Baross Gábor 06/46/ Tóth József Miskolc 3527 Alapítvány utca 13-15. 506678 Szarvas utca 06/42/ Periféria Egyesület Nyíregyháza 4400 29. 504618 Magyar Máltai Hoffmann 06/76/ Rigóné Kiss Éva Kecskemét 6000 Szeretetszolgálat Egyesület János utca 11. 485582 Baross utca 06/1/ Kártyás Irén Kártyás Irén Menhely Alapítvány Budapest 41. 3384186 Csoportvezető

46

Fax

06/34/ 511028

Email

Web

[email protected]

www.uszse.hu

[email protected]

www.napfenyt.h

[email protected] 06/1/ [email protected] 2661901

www.menhely.h

47