A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai Szerkeszti: Dankó Imre SARKADI NÉPMESÉK. Gyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Dömötör Ákos

A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai Szerkeszti: Dankó Imre 34 - 36. SARKADI NÉPMESÉK Gyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Dömötör Ákos

Dégh Linda Előszavával

Gyula, 1962

1

ELŐSZŐ A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványainak megjelenését minden bizonnyal érdeklődéssel várja nemcsak Békés megye hagyományai iránt oly fogékony közönsége, hanem tudományos életünk is. A rövid három esztendő alatt kiadott 30 füzet

eddig

is

kitűnően

dokumentált

forrásanyagot

adott

a

hazai

művelődéstörténeti, régészeti és néprajzi kutatásokhoz. Méltó ez a sorozat ahhoz az élénk kulturális élethez, amely az utolsó száz év alatt Békés megyét jellemezte, és amelynek mindenkor élén haladt a gyulai múzeum. Reméljük, hogy e sorozat ösztönzőleg hat mindazokra, akik szívükön viselik a múltunk kultúra - értékeinek feltárására irányuló törekvéseket s átérzik haladó hagyományaink ápolásának nagy fontosságát jövőnk építése szempontjából. Aki a Magyar Néprajzi Társaság 1961 tavaszán, Gyulán megrendezett vándorgyűlésén részt vett, jóleső érzéssel tapasztalhatta a néphagyományok iránti érdeklődés elevenségét. Meggyőződhetett arról, hogy a néprajztudomány a gyulai társadalmi gyűjtők komoly támogatására számíthat. Dömötör Ákos kis mesegyűjteményének közrebocsátásával ezúttal Békés megye népköltészeti kincseire szeretnénk felhívni a figyelmet. Szerény kis gyűjtemény ez, két sarkadi ember meséit tartalmazza. Az egyik írástudatlan cukorgyári munkás, a másik parasztember. Az egyik mesetudománya tizenhat, a másiké nyolc darabból áll. Csekély számok ezek, ha a szabolcsi, szatmári, vagy a székely mesemondók gyakran száznál is többre menő mesekincsévé mérjük össze. Mégis, igen becses számunkra ez a gyűjtemény, mert úgynevezett „meseszegény" területről származik. S tegyük hozzá: olyan időszakban került rögzítésre, amikor már a szövetkezeti útra lépett parasztság országszerte lépést tett a városiasodás felé, és amikor az egykori elnyomott helyzetében kulturális szükségleteit kielégítő népköltészet emlékképei kezdenek szertefoszlani. Ez a gyűjtemény bármilyen kicsiny legyen is, igen sok mindenről tanúskodik: a Dél - Alföld egykor gazdag népmesekincsének emlékét idézi elénk, s arra figyelmeztet: van még mit keresnie a gyűjtőnek! 2

Mennyire igaza volt Kálmány Lajosnak egykor, amikor szót emelt az ellen a közfelfogás ellen, hogy népünk balladateremtő csoportja, a székely, s bizonyítékul szebbnél szebb balladákat adott közre Szeged tájékáról. Tudjuk, hogy az Alföld népköltési szegénysége több történeti körülmény összjátékából keletkezett, a lakosság gyakori cserélődéséből, s abból is, hogy az utolsó száz év folyamán a parasztság itt egyfelől proletarizálódott, másfelől polgárosodott. A kutató nem is igen merészkedett e területre, ahol sok türelem és szívós munka után is gyakran eredménytelenül kellett távoznia. E gyűjtemény azt bizonyítja, hogy Dömötör Ákosnak érdemes volt fáradoznia. A Sarkadon gyűjtött mesék mindegyike jó adalékkal egészíti ki ismereteinket á magyar mesekincsre vonatkozólag. Kapcsolatokat mutatnak, e mesék a székely és a bihari - hajdúsági területek tipikus anyagával. Míg a ma oly elterjedt mesekönyvek által országosan elnépszerűsödött típusoknak szinte egyikével sem találkozunk, túlnyomó többségben vannak azok a varázsmesék, amelyek sajátos variációt mutatnak a többi területekhez viszonyítva. Különösebb figyelmet érdemelnek a 2, 3, 6, 7; 15 és 23. sz. mesék. Dömötör Ákos jó munkát végzett, amikor a sarkadi meséket magnetofonszalagra vette és gyűjtését a korszerű tudományos követelményeknek megfelelő jegyzetekkel látta el. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajz szakos hallgatói, terepgyűjtési gyakorlataik során, a Folklóré Tanszék irányításával gyűjtenek meséket, történeti és hiedelemmondákat, valamint a népi elbeszélő költészet más fajtáit. A gyűjtőmódszerek elsajátítása -

során részt vesznek a

tudományág tervszerű munkájában; tanszéki kézirattárunk és a készülő típuskatalógusok számára gyűjtenek anyagot. Dömötör Ákos negyedéves hallgató sarkadi gyűjtése az országos gyűjtőmunka egyik dokumentuma, de egyben felhívás is. Felhívás arra, hogy most már a békésieken a sor: tárják fel minél teljesebben megyéjük prózai elbeszélő költészetét, hiszen ez a költészet még ma is él és a helybéli könnyen hozzá is férhet. DÉGH LINDA 3

KÉT SARKADI MESEMONDÓ Találkozásom Komádi Ferenccel Amikor az egyetemi vizsgák után 1961 januárjában, Kötegyánban a helyi hagyományokat, babonás történeteket, az arany ökörről szóló mondák változatait és meséket gyűjtögettem, egyik este Nemes Mihályékhoz állítottam be magnetofonommal. Nemes Mihály egy - két órás beszélgetés után elmondta, hogy amikor még kint laktak a Csókás - tanyán, esténként Komádi Ferenc, egy másik gazdánál dolgozó cseléd mesélt a gyerekeknek és a felnőtteknek sárkányokról, mindenféle szörnyetegekről. Nemes Mihály nem tudta elmondani a régebben hallott meséket, nem is szokott mesélni. Jómódú gazda volt, lakhelyéről nem is igen mozdult ki, nem vándorolt. Anyagi körülményei nem kényszeri tették gondolatait a reális világból a mese vágy világába. Nemes Mihály háza ma a falu közepén áll; életében mindig lefoglalták a gazdálkodás problémái. Másnap Nemes Mihály tanácsára és útbaigazítására felkerestem a ma Sarkadon lakó Komádi Ferencet. Házát a község szélén találtam meg a Munkás utcában. Ebben az utcában mind egykori nincstelenek laknak. Nagy részük a helybeli cukorgyárban dolgozik, vagy alkalmi munkából él. Amikor délután három óra tájban betoppantam, Komádi bácsi nem volt odahaza. Kérdésemre veje beszélt az öregről: „Ez olyan ember, hogy írni, olvasni nem tud, de ha egyszer elolvas az ember valamit, rögtön visszamondja. Úgy megfigyeli. Sokszor éjcakákat is átmesélt, mutogatott összevissza. De jól állt neki. A mozit is olyan jól elmagyarázza, pedig nem is tud olvasni, és van, aki tud, és mégsem érti a filmet. Ország - világjáró ember vót. Mesélni mindig szeretett. Egyszer annyit mesélt, hogy már fújtak a gyárba munkára, de mindenki hallgatta.”

4

Délután öt óra fele hazajött Komádi bácsi is. Kezdetben nehezen mesélt. Zavarta a magnetofon, a szokatlan helyzet. Este nyolc őrá tájban összejöttek a szomszédok, gyerekek, öregek. Akkor aztán már zavartalanul mesélt. Komádi Ferenc élete A mesemondó életrajzának fontosságát a mesemondó személyiséggel foglalkozó tudományos munkák, mesegyűjtemények bevezetői is kiemelik. (Csak néhányat említve a gazdag szakirodalomból: Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény eddig megjelent kötetei; főként Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél. Bp. 1940., Dégh Linda: Pandúr Péter meséi. I - II. Bp. 1942. stb.; M. K. Azadovszkij: Sztatyi o lityerature i folklóré. Moszkva - Leningrád 1960. az Orosz mesemondók című részben; G. Henssen: Uberlieferung und Persönliche keit. Die Erzählungen und Lieder des Egbert Gerrits. Münster i. Westf. 1951.) Már magából az életrajz előadásából is sok kitűnik: az életrajz elmondása többek között elárulja a mesemondó

magatartását

a

mesei

világgal

szemben.

Egy

abádszalóki

mesemondóm, Duli Gergely életrajzát ugyanúgy kezdte el, mint többi meséjét: „Egyszer volt, hol nem volt” mesekezdő formulával. Kérdésemre azt felelte, hogy „az életem is olyan, mint a mese”. Komádi bácsi darabosan mondta el életét. Visszaemlékezései nem felelnek meg teljesen az események sorrendjének, hanem inkább őbenne mélyebb nyomot hagyott élmények összefűzéséből állanak. Emlékezetét tehát elsősorban az érzelem határozta meg, nem pedig az életrajzi tényszerűség. Így mondotta el életét: „1903. november 11 - én születtem. Ugye, anyja, november 11 - én születtem én? Apám, nagyapám, anyám Anton születtek. Én is. Mikor jött a tizennégyes háború, apánk odamaradt a fronton. Egyedül maradtunk. Vótunk gyerekek négyen. Mentünk lóval szántani. Egy napi munkára egy hatost kaptunk. Amikor többet dógoztunk, még egy pengői is kaptunk. Ha elvertek engem, nem mertem otthon panaszkodni. Nem adtak lábat. A nagybátyám kötötte meg az üzletet a gazdával. Amikor nagyobbacska, vótam, nem hagytam ott a gazdát, mikor 5

az sokallta a béremet. Csak elvettem tőle. Még birokra is mentem vele. Hát sokon kellett keresztülmenni. Sohasem felejtem el, hogy mikor jött haza apám a frontrul, jött velem szemben az apám. Megijedtem. - Mit csinálsz? - Hordom az újságot! - Hordtam ki a Friss Újságot. Mezítláb. Pedig akkor már közeledett a tél. Hideg vót… Egyik fiú otthon sírt. Aztán olyan rossz kenyeret hoztak, cirokmagbúl készült kenyeret meg málélisztbül. Amikor vágták szít a kenyeret, a késről csak kellett vakarni. Hadilisztnek hittük. A gyerek meg sírt. - Miért sír a gyerek? - kérdezte apám. - Éhbeteg - felelte anyám. Akkor apámnak kiesett a szeméből a könnye. Ahogyan éheztünk. Három fiú vót, egy jány. Én vótam a családfenntartó, mikor meghalt apám a fronton. Egyszer meg - hányba anyja? - [Felel a felesége: - Harmincháromba!] - nem vót kenyér. Csak puliszka vót. Akkor nem termett gabona. Oan vót az időjárás. A gyerek elhajította később a búzakenyeret, hogy adjanak neki sárga kenyeret, málét, mert annyira megszokta. Csak dógoztunk, csak kisikerekítettük. Csak megsegített az isten. Feleségem gyergyószárhegyi, Csík megyébül való. Ángyi Katalin. l925 - ben ismerkedtünk meg Brassóban, és 27 - ben esküdtünk meg. Ott szógáltunk Brassó környékén, Szászhermányban. Egy helyen szógáltunk. Jól fizettek a szászok. Nagy fizetést adtak. Minden nap ettünk húst. Egy évre 9600 lejt meg egy pár cipőt adtak neki (ti. a feleségének). Én 16 ezer lejt meg négy darab inget meg egy pár csizmát kaptam. Antrul elszöktem a románuktúl, mert be akartak hívni katonának. 1939 - ben építettünk Erdélyben mindenféle dekkungokat. Elhatároztuk, hogy jövünk 6

Magyarországra. Mi nem harcolunk szemébe magyarokkal. Varjúlaposon vagy ezren vótunk menekültek. Itt szerettek Magyarországon. Azért, mert magyarokkal szemben nem harcolunk! Amikor jöttek az oroszok, felszabadultunk. Át lehetett menni. A románok nem bántották üket. Aki akart, mehetett haza. Pedig, szökevények vótunk. Feleségem lefizette az ezer lejt, és útlevéllel jött. Mikor kijöttem Sarkadra, itt jelentkeztem, de csak Gyánban dogoztam. Azok a Nemesek ismertek. Még gyerekkoromba ismeretem üket Antrul. Nem vótak azok rossz cselédek. A meséket még gyerekkoromban tanultam nagyapámtúl. Mindet. Sokat tudtam én. Sobri Jóskárul [volt] 103 - 104 füzet: mind el tudtam mondani, pedig nem tudtam olvasni. Sokat felejtettem.” Komádi Ferenc mesekincse Mint láttuk, Komádi saját bevallása szerint meséit főleg nagyapjától tanulta szülőfalujában, Anton. Fiatal korában sokat vándorol, főleg az ország keleti részén. Ezért meséi megjelenési formájukban legközelebb a székely mesékhez állanak. A mesemondást már vándorlása alatt is gyakorolhatta. Más faluban, községben is hallathatott mesét, ahol megfordult, de, erről Komádi maga nem nyilatkozott, ő csak annyit mondott, hogy nagyapjától sok mesét hallott, ez neki teljesen elég volt. Abból idők folyamán inkább felejtett, mint ahhoz hozzátanult volna. Régebben esténként a tanyákon, istállókban nemcsak gyerekeknek, de felnőtteknek is mesélt. Ma már hallgatóságának tagjai jórészt gyermekek. Meséit csak ritkán hallgatják felnőttek. Mai gyermekhallgatói főképpen tündérmeséket követeltek tőle, és ő ezeket mesélte legszívesebben, mert ezeket saját életéhez, problémáihoz érezte közel.

7

Ha

műfaji

szempontból

csoportosítjuk

Komádi

repertoárjának

darabjait,

tündérmeséhez való vonzódása méginkább kitűnik. Állat - meséket egyáltalán nem ismer. Tizenkét tündérmesét, három legendát, és egyetlen egy trufát mondott el. Meséi közül legjobban szerette a Két testvér (11. sz.) meséjét. Hallgatói közül többen sírtak, amikor elmondta, annyira meghatódtak.

8

Ezért többször kívánták hallani. Miklós meséje (1. sz.) hallgatásakor Komádi bácsi lánya és felesége különösen szörnyülködött: „Hogy lehet ilyen illetlent elmondani!?” De Komádi bácsi hamiskásan mosolygott, és nevetve mondta: „Ha így hallottam, hát nem lehet megváltoztatni!” Ezzel el volt minden intézve. „Legalább hallanak Pesten valami igazi falusi dogot!” Bár Komádi nem tud sem írni, sem olvasni, nagyapja sok mindent összeolvasott. Ezért irodalmi hatás, népkönyvek és ponyvák közvetett hatása észlelhető meséiben. Komádi meséiben három fő stílussajátságot állapítottunk meg. Legtöbbször megtartja a tündérmesére jellemző formulákat: pl. „Te emberízik, hun jársz, ahun a madár se jár?” (2. sz.), „szívemnek szíp szerelme” (5. sz.), „hű, de idegen szagot érzek!” (8. sz.), „...menjetek el ebbül az országbúl! Próbáljatok szerencsét!” (10. sz.) stb. Legnagyobbrészt megtartja a hagyományos mesekezdő formulát: „Egyszer vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl...” (8. sz.). Érdekes módon egy meséjében a következő mesekezdő formula fordul elő, amelyet feltehetően székely földön tanulhatott, mert csak ott ismeretes: „Egyszer vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl, hun a tetűt meg a bolhát rézpatkóba verték, hogy a falba meg a sutba meg ne botorkázzik, vót egyszer egy király” (4. sz.). Alkalmazza a hagyományos mesezáró formulát is: „Ha a csóka el nem repült vóna, az én mesém is tovább tartott vóna” (3. sz.). „Nagy lakodalmat csaptak. Ettek ittak. Ponciustól Pilátusig folyt a bor. Ha még megnem haltak vóna, az én mesém is tovább tartott vóna” (4. sz.). Komádi meséiben megtalálhatók a ponyvából kölcsönzött fordulatok, újszerű szavak: „hű szerelmet esküdtek egymásnak” (6. és 15. sz.), amit Komádi többször használ ugyanabban a változatban. A „zongoramester” alakja, valószínűleg irodalmi - ponyvái hatásra került bele mesemondói repertoárjába.

9

A városi életben használt szavak, kifejezések is előfordulnak Komádi meséiben: pl. a Krisztus és Péter a csárdában c. mesében (10. sz.) Krisztus elhatározza, hogy „az asszony dirigáljon az embernek”. A csodamadár meséjében (12. sz.) a kapzsi keresztapa szerint „ezek a gyerekek az ördöggel szimulálnak”. Komádi nem alkotó, inkább megőrző mesemondói típus. Meséi a megfelelő általános mesevázat követik. A tündérmesékre jellemző hármasság még egyetlen trufájában is megvan (13. sz.), ahol háromszor jönnek a főhőshöz a szolgák, és harmadszorra mondják el tettüket. A mesékben szereplő nevek (tulajdonnevek, helynevek) csak részben meseiek: Fótonfót király, Szalonnavár, Korbácshát, Pálcahát, Seprűvár, Krisztus és Szent Péter, Húgó és Brúgó, Tücsök, Varjú, Halál. Másik részük akár a hétköznapi életben is megállná a helyét: pl. Miklós, Lujza, Károly, Zsiga cigány. Komádi a mese logikus menetét nem mindig tartotta meg, de hibáit kijavította. Meséit egyszeri elmondás után engedte magnetofonra venni, mert „így nem teszek hibát a mesében”. Meséi az igazságos mesehős sorsára vonatkozóan szerencsésen zárulnak. Ez alól csak A csodamadár meséje (12. sz.) kivétel, ahol a végén Komádi hozzáfűzte: „Ez [a fiú] most meghalt, nem támadt föl. így fejeztem be”. Kijelentése, magyarázkodása

arra

utal,

hogy

Komádi

tisztában

van

a

tündérmese

törvényszerűségeivel, mégis változtat a cselekményen, ha kedve tartja, bár a mesevázlat lényegében megmarad. Komádi ragaszkodik a kialakult mesetípusokhoz, de a mesei környezetet saját élményei alapján írja le (Vö. Henssen: i. m. 21). Különösen meleg szavakkal szól az állatokról, pl. A vak óriásban. Könnyen megérthető ez a magatartás, ha meseszövegeit egyik, életére való visszaemlékezésével vetjük össze: „Csikós számadó, és bojtár is vótam a háború alatt. A Fekete - tengerig bejártam a világot. Éjcaka mentünk legeltetni a lovakkal, mert nappal meleg vót. Mikor a csillag lement, és éjfél vót. Mikor csattogott, villámlott, csak úgy száguldtak a lovak. Már

10

mikor jött a felleg; - Fogni a lovakat! - mondta a gazda. Olyan setétség jött, hogy nyűttük a mezőt. Ez még nem búza! Azt se tudtuk, hol vagyunk, olyan setétség vót. Egy megugrott, utána a többi. Bojtárnak vótam fogadva meg az ecsém. Áztunk. Hétszámra ott száradt meg rajtunk a ruha. Csak akkor láttuk a lovat, mikor villámlott”. Komádi nemcsak a múlt élményanyagát elevenítette fel, hogy szemléletesebbé tegye meséit, hanem a jelenlevő hallgatóság egy - egy - tagjának viselkedését is felhasználta arra, hogy az erre való utalással élőbbé, aktuálisabbá tegye a cselekménysorokat. A sárkánnyal való viaskodásban a hős kifáradt, és ekkor hozzátette: „úgy, mint most Lackó is a mese közben”. Egy - egy, saját személyére vagy a közösségre utaló rövid mondattal közvetlenné tette a mesét: „Úgy vót, hogy a menyasszony indul a templomba. Ahogy megy a templomba, minálunk úgy van, hogy mennek a vőlegénnyel...” (2. sz.) vagy másutt: „Elment az öregasszonyho este. Hány órakor, nem tudom” (8. sz.). Az aktualizáláshoz hozzátartozik a mesemondó térfelfogása is. Komádi, mint más mesemondók, környezetéből vett példákkal, hasonlítással tette szemléletesebbé a mese világát. Miklós meséjében (1. sz.) a régi megyehatárok között helyezi el az ördög országát: „Úgy, mint itt, mondjuk itt van Bihar megye meg Arad megye meg Békés megye. Közben meg az ördögök országa vót által itten”. A vak óriás (2. sz.) első változatában, amelyet nem magnetofonszalagra mondott, úgy magyarázta meg az óriás nagyságát, hogy mikor lefeküdt a tűz mellé, „Kötegyántól Mezőgyánig ért: Kötegyánnál vót a feje, Mezőgyánnál a lába”. Ezt az utalást a második változatban kihagyta, mert ezt a változatot a „rádiónak” szánta, „ott így nem értenék meg”. Komádi elbeszélő módjának jellegzetessége a gondolatritmus. Néha változtatás nélkül ismétel, máskor csak gondolatismétlésről van szó: ugyanazt a gondolatot más szavakkal fejezi ki. A két testvér meséjében (11. sz.) a hős „le is vágta mind a huszonnégy fejit a sárkánnak. Levagdalta. Akkor a nyelvit a sárkánnak levagdalta mindet...” A vak óriás meséjében (2. sz.) a pásztorfiú „beállt szógálni egy tanyára 11

egy öregasszonyho. Beállt egy vasorrú vín boszorkánho.” A csodamadár (12. sz.) meséjének egyik hőse „beért egy királyi várba. Egy városba beért a fiú”.

12

Ugyanebben a mesében láthatjuk, hogy a szóismétlés nyomatékot ad a kifejezett gondolatnak: „…úgy ád vizet a sárkán, a tizennígy fejű sárkán…” vagy „Egy nagy tó lett abbul a kastílybul. Feneketlen tó lett abbul a kastílybul.” *** Egy nap megkérdeztem Komádi bácsitól, hogy nem hallott - e valamikor a világ közepéről. Nevetett. „Sarkadon vót egy vendéglő. Azt hítták világ közepinek az emberek maguk között. Pirkadó hajnalig lehetett ott múlatni. Most már nincs meg a vendéglő. Vótak ott nők is. Vótak nők, vótak szalomszobák. Jöttek be nős emberek. Rögtön merít szobára, mert szégyellte magát. Anton, a falunkban nem vót világ közepe. Az csak egy kis falu vót.” Tovább kérdezem: „Az égig érő fáról nem hallott véletlenül?” - „Dehogynem! Az égig érő fa olyan magas vót, hogy felért az égig, a töve meg lement a pokolba. Egy - egy levele meg egy - egy falu vót. Egy cigány kereste az apját. Meséből ismerem az égig érő fát.” És azután Komádi bácsi elmondta Az égig érő fa meséjét. Bondár Károlyról Sarkadon sokan ismerik huncutságáról, mesélő kedvéről Bondár Károlyt. Igaz, nevét nem mindenki tudja: mikor házát kerestem, és azt mondtam, hogy Bondár vagy Külös Károlyt keresem, kicsit értetlenül néztek rám, de amikor a „báró” címet említettem, rögtön biztos útbaigazítást kaptam. „A bárót keresi? Így már tudom, hogy hol lakik.” A báróság történetét egy fiatal helybeli tanár elbeszéléséből ismertem meg. Bondár Károly vályogvetéssel is foglalkozott élete folyamán. A vályogvetésből valamit sikerült megtakarítania, és, ebből az összegből szép fehér ruhát, sárga csizmát vett. Társával, Fekete Péterrel 1922 őszén elhatározta, hogy együtt elmennek a gyulai megyebálra.

13

Rendőrismerősük segítségével bejutottak az előkelő társasággal telt terembe, ahol táncolni kezdtek. Társa Fekete Péter Schwarz grófnak, ő pedig Bondár bárónak mutatkozott be. Az alispán lánya tánc közben megkérdezte tőle, hogy hol vannak a birtokai. „Sarkad környékén” - mondta Bondár báró. Állítólag az alispán lánya nagyon szerelmes lett a báróba. Mikor egyszer Sarkad környékén arrafelé kocsikázott, véletlenül éppen azon a helyen szállt ki a kocsiból, ahol Bondár Károly a vályogot vetette. Meglátták egymást. Az alispán lánya meglátogatta házában a bárót. Elbeszélgettek, majd elbúcsúztak egymástól. Azóta sem látta soha többé Bondár Károly az alispán lányát, de Sarkadon mai napig rajta maradt a „báró” cím. Sokan csak ezt címét ismerik, amelyet ragadványnevének, lassan rendes nevének tartanak a sarkadiak. Bondár Károly élete Bondár Károly következőképpen mondta el életét: „1898. augusztus 27 - én, Sarkadon születtem. Apám egy hódat, anyám két és fél hódat örökölt. Apám a kismalomban és a szövetkezetben, mint éves fuvaros szerepelt. A községtől négy hód fődet haszonbérben használtunk. A vári fődből még hat hód is jutott. Ott nem nagy haszonbért kellett fizetni érte. Innen kaptunk az Almássy gróftól harmados fődet, és három hód tengerin gazdálkodtunk. A fődet meg később eladtuk. Vályogot vetettem, arattam, kurvákat hajtottam. [Úgy érti, hogy felelőtlen, könnyelmű életet élt.] Lúval nyomtattunk hétszámba. Ott kellett a lovat hajtani a szűrűbe. Egy koronát fizetett édesapám a papnak, és azután nem kellett iskolába menni. A tizennyolcadik életévemet már Olaszországban tőtöttem. Olyan hamar besoroztak bennünket. Katonáéknál tanultam meg az írást. Mint gyerek szerepeltem, mikor kiütött a tizennégyes háború. Már tizenhatba besoroztak, s a tizennyócadik

életévemet

Olaszországba

tőtöttem.

Vótam

háromszor 14

Oroszországba. A szerb határ szélinél ért a forradalom. Sebesültem két helyt. Kitüntetésem őrvezető, bronz Károly - kereszt. Kilencszázhúszba újra besoroztak a Horthy - hadseregbe. Szógáltam

Hajdúszoboszlón.

Részt

vettem

az

erdélyi

bevonuláson.

Negyvenkettőtül részt vettem a második világháborúba. 45. június 13 - kor jöttem haza. Mint őrmester. Azóta közbejött sok minden. Ennyi vót, ami életembe fontos vót. Azóta gazdálkodok. Ötvenegytül az első típusú Új Március Tsz - be vótam. Ötvenkilencbe a fődet beadtam a harmadik típusba, a Haladás Tsz - be. Azóta betegségem miatt otthon gazdálkodók. Elég ennyi belőle. Önéletrajznak.” Munkájáról nem nagyon szívesen beszélt Bondár Károly. „Ez nem tartozik az önéletrajzba!” - mondta, mert az önéletrajz fogalmán a hivatalos életrajzot értette, „Kisgyerekkoromba szűrűmunká - nál dógoztam, de munkám vót a kapálás, szedés, aratás, hordás, nyomtatás, nádvágás, jégvágás, rőzsevágás, tucskózás. Mikor a Horthy - hadseregbül hazajöttem, huszonegytül huszonnyócig vályogot vetettem. Testvérem, Bondár Lajos vót egy ideig a társam.” Bondár Károly törvénytelenül született, ezért anyja családi nevét kapta hivatalosan, de a szomszédok apja családi nevén, Kölüs néven ismerték el, azok is leginkább a Kölüs bárónak hívták.

Bondár Károly meséi A mesélő élete gyakran vetít fényt meséinek egyes sajátos mozzanatira. Bondár Károly nagyon szereti a kertészkedést. Kertjében különleges őszibarackfajtákat, hatalmas körtéket termeszt, de a növények iránt való érdeklődése csak a János vitéz meséjében (22. sz.) szembetűnő, ahol az elvonuló asszonyok virágfejét szinte „botanikai” alapossággal tárgyalja. Ebben az esetben úgy tetszik, mintha a mesei férfihőst nem a nők, hanem a természet szépsége kötné le, és ebből a szempontból a férfihős magatartását a mesemondó Bondár Károly szemléletmódja határozná 15

meg. A természeti érdeklődésnek viszont többi meséjében ilyen éles nyomát már nem találjuk. A múltban a falu zárt világában élt birtokos parasztságból származó mesemondó életében döntő szerepet játszott a katonáskodás időszaka. A félfeudális környezetben élt parasztfiú a katonáskodás idejében elszakadt gyermekkorának szűk, paraszti környezetétől: amikor a katonai szolgálat után hazajött falujába, a családban már teljesjogú felnőttnek, a társadalomban világlátott, bizonyos műveltséggel rendelkező embernek számított. A katonaság ideje alatt az egyszerű parasztfiúból több lelt, mint a műveltségtől, várostól és más tájak esztétikai értékeitől elzárt paraszt: sokan, mint pl. Bondár Károly is itt tanultak meg írni, olvasni, számolni; sok parasztfiú a katonaság ideje alatt tanulta meg az étkezés, tisztálkodás, társadalmi érintkezés magasabb rendű formáit, amelynek a gyermekkorban való elsajátítására a feudális színezetű, paraszti társadalom nem adott lehetőséget. Bondár Károly katonai élményei intenzíven jelennek meg a mesékben, ami azt mutatja, hogy mélyen hatott rá ez az élmény. A rikító madár meséjében (21. sz.) a legkisebb királyfit apjának katonái szabadítják ki. Ez a katonaság nem valami ősi vitézi csoportra, hanem inkább az első világháború katonai alakulataira emlékeztet: „No, oszt a király rögtön hívatta a katonai főparancsnokát. Kiadta neki parancsba, hogy rögtön a katonaságot riadóba, és az összes erdőt át kell fűsűlni...” A bűnös királyfiakat a király „letartóztatta a katonasággal”. Így tölti meg meséit Bondár Károly saját katonai élményvilágával. A rikító madár meséjének (21. sz.) elején megmagyarázza a múlt és a jelen viszonyát hírközlés szempontjából: „De még abban az időben nem vótak telefonok meg rádiók, amivel hírt lehetett vóna adni valahunnan. Még abban az időben a postagalamb vót a legnagyobb hírvivő…” Mint Komádi Ferenc meséit, Bondár Károly meséit is az elmondás sorrendjében közlöm. A Hazugságverseny és A félszkereső meséket érthető, hogy egymás után mondotta el a mesemondó, mert a két mese alapgondolata világosan megegyezik: 16

mindkettőben legyőzi a királyt a szegény legény, és megszerzi a királyságot. A többi változat között a kapcsolat már nem olyan erős; pl.

A rikító madár (21. sz.) és a János vitéz meséjében (22. sz.) a hős valamilyen kapcsolatba kerül a sárkánnyal, de az előbbiben a királyfi nem mérkőzik meg a szörnyeteggel, míg az utóbbiban a szegény legény legyőzi a sárkányt. Tehát a két mese a hasonlóság ellenére lényegedben eltér egymástól. Bondár Károly összesen négy tündérmesét, két novellisztikus limesét, egy helyi mondát és egy boszorkánytörténetet mondott el. Meséit egyéni alakítás, közvetlenség jellemzi. A mesei formulákhoz, közhelyekhez nem ragaszkodik olyan hűen, mint Komádi, hanem lényegesen átalakítja azokat. Meséi ezáltal nem a múltba nyúlnak, hanem a jelennek szólnak. Pl. Ónodi, a kétkardos huszár című (19. sz.) helyi mondájában a kezdetén így bizonygatja a monda történeti hitelét: „Hát egyszer a régi világbúl hallottam az apámtúl, hogy Ónodi nevű ember, a másik nevét nem tudom, hogy híjják, hazajött a harctérrül a lovával.” Mielőtt mag - , netofónra vettem ezt a történetet, nekem egyszer elmesélte, nehogy másodszor hibát ejtsen az elmondás alkalmával. Az első elmondás közben kérdeztem meg tőle Ónodi keresztnevét. Ezt nem tudta. A második elmondás alkalmával már a kérdés hatására fontosnak tartotta

megemlíteni,

hogy

Ónodi

„másik

nevét”

nem

tudja.

Boszorkánytörténetének (20. sz.) elején is megmondja, hogy apjától hallotta a történetet: „Egyszer a régi időkben hallottam az apámtul, ü meg hallotta az idesapjátul, hogy a házukkal szembe vót a boszorkányoknak a szűrűjük.” A rikító madár (21. sz.) meséjének kezdetén közvetlenül határozta meg az adott mese cselekményének időpontját a mese egyik főhősének alakjával kapcsolatban: „Vót egyszer egy király. Vígtelen gazdag vót. De a nevit nem tudom a királynak, mer olyan rígen vót, hogy Nabukonodozor királynak előtte vót ü király”. Másik főhősét a mesekezdéssel rögtön a falu közösségébe helyezi: „Vót egyszer 17

fiatalember. Valahol találták a határba. Hát nem is tudtak neki jóformán nevet sem adni, mert a faluban minden házba eljárt, és hol Pistának, hogy Gyurkának, hol Jankónak, hol hogy szólították a fiút”. (22. sz.) Másutt a mesekezdéssel a mesei konfliktus okát ismerteti: „Egyszer egy tag szerelmes lett egy asszonba. De nagy hiba vót köztök, mert annak az asszonnak férje vót” (23. sz.). A mesezáró formulákat, ha erről egyáltalán beszélhetünk Bondár Károly repertoárja esetében, a pillanatnyi helyzet alakulása határozza meg. Molnár János uram, a kutya című meséjét (23. sz.) két változatban ismertem meg tőle. Az első változatot, amit nem magnetofonnal vettem fel, hanem leírtam, a következőképpen fejezte be. „Hogy éltek ezek a szamarak, hogy csak az utódai vannak meg, azt már, ugye, nem tudom, de hogy tik itt vagytok, akik hallgatjátok a mesémet, az már bizonyos.” A mesét egy fiatalasszony és Bondár fia hallgatták. Amikor a befejező szavakat mondta, kajánul hallgatóira nézett, akik nevetve méltatlankodtak a tréfás befejezésen. A mese második (e gyűjteményben közölt) változatát magnetofonszalagra vettem fel. Ekkor a mesét csak én hallgattam, s a befejezés sokkal színtelenebbé vált, mert nem volt ott az a hallgatóság, amely a tréfát, a hangulatos befejezést kívánta volna. „Azok a szamarak körülbelül vagy megvannak, vagy megdöglöttek. Nem tudom aztán, mi lett véllek” - így fejezte be meséjét. A mese cselekményében és befejező részében is megjelenik a mesemondó személye: „Mert hogy ki ne felejtsük belőle, a kutya csak úgy viselkedett, mint emberkorában, csak beszélni nem tudott” - mondja Bondár Károly a Molnár János uram, a kutya című mesében (23. sz.). A tehén jelzem, hasas vót (24. sz.). János vitéz meséjét (22. sz.) szinte mint személyes élményt fejezi be: „Ez, még ha jól emlékszek, még most is ott lakik abban a rucalábon forgó hegyben, ez a fiatalember feleségestül”. Bondár Károly tündérmeséi környezetét konkréttá teszi. János vitéz meséjében (22. sz.) Egerből indul útjára a hős: „Majd a fiú felnőtt. Valahol Eger fele történhetett a dolog. Hát amint a fiú nagyocska vót, legénykorába éri, egyszer talált az egri vár körül egy nagy vaskardot”. 18

Repertoárjában feltűnőek az újszerű, a paraszti szókincstől idegen szavak: „Vót egy szoba berendezve egy spanyolfüggönnyel...” (18. sz.), „Hát csinált is egy fényképező állású gépet” (18. sz.), „Majd kiütött a krach a királyi palotába” (21. sz.). Bondár Károly minden változatának közvetlen forrását meg tudta mondani. Elmondása alapján meséinek források szerint való megoszlása a következő: Apjától tanulta: a 19, 20, 23., testvérbátyjától tanulta: a 21, 22, 24., katonaságban hallotta: a 17., valószínűleg valahol olvasta a 18. számú mesét. Miután magnetofonnal felvettem Bondár Károly itt közölt meséit, gyakran kérdeztem tőle, hogy hisz - e azokban a mesékben, amelyeket nekem és az őt hallgatóknak előadott. „Ezek a mesék

-

mondta nekem Bondár Károly

-

valamikor megtörténtek, de valahogy átkeveredtek a fantáziába. Ki hogy tudta előállítani. Mind úgy születik a mese. Meg oszt vannak történetek, amik valóságosan megtörténtek, de a fiatalok azt mondják, hogy elmesélte azt a történetet, és így a történet is mesének válik. A mese csak azért mese, mert aki hozzáfog, az csak beszél. Könnyen ráfogják, hogy hazugság. Mesélni könnyű, történetet mondani nehéz. Abba bukik bele mindenki. A történelembe.” Két mesemondói típus Komádi Ferenc és Bondár Károly, a két sarkadi mesemondó két, mástól különböző mesemondói típust képviselnek. Komádi gyorsan, rendszertelenül beszél, mesemondói repertoárja sok szüzsét tartalmaz. Bondár Károly szövegekben nem annyira gazdag. Sok kisebb darabot tartalmazó repertoárja tündérmesékben eléggé szűkölködik, elmondott darabjainak szövegei a János vitéz kivételével egységesek és lezártak.

19

Komádi meséi az erdélyi székely népköltészeti hagyományhoz állnak közel a mesemondó származása révén, de meséi aktualizáló térfelfogásával közel kerülnek a sarkadi és Sarkad környéki tájhoz j/és társadalmi közösséghez. Bondár Károly apjától, bátyjától hallott sarkadi hagyományt ad tovább, de ezt a tarka anyagot közösségének mai szükségletei szerint formálja, mert megváltozik az anyagi világ a társadalom termelőmunkája során, és megváltoznak az álmok és a mesék is a vágyak beteljesülésével. *** A sarkadi magyar nép szívesen emlékezik vissza a mesék hallgatásakor régi korok embereinek álmaira, mert bennük művészi formában elevenednek fel azok az emberi kívánságok, amelyek napjainkban, mint megvalósított társadalmi vívmányok jelentkeznek. Ezek az érzelmek kötnek össze bennünket a múlttal, és ezek az érzelmek egyúttal a jövő hajtóerői: ezek késztetnek bennünket a cselekvésre. A mese bizonyos helyzetekben mind a mesemondót, mind a hallgatóságát előrelendíti. Ezért van szükségünk a mesére ma is. Dömötör Ákos

20

MIKLÓS Vót egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek vót fia. Miklós vitéznek hívták. Annak a szegény ember semmi hasznát nem vette. Vót már húsz éves. Hát a fia csak ült az utcába, a lapjába meg csak merte a port. Majd egyszer a király kihirdette a városba, annak adja a lányát feleségül, aki kiűzi a nyaralójából az ördögöt. A királynak vót egy nyaralója, de a király nem tudott odamenni nyaralni, és ezért a királynak a lánya nagyon beteg vót. A szegíny ember meghallotta. Elment haza. - Na, idesapám, mi újság van a városba? - Hát fiam, nagy újság van a városba. A király kihirdette, annak adja a lányát feleségül, van egy nyaralója a királynak. A királylány soha nem ment nyaralni, mindig beteg vót. Oszt mindig félt, hogy bejön az ördög a nyaralójába. - Idesapám, menjen el a királyhoz. Mondja meg a királynak, hogy ű aztat a szörnyeteget elpusztítsa. Mindjárt elment az öregember. Köszönt a királynak: - Felséges királyatyám, fejemet kezedbe ajánlom, az én fiam a szörnyeteget megfogja. - Küldje most rögtön a fiát hozzám! Elment a vitéz a királyho, beköszönt, elmondja, hogy ű azt szörnyeteget elűzi. Akkor kérdezi a király tőle: - Mi kell neked? - Kell egy akó bor, kell egy akó pálinka, kell egy hosszú fa, 11 egy nagy fúró, kell hozzá két facipő, kell egy nagy üst, egy véka köleskása, hogy menjen bele. Akkor egy üstöt hoztak ki, egy véka köleskását, szóval mindent kellett, hogy kivigye az erdőbe, a nyaralóba. Hát felültek a szekérre, indultak az erdőbe befelé, hát az a Miklós hátul leült a szekérre. Igen ám, de az ökör elment legelni. Miklós felugrott, felkapta az ostort: - Hé Csálé, hé Bimbó! - hajtotta ökröket be az

21

erdőbe. Befordult. A suhogót kifogta. De egy olyan furulyája vót ám Miklósnak, hogy mikor azt fútta, utána táncolt, ha nem is akart valaki. Egyszer csak odaért a nyaralóhoz. Szépen bemegyen oda Miklós. Bevitte az akó pálinkát, az akó bort. Szépen ott ül. Majd szépen főzte a köleskását egyedül. Este, éjszaka, éjféli tizenkettő órakor nagyot csattan a padlás. Leszakadt egy plafon. És a nyíláson lenézett az ördög. Aszondja: - Miklós, essek? - Essél! A fene bánja, ha mindig esel is. Akkor szépen ledobta a féllábát. Miklós megfogta, belevágta a sarokba az ördögnek a lábát. - Na, essek, Miklós? - Essél! Ledobta az ördög a másik féllábát. Megint megszólal az ördög: - Miklós, essek? Aszondja: - Essél! Akkor meg lelökte a fél kézit. Olyan vót az ördög, mint a foltozó varga. Miklós meg bedobta a sarokba a másik lábát is. Akkor aszondja megint az ördög: - Essek, Miklós? Leesett egy emberderík. Azt is ledobta. Miklós azt is levágta a fődre. Akkor ledobta a fejét az ördög. Mint a hurka, olyan nagy feje vót az ördögnek. Miklós meg megfogta az orrát, azt is bevágta a sarokba. Az ördög majd felugrott ám: - Na, Miklós - aszondja - , mit csinálsz, mit főzöl? Felugrott az ördög, Miklós elé állott, és azt mondotta: - Adol - e nekem belőle? - Mind a tiéd. Adott Miklós az ördögnek kanalat, mind egy falásig megette a kását. - Itt a pálinka, komám, igyál!

22

Az ördög felkapta és megitta a pálinkát. Miklósnak csak egy pohárral adott inni. Akkor nekifogtak a borhoz. A bort is egykettőre felhajtotta az ördög. Miklósnak nem is hagyott. Miklós ekkor elővette a furulyáját, és az örögnek táncolnia kellett. Egy ideig táncolt az ördög, de kifáradt. - Miklós, most már te táncoljál, komám! Én furulyázok! - Na, gyere, furulyázzál! Az ördög görbe ujjai nem pászoltak a furulyalukba. - Jaj, - aszondja - , komám, egyenesítsük ki csak a lyukat a furuval! Erre a koma fúrt, kifúrta, az ördög meg beletette. Beledugja, aztán a kalapáccsal jól belevágja az ujját. Az ördög erre felordított: - Júj, júj, - aszondja - , hadd el, komám, ne feszítsd tovább! Ebből az alkalomból Miklós csináltatott egy félmázsás buzogányt. Engedje ki haza! Csihé - puhé, nyírta, úgy elverte az ördögöt, hogy minden csontja ropogott az ördögnek. Akkor elővette a furulyát, ráverte az ördögre a facipőket, azon táncoltatta az ördögöt. Az ördög, ha akarta, ha nem, táncolt, mert táncolnia kellett, hogy Miklós fújta a furulyát. Az ördög már rágta a fejit. Patakokba folyt a víre. Aszondja: - Soha többet, Miklós, nem jövök ebbe az országba! Úgy elmegyek, aszondja, ki ne lássanak! Minden csontja ropogott, úgy megverte Miklós az ördögöt. Akkor elengedte. Az ördög kiszaladt. Hát kiszaladt az ajtón keresztül, kivitte az ajtót. Mikor kiszaladt az ördög a kapubúi, összeszedte az ördög minden erejit: - Megállj, Miklós, jössz te még az én országomba, aszondja. Az ördög úgy elment, hogy tán máma is él, ha meg nem hált. Na, kérem szépen, ahová az ördög való vót, másik országba, másik király uralkodott. Hát a királyt komába hítták. A másik királynak született egy gyereke. Keresztelőre hítták üket. Az urak hintóval mentek.

23

Úgy, mint itt, mondjuk itt van Bihar megye meg Arad megye. Minálunk három határ van, Arad megye meg Békés megye. Közbe meg az ördög országa vót által itten. Miklós ment a feleségével, a királylánnyal. Egyszer az ördög jön mázsás buzogánnyal. - Jaj neked, aszondja, Miklós, mindjárt agyonváglak! Nem vót mit tenni, Miklós persze hívta feleségét a fűzfa közé. Kellett neki. Kezdett ugye dógozni. Az ördög meg meglátta, hogy működnek hátul, fogják a lyukat. A felesége meg mondotta Miklósnak, hogy mit tegyél bele. - Hű, csakugyan - kiáltott az ördög —, megb . . . . én az anyádat, hiába fúrod a lyukat, még egyszer nem csapsz be! Az ördög így elfutott ebből az országból, ki a világ végire. Miklós pedig így szabadult meg az ördögtűl. No, ez eddig van. (A VAK ÓRIÁS) Egyszer

vót egy szegíny juhászlegény. Ennek a juhászlegénynek vót

harminchárom birkája meg három aranykosa. Nem vót szíp takarmány az országba, nem termett semmi szína. Elhatározta a juhászlegín, hogy ű nem hagyja a birkáit éhen megdögleni, elhajtotta, ment messzire, hetedhét országon is túl. Ahogy egy nagy rengeteg erdőn hajtotta a birkákat keresztül, egyszer az erdő közepin három boglya színát látott a fiú. - Hát kié az a szína, ű megveszi, megfizeti a gazdájának. A birkáját nem hagyja éhen megdögleni. Szíjjelszórta a boglyát. Hát egyszer jön egy magos nagy óurjás, hogy a sapkája majdnem az eget járta. Messziről kiabál: -

Te emberízík, hun jársz, ahun a madár se jár? Hogy merted a színámat

megítetni? - Ídes bátyám, én megfizetem a szína árát! 24

- Ne fizess meg nekem semmit se – aszondja - , hanem azonnal tizenhárom birkát meg egy selyemkost vágjál le! Készítsd el sózva meg paprikázva! Nem vót mit tenni, levágta a tizenhárom birkát meg a selyemkost. Mikor a selyem alákerült, megsiratta a báránykát. Odarakott egy üstöt, főzze meg. Az óriás elténfergett valahová. Mire megfőtt a hús, előkerült az óriás. Csizmaszárbúl kivett egy kanalat, belemerítette. Mind egy falásig megette a birkát. Olyan legéndi játék vót. No, nem bánja, pusztuljon a birkája mind! Csak szíjjelhányja a másik boglyát, a másik boglya színát is. -

Hohó, te emberízík! Mind egy falásig megeszem a birkádat! Meg egy

selyemkost főzzíl meg! Igen ám, a fiú megin éhen maradt. Akkor mind megette az óriás. Mind egy falásig megette a húst. Akkor azt mondja a fiú: - Most mán levágom harmadszorra a többi birkát. Vesszen a többi is! Odament az óriás. Lefeküdt a tűz mellé. A feje a tűz mellett vót, Makó – Jeruzsálemnél pedig a lába. Az órjás meg elaludt. A fiú meg főzte a birkát, mikor meleg lett, hordta azt a forró zsírt. A kanalát belemerítette. Zsupsz! A szeme közé öntötte. Az órjásnak mind a két szeme kisült. Az órjás felugrott nagy ordítással. Le akarta taposni, hogy megfogja. A fiú meg szaladt előtte. Az órjás nem látta. - Na, te fiú, ha mán megettem a juhaidat, elpusztítottam, megajándékozlak. Itt van ez a gyűrű - aszondja. – Elhajítom. Húzd az ujjadra! Ezt a gyűrűt – aszondja – az ujjadon megfordítod, csak azt mondd: „hipp - hopp, ott leszek, ahun akarok!” – azonnal ott leszel, ahun akarsz. Az órjás átadta a gyűrűt. A fiúnak csak a kisujjára ment fel a gyűrű csak. Amikor felhúzta, a gyűrű elkezdett fütyölni: „Erre, erre, vak óriás! Erre, vak óriás!” Utána az órjás. Ment arra az órjás. Micsináljak? Húzta a gyűrűt a fiú, nem jött. Csak fütyölt. Elővette a bicskáját, leszabta az ujját. 25

Ahogy szaladtak, egy nagy tóho értek. A gyűrűt behajította a tóba. A gyűrű ott is fütyölt: „Erre, vak órjás! Erre, vak órjás!” Az órjás ahogy szaladt, bele a feneketlen tóba. Zsupsz! Elnyelte a tó a vak órjást. Erre osztán a juhászlegín elhatározta, most mán ű nem fél senkitűl, semmitül, elmegyen haza. Megnősül. Van neki píze. Most mán nincs birkája. Most mán nem fíl a vak órjástúl. Igen ám, a faluba járt egy lánho. Megesküdött. Ment a fiú a lakodalomba. Esküdni mennek. Úgy vót, hogy a menyasszony indul a templomba. Ahogy megy a templomba – minálunk úgy van, hogy mennek a vőlegénnyel - , mennek be esküdni, megfogta a fiút a medve. Az órjásnak a bátyja vót. - Megálljatok - aszondja - , te a bátyámat elpusztítottad. De most eljöttem, nem fogtok megesküdni. Ha elszöksz előlem, utolérlek, szerte ízzé - porrá szedlek! Most megkegyelmezek. Addig köszönjíl el, de indulj világra! Micsináljak? A mennyasszonynak vót egy szíp selyemkendője. Szíjjelszakították. Felit átadta a vőlegínnek, felit megtartotta a menyasszon. Nem lesz lakodalom. Ment a fiú. Hetedhét országon ellen, még az Óperenciás tengeren is túl ment. Hát kérem szépen, elment, bement egy nagy rengeteg erdőbe. Abba a nagy rengeteg erdőbe egy kis kunyhót tanált. Egy ősz öregember ott ült, olvasott egy olyan könyvet, mint egy zsák búza. Száz éves vót az ember mán. Hozzákezdett a fiú köszönteni: - Jó estét, öregapám! - Jó estét, fiam! Hát hun jársz te itt, hun még a madár sem jár? Elmondta, hogy mi mindenen járt a birkájával, hogy járt az órjással. - Rendben van, fiam, feküdjél le, majd reggel megajándékozlak valamivel. Felkel a fiú. Útnak akar indulni. - Figyelj ide – aszondja - , fiam! Adok egy gyűrűt. Meijedt a fiú: - Nem fogadom a gyűrűt! - Fiam, ne félj, ettül a gyűrűtűl! Ezt nem kell – aszondja – az ujjadra húzzad! Itt lakik nem messze a bátyám. Este kelsz, íjel odaírsz! Kétszáz éves. Hátha az is valamit mond. Ha ad valamit, fogadd el! 26

Menekült a fiú. Istennek hagyta az ősz öregembert. Ment, ment. Este lett. Elért egy erdőbe, egy kis kunyhóba. Ott vót egy ősz öregember. Fődig ért a szakálla. Olvasott egy nagy könyvet, mint egy zsák búza. Olvasott egy olyan vastag könyvet, bibliát. Mondta neki a fiú: - Jó estét, öregapám! - Jó estét, fiam! – azt mondja. –Hun jársz itt, hun még a madár se jár? Elmondta annak is a fiú, hun járt, mint. Csak úgy kérdezte az öregember. - Na, fiam, feküdjél csak le! Jól tartotta a fiút. Reggel adott neki egy gyűrűt. Elindította. - Egynapi járás. Ott lakik a bátyám. Háromszáz éves. Olyan szakálla vót, lába fejit verte a szakálla. Akkor fogott hozzája a fiú: - Jó estét, öregapám! - Jó estét fiam! – aszondja. – Mi járatban vagy? Elmondta a legény, hogy mi járatban van, hogy járt, mint járt az órjással. - Rendben van, fiam, adok én is neked egy gyűrűt. Most mán neked van három gyűrűd. Most mán fiam, aszondja, ne fíljil, menjél el, aszondja, a hármas határho. A hármas határ dombján, aszondja, ott este lesz rád. Vakard meg azt a kis homokot. Terítsd le a kabátod. Oszt feküdjíl le, fiam! Reggel, mikor felkelsz, ebbül a három gyűrűbűl három olyan kutya lesz, mint egy kemence. Ne ijedj meg tüllök, az egyiket szólítsd Mindentudónak, másikat Világonátlátónak, harmadikat Fődnehezének! Ahogy szól a kutyának: - Mindentudó, Világonátlátó, Fődneheze! A kutyák felálltak. - Ahogy szólsz a kutyáknak, a kutyák mindig felállnak! Na, fiam, aszondja, semmitül ne fíljíl! Ez a három kutya megment. Na, mán akkor csak csinálunk egy kis pízt. Csak szógál. Gondolta a fiú. Beállt szógálni egy tanyára egy öregasszonyho. Beállt egy vasorrú vín boszorkányho. Aszondja a fiú: - El akarok szegődni, anyám!

27

- Jó helyt jársz, fiam! Megfogadlak! Semmi dógod nem lesz, csak egy nyulat kell fogni minden nap. Meg kell, hogy süssed. Aztán megesszük ketten. Alhatol aztán. Ügy is vót. Reggel elmegy nyulat fogni. A medve arra szídelgett. - Nem látott egy ilyen meg ilyen jöttment embert errefelé? - Dehogynem — aszondja a vasorrú öregasszony - , nálam van szógálatba. Ű, aszondja, azt elpusztítja. Mán örült a medve. - Vigyázz! Van neki olyan három kutyája, olyan, mint a kemence. Hallod? — aszondja. — Hanem ássunk le a konyhaajtóba egy lyukat. Bejön a házba, lerántod. Ástak is olyan nagy lyukat, hogy egy embert ellepte. Azt fölrakták nádszállal. A fiú hogy jön, becsúszik. Igen ám, de a Világonátlátó kutya mindent látott. Rögtön előreszaladt. Ráfeküdt a fődre. A fiú meg nem tudta, hogy a kutya hova szaladt. A kutya beszaladt a házba. Lapult a konyhaajtóba. Se ki, se be nem tudtak járni. Ű meg: — Kuss te, Világonátlátó! Kuss ki, te! Muszáj vót a fiúnak bemenni az ablakon. Á nyulat megsütöttík. Lefeküdt aludni. Ezek meg tanakodtak ketten: — Hát, micsináljunk? Hogyan fogjam meg? Ha nem tudom elpusztítani, akkor tíged szedlek szíj jel! - Bújjál a kandallóho! Oda ássál lyukat! - Kandalóba főztek. - Aszondja: Mikor odamegy feküdni, lerántod, vagy mikor süti a nyulat, megfogod a lábát, oszt megölheted! A kutyák meg ne tudják! Jönnek megint hazafele. Fogott egy nyulat. A mindentudó kutya belefeküdt a sárba. Hazamegy. Odamegy a kutya a kandallóba. Elaludt a tűz a kandallóba. - Kuss ki, kutya, Mindentudó! A mindentudó kutya nem ment sehova. Elaludt a tűz. A fiú nem tudott a kandallóho menni. - Hallod - aszondja - , micsináljunk vele? - Te, kitanálom én! - aszondja a vasorrú öregasszon. Kiment a vín boszorkán: Hallod, fiam? Azokat a kutyákat ne vidd magaddal - aszondja. - Itt van nekem egy csűr. Aludjanak ott! Zárjuk be üket! 28

A három kutyát megfogatta a vín boszorkány. Nem vitte magával. Ottmaradt a három kutya a csűrbe. Amikor elment a fiú vadászni, akkor az órjás egy malomkövet hengergetett az ajtóba a vín boszorkánnyal. Odarakták, hogy a kutyák ki ne rontsanak. Elment a fiú. Fogott egy nyulat. Jön vissza. A medve meg ment elibe. Meglátta ám a medvét! Szalad a fiú fel a fára. Mászik. Kiabál a kutyáknak: - Mindentudó! Neee! A kutyák meg aludtak, de a Mindentudó meghallotta: - Na, a gazdám nagyot ordított! - azt mondja a Mindentudó. - Hej, csak álmodtál te! Megint kiált a fiú: - Mindentudó, neee! Világonátlátó! - Halljátok? A gazdám szólított minket! Megint kiáltja: - Nyehinnye! Fődneheze! - Halljátok? Gazdám éngem is szólított! Menjünk! A Világonátlátó a kapunak nekiugrik. A kő megmoccan. Nekiugrik a Mindentudó, rögtön megreped. Fődneheze nekiugrik: szerteszíjjel rúgta a kűt. Kifele a három kutya. Hát látják, hogy a gazdánk nem tud lejönni a fárúl. Szalad a három kutya. A Fődneheze, a Világonátlátó nekiugrik, megfogja a medvét. Leharapja a körmit a medve a Mindentudónak. Ráugrott a Fődneheze, szerteszít szakította a medvét. Szerteszíjjel szedték a medvét. Akkor lejött a fiú a fárú. Azon nyomban ment a boszorkányho. Egyenesen neki a vín boszorkánnak. Ráeresztette a kutyákat. A kutyák ízzé - porrá szedtík a vín boszorkánt. Minden kincsit a vín boszorkánnak. Összerakta. Azzal odébb álltak. Gyerünk haza a falujába! Na, aztán, mikor indultak haza a falujába, most mán, aszondja, kutyákat megköszönöm. Nincsen semmi. Nem kell nekem a három kutya. Visszavitte a gazdájának a három kutyát. Elment ahho a 1egidősebb öregemberhe, akitül legutóljára kapta a gyűrűt. 29

- Öregapám, nagyon szípen megköszönöm a szívessígit. Itt a három kutya. Neki nem kell. Fiam - aszondja - , csak menj el, akkor hazafelé! Aludjál ott, ahun aludtál! Nyugodtan feküdjél le, reggelre - aszondja - a három kutya eltűnik. Reggel, amint felkőtt, a három kutyábúl egy sereg birkája lett. Háromszáz birkája lett annak az embernek. - Itt van, fiam, a sok birka! A három selyemkos vót a három kutyája. Nagy örömmel hajtotta aztán. Ment hazafele a birkákkal. Haza a falujába. Sok birkája vót. Mindenki csak nízte a gulyást. Igen ám, a ján addig várta a vőlegínyit. míg férjhe ment a ján. A faluba esküdtek. Esküvőt csinátak. Odamegyen a fiú. Leszúrta a kampót. Kínálgatják kaláccsal ott a nípeket. Nízett rá a ján. Kírt a fiú egy pohár bort. Hozta a ján a bort. Juhász megissza a bort. Törüli a száját. A ján beszaladt, a fiú odaadta neki a kendőt. Ekkor találkoztak össze. Lett nagy öröm, mulatság. - Most jött meg az igazi vőlegényem! Erre aztán megesküdtek. Még máma is élnek, ha meg nem hóuttak. Hazajött a juhász. FÓTONFÓT KIRÁLY Egyszer vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl, vót egyszer egy király. Ez a király mindenütt eladta a vagyonát. Elitta. Hát elment a király kubikolni. Megunta, hogy ű nem kubikol, hogy ü elmén, felakassza magát, hogy mán semmije sincs. Bizony neki senki se adott enni meg ruhát.

30

Elbúsulta magát. Kiment az erdőbe, hogy felakassza magát. Ahogy ment az erdőbe, ott vót felakasztva egy varjú egy madzagon. Ott károgott. Nízte a király, hogy ki tudja - e venni. Felmászott a király a fára. Leótta a varjút. A varjú meg lerepült, a fején megbicskázott, megszólalt emberi hangon: - Na, te király, jó tett helyébe jót várjál! - Ugyan te kis varjú, mit várhatok én tetőled? - Ne várjál semmit, csak menjünk! Hozok neked egy ruhát! A varjú megbicskázott a fejin. Berepült a városba. Ide - oda csattogott a szemétdombon. Mindenütt összehordta a rongyot. Lett belőle egy őtöny ruha. Fót hátán fót vót. A királyt így elneveztík Fótonfót királynak. Ahogy mentek, mendegíltek a varjúval, beírtek egy kis városba. Ahogy kapargált a varjú, talált egy aran krajcárt. A varjú megvizsgálta a pízt. - Várjál! Majd én elintézem! - aszondja a varjú. Bement a királyho a varjú, hogy a Fótonfót királynak annyi píze van, hogy víka kell neki, hogy mírjik - a pízt. Elvitte a víkát, oszt az aran krajcárt meg beleragasztotta. Vitte a királynak. - Szent isten, micsoda gazdag király ez! Hogy még víkával míri az aranyt. Pedig csak egy vót neki. Azt mondja a csóka: - Itt van gazdám kint, nem mer bejönni. De annyira kíszült, nem tudott felöltözni. Fótonfót király. Foton fót ruhába kellett jönni. A király azonnal megparancsolta az inassának, hogy a legszebbik ruhámat vigyítek ki, adjátok át Fótonfót királynak, és jöjjön be hozzám, fogadom ütet vacsorára. Várom! A Fótonfót király felöltözött az új ruhába. így ment be ebbe a ruhába. Királynak meg vót egy jánya. Mindjárt a jányt megkírette. Mondja a varjú: - Ne törődj vele! Kírjed meg a jányt! - Micsináljik, hova vigyik ük a jányt? Azt mondta neki a csóka:

-

Ne törődj vele! Majd én elintézem! Elintézek

mindent! 31

Megesküdtek. Megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Igen ám, de a király meg a bárók, hercegik szerettík vóna, most már vigye haza a király a felesígit. Hova viszi a jányt? Kíváncsiak vótak. Mentek hintóval. Befogattak. Hogy hova mennek, azt nem tudta a király, a Fótonfót király. Azt mondta a csóka: - Mindig utánam gyertek! Repüllött a csóka. Repült egy aran erdőn, aran ríten, ahun egy aran mínes legelt. Odament az a kis csóka. Aszondja: Jönnek itt a tátosok, rablók! Ezek megijedtek a tátosoktúl. Ilyet még nem hallottak, ilyen zenét. A kis csóka meg meghagyta, hogy mit mondjanak. - Kié ez a nyáj? - kírdezte. - Potrompotrom nagyságáé! - Mondjátok, hogy a Fótonfót királyé! Mer leverem a fejeteket, ha nem azt mondjátok! - Azt mondjuk akkor! Repül tovább a csóka. Ott legel egy gyönyörű szíp aran gulya. - Hát az a gulya kié? - aszondja. - Ez a Potrompotrom nagyságáé! - Mondjátok, hogy a Fótonfót királyé! Jönnek a tátosok, mindenkit felfalnak, ha azt nem mondjátok, hogy a Fótonfót királyé! - Azt mondjuk akkor mindig, ha kell százszor is! Jönnek a lakodalmas nípek. Leállítják a hintót: - Álljunk csak meg! Odaküldik a pásztort. - Kié ez a temérdek ménes? - Ez - aszondja - a Fótonfót királyé! A Fótonfót király meg majd kővé vált, hogy lehet ilyen nagy ménese. - Ejha, de jó gazda lehet ez! - gondolta a király. Mennek tovább. Látják a gulyát. Odaérkeznek a marhákhoz, kérdezik, hogy kié ez a rengeteg marha. 32

- Ez a Fótonfót királyé! - Hát csakugyan gazdag emberhe ment a jányom! Odaérkeznek a bárányokho is. Azoknak is megmondta, amikor a csóka előrerepült, hogy azt mondják, hogy a Fótonfót királyé a birka, mert akkor jön a tátos és felfal mindenkit. Azok meg csakugyan megijedtek, hogy csakugyan felfalják űket. Megint megkírdeztík ott is a pásztort: - Kié ez a temérdek birka? - Ez a Fótonfót királyé! Minden az övé! Mennek előre. Akkor a csóka repül, repül az erdőbe, a kastílyba! A Potrompotrom nagyságáho, hogy ütet bútassa. Aszondja: - Miér? - Hallod - aszondja - , jönnek a tátosok, mindenkit felfalnak! Bujdossál el! Mikor jöttek, vertík a dobot erősen. Meghagyta, hogy erősen verjík. Mikor jöttek, muzsikáltak. Potrompotrom nagysága megijedt. - Szent isten! Jönnek! Bújjon bele a színakazalba! Az ördöngös asszony belebútt. A csóka meg kirepült. A gyufát rögtön beledugta a kazal színába. A kazal meggyulladt. Beleígett a Potrompotrom nagysága. Hát aztán a királyék megírkeztek a hintóval. Kiszállottak. Gyönyörű szíp kastílyba mentek a kisasszonnyal. Mikor másnap otthagyták a fiatal párokat, ük íltek boldogul. Elment a király meg a nászníp. A Fótonfót király úgy szerette a csókáját, hogy egy külön szobája vót a kastílyban a csókának. Vót szobajányai, cselédjei a királynak. A király mikor mindig hazament, annyi időt töltött el a csókával, mint a királykisasszonnyal, a felesígivel. Hát ezt megsokallta a királykisasszony, a felesíge, hogy a csókára is annyi időt tőt el. Azt mondta, hogy a csókát ítessék meg! A csóka dögöljön meg! Üssík agyon! A csókát megítették. A csóka megdöglött. Fogta az asszony a csókát, beletette a ganéjba. Hazajött a király. Mindjárt azt kérdezte, hogy hol van az ű csókája: - Megdöglött? Hát hova tettítek?

33

A csóka megpróbálta a királyt, hogy milyen ember hozzá. Azonnal a király a csókát a szógálójával kiásatta. Megsiratta a csókát a király. Gyönyörű szíp aranyládát csináltatott neki. Abba tette a csókát. Mikor el akarta temetni, a csóka megbicskázott a fejin: - Nem döglöttem én meg! Látom, - aszondja - próbára tettelek, hogy jó - tettedért jót várjál! Én most mán elmegyek - aszondja. - Iljetek boldogul! Hiába rimánkodtak, nem maradt tovább, mert nem állhatta a felesíge a Fótonfót királynak. Otthagyta űket. A csóka elrepült. Ha a csóka el nem repült vóna, az én mesém is tovább tartott vóuna! A SZALONNAVÁR Egyszer vót, hon nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl, hun a tetűt meg a bolhát rézpatkóba vertík, hogy a falba meg a sutba meg ne botorkázzík, vót egyszer egy király. Annak a királynak vót három daliás fia. Hát aztán annak a királynak vót mindig egy szalonnavára. Minden este ípített. De a szalonnavárat reggelre mindig ellopta valaki. Kihirdette a király, aki aztat megfogja, aki elviszi az ű szalonnavárát, annak ennyi meg ennyi pízt ad. Fele királyságát nekiadja. Aszonta a királynak a legöregebbik fia: - Apám! Majd én megőrzöm ezt a szalonnavárat! - Rendben van, fiam! - aszondja. A király felrakatta a szalonnavárat kint a selyemríten. Igen ám, mikor íccaka kiment a királyfi őrködni, otthon feltarisznyázták, bort kulacsba! Kalácsot tett be a királyné. A királyfi csináltatott egy kardot magának. Kiment. Leült a szalonnavárba. Elkezdett vacsorázni. Odament egy kis egér. Kírt tűle egy falat ennivalót. - Jó tettedért jót vársz! 34

- Mit tudnál használni, nekem csinálni, te egér? - a királyfi akarta ütni az egeret. A kis egér elszaladt. Jól van. Egyszer jött egy szél. Fútta a királyfit. Elaludt a királyfi. Hát egy istentelen nagy sárkány, egy ördög a szalonnát elvitte. Összeölelte, mán elvitte. El is tűnt a szalonna. Reggel, mikor felugrott a királyfi, nincsen vár. Nagy szomorán megyen haza a fiú. - Na, fiam, megőrizted - e a várat? Nem bírtam megőrizni. Csak elvittík a várat. Azt mondja a közbülső fia: - Rakassa fel, apám, a várat, majd őrizöm! A király megint felrakatta a várat. Feltarisznyázták a fiát kaláccsal, pogáccsal. Bort adtak a fioknak. Az a fiú is csináltatott magának kardot. Elment a szalonnavárba. Ott is maradt vacsorázni. A kis egér megint odament hozzá, hogy adj egy falatot! A bizony nem adott neki. Még bele akart rúgni az egérbe. A kis egér elment. Jött iccaka a tizenkét óra, jött a nagy ördög meginten. Az ördög ahogy jött, olyan álomszelet fútt, hogy azonnal királyfi elaludt. Nyelte az ördög a szalonnákat, egypárat elnyelt közülük. A többi szalonnát összeölelte mán. Vitte a várat. Elvitte. - Na fiam, megvan - é a vár? - Nincsen meg, apám! Azt csak elvittík megint. Nem tudtam megőrizni a várat. A legkisebb fia a királynak azt mondta az apjának: - Apám! De még egyszer rakassa fel a szalonnavárat! Éji megőrzöm. Hát azt mondja a király a kisfiúnak: Hát fiam, te kisfiú vagy, hogy tudnád te megőrizni, mikor a két bátyád nem tudta megőrizni? Nem vót mit tenni, addig rimánkodott a kisfiú az apjának, hogy az apja felépítette a szalonnavárat. Megint felrakták. Már megint feltarisznyázták. Kalácsot, bort adtak neki. Lement a fiú a szalonnavarba. Vacsorázott. Ott ült a kis királyfi. Odamén az egér hozzá, hegy adjon neki egy falat kalácsot.

35

- Na, gyere, ült ide le a tálcámra! Gyere csak, ülj ide a tálcámba! Egyél, amennyi beléd fér! Akkor a kis egér, jóllakott. Kijött. - Jó tett helyébe jót várjál! — azt mondta neki a kis egér. Éjcaka, mikor tizenkettőt ütött az óra, a fiú el akart aludni. Kis egér meg elkezdte csípni a fülit, rágni a fülit. Az egér rágta. Rendben van. A fiú meglátja, hogy egy irtó nagy ördög bújik be a szalonnavárba. A szalonnát, ahogy nyelné el, felkapja a fiú a kardját, zsupsz, odavágott neki. Elvágta a lábát az ördögnek. Elszaladt az ördög. Elkezdett szaladni a fiú utána. Megmaradt a szalonnavár. Beért egy erdőbe. Az erdő közepén vót egy nagy fa. Olyan nagy vót a teteje, hogy felnyútt az egekbe által, s a gyökere lenyúlt a pokolba, az alvilágba. Az ördög ottan lement az alvilágba. A fiú hazament reggel. Kérdezte az apja: - Megvan - é a vár, fiam? - Megvan, apám. Megőriztem a várat. Szígyellte a két testvírjei. Akkor aszonta a két testvírjinek: - Gyertek csak ki az erdőbe, mit mutatok én nektek! Elvitte abba a lyukho. Annak a fa tövibe vót egy nagy lyuk. Oda mént be az alvilági király. Annyi katonája vót ottan. Annak vitte, annak hordta a szalonnákat az ördög. Akkor elment a királyfi, a rengeteg kötelet összeszedtík. Csinátak egy kosárt. Beleült a fiú egy kaskába. Mikor beletettík a kosárba, aszondja, hogy mikor majd megrántja a kötelet, akkor majd, húzzák fel. A király lakásáho, a király ajtajáig egy drótot kötöttek.. Mikor majd ű megrázza, menjenek az erdőbe, húzzák űket fel! De menjenek haza addig! Mikor leért a királyfiú, az ördögök csattogtak körülötte, mellette. Igen ám, a fiú kihúzta a kardját, és a sok ördögöt lekaszálta, leaprította a karddal. 36

Akkor azt mondta az ördögöknek, hogy vigyik ütet a sánta ördöghöz. Mindjárt bement a szobájába. Elmondta, hogy miért jött. Na, osztán rimánkodott az ördög, hogy ne bántsa. Hát bizony, nem kegyelmezett neki. A karddal oszt agyonverte a sánta ördögöt. Lekaszált mindenkit, akit akart. Olyan kard vót nála. Önműködő kard vót, hogy mindenkit levágott. Akkor, mikor megszabadútt onnat, elkezdett járkálni. Ment, mendegélt, egy aranyrítre

kiment. Aranykakas

vót. Aranymadarak

szótak

a

fán.

Egy

királykisasszony járt ott. Egy drágalátos kisasszony. Egy aranyalmával játszott, játszadozott. A hétfejű sárkány mán elrabolta. A mongol királynak a jányát elvitte. Igen ám, ennek a királyjánynak vót ottan még két testvére. Azokat is elvitte egy másik sárkány. Az egyiket a tizennígy fejű, a másikat a harminchat fejű sárkány vitte el. Mikor oszt odament a fiú a jánho, jól megszidta: - Hun jársz itt, te felvilági ember, ahun a madár se jár? - Én itt járok - aszondja - , tíged megszabadítlak! - Éngem - aszondja - , itt őriz a hétfejű sárkány fogságba. Elfogott az éngem. - Rendben van - aszondja - , ne kínlódj, mert én megbírok a sárkánnyal! Jön haza a sárkány. A jány elbújtatta a királyfit az ágy alá. - Idegen szagot írzek! - aszondja a sárkány. - Itt van - aszondja - a testvírem. Az jött hozzám! A királyfi mindjárt összekapott a sárkánnyal. Birkóztak. Tövig belevágta a fődbe. Aztán levágta derékig. A sárkány megint kiugrott. Megint levágta derékig. Zsupsz! Megint bevágta nyakig a fődbe! Lenyisszantotta mind a hét fejit. Amikor levágta, aszonta a jány: - Igen ám, a két testvíremet kell elvinnünk! Ott van a másik testvíre néki az is fogságba. Az őrzi a tizenkét fejű sárkány. Azzal is megbirkózott. Levágták egymást fődbe. Le derékig. Hun ez, hun az. Akkor a fiú kardjával, csihé - puhé, le a fejit. Ugyanígy legyőzte a harminchat fejű sárkányt is. 37

Minden sárkánynak vót egy nádszálja. Avval megérintettík a kastílyt: minden kastíly almának változott. Akkor a jányok örültek. Akkor a kisebbik gyerek megszerette. Odalent. Ugye, vígtire mán állapotos lett a királykisasszony. Akkor odaírtek ahho a fáho. Megrázta a csengőt. Oszt három napból állt egy esztendő. Mikor beleültette a jányt, az öregebbik jányt felhúztak. A közbülsőt, azt is felhúzták. Mind a három jányt. Negyedszerre ű következett. Egy nagy követ tett bele a kosárba. Bizonyítéknak tette, hogy felhúzzák - i? Mikor félig felhúzták, akkor elengedtík a kötelet. Ha benn ült vóna, meghalt vóna. Ezt akarták a testvírjei, hogy egyszerre pusztítsák el. A két királyfi hazament a fától a királyhoz. Rákényszerítettík a jányokat, hogy azt mondják, hogy űk mentettík meg üket. Azt fogadták a jányok, hogy:

-

Ti

mentettetek meg bennünket a sárkánytúl! Azok nem tudták, hogy ottmaradt a másik, a fiatal királyfi. A királyjányt nem vittík haza a királyho. Szógáló lett. Született neki egy gyermeke odafönt. Kondás vót. Az őrízte a disznókat. Az a királyfi ment az alvilágba, egyszer egy nagy hegyhe írt, az üveghegyhe. Az üveghegynél meg vót egy nagy fa. A fánál vót egy nagy griffmadárfíszek. Jött egy nagy felleg. Oszt odabújt a fiú, és betakarta a fiókákat, hogy a jég ne verje agyon. Jött haza a griffmadár. Lerepült. Felfalta az embert. A fiút. Felfalta a királyfit. Látta a griffmadár, hogy be vannak takarva a fiai. Ordítottak, kiabáltak a madarak, hogy ne bántsa a fiút. Erre a griffmadár kiokádta a fiút, oszt aszonta neki: Látom, hogy a fiaimat akartad menteni! – aszondja. - Most három kívánságodat teljesítek! Azt mondja a fiú: - Nem kell nekem semmi, csak ütet vigye fel a felvilágba! - Rendbe van - aszondja. - Keressél ki kilenc ökröt, kilenc kenyeret, kilenc hordó vizet, hozzál meg magadnak ennivalót! Akkor majd elrepülünk az alvilágbúl! 38

No, jó van. Feltarisznyáztak. Aszonta a griffmadár:

-

Majd ha a fejemet

hátravágom, mindig lökj a szájamba egy - egy darab ökröt! A fiú mindig hányta a madárnak a szájába a kenyeret meg a húst. Nemsokára felrepültek vóna az alvilágbúl, elfogyott az élelem. A fiú elővette a bicskáját, egy darabot lekanyarított a combjábúl. Azt tette a griffmadárnak a szájába. Akkor a griffmadár megint hátravágta a fejit. Éhes vót. Bekapta a másik fél combját is. Valamit észrevett a griffmadár, de nem tudta, milyen hús vót. Akkor oszt felrepültek. A fiú nem tudott talpra állani. Akkor vette íszre a griffmadár, hogy a királyfi a lábábúl vágott le egy darabot. A húst kiokádta. Mindjárt összeforrott a húsa. Még hétszerte szebb királyfi lett belűle. A madár oszt visszarepült, ű meg ottmaradt a felvilágon. Ment, ment a királyfi, lát egy kondást a ríten. Azt kírdezte az öreg: - Kié ez a disznó? Aszondja: - Ez a mongol királynak a disznója, én meg - aszondja - olyan szógáló vagyok. Én meg vagyok a pásztorok. - Ejnye - aszondja - , hun van a te apád? - Az én apám meghalt. Lent hagyták az alvilágba a testvérjei - aszondja. Édesanyám mesélte, hogy az én édesapám meghalt - aszondja. - Na, hajtsd be a disznókat nyugodtan! - aszondja. - Nem hajtom, mer' engem megvernek odabenn. Bizony hajtották befele a disznókat. Mikor megálltak, a két testvérjei szégyellték, ugye, magokat, hogy micsináltak. A két testvér most mán megijedt, hogy mán mi lesz. De két testvérjinek megbocsátott. Mindjárt a királyjánynak megmondta, hogy menjenek menten. A királyjányok megmondták: - Apám, ez a mi megmentőnk! A királyfi a legfiatalabb királyjánnyal elmentek másik országba. Üket, a testvérjiket otthagyták. Megesküdtek. Nagy lakodalmat csaptak. Ettek - ittak. Ponciustól Pilátusig folyt a bor. 39

Ha még meg nem haltak vóna, az én mesém is tovább tartott vóna.

(KORBÁCSHÁT, PÁLCAHÁT, SEPRÜVÁR) Egyszer vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl, vót egyszer egy pap. Ennek a papnak vót egy gyönyörű szíp leánya. Hát a papnak vót felesíge is, de a felesíge meghalt a papnak. Azt mondta a felesíge a papnak, mikor meghalt, azt hatta az urára - vót egy pár csizmája a felesíginek: - Majd ezt vedd el, fiam, felesígül, akinek ez a pár csizma tanál a lábára! Egyszer a pap elment a templomba prédikálni. Ahogy elment a templomba, a jánya bement az anyja szobájába és felhúzta az idesanyja csizmáját. Ippen tanált neki a lábára a csizma. A pap meg jött ki a templombúl. Meglátta, hogy a jánya felhúzta a csizsmát. - Na, szívemnek szíp szerelme! Te - aszondja - az idesanyád mit mondott! Az lesz a felesígem, akinek a csizma tanál a lábára! - Mindjárt mondta a pap: Szívemnek szíp szerelme, esküdjünk meg! Megijedt a jány. Átszaladt a szomszédba a bábaaszonyho, hogy neki az apja mit mondott. Azt mondja a jány a bábának, hogy az apja ütet el akarja venni felesígül. Aszondja neki a bábaasszony:

-

Nem baj, vétessél vele egy szíp gyönyörű

ezüstruhát! A pap megvette a ruhát. Mindent, ruhát, cipőt csináltatott. Megint mondja a pap: - Akkor szívemnek szíp szerelme, esküdjünk! A jány megint elment a szomszídba tanácsír. Mer az apja megvette a ruhát. Mitévő legyen? Azt mondta a vasorrú bábaasszony, hogy az apja aranruhát csináltasson néki.

40

Azt is megvette a pap, az aranruhát. Megint átszaladt a szomszídba tanácsot kírni a jány a vasorrú bábátúl. Azt mondta néki a vasorrú bábaasszony, hogy gyémántruhát csináltasson. Azt is megcsináltatta a pap. Akkor a kapuba kidobóták, tetűt, bolhát drága pízért megvesznek. Hordták oda a vasorrú bábaasszonyho. Szíp selyemruhát miko varrták, a tetűt meg a bolhát rágépeltík arra a ruhára, hogy a jányba ne szeressen bele senki sem. Pedig olyan szíp jány vót, hogy a napra lehetett nízni, de arra nem. Telt - múlt az idő, a jány összepakútt, elment világra. Ment, mendegélt a jány, bement az erdőbe. Este lett rá. Beír egy kis erdőbe. Csak úgy zúgott utána az erdő. Ahogy bement az erdőbe, ott vót három kazal szína. A kazal úgy vót rakva, hogy egy szellőzőlyuk vót benne. A jány odament. Belebútt. Az apja elől bujdosott. Bebútt a ján. Elaludt. Másnap reggel az aran király tizenkét jágerrel meg sok hajtókkal hajtották az erdőt. Vadászatot tartottak. A kutya szaglált. Megírezte a szagot a színába, hogy van valaki. A kutya visszaszaladt a királyho. Elkezdett ugrálni. A király azt hitte, hogy a kutya éhes. Odaadott neki egy darab kenyeret. A kutya talpra ugrott, egyenesen viszi a színáho. Letette. Ugrott a kutya fel. Repült vissza a gazdájáho. - Á, hát ez a kutya megint éhes? - odaadott a király egy darab húst. De mán akkor utánanízett. Látja, a kutya felkapja, szalad a színáho. A király meg utána. Leteszi neki oda a kutya. Szalad a király. Beszól rögtön, a puskáját fogja: - Ki van ott? - aszondja. Azonnal bújjon ki! Megszólal a papnak a jánya: - Én vagyok! - Micsoda hang ez? Bújjon ki azonnal, mert belövök! Búvik a ján, hát a király majd elámult, akkor nízett, hogy micsoda teremtís! De mikor meglátta azt a sok tetűt, bolhát, megijedt tülle. Mind fílreugrottak. - Ilyet nem láttam soha, ilyen szíp jányt! Ki vagy te? - aszondja. - Hova mísz te? 41

- Á - aszondja - kedves királyatyám, szógálatot keresek. Itt este lett rám. Elaludtam. A király írt egy levelet, hogy fogadják fel a jányt pulykapásztornak. -

Eridj csak keresztül az erdőn! Ott megtalálod a kastílyomat. Odamísz

-

aszondja - , az apámnál jelentkezel! Megköszönte szívessígit a jány, elment az apjáho a királynak. Vitte a ruhákat. Bemegyen a szakácsného. Azt mondja szakácsné: - Engedjítek be! - aszondja! Beengedik. Azt mondja a szakácsné: - Felséges királyatyám, a felséges király azt üzeni, hogy ezt a jányt megfogadta. - Jól van. Hívják fel! Mindjárt kapott egy szobát a jány. Igen ám, elmúlt a vadászat. Szombat este lett. A városba lett egy nagy bál. Jöttek a királyfiér. Nagy bál van ám! A királyfi menjen a bálba! A király míg őtözködött, pucolta magát, a jány meg ott sürgött - forgott mellette. A király meg fogta a korbácsát. Végigvert a jány hátán. Megkorbácsolta a jányt, hogy menjen arrébb. A király bement a városba, a bálba. Bemegyen a bálba a király, aszondja a szobajány: - Szakács néni! - Mi bajod? - Legyen szíves - aszondja - , engedjen éngem a bálba! - Jaj - aszondja a szakácsné - , nem bánom, ha elmísz, de a király - aszondja meg ne lásson! Ha meglát, mi lesz veled? - Nem megyek - aszondja. A szobajány beszaladt, felvette akkor az ezüstruháját. Felvette a kalapot, csizsmát. Gyerünk a bálba! Látja a király, hogy itt van egy ján. Gyönyörű teremtís vót. Mindjárt a király felkírte táncolni. Táncoltak reggelig. - Szabad, kisasszony, ön hova valósi? 42

- Kérem, én Korbácshátra. - Korbácshátra? - aszondja. - Sose hírit nem hallottam. Úgy gondóta a király, hogy huzat egy nótát. Odament a muzsikusokho, addig a jány meg, iccu! Akkor oszt eltűnt. Hiába nízett elfele, nincsen a sehun se! Bántotta a királyt, hogy hova lett ez a gyönyörű teremtís. Elszaladt haza a jány. Mondta neki a szakácsnénak: - Szakács néni! Megjöttem! - Jó van. No, a király nem látott meg? - Nem. Nem mentem én be! - Jó van, jányom! Feküdjíl le! Másnap jön hazafele a király, mán korábban, amint szokott. - Mi van, édes fiam? Most korán jöttíl haza a bálbúl. - Édesanyám, Korbácshátnak maga hallotta hírit? -

Édes fiam

-

aszondja

- , én mán megöregedtem, sok újságot könnyel

összeszedtem, Korbácshátnak hírit én nem hallottam, fiam. - Hát, én - aszondja - odavalósi jánnyal táncoltam. - Ides fiam - aszondja - , máskor jobban vigyázz ám! Ne menjik el a jány! Telt - múlt az idő, három napbúl állt egy esztendő. El ne felejtsem mondani. Eljött a szombat este. Megin is jött a behívó a király, hogy menjen a bálba. Megint öltözik a király, öltözik - mozgik, a jány megint ott sürgött, ott forgott. Sietségibe a király fölkapta a nádvesszőt, azzal vágott a jányon végig. Megverte a nádvesszővel. Avval a király elment. Megint ment a jány: - Szakács néni! - Megint elmísz? De a király meg ne lásson! - Megint elmegyek a bálba! Felöltözött a jány szíp aran ruhába. Felöltözött. Megint megyen a bálba. A király javában múlatott, majd egyszer a király megint megpillantja: megjelent a jány. Megint felkírte, táncoltatta. Múlattak ám. - Kisasszony, szabad megkérdezni, ön hova valósi kisasszony? - Pálcahátra. 43

- Annak se hallottam - aszondja - hírit. Táncoltatta. Múlattak. Megkínálta. Vitte a cukrot neki. Ahogy vitte a cukrot neki, amit parancsol, ahogy vitte a süteményt, csokoládét neki, addig a jány csak úgy eltűnt. Bántotta a királyt. Ment haza ífíl felé mindjárt. - Édes fiam, mi van veled? - Bajba vagyok anyám! - aszondja. - Pálcahátnak hallotta - é hírit? - Édes fiam - aszondja - , megöregedtem, Pálcahátnak hírit nem hallottam. Hallod, kedves fiam? Ha még egyszer méssz a bálba, ne engedd el! Gyűrűt cseréljetek, fiam! Húzd le az ujjárúl az ű gyűrűjit, a te gyűrűdet húzd fel az ű ujjára! Valahogy kapd meg azt a jánt! Beteg lett a király. Nem tudott mán menni se. Jött a szombat este. Csak megint kapott behívót. Gyerünk el a bálba! Megint elment a király. A jány meg megint elkéredzkedett. Felvette magára egy gyönyörű szíp ruhát, gyémántruhát. Elköszönt. A nagy teremben megint táncoltak. A király megint megpillantja a szíp jányt gyönyörű szíp ruhába. Múlattatta a jányt. Megkírdezte a király: - Hova valósi a kisasszony? Mer előtte a király egy seprűt vágott hozzá, hogy ne felejtsem el, mondani. - Seprűvárra. Harmadik este a király lehúzta a jány ujjárúl. Gyűrűt cseréltek. Táncoltak. A királynak a jány gyűrűje ippen a kisujjára ment. A jánynak meg a gyűrűsujjára vót jó. Reggel, mikor a király fizetett, a jány csak elszökött tülle. Hú, akkor a király olyan beteg lett, hogy alig tudott hazamenni. Lefeküdt. - Anyám, Seprűvárnak hollatta hírit? Na, anyám, elvitte a jány a gyűrűmet! Mi lesz velem? - Nem baj, fiam - aszondja - , majd megtalálod! A király fekvőbeteg lett. Feküdt a király. Kint űk addig a szakácsníval a jány főztík a kávét. 44

Aszondja a szakácsné:

- Szűrd le mán a kávét a felsíges királynak, tedd a

tálcájára, én meg viszem be a reggelijit. Csak - aszondja - vigyázzál a kávéra, be ne ugorjík valami! A jány szípen szűrte le neki a kávét. Belehánta a kiflit. Szakácsné meg vitte a tálcán be. Issza a király a kávét. Egyszer a kanalán van a gyűrű. - Szakács néni, szakács néni! Hogy kerül a gyűrű a kávémba? - Jaj - aszondja , megmírgeztik a kávémat. Víge az íletemnek! Hogy kerül a gyűrű a kávémba? - Felséges királyatyám - aszondja - , az a tetüköntös jány, az szűrte azt a kávét! Na, a jány akkor kiszaladt ám. Mán akkor felöltözött szíp aranruhába. A király felugrik az ágyrúl: - Na, szívemnek szíp szerelme, én a tiéd, te az enyém, ásó kapa, nagy harang válasszon el egymástúl minket! Esztendőre megvót a lakodalom. Ettek - ittak, múlattak. Esztendőre született neki két szíp kisgyermekek. Aranyfoggal, aranyhajjal. De megmondta a királyné a férjinek, hogy az apja meg fogja ütet keresni kódusruhába. De semmiféle kódusnak szállást ne adjanak. A király olyan jószívű vót, hogy aki szállást kírt, szállást adott mindenkinek. Majd egyszer hatvan - hatvanhat íves vín apja addig vándorolt, hogy utóljára rálelt a jányára. Egy kódusruhába őtözött a pap fel, és ment kódulni a királyho. És megismerte a jányát. A jány is megismerte, hogy ez az ű apja. A királynak ezt nem tudta megmondani. -

Szegény kódus vagyok, az éjszákára szállást kírnik. Megpihenhetník?

Megalhatník? - Jó van. Rendben van. Olyan jószívű király vót. A kódus bemén a sarokba. Ű ott alszik. Éccaka, mikor lefeküdtek, az asszony indult az ágyho. Az asszony ringatta a két kisbabát. Ringatta űket. A gyerekek mán kétévesek vótak. Háromba jártak a gyerekek.

45

Iccaka felkél a kódus, elveszi a cigánynak a késit, szípen odamegy a sarokba. Mind a két kisgyereknek levágta a nyakát. Akkor a víres kést odadugta a jányának a feje alá. Mer ű külön feküdt. Iccaka vót. Üt tizenkettőt az óra, felkél az asszony: - Szent isten, az én két kis magzatom meg se mozdulnak. Ilyen mélyen alszanak?! Ahogy megfogja a két kisgyerek kezét, hideg. Sírt a királyné: - Szent isten! Gyújtja a gyertyát. Nem vót villany. Gyújtják a gyertyát, hát lássák, hogy a két kisgyermeknek le van vágva a nyaka. Na, ki tehette, ki csináta? Feláll a kódus: - Szabad egy szót szólnom? - Lehet kettőt is, csak beszíljen! - Az gyilkolta meg a két kisgyermeket, akinek a kést a feje alatt megtanálják! Mindjárt a király kutatta a kódusnak a feje alatt, rongya alatt. Nincs! Mennek a feleségihe. A dunyha alatt ott van a víres kés. - Az ölte meg, az ölte meg - aszondja - a két kisgyereket! Hű, azt mondta a király, agyonlövik:

-

Azonnal takarodjík! Ne is lássalak!

Azonnal pucolj innen! Meg se lássam! Felsíges királyatyám, tessík nekem adni azt a kutyát! Viszem a kaszatömlöcbe, felsíges királyatyám! - Vigyed a pokol fenekibe ütet! Vigyed a szemem elől! Persze a királyné nem tudott szólani. A király nagyon megharagudott. Az öreg kódus pakkolta a hátára. Vitte a királynét. Mikor kiértek az erdőre, elkezdte a pap: - Szívemnek szíp szerelme! Hatvan éve utánad jártam! Megleltelek! Gyere haza! Esküdjünk meg! Lígy a felesígem! - Te undok! Te! Te undok! Te szemtelen! - leköpte a jánya. - Vigyél a tömlöcbe! - Gyere hozzám! - Nem! Vigyél a tömlöcbe!

46

Bevitte a kaszatömlöcbe az apja: - Te kutya! Te! Gyere haza! Itt van ez a talicska, üljél csak bele! - mondta neki az apja. Akkor a jány azt mondta, hogy nem tudja, hogy kell ebbe beleülni. Mikor bemennek a kaszatömlöcbe: - Így ülj bele! - mutatta a pap. A jány meg rögtön megkapta a talicska két szarvát, fogta az apját, belevágta a kaszatömlöcbe. A kaszatömlöc összevissza vágta a papot. A jány meg ki a kaszatömlöcbűl! Be a nagy erdőbe! Ment, mendegélt, beért egy rengeteg erdőbe. Egy tőgyfa alatt letelepedett. Elaludt az asszony. A gyíkkirály meg meglátta, hogy itt két arany kisgyermek. Le van vágva a fejek. A gyíkkirály azonnal szaladt élesztő - forrasztó fűír. Egy kisnyulat megállít útközben a gyíkkirály: - Azonnal fuss a kígyókirályho ilesztő - forrasztó fűír az erdőbe! Annak van. Az olyan fű vót, valahol nyakát elvágták, megkentik, rögtön összeragadt. Újbúl ember lett. Szaladt a kisnyúl. A kígyókirály nem akart adni. A kisnyúl mindjárt felugrott, kikapta a szájábú az ilesztő - forrasztó füvet. A gyíkkirály mindjárt a nyakát megkente, összeragasztotta. Hát a szája hátul vót az egyik gyereknek. Rögtön levágta a gyíkkirály. Összeragasztotta. A két kisgyerek felkőtt. Mán három - négy évesek vótak a gyerekek. Szípen beszílgettek. Azt mondta a gyíkkirály: - Na, fiaim, itt van nektek egy gyönyörű szíp alma! Itt van egy varázsvessző! Most ha erre az almára ráüttök, ebbűl az almábúl olyan gyönyörű palota lesz, sarkonforgó, hogy tizenkét órakor tizenkettőt a maga sarkán mindig megfordul. És abba lesz enni - inni való! Ki lesz írva, hogy enni - innivaló kapható! De senkitűl pízt el ne vegyetek! Adjatok szállást kódusoknak, utazóknak, mindenfíle nípeknek, de fizetést nem szabad elvenni. Most kőtsétek fel idesanyátokat! A gyerekek kőtik: - Idesanyám, keljen fel! - aszondja.

47

Az asszony csak nízett: mi van, ki szól űhozzá. Akkor a két kisgyerek megfogták az almát. Az aranyvesszővel odavágott az egyik. Egyszerre egy szíp palota lett. Háromszázhatvanhat ablak vót rajta, ahán nap van egy esztendőben. Osztán étel ital, minden kapható vót ingyen. Hát másnap reggel a király nagy vadászatot tartott. Háromszázan hajtották az erdőt. Elkezdett futni a kutya. Nagy szűkölís vót az erdőbe. Suhognak, hajtják az erdőt. Mikor kiírnék a másik ódálra, ippen tizenkét óra vóna. Hajtja a vadat a király: Ki mert az ű fődjire ilyen szíp kastílyt építeni? Hát űk ilyet nem láttak. Háromszázhatvanhat ablak vót rajta. Háromszázhatvanhat szoba benne. Tizenkét órakor tizenkettőt forgott maga sarkán a kastíly. Níztek szíjjel: ippen a király előtt állt meg. Ki vót írva: enni - innivaló, minden kapható! Gyerünk befele, hajtók! Mindenki evett - ivutt. A király meg nem gondolt az ű felesígivel. Elment a kaszatömlöcbe, meghalt. Igen kérem, a király bement, megebídelt, elbeszílgetett. Ivutt. A király lefeküdt a díványra. Azt mondja a két gyereknek az anyja: - Várjatok, fiaim! Gyertek csak ide! Azonnal, fiaim, azonnal kést hozzatok! Három aranykést! Itt van az édesapátok! A csizmaszárba dugjátok bele a három kést! Na, fiaim, ha felkelnek, ha fizetni akarnak, nem tartozik itt senki sem. Mikor elmennek, kérdezi a király: - Mivel tartozunk? - Nem tartozik itt senki sem, de lopás törtínt! - Lopás törtínt? - Három arany kés elveszett. Levetkeztettík az embereket. Nincs! - Felsíges király, tessík levetkezni! Megfogták a királyt. Húzták a csizmát, hát csak úgy potyogott le a három kés. - Hát én pedig nem loptam el! - Én sem öltem meg a családomat! Fel sem ismered a családodat!? 48

Abban a pillanatban a király letérdepelt, úgy imádkozott a feleséginek: - Szent isten! Bocsáss meg! Aszonták a gyerekek: - Anyukám, bocsáss meg apukánknak! Megbocsátott az asszony neki. Mindjárt összecsókolództak. A kisgyerek felugrott az asztalra, ráütött a varázsvesszővel a palotának. Gyönyörű szíp piros alma lett újbú. A gyerekek szaladtak hazafele előre. Mikor szaladtak hazafele az úton, a nagymama megpillantotta a két gyereket. Nízte, nízte. - Szerit isten - aszondja - , a két kis unokám jön! - aszondja. Akkor látta a fiát a felesígivel. Szaladnak elébe: - Keziccsókolom! - a nagymamának. Igen ám, a nagymama hanyatt vágódott. A szíve örömibe megszakadt. Olyan hamar elhalálozott. Megszakadt a szíve. Ha a szíve meg nem szakadt vóna a nagymamának, az én mesém is tovább tartott vóna.

LUJZA Egyszer vót egy uraság. Ennek az uraságnak vót egy leánya. Lujzának hítták a jánt. Hát aztán egy szegény ember járt az országba dógozni. Ennek meg vót egy fia. A szegíny ember felesége meghalt. Ott az uraság kislánya nagyon megszerette a szegíny ember fiát. A fiút Károlynak hívták. Az uraság behívatta a szegíny ember fiát, hogy játszanak együtt a jányával. Amikor elment a szegíny ember a fiával az uraságtól, a lány elkezdett sírni, hogy: - Édes apukám, ne engedjék el Károlyt, Károly a mi fiúnk! Hát az uraság felfogadta, megmondta a szegíny embernek, hogy adja oda a fiát neki. Ü iskoláztatja, az ű lányával együtt neveli. Úgy is lett. Telt - múlt az idő, nőttek - növekedtek a gyerekek, iskolába kerültek, majd kijárták az iskolát. A legény ment gimnáziumba. Még tizenhat éves, tizenhét, 49

tizennyolc éves lett a fiú meg a lány, együtt sétáltak bent a parkban, amikor szabadságra mentek haza. Hát aztán a két gyerek hű szerelmet esküdtek egymásnak, hogy bármi is következik, űk nem testvérek, űk egymásé fognak lenni, akármi fog következni. Az uraság nem jó szemmel nézte, hogy az a két gyerek mit csinál, bokrokba bujkálnak. Persze, az uraság kihallgatta űket, hogy űk hű szerelmet esküdtek. Megmondta a feleségének, hogy a két gyerek mit csinált, hogy azok hű szerelmet esküdtek. Azt mondja, hogy ű nem engedi meg, hogy ilyen fiúho adja a lányát. Csak nem adja hozzá. Na, egy szép napon ahogy játszadoztak, behítta az uraság Lujzát. Mennek be az apjokho, mi baj? - Te fiam, Károly, maradjál kinn! Lujza ment be az édesapjáho: - Mi baj van, édesapám? - Nem engedem, hogy feleségül menj Károlyhoz! Akárhogy sírt a jány, az uraság behívatta Károlyt, és mondta: - Károly fiam, elérted azt az időt, hogy nagykorú vagy, kiiskoláztattunk, itt van ez az ennyi meg ennyi pénz! Vegyél magadnak egy birtokot! És kifizette az uraság a fiút. Hát Károly elindult, elment a pénzzel. Lujza meg úgy búcsúzott el tűle, hogy: - Károly, ha elmész, levelet írj mindjárt! Károly elindult, és beért egy városba. Egy királyi városba. Hát a királynak vót három jánya. Károly a városban kitanult zongoramesternek. Zongoramester lett Károlybúl. Sok pízt kapott. A király kiírta, hogy egy zongoramestert felfogad, hogy a jányokat tanítsa zongorálni. Rögtön megfogadták Károlyt, kapott egy szép szobát. Tanította a jányokat zongorálni. És Károly mindig levelezett Lujzával. A királynak a legkisebb jánya nagyon szeretett együtt lenni Károllyal. Azt a jányt is Lujzának hívták. Beleszeretett Károlyba. Hát aztán azt mondja a király: - Fiam, itt van a jány, feleségül adom! 50

De Károly nem fogadta el a királynak a jányát. Azt mondja, néki nem kell. Nem fogadta el. A király erre azt mondta, hogy csaljátok el, hívjátok el csónakázni, addig a király hívatott egy lakatost, és kinyitották Károly szobáját. A fiú asztalát kihúzták, hát ott egy szerelmes levél. Látta a király, hogy az uraság jánya szerelmes Károlyba. A király azt mondta, hogy ezér nem kell az én jányom! Kifizette Károlyt a király, és Károly visszament abba a faluba, vett magának egy házat. És szípen zongorázott Károly, azt a dalt, amit ők ketten költöttek Lujzával, ű azt szípen zongorázta. Menyasszony vót Lujza, ott hallgatta az ablakon, hogy:

- Szent Isten, ez a

Károlynak a hangja! A jány nem tudott semmit Károlyról, mert a leveleket lefogták. Nem ment levél hónapokig egy sem, hát azt hitte Lujza, hogy Károly megcsalta űtet. Károly meg abban vót, hogy Lujza megcsalta, hogy nem ír levelet, mert a király a levelet mindet elfogatta. Mikor meghallgatta a nótát a jány, elvágódott hanyatt. Meghalt Lujza. Halott lett. Este összejöttek a vendégek. Egyik házba vót a halott. A másik házba ülték a tort, csinálták a mulatságot. Eltemették Lujzát egy nagy kriptába. Károly este kiment a temetőbe, a kriptába olyan kulcsok zártak, amilyen kulcs Károlynak is vót. És mikor bement a kriptába, rá volt a koporsóra írva: Keservesen sirattam Lujzát. Igen ám, de a sarokbúl egy kígyó előbútt. Egy gyémántkő a szájába. - Ne sírj, te szegény fiú, ne ríjj Károly, mert nem halt meg Lujza, csak aluszik aszondja. - Hát aztán mondjál három miatyánkot, három hiszekegyet, háromszor a homlokát kerekítsd meg, és fel fog ibredni. Úgy is vót. Elmondott három miatyánkot, három hiszekegyet, felnyitotta a koporsót,

szípen

a

homlokát

megkerekítette.

A

homlokát

háromszor

megkerekítette. Lujza megrázkódott a koporsóba, és kinyitotta a szemit. Szent Isten, de nagyot aludtam! Jaj, bizony, mikor meglátta, nagyot sikoltott: - Szent Isten, Károly! Hun jársz te itt? 51

Károly eloltotta a gyertyát, hogy ne lássák meg, hogy űk itt vannak. Eloltotta a lámpás gyertyáját. Szípen felvette Lujzát, megölelte. Károly mindjárt vitte Lujzát hazafele. Mennek a városba, hát otthon a vőlegénye ott búsul szemben a másik házzal. Hát elfelejti már Lujzát. Károly meg kint hagyta a jányt a lugason. Szípen bement. Azt mondja neki Lujza vőlegénye: - Üljön le a díványra! Mi járatban van? Tessék leülni! - Nem ülök le! - azt mondja Károly. - Én csak azért jöttem be, tanácsot kérjek. Nekem hadd tegyen igazságot. - Na, halljuk! - aszondja a vőlegénye Lujzának. - Mi lesz a kívánsága? - Jaj - aszondja - , egy kertészetbe jártam. Egy virágos kertbe, a kertész egy virágot kidobott. A virág el vót száradva. És azt a száradt virágot felvettem, hazavittem. Szípen szobába tettem. A virág megéledt. Most azért jöttem, hogy adjon tanácsot, mert a virágot a kertész követeli vissza. Érti? Követeli vissza a virágot a kertész. Ezt a virágot most ki érdemli meg? Én vagy a kertész? - Magáé a virág! Erre Károly kifutott, magához kapta Lujzát, bevitte. Aztán nézett vőlegénye Lujzának, hogy ez a virág az ű menyasszonya vót. Elment a vőlegény, elköszönt, mert Lujzát Károly hozta ki a sírbúl. Hát aztán lett nagy dínim - dánom! Nagy lakodalmat csaptak. Három hétig mindig állt a lakodalom. Ettek - ittak. Összejöttek, múlattak. Eljött, kérem, a lakodalom, az uraság nekiadta fele birtokát, hogy gazdálkodjon rajta. A nagyságos úr adott Károlynak nyolcszáz hód fődet, gazdálkodott a jányával. Na, eljött a királyi gyakorlat ideje, a katonák az országban gyakorlatoztak, Károlyékho száz katona ment oda, betértek. Károly a vásáron vót. Lujza meg, a felesége odahaza vót. Egy ezredes oda ment be kovártélyra. Hát az ezredes Lujzába szerelmes lett. Lujza meg az ezredesbe. Az ezredes megszöktette a Károlynak a feleségét, Lujzát. Elszökött az ezredessel.

52

Hazamegy Károly. A katonák elmentek. Elment a felesége is. Károly elbúsulta magát. Eladta a birtokát. Feölltözött egy kocsisruhába. A kocsisruhába meg elment egy vendéglőbe. Nem tudták, hogy mennyi píze vót. A kocsmába ivott egy pohár bort. Majd bement egy katona, kért egy deci pálinkát. Aszonta neki a kocsmáros: - Nem fizetek! Nem adok hitelbe! Fizesse már ki, van már tíz pengője adóssága. Ha kifizeti, akkor adok! Károly meghallotta, rögtön kifizette, és kért neki egy deci pálinkát. Károly meg odament. Ez azt mondja: - Katona vagyok. Részeges vagyok. Mindig be vagyok rúgva. Ittak együtt. A katona meg elárulta, hogy ű hol szolgál. Annál az ezredesnél, aki elszöktette Lujzát. Azt mondja a katona: - Komám! Csapjál fel katonának, most nősül az ezredes úr! Szíp a felesíge! Károly be is állt katonának önkénten. Mikor önkénten beállott katonának, őrmester lett mindjárt. Úgy ugrott felfele, örült az ezredes, hogy milyen rendes tanult gyereke van. Mikor mennek hazafelé a gyakorlatbúl, Károly visszament abba a városba, ahun vótak a királynak a jányai. Kódus ruhába vót Károly. Nagy szakállat ragasztott magának. Elkezdett kéregetni. A királynak a kisebbik jánya meg ráismert. - Apám, ez a kódus bácsi úgy néz ki, mint a mi Károlyunk. - Na, hívjátok be azt a kódust! Bement a kódus a szobába, mindjárt felöltözött, levette az álruhát. Ezt a jány a kulcslyukon nézte. Szalad mindjárt az apjához: - Ugye, mondtam, apám, hogy a kódus a mi Károlyunk! - Hát gyere oszt Károly! Mindjárt a király csudálkozott, hogy: - Mi van, fiam, veled? Elmondta, hogy ű hogyan járt a Lujzával, elszökött egy ezredessel. Azt mondta a király:

-

Fiam, itt a jányom, átadom neked, legyen tied a királyságom!

-

aszondja. 53

Vége lett a királyi gyakorlatnak. Hát Károly, mikor lejárt a szabadság, úgy volt, hogy hazatért az ezredéhez. Az ezredesnél összehívták a tiszteket, és Károly meg elment, mert őrmester vót. Mikor a tisztek mentek hazafele, mentek már szíjjel a vendégségbűl, azt mondja Lujza, hogy lopás történt. Egy aranyórát, egy karórát elloptak. Mindjárt az ezredes elvette Károly kardját. Kihúzta a kardot. A hüvelybe vót az aranyóra. Lujza tette oda. Azonnal halálra ítíltik. Akasztófára. Igen ám, akkor este, ugye, meg vót engedve három kívánsága, hogy teljesítik. Károly azt kívánta, hogy azt a részeges katonát neki vezessék oda. Ű elbeszélget vele, nem bánja, hogyha felakasztják. Azt mondta a részeges katonának, hogyha meghalt, három hiszekegyet, három miatyánkot mondjík el, homlokát háromszor kerekítse meg, akkor így feltámad. Megfogadta a katona, hogy ű megmenti, kiássa. Másnap felakasztották Károlyt. Eltemették valahun a temetőbe, az árokba. A meg kiment, az a katona, pedig ki vót adva parancsba, hogy senki katona nem szabad kimenni. A meg csak kiszökött. Kinyitja a koporsót. Megpuszilta a homlokát, elmondott három miatyánkot, három hiszekegyet. Károly mindjárt felébredt. Mikor feltámadott Károly, elment az új gyakorlatra. De most már mint új király. Az ezredes Lujzával nagy vendéglőt nyitott, és meghívta az új királyt vendégségbe. Igen ám, mikor a király odament, odarendelte a részeges katonát magához, kérdezte az ezredestől, hogy hol van. - Benn van az istállóban valahol! Azonnal szaladtak: - Gyere, aszondják, a király hivat! - Szent Isten! A király is tudja, hogy iszok? Amikor bement a részeges katona, azt mondta a király, a Károly:

-

János,

levetkezni! Majd az ezredeshez fordult: - Ezredes úr, magának is levetkőzni! Hozták az ezredes úr ruháját, az ezredes úr meg tessék felvenni János ruháját! Így mentek aztán a vendéglőbe. Lujza ezt meglátta, hogy az ezredes a részeges katona ruhájába jön, és a katona a férje ruhájába. De mán akkor Károly elküldött 54

néhány embert, hogy Lujza el ne veszítse magát. Jönnek. Károly meg fújta a nótát, amit ők ketten költöttek. Ebbűl tudta meg Lujza, hogy Károly bosszút áll. Károly jött lúháton, a részeges katona meg ezredesruhába. Lujza le akart ugorni az emeletrűl. Igen ám, de négyen megfogták Lujzát, és nem hagyták, hogy elpusztítsa magát. Mikor elmentek, Károly elítélte az ezredest. Azt mindjárt fűbe lövette. Lujzát meg nád közt elégette. Ha el nem égett vóna, az én mesém is tovább tartott vóna!

BÚCSÚ Vót egy gazdag kereskedő. Ez a gazdag kereskedő elindútak a felesígivel, mentek búcsúra. Egy búcsúnap vót. Oszt ahogy az úton mennek, tanáltak egy elveszett gyereket. Olyan kisgyermeket tanáltak, aki nem tudta megmondani, hogy hogy híjják, hogy hova való. Nem tudta megmondani. A kereskedő elvitte haza a felesígivel a kisgyermeket. Vót nekik is egy kis családja. Egy kisjánya. A tanált gyereket, kisfiú vót, Búcsúnak nevezték. Búcsún tanálták, hát Búcsú leszel! Azt mondta a kereskedő a gyereknek. Nőttek, nevekedtek a gyerekek. Iskoláztatta a kereskedő. Utoljára azt látta, hogy férj, feleség lesz Búcsúbúl meg a jányábúl. Mer a két gyerek egymásnak hű szerelmet esküdtek. Majd egymásé lesznek. A kereskedő meg nem tűrte, hogy a jányát ilyen jöttmenthez adja. Űk neveltík, menjen dógára a fiú! Kimondta a kereskedő, segédeinek, szógáinak, embereinek, hogy:

-

Búcsút

pusztítsátok el! Vigyítek ki az erdőbe! Búcsút megsajnálták a szógák. A fiút nem lűtték agyon, se nem akasztották fel, hanem egy vékony fát lehúzták. Búcsút a fához kötöttík az emberek. Odakötöttík. 55

A száját meg bekötöttík zsebkendővel. Akkor a fát fölengedtík, hogy Búcsút egye meg a varjú, de ne ű lelkiken száradjon a halála. Elmentek haza. Jelentették a kereskedőnek, hogy parancsát végrehajtották. Elpusztították. No, jó van. A király nagy vadászatot tartott az erdőbe. Az erdőt hajtották a vadászok. Egyszer aszonta a király: - Látom, hogy egy ember van a fán kikötve! A fiú nem halt meg. Már másnap mentek vadászni a király emberei. Hát osztán a királynak jelentettík az emberei, hogy a fiú nem halt meg. Rögtön a király leadta Búcsút az emberekkel. Odavittík a király elébe. Azt mondja a király: - Na, gyere velem! Légy az én szógám! - Mondta néki: Ki kötött meg? De a fiú nem felelt. Úgy gondolták a király emberei, hogy valami betyárok köthettík meg. El akarták pusztítani. A király nagyon jószívű vót. Elvitte magával Búcsút. A királynál lett aztán Búcsú kertész. Ott dógozott sokáig Búcsú a királynál. Eljött az idő. Vót már húsz éves Búcsú. Nősülni kellett vóna Búcsúnak. A gazdag kereskedő meg elment a királyho vendégségbe. Megismerte a fiút. - Szent isten, hát ez Búcsú, ez az ű nevelt fia vót! A kereskedő mindjárt írt egy levelet a feleséginek: - Ezt a levelet, aszondja, elküldöm a felesígemnek, de egy futárral küldjük el! Ettül a Búcsútúl, küldjék el, ettűl a kertészbojtártúl. A király meg örült, hogy kedves barátja is olyan jól ismeri Búcsút. - Azt látom a legrendesebb fiúnak! – aszondja a kereskedő. A kereskedő meg beleírta a levélbe, hogy: - Kedves felesígem, azonnal zárasd el ezt a Búcsút, mert itt él a királynál. Pusztítassad el! Katonaságot híjjál – aszondja , aztán azonnal fejeztessed le vagy zárassad a pincébe! De nehogy a jányom összekerüljön Búcsúval! Ezt írta a kereskedő belül a levélbe. Búcsút felhívatták. Elindították Búcsút a levéllel. Búcsú elballagott. Ment, mendegélt, keresztül falukon. 56

Ahogy ment Búcsú, beért egy faluba, ahun ű nevelkedett. Kicsik vótak. A faluba a gyerekek megismerték Búcsút. - Hun jársz te itt? – aszondja neki a többi gyerek. Kiáltották neki. A gyerekek tudták a nevit. Károly vót. Ű nem tudott semmit. Ű Búcsúnak hítta magát. A nevit. Aszonták a fiúk: - Gyere be a kocsmába! Hun jártál? Magyarázta, hogy hun. Egy királynál szógált. Igen ám, beivott Búcsú. Berúgott. A gyerekek meg megkutatták a zsebit, hát egy levél vót a zsebibe. Elolvassák a levelet, oda van írva, hogy „Búcsút pusztítsák el”! Azt írta a feleséginek a kereskedő: „azonnal fejeztesse le, vagy zárja le a pincébe, ha hazamegyek, akkor kivígeztetem”. Ezek meg a levelet megfordították. Írtak neki egy másik levelet: „Azonnal feleségem a jányommal hívassál papot! Azonnal esküdjenek meg a gyerekek!” Búcsú meg vitte nagy örömmel a levelet. Nem tudta, hogy mit visz. Mikor beköszönt a következő faluba, persze megismerte a ján. Mondta, hogy megjött Búcsú. Átadta a levelet a nagyságos asszonynak. A kereskedő felesíge meg elolvassa a levelet. Bele vót írva: „Megengedtem Búcsúnak. Papot hivassál! Esküdjenek meg! Én is haza fogok menni az esküvőjökre!” Hát a felesíge kereskedőnek mindjárt papot hívatott, a jány nagyon örült, hogy összeesküszik a fiúval. A kereskedő meg hazaérkezett. Ott vót a sok vendégség ugye hát. - Mi van itt? Mi van? - Hát – aszondja - , te írtad a levélbe, hogy hívassam a papot, hogy esküdjenek meg a gyerekek. Hű, a kereskedő akkor mondta, hogy nem küldött ilyen levelet. Most már megvárta, hogy az esküvő elmúljon.

57

Elmúlt a lakodalom. Előhívatta üket. A jányát megmocskolta. Búcsúnak meg azt mondta, hogy addig ne jöjjík, míg meg nem tudja, melyik a szerencsés órája. Ezt mondta Búcsúnak. Búcsú elpakolt szípen. A jányát meg levetkeztette a kereskedő. Szógálónak tette meg, amiért azt merte tenni. Búcsú elindult. Ment Búcsú, mendegélt hetedhét országon, még az Óperenciás tengeren is túl járt. Ment, mendegélt. Eljött egy királyi várho. A királyi várba vót egy szógálója a királynak. Meg vót egy ídes kisgyermeke, jánya. A szógáló kocsizott a kis kocsiba. Vitte a kisgyermeket a szógáló a parkba. Ott letette a hűvösre. Azt a kisjány elkezdett sírni. Aszondja a szógáló: - Ördög vinne el! Mindig sírsz! Az ördög meg, kérem megfogta. Elvitte a jánt. A kocsibú a ján elveszett. A király megtudta, hogy Búcsú miér vándorol. Szerencsés óráját keresi. Meghagyta neki, hogy tudja meg: neki van egy jánya. A jány a kocsibú eltünt. A jány hova lett a kocsibú. Ki vitte el? A Búcsú magára vállalta azt is, hogy ezt megkérdezi. Ahogy ment, mendegélt, megint hetedhét országon keresztül, beért egy rengeteg erdőbe. Odaért egy kunyhóhoz. Lakott ott egy ősz remete. Oda bekopogott Búcsú. - Hát aztán: - Jó napot, öregapám! - Adjon isten fiam! Hun jársz te itt, ahun a madár se jár? - Hát keresem, hogy melyik a szerencsés órája, aki azt megtudja mondani. - Hű, ez, fiam, nagy szó! Na, de nem baj, fiam! Elmísz – aszondja – a bátyámho. Ide még három napi járás. Kétszáz éves. Hát ez neked mond valamit. Elment ahho is a fiú: Beköszönt: - Jó estét, öregapám! - Adjon isten, fiam! – aszondja. – Hun jársz te itt, ahun a madár se jár? Elmondta Búcsú, hogy hogy járt az ipával, hogy mit keres. - Szeretném a szerencsés óráját megtudni végre! Azt mondja az öregember neki: - Menj a bátyámho! Itt lakik három nap járásra! A mán háromszáz éves. 58

Este lett rá. Beköszönt neki. - Na, fiam, aszondja, mi járatban vagy, hun még a madár se jár? - Édes öregapám, én a szerencsés óráját keresem. - Nahát fiam, látod azt az üveghegyet? Azon az üveghegybe, aszondja, van egy gömbölyű vaskapu. Olyan sárkányalakú kapu. Ott mindig van nyitva egy barlang. Amikor bemísz abba a barlangba, de vigyázz, mikor mísz befele azon a kapun, akkor a lípcsőn lejutsz az alvilágba. Az alvilágba – aszondja – lakik egy ördög. Az meg tudja mondani, hogy melyik a szerencsés órája. Ahogy mísz lefelé, egy katona áll poszton. Az a katona mán hatvan éve, hogy poszton áll. De vigyázzál – aszondja – az tíged megszólít. A katona megtudta, hogy mi járatban van a fiú. - Menjík – aszondja – tudja meg az ördögtűl, hogy ütet már mikor váltják fel az őrségbűl. Mer őrségbe tartotta ott az ördög. Ű már – aszondja – kimustrálódott. Hatvan éve itt áll már poszton. Ütet még nem váltották le. - Jaj – aszondja - , majd megkérdezem! Hát ahogy ment, egy gyönyörű kert termett oda. Arany fák fénylettek, arany mínes legelt. A vízbe aranhalak úszkáltak. Egy ján meg ott fogdosta az aranhalakat. Mikor meglátja a lány: Szent isten, hun jársz te itt, te felvilági ember! - Én itt járok. A szerencsés órát keresem! - De jó helyen jársz te! Itt van ez az ördög, ez mindent meg tud mondani. Éngem meg – aszondja – itt tart fogságba. Majd ha én megnövök, a felesége leszek. Azt mondta az ördög. Itt vagyon mán, nem tudom, hány éve. Ide hozott ez az ördög. Behívta a fiút. Búcsú megfürdött. Alábújtatta a királyjány az ágy alá, hallgassík. Majd ű az ördögöt kikérdezi. Minden. Búcsú meg elmondta a királyjánynak, hogy mikor jön az ördög, kérdezze meg, hogy melyik a szerencsés órája. Meg egy királynak született egy gyermeke. Eltűnt a kocsibú a kisjány. Azt is kérdezze meg tűle, hun hatta a gyermeket az, aki elvitte. Azt is kérdezze meg tűle, mikor ott jöttem, ott állt egy katona poszton. 59

Mikor lesz az fölváltva. Az akkor lesz felváltva, tudja meg az ördögtűl. Azt is mondja meg reggelig. A fiú alábújt az ágy alá. Jött az ördög haza a hétmázsás buzogánnyal. Az ördög hazajött, a kislány megcsókolta. Aszonta az ördög: - Na, adjál egy kis vacsorát! Adott neki a ján. Negyven vaspogácsát evett meg az ördög. Akkor elaludt. Úgy horkolt, hogy a kűfal pattogott. Olyan hörgís lett. Tizenkét órakor a ján felkőtötte: - Kelj fel már – aszondja – tudod, mit álmodtam? - Mit álmodtál, íletem? Neked mindent elmondok! Aszondja a ján: - Álmomba fenn jártam a felvilágba. Valamelyik ember kereste, melyik a szerencsés órája. Az ördög felnézett a kakukkos órára: - Hahaha! Ippen most álmodtad! Most van tizenkét óra. Ez a szerencsés órája, íletem! Megint álmodtam. Egy szíp nagy kertben jártam. Egy királyi udvarba. Egy édes kisjány a kocsibú elveszett. - Hahaha! – az ördög nagyot kacagott. – Hát te vótál az, íletem. - Álmodtam még. Az a katona meg, mikor jöttem le a lyukon, poszton áll. Kérdezi a katona, hogy ű mikor lesz mán felváltva. - Hahaha, az azír áll posztba – aszondja - , nekem kéne poszton állni. Ha itt az alvilágon két felvilági megcsókolja egymást, akkor nem kell neki poszton állni, angyalom! Kiugrott az ágy alól Búcsú, megkapta és megcsókolta a királyjányt. - Jaj, jaj – aszondja - , ez a szerencsés órája! – kiáltotta az ördög. Azok szabadok vótak. Azok aztán mehettek az ördögtűl. Szaladtak kifelé. Otthagyták az ördögöt. - Neked se kell mán poszton állni! – aszondja az ördög a katonának. Mikor mentek mán kifele, az ördög ott állt a poszton. A katona meg ment velük.

60

Kiáltott az ördög: - Megálljatok! – azt mondja. – Jaj lesz nektek, ha felmegyek a felvilágba. Csak kérdezze valaki, hogy melyik a szerencsétlen órája! Nem is tér az haza innen! Azok otthagyták. Jöttek haza menten. A katona levette a puskáját. Menekültek. Vitte Búcsú haza a királyjányt az apjáho. Elvitte. A király azt mondta: - Ügyes ember vagy! Tisztellek, becsüllek. Nem hazudtál. Mindjárt a király befogott aranyos hintóba hat lovat. Hat víka aranyt adott Búcsúnak a király. Száz katonát adott neki, kisírjík haza. Kisírjík haza a falujába. El is kísírtik a katonák. A faluban mindenki azt hitte, hogy ű a királynak a fia. Szaladnak a kereskedőhö. A kereskedő meg megörült. De níztek az emberek szíjjel, hogy nincs a kereskedőnek jánya. A kereskedő azt hitte, hogy jönnek jánynízőbe. A kereskedőnek vót egy másik jánya is. Azt hozatta elő a kereskedő. Aszonta erre Búcsú: - Ki van kint? - Á, az piszkos szógáló! – aszonták. Búcsú felesíge szógálója vót az apjáéknak. Kint lakott a cselédházba. Ott tartották a jányt. Piszokba. Szólt a jányért Búcsú: - Híjjátok a szógálót be! Szólt a jányért a kereskedő: - Gyere – aszondja - , őtözzél fel! A kereskedő felesíge mindjárt kiszólt. A fürdőszobába a jánt mindjárt kiküldtík. Megfürösztöttík szípen a jánt. Felöltöztettík. Mikor bement a jánya: - Szent isten, apám! Ez Búcsú! Na, a kereskedőnek elállt a szeme - szája. - Na, apám, én megleltem a szerencsés óráját. Pont tizenkettő. Ez a szerencsés órája. Maga keresse meg a szerencsétlen óráját, akkor biztosan elmegy a földrű! Elment a kereskedő. Még máma is mén, ha meg nem halt. Az ördög még mindig ottan áll az alvilág kapujába. Ha az ördögöt valaki felváltotta vóna, az én mesém is tovább tartott vóna.

61

(ÖRDÖGSZERETŐ) Egyszer vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl vót, még az Óperenciás tengeren is túl, egyszer egy király. Ennek a királynak vót három jánya. Három szíp jánya. Azok a királyjányok este mindig fonókat tartottak. Szőtték a fonalat, jártak a fonóházba. És minden királyjánynak akadt egy udvarlója. Csak ennek a legkisebb királyjánynak nem akadt senki. A jány megszégyellte magát. Azt mondta, hogy otthon bezárkózik este, nem megy sehova. - Jaj, uram isten, már nem adol már nékem egy ördögöt vagy egy halált! – mondta egyszer a királyjány. Ahogy azt a királyjány elmondta, kopogtattak be mindjárt a szobába. A királyjány fogadta, hogy tessék. Hát, bejött a halál. De a jány nem ismerte, hogy a halál. Szípen leültette a halált, beszílgettek. Ahogy szüntelen folyt, egyszer a királyjány elejtette az orsóját, és a halál kapott az orsó után. Látta a jány, hogy a köpenyege szíjjelnyillott a halálnak, szent isten, csupa csont vót. Megútálta a jány. Nem szerette a halált. A halált kikísérte. Aszondja a királyjány: - Nékem nem kellesz! A halál kifaggatta, hogy: - Te hát, mondd meg, hogy miért nem kellek én neked? - Ejnye, hóttamnak panaszolom, nem elevennek! A halál kiment, aszonta a jánnak: - Te! Hallod? Reggelre halva lesz édesanyád! Meghalt az anyja a királyjánnak. Na, eltemettík nagy pompával a királynét! Másik este megint jött a halál: - Jó estét, te kutya! Hát nem mondod meg, mér1 útáltál meg? Azt mondja a megint: - Csak hóttamnak panaszolom, nem elevennek! - Haljon meg – aszondja – az édesapád is! Meghalt az édesapja. Másnap már csak a bátyjával maradtak ketten. Aszondja a halál, este megint jön. 62

- Jó estét, szívemnek szíp szerelme! - Jó estét – aszondja a királyjány - , megmondom, hogy ne háborgass, nem szeretlek! - Hát mondd meg – aszondja a halál - , mír nem szeretel? - Hótamnak panaszolom, nem elevennek! Hát az a jány, mikor a halál ment el tűle, a halálnak rákötötte a gombjára ahogy beszílgettek. Úgy engedte ki a madzaggal a ján. Nézte, hogy hol megyen a halál. Azon a madzagon ment ki a temetőbe. A temetőbűl aztán megint vissza a templomba. A jány meg látta, hogy úgy eszi a hóttestet, hogy a száján végin csorog a hóttest víre. Hát osztán a jány ezt nem akarta megmondani. Az este megint jön a halál: - Na – aszondja - , haljon meg az az egyetlen egy bátyád is! Meghalt a bátyja is. Eltemettík a bátyját is. Akkor a ján megfogadta a cimboráinak, megmondta a rokonainak, a jányoknak, a barátainak, hogy mikor ű meghal, ütet se az ablakon, se az ajtón, se a kapun ne vigyík ki. Hanem ütet nem szabad kivinni, malterezni kell, azonnal csinálni be! És se a kapun ne vigyík ki. Meghagyta a ján. Ütet vigyík az út mellett. A temetőbe ne vigyík be. A temetőkapun által árokpartra ássák a sírt. Ütet oda temessík kívül. Akkor eltemették a jányt a rokonjai. Este jön a halál megint. Kereste, már azt hitte, hogy megtalálja. No, ott van a ház. A halál odafordul az ajtóho: - Ezt a kutyát nem terajtad vittík ki? Hova tettík azt a kutyát? - Hej, menj el innen, ne háborgass bennünket, majd segbe rúglak! Ment az ablakho is: - Ezt a halottat nem terajtad vittík? - Elhallgass – aszondja az ajtó - , mer segbe rúglak! Ment a konyhajtóho is: - Ezt a halottat nem terajtad vittík ki? Ezt a jánt! - Menj el innet, úgy segbe rúglak, hogy kiesel az udvarra! - Nem megyek! 63

Ment a kapuho: - ezt a jánt – aszondja - , nem terajtad vittík ki? - Elhordd innét magad, mindjárt azt a kaput, felkapom azt a karót, letöröm a derekadat! - Igen kérem, de az a halál olyan vót, hogy annak a puskagolyó se használt. Az ágyúgolyó se. Ez a halál egy elátkozott királyfi vót. Mikor eltemettík nagy pompával a királyjányt, az nem halt meg. Szép, gyönyörű szíp bazsarózsa lett a jánybúl. Kinyílt a sírján a bazsarózsa. Másnap reggel a királyfi hat lóval, hintóval ment arra, kocsizott a temető árkánál. Megállott. Meglátta a királyfi, hogy egy gyönyörű szép bazsarózsa ki van nyílva azon a sírhalmon. Megállítja a kocsissát: - Állj meg csak! Azt a virágot nékem szípen szakajtsd le! Odament a kocsis ahho a virágho, ahogy nyúl a virágér, a virág úgy csapkodott, a szemit majd kiverte. Látta ezt a királyfi, hogy a virág hogy csapkod. Odament ahho a virágho. A kocsirúl mindjárt leugrott. Azonnal a virág markába termett, odaugrott. Szípen leszakajtotta a virágot. Elvitte haza. Betette a pohárba. Ott vót a virág az asztalon. Amikor lehaladt az ífil, a királyfi lefeküdt. Elaludt. Akkor a ján kiszállt a virágbúl. Aszondja a ján: - De jó helyre kerültem! Evett a tésztákbúl, amiket odaraktak a királyfinak a szógálók. Jóllakott a királyjány. Másnap este a királyfi, mikor bevitték az álomport neki, azt mondta: - De jót ittam! – és beöntötte az ágy alá az álomport. Nem itta meg az este. A királyjány meg aznap este is kiszállta virágbúl, de a királyfi hirtelen átölelte: Hát szívemnek szíp szerelme, én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa meg a nagyharang válasszon el bennünket egymástúl! A jány rimánkodott, hogy ütet ne bántsa, hagyja a pohárba. Mer ű így és így járt, mikor űk jányok vótak, fontak, éjcaka meg jött a halál. Fél, hogy ütet a halál a templomba megismeri.

64

Azt mondta a királyfi: - Annyi baj legyen, nem megyünk a templomba, nem esküszünk ott, elmegyünk másik templomba esküdni. Elvitte a királyfi. Akkorra már király lett. Másik templomba mentek. Megesküdtek. Most mán nem vót mit tenni, mikor esztendőre született nekik a két gyermekek. Szép kisgyermekek született nekik. Aranyhajúak. A kit kisgyermekek szépen növekedtek. Az asszony eltőtte azt a gyerekágyat. Menni kellett nekik a templomba. Az asszony csak bement a templomba, hátha nem ismeri meg a halál. A halál meg benn tartózkodott a templomba. Félrehúzta a kendőt az asszony. Az a halál meg egy elátkozott királyfi vót. Mikor ment befele az asszony, azt mondta a halál: - Na, te kutya, te azt hitted, hogy te nagyobb ördög vagy, mint én? Megállj, aszondja, majd estére elmegyek, megkereslek! Búsúlt a királyjány, mán az asszony, hogy megint jön a halál. Ment a halál este megénten. Bekopogott hozzá. - Jó estét, szívem! Hát nem mondod meg, mír útáltál meg? - Csak hóttnak panaszolom, nem elevennek! Azt mondja erre a halál: - Halálra vagy ítilve, te magad is, magzatod is! Kít szíp gyermeked! Meghalt a kít kisgyerek. A halál elköszönt, de hallgatta az ablak alatt, hogy mit panaszol az asszony. -

Mikor én gyermek vótam, nagy fonókákat tartottunk. Mindenkinek vót

szeretője, csak nekem nem vót. Kedves két gyermekem, halottnak panaszolom, nem elevennek. Fonókákat tartottunk. Mikor nekem nem vót szeretőm, én azt mondtam: „Hej uram isten, adjál nékem mán egy ördögöt vagy egy halált!” Mire azt kimondom, kedves gyermekeim, jött a halál. Azután két éjjel, három nap fontam. Fonalat a gombjára kötöttem a halálnak. Kivitte a halottat a temetőbe, úgy ette a hóttat, hogy a két szája végén csorgott a víre. Kedves két gyermekem, én csak ezért útáltam meg! 65

A halál bekopogott az ablakon: - Nosza, látod, most már kár vót az édesapádért sírni. Keljen fel az édesapád is, az édesanyád is, keljen fel az egyetlen bátyád is! Támadjon fel az az egyetlen magzatod is! Azt akartam én csak tülled, hogy mondjad meg, miér útáltál meg engem. Jóccakát! Elment a halál. Most mán békét hagyott a királyjánynak. Nem háborgatta ütet többet a halál. Szóval a halál, akit máma eltemettek, mindig megette. Ezt a király megtudta, kihirdette az országba, ennyi és ennyi aranyat, hat víka aranyat, három víka ezüstöt annak kimér, mer a királynak nem vót más, csak pusztítsák el a templombúl azt a szörnyeteget. Egyszer egy szabadságos katona ment haza szabadságára. Abba a városba érkezett. Bement egy házho szállást kérni. A ház a vasorrú bábé vót. Az egy tudós asszony vót. - Öreganyám, mír van, aszondja, ez a város gyászba beborúlva? - Hej, vitéz úr, itt gyászol a város, itt aki máma meghal, akit eltemettünk máma, azt mindig megeszi a halál. Valami megeszi a testeket. Ott van a koporsóba. Mindig abba líp bele. A király ezt akarná elpusztíttatni. Ha akadna olyan vitéz, aki el tudná kergetni innen valahogyan. - Öreganyám, én vállalkozok rá. -

Én megtanítalak – aszondja a vasorrú öregasszony

- , akkor könnyen

megfoghatod a halált. Nem lesz semmi bántódásod. - Én megküzdök vele! – mondta a katona. - Menjél fel, fiam a királyhoz, jelentkezett, hogy ű elpusztítja a halált. - Hó, azt mondja, ha elpusztítod, azonnal kifizetem az aranyt. Boldog leszel. Elment az öregasszonyho este. Hány órakor, nem tudom. Azt mondta az öregasszony: - Vigyél magaddal egy bibliát, egy marék gyufát, egy szál gyertyát! Meg egy nagy kést is! Elment a fiú a templomba este. Leste a halált, amikor jönne ki a templombú.

66

Azt mondja az öregasszony neki: - Vigyázzál, tíz - tizenegy óra tájba megy a halál a temetőbe, de te addig bújjál el, oszt csőszködjél! Mikor az óra üti a tizenkettőt, mindjárt kibújhatsz, mert tovább nincs ereje a templomba. Úgy is tett a fiú. Kijött a halál. A fiú lebútt a csontok közé. A halál meg érezte, hogy járt itt valaki. A hóttakat elkezdi hányni. Amint a hóttakat elkezdi hányni, lesni. Amint a hóttakat hányja, megfogja a katona lábát. Nem vette észre a katonát, és abbahagyta a csonthányást. Ütött az óra tizenkettőt a toronyba. A halál nem is maradt tovább. Bele a koporsójába. Aztán hallotta a katona, hogy csattant a koporsó. Amikor ütötte a tizenkettőt, a fiú szípen kiszállt, meggyújtotta a gyertyát, ment az úrasztaláho. Rendbe olvasta a bibliát. Amint ment másnap a templomba a katona, egyszerre azt mondja a halál: - Hű, de idegen szagot érzek! Ha nagyobb úr is vagy, mint én, de megjárod! Nofene, most a hóttestek között kereslek! Víres vót a halál a szája szélin. A csontot szerteszíjjel hánta a templomba mind. Szaladt fel a templomba prédikálni a katona. Akkor ütötte a toronyba a tizenkettőt. A halálnak tovább nem vót ereje. Lassan bement a koporsóba. Az a halál olyan ember vót, mint mink. Az alvilági aranylábú királynak a fia vót. Elátkozták, hogy az átok addig nem szűnt meg, míg valaki be nem rakja a koporsójába. Akkor ű tovább nem uralkodna a fődön. Amikor a katona hazament, azt mondta a vasorrú öregasszony. – Hallod ide, fiam! Most már menj a királyho! Egy darabig huzassál ki csengőt a király szobájába! Mikor megszólal a csengő, a király tudja, hogy meg van fogva halál. Fektesd bele a koporsójába a halált, de előbb te feküdjél a koporsójába. Bele is feküdt a katona. Meg vitt magával egy tucat kártyát. Amikor ütött tizenkettőt az óra, nyitná fel a koporsót a halál, de nem nyílik. Kopogtat. Megtanult, hogy szíp emberi hangon kír. - Hallod – aszondja - , atyafi, szállj ki a koporsómbúl! Elérkezett az órám, mikor be kell feküdnöm! 67

- Amikor kiszállt a katona a koporsóbúl, aszonta neki a halál: - Na, te vagy az? Nagyon köszönöm a szívességedet, hogy bele mertél feküdni a koporsómba! Én az aranylábú királynak a fia vagyok az alvilágrúl. El vótam átkozva, hogy a felvilágon egyem a hóttakat. Na, gyere, kártyázzunk! Kártyáztak reggelig. Megitták a bort. Ütött az óra kettőt. - Hallod, segítsd fel komám, a koporsót! Rakd a hátamra! Menjünk a temetőbe! A koporsó a temetőbe kétfele nyílt. A halál belefeküdt. Utánakiáltott a katona: - Jössz - e még vissza? - Soha többet nem jövök! - Áldjon meg az úristen! Az ég kétfelé nyílt. Elnyelte a koporsót. Mikor a koporsót elnyelte, akkor a fiú szípen elment haza. Elment az öregasszonyho. Azután meg elment a királyho a pinzír. Kimérte a király. Az öregasszonynak is maradt három víka. Három víka maradt a vitéznek. Akkor osztán a király kihirdette az országba, hogy most már nincsen halál. Hozzáfogtak a csontot kihordani a templombú. Három álló hétig a csontot mindig hordták. Ha még ki nem hordták vóna, az én mesém is tovább tartott vóna. Ezek bódogan ílnek. (A LEÁNYÉRT VERSENGŐK) Egyszer vót egy király. A királynak vót három szíp daliás fia. Hát ez a három fiú csak nyílvesszővel tudtak megnősülni. A három daliás fiú egy nyílvesszőt kiküldtek. Lűtt a legidősebb királyfiú. A nyílvessző egy királyi várba esett le. Lűtte a közbülső is a nyílvesszőjit. Az is oda esett le. Lűtte a legkisebbik. Az is oda esett le. 68

A másik királyi országba egy másik királynak meg vót három szíp jánya. No, a fiúk elindultak a varázsvessző után, a nyílvessző után keresni. Mentek, mendegéltek hetedhét országon ország ellen. Elértek abba a városba, ahun a nyílvessző esett le. Hát aztán mind a három fiú bement. Ott vót három királyjány. Oszt mind a három a legkisebbik királyjányba lettek szerelmesek. Mind a három fiú megkírte a legkisebbik királyjány kezit. A vót a legszebbik. Azt mondja a király: - Fiaim – aszondja - , menjetek el ebbül az országbúl! Próbáljatok szerencsét! Menjetek az erdőbe! Ott van egy nagy fa. Tölgyfa. Itt van nektek egy bicska. Azt a bicskát szúrjátok bele abba a fába! Ott van három út. Hárman háromfele menjetek! Akkor, aki különb tárggyal tér vissza, értékesebb tárggyal, azé lesz a kislányom, feleségül annak adom a kisebbiket. Ha pedig, mikor visszajöttök, ha a bicska rozsdás lesz, bajban van az egyik testvéretek. Ha pedig a bicska rozsdátlanul jön ki a fábúl, akkor nincs senkinek semmi baja. Egymást meg kell várni. Hát mikor megérkezett a három királyfi, mondja, hogy: - Mit vettél? – a király. Azt mondja a legidősebb: - Én egy szemüveget. Olyan szemüveg vót, hogy ha belenézett valaki, az egész világot láthatta. A másik, a közbülső meg olyan cipőt vett, hogy felvette, és azt mondta, hogy „hipp - hopp, ott leszek, ahol akarok”, odatermett ez. A kisebbik meg olyan varázsvesszőt vett, aki meghalt, csak megérintette, azonnal feltámadt. Hát mikor a fiúk összejöttek, kihúzták a bicskát a fábúl, szípen, hát nem is vót baja egyik testvérnek sem. Összejöttek azon a helyen mind a három fiú. Elkezdtek tanakodni, hogy mit vettek. Elkezdtek beszélni, hogy mit vettek, mit vettek, hát belenéz a legidősebb a szemüvegbe, meg van halva a királykisasszon. - Hú, most hogy menjünk a temetísire? -

Semmi baj – mondta a közbülső fiú

- , van neki egy olyan köpennye,

beletakaródznak akkor, ott lesznek mindjárt. - Nekem meg olyan vesszőm van - , mondta a legkisebbik királyfiú - , ha megérintem, feltámad a királykisasszony! 69

Azonmód a fiúk a köpenybe burkolództak: - Hipp - hopp, ott legyünk a királynál! Ippen már szögeztík a királykisasszonyt le. Mikor bementek, odamennek, a legkisebb királyfiú megérinti a lányt, mikó a koporsót levettík. A lány azonmód feltámadt. Felült. - Jaj, de jót aludtam! - Na, aszt mondja a király: - Mit vettél, te fiam? – az idősebbnek. - Olyan szemüveget vettem, hogy mikó a királykisasszony meg vót halva, én megláttam. - Te mit vettél? – kérdezte a király közbülső fiút. - Én meg egy köpönyeget vettem – aszondja - , ha azt mondom, hogy „hipp hopp, ott legyek, ahol akarok”, ott leszek ezzel. - Na, aszondja, te mit vettél, fiam? – mondja a legkisebbnek. - Én meg - aszondja - , ezt a varázsvesszőt vettem. A királykisasszonyt feltámasztottam. - Na, fiam, akkor tied a lányom! Tied a legkisebbik lányom! Mer övé vót a legértékesebb, a nádvessző. Na, osztán lett nagy dínom - dánom, nagy lakodalmat csaptak. A három fiú megnősült. A legidősebb királyfit kapta a legidősebb királykisasszony. A közbülső királyfi a közbülső királykisasszonyt vette feleségül. A legkisebbik jányt a legkisebbik királyfi. Máma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

(KRISZTUS ÉS PÉTER A CSÁRDÁBAN) Krisztus urunk a fődön járt Péterrel. Egyszer Péter azt mondta Krisztusnak, hogy engedjík meg, hogy az asszony dirigáljon az embernek. Hát Jézus Krisztus elintézte, hogy az asszonyok parancsoljanak.

70

Egyszer aztán a két vándor, Krisztus és Péter elindultak szállást kérni. Bementek egy házho. Köszönnek. Az ember főzte a vacsorát, az asszony a kocsmába vót. - Vándorok vagyunk, bácsikám, szállást kérnénk éjcakára! Azt mondta az ember, hogy: - Én nem bánom, tessenek csak befáradni! Várják meg a feleségemet, míg hazajön. Az asszony jött haza a kocsmábúl. Kérdezte, hogy mit keresnek itt ezek az emberek. - Ezek szállást kérnének. Ez a két vándor. - Rendben van – aszondja - , adjál nekik vacsorát. Megengedem, hogy itt hálhatnak. Az emberasszony vacsorát adott nekik, egy szalmát tettek le. Mindjárt lefeküdtek. - Én fekszem kívül! – mondta Péter. - Jól van, Péter, aludjál kívül! Az asszony részeg vót, ki kellett neki menni. Megbotlott Péterbe. Elővette a gyúrófát, jól elverte Pétert a gyúrófával. Amikor az asszony lefeküdt, Péter észrevette, hogy mán alszik, azt mondja Krisztusnak: - Uram, úgy meguntam kívül! - Gyere, Péter, feküdjél belül! Az asszony, mikor kiment, megint felkőtt: - Megvertem a külsőt, most megverem a belsőt is! Elővette a gyúrófát, megénten ellátta Péter baját. Reggel, mikor felkeltek, megköszöntík a szívessígit az asszonynak. Kimentek, aszonta Péter: - Uram, csak még egyszer add vissza, az ember dirigáljon az asszonynak! Azóta az ember parancsol az asszonynak. (KÉT TESTVÉR)

71

Egyszer Krisztus urunk Szent Péterrel a fődön jártak. Mondja Jézus Péternek, hogy próbáljunk meg, az emberek milyenek a fődön, hogy milyen hűségük van a gazdáknak. Odamentek, mint két vándor a kapásokhoz. Kapált tizenketted magával egy gazdag ember. Péterék odaállítanak, hogy űk vándorok, megszomjaztak, egy kis vizet kérnének. Azt mondja a gazdag ember nekik: - Ű bizony nem küld el senkit a kútra! Ű nem azért tűr napszámost, hogy maguknak hozzon vizet. Tessík menni, majd isznak, ahun találnak. Ezek aztán elindúltak, otthagyták a gazdag embert. Aszondja Péter: - Uram, amoda kapál egy szegény ember, szegíny ember lehet az, kivette kapálni a feleségit is. A férj egy uraságé vót, de három kataszteri hódat kaptak, tengeri fődet, és kapálták, kapálták fizetlen, még kivitték a gyereküket is. Odamennek ahho is, hogy űk szomjasok, mint vándorok, egy ital vizet kérnének. A szegíny asszony szaladt mindjárt a kordáért, ki akarja önteni. Jézus intett, ne öntsen vizet. Iszunk mi úgyis! Hát ezek ott ittak, ahun leltek vizet. Ittak, ahun akartak. De űk próbálták a nípet, hogy milyenek a fődön. Hát aszondja neki a szegény ember, az a kódus: - Nízz ide, nízd csak milyen szép kisgyerek az! Ilyet nem tud teremteni a jó isten se! Péter azt mondja az asszonynak: - Nézzél már félre! Az asszony félrenézett, hát látta, hogy mindjárt kér gyermek mellé egy másik gyermeket is szereztek. - Na, mondd meg asszony, melyik az idesanyja gyermeke? - Szent Isten! Uram, ezt nem tudom megkülönböztetni – mondja. – Ezek olyan egyformák, mint két alma, ez a két gyerek. Nem lehet semmirűl megismerni űket. Azt mondja Péter Jézusnak: - Uram, engedd meg, annak a gazdag embernek tizenketted magával, ne kapáljík annyit, mint ezek ketten kapálnak! 72

Vágta a kapát a gazdag ember, nem haladt semmire se máma. Nem haladt a munka. A szegíny meg annyit kapált, mint a gazdag tizenketted magával. A három kataszteri hódat mind megkapálták. Pedig rövid kapája vót. - Jaj, szent isten! – aszondja, így haladtunk, ennyit kapáltunk! – aszondja szegíny asszony - , de nem tudom, hogy melyik az én gyerekem. - Ne búsulj, ha az egyik felnő, felnő mind kettő. – mondta a szegény ember. Úgy is vót. Hazavitték a két gyereket. Ápolták, felnevelték. Iskoláztatták. De a két gyerek nagyon csintalan vót. Az egyik vót Húgó, a másik meg Búgó. Így hívta az asszony a két gyereket. Egyszer összeverekedett a két gyerek. Azt mondta a szomszédasszony:

-

Szomszédasszony, verje meg a fiát, mert én megverem! Erre az asszony: - Én nem verem meg senki gyerekit! - Hát mír nem veri meg? - Mer – aszondja – én nem tudom, hogy melyik az én gyerekem. Én nem bántom senkiét. Verje meg maga! - Szomszédasszony, meg akarja tudni, hogy ki a maga fia? - Nem – aszondja - , de nem bánta az asszony, ha megtudta. - Mikor jönnek haza a gyerekek, az ebídet megfőzi, mondja azt, hogy aki én gyerekem, jőjjön enni. A két gyerek közül az egyiknek nem köll az étel. Igen ám, az asszony úgy is tett: - Aki a mi fiúnknak gondolja magát, jöjjík enni! Jön ki az egyik kisgyerek sírva. A másik gyerek is megyen kifele, indul ki. Akkor hiába mondta az asszony már: - Gyere fiam, egyél te is! – a fiú elindult. - Na, testvérem, nekem mennem kell – aszondja. – Én meg ha bajban leszek, az az eperfa ki fog száradni. Mikor az kiszárad, azonnal indulj utánam testvér! Elbúcsúztak egymástúl. Ment a fiú hetedhét országon keresztül, az Óperenciás tengeren is túl. Egyszer beér egy nagy erdőbe. - Milyen jó volna – aszondja – három kutya segítőtársnak! - Ahogy azt kimondta, három kutya körülvette. Most már nem fél senkitül, ű megyen akárhová, szerencsét próbálni. 73

Ahogy megyen – aszondja - , milyen jó vóna egy lú neki. Mindjárt odatermett egy táltos, az isten adta neki. Azonnal a lú emberi hangon megszólalt: - Kedves gazdám, ülj a hátamra! A kutyák utánamentek. Mentek túl az Óperenciás tengeren, egészen a vörös tengerhe. Ott a vörös tengeren egy aranyhíd vót. Aranybúl - ezüstbűl a deszkája. A lú azon megbotlott. - Na, édes gazdám – mondja - , hogy ű cseppet se mén tovább. – Itt a kantár, tedd a híd alá! Egy arany deszkát felszakított a fiú, alátette a kantárt. A lú a vízen átment. - Ha kellek, ezt a kantárt megrázod, én azonnal idetermek! A lú elrepült, a fiú bement a városba. Aszondja: - Állok szógálatot keresni! A királyfit megfogták asztalinasnak. Ott a királynak vót három szíp jánya. Igen ám, de a városnak nem adott vizet egy sárkán. Mindig kellett neki adni egy jányt, hogy adjon vizet. Ki kellett vinni a jányokat a hármas határba, úgy adott a sárkán a városnak vizet. A város be vót gyászba borítva. A király kihirdette, aki megmenti a várost, meg az ű három jányát, nekiadja fele királyságát, meg egy jányát. Igen ám, de a tizenkét fejű sárkán megparancsolta a királynak, hogy a jányát vigye ki a hármas határra. Vége különben az országnak, vége a királynak is! Nem vót mit tenni, a király a jányát azonnal kivitte a hármas határra. Hintóba tették a királyjányt. Az asztalinas meg fogta magát, azt mondta a fiúknak:

-

Szógájjatok helyettem, elmegyek a városba, vásárolni akarok valamit! – azt mondta. – Addig szógájjatok helyettem! Hívja a lovát. Rögtön kiszaladt a fiú, megrázza a kantárt, azonnal jön a táltos: Édes gazdám, parancsoljál! Kirepült a táltos a hármas határra. A király meg ott ült a dombon, és sírt. De látta, hogy a királykisasszony mentve van már! Jön is rögtön egy gyönyörű szíp huszár. Kirántotta a kardját, kard ki hüvelybűl! Olyan erős vót a fiú, hogy minden csapással csak úgy repült a feje a sárkánynak. Leverte.

74

Akkor leugrott a lovárúl, a királyjány megölelte, megcsókolta, és levágta a nyelvit a sárkánynak. Eltette a tarsolyába. Ellovagolt, otthagyta a jánt. A ján szípen hazament. Lett nagy öröm a városba. De nem sokáig tartott az öröm. Berepült a nyíl. A huszonnégyfejű sárkán belőtte a nyilat, hogy a király közbülső jányát is vigye a határra. Ha nem viszi, vége az országnak, a királyt is elpusztítja jányostúl. Megijedt a király. Nem vót mit tenni, azt a jányt is betette egy hintóba, kimentek a határba, a hármas határba. Otthagyták. Megint este azt mondta a fiú a társainak:

- Fiúk, még mindig van dógom,

vásárolni való a városba még. Szógájjatok helyettem! - Csak menjél nyugodtan, majd elvégezzük a dógodat! Csak menjél! Repült, repült el a fiú a tátossal, mint a gondolt. Mint a forgószél. Ott is vótak a hármas határba. Kihúzza a kardját megint: - Ne fílj királykisasszony, mentve vagy! Kihúzta a kardját. Jött a huszonnégyfejű sárkán, ropogtak a fák. Kihúzta a fiú a kardját. Le is vágta mind a huszonnégy fejit a sárkánnak. Levagdalta. Akkor a nyelvit a sárkánnak levagdalta mindet, bele a tarsolyába. Elköszönt a jántúl. Visszaszáguldott a lovával. Az aranyhíd deszkáját felvette, alátette a kantárt. Visszament a kastílyba. Nagyon örültek a királyi várba, hogy most már a huszár megmentette a király két jányát. De csak egy napig tartott az öröm, mert másnap már küldte a harminchatfejű sárkány a nyilat. Azonnal vigye a király a legkisebbik jányát is ki a hármas határra. Ha nem viszi ki, vége az országnak, elpusztítja a királyt mindenestül. Megijedt a királykisasszony: - Édes apám, én nem érdemlek annyit, hogy értem annyian meghaljanak, hadd fogasson hintóba, mert én vagy meghalok, vagy jön a mentő. – Ű hazahozza a vitézt! – (gondolta). Azt mondja a két nínje, hogy egy szíp huszár mentette meg űket. – Hát pusztulni kell lovastúl, ha nem jön az a huszár! 75

A fiú megint csak úgy csinált. A kantárt elővette, repültek a tátossal a hármas határra. Akkor leszálltak a lórúl. De akkor a fiú elaludt, mert három iccaka nem aludt. Aztán ott simogatta a ján. A sárkán jött. A királykisasszony meg nem merte felkőteni a fiút. Elkezdett sírni. Keservesen hulltak könnyei. Ahogy hullottak, mint a parázs tűz, úgy égette az arcát a könny a királyfinak. Mindjárt fölugrik, csihé - puhé, csak addig verte, míg le nem verte a harminchat fejű sárkánt is. Csak úgy dübörgött a főd, folytak a patakok. Úgy folyt a sárkán vére. A fiú megcsókolta a jánt, elköszönt tűle, visszament a tátossal, visszarepült a házba. Mikor hazaértek, ott már nem vót mitől félni, ott vót ivóvíz is. A király kihirdette, hogy aki azt a jányokat megmentette, jelentkezzen nála, nekiadja fele királyságát, meg a feleségül adja, amelyiket választja a vitéz. Aztán vót egy csúnya, rohadt, ragyás katona. Ment szabadságra. A városba elolvasta, hogy jelentkezzen az a vitéz, aki a sárkányokat levágta. Ahogy a vitéz szídelgett, meglátta a sárkányokat a hármas határba, kapta magát, levágta a nyelvit a sárkányoknak, mert ki vót írva a városba, hogy bizonyítványt vigyen arrúl, hogy legyőzte a sárkányokat. Elment a királyho, jelentkezett. Hát nem vót más jelentkező! Csúnya vót, ragyás a katona. Megijedtek a királyjányok. - Szent isten, űk olyan szípnak látták, vagy csak iccaka vót olyan szíp? Most csúnya vót az orra, csúnya veres. Jelentkezik a katona a királynál. Azt mondja a király: - Bizonyítékot kérek! Mutatta a nyelveket a katona. - Kérem, aszondja a király, válasszon vitéz úr, amelyiket akar! A katona a kisebbik jányt választotta. A kisebbik jánya a királynak meg majd meghalt. - Jaj, istenem, aszondja, ilyen orrú, ilyen huszár! Ű olyan szípnek látta, napra rá lehetett nízni, de őrá nem! 76

Nem vót mit tenni, hozzá kellett menni. De vót dínom - dánom! Folyt a lakodalom. Igen ám, de a fiú látta, hogy mindjárt baj lesz. Azonnal kiment a vízhez, elővette a kantárt, megrázta, mindjárt egy szíp őtöny ruha, meg egy huszárruha előkerült. Bement a királyhoz. Akkor nízett a király: - Miért nem szótál, fiam, hogy te vótál a megmentőm? A jányok, a király jányai is mondták: - Apánk, ez a mi igazi megmentőnk! Aszondja a király: - Majd megtudjuk! Jól van, fiam, bizonyítsd be! A fiú megmutatja a bizonyítványt, a nyelveket. Akkor derült ki, hogy a ragyás katonáé mind csonka nyelvek vótak. - Mit vállalsz magadra? – kérdezte a ragyás katonát a király. – Mit kívánsz? Azt mondta a ragyás katona a királynak, hogy vetesse le a fejit. Hogy húzassa karóba, valahova ki kell tűzni a fejit a városba. - Magadra ítíltíl! – mondta a király. - Lefejeztette a király a ragyás katontát. Karóba húzatta, a fejit kitűztík a vár kapujára. Akkor aztán vót nagy lakodalom, múlatság, a király összehívta a hercegeket, bárókat. Három hétig mindig tartott a lakodalom. A lakodalom után megesküdtek. Azt mondta a feleséginek a fiú, most már ű elmén vadászni. Na, elment vadászni. Ment szípen befele, megyen befele az erdőbe. Ottan előtte egy őz felugrott a királyfinak. A királyfi puff! Rálőtt. Nem érte. Lűtte, de eltűnt az őz. Majd aztán iccaka eljött az erdő közepére. Ott egy nagy tűzhely vót. Majd ű vacsorázik, mert este vót mán. Az őzet nem tudta megfogni, mert az őz boszorkány vót. Mikor süti a tűzhelynél a szalonnát, egyszer szól le a fáról valaki: - Hú - ú - ú - ú, de fázom! - Gyere le, ha fázol! – aszondja! - Nahát, itt van három szál szőr. Tedd rá a kutyáknak a hátára! A szegény rátette a kutyák hátára. A kutyák kővé váltak. 77

A vén asszony mondja, mikor lejött a fáról: - Én sütöm a békát, te sütöl szalonnát! Majd én eszek szalonnát, te eszel békát! - Ebbül ugyan nem eszel! – mondta a királyfi. A vén asszony jól szájon vágta a békával a királyfit. Mindjárt a kutyák azonnal kővé váltak, a királyfinak meg levágta a nyakát. Megölte a királyfit. Odatette a tűz mellé, le. Abbúl is lett egy mázsa kű. A két fiú, mikor elköszöntek egymástól, az egyik otthon maradt. Látja ám otthonmaradt fiú, hogy az eperfa kiszáradt. - Édesanyám, mennem kell! Siratták az anyjáék: - Ne menj el, fiam! - Mennem kell, mert a testvérem meghalt. Nem bírom el, nekem azt meg kell keresni! - Feltarisznyázták a gyereket, felpakolták, hogy menjen hát világra. Elindult, ment, mendegélt. Egy erdőbe ért. - Istenem – aszondja - , de jó vóna nekem három kutya segítőtársnak! Mindjárt ott termett a három kutya. Olyan, mint egy kemence, olyan kutyák vótak azok. Mindjárt ott termett a lú, megszólalt emberi hangon: - Édes gazdám, állj be a király szógálatába! Huszárruhába menjél be! – aszondja. Megyen be. Huszárruhába megyen be a városba, a királyi kastílyba. Hátha itt van az ű testvírje, megtud róla valamit. Az asszony meglátja. Szalad neki. Már vót egy kisgyereke is. - Ölelj meg! – mondja az asszony a fiúnak. -

Hát a fiú taszítja el magátúl. Nem lehetett űket, a testvéreket egymástúl

megkülönböztetni, hogy melyik a Húgó és melyik a Búgó. Olyan hasonló két gyerek vót. Taszította el magátúl az asszonyt. Amint találkoztak, hát lefeküdtek, de Búgó rakta közébük a kardot keresztbe. Olyan kard vót: önműködő. Az asszony azt mondja, hogy ű megöleli. De a kard levágta akkor a kezit. Ű csak megpróbálja, akkor mindjárt lekapta a kard az ujját. Nem tudta megölelni az urát. 78

- Látom, megvadult, oda vót a vadászaton. Biztosan megvadult. – mondta az asszony. Akkor tudta meg a fiú reggel, hogy a testvírje eltűnt a vadászaton. Ű is mindjárt fogta a puskáját, ű is elment. Három napbúl állt egy esztendő. Ahogy felnyergeli a lovát, kimegy az erdőbe vadászni, hát egy őz hirtelen felugrik előtte. Felkapta a puskáját, lő rá. Az őz felugrott. Hajtja, hajtja, hajtja, de nem tudja elérni. Megállj, gondolta megába. Addig hajtotta, míg elér arra a helyre is. Ippen arra a tűzhelyre talált, ahun a testvérje tanyázott. Nahát, ű itt megvacsorázik. Nízte a köveket, ott van három kű, maradéka bátyjábúl. Rakta a tüzet, veszi a kanalat, szalonnát. A fáról megszólalt valaki: - Hú - ú - ú! De fázok! - Gyere le csak, ha fázol! - Lejönnék – aszondja. – Itt van három szál szőr! A kutyáknak rakd a hátokra! Rakd rájok! Igen ám, a fiú belerakta a tűzbe. Az öregasszony meg leszállott szípen. Aszonta az öregasszony: - Majd én sütök békát, te sütöl szalonnát. Én eszem a szalonnát, te meg eszel békát! - Na – aszondja - , te ebbül nem szel! Jól szájon vágta a szalonnával a királyfi a vín boszorkányt. Fogjátok meg! A kutyák megmarkolták a vín boszorkányt, csak úgy sikoltott. Vette osztán ki a kardját a fiú. - Tarts meg az íletemet, feltámasztom a testvéredet! – Könyörgött a boszorkány. A vín boszorkány feltámasztotta a testvérjit meg a kutyákat is. Mindjárt összeölelkeztek ottan. Mennek hazafelé. A két testvér elmondta, hogy mi történt. Igen ám, amikor a vín boszorkányt elpusztították az erdőbe, egy nagy feneketlen tó lett belőle ottan. A tóban gyönyörű szíp halak úszkáltak. Mentek hazafele. Amint a

79

két testvér hazafele ballagnak, hát a város megint be van gyászba borítva. A király, hogy elveszett. Gyászolták a királyt, hogy elveszett. Az iskolás gyerekek meg meglátták, hogy egy király ment el, két király jön. Kiabáltak is: - Egy király ment el, két király jön! Meghallotta a király meg a jány is. Szaladnak kifele. A jánya viszi a gyereket kifele. A két vitézt nízi, nem tudta megismerni a király, hogy melyik az ű veje. Azt mondja a vín király: - Fiaim, aki elismeri, hogy ez a gyerek az ű fia, az ű felesíge, az vegye le a kalapját! Hát az egyik levette a kalapját. Akkor ismerték meg, hogy az az igazi király. Akkor lett nagy dínom - dánom, nagy lakodalmat csaptak, máma is élnek, míg meg nem haltak. ( A CSODAMADÁR) Egyszer vót egy szegény ember. Annak a szegény embernek nagyon sok családja vót. Annyi vót, mint a rostán a lyuk. Alig tudta megszámolni a gyerekiket. Egyszer mán megint született neki két kisgyermekek. Két iker. Azt mondta a szegíny ember: - Most mán kit kellene híni komába? Elhívjuk a leggazdagabb embert a falubú. El is mentek ehhe a gazdag emberhe a felesígivel. Elvitte a két gyermeket. Megkereszteltík űket. Elvitték a templomba, osztán megkeresztelík a két gyermeket. Nagyon szegínyek vótak. Azt mondja a szegíny ember, hogy ű, ha lesz píz, megfizeti a fáradságokat. Igen ám, abba az időbe az a gazdag ember nagy vadász vót, hallotta ű is az öregektűl, az erdőbe hogy van ott egy ilyen meg ilyen madár. Ilyen szíp tollú madár, ilyen szíp hangon szól. Aki aztat megfogja, lelövi, annak a zuzzát, máját külön megsütik, aki aztat megeszi, minden éjcaka egy - egy aranyalma nő a feje alá. Az az alma tiszta arany lesz. 80

Hát osztán a gazdag ember azt mondja a felesíginek, hogy: - Anyja, éngem készíts el, adjál nekem a tarisznyámba ennivalót! Elmegyek vadászni. El is ment a gazdag ember, ment hetedhét országon is túl. Ahogy ment a rengeteg erdőbe, szídelgett, hát megtanálta azt a szípen szóló madarat, amit neki mondtak, ilyen meg ilyen a tolla. Lelűtte. Elvitte haza. Oda vót az három hétig az ember, míg hazajött. El vót fáradva. Na, most aszondja: - Megleltem azt a szípen szóló madarat, akirűl sokat meséltél. Eztet nékem – aszondja – főzzed meg, külön a zuzzát, külön a máját! Kíszülj fel – aszondja - , meg fogom enni! Úgy is vót. A gazdag ember lefeküdt. Aludt. A két kisfiú eljártak a keresztanyjukho, keresztapjukho. Mán megnőttek. Három - nígy évesek vótak a gyerekik. A két kisgyerek beszílgettek, keresztanyám, keresztapám. - Csitt – aszondja az asszony - , nem szabad beszílni! Alszik keresztapád! Az asszonynak meg dóga vót, hús meg sűtt a sparheten. A gazdasszony meg kiment vízír, addig a két gyerek lehúzta a lábost a sparhetrűl. Odahúzta a lábost. A két kisgyerek megettík a húst, a zúzát, meg a máját. Mire bejött a keresztanyjok, hát: - Szent isten, mit csináltok tik ott? Kezükre rávert egy kis vesszővel. A gyerekek elmentek haza. Ríva. Ríttak. - Na, mi baj van, fiaim? – aszondja az apja a gyerekeiknek. - Idesapám, jaj, keresztanyám megvert bennünket! – aszondaj. - Mír vert meg? - Nem tudjhuk – aszondja. - Na, rendben van – aszondja - , fiaim, biztosan kárt csináltatok. A gyerekek szalmán feküdtek sorba mind a vacokra. Nem vót nekik ágy a gyerekeknek. Majd egy hét múlva az anyjok megigazítja a szalmát, rázott nekik bele szalmát. Jó idő vót. Május eleje vót. Az ember mg kint fonta a kosarakat. Az ura. Az asszony rakott bele szalmát, igazította a vackokat. Hát meglátja a sok aranyalmát a gyerekeknek a feje alatt. 81

- Jaj, nízzed mán – aszondja - , kincs van a házunkba. Gyere be hamarabb! - Ugyan, hogy lenne a mi viskónkba olyan nagy kincs? Hát, mikor bemegyen, látja, hogy egy - egy aranyalma a feje alatt a gyerekiknek. Megijedt a szegíny ember, szent isten, micsoda e. Reggel nem tudták, mit csinájjanak. Az ember elment a papho. Arannyal fizetett. A pap felváltotta. Adott írte rengeteg aprópízt. Akkor elmentek a bótba vásárolni. Mindig aranyat vittek. Mindig vót. Mindig aprópízt kaptak sokat. Elmentek a vásárra ruhát venni nekik. Mindig aranypízzel fizettek. Annyi vót mán az apró arany, hogy nem tudták a pízt megszámóni. Azt mondja a kisgyerek, ahogy átküldtík, a gazdag ember felesíginek: - Adja ide, keresztapám, a víkát! - Mit mírhetnek ezek az ű víkáján? – gondóta a gazdag ember. - Aszondja néki az asszony mindjár: - Kátrányozzuk be a fenekit a víkának! Hát mirtík a pízt, hat víka aranpízt mírtek ki. Vitte vissza a gyerek a víkát. Egy aranpíz odaragadt a víka fenekire. Nem látták, nem fordították fel. Mikor a gyerekek hazaviszik a víkát, megköszöntík: - Nízzük csak, hogyan néz ki ez a víka? Nézi erre - arra a gazdag ember! – Hát ezek pízt mírtek! Erre azt mondja a gazdag ember: - Ezeknek nőtt az aranyalma a fejük alatt! Akkor mondta a felesíge: - Te, mikor aludtál, én tígedet felkőtöttelek, megfőztem egy tyúkot. Te a tyúknak etted meg a máját. A két kisgyerek meg ellopta a lábosbúl. Ezek ettík meg. Nem mertem neked megmondani, de most bevallom – aszondja. Elment a gazdag ember a szegíny emberhe: - Komám – aszondja - , mit mírtek evvel a víkával? Azt mondja a komja nagy büszkén: - Megmondom én, komám! Megmondom, hogy mit mírtünk! Pízt! Komám – aszondja - , itt minden iccaka egy aranyalma nő a gyerekeiknek a feje alatt. 82

-

Komám – aszondja a gazdag ember

- , ezek a gyerekek az ördöggel

szimulálnak. Nem fél, komám, hogy bajba kerül? Van mán a komámnak elíg píze – aszondja - , pusztítsa el – aszondja – a két gyereket! Hát mit gondol komám, ezek megnőnek, a komámat is az ördögök elviszik! Milyen bajt okoznak ezek a komámnak, a komámasszonynak is! Elhatározta a szegín ember, hogy a két gyereket kiviszi az erdőbe azzal az ürüggyel, hogy mennek nyulat fogni. Felkőti a két kisgyereket: - Keljetek fel, fiaim, megyünk az erdőbe fát szedni! Fogunk kisnyulat. - Ó, idesapám, idesapám, megyünk! -

Az anyjik feltarisznyázott, sütött nekik pogácsát, kalácsot. Elvitte a két

kisgyermeket ki az erdőbe az ember. Kivitte az erdő közepire. Addig mentek reggeltűl, míg egyszer este lett rájok. Szípen beesteledett. Akkor az ember szedett egy csomó fát. Összefogja. Nagy tüzet rakott, meggyújtotta. - Na, fiaim, most mán jók legyetek, én meg – aszondja - elmegyek nektek vízit! - A két kisgyerek hozzáfogott enni. Ettek a gyerekik. Mán nem győztík a vizet várni. A Tűz meg kezdett szípen lehangolódni. A két gyermek elálmosodott. Az erdőbe elkezdtek iccaka kiabálni ífil fele:

-

Isapám, isapám, isapám! –

jajgatott a két kisgyermek. Az erdőkerülő, az erdész az erdőt kerülte. Figyelmes lett: - Micsoda ricsaj ez? Ott az erdész azt mondja: - Már kerülöm húsz éve, de még ilyet – aszondja sose hallottam, ilyen kurjongatást ebbe az erdőbe. Mi lehet ez. Ez nem állat, se nem emberi hang vóna. Nem tudom. Mer a gyerekek el vótak keseredve. Elrítták magokat, hát nem tudta jól felvenni az erdész a hangot. Az erdész arrafele ment, ahun a két kisgyerek sivalkodott. Ahogy megy az erdész, meglát egy tüzet messzirűl. A két elaludtak a fődön, mire odaért az erdész. Egyik erre, másik arra aludtak. Odamén az erdész. Nagyot nízett. -

Szent isten, két gyerek! Ezeket itthagyta valaki, hogy szedjík íjjel szét a

vadállatok. 83

Mindjárt leszállott a nyeregbűl, odakötötte egy tőgyfáho a lovát. A két kisgyerek elkezdett ríni: - Hun van idesapám? Hun van idesanyám? - Idesapám mondta, hogy elmegyen vízir. De még mindig nem jött el a vízzel. - Ha elment, fiaim, ne várjátok azt mán vissza! Ne várjátok vissza apátokat! Mindjárt a két kisgyermeket az ölibe vette, feltette a tőgyfára. Ű akkor felült a nyeregbe, az egyik gyereket letette a tőgyfárúl az ölibe. Mind kettőt odaültette elébe. Elment haza lúháton az erdészházho. Ott mondja a feleséginek: - Nízzed csak, anyja, micsoda szíp két gyermeket hoztam! Egyforma ez a két gyerek, mint a nyúlszar! Nem lehetett megismerni, olyan két egyforma kisgyerek vót. Két iker. Azt mondja az erdész mindjárt:

-

Szent isten, úgysincs nekünk családunk!

Felneveljük űket! Az asszony mindjárt teknőbe űket. Szípen megfürösztötte a két kisgyereket. Rájuk adta az ura hálóingit. Lefeküdt a két kisgyerek. Ágyat vetett nekik. Paplanos ágyba betakarta üket. A két kisgyerek elaludt. Reggel, mikor kelnek fel, a két kisgyereknek kísz a reggelije, igazítottam az ágyat az asszony, veti meg a felesíge az erdísznek, hát látja, hogy két aranyalma van a fejek alatt. Mindjárt szól az urának: - Gyere csak – aszondja - , apja, mit látol? Na, nízzed, akit te hallottál a régi történetbül, olvastad a könyvekbül, hogy milyen madár van az erdőbe. Aki azt megfogja, megeszi a zúzát meg a máját, annak aranyalma nő a feje alatt. Ezt a madarat valaki meglűhette. A két gyereket valahogy ellopta. Ezek ehettík meg, és nem tudták, mi van a gyerekekkel.Megijedtek. Rögtön tiztázta az erdész, hogy a két gyereket azír rakták ki az erdőbe, hogy egyík meg a vadállatok. Hát osztán nem ijedtek meg tülle. Felneveltík a két kisgyermeket. Ment az erdísz vásároni szíp ruhákat, kis kocsit, kis puskát, kis autot, kis biciklit, kis nyulat. Mindent vett nekik játíkba. 84

A két gyerek növekedtek. Az erdísz iskoláztatta a két gyereket. Kis lovat vett nekik. Lúháton jártak az iskolába. Hintóval, kis kocsival. Mindenféle vót nekik a két kisgyereknek.Telt is aranbúl. Na, mikor elítik azt az időt, mikor vótak tizennyóc évesek,betőtöttík a tizennóc ívet, tizenkilencet. A gyerekek lettek húsz évesek. Akkor megmondja az erdész:Fiaim, én nektek nem vagyok idesapátok! Én csak nevelőapátok vagyok. Na, menjetek cserencsét próbálni! Igen ám, puskát, kardot vett a gyerekeknek. Mind a kettőnek. Vitézek lettek. Megy a két gyerek Azt mondj nékik az apjok, a nevelőapjok:Vigyázzatok, mikor megháltok, nektek mindig egy aranyalma nő a fejetek alá! Akkor árulta az erdísz. Kimentek az erdőbe, elértek azt a nagy tőlgyfát, magosan nagy fát azt mondja , az út kétfelé vezet.Együtt ne menjetek! Aszondja. Az egyik menjen jobbra, a másik meg balra! Itt van nektek egy bicska! Azt szúrjátok bele a fába!Amelyikőtök meg visszatér valamikor ahho a fáh, húzza ki a bicskát!Ha bicska azt mondja tiszta lesz, akkor nincs bántodása. De ha a bicska meg rozsdásodik, akkr az egyiknek baja van. A másik menen egítségire. Úgy is vót. A két testvír odamentek a fa alá. Elköszöntek egymástúl. Egyik ment jobbra, a másik balra Aki ment balra, az mindjárt beért egy királyi várba. Egy városba afiú. A másik meg tovább barangolt. Mikor ment az úton, hát a fiú micsináljjon, ment arra egy kis nyúl, a puskát levette, lelövi a fiú. Meg szólal a kis nyúl emberi hangon: Megállj cak aszondja ,mert segítőtársad leszek! Ne bántsatok! Megy tovább. Akkor megint jön vele szembe egy medve. Azt is le akarj lűni. Az is emberi hangon megszólal: Ne bántsál , aszondja , segítőtársad leszek én neked! A fiú ment mendegélt. Beért egy királyi várba, az állatjával. Ételt, italt kért az állatoknak meg magának 85

Azt kérdezte a kocsmárostúl: Kocsmáros úr, az a város mír gyászol? Felsóhajt a kocsmáro: Mikor egyetlen egy kút van a városba, úgy ád vizet a sárkán, a tizennígy fejű sárkán aszondja , minden nap egy hajadon jányt adnak neki. Most a királynak a nagyobbik jányát viszik. Azt mondja a fiú, ű aztat megmenti, azt a jányt. Hát menjen, vitéz úr aszondja, mert mán viszik a jányt a város szílire. Viszik kifele oszt a jányt A fiú elköszönt kocsmárotúl. Kiment. Ott várta a sárkánt. Na, viszik osztán a jányt. Kísírte a menet. Menyasszonynak - vót őtöztetve. Igen ám, de mikor a tüzet okádta a sárkán, mindenki elszaladt, a pap meg imádkozott, hogy valaki csak megmentené azt a királyjányt. Midenki elszaladt, majd egy cigány meg felment egy fára. Onnat nízte, hogy a fiú hogyan harcol a sárkánnyal. Éles kardja vót ám a fiúnak. Olyan kard, hogy mindenkit legyőzött vele. Önműködő kard vót. Kihúzta a kardot fiú. A kis nyúl kiugrott, a medve ütötte a sárkánt, hogy nem tudott mozognyi. A fiú ütötte - verte a sárkánt. Legyőzet. Akorr leültek a fa aál. Nagyon elfáradt a fiú. Az állatok is mind lealudtak. A jánt meg vitte magával. Igen ám, amikor mentek haza, azt mondta a cigány a királyjánynak: Én mentettem meg az íletedet! Ha azt nem mondod, megöllek! A jány meg megijedt, hát elvállalta, hogy cigány mentette meg. Mentek hazafele. A kocsmáros csak nízte, hogy hát nem az a vitéz, aki űnála vót. Nem az mentette meg. Más viszi a jányt. Az állatok felíbrednek. Níznek szíjjel az állatok: Sent isten, az ű gazdájok meg van halva! Az állatok felíbrednek, a kis nyúl felugrik: hogy az ű kis gazdájok meg van ölve. De kellene szaladni ílesztő - forrrasztó fűír! A kis nyúl elszaladt az erdőbe. Hozta az élesztő - forrasztó füvet. Összeragasztották a nyakát a fiúnak, rögtön az állatok.

86

A fiú hazament a városba palotába. Ottan elmondta, hogy ű mentette meg a sárkánytúl. A cigányt kidobták a kastílybúl. Nagy lakodalmat csaptak. Hát ahogy állt a lakodalom, megesküdtek. Hát ez a fiú azt mondja a feleségének, hogy ű elmén vadászni. Felült lúhátra, ment vadászni az erdőbe vadat, hogy megnézi ű a sárkánt, micsinál ű, ahun agyonvágta. Hát ott egy boszorkány egy mínes lúval hordta a sárkánynak a húsát. Az öregasszony meg lovagolt. Seprűn lovagolt. Ha hordod nekem a húst aszondja , akkor adok neked víka aranat! A fiú elvitte a húst. Húzatta lúval. Mentek be az erdőbe. Egy várhoz írtek. Ott a kapu kinyílott. A húst lehánták. Mikor odamennek, bemennek egy szobába. Na, gyere be, fiam! Aszondja. Az állatoknak ott van egy varázsvessző. Csak ints rá a kutyákra! Ráintett a fiú. Mind kővé változtak. Akkor az öregasszony, a boszorkány ráintett a fiúra: az is kővé válott. Hát osztán ez a másik fiú meg visszajött ahho a fáho, kihúzta a bicskát, hogy itt járt mán. Hát rozsdás vót a bicska. Mindjárt elindult a testvírje után. Elért abba a városba, ahun gyászolták a várost. Hogyne gyászolták a várost, mert a királynak a legkisebbik jányát kellett kivinni. Most jött a huszonnígy fejű sárkán. Úgy adott a városnak vizet. Hát amint bement, megismerte a kocsmáros. Azt hitte, hogy az a fiú,mer olyan egyformák vátak, mint a nyúlszar, az ikrek. Hát megállj, vitéz aszondja , aszondják, hogy nem maga mentette meg a királyjányt, más mentette meg! No, most mán tudta, hogy itt veszett el az ű bátyja. A kocsmáros még nem tudta, hogy a fiú elvette a királyjányt feleségül. Menjünk ki aszondja az útra, hogy ű megmenti a király legkisebbik jányát.

87

Megyen kifele, hát látja hogy kivittík a jányt. A huszonníny fejű sárkán jött. Verte a sárkánt. Legyözte. Levágta a sárkánt. Az állatok meg fogták annak is a farkát, a sárkánnak. Na, jól van. Na, osztán ez a fiú meg mikor hazament, a másik testvíre az erdőbe odament, bement a kocsmába, hogy mit gyászol a város. Magát gyászolja a város, hogy meghalt. Éngem gyászol a város? Mindjárt tudta, hogy a testvírje járt mán benn. Megyen be a királyho, hát látja, hogy mi törtínt. Nem vót űnki felesíge. Aszondja az asszony: Már megint mísz vadászni? Most gyütél a vadászattal, megint, mísz? Ekkor tudta meg, hogy az ű testvírje itt járt. Vadászattal tűnt el. Ez is lóra ült. Kilovagolt, kiment, ahun a sárkánt levágta a bátyja. Hát ott vót megint az öreg boszorkány. Jó napot, öreganyám! Szerencséd aszondja ,hogy öreganyádnak szólítottál, mert megjártad vóna velem, mint járták annyian! Mit csinál, öreganyám? Kutyáknak aszondja viszem a húst! Egy zsákkal viszel, adok egy víka arant! No, jól van aszondja , viszem. Feltettík a lúra, repültek be az erdőbe, hát azt mondja a vín boszorkány. Gyere aszondja , kimírem az arant. Itt van aszondja , ez a vessző, Üsd le a kutyákat! A fiú vesszőket belerakta a tűzbe. Mikor a vín asszony felmén a padlásra, aszondja neki. Látod, hány fej van a padláson? Kilencvenkilenc! Tiéd a századik! Igen ám fiú felkelt rögtön, a kutyáknak szólott. Az állatok mindjárt megfogták a vín boszorkányt. Azonnal levágta a fejit. Akkor felílesztette a testvírit. Felkőltötte. Vót életvíz. Meglocsolták. Aszonta akkor, hogy aludt. A kastílyt felgyújtották. Egy nagy tó lett abbúl a kastílybúl. Feneketlen tó lett abbúl a kastílybúl. 88

Aszondja néki a testvíre: Már jártam nálatok! Aszondja: Akkor a felesígemmel aludtál? Aludtam aszondja , de nem bántottam a felesígedet. Akkor hiszem el, ebbe a tóba aszondja ha beleugrasz! Hát kapta magát a fiú, beleugrott abba a tóba. Belefulladt. Ha még a tóba bele nem fulladt vóna az én mesém is tovább tartott vóuna! (TÜCSÖK) Vót egyszer egy szegény suszter. Otthon meg nagyon sok családja vót. Annyi gyermeke vót, mint a rosta fenekén a lyuk. Még eggyel több. Azt mondta a szegény suszter, hogy micsinájon ű ennyi gyerekkel, ű elmék, felakasztja magát, elpusztítja. Nem tud ű micsinálni, ennyi gyereknek nem tud ű kenyeret keresni. Ahogy megy a suszter, mendegél hetedhét országon túl, egyszer beér egy királyi városba. A királyi várba pedig ki vót írva, hogy egy tudóst ide felfogadnak. A kis suszter így gondolta, hogy íletibe ű még nem vót tudós. Hát kiadta most magát. A királykisasszonynak egy arany karikagyűrűje elveszett. Nem tudták, hogy hova lett. Hát egy tudósra vót szükség. Odament a suszter a királyi várhoz. A kapus kérdezte, hogy mi járatba vagy?Azt mondta, hogy ű tudós. Akkor aszondja szerencséd lesz, a király mindjárt megfogad. Egy aranygyűrű gyémánttal elveszett. Azt, aki megmondj, hogy hun van a gyűrű, a király hat véka arannyal megajándékozza! Hát ű tudós aszondja a suszter. Azt mondja a király, hogy ha nem tudja megmondani, hogy hol a gyűrű, karóba huzatom, azonnal leveazem a nyakát! Az én fejemet kezedbe ajánlom, én tudós vagyok, meg fogom mondani, de addig nem jósolok, míg nem eszek. Rendben van aszondja a király.

89

A kis suszter, a kis prücsköt bezárták egy szobába. Na aszondja a kis prücsök, a suszter , megnézem, hogy hányfélét hoznak enni. Ment a szobajány, hozza levest. Aszondja: Egy! Megijedt a szobajány. A gyűrűt hárman dugták el. Aszondja a szobajány. Ez csakugyan tudós, hogy ezt tudja! Hát ű pedig számolta az ételt. Megyen a másik, a szakácsné: Én viszem a paprikást! Megyen befelé. Aszondja a suszter: Kettő! Megijedt a szakácsné: Szent isten csakugyan tudja! Most már tud mindent! Megyen be az inas. Nízzük meg, hogy mit mond. Aszondja: Itt van a három! Számolta az ítelt. Nem Tudott az semmit. Megijedtek a tettesek. Szent isten, a tudóssal intézzük el a gyűrűt! Bemennek a suszterhez: Tudós bácsi, mi loptuk el a kisassszonyunk gyűrűjit. Joó helyen jártok. Nahát aszondja , hozzák ide gyűrűt neki! Majd ű elbánik vele! Odaviszik a gyűrűt, futottak, ippen csak bírták. A kis suszter beletette a kenyírbe a gyűrűt. Összegyúrta a kenyeret. A morzsát hányta a kis pulykának. A száz pulykába vót egy öreg nagy kanpulyka. A gyűrűt kenyerestűl elnyelte. Rendben vót, tapsolt a kis suszter. Viszik a király elébe, ha nem tudja megmondani, hogy hol a gyűrű, azonnal levágják a fejét. Felséges királyatyám aszondja a suszter , gyűrűt a királykisasszony elhagyta. Egy öreg pulyka elnyelte, annak a begyibe van. Azt mondta a király: Ha a gyűrű benne lesz, hat véka aranyat kap, és katonákkal viteti haza a susztert. Úgy is vót. Persze, a begyibe vót a pulykának. A király mindjárt azt mondta, hogy felpakolni. A kis suszternek hat véka arany kiméretett. Saját katonáival kísértette hintóban hazáig a király. Igen ám, mikor mennek hazafelé, egy tiszt a lovárúl leugrik, megállott pihenni. Leugrott, és a mezőn felfogott a markába egy tücsköt. Egy kis szaladó tücsköt. 90

Aszondja: Hallja maga, tudós, mondja meg, mi van a kezébe? A kis suszter megijedt. Tücsöknek hítták. Aszondja magának: Na, kis tücsök, most mész a zsákba! Itt van a kezembe! Mondta a tiszt. Ez eddig vót e! AZ ISTEN A HALÁL ÉS A GAZDAG EMBER Vót egyszer egy özvegyasszony. Hát az isten elküldte a halált az égbűl, hogy menjen, annak az özvegyasszonynak a lelkit vigye fel. Le is ment a halál az égbűl, de ahogy bement az özvegyasszonyhoz, megállt, megsajnálta. Két ikergyermeket szoptatott az asszony. Így nem vitte el a lelkit a menybe. Az isten nagyon megharagudott a halálra, hogy miért nem fogadta meg a parancsát, miért nem vitte az asszonyt. Az istent erre harminc évre megbüntette a halált. Mondta neki: Eredj, menjen le a tengerbe, a tengerbűl, a legközepiből vigyen fel neki egy követ. Lejött a halál az égbűl, le a tengerbe, elvitte neki a követ. Aszonta az isten a halálnak: Na, te halál, törd meg csak ezt a követ! Ahogy megtörte a követ, két pici bogár mászott ki belőle. Na,te halál, hozd el csak annak az asszonynak a lelkit! A két gyerek meg, ahogy felnőttek, lett egy püspök, másikból meg szolgabíró lett. Leküldte isten a halált. Megyen, megyen. Nyár közepe,aratás vót. Minden látott ám! Majd egyszer jött egy hintó. Egy nagyságos úr ment az erdőbe. Ott egy jó forrás folyt. Megállott a nagyságos úr. A víz mellet iszik. Ahogy lehajolt a patakho, az erszényit meg kiejtette a nagyságos úr. Teli pénzzel. A cigányasszony meg ment vízér. Meglelte a pénzt. Elvitte nagy örömmel. A nagyságos úr meg észrevette, hogy elvesztette a pénzét. Hogyan menjen visz, oda, ahol ittak űk az erdőbe annál a foránál. Jaj, hátraszaladt a kocsissal. 91

Igen ám, egy szegény favágó ment vízék. Ippen összetalálkozott a nagyságos úrral, ahogy hozta a vizet. Aszonta neki a nagyságos úr: Nem lelte meg az én pénzemet, Elvesztettem a bukszámat. Szegény ember csak szabadkozott: Nagyságos úr, instállom, aszondja, nem láttam itt a nagyságos úrnak a pénzit. Nagyságos úrnak felforrt a vére, és összevissza véresre verte az embert. A halál meg csak nézte, de nem szólhatott semmit se a halál. A halál még csak a pénzér se mehetett. Neki dógozni kellett. Micsináljon a halál, megúnta ott azt a fekvést, elment, mert be kellett, hogy álljon cselédnek, hogy hát keressen valamit. Elment a nagyságos úrhoz, aki megverte azt a szegény embert. A nagyságos úr fel is fogadta a halált kocsisnak. Egyszer kocsival, hintóval mentek a vásárra. Ahogy mentek a vásárra, ahol az a szolgabíró, akinek az anyját felvitte és két kicsi fia maradt, hát az egyikbűl lett egy püspök, a másikból egy szogabíró. Köszönt a nagyságos úr neki. Ő meg egészen melléjük húzott, a halál, hogy hogy majd összeeset a kocsijuk. A nagyságo úr meg megfordult, hogy miért húznak ilyen közel. Már nézte a halál a két gyermeket: Szent isten, hát ilyen nagy emberek lettek ezekből! Az isten jól gondját viselte a két gyermeknek! Na, mennek a vásárra, szóval a cigányasszony, aki a pénzt meglelte, kódult. Kitette a kezét, adjanak bele pénzt. Nagyságos úr pedig azonnal adot pénzt, pedig a találta meg az ű pénzit. Ezt meg a halál kinevette. Mikor bemennek a vásárra, nagyságos úr vásárolt mán egy ruhát, egy csizmát vett. Halál meg kinevette. Nem nyövöd te eztet el! Gondolta magában. Azért, hogy megverted azt a szegény embert, majd ezért viszlek magammal el tígedet a mennybe! Amikor hazajöttek, a nagyságos úr behívatta magához a kocsist. Miért nevette ütet, mikor ű a szolgabírónak köszönt? Mért hajtott ű olyan közel? 92

Azért, mert annak az anyját, annak a lelkit ű felvitte. A mennybe. Felvitte a mennybe, aszondja. És mér nevetted ki, mikor az a szegény asszony kéregetett? Azért, mert a te pénzedet meglelte, és most ő őrizte. Alatta vót. Azér nevettem. Hát, mikor én vettem ruhát meg csizmát, mér nevettél? Felelt a halál: Én a halál vagyok, le vagyok ítélve harminc évre. Most már lejár az időm, nagyságos úr, viszem! A nagyságos úr nem húzza fel a ruhát meg a csizmát! A nagyságos úr mindent ígért, az egész birtokát, hogy ne menjen az égbe, maradjon lenn a földön, a halált meg ingyen tartja, ehetik - ihatik nála, nem kell dógozzon, de a halál megfogadta, hogy nem lesz többé engedékeny. Mátol fogva viszi, ha szegény, ha gazdag. Ekkor mán elvisz mindenkit a halál, ha eljött annak az ideje. A HALHATATLANSÁGRA VÁGYÓ KIRÁLYFI Vót egyszer egy királyfi, aki nem szeretne meghalni, és addig szeretne élni, míg a világ meg még két nap. Elindult a királyfi. Elnevezték halhatatlan királyfinak. Elindult, ment, mendegélt, feltarisznyált, ment hetedhét ország ellen, az óperenciás tengeren is túl, még azon is túl. Ott aztán ráesteledett,lefeküdt egy vad erdőben. Az erdőben estefelé látta a halhatatlan országot, látta a halhatatlan királykisasszonyt, ahun sose halnak meg. Reggel felkőtt, fáradt eleredt útjára. Ment az üveghegyeken túl, egyszer odaér egy nagy hegyhez. A hegyben vót egy nagy nyílás. A nyílásnál egy hatalmas ember olyan nagy ásóval ásta a hegyet, mint maga vót a királyfi. Na, öcsém azt mondja , te hun jársz itt, ahun a madár se jár? Hun járok? Azt mondja. Én keresem a halhatatlan országot. Na, aszondja, ülj ide mellém, ezer év eltelt, míg ezt a hegyet elhordjuk ketten! Itten már elélhetel ezer esztendeig. 93

Elgondolkozott a királyfi. Ezer esztendő? Neki az semmi! Ű tovább szeretne élni a világba. A királyfi istennek hagyta az orjást. Elköszönt tűle. Ott mendegélt rengeteg vadon erdőbe, keresztülbolyongott a királyfi. Egyszer csak egy királykastélyho ért. Benne lakott egy királykisasszony. Vót ott millió tű. Mikor azt elkoptatja, addig még mindig él. Élhet vele ű kétezer esztendeig. Azt mondta a királyfi:

Semmiség az a kétezer esztendő! Én addig megyek, míg a

halhatatlan országot meg nem lelem! A királyfi elbúcsúzott a királykisasszonytól, és tovább ment. Ment, mendegélt, egyszer odaért egy nagy tengerhez. A nagy tenger közepin vót egy nagy vasgép, szarkalábon forgott. Szarkalábon álló kastily vót. Abba lakott egy elvarázsolt királykisasszony. Egy híd vezetett a tengeren keresztül. A huszonnígy fejű sárkány ott állot, őrizte a hidat. De sehogy se jutott. Se repülve, se sehogyse. Úgy elállota az utat, hogy senki oda be nem mehetett. Odament a hídho a királyfi. Be akart indulni. Mindjárt a huszonnígy fejű sárkány megtámadta. A királyfi kihúzta a kardját, nyírta a sárkány fejét. Ahogy csapkodott, medvék támadták meg a királyfit. Egyszer

kinyílott

a

halhatatlan

királykisasszony

ablaka.

Kinézett

a

királykisasszony. Mindjárt intett, hogy a királyfit bántódás ne érje. A sárkány visszabújt, a királyfi rögtön ment befele a kastélyba. Azt mondta a királykisasszony:..Hun jársz itt, te, ahun a madár se jár? Azt mondja a királyfi:…Én kétezer esztendeje, háromezer éve, hogy vándorlok. Mindig kerestem ezt a halhatatlan országot. ..Na, jó helyt jársz, aszondja, itt élhetel, míg a világ, még azután is két nap. Itt sose halunk meg, aszondom. Hű, nagyon örültek, ketten hű szerelmet esküdtek, aztán egymásnak, hogy űk összekerültek, a királyfi a királykisasszonnyal. Megesküdtek, de nem vót senki ott, egy lélek se, csak ketten vótak.

94

Egyszer eszibe jutott a királyfinak, hogy ű elmegyen haza. Elhozza a szüleit is meg az apját, mer annak idején az apjától elszökött. Elhagyta. Elindult. Aszondja neki a királykisasszony: Mi a bajod?Min gondolkozol? El szeretném hozni, aszondja, az apámat meg az anyámat! Szent isten: mondja a királykisasszony , hát mit akarsz?Elmúlt már ezer esztendő, hogy te már utaztál! Már az apádnak a csontját se leled meg! Na aszondja nem bír már a kisasszony véle hallod?Van itt egy bocskor. Húzd fel a lábadra! Innen aszondja , ha kiérsz, azt mondod, hogy „hipp - hopp, ott leszek, ahun akarok”,rögtön eléred a célodat vele. Várjál csak! Itt a századik szobában van egy életvíz. Ha meghal valaki, csak tudjad, hogy hun van eltemetve. Oda vízzel lelocsolsz, aki meghalt, az még feléled. A királyfi fogta az üveget, az életvizet, kérem szépen, a bocskort felhúzta a lábára, csak annyit mondott: „Hipp - hopp, otthon legyek apámnál!” Már ott is vót. Hazarepült a városba. Na, úgy is vót. Vótak hozzátartozói, rokonai, aszondják, itt és itt, ebbe a kriptájba vannak eltemetve a szülei. Igen ám, ahogy bement a temetőbe, bement a kriptájba, jött a halál, ahogy ott ráöntötte a vizet az apja sírjára. Jött a halál a kaszával. - Hej, te, aszondja, már háromezer esztendeje, hogy tíged kereslek. Ugye megjöttél?! Halálfia vagy! Viszlek! Megijedt a királyfi. Nem tudta ráönteni az életvizet. Kiugrott a kriptájbú, beugrott a bocskorba: - Hipp - hopp aszondja , ott legyek a halhatatlan országba! Úgy megeredt, mint a gondolat, de a halál a nyomába. A királykisasszonynak meg az ablaka nyitva vót. Kívül még meg lehetett halni, de belül a halhatatlan ország vót. Ahogy repült a királyfi, királykisasszony átölelte. A halál meg megfogta a fél lábát. Na, most -

aszondja - az enyém vagy! - mondja a halál. Félig fenn vót a

halhatatlan ogszágba, a lába meg kinn vót.

95

Azt mondja a királykisasszony: - Hallod - e, te, halál! Ne szakitsuk szét ezt a szerencsétlen embert. Te - aszondja - jó erős vagy! Dobd fel! - aszondja. Ha beleesik az én birodalmamba, kerületembe, akkor az enyém lesz! Ha pedig kívül esik, akkor meg a tiéd lesz! Vidd el! - Jó van! - aszondja a halál. Ebben megegyeztek. Megfogta a fél lábát a királyfinak, úgy meglódította, hogy felrepült az égbe, jó magasra. Egy ideig nem is látták a királyfit. Úgy felhajította a halál. Nem telt bele sok idő, a királyfi bussongálva lefelé. A halál meg tapsolt. - Fogadom

- aszondja - ,ha odaesik, vidd el, tied legyen! - mondta a

királykisasszony a halálnak. Ahogy bussungál ippen a királyfi lefele, a királykisasszony az ölibe kapta, behúzta. A halál elszenderenkezett, visszament. Ezek még tán máma is élnek boldogan, ha meg nem haltak a halhatatlan királyikastílyban. AZ ÉGIG ÉRŐ FA Vót egy cigány meg két szegény ember. Hárman elindultak az erdőbe fáér. Elmentek az erdőre fáér, hát ahogy az erdőn szedték a fát, beszéd közben mondták, hogy ki mit szeretne, mit kívánna, ha hazamenne. - Nem bánnám - aszondja a szegény ember - , ha hazamegyek, egy meleg cipó lenne az asztalon - aszondja - , meg egy tál kolbász. Hát osztán mondja a másiknak. - Hát te mit szeretnél? - Én egy tál túrós lepényt látnék az asztalon. - No, te - aszondja - , te cigány, te mit kívánnál? - Hát nem bánnám, ha hazamennék, lenne vagy tizenkét gyerek. Mennek hazafele a fával. Bemennek az első házhoz. Hát ott vót az asztalon a meleg cipó, ott a tál kolbász. Megijedt a cigány, neki tizenkét gyerek lesz otthon.

96

Hát mennek a másik házho, ottan egy tál túros lepény, ahogy űk azt elmondták. Elér a cigány a házho, de sírnak ám a gyerekek, annyi gyerek van. Tenné le a kalapját az egyik sarokba, itt is gyerek van. Tenné a másik sarokba, ott is gyerek van. Visz a harmadikba, ott is gyerek van. Összesen tizenkét gyerek. Haj, a cigány elbúsúlta magát. Kiment, felnézett az égre: - Hogy vinne el engem a hét tarajos ördög a pokolba kályhafűtőnek! Abban a pillanatban megmarkolta egy hét tarajos ördög a cigányt, ahogy sétált a földön. Úgy elvitte, mint a forgószél. Levitte a pokolba. Ott maradtak a felesége a gyerekekkel. Nem tudták, hogy hun lehet a cigán. Nőttek, nevekedtek a gyerekek. Azt mondja egyszer a legkisebbik cigánygyerek, Zsiga: - Anyám, te! Vót nekünk apánk valamikor? - Vót nektek, fiam, aszondja, mikor tik meglettetek, az kiment, az úgy eltűnt, mint akit a főd elnyelt. - Anyánk - aszondja Zsiga - , én megkeresem az apámat, még ha a világ végén vóna! Még az égbe is felmék utána. Megkeresem. Feltarisznyázott a cigán, ment, mendegélt, hetedhét országot, az egész világot bejárta, végigjárta. Sehun se lelte az apját. Ahogy szídelgett, az erdőben vót egy nagy fa. Annak a töve leért a pokolba. A másik hegye meg felért az égbe. A cigánygyerek csináltatott magának hat pár vasbocskort, és felhúzta a lábára. Csínáltatott egy fejszét, kétfelé lékelve mindig belevágott a fába. Mászott felfele. Amikor felért az ágaira, minden levél, olyan levelek vótak, hogy egy kis falu vót belőle. A cigány mindenfelől bejárta, de az apját csak nem találta meg. Megint ment felfele. Addig hatólt, hatólt, hogy a cigány felment az égig. A mennyország kapuja be vót zárva. A Szent Péter vót a kapusa. Azt mondta Szent Péter a cigánynak: - Mit akarsz, te cigány? - Keresem az apámat! - aszondja. - Itt a mennyországba? A te apád a mennyországba, te?! Ide nem jöhet, ide nem lehet bejutni cigánnak! Akkor megfogta a kalapját a cigángyerek és behajította. 97

- Jaj - aszondja - , tessék beengedni, csak a kalapomat hoznám ki! Beengedte Szent Péter: - Na, siess, de gyere vissza rögtön! Mikor megfogta a cigány, beljebb hajította, Beljebb, beljebb a mennyországba. Hát egyszer látott egy nagy teret. A tér közepén egy gömbölyű karosszék, mellette meg tizenkét gyalogszék vót. A középső az istennek a székje vót. A nagy karosszék. A többi tizenkettő meg az angyaloké. Kapja, a cigán, beleül a karosszékbe. Az egész világot látta a cigángyerek. Hogy hogy nem, az anyjának vót egy kis koszos malacca. Egy másik cigán meg ellopta a malacot. Ez meg felült a székrűl, vette az egyik gyalogszéket és odavágta. Hát messzire vótak űk. Hát ű az egész világot látta, a cigngyerek. Hát, jön haza az isten. Meglátja a cigánt. - Hej, te gézengúz - aszondja - ,hun jársz te itt? Hogy mertél ide bejönni. Ki engedett téged ide be? Na, osztán kizavarták a cigánt mennyországbú. - Most már látom, hogy nincs az apám a mennyországba, nincs a fődön, biztosan a pokolban van az apám. Akkor lejött a cigán a fárúl, egy nagy lyuk vót ott a fa tövibe, ment lefele, ment ment, mendegélt oda a setétségbe. Egyszer leért a pokolba. Hej, ott vót a sok ördög. A cigánfiú apja ott fűtötte a kályhát. Kályhafűtő vót az ördögöknél. Amikor a fiú megérkezett, nem vót otthon az ördögök királya. Kérdezik az ördögök a cigántól. - Mi kell neked, te cigány? - Tudjátok meg, az apámér jöttem. - Az apádat nem adjuk ki! - Na, ha nem adjátok az apámat ki, csinálok ide - aszondja egy olyan templomot, építek, se be nem tudtok járni! Hát elkezdett a cigán lépkedni. - Mit csinálsz cigán? - Hát lépkedek, mérem a földet. 98

Megijedtek, kiáltoztak, csakugyan nem tudtak kijárni. Nem tudták, micsináljanak a bajban. Kiadták az apját. Kiadták az ördögök. Vigye. A cigánnak vót esze. Itt van a királynak a lánya. Nem tudom a nevit a királynak, de annak a jánya vót. Elvitték az ördögök ugyanúgy, mint a cigánfiú apját. - Adjátok a királykisasszonyt is! - Nem adjuk! - aszondják. Mindjárt fogta az ásót, kezdett ásni. Már berakta főddel az ablakot. Megijedtek az ördögök, kiadták a királykisasszonyt is. Így aztán elindultak: a cigányfiú az apjával és a királykisasszonnyal. Hazamén az ördögök királya, Pultó Körülnéz: - Hun van a cigán meg a királykisasszony? - Hó, azt mondta, hogy építenek olyan palotát, hogy az ördögök se ki, se be nem tudunk járni. - Hej - mondja az ördögök királya - , azt úgysem tud magának építeni. Eredj csak, te buzogányos fiam, egy buzogánnyal! Vitte ő a mázsás buzogányát, úgy vitte, mint egy szál vesszőt. Mikor utólérte a cigánt, azt mondta: - Add vissza a királykisasszonyt! Mer, aszondja, egy fogadást kell tennünk! - Na, jól van, fogadunk. Aszondja az ördög: - Na, mibe? - Fogadjunk, hogy aki ezt a buzogányt magasabbra hajítja, azé a királykisasszony! - Jól van, cigán. Máskülönben csak az apádat viheted, a királykisasszonyt nem viheted! Azt mondja az ördög a cigánynak: - Dobd fel ezt a buzogányt! - Nem, aszondja, elébb te dobd! Az ördög megfogja buzogányt, úgy meglódította, hogy csillagokat súrolt a buzogánya, nem felhőket. Úgy felhajította. Jött a buzogány lefele. Zengett az ég kétfele. De a cigánfiú meg se bírta mozgatni, csak fogta. Vakarta a fejit, nézett az ígbe

99

Hát a király mindenre csak bólintott, hogy elhiszi, elhiszi. Majd egyszer a fiatalember elkezdi, hogy „hallottam apjátúl, hogy ű az ű öregapjának vót egyszer egy disznója. Megfialt. Fialt nyolc malacot. Meghagyta mindet. Azok is megfialtak. Úgy megszaporodtak az öreg disznói, hogy a felséges királyomnak az apját megfogadta kanásznak.” Azt mondta a király: -

Na, hallod, kitakarodj innen! Abba a pillanatban

felakasztatlak! És a fiatalember elnyerte a királyságot, mert a király nem hite el, hogy az ű apja kanász vót. (FÉLSZKERESŐ) Az egyik király kihirdette az országba, hogy aki olyat tud mutatni űneki, amitűl ű megijed, az összes királyságát nekiadja. Hát jelentkeztek abbúl az országbul mindenféle figurákkal. Vót egy szoba berendezve egy spanyolfüggönnyel, oda kellett beállítani valami rémet, ki milyet tudott vinni. A király beleült az ű székjibe, s akkor elhúzták a függönyt, és semmitül se ijedt meg. Akármilyen szörnyeteget mutattak, semmitül se félt. Egyszer egy fiatalember elhatározta, hogy már megijeszti ű a királyt, úgy. Hogy meghal bele. Hát csinált is egy fényképező állású gépet. Ott egy erős rugóval egy vasöklöt rácsinált, és bevágta abba a kazettába. Jelentkezett a királynál, hogy ű olyat mutat, hogy a felséges királyom meghal tűle, hogyha eztet meglátja. Na, oszt király odaült a székbe. Mondja oszt a fiatalember neki, hogy: - Méltóztassék idejönni, felséges királyom! Ebbe a gépbe bele kell nézni! Ott látja meg azt, amitűl ű meg fog ijedni. Felállott a király, odament. Beállította a fiatalember azt a fényképezőgépet, még az olyan háromlábú fán állott értve, megfogta oszt a fiú a gépnek a lábát, megnyomta a gombot. Kinyílt az ajtó, és a rugóra szerelt vasököl úgy orron vágta a királyt, hogy majd széjjelment a feje. 100

És rögtön meghalt a király, és a fiúé lett a királyság, mert ű nyerte el, aki meg tudta úgy ijeszteni a királyt, hogy belehalt.

ÓNODI, A KÉTKARDOS HUSZÁR Hát egyszer a régi világbul hallottam az apámtól, hogy egy Ónodi nevű ember, a másik nevét nem tudom, hogy híjják, hazajött a harctérrűl a lovával. Kétkardos huszár szerepelt a harctéren. Nahát, a kocsmában elkezdte magyarázni, az embereknek, hogy ű milyen hős vitéz huszár vót. Persze az itthon levő emberek nem hitték a hőstettit. Hát addig beszélgettek ott borozás közbe, hogy azt mondta Ónodi, hogy ű, ha felülhet a lovára, karba teszi a két kezit, oszt az utcán akármennyien lesznek kétoldalt hordófával, husángokkal, ű karba teszi a kezit, kétszer elmegyen az emberek közt, és aki leüti őtet, leütheti vagy agyonütheti, de hogyha csak valaki még a lova farkát meg tudja ütni, akkor is ű fizeti a fogadást. No, fogadtak egy ötvenliteres hordo borba. Elment Ónodi haza, felnyergelte a lovat. Kijelölt helyen az utcán felálltak oszt az emberek. Intettek neki, hogy mehet. Ónodi oszt karba tette a két kezit, felengedte a lovát, végigszaladt oszt az emberek közt. Mire az emberek csaptak a nagy rudas hordófával, a nagy husángokkal, akkor már a ló oda vót Nem érte még a farka hegyit se a csapás. Akkor megfordította Ónodi a lovát, és az vót a nyertes, aki a garádján be tudott mászni, de hát elgázolta vóna a ló. Megette vóna. Olyan veszedelmes vót a ló, mikor visszafordította. Megnyerte a fogadást. Visszamentek oszt a kocsmába, csapra ütötték a hordót, ekeztek inni. Akkor magyarázzák neki, hogy ott a sarkadi határon, amit törökcsapásnak hívnak most, akkor nevezték el rúla, míg ott a törökök ott vótak. Vagy százötven lovas török. És jártak ide be a községbe iccakánként honnat - honnat rabolni. 101

Hát Ónodi azt mondta, hogy ű elzavarja akkor azokat innen. Hát azt így, hát az úgy, hogy gondolod.Azt mondta ű, hazamegyen a két kardjáér. Már elbánik ű vélek. Haza is ment. Felkötötte a két kardot, és azt mondta ott a mulatós társaságnak, hogy messzirűl nézhetik majd a jelenetet. Felült a lovára, és megindult arrúl, ahol a törökök táboroztak. Hát mikor a törökök meglátták, hogy egy magyar huszár megyen, persze lóra. El akarták rögtön fogni. De Ónodi úgy ült a lovon, mint ha nem törődött volna semmivel, lesütött fejjel. Mikor látta, hogy közelednek a török lovasok, megfordította a lovát, mint hogyha akkor látta volna meg a törököket. Visszafelé eresztette. Persze a török lovasok is utána. Egyszer megfordult Ónodi a lovával, a két kardot kézbe vette. Melyiket úgy, kezdte aprítani a törököket. Mikor látta Ónodi, hogy már szusszanásra kell egy kis időt nyerni, megint megfordította a lovát, mintha menekülne tüllök. Megint a jobb lovasok után. Majd megint megfordította Ónodi a lovát. Vissza. Elkezdte oszt vagdalni a törököket a lúrúl. Majd látták a törökök egyszer, hogy ez az egy ember elpusztítja mindőjüket, hát visszairamodtak. Ónodi még utánuk akkor is! Amelyiket érte, elkezdte oszt vagdalni űket. De akkor osztán Ónodi is kimerült. Akkorra hetvenet, mondjuk, levágott a lovárúl. És Ónodi visszajött. Akkor nevezték el azt a helyet a törökcsapásnak. Azóta is a sarkadi határon törökcsapásnak hívjják azt a helyet. És hozzáfogtak még jobban mulatni Ónodiék. BOSZORKÁNYTÖRTÉNET Egyszer a régi időkben hallottam az apámtúl. Hogy hallotta az idesapjátúl, hogy a házukkal szembe ott vót a boszorkányoknak a szűrűjük. Jöttek a messzirűl valahonnan, és ott megálltak, letelepedetek, és táncoltak egyet. És amit ott kitáncolták magukat, felültek a táltoslovaikra, és mentek tovább. 102

De mikor folyókho értek, itt elébük állott a Fekete - Körös, ott mán nem tudtak átalmenni. Megjött egy révész, megkírík, hogy vigye által űket.Az általvitte űket a másik partra. Megszólalt a zene, és hozzákezdtek táncolni. Azt mondják az öreg révésznek, hogy: - Híjja ide kend azt a nagy jánt! Egy nagy ján ottmaradt. Került neki cimborája a táncra. Felkérte oszt az öreg a nagy jánt: - Gyere, ebadta lelkit, forduljunk egypárat! Oszt tánc közben a boszorkányok a tátoslóra ugrottak, és elmentek onnan. Utánakiáltott az öreg: - Hű, atyafiai! A nagy jánt itt hagytátok! Visszakiáltott egy közülük: - Lökje meg kend, majd eljön az utánunk! Hát oszt meglökte az öreg a nagy jánt, hogy: - Eredj, ebadta lelkit! Oszt az öregnek a hajója a parton vígigesett, oszt szíjjelszakadt a hajója az öregnek. A hajóját táncoltatta.

A RIKÍTÓ MADÁR Vót egyszer egy király. Végtelen gazdag vót. De a nevit nem tudom a királynak. Mer olyan rígen vót, hogy Nabukonodozor királynak előtte vót ü király. És vót neki három fiúgyermeke. De az mind a három legény vót. Még a legkisebb 12 - 18 éves körül lehetett. Egyszer azt álmodta a király, hogy ha ű meghallaná a rikító madárnak a hangját, ű rögtön 18 éves lehetne. Hát elmondta a három családjának, hogy menjenek el a világba, mindenfele, és érdeklődjenek felőle, hogy létezik - e az a rikító madár valahun. Amelyik elhozza űneki azt rikító madarat, és ha csakugyan igaz lesz, hogy ű 18 éves lesz, hogyha meghallja annak a hangját, az összes királyságát

103

annak a fiának adja. Ha pedig ketten hozzák el mán a fiatalok közzül, akkor fele fele királyságot kapják a fiúk. Hát a két öregebbik fiú együtt indult el. Mentek oszt mindenfele, hetedhét országokon keresztül, érdeklődtek mindenfele a rikító madárrul, de sehon sem tudott arról senki sem. A két öregebb fiú meggondolt egyszer a dógot, visszaindultak. Hogy űk nem szídelgik a világot, henem hazamennek. Haza is mentek. Örömmel fogadta az apja űket, de máskülönben nem vót öröme, mert nem vitték el a rikító madarat. A fiúk elmondták, hogy bejárták a világot, miket láttak, miket nem, de a király végtelen bánatos vót a fiatalabbik gyermekéért. Hát avval mi lehet? Hun lehet? De még abban az időben nem vótak telefonok, meg rádiók, amivel hírt lehetett vóna adni valahunnan. Még abban az időben a postagalamb vót a legnagyobb hírvivő, az is csak oda, ahun már járt. Oda tudott visszamenni. A királynak vótak ilyen tudósai, akik jósolgattak. Azt jósolgaták a királynak, hogy itt íl a kisebbik fia valahun a világon. Szerencsével is fog járni. Várta a király, várta, teltek az idők, teltek az évek……Majd egyszer a fiatalabbik fiú ahogy megyen egy estefele egy óriási nagy erdő - hegyes vidéken, hát úgy tett, hogy akárhogy sietett, sehogy se ért ki ebből a hegyes - erdős vidékből. Ott ráesteledett. Majd egyszer, még ment, még látott, úgy tett, majd ha nem lát, lefekszik. Már teljesen besötétedett, egyszer úgy tett, hogy itt senki sem lakik a világon sehun sem. Egyszer egy kis világosságot megpillantott a hegyes erdőben. Amint odamegy, látja, hogy egy kis ház van ott az erdőben. Bekopogtat illedelmesen, hát egy óriási vasorrú öregasszony kinyitja az ajtót. Meglátja a fiút, végtelen megijedt, hogy hun járhat ű ott, mer az ű fia a hétfejű sárkány. Az ű országába senki a világon nem teheti be a lábát,mert azt rögtön megeszi. - Rögtön gyere is, bújtassalak el, mert érzem, hogy mindjárt itthon lesz. Fölemelte oszt a padkát, oszt bebújtatta oda a fiatalembert. Hazamegy a hétfejű sárkány, mondja az anyjának: - Ki jár itt? Mi jár itt?

104

Ilyen meg ilyen emberszagot érez. Az asszony aztán addig beszélgetett a fiának, hogy nincs itt senki, csak biztosan az ítelnek egy bizonyos szagát érzi, annyira történhetett, amit hát érzett. Megvacsorázott a hétfejű sárkány, és elment újra a birtokát őrízni. Elmondta ott a fiatalember az öregasszonynak, hogy mi járatban van, hogy a rikító madarat keresi, hogy nem - e tud valamit. Azt mondotta oszt az öregasszony, hogy soha az ű íletibe nem halott a rikító madárról, hanem van az ő országjokon kívül egy tengerparti róka. Az, ha tud róla valamit. - Hanem fiam, egyebet nem tudok segíteni rajtad, neked adom ezt a kis sípot, oszt amikor odaérsz a tengerpartho, majd fújjál bele ebbe a sípba, és akkor ott a tengerparti róka megjelenik, és amit parancsolsz neki, megteszi. Majdnem mindent tud teljesíteni, az olyan nagy hatalommal rendelkezik. A Fiú napok elteltével csakugyan odaért a tengerpartho. Széjelnézett. Eszibe jutott oszt a sío. Belefújt a sípba, hát csakugyan ott terem a tengerparti róka előtte. Mindjárt férfihangon megszólal. Hogy mi a kívánsága. Mondja aztán a fiú, hogy az apja azt álmodta. Hogy ha ű meghallaná a rikító madár hangját, hát ű azonnal 18 éves lenne, hogy nem - e tudja, hogy van - e a világon az a rikító madár. Azt felelte oszt a tengerparti róka, hogy itten jó helyt jár. Tudja ű azt is, hogy kinek van. De az odaát lakik túl a tengeren az a király, és annak van az a rikító madara. Átviszi ő, ha akarja, azon nyomban. Fogja meg a farkát, rögtön átmennek űk a tengeren. A fiú bátor vót, mer akkor már sok mindenen keresztülment Megfogta a rókának a farkát, beugrott a vízbe, és majdnem hipp - hopp, máris át voltak a tenger másik oldalán. Kiszálltak a vízbűl, és úgy érezte a fiú, hogy nem is vizes a ruhája se. Hogy hogy mentek át, azt ű se tudta. Oszt a róka elvezette ahho a királyho, hogy menjen be, ű eltűnik. Ha majd szükség lesz rá, fújjon bele a sípba, és majd megjelenik néki. No, oszt hozzáment a fiatalember a királyho, elmondta, hogy milyen királynak ű a fia, de nem ösmerte a király azt a királyt. Hírit se hallotta sohase. 105

A fiú elmondta, hogy mi járatban van. Azt álmodta az apja, hogy van valami rikító madár, és annak a hangját meghallaná, 18 éves lenne az apja rögtön. Látta is ott a fiú, hogy a királyi palotában egy aranykalickában egy tarka madár ott vót. Mondta oszt a király, hogy ez a madár az, ezt hívják rikító madárnak. No, oszt a fiú elmondta, hogy ű úton nem hozott semmi pénzt, óriási kincseket. Pízt hozott már annyit magával, de hát mennyiér adná el, felséges királyom, ezt a rikító madarat. Azt mondta a király, hogy nincs annyi pénze a világon, amennyiért ű odaadná. De ű is azírt tartja, hogy ű amikor akarja, mindig megfiatalodik. Akkor felel a madárnak, az elkezd beszélni, és akkor ű mindig megfiatalodik 18 évesnek. Hanem, mondja, hogy van itten hetedhét országon túl egy király. Van annak két lova. Az egyik valódi ezüstszőrű, a másik meg aranyszőrű. Azír a két lóér nekiadja. A fiatalember ott gondolkodik, ott gondolkodik, aztat ű úgyse tudja megvenni, nincs neki píze. Az apjáho meg óriási út vóna hazamenni, elmondani, hogy mennyi píz kéne, mennyi nem. Hát míg ott gondolkodig, egyszer egy óriási remek kisasszony bemegyen a szobába. A királynak a jánya vót. Mán olyan 17 éves. Gyönyörű szép aranyhaja vót. A fiúnak meg is tetszett vóna rögtön, de mint vándorló királyfi nem mert szólni semmit se. Hanem azt mondta a királynak, hogy rendben van, megprobálja megszerezni a két lovat. Elmegyen ahho a királyho, ha meg tudja szerezni tülle a lovakat, akkor elhozza. A király ellátta egy kis ennivalóval, megvendégelte, megebédeltek ott, és a fiú elindult arra a rettentő hosszú útra. Kimegyen a királyi palotábúl, elhagyta, ment. Most mán belefú a sípba. Rögtön ott termett a tengerparti róka. A királyfi oszt elmondta, hogy hogy áll a helyzet, hogy van hetedhét országon túl egy királynak egy ezüstszőrű és egy aranyszőrű olva, azírt adná el ez a király a rikító madarat. Azt mondta a róka: - Gyere! Akkor menjünk el! Hát el is mentek. Bemegy a fiatalember. Elmondja oszt a királynak, hogy mi járatban van. Aszondja, azt a két lovat szeretné megvenni. Mennyiért adná, hogy 106

adná, mint adná. De osztán a király elmondta, hogy nincs annyi kincs a világon, amennyiért azt a lovat odaadná. Addig alkudoztak, addig alkudoztak, hogy hiába mondta a fiú, hogy az ű apja milyen óriási gazdag király. De mán látta a fiú, hogy űk annál sokkal gazdagabb királyok, mint az, akinek ez a lova van. De hát a király azt mondta, hogy nincs annyi píz a világon, mint amennyiért odaadná. Végül kijött a fiú a palotábúl, mit alkudozzon, píz se vót nála sok. Belefúvott a sípba, mikor otthagyta a királyi palotát. Megjelent a tengerparti róka újra. Elmondta a fiú, hogy hogy járt. Aszondja a róka: - Ne búsúlj akkor! Ellopjuk mi azt a lót! - Nem lehet ellopni, még katonaság őrzi az udvart mindig. Nem lehet oda bemenni, hogy még elhozzuk! - Ne törődj vélle! Gyere velem! De ne szólj egy szót se, majd meglátod, ellopjuk valahogy! Hát a fiú elindult a rókával a nagy kastíly fele. A fiú nézett szíjjel. Egyszer nem látja a rókát sehun. De mondta a róka, hogy „ne ijedj meg, itt vagyok én, csak nem látol. Nekem be lehet menni rókának. Engem nem lát senki. Te csak gyere az istállóho! Ott leszek melletted, csak te se látol.” Elváltozott a róka, hogy ne lehessen sehun se látni. Hát amint odamennek csakugyan az istállóho, a fiú látta, hogy a két lú hun van.. A két fegyveres katona őrizet ott az istálló előtt, ahogy elhaladtak. Hogy a róka mit csinált, mit nem, csak egyszer mondja a róka a fiúnak - a fiú mán állt az istálló előtt - : - No, ülj rá! A fiú látta, hogy az istállóba ott van az aranyszőrű és az ezüstszőrű paripa a hellyin. És kint az istálló előtt látja, hogy ott is van kettő. Felült rá az egyiker, oszt megindultak menni az ajtón a kapu felé. Egyszer, amikor elhagyták a kastílyt már jól, akkor látják, hogy a róka ott ül az egyik lovon. Nem látta, hogy felült. És ellopták a lovat. A két őrt állította a róka a 107

ló helyire. Azok változtak át:az egyik aranyszőrű lúnak, a másik ezüstszőrű lúnak. A valódi lovat meg kihozták onnan. Majd megindultak menni visszafele. Egyszer azt mondja a róka: - Én eltűnök megint. Aztán vidd a lovat, oszt eridj a madárért!Ha valami baj lesz, akkor ott leszek. Míg a fiú odajárt, hetek, hónapok teltek bele. A jány mindig faggatta az apját, hogy ki vót az a fiatalember, aki ott járt mert ilyen szép, mert ilyen kedves vót. A ján szerelmes lett bele végtelenül. Hát egyszer megjelenik a fiú a két lóval. Végtelen boldog lett a király. Azt mondta a király a fiatalembernek, hogy itt van a rikító madár a kalickával együtt, és elviheted. Útravalót adok annyit, hogy haza tudjál jutni. Igen ám, de a fiúba is belenyilallott. A szíp ján. Hát mit kék csinálni, mit nem, hogy mondja meg, hogy nem. Majd amikor jönni akart a fiú el, a királylány azt mondta az apjának, hogy engedje meg,hogy vele jöjjön evvel a fiatalemberrel. A király hallani se akart rulla. Hát sírt a ján. Akárhogy sírt rimánkodott, nem engedte meg az apja, hogy vele jöjjön a mongol királyfival. A királyfi a kalickát felvette, oszt elindult vélle. Otthagyta a királyi palotát. Eszibe jutott egy csel. Még ű elhívja azt a tengerparti rókát. Belefútt a sípba. Hát megjelent. Mondja oszt tengerparti rókának, hogy milyen baj van, hogy szerelmes lett a jánba. De szeretné azt a két lovat is. Nem lehetne azt megcsinálni, hogy ellopná tűle is. Meg a jánt is. Aszonta a tengerparti róka: - Hogyha ezt kívánod, még azt is megteszem! Hozhatod a kalickát, most már téged se lát senki! Engem se! Legelőször kilopjuk a lovat az istállóbul. A király, mikor megkapta azt a gyönyörű szép lovat, amilyen a világon nem vót senkinek, erre oszt az udvart teleállította katonasággal, hogy arra úgy kell ügyelni, hogy azt a világon semmi bántódás ne érhesse. No, oszt a huncut tengerparti róka ment oda az istállóba. A két katonát rögtön lóvá csinálta, odaállította a hellyíre. A két lovat meg kihozta az utcára. Kastílybúl. 108

Azt mondta a róka, hogy most mán menjünk be a jányér! A jány külön szobába vót. Nem ott, ahun az apja. Bementek, és a fiút visszaváltoztatta a róka, hogy újra látható vót. Megmondta a róka neki, hogy „mondd meg a jánnak, hogy ha kedve vón, írte jött, és mehet vélle. Viszik a lovat is. Lúháton mennek haza”. A ján azt mondta, hogy kedve van menni, csakhát hogyan. Azt mondta neki a fiú, hogy ha akarod, azonnal elváltozunk úgy, hogy minket senki se lát. A róka is benn vót a szobába, csak az nem vót látható. A tengerparti róka azonnal megcsinálta, hogy a ján elváltoztatta láthatatlanná, és kimentek, és felültek a két lúra. A fiú fogta a kalickát. A tengerparti róka mindkét lovat a tengeren egyszerre keresztülhozta, mint a fiút hogy átvitte. Akkor elbúcsúzott a fiútúl a róka. De azt mondta neki, hogy ha még valami baj lenne az úton, amíg azű birtokán jár, addig ű mindig segítségire lesz, hogyha már az már az ű birtokát elhaladja, azután már nem rendelkezik vélle. Azután majd, ahogy tudnak, hazamennek. Igen ám, hosszú időbe telt az út. A királynak, amelyik elküldte a fiait, jósoltak neki a jósok, hogy mán útba van a fia. Meg nagy szerencsével jön. Nem is maga jön. Nőt is hoz magával. A két öregebbik fia a királynak, ezeket hallották, tudták, végtelen írigyek lettek. Megbeszélték egymással, hogy semmi áron se engedjík meg aztat, hogy az ű testvérjek hozza el a rikító madarat. Vót a királynak a hegyekben egy régi kastélya, és abban laktak, de az ajtók mindenek jók vótak rajta. És tudta a két fiatalember, hogyha jön a testvérjek haza, azon az úton jön, mert ott vannak ösvények csinálva, ilyen erdők között, csak ott tud jönni. Oszt űk kiálltak oda ahhoz a kastílyhoz esténként várni. Közben is kimentek, hogyha jön. Elhatározták magukban, hogy űk bezárják abba a kastílyba egy helyre a tesvérjeket. Űk viszik haza a rikító madarat. Oszt akkor az övéké lesz a királyság.

109

Nahát, hogy tőtt az idő, tőtt, majd egyszer a jósok megjósolták a királynak, hogy majd tán a mai nap folyamán meg is érkezik a fiatalember. A két idősebb királyfi kiment lesbe. Hát egyszer fennakad a szemük, szájuk, mikor látják, hogy egy ezüstszőrű paripa meg egy aranyszőrű paripa meg egy gyönyörű szőke nő közeledik a kastílyho, meg látták a fiú kezébe az aranykalickába a madarat.Nem tudták űk aztán, hogy az az a rikító madár vagy nem. Nem ismerték. Hát amikor odaértek, a fiatalember mint testvérjek fogadni akarta nagy örömmel. Leugrott a lovárúl, azok meg rögtön elkapták, a tstvérjeket értve, oszt bele az ódon kastílyba egy helyre! Oszt rögtön zárták is rá az ajtót. Megfogták a kisasszonyt is Be a másik szobába! Azt is bezárták. A két lovat meg bevitték ott egy istállóba. Bekötötték oda. A két fiúval pedig véllek vót egy vadászkutya. És a vadászkutyát agyonütötték, oszt a szívíbűl, májábúl, tüdejíbűl szedtek össze, meg vitték a kalickát is a madárral. Oszt elvitték haza az apjának, és azt mondták, hogy odamentek az erdőbe, ott tanálták. Valami vadállat szíjjeltépte a testvérjöket, meg ezt a részit hagyta meg. Meg a kalickába ott vót ez a madár. Majd kiütött a krach a királyi palotába. Végtelen nagy bánat törtínt. Búsult a király végtelen. A kalickát oszt feltették a király szobájába, de a madár felborzolta a tollát. Összehúzta magát, búsult. A király a jósokho fordult. A jósok mindjárt jósoltak a királynak, hogy nem igaz, hogy valami vadállat szíjjeltépte a királyfit. Itt valahun a közelben van elrejtve, el van fogva. Az a kikító madár, az addig nem szólal meg, míg nem látja azt a fiatalembert, aki ütet hozta. No, oszt a király rögtön hívatta katonai főparancsnokát. Kiadta neki a parancsba, hogy rögtön a katonaságot riadóba, és az összes erdőt át kell fésülni, hegyeket, mindent megnézni, hogy nem - i megtalálják. Hát amint mennek a katonasággal, amint odaérnek ahhoz az ódon kastélyho, ahun annak előtte lakot a király, beszédet hallanak. Figyelmesek lesznek rá. Mennek oszt a katonaság oda, hát ott van a fiú egy szobában. Megtalálták. De kulcs nem 110

vót osztán, Hogy mivel nyissák ki az ajtót. Ment oszt a fiatalember, hogy ű a királynak a kisebbik fia. Ű van ide bezárva. A két testvérje zárta be. Rögtön elrendelte a katonai parancsnok, hogy azonnal törni felfele az ajtót. Feltörtík az ajtót. Mondja oszt a fiatalember, hogy üvele egy nő is valahun. Az is itt van elzárva. Hallik egy szobábúl a kiabálás, hogy itt van, itt van. Menek. Csakugyan ott is fel kellett törni az ajtót. Ment oszt a fiatalember, hogy két lúnak is kell lenni valahol. De mán akkor jelentik a katonaság, hogy arra az istállóban van egy aranyszőrű meg egy ezüstszőrű paripa. Hát oszt csakugyan vezették elő. A fiatalember meg felült a lóra, oszt mentek haza. Amikor bementek a királyhoz a nővel együtt. Meglátta a madár a fiatalembert meg a nőt. A kalickába. Hej, kezdett úgy ordítani a rikító madár, a király kezd kapkolódni, szalad a tükörhöz, nézi magát. Csakugyan 18 éves lett. A király abban a pillanatban két fiát rögtön letartóztatta katonasággal. Kivígeztette. A fiatalember elmondta, hogy járt, mint járt, ezt a nőt meg feleségének hozta. A két fiút a király, mint mondom, kivígeztette, eltemettették, és a király azt mondta, hogy nem fogja gyászolni űket. Megtartották a lakodalmat. Összehívták az országból minden előkelő úri társaságot, és megkezdték a lakodalmat. Mentek oda mindenféle királyok, mágnások, az országból jobbnál jobb zenészek, mindenféle gitárosnőket elvitettek, és még hogyha meg nem haltak, mondjuk ebbe a napokba, még most is él a király is, mint 18éves fiatalember. A fiatal királyfi meg boldogan éli világát valahun a tengeren túli, valamelyik hetedhét országi országban. JÁNOS VITÉZ Vót egyszer egy fiatalember. Valahun találták ahatárba. Hát nem is tudták neki jóformán még nevet sem adni, mert a faluban minden házba eljárt, és hun Pistának, hun Gyurkának, hun Jankónak, hun hogy szólították a fiút. 111

Majd a fiú felnőtt. Valahun Eger fele történhetett a dolg. Hát amint a fiú olyan nagyocska vót, legénykorba ért, egyszer talált az egri vár körül egy nagy vaskardot. Elkezdett oszt vélle hadonászni. Vígtire úgy érezte magát, hogy ű tán nem félne a világon senkitűl se. Hát elindult világot próbálni. Ment, mendegélt országokon keresztül éjjel - nappal. Majd egyszer megrímül, hát egy óriási nagy ember áll előtte egy kis vízpart mellett. Odaszól neki az ember, hogy agyontapossa, rögtön rálíp. Hogy mer itt ű mástkálni. Mikor ez az ország az óriásoknak az országa. A fiatalember osztán bátor vót, nála vót a vaskard akkor is, nem félt ű ettül a rettentő nagy embertül. Bevágja a lábába, osztán nem tud menni utána. De a nagy oriás elkezdett fenyegetőzni, hogy rálíp csakugyan. Hát összevesztek magyarul mondva, és a fiú odacsapott az óriásnak a lába szárára, ezzel csakugyan elverte benne az inakat, hogy meg tántorodott a nagy óriás, belevágódott hanyatt abba a patakba. A fiatalember meg keresztülszaladt a nagy óriás testin. Oszt megindult ott a hegyek közt menni. A nagy óriás nem tudott. Elvágta karddal a lábát, az ereket, ahogy odavágott neki a karddal. Hát uram - teremtőm, egyszer aztán megrémült a fiatalember. Hat óriár nagy ember, de olyan nagynak képzelje el, aki nem hallotta ezeket az óriásokat, milyenek vótak azko, hogy olyan nagy szeme vót egyik szeme egy embernek, ezelőtt, mikor lóval vontattak, egy - egy szűrű. Olyan nagy vót. Hát a fiatalember elmondta, hogy hova megy. Világot próbálni megy. No, oszt az óriások nem sokat törődtek vélle, meg akarták híni ebédre, de űk olyan kűdarabokat vagy miket nyeltek le. Addig beszélgettek ott, addig beszélgettek, míg elaludtak a nagy óriások. Akkor elszökött onnan a fiatalember. Elhagyta űket. Mán egyszer annak az óriásnak be kellett vóna menni a határul, amilyik őrizte ott a határokat, de hogy nem ment be, ment egy másik, hogy mi van vélle, mi nem. Amint meglátta, hogy a patakba benn fekszik hanyatt. Elmagyarázta, hogy egy jó kis Babszemjankó - forma vót, olyan kicsinke látta az embert az az óriás, hogy az vágta el valahogyan a lábát. 112

Kerestík is oszt a kis fiatalembert, de mán akkor az óriások országán túl vót. Ment, mendegélt, majd egyszer egy erdőbe ahogy an megyen, réesteledett. Jön az este. Mindenféle állatok bőgtek, bönböltek, visítottak, fütyültek ott az erdőbe. Amint beesteledett, a fiú úgy tett, hogy ü nem hál itt. Fílt, valamilyen állat meg találja enni. Hanem megyen egísz íjjel inkább. Ahogy ott megyen, egy helyet, egy kis házat talált. Bekopog a házba. Majd a kopogásra megszólal egy asszony. Kinyitja az ajtót, hát látja az asszony, hogy egy fiatalember. - Hova járhatsz itt - aszondja - , drága fiam, hogy az én fiam téged nem találhatott meg, mert ha az megtalált vóna, így felfalt vóna, úgy felfalt vóna, így megevett vóna. Mert az én fiam ebbe az országba a háromfejű sárkány, és annak a birtokán nem is senki sem. Hanem most, fiam, azt mondta, hogy hun van, és nem is jön haza hamar, Itt van ez a kis tégely, ez a kis csupor. Ebbe sárkányzsír van. Kend meg magadat, oszt akkor egyetlen sárkány se árthat neked!Hanem rögtön eridj abba a világba! Eridj ki az országunkbúl! A fiú oszt csakugyan a tarisznyájába tette a kis csuprot. Oszt elindult. Majd mikor már igen csak kiért abbúl az országbúl, hát ű megnézi azt a sárkányzsírt, hogy nézhet az ki, mint nézhet ki. Valami zsírfélét csakugyan látott a fiú a csuporba. Megyen osztán, mendegél. Akkor látja, hogy egy hegy ott forog. Nézi, hogy hát mán. Hogy az atyaúristenbe lehet ez. Egy rucalábon forgott ott egy óriási nagy hegy. Körbe. Bement, hogy mi lehet ez, mi nem. Ott csudálkozik. Egyszer, ahogy ott áll, bámulódik, megjelen egy ember előtte. Mondja, hogy rögtön menjen innen, tűmjön el, mert ez a rucalábon forgó hegy a tizenkétfejű sárkánynak a hegye. Ez itt a lakása. Ebben vannak a világon szebb nők. Ez az úgynevezett Tündérország. Oszt a fiatalember mondta az öregnek, hogy a sárkánynak akárhány feje vót, nem fél ű. Megforgatta azt a vaskardját a levegőbe. Bámulta az az ember, hogy mer evvel a tizenkétfejű sárkánnyal megbirkózni, mikor a világon mindent le tud gyűrni, tiporni. 113

A fiú azt mondta az öregnek, hogy nem bánja, h jön a sárkány. Az öregember meg azt mondta, hogy a sárkány nemsokára jön és felfalja. Majd eltűnt az öregember. A fiatalember leült, kivette a tarisznyájábúl a bögrét, oszt bekente magát sárkányzsírral. Hát amint bekente, nézett egyszer. Zúg a szél, bönböl. Látja egyszer a levegöbe, hogy csakugyan egy valami szörnyeteg okádja a tüzet arrafele. De mán mikor közel írt hozzá, akkor mán a tűz űtet is elérte, ahogy okádta a sárkán. De pattant le rúla a tűz, hogy be vót kenve sárkánzsírral. Kihúzta oszt a kardját. Mikor oszt megérkezett a sárkán, megkezdték oszt a harcot. Elkezdte oszt a fejét vagdalni le. Végeredményben egy maradt vóna, mikor megszólalt a sárkán, hogy megbocsájtsa az ü életit, ilyen meg olyan gazdaggá teszi, csak engedje meg, hogy az egy feje megmaradjon. A nem törődött vélle. Fogta a kardot, oszt levágta az egy fejét a sárkánnak. De a hegy csak forgott tovább. Nem állott meg. Majd megjelenik az öregember megin. Mondja oszt az öregember neki, hogy hát csakugyan igazad vót, fiam, csakugyan legyőzted. Látom, le van vágva mind a tizenkét feje. Most mán csakugyan szabad vónál, de ne menj el innen. Ebbe a hegybe eredjél te be, mert itt látod meg, hogy mi van még a világon, milyen az a Tündérország. Majd én kijövök mindjárt, oszt akkor megáll az a hegy, kinyílik egy ajtó. Bemehetsz. Hát úgy is lett. Mondott oszt az öregember valamilyen érthetetlen nyelven valamit, oszt megállott a hegy. Kinyílt az ajtó, és bement a fiatalember. Amint bemegy, hát csakugyan nem tudta, hogy hun lehet, mint lehet. Aztat látta, hogy szebbnél szebb dolgok ott az útfélen. Nagyba, olyan mifajta emberi nagyságba nők vótak az útszélen. Gyönyörű szépen felöltözve a nők, de a feje mindegyiknek virágbúl vót. A nőknek. Amelyik ne - nyúlj - hozzá - virágbúl vót a nő, annak a feje ne - nyúlj hozzá - virágbúl vót. Amelyiknek nefelejcs, annak nefelejcsből vót a feje. Amelyik szászorszépbűl vót, szászorszépvirág vót a feje. Még büdüskővirágbúl is vót nő azon az úton. Olyan tarka virág vót az a nő. Amint elhagyja a fiatalember ezt az utat, ahol ezek a nők vótak már virággá átváltozva, egy nagy térsíget lát ott. Mint az arany, ezüst, gyémánt, platina, úgy 114

világított az a nagy térsíg. Egyszer megindultak menni a nők arrafele. Szebnél szebb nők mennek.Majd egyszer a nőtársaság kísérletibe jött a rucalábon forgó hegy királynője. Hanem az vót aztán gyönyörű. Amint hozzáérnek a fiatalemberhez, egy se szólott egy szót se a fiatalemberhe. Az se szólott egy szót se. Az is csak állott. Várta a jelenetet, hogy mi lesz. Majd megszólal a rucalábon forgó királynő, hogy mi járatban van itt. Mondja osztán, hogy ű nem megyen semmi járatba, űt tanálták a határba kicsi korába. Ű egy faluba nőtt fel. Tanált oszt egy kardot. Ű aztán elmén világot próbálni. Úgy jutott el ide. De hogy győzte le ű a sárkánt, hisz az űneki a feje vót? Az a tizenkét fejű sárkán. Azt mondja, hogy levagdalta a fejét a kardjával. De hiszen az ilyen meg amolyan vót. Nincs a világon olyan valami, aki attúl ne fílne. Mindent megölné. Hát űvele így nem bírt, úgy nem bírt, levagdalta a fejit. Egy öregember mondta, hogy majd ű mond annak a hegynek valamit, oszt ha megállt, akkor bemehetek. Úgy jutottam ide be. No, oszt mondja a királynő, hogy menjenek ki a rucalábon forgó hegynek elibe, hogy győződjenek meg rúla, hogy győződjön meg ű is rúla, hogy csakugyan le vannak a férje fejei vagdalva. Kimentek oda. Csakugyan vérbe úszott ott minden. Rém nagy állat vót ott a tizenkét fejivel. És amint meglátta, hogy minden feje le van vágva, még a teste sem mozog már, azt mondta a fiatalembernek, hogy ha kedve van, menjen be hozzájuk abba a rucalábon forgó hegyhelyiségbe, és akkor oszt királynak megválasszák azon a részen. A fiatalember úgy tett, hogy király úgyse vót az életibe sohase, még ű csak a faluba hun itt, hun ott evett, ahun adtak neki, mindig csak ilyen ember vót a világéletibe. Bement, elfogadta az ajánlatot. Adtak osztán rá valódi királyi ruhákat, fölöltöztettík. Ez, még ha jól emlékszek, még most is ott lakik abban a rucalábon forgó hegyben, ez a fiatalember feleségestűl. 115

MOLNÁR JÁNOS URAM, A KUTYA Egyszer egy tag szerelmes lett egy asszonba. De nagy hiba vót köztök, mert annak az asszonnak férje vót. Az asszony azonban kis bűvös - bájosságot tudott, és elhatározta, hogy majd ű elbánik a dologgal. Először rálegyintette az urára, és aszondja: - Hét évig legyél egy komodor kutya! És az embert Mónár Jánosnak hívták. Így Mónár János uramból komodor kutya lett. Mindjárt elkezdte az asszony forcírozni, hogy elzavarta a háztúl. Elindult Mónár János uram az országba mindenfele szídelegni. De egyszer, ahogy jött - ment, egy helyet egy csomó birkát látott. Hát odatartott. Észrevették a juhászok, hogy egy nagy kutya megyen erre. Mindjárt szamárhátra ültek, hogy ű kutyáikkal el akarták fogatni a nagy komodort. Igen ám, de amint megérkeztek a nagy juhászkutyák, Mónár János uram elkezdte űket erre - arra hajítgatni. Méghogy megérkeztek szamarakkal a juhászok. Mónár János uram odament számadókho, csóválta a farkát, fülit. Megörült oszt a számadó: - Aj, de gyönyörű nagy állat! Hát még hogyha farkast fog! Elmentek a tanyákhoz, eljött az ebédidő, hozzáfogtak ebédelni. A kutyáknak is enni adnak a kutyaedényekbe, de Mónár János uramnak nem kellett az ennivaló. Még ilyen úri kutya, meg olyan úri kutya, beszédek törtíntek a juhászok között, de Mónár János uram, a nagy kutya odament, hozzáfogott oszt ebédelni. Mert hogy ki ne felejtsük belőle, a kutya csak úgy viselkedett, mint emberkorába, csak beszélni nem tudott. Leszállott az este, a soros juhászok körülfogták a birkát az ű kutyájaikkal. De mán elaludt az őrszem, aki őrizte vóna a nyájat. Mentek oszt a farkasok hordani a birkát. Mónár János uram nem engedte. Amikor ugrott ki a farkas a birkával, fojtotta meg a farkast. 116

Majd mikor megvirradt, annyira felébredt az őrszem, aki ott őrt állott, hogy látja, hogy az erdőbe fele egy nagy csomó birka csomóra van ott rakva. Mindjárt kőti fel oszt a többi juhászt, számadót. Mennek osztán oda. Hú, biztosan a kutya fojtogatta meg űket. Majd mikor majdnem odaérnek, hát Mónár János uram, a nagy kutya odaugrik a birkacsomó közzé, és kihoz egy farkast alúla. Mert amikor ugrottak ki a farkasok a birkával, akkor fogta meg Mónár János uram a farkasokat. Odahordta csomóba üket, a döglött birkákkal meg betemette űket. Meglett oszt a nagy öröm a számadónak is, juhászoknak, hogy micsoda kutyájok van nekik. Igen ám, de híre ment, hogy ennél meg ennél a juhásznál egy óriási híres kutya van. Eljutott a hír királyhoz is. A király oszt felkereste a juhásszámadót. Elment, hogy neki szüksége vóna arra a kutyára, de azt mondta a juhász, nem akarja, nincs annyi píze! A király meg nem alkudott véle, úgy tett, hogy hazamén, és elrendeli, hogy vigyék haza azt a kutyát űhozzá. Mert a királynak vót egy felesége mán állapotos akkor. Mán akkor a harmadik gyereket szülte vóna. Kettőt, amint megszülte, mindig ellpoták iccaka, akarmennyi katonaság vót ott. Ahogy elhaladt a király a számadótúl, egyszer hallja a kocsis, hogy milyen nagy kiabálások vannak. Visszanéz, jelentette oszt a királynak, hogy szalad a kutya utána, azér jönnek a juhászok szamárháton utána. Rögtön elrendelte a király, hogy megálljanak, amint odaért a kutya, fölugrott a hintóra, és rögtön a király mellé ült. Elhajtott oszt a király. Amikor megérkeztek haza, mán akkor tele vót az udvar mindenféle katonasággal. Mónár János uram bekerült osztán a királyné szobájába. Mán oszt tele vótak doktorokkal, bábaasszonyokkal. Majd eljött az este, az iccaka. A király vígtelen fáradt vót a nagy izgalomtúl, fílístűl. A mellette ülő szobába hozott hellyet. Amint meglett a gyerek, levittík a katonaságnak: - Őrködni, amíg csak lehet!

117

Hát egyszer megy a bűvös - bajos asszony, boszorkán. Fújja oszt az állomszelet. Dűlnek oszt a katonák erre - arra. Ment oszt a boszorkán be rajtok keresztül a szobába. Oda is befútta. Oszt aludt ott is mindenki. Nyútt oszt a kisgyermekért. Az ágyon ott feküdt a királynő mellett a kisgyerek. Mónár János uram meg kibújt a másik ágy alúl, oszt elkapta a boszorkánt. Megkezdődött oszt s harc. De fútta ám az álomszelet Mónár János uramra. Az osztán nem aludt el. Majd oszt a király a nagy zajra felíbredt. Jön ki a király. Bukdosik ki az alvó katonákon. Elkezdte rugdosni űket, költögetni, kiabálni. Sikerült osztán valamennyit felkőteni. Megfogták oszt a bűvös - bájos asszonyt. Elkezdték vallatni. Kivallotta osztán az öregasszon, hogy a másik két gyereket is ű vitte el. Magyarázta, hogy egy lyukba tette. Ott vannak. A király elindult a katonaságával. Mentek. Mikor közelértek, ahol az a nevezetes lyuk vót, felszólította a király a katonaságát, hogy ki vállalkozik önkínt lemenni a lyukba. Melyik vitéz. Nem vállalkozott senki se. Egyszer Mónár János uram, a komodor beugrott a lyukba, oszt eltűnt. Majd hallatszott egyszer a visítás. Kihozta a nagyobbik jánt a lyukbú. Mindjárt ott a boszorkán megfogta, befedte. Meztelen vót a kisján, nem vót semmi ruha rajta. Mónár János uram vissszabútt, oszt kihozta a másikat is. Elvitték haza a királynak a lakására a két gyermeket meg a boszorkánt is. Ott oszt aláfürösztöttík űket, ruhát tettek rájuk. Tanították űket beszélni, mert nem tudtak beszílni se. Végeredményben osztán mikor sikerült, hogy a gyermekek megszokták a szüleiket, a boszorkán jól viselkedett, megígérte neki a boszorkán, hogy ebbe az életbe sohasem jön ide, erre a vidékre. Semmit se csinál. Így aztán megkegyelmezett neki a király, és a boszorkánt elengedte haza. Majd egyszer ebíd közbe, ahogy ebídeltek, Mónár János uram, a nagy kutya is ott ebédelt egy asztalnál a királynál, egyszer egy óriási nagy rémület törtínt a szobába. Mer Mónár János uramról letőtt a hét esztendő. Mónár János uram emberré változott.

118

Elmondta Mónár János uram, hogy lett űbelőle kutya, meg hogy hogy lett belőle ember. Azt mondta a király, hogy maradjon nála. Aszonta, amennyi aranyat, ezüstöt elbír, vesz magához, annyit ád neki. Elbúcsúzott a királytúl, királynétűl, gyerekektűl, oszt elindult haza. Hát, amikor hazaér az órába vasárnap délelőtt, egy leánygyermek van a szobába. Mónár János uram rögtön megismerte, hogy az ű lánya, de a leányegyermek nem ösmerte meg, hogy ő neki az apja. Kérdi Mónár János uram a kislánytúl, hogy hol van az anyja. Mondja a kislány, hogy a tempolmban van az apjával. Men éedeklődött továb, majd jönnek haza nemsokára a templombúl. Félrenézett. A varázsvesszőt meglelte. Amint meggyen be a felesége, rögtön rálegyint a feleségire, hogy : - Te, míg ílsz, legyél egy kancaszamár! Rálegyintett a papra is: - Te meg legyél egy csacsicsődör! Azonnal megrázkódtak, és átváltoztak mindkettő szamárnak. Ezzel kivezette űket. Bevezette az istállóba. Másnap egy nyújkereskedőfprma ajánlkozott, hogy megveszi a szamarakat. Aszonta neki Mónár János uram, hogy csak úgy adjael, ha ű azoknak a szamaraknak egyebet nem ad kádárforgácsnál. Hát oszt belenyugodott az ember, és elvitte a két szamarat. De másnap mán kocsiba fogta, hajtogatta. Elkezdtek osztán romlani. Azok a szamarak körübelül vagy megvannak, vagy megdöglöttek. Nem tudom, aztán mi lett biztosan véllek. GYAKORLAT TESZI AZ EMBERT MESTERRÉ Vót egyszer egy király. Elhatározta magába, hogy megnősül. Már fiatal királyfi vót. Került is neki. Egy gyönyörű szíp nőt feleségül vett. Mikor eltőtt neki a nászéjszakájok, kimentek a határba megnézni a hegyeket. És amint mennek, vitte magával a király a puskát. Ahogy mennek, mennek, ilyen -

119

olyan kismadarak a fára leszálltak, és a király egyszerre mindet lelőtte. De akármelyiket lelűtte, a felesége nem szólott egy szót sem rá. Nem dícsérte, érte. Hát egyszer a király bosszús lett, amint egy madarat lelűtte, egy verebet értve, akkor nem dícsérte felesége, a bosszúság aztán fellázadt benne. Azt mondja a király a feleséginek: - Mondd, kérlek, nem dícséred, hogyan tudom lőni ezeket e madarakat le? Azt mondta a felesége, hogy ebben nincsen semmi sem. Gyakolat teszi az embert mesterré. Erre a király megsértődöttt, és addig beszéltek egymásnak, hogy összevesztek és elváltak egymástól. Azt mondta a királynak a felesíge, hogy csak annyi kérése vóna, hogy amikor szíjjelnéztek a tehénistállóba, van ott egy tehén, magyarázta, hogy hun hogy azt a tehenet adják neki meg. Azt mondta a király neki, hogy nincs kifogása ellene, menjen, oszt vigye azt a tehenet, vagy vigyen, amit akar, nem bánja, csak tűnjön el. Űneki nem kell, aszondja, sohase. Akkor az asszony ment, odaadták a tehenet neki, megfogta a kötelit, és elindult a tehénnel. Ugyancsak a királynak a királynak a birtokán lévő hegyek közt egy olyan szikalaoduban kovártélyt ütött az asszony a tehénnel. A tehén, jelzem, hasas vót. És amikor a tehén megellett, vót ott a sziklának olyan dombja, hogy vót vagy száz méter magos domb. És a király felesége minden reggel a kisborjút a nyaka közé vette és felvitte arra a dombra. Meg visszahozta az ű lakásához, a sziklaoduhoz. És minden nap bírta azt a bornyút. Még éves korában is. Majd amikor a másik évben a király vadászatot rendezett a birtokán. A bornyú akkor elmúlt egy éves. Ahogy mennek a vadászok, pitykével, mindennel, mer sok veszedelmes vadak is vótak a birtokán, egyszer látni valamit ott a dombódalba. Látják, hogy úgy néz ki, mintha borjú vóna, de két lábon megyen. Még lába is van fönt is még. Nem tudták kinévni, mert azt nem látták, csak a lábát. A nyaka közt vót a bornyú, hogy viszi föl. Nahát, akarmilyen szörnyeteg, hát mindegy, menjünk arra! 120

Hát mentek. Viszont amire odaértek, arra a látott tetthelyre, nem vót ott semmi. Vizsgálták ottan a helyet, hát látták, hogy ottan hasított körmű állatnyomok vannak meg olyan női mezítlábnyom. Meg oszt meglátták, hogy van ott egy nagy odu, lyuk. Odamentek. Akkor osztán kiszólott egy női hang, a lyukból értve, az odubú, hogy nem mehet ki, mert ki, mert nincsen rajta ruha. Dehát kérdeztík, hogy kicsoda, micsoda, de ő nem mondta meg, hogy kicsoda. Majd csak addig rimánkodtak neki, hogy beadtak egy kabátot, a nő elibe terítette, oszt kijött. Hát amint kijött, kérdezik tülle, hogy nem látta, hogy nemrégen mi ment erre a dombra vissza. Mondja aztán, hogy ü vót odafenn. Akkor kérdezik, hogyan tette. Ahogy kérdezik, szólott neki a bornyúnak néven. Jött oszt ki az odubúl egy évesnél már idősebb bornyú. Mondja, hogy azt vitte fel, no meg visszahozta. Azok a királyfik, hercegek, bárók, grófok, elkezdtek beszélgetni, hogy hogy létezik, mint létezik az. Mondja osztán, hogy mikor mán megellette az anyja a kisbornyút, attúl az időtűl minden nap felvitte. Mert gyakorlat teszi az embert mesteré. Erre a kiráyl az ura értve, abban a pillanatban ráösmert, hogy hát ez az ű felesége. Azonnal odarohant hozzá, elkapta, ott. Bejelentette mindjárt a társaságnak, hogy ez az ű felesíge. Szólott mindjárt a tehénnek, az is kijött mindjárt az odubúl. Azonnal megismerte a király, hogy az ű tehene. Erre aztán vége lett a vadászatnak, azazhogy abbahagyták a vadászatot. Mindjárt rendelt a király a hintót, hogy menjen haza ruhákír. Hazamentek, ruhákat vittek a nőnek. Felöltözött a nő, és elmentek haza. Megbocsájtotta a király a feleségínek azír a szaváér, hogy gyakorlat teszi az embert mesterré. Még most is együtt élnek azok, ha meg nem haltak. VÉGE

121