Erkel Ferenc: Bánk bán

OPERAKALAND 2017. május

Erkel Ferenc: Bánk bán Erkel Ferenc, a magyar nemzeti romantika legnagyobb zeneszerzője Gyulán látta meg a napvilágot 1810-ben. Tehetsége korán megmutatkozott. Zenei tanulmányait Pozsonyban végezte, majd pályafutását Kolozsváron kezdte el mint zenetanár, karnagy és zongoraművész. A kincses városban ismerkedett meg a magyar dalok világával, valamint a kor jeles magyar gondolkodóival, ami nagy hatással volt az ifjú művész magyarságtudatának erősödésében. Később erről így vall: „Ami vagyok, mindent Kolozsvárott töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét, s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb székely-magyar népdalok árjával, melyektől nem is tudtam többé szabadulni, míg csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, amit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell." 1834-ben kerül fel Pestre. A Nemzeti Színház karnagyaként a korabeli német, olasz és francia operákat vezényli az operatársulatnak, majd tollat ragad, s 1840-ben már saját operájával lép közönsége elé, s nagy sikerrel mutatja be a Bátori Máriát, amelyet – bár korábban már íródtak magyar operák – az első európai szintű magyar operának tart a zenetudomány. Rá négy évre, 1844-ben két jelentős munka kerül ki Erkel kezéből: ekkor zenésíti meg Kölcsey Ferenc Himnuszát, valamint ekkor mutatja be második operáját, a Hunyadi Lászlót. Nem meglepő, hogy a siker a Bátori Máriáét is felülmúlja, hiszen az 1848-as események előestéjén igencsak párhuzamot vont a magyar közönség a mű cselekménye és az aktuálpolitikai viszonyok között. Erkel Ferenc ebben az esztendőben örökre beírja magát a magyar nemzet szívébe. A mindösszesen harminchárom éves zenemester géniuszt szeretett közönsége versben is dicsőíti: „Dalra, dalra! Énekeljünk! Csillogó pohárt emeljünk! Éljen éljen Erkelünk Hanga-szerző mesterünk! Tágas utat tört előttünk, Megmutatta szelleme: Mint lehet világhírűvé A’ dicső magyar zene. Míg magyarban szív dobog, E’ név: >>ERKEL<< élni fog!”


Az 1848-as szabadságharc leverése után a megtorlás és a haynaui zsarnoki rendszer miatt csak 1861-ben vált lehetővé, hogy Erkel harmadik és talán máig legnépszerűbb operáját, a Katona József drámájára írott Bánk bánt bemutathassa. A siker ismét elsöprő volt, hiszen az elbukott szabadságharc miatt bánkódó és a Habsburg elnyomás alatt sínylődő magyarság hogyne kesergett s lázadt volna együtt Petúrral, hogyne osztozott volna Tiborc magyarság nyomorát elbeszélő panaszaiban. Erkel további operáinak témáit is a magyar történelem különböző századaiból merítette: Brankovics György, Dózsa György, István király, Névtelen hősök, Sarolta. Erkel Ferenc zenéje a romantikán és a magyaros verbunkos stíluson alapul. A verbunkos, vagy magyarul toborzó a XVIII. század második felében, a katonai toborzásokkor kialakult táncstílus, amely a XIX. századra olyannyira eggyé vált a magyar nemzettel és a magyar reform eszmékkel, hogy valamennyi külföldi zeneszerző, ha magyaros zenét akart komponálni, a verbunkos stílushoz folyamodott. Erkel egész munkásságát a verbunkos stílus hatja át, melynek olyan mesterévé vált, hogy ebben a tánc eredetű stílusban minden érzelmi állapotot és megnyilvánulást meg tudott komponálni: örömöt, bánatot, bölcsődalt, sőt még imát is. A verbunkos jellegzetes ritmusképletei a nyújtott és éles, valamint a szinkópázó ritmusok, továbbá a sorok végi bokázó zárlat. De nemcsak a zeneköltőt tisztelhetjük Erkel Ferencben. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a mai magyar zenei élet alapköveit ő fektette le. 1853-ban ő hozta létre az első hivatásos magyar zenekart, a Filharmóniai Társaságot. Hogy a fiatal magyar tehetségeknek ne kelljen külföldön képezniük magukat, 1875-ben Liszt Ferenccel közösen megalapították a Zeneakadémiát (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem), amelynek első zongoratanárai voltak. A tanításon túl Erkel az igazgatóságot, Liszt pedig az elnökséget vállalta. Erkel az 1884-ben Ybl Miklós tervei alapján felépült Operaház első tiszteletbeli igazgatója, az Országos Daláregylet tiszteletbeli karnagya, s mint szenvedélyes sakkozó, a fővárosi Sakkegylet elnöke is volt. A Bánk bán témáját Erkel Ferenc Katona József drámájából merítette. Tudni kell, hogy egy opera úgy készül, hogy egy dráma szövegét egy költő átalakítja operaszövegkönyvvé, azaz librettót ír, s ahhoz komponálja a zenét a zeneszerző. A Bátori Mária, a Hunyadi László és a Bánk bán szövegkönyvét egyaránt Erkel jó barátja, Egressy Béni írta, aki nemcsak költő, hanem zeneszerző is volt. Ő zenésítette meg többek közt a mindannyiunk által jól ismert Szózatot is („Hazádnak rendületlenül légy híve, ó, magyar!…”). Katona ötfelvonásos drámájából Egressy és Erkel háromfelvonásos operát ír.


Az opera szereplői: MERÁNIAK

MAGYAROK

Gertrúd magyar királyné (mezzoszoprán)

II. Endre, Magyarország királya (bariton)

Ottó, Gertrúd öccse (tenor)

Bánk bán, Magyarország nagyura (tenor)

Biberach kóbor lovag (basszus)

Melinda*, Bánk bán felesége (szoprán)

Meráni udvarhölgyek és udvarnokok (énekkar)

Tiborc, paraszt (bariton) Petúr bán, az összeesküvők vezére (bariton) Magyar udvarhölgyek, udvarnokok, békétlenek (énekkar)

* Bánk bán felesége nem magyar, hanem spanyol származású volt, másképp is hívták. A Melinda név Katona Józseftől származik. A szoprán magas, a mezzoszoprán mélyebb női hangot, a tenor magas, a bariton közepes, a basszus pedig mély férfihangot jelent. Az udvarhölgyeket, udvarnokokat és békétleneket a sok-sok énekesből álló énekkar személyesíti meg. A Bánk bán a következő zenei tétel típusokból áll: Előjáték

A zenekar a még leengedett függöny előtt a nyitánnyal ráhangolja a közönséget a mű hangulatára, s az opera során majdan felcsendülő dallamokból „ad ízelítőt”.

Recitativo

A szereplők közötti énekelt párbeszéd, énekbeszéd, hangszeres kísérettel, mely alatt a cselekmény halad előre.

Ária

Egy szereplő érzelmi megnyilvánulása zenekari kísérettel, amely alatt a cselekmény áll.

Kettős

Két szereplő érzelmi megnyilvánulása zenekari kísérettel, amely alatt a cselekmény áll.


Kórus

Egy közösség érzelmi megnyilvánulása az énekkar hangján, a zenekar kíséretével.

Ensemble

Az énekes szólisták, az énekkar és a zenekar együttes megszólalása.

Tánc

A zenekar tánczenét (itt csárdást) játszik a tánckar koreográfiájához. A zenekar játékához itt az énekkar is csatlakozik.

Erkel Ferenc operája a XX. század során egynéhány átdolgozáson esett át, ami többek között az Egressy Béni szövegének jelentős módosítását, „korszerűsítését”, a jelenetek felcserélését, rövidítését, valamint egyes zenei részek elhagyását jelentette. Az átdolgozás többek között azt a célt szolgálta, hogy Erkel operája minél közelebb kerüljön Katona drámájához. Az átdolgozott változatban tehát jobban ráismerünk a dráma egyes jeleneteire, mint az opera eredeti, erkeli verziójában. Alább a Rékai Nándor zenei, Nádasdy Kálmán szövegi és Oláh Gusztáv színpadi jelenetezési átdolgozását követjük. I. felvonás A Visegrádi várban önfeledten tivornyázik udvartartásával a meráni származású Gertrúd királyné, miközben férje, II. Endre magyar király idegenben harcol, a magyar parasztság pedig mérhetetlen nyomorban éli mindennapjait. Ezt az igazságtalan állapotot nem tűrheti tovább a magyar nemesség sem, amely úgyszint vesztese Gertrúd merániakat pártoló és azokat a magyarok rovására előnyökhöz juttató politikájának. Ezért Petúr bán vezetésével elhatározzák, hogy összeesküvést szőnek a királyné ellen, ám hogy a mulatozó merániak gyanúját eltereljék, gyújtó hatású bordalt énekelnek. Erkel ezt a bordalt nem Egressy Béni, hanem Vörösmarty Mihály „Keserű pohár” című versére komponálta. Énekeljük el! Eredeti hangnem: a-moll/A-dúr, a Rékai-Nádasdy átdolgozásban g-moll/G-dúr




Hallgassuk meg! Bordal Az udvar lelkes énekkel tiszteleg a bevonuló Gertrúd királyné előtt. Ottó herceg szerelmi vallomásával ostromolja Melindát, az éppen országjáró útját járó Bánk bán feleségét. Az énekkar erőteljes, nyújtott ritmusokban gazdag dicsőítő éneke után a vonósok „ficánkoló” játéka Ottó zenei névjegyeként kíséri a herceg udvarló szavait:

Gertrúd Ottót támogató közbelépése után Melinda határozottan utasítja el a csábítót, melyet a zenekar erőteljes játéka is aláhúz, majd a Bánk után sóvárgó szavaknál félhangonként ereszkedő dallammal ábrázolja Melinda aggodalommal teli szomorúságát.

Kórus és jelenet Petúr sürgős hívására Bánk ugyan értetlenül és idegesen, de megszakítja országjáró útját, és titokban visszatér a palotába. Idegességét és határozott fellépését a zenekar mély regiszterű nyújtott ritmusai érzékeltetik.

Bánk belépője Petúr felvázolja Bánknak a békétlenek álláspontját, miszerint tűrhetetlen a királyné és körének zsarnoki, magyarságot nyomorgató politikai magatartása, ezért összeesküvést készítenek elő. Miután Bánk nemcsak elutasítja Petúr meghívását a békétlenek táborába, hanem meg is fenyegeti, hogy felségárulás vádjával feljelenti őket, Petúr tudomásul veszi Bánk döntését, és belátja, hogy ily


módon a Hazát Bánk nélkül lesznek kénytelenek megmenteni. Ám mikor elárulja, hogy a békétlenek jelszava „Melinda”, Biberach pedig váratlanul betoppan, és tudatja, hogy Ottó szerelmével hevesen ostromolja Melindát, Bánk megrémül, és új fordulatot vesz. Közli Petúrral, hogy mégis elmegy a békétlenek titkos találkozójára. Hallgassuk és figyeljük meg, hogyan változik a zene Bánk szavai alatt. Mikor elítéli Petúr lázadást szító gondolatát, halk, de egyenletes, kissé indulószerű a dallam és a zenekari kíséret; mikor az országban tapasztalt nyomorról énekel, melyre megoldást remél a királynétól, a zene is lassúbbá és fájdalmasabbá válik; mikor Petúr dühösen sorolja a merániak zsarnoki és kétszínű tetteit, amiket Bánk elenged a füle mellett, és dühösen a lázadás ellen érvel, a zene izgatott, indulószerű lesz. Biberach belépésekor a zenekaron erőteljesen felcsendül a „biberachi zenei névjegy”:

Mikor a lovag sátáni hangján javasolja Bánknak, hogy lesse meg, amikor Ottó Melindát a lépcsőfordulón üldözőbe veszi, a disszonáns akkordok alatt a különböző hangszereken valósággal felvillan a Biberach-motívum. Bánk ezt követő, Melindáról és gyermekükről szóló dallama először halk, de izgatott hangvételben szólal meg, majd mikor bosszút forral a becsületsértésért, ugyanez a dallam erőteljesen csendül fel, Petúréval együtt, aki tudtára adja Bánknak, hogy ő Gertrúdot sejti Ottó segítőjének a csábításban.

Bánk-Petúr kettős Petúr közli a békétlenekkel a jó hírt, hogy Bánk közéjük áll. Ez alatt a háttérben a merániak külső kara a királynét, mire a békétlenek a színpadon a magyar szabadságot éltetik. Egy mulatságról nem hiányozhat a tánc. Éppen ezért Erkel csárdást komponál a visegrádi jelenethez. A csárdásról, mint nemzeti táncstílusunk megtestesítőjéről tudni kell, hogy ez a tánc is a verbunkoson alapul, melyre a fent említett feszes, nyújtott és éles ritmusok, valamint a sorok végi úgynevezett bokázó zárlatok is jellemzőek. Formailag pedig alapjában véve két részre tagolódik: egy lassú, „Andalgó”-ra, majd egy gyors „Friss”-re. A „Friss” végén itt az énekkar is bekapcsolódik énekével a csárdásba „Három a tánc halálig” szöveggel.


Csárdás Ottó tovább ostromolja Melindát, aki nem tágít, és ismét elutasítja a herceget. A feszült pillanatot hosszas csend követi, majd egy kánonszerű együttes, idegen szóval „ensemble” következik. Kánonszerű, mert az egyes szólamok időbeni eltolással, ha más-más hangnemben is, de ugyanazt a dallamot kezdik el énekelni, a következő sorrendben: Melinda – Gertrúd – Ottó – Békétlenek kara. Biberach és az udvarhölgyek kara egy más, rövid, szaggatott motívummal járulnak hozzá az együtteshez („Mi lesz ebből…?”). Az operai együttes (ensemble) alkalmas arra, hogy több szereplő vagy közösség érzéseit egyazon időben kifejezze úgy, hogy azok dallamai egy nagy harmóniában egyesüljenek. Itt három szereplő és egy közösség szólaltatja meg kánonszerűen dallamát, másmás érzelmi kifejezéssel: Melinda: „Oh Bánk, miért hozál csendes fészkemből el! Hol oly szerény és boldog volt, oly ártatlan e kebel…” Gertrúd: „A férfiún kifog egy gyönge nőkebel… Ez szégyenem, mert én az útját titkos módon készítettem el” Ottó: „Oh látod, nem hajol hozzám ez érckebel” Békétlenek: „Nem tűrjük el tovább a nemzet szégyenét… E bűnös asszony ellen gyűjt már fegyvert a nép!” A szövegnek megfelelően a dallam négyféle karakterben és négyféle zenekari kísérettel is szólal meg. Az együttes e kánonszerű szakasza moll hangnemben van, aggodalom, szégyen, szerelmi vágyódás és harag zenei kifejezéseként. Mikor azonban Melindában megszólal az optimizmus és remény, a hangnem világos dúrra vált: „Oh de Bánkom visszatér, ölelő karjában újra kél napom…” A nagy együttesbe Petúr is bekapcsolódik, így immáron öt szereplő és két közösség hangja és érzelemvilága olvad egy harmóniába, amely felett főtémaként Melinda dallama ível szélesen. Ensemble Ottó nem tágít, és hevesen folytatja a csábítást. Melinda viszonylag nyugodt dallamára Ottó gyors, vehemens dallamával válaszol, melybe Melinda is bekapcsolódik, együtt jutva el a zenei csúcspontra, ami jelzi: Ottó vágyai a tetőpontra értek, Melinda pedig már-már alig tudja hitvestársi


hűségét Ottóval szemben megtartani. Biberach, az aljas cselszövő egy rejtekhelyre vezeti Bánkot, ahonnan saját szemével is meggyőződhet a csábítás tényéről. Melinda elutasítja Ottót és elmenekül, ám ezt Bánk már nem látja. Az előző belépésekor már hallott, nyújtott ritmikájú, dühödtségét méltón kifejező zenei anyagával lép színre, majd lágy hárfakíséretes románcban idézi fel a Melindával megélt boldog pillanatokat, amelyek immáron – szerinte – már sosem térnek vissza. A lírai románc után hatalmas romantikus kontrasztként a zenekar erőteljes kísérete felett tör ki belőle a bánki sértődés csillapíthatatlan hangja. (A románc egy részében az átdolgozók Vörösmarty Mihály Késő vágy című verséből kölcsönöztek néhány sort.) Melinda-Ottó kettős vége és Bánk-ária A kikosarazott Ottó idegesen tér vissza, és az „éppen arra járó” Biberach tanácsát kéri. Az intrikus készülten érkezik: a királyné számára altatót ad át a hercegnek, Melinda számára pedig hevítő porokat, melyek segítségével majd a vágy felülkerekedik a hűségen. Ottó rohan is a porokkal, Biberach pedig sátáni kacajjal néz utána. Biberach színrelépésekor a már ismert zenei motívuma most többféle változatban is elhangzik, például így is:

Figyeljük meg a Biberach Ottó távozása utáni kárörvendő énekét alátámasztó súlyos, mély fekvésű hangzatokat, melyek az aljas lovagot jellemzik, s a bosszúvágytól fűtött sötét lelkét megfestik. Ottó–Biberach-recitativo A tivornya véget ért, Gertrúd elbocsájtja vendégeit. Melinda a királyné szemére veti, amiért folyamatosan alkalmat teremt Ottónak arra, hogy szerelmével zaklassa őt. A királynét szemmel láthatóan feldühítik Melinda szavai, az udvar népe pedig megrémül e feszült és kínos helyzetben. Erkel e feszültséget a szaggatott ritmussal és a sötét moll hangnemmel érzékelteti. Ezután a vendégek békíteni próbálják Melindát és Gertrúdot a következő, immár dúr dallammal. Énekeljük el! Eredeti hangnem: F-dúr


A felvonás nagyszabású együttessel ér véget. Gertrúd, Ottó, Petúr és az énekkar ezúttal a zenei kísérő szerepét tölti be Melinda Bánkért sóhajtozó csodálatos, verbunkos hangvételű dallamának, amely valósággal megkoronázza az egész együttes zenei anyagát. Énekeljük el! Eredeti hangnem: F-dúr


Hallgassuk meg! Finálé vége II. felvonás Bánk bánt, Magyarország nagyurát súlyos lelki terhek gyötrik: felesége és hazája, mindkettő veszélyben, megoldás pedig csak tőle várható. Kesergését verbunkos hangvételű áriájában énekli meg. Énekeljük el! Eredeti hangnem: Asz-dúr


Hallgassuk meg, és figyeljük meg a zenekari bevezetőt, ami előrevetíti a színre lépő Bánk feldúlt lelkiállapotát! Bánk-ária Amíg így tusakodik magával, félénken lopakodik hozzá Tiborc, a hű jobbágy, aki elpanaszolja Bánknak nyomorult életét: felesége beteg, gyermekei éheznek, s bár ő megpróbált étel hulladékot lopni a palotából, a becsület, a lelkiismeret nem vitte rá a tolvajlásra. Vívódásait szavai is elmondják, de a zene fejezi ki igazán azt a lelki harcot, amelyet átélt. Mikor történetét elkezdi: „Tanítóm az éhség, mely lopni kényszerít…”, izgatottságát a zenekarban felcsendülő apró motívumok ábrázolják. Amikor már bent van a várban, s lopakodik az asztalhoz, dallama félhangonként emelkedni kezd. A zenekarból érezzük, ahogyan remegő kézzel nyúl a tál felé, és az izgalomtól a torkában dobog a szíve. Dallama már nem megy feljebb, de a zenekar alászálló játéka már jelzi nekünk: megszólalt benne a lelkiismeret, s nem fogja ellopni a hulladékot! Az előzővel ellentétben most széles ívű, nyugodt ritmusú dallam fejezi ki a becsület győzelmét, melybe Bánk is bekapcsolódik. Énekeljük el! Eredeti hangnem: g-moll

Ez a dallam egyébként nem más, mint a korabeli lengyel himnusz imádságos kezdő motívuma. Hogy ebben a kettősben Erkel a lengyel himnusz dallamából dolgoz fel, együttérzést jelentett az akkor, azaz a XIX. század közepén nehéz helyzetben lévő lengyelekkel, akik nemzeti szabadságukért ugyanúgy harcoltak, mint mi. Az a tény, hogy Tiborc, a jobbágy együtt énekel Bánkkal, az ország első emberével, példázat volt a nemzeti együvé tartozásra. A zene tehát itt politikai állásfoglalást is érzékeltet. Hallgassuk meg, s figyeljük meg, mily művészien festi meg Erkel, Tiborc lelki tusáját! Bánk–Tiborc kettős első fele Tiborc folytatja panaszát. Amióta a merániak megszállták Magyarországot, földjeikről és erdeikből kiűzték a magyarokat. Vadásznak, mulatnak, tivornyáznak cifra márványházaikban és palotáikban. Ők azonban, a szegény magyar jobbágyok éheznek és fáznak rongyos kunyhóikban. Bámulatos,


ahogyan Erkel e kontrasztot a zenével érzékelteti. Mikor Tiborc a merániak tivornyájáról énekel, a zene kecses, vidám, szinte magunk előtt látjuk ficánkoló lovaikat, ékszereiket, s a hangnem dúr. Ám mikor a parasztság nyomorúságát énekli meg, a zene fájdalmasan szomorú, vontatott, szinte együtt sóhajtozik a zene a jobbágyokkal, s a hangnem az előzővel ellentétben moll. Bánk nem bírja tovább hallgatni a panaszt: „Tűrjed békével jobbágy sorsodat!” – kiált rá, mire Tiborc megfogalmazza a szomorú konklúziót: „A szegény csak arra van születve, életét, hogy kínosan leélje. Végre a sírt ő is megleli!” Dallama lefelé hajlik. A zenében a lefelé hajló dallam általában az elmúlás, a lemondás jele. De a szomorúságból rögvest vidámság lesz. Bánk észrevesz Tiborc homlokán egy sebet, amelyről kiderül, hogy azt egykoron egy orvgyilkossal való dulakodásban szerezte, kinek támadása elől a gyermek Bánkot és édesapját megmentette. Bánk megjutalmazza egykori megmentőjét, és vérpezsdítő, verbunkos stílusú kettőst énekelnek. Hallgassuk tovább a kettőst, s figyeljük meg a kontrasztok zenei ábrázolását! Bánk–Tiborc kettős második fele Ám az öröm nem tart soká. Biberach tudatja Bánkkal, hogy Ottó orvul meggyalázta Melindát. Bánk kétségbeesésében és felindultságában megátkozza gyermeküket, aminek hallatán Melinda elméje elborul. Áriájában könyörög férjének: inkább ölje meg őt, semmint ártatlan gyermeküket átkozza. Melinda megható „Ölj meg engem, Bánk, ó, ölj meg…” kezdetű áriáját Erkel „az opera lelkének” nevezte, éppen ezért különleges hangszerelést is alkalmazott, viola d’amore, angolkürt, hárfa és cimbalom összetételben. A viola d’amore egy régi típusú, brácsához hasonlatos hangszer, melynek úgynevezett zengőhúrjai is vannak, innen a különleges hangzása. Az angolkürt az oboák családjába tartozó, a klasszikus oboánál valamivel hosszabb és mélyebb hangú fafúvós hangszer. E két „egzotikus instrumentum” valósággal végigsírja Melinda lelki fájdalmát. A kíséretet a hárfa lágy játéka mellett a cimbalom biztosítja, amely operazenekarban itt, a Bánk bánban kap szerepet először. Erkel e magyar népi hangszer bevezetésével a mű magyaros zenei tónusát fokozza tovább. Melinda ária Bánkot meghatják Melinda szavai, s megbocsát az ártatlanul bűnös hitvesének. Melinda megkönnyebbül, és az I. felvonás fináléjában már énekelt verbunkos sóhajmotívumával törnek fel belőle a lelkes szavak: „Égi szózat, Bánk nem átkoz!”. Énekeljük el!


Figyeljük meg, a zene hogyan követi szóról szóra Bánk és Melinda gondolatait. Bánk „Hol van fehér homlokod liljom virága?”, majd „Isten jókedvében teremtett tégedet” sorait dúr hangnemben, lassú verbunkos stílusú, a népdalokra emlékeztető kvintváltó dallammal énekli meg. A „Virágod elhervasztá bujaság szele”, később pedig a Melindával együtt énekelt „Most ím leroskadok, a föld porába le” sötét mollra fordul, majd Melinda „Oh Bánk, sújtson le kezed!” sorait disszonáns akkordok támasztják alá. Végül Bánk megbocsátó szavai után („Bánkod nem átkoz, csak szenved szótalan”), valósággal mennyei dallamként tör fel Melinda sóhajmotívuma. Melinda–Bánk kettős eleje Bánk Tiborcra bízza feleségét és gyermekét: vigye őket haza, az ő várába, ő is megy majd utánuk, de előtte a történtekért még leszámolni valója van valakivel. Melinda könnyes búcsút vesz férjétől. Bánk nem tudja, de a viola d’amore és angolkürt szívszorító dallama már sejteti: soha többé nem látják egymást. Melinda búcsúja Most már eljött a számonkérés ideje! Bánk éjjel, hívatlanul és váratlanul érkezik Gertrúdhoz: „Melindáért köszönni tartozom” – mondja. A királyné számon kéri Bánkon, hogy visszatért hivatalos országjáró útjáról, hogy bűn elkövetésével rágalmazza felségét és őt, s teszi mindezt éjjel, illetlenül. Megfenyíti, de ekkor Bánk kéri számon a királynét: míg a király idegenben harcol, itthon tivornyázik az udvar, míg ő odavan országjáró útján, idehaza feleségét meggyalázza Ottó. Gertrúdot elönti a


méreg, lejobbágyozza Bánkot, majd ismét megfenyíti. Figyeljük meg a kettőjük feszült párbeszédének vissza-visszatérő, fenyegető, a beethoveni sorskopogásra emlékeztető, refrénszerűen visszatérő ritmusát („illik-e ez?”; „becsület ez?”). Gertrúd–Bánk kettős első fele Bánk beszámol Gertrúdnak mindazokról a borzalmakról, amiket országszerte látott: mindenfelé éhség és nyomor, átkozza is a nép Gertrúdot és a merániakat. Bánk se tesz mást: „Népünk ellensége, légy te átkozott!” – szól a királynéhoz. Gertrúd ismét dühbe gurul, mindennek elmondja Bánkot, megátkozza Ottót, Melindát, Bánkot, a feszültség a tetőpontra hág, mire kétségbeesetten dörömbölni kezd az ajtón, és segítségért kiált. Öccse, Ottó be is toppan, ám mikor meglátja Bánkot, tüstént elmenekül. Bánk megátkozza Ottót és a merániak földjét, mire Gertrúd tőrt ránt, s Bánkra támad. Ám a gyilkos fegyvert a bán kicsavarja a kezéből, s leszúrja vele a királynét. Bánk bosszút állt hazájáért és feleségéért, de magában érzi, összedől felette a világ. Figyeljük meg, hogy a zene a jelenet során hogyan jut el a feszültség tetőpontjára, párhuzamosan az indulatok éktelen elmérgesedésével. Amikor Gertrúd rákiált Bánkra, hogy tudja-e, kivel beszél, s Bánk azt válaszolja, hogy „Tudom! Veled, trónoknak mocska, te, ki megrablád királyodat…”, a zenekari kíséretben a vonósok gyors játéka festi meg a forrongást. Mikor Gertrúd tőrt ránt Bánkra, a veszekedés ritmusa felgyorsultan, a mély hangszereken morajlik. Végül a királyné leszúrásakor szinte az egész zenekaron dübörög a veszekedés ritmusa, s az alászálló és egyre halkuló zene szinte megrajzolja Gertrúd halálát. Bánk ezt követő rémületét a nagybőgő sötét, mély hangjai festik meg. Végül az „oh, Melinda! Ki! A tető mindjárt rám szakad” mondatánál a zenekar mintha tényleg rászakadna a magasból hatalmas akkordtömbjeivel. Gertrúd–Bánk kettős második fele III. felvonás Bánk bán az összetört Melindát és gyermekét Tiborcra bízta: haza, vissza a faluba, a Tisza túlsó oldalára, minél távolabb a királyi udvartól. Melinda eszelősen szorítja magához gyermekét, és úgy vonszolja testét a Tisza partjához. A kísérteties éjszakában nyugalmat csak a távoli furulyaszó áraszt. A furulya hangját két piccolo, avagy kisfuvola utánozza. Erkel a csodálatos Tiszaparti jelenet zenekari bevezetőjében a két furulyát imitáló piccolo csilingelő, bővített szekundokban gazdag dallamával és a cimbalom „kolompoló” kíséretével festőien ábrázolja az alföldi Tisza menti nádas magyaros-népies légkörét. Vidám, csárdásszerű dallam hangzik fel, mely hirtelen elsötétül: vihar közeledik. A sötét felhők vonulását a csellók és nagybőgők sejtelmes mély dallama, valamint a kürtök félelmet keltő szűkített hangzatai ábrázolják. A távolban villámlik: a fuvola apró dallamát halljuk. Majd dörög, szél süvít végig a nádason, s a zenekar teljes erejével tombol, majd megnyugszik.


Tiszaparti jelenet zenekari bevezetője – részlet Tiborc veszélyt sejt, és sürgeti Melindát: „Nagyasszonyom, siessünk, az éjfél már közel!” Melinda azonban eszét vesztve, mit sem törődik ezzel. Gyermekével a karján hol magában beszél, hol az éghez szól: „Úgy, úgy, borulj el, ég, rejtsd el kék színedet, hisz lelkem oly sötét, mint most tekinteted, ah!”. Gyermekének két bölcsődalt énekel. Az első egy madárpárról szól, melyben allegorikusan saját családi tragédiáját meséli el. A másodikban altatja, ringatja gyermekét („Álmodj szelíden, édesdeden”), és visszaemlékezik az egykori anyai örömök táplálta boldogságára („Ah, mily boldog voltam én, míg a bölcsőd lágyan elringatám s rámmosolyogtál, angyalom!”). Ez az ízigvérig verbunkos stílusú ária ékes példája Erkel zsenialitásának, ahogyan egy tánc eredetű stílust úgy használ fel egy lírai bölcsődal megírásához, hogy még véletlenül sem jutna eszébe a hallgatónak rá táncolni, ugyanakkor félreérthetetlenül érződik rajta a verbunkos hangvétel. A bölcsődalt a klarinét lágy játéka vezeti be, a vonósok lebegő kvintjei felett. Melinda szólamának csilingelő koloratúrái és a piccolók könnyed játéka hűen ábrázolja a tébolyult asszony pillanatnyi, boldogságtól áradó lelkiállapotát. A bölcsődal végén azonban a „Ne lásd e rút világot, angyal!” szövegnél mintha a már mennyekben járó lélek egy pillanatra visszatérne a rút, földi valóságba. A mollra sötétülő, majd dúrra oldódó zenei anyag, a piccolók felfutó skálái és trillái a vihart és Melinda zavarodott lelki viharát egyaránt kifejezik. Melinda hallucinációjában már a szellemeket is hallja, amit Erkel külső, színfalak mögötti férfikarral ábrázol: „Ne üljetek most a ladikra fel, oly csalfa a vihar, miként a nőkebel!” Melinda második bölcsődala és szellemkórus Tiborc továbbra is hiába sürgeti a szerencsétlen asszonyt. Látomásában már az ég megnyílt, angyalok kara hívja a mennybe. Verbunkos dallamát a piccolók csilingelő játéka és a cimbalom hangja mellett a zenekar izgatott, egyre fokozódó hangerejű és tempójú kísérete támasztja alá, majd az erőteljesen tomboló viharban gyermekével együtt a Tisza habjai közé veti magát. Az izgatott, már-már mennyei fényeket árasztó, dúr hangnemű zene a félelmetes szűkített hangzatokkal hirtelen elsötétül, s az erőteljes, démoni, moll hangnemű zenekari utójáték szinte megrajzolja a Melinda és gyermeke testét maga alá temető Tisza hullámait. Tiszaparti jelenet vége A visegrádi palota mély gyászba borult. Feketébe öltözött udvarhölgyek és nemesek állnak Gertrúd királyné ravatala előtt, s szomorú, gyászinduló-szerű énekükkel az elhunyt lelki üdvéért Istenhez imádkoznak. Énekeljük el!


Andante sostenuto

A jelenetet az üstdob sejtelmesen, halkan induló, majd erősödő gyászritmusa vezeti be, melyet a fúvós hangszerek súlyos akkordjaival folytatnak. Gyászkar Endre király hazaérkezett a győztes csatából meggyilkolt asszonya temetésére. Döbbenten áll ravatala előtt, s kesereg: „Míg künn a harcmezőn vért ont a király, Árasztva nemzetére glóriát, Addig zászlósok és ország nagyok Sötétben ölnek, miként a gyilkosok!” Az elkeseredett királyt a gyászoló udvar ekképp vigasztalja: Énekeljük el! Eredeti hangnem: Desz-dúr Andante


Hallgassuk meg! Endre-ária kórussal Elérkezik a tetemre hívás. A vádlott békétleneket Endre a ravatal elé idézi. Hiába vallják magukat ártatlannak, a király nem hisz nekik. Ekkor váratlanul belép Bánk, s az egész udvar előtt bevallja tettét: „Én oltám el Gertrúdod életét!”. A király és az udvar népe megdöbben, de Bánk az ország nyomorára hivatkozva kijelenti: „Megölte volna őt bármelyik magyar, Kinek szívén a hon becsülete!” Király és nádor, két fejedelmi nemzetség, Árpád és Bor vére áll egymással szemben, akik között bíró csak az ország lehet. Endre párbajra hívja Bánkot, ám ekkor a távolból szomorú tilinkóhang töri meg a feszült csendet. Bánk és a gyászolók még nem tudják, mi már igen, a Tiszaparti jelenet bevezetőjében már hallott zene jelzi: Tiborc érkezik Melinda és gyermeke holttestével. Bánk összeroskad a tetemek előtt, és keservesen fakad ki magából: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!” A hárfa és a hegedűk éteri kíséretével asszonya és gyermeke Égbe szállt lelkéhez világos, dúr hangnemű dallamával szól, sírva: „Melinda és te angyal, te angyal gyermekem, Készítsetek helyet nekem Mennyhonában fenn! Meghalok!” A királynak nem kell bosszút állnia Gertrúd gyilkosán. A sors már megtette azt. A zene a mennyei magasságokból a földi mélységbe érkezik: a tömeg súlyos, moll hangnemű gyászénekével borul térdre, és az elhunytak lelki üdvéért fordul a Teremtőhöz: „Isten, a holtnak, adj örök nyugalmat, s lelkét fogadd el a megboldogultnak!” Finálé

Erkel Ferenc: Bánk bán

Recommend Documents