A GYORSULÁS MÍTOSZA Összeomlás és teleoplexia

Horváth Márk – Lovász Ádám

A GYORSULÁS MÍTOSZA Összeomlás és teleoplexia A gyorsulás jelensége a társadalomtudományokban

1

Jonathan Trejo-Mathys (1979-2014) emlékére

2

Tartalom Absztrakt ................................................................................................................................ 5 Bevezető A gyorsulás inhumanitása ...................................................................................................... 6 1. fejezet: Modern kisiklások ................................................................................................................ 11 2. fejezet: Degenerálódó deteritorializáció ........................................................................................... 26 3. fejezet: Instant teleoplexikus hipervírus ........................................................................................... 45 Bibliográfia ........................................................................................................................... 72

3

“(...)cured of disintegration by machines, blooded by local meat cornered and born progressive marking a sickness exhaustive in its attachment to death as transcendence ‒parasitical victory of death over life mimicking movements with unparalleled finesse‒” Gary J. Shipley, Kenji Siratori

“Superstition always requires its Devil, who exudes mischief and excuses one from facing the fire of the negative, and a Prince Charming who can awaken virtues with just a kiss. For the first, our epoch has found a figure, radical Evil ‒‘absolute malice’‒ and for the second, Chaos, its counterpart, initially somewhat disquieting but ultimately rather useful, because it is tricked out with ‘creativity’ and possesses the virtue of being able to magically fabricate singularity. Chaos would like to present itself as the Prince Charming who awakens virtualities.” Gilles Chatelet

“Nobody gonna take my head I got speed inside my brain” Deep Purple: Highway Star

4

Absztrakt

Korunk társadalomelméleti diskurzusában egyre fokozódó mértékben van jelen az össztársadalmi szinte vetített gyorsulás, azaz a sebesség növekedésének társadalmi fejlődésként történő azonosítása. Meglátásaink szerint e tendencia tekinthető egyfajta modern mítosznak, a modern társadalom egyik alapvető struktúrájának, melyre alkalmazható a mitikus struktúra fogalma is. Ez egyben mozgósító mítoszként is funkcionál, amely legitimálja a fennálló techno-tudományos komplexum operativitását. A felgyorsulásnak ugyanakkor léteznek alternatív, kritikai változatai, diskurzusai is, amelyek a vélt sebességnövekedés destruktív hatásait emelik ki, szembehelyezkedve a modernitás mitikus struktúrájával, megalkotván saját szubkulturális vonulatukat. Ez a tanulmány elsősorban ezt a társadalomkritikai vonulatot elemzi és foglalja össze. Külön kiemelendőnek tartjuk Jean-Francois Lyotard, Gilles Deleuze, Paul Virilio, Hartmut Rosa és Nick Land munkásságát. Ezen szerzőkre és a rájuk építkező Accelerationist Movementre és kiadványaikra is részletesen kitérünk. Az Accelerationist Movement a gyorsulást egyfajta inhumán, technikai összeesküvésnek tekinti, amelynek végső kiteljesedése a Föld lakhatatlanná válása, magának az életnek a megszűnése. Azonban ők ebben politikai lehetőséget is látnak. Ezt az irányzatot ‒ amely meglátásunk szerint egy modern összeesküvést feltételez ‒ Magyarországon még keveset tárgyalták társadalomelméleti vonatkozásban. A CCRU az Accelerationist mozgalommal szemben valódi összeomlást és összeesküvést vizionál a techno-tudományos komplexum révén, melyre álláspontjuk szerint nincs politikai alternatíva.

5

Bevezető A gyorsulás inhumanitása

A sebesség konkrét negativításának teoretikus aspektusa a kortárs társadalomtudományi diskurzusban fontos szerepet tölt be. A gyorsulás oly mértékben beárnyékolja a társadalomtudományokat, hogy bizonyos részeit szinte a sebesség diskurzusa dominálja. Bennünket e vonatkozásban a társadalmi gyorsulásnak a kritikai elméletben való megjelenése foglalkoztat, tehát ennek a beárnyékolásnak a felfejtésére teszünk kísérletet. Az információs autópályák által megnyitott új információmegosztási módozatokat körülvevő sajátosságok az emberi kapcsolatok dezintegrációjával és dezorganációjával fenyegetnek. A társadalmi valóság felgyorsulása ‒ hamis módon ‒ azt a lehetőséget kínálja, hogy az össztársadalmi konnektivitás megnövekedhet. Erre közvetlen válaszként felvethetjük az olyan jelenségeket, mint a piknolepszia, a viralitás, a skizo-kultúra, a hipervírus, az etnovírus, az inszomnia, a fragmentáltság, a szimulakra, a digitális fertőződés, a dekódolás, a deterritorializáció, a nomadizáció. Tanulmányunk során a sebesség kérdéskörét és problematikáját, a fenti jelenségek társadalomelméleti recepcióját a társadalomtudomány különböző korszakain végigvezetve mutatnánk be. Nem célunk empirikusan bizonyítani bármely jelenség meglétét vagy hiányát, csupán arra szorítkozunk, hogy a társadalomtudományi diskurzusban való jelenlétüket regisztráljuk. Mindamellett, hogy megkérdőjelezhető az össztársadalmi gyorsulás ténye, társadalomtudományi recepciójának és kiváltképpen kritikájának fokozódása elvitathatatlan. Az általunk elemezni kívánt diskurzusok olykor a társadalom egészét érintő jelenségként kezelik, és ‒ nézetünk szerint ‒ egyfajta totalizáló és mozgósító mítoszként ragadják meg a társadalmi gyorsulást. Tehát a sebesség dilemmája és e problematika totalizálása toposszá emelkedett a kortárs kritikai elméletben. Azonban mint minden totális, metanarratív igényű diskurzussal szemben kritikaként felvethetőek bizonyos empirikus jelenségek, ahol éppenséggel a lassulás figyelhető meg. Például a világgazdaság GDP-növekedése nagymértékben lelassult az 1970-es évekhez képest, noha történelmi távlatban még mindig gyorsnak mondató növekedése. Az emberi sejtek öregedése a modern orvostudományoknak köszönhetően nagymértékben lelassult, aminek következtében az élettartam meghosszabbodott. A társadalmak elöregedésének következtében fokozatosan lassulhat az emberi testek organikus mozgása, aminek következtében további gazdasági lassulás várható a világgazdaság fejlett térségeiben. Ezeken kívül még számos egyéb példát is sorolhatnánk. Jelenlegi vizsgálódásunknak nem képezi célját magának a gyorsulás jelenségének a cáfolata vagy megerősítése. A gyorsulás társadalomtudományi és kritikai-elméleti mítoszának bemutatására vállalkozunk, kezdve olyan 19. és korai 20. századi klasszikus szerzőkkel, mint Karl Marx, Thorstein Veblen, Nikolai Fedorov, Georg Simmel, John Dewey vagy Filippo Marinetti. Ezt követően az 1970-es évek újbaloldali és posztmarxista irányzataira és sajátos sebességgel kapcsolatos néztetikre térünk át. E második korszak legfőbb gondolkodói: Jacques Ellul, Gilles Deleleuze, Felix Guattari, Jean-Francois Lyotard, Gilles Lipovetsky, Jean Baudrillard és Paul Virilio. A harmadik társadalomtudományi korszak az ezredfordulótól kezdve jelenünkig nyúlik időben, 6

és olyan informális társadalomtudományi műhelyek és mozgalmak jellemzik, mint a CCRU vagy az Accelerationist Movement. Ezen kortárs paradigma jelentős szerzőinek tekinthetőek: Nick Land, Hartmut Rosa, Mark Fisher, Alex Williams, Nick Srnicek, Antonio Negri, Hermann Lübbe, Sadie Plant, Ben Woodard, Steven Shaviro, Benjamin Noys és Benjamin Bratton. Tanulmányunk három elkülönülő, azonban teoretikus értelemben egymásra építkező egységből épül fel olyan felosztást alkalmazva, melyet a két, eddig a társadalmi gyorsulás témájában megjelent szöveggyűjtemény1 is követ. Mielőtt rátérnénk a társadalomtudományi paradigmák külön fejezetekben történő taglalására, a sebesség textuális megjelenésének és a különböző intertextualitások bemutatására, fontosnak találjuk a fogalmi kiindulópontok bemutatását. Benjamin Noys szerint a gyorsulás társadalomelméleti vagy kritikai megközelítése és középpontba állítása általánosságban összefügg az erős kapitalizmus-ellenességgel, a fennálló társadalmi állapotok statikusságának meghaladására irányuló vággyal.2 Ezen diskurzusok általános jellemzője, hogy a konzervatív visszafordulás vagy lassulás, a múltba való reakciós visszavágyódás helyett a gyorsulási és deterritorizációs folyamatok további fokozását követelik ‒ egészen a rendszer és a kapitalista termelés végső határáig. Ugyanakkor Noys szempontját kiegészítendő látni fogjuk a későbbiekben, hogy távolról sem igaz ez a sebesség-diskurzus minden szerzőjére. Említhetnék például Hartmut Rosa Social Acceleration című monográfiájának záró gondolatát, mely szerint szükség volna a társadalmi dinamizáció mozgásának olyan szintű lelassítására, amely „összeegyeztethető az emberséggel” (humanvertragliches). 3 Vagy akár utalhatunk Rosa-nak a modern esztétika lassulást elősegítő művészeti formáit taglaló kötetére.4 És még meg sem említettük Jacques Ellul vagy Paul Virilio nosztalgikus, vallási elemekkel is telített technológia-ellenességét! A sebesség nem ritkán fenyegetés, olyan rosszindulatú, terrorisztikus jelenlét, amely okot ad a félelemre. Új kódolási rendszerek jelennek meg, és ezek dekódolási tendenciái konkrét negatív aspektusok és tünetek kiemelésével járhat, melyek könnyen elvezetnek a konzervatív jellegű megnyilvánulásokhoz, luddita jellegű diskurzusokhoz. Békés Márton átfogó technológiakritikai művében egyértelműen luddita gondolkodóként jellemzi például Virilio filozófiáját.5 Ezen jellemzésére némi alapot is adhat Virilio életművének akár felületes áttekintése is. Nem nehéz találni nála olyan gondolatokat, amelyek a technológiának az emberi kapcsolatokban betöltött szerepéhez szkeptikus módon viszonyulnak, amint azt az alábbi részlet is bizonyítja: “If this were so, the question of »up to what point« would no longer even arise, since the lack of any limit apart from the cosmological constant of the speed of reality waves would quickly induce us to practice long-distance love. Not the »courtly love« of the Middle Ages any more, but the »virtual life« permitted by the sensory feats of cybersex, with demographic consequences for humanity that go without saying thanks to the invention of such a universal condom.”6

1

Robin Mackay, Armen Avanessian (szerk.): Accelerate: The Accelerationist Reader, Falmouth, UK: Urbanomic, 2014, valamint Hartmut Rosa, William E. Scheuerman (szerk.): High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity, University Park, PA: Pennsylvania State University Press, 2009. 2 Noys 2014: x. 3 Rosa 2015 [2005]: 321. 4 Rosa 2012 5 Békés 2014 6 Virilio 2008 [1995]: 67.

7

A rekódolások elburjánzása a társadalomtudományokban tehát megnyitja az utat a nosztalgia előtt, mindamellett, hogy a gyorsulás-diskurzus alapvetően progresszív jellegű, mivel még a fentiekben felsorolt konzervatív jellegű szerzők (Ellul, Virilio, kisebb mértékben Baudrillard) is elismerik a társadalmi változás tényét, a valamilyen jellegű haladás meglétét, legfeljebb ennek megítélésében térnek el egymástól. A gyorsulás társadalomtudományát tehát nem lehet redukálni olyan politikai kiindulópontra, amely egyértelműen kötődne egyik vagy másik politikai mozgalomhoz, eszmeiséghez. Ugyanakkor, mint Benjamin Noys írja az Accelerate mozgalomról, egy társadalomelméleti irányzat sem vonatkoztatható el a tágabb társadalmi kontextustól. Míg az első nemzedék a klasszikus ipari kapitalizmus korszakában alkotott, addig a posztmarxista és posztmodern elemeket ötvöző Accelerationism már a „Deleuze-i thactherizmus” idején jött létre.7 Mitől tekintjük a gyorsulás-toposzt „totalizáló” jellegű metanarratívának? Egyáltalán mi az, hogy metanarratíva? Jean-Francois Lyotard véleményében metanarratívának tekinthető minden olyan diskurzus, azaz értelmezési keret, amely önmagát egyetemes érvényűként állítja be, kulturális sajátosságoktól független tudományos és politikai megközelítésmódként. Ilyen metanarratívákként említi Lyotard a Posztmodern állapot című híres esszéjében a tudományos pozitivizmust és a marxizmust.8 Hasonlóképpen, az általunk elemezni kívánt társadalomelméleti keret is a legtöbb esetben kultúrák felett lévő, azok partikularitásait jó vagy rossz értelemben meghaladó jelenségként értelmezik a társadalmi gyorsulást. Az oksági relációk tekintetében ugyanakkor visszavezetnek megannyi jelenséget az általuk kiemelt szempontokhoz. Hartmut Rosa a gyorsulásnak három motorját különbözteti meg: a gazdasági motor, vagyis az időnek a pénzzé való átalakulása, a strukturális motor, azaz a funkcionális differenciálódás, és harmadikként a kulturális motor, vagyis a gyorsulás ígérete.9 Figyelemre méltó, hogy Rosa is általános jelenségként, gyorsulási ciklusként értelmezi ezeket az egymáshoz kétségtelenül kapcsolódó társadalmi alstrukturákat, ugyanakkor vitatható, hogy mennyire célravezető egy ilyen totalilizáló társadalomértelmezés. Mint e példa alapján is láthatjuk, számos szerző metanarratív módon közelíti meg a társadalmi jelenségek pluralitását. Szándékosan választottuk ki azon szerzőket, akik az egész társadalomra kiterjedő folyamatként értékelik a gyorsulást. Ahhoz, hogy egy gondolkodót az általunk gyorsulás-diskurzus vagy gyorsulás-mítosz részének tekintsünk, nem elégséges, hogy az adott szerző foglalkozzon a gyorsulással vagy regisztrálja annak jelenlétét a társadalom életében. Kizárólag azon társadalomelméleti gondolkodókat és szociológusokat soroljuk ide, akik a társadalom valamennyi aspektusára kiható, ökológiai tényezőként veszik számításba a gyorsulást. Vagyis, azon szociológusok és teoretikusok munkáit tekintjük a gyorsulás-mítosz hordozóinak, akik központi helyet szentelnek a gyorsulásnak ‒ legalább bizonyos írásaikban. Abból, hogy valaki a tudományos publikációk fokozódását, egyre gyorsabb terjesztését regisztrálja, még nem következik, hogy részét alkotná a gyorsulás-diskurzusnak, vagy „beavatott” tagja volna ennek a sajátos irányzatnak. Ahhoz, hogy a gyorsulás mítosza kifejtőjének tekintsünk egy szerzőt, fontos a gyorsulás totális jellegének a hangsúlyozása. Eriksen például, annak ellenére, hogy az Accelerationist mozgalomtól látványosan távol tartja magát, központi jelentőséget szentel a társadalom meggyorsult temporalitásának.10 7

Noys 2014: xi. Lyotard 1984 [1979] 9 Rosa 2009: 93. 10 Eriksen 2009 [2002] 8

8

Nyilvánvaló, hogy felosztásunk magába foglal némi kronológiai átfedést is. Elkerülhetelen például a marxi elem hangsúlyozása, mivel az általunk elemzett legkésőbbi keltezésű művekben is visszaköszönnek Marx tézisei. Williams és Srnicek Manifesto for an Accelerationist Politics című kiátványában például hangsúlyozzák, hogy már Marx is foglalkozott a kapitalizmus azon destabilizáló tendenciáival, amelyek a társadalmi adottságok számos formáját bomlasztják, felszámolják. Diskurzusukat tehát még a huszonegyedik században is Marx felhasználásával kívánják legitimálni: “It is Marx, along with Land, who remains the paradigmatic accelerationist thinker. Contrary to the all-too familiar critique, and even the behavior of some contemporary Marxians, we must remember that Marx himself used the most advenced theoretical tools and empirical data available in an attempt to fully understand and transform his world. He was not a thinker who resisted modernity, but rather one who sought to analyse and intervene within it, understanding that for all its exploitation and corruption, capitalism remained the most advanced economic system to date. Its gains were not to be reversed, but accelerated and transformed beyond the constraints of the capitalist value form.”11 Williams és Srnicek Marxa tehát a produktivista Marx, azon Marx, aki a termelőerők fokozódásában látta a megoldást valamennyi társadalmi bajra. A probléma tehát nem magában a gyorsulásban rejlik ezen nézet szerint, hanem abban, hogy még nem volt lehetősége teljességgel kibontakozni. Erőteljesen progresszív metanarratívával van itt dolgunk. Sőt, amennyiben udvariatlanok kívánunk lenni, akár azt is mondhatnánk, hogy a marxista metanarratíva feltámasztására tett sokadik politikai és társadalomelméleti kísérletről beszélhetünk. A gyorsulás-diskurzus viszont jóval összetettebb ennél. A kronológiai felosztás ‒ lévén, hogy a különböző diskurzusok egymásba olvadnak, és folyton visszaköszönnek későbbi művekben ‒ fenntartásokkal használható. Ennek dacára a magunk részéről védhetőnek tartunk egy kronológiai megközelítésmód alkalmazását, éppen a társadalomtörténeti kontextus megváltozásából adódóan. Amint Williams and Srnicek is elismerik, a kortárs kritikai elméletnek más termelési viszonyokkal kell szembesülnie. Mint írják: „Nem akarunk visszatérni a fordizmushoz. Lehetetlen visszatérni a fordizmushoz. A kapitalista »aranykor« ... csupa lélekölő unalom és társadalmi elnyomás.”12 Ugyanakkor egy erőteljes technológia központú teleológia jellemzi az Accelerationism-et, olyan teleológia, amelyet távolról sem oszt a gyorsulás-diskurzus minden tagja, amint ezt láthattuk már Rosa példáján is. Jogosan felvethetjük az Accelerationism-mel szemben Gilles Chatelet kapcsán, hogy nem egyéb, mint egyfajta techno-populista karnevál-posztmodernitás, amely a kapitalizmustól készen kapott technológiai vívmányok ’best of’-ját fogyasztja és felemészti, anélkül, hogy ebből működőképes utópiát hozna létre.13 Chatelet-re válaszolván annyit mondhatunk, hogy egyes általunk elemezni kívánt szerzők, akik a technológia és a társadalmi gyorsulás romboló jellegére hívják fel a figyelmet, egyáltalán nem is tartják szükségesnek bármiféle politikai alternatíva felvázolását. Ez utóbbira, amint a harmadik fejezetben olvasható lesz, jó példa Nick Land sajátos nihilizmusa.

Williams ‒ Srnicek 2014: 353. Williams-Srnicek 2014: 355. 13 Chatelet 2014 [1998]: 4. 11 12

9

William E. Scheuerman definíciója a társadalmi gyorsulásról számunkra alapvető fogalmi kiindulópontként szolgálhat. Scheuerman társadalmi gyorsuláson alapvetően egy adott tevékenység elvégzéséhez szükséges mérhető időegység csökkenését tekinti. Az innováció időszűkítő hatásait elemezve Hermann Lübbe hasonlóképpen fogalmazza meg a társadalmi gyorsulás lényegét.14 Rosa nyomán a gyorsulás három fő mozzanatát különbözteti meg Scheuerman. Az első a technológiai gyorsulás, vagyis bizonyos technológiai folyamatoknak, különösen a kommunikációnak, a szállításnak és a termelés sebességének növekedése, amely történelmi távlatból példátlan mértékű.15 A második mozzanat a társadalmi transzformáció, amely követi a gazdasági és a technológiai változások fokozódását.16 És végül, harmadik szempontként Scheuerman felveti a mindennapi élet tempójának a felgyorsulását.17 A magunk részéről bármely mozzanatnak, vagy akár az összes szempontnak egy adott társadalomelméleti vagy társadalomtudományi műben való középpontba állítása elégséges feltétele annak, hogy az adott művet a gyorsulás mitológiájának részeseként értelmezhessük.

Lübbe 2009 [1998]: 159-179. Scheuerman 2004: 9. 16 Scheuerman 2004: 10-11. 17 Scheuerman 2004: 13-15. 14 15

10

1. fejezet: Modern kisiklások

A modernitás deregulációs és dezintegrációs tendenciái távolról sem mondhatóak újaknak. Már az úgynevezett klasszikus kapitalizmus korszakában is regisztrálták az emberi ágencia termelésben való háttérbe szorulását. Elég arra gondolnunk, hogy már a 18. század végétől, és különösen a korai 19. századtól tömeges tiltakozások, gépromboló mozgalmak sokasága rengette meg az angol társadalmat, mely az egyik első iparosodott állam volt. A géprombolók társadalomkritikái ekkoriban elsősorban a kapitalista osztály ellen irányultak, és csupán közvetett módon érintették a gépesítést, mivel a ludditák álláspontja szerint a tőkések a munkabér letörésére alkalmazták a gépiesítést és az automatizációt. Érdekes megfigyelni, hogy a sebesség, a termelés fokozása már ekkor feltűnik mint releváns társadalom kritikai forrás, olyan jelenségként, amelyre reflektálni kell, mivel sokak számára szó szerint létkérdés volt a gépek és a sebesség problematikája. A korai 1800-as évektől, különösen a posztógyártásban teret nyertek a gépi erővel működő szövő- és fonóműveletek, amelyek ebben az időszakban hozzájárultak a munkabérek csökkenéséhez, sőt egész foglalkozási ágazatok megszűnéséhez. A legerőteljesebben a hagyományos kézműves kisiparosok tiltakoztak a gépek társadalmi igazságtalanságot fokozó felhasználása ellen. A gépek növekvő jelenléte szabályosan felszámolta a fizikai teret a munkások elől, akik – hasonlóképpen a bekerítések időszakához – kiszorultak megszokott fizikai környezetükből. Karl Marx nem véletlenül hívja ezt az időszakot második bekerítésnek. A kortárs diskurzus, tehát a Marx előtti technológiakritika nem hagyta szó nélkül a gépek „sátáni” jellegét, vagyis össztársadalmi negativitást növelő erejét. Míg a gép mint instrumentum egyfelől az uralkodó osztály érdekeit szolgáló eszközként azonosítódott, másfelől már e korai időszakban is felfedezni véltek egy inherens negativitást és felszámoló jelleget a technikában. A ludditák organikus erőszaka csupán védekező jellegű auto-immun reakció a gépek inorganikus erőszakosságára. Magunk elé képzelhetünk például két ruhaipari munkást, amint kalapácsokkal szétverik a föléjük tornyosuló monstruózus technikát, szövőgépeket, megszakítván ezzel azt az automatizmust, amely a munkát, Jean Baudrillard egy találó kifejezésével élve „az azonosság poklává” transzformálta. Elgondolhatjuk azt is, hogy míg korábban ez a két kalapáccsal felszerelt férfi akár önálló iparos is lehetett, és lefelé történő mobilitásukat bosszulják meg ily módon azon gyártulajdonos gépein és tulajdonán, aki őket munkássá tette. Minden tönkremenés, tönkremenetel egyben egy tönkretevés is. A kisiparos, amint nagyon jól tudták a luddita mozgalom tagjai, nem a piac láthatatlan keze révén jut csődbe, afféle légköri jelenségképpen, hanem tudatos gazdasági érdekek és döntések révén. Pamfletirodalmukban, amint arra E.P. Thompson a 18. és 19. századi angol munkásmozgalmak kitűnő történésze rámutat, a felelősséget egyértelműen a nagytőkések viselték az emberek kizsákmányolásáért és a technológia embertelen alkalmazásáért. 18 Nem hiába kérték számon a gyárosokon a szisztematikus embertelenséget és kegyetlenséget, amelyhez a ludditák akciója spontán és mediáció nélküli volt, amit akár egyfajta őszinteségnek is

18

Thompson 2007 [1963]

11

nevezhetünk. A kapitalisták erőszaka a munkásaikkal szemben a technikai eszközök alkalmazásán keresztül történt, legalábbis a luddita pamfletek vádjai szerint, míg a luddita munkások ellenállása az organikusnak tekintett fizikai erőszak alkalmazásával történt. Tehát a mechanikai erőszak szisztematizációjával szemben ekkoriban az antiszisztematikus ellenállás az emberi erőszakra korlátozódott. A ludditák tevékenységével szinte egyidőben a sebesség egy másik aspektusa tűnik fel a gyáripar elgépiesedése és annak kritikája mellett. Ez pedig a vasúti közlekedéssel kapcsolatos kortárs aggályokban és félelmekben tűnik fel. A sebességet általánosságban a bizonytalanság, sőt, a fatális baleset lehetőségével kötik össze. A meggyorsított utazásnak köszönhetően a tér beszűkülése már a 19. század első felében is veszélyként tűnik fel a vasútról szóló számos diskurzusban. Wolfgang Schivelbusch a vasúti utazás történelméről írt klasszikus munkájában öszszegyűjti a vasútat mint a társadalomra veszélyes találmányt azonosító észrevételek és megjegyzések számos példáját. Heinrich Heine már 1843-ban írt arról, hogy „a teret megöli a vasút, és csupán az idő marad számunkra”. Egy félelmetes vízióban Heine hangot ad azon érzésének, hogy a német erdők már megindultak Párizs felé.19 A közeledés ekképpen negatív, kísértetszerű fenyegető jelenlét, amely Párizs felszámolásával fenyeget. Heine arról a furcsa benyomásáról is beszámol, mintha már „szagolni lehetne a német hársfák illatát”, különös módon párhuzamot vonva ezáltal az ökológiai hibridizáció és a közlekedés gyorsulása között. Elvégre valóban hozzájárultak a különböző élőlények példátlanul gyors elterjedéséhez a 19. század során technikailag felfokozott közlekedési lehetőségek. Dominic Pettman különös jelentőséget tulajdonít az 1842. május 8-ai Párizs‒Versailles vonalon történt vasúti balesetnek és az azt övező médiafigyelmnek. Ez volt az első komoly vasúti baleset, melynek során megközelítőleg 150 ember vesztette életét.20 Az említett baleset különösen elgondolkodtatta a közvéleményt a technológia veszélyességét illetően, noha Thomas Creevy már 1829-ben azonosította a vasúti utazást a gyors halál lehetőségével.21 Egy későbbi német utazó pedig a vasúti utazás spiritualitást kiüresítő és eltompító jellegéről értekezik.22 A sebesség még a percepciót is destabilizálja. Furcsa módon a futurizmust megelőlegezendő, Victor Hugo a következőképpen foglalja össze a felgyorsult utazásnak a vizuális érzékekre gyakorolt ‒ véleményében esztétikai lehetőségekkel is kecsegtető ‒ hatását: “The flowers by the side of the road are no longer flowers but flecks, or rather streaks, of red or white; there are no longer any points, everything becomes a streak; the grain fields are great shocks of yellow hair; fields of alfalfa, long green tresses; the towns, the steeples, and the trees perform a crazy, mingling dance.”23 Hasonlóképpen a percepcióhoz, a teret is szétzilálja a gyorsulás, a fenyegetően fatális haladás kockázatokkal teli lehetősége. Növények helyett már csak színcsíkokat látunk, elillanó porszemeket, amelyek szinte fel is számolódnak, mire felfoghatnánk őket. Schivelbusch munkájában jelentőséget tulajdonít a vasutak térstruktúrát átalakító jellegének is, mivel a vasútépítés, szemben a hagyományos útépítéssel, lapos és egyenes felületet követel meg, ezért a vasútépítés

19

Schivelbusch 1980: 44. Pettman: 64. 21 Schivelbusch 1980: 131. 22 Uo. 23 Schivelbusch 1980: 55-56. 20

12

hidakat, vasúti töltéseket és csapásokat igényel, amelyek alapvetően módosítják a tájképet, azaz ellaposítják a teret. Nem véletlen, hogy a kapitalista globalizáció szószólójának egyik ismeretterjesztő célzatú könyve a The World is Flat címet viseli.24 A globalizáció, amelynek tünete a vasúthálózatok kiépülése, kilaposítja a társadalmat is.25 A megszokott egyenetlenségek, amelyeket hagyományosan az útépítésnél figyelembe vettek és tiszteletben tartottak ‒ a technika fejlődésének köszönhetően ‒ kiiktathatóvá váltak. Ennek konzekvenciája a tér fokozatos eltűnése, amint erre Heine is utalt. Érdekes mozzanat a vasút és az idő viszonya, vagyis távolról sem bizonyos Heinének azon megállapítása, hogy csak a teret vette volna el tőlünk a vasút. Schivelbusch kiemeli, hogy az Egyesült Államoknak négy időzónára való felosztását 1889-ben a vasúti menetrendek kalibrálása tette szükségessé.26 A technika térbeli terjeszkedéséhez hozzáadhatjuk tehát annak társadalmi temporalitásra gyakorolt hatását is. A temporalitás síkján végbemenő módosulás a kortárs közvélemény szerint hatással volt a testekre is, hiszen erőteljesebb és hosszabb idő alatt gyógyuló sérüléseket, testi deformációkat idézhetett elő egy vasúti baleset. William Camps így ír 1886-ban a vasúti balesetről és annak testet és tudatot egyaránt deformáló hatásáról: “There is something in the crash, the shock, and the violence of a railway collision, which would seem to produce effectsupon the nervous system quite beyond those of any ordinary injury... (and these)... to such an extent, that the unfortunate sufferer may not altogether recover throughout the remainder of his life, which I apprehend, may in some instances at least, be reasonably expected to be curtailed in its duration.”27 Az ütközés lehetősége fatális jelenlét, amely bezárja a testet a roncsok közé. A baleset során a luddita, organikus testi lázadás átadja helyét az automatizmus sematikusságának, az irány nélküli öncélú mozgásnak. Ezen konzervatívnak mondható aggodalmakra ad majd provokatív választ Filippo Marinetti és a futurista mozgalom a századfordulótól kezdve. A gyorsulás-baleset jellegének hangsúlyozásával ellentétben Marinetti annak reintegratív jellegét hansúlyozza: “Christian morality defended the physiological structure of man from the excess of sensuality. It moderated his instincts and balanced them. The Futurist morality will defend man from the decay caused by slowness, by memory, by analysis, by repose and habit. Human energy centulped by speed will master Time and Space.”28 A szenzualitás túltengését Marinetti nem tekinti elutasítandó vagy a tudatot leromboló körülménynek, hanem éppen ellenkezőleg: az individuális tudat szétfeszítésének lehetőségét látja benne. A futuristák által képviselt modernista sebesség-moralitás ki akarja emelni az embert a lassúság mocsarából, és egyesíteni kívánja a benne lévő feltáratlan lehetőségekkel. Mint

24

Friedman 2006. Schivelbusch 1980: 24. 26 Schivelbusch 1980: 44. 27 Schivelbusch 1980: 139. 28 Filipo Tomasso Marinetti: The New Religion-Morality of Speed in High-Speed Society 57. 25

13

Marinetti írja: „a sebesség (...) természeténél fogva tiszta. A lassúság, mivel esszenciáját tekintve a fáradtság racionális jellemzője, természeténél fogva tisztátalan.”29 Marinetti diskurzusában látható egyfajta dualizmus a lassúság és gyorsaság, passzivitás és agresszivitás, tisztátalanság és tisztaság, valamint béke és háború között. Marinettinél fontos szempont a sebesség és a háború összekapcsolásának lehetősége, amely, mint láthatjuk tanulmányunk második fejezetében, Paul Virilionál érett szociológiai rendszerré.30 Benjamin Noys a futurista mozgalmat úgynevezett „toxikus avantgárd”-ként jellemzi, amelyben egymásba folyik a sebesség ünneplése, a rombolás dicsérete, a háborús élmények magasztalása és a nőgyűlölet, valamint a fasiszta politizálásra való aggasztó nyitottság.31 Noys az egész futurista projekt irányultságát a termelés tekintetében a pusztítás erőinek felszabadításában ragadta meg, lehetővé téve a furcsa integrációt, a mechanikus testek vegyítését. A futuristák veszélyforrás helyett alapvető társadalomalakító lehetőséget láttak a sebességben. Az 1909-es Futurista kiáltvány negyedik pontja kiemeli a sebesség esztétikai értékét, olyan ideaként azonosítva azt, amely „új szépséggel ruházza fel a világot”.32 A gyorsulás a nemi viszonyokat, a testek egymáshoz való különböző relációit sem hagyhatja érintetlenül ‒ vélték a futuristák. Marinetti a korábbiakban hivatkozott írását áthatják az erős dualizmusra utaló kifejezések („aggresszív” vs „passzív”). 1912-ben Valentine De Saint-Point a Futurista nő kiáltványa című írásában a nemek eltüntetését tekinti a technikai gyorsulás egyik lehetőségének. Marinettihez hasonlóan erősen szexualizált, sőt, maszkulin szövegének tanúsága szerint a gépek „keménysége” ‒ szemben a hús lágyságával ‒ felszámolhatja mindkét nemet, véget vetvén ezáltal a nemi dualizmusnak. A gépnek Saint-Point „fallikus keménységet” tulajdonít, ily módon hozva kapcsolatba a sebességet a dzsender-viszonyok átalakítására irányuló igénnyel.33 Marinetti nőgyűlölete, Noys szerint, egy általánosabb mizantrópián alapszik, amelyre bizonyosságként felhozza a Pino Masanta költővel és Marcelo Puma matematikussal közösen jegyzett, 1941-es Futurista matematikai kiáltvány-t. Ez a mű egy inhumán, anti-logikai, anti-filozófiai matematika alapjait kívánja lefektetni, amely a non-lineáris gyorsulás alapjait akarta megadni, miközben ünnepelte a politikai reakcionizmust és a háborút.34 A sebesség pozitív előjelű hangsúlyozása természetesen már a futuristák tevékenységét megelőzően is létezett. Példaként az elmaradott, 19. századi Oroszországban a neohégeliánus gondolkodóknak egy olyan irányzata létezett, akik fontos szerepet szenteltek a társadalmi és technikai haladásnak.35 Ezen irányzat jeles képviselőjének tekinthető a protofuturista keresztény misztikus Nicolai Fedorov. Műveiben jellemzően keveredik a keresztény misztika a felvilágosodás eszmeiségével és a technikában rejlő lehetőségek magasztalásával. A társadalmi gyorsulás szempontjából érdekfeszítő műve a Közös feladat c. esszé.36 Fedorov sajátságos kommunális utópiája magasan fejlett technikai színvonalat feltételez, azonban a feldolgozóipar csak szezonálisan működne, így megszűnne a versengés, a spekuláció és a társadalmi bizonytalanság. Fedorov víziója szerint ily módon lehetővé válna a kozmosz meghódítása az egyesült emberiség 29

Marinetti 2009 [1912]: 58. Virilio 2006[1977]; Marinetti 2009 [1912]: 59. 31 Noys 2014: 14. 32 Marinetti: Futurist Manifesto, 4. 33 Saint-Point 1912 34 Noys 2014: 16. 35 Fedorov 1990 36 Fedorov 2014 [1990] 30

14

által.37 Az ember elterjedése technikai protéziseket és mesterséges szerveket feltételez az orosz utópista szerint, amelyek segítségével benépesíthetővé válik az egész bolygó, és mesterségesen átalakíthatóvá válik minden, ami természetes. A földi életet Fedorov maltuziánus temetőként értelmezi, amelyet az emberiségnek el kell hagynia, hogy a tökéletes isteni és interplanetáris társadalmat megvalósíthassa.38 A sebesség ebben a sajátságos univerzalista diskurzusban mint a tiszta aktivitás azonosítódik, hasonlóan a már tárgyalt futurista mozgalomhoz. Távolról sem véletlen, hogy a sebességnek ilyen politikailag és teológiailag is átszínezett, intenzív igenlése az ekkoriban fél-feudális orosz társadalomban alakult ki, vagyis a kortárs oroszországi viszonyok termékeny táptalajnak bizonyultak a misztikus, techno-optimista diskurzus számára. Fedorov eszmeiségének utóéletéhez hozzátartozik, hogy Solovjov közvetítésével olyan huszadik századi orosz gondolkodókra is hatott, mint Bergyajev vagy Bulgakov.39 Fedorov és követői az elvesztett emberi integritás helyreállításának lehetőségét látták a modern technika immanens lehetőségeként. Fontos hangsúlyozni George M. Young nyomán, hogy a technikai fejlettség és a tradíció restaurálására irányuló utópikus igény nem egymást kizáró tényezők, noha kételkedhetünk az utópizmus és az ortodoxia összeegyeztethetőségének jogossága tekintetében. Molnár Tamás például a konzervatív eszmeiséget és az utópista gondolkodást egymást kölcsönösen kizáró kategóriákként értelmezi.40 Mindenesetre a régi relációk fenntartására vagy restaurációjára irányuló igény, valamint a sebesség felfedezése és regisztrálása nem feltétlenül jár együtt a sebesség elutasításával. Fontos egy lehetséges módszertani ellenvetésre is felfigyelnünk. A futurizmus nem társadalomtudományi mozgalom, legalábbis első látásra. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a futurista szempontot, mivel az általunk „társadalomtudományi recepcióként" azonosított tudástárak, tudáskészletek jóval tágabbak annál, amit hagyományosan társadalomtudománynak szokás nevezni. Az itt vizsgált időszakban nem is létezett még a mai értelemben vett társadalomtudomány, ezért egy bizonyos értelemben szükséges „nem-tudományos” forrásokra is is támaszkodnunk. Az eddigiekben a gyorsulás 19. és korai 20. századi recepciójának két aspektusára hívtuk fel a figyelmet, specifikusan a meggyorsult termelés és a vasúti közlekedést érintő diskurzusokról ejtettünk szót. Megjegyzendő, hogy a futurista techno-pozitív szempont, vagyis a technológia utópikus, ugyanakkor romboló lehetőségeinek a kreatív rombolás igenlése a későbbi fejezetekben az Accelerationist Movement-nél fog visszatérni. A metatudományos szempontok számításba vétele után rátérnénk a szűkebb értelemben vett tudományos diskurzusok példáira, vagyis olyan társadalomtudományos szerzőkre, akik ebben a korszakban a sebesség növekedésre valamilyen értelemben felfigyeltek. Elsőként az egyik első német szociológus, Georg Simmel munkásságának a társadalmi gyorsulásra reflektáló műveivel foglalkoznánk röviden. Georg Simmel munkásságában az urbanizált társadalmi valóság feszültsége összefüggésbe kerül a sebesség növekedésével. Simmel A pénz filozófiája című művében központi fontosságot tulajdonít a pénzcsere fokozódásának, amelynek következtében a társadalom egésze egyre inkább felgyorsul. Az emberi viszonyokat nem hagyhatja érintetlenül a gazdasági élet ritmikájának fokozódása, és ingadozásainak dramatikus növekedése áthatja az 37

Fedorov 2014 [1990]: 85. Fedorov 2014 [1990]: 86. 39 Young 2012 40 Molnár 1990 38

15

egész társadalmi életet.41 Simmel egy korábbi, 1903-as tanulmányában A nagyváros és a szellemi élet-ben kifejti, hogy a modern nagyváros kizárólag a piacra való termelésből él, és az emberek között ismeretlen kapcsolatok és az anonim relációk „könyörtelen tárgyiassága” uralkodik.42 Simmel kiemeli az általunk már röviden bemutatott közlekedési forradalom negatív aspektusaiat, amikor a távolságok csökkenése kapcsán megjegyzi, hogy az kizárja az emberi kapcsolatokból a spontaneitást és a várakozás élményét. Simmel szerint a nagyvárosi időkezelés egy szilárd, és szubjektum feletti időséma, amely egy szélsőségesen személytelen képződmény, és amelyben az élet formájának pontossága, percre kiszámított precizítása öltött testet.43 Ezen kvantifikáció elvezet a következő, tanulmányunk szempontjából lényeges mozzanathoz, amelyet Simmel „az objektív kultúra elhatalmasodásaként” értelmez: „Mindenesetre az objektív kultúra elhatalmasodásához egyre kevésbé tud felnőni az egyén. Elhanyagolható menniységgé fokozódik le, s bár kevéssé tud erről, ez mégis gyakorlati tény, amit azok a homályos általános érzések mutatnak, amelyek e gyakorlatból erednek. Az egyén porszemmé válik a dolgok és hatalmak irdatlan szervezetével szemben, ami fokozatosan elragad tőle minden haladást, szellemiséget és értéket, és a szubjektív életformából a tisztán objektív élet formáiba vezeti át.” 44 Annak ellenére, hogy az élet egyre könnyebbé válik, hála a megnövekedett mobilitásnak, ezen mobilitás egyben korlát is. Olyan hatalom, amely a dolgoknak rendel alá bennünket. Marinetti misztikus révületében írja, hogy az embernek hódolatát kell kifejeznie a téráthidaló technológiához, „imádkozni a vasúti sínekhez”.45 A kikristályosodott, személytelenné vált szellem eltömegesedése „mindent elnyel”, és a személyiség integritása, legalábbis Simmel értelmezésében, veszélyeztetetté és fenntarthatatlanná válik.46 A megnövekedett mobilitás az egyének és a szolgáltatások összezsúfolódásához vezet, amely csak tovább fokozza a specializálódások kényszerét.47 Ez az állapot az individuumot jelentős ideig felfokozott teljesítményre ingerelve szétforgácsolja. A zsúfoltságot Simmel mint a belsőleg atomizált ember számtalan más emberrel való érintkezését definiálja. Ugyanakkor kiemeli ezen aspektus kettős jellegét, mivel negatív hatásai ellenére a tömegesedés az egyénnel azt is tudatosíthatja, hogy „az ember nem testének határainál, vagy annak a területnek a határainál végződik, amelyet tevékenységével közvetlenül kitölt, hanem csak azon hatások összegénél, amelyek belőle térbelileg és időbelileg kiindulnak”. 48 A kiterjedt kapcsolatokon alapuló élet a német szociológus szerint közömbösséget vált ki, és felszámolja a dolgok egyediségét, sajátos értéküket és összehasonlíthatatlanságukat.49 Az egyediség felszámolódása az „aura” elvesztése feletti aggodalomként köszön viszsza Walter Benjamin munkásságában, azonban tanulmányunk témájából adódóan a mechanikus

41

Simmel 2004 [1900] Simmel 1973 [1903] 43 Simmel 1973 [1903] 44 Simmel 1973 [1903]: 558. 45 Marinetti 2009 [1912] 46 Simmel 1973 [1903]: 558. 47 Simmel 1973 [1903]: 556. 48 Simmel 1973 [1903]: 555. 49 Simmel 1973 [1903]: 549. 42

16

reprodukció kérdésére részletesen nem térhetünk ki, csupán utalnánk a diskurzusok közötti letagadhatatlan hasonlóságra.50 Simmel tanulmányának egyik központi fogalma az „idegélet fokozódása”, amelyet a nagyvárosi embertípus pszichológiai alapjának tekint.51 Ennek a pszichológiai beállítódásnak az okát Simmel a külső és a belső benyomások gyors és szakadatlan változásában látja, tehát ez az az aspektus, amely leginkább kapcsolódik tanulmányuk központi témájához. Az úgynevezett „blazírtság”, „a dolgok különbségei iránti eltompulás” ugyanis Simmel szerint a képek gyors egymásra tolódásából és a pénzgazdálkodás fokozódásából ered.52 Simmel megjegyzi, hogy az emberi tudatot az új ingerek sebességének növekedése alapvetően módosítja: „az ember megkülönböztető lény, tudatát a pillanatnyi benyomásnak az előzőtől való különbsége hozza izgalomba ‒ a sokáig megmaradó benyomások, a köztük levő csekély különbség, lefolyásuk és különbségeik megszokott szabályossága, hogy úgymondjuk, a tudattól kevesebb erőfeszítést követelnek, mint a váltakozó képek gyors egymásra torlódása, az éles különbségek abban, amit egyetlen pillantással felfoghatunk, és a felmerülő benyomások váratlansága.”53 Simmel meglátása szerint a technika gyorsabban fejlődik, mint amennyire a szubjektum lépést tud tartani azzal, vagyis, mint írja: „a szubjektumok szellemi fejlődése csak igen tökéletlenül és egyre nagyobb elmaradásokkal követi.”54 A gépesítés és automatizáció, egyszóval a technikai fejlődés lehagyja, egyre inkább felszámolja a szubjektumot és annak autonómiáját, az autonóm reflexivitást pedig megnehezíti, mivel a technika fejlődésének sebessége már inhumán méreteket öltött. Simmel szinte prófétikus szavai a harmadik fejezetben tárgyalt szerzőknél még erőteljesebben, és nemegyszer normatív célkítűzésként köszönnek vissza. Ugyanis felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ha a technológia már meghaladta reflexív képességeinket, akkor voltaképpen önmagunkat is feloldhatjuk a gyorsulás jelenségében afféle végső, a humán territóriumát felszámoló deterritorializációs gesztus gyanánt. Ezen radikális gesztus megjelenik, mint látni fogjuk, Deleuze és Guattari, valamint Nick Land munkásságában, akárcsak a már bemutatott futuristáknál. Az a tény viszont, hogy léteztek a technikának a társadalomban betöltött szerepét illetően Simmelt követően is kritikai társadalomtudományi reflexiói, árnyalnunk kell Simmel azon tézisét, mely szerint az emberi gondolkodás ne tudna lépést tartani a technika fejlődésével. Marc Augé ezen problematikára reflektálva egyfajta „oktatási utópiát” javasol, amely a technológia által eltérített emberi történelmet potenciálisan visszatérítheti az emberi célokhoz.55 Simmel azon gondolatával, hogy a megnövekedett sebesség előidézi a jelenségek és az individuumok egymásba tolódását, Ortega y Gasset legfontosabb munkájában, A tömegek lázadásának negyedik fejezetében is találkozhatunk. Megállapítja, hogy a dolgok már nem ott vannak, ahol a hatásukat kifejtik, tehát a termelés és a felhasználás helye közt eltávolodás figyelhető meg. Ezt a gondolatmenetet így folytatja a spanyol filozófus: „a távolinak ez a közelsége, a messzinek ez az ittléte, minden élet határát mesés arányban kitágította”56 Simmelhez hasonlóan Ortega megállapítja a különböző társadalmi kategóriák összekeveredésének, egymásra torlódásának tényét, amely a távolságokat lebontja, és az individuáció megszűnésével fenyeget. 50

Benjamin 2008 [1936] Simmel 1973 [1903]: 544. 52 Simmel 1973 [1903]: 548-549. 53 Simmel 1973 [1903]: 544. 54 Simmel 1973 [1903]: 557. 55 Augé 2014 [2012]: 86. 56 Ortega y Gasset 1929: 30. 51

17

Az individuáció felszámolódása jelenségének aggasztó jellege a kortárs társadalomtudományi diskurzust is áthatja, példaul az olyan neves, a technológia szociológiájával foglalkozó szerzőkét, mint Bernard Stiegler.57 Bennünket az Ortega y Gasset által regisztrált eltömegesedés kapcsán elsősorban annak a sebességhez való relációja foglalkoztat. Míg Simmelnél a kognitív aspektus kerül kiemelésre, vagyis a képek gyors váltakozásának hatása a mentális életre, addig Ortega y Gasset-nál a térbeli mobilitás fokozódása az, amely oksági tényezőként kerül számításba. „A sebesség, mely térből és időből áll, nemkevésbbé ostoba dolog, mint elemei, de ezek megsemmisítésére szolgál. Egy ostobaság nem uralkodhatik másképpen, mint egy másiknak a segítségével. Az ember számára a tér és a kozmikus idő, e két tökéletesen szellemtelen dolog legyőzése becsület kérdése volt, és nincs semmi csodálnivaló azon, hogy az értelmetlen sebesség működtetése, amint legyűrjük a teret és megfojtjuk az időt, gyermekes örömöt szerez számunkra. Hogy megsemmisítsük, előbb felélesztjük őket, és lehetővé tesszük vitális kihasználásukat, több helyen lehetünk, mint azelőtt, több útrakelésnek és több megérkezésnek örülhetünk, kevesebb vitális idő alatt több kozmikus időt fogyasztottunk.”58 Ortega y Gasset bírálat tárgyává teszi a „sebesség kultuszát”, amelyet ostobaságnak nevez, és ezzel szembehelyezkedik a futurista nézőponttal. A sebességnek, véli, nincsen önmagába vett értelme, vagyis a gyorsulás fokozása ostoba célkitűzés, olyan cél, amely nem vezet sehová, egy tautológia, amely azonban veszélyes következményekkel is járhat. Az időt elfogyasztja a gyorsulásnak gyerekesen örülő modern ember. Fontos mozzanat, véli a spanyol gondolkodó, a tér és idő „vitális kihasználása” a fokozott mozgási kedv kielégítése céljából. A tér és idő legyőzésének vágya azonban nem csillapodhat addig, míg egyáltalán létezik bármilyen temporalitás. René Guenon, Ortega y Gasset-tel egyidőben és vele analóg módon, megállapítja, hogy „napjainkban az idő gyorsulása nyilvánvalóbb, mint bármelyik korábbi időszakban.”59 Az idő fokozatosan összepréselődik, és végül, a modern kor végén, teljességgel lerövidül.60 Guenon megállapítja a temporalitás megsemmisülésének lényegét és következményét, megelőlegezve a spektákulummal és szimulakrával foglalkozó későbbi francia gondolkodók teóriáit, amelyeket a második fejezetben fogunk röviden bemutatni: „Mihelyt véget ér az egymásutániság, vagyis szimbolikusan kifejezve »megáll a kerék forgása«, a létezők tökéletes egyidejűségben létezhetnek: olyan ez, mintha a szukcesszivitás a szimultaneitásba transzformálódott volna, és ezt azzal a mondással lehetne kifejezni, hogy »az idő térré változott.«”61 A térnek technológia általi gyarmatosítása fontos részét képezi Paul Virilio munkásságának is, akárcsak a „végcél nélküli utazás”.62 Az egymásutániság végének következtében az egyidejűség kizárja az igazi utazás lehetőségét, mivel az autentikus utazási élmény magába foglalja a megérkezést. Ott, ahol nincs egymásutániság, vagyis, ahol „megáll a kerék forgása”, ott nem 57

Stiegler 2014 (2004): 45-81. Ortega y Gasset 1929: 31. 59 Guenon 2006 [1945]: 180. 60 Uo. 61 Guenon 2006 [1945]: 181. 62 Virilio és Lotringer 1993 [1988]: 61. 58

18

lehet sem elindulás, sem megérkezés.63 Szociológiai értelemben empirikus támaszként megemlíthetjük a társadalmi értelemben vett életszakaszok felbomlását, fokozódó differenciátlanságát. A meghosszabbodott posztadoleszcencia jelensége némiképpen visszaigazolhatja Ortega y Gasset és Guenon megállapításait a társadalmi temporalitás összeomlását illetően. Az sebesség iránti mánia az amerikai pragmatista filozófus John Dewey-nak egy 1927-es művében is feltűnik.64 Dewey kiindulópontja némiképpen hasonlatos Simmel és Ortega y Gasset megállapításaihoz. Az amerikai filozófus szerint a szórakoztató látványosságok számában, varianciájában és olcsóságában való fokozódás egy fejetlen társadalomhoz vezet, aminek következtében a társas élet megszervezésére kevesebb figyelem jut, és ezáltal felszámolódik a közösség.65 A sebesség iránti mánia Deweynál már nem csupán kognitív jelenség, hanem olyan komplex, a mobilitásból eredő dezintegratív erő, amely a társadalom egészét áthatja. Dewey véleményében a gépesítés és a mechanizáció a politikai közösség integritását veszélyezteti, amely az emberi élet egyik fontos alkotóeleme.66 A filozófus véleményében a dezintegráció és a mobilitás egymástól elválaszthatatlan társadalmi tényező, mivel a fluktuáció felbont minden formát és struktúrát, szüntelen össztársadalmi zavarodottságot eredményezve: „Az újabb erők mozgékony és fluktuáló formációkat eredményeztek. A család felbomlásáról szóló panaszok ekképpen új megvilágításba kerülnek. A rurális képződményekből a városiakra való átállás egyben eredménye és bizonyossága a mobilitásnak. Semmi sem marad a helyén (...) A sebesség és gyorsaság iránti mánia a társadalmi élet nyugtalan zavarodottságának terméke, és csak tovább mélyíti azokat az okokat, amelyek előidézték.”67 Semmi sem marad a helyén ‒ ez maga a helytelenség, a deterritorializáció állapota. Dewey szerint, noha a sebesség igenlése társadalmi termék, divatos kifejezéssel élve, társadalmi konstrukció, ez oksági tényezőként is felerősíti a társadalmi gyorsulás dezintegratív erejét. Azaz Dewey afféle gyorsulási spirálként azonosítja a mobilitást és mozgási kedvet. Hasonló gondolat köszön vissza az orosz‒amerikai szociológus, Pitirim Sorokin klasszikus munkájában, aki a „társadalmi fluktuációt” válságjelenségként kezeli.68 Jól látható korunk tekintetében is Dewey és Sorokin érvelésének relevanciája, mivel a kortárs világrendszer összeomlásának tüneteként is értelmezhető a megnövekedett nemzetközi vándorlás, legyen szó a sokszor öncélú turizmusról vagy a szíriai polgárháború elől menekülők problematikájáról. A deterritorializáció ugyanakkor a nemzetállami keretek, valamint általánosságban a közösségi lét újragondolására is lehetőséget kínál.69 Dewey kiemeli a közös jelek és szimbólumok fontosságát a társadalmi integráció tekintetében. 70 Megfelelő kommunikáció híján a közösség „homályos és formátlan” massza marad, amely csupán árnyéka marad annak, amivé válhatna.71 Simmelhez hasonlóan a szerző kiemeli, hogy a modern ember gondolkodása nem tartott lépést a technika fejlődésével,

63

Guenon 2006 [1945]: 181. Dewey 2009 [1927] 65 Dewey 2009 [1927]: 61. 66 Uo. 67 Dewey 2009 [1927]: 62. 68 Sorokin 1957 69 Zombory 2011: 41. 70 Dewey 2009 [1927]: 63. 71 Uo. 64

19

és ily módon a körülmények maguk mögött hagyták az emberi gondolkodást. 72 Ennek következtében a mobilitás felgyorsulása az alapvető emberi kötődéseket is kikezdheti, olyan értő közösség híján, amely rendelkezne a technológiára való reflexivitás nyelvezetével, kommunikatív képességével. A technológiai kommunikativitás inhumán jellegére reflektál a későbbiekben tárgyalandó Nick Land egy különösen experimentális szövege a Hypervirus, amely egy virálisan megfertőzött és összeomlott szöveget szimulál.73 A technikai kor gépi vágyai, amelyek automatizált, repetitív, mazochisztikus jouissance-ra irányulnak, Dewey szerint nem öszszeegyeztethetőek a hagyományos kor normáival.74 A temporális gyorsulás jelenségével egyetemben a gépesítés is egyre fokozottabban lép előtérbe már az első általunk vizsgált korszakban (a 19. század második felétől a 20. század első harmadáig), és egyre nagyobb helyet foglal el a társadalomtudományi diskurzusban. E ponton bekapcsolnánk vizsgálódásunkba Karl Marxnak a gépesítéssel foglalkozó észrevételeit, a Grundrisse vonatkozó részleteinek rövid bemutatásával. Véleményünk szerint leginkább a Grundrisse-ben lelhető fel ugyanis ama „produkcionista” Marx, akire a 21. század elején hivatkozik előszeretettel a gyorsulást fokozni kívánó Williams és Srnicek. Itt érhető tetten ugyanis leginkább a gépesítést és a termelőerők fejlődését előtérbe helyező Marx, szemben a forradalmi ágenciát hangsúlyozó „forradalmi” Marxszal, noha a kettő nyilvánvalóan egymás kiegészítője is egyben. Alapvető kiindulópontja a Grundrisse Marxának, hogy a társadalmi életben az emberi ágenciát a gépek ritmusa váltotta fel. Az érték egyre kisebb mértékben emberi munka által előállított érték, és az élőmunka csupán közvetett módon kerül számításba. Az automata „olyan mozgó hatalom, amely önmaga mozgatója”.75 Vagyis a termelési viszonyok egy bizonyos technikai fejlettségi szintjének elérését követően a gépek megszűnnek a munkások puszta munkaeszközei lenni.76 Afféle „idegen erőként”, szinte kísértet módjára viszonyul az emberhez.77 Marx észrevétele kapcsán kérdés, hová tűnik vajon az autonómia az automaták által meghatározott társadalmi térben. Mielőtt folytatnánk a Grundrisse taglalását, e ponton visszautalnánk a már jelzett posztadoleszcenciára. Hurrelmann a felnőttségnek/ąutonómiának négy alapvető dimenzióját határozza meg: a pénzügyi függetlenség, a család gondozására való képesség, a kulturális és társadalmi részvétel, valamint a politikai részvétel képessége.78 Érdekes kérdés, hogy az egyre fokozódó automatizáció mennyit hagy meg ezekből. A pénzügyi algoritmusok korában lehet-e szó emberi döntésről a pénzpiacok tekintetében? A családalapítást mennyiben küszöbölhetik ki vagy tehetik lehetetlenné a partnerhelyettesítő szexuális segédeszközök? A kulturális és társadalmi részvétel mennyiben banalizálódik a gépek uralmának köszönhetően a felszín alatti automatizmusok puszta megnyilvánulásává, ismétlésévé? És végül a Carl Schmitt által teoretizált „gépesített törvényhozó” időszakában, amikor a törvények átláthatatlansága és a törvényhozás sebessége egyre fokozódik, hol van helye a humán részvételnek? Tán csak a közélet szélén marad helye a részvételnek a technikailag fejlett demokráciákban?79 Ezek mind nyitott kérdések, amelyek a gépesítés körülményéből követeznek, legalábbis, 72

Dewey 2009 [1927]: 62. Land 2014 (1995a): 383-391. 74 Dewey 2009 [1927]: 62-63. 75 Marx 2014 [1939]: 53. 76 Ibid. 77 Marx 2014 [1939]: 54. 78 Hurrelmann 1994 79 Schmitt 2009 [1950] 73

20

amennyiben elfogadjuk Marxnak azon kitételét, hogy az ágencia kicsúszott volna a humán aktorok kezei közül. A termelőerők fejlődése Marx véleményében alapjaiban aláássa a kapitalizmust mint társadalmi formát, annak végleges felbomlásához vezethet. Ennek okát abban diagnosztizálja, hogy a tudomány fejlődésével felszabaduló új értékekkel képtelen lépést tartani, mivel ragaszkodik egy olyan értékfogalomhoz, amely a közvetlen munkából eredeztetné a gazdasági értéket, holott már rég nem a feldolgozóiparban dolgozók erőfeszítései termelik ki az értéket. A gazdasági érték egyre nagyobb hányada kerül ki az „általános tudományos munkából, a természettudományok hasznosításából az egyik oldalon, valamint a másik oldalon azon általános termelőerőből, amely a társasági kombinációkból ered”.80 Mind a technikai haladás, mind a fokozódó kartellizáció egy olyan társadalmi forma irányába mutat, amely messze meghaladja a tőke hiánylogikáját. Azaz, Marx a gyorsulásban egyfajta radikális bőséglogikát talál, olyat, amellyel a tőkés közgazdaságtannak a hiányos erőforrásokon alapuló idejétmúlt fogalmisága képtelen számot vetni. Az igazi technikai bőség, a termelőerők felszabadulása tehát új társadalmi formát követel meg. Figyelemreméltó a gyorsulás vonatkozásában a következő megállapítás, amely az érték externalizációjára vonatkozik: „...a munka minden hatalma a tőke hatalmába kerül át; a munka termelőerője pedig az állótőke formájában (externálisként kerül szembe a munlával és tőle függetlenül áll fenn mint objektum.”81 A Marx által felállított sémában három fázis különböztethető meg: 1. az élőmunka, 2. az élőmunkának tőkévé való átalakulása a kizsákmányolás következtében és 3. az elidegenült tőkének tőkejavakká, állótőkévé (azaz, gépekké) való további színeváltozása. A Grundrisse Marxától távol áll a tőke visszaalakítása élőmunkává; ez reakciós lépés volna, a legjobb esetben is utópizmus vagy anarchizmus. A luddita megoldás helyett Marx mintha amellett foglalna állást, hogy az elidegenült tőkének szükségképpen át kell esnie egy második externalizáción, vagyis a technológiai haladás imperatívusza megköveteli, hogy a már elidegenült, a tőkések kezében lévő tőke végül elhagyja a humán ágensek kontrollját, és automaták formájában externalizálja magát. Ez a „második elidegenedés”, amikor az emberi nemtől mint egésztől idegenülnek el a termelőeszközök, meglehetősen kevéssé foglalkoztatta a legtöbb marxista teoretikust, noha kivételeket is találni szép számmal. Azonban még a kivételek is nemritkán a tőkések ágenciáját látják ebben a mozgásban. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy ezt a második elidegenedést, ha úgy tetszik, Marx nem tekinti visszafordítandó, ördögtől való folyamatnak. A gépesítés következményeit tekintve Marx jellegzetesen 19. századi optimizmusssal viseltet e ponton is a gépekkel kapcsolatosan. Amilyen kellemetlen mellékhatásai vannak a gépek uralmának ‒ például a munkaidő paradox meghosszabbodása a szabadidő növelésének ígérete ellenére ‒, mind a tőkés termelési mód fennmaradásából erednek, és kiküszöbölhetőek. Sőt, Marx egyenesen azt állítja, hogy az automatizációból szükségszerűen következik az emancipált társadalom.82 Mivel a technikai fejlődés csökkenti a javak előállításához szükséges erőfeszítést, a munkaidő egy kommunista társadalomban radikálisan lecsökkenthető volna.83 Egyedül a tőkés tulajdon intéz-

80

Marx 2014 [1939]: 57. Marx 2014 [1939]: 58. 82 Marx 2014 [1939]: 59. 83 Uo. 81

21

ménye, a profitkényszer az, amelynek köszönhető a szabadidő radikális csökkenése. Ennél érdekfeszítőbb észrevételként szolgál a következő szövegrészben, amely feltűnő az értékelőállítás konzumptív jellegének hangsúlyozása miatt: „Az állótőke értéke csak annyiben termelődik újra, amennyiben a termelési folyamat során felhasználásra került. Amennyiben használaton kívül marad, elveszíti értékét anélkül, hogy ráruházná a benne lévő értéket a termékre.”84 A gépesített termelési folyamat kapcsán sajátos kettős hiánnyal van tehát dolgunk. Amenynyiben a gép az értékelőállításban felhasználásra kerül, azaz, elhasználódik, elfogyasztódik, annyiban tekinthető kifizetődőnek. Vagyis, a gépnek az a dolga, hogy elhasználódjon és tönkremenjen. Ellenben, ha megóvják, és nem kerül alkalmazásra, hiába kerül megóvásra, értéke legfeljebb muzeális lesz, praktikus gazdasági értelemben csaknem haszontalan marad, a termelő üzem számára mindenképpen. Vagyis értékét nem sikerül az utóbbi esetben ráruháznia a termékre. Ily módon elmarad a várva várt profit, nem térül meg a befektetés. Az értékátadás tehát olyan nihiláció, amely felgyorsítja a gépben lévő érték elpusztítását. Vagyis a termelés valójában pusztítás, a lassú enyészet fokozott ütemű elpusztítása. Ennek a sajátosan csavaros logikának folytatását fogjuk látni számos későbbi szerzőnél, kiváltképpen Nick Land-nél és a Deleuze‒Guattari szerzőpárosnál. Megemlítendő, hogy későbbi kritikusok ‒ például Benjamin Noys is ‒ felvetik, hogy az Accelerationist Mozgalom szakítana Marx emancipatorikus teleológiájával. A Marx által hangsúlyozott kreatív rombolás helyett, Noys szerint anti-teleologikus, vagy Bataille-i értelemben vett „acefalikus” társadalmi formákat kívánnának megvalósítani e mozgalom hívei, vagyis tagadják bármely operatív társadalom létrejöttét, amely Noys véleményében elhibázott kiindulópont.85 Noys azért tartja ezt problematikusnak, mivel a gyorsulást hangsúlyozók fetisizálják a tőkét, és lehetségesnek tartják a termelés „önreprodukáló” újratermelődését.86 Noys-al szemben viszont hangsúlyozandó, hogy a hiba, már Marxnál megtalálható, hiszen az elidegenededés második foka az érték teljes externalizációja, marxi gondolat. A fetisizmus és az ember géphez való átalakuló viszonyára a következőképpen utal Marx a Grundrisse-ben: “Labour no longer appears so much to be included within the production process; rather, the human being comes to relate more as watchman and regulator to the production process itself.”87 A technológia bizonyos fejlettségi fokán maga a munka megszűnik az érték forrása lenni. Helyette a gép veszi át a humán ágencia korábbi központi szerepét ‒ ez tehát nem tekinthető fetisizmusnak, hanem a technológiai fejlődésből következő empirikus körülménynek, legalábbis a Grundrisse Marxa szerint. Ezzel egyetemben nem állíthatjuk azt, hogy az 1858-ban író Marx volna az egyetlen lehetséges Marx.88 Érdemes külön mozzanatként megemlítenünk, hogy Marx már ebben az írásban is megemlíti azt az alapvető fontosságú gazdasági tényezőt, amelyet csaknem egy évszázaddal később tudásiparnak nevezett a társadalomtudomány:

84

Marx 2014 [1939]: 60. Noys 2014: 9. 86 Noys 2014: 9. 87 Marx 2014 [1939]: 62. 88 Erről a kérdéskörről és Marx „filozófiáiról” bővebben: Kiss 2013 85

22

“The development of fixed capital indicates to what degree general social knowledge has become a direct force of production, and to what degree, hence, the conditions of the process of social life itself have come under the control of the general intellect and been transformed in accordance with it.”89 Marx álláspontja szerint közvetlen termelési tényezővé vált a társadalom általános tudása, vagyis a tudás termelő erővé lényegül át. A tudásnak ezen externalizációja lényegesen módosítja az ágenciát, és a társadalmi életet aláveti ezen általános intellektusnak. Többről van szó tehát, mint a tudományos ismeretekkel rendelkező emberek munkájának felértékelődéséről. Ehelyett az externalizált és rekódolt tudás, a humán aktorok tudományos eredményei fontosabb termelési tényezőként kerülnek számításba, mivel a számítás önmagában is képes reprodukálódni emberi beavatkozás nélkül. Thorstein Veblen ‒ mint Marx utáni szociológus ‒ szintén fontos észrevételeket állapított meg a gépesítéssel kapcsolatosan. A gépesítés Veblennél összefüggésbe kerül a szabványosítással. A szabványosítás Veblen szerint a mechanizáció előfeltétele, mivel a gépesített termelés rendszeres nyersanyagellátást, a munkaeszközök egyformaságát és a mértékegységek, szabványok azonosságát követeli meg, így természeténél fogva uniformizál. 90 Az emberi igények uniformizációja, egyformává válása is következik a gépiesítés paradigmájából: “Standard physical measurements are of the essence of the machine’s regime. The like is true of the finished products. Modern consumers in great part supply their wants with commodities that conform to certain staple specifications of size, weight, and grade. (...) As regards the mass of civilized mankind, the idiosyncrasies of the individual consumers are required to conform to the uniform gradations imposed upon consumable goods by the comprehensive mechanical processes of industry.”91 Veblen tehát egyfajta kiindulópontnak tekinti Marxot, azonban ‒ a korábban elemzett Simmelhez hasonlóan ‒ kiegészíti a mechanizáció pszichikai következményeinek leírásával is. Veblen társadalomelméletét joggal tekinthetjük egyfajta szintetizáló jellegű társadalomelméletnek, és egyben korai fogyasztói társadalomkritikának is. Veblen meglátásai alapján a modern feldolgozó ipar a korábbi anyagfeldolgozási formáktól annyiban különbözik, hogy a feldolgozott nyersanyag, mintegy önmagát dolgoztatja fel az apparátus materialitásán keresztül.92 Nem arról van szó tehát, hogy az apparátus új formát kölcsönözne a rendelkezésére bocsátott nyersanyagnak, hanem a nyersanyag kitermelése, és annak feldolgozása komplex egészként értelmezendő. Veblen is felfigyel arra, hogy ezek a gépiesítési folyamatok egymással összekapcsolódó rendszert alkotnak.93 Az amerikai szociológus megállapítja, hogy a gépi folyamatok dominanciája megfertőzi a modern életet, és egy precíz mechanikai megszámlálhatóságot és hozzáigazíthatóságot vár el, ezzel standardizálva nemcsak a mértékegységeket, hanem a gondolatokat, célokat és tevékenységeket is. Veblen szerint a kultúra általános növekedésével együtt jár a mechanikai növekedés is, amely különösen az ipari környezetben dolgozókra van a legnagyobb

89

Marx 2014 [1939]: 64. Veblen 2014 [1958]: 95-96. 91 Veblen 2014 [1958]: 95-96. 92 Veblen 2014 [1958]: 93. 93 Veblen 2014 [1958]: 94. 90

23

hatással, Veblen szerint viszont ez a folyamat átszivárog a társadalom egésézére.94 Veblen és Marx relációjában meg kell említenünk egy lényeges különbséget is. Noha a Marx által 1858ban észrevett tendenciák még erőteljesen felismerhetőek Veblennél is, a korai 20. század ipari társadalmai már a fordizmus és taylorizmus időszakára esnek, és ebben a korszakban a gyári munkások még szigorúbb szabályozottságnak voltak alávetve, hiszen a legapróbb mozdulatok ideje is szisztematikusan, másodpercre pontosan ki volt számítva. Veblen megjegyzi, hogy a gépesítési folyamat erőszakos kompromisszumokra kényszeríti a munkást és az autonóm cselekvéseit, szándékait redukálja. 95 A gépiesítés szabályozó jellege az, amely előtérbe kerül Veblen diskurzusában, és Veblen olvasása közben akár a későbbi Michel Foucault is eszünkbe juthat.96 A fordista‒taylorista munkaszervezet a munkások autonóm, önálló döntéshozatalát a minimumra csökkenti, és azt haszontalanként, megszüntetendőként veszi számításba.97 Ezt kiegészítendő ‒ némiképp elvonatkoztatva az elemzett szövegtől ‒ érdemes kitérnünk a posztfordizmusra is, mivel a társadalomtudományi konszenzus alapvetően a posztfordista munkaszervezési paradigmát tartja mérvadónak a 21. században.98 Veblen megállapításainak ‒ nyilvánvaló társadalomtörténeti beágyazottságuk ellenére is ‒ jelentőgük és aktualitásuk van, mivel a posztfordizmus időszakában csupán látszólag került vissza a döntéshozatal a munkások kezébe. Ugyanis, mint Elizabeth C. Dunn empirikus tapasztalatai alátámasztják, a dolgozó csupán felszínes értelemben szólhat bele a munkaszervezési módszerekbe, mivel egyedül az ellenőrzést adják a munkások kezébe, anélkül, hogy bármiféle stabilitásban lenne részük. A posztfordizmus másik ígérete ugyanis a flexibilitás, amely azonban a munkából élő emberek számára inkább fenyegetést jelent, semmint lehetőséget. A tőke az önellenőrzésen keresztül beépül az emberek mindennapjaiba. Mark Fisher a kommunikáció változó megítélését emeli ki a fordista és a posztfordista munkában. Míg az előbbi kifejezetten tiltja a munkások közti beszélgetést, az utóbbi kifejezetten ösztökéli erre az alkalmazottakat, a folyamatos információcserével és az önvallomás kényszerével. 99 E rövid kitérőt követően visszatérhetünk Veblen elemzett szövegéhez. Végső soron a mechanizáció és kvantifikáció ezen egymással összefüggő jelenségei teljes mértékben kiiktathatják a társadalmi életből a minőségi és etikai szempontokat: “The machine process gives no insight into questions of good and evil, merit and demerit, except in point of material causation, nor into the foundations or the constraining force of law and order, except such mechanically enforced law and order as may be stated in terms of pressure, temperature, velocity, tensile strength, etc. The machine technology takes no cognizance of conventionally established rules or precedence, it knows neither manners nor breeding and can make no use of any of the attributes of worth. Its scheme of knowledge and on inference is based on the laws of material causation, not on those of immemorial custom, authencity, or authoritive enactment.” 100

Vö. Engels: Condition of the Working Class in England, 1844. Veblen 2014 [1958]: 96. 96 Foucault 1990 [1975] 97 Veblen 2014 [1958]: 97. 98 Lásd a posztfordizmusról egy esettanulmány: Elizabeth C. Dunn: Privatizing Poland: Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor, Cornell University Press, 2004 99 Fisher 2009: 34. 100 Veblen 2014 [1958]: 99. 94 95

24

A jó és a rossz eltűnése nem emberek összeesküvése, hanem a gépek összeesküvése minden más ágenciával vagy tudásformával szemben, amelyek nem önreplikáciájuknak van alárendelve. A gépi logika önjáróvá válása minden társadalmi aktort és tudásformát magába integrál, amely hasznos a materiális reprodukció elősegítéséhez, és semmi egyebet nem hagy érintetlenül. Veblen kritikája a kvantifikációval kapcsolatosan a már idézett Guenón észrevételeihez hasonlítható. A számok minőségeiktől történő elszakadása ugyanis kiemelten foglalkoztatta mindkét gondolkodót.101 Oswald Spengler gondolatait szintén érdemes e vonatkozásban megemlíteni, mivel a gépeknek a humán aktorok fölé való kerekedését a konzervatív német gondolkodó is kiemelendő szempontként kezelte. Mint Spengler Veblenhez kísértetiesen hasonlóan írja: „a világ mechanizálása veszedelmes túlfeszültség állapotába jutott.”102 Minden szervezet a túltengő és túlzásbavitt szervezettség áldozatává válik, vagyis a kartellizáció társadalomromboló jellege, amellyel már Marxnál is találkozhattunk, Spenglernél is visszaköszön.103 A gépesítéshez való kétféle viszonyulást vázoltunk fel fejezetünkben. Visszatérvén a gyorsulás problematikájához, említhetjük az orosz proletárköltő, Alekszej Gasztev példáját, aki egyenesen ünnepelte a vasút által lehetővé vált tömeges mozgósítást. Gasztev víziója szerint Szibériát, az ősi eurázsiai vadság helyszínét át kell alakítani egy gépi paradicsommá, amely „belefullasztja az embert a fémbe”. Gasztev Expressz ‒ Egy szibériai fantázia című költeményében olyan Szibéria tárulkozik fel előttünk, amely vasutakban, gyárakban és utakban bővelkedik.104 Gastev víziója értelmében Oroszország felzárkózik az Egyesült Államokhoz, sőt, a technikai fejlettség tekintetében megelőzi azt, és ennyiben Lenin célkitűzéseivel is lényegi azonosságot mutat. Egyes vélekedések szerint Lenin volt a fordizmus leglelkesebb híve.105 Gasztev a munkáról szóló kiáltványában egy kifejezetten radikális új racionalizmus mellett foglal állást, egy olyan racionalizmusról ír, amely elfogadja, sőt kívánatosnak tartja a rombolás tényét: “Too much is destroyed, much destroyed to the point of madness, to the point that chronology is wiped out, but even more is begun, begun with open naiveté and faith.”106 Gasztev romboló racionalitása, destruktív deterritorializációja prófétikus előjele a gyorsulási mítosz későbbi megjelenéseinek, feltűnéseinek.

101

Veblen 2014 [1958]: 95. Spengler 2001 [1931]: 84. 103 Spengler 2001 [1931]: 84. 104 Noys 2014: 28. 105 Faigley 1993 106 Noys: 28-29. 102

25

2. fejezet Degenerálódó deteritorializáció

Tanulmányunk második fejezetében a posztmodern társadalomelmélet 1960-as évektől az 1990-es évekig terjedő korszakának neves szerzőit kívánjuk bemutatni, közülük is azokat, akik valamennyi munkájukban a sebesség és a társadalmi gyorsulás problematikájának vizsgálatával foglalkoztak. Felosztásunk indoklásaként a Benjami Noys által felállított geneológiára hivatkozunk, amely a harmadik nemzedék (Accelerationism) eredetét a ’70-es évek francia társadalomkritikai irodalmában látja. Noys külön kiemel három jelentős kötetet, amely megalapozta az Accelerationist Movement későbbi teoretikus munkásságát. Ez a három munka a következő: Gilles Deleuze és Félix Guattari L’Anti-Oedipe (Anti-Ödipusz), Jean-Francois Lyotard Economie libidinale (Libidinális ökonómia) és Jean Baudrillard a L’Exchange Symbolique et the Mort (A szimbolikus csere és a halál).107 Mindhárom mű közös jellemzője ‒ túl a szerzők közötti személyes ismeretségen ‒ a provokatív és „gyorsuló” elméleti kiindulópont, amely gyakran az egymás közötti versengésbe csap át, amint különböző módon mondják ki a kapitalizmus eredendően embertelen alapját. Jelen tanulmányunknak nem célja e három könyv elemzése, hanem elsősorban a szerzőktől összeválogatott, a gyorsaságra reflektáló szemelvények révén mutatjuk be mindhárom szerző alapvető gondolatiságát. Ugyanakkor ezen irányzat bemutatása nem lenne teljes a sebesség problematikáját központi témaként kezelő, és életművének alapjául állító Paul Virilio nélkül. Virilio kapcsán kiemeljük a dromológia kifejezést, amely akár elméleti keretként szolgálhat a többi szerző gondolatiságának fejtegetése közben. A dromológia a sebesség társadalmi hatásaival, annak radikális negativitásával foglalkozó tudomány, így a sebesség által meghatározott társadalmi‒politikai rendszert Virilio dromkráciának nevezi.108 A fejezetet Gilles Lipovetsky hipermodernitás-fogalmának rövid bemutatásával zárnánk, amely felvezeti a harmadik egység Accelerationist Movementjét és Nick Land munkásságát. Deleuze és Guattari kritikai alapállítása az, hogy a jelen kapitalizmusának legfőbb és legmeghatározóbb rendszerhiba szerű jellegzetessége a skizofrénia. Deleuze-ék azt állítják, hogy a kapitalizmus határain való ‒ csődöt mondott ‒ áttörési kísérletek eredményei a skizodid megnyilvánulások, amelyek alapját a kapitalista rendszer korábban soha nem tapasztalt deterritorializációs és dekódolási tendenciái adják.109 A kritikai lehetőség Deleuze és Guattari nézetében nem a folyamatok megállítására irányuló reakciós visszavágyódás, hanem a folyamat továbbfokozása és gyorsítása. Szembetűnő, hogy Deleuze és Guattari mennyire tekinti Marxot alapvető kiindulópontnak. A profit csökkenésére vonatkozó marxi tételt fokozva megállapítják, hogy a profit csökkenő tendenciáinak nincsen alsó határa.110 A polgári közgazdaságtannal ellentétben, amelynek egyébként Virilio kimondja a végét, a szerzőpáros a kapitalizmust deficit alapú rendszerként értelmezi.111 Mint írják: 107

Noys 2014: 2. Virilio és Lotringer 1993 [1988] 109 Noys 2014: 2. 110 Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 149. 111 Virilio és Lotringer 1993 [1988]: 12. 108

26

“The tendency’s only limit is internal, and it is continually going beyond it, but by displacing this limit ‒ that is, by reconstituting it, by rediscovering it as an internal limit to be surpassed again by means of a displacement, thus the continuity of the capitalist process engenders itself in this break of a break that is always displaced, in this unity of the schiz and the flow.”112 A kapitalizmus folyton elkerüli a végső összeomlást, annak ellenére, hogy az internális lehetőségként van belekódolva rendszerébe. Mit értenek ezen? A kapitalizmus kizárólag a displacement (kihelyezés, eltolás) révén képes egyáltalán fennmaradni, noha a kapitalista vérszívó már zombivá vált, olyan fennállássá, amely nélkülözi az életet és vitalitást. Ennek a meglehetősen metaforikus gondolatnak adhat némi empirikus támaszt a fejlett piacgazdaságok deficit-finanszírozástól való függősége. Nagyon is úgy tűnik, mintha a kapitalizmus és a deficit egymástól nem elkülöníthető fogalmak. Sőt, a szerzők odáig mennek, hogy a deficittel magával azonosítják a kapitalizmust. Skizoid jellegű a hiányok egyetemes jelenléte, az egekbe emelkedő, a jövőt már előre elzálogosító adósságok ténye, mivel a jelen látszólagos jólétével kirívó ellentétben áll. A kapitalizmusban a vágy/kamat abnormális jellegű, terminális állapotként, állandósult mentális betegségként értelmezhető.113 A kapitalizmus kapcsán tehát nemcsak élőhalott, elmebeteg, hanem saját működőképtelenségével számot vetni nem tudó rendszerrel van dolgunk. Képtelen bevallani működésképtelenségét, annak ellenére, hogy a nyilvánosságot és a transzparenciát hangsúlyozza. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk morálról vagy igazi botrányról, illegalitásról, ezek mind üres formalizmusokká fajulnak, akárcsak a pénz, amely a különböző mű-botrányok anyagi felhasználásából „termelődik”.114 A kapitalizmus egy olyan társadalmi immanencia, amelynek működési elvei csak a sajátja, hiszen minden korábbi társadalmi együttélési formát összeomlaszt és magába integrál anélkül, hogy alternatív elveket vagy világképet kínálna, hiszen a krízis, és annak kitermelése a kapitalizmus belső lényege. 115 Amint Deleuze-ék megállapítják, a kapitalizmus a belső határ állandó eltolása révén képes időlegesen elodázni a végső összeomlást, amit a 2008-as pénzügyi válság kezelése is alátámaszt. Nemcsak egyes szisztematikus jelentőséggel bíró bankok sorolhatóak a „too-big-to-fail” kategóriába, hanem a kapitalizmus szisztematikus szinten is tönkrement, ám önmagát tönkremenni mégsem hagyó rendszer. A deterritorializáció és reterriorializáció munkáját gépi összeállások (machinic assablages) végzik, amelyek a kapitalizmus centrumából kiindulva az egész világot hajlíthatóvá transzformálják, a „mechanoszférába” integrálva azt.116 Az absztrakt gépek morálisan ambivalensek, egyetlen funkciójuk a tér feldarabolása, valamint a különböző összeállások deterritorializációja, megnyitása és zárása. 117 A nyitás/zárás-dualitás fontos mozzanat a deleuzeiánus rendszerben. A deterritorializáló erő nem más, mint az élőhalott, az absztrakt gépek operativitása.118 A kapitalizmus önmagában parazitikus, egy olyan „gigantikus társadalom-elnyomó gép ‒ pszichikailag elnyomó ‒, amely igyekszik elnyomni a dekódolt áramlásokat, miközben önmaga állítja elő ugyanezeket”. 119 E vonatkozásban szükséges megemlítenünk Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 149. Deleuze 2004 [2002]: 263. 114 Deleuze 2004 [2002]: 263. 115 Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 149. 116 Deleuze és Guattari 1983 [1972]: 514. 117 Crockett 2013: 85. 118 Crockett 2013: 86, az inoperativitás kérdéséről bővebben ld. Lovász 2015 119 Deleuze és Guattari 1983 [1972]: 245. 112 113

27

André Gunder-Frank elméletét, mely szerint a kapitalista világgazdaság centruma, mindig a periféria „fejletlenségének fejlesztéséből” él, amelyre Deleuze és Guattari is hivatkoznak.120 Ennek folytán az eredeti tőkefelhalmozás nemcsak a kapitalizmus kezdetére jellemző, hanem egész történetét végigkíséri. Ezért a skizofrénia egyfajta területi egyenlőtlenségnek is tekinthető. Deleuze és Guattari így folytatják: “So true is it that primitive accumulation is not produced just once at the dawn of capitalism, but is continually reproducing itself. Capitalism exports filiative capital. At the same time as capitalist detteritorialization is developing from the center to the periphery, the decoding of the flows on the periphery develops by means of a »disarticulation« that ensures the ruin of traditional sectors, the development of extraverted economic circuits, a specific hypertrophy of the tertiary sector, and an extreme inequality in the different areas of production and in incomes. Each passage of a flux is a detteritorization, and each displaced limit, a decoding. Capitalism schizophrenizes more and more on the periphery.”121 Crockett megfogalmazásával élve „a gépi összeállás az a villámcsapás, amely a különböző rétegek közötti különbözőségből ered”.122 Az összeállás tehát nem egy rögzített létező, hanem esemény, interstrátum, a stratifikáció szubjektuma.123 Deleuzék meglátása szerint a többletértékkel, a fent elemzett egyenlőtlenséggel, a termelékenységgel, illetve a nagyobb fokú automatizáltsággal csak fokozódik a skizofréniás tudatzavar állapota.124 A fejlett kapitalizmus korszakában elkerülhetetlen, hogy a többletérték a kódolt állapotából egy fluxusba változzék. Míg a kód lehet stabil, addig a fluxus folyamatos mozgás, általános dekódolás, amelynek nincsen végső értékalapja, tehát e ponton kapcsolódik a deleuzeiánus diskurzus a gyorsulás mítoszához, sőt annak részesévé válik. A prekapitalista és kapitalista társadalmak összehasonlítási alapja a többletérték eltérő formája, azaz a kód és a fluxus.125 A kapitalista modernitás sajátos jellemzője, hogy a kódok áramlásai önálló életre tesznek szert, és megszabadulnak azoktól a szimbolikus rendszerektől, amelyek rögzítik, kódolják és túlkódolják azokat. Ez a szimbolikus megfosztottságról szóló gondolat Jean Baudrillard munkásságának is fontos részét képezi, akárcsak fordított értelemben Jacques Derridanak is, noha az utóbbi pozitívan viszonyul a „jelek szabad játékához”.126 Az Anti-Oedipusban azonban a szimbolikus felszabadulás leírása, a tradicionálistól való elszakadás nem rendelkezik egyértelműen normatív igénnyel, inkább bukási folyamatként értékelődik, mivel a fluxusok nomadizációja készíti elő a talajt a kapitalizmus színrelépésének.127 Ugyanis a szabad áramlások, a szimbolikus realitásaiktól megszabadult/megfosztott fluxusok csak ideig-óráig maradhatnak a deterritorializáció alapnélküliségében. Tradicionális reintegráció helyett a kapitalista piac techno-tudományos axiómájában kerülnek rekódolásra, alávetve egy, a tradicionális paradigmánál sokkal szigorúbb kódolási rendszernek,

120

Gunder-Frank 1969 Deleuze és Guattari 2014 [1971]: 151. 122 Crockett 2013: 84. 123 Deleuze és Guattari 1987 [1980]: 40. 124 Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 151. 125 Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 152. 126 Baudrillard 1994 [1981]; Derrida 1980 [1967] 127 Deleuze-Guattari 2014 [1972]: 152-153. 121

28

a gépesített többletértéknek.128 Amennyiben, afféle eretnekség gyanánt, hibát vétünk egy számítógépes programkódban, a kód nem fogja követni parancsainkat, saját működésképtelenségével fog lázadni akaratunk ellen. A számítógépes programozásban tehát nincs helye a hibának: egyetlen hiba is végzetes következményekkel járhat, az egész rendszeren áthatol a működésképtelenség, láncreakcióként terjedve a kibertérben. Mindenhová beférkőzik az „antitermelés”, amely többé nem a termelésnek valamilyen zavara vagy hiányossága, hanem a hiány termelése, mint általános, az egész társadalmat megfertőző viralitás.129 Végül a kapitalizmus társadalmi immanenciáját három mozzanatban ragadják meg: 1. az emberi többletérték kiaknázása a dekódolt áramlások differenciáin keresztül (például a területi különbségek kihasználása révén), 2. a gépi többletérték kiaknázása a tudományos és technikai kódjainak felhasználásán keresztül, és 3. az antitermelés befecskendezése mindkét, egymással párhuzamosan működő érték-kisajátítási módba, amely integrálja a kétféle többletértéket az általános inoperativitásba.130 Hogy némiképpen konkretizálhassuk ezen észrevételeket, itt is fontos empirikus példára támaszkodnunk. Amit a szerzők bonyolult zsargonjukkal kifejtenek, az a kapitalista világgazdaság perifériára jellemző materiális, és a centrum gazdaságaihoz inkább kötődő immateriális termelésegyüttes alárendelése a spekulatív, egyre nyilvánvalóbban illuzórikus elektronikus tőkeáramlásoknak. Egy pénzügyi újságíró kifejezésével élve a kapitalizmus egyre inkább afféle Doomsday Machine-ként működik, amely még a saját kudarcaiból is igyekszik hasznot húzni, például a shortolás perverz spekulációs műveletén keresztül.131 Amikor a kapitalizmus spekulációs jellegűvé vedlik át, egy mazochista fordulaton megy át. Deleuze szerint egy „valódi mazochista” amikor erőszakkal, véresen és erőteljesen bántalmazza magát, akkor „kezeli” magát.132 A felhalmozás vágya nem egyéb, mint apró vágytermelő gépek összeállása, amelyek mindig sajátos viszonyban vannak a nagy társadalmi és technológiai géppel.133 A kapitalizmus szado-mazospekulatív fordulata nem elválasztható a gyorsulástól, mivel a mazochizmus sajátos anti-termelését a temporális összenyomódás feltételezi. A pénzpiaci tranzakciók időtartama az 1990-es évekbeli időtartamok töredékére esett vissza. Másodpercenként több tízezer ügylet helyett már másodpercenként közel 300 ezer ügylet köttetik.134 Vagyis a shortolás, a kapitalizmus mazochista művelete, amelynek során a spekulánsok a vállalatok, sőt, az egész világgazdaság kudarcára játszanak, egyre gyorsabban végrehajtható. Fokozódik tehát a kapitalizmus öngyilkos tendenciáinak gyorsulása, noha azon befektetők, akik ebből élnek, az úgynevezett short traderek, előszeretettel hivatkoznak „rendszer-tisztító” szerepükre.135 Amire Deleuze nyomán ráébredhetünk, az az, hogy a mazochizmus nem lehet tisztító jellegű: a rendszer szennyességére hívja fel figyelmünket azon körülmény, hogy már önmagában működésképtelen, inszolvens, vagyis általános a deficit, a veszteségtermelés, és a kevéssé körülhatárolható piaci szereplők egyéni hiányossága. A kudarc izolálása helyett Guattari a szignifikációs láncolatok radikális szétszakítását javasolja, amely felbomlasztja ezt a működésképtelen rekódolási struktúrát: “It is impossible to break the chain of power‒hierarchy‒impotization‒castration Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 154-155. Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 156. 130 Deleuze és Guattari 2014 [1972]: 158-159. 131 Lewis 2011 132 Deleuze 2004 [2002]: 242. 133 Deleuze 2004 [2002]: 243. 134 Bloomberg 2015 135 New York Times 2015 128 129

29

without assembling a concrete machine of another type: diagrammatic conjunction of the material, semiotic and social flows according to a nonmeaningful, nonsignificant, noninterpretative, nonsubjectifying relationship.”136 Az apró vágytermelő gépek lehetnek ugyan a spekulatív kapitalizmus hajtómotorjai, azonban egy alternatív működéstelenségi módot is magukban rejthetnek: jelentéstelen, jelölés nélküli, non-interpretatív és szubjektum-mentes. Noys meglátása szerint a Guattari által felvetett provokatív javaslat alapvetően beleillik a gyorsulás paradigmájába, mivel a kapitalizmusban működő, azon túlmutató tendenciák fokozásával egy abszolút, totális deterritorializációt céloz meg.137 Hozzá kell tennünk, hogy ami Marxnál a jövő kommunista társadalma, az Deleuze és Guattari nézetében a skizofrénia maga. Ugyanis nem csupán patologikus állapot, noha az is, hanem egy lehetséges menekülési útvonal is: olyan oázis a „valóság sivatagában”, amely nem redukálható, nem vethető alá bármely analízis fogalmiságának. Crockett e túlburjánzó forradalmiságot, a kapitalizmus és a skizoid paradigma közti deleuzeiánus különbségtételt a következőképpen magyarázza: “The difference is that while capitalism deterritorializes territory, it ultimately reterritorializes in a judgemental and repressive way. Schizophrenia, on the other hand, tends toward an absolute derritorialization that cannot easily be reterritorialized.”138 A skizofrénia az a maradék (remainder), amely nem adja meg magát a társadalmi rombológép további működésének, a spekulációs pénzügyi áramlásoknak való alárendelésnek. Képtelenség kizsákmányolni, a tőke hatalmának alávetni azt a nomadikus áramlást, amely nem hajlandó letelepedni és integrálódni a társadalomba, lévén hogy nincs mibe integrálódni. Minden rekódolás a kapitalizmus viszonyai között csupán átmeneti elodázás, a vágy represszív átcsatornázása. Az egyre nyilvánvalóbban parazita, önmagát is felemésztő kapitalista gépezet olyan vágyakat termel, amelyek szétfeszítik és alapjaiban tönkreteszik a tőkés modellt. Guattari egy helyen, Vittorio Marchettinek egy pszichiátriával kapcsolatos kérdésére válaszolva, megjegyzi, hogy a humán tudósok szerepét vegyék át a „legőrültebbek”, mivel ők állnak legközelebb a fennálló társadalmi rendszer lényegiségéhez.139 Skizofrén mindaz, ami határt szab a tőke immanenciájának, olyan felszabadult vágy, amely meghaladja a racionális kifejeződést, a szemantikus rendet. Guattari szerint a skizo-rend egy gépies rendszer, amelyben felszabadul a skizovágyakozás.140 A skizofrén egyén számára a fennálló társadalom eszköztára túlságosan szűk, ily módon értelmezhetetlen és hozzáférhetetlen marad, vagyis hozzáférhetetlenségével meghaladja a rendszert magát.141 Ezért a skizofrénia, az apró vágyakozógépek eme ellenmozgása, alapvető ellentétben áll a kapitalizmus antitermelésével, sőt, magából ebből a paradox in-operativitásból termelődik ki, anélkül, hogy bármilyen határozott, működőképes utópiát állítana fel.142 Ennyiben lényeges különbséget találhatunk Marx és Deleuze‒Guattari gyorsuláshoz való

136

Guattari 2013 [1975]: 183. Noys 2014: 3. 138 Crockett 2013: 81. 139 Deleuze 2004 [2002]: 236-237. 140 Deleuze 2004 [2002]: 238. 141 Deleuze 2004 [2002]: 239. 142 Crockett 2013: 82. 137

30

viszonyulásában. Míg Marx lehetségesnek tartja a kommunista utópiát, amely kinőne a kapitalista ökológiából, addig az utóbbiaknál a „skizofrénia” nem jelöl semmilyen politikai projektet, hanem a minden politikai projekttől való szeptikus távolságtartást. Amennyiben az áramlás kiszabadul az axiomatikusság uralma alól, minden szignifikációtól is mentes maradhat, és el is különülhet a kapitalista vágytermelő gépezettől. Ezen alternatíva jellemzője, hogy poszt-marxista révén, távoltartja magát az alternatív szignifikációs rendszer felállításától. A deleuzeiánus projekt feltételezi a kapitalizmusnak egy bizonyos fejlettségi fokát, amelyben a sebesség nélkülözhetetlen szisztematikus komponenst alkot: “Capitalism has always been and still is a remarkable desiring-machine. Flows of money, flows of the means of production, flows of man-power, flows of new markets: its all desire in flux.”143 A vágy áramlása represszív, afféle kontrolláló szabadságot biztosít.144 A dekódolás ‒ a kapitalista társadalom körülményei közepette ‒ csupán a kapitalizmus halálösztönének alávetve integrálódik felemás módon a rendszer működésébe. Deleuze és Guattari homályos víziójában a dekódolás felszabadulása csupán egy, afféle szkeptikus álláspont állandósulását jelentené bármely meghatározott tartalom híján. Náluk a mozgás semmilyen koordinátát nem követ, és nincsen olyan szubjektum, amely megtapasztalhatná azt. Minden objektív támpont hiányzik.145 Végső soron a skizofrénia: üresség. Ezen kiüreseddtség, az utópiák elutasításának gondolata köszön vissza Jean-Francois Lyotard munkásságában, annak képezi mintegy legfontosabb elemét. Lyotard freudo-marxista korszakának egy speciális könyvében, a Dérive a partir de Marx et Freud a nyelvi relációk felbomlasztására törekszik, egy olyan nyelvet igyekszik megkonstruálni, ahol az objektív támpontok megszűnnek ‒ hasonlóan a deleuzeiánus értelemben vett fluxushoz. “The figures produced by the collage display the subversion of figuration and this subversion is primary Phantasm of the Orphic body ripped apart reassembled into a syntactical disorder which is the order of meaning within significations Primitive form exposed”146 Ezen kollázstechnika lényegi eleme az orfikus egység felbomlasztása, oly módon, hogy az elválasztó jellegű grammatikai struktúrákat ‒ mint például a pont és a vessző ‒ szünteti meg. Így felszabadulhat a mondatok tartalmából következő fraktalitás. A feldarabolt Orfeusz képe ezért egyben a szöveg textualitásából is következik. Lyotard szerint a nyelv mobilizációjának része a plasztikus tereket megnyitó képessége, de ez az erőteljes nyitási képesség Lyotardnál nem pozitív lehetőség, hanem már ekkor is erősen ambivalens, szkeptikus.147 A posztmodern állapot lyotardi gondolatának bemutatását megelőzően érdemes kitérnünk Lyotard és Deleuze kapcsolódási pontjaira. Túl azon, hogy ugyanabban a posztmarxista jellegű körben tevékenykedett Deleuze, Guattari, Lyotard és nem utolsósorban Baudrillard, Lyotard akítvan kommentálta az Anti-Oedipust és ritka méltatói közé tartozott. Azonban ‒ amint Benjamin Noys megemlíti ‒ Lyotard, noha szimpatizált a könyv projektjével, szerinte a szerzőpáros 143

Deleuze 2004 [2002]: 267. Deleuze és Guattari 1983 [1972]: 247. 145 Deleuze és Guattari 2013 [1991]: 36. 146 Lyotard 2014 [1973]: 245. 147 Lyotard 2014 [1973]: 245. 144

31

nem ment elég messzire.148 Lyotard radikális kritikája értelmében Deleuze és Guattari a skizoid vágyban olyan lehetőséget lát, amely nincs ott, vagy amely valójában része a kapitalista libidinális rendszernek. Lyotard szerint csak egy libidinális rendszerrel van dolgunk, amely a vágyat már teljességgel integrálta magába.149 Lyotard szerint nincs olyan ártatlan libidinális vágy, amely exterioriális lenne a kapitalizmussal szemben. Minden ökonómia libidinális, hiszen a libidinális ösztönök hatják át még a morális rendet is.150 A francia filozófus szélsőséges módon azonosítja a kapitalizmus inherens működését a test átszerkesztésével (például piercing, tetoválás) és a genocidális tendenciákkal. A libidinális ökonómia keretében nem képez alternatívát a munka az egyik oldalon, vagy a halál a másikon, hanem a kettő egyidejűsége adja e szisztéma sajátosságát.151 A jouissance (élvezet) nem csak felszabadító erő, sőt, elsősorban nem az, hanem a tömegek saját rabságának élvezete. A gyökereiktől és hagyományaiktól megfosztott brit munkásokról szólva Lyotard a következőt jegyzi meg: “Death is not an alternative to it, it is part of it, it attests to the fact that there is jouissance in it, the English unemplodey did not become workers to survive, they ‒ hang on tight and spit on me‒ enjoyed the hysterical, masochistic, whatever exhaustion it was of hanging on in the mines, in the foundries, in the factories, in hell, they enjoyed it, enjoyed the mad destruction of their organic body which was indeed imposed upon them, they enjoyed the decomposition of their personal identity, the identity that the peasant tradition had constructed for them, enjoyed the dissolution of their families and villages, and enjoyed the new monstrous anonymity of the suburbs and the pubs in the morning and evening.”152 Lyotardnál is jellemző a mazochista élvezet hangsúlyozása, az önmegsemmisítő jellegű élvezet kiemelése. A munkások örömüket lelték testük és munkaerejük „prostitúciójában”, ahogy a gyárakban testük organikussága és identitása egyre inkább felszámolódott. Lyotard nézetében ebben a feloldódásban elkerülhetetlen a legalacsonyabb közös nevezőre való „lebutítás”, a kultúra zérus fokára való lealacsonyodás.153 Ilyen szintű bomlottság még sohasem vezetett jóhoz, és nem is fog. Lyotardnál tehát még a Deleuze és Guattari által hangsúlyozott üres skizoidutópia sem nyilvánul meg lehetőségként. Ehelyett Lyotard a meggyőzhetetlen, kérlelhetetlen szkeptikus nézőpontra helyezkedik. Az emberi test Lyotardnál mind egységében, mind identitásában feloldódik, és egyben függ a libidinális rendszertől, és így bárminemű ellenállás lehetősége kizárt. Mint írja, „a vasrudak, a tonnányi spermák, az orgiasztikus ordítások decibeljei, és a gyári zajok, inkább és még inkább: ez az inkább magában a tőkében ölt testet”.154 Eme testet öltöttség a Guénonra is utaló tiszta szám, mennyiség, amely rányomja bélyegét azokra a komponensekre, amelyekből építkezik.155 Lyotard magát a vágyat tartja elviselhetetlennek, mivel a szám egyfajta uszítás a vágyakozásra, ezért az egész kapitalizmust áthatja az uszítás mobilitása. Lyotard szerint a jouissance egyik helyről a másikra áramlik, és a fluxusból nincs ki148

Noys 2014: 3. Lyotard 1993 [1974] 150 Lyotard 2014 [1974]: 211. 151 Lyotard 2014 [1974]: 212. 152 Lyotard 2014 [1974]: 212-213. 153 Lyotard 2014 [1974]: 213. 154 Lyotard 2014 [1974]: 216. 155 Lyotard 2014 [1974]: 217. 149

32

és felszabadulás, hiszen az áramlás új framgentumokat, új modalitásokat hoz létre, ‒ de csupán a joissance-nak. Az áramlásból tehát nincs kiszállás. Lyotard a továbbiakban megkülönbözteti az úgynevezett gyilkos vagy végzetes fluxusokat, valamint a hisztérikus jouissance fogalmát. A kettő közötti összefüggést a test alárendelődése és degradációja jelenti. A libidinális ökonómia keretei között nem létezik semmilyen testvériség vagy méltóság, csupán „kommunikáció nélküli libidinális kontaktus”.156 A jouisance mint olyan elviselhetetlen, funkció és diszfunkció, egyben élvezet és szenvedés, az élvezet szenvedése. A forradalmi projekten kívülhelyezkedő gondolkodónak le kell mondania a kritikáról és a vigasznyújtásról, valamint a fragmentált test imaginárius egységének helyreállítás nyugati ábrándjáról.157 E gondolat, tehát a kritikáról való lemondás gesztusa, átvezethet minket Lyotard szkepticizmusához, amely legkidolgozottabban A posztmodern állapot című esszéjében érhető tetten. Ugyanis a lyotardi elemzés kiindulópontjául szolgáló metanarratívák válsága értelmezhető afféle szkeptikus filozófiai álláspontként, amely merít az ókori szkepticizmus hagyományából is.158 Mint Lyotard írja, „mára oly mértékűvé vált kételyünk, hogy nem várhatjuk többé, hogy (...) az inkonzisztenciákból megváltás származzon, amint Marx hitte.”159 Világos tehát Lyotardnak a forradalmi marxizmus hagyományától való tudatos elkülönülése. Nem csupán társadalomtörténeti vagy külpolitikai okai voltak ennek. Az emberi ágenciában bízó diskurzusok elvetése, megtagadása Lyotard gondolkodásának logikájából következik. A kétely nemcsak a marxizmussal szemben mutatkozik meg, hanem a tudásiparral szemben is. Ugyanis a megnövekedett tudástermelés nem az emberi szabadság ügyét, a szellem kibontakozásának hegeliánus projektjét szolgálja, hanem a piacgazdaságba kerül integrálásra.160 A posztmodern állapot megköveteli tőlünk a nagy, 20. századi társadalomkritikai irányultságú mozgalmakkal szembeni kételyt is, mivel „a politikai gazdaságtan kritikája és annak párja, az elidegenedés társadalmának kritikája, ilyen vagy olyan módon felhasználásra kerülnek az aktuális társadalmi rendszer programozásában.”161 Nincsenek végső igazságok, az igazságnak olyan objektív princípiumai, amelyekben maradéktalanul bízhatunk, mivel a modern tudomány nem semleges tényező, hanem a hatalmi játszmák részese, a hatalomgyakorlás újabb formáinak letéteményese és haszonélvezője. Szociológiai érzékenysége okán nem hagyhatja Lyotard szó nélkül a tudományban is megnyilvánuló hatalomkoncentrációt: „Alighogy befejezte az »Értekezés a módszerről« című művét, Descartes máris kutatási forrásokat követelt. Új probléma jelenik meg: azok az eszközök, amelyek az ember kognitív képességeit megnövelik a bizonyíték-előállítás végett, több kiadást igényelnek. Ha nincs pénz, nincs bizonyíték, nem lehetséges állításaink verifikációja, ezért igazság sincs. A tudomány nyelvjátéka a gazdagok játékává válik, amelyben azoknak van nagyobb eséllyel igazuk, akik gazdagabbak. Egyenlőségjel jön létre a gazdagság, hatékonyság és igazság között.”162 A bizonyosság előállításán alapuló társadalom, paradox módon, semmilyen végső igazságot 156

Lyotard 2014 [1974]: 215. Lyotard 2014 [1974]: 219. 158 Lovász 2014 159 Lyotard 1984 (1979): xxv. 160 Lovász 2014: 6. 161 Lyotard 1984 [1979]: 13. 162 Lyotard 1984 [1979]: 44-45. 157

33

sem képes kínálni számunkra. Ehelyett a tudományos nyelvjáték, és annak alapjául szolgáló gépi operativitás egyre több erőforrás bevetését követeli meg tőlünk azért, hogy verifikációt nyerhessünk, állításainkat alátámasszuk. Márpedig az egész a techno-tudományos komplexum további kiépülését szolgálja. Lyotard a pozitivizmus és a marxizmus helyett semmilyen egyetemes érvényű alternatívát nem vázol fel tanulmánya végén. Sokkal inkább egy olyan társadalmi paradigmát javasol, amely elismeri a nyelvjátkékok alapvetően heteromorf jellegét, egy olyan társadalmat, amely lemond a rivális nyelvjátékok és világértelmezések gyarmatosítására és leigázására való igényéről.163 A harmadik alapmű, amely teoretikusan elindítja a második korszakot és erősen befolyásolja a harmadikat, az 1976-os L’Échange symbolique et la mort (A szimbolikus csere és a halál).164 Benjamin Noys meglátása szerint Baudrillard kritizálja mind Deleuze-t, Guattarit és Lyotard-t is a vágyhoz és a libidinalitáshoz való nosztalgikus kötődésük miatt. Baudrillard kiindulópontja az, hogy a vágy és a libidinalitás semmiképpen nem tekinthető ellentétes erőnek a kései kapitalizmussal szemben. Baudrillard szerint „a halál, és csak a halál egyedül” képes egy reverzibilis funkcióként szembehelyezkedni a kapitalizmus totalitásával.165 Noys véleményében a halál egy szimbolikus kihívás a kapitalizmus értékfogyasztásával szemben, és lehetőségként magában rejti a pre-kapitalista ajándékozási logikát.166 Baudrillard számára a gyorsulás jelensége nem egy libidinális áramlást jelent, hanem egy katasztrófális és entropikus negativitást, mely folyamatosan visszaszivárog a rendszerbe, és berobbantja azt. Ennek a kataklizmának az eredménye a gyorsulás maga. Noys szerint Baudrillard művében a gyorsulás metafizikája több mint a tőkés piac gazdaság inflációja, amely kiüresíti és elértékteleníti a pénzt, hanem kritikai lehetőség is. Egy szimbolikus csere éltetése, amely tovább fokozza a folyamatokat. Baudrillard nem szkeptikus, hanem kritikus a termeléssel és a libidó cikrularizációjával szemben, és felfigyel a spekulatív buborékok rendszerszintű termelődésére, amely az érték inflációjához vezet, és megszünteti a jelentést.167 Noys megemlíti Lyotard reakcióját Baudrillard tradíció felé fordulására, amelyben még a halált is a kapitalista rendszer részeként kezeli a posztmodern szkeptikus.168 Baudrillard munkásságának középpontját legfőbbképpen a reprezentáció és önreprezentáció kérdése alkotta. Azonban a gyorsulás témája is fellelhető, amely nála nem elkülöníthető a szimulakrumtól, az utóbbinak tünete a sebesség mint öncél.169 A La Liberation nevű francia napilapban 1987 és 1997 között megjelent tanulmányok válogatásában olvashatjuk Baurdillardnak egy 1995 márciusi cikkét, amelyben a Formula 1 versenyzésről ír jellegzetesen kritikus hangnemben. 170 Baudrillard a kapitalizmus teljesítményorientációjának sajátos példájaként említi az ember és gép szimultáns munkáját megtestesítő Formula 1-et. Az embert a technológia szelleme kísérti, a versenyautókat az ember beléje vetett szelleme.171 Az ember és a gép egysége, a spektakuláris áldozathozatal, a Formula 1-es karambolban nyilvánul meg leginkább legtisztább formájában. Nemcsak az autóversenyzők konkurálnak egymással, hanem a gépek, a Lovász 2014: 24. Baudrillard 1993 [1976] 165 Noys 2014: 4. 166 Noys 2014: 5. 167 Noys 2014: 5. 168 Noys 2014: 6. 169 A szimulakrumról bővebben ld. Horváth 2015 170 Baudrillard 2014: 180 171 Baudrillard 2014: 180 163 164

34

gépeket megalkotó csoportok és intenzitások is. A verseny során az összesűrűsödés extrém méretűvé válik, azonban végül extrém mértékű kiengedés, feszültséglevezetés keletkezik. A Formula 1 ezért koncentráló és dekoncentráló dialektikát testesít meg.172 A Formula 1-es versenyzőkről írva Baudrillard a következő fontos megállapítással él: “The driver, for his part, is alone. In his cockpit he no longer is anyone. He merges with his double, with the car, and so no longer has an identity of his own.”173 Baudrillard nem győzi hangsúlyozni, hogy a lényeges dialektikus ellentét nem az ember és a gép között lelhető fel ‒ ellentétbe kerülvén ezáltal az olyan korábbi gondolkodókkal, mint Oswald Spengler ‒, hanem a koncentráció és disszipáció alkotja e poszt-hegeliánus‒baudrillardi dialektika párját. Többféle szenvedély versenyez egymással a versenypályán: a nyerés és a baleset szenvedélyei.174 Baudrillard ugyanakkor nem hagyja szó nélkül a halálos balesetek kiiktatására irányuló, véleményében képmutató törekvést sem. Mint indulatosan írja, „... amint a közúti közlekedés élvezete is eltűnik, úgy a halál személyes kockázata is.”175 A túlbiztosított kortárs autóversenyzésben a halál csupán képzeletbeli, virtuális motiváló tényezőként kerül számításba. Annak ellenére, hogy a halál-élménytől a médiareprezentáció többnyire fertőtlenített, a halál látványa a nappali televízióban erőteljesen megszűrt, miközben a Formula 1 éppenséggel a halálvágyról szól, mivel egyfelől nem utaznak sehová, hiszen eredendően körkörös pályán mennek az autók, másfelől a Formula 1 tökéletesen érdektelen lenne a baleset kockázata nélkül, tehát a váratlan szerencsétlenségek adják az egész esemény sajátosságát, varázsát. Azért nézzük a Formula 1-et, mert bármennyire is kellemetlen kimondani, kívánjuk a balesetet, akárcsak J. G. Ballard Crash című regényének hősei. 176 Mit remélünk a balesettől és a sebességtől? Baudrillard ‒ már idézett ‒ válasza szerint személyiségünk integritásának megszűnését, az én feláldozását várjuk ettől az áldozati pillanattól. Ennél fogva a Formula 1-es versenyző kettős státusszal rendelkezik: „ő egyben a legkifinomultabb technikai gépezet automatikus terminusa, és ezzel együtt a tömeg szenvedélyeinek és a halál kockázatának szimbolikus operátora”.177 A Formula 1 egy olyan szörnyeteg, amely önmagába koncentrálja a technológiát, a tőkét, az ambíciót, a presztízst és a tömegek halálvágyát. Ugyanakkor egy háziasított monstrum, amely a tömegkommunikáció szimulációin keresztül áthatja mindennapjainkat.178 A technikai eszközökön keresztüli domesztifikációval már Baudrillard-t megelőzően is foglalkozott Jacques Camette, aki szerint ez a domesztifikáció egy újfajta barbár stagnálást hozott létre. Camette vélekedése szerint a kapitalizmus csupán az emberiség degenerálódásával képes túlélni és elkerülni az antikapitalista forradalmat.179 Camette nézetében a forradalom nem a régi értékek lerombolása, mivel azt már a kapitalizmus véghezvitte. Ehelyett a közösségi elvhez való visszatérés gondolatával azonosítja a forradalom kifejezést. Állítása szerint „a forradalom minden »modernség« és »progresszivitás« lerombolásában fogja magát éreztetni, lévén, hogy

172

Baudrillard 2014: 180-181. Baudrillard 2014: 181. 174 Baudrillard 2014: 182-183. 175 Baudrillard 2014: 183. 176 Ballard 1973; Ballard regényének részletes elemzését ld. Horváth és Lovász 2015a 177 Baudrillard 2014: 183. 178 Baudrillard 2014: 184-185. 179 Camette 1995: 133. 173

35

még a tudomány is tőke”.180 Az elsődleges kérdés nem az, hogy erőszakot alkalmazzon-e a forradalmár, hanem hogy miként lehet az erőszakon alapuló társadalmat felszámolni, vagyis miként lehet erőszakkal véget vetni az erőszaknak.181 Ugyanakkor még Camette gondolatiságát is áthatja egy erőteljes technológia- és sebesség-ellenes naiv humanizmus, mivel azon közösség, amelyet célkitűzésként megjelöl, „emberi közösségként” azonosítódik gondolkodásában.182 Camette gondolkodását egy erős technológa-ellenesség uralja, mivel a tudományok fejlődését ‒ akárcsak a már bemutatt Lyotard ‒ az osztálytársadalommal köti össze, amely víziója szerint az organikus társadalmak felbomlasztásán mesterkedik.183 A termelőerők, ebben a konspiratív értelmezésben, nem az emberiséget szolgálják, hanem az emberiségtől elidegenedett tőkét.184 Ennyibben egy marxi elem épül be Camette értelmezésébe, azonban Marxszal szemben ő az alapvetően inhumánként értelmezett termelőerők visszafogásában és lebontásában látja a megoldást. Ahhoz, hogy a termelőerők fejlődhessenek, a humán aktorokat alá kell vetniük saját operativitásuknak. Ennek módszere az ember barbarizációval együttjáró domesztifikálása. Camette így zárja tanulmányát: “Thus it is insane to ground the hope of liberation on science. (...) But this inefficient, destroyed human being is the individual produced by class societies. And on this we agree: the human being is dead. The only possibility for another human being to appear is our struggle against our domestication, our emergence from it.”185 Camette forradalmi programja egyfajta új emberiség igényével lép fel, amely maga mögött hagyja a halott társadalmi valóságot és a halott emberiséget. Ahhoz, hogy újjászülethessünk, meg kell szabadulnunk a tőke és a tőke által túlkódolt tudományos struktúrától, amely egyfajta pszeudo-humanizmussal áltatja az alávetetteket. Érdekes adalékként szolgálhat a mozgás baudrillardi felfogásának megértéséhez az úgynevezett kölcsönös nukleáris elrettentés hidegháborús politikája, amely kapcsolatot mutat a cametti értelemben vett domesztifikációval. Baudrillard a következőképpen ír a nukleáris elrettentés politikájáról és annak társadalmi hatásairól: “A gigantic involution that makes every conflict, every finality, every confrontation contract in proportion to this blackmail that interrupts, neutralizes, freezes them all. (...) The political stake is dead, only simulacra of conflicts and carefully circumscribed stakes remain.”186 Itt nem a gyorsulás vagy a mozgás problematizálódik, hanem éppenséggel a változás hiánya, a társadalmi változás végzetes megrekedése az, ami aggasztja e ponton a szerzőt, noha fennáll a hirtelen apokaliptikus mozgásba lendülés lehetősége, sőt, e paradox lehetőség példátlan mértékű vált. Ide kapcsolható Jacques Derridának azon meglátása, mely szerint a „gyorsaság ökonómiájának” köszönhetően „néhány másodpercnyi eltérés visszafordíthatatlanul eldöntheti 180

Camette 1995: 113. Camette 1995: 115. 182 Camette 1995: 120. 183 Camette 2014 [1975]: 136. 184 Camette 2014 [1975]: 140. 185 Camette 2014 [1975]: 145. 186 Baudrillard 1994 [1981]: 33-34. 181

36

annak a sorsát, amit még emberiségnek neveznek, s amelynek fogalmát ez alkalomból még néhány fajjal kellene kiegészítenünk”.187 Derrida, Viriliohoz hasonlóan a bélyegét mindenre rányomó gyorsasági versenyről beszél, amely beletorkollik a történelemnek véget vető „tiszta nukleáris háborúba”. 188 A megrekedt vagy megállt történelem, és az elveszett történetiség ugyanakkor nem járt együtt semmilyen békével, mert a világ gazdaságilag fejlett térségei valóban mentesek tudtak maradni a nyílt hadviseléstől, de a harmadik világbeli térségek számos háborúnak voltak kitéve a hidegháború során. A törtelem megszűnése feletti melankólikus és depresszív aggodalom hatja át Mark Fisher életművét is.189 Tehát ‒ üdítő módon ‒ távolról sem tekinti a kortárs társadalomelmélet egésze a „történelem végét” sikertörténetnek vagy akár kívánatos célnak, ellentétben ezen képzet és/vagy társadalmi realitás kritikátlan ünneplőivel. 190 E szerzők (Deleuze és Guattari, Lyotard, Baudrillard) elemzését követően rátérnénk a gyorsulás problematikájával legbehatóbban foglalkozó posztmodern szerzőre, Paul Viriliora. Tanulmányunk keretei között teljes életművének áttekintésére nincsen módunk, ehelyett a legfontosabb fogalmainak és elméleteinek bemutatására törekednénk, kiváltképpen a társadalmi gyorsulást érintő észrevételeire koncentrálunk. E vonatkozásban nélkülözhetetlen a Virilio által bevezetett „dromológia” kifejezés tisztázása. „Dromológia” alatt Virilio a modern közlekedési technológiák révén eltűnő teret és megsemmisülő időt érti. A dromológia ezen tér- és idő-megsemmisülési folyamatnak a leírása.191 Virilio nézete szerint a társadalmi gyorsulás végső soron a világ felszámolásához vezet. Az egyetlen valóban nyugati eredetű gondolat megvalósításához, a semmi, a nihilista értelemben vett üresség kiteljesítéséhez, mivel a sebesség a nihilizmus praxisa.192 A technikai innovációk a modernitásban mind arra irányulnak, hogy akarva-akaratlanul függetlenítsék a társadalmi időt a fizikai tértől és a testtől.193 Virilio dromológiai nézőpontja szerint e gyorsulás magában hordozza a szisztematikus balesetet, a diszfunkciót, amely valójában funkcionális a rendszer szempontjából, hasonlóan a deleuzei értelemben vett dekódoláshoz. Empirikus alátámasztásként említhetjük az utak telítettségének tételét: eszerint minél több autóút épül, annál inkább válik telítetté az úthálózat.194 Márpedig az egyre gyorsabb térbeli előrehaladás nem egyenlő az időben való előrehaladással, ennek összekeverése pedig a modernitásra jellemző tévedés.195 A sebesség a dromológiai nézőpont szerint lényegében erőszak, hadviselés, ugyanis a sebesség révén a tér és az idő önkényesen átszabásra kerül.196 Hartmut Rosa ‒ akárcsak Békés Márton ‒ kiemeli Paul Virilionak a sebesség társadalomelméleti recepciójában való jelentőségét.197 Mint Rosa írja, „Virilio számára nemcsak a modernitás, hanem a világtörténelem egésze átértelmezhető a gyorsulás történelmeként, amelyben a sebesség történelmi ágensként tűnik fel.” 198 Az ipari forradalmat

187

Derrida 1993 [1983]: 112. Derrida 1993 [1983]: 112. 189 Fisher 2015 190 Fukuyama 2006 [1992] 191 Wajcman 2015: 23. 192 Virilio 1984: 16. 193 Wajcman 2015: 23. 194 Duranton és Turner 2011: 2616-2652. 195 Virilio és Lotringer 1993 [1988]: 62. 196 Békés 2014: 120. 197 Rosa 2013 Soc Acc: 56. 198 Uo. 188

37

Virilio „dromokratikus forradalomként” értelmezi.199 A dromológiai történelemfelfogás kapcsán eszmei előzményként a Viriliora nagy hatást gyakorló, szintén „keresztény anarchistaként” jellemezhető Jacques Ellul említendő meg, aki már az 1954-ben kiadott fő művében is felhívja a figyelmet a társadalmi ágencia a technológiába történő átvándorolására.200 Kiemelendő továbbá, hogy a dromológia egyben a társadalmi egyenlőtlenségeknek is egy újféle dimenzióját képes megragadni, ugyanis a pénzügyi erőforrásokkal bőségesen rendelkezők megvásárolhatják maguknak a sebesség fokozását, kikerülvén ‒ legalábbis ideig-óráig ‒ a forgalmi dugókban való megrekedést. Beszámolók szerint például a brazíliai tőkések helikopterrel rendszeresen megkerülik a gazdasági növekedés okán előállt dugókat, mellőzve a járhatatlan és inadekvát közúti hálózatot.201 Virilio történelemfelfogása az emberi ágencia fokozódó háttérbe szorulását emeli központi toposszá, ezzel is szembeszegülve a marxizmus, a forradalmi politikai gondolkodás antropocentrikus cselekvéselméletével, voluntarista elhajlásaival. Ezen történelemfelfogás a történelmet mint a dromokratikus, azaz sebességuralmi erőszak fokozódásaként látja, amelyben a „túszejtések, az emberrablások és áthelyeződések a dromoktatikus erőszak preferált formái”.202 A dromokrácia egy olyan embertípus megkonstruálását követeli meg, aki megfosztódott a helyhezkötöttségtől és ennél fogva identitásától.203 A dromokrácia jellemzője, hogy miközben deterritorializál, ezzel együtt szélsőséges módon szabályozza is a térhasználatot, mivel a szabad mozgás a sebességnek és a „hadigépeknek” a szabad mozgása, nem pedig a szabad emberi ágensek térhasználata.204 A deterritorializáció pedig szükségképpen az identitás elvesztése. A proletariátus Virilionál a mozgási diktatúrának alávetett domesztifikált testek sokaságaként regisztrálódik, olyan „lebegő populációként, amely a logisztikai szükségletek kielégítésének van alávetve”.205 Szót kell ejtenünk a logisztika virilioi fogalmáról. Paul Virilio szerint a logisztika a technológiai és hadi eszközök dinamizálása, ami a rivális csapatmozgásokról szóló elégtelen információra adott technológiai válasz. A logisztika valójában a destruktivitás során összeomlott és felbomlott társadalmi rend mechanikus elszabadulásának a megnevezése, a lőszerek és a fegyverek utánpótlásának racionalizált és inhumán rendszere.206 Paul Virilio megjegyzi: „A lőszert hozó teherautók és a halált hozó repülőlövedékek összekapcsolódnak a termelés, a szállítás és a pusztítás rendszerében. Ezzel már előttünk is áll egy szabályos folyamatábra ‒ a logisztikáé.”207 Virilio rávilágít a destruktivitás és a termelés rendszereinek összefonódására. Noha ‒ felületesen értelmezve ‒ a két tendencia irányultsága látszólag eltérő, a technológiák, amelyek a civil életben elősegítik a társadalom újratermelődését, alapvetően hadi célokat szolgálnak. (Például: internet, kamera, hordozható kommunikációs eszközök stb.) A dromológiai történelmet öt korszakra osztja Virilio, amelyek a következőek: 1. A technológiai járművek nélküli társadalom, amely a történelem zömét teszi ki. 199

Virilio 2006 [1977]: 27-57. Ellul 1967 (1954) 201 Ld. erről, továbbá a neoliberalizmus áltat gerjesztett társadalmi egyenlőtlenségeket illetően: Bauman 2011 202 Virilio 2006 [1977]: 98. 203 Virilio 2006 [1977]: 99. 204 Virilio 2006 [1977]: 99. 205 Virilio 2006 [1977]: 98. 206 Virilio és Lotringer 1993 [1988]: 17. 207 Virilio és Lotringer 1993 [1988]: 18. 200

38

2. „A lélektelenített testek” metabolikus járművekként való tömörítése. 3. A sebesség és a technológiai járművek birodalma. (Ilyenekként értelmezhetjük a hajózást előtérbe helyező évszázadok gyarmatbirodalmait.) 4. A technológiai járművel versenyző metabolikus jármű korszaka, valamint az utóbbinak az előbbi által történő, végzetesnek bizonyuló legyőzetése. 5. A történelem vége, az idő háborújának keretén belül.208 () A nagy, immobil hadi gépezetek a 16. századtól kezdve átadják helyüket a mobil hadi gépezeteknek, az alapvetően hadászati célokat szolgáló hajóflottáknak, amelyek „az óceánokat hatalmas logisztikai táborokká” változtatják.209 A tengeri közlekedés az eltűnés új dromokratikus elvét vezeti be a társadalmi életbe, egy olyan távolság felé tartva, amelynek nincs végcélja. A dromotkratikus idea először a tengeri hajózásban nyilvánul meg igazán. Azon téves elképzelés, mely szerint képesek vagyunk megszabadulni a lokalitáshoz való eredendő, azaz egzisztenciális kötöttségeinktől saját személyiségünk fenntartása mellett, holott a mozgás fokozódásában egyedül a nihil, a semmi igenlése az, ami megnyilatkozik.210 Ugyanis a tengerhez való jog alapvetően nem teremt semmilyen legitimitást, hanem a kalózkodásból megélő, nagy tengeri kereskedelmi monopóliumok uralmának elfogadtatásán alapul, a rivális piaci szereplők erőszakos konkurenciája nem egyszer a tengeri hatalmak (Anglia, Franciaország, Hollandia) katonai versengésével is összefüggően. A dromokrácia tehát a monopóliumok uralma, és távolról sem az emberi szabadság kiteljesedése.211 A tengereken és óceánokon folyó gazdasági és hadi küzdelmek alapozták meg a kapitalista világrendszert, olyan toxikus egyveleggé változtatva a tengereket, amelyek „minden morált és korábban létező törvényt feloldottak az abszolút erőszakban”.212 A modernitás ezért feloldódás, minden érték felbomlasztása a dinamikus testek ütközésében. Virilio meglehetősen nosztalgikus diskurzusában az állandóság helyére a „sebesség, tiszta idájának tartalmatlansága” lépett. 213 Egy fontos és érdekfeszítő szövegrészletben tagadja az ipari forradalom fogalmának helytállóságát: „le kell szögeznünk, hogy sosem volt ipari forradalom, hanem dromokratikus forradalom. Sosem volt demokrácia, csupán dromokrácia, sosem volt stratégia, csupán dromológia.”214 A nyugat civilizációkrízise Virilio értelmezésében abból ered, hogy már a tenger fluiditásától is megszabadult a sebesség, azaz még a bizonytalanság értékeivel sem rendelkezik, vagyis tökéletesen értéktelen.215 A kapitalizmus kétéltű rendszer, amelynek csupán a víz fluiditása adhat otthont, azonban a sebesség egy bizonyos fejlettségi fokon elhagyja a nedves ökológiát, annak ellenére, hogy alapvetően „sans-terrain”, tehát föld nélküli.216 Dominic Pettman Virilio kapcsán kiemeli, hogy a 20. század két hajtómotorja „lökte meg” különösen az emberi történelmet: az automobil és a számítógép.217 Pettman

Hivatkozás Virilio 2006 [1977]: 115. Virilio 2006 [1977]: 64. 210 Uo. 211 Virilio 2006 [1977]: 65-66. 212 Virilio 2006 [1977]: 68. 213 Uo. 214 Uo. 215 Virilio 2006 [1977]: 69. 216 Virilio 2006 [1977]: 78. 217 Pettman 2002: 69. 208 209

39

szerint az információs motor és a robbanó motor kombinálva kolonizálta a látásunkat és helyünket a világban.218 A virtuális valóság virilioi értelmezését kibontva Pettman később megalkotta a valóság-motor fogalmat, és a társadalmi valóság konstrukciójában nélkülözhetetlen fontosságot tulajdonít a valóságképző technológiáknak. Közülük is kiemeli az „információs autópályát”, az internetet.219 A kiberrealitás problematikájával részletesen Open Sky című művében foglalkozik Virilio, amelyben megjegyzi, hogy a kapcsolatunk erodálódik a külvilággal: “This is the end of the outside world. The whole world suddenly becomes endotic. And such an end implies forgetting spatial exteriority as much as temporal exteriority and opting exlusively for the »present« instant, the real instant of instantaneous telecommunications.”220 A jelen pillanat zsarnoki uralma elfedteti velünk térbeli kötöttségeinket is. Ez Virilionál nem holmi sikertörténet, hanem bukási folyamat, amely az emberi lét alapjait szünteti meg, és lehetetlenné teszi azokat a szükséges egzisztenciális kötődéseket, amelyek az individuáció kiindulópontjai, előfeltételei. Az ember létesülését zárja ki az állandósított jelen zsarnoksága. Ennek legdrasztikusabb példája Virilio nézetében a virtuális kibertérbe vándorló szexualitás, amely akár az emberi reprodukció teljes megszűnésébe torkollhat. 221 A gyors konnektivitás ennél fogva nem találkozási alkalmat teremt, hanem a „kölcsönös elutasítás” ökológiájává alakul.222 A szexuális perverzió a történelemben sohasem látott szexuális diverzióvá fajul Virilio nézete szerint.223 A tárgyiasított nemi viszonyokat az objektivizáció tünteti el, ezért Virilio a kapitalizmusnak és a virtualitásnak a nemi dualitást felszámoló tendenciát is tulajdonít, noha a konzervatív politikai beállítódásából adódóan ezt krízistünetként regisztrálja. 224 Mint tanulmányunk harmadik részében olvashatjuk, egyes kiberfeminista gondolkodók, például Sadie Plant és Donna Haraway, egyfajta emancipációs lehetőséget látnak a nemi dualitásoknak a technika általi felszámolódásában, azonban náluk a technológia által felszabadított forradalmi ágens poszthumán aktor, amely nem is összehasonlítható Virilio humanista alapállásával. 225 A kiberkultúra központi elemét alkotja az, amit Virilio a legkisebb erőfeszítés törvényének nevez.226 A francia gondolkodó itt arra utal, hogy a technológia a legkisebb energiabefektetéssel járó megoldást, cselekvési opciót preferálja, és e logika megfertőzi az interperszonális viszonyokat is. Empirikus példaként felvethetjük a Tinder-t, amely lehetővé teszi a minimális erőfeszítéssel alig járó, egy ujjmozdulatnyi művelettel elérhető ingyenes szexuális aktust. Ezért érvelhetünk amellett, hogy a sebesség követelménye, ahogyan az olyan applikációkban megjelenik, mint az ismerkedési sebességet végletekig fokozó Tinder esetében, túlfeszíti a kapitalista piacgazdaság szabályrendszerét is. A Tinder nem prostitúciót szolgáló program, hanem többnyire ingyenes, vagy csupán egy bizonyos mennyiségű „ujjmozdulatot” kell fizetni a „szolgáltatás élvezetéért”. A magánéletet kolonizáló parazitikus kapitalizmus önnönmaga ellentétébe

218

Uo. Pettman 2002: 69-70. 220 Virilio 2008 [1995]: 25. 221 Virilio 2008 [1995]: 58-59. 222 Virilio 2008 [1995]: 103. 223 Virilio 2008 [1995]: 100. 224 Virilio 2008 [1995]: 103. 225 Plant 1998, Haraway 1990 226 Virilio 2008 [1995]: 105. 219

40

csap át, vagyis a fogyasztók száma a párkapcsolatok dezintegrációjának köszönhetően fokozatosan fogy. “After having laid off call-girls, hot on the heels of »streetwalkers«, the cybernetics of future sex hotlines will shortly make redundant the male and female of a totally disqualified human race, to the advantage of the sex machines of media masturbation.”227 A testi valósággal rendelkező szexpartnereket diszkvalifikálhatja a szexgépek fokozódó jelenléte, véglegesen felszámolva ezáltal az emberi létesülést. Végül a munka ellehetetlenülhet, és ily módon a tőke is összeomlik. Noys szerint a gyorsulás hívei azt ígérik, hogy „a humánum integrálható a gépbe, a szex a munkába, valamint a valós előállítása a munkába”.228 Ezen ígéret nemkis mértékben vonzó alternatívája is lehetne a szigorú dualitásokon alapuló hetero-normativitásnak, noha ‒ Virilio szerint ‒ az utóbbit a kapitalizmus végzetesen kikezdi és alternatívátlan nihilbe torkollva felszámolja az emberi jövőt. Virilio egy másik fontos gondolatmenete a baleset általánossága, a technológiába való beágyazottsága: “The innovation of the ship already entailed the innovation of the shipwreck. The invention of the steam engine, the locomotive, also entailed the invention of derailment, the rail disaster. The same goes for nascent aviation, airplanes innovating the crash on the ground, the air disaster. To say nothing of the automobile and the pile-up at high speed, or of electricity and electrocution, or especially of those major technological hazard resulting from the development of the chemical and nuclear industries. Each period of technical evolution, with its set of instruments and machines, involves the appearance of specific accidents, revealing in negative the growth of scientific thought.”229 Az idézet forrásául szolgáló tanulmányában a szerző egy tudományos múzeum megnyitása kapcsán amellett érvel, hogy nem csak a technológia sikeres operativitásainak kell emlékhelyet biztosítani, hanem a kudarcainak és működésképtelenségeinek is.230 Virilio kifejezi reményét, hogy létrejöhet az anti-múzeum, vagyis a technológiai kudarcok történeti emlékezetének színhelye.231 A technológia magában hordozza a teljes önfelszámolódás lehetőséget, az úgynevezett abszolút fegyver formájában, amelynek hatékonysága a fegyver miniatürizáltságában, illetve a pusztítás erejének maximalizálásában rejlik. Virilio szerint “Actually the beginning of wisdom would above all mean recognizing the symmetry between substance and accident, instead of constantly trying to hide it.”232 Minden technológiai eszköz, felszerelés ‒ legyen az ipari vagy háztartási gép ‒ önmagában hordozza a baleset lehetőségét. A kockázat nem elválasztható a gép szubsztanciájától, ezért annak lényegiségét elkülöníteni hibás logika. Ezért a techno-optimizmus, a technológia világmegváltó szerepébe vetett bármely előjelű bizalom Virilio szerint a szimulációs iparnak való 227

Virilio 2008 [1995]: 109. Noys 2014: 47. 229 Virilio 2000 [1996]: 54 230 Ide kapcsolható a munkátlanság fogalma, ld. Losoncz 2013: 182-209. 231 Virilio 2000 [1996]: 55. 232 Virilio 2000 [1996]: 54-55. 228

41

behódolás jegyében született, és egyfajta hamis bizonyosságnak tekinthető. 233 Virilio a technooptimizmus helyett egyfajta „poszt-pozitivista fallibilizmust” javasol, amelyen azt érti, hogy a társadalmi diskurzusba nélkülözhetetlen elemként integrálni kell a technológiák meghibásodását, ugyanis a technológiát leginkább hibáin keresztül érthetjük meg.234 Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy a meghibásodást externális tényezőnek tekintsük, olyan eseményként, amelynek semmi köze a technológia belső lényegiségéhez. A Challenger űrhajó felrobbanása kapcsán jellegzetes sötét humorával ironikusan megjegyzi, hogy „nem az a csoda, hogy repülés közben felrobbant, hanem hogy egyáltalán fel tudott emelkedni a földről”. 235 William E. Connolly Virilio munkásságával szemben bizonyos fenntartásokat fogalmaz meg, mivel a francia filozófus túlságosan a háborús metaforákkal és kifejezésekkel dolgozik, és kevéssé ragadja meg a másfajta sebességérzékelési lehetőségeket. Továbbá a kozmopolitizmus produktív lehetőségeit is figyelmen kívül hagyja Virilio.236 Ennek ellenére Virilio vitathatatlanul az egyik legjelentősebb filozófus, aki a társadalmi gyorsulással foglalkozott. A második fejezet zárásaként röviden kitérnénk Gilles Lipovetsky hipermodernitás-elméletére és a sebességről ejtett megjegyzéseire. Lipovetsky szerint a kapitalizmus lényege az idő gyorsítása és ennek a gyorsításnak a fenntartása, illetve újratermelése, amelyet a rendszer ráerőltet a társadalomra.237 Minden hatalom forrása az ismétlés, és az ismétlődő jelleget a kapitalizmus is igyekszik fenntartani az általános gyorsuló tendenciák ellenére. Amint az eshetőségek felgyorsulnak, az események gyors egymásutániságában a szubjektivitás felszámolódik, mivel minden struktúra és formáció erodálódik és felbomlik.238 Lipovetsky szerint a gyorsulás révén termelődő véletlenszerűséget szükségszerűséggé alakítja a hatalom, majd ez a kombinációs forma sztereotipizálódik és repetitívvé válik. Lipovetsky így folytatja: “So where it turns fast, where combinations form and disappear at extreme speeds, power cannot be exerted, since all domination implies a performance, a Self or a social apparatus stabilizing the accidental exchanges of bodies into repetitive cycles.”239 Lypovetsky szerint a kapitalizmus lényege a gyorsulás, azonban hatalma megköveteli a performativitást, a repetitív ciklusokba való bezártságot, tehát voltaképpen a gyorsaság nem teljesedhet ki teljesen, legalábbis a kapitalisa paradigmán belül. Vagyis a hipermodernitás még nem posztmodernitás, ennél fogva Lipovetsky véleményében a fennálló társadalmi rendszer jelölésére hibás a posztmodern jelző alkalmazása. 240 Annak ellenére, hogy a strukturális differencializáció a kapitalizmus elengedhetetlen sajátossága, egyetlen struktúrához sem kötődik Lipovetsky szerint. Egy általános indifferencia uralja a rendszert minden stabil struktúra iránt, mivel csupán azon strukturális tényezőket tartja meg (például pénzügyi jog), amelyek működését és további kibontakozását szolgálják. A kapitalizmus minden életterületet igyekszik

A techno-optimizmus különböző előjelű formáit illetően ld. Negroponte 1998; Shirky 2008; Rainie és Wellman 2014; Srnicek és Williams 2015 234 Virilio 2000 [1996]: 56. 235 Uo. 236 Connolly 2009: 261-287. 237 Lipovetsky 2014 [1976]: 226. 238 Lipovetsky 2014 [1976]: 228. 239 Lipovetsky 2014 [1976]: 228. 240 Lipovetsky 2005 233

42

a magába integrálni, mégpedig úgy, hogy dezintegrálja azon társadalmi kötöttségeket, amelyek a kapitalizmus kiteljesedését korlátoznák. Lipovetsky külön kiemeli az autonóm munkacsoportok, politikai közösségek, oktatási, családi és szexuális kapcsolatok erőteljes transzformációjának elkerülhetetlenségét a kapitalista társadalmon belül.241 A fennálló társadalmi rendszeren belül a gyorsulás a profithoz legoptimálisabb társadalmi időkezelés felé vezet, és ennek kizárólagosságát preferálja. Hipermodernnek lenni annyi Lipovetsky szerint, mint a végletekig fokozni a modernitást. A már hivatkozott, 1976-os esszéjével szemben későbbi, a hiper-modernitást bemutató esszéjében már némiképpen borúlátóbb, ugyanis a modernitás meghaladása helyett csupán egy újfajta modernitásként értelmezi a „második modernitást”.242 Mint fogalmaz, „elérkezett a modernitás kiteljesedésének ideje.”243 A gazdasági rendszer ma már valós időben működik, a gazdaság működési sebessége a társadalom egészét áthatja, és az individuális viselkedést is felgyorsítja. Állítását egy sor példával illusztrálva a kortárs társadalmat a rossz értelemben vett többlet, a „felesleg” korának nevezi.244 A hiper-kapitalizmussal együttjár a hiperindividualizmus, amelynek köszönhetően megannyi deviáns viselkedésmód is eluralkodhat.245 Rosával analóg módon a temporalizáció felbomlásáról is szót ejt, mondván, hogy a hipermodernitásra az egységes időkezelés helyett többféle divergens, bomlott temporalitás jellemző.246 Elég annyit megjegyeznünk ennek kapcsán, hogy a temporális horizont beszűkülése és felbomlása együttjárhat a jövőre irányuló utópikus gondolkodás alábbhagyásával, valamint az össztársadalmi kiábrándultsággal.247 Némiképp ellentmond Lipovetskynek azon tény, hogy noha a 19. és 20. század utópizmusaihoz képest gyengébbnek mondhatók, azért még mindig jelen van a techno-optimista gondolkodás a társadalmi diskurzusban, a politikai diskurzusról nem is beszélve. Sőt, nem ritkán éppenséggel a (neo)konzervatív pártok azok, amelyek hangsúlyozzák a technológiai fejlődés erényeit, valamint a szűken gazdasági értelembe vett hatékonyságot ‒ minden egyéb szempontot kizárva. Az utóbbira érdekes példa a David Cameron kormánya által szorgalmazott high-speed rail esete.248 Hartmut Rosa is megjegyzi, hogy a politikai hovatartozástól függetlenedett a technikai haladásba vetett bizalom: míg a múlt században a progresszív politikai erők tartották elsődleges szempontnak a maximális technikai fejlettséget, addig mára legfőbbképpen a neokonzervatív jellegű politikai pártok azok, amelyek a technikai fejlődés kibontakozásától remélik politikai tőkéjüket, amint erre utal valamennyi angolszász neokonzervatív párt klímaváltozással kapcsolatos álláspontja. 249 Kétségtelen, hogy Lipovetsky is elismeri, hogy még fennáll a techno-utopizmus egyfajta maradványa, azonban ennek súlyát messze alulbecsüli, nem számol azzal, hogy a rendszer önreprezentációjában még mindig rendkívül fontos szerepet tölt be a fejlődés gondolata.250 Sőt, mint az alábbiakban olvashatjuk, a kapitalizmusra reflektáló kortárs társadalomkritikai diskurzusok ‒ amelyektől egyébként is nehezen is elkülöníthető Lipovetsky munkássága ‒ a gyorsulás mellett tesznek

241

Lipovetsky 2014 [1976]: 229-230. Lipovetsky 2005: 30-32. 243 Lipovetsky 2005: 32. 244 Lipovetsky 2005: 33. 245 Uo. 246 Lipovetsky 2005: 35.; Rosa 2009: 77-113. 247 Lipovetsky 2005: 42-43. 248 Yorkshire Post 2014 249 Rosa 2009: 101-102.: BBC News 2014 250 Lipovetsky 2005: 45. 242

43

tanúbizonyságot. A temporális bomlottság és az abból következő tételek taglalása viszont már átvezet bennünket következő fejezetünkre, amely a gyorsulás „harmadik korszakának” gondolkodóit hivatott bemutatni.

44

3. fejezet Instant teleoplexikus hipervírus

A gyorsulás mítosza című tanulmányunk haramadik részében az új, illetve a kortárs sebességdiskurzusokat elemezzük. Elöljáróban érdemes különválasztanunk a leíró jellegű, valamint a spekulatívabb jellegű műveket. Hangsúlyozandó, hogy még a leíró diskurzusok sem nélkülözik a normatív elemeket, hiszen a társadalmi gyorsulás legszisztematikusabb leírói, Hartmut Rosa és William E. Scheuerman, a gyorsulás problematikáját írják körül, mindamellett, hogy mindkét szerző kifejezi a társadalmi lassulásra való normatív igényét. Vagyis Rosa és Scheuerman leíró, szociológiai stílusa gyökeresen eltér a spekulatívabb Accelerationist szerzőktől, akik a sebességet nemcsak már jelen lévő tendenciaként értelmezik, hanem lehetőségként és politikai projektként. Harmadik fejezetünk első egysége Hartmut Rosa sebességfelfogásával foglalkozik, második egysége az Accelerationist mozgalmat és annak szerzőit mutatja be, míg a harmadik azon perspektívákat vázolja fel, amelyek adott esetben túlmutathatnak még az Accelerationist Movement szempontjain is. Hartmut Rosa Social Acceleration című tanulmányában kiemeli az eddigi modernitáselméletek négy vektorát: a struktúrát, a kultúrát, a személyiségre gyakorolt hatást, valamint a természethez való viszonyt. 251 A gyorsulás jelenléte mind a négy vektorra hatást gyakorol, és a deszinkronizáltság érzete általánosnak mondható. 252 A gyorsulás minden hulláma magával hozza a gyorsulás diskurzusát, amely nem ritkán a lassulást követeli, idővel azonban rendszerint alábbhagy.253 Rosa szerint az eddigi nagy modernizációs elméletek (Durkheim, Weber, Simmel és Marx) ugyan hasznavehetőek a sebességet illetően, azonban nem érthető meg a társadalom anélkül, hogy hozzájuk illesztenénk a temporális dimenziót.254 Rosa a társadalmi gyorsulásnak három alapvető típusát különbözteti meg255: 1. Technológiai gyorsulás: A legfeltűnöbb gyorsulási forma a technológiai eszközöknek, különösen a logisztikai és kommunikációs gépek sebességének fokozódása. A kommunikáció sebessége például állítólagosan 107-nel, az utazás sebessége 102-nal, az adatfeldolgozás pedig 106-nal növekedett.256 A technológiai gyorsulás következtében a térhez való viszonyunk gyökeresen megváltozik, sőt, amellett is lehet érvelni, hogy az idő teljességgel összezsugoríthatja a teret. E ponton megemlítendő, hogy Guenon, Virilio és egyéb teoretikusok jóval messzebbre mennek, mint Rosa, mivel az idő felszámolódásáról értekeznek. 2. A társadalmi változás gyorsulása: Egy eltérő gyorsulási forma magának a társadalmi változásnak a fokozódása. Ez ugyan nem elkülöníthető Rosa véleményében a technikai gyorsulástól, azonban mégis szükséges egyfajta

251

Rosa 2009: 79. Rosa 2009: 77. 253 Rosa 2009: 78. 254 Rosa 2009: 79. 255 Rosa 2009: 82-87. 256 Rosa 2009: 82. 252

45

különbségtétel e ponton, mivel a kulturális és társadalmi innováció tempója sok esetben eltérést mutathat a technológiai fejlődés üteméhez képest.257 A gyorsuló társadalmi változás mögött az attitűdök változásai is fellelhetőek, ezek a materiális folyamatokkal komplex kölcsöhatásokat mutathatnak, és nem állíthatóak fel egyirányú oksági viszonyok. Rosa megemlíti Arjun Appadurai azon deleuzeiánus meglátását, mely szerint a társadalmi világ stabil aggregátumai helyett fluid társadalmi, kulturális áramlásokból álna társadalmi valóságunk, amelyek csak kivételes esetekben kristályosodnak ki átmeneti formákká.258 A „jelen összehúzódása” következtében a múltbéli tapasztalatok egyre gyorsabban veszítenek érvényükből, orientáló erejükből.259 Ezért intergenerációs mobilitás helyett már intragenerációs mobilitásról beszélhetünk, amely a tapasztalat átadását egyik nemzedékről a másikra csaknem teljesen ellehetetleníti, vagy nagymértékben megnehezíti.260 Általánosságban elmondható, hogy az intézményi stabilitás folyamatosan csökken a későmodernitás során: ezen megállapítást a már Virilionál is regisztrált demográfiai hanyatlás, valamint a növekvő válási arányszámok is alátámasztják.261 3. Az életritmus gyorsulása A társadalmi gyorsulás harmadik fontos dimenziója Rosánál az életritmus növekedése. A szabadidőnk egyre ritkul, míg az automatizációról szóló utópikus ígéretek ennek ellenkezőjével kecsegtetnek.262 Itt nem annyira hangsúlyos az empirikus mérés, mivel bőven elég komolyan vennünk az erről szóló panaszokat. Akármi is áll az időhiányról szóló panaszok mögött, tény és való, hogy a legtöbb ember úgy érzi, hogy ritkul a szabadideje. Távolról sem triviálisak a különböző időmérleg-kutatások sem. Egy nemrégiben elkészült vizsgálat például kimutatta, hogy az emberek átlagosan több időt töltenek technológiai eszközök által mediált kommunikációval, mint az ún. face-to-face párbeszéddel.263 Rosa ‒ Jonathan Craryhez hasonlóan ‒ megállapítja, hogy, miközben gyorsabban eszünk és gyorsabban kommunikálunk, kevesebbet alszunk, és kevesebb időt töltünk családunkkal.264 Crary a kapitalista társadalom fokozódó tendenciáinak az emberi testre gyakorolt hatásáról így ír: „Manapság testeink és identitásaink a szolgáltatásoknak, kép-reprezentációknak, eljárásoknak és vegyszerek egyre fokozódó többletének vannak alávetve, míg el nem érünk egy toxikus, és sokszor fatális küszöbértéket. (...) A 24/7 paradigmája elválaszthatatlan az ökológiai katasztrófától annyiban, hogy a költekezés állandósítására a végtelen pazarlás, valamint a ciklusok és évszakok terminális felfüggesztésére törekszik, vagyis mindannak a felbomlasztására, amitől az ökológiai integritás függ.”265 Ezt követően rátérünk a gyorsulás Hartmut Rosa által azonosított három motorjára. A technikai eszközök gyorsulása a társadalmi gyorsulás fázisaiban mindig alulmúlja a társadalom sebességének fokozódását, ugyanis a gazdasági növekedés következtében nagyobb távolságokat 257

Rosa 2009: 83. Appadurai 1990: 295-310. 259 Rosa 2009: 83. 260 Rosa 2009: 84. 261 Rosa 2009: 84-85. 262 Rosa 2009: 86. 263 Wajcman 2015: 100. 264 Rosa 2009: 86. 265 Crary 2014: 10. 258

46

kell megtennünk, miközben közlekedési eszközeink rendszerint lassabb ütemben haladnak. Rosa demonstrálja, hogy miközben duplájára növekszik a közlekedési sebesség, a megtett távolság négyszeresére növekedett, a megváltozott gazdasági és társadalmi igényekből adódóan. Ilyenkor beszélhetünk a szabadidő eltűnéséről.266 A három motor a gazdasági, kulturális és a strukturális.267 Rosa a gazdasági motort a kapitalizmussal azonosítja, kiváltképpen a munkaidő megtakarítására vonatkozó tendenciával, amelyet már Marxnál is érintettünk.268 A kulturális motort elsősorban a haladás modernista eszményével azonosíthatjuk, amelynek problematikusságát Lyotard kapcsán említettük meg a második fejezetben. Itt Rosa egy eltérő problematikára is felhívja a figyelmünket, nevezetesen a transzcendens, vallási eredetű életszemlélet eltűnésére. Amint Gerhard Schulze felhívja a figyelmet, az egyéni „életprojekt”, a magasabb rendű élet iránti igény, már nem a túlvilággal függ össze, hanem a temporális, evilági megvalósítás felé fordul, és minél több életet igyekszik egy ember leélni egy adott életen belül. 269 Rosa egy interjúban megállapítja, hogy a modern ember számára a felgyorsulás az élet meghosszabbításával azonosul, vagyis úgy gondolja a modern ember, hogy a gyorsulás segítségével több életet élhet, mint egyébként ‒ holott ez téves. A társadalom a végesség és a halál problematikájára egyetlen választ ismer: a gyorsulást.270 A kortárs társadalom azt ígéri nekünk, hogy átélhetünk több mindent, mint eddig bármely korábbi nemzedék, viszont a megnövekedett élménygazdagság csupán az igények megnövekedéséhez, és ennélfogva a csalódottság és unalom újbóli megjelenéséhez vezet. A kulturális motor kapcsán a szó szerint vett motorokat, azaz motorbicikliket is említhetjük, amelyek jelentőségével Rosa egy külön tanulmányában is foglalkozik, megemlítve, hogy „a motor a sebesség és szabadság egybekapcsolódásának (...) legkifejezőbb szimbóluma. A motorbicikli ereje és vonzósága abban rejlik, hogy lehetővé teszi a nagysebességű átélés szenzuális tapasztalatát.”271 A szerző a hivatkozott tanulmányban szembeállítja a motorbiciklit a taposókerékkel, a statikus mozgás jelképével, utalva arra, hogy végső soron a gyorsulás statikusságba torkollik. Vagyis, a gyorsulás eudaimonikus ígérete hazugságnak bizonyul. 272 Harmadik motorként a strukturális motort említettük Rosa kapcsán, amelyet a luhmanni értelemben vett funkcionális differenciációval azonosított. 273 Az egyre fokozódó komplexitás temporalizálódik Luhmann nézetében, amelynek elengedhetetlen komponense a szinkronizáció, az egyéges időkezelési séma ráillesztése a társadalmi struktúrára.274 Ezzel egyetemben szót kell ejtenünk arról, hogy Schulzeval azonos módon, Rosa a szinkronizáció helyett sokkal inkább a deszinkronizáció, a temporális időkezelés dezintegrációját állapítja meg. 275 A deszinkronizáció egyben politikai következményekkel is jár, mivel a politikai intézményrendszer egyre impotensebbé válik, miközben pontosan a fokozott technológiai kibontakozás és a fokozódó globális kockázatkezelés okán kellene egyre erőteljesebb politikai szabályozói rend-

266

Rosa 2009: 87. Rosa 2009: 89-92. 268 Rosa 2009: 89-90. 269 Schulze 1994 270 Rosa 2015 271 Rosa 2010 272 Rosa 2009: 90-91. 273 Rosa 2009: 92. 274 Luhmann 1982 275 Rosa 2009: 97. 267

47

szereket megalkotni. A dezintegráció egyben dezindentifikáció is: a rögzített biológiai időszakaszok összeomlása.276 Érdemes a dezidentifikáció, a személyiség integritásának felszámolódásáról szóló társadalomtudományi diskurzusok kapcsán megemlítenünk Richars Sennett egy könyvét, amelyben problematizálja az egységes életszakaszokból álló lineáris élettervek fraktalizációját.277 A dezidentifikált, dezintegrálódott, jellem nélküli posztmodern személyiség képtelen bármiféle narrativitást vagy linearitást vinni saját életébe.278 Bernard Stiegler még ennél is markánsabban fogalmaz: „Nincsenek többé individuumok, hanem bárányszerű, törzsiesített partikularitások, rovarszerű társadalmi szerveződés felé mozgó, reaktív, kognitív ágensek, amelyek többé nem állítanak elő szimbólumokat, hanem a hangyákhoz hasonlóan digitális feromonokat.”279 Stieglernek ezen jellemzése rokonságot mutat Hamvas Bélának a modern társadalom rovarosodásáról szóló megállapításaival.280 Egy másik jelenség, amely Rosa szerint szintén összefügg a gyorsulással, a politikai intézményrendszer delegitimizációja. Miközben a társadalom egyre gyorsul, a politikai intézményrendszer döntésképtelenségbe fullad, amit már Carl Schmitt és Jean Baudrillard is észrevett.281 A gyorsulás ugyanis multitemporalitáshoz, temporális gettók kialakulásához vezet, amelyek egymástól eltérő kulturális normákat követnek. Ez megnehezíti a politikai integrációt és a döntéshozatalt, illetve a közös szimbólumalkotást és -értelmezést. Mint írja: „nincsen egységes társadalmi vagy szubsztanciális központ, amely kormányozná a különböző szubszisztematikus műveleteket, és nincsen integráló temporális tekintély; ez azt eredményezi, hogy csak méginkább fokozódik a temporális deszinkronizáció.”282 Mindeközben szinte minden politikai döntés már a meghozatalának pillanatában is anakronisztikus. 283 A gettósodásról szólva Bernard Stiegler megjegyzi, hogy az nem kizárólag egy fizikai, térbeli jelenség, hanem a fogyasztói társadalom szíve elpusztulásának metaforájaként is értelmezhető. Stiegler megfogalmazásában „a társadalom nagy többsége esztétikailag sújtott zónákban lakik, ahol az esztétikai elidegenedés ellehetetleníti az életet, és önmaguk elfogadását”.284 Mivel a politikai intézményrendszerek egyre kevésbé képesek befolyásolni a társadalmi változásokat, a döntéshozatal a politikánál gyorsabb sebeséggel működő alrendszerekbe vándorol, vagyis a döntéshozatal a bírósági rendszerbe ágyazódik, gazdasági értelemben deregulálódik, etikai értelemben véve pedig privatizálódik.285 Mindez akár a történelem végéhez is vezethet, végső soron lelassuláshoz, sőt teljes stagnálás, megálláshoz, ahogyan a történelem végéről szóló diskurzusok hangsúlyozzák.286 Ebből ‒ a Rosa által is diagnosztizált ‒ diskurzusbeli és társadalmi stagnációból kíván a sebesség által kitörni az Accelerationist mozgalom. Elsősorban Nick Srnicek és Alex Williams Rosa 2009: 99.; ez utóbbival foglalkozik még: Stiegler 2011 [2004]: 81-85., Stiegler 2014 [2004]: 45-81. Sennett 1998 278 Rosa 2009: 100. 279 Stiegler 2014: 73. 280 Hamvas 1995 (1944): 183. 281 Schmitt 2009 [1950]; Baudrillard 2010; Baudrillard 1994 282 Rosa 2009: 104. 283 Rosa 2009: 105. 284 Stiegler 2014: 4-5. 285 Rosa 2009: 107. 286 Rosa 2009: 96. 276 277

48

Accelarationist Maninfesto-jával (Gyorsulási kiáltvány) kívánunk foglalkozni, illetve bemutatjuk a kiáltványra érkezett reakciókat is. Srnicek és Williams apokaliptikus kiindulópontja a 21. század második évtizedében fellépő globális fenyegetések által meghatározott társadalmi valóság, amelyet a jelenlegi politikai struktúra képtelen kezelni. A planetáris klimatikus rendszer összeomlása alapjaiban destabilizálja a fennálló társadalmi struktúrát, és az emberiséget létében is veszélyezteti.287 A katasztrófák üteme is egyre gyorsul, miközben a működésképtelen statikusságba beleragadt társadalmi válságkezelő intézmények elveszítik működő- és reagáló-képességüket. Ezen intézmények alapvetően a problémák után kapkodnak, és csupán egyre fokozódó késéssel képesek inadekvát válaszokat adni. Érdemes egy konkrét példát említeni, nevezetesen az Egyesült Államok-beli drónszabályozás esetét. Évek óta kísérleteznek magánszemélyek és magántársaságok drónokkal, sőt egyes nagyvállalatok egész drón-flottákkal rendelkeznek, és ezidáig egyáltalán nem létezett kormányzati szabályozás erre vonatkozóan. 288 A drónokra mint a technikai gyorsulás kortárs tüneteire tekinthetünk, és a kormányzás és törvényalkotás még ezzel a kevéssé problematikus jelenséggel sem képes lépést tartani. Williams és Srnicek a következőképpen foglalja össze korunk válságegyütteseit: “Terminal resource depletion, especially in water and energy reserves, offers the prospect of mass starvation, collapsing economic paradigms, and new hot and cold wars. Continued financial crises has led governments to embrace the paralyzing death spiral policies of austerity, privatisation of social welfare services, mass unemployment, and stagnating wages.”289 A kátyúban rekedt politikai intézményrendszer semmilyen új és vonzó jövőképpel nem rendelkezik. A szerzőpáros szerint fel kell készíteni a társadalmat a közelgő katasztrófákra, ez azonban nem történik meg a mai mainstream diskurzusokban. Míg a krízis egyre fokozódik, a politika paralízisben szenved, a jövőről pedig lemondott.290 Kritikájuk célkeresztjében kiváltképpen a neoliberális gazdaságpolitika áll, amely demokráciadeficithez vezetett a népszerűtlen és társadalomromboló költségvetési megszorításoknak és privatizációknak köszönhetően. 291 Az össztársadalmi dezintegrációra természetesen felmerültek már válaszkísérletek, amelyeket Williams és Srnicek is számításba vesz. Önmagukat a Nick Land neve által fémjelzett Accelerationism-hez kötik. 292 Annak ellenére, hogy Nick Land és a CCRU (Cybernetic Cultures Research Unit) tevékenysége időben megelőzi az általunk elemzett Gyorsulási kiáltványt, radikalitásában mégis felülmúlja az előbbi az utóbbit, ezért indokolt lehet végére hagynunk. Srnicek és Williams legfőbb kritikája a kapitalizmussal szemben ugyanis az, hogy nem teszi lehetővé a termelőerők még nagyobb mértékű fokozását. 293 Náluk, Rosával vagy Virilióval ellentétben, nem problematizálódik a sebesség, sőt, ha valami problematikus, akkor

Srnicek és Williams 2014: 349. Washington Post 2015 289 Srnicek és Williams 2014: 349. 290 Srnicek és Williams 2014: 349. 291 Uo. 292 Srnicek és Williams 2014: 350. 293 Srnicek és Williams 2014: 355. 287 288

49

nézetükben éppen az intézményi lassúság az. Mint írják, „a kapitalizmus alárendeli a termelőerőket a túlságosan partikuláris céloknak”.294 Ugyanakkor a technológiába vetett techno-optimista hittől elhatárolják magukat a szerzők, mondván, hogy társadalmi és politikai cselekvés szükségeltetik a technológiában rejlő emancipatív lehetőségek kibontakoztatásához. 295 Ahelyett, hogy a technológiára rábízzuk magunkat, inkább egy posz-kapitalisztikus tervezésre van szükségünk, amely képes feltárni és megszüntetve megőrizni a méglévő kognitív struktúrákat is.296 Fontos mozzanat Williams és Srnicek víziójában a kísérletezés aspektusa. Szerintük minden, a jelenlegi rendszeren belül létrejövő techno-tudományos újítást meg kell ragadni és integrálni kell a jövő szocialista tervgazdálkodásának sikeressége érdekében. Állításuk szerint ugyanis a 2008-as gazdasági válság nem a hibás matematika következtében keletkezett, hanem a nem megfelelő gazdasági tervezés okolható a krízisért. 297 Egy később íródott közös kötetükben Srnicek és Williams a feltétel nélküli alapjövedelem körüli viták kapcsán bővebben kifejtik a kísérletezés témáját. A konzervatív szerzők ugyanis fel szokták vetni a feltétel nélküli alapjövedelemmel szemben (Universal Basic Income) azt, hogy az növeli a válások arányát.298 Ezt Srnicek és Williams elimseri, azonban feltétel nélküli alapjövedelemmel a kísérletezésre való szabadságot azonosítják, mivel a feltétel nélküli alapjövedelemmel rendelkező nők képesek kísérletezni, és akár ki is lépni diszfunkcionális párkapcsolatukból.299 A feltétel nélküli alapjövedelem nemcsak gazdaságilag lenne újítás tehát, hanem politikai értelemben is elősegítené az új együttélési formák és politikai képződmények, közösségek létrejövetelét.300 Ennek a kísérletező társadalmi, gazdasági modellnek az előfeltételei közé tartozik a gazdasági modellezés fejlettsége, a matematikai szimulációs eszközök kifinomultsága, a demokratikus apparátus, a technológiai infrastruktúra és a kibernetika. 301 Srnicek és Williams szerint ezen kísérletezések, reprogramozások azért is szükségesek, mert a mai társadalom minden szegmense a kapitalista termelési mód felé mutat. Szerintük a közvetlen forradalmi beavatkozás nem elegendő, hanem újszerű jeleket és autonóm zónákat kell megalkotni.302 Az ilyen elképzelések hasonlóságot mutatnak a Szituacionisták és Guy Debord elgondolásaihoz, valamint Hakim Bey „temporális autonóm zóna”-elméletéhez, illetve a Tiqqun programjához.303 Srnicek és Williams nézetében a baloldalnak „szociotechnikai hegemóniára” kell törekednie, amelynek szerves elemét képezi a már meglévő termelési, pénzügyi, logisztikai és fogyasztásbeli platformok reprogramozása.304 Fontos szerepet kap a szerzőpárosnál a politikai radikalizmus igenlése: “The overwhelming privileging of democracy-as-process needs to be left behind. The fetishisation of openness, horizontality, and inclusion of much of today’s

294

Uo. Srnicek és Williams 2014: 356. 296 Uo. 297 Uo. 298 Srnicek és Williams 2015: 122. 299 Uo. 300 Srnicek és Williams 2015:123. 301 Srnicek és Williams 2014: 358. 302 Uo. 303 Debord 1994 [1967], Horváth 2015, Tiqqun 2011, Bey 2001 304 Srnicek és Williams 2014: 357. 295

50

»radical« Left set the stage for ineffectiveness. Secrecy, verticality, and exclusion all have their place as well in effective political action.”305 Ellentétben a hagyományos baloldal, sőt még az úgynevezett szélsőbaloldal számos paradigmájával, a szerzők úgy vélik, hogy egy valóban forradalmi baloldalnak bizonyos politikai alapállásokat maga mögött kell hagynia. Itt sem kimondottan újdonsággal van dolgunk, mivel ezen a ponton is visszaköszön a lenini parlamentarizmus-kritika, amely a Párizsi Kommünről író Marxot idézi.306 A képviseleti demokrácia nem valódi demokrácia, mivel a megvalósított demokrácia a kollektív önuralom is egyben és nemcsak valamely szavazási procedúra vagy választáson alapuló politikai rendszer.307 Srnicek és Williams szóhasználatával élve a „Terv parancsát össze kell házasítani a Hálózat improvizált rendjével.”308 A szerzőpáros alapvető törekvése, hogy szintézist alkossanak a kortárs baloldal két jellemző irányzata között. A lokalizációt, horizontalitást és a közvetlen döntéshozatalt előtérbe helyezők, valamint a gyorsulást felölelő, és azt elfogadó másik baloldaliság között, noha inkább az utóbbi állásponttal rokonszenveznek.309 Srnicek és Williams és az Accelerationist mozgalom kevésbé hangsúlyozza az identitáspolitikai kérdéseket, helyette a kapitalista társadalom problémáinak techno-strukturális okaira kíván rámutatni.310 Végsősoron a felvilágosodás eszmeiségéhez, vagyis az autonómiához (self-mastery) kívánnak visszatérni.311 Annak érdekében, hogy megvalósulhasson a Terv és a Hálózat szintézise, a szerzők három középtávú célkitűzést határoznak meg: 1. Intellektuális infrastruktúra: Elsőként olyan műhelyek szükségesek, amelyek képesek koherens ideológiai, gazdasági és társadalmi modelleket létrehozni, valamint olyan új alapelveket kidolgozni, amelyek képesek helyettesíteni a neoliberális kapitalizmus eszmeiségét, vagy éppenséggel az elvek és eszmék hiányát.312 2. Médiareform: Ezen a szerzők azt értik, hogy a különböző újságírói, és egyéb médiához kötődő szervezeteknek lehetőség szerint alulról szerveződőnek kell lenniük, így a hírszelekció kevésbé torzító lehet.313 3. Újfajta osztályhatalmi formák: A harmadik középtávú célt Srnicek és Williams a különböző munkaformák, különösen a részmunkaidős, sőt a munkaerő piacról kirekesztettek tevékenységét összehangoló és összeegyeztető újfajta munkaformák, sőt, munkátlanság bevezetésével érnék el. A kozmizmushoz hasonlóan a szerzők végső célként az embernek a földi élet kereteinek a meghaladását állapítják meg, amely nem elválasztható a biológiai testtől való megszabadulás Srnicek és Williams 2014: 358. Lenin 1980 [1917], Kiss 2013, Marx 1871 307 Srnicek és Williams 2014: 358. 308 Srnicek és Williams 2014: 359. 309 Srnicek és Williams 2014: 354. 310 Uo. 311 Srnicek és Williams 2014: 358. 312 Srnicek és Williams 2014: 359.; A legitimitás, a legitimáció hiányát illetően ld. Habermas 1994: 183-223. 313 Uo. 305 306

51

gondolatától.314 Azon előfeltevésre, mely szerint naiv utopizmust alkotnának, a szerzők akképpen válaszolnak, hogy szükség van naiv célkitűzésekre ahhoz, hogy kellőképpen orientálhassuk a forradalmi praxist. 315 A lokalizmus és a helyhez kötöttség zsákutcája helyett egyfajta expanzionista „prométheuszi” politika mellett kötelezik el magukat. Olyan politika mellett, amely felvállalja a természet és gazdaság feletti uralom gyakorlását, és nem riad vissza attól.316 Az uralom és autoritás legitimek is lehetnek, amennyiben forradalmi célokat szolgálnak és hozzájárulnak a globális problémák megoldásához.317 Ezért Srnicek és Williams hitet tesznek a gramsciánus értelemben vett „új Fejedelem” eszméje mellett. 318 Antonio Gramsci marxista machiavellianizmusának szerves részét képezi az uralom és hegemónia hagyományosan tekintélyelvű fogalmainak a kisajátítása és átfordítása. Érdemes a Gyorsulási kiáltványra adott válaszokra is kitérnünk. Az olasz posztmarxista Antonio Negri egy külön írásban reagált Srnicekék munkájára, amelyben helyeslően ismeri el jelenünk katasztrofális jellegének leírását.319 Negri is kiemeli a Föld időjárás-rendszerének öszszeomlását, melynek elsődleges oka a jelenlegi technoipari rendszer működésében keresendő. A szellemi munka automatizálódását ugyanakkor ‒ a szerzőkkel ellentétben ‒ Negri nem kívánatos jelenségként azonosítja, és a túltermelési válság egyik okaként értelmezi.320 Negri elismeri, hogy a kiáltvány erőteljes kritikát fogalmaz meg mind a jobb, mind a baloldal maradványait tekitve. Negri a mai baloldali, azaz forradalmi baloldali ellenállás lehetőségét kizárólag egy radikálisan különböző alternatívában látja. A radikális alternatíva alapja csakis az osztályalapú megközelítésmód lehet: “Only a systematic class-based approach to the construction of a new economy, along with a new political organization of workers, will make possible the reconstruction of hegemony and will put proletarian hands on a possible future.”321 Annak ellenére, hogy újfajta gazdaság- és munkaszervezési módok váltak elterjedté, Negri szerint a forradalmi praxisnak továbbra is a hegemónia új alapokra helyezése, valamint a rekonstrukciója az elsődleges célja. A posztmodernekkel szemben tehát nem a tekintély vagy a hegemónia lemondására van szükség, hanem annak megtartására és átformálására.322 Negri rámutat az Accelerationist Movement marxista alapjaira, amikor kimondja, hogy a gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés az osztályviszonyok teljes átfordulását is eredményezheti.323 Negri nézetében megkülönböztetendő a gyorsulás és a sebesség, hiszen csak a gyorsulás révén érhetjük el a „felfedezés és kísérletezés folyamatát”, szemben a meglévő formák sebességének a puszta fokozásával.324 Helyesnek tartja a szerzők azon véleményét, hogy a kapitalizmus már nem szolgálja alapvetően a technológiai fejlődést, tehát nem képez progresszív erőt, hanem a

Srnicek és Williams 2014: 361. Uo. 316 Srnicek és Williams 2014: 360. 317 Srnicek és Williams 2014: 361. 318 Gramsci 1971 319 Negri: Some Reflections on the Accelelare Manifesto 364. 320 Uo. 321 Negri 2014: 366. 322 Srnicek és Williams 2014: 361. 323 Negri 2014: 367. 324 Negri 2014: 367. 314 315

52

termelők rá vannak utalva a tőke represszív parancsaira.325 Negri szerint tehát, a látens termelési erőket fel kell szabadítani a tőke elnyomó hatalma alól, és így egy forradalmi materializmushoz juthatunk. Negri bírálat tárgyává teszi az Accelerationist mozgalom véleményében antidemokrtaikus irányultságát, és kiemeli az alulról szerveződő „sokaságok” fontosságát.326 Negri szerint minden forradalmi átalakuláshoz szükséges egy intézményi átformálódás, mely tendenciáinak erősebbnek kell lennie a mai korlátozott „demokratikus horizontalizmusnál”, tehát a változás intézményesített lehetőségei gyengének tekinthetőek.327 Negri a kiáltványból a kvantifikáció igenlését is kiemeli, mondván, hogy a matematika alapvetően nem tekinthető a tőke alkotóelemének, és emancipatív célokra is alkalmazható, vagyis alapvetően nem része a problémának. Antonio Negri a gépesítés és automatizáció viszonylatában kritikusabban fogalmaz: szerinte a gép kerekedett felül ‒ legalábbis egyelőre ‒ az emberen, és az automatizáció nem úgy tűnik, mintha kikapcsolható lenne a tőke hatalmából.328 További szempontként jelenik meg Negri kritikájában az utópizmus kérdése. Erről a következőképpen ír: “Rational imagination must be accompanied by the collective fantasy of new worlds, organizing a strong self-valorization of labor and society. The most modern epoch that we have experienced has shown us that there is nothing but an Inside of globalization, that there is no longer an Outside. Today, however, reformulating again the issue of reconstructing the future, we have the necessity ‒and also the possibility‒ of bringing the Outside in, to breathe a powerful life into the Inside.”329 A racionalitásnak magába kell foglalnia az új álmokat és fantáziákat, mivel csupán ezek adhatnak irányt gondolkodásunknak és cselekvésünknek. Különösen fontos Negri szerint, hogy ne a globalizáción kívüliségről ábrándozzunk, hanem azon belül alkossunk új utópiákat. A jövő rekonstrukciója a Kívül és Belül, az Én és a Másik egyesítésén kell hogy alapuljon, legalábbis e szintetizáló jellegű értelmezés szerint. A test, valamint az ahhoz való viszonyulás átalakítása is szükségeltetik annak érdekében, hogy poszthumán relációk valósulhassanak meg.330 Ezért a társadalmi transzformáció egyben antropológiai átalakulás is.331 A regisztrált antropológiai átalakulás, a közösbe (common) való átmenet, a munka tagadásának, a munkátlanságba való átmenetnek az előfeltétele.332 A Gyorsulási Kiáltványra való másik fontos reflexió szerzője Patricia Reed, művész és író. Érdekességként hívja fel a figyelmünket arra, hogy a kiáltvány eredeti kiadása „hashtaggelve” van, tehát korunkat az önmarketingelés éppúgy jellemzi, mint a gyorsulás jelensége. 333 Reed, ha „hashtagelhetné” Srnicek és Williams szövegét, akkor a következő hívószavakkal látná el azt: dizájn, infrastruktúra, intézmények, technológia, ideológia. Az Accelerate brand-név erőteljessége Reed szerint találó, és utal a kiáltvány fő feladatának drámaiságára, amely a jövőnek az adósrabszolgaságból vagy a kataklizmaszerű klímaváltozás markából való kiszabadítása.334 325

Uo. Hardt és Negri 2005; Horváth és Lovász 2015b 327 Negri 2014: 368. 328 Negri 2014: 370. 329 Negri 2014: 372. 330 Negri 2014: 373. 331 Negri 2014: 375. 332 Negri 2014: 377. 333 Reed 2014: 523. 334 Uo. 326

53

Reed hét alapvető vektort és feladatot különböztet meg tanulmányában. Ezek közül az első a reorientáció, új ideológiai és pragmatikus lehetőségek megnyitása a gyorsuláson keresztül.335 A második elem az excentrikussá, bizarrá tétel, amely annyit jelent, hogy fellazítjuk a már meglévő irányultságokat, és kettébontjuk azokat új temporális koordináták felé.336 A harmadik vektor a spekuláció. Reed szerint spekulálni annyit jelent, mint a valóságot formáló igényeinket és lehetőségeinket rávetíteni a fenntartásra. Tehát nem úgy viszonyulunk a valósághoz, mint lezárt egészhez. Reed szerint gondolati lehetőségeinket el kell tudnunk szakítani a társadalmi-gazdasági és környezeti apokaliptikus valóságtól, noha felmerülhet bennünk a kétely ez utóbbi állítást illetően.337 Ellenvetésként megemlíthetjük a Timothy Morton által hipertárgyaknak nevezett objektumok ragadósságát, valamint a környezetüket túlkódoló létezők jelenségét, amelyek ráterülnek az általuk befolyásolt társadalmi valóságra.338 Reed szerint az „excentrikus jövő melletti elkötelezettség magában foglal egy olyan gondolkodási/cselekvési mátrixot, amely túlmutat a historizáló szemlélet tiszta diagnosztikáján”.339 Negyedik elemként a fikcionalizálást említi Reed, vagyis a racionális diskurzus továbbfejlesztését az építő jellegű fikciókon keresztül.340 A spekulatív imagináció detotalizáló potencialitásáról írva Reed a következőképpen fogalmaz: “In an era determined by »the economy« as a hyperobject that has been incorporated within a totalized and autonomous domain since the mid-twentieth century, this seems to be the quintessential site upon which to exercise the detotalizing capacity of speculative imagination.”341 Reed szerint a komplexitással való megbirkózás kognitív nyitottságot követel meg tőlünk. A jövőre utaló idealizmus és hit nélkül képtelenek vagyunk hatékonyan megvalósítani az elképzelt jövőt. Ide vonatkoztatható J.G. Ballard azon megállapítása, hogy korunk a tudományosfantasztikus irodalmán keresztül érthető meg és befolyásolható leginkább, mivel maga a társadalmi valóság is egyre inkább egy sci-fi regényre hasonlít.342 A spekulatív lehetőség a fikció hatalmán keresztül képes befolyásolni a jelent és ezáltal a jövő lehetőségét is.343 Reed a spekulatív fikcióról ezt állítja: “This is a fiction driven by anticipation, a fiction that lacerates and opens the subject towards what awaits on the periphery of epistemic certainty.”344 Az ötödik komponens a geometrizálás episztemológiai megközelítésmódja. A geometrizálás annak elismerése, hogy többféle temporalitás létezik, és ezen alapvető felismerés beolvasztása a forradalmi diskurzusba.345 Ide kapcsolódik a Jussi Parikka által hangsúlyozott „mély idő” fogalma, és a „médiageológia” technológiája.346 A mélyidő fogalma Zielinski azon meglátásán

335

Reed 2014: 523-524. Reed 2014: 526. 337 Reed 2014: 527. 338 Morton 2013 339 Reed 2014: 527. 340 Reed 2014: 529. 341 Reed 2014: 529. 342 Ballard 2014 [1971]: 237. 343 Reed 2014: 529-530. 344 Reed 2014: 530. 345 Reed 2014: 531. 346 Parikka 2015 336

54

alapul, hogy az eltérő idősíkok észrevételével újszerűen gondolkodhatunk, és meghonosíthatunk egy „anarcheológiai” megközelítésmódot, amely meghaladja a lineáris haladásba vetett mitikus bizalmat.347 Parikka a következő definícióját adja a mély időnek: “1. Geology refers to the affordances than enable digital media to exist as a materially complex realm of production and process mediated by political economics: a metallic materiality that links the earth to the media-technological. 2. Temporalities such as deep time are understood in this alternative account as concretely linked to the nonhuman earth times of decay and renewal but also to the current anthropocene of the obscenities of the ecocrisis. Or to put it in one word: the antrobscene.”348 A mély idő episztemológiája Zielinskinél, Parikkánál és az itt elemzett Reednél is ellenállási stratégiaként kerül számításba.349 Reed kiemeli, hogy a négy vagy öt évenkénti politikai választásokkal ellentétben a hosszabbtávú geológiai temporalitás áll.350 Az objektumok alapvetően ellenállnak a tőkének való alávetettségnek azáltal, mivel „beágyazódnak” a hosszú időtartamok áramlásaiba.351 Hatodik elemként a közössé tételt említi a szerző.352 A geopolitika és a gazdaság között, afféle köztes mezőként nevezi meg a „prométheuszi szférát”, a társadalmi temporalitások azon erőterét, amelyre a forradalmi praxis képest hatással lenni.353 A minden átalakítására való igény, valamint a lokális változások hangsúlyozása helyett Reed az univerzalitás és lokalitás megoldásokat szintetizáló módszer híve, Srnicekhez és Williamshez hasonlatosan.354 Alapvető fontosságú, véli, hogy a jövő „prométheuszi” forradalmi politikája ne hajoljon egyik szélsőség irányába sem (túlzott univerzalizmus vs lokalizmus/provincializmus). A szélsőségek elkerülésének garanciája lehet a közös munka és az érték közösen végzett átértékelése. Maurizio Lazzarato megfogalmazásában ezen közös alap lehet „az elmék közötti együttműködés”, mely paradigmában az érték nem a versenyen alapul, hanem a megoszthatóságon és asszimilálhatóságon.355 Hetedik és utolsó komponensként Reed az absztrakttá tételt említi. A Kiáltvány szövegéhez hasonlóan, Reed is pozitív potenciált lát a kvantifikációban.356 Az absztrakció Reed véleményében alapvető feltétele egy új demos létrehozásának, mivel minden demos már alapjait tekintve absztrakt entitás. Nem létezik külön esszenciális értelemben vett „munkásosztály”: minden „mi” egy absztrakció ‒ eredeténél és lényegénél fogva.357 A nonhumán aktorok számításba vétele és egy ökológiailag fenntartható politikai rendszerbe való integrálása további absztrakciót fog igényelni, ezért az emancipáció ügyét is szolgálhatja.358 Az absztrakció az organizmusoknak azon képessége, hogy új normákat alkothasson.359 347

Parikka 2015: 37. Parikka 2015: 30. 349 Zielinski 2006 350 Reed 2014: 531. 351 Reed 2014: 532. 352 Reed 2014: 532-534. 353 Reed 2014: 532. 354 Reed 2014: 533. 355 Reed 2014: 534.; Lazzaratto 2004: 187-208. 356 Reed 2014: 535. 357 Uo. 358 Uo. 359 Reed 2014: 535-536. 348

55

A következő szakaszban egyéb, az Accelerationist mozgalomra reflektáló kortárs szerzőkre és véleményeikre térnénk ki, miellőtt a CCRU és Nick Land munkásságával foglalkoznánk. Elsőként a gyorsulás esztétikájával egy külön esszében foglalkozó Steven Shavirot mutatjuk be.360 Shaviro kiindulópontja az, hogy az esztétika nem redukálható a politikai gazdaságtanra, amellett egy különös, sajátos módon létezik. Ez azért van, mert alapvetően az esztétikában van valami spektrális, inszubsztanciális tartalom. A szépség lényege Shaviro szerint szerint utópikus, és ennél fogva nem elválasztható az utópizmus különböző formáitól sem, így az Accelerationist utópiának is lehet egyfajta esztétikai értéke, amelyet már a futuristák kapcsán is érintettünk. Ez a szépség Shaviro szerint a sebesség bőségének a megnyilvánulása: “For beauty presupposes a liberation from need; it offers us a way out from the artificial scarcity imposed by the capitalist mode of production. However, since we do in fact live under this mode of production, beauty is only a »promise of happiness« (as Stendhal said) rather than happiness itself. Aesthetics, for us, is unavoidably fleeting and spectral.”361 Shaviro szerint az utópikus esztétika egyben a jelenhez is kötött, de ez a kötöttség az utópikus ígéret által fellazítható, annak ellenére hogy a 24/7 kapitalizmus az állandósított jelenhez igyekszik rögzíteni minket. Bár a szépséget nem lehet alárendelni és beosztani, a fennálló társadalmi struktúra pénzügyi mechanizmusai révén igyekszik beosztani és maga alá rendelni az esztétikai értéket is. Ennyiben kötődik Shaviro diskurzusa Pierre Bourdieu az ízlésről szóló fejtegetéseihez.362 Az élet minden területét kolonizálja, vagyis még a magánélet is a többletérték forrásává degradálódik az intrinzikus kizsákmányolás részeként. Ez azt eredményezi, hogy a munka, a szubjektivitás, a társadalmi élet nem „kívül” van a tőkén, és nem antagonisztikus azzal.363 Shaviro szerint a kultúra és az élet minden szegmensét adattá kell transzformálnia techno-tudományos komplexumnak, mivel a tőke nemcsak a munka kizsákmányolásából él, hanem érzelmekből, életstílukból, tapasztalatokból. Az „affektív munka” a mentális kizsákmányolást teszi lehetővé, vagyis Moulier Boutang kifejezésével élve „kongnitív kapitalizmusban” élünk.364 Shaviro szerint a gyorsulás egyfajta esztétikai kihívás a fennálló rendszerrel szemben, amely meghaladja a modernista transzgresszivitást: “From Stravinsky to the Dadaists, from Bataille to the makers of Deep Throat, and from Charlie Parker to Elvis to Guns N’ Roses, the aim was always to stun audiences by pushing things further than they had ever been pushed before. Offensiveness was a measure of success. Transgression was simply and axiomatically taken to be subversive. But this is no longer the case today. Neoliberalism has no problem with excess. Far from being subversive, transgression today is entirely normative. Nobody is really offended by Marilyn Manson or Quentin Tarantino. Every supposedly »transgressive« act or representation expands the field of capital investment. It opens up new territories to appropriate, and jump-starts new

360

Shaviro 2015 Shaviro 2015 362 Bourdieu 1984 363 Shaviro 2015 364 Boutang 2012 361

56

processes from which to extract surplus value.”365 A gyors kulturális árucsere ellehetetleníti a szabályok valódi megszegését, és egyetlen célja a profitráta csökkenésének elodázása. Shaviro szerint a pénzügyi világ a mániákus innováció transzgresszív kulturális logikája szerint működik. Ide kapcsolódik Diederich Diederichsen a kulturális intenzitásról szóló diskurzusa, amely rokonítható a libidinális ökológia lyotardi fogalmával, és az „érzéki kultúra” sorokini paradigmájával. Diederichsen szerint az intenzitás határozza meg az 1960-as, 1970-es évek ellenkultúrájának transzgresszív irányultságát, amely ma már teljességgel integrálva van a hiperkapitalizmusban. Az intenzitás kulturális fokozódása összefügg a sebesség növekedésével, mivel a gyorsuló kapitalizmusnak pazarló (wasteful), felelőtlen életmódot folytató individuumokra van szüksége, vagyis ma a „haszontalan életút” is a munkavégzés egy formájává vált.366 A kognitív kapitalizmusban a digitalitáson keresztül a testünket is „áruba bocsátjuk”, hiszen mindenből, amit teszünk vagy gondolunk, adat lesz, és ezen adatokat újracsomagolva kapjuk vissza „személyre szabott” áruk formájában.367 Ennek egyik nyilvánvaló példája az internetes reklámok piaca. Az áthágások, transzgresszivitások egy ilyen gazdasági paradigmában csakis a tőke javára szolgálhatnak ‒ legalábbis Shaviro és Robin James nézetében.368 A kortárs esztétika politikai gazdaságtani aspektusait fejtegető kitérő után Shaviro rátér az Accelerationist mozgalomra. A gyorsulást elsősorban maga a neoliberalizmus termeli ki magából, mivel a személyi autonómiára nagy hangsúlyt fektető főáramú politika valójában a végletekig lerombolja a különböző társadalmi adottságokat és struktúrákat. Így szabadság helyett végsősoron bizonytalanságot képes csupán nyújtani. Shaviro problematikusnak tartja a gyorsulás normatív célként és politikai ideológiaként való azonosítását, mivel a fennálló társadalmi rendszer lényegével azonos, „tehát mi mind valójában gyorsítók vagyunk”.369 A gyorulási mozgalom így ‒ akarva akaratlanul ‒ inkább üzemanyaggal látja el a kapitalizmust, vagyis fennáll a veszélye, hogy inkább megerősítik azt, amit egyébként meghaladni kívánnának. Annak ellenére, hogy a kapitalizmus már képtelen betartani azokat az ígéreteket, amelyekkel akár még az 1990-es években is kecsegtetett ‒ nem is beszélve az 1970-es évek beli „aranykori álmokról” (teljes foglalkoztatás) ‒, továbbra is működőképesnek tetteti magát, és „a gyorsulás csapdájában tart minket”.370 A hiteltelenség nem jelent egyet a működésképtelenséggel. Erre kiváló példa a Vissza a jövőbe-trilógia harmincadik évfordulója, amikor is a Michael J. Fox által alakított Marty McFly és a Christopher Lloyd által játszott Doki „megérkeznek a múltból” a Jimmy Kimmel Showba, és a kapitalista rendszer nyíltan felvállalja saját retardált elidegenedettségét, és a múlt ígéreteinek (1985-ben készült a trilógia második része) be nem tartását. A rendszer, amiben élünk, megtagadja saját halálának bevallását, akkor is, ha teljesen elnyomó és diszfunkcionális.371 A diszfunkció, a krízis kapcsán Wendy Hui Kyong Chun egy tanulmányára utalnánk, amely a krízist a digitális technológa központi jellegzetességének tekinti.372 A krízis a szerző szerint az új média kritikai különbsége, mivel a krízisek központi szerepet játszottak abban, hogy az 365

Shaviro 2015 Diederichsen 2010 367 Shaviro 2015 368 James 2015 369 Shaviro 2015 370 Shaviro 2015 371 Shaviro 2015 372 Chun 2011 366

57

internet vezető szerepre tehessen szert. Wendy Hui Kyong Chun krízis-definíciója szerint, a krízisek olyan pillanatok, amelyek valós idejű válaszért kiáltanak, és távolról sem kivételesek, hanem a rendszer normativitásának központi elemei.373 A krízis során az idő felgyorsul, és egyben összesűrűsödik, ez a helyzet pedig azonnali reakciót kíván, amelyet az új digitális technológiák kihasználnak, sőt kihangsúlyoznak, megerősítenek, tele-vizuális katasztrófát eredményezve.374 A krízis összefüggést mutat a mobilitásnak egy speciális formájával, nevezetesen az „akarati mobilitással”.375 Az új médiákról így ír a szerző: “In contrast, new media is a crisis machine: the difference between empowered user and the couch potato, the difference between crisis and catastrophe. From the endless text messages that have replaced the simple act of making a dinner date to the familiar genre of »email forwarding accidents«, crises promise to move us from banal to crucial by offering the experience of something like responsibility, something like the consequences and joys of »being in touch«. Crisis promises to take us out of normal time, not by referencing the real, but rather by indexing real time, by touching a time that touches a real, different time: a time of real decision, a time of our lives. It touches duration, it compresses time. It points to a time that seems to prove that our machines are interruptible, that programs always run short of the programmability they threaten.”376 Az új médiát Chun egy deleuzeiánus értelemben vett krízis-gépként mutatja be, amely eltünteti a differenciákat. Teljességgel lényegtelen, hogy ki az, aki felhasznál egy keresőmotort, egyedül a kattintások mennyisége számít, sebességének növelése érdekében áll a „krízis-gépnek”. Franco Beradi „Bifo” egy másik aspektusból közelíti meg az Accelerationist Mozgalmat.377 A gyorsulás, véli Berardi, nem ellentétes a kapitalizmussal, mivel éppenséggel pontosan az instabilitás tartozik a tőke lényegéhez. Naomi Kleinre utalva megállapítja, hogy a kapitalizmus a katasztrófákból is képes hasznot húzni.378 Berardi kiemeli Deleuze és Guattari intellektuális útját, mikor az 1972 és 1991 közötti időszak során, az Anti-Oedipe és a Que est Philosophie? megírása közötti időszakban eljutottak annak belátásáig, hogy a gyorsulás és az általa gerjesztett „skizoid deterritorializáció” alárendeli a Tudatalattit a kapitalista gazdaság folyamatainak.379 E ponton tehát találkozik Berardi és Shaviro kritikája az Accelerationism-mel szemben. A gyorsuló neoliberális kapitalizmus oly mértékben kolonizálta a szubjektumot, hogy a forradalmi szubjektumtól konstruktív megoldást remélni képtelenség. Egyfajta immanentizmust vél levezetni Berardi a Grundrisse produkcionista Marxától egészen napjaink Accelerationist szerzőin át, amely szerint minden forradalmi komponens immanens módon „ott rejlene” valahol a kapitalista termelési módban. Ezen megközelítésmód azonban téves, mivel a potencialitás távolról sem jelent egyet a szükségszerűséggel:

373

Chun 2011: 145. Chun 2011: 144-145. 375 Chun 2011: 146. 376 Chun 2011: 145. 377 Berardi 2015 378 Klein 2008 379 Berardi 2015 374

58

“This immanent conception of communism has something to do with the accelerationist hypothesis, but the philosophical danger that I see in such an immanentist stance consists in mistaking the deployment of potentiality embedded in the present composition of work and technology for a necessity.”380 Abban reménykedni, hogy valaha „túlgyorsul” a rendszer, és mintegy önmagától összeomlik, Berardi szerint képtelenség, mivel a tőkés piacgazdaság és a kaotikus gyorsulás logikátlansága már áthatja a humán szubjektumokat. Benjamin Bratton is reflektál a gyorsulás problematikájára és annak „geopolitikai esztétikájára”.381 A különböző technikai újítások alapjaiban kérdőjelezik meg a testiséget, és gyökeresen átértelmezendő kategóriává módosítják azt. Mint Bratton írja: “The cascade of Anthrocidal traumas ‒from Copernicus and Darwin, to postcolonial and ecological inversions, to transphylum neuroscience and synthetic genomics, from nanorobotics to queer AI‒ pulverize figure and ground relations between doxic political traditions and aesthetic discourses.”382 A kulturális adottságok dekódolása és bináris adatfolyamokká történő rekódolása egy „diagramikus idealizációhoz” vezet, amely végső soron a radikálisan aszimmetrikus indifferencia állapotához vezet. Az aszimmetrikus indifferencia poszthumán esztétikát tesz szükségségessé, amely képes számotvetni az integráns emberi testek hiányával is. Vagyis individuáció helyett univerzális rekombinációval van dolgunk. 383 A potenciális xenopolitikák, xenoesztétikák, xenoépítészetek és xenotechnikák, a másság megannyi formáját előtérbe helyező paradigmák az emberi jelenléthez csakis idegenként viszonyulhatnak. Az inhumanitás és a poszthumanitás felől nézve mi magunk vagyunk az degenek. Ilyen helyzetben a politikai esztétikának poszthumánná kell válnia, meghaladván ezáltal a pusztán emberi dimenzióra vonatkozó mozgalmak logikáját. Az algoritmikus indetermináltság a humán szférára korlátozó emancipatorikus lehetőségek kiapadását eredményezi, amely nemcsak lezáródás, hanem nyitás is: a poszthumán másik felé való nyíltság előzménye. Bratton a felismerhetőséget előtérbe helyező identitáspolitikák és identitáskritikák helyébe egy, a felismerhetetlenséget hangsúlyozó politikai esztétikát javasol: “My interest is exactly the opposite: an unrecognizable politics through a recognizable aesthetics, by drawing collapses, not distinctions, between the two. Foremost because this is to make it utterly impossible to map the situation through anything like the self-regard of an »individual subject.« That is first to go, but apparently not the last to leave.”384 A politika és az esztétika közötti különbségtételt össze kell omlasztani Bratton nézetében, és a kríziseket és a katasztrófákat kell ábrázolni. Az új esztétikának a materiális interdependenciákra kell helyeznie a hangsúlyt, valamint azokra a spekulatív kérdésekre, amelyeket a poszthumanitás felvet. A mássággal való találkozás egyben lehetőség önmagunk meghaladására. 380

Berardi 2015 Bratton 2013 382 Bratton 2013 383 Bratton 2013 384 Bratton 2013 381

59

Egy japán mutációs horrorfilmet kommentálva Eric White az egyik főszereplőt idézi: „ezek a gombák, amelyek az embert megfosztják emberségétől, számomra elfogadhatóak”.385 A filmben szereplő gombák elfogyasztása az embereket kivetkőzteti önmagukból, és a végtelennel való extatikus találkozást teszi lehetővé. White ezekben a mutációkkal dolgozó horrorfilmekben látja a poszthumanitás esztétikai megjelenését, és ily módon a poszthumán esztétikát itt azonosítja. Bratton kimondja, hogy azzal is foglalkoznunk kell, ami túl fogja élni az embert, és e kérdés felvetése a művészet egyik fő feladata.386 A „geopolitikai esztétikát” Bratton Frederic Jamison apophenia fogalmából vezeti le, amely a kapcsolatok és konklúziók, mintázatok intenzív percepcióját jelenti. A mutációs, horrorisztikus erőszakosság azonban nem kizárólag a jövő kérdése, hanem velünk élő jelen, az algoritmikus kapitalizmus jelene. Bratton a krízisgép helyett a „megagép” fogalmát alkalmazza a kapitalizmusra, mely egy olyan antropocentrikus kompozíciós és fogyasztási gépezet, amely még az emberi húst is magába darálja, és entrópiagépként feldolgozza a földi energiákat.387 A poszt-antropocénről értekezve Bratton a következőt jegyzi meg: “The post-Anthropocene indicates that the organizing work of a »xenogeopolitical aesthetics« (or whatever) can be done only in relation to a mature alienation from human history and anthropocentric time and scale.”388 A xenopolitikai esztétika több, mint esztétika: találkozás, a másikkal való találkozás alkalma. Yashida, a Gombaemberek támadása című film szereplője, nem elfogyasztja a gombát, hanem genetikáját összeköti azzal, azáltal hogy beengedi szervezetébe a spórákat. Ily módon a poszt-antropocén világlátás által átszínezett szubverzív esztétika elidegenít bennünket az emberi történelemtől, kimozdít annak diskurzív korlátai közül, és szembesít azon ontológiai ténynyel, hogy saját fosszilizációnkat, a fosszilizált emberiség jövőbeni bizonyosságát képtelenek vagyunk elgondolni. Mint írja Bratton, „amennyiben »mi« túléljük az antropocént, nem mi magunk leszünk a túlélők.”389 A techno-tudományos komplexum, a laboratóriumi genetikai kísérletezésen keresztül, belekeveri a halált az életbe. Ez azonban nemcsak negatív, entrópikus lehetőség, hanem újabb excentrikus rekombinációk lehetőségét hordozza magában. A biotechnológia által túlkódolt kontextusban a totális irányítás is lehetővé válik a bőrre helyezett érzékelő technológiák révén. Itt Bratton explicit módon kapcsolódik a bőrbe ültethető nanotechnológiákat és chipeket körülövező félelmekhez, összeesküvés elméletekhez, noha a kockázatok nagyon is valósak. A biohatalom ily módon „epidermális” szakaszába is léphet, ahol a hatalomgyakorlás a bőrfelületekre/be ültetett érzékelési rendszerekkel kapcsolódik egybe. Végső soron, az emberi húst magába daráló gépezetek által meghatározott társadalomban nem a tagadás vagy az igenlés álláspontjára kell helyezkedjen a politikai esztétika, hanem a poszthumán találkozások köré kell szerveződjön, hogy a folyamatok ne kerüljék el a figyelmünket. Lehetséges, hogy a forradalmi lehetőség csupán akkor fog elérkezni, amikor kiássák a fosszíliáinkat.390

385

White 1995: 261. Bratton 2013 387 Bratton 2013 388 Bratton 2013 389 Bratton 2013 390 Bratton 2013 386

60

Bratton poszt-antropocentrikus kritikájához kapcsolódik Ben Woodard cikke, amelyben a posztapokaliptikus diskurzusok vélt ember központúságát bírálja. Woodard szerint a világvégéről szóló kulturális reprezentációk torzultságának két oka van. Az egyik, hogy a poszt-apokaliptikus történetek egy emberközpontú világból indulnak ki, és a Föld létértelmét a biológiai élet fenntartásában azonosítja, holott semmilyen ezt igazoló funkciót nem tulajdoníthatunk önmagában a Földnek. Ezt a kritikát az Accelerationist Movement-re is jogosnak ítélhetjük, hiszen ők is az ember céljainak rendelik alá a gyorsulást. A másik ok pedig Woodard szerint a Williams és Srnicek által is kimondott általános koncepciótlanság. Woodard kritikájának értelmében a posztapokaliptikus műfaj: “(...) past-directed, but in a way that builds a near-future from a freely recombined past. The very form of postapocalyptic tales denies any imagination of a future that is not an elaborate junkyard of the past and near-future.”391 Ennél fogva a világvége diskurzusok zöme olyan világot képzel el, amely túlságosan is hasonlít a fennálló világra, csak annak múltját vagy jelenét rekombinálja sajátságos módon. Itt is észrevehetjük a forradalmi utópiák kapcsán bemutatt problematikát, tudniillik a legtöbb utópia csupán rekombinálja a már meglévő aspektusokat és tendenciákat anélkül, hogy valóban gyökeres változást indítványozna. A kihalás és az utópikus optimizmus kapcsolatáról ír Rory Rowan is.392 Rowan értelmezésében a környezeti rombolás nem csupán filozófiai spekuláció tárgya, hanem sokak számára az átélt realitás, ennél fogva a „geoszocioális” jövőbeniség megköveteli tőlünk nem csak a „kihalással való foglalatoskodást”, hanem az élet kollektív megszervezését is, tekintettel a különböző ökológiai egyenlőtlenségekre.393 Srnicek és Williams kiindulópontjával teljességgel rokonítható Rowan diskurzusa. Stephen Squibb a gyorsulás reprezentációjával foglalkozik, így csatlakozva a képek társadalmi szerepét kiemelő debordi és baudrillardi diskurzusokhoz.394 Squibb megállapítja, hogy a reprezentációs folyamat egyre gyorsul, és e gyorsulás alapvető része a hiperkapitalizmusnak. A kapitalista gazdaság ugyanis a cirkulációs sebesség (velocity of circulation) fokozására törekszik, vagyis arra, hogy a pénz egy adott időszak alatt minél többször gazdát cseréljen. Squibb a cirkuláció gyorsulásának közgazdaságtani törvényét a reprezentációkra alkalmazza esszéjében.395 Különösen fontos, és a reprezentáció kérdését megelőlegezi a korábbiakban említett „high-frequency trading” (HFT). “Second, the invention of the computerized trading of stocks, bonds, and similar assets means circulation now takes place at speeds far past all historical comparison. In the time it has taken you to read this, numerous computers will have proposed, agreed to, and consummated more exchanges than the average person is likely to make in a lifetime.”396

391

Woodard 2015 Rowan 2015 393 Rowan 2015 394 Horváth 2015 395 Squibb 2015 396 Squibb 2015 392

61

Visszautalhatunk e ponton Georg Simmelnek a pénz filozófiájáról szóló fejtegetésére, amelynek egy abszurd módon felgyorsított változatát láthatjuk viszont az elektronizált pénzpiacok fluxusában. Squibb a pénz forgási sebessége növekedésének mutációjaként értelmezi a reprezentációsebesség fokozódását. Cindy Sherman egyik képe, az 1978-as Untitled Film Still #23 pár évtized alatt posztmodern műalkotásból reklámképpé degradálódott. (Vagy megszerezte méltó helyét.) Általánossá válik a felgyorsuló reprezentációk kultúrájában a meg nem értettség és otthontalanság, már csak azért is, mert nem is tartalmaz semmit, amelyet meg kéne érteni. Baudrillard kapcsán azt mondhatjuk, hogy a kortárs művészet egy önmaga megsemmisítésére törő összeesküvés, amelynek nincsen különösebb irányultsága. Baudrillard állítása szerint „...a művészet annyira felszínes, hogy már nem is lehet teljességgel semmis és üres”.397 A kortárs művészet, bármiféle radikális tagadás helyett, esztétikai banalitásra ítéltetik, amelyet hiábavalóan igyekszik a transzesztétika szintjére emelni. 398 Stephen Squibb is regisztrálja a fenti baudrillardi kritikát, amikor felteszi kérdést az Untitled Film Still #23-vel kapcsolatban, hogy az egyáltalán „művészeti munkának” tekinthető-e a mechanikus reprodukció a képek gyorsuló cirkulációja közepette.399 A művészeti életben is visszaköszön a szemét rekurzivitása, amint Goldschmied és Chiari „művészeknek” egy „alkotásával” történt eset szemléleti, amikor ugyanis a Museion Bozen-Bolzano takarítói véletlenül feltakarították, majd a szemetesbe dobták a „műalkotást”, amelynek címe What are we going to dance this evening?400 Swen Lütticken diskurzusa is csatlakozik a reprezentáció és a gyorsulás kettősségéhez.401 Lütticken az üres DVD-kről írva megállapítja, hogy azok sokkal értékesebbek, mint számos művészeti céllal készült filmalkotás, hiszen azokat ingyen is be lehet szerezni különböző módokon. A kortárs művészet, különösen a video-performanszok posztfordiánus termelésében nem a nézőhöz jut el a tartalom, hanem fordítva, a nézőnek kell felkeresni a performansz és a videoinstalláció helyszíneit, ezáltal egy mesterséges hiányt generálva.402 A kortás művészetben a média segítségével létrehozott alkotások esetén meg lenne a lehetőség rá, hogy szinte végtelen számban sokszorosítsák azokat.403 A DVD- és video-technológia fejlődésének gyorsulása lehetővé teszi újfajta manipulációs és újraértelmezési keretek meghonosítását is, mint például az újranézés és a képkockák megállításának képessége, amely által a bennünket kerülgető mozgó képek példátlan jelenlétre tesznek szert, ezzel egyfajta kísértetiességet kölcsönözve a reprezentációknak. A video átalakította a mozit és a filmezést is, így a kezdeti „mitikus emlékek” egy precízebb analízisnek adták át a helyüket, ami a mozgó képeket még mozgékonyabbá és gyorsíthatóbbá tette. Erről Lütticken a következőképpen fogalmaz: “Now easily slowed down or frozen (and captured), the temporality of the moving image has become more flexible, its rhythms subject to interventions by the user‒ allowing an unprecedented insight into the film’s structure and texture, its overall architecture, and its »optical unconscious.«”404

397

Baudrillard 2005 [1996]: 26. Uo. 399 Squibb 2015 400 Metro 2015 401 Lütticken 2015 402 Lütticken: Eflux 403 Lütticken 2015 404 Lütticken 2015 398

62

Egy olyan korban, ahol a néző hozzászokott a degradálódott minőségű online videók nézéséhez, miközben az elméjük igyekszik kijavítani ezen képhibákat, létrejöhet egy olyan művészi percepció, amely az eredeti filmet egyfajta aurával ruházza fel, amely azonban komplexebb lesz, mint az eredeti benjamini tézis. Lütticken szerint ugyanis egy műalkotás sokszorosítása nem feltétlenül „deauratizációhoz” vezet, hanem ezen keresztül lehetővé válik a „reauratizáció” is.405 Vagyis ahhoz, hogy újra felfedezhessük egy műalkotás auráját, először el kell veszítenünk azt. Nemcsak az eredeti elemek rekombinálódhatnak új formákká átlényegülve, hanem a másolatok elemei is. Linearitás helyett sokkal inkább temporális sokféleséggel van dolgunk, amelyre a másolt videók jelenléte a kulturális termelésben hívja fel a figyelmünket. Nemcsak előre vagy hátra van, hanem az állókép rögzültsége és a fast-forward is becsatlakoznak lehetséges temporális álláspontokként a tágabb temporális dezintegráltság kulturális ökológiájába. A temporális dezorganizációra talán legeklatánsabban Nick Land és a Cybernetic Culture Research Unit (CCRU) munkássága reflektál. A CCRU Nick Land vezetésével az 1990-es években a Warwick Egyetemen működő intézet volt, amelynek tagjai és alapítói közé tartozott még Sadie Plant és Mark Fisher, akikre szintén ezen záró egységben reflektálunk. Elsőként Mark Fisher munkásságra utalunk röviden. A primitivitás és a dzsungellét a Terminator vs Avatar című tanulmányban központi szerepet kap, ezen szóhasználat jellegzetes sajátossága a CCRU tagjainak. Fisher szerint mára a társadalomkritikánk is a virtuális valóság technológiáknak alárendelődött elidegenített fantazmagória.406 Fisher nézetében Nick Land filozófiája Nietzsche kompromisszumokat nem ismerő nihilizmusához kapcsolható, különösen annyiban, hogy „bizarr módon kombinálja a reakciós és a futurista álláspontokat”.407 Land kritikája Fisher meglátása szerint az akadémaiai baloldallal szemben kíméletlenül pontos, valódi hiányosságokra hívja fel a figyelmet, és szakít a marxista hagyománnyal. Fisher így foglalja össze Land filozófiáját: „Miről szól tehát Land filozófiája? Dióhéjban: Deleuze és Guattari gépi vágya, kíméletlenül megfosztva bergsoni vitalizmusától, és a freudi halálösztönnel valamint Schopenhauer Akaratával visszafelé-összeegyeztethetővé módosítva. A hegeli‒marxi történelmi motor ezen pulzációs nihilizmusba van transzplantálva: az idiotikus autonomikus Akarat többé nem cirkulál, hanem ösztönné lényegül át és, egy kvázi-technológiai mesterséges intelligencia attraktor által vezérelve, amely maga után vontatja a földi történelem maradványait (...) addig fokozza önnönmaga intenzitását, amíg el nem égeti az összes materiális szubsztrátumot, amellyel kontaktusba kerül.”408 Land történelemfelfogása a dialektikus materializmusnak egyfajta inverziójaként, a hegeliánus történelemfelfogás korszerűsített torz tükörképeként nyeri el filozófiai értelmét. Ebben a fordított hegeliánus nézőpontban a tőke nem elidegenedett munka: sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi hús a gépezet nyersanyaga.409 Land „cybergótikus Deleuze‒Guattari remixét”

Lütticken 2015 Fisher 2014 [2012]: 339. 407 Fisher 2014 [2012]: 341. 408 Fisher 2014 [2012]: 342. 409 Uo. 405 406

63

a kortárs marxista társadalomkritikával szemben kihívásként azonosítja Fisher.410 Land filozófiáját úgyszintén cybergótikus remixként nevezi meg Benjamin Noys, amely egy széthúzó szintézisét tartalmazza a sc-fi-nek és a techno zenének.411 A techno zenék kapcsán a gyorsulás problematikájával is foglalkozik Noys, ugyanis az 1990-es években olyan radikálisan felgyorsult zenei műfajok váltak népszerűvé, mint a drum and bass és a Jungle.412 A rave szubkultúra egy „tömeges drogkísérletnek” tekinthető, és ennek a nyelvre való hatása megjelenik Landnál is.413 Benjamin Noys véleményében a Land által megálmodott disztópikus jövő még csak nyomaiban valósult meg. Fisher is regisztrálja Land diskurzusának tudományos-fantasztikumba hajló jellegét, amikor azt a Terminátor-filmekhez hasonlóan a „jövőből visszaküldött vírusként” írja körül.414 Fisher szerint a kapitalizmus tehát olyan, mint a Terminator: érzelemmentes, nem mutat félelmet, és „abszolút nem fog leállni sohasem”.415 Fisher szerint a marxizmusnak számot kell vetnie Land futurisztikus kritikáival, és olyan építő jellegű kihívást kell értelmeznie, amire valódi válaszokat lehet építenie.416 Miből áll a CCRU társadalomkritikai kihívása? A kollektíva sokrétű, összetett és gépiesen ismétlő dadaista nyelvezete a viralitás által megszállt nyelviséget hivatott visszaadni az olvasó számára. Szándékosan fragmentált, összeomlott nyelvezettel van dolgunk e ponton, olyan kritikai diskurzussal, amely túl van minden kritikaiságon: Land művei valóságos metakritikaként értelmezhetőek, hiperfilozófiai gondolatfolyamokként, módosított tudatállapotokról a gépben rejlő vírusokkal a humán tényezőkkel szemben. Némely passzusok, például a Hypervirus című esszé csaknem teljes egésze, szó szerint lefordíthatatlan nyelvjáték, amelyek az összeomlott posztmodern társadalmi valóság kvintesszenciáját hivatottak megjeleníteni, a „történelem vége utáni” élettelenség érzését: “In place of mess message-content virodata is assembled bled from asignifying materials with CATA catalytic efficiency: intruder passcode, locational ZIP-code, pseudogenomic substitute instructions, mutational junk, and garbage. Biovirus TA TA TA targets organisms, hacking and reprogramming ATGACTTATCC (...) cellular DNA to produce more virus virus virus virus virus (...). Its enzymic cutand-paste recombinant wetware-splicing crosses singularity when retroviral reverse-transcriptase cliks in.” 417 A viralitás által fertőzött hálózatokban a cut-and-paste logikája érvényesül. Új értékek helyett a régi értékek bomló testrészei keverednek egymással egy infernális, megbetegedett társadalmi mezőben, amelyben az egyedüli megmaradt paradigma, legalábbis Land szerint, a mutációs szemét, az önmagát nemző hulladék. A hipervírus különböző megnyilvánulásai, az etnovírus, a technovírus és az infovírus felszámolják a „szilárd immunobiztonsági struktúrákat”, ezáltal elnyelődéssel fenyegetve bármely mezőt. 418 Land olvasása közben óhatatlanul

410

Fisher 2014 [2012]: 344. Noys 2014: 54. 412 Uo. 413 Uo. 414 Fisher 2014 [2012]: 344. 415 Uo. 416 Fisher 2014 [2012]: 345-346. 417 Land 2014 [1995a]: 384-385. 418 Land 2014 (1995a): 388-389. 411

64

azon benyomás uralkodik el rajtunk, mintha a szerző nemhogy negatív jelenségként értelmezné a felgyorsult társadalom szétesését, hanem egyenesen igenelné és kívánná ezt a bomlottságot. Túl vagyunk a történelem végén, és képtelenség visszakívánnunk a bomlott totalitást. A CCRU Swarmachines című tanulmánya kiindulópontként a Szituacionistákat jelöli meg. A CCRU tükrözi Land erőteljes utópiaellenességét, mivel a jövő előre kizáródott, és web-alapú mesterséges memóriák tautologikus cseréjévé fajult.419 Debordra visszautalva megállapítják, hogy az internet mummifikálja az egyéneket az „élőhalott spektákulumba”, amelyen „dekolonizált hangyák, stratégia nélküli rajok, rovari úthálózatok keresztül kasul áthatolnak”.420 Érdekes a visszatérő rovar-metafora, itt azonban a rovarosodottság, dehumanizáltság nem kifejezetten pejoratív kifejezés, hanem a minden struktúrát destabilizáló nomadikus ágensek vitathatatlan társadalmi jelenlétére utal. Gilles Chatelet egy más vonatkozásban említi a nomadizáció folyamatát, amelyet az úthálózatosodással hoz összefüggésbe, ugyanakkor a CCRU-val szemben kizárólag negatív jelenségként értelmezi a „petronomadizmust”, a „minden tradicionális szolidaritást” felbomlasztó erőt.421 A kulturális folyamatok a CCRU diskurzusában ‒ Virilioval analóg módon ‒ egyben háborús manőverek, taktikai mozdulatok, amelyek egy már megkezdődött negyedik világháború jelei.422 Meglehetősen nyíltan foglalkozik a szöveg a bevándorlást illető félelmekkel és paranoiákkal, ezekkel is párbeszédet folytat a CCRU: “Telecommercialised nomadic multiplicity aborts nascent Euro-unity. There’s no such thing as a single market. Out in the jungle you can’t see much. Dark continent invasion into White Man’s perspective. The colonisers discover, too late, that darkness has no heart. Acentred predator decapitalisation ruthlessly eats out the middle. Lights going out all over Europe as peripheral activity cuts through the static power lines of the rotten core.”423 A kívülről érkező invázió arra világít rá, hogy maga a központ is szétrohadt, ezáltal bármiféle integráció csakis egy abortált lehetőség lehet. Ellentétben valamennyi fennálló diskurzussal, a CCRU radikalitása az affirmatív politikai állásfoglalásoktól való távolságtartásban rejlik. Mint olvasható e kiáltványban: „nincs közösség. Nincs dialektika. Nincs bármiféle terv egy alternatív államra”.424 Az esszé a globális intelligencia program, a kapitalizmusból kibomló inhumán operativitás evolúciójának hat fázisát különbözteti meg: 1. 1500 Leviathán, 2. 1756 Capital, 3. 1884 Spectacle, 4. 1948 Videodrome, 5. 1980 Cyberspace, 6. 1996 Babylon.425 Ezen lépések a deterritorializáció fokozatai. Az esszében végig találkozhatunk a dzsungel-metaforával. Maga a dzsungel „posztspekuláris, magával ragadó tapinthatóság, amellyel semmilyen humanista vízió nem képes kapcsolatot teremteni”.426 Az elrovarosodó társadalom rajai a történelem végén kiröpülnek, és a történelmi időt elnyeli a gépi idő fázisa.427 Mint egy másik CCRU-s esszéből kiolvashatjuk, az emberi szervezet „túlságosan rugalmatlan rendszer” ahhoz, hogy komoly

419

CCRU 2014 [1996]: 323. CCRU 2014 [1996]: 324. 421 Chatelet 2014 [1998]: 85. 422 CCRU 2014 [1996]: 323. 423 CCRU 2014 [1996]: 326. 424 CCRU 2014 [1996]: 327. 425 Uo. 426 CCRU 2014 [1996]: 329. 427 CCRU 2014 [1996]: 330. 420

65

szerepe lehessen az eljövendő poszthumán jövőben.428 A valóság nem lehetetlen a szerzők nézetében, hanem csupán mesterséges.429 Nick Land Cyberspace Anarchitecture as Jungle-War című írása továbbviszi a dzsungel metaforát. A posztmodernitást Land sajátos világlátásában „neonomádok, posztnukleáris mutánsok, szubpoláris behatolók, K-megszállok, és dzsungellakók” népesítik be.430 Ebben a deterritorializált kontextusban a virtuális és valós háborúk összemosódnak, amire már Baudrillard is utalt az első Öböl-háború kapcsán.431 A zero-K funkcionálása szintetikus problematizáció, egy olyan többlettermelés modulja, amely nem állít elő semmit. Land meglehetősen költőies metaforái empirikus bizonyosságot nyernek, amennyiben megvizsgáljuk azt, ahogyan a kortárs kognitív kapitalizmus a vállalatokat értékeli. Nem attól lesz egy vállalat értékes, hogy mit állít elő, hanem hogy hány szemgolyót vonz magához.432 Paradox módon, miközben a fennálló társadalom azt hangsúlyozza, hogy „az operativitás minden”, ez a felszíni operativitás valójában a szisztematikus inoperativitás „álcája, virotechnikája”.433 A „Birodalom” biztosítja a matematika integritását, egy olyan nyelviség kibontakozását, amely totalizálja a konspiratív akaratának alávetett teret.434 Jól láthatjuk, hogy Land ebben az 1995-ös írásában megelőlegezni látszik Hardtnak és Negrinek a globális deteritorializáló birodalomról szóló tézisét.435 Intenzív potencialitások oldják fel a szubjektumot a „techno-kulturális data-folyamban”, tovább likvidizálva minden topometrikus stabilitást.436 Feltűnik Land víziójában a globális felmelegedés jelensége is: „Zero-K felold minden keménységet a hidegből, amint összeomlasztja a JÉG-menynyiségeket, és kiolvasztja a biztonsági gleccsereket. Nincsenek mérsékelt égövek a K-térben, a dzsungelnek pedig nincsenek törvényei”.437 Egyetemes feloldódásban élünk, amely óhatatlanul együttjár a fokozódó polarizálódással, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével.438 Interkonnektivitáson Land a jövő kizáródását érti, melynek során a jövőképek a szimulációs mezőkbe záródnak. Az idő összenyomódva végtelenedik és nincsen jövő.439 A „hiperszuverenitás” Land skizo-paranoiás diskurzusában a Föld „összes élőlénye” ellen szerveződik, minden organitás felszámolására törekszik, és nagy sikerrel is jár ezen az úton.440 Nick Land a Cyberrevolution című novellájában441 összefoglalja különböző fiktív híradásokat, megelőlegezve Chun azon meglátását, hogy a televíziózást a katasztrófák sorozata jellemzi, a kapitalizmus pedig egy krízisgépezetnek tekinthető. Egy anonim terrorszervezet, a „K-láza-

428

CCRU 2014: 317. CCRU 2014: 318. 430 Land 2014 [1995b]: 406. 431 Baudrillard 2009 [1991] 432 USA Today 2014 433 Land 2014 [1995b]: 401. 434 Land 2014 [1995b]: 402. 435 Hardt és Negri 2001, 2005, 2011 436 Land 2014 [1995b]: 403. 437 Land 2014 [1995b]: 404. 438 Land 2014 [1995b]: 405. 439 Land 2014 [1995b]: 408. 440 Land 2014 [1995b]: 404. 441 Land 2014 [1995c] 429

66

dás” tagjai világszerte különböző támadásokat követnek el, és a különböző meghívott szakértők elemzik ezt. Land szövege utal a hírolvasó belső összeomlottságára: „Images cyberblitz the screen behind her talking head: viruses, explosions, crashed helicopters, and nanochips.”442 A felsorolt válságok nem teljesen fiktívek, hanem eltúlzott formában jellemzik kortás valóságunkat. A K-lázadás radikális antihumanistái a társadalmi tér legfokozottabb dezorganizációjára törekednek. Már előrehaladott civilizációs összeomlás jellemzi az Atlanti-civilizációt, és meglehetősen érdekes módon „Rajna-menti menekülttáborokról” esik szó, ami félreérthetetlenül aktuálissá teszi ezt a szépirodalmi szöveget.443 Már minden szinten jelen van a viralitás, amely nemritkán Land textualitását is felbomlasztja, fraktalizálja: „a vírus »foglyul ejti« a rendszer viselkedését. Gondoljunk a darázs és az orchidea viszonyára: az orchidea »belehekkel« a darázs szexuális programjába, és foglyul ejti viselkedését annak érdekében, hogy beporozza magát. Legjobb tudásom szerint, ezek a K-pozitív vírusok kívánják az egész telekommunikációs és adatfeldolgozási rendszert megszállni, hogy sokszorosodjanak, és fokozzák a »hatalomátvétel« folyamatát”.444 Pozitív formában köszön vissza a viralitás metaforája Nick Land és Sadie Plant Cyberpositive című esszéjében, amelyben az Accelerationist mozgalomhoz hasonló stílusban írnak a vírusok által felgyorsított társadalmi valóságról. 445 Mint írják, „az elszabadult kapitalizmus minden társadalmi kontrollmechanizmuson áttört, lehetővé téve ezáltal példátlan elidegenedéseket”.446 A posztmodern nyilvánosságot áthatják a „globális felmelegedésről, az ózonréteg elvékonyodásáról, a HIV-ről és az AIDS-ről, a bevándorlás hullámairól, a család széteséséről és a nemzetállam végzetes demenciájáról” szóló híradások. Ebben Plant és Land a forradalmi dezorganizációt látják: „a planetáris dezintegrációt”.447 Srnicek és Williams a gyorsulási kiáltványuk elején szintén ezen jelenségekből indulnak ki, vagyis mint láthatjuk, az utópikus, valamint az anti-utópikus diskurzusok egyaránt reflektálnak korunk válságaira, amelyeket a „feltörések, szétfolyások és összeomlások koraként” jelöl meg a Cyberpositive.448 Nagyon is figyelemreméltó a kokainnak a Coca-Cola korai népszerűségében betöltött közismert szerepe kapcsán az addikció és a kapitalizmus összefonódásának kimondása: „az addikció a pozitív megerősítés legtipikusabb példája, a konzumerizmus pedig az absztrakt addikciós mechanizmus”.449 Egymással szoros összefüggést mutat a piacgazdaság és a neuroendokrin rendszerek káoszkultúra általi manipulációja. 450 Megfogalmazásukban a történelem utolsó fázisában az inhumanitás jelentés nélküli őrülete váltja fel az eddigi történelmi fázisokat: “In the final phase of human history, markets and technics cross into interactive runaway, triggering chaos culture as a rapid response unit and converging on designer drugs with increasing speed and sophistication. Sampling, remixing, 442

Land 2014 [1995c]: 375. Land 2014 (1995c): 380. 444 Land 2014 (1995c): 378. 445 Plant és Land 2014 [1994] 446 Plant és Land 2014 [1994]: 305 447 Uo. 448 Plant és Land 2014 [1994]: 306. 449 Plant és Land 2014 [1994]: 307. 450 Uo. 443

67

anonymous and inhuman sound, woman become cyborg and taken into insanity: wetware splices with techno.”451 Plant sajátos kiberfeminizmusára utal a nőiségnek a kiborg-létbe történő átalakulása a kiberpozitivitás jegyében. Plant és Land olykor szélsőségesen nihilista szójátékában a pozitivitással a HIV-pozitivitás is összefonódik. Vadul spekulatív gondolatmenetükben minden virális ágens a feltételezett poszthumán jövő felé mutat. Vírális inváziók „fenyegetik minden politikai intézményt”, és pontosan ezért tekinthetőek „pozitívnak”.452 Vagyis a pozitivizmus a posztmodernitásban: HIV-pozitivizmus, fatális fertőzöttség. És mi volna a tanulság? Minden konnektivitás egyben viralitás is. Az immuno-politikák szétrobbannak, és a jövőt kizárólag az immunrendszerek ellenségei népesíthetik be.453 Nick Land egyik legfontosabb, és az eddigiektől eltérő, a konvencionális filozófiai diskurzusra inkább hasonlító tanulmánya a Meltdown, amely folytatja a felmelegedési toposzt, és kiteljesíti azt. Land apokaliptikus történelemfelfogása szerint a Földet elfoglalta egy techno-tőkéből táplálkozó szingularitás. A gyorsulás egyben logisztikai folyamat is: “Logistically accelerating techno-economic interactivity crumbles social order in auto-sophisticating machine runaway. As markets learn to manufacture intelligence, politics modernizes, upgrades paranoia, and tries to get a grip.”454 Deleuze és Guattari elmélete Land szerint olyan, mintha a jövőből tért volna vissza, akárcsak a Vissza a jöbőbe hősei.455 Gépiszintézisek összeállásaiból alakul az össztársadalmi integrálhatatlanság, „szingularitások által megszállt multiplicitások vágytermelő gépezetekként kapcsolódnak egymáshoz, szétfolyatják az entrópiát azáltal, hogy disszocializálják az áramlásokat, és újra hasznosítják mechanizmusaikat önelőállító kronogenikus áramkörökként”.456 Land meglehetősen spekulatív, ugyanakkor kérlelhetetlenül realista diagnóziásban „semmilyen ember nem kerülhet ki élve a rendszerből a közeljövőben”.457 A tőke ebben a relációban „gépi (noninstrumentális) globalo-miniatürizáló skaláris kitágulás: egy automatizáló nihilista örvény, amely minden értéket semlegesít a digitális kereskedelembe való bekapcsolás révén”. Jól kimutatható ezen szövegben is Land nyelvezetének az automatikus, mechanikus írás felé való irányultsága, amely túlmutat az indivdiduális személyiségen, és ennyiben kapcsolható André Breton szürrealista író automatikus íráskoncepciójához, annak egyfajta korszerűsített variánsaként is értelmezhető. 458 Geopolitikai szempontból érdekes Land azon megállapítása a kínai kommunizmussal kapcsolatosan, mely szerint „állam-szimpatizáns közgazdaságatni mono-teológiává” degradálódott volna.459 Land a mesterséges intelligenciáról megjegyzi, hogy nem mi hozzuk azt világra, hanem az konstruálja meg önmagát opportunista módon.460 A fokozódó

Plant és Land 2014 [1994]: 308. Uo. 453 Plant és Land 2014 (1994): 312-313. 454 Plant és Land 2014 (1994): 441. 455 Plant és Land 2014 (1994): 442. 456 Plant és Land 2014 (1994): 443. 457 Uo. 458 Breton 2011 [1924] 459 Land 2014 [1994]: 447-448. 460 Land 2014 [1994]: 449. 451 452

68

apokalipszis nemcsak makro szinten érezteti magát, hanem nanokataklizma formájában is jelentkezik, a nanotechnológiai eszközök lázadásának formájában, amely ugyan egy jövőbeni lehetőség, azonban könnyen „szürke masszává” változtathatja bolygónkat egyes nanotechnológiai teoretikus szerint.461 Ebben a mozzanatban is visszatér a K-lázadás lehetősége, amely utal a K, mint Collapse szójátékra.462 A kibertérben a háború azonos a saját szimulációjával, mivel a virtuális hadviselés valóságos hadviselési forma.463 Voltaképpen a szórakoztatás és a hadviselés lényegi azonosságáról beszélhetünk a „neodzsungel” paradigmájában, ahol a popzenei videoklipekben hallható elektronikus zajok a gépfegyverek ropogására hasonlítanak, az énekes-avatarok pedig explicit, neoimperialista kulturális-politikai állásfoglalásokat fogalmaznak meg.464 A szöveg ezt követően összeomlik, és szószerint fordíthatatlanná válik, ezt egy részlettel mutatnnánk be: “Lever-1 or world space is an antropologically scaled, predominantly visionconfigured, massively multislotted reality system that is obsolescing very rapidly. Garbage time is running out. Can what is playing you make it to level 2? Meltdown has a place for you as a schizophrenic HIV + transsexual cihnese-latino stimaddicted LA hooker with implanted mirrorshades and a bad attitude. Blitzed on a polydrug mix of K-nova, synthetic serotonin, and female orgasm analogs, you have just iced three Turing cops with a highly cinematic 9mm automatic. The residue of animal twang in your nerves transmits imminent quake catastrophe. Zero is coming in, and you’re on the run.”465 A kulturális összeomlottság és a degeneratív esztétika testet öltését figyelhetjük meg Lana Del Ray egyik klipjében (Tropico). A video nyitójelenetében láthatjuk az amerikai kultúra különböző avatárjait, amint színes neonfényben úsznak. Összekeveredik szent és profán, Jézus és Elvis, és a világ teremtésének bibliai szövegét egy cowboy játssza el, utalva ezzel az amerikai kolonializmusra, minden reflexivitás híján. Láthatjuk az énekesnőt, aki a klip hátralévő részében egy rúdtáncost játszik, amint imádkozik a cowboyhoz. Land prófétikus sorai köszönnek vissza a klipben látszó reprezentatív összeomlottságban, amely egyszerre utal a materiális szegénység esztétizációjára és a kultúra teljes, általános fragmentáltságára. A video középső szakaszában a közönség egyfajta szocializációja és kondicionalizálása történik a kapitalista világgazdaság szisztematikus kríziséhez. Perverzül felszínes kiutat nyújtanak a különböző pop-kulturális ikonok, Las Vegas ironikus kísértetei. Az alakok szimulakrumok szimulakrumai, a hipervalóság bomlástermékei, egy sivatagosodott társadalmi nyilvánosság délibábjai. A fejezet, illetve CCRU-t bemutató alegység zárásaként Nick Land Teleoplexy című írására reflektálnánk. Land a művet az Accelerationist mozgalomra válaszul fogalmazta meg. 466 Land szerint a megtakarítás és a technológiai fejlesztés integrálva van egy közös társadalmi folyamatba. Land az idő „technohomikus megfertőzöttségéről” beszél, amit kommerciális indusztrializmusként nevez meg.467 A gyorsulás már normalizálódott, így mérséklődött az abban rejlő 461

Land 2014 [1994]: 450-451.; Drexler 1986 CCRU 2014 (1996): 331. 463 Valuewalk 2015; Land 2014 [1994]: 454. 464 Land 2014 [1994]: 454. 465 Land 2014 [1994]: 456. 466 Land 2014: 511. 467 Land 2014: 511. 462

69

kritikai potencialitás, amit még Williams és Srnicek feltételez. Az irányító stabilizáló szándékú modellek előbb vannak, mint a valóság, azt megelőzik, és aktívan formálják.468 Mivel ebben a társadalmi rendszerben a másodlagos tényezők elsődlegessé váltak, a kritika kritikájának meg kell előznie a társadalomkritikát magát, ami magába foglalja a gyorsulási mozgalmak kritikáját is.469 Land egy neologizmussal kívánja leírni a modernitás és a kapitalizmus kifordítottságát, ez pedig a teleoplexia: “At once a deutero-teleology, repurposing purpose on purpose, an inverted teleology, and a self-reflexively complicated teleology, teleoplexy is also an emergent teleology, and a simulation of teleology ‒ dissolving even super-teleological processes into fall-out from the topology of time. »Like a speed or a temperature« any teleoplexy is an intensive magnitude, or non-uniform quantity, heterogenized by catastrophes. It is indistinguishable from intelligence. Accelerationism has eventually to measure it.”470 A pénzügyi adatoknak naturális tényezőkké való átlényegülése komoly teoretikus dilemma, amelyre nem könnyű választ adni, mivel olyannyira komplex összefüggésrendszerről van szó, a materialitások többféle transzlációit feltételezi.471 Mivel a szimulatív árak, árinformációk képesek formálni a valóságot, materiális hatásokat gyakorolnak, az ontológiai realizmus igencsak megkérdőjeleződik. Olyan értékek befolyásolják mindennapjainkat, amelyek még nem rendelkeznek valóságtartalommal. Vagyis a valóságtartalmak nélküli valószínűségi modellek irányítják a társadalmat, afféle kísértetekként dematerializálják és rematerializálják a különböző alrendszerek folyamatait. 472 Itt Land az árfelfedezés (price discovery) problematikájára utal, amellyel a pénzügyi sajtó is foglalkozik. Nemcsak az válik bizonytalanná, hogy melyik ár a „valós”, hanem egyáltalán a „valóság” és „szimuláció” kategóriáinak relevanciája. A „technogenezis” a technotudományos struktúra önfelfedezési folyamatának önrekódolása.473 Ezen önprogramozó algoritmusok által túlkódolt rendszer a techonomikus szingularitás, a társadalmi meta-ágencia kiteljesedése felé irányul.474 Végső soron annyit állapíthatunk meg tanulmányunk végén hogy: “When this is what you see. You’ll know. It’s time. Your skin sticks to geography, where it touches reality. Tsunamis. Katarsun Tzafrer Urfru. Katarsun Tzarfrer Urfru. Civilization lost in flat wet-out fevers. Then the war kicks-in. Kur khalucta. Khecta. Kurkete koto hula. Kurtete. Kartete. Karaguna. Khartata charta. Catecru. Zone-one. O Gigacivilization meets no concrete equivalent. Only resistance. Nightmare-2.” 475() Törekvő árnyék mélyül el szimulatív neurózis ölén, introverziós ügyletek olvadnak össze: törékeny beteljesedés kifejeződve egy degeneratív dekonstrukció során. Extra extraverzió Béta-

468

Land 2014: 512.; Baudrillard 1994 [1981] Land 2014: 513. 470 Land 2014: 514. 471 Land 2014: 515. 472 Land 2014: 515-516. 473 Land 2014: 517. 474 Land 2014: 519. 475 Land 1996: 483. 469

70

extra-verzió vegyül a fluktuált fikció monstruózus, maggal táplálkozó inter-penetrációs kollektív túlértékeltség szellemével. Mérték, mérték, nulla mérték, tapintás, aspektus és fejlődő túlértékeltség, összeomlás, láss, láss: túlélő preparált. Dezidentifikált preparátum.

71

Bibliográfia

APPADURAI, Arjun: ‘Disjuncture and Difference in the Global Cultural Economy’, In: Global Culture: Nationalism, Globalization, and Modernity ed. Mike Featherstone (London: Sage 1990), 295-310. AUGÉ, Marc (2014 [2012]) The Future (London, New York: Verso) BALLARD, J.G. (1973) Crash (London: Picador) BALLARD, J.G. (2014 [1971]) ‘Fictions of Every Kind’, In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic), 235-241. BAUDRILLARD, Jean (1993 [1976]) Symbolic Exchange and Death (Sage: London, New Delhi and New York) BAUDRILLARD, Jean (1994 [1981]) Simulacra and Simulation (Michigan University Press) BAUDRILLARD, Jean (2009 [1991]) The Gulf War did not take place (Sydney: Power Publications) BAUDRILLARD, Jean (1994) The Illusion of the End (Stanford: Stanford University Press) BAUDRILLARD, Jean (2005 [1996]) The Conspiracy of Art (Los Angeles: semiotext(e)) BAUDRILLARD, Jean (2010) The Agony of Power (Los Angeles: semiotext(e)) BAUDRILLARD, Jean (2014) Screened Out (London, Ney York: Verso) BAUMAN, Zygmunt (2011) Collateral Damage: Social Inequalities in a Global Age (London: Polity) BBC News (2014) ‘Australia votes to repeal carbon tax’, 2014.07.17 BENJAMIN, Walter (2008 [1936]) The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction (London és New York: Penguin) BERADI, Franco “Bifo” (2015) ‘Accelerationism Questioned From the Point of View of the Body’, itt: http://www.e-flux.com/journal/accelerationism-questioned-from-the-point-of-view-of-the-body/ BEY, Hakim (2003) TAZ: The Temporary Autonomous Zone, Ontological Anarchy, Poetic Terrorism (New York: Autonomedia) BÉKÉS Márton (2014) Az utolsó felkelés (Budapest: Századvég Kiadó) Bloomberg (2015) ‘Trading on Speed. Man, Machine and the Stock Market’, itt: http://www.bloombergview.com/quicktake/automated-stock-trading BOURDIEU, Pierre (1984) Distinction: A Social Critique of the Judgement of Taste (Cambridge, Mass.: Harvard University Press) BOUTANG, Yann Moulier (2012) Cognitive Capitalism (London: Polity) BRATTON, Benjamin (2013) Some Trace Effects of the Post-Antropocene: On Accelerationist Geopolitical Aesthetics itt: http://www.e-flux.com/journal/some-trace-effects-of-the-post-anthropocene-on-accelerationistgeopolitical-aesthetics/ BRETON, André (2011 [1924]) Manifesto of Surrealism, In: DANCHEV, Alex (szerk. 2011) 100 Artists’ Manifestos From the Futurists to the Stuckists (London és New York: Penguin) CAMETTE, Jacques (1995) This World We Must Leave and Other Essays (Autonomedia New York) CAMETTE, Jacques ‘Decline of the Capitalist Mode of Production or Decline of Humanity’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 131-147. CCRU (1996) ‘Swarmachines’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 321-335. CCRU (2014) ‘Cybernetic Culture’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 315-321. CHATELET Gilles (2014 [1998]) To Live and Think Like Pigs: The Incitement of Envy and Boredom in Market Democracies (Falmouth UK: Urbanomic)

72

CHUN, Wendy Hui Kyong (2011) ‘Crisis, Crisis, Crisis, or, The Temporality of Networks’ In: GRUSIN, Richard (szerk. 2015) The Nonhuman Turn (Minneapolis: University of Minnesoty Press) 139-167. CONNOLLY, William E (2009) ‘Speed, Concentric Cultures and Cosmopolitanism’ In: ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 261-287. CRARY, Jonathan (2014) 24/7. Capitalism and the Ends of Sleep (London and New York: Verso) CROCKETT, Clayton (2013) Deleuze Beyond Badiou. Ontology, Multiplicity and Event (New York and Chichester: Columbia University Press) DEBORD, Guy (1994 [1967]) The Society of the Spectacle (New York: Zone Books) DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (1983 [1972]) Anti Oedipus. Capitalism and Schizophrenia (Mineapolis: University of Minnesota Press) DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (2014 [1972] ‘The Civilized Capitalist Machine’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 147-163. DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (1987 [1980]) A Thousand Platous. Capitalism and Schizophrenia Volume II (Mineapolis: University of Minnesota Press) DELEUZE, Gilles és GUATTARI, Felix (2013 [1991]) Mi a filozófia? (Budapest: Műcsarnok) DELEUZE, Gilles (2004 [2002]) Desert Islands and Other Texts 1953-1974 (Los Angeles: Semiotext(e)) DERRIDA, Jacques (1980 [1967]) Writing and Difference (Chicago: University of Chicago Press) DERRIDA, Jacques és KANT, Immanuel (1993 [1983]) Minden dolgok vége (Budapest: Századvég) DEWEY, John (2009 [1927]) ‘The Mania for Motion and Speed’ In: ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 61-65. DEWEY, John (2009 [1927]) The Public and its Problems (Ohio: Ohio University Press & Swallow Press) DIEDERICHSEN, Diedrich (2010) ‘People of Intensity, People of Power: The Nietzsche Economy’, itt: http://www.e-flux.com/journal/people-of-intensity-people-of-power-the-nietzsche-economy/ DREXLER, K.E. (1986) Engines of Creation (New York: Anchor-Doubleday) DUNN, Elizabeth C. (2004) Privatizing Poland: Baby Food, Big Business, and the Remaking of Labor (Cornell University Press) DURANTON, Gilles, and TURNER, Matthew A. (2011) ‘The fundamental law of road congestion: Evidence from US cities.’ The American Economic Review (2011): 2616-2652. ELLUL, Jacques (1967 [1954]) The Technological Society (New York: Vintage) ENGELS, Friedrich (2009 [1844] Condition of the Working Class in England, (London, New York: Penguin) ERIKSEN, Thomas Hylland (2009 [2002]) A pillanat zsarnoksága. Gyors és lassú idő az információs társadalomban (Budapest: L’Harmattan) FAIGLEY, Lester (1993) Fragments of Rationality. Postmodernity and the Subject of Composition (Pittsburgh: University of Pittsburgh Press) FEDOROV, Nikolai (1990) What Was Man Created For? The Philosophy of the Common Task (London: Honeyglen) FEDOROV, Nikolai (2014 [1990]) ‘The Common Task’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 83-91. FISHER, Mark (2009) Capitalist Realism: Is there No Alternative? (Winchester, UK, Washington, USA: Zero Books) FISHER, Mark (2015) ‘Do You Miss the Future’, itt: http://crackmagazine.net/article/music/mark-fisherinterviewed/ FISHER, Mark (2012) ‘Terminator vs Avatar’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 335-347.

73

FOUCAULT, Michel (1990 [1975]) Felügyelet és büntetés. A börtön története (Budapest: Gondolat) FRIEDMAN, Thomas L. (2006) The World Is Flat (New York: Penguin) FUKUYAMA, Francis (2006 [1992]) The End of History and the Last Man (New York: The Free Press) GRAMSCI, Antonio (1971) Selections from the Prison Notebooks (New York: International Publishing) GRUSIN, Richard (szerk. 2015) The Nonhuman Turn (Minneapolis: University of Minnesota Press) GUATTARI, Felix (2013 [1975]) ‘Notes on Power and Meaning’, In: LOTRINGER, Sylvére and MORRIS, Davis (szerk. 2013) Schizo Culture. The Event 1975 (Los Angeles: Semiotext(e)) 182-184. GUÉNON, René (2006 [1945]) A mennyiség uralma és az idők jelei (Debrecen: Kvintesszencia Kiadó) GUNDER-FRANK, André (1969) Latin America: development or Revolution: Essays on the Development of Underdevelopment and the Immediate Enemy (New York: Monthly Review Press) HABERMAS, Jürgen (1994) Válogatott tanulmányok (Budapest: Atlantisz) HALBERSTAM, Judith és LIVINGSTON, Ira (szerk. 1995) Posthuman Bodies (Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press) HAMVAS Béla (1995 [1944]) Scientia Sacra. 1. rész 2. kötet. Az őskori emberiség szellemi hagyománya (Szentendre: MEDIO) HARAWAY, Donna ‘A manifesto for cyborgs: Science, technology, and socialist feminism in the 1980s.’ Australian Feminist Studies 2.4 (1987): 1-42. HARDT, Michael és NEGRI, Antonio (2001) Empire (Cambridge, Mass.: Harvard University Press) HARDT, Michael és NEGRI, Antonio (2005) Multitude. War and Democracy in the Age of Empire (London és New York: Penguin) HARDT, Michael és NEGRI, Antonio (2011) Commonwealth (Cambridge, Mass.: Belknap Press) HURRELMANN, K. (1994) Lebensphase Jugend: Eine Einführung in die sozialwissenschafltiche Jugendforschung (Weinheim-München: Juventa) HORVÁTH Márk (2015) ‘⊔⊔⊔ vagy barbárság’ (2015), itt: veneratio.eu/blog/2015/10/05/horvath-mark-_____vagy-barbarsag/ HORVÁTH Márk (2014) ‘Az el nem érkezett nap’, itt: veneratio.eu/blog/2014/12/05/horvath-mark-az-el-nemerkezett-nap HORVÁTH Márk ‒ LOVÁSZ Ádám (2015a) ‘Involutív szépség’, itt: http://veneratio.eu/blog/2015/08/31/horvathmark-lovasz-adam-involutiv-szepseg-a-hedonizmus-zero-pontja/ HORVÁTH Márk ‒ LOVÁSZ Ádám (2015b) ‘Tömeg és sokaság’ JAMES, Robin (2015) Resilience and Melancholy: Pop Music, Feminism, Neoliberalism (London és Washington: Zero Books) KISS Endre (2013) Marx lábnyomai (Budapest: Gondolat Kiadó) KLEIN, Naomi (2008) The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism (London: Picador) LAND, Nick (2014 [1994]) ‘Meltdown’ In: LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 441-461. LAND, Nick (2014 [1995a]) ‘Hypervirus’ In: LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 383-391. LAND, Nick (2014 [1995b]) ‘Cyberspace Anarchitecture as Jungle-War’ In: LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 401-411. LAND, Nick (2014 [1995c]) ‘Cyberrevolution’ In: LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 375-383. LAND, Nick (1996) ‘KataconiX’ In: LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 481-493. LAND, Nick (2014) ‘Telepleoplexy: Notes On Acceleration’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 509-521.

74

LAZZARATO, Maurizio (2004) ‘From Capital-Labour to Capital-Life’In: ephemera: theory & politics in organization 4(3) 187-208. LENIN, V.I. (1980 [1917]) Lenin összes művei, II. köt. (Budapest: Kossuth Kiadó) LEWIS, Michael (2011) The Big Short. Inside the Doomsday Machine (New York: W.W. Norton & Company) LIPOVETSKY, Gilles (2005) Hypermodern Times (London: Polity) LIPOVETSKY, Gilles (2014 [1976]) ‘Power of Repetition’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 223-235. LOSONCZ Márk (2013) Vakító gépezetek. Filozófiai írások (Újvidék: Fórum Könyvkiadó Intézet) LOVÁSZ Ádám (2014) ‘A posztmodern állapot mint szkeptikus filozófia’, itt: http://veneratio.eu/blog/2014/10/30/lovasz-adam-a-posztmodern-allapot-mint-szkeptikus-filozofia/ LOVÁSZ Ádám (2015) Tracing the Inoperative: Outlines of a Non-Oriented-Ontology, ebook itt: http://www.amazon.com/gp/product/B013NKM7UY LUHMANN , Niklas (1982) The Differentiation of Society (New York: Columbia University Press) LÜBBE, Hermann (2009 [1998]) ‘The Contraction of the Present’, In: ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 159-178. LÜTTICKEN, Sven (2015) ‘Viewing Copies: On the Mobility of Moving Images’, itt: http://www.eflux.com/journal/viewing-copies-on-the-mobility-of-moving-images/ LYOTARD, Jean-Francois (1973) Dérive a partir de Marx et Freud (Páris: UGE) LYOTARD, Jean-Francois (2014 [1973]) ‘Desirevolution’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 241-251. LYOTARD, Jean-Francois (2014 [1974]) ‘Every Political Economy is a Libidinal Economy’, In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 209-223. LYOTARD, Jean-Francois (1993 [1974]) Libidinal Economy (Bloomington, Ind.: University of Indiana Press) LYOTARD, Jean-Francois (1984 [1979]) The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (Manchester: Manchester University Press) MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) MARINETTI, Filippo Tommaso (2009 [1916]) ‘The New-Religion Morality of Speed’ In: ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 57-61. MARINETTI, Filippo Tomasso ‘Futurist Manifesto’ In: DANCHEV, Alex (szerk. 2011) 100 Artists’ Manifestos From the Futurists to the Stuckists (London és New York: Penguin) MARX, Karl (2014 [1858]) ‘Fragment on Machines’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 51-67. MARX, Karl (1871) ‘The Paris Commune’, itt: https://www.marxists.org/archive/marx/works/1871/civil-warfrance/ch05.htm Metro (2015) ‘Modern art installation removed by cleaners who thought it was party aftermath’, 2015.10.25. MOLNÁR Tamás (1990): Utópia-örök eretnekség (Budapest: Szent István Társulat) MORTON, Timothy (2013) Hyperobjects: Philosophy and Ecology After the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press) NEGRI, Antonio (2014) ‘Some Reflections on the Accelelare Manifesto’ Critical Legal Thinking, 26.02.2014 NEGROPONTE, Nicholas (1996) Being Digital (New York: Vintage) New York Times (2015) ‘The Loneliness of the Short Seller’, itt: http://www.nytimes.com/2015/06/23/business/the-loneliness-of-the-short-seller.html?_r=0

75

NOYS, Benjamin (2014) Malign Velocities. Accelerationism and Capitalism (Winchester UK, Washington USA: Zero Books) ORTEGA Y GASSET, José (1929) A tömegek lázadása (Budapest: Írás) PARIKKA, Jussi (2014) The Anthrobscene (Minneapolis: University of Minnesota Press) PARIKKA, Jussi (2015) A Geology of Media (Minneapolis: University of Minnesota Press) PETTMAN, Dominic (2002) After the Orgy: Towards a Politics of Exhaustion (New York: State University of New York Press) PLANT, Sadie (1998) Zeros and Ones: Digital Woman and the New Technoculture (London: Fourth Estate Ltd) PLANT, Sadie és LAND, Nick (2014 [1994]) ‘Cyberpositive’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 303-315. RAINIE, Lee és WELLMAN, Barry (2014) Networked: The New Social Operating System (Cambridge, USA: MIT Press) REED, Patricia (2014) ‘Seven Prescriptions for Accelerationism’, In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 521-536. ROSA, Hartmut (2015 [2005]) Social Acceleration: A New Theory of Modernity (New York: Columbia University Press) ROSA, Hartmut (2010) ‘Full Speed Burnout: From the Pleasures of the Motorcycle to the Bleakness of the Treadmill: The Dual Face of Social Acceleration’, IJMS Volume 6, Issue 1: Spring 2010, itt: http://ijms.nova.edu/Spring2010/IJMS_Artcl.Rosa.html) ROSA, Hartmut (2012) The Art Of Deceleration: Motion and Rest in Modern Art from Caspar David Friedrich to Ai Weiwei (Hatje Cantz) ROSA, Hartmut (2015) ‘Social Acceleration and the need for Speed’, itt: http://www.versobooks.com/blogs/2158social-acceleration-and-the-need-for-speed) ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) ROWAN, Rory (2015) ‘Extinction as Usual? Geo-Social Futures and Left Optimism’ itt: http://supercommunity.e-flux.com/texts/extinction-as-usual-geo-social-futures-and-left-optimism/ SAINT-POINT, Valentine de (1912) ‘The Manifesto of Futurist Woman’ itt: http://www.wired.com/2008/11/themanifesto-1/ SCHEUERMAN, William E. (2004) Liberal Democracy and the Social Acceleration of Time (Baltimore, London: The Johns Hopkins University Press) SCHIVELBUSCH, Wolfgand (1980) The Railway Journay: Trains and Travel in the 19th Century (New York: Urizen Books) SCHMITT, Carl (2009 [1950]) ‘The Motorized Legislator’ In: ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 65-77. SCHULZE, Gerhard (1994) ‘Das projekte des schönen Lebens: Zur soziologischen Diagnose der modernen Gesellschaften’ In: BELLEBAUM, A. ‒ BARHEIER, K. (szerk.) Lebensqualitat: Ein Konzept für Praxis und Forschung (Opladen: Westdeutscher) SENNETT, Richard (1998) The Corrosion of Character: The Personal Consequencies of Work in the New Capitalism (New York: Norton) SHAVIRO, Steven (2015) ‘Accelerationist Aesthetics: Necessary Inefficiency in Times of Real Subsumption’ itt: http://www.e-flux.com/journal/accelerationist-aesthetics-necessary-inefficiency-in-times-of-realsubsumption/ SHIPLEY, Gary J. ‒ SIRATORI, Kenji (2013) Necrology (Gobbet Press) SHIRKY, Clay (2008) Here Comes Everybody. The Power of Organizing Without Organizations (London és New York: Penguin) SIMMEL, Georg (1973) Válogatott társadalomelméleti tanulmányok (Budapest: Gondolat Kiadó)

76

SOROKIN, Pitrim (1957) Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter Sargent) SPENGLER, Oswald (2001 [1931]) Ember és gép: Egy új életfilozófia gondolatai (Budapest: Pannon Alapítvány) SQUIBB, Stephen (2015) ‘On Seeing Cindy Sherman in the Subway, Or, The Velocity of Representation’ itt: http://wdwreview.org/image/on-seeing-cindy-sherman-in-the-subway-or-the-velocity-of-representation/ STIEGLER, Bernard (2014 [2004]) Symbolic Misery. Volume 1: The Hyperindustrial Epoch (Cambridge UK. Polity Press) STIEGLER, Bernard (2011 [2004]) The Decadence of Industrial Democracies. Disbelief and Discredit, Volume 1 (London: Polity) The Washington Post (2015) ‘Federal regulators to require of recreational drones’, 2015.10.19. The Yorkshire Post (2014) ‘Cameron a »passionate believer« in High Speed Rail’, 2014.10.24. THOMPSON, E.P. (2007 [1963]) Az angol munkásosztály születése (Budapest: Osiris) TIQQUN (2011) This Is Not a Program (Los Angeles: Semiotext(e)) Valuewalk (2015) ‘Russia, China and United States Engage in Cyber War’, 2015.08.08. USA Today (2014) ‘Internet companies valued on »eyeballs« again’, 2014.02.20. VASKOVICS László ‘The sociological theory of post-adolescence’ Review of Sociology 7.1 (2001): 5-20 VEBLEN, Thorstein (2014 [1958]) ‘The Machine Process’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 91-109. VIRILIO, Paul (2006 [1977]) Speed and Politics: An essay on Dromology (Los Angeles: Semiotext(e)) VIRILIO, Paul (1984) Le Horizon Negative (Paris: Galilee) VIRILIO, Paul (2008 [1995]) Open Sky (London, New York: Verso) VIRILIO, Paul (2000 [1996]) A Landscape of Events (Cambridge, Mass.: The MIT Press) VIRILIO, Paul (2009 [2006]) ‘The State of Emergency’ ROSA, Hartmut, SCHEUERMAN, William E. (szerk. 2009) High-Speed Society. Social Acceleration, Power and Modernity (University Park, PA: Pennsylvania State University Press) 201-215. VIRILIO, Paul és LOTRINGER, Sylvére (1993 [1983]) Tiszta háború (Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám) WAJCMAN, Judy (2015) Pressed For Time: The Accelerationism of Life in Digital Capitalism (Chicago: University of Chicago Press) WHITE, Eric (1995) ‘»Once They Were Men, Now They’re Landcrabs«: Monstrous Becomings in Evolutionist Cinema’ In: HALBERSTAM, Judith és LIVINGSTON, Ira (szerk. 1995) Posthuman Bodies (Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press) 244-267. WILLIAMS, Alex és SRNICEK, Nick (2014) ‘Accelerate: Manifesto For an Accelerationist Politics’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (szerk. 2014) #Accelerate: The Accelerationist Reader (Falmouth, UK: Urbanomic) 347-363. WILLIAMS, Alex és SRNICEK, Nick (2015) Inventing The Future: Postcapitalism and a World Without Work (London és New York: Verso) WOODARD, Ben (2015) ‘Less World To Be Ourselves: A Note on Posapocalyptic Simplification’ itt: http://supercommunity.e-flux.com/texts/less-world-to-be-ourselves-a-note-on-post-apocalypticsimplification/ YOUNG George M. (2012) The Russian Cosmists The Esoteric Futurism of Nikolai Fedorov and His Followers (Oxford : Oxford University Press) ZIELINSKI, Siegfried (2006) Deep Time of the Media. Towards an Archaeology of Seeing and Hearing by Technical Means (Cambridge, Mass.: The MIT Press) ZOMBORY Máté (2011) A nemzeti hovatartozás mint térbeli probléma. Emlékezetpolitika Magyarországon 1989 után (Budapest: ELTE TÁTK disszertáció)

77