A GYÖNGYSZÜRKE. Monica Carrot

Monica Carrot

A GYÖNGYSZÜRKE A New Yorkban élő, ambiciózus Izabell szerkesztőként dolgozik egy könyvkiadónál, amikor annak halála után megbízást kap a jóképű, tehetséges, egzaltált író, Sebastian hátrahagyott műveinek kötetbe rendezésére. Izabell komolyan veszi a feladatot, és beköltözik Sebastian üresen álló belvárosi lakásába, hogy beleássa magát az író életművébe. Ahogy teljesen birtokba veszi nemcsak az életterét, de személyes tárgyait is, fokozatosan elveszti kapcsolatát a valósággal. Furcsa képzetek kerítik hatalmukba, és rögeszmésen kutatni kezd a férfi életének súlyos titkai után. Közben megszállottan dolgozik, és mint egy képzeletbeli láncra a szürke gyöngyöket, úgy kapcsolja össze laza füzérré a Sebastian által papírra vetett erotikus elbeszéléseket, melyek a maguk kendőzetlen valóságában mutatják be a szexuális vágyat és az érzéki szenvedélyt. A lány maga is felfedezi és nagy élvezettel műveli a testi szerelmet – s ahogy megfejti Sebastian lelkét, végül az életét beárnyékoló, förtelmes és bizarr családi tragédia, a saját titka végzetszerűen sodorja a pusztulásba.

Copyright © 2015 by Monica Carrot All rights reserved.

Fordította: Szántai Zsolt

Borítóterv: Popovics Ferenc Borítófotó © Kotin / Shutterstock.com

Hungarian edition © by TotHál Kft., 2015 Hungarian translation ©by Szántai Zsolt 2015

PROLÓGUS 2015. június 20.

Nagyon szerencsésnek érzem magam,

hogy itt lakhatok. A lakás egyszerűen... tökéletes. Tágas, kényelmes, a belváros kellős közepén, mégis csendes, ráadásul semmit sem kell fizetnem érte: minden költséget Simon áll. Legalábbis egy darabig. Addig biztosan, amíg elcsendesülnek a dolgok, vagy amíg a hátrahagyott anyagokból, kéziratokból és naplókból sikerül összeállítanom Sebastian új és sajnálatos módon utolsó könyvét. Őszintén örülök, hogy Simon, a főnököm rám bízta ezt a munkát. Christian, aki korábban foglalkozott vele, most nincs olyan állapotban, hogy folytathatná. Persze, azért is örülök annak, hogy itt lehetek, mert ebben a környezetben valószínűleg a saját novellámat is befejezhetem. Azt a bizonyos novellát, amelyben leírom, hogy... De hagyjuk ezt! Most az elsődleges, legfontosabb feladatom összeállítani Sebastian könyvét. Szegény Sebastian! Vajon mi történhetett vele? Előbb- utóbb talán ezt is megtudom. Egyelőre senki nem mond semmit, ami többé-kevésbé érthető. Mármint érthető, hogy másoknak nem mondanak semmit, de azért nekem elárulhatnának ezt-azt. Legalább pár részletet. Vagy legalább nagy vonalakban ismertethetnék velem a helyzetet. De sajnos mindenki hallgat. De mindegy, talán itt a lakásban találok valamit, amiből rájöhetek az igazságra. Hogy mi tetszik a lakásban? Már a ház is tökéletes. Bár itt van New York szívében, mégis olyan tipikusan angolos, viktoriánus épület, melyekért mindig is rajongtam. Az ember fellépked a hat lépcsőn a bejáratig, kinyitja a nagy, rézkopogtatós, vastag tölgyfa kaput, és mintha egy másik világba csöppenne. A kaputól egy rövidke folyosón lehet eljutni az előszobába, ahonnan balra a szalon, jobbra a könyvtárszoba nyílik. A szalon Sebastiannál természetesen egészen más funkciót töltött be: ebben a helyiségben tárolta a képeit. A jobb oldalról nyíló könyvtárszobában legalább nyolcezer kötet hever a polcokon körös-körül. Tényleg olyan, mint egy könyvtár. Ha más nem is igazán, ez

a helyiség és a berendezése meg a rengeteg könyv arról árulkodik, hogy Sebastian családja nagyon tehetős. Ahogy továbbmegyünk a kis folyosón, a konyhába érünk. Hatalmas, és minden megvan benne, amire az embernek szüksége lehet. Sőt! Még annál is több. Gyanítom, régebben a konyha kisebb lehetett, csak összenyitották az étkezővel. Odahaza a szüleim is ezt tették a saját házukban. Persze, ők nem pusztán lakberendezési okból, hanem mert... De hagyjuk! Majd a novellámból, ha végre befejezem – persze csak azután, hogy Sebastian könyvét összeállítottam úgyis minden kiderül. Az előtérből szép, ívelt lépcső vezet az emeleti folyosóra, ahonnan összesen négy szoba nyílik: két kisebb és két nagyobb. Az egyik kisebb helyiséget Sebastian dolgozószobának rendezte be: az itt talált tárgyak, bútorok, egyéb holmik arra utalnak, hogy itt írt. A másik kisebbet műteremnek használta, ebben festett. Az egyik nagyobb szobában Christian lakott – erre abból jöttem rá, hogy a bútorokon kívül gyakorlatilag alig maradt benne valami. A másik nagyobb szoba Sebastiané volt. Természetesen úgy döntöttem, hogy abba a szobába költözöm be, ami régebben Christiané volt. Es azt is elhatároztam, hogy kiakasztom Sebastian festményeit a falakra. Mert most csupaszok. Valamennyi. Nem is értem, miért. Ha én festőművész lennék, biztosan kiakasztanám a lakásomban a saját képeimet. Gyönyörű ez a ház, tökéletes a hangulata az alkotáshoz. Itt aztán tényleg lehet festeni, írni! Mintha a levegő telis-tele lenne kreativitásmolekulákkal. Tényleg úgy érzem, jól fog menni itt a munka. Szerencsésnek érzem magam, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Természetesen sajnálom Sebastiant, jobb lenne, ha még élne, de... Mindegy. Ha már így alakult, örülök annak, ami van. Biztos vagyok benne, hogy a sors akarta így. Igen, a sors. Ha végigtekintek az események sorozatán, ha azt a bizonyos, nyolc évvel ezelőtti, borzalmas napot tekintem kiindulópontnak, amiről a novellámban akarok írni, és ezt, a jelenlegi helyzetet tekintem végpontnak, akkor világosan megállapítható: az események véletlenszerűen követték egymást, de számomra valahogy mindig minden kedvezően alakult.

Első fejezet

SHAQ 2015. június 10.

Utazás közben általában sok minden zavar a metrón, de azon a reggelen az a bizonyos srác totál kikészített a szövegelésével: – Huh, haver, tegnap eszeveszett nagyot kavartam azzal a kis kínai csajjal! Tudod, akiről már meséltem... És tudod, hol csináltuk? Abban a kínai étteremben, ahol melózik. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Abban, ahova Simon vitt el minket. – Te étteremben voltál Si-... a Nagyfehérrel? – kérdezte a barátja. A hangjából egyértelmű álmélkodás hallatszott. Álmélkodás, és még valami: irigység. Addig úgy bámultam a tabletemet, mintha valami borzasztóan érdekes dolgot találtam volna a neten, a „Simon” és a „Nagyfehér” nevek hallatán azonban felkaptam a fejemet. Szerencsére még időben észbe kaptam, nem fordultam jobbra, nem pillantottam rá a tömött metrókocsiban közvetlenül mellettem ülő két fickóra. Ez már amolyan rutin nálam. Nem nézek rájuk, kerülöm a szemkontaktust, nem adok okot és lehetőséget arra, hogy esetleg megszólítsanak, beszédbe elegyedjenek velem. Ezt a trükköt még kiskoromban tanultam a nagyapámtól. Kutyákat tenyésztett, főként őrző- védő célokra alkalmas, fene nagy állatokat. Általános iskolás koromban nyaranta két-három hetet töltöttem a tanyáján, ilyenkor természetesen segítenem kellett a kutyák ellátásában. Harminc kennelje volt, mindegyikben egy-két állat lakott, plusz ott volt még az udvaron szabadon kószáló tucatnyi eb, a „szelídek”. Na, azok se voltak éppen szelídek, legfeljebb a kennellakókhoz képest. Én tőlük is szörnyen féltem. Mindig is inkább macskapárti voltam, mint kutyás, ez a helyzet. A nagyapám nevetett a félelmemen, aztán adott egy jó tanácsot, amit megfogadtam: „Ha azt akarod, Izabell, hogy ne foglalkozzanak veled, soha ne nézz a szemükbe!” így is tettem, nem néztem azoknak az átkozott dögöknek a szemébe, így sikerült túlélnem az istenverte

vakációkat. Sosem szerettem a kutyákat. Sosem szerettem az embereket. Az emberek sok tekintetben hasonlítanak a kutyákhoz. Abban biztosan, hogy éppúgy reagálnak arra, ha egyenesen a szemükbe nézünk, mint a kutyák. „Felhívás keringőre”, vagy valami hasonló. Én még az ismerőseimmel való beszélgetést is kerülöm, nemhogy idegenekkel. Főleg a metrón. És különösen ilyen kis harsányan ostoba, a kamaszkoron alig-alig túljutott idiótákkal, akik fennhangon teregetik ki a hálószobatitkaikat a nyilvánosság előtt. Mintha ebben élnék ki magukat. Mintha valamiféle elismerést várnának az utazóközönségtől, a többi embertől valami olyasmi miatt, ami valójában természetes dolog. Ami nem különleges teljesítmény. Mint például az ösztönöknek való engedelmeskedés. Mert itt is erről volt szó. Nem is néztem volna fel, de az, hogy a „Simon” nevet és a „Nagyfehér” gúnynevet egymás mellett említették, arra utalt, hogy annak a két majomnak valamilyen köze lehet a kiadóhoz, a munkahelyemhez. – Mi? Ja, ja, igen – mondta az első férfi. – Még tavaly, a karácsonyi buli után. Simon meghívott... – Meghívott? Tényleg? – Mi? Ja, igen. De csak egyszer... Na, mindegy. Egyébként már akkor sejtettem, hogy készül valamire. Mármint a nő. Éreztem, hogy működik a kémia. De biztos te is tudod, hogy van ez! – Hát, tudom... Gondolom... – mondta a másik férfi bizonytalanul. A hangsúlyából ítélve egyértelmű volt: halvány fogalma sincs a dologról. – Az ilyesmi tényleg működik? Mármint a kémia? Miközben látszólag továbbra is a tabletemet bámultam, a szemem sarkából a két férfira sandítottam. Elegánsan öltözöttek voltak, és fiatalok, látszott rajtuk, hogy kiváló iskolába jártak, valamilyen igazán menő állásuk van, és a korukhoz képest meglehetősen sok pénzzel rendelkeznek, viszont az is érződött rajtuk, hogy még éhesek. Már sikerült valamilyen húsosfazék tájára kerülniük, ám egyelőre nem jutottak közel hozzá annyira, hogy annyit egyenek, amennyit akarnak. Ebből könnyen levontam a következtetést: ha a mi könyvkiadónknál dolgoznak, akkor biztos marketingesek vagy pénzügyesek, vagy... Fene

tudja. Simon, a „Nagyfehér”, a cég tulajdonosa nem csak könyvekkel foglalkozott, mindenféle befektetései is voltak, és azok a tanácsadók, brókerek, akik az ilyen ügyeit intézték, szintén a nagy cég alkalmazásában álltak. Ezt igazolta az a tény is, hogy Simon közülünk, kimondottan az irodalommal foglalkozók közül még soha senkit sem vitt el vacsorázni. Se karácsonykor, se más alkalmakkor. Legalábbis tudomásom szerint nem. Na jó, Christian, a kollégám egyszer elmehetett vele valami partira, de ez a meghívás sem személyesen neki szólt, hanem annak az írónak, akinek a könyvét akkoriban Christian szerkesztette. – Igen, működik! Most elmeséljem vagy ne meséljem el? – kérdezte az első férfi. Legfeljebb huszonhat-huszonnyolc éves, fekete vagy inkább sötétbarna bőrű fiú volt. Egész helyes, állapítottam meg magamba n, csak a szemöldökét találtam túl vastagnak. A magam részéről sosem szerettem az ilyen bozontokat. Ami azt illeti, a bajszos és szakállas férfiakért sem rajongtam soha, sőt, kifejezetten irtóztam tőlük. Felsóhajtottam, és találomra ráböktem egy ikonra a tabletemen. – Persze, persze, mesélj! – biztatta a másik fiatalember, akinek tömegiszonya vagy klausztrofóbiája lehetett, mert kissé riadtan tekingetett körbe, és borzalmasan izzadt: a verejtékcsöppek szinte összeértek a homlokán. Vagy egyszerűen csak melege volt. Talán a szívével volt valami gond. Esetleg a testsúlyával. Mert szerencsétlen iszonyatosan kövér volt. – Szóval, miután Simonnal ott jártunk – kezdett bele a történetbe a vastag szemöldökű fiú –, beugrottam párszor a helyre, és eldumálgattam a kiscsajjal. Tegnap este is elmentem... Jobb híján. Ott akartam vacsorázni, de későn értem oda... Simonnak kellett megcsinálnom valamit. .. – Már megint külön feladatot kaptál tőle? – kérdezte a kövér fiú irigykedve. – Igen, de... Most érdekel a sztori, vagy nem? – Érdekel... – Már éppen zártak, de amikor beléptem, a csaj nemhogy elküldött volna, inkább integetni kezdett, hogy menjek beljebb. Gyorsan rendeltem. Mire megkaptam a kajámat, kiürült az étterem. Nagyban eszegettem a hagymás, húsos rizst... – Azt én is szeretem! – nyalta meg a száját a kövér fiatalember.

– ...amikor kijött valami vén kínai szivar, meg két fiatalabb. Gondolom, a főnök meg a szakácsok. Az öreg magyarázni kezdett a csajnak, rám mutogatott, aztán a két fiatallal együtt elhúzott... – A vastag szemöldökű fiú hangosan felnevetett. A jelek szerint cseppet sem érdekelte, hogy hányán veszik körül, hány embert zavar a röhögésével és a sztorijával; úgy viselkedett, mintha csak ketten utaznának, és mellettük csak kavicsok ülnének és villanyoszlopok állnának a metrókocsiban. – Szerintem tudod, hova mentek? Biztos valami kakasviadalra vagy hasonlóra! – Kis szünetet tartott, azután folytatta: – Mei, mert így hívják a csajt, kikísérte az öreget meg a két szakácsot, azután tudod, mit csinált? Kulcsra zárta a bejárati ajtót, utána meg leoltotta a lámpát! Komolya n mondom neked, az egész termet, ami nem kicsi, csak egy piros neonfelirat világította meg. Nem is felirat volt, hanem egy neontábla, amin valami piros neonkígyó vagy mi a fene világított. – Biztos sárkány volt! – jegyezte meg a kövér fiú. – A kínaiak mindenhova sárkányokat pakolnak. – Aha. Hát lehet... De ha állandóan közbeszólsz, inkább nem mesélem tovább! – Nem szólok közbe! Mesélj! – mondta a kövér fiú, és izgatottan megnyalta a száját. – Hát jó... Szóval, Mei odajött hozzám, és megkérdezte a nevem. Mondom, a nevem Shaq, hát te? Erre felnevetett, és azt mondta, tök jó a nevem, bár nem vagyok akkora, mint az a másik Shaq. Meg hogy nem is vagyok annyira fekete. Sejtettem, hogy a kosarasra gondol. Na, mindegy. Megkérdeztem tőle, hogy hívják. Mei, válaszolta. De addigra már a terem közepén álló asztalhoz lépett, hogy letakarítsa róla a teáscsészéket meg a többi vacakot. Aztán felgyűrte a szoknyáját a derekára, felült az asztalra, és szétdobta azokat a formás kis csülkeit. Shaq, a fekete fiú hatásszünetet tartott. A kövér fiatalember ismét megnyalta a száját. – És? És? – Hát, nem volt rajta bugyi. Fényes fekete fanszőrzete ugyanolyan egyenes szálú volt, mint a haja, de olyan vékony és finom, hogy semmit sem takart izzó kéjbarlangja bejáratából. Hátratámaszkodott a könyökére, és odaszólt: „Igyekezz, kispajtás, kapd elő a dorongot! Azt akarom, hogy itt helyben döngess el, de nagyon!” Na, gondolhatod, hogy nem kellett különösebben biztatnia! Lerántottam a sliccemet, és előbújtattam a

műszert. Nem akartam teljesen lerúgni magamról a gatyámat, mert mi van, ha visszajön az öreg kínai? Ilyen helyeken előfordul, hogy hamar kell cselekedni. Sosem árt, ha az ember óvatos... Kétségbeesetten néztem körül, a legszívesebben azonnal leszálltam volna, de már csak két megállónyit kellett utaznom. Pontosabban: két és felet. Szégyelltem magam; egyre erősebben égett a fülem, ami nem jó jel, mert ilyenkor mindig elvörösödik az arcom. Borzalmasan elvörösödik! Egyre lejjebb hajtottam a fejem, és közben a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a fülhallgatómat. A tableten csak pár számot tároltam, de úgy gondoltam, felmegyek a videomegosztó oldalra, és keresek valami jó hangos zenét. Valami métáit. Esetleg egy kis dubstepet. Esetleg azt az új Prodigy-számot, a Nastyt, amitől a hideg futkosott a hátamon, mégsem bírtam kiverni a fejemből már vagy három napja – egészen pontosan azóta, hogy Christian azt állította be a mobilján csengőhangnak. Christian időnként nagyon keménynek és vadnak igyekszik mutatni magát, pedig korántsem az. Dehogy! Ő a legszelídebb, legudvariasabb fiú, akivel valaha dolgom volt. Elképesztően türelmes; talán ez az egyik oka annak, hogy Simon legtöbbször őt állítja irodalmi szerkesztőnek a legháklisabb szerzők mellé. Meg neki kell lepattintania a reménytelen próbálkozókat. Ilyenek is akadnak szép számmal, főleg azóta, hogy valami ostoba kis lányka feltette a közösségi oldalra a bakancslistáját, vagyis a „Mit akarok megcsinálni azelőtt, hogy betöltőm a 30. évemet?” című írást. A 101 pontból az első hat arról szólt, hogy megírja a z első sikeres regényét, dedikálja valahol, azután fogadásokon vesz részt, interjúkat ad, majd amikor hazaér, azonnal belekezd a második könyv megírásába. Ez így, önmagában még nem okozott volna nekünk gondot, hiszen mindenki álmodozzon, amennyit csak jólesik. A problémalavina akkor indult el, amikor úgy egy éve a poszt valóságos mozgalmat generált: a közösségi oldalon már nemcsak harminc alatti fiatalok, de idősebbek, középkorúak és egészen öregek is elkészítették a saját bakancslistájukat, és furcsamód szinte kivétel nélkül a könyvírást is felvették a pontok közé. Ennek az lett az eredménye, hogy számolatlanul özönleni kezdtek hozzánk a kéziratok. Ilyenkor persze gond nélkül el lehetne utasítani a próbálkozásokat, de Simon – ha nagy ritkán, mondjuk, évente egy–két alkalommal szóba áll velünk – mindig azt mondja: sosem lehet tudni, mikor bukkanunk rá egy újabb tehetségre. Ezért aztán nekünk, szerkesztőknek,

olvasószerkesztőknek, de időnként még a korrektoroknak is olvasnunk kell. Rengeteget. Rengeteg rémes vacakot! És amikor az ember átrágja magát egykét száz oldal ócskaságon, és már úgy érzi, kihullik a haja a sok marhaságtól, amit olvas, akkor... Nos, akkor komoly erőfeszítésbe kerül, hogy visszafogja magát, és udvariasan beszéljen a „szerzővel”, akit el kell utasítania. Christian viszont ezt is remekül megoldja, ezért Simon, amikor csak teheti, rá osztja ezt a feladatot. De ettől Christianra időnként rájön, hogy ő kemény srác, és ezt azzal próbálja a világ tudomására hozni, hogy mindenféle idegbeteg zenéket hallgat vagy tesz a mobiljára csengőhangnak. Kicsit megjátssza magát... Azt hiszem, ez volt az oka annak is, hogy szakítottunk. Négy hónap után. Tehát, ahogy ott ültem a metrón, ahol – ellentétben a körülöttem álló, többségükben fehérgalléros férfiakkal, ügyvedek, brókerek, hivatalnokok lehettek – engem egyáltalán nem érdekelt, Shaq hogyan kettyintette meg Meit, már egy Prodigyt is élveztem volna, de... De nem találtam a fülhallgatót. Belenyúltam a kabátom másik zsebébe, de abban sem volt. Már éppen szét akartam cipzározni a táskámat, amikor az agyamba villant egy kép: a lakásban – amit utálok, gyűlölök, ki nem állhatok! – indulás előtt a tabletet és a fülhallgatót is odatettem a bejárati ajtó melletti kis szekrényre. Arra az ócska vacakra, amit a tulaj, az átkozott, pletykás banya – aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem és Esthernek szólítsam – miatt el se mozdíthattam arról a helyről, még a sarokba se tolhattam be, mondván, hogy az ott áll már vagy hetven éve. „Kislány koromban apám mindig erre tette a kulcsait” – mondogatta. Logikus. Az öregasszony apja annak idején erre a repedezett, ócskaság-szagú vacakra pakolta a kulcsait, ezért kell nekem, a lakás bérlőjének kerülgetnem. Na, mindegy... Szóval, a fülhallgatóin ott pihent azon az átkozott kis szekrényen, amikor hirtelen megszólalt a telefonom. Marlene keresett; megbeszéltük, hogy a szokásos helyen, a szokásos időben találkozunk munka előtt, és együtt megyünk be az épületbe. Marlene beszélgetés közben hirtelen felsikoltott, aztán valami csattanás hallatszott – egy taxi elcsapott valami őrültet, aki figyelmetlenül ment át az úttesten. Ahogy ott ültem a metrón, lepergett előttem a jelenet, ahogy ott állok a

lepukkant kis szekrény mellett, és Marlene sikoltozását hallgatom. Majd felkaptam a tabletet, fogtam a kulcsomat, és kiléptem az ajtón. A fülhallgató ott maradt! És ez azt jelentette, hogy a metrón kénytelen voltam tovább hallgatni Shaq beszámolóját: – ...Mei cirógatni kezdte a micsodáját, fel-alá húzgálta benyálazott mutatóujját azon a résen, amelyiken a hancúrlécem igencsak vágyakozott befelé. Aztán hirtelen magába tolta a középső ujját. Aha, várjon tovább az, akit az anyja varjútejen nevelt! Odavetődtem elé, merev farkam hegyét erősen odapréseltem az édes ajkakhoz. Az éhes szájacska finoman megnyílt, hogy benyelje a legjobb cimborámat. Könnyedén belesiklottam, pedig nem akármilyen méretekkel áldott meg az ég... Shaq határozottan élvezte, hogy ilyen szép számú lelkes hallgatója akadt. Az órámra néztem. A legszívesebben azonnal leszálltam volna, de tudtam, ha megteszem, és megvárom a következő szerelvényt, Marlene nélkülem megy be az épületbe. Máskor nem lett volna jelentősége a dolognak, ez a nap azonban különleges volt a számomra; ezen a napon tényleg szükségem volt arra az erőre és biztatásra, amit a barátnőmtől kaphattam. Vagyis, Marlene tulajdonképpen nem a barátnőm, de az egész kiadóban ő állt a legközelebb hozzám. Na jó, egy ideig Christian állt a legközelebb hozzám, de annak már tényleg vége. Megpróbáltam koncentrálni a lényegre. Mármint arra, hogy ez lesz az első napom az új beosztásomban. Tudniillik az ifjúságikönyv-részlegről végre átkerültem a kortárs irodalmi csoporthoz! Három évet kellett várnom erre. Tehát igyekeztem erre összpontosítani; megpróbáltam arra gondolni, hogy ez végül is hatalmas eredmény, de... Nem sikerült. Mert Shaq rendületlenül folytatta: – Előre-hátra mozgattam a derekamat, miközben Mei az egyik kezével a feje mögé nyúlt, és megkapaszkodott az asztal peremében, a másikkal pedig egyre csak simogatta és dörzsölte magát. A fehér abrosz felgyűrődött a popsija alatt, és az asztal úgy rengett, hogy azt hittem, menten szétesik. Annyira azért nem óvatoskodtam, hogy leálljak a hadművelettel. Ritmikusan, erőteljes mozdulatokkal mozogtam Mei elképesztően finom barlangjában. A forró, nedves alagút falát alkotó izmok úgy szorították a hancúrlécemet, mintha valami izomember kapta

volna marokra. – Shaq zavartan felnevetett. – Persze, az ilyesmire vágyom a legkevésbé... Odahajoltam, hogy lesmárolhassam, és egyfolytában ki-be siklattam a testéből a műszeremet. Éppen készültem volna kezelésbe venni a didijét, amikor kiszúrtam, hogy valami birka zseblámpával világít befelé az ablakon keresztül. Villámgyorsan visszavonulót fújtam. Felrántottam a gatyámat, és a csajjal az oldalamon az étterem hátsó részébe galoppoztam. Eszem ágában sem volt eltenni a brokimat, ami futás közben összevissza ugrálva elég röhejes látványt nyújtott. Ha nem lettünk volna szorult helyzetben, nyerítve röhögök futás közben. Aztán megbújtunk a sötétben. Onnan sasolva láttam, hogy egy biztonsági őr sétálgat odakint, és – hogy szakadt volna rá valami nagy és kemény tárgy – unalmában befelé kukucskál. Aztán a főszer nagy nehezen eltolta onnan az arcát. Nekem éppen elég volt ennyi, hogy lelépjek onnan, de Mei azt mondta, nem hagyja, hogy bármi vagy bárki tönkretegye a tervét, mert annyira régóta vágyik arra, amit az imént csináltunk. Kézen fogott, és egy kétszárnyú lengőajtón keresztül betuszkolt a konyhába. Amikor tiltakoztam, azt felelte: „Csak csináld, amíg jó nem lesz. Ha nem jó, nem is számít!” A hányinger kerülgetett attól, amit hallottam. Kétségbeesetten néztem körül, de a közelben egyetlen nőt sem láttam, a férfiak meg a jelek szerint örültek a váratlan ingyenműsornak, amit Shaq biztosított a számukra. Mert biztosította. Szégyenkezés nélkül, sőt, egyre lelkesebben! – Mielőtt felelhettem volna valami értelmeset, letérdelt elém, és kezelésbe vette a cimborát. Már igen mereven állt, de Mei még keményebbre varázsolta. Imádom nézni, amint a nők arca kissé megnyúlik, miközben az ajkuk fel-alá csusszan a dákómon. Mit mondjak? Mindenki másra gerjed, én spéciel arra, ha egy nő teljes átéléssel fuvolázik nekem, valami nem hétköznapi helyszínen. Mei mélyen benyelte az én drágalátos, csokibarna, méretes dákómat. Hamarosan nem bírtam tovább. Felrántottam magam mellé, és nekipréseltem egy magasra tornyozott kartonpapírdoboz-halomnak, amik dugig voltak tömve valami száraz-keksszel. Forrón szájon csókoltam a csajt. Felemeltem a földről, és szinte felnyársaltam a veszettül ágaskodó farkammal. Aztán nekitámasztottam a kartonoknak, kajakra belemarkoltam a fenekébe, és megint nekiálltam az ütemes mozgásnak... A kis buksza valamennyi heves lökésemre nyögött egyet.

Az egyik kezét az ölébe ejtette, és erősen masszírozta síkos és alaposan felhevült lába közét. Hirtelen hátravágta a fejét, és hangosan felsikoltott, amiből tudtam, hogy felért a csúcsra. Miután elcsitult a kicsike, megpróbáltam leállni, hogy késleltessem a saját dolgomat, de hát kérdem én, ki az, aki egy ilyen helyzetben képes ilyesmire? Úgy éreztem, hogy a töltetem szinte szétveti a mogyoróimat, aztán az anyag elindult felfelé, és kilövellt Mei csodásán forró alagútjában. Shaq olyan elégedetten nézett körül, mint a stand upos egy jól siker ült poénzivatart követően. A kövér fiú megtörölte a száját, a közelben álló férfiak közül páran vigyorogva bólintottak, szemmel láthatólag remekül szórakoztak. Alig bírtam visszanyelni a mérgemet. Reméltem, hogy Shaq a sztorija végére ért, vagyis a legrosszabbon már túljutottunk. Tévedtem. Ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy a közvetlenül előttem álló férfinak merevedése támadt Shaq sztorijától. Ösztönösen félrefordítottam a fejem, és már azon voltam, hogy mégis felpattanok a helyemről, elmenekülök a közelből, de azután... Azután előtört belőlem a másik Izabell, lényem vagányabb része. Arra gondoltam, ugyan miért én meneküljek el? Egyáltalán, miért kéne menekülnöm? Csupán azért, mert egy számomra tökéletesen ismeretlen fickónak dudorodik a nadrágja? A farka addig is ott lógott előttem, az arcomtól harminc- negyven centire, attól, hogy pózt váltott, még nem nekem kell szégyellnem magam, és arrébb mennem! Menjen arrébb ő! Vagy maradjon a helyén. Végső soron ez egy természetes dolog, nem? De undorító! – gondolta a félénk Izabell, és már mozdultam, hogy felálljak. Aztán mégsem tettem, mert a bennem lakó vagány Izabell azt súgta a fülembe, hogy maradjak. Maradtam, és tovább hallgattam, bár továbbra is égett a fülem zavaromban. – Lehet abban igazság, amikor azt mondják, hogy aki kínai kaját eszik, az sosem lakik jól, és egyre többre vágyik, mert én máris kezdtem újra megéhezni – vonta le a konklúziót a fekete fiú, azután felállt. – Gyere! Leszállunk. Felnéztem, én is felálltam, és az ajtóhoz soroltam. Már csak abban reménykedtem, hogy Shaq, aki a jelek szerint jóban van Simonnal, egyenesen bemegy az épületbe, és nem a kávézó felé veszi az irányt, ami

előtt Marlenével találkoznom kellett. Úgy éreztem, képtelen lennék további öt percet elviselni ennek az ostoba, szánalmas kis kandúrnak a közelében. Ahogy felmentem a lépcsőn, a szexmániás Shaq és kövér barátja végig előttem haladt. Igazság szerint észre se vettem volna őket, ha a metrókocsiban történetesen nem hallgatom végig a fekete fiú élménybeszámolóját: éppen olyanok voltak, mint az eleven áradatot alkotó többi ember; mindketten belevesztek volna az elegáns tömegbe. Miközben a Java Café irányába tartottam, ahol az elmúlt közel három év során minden áldott reggel találkoztam Marlenével, azon méláztam, vajon a körülöttem elhaladó férfiak (nőt csak elvétve lehetett látni az áradatban) közül hányán akadnak, akik éppolyan szívesen megosztanák intim kalandjaikat néhány tucatnyi ismeretlennel, mint Shaq, és hányán vannak olyanok, akik inkább megtartják maguknak az ilyen jellegű élményeiket. Biztos voltam benne, jóval többen lennének az első csoportban, mint a másodikban.

Második fejezet

LAMONT

A kiadónk központja a belvárosban, az üzleti világ szívében állt. Nem sok hasonló cég működött a környéken, jobbára bankok, pénzügyi befektető irodák, brókercégek foglalták el a hipermodern épülettömböket. Azok, akik a városnak ebben a részében dolgoztak, nem csupán arról voltak híresek, hogy a pénz és a karrierjük érdekében gyakorlatilag bármire képesek, az is köztudomású vo lt, hogy óriási nyomás és felelősség nehezedik rájuk – legalábbis előszeretettel terjesztették ezt magukról. A vélt vagy valós stresszt oldaniuk kellett valahogy, ha nem akartak idő előtt összeroppanni. A nyomás csökkentésére számos módszer létezett. Ott voltak például a sportbolondok, akik munka előtt és után, sőt időnként még közben is beugrottak egy-egy squashmenetre vagy egy kis futópadozásra a konditerembe. Az egészségőrültek naponta több órát töltöttek el azzal, hogy kiválogassák és megvásárolják azokat a különleges enni- és innivalókat, a táplálékkiegészítőket, amelyektől csodát vártak, természetesen hiába. Ott voltak az ezósok, akik ebédidőben félrevonultak meditálni vagy jógázni, jó időben pedig kimentek a parkba egy kis „fényuzsonnára”. Mások viszont a hagyományos és kevésbé egészséges módszereket alkalmazták: az alkoholt, a drogot és a szexet. A piásokat messziről, szagról fel lehetett ismerni. A drogosokat a tekintetük árulta el. Tíz piás vagy drogos közül nyolc pár év alatt addig-addig növelte a napi adagját, hogy részegen vagy betépve elszúrt valamit, aminek következtében többnyire repült a pozíciójából. Többségük már képtelen volt visszakapaszkodni, örökre eltűntek a süllyesztőben. Látásból én is ismertem egy ilyen bukott fazont, Marlene mutatta be nekem, még akkoriban, amikor összebarátkoztunk; szegény lány, vagy két hétig járt a pasival. A szerencsétlen minden áldott reggel ott ácsorgóit a Java Café előtt. Nem úgy nézett ki, mint egy tipikus hajléktalan – általában öltönyt és elegáns szabású, de már eléggé kopott felöltőt viselt –, viszont egyértelmű volt, hogy koldul. Tízből csak két

alkoholistának/drogosnak sikerült hosszú ideig a helyén maradnia, esetleg feljebb kapaszkodnia a ranglétrán – de csak pár évre, mert mielőtt betöltötték volna a negyvenet, simán elvitte őket az ital vagy az anyag. Bár a mi könyvkiadónk a szellem és a művészet szigete volt a pénzhajhászás tengerében, azért a környezet keményen hatott a nálunk dolgozó munkatársakra is. A szerkesztők, akik a napjuk nagy részét novellák és versek olvasgatásával töltötték, a munkahelyükre érkeztükben vagy onnan távozóban, na meg ebédidőben, vagyis naponta minimum háromszor összeakadtak a nagymenő pénzcsinálókkal, akik hatottak rájuk az öltözködésükkel, a viselkedésükkel, sőt sok esetben még azzal is, ahogy a pénzzel bántak. Egy átlagos irodalmi szerkesztő nem engedhette meg magának, hogy minden áldott nap menő belvárosi étteremben ebédeljen drága kajákat, nálunk mégis sokan pontosan ezt tették. És sokan voltak olyanok, akik átvették a brókerek egyéb szokásait is. Ők külön kis csoportokat alkottak a cégen belül. Én egyik csoportnak sem vagyok a tagja. Mindig is irtóztam a drogoktól, az itallal is csínján bántam. A fitneszbolond és az állandóan fogyókúrázó lányok közé se passzoltam be. Huszonhét éves vagyok, és ha mást nem is, de kiváló genetikai adottságokat örököltem az anyámtól: sosem kellett fogyókúráznom, ehetek, amennyit akarok, az alakom pontosan olyan, mint tizennyolc éves koromban. Még a hasamon, a combomon sem jelentek meg azok a párnácskák, amelyek az irodai munkát végző nőket leginkább a konditerembe terelik, vagy rábírják a koplalásra, esetleg a csodatablettákra. Három éve, amikor a főiskola elvégzése után a városba kerültem, kifejezetten sovány voltam, és az alatt a két és fél hónap alatt, amíg pincérnőként dolgoztam egy büfében, a Pork’n’Pie–ban, még jobban lefogytam. Nem is a nélkülözéstől – egy ilyen metropoliszban, mint New York, ritkán fordul elő, hogy az egészséges, mutatós, komolyabb szenvedélyektől mentes és intelligens fiatal nők éhen halnak –, inkább az idegességtől. Igen, az idegességtől. Mert ha arra gondoltam, ami odahaza történt... Összeszorult a gyomrom, aztán hányingerem támadt, majd rám jött a sírhatnék, és nagyon erősnek kellett lennem ahhoz, hogy visszafojtsam a zokogásomat, visszatartsam a könnyeimet. Mert azt... azt, ami ott volt... Azt hiszem, soha nem tudom kitörölni az agyamból azokat a képeket! A szívet facsaró, torkot összeszorító sírásvágy egy ideje átadta magát

a bosszúvágynak. Igen, szerettem volna megbüntetni Benjamint, de... Mindegy. Semmit sem tehettem. Mindenesetre ez a bosszúvágy úgy rágott, emésztett belülről, mint féreg a látszólag egészséges gyümölcsöt. Akkoriban, amikor pincérnőként dolgoztam, bölcsészdiplomával a zsebemben, igazán semmi sem volt, ami lekötötte volna az intellektuális kapacitásomat. Olvastam, moziba jártam, DVD-ztem a bérelt lakásokban, néha a könyvtárba is elmentem, havonta egyszer pedig megnéztem egy-egy színházi előadást. De mindez kevés volt! Kevés, mert nem voltak barátaim. Általában jól éreztem magam, de időnként rám tört a magány; kezdtem azt hinni, hogy rám is érvényes a nomen est omen mondás, az Izabell név ugyanis azt jelenti: „magányosan élő szűz” . Az, mondjuk, már rég voltam. Nem mintha olyan sok kapcsolatom lett volna, és tulajdonképpen egyikre sem emlékszem vissza szívesen, de az első, a legelső... Az tényleg jó volt.  Még nem töltöttem be a tizenkilencet, amikor találkoztam Lamonttal. Addig nem ismertem a szerelmet, azon a nyáron azonban megtapasztaltam. Egy életre szóló élményt kaptam attól az amerikai őslakos fiútól, és még valamit: egy becenevet, aminek később, amikor – Benjamin tettei miatt – új nevet kellett választanom magamnak, jó hasznát vettem. Akkoriban még csak egyetlen nevem volt: Izabell Voegel. Természetesen tudtam, hogy a nevem jelent valamit, méghozzá németül, ez volt az oka annak, hogy az iskolában rám ragadt a Madárka név. Az idő tájt, tizenkilenc évesen, amikor a suliban részt vettem egy rajzversenyen, még nem sejtettem, hogy kicsivel több mint három év múlva már Izabell Phoenix lesz a nevem. És hogy újabb néhány évvel később, amikor fel kellett vennem egy művésznevet, megszületik majd a Kék Madár... Azon a bizonyos iskolai rajzversenyen nyertem egy harmincnapos utazást, pontosabban: részt vehettem egy kaliforniai alkotótáborban. Egy teljes hónapon keresztül rajzolnunk, festenünk kellett volna az óceán partján, Big Surben, egy Gorda nevű városkában, ehelyett azonban annyi

történt, hogy majdnem harminc napon keresztül kerülgettem a félrészeg és részeg művészpalántákat a táborban, meg azokat a befutott művészeket, akik egyszerre voltak oktatók és felügyelő tanárok. Egy nagy piálás volt az egész, amiből nem igazán kértem. Igazság szerint nem is nagyon értettem, mit keresek én ott, a sok képzőművész között – mindig is inkább irodalmárnak tartottam magam. Akkor már felvettek a főiskolára, szeptemberben kellett kezdenem. Bölcsészkar. Valójában eszem ágában sem volt elmenni abba a képzőművészeti táborba, anyám győzködött, hogy ne hagyjam ki ezt a lehetőséget. Mintha előre megérzett volna valamit abból, ami később történt... A táborban voltak vagy hatvanan; hatvan ember közül jó, ha öten akadtak, akik nem vettek részt ebben a fene nagy „művészkedésben”. Általában egyedül sétálgattam a városkában, a régi, egy- és kétszintes házak között, ahol valahogy még a levegőt is másnak éreztem, mint a táborban vagy a parton. Lamont egy évvel volt idősebb nálam. Kreol bőrű, fekete hajú, tüzes tekintetű fiú volt. A városkában lakott, a helyi iskolába járt, és nyáron munkát vállalt: délelőtt a strandon úszómesterként dolgozott, délutánonként meg fagylaltot árult az egyik cukrászdában. „Motort akarok venni, arra gyűjtök” – mondta. Az egyik sétám során vettem tőle két gombóc fagyit. Vagyis kettőt fizettem, de Lamont rám mosolygott, és négyet adott. Másnap ismét találkoztunk. A következő napon szokatlanul meleg volt. Nem akartam a táborban maradni, de ahhoz sem volt kedvem, hogy egész nap csak úgy kószáljak. Összeszedtem minden bátorságomat, odamentem a fagyispult mögött ülő Lamonthoz, és megkérdeztem tőle: – Van itt valami jó hely? Valami, ami érdekes, de hűvös? A fiú elgondolkodott. Gyorsan megtöröltem a homlokomat. Néhány szabály anyám mellett örökre belém vésődött. Egyike ezeknek, hogy a nők nem izzadhatnak egy férfi előtt, vagy ha mégis, akkor titkolniuk ke ll. Anyám szerint egy izzadó nő sosem tud pasit fogni magának. Lamont az órájára nézett. – Persze. Mutatok egyet. – Lecsapta a fagyiskanalat, kikötötte a kötényét, aztán hátraszólt a főnökének, hogy egy fél órával hamarabb lelép. – Ilyen laza a főnököd? – kérdeztem, amikor már egymás mellett lépkedtünk a fagyizó mögötti kis utcán.

– A főnököm a nagybátyám – mondta Lamont. Megvonta a vállát. – Különben sincs valami nagy forgalmunk. Megkérdeztem a fiútól, hová megyünk. – Egy olyan helyre, ami nagyon jó, érdekes és hűvös – felelte Lamont. – Ilyet akartál látni, nem? – De, persze! – válaszoltam, és közben Lamont szemét figyeltem. Pontosan olyan világosbarna volt, mint azé a játékmackóé, amit az apámtól kaptam kicsi koromban. – Szereted a régi holmikat? – kérdezte Lamont. Hirtelen megnyalta kiszáradt alsó ajkát. Ahogy néztem a fiú szemét, a száját, az arcát, hirtelen olyan érzésem támadt, hogy addig egy mocsaras világban éltem, egy olyan helyen, ahol nyirkos és ragacsos, bűzös a levegő, ahol fuldoklik mindenki, ha nem is a szennytől, de a rengeteg rosszindulattól, ami körülveszi az embereket. Lamonttal mintha átrepültem volna egy másik vidékre, egy sivatagba, ahol száraz és egyértelmű minden, ahol tiszta a levegő, süt a nap, ahol könnyű a lélegzés. Éreztem, remegni kezd a kezem, a lábam, és abban a pillanatban, amikor Lamont megkérdezte, hogy szeretem-e a könyveket, kedvem szerint azt válaszoltam volna, hogy: „Nem, utálom a könyveket, utálok mindent, csak azt szeretném, hogy megcsókolj!” – Persze, persze! – motyogtam. – Igazság szerint írogatok is... És valami irodalommal kapcsolatos dolgot szeretnék tanulni a főiskolán. – Annyira megzavartak a fejemben kavargó furcsa gondolatok, a gyomromban kavargó bizsergő érzések, hogy örültem, amikor Lamont hirtelen megállt. – Tényleg? És akkor mit keresel a festők között? Megvontam a vállam. – Nyertem egy rajzversenyt, ez volt a jutalom. Anyám akarta, hogy eljöjjek. Lamont felnevetett. – Ezek szerint talán mégis festőművész leszel? – Én? Soha! – Elgondolkodtam. – Nem, az ilyesmi nem nekem való. Kiállítások, hasonlók? Neeem... En inkább úgy képzelem el az életemet, hogy egy nagy könyvkiadónál dolgozom, és egész nap csak olvasok, aztán tanácsokat adok a szerzőknek... – Felnevettem. – De számít ez? Inkább azt mondd meg, meddig megyünk még?

– Megérkeztünk – mondta Lamont. Egy ajándékbolt előtt álltunk. Már több tucat hasonlót láttam a városban: szinte mindegyik a Big Sur környékén élő amerikai őslakosok által készített tárgyakat, karkötőket, takarókat, tolldíszeket kínálta a turistáknak. – Ez micsoda? – kérdeztem. – Ez itt az apám boltja – felelte a fiú. – Gyere! Odabent jó hűvös lesz. Ahogy benyitottunk, halkan csilingelt az ajtó fölött kiakasztott kis csengettyű. Odabent tényleg hűvös volt, rend és csend. Lamont bemutatott a pult mögött ücsörgő apjának. Le se tagadhatták volna egymást, annyira hasonlítottak: ugyanaz a keskeny, hegyes orr, ugyanaz a hosszúkás arc és világosbarna szem. Aki ismerte a papát, az láthatta, milyen lesz Lamont húsz–harminc év múlva, és Lamontra pillantva tudhatta, hogy nézhetett ki az apja húszévesen. Miután túlestünk a bemutatkozáson, hátramentünk a bolt végébe. Lamont egy keskeny csigalépcsőn keresztül levezetett az alagsorba. – Én itt érzem magam a legjobban – mondta, és felkapcsolta a villanyt. Körbenéztem. A falakon poszterek, mindenféle rockegyüttes fotója. A bandák felét sem ismertem; hiába, sosem voltam nagy zenebolond. – Látod? – mutatott rá Lamont az egyik poszterre. – A Red Bones. A 70-es években működött. Rockzenét játszott, és kizárólag őslakos amerikaiak voltak a tagjai. Azt hiszem, sosónok. – Énekelni kezdett. – Come and get your love... Ez volt a legnagyobb számuk. Ismered? Nemet intettem. – És ezt? – kérdezte a fiú. – She's the witchqueen of New Orleans... Ismét a fejem ráztam. – Na, majd megmutatom őket – mondta Lamont. – Jó számok. – Te, Lamont... Az a helyzet, hogy nem rajongok igazán az ilyen régi zenékért – vallottam be. A 70-es évek dalai akkoriban legalább olyan ósdinak tűntek a szememben, mint, mondjuk, Mozart. – Ezek tetszeni fognak! – mondta magabiztosan. Valamivel arrébb hifiberendezés, pár hangfal foglalta el a falat. Ahogy beljebb húzódtunk, és Lamont felkapcsolt még pár égőt, megláttam a hosszú, folyosószerű helyiség végében felállított dobogót, rajta a bekészített hangszórókat, a dobfelszerelést, a gitárokat. – Te zenélsz? – néztem meglepetten Lamontra. – Persze – bólintott a fiú. A nyakába akasztotta az egyik gitárt,

felkattintott pár kapcsolót az erősítőkön, és pengetni kezdett. – Nemsokára jönnek a srácok. Próbálunk. Meghallgatsz minket? Hát persze, hogy meghallgattam őket! Bár nem nyűgözött le különösebben, amit a srácok csináltak, de egészen estig ott maradtam. Amikor elindultam vissza a táborba, Lamont elkísért. Lassan lépkedtünk a tengerparton; egyikünk sem akarta, hogy véget érjen a délután. Lamont egy darabig zsebre dugott kézzel jött mellettem, aztán kihúzta a kezét, lelógatta maga mellé, majd egy kicsivel közelebb húzódott hozzám, és megpróbált úgy mozogni, hogy minden második lépésnél „véletlenül” a kezemhez érjen az övé. Beszélgettünk; Lamont mesélt az apjáról, én meg a táborról. – A tábort ismerem – mondta. – Inkább a családodról mondj valamit. A családomról? Lehajtottam és félrefordítottam a fejem. – Hát..., Semmi izgalmas. Apámmal és anyámmal élek együtt. – Hárman vagytok? – Lényegében igen – mondtam egészen halkan. Nem volt kedvem beszélni a bátyámról, Benjaminról; nem akartam elmondani neki, hogy ő speciális, bentlakásos iskolába jár, és fél év után talán éppen most látogatott haza, épp amikor én a táborban vagyok! – Mély lélegzetet vettem. – Á, ebben nincs semmi érdekes! Inkább te mesélj! – És a városkáról kérdeztem, ahol jobbára amerikai őslakosok éltek. – Három törzs leszármazottai laknak a környéken – mondta. – Az egyik az esszelen, a másik a szálinán, a harmadik pedig a z ohlóne. – És te melyik törzsből származol? – kérdeztem, mire rögtön elpirultam; hirtelen nem tudtam eldönteni, ezzel most megsértettem-e a fiút. Az ember sosem tudhatja, kinek okoz fájdalmat vagy bosszúságot azzal, hogy a származása felől kérdezősködik. Lamont büszkén kihúzta magát. – Mi ohlónék vagyunk – mondta. Elmosolyodott. – Akarod tudni, mi az eredeti nevem? Úgy értem... Szóval, apám és a családja eléggé fontosnak tartja a hagyományokat. Az összes rokonomnak van valamilyen indián neve. Amit persze nem használunk. – Tényleg? A tiéd micsoda? – kérdeztem. – Egyenes Derék – mondta a fiú. – Egyenes Derék... – Felnevettem. – Fura. Azt hittem, hogy Ravasz Róka vagy Büszke Sas, vagy valami ilyesmi... – Az Egyenes Derék a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy becsületes.

Tiszta. Őszinte. – A fiú hosszan a szemembe nézett, majd hirtelen felnevetett. – Úgy is mondhatnánk, hogy a Kígyónyelvű ellentéte. – Aha... És miért lettél Lamont? Úgy értem, miért éppen Lamont? Ez inkább olyan... afroamerikai név, nem? A fiú megvonta a vállát. – A kórházban, ahol megszülettem, anyámnak mondania kellett egy nevet, amin nyilvántartásba vehetnek. Hirtelen nem jutott eszébe semmi, ezért megkérdezte az egyik nővért, az ő fiát hogy hívják. A hölgy afroamerikai volt. – Aha... – Így lettem Lamont. – A fiú megállt és rám nézett. – Voegel... Ez azt jelenti, hogy „madár”, nem? – De igen. – Madár... madár... Ez szuper! Ha ohlóne volnál, lehetnél Karcsú Madár. Vagy Szép Madár. – Á! – ráztam meg a fejem. – Ez idétlen lenne. Karcsú, szép... Ha már nevet változtatnék, akkor valami jobbat választanék. – Hm. Azt, hogy „madár”, én mindenképpen megtartanám. Mi a kedvenc színed? – Tessék? A kék... – Ez az! – kiáltott fel a fiú. – Kék Madár! Blue Bird! Jól hangzik, nem? – Ha már kék, legyen inkább főnix – mondtam. – Blue Phoenix... Ez se rossz! Nevettünk, tovább sétáltunk. Lamont mesélt az édesanyjáról, akit két évvel korábban veszített el; én pedig beszéltem a barátnőimről. Lamont beszélt a terveiről, elmondta, hogy egyetemre akar menni, de a zenélést is folytatni akarja, én meg elmeséltem, hogy apám doktor, gyógyszerész, kígyómérgekkel foglalkozik, és egyfolytában járja a világot, hogy mindenféle hüllőt meg hasonlót gyűjtsön. (Arról, hogy apám még mi egyébbel foglalkozik, mi a „hobbija”, természetesen egyetlen szót sem ejtettem. Még csak nem is céloztam rá.) Észre sem vettük, hogy miközben megnyíltunk egymás előtt, „véletlenül” összeért a kezünk. Ahogy megérkeztünk a tábor kapujához, megálltunk. Lamont összeszedte a bátorságát, megfogta a kezem. Aztán megfogta a másikat is. Közelebb lépett hozzám, mélyen a szemembe nézett, és... Később, amikor megpróbáltam felidézni ezt a pillanatot, csak arra emlékeztem, hogy meleg volt, jó szagú, jó ízű, és hogy borzasztóan

szédültem. A csók után még vagy két órát sétálgattunk a parton. Már nem érdekelt a tábor, a vacsora, nem érdekelt semmi, csak Lamont. Addig még sosem történt velem hasonló. Nem is történhetett, már csak Benjamin miatt sem. Az otthoni srácok kerültek, hiszen „annak” a húga voltam... A csók utáni napon ismét találkoztunk, hosszú sétákat tettünk, közben szorongattuk egymás kezét, és boldogan nevettünk, beszélgettünk, és... Úgy éreztem akkor, hogy igazán boldog vagyok. Addigi életemben először. Két-három nappal később megint elmentünk a kis boltba. – De jó, hogy jöttök, fiam! – mondta Lamont apja. – El kell vinnem egy csomagot a postára. Azután beugranék az öreghez is... Tud nál maradni egy kicsit? Maradtunk. Leültünk, beszélgettünk. Járkálni kezdtem a polcok előtt, végighúztam az ujjaimat a különböző dísztárgyakon. – Milyen messze van a posta? – kérdeztem. – Ó, nincs messze. Gyalog negyedóra. De apám bemegy az öreghez is... Tudod, lakik itt egy professzor, van már vagy nyolcvanéves. Apámmal sakkozni szóktak. Na, ha ők egyszer belekezdenek, akkor megszűnik az idő számukra. Tényleg, tudsz sakkozni? – Nem... – Megtanítsalak? – Persze – feleltem, de közben az első csókra gondoltam, meg a másodikra, a harmadikra. Leperegtek előttem az elmúlt három nap eseményei. Megértettem, három nap sokszor tartalmasabb, mint máskor három év. Furcsa izgalom áradt szét bennem. – Hozom a sakkot – mondta Lamont. – Ne, várj! – mormoltam. Kinyújtottam a kezem, megfordítottam az üvegajtóra akasztott „Nyitva” táblát, és rátoltam a reteszt. – Nem mutatod meg inkább a szobádat? Ahogy ezt kimondtam, úgy szédültem, mint még soha életemben. Talán dadogtam is, és elpirultam. Lamont rám pillantott, odalépett hozzám, megfogta a kezem. – De. Gyere! Az első alkalmat sosem felejti el az ember. Az első alkalom emlékét agyunk egy kis titkos rekeszében tároljuk. Az én esetemben ez a szerelmes húsz perc, ez az emlék került ebbe a titkos rekeszbe.

Lamontnak nem; nála már tele volt az emlékeknek fenntartott rész.  A második alkalom egyben az utolsót is jelentette számunkra. Mindketten tudtuk, a kapcsolatunknak nincs jövője; mindketten úgy éreztük, az indianai Bloomington, ahol akkoriban a szüleimmel éltem, irdatlan távolságban fekszik a kaliforniai Gordátó l. Már csak egyetlen napunk maradt, pontosabban csak egy fél. A tábor befejeződött; késő délután buszra kellett szállnom, hogy hazautazzak. Megbeszéltük Lamonttal, hogy ezt a napot – a tizenkilencedik születésnapomat – együtt töltjük. Lamont már kora reggel megjelent a tábor kapujában. Csak öt percet kellett várnia rám. Lassan indultunk el a homokon. Az egyik büfében megreggeliztünk, majd átsétáltunk Lamont egyik ismerőséhez, akitől szörfdeszkákat és felszerelést bérelhettünk. Bevonultam az apró öltözőfülkébe, ruhát váltottam. Amint előléptem a függöny mögül, Lamont füttyentett egyet. Viszonylag alacsony vagyok, a százhatvan centit se éri el a magasságom, de az alakom... Akkor, tizenkilenc évesen, az alakom egyszerűen maga volt a megtestesült tökély. Főleg abban a biciklisnadrághoz hasonlító szörfruhában, ami olyan szorosan tapadt a testemhez, mint egyfajta második bőr. Szűk, apró topom alig takarta koromhoz képest telt mellemet. – Lehet, hogy nem igazán leszek képes a szörfözésre koncentrálni – jegyezte meg a fiú halkan. – Ha a közelemben leszel, biztosan nem. – Fura ez a nadrág – jegyeztem meg, amikor már a kölcsönzött deszkákkal együtt ballagtunk a part felé. – Kicsit szorít, és... – Felnéztem az égre. – Ha így süt a nap, szépen lebarnul a lábam, de itt, a nadrág alatt marad egy fehér csík. – Hm – hümmögött Lamont. Megérkeztünk a fiú kedvenc partszakaszához. Még korán volt, közel s távol egyetlen embert sem lehetett látni a strandon. – És mi lenne, ha ledobnánk magunkról ezt a sok göncöt, hogy mindenhol érhessen a nap? – kérdezte Lamont huncut mosollyal. Elpirultam, de aztán arra gondoltam, miért is ne? Megvontam a

vállam. – Részemről oké – válaszoltam. – De azt ne várd tőlem, hogy teljesen levetkőzzem! A bugyi és a top marad! – Ahogy akarod... Ledobtam magamról a szörfnadrágot. A bugyim és a topom szinte semmit sem takart a testemből. Formás, remek ívű lábam almaforma, kerek popsiban és karcsú derékban végződött. A hasam lapos volt és kemény. Kerek mellem olyan feszes, hogy sejteni lehetett, akkor sem vesztenének tartásukból, ha ledobnám magamról a bikinifelsőt. – Ezt most hagyjam itt a homokon? – kérdeztem, felemelve a nadrágot. – Persze. Nincs itt senki! – Közben Lamont is megszabadult a szörfnadrágtól. Kiderült, nem visel alatta semmit. – Bocs, ha zavar, visszavehetem... – Dehogyis, nem kell! – nevettem. – Különben is már láttam, nem? Más meg úgy sincs itt, igaz? Lamont elindult a tenger felé, hat–nyolc lépéssel eltávolodott tőlem, és már készült, hogy–ledobja maga elé a deszkáját a vízre. – Indulunk? – kérdezte. Nem válaszoltam. – Figyelj, ha nem akarsz szörfölni, esetleg... – nézett hátra a válla fölött a fiú. – Ó! – szakadt ki belőle a sóhaj, amikor meglátta, hogy közben levetettem a topomat is. – Te most... Ez most... Felnevetettem. – Ó? Ennyi? Csak ennyit kapok azért, hogy szinte teljesen meztelen vagyok? – kiáltottam. – Ennél azért többre számítottam! Lamont hátraarcot csinált, és úgy viharzott a part felé, ahogy csak bírt. Akkor már a homokban feküdtem. Lamont odarohant hozzám. Hirtelen megbotlott, térdre esett előttem. Az arca mindössze néhány centire volt a toptól, amit ledobtam magamról a homokra. Próbált valami értelmeset kinyögni, de belemarkoltam a hajába. – Tetszem? – kérdeztem. – Szóval, ha szerinted ez a part kellően elhagyatott, akkor mutasd meg, mennyire az! – Játékosan magam felé rántottam a fiú fejét. Lamont előredőlt, elvesztette az egyensúlyát. Ahogy az arca a combom belső oldalához ért, és végigcsúszott rajta, ahogy a homloka

combjaim találkozási pontjához nyomódott, éreztem, egész biztosa n éreztem, hogy a fejemben háttérbe húzódik a szégyenérzet, és mint valami áradat, elönt a nyers, elemi, ösztönös vágy. Lamont mélyen, szaggatottan lélegzett, majd a következő másodpercben felemelte a fejét, és forró, nedves csókot nyomott a hasamra, végigfuttatta a kezét a testemen, a mellemtől egészen a térdemig. Beleakasztotta az ujjait a bugyimba, és lassan lehúzta rólam. Akkor, nem tudom, mi ütött belém, de felemeltem az alsótestemet a levegőbe, és Lamont arcához nyomtam az ágyékomat. Lamont keményen belemarkolt a fenekembe, és a combjaim közé temette az arcát. Már éppen kezdett belefeledkezni a dologba, amikor leállítottam. – Ne, inkább keressünk valami kényelmesebb helyet, ahol árnyékban lehetünk, hogy igazán kiélvezhessük egymást. A parttól húszméternyire állt egy pálmacsoport. A fák tövében sűrű fű zöldellt. Az lett az ágyunk. Hanyatt feküdtem, és széttártam a lábamat. Lamont lehasalt elém, és a fejét a combjaim közé fúrta. A nyelvével finoman kényeztetett, aprólékos gondossággal a szájába vette minden egyes porcikámat. A hátát simogattam, nem tudtam betelni a bőre bársonyosságával. A keze bekalandozta a testemet, a mellemtől kezdve a combjaim rejtekéig. A mellbimbóim mereven álltak; amikor Lamont finoman megcsavargatta őket, hangosan felnyögtem az élvezettől. A fiú egyetlen pillanatra sem vette el a nyelvét a sikamlós nyílástól és a csiklómtól. Hol fel- le jártatta a nyelve hegyét, majd hol apróbb, hol nagyobb köröket írt vele az érzékeny területre. Néhány perces kényeztetés után hirtelen összerándultam, a levegőbe löktem a csípőmet, és még szélesebbre tártam a lábamat. Lamont tudta, mit akarok: erős nyelvmozdulatokkal körözött a csiklóm körül. Hamarosan olyan erős reszketés kerített hatalmába, hogy gyakorlatilag vadul vonaglottam és rángatóztam. Amikor felértem a csúcsra, és több hullámban végigrohant a testemen az orgazmus, akkorát sikítottam, hogy talán egy kilométerről is hallani lehetett. Miután elcsitultak a nyögéseim, és megnyugodtam, felhúztam magam mellé Lamontot, szorosan hozzábújtam. Remegve tapadtam a testéhez, és forró csókokkal borítottam el az arcát és a nyakát. Gyengéd érintésem nyomán a fiú ellazult, és furcsamód még sürgető vágya is alábbhagyott, és a helyét valami kellemes megnyugvás foglalta el. Láthatóan rettentően

élvezte a szelíd simogatást. Hihetetlen béke telepedett ránk. Mindketten éreztük, képtelenek lennénk megzavarni az áldott csöndet, amit csak a hullámok sustorgása tört meg. Csak feküdtünk a fiiben, és kiélveztük a tökéletes pillanatot. Aztán gondoltam egyet, és a simogatásaim lassan más jelleget öltöttek. Mozdulatról mozdulatra izgatóbbá váltak, ahogy egyre több figyelmet fordítottam Lamont hasára és combjára. Gondosan lesimítottam róla minden egyes homokszemcsét. A fiú annyira izgalomba jött, hogy kis híján elvesztette az önuralmát. Egyetlen gyors mozdulattal lesiklottam mellette, átvetettem felette a lábamat, és szinte azonnal beleereszkedtem keményen meredező férfiasságába. Testem síkos forrósága magába fogadta és teljesen körbevette a hímtagot. Amikor Lamont mélyen a szemembe nézett, és megláttam a tekintetében a kéjt, hihetetlen boldogság fogott el. Ütemesen emeltem fel és süllyesztettem le az alsótestemet. Újra meg újra megismételtem a mozdulatot. Hátravetettem a fejemet, a kezemmel Lamont mellkasára támaszkodtam, és önfeledten átadtam magam a testi szerelem vad ritmusának. Lamont érezte, nem lesz képes huzamosabb ideig kitartani. A vágya túl erős volt ahhoz, hogy sokáig kordában tudja tartani. Megragadta a csípőmet, és miközben erősen felfelé taszította a derekát, lefelé húzott, hogy még mélyebbre hatolhasson belém. A hüvelyem úgy vonaglott és szorított, hogy Lamont pillanatokon belül elvesztette a fejét. Lepattant róla minden gátlás, és vad rángások közepette feljutott a csúcsra. Miközben egészen elborította a gyönyör, kéjes sikolyokat hallott – ebből tudhatta, engem is hasonló érzés kerített hatalmába. Később teljesen elernyedve feküdtem rajta. Olyan szorosan ölelt, hogy majdnem összeroppantotta a bordáimat. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a varázslatos pillanat. Végül néhány perc után mégis lesiklottam Lamontról, kézen fogtam, és a víz felé húztam. Miközben lemosdattuk egymást, és hangos nevetések közepette, önfeledten játszadoztunk a vízben, úgy éreztem, feltárult előttem egy új, izgalmas világ. Meg se fordult a fejemben, hogy odahaza a pokol vár rám.

Harmadik fejezet

CHRISTIAN

Fogalmam sem volt, merre tartanak a dolgok. Elképzelni sem tudtam, hogyan tudnék kitörni a diplomás pincérnő szerepköréből, de aztán rám mosolygott a szerencse. Vagyis... Nem egészen a szerencse, hanem Christian. Christian Achen, aki egészen véletlenül tért be a büfébe, a Pork’n’Pie-ba, ahol dolgoztam. Amikor bejött, még fogalmam sem volt róla, mivel foglalkozik. Igazából nem is rá figyeltem fel, hanem arra a férfira, akivel érkezett. Az a másik férfi fiatal volt, legfeljebb harminc lehetett. Szőke, kócos, hosszú haja a válláig ért. Jó minőségű, márkás, de kissé gyűrött és piszkosnak tűnő inget viselt. Valahogy nem passzolt a már-már fehérre kopott farmerjához meg az indián mokaszinhoz, amit a lábára húzott. A bal csuklóján legalább húsz karkötő tekeredett: vékony bőrszíjak, spárgákból és hímzőcérnából font, gyöngyös kis mütyürök. Ahogy megláttam ezeket, rögtön Benjamin jutott eszembe, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. A férfi bőre egészségesen napbarnítottan fénylett, a szeme gyönyörűen szikrázó égszínkék. Az orra piszének és fitosnak tűnt; ez kissé nőies, lágy jelleget kölcsönzött az arcának. Az álla viszont szögletes, erős és kellően borostás volt, ami kimondottan férfiassá tette a megjelenését. Tisztára olyan, mint Brad Pitt – futott át az agyamon. A két férfi az én asztalomhoz ült le. Felvettem a rendelésüket, csak egy-egy eszpresszót kértek, Christian cukorral, Brad Pitt egy csöppnyi laktózmentes tejjel. Amikor kivittem a kávéjukat, épp hevesen vitatkoztak valamiről, aztán a szőke karkötős hirtelen felpattant, mindkét kezével az asztalra csapott, és belesziszegett valamit Christian arcába. Ezután fogta magát, és elrohant. Christian – akinek akkor természetesen még nem tudtam a nevét – utána se nézett, összepréselt szájjal ingatta a fejét, majd lassan megitta a kávéját. Őt csak ekkor vettem alaposabban szemügyre. Rendezett volt a

külseje, elegáns, sötétkék sportzakót és szürke pantallót viselt, fehér inggel. Nem márkás, nem drága, viszont elegáns, tiszta és szépen vasalt. Sötétbarna haját rövidre vágatta és oldalra fésülve hordta, de nem a kiskamaszokra jellemző stílusban, és nem is úgy, ahogy azok a brókerek, akik néha-néha betévedtek a büfénkbe. Az orra kissé horgas volt, a szeme barna, a szemöldöke sűrű. Határozottan jóképünek tűnt. Ahogy ránéztem, róla is egy színész jutott eszembe, de sehogy se tudtam rájönni az illető nevére. Valami jelentéktelen kis sorozatban játszott, egy humoros szappanoperában, aminek már a címére sem emlékeztem. Nyugodtan ült a helyén, de ahogy letette a kávéspoharát, kissé remegett a keze. Megpróbáltam elképzelni, mi is volt a jelenet, ami lejátszódott előttem. Talán barátok? Vagv üzleti megbeszélésre ugrottak be? Két fiatal, közel azonos korú férfi. Mindkettő csinos, kisportolt, egészségesen izmos. Elegáns. Egyik sem szegény. Lehet, hogy... Lehet, hogy ezek együtt vannak? Mármint úgy? Talán egy szerelmi dráma egyik epizódjának voltam a tanúja? – Legyen szives, hozzon még egy kávét – kérte Christian. Kivittem neki. Az üres poharát a tálcámra tettem. – Ezt is elviheti, köszönöm – mutatott Brad Pitt félig kiürített csészéjére. – Az úr nem jön már vissza? – kérdeztem. – Nem, az úr nem jön vissza. – Christian felsóhajtott. mindkét tenyerét az arcára szorította, és olyan mozdulattal húzta lefelé, mintha mosakodna. Megrázta a fejét. – Hisztis művészek! – mormolta, és ingerülten fújt egyet. – Az úr talán... színész? – kérdeztem. Nem volt szokásom beszédbe elegyedni a vendégekkel, de egy belső hang azt súgta, az életem fordulóponthoz ér, ha megteszem ezt a lépést, és egy kicsit társalgók azzal a fiúval. – Nem, író – hangzott a válasz. – Legalábbis ő úgy gondolja, hogy már az. – És még nem az? – kérdeztem. Meglepett tanácstalansággal pillantott rám. Mély lélegzetet vett. – Hogy is magyarázzam el...? Gyorsan elmeséltem neki, hogy én is amolyan szakmabeli vagyok; elmondtam, melyik főiskolán végeztem, milyen szakon, ezért érdekel a dolog. Azt is elmondtam, hogy terveim szerint csak átmenetileg vagyok

pincérnő, szeretnék a szakmámban elhelyezkedni. Mintha megkönnyebbült volna. Szélesen elmosolyodott, a kezét nyújtotta, bemutatkozott. – Christian Achen. – Izabell Vo-... Elnézést. Izabell Phoenix. – Majdnem kicsúszott a számon a régi nevem, de még időben észbe kaptam. – Foglaljon helyet, Izabell! – mosolygott Christian. – Vagy... Ezt talán nem szabad? Úgy értem, maguknak, pincérnőknek? Dühösen fújtam egyet. – Már mondtam, nem vagyok pincérnő! Vagyis, most jelen pillanatban az vagyok, de ez nem számít. – Gyorsan körbenéztem, megállapítottam, hogy azzal a pár vendéggel, aki a büfében van, a kolléganőm, Cindy bőven elboldogul. Leültem Christian asztalához. Talán három, esetleg négy év korkülönbség lehetett közöttünk. Emiatt, meg azért, mert éreztetni akartam, hogy nem pincérnőként ülök vele szemben, átváltottam tegezésre. – Hallgatlak. Miért is nem író ez a srác? Christian elgondolkodott. – Tulajdonképpen író, csak... – Megrázta a fejét. – Tudod, kedvelem Sebastiant. Mert így hívják. Sebastian Hammersmith. Vagyis Sebastian Dreamwalker... Mert ezt a művésznevet akarja használni. – Dreamwalker... Álomjáró? – Az asztalra könyököltem, a tenyeremre hajtottam az állam. – Dreamwalker... – Ugye milyen nevetséges? – nevetett fel Christian. – És ez jellemzi az egész hozzáállását. Dreamwalker... Olyan kis naiv, idealista, olyan... marcipánangyalkás az egész, nem? – Nekem tulajdonképpen tetszik – mondtam, és Lamontra gondoltam, akinek Egyenes Derék volt a neve. Ehhez képest az Álomjáró nem is tűnt olyan borzalmasnak. – Olyan, mint a Skywalker, nem? – jegyezte meg Christian. Drenmvvalker... Egy, a sci- fi vagy fantasy nullájában író esetében még elmenne, Sebastian azonban egészen más műfajban próbálkozik az alkotással. – Miket ír? kérdeztem. Christian fel sóhajtott. – Hát... Tulajdonképpen valahol a realitás, az őrület és a pornográfia határán egyensúlyoz, de időnként fel lehet fedezni nála, hogy komoly

hatással voltak rá Oscar Wilde meséi. – Mindig is imádtam Oscar Wilde-ot – vallottam be. – Egyszerre lágy és kemény, amit ír. Mármint a meséi. A színdarabjaiban semmi különöset nem találtam, de a meséi... Nőiesen kedvesek, ugyanakkor férfiasán brutálisak. Olyanok, mintha vastag marcipánréteggel bevont, borotvaéles pengék lennének. Christian elképedten nézett rám, aztán felnevetett. – Marcipános penge? Ez jó! Ez nagyon jó! Mondd, hol olvastad ezt a hasonlatot? – Sehol – mondtam. – Most jutott eszembe... Egyébként Wilde esetében ennek a kettősségnek valószínűleg az lehetett az egyik oka, hogy biszexuális volt. Christian elgondolkodott, azután bólintott. – Lehetséges... – Felsóhajtott. – Sebastian azonban hetero, vagyis legjobb tudomásom szerint az. Talán ezért sem működik nála túl jól ez a wilde-i kettősség. Meg hát, egyelőre azt sem igazán tudja eldönteni, hogy írni vagy festeni szeretne. – Festészettel is foglalkozik? – Igen. Bár még egyetlen képét sem láttam. Az írásai azonban így, a jelenlegi formájukban kiadhatatlanok. – Christian elhallgatott, a szemembe nézett. – Marcipános penge... Ez tényleg jó! Mondd, Izabell, nagy gond lenne, ha szólnék pár szót az érdekedben a főnökömnél? Simon imádja az eredeti gondolkodású embereket, és úgy tudom, hamarosan megüresedik nálunk az egyik szerkesztői pozíció. – Tényleg? – Izgalmamban hirtelen alig kaptam levegőt. – Ó, Christian! Ez nagyon jó lenne! El se hinnéd, hány kiadónál jártam, hány ilyen állásra jelentkeztem, de eddig mindenhol visszautasítottak. – Persze hogy vissza! – mosolygott. – Mert nem hallották ezt a marcipános penge hasonlatodat... Egyébként ez egy zárt világ. Mármint a kiadók világa. Érthető, hiszen minden írni-olvasni tudó ember azt hiszi magáról, hogy elboldogulna, mondjuk, szerkesztőként. Na, ez óriási tévedés! Sokan el sem tudják képzelni, mivel jár ez a munka... És nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy mindenki azt hiszi, képes írni. – Mindenkiben van legalább egy regény – jegyeztem meg. – Ez igaz – bólintott. – Viszont nem biztos, hogy azt a bizonyos regényt az illetőnek kell megírnia. Ahogy a műtétet, a peres ügyeket, ezt is szakemberre kellene bízni. El se tudod képzelni, hányán jelentkeznek

nálunk a regényeikkel! Naponta több tucat érkezik hozzánk. A legegyszerűbb az lenne, ha valamennyi a kukában landolna, de hát, sosem lehet tudni, mikor bukkan elő a semmiből egy új zseni vagy egy új bestselleríró... Akkor van könnyű dolgunk, amikor már az elején, pár oldal után látszik, érdemes-e foglalkozni az adott irománnyal. Ha igen, akkor élvezzük a munkánkat. Ha nem? – Megvonta a vállát. – Kuka. – Pontosan. – Értem – mondtam. – Ezért van gond az ilyen Sebastian- félékkel. Azokkal, akikről nem lehet egyértelműen eldönteni, mit ér a munkájuk. – Így van. Beszélgettünk még pár percet, telefonszámot cseréltünk. Christian ismét megígérte, pár napon belül jelentkezik. Vártam. Vártam... Semmi. Úgy két héttel később elegem lett a Pork’n’Pie-ból, a sok idióta vendégből meg a főnökömből. Kiléptem. Majd három napig vártam Christian jelentkezését, de továbbra is semmi. Számolgatni kezdtem, és rájöttem, súlyos baklövést követtem el, amikor otthagytam a büfét. Tudtam, hogy sürgősen másik állást kell keresnem, ha nem akarok rövid idő alatt az utcára kerülni. Újabb három nappal később már egy önkormányzati hivatal irattárában ültem. Az irodai munka sosem állt igazán távol tőlem, de a poros iratok rendezgetése közben egyfolytában ugyanazok a kérdések zakatoltak a fejemben. Hát tényleg ennyi lenne az egész? Erre volt jó a főiskola? Tényleg be kell érnem ennyivel? Telt az idő, és Christian még mindig nem jelentkezett. Közben folyamatosan bombáztam a kiadókat az önéletrajzommal, de legtöbbször vissza sem jeleztek. Ahogy ott üldögéltem az íróasztalomnál, a poros papírok között, úgy éreztem, viszket a fejem, de belülről, így hiába is vakarnám. Nem bírtam tovább. Egy verőfényes nyári napon, nem túl hosszú – reggel nyolc és tíz között tartó – vívódás után, azt követően, hogy határozottabbik énem átvette az irányítást a bizonytalankodó Izabell felett, bejelentettem, hogy kilépek. A főnököm úgy meredt rám, mintha lelőttem volna a kutyáját. – De hiszen még csak két hónapja van itt! – szűkölt. Közöltem vele, ha még kettőt maradok, akkor vagy megölöm magam, vagy pontosan olyan

depressziós, kiszikkadt banyává válók, mint a többi ott dolgozó nő. Ehhez pedig semmi kedvem nem volt. Azon a napon lógott az eső lába, amikor elindultam otthonról, de ahogy kiléptem a hivatal kapuján, kitisztult az ég. Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Úgy gondoltam, sétálok egyet, ezért elindultam a Central Park irányába. Mivel mindenki arra számított, hogy szakadni fog aznap, alig néhányan lézengtek a parkban. Kedd délelőtt volt, a legtöbben dolgoztak, aki meg nem, az a Jersey-parton lógott. Kerestem magamnak egy nyugodt helyet, ahol távol lehettem mindenkitől. Lefeküdtem a selymes, tiszta fűre, és bekapcsoltam a telefonomon lévő rádiófunkciót. Röviden keresgéltem az állomások között; az egyik lágyan ellazító hip- hop zenét sugárzó adónál kötöttem ki. Rövid töprengés után elővettem a tárcámból egy vékonyra sodort cigarettát. A főiskolán szívtam először ilyesmit. Nem túl gyakran, valóban csak akkor, amikor az átlagosnál is feszültebb voltam. Vagy akkor, amikor előjöttek az anyámék halálával kapcsolatos képek... Mielőtt rágyújtottam, gyorsan körbenéztem – senkit sem láttam a közelben, se látó-, se szaglótávolságban. Eltöprengtem, miközben kettétörtem a cigarettát. Rágyújtottam, a másik felét pedig óvatosan visszadugtam a tárcámba. Mélyen leszívtam a füstöt, és vártam a hatást, ami nem is maradt el. Máris vidámabban szemléltem a világot. A napsugarak kellemesen cirógatták a testemet, ettől ellazultam, és volna a tudatomat. Eszembe móriak azok a könyvek és cikkek, teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem odahaza, Indianában vagyok, nem is valamelyik Los Angeles-i vagy jamaicai strandon, hanem egy nagyváros parkjában. Ábrándozás közben felültem, és ledobtam magamról a blúzomat. Valamivel később, miközben hason fekve, ábrándozva Kaliforniára és Lamontra gondoltam, már-már félálomban hátranyúltam, és kikapcsoltam a melltartómat. Nem tudom, mi ütött belém, talán a fű volt erősebb a szokásosnál, azért gyakorolt rám ilyen hatást. Nekivetkőzni a napozáshoz? Ilyesmit ritkán csinál az ember a Central Parkban. A napsugarak mintha keresztülhatoltak volna a bőrömön, mintha feloldották melyeket a testen kívüli élménvekröl olvastam: bevillant egy tévéműsor, amiben egy, a klinikai halál állapotából visszatérő férfi beszámolt arról, hogyan változott apró felhőcskévé, és emelkedett ki a saját testéből, hogyan látta önmagát az orvosok koszorújában, miközben

feljebb, egyre feljebb emelkedett Ahogy ott feküdtem a Central Parkban, ahogy a napsugarak a bőrömet simogatták, hirtelen olyan érzésem támadt hogy én is kiemelkedem a testemből. Fénysugárrá változtam, apró villanássá, amely aztán bekerült egy csőbe, egy alagútba. Sebesen haladtam a sötét járatban. sorra villantak el mellettem az állomások, amelyeken nem utasok, nem emberek várakoztak, hanem... Jelenetek? Az életem, addigi huszonnégy évem eseményeit láttam elsiklani magam mellett. A családomat, anyámat és apámat, a testvéremet, Benjamint, a szomszédjainkat a borzalmat, és... Az egyik napsütötte „állomásnál” a fény-Izabell lefékezett, szemlélődni kezdett. Ó, tényleg, ez milyen jó volt! – gondolta a füvön fekvő, hús-vér-Izabell miközben tizenkilenc éves önmagát látta az emlékjelenetben. Lamontra gondoltam, és közben a Central Park füvén pihenve egy kicsit elszundíthattam. Amikor megszólított egy kellemes és ismerősnek tűnő férfihang, azt hittem, csak álmodom. – Helló! Kimerült az elem a rádiómban. Hallgathatnám az önét? Nem bánná? Az éles napfénytől elvakulva pislogtam, és próbáltam megállapítani, ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. Felültem, hogy megbizonyosodjak, és megnézzem a kérdezőt. Az első pillanatban az álom és az emlékkép összemosódott a valósággal – hirtelen arra gondoltam, valamilyen csoda folytán Lamont jelent meg előttem. – Egyenes Derék? – motyogtam. – Parancsol? – lépett közelebb a férfi. – Ó! Izabell? Nem is láttam, hogy te vagy az! Összerezzentem a nevem hallatán. Hirtelen kitisztult a fejem. Felismertem az előttem álló férfit. Karcsú volt és izmos, de nem túl magas. Fiatal, barna hajú. Elegáns, bár a zakóját a karjára hajtva tartotta, a nyakkendőjét levette, az ingén kigombolta a felső két- három gombot. – Christian? Christian Achen? – Ó, elnézést, én... – szabadkozott Christian. – Igazán nem akartalak megzavarni, csak... Felültem. – Ó, én kérek elnézést! – mondtam. – Tudod, éppen most... – Észrevettem, hogy Christian arca bíborvörösre színeződik. Az is feltűnt,

hogy nem a szemembe néz, hanem valahová a nyakam alatti részre bámul. Jesszusom! – villant át az agyamon. Olyan gyorsan ültem fel, hogy elfelejtettem összekapcsolni a melltartómat, ami persze lecsúszott rólam, így aztán bárki szemügyre vehette a mellemet. Bárki, az egész Central Park és... Christian is. Elkaptam a nyakamban lógó melltartót, és kétségbeesetten próbáltam a helyére ráncigálni, miközben zavaromban összevissza fecsegtem. – Ó, jesszusom, nézd, nagyon sajnálom! Egek ura, micsoda égés! Nem volt szándékos, a fenébe is! Zavaromban ostobán ügyetlenkedtem, egyszerre próbáltam a helyükre rángatni a melltartó kosarait, és ezzel egy időben hátul összekapcsolni a pántot, ami persze nem sikerülhetett. Teljes volt a katasztrófa, és a melleim egyre csak csupaszon villogtak. Miközben ide-oda húzogattam a kosarakat, hol az egyik bukkant elő, hol a másik. Christian Achen lovagiasan felajánlotta a segítségét. – Nézd – próbált megnyugtatni –, egyébként is az én hibám. Nem lett volna szabad felriasztanom téged. Igazán sajnálom! Ha akarod, most rögtön lelépek innen! – Ne, nem kell! – hebegtem, továbbra is a pántokkal küszködve. Aztán feladtam, és abbahagytam a vergődést. Egyszerre elmúlt minden szégyenérzetem és zavarom. Hirtelen hideg lett a fejem, a gondolataim irányítását átvette a józan, határozott Izabell. Hiszen nem tettem semmi olyat, ami miatt szégyenkeznem kellene. Lecsúszott a melltartóm, és az előttem álló férfi meglátta a mellemet. Na és! Szerencsére nem tartozom elszámolással senkinek, ha egy ilyen véletlen kis baleset megesik. – A pokolba már ezzel a vacakkal! – dühöngtem, és egy mozdulattal teljesen lerántottam magamról a melltartót. – Van egy póló a táskámban. Megtennéd, hogy ideadod? Christian kissé esetlen mozdulatokkal turkált a női táskában, mialatt én a kezemmel igyekeztem elfedni magam. Mire Christian végre megtalálta a pólót, alapo san végigmértem őt. Alighanem továbbra is félálomban, még mindig kissé kótyagosan a cigi hatásától, miközben felrángattam a pólómat, gondolkodás nélkül kimondtam azt, ami a fejemben járt. – Hát, mostanra elég alaposan kinézelődted magad! Tetszett a látvány? Szeretnél hozzájuk dörgölőzni? – Alig hittem el, hogy én mondtam ki ezeket a szavakat, de már késő volt visszaszívni. Csak

remélni tudtam, hogy Christian elég udvarias lesz. – Izabell, én... – kezdte. – Ne haragudj, de... – Nyelt egyet. – Az a helyzet, hogy ennél szebb ajánlatot még sosem kaptam – közölte és nagyon boldog lennék, ha kiderülne, teljesen komolyan beszéltél. Egy pillanatra elgondolkodtam, és rájöttem, hogy tényleg komolyan beszéltem. Az a megkönnyebbülés és felszabadult érzés, amely akkor áradt szét bennem, amikor végleg kiléptem a hivatal kapuján; a kellemes meleg, a napsugarak simogatása, a furcsa, félálomszerü állapot, amelyben előbukkantak a Lamonttal kapcsolatos emlékek... Furcsa bizsergést éreztem a köldököm alatt. Miért is ne? – gondoltam. Ugyan ki akadályozhatna meg ebben? Vagy bármiben? Másodpercek alatt összekapkodtam a holmimat, és Christian Achennel együtt elindultam a park kijárata felé. Közben arra gondoltam, valahol a lelkem mélyén mindig is vágytam arra, hogy valami ilyesmi megtörténik velem, mióta csak ebbe a hatalmas városba költöztem. Hát nem ezért jönnek ide az emberek? Talán nem a felgyorsult életet keresik, a gyors románcot, az első látásra feltámadó szerelmet? Vagy a felejtést? New York tökéletes terep azok számára, akik hozzám hasonlóan új életet akarnak kezdeni. A régi, fájdalmas emlékeket csak újabbakkal tudjuk kiszorítani a fejünkből. Újra alaposan felmértem Christiant, és hasonlóan kedvező benyomásom alakult ki róla, mint az első alkalommal. Amikor először találkoztunk, még a Pork’n’Pie-ban, nem is tűnt fel, milyen széles, izmos a válla és karcsú a dereka. Magam elé képzeltem, miféle látványt nyújthat akkor, amikor fölöttem egyensúlyoz a könyökére támaszkodva, és fel-alá pumpál a vékony derekával, miközben tövig merül a testem forró mélységeibe. Hangosan felnevettem. – Mi olyan vicces? – kérdezte Christian. – Nem is tudom. Ez az egész! Az élet. Őszintén, csináltál valaha ilyesmit? – Mire gondolsz? – Hogy első szóra felmész egy vadidegen nő lakására. – Nem vagy vadidegen. Egyébként nem, még soha. A feleségem sosem hagyta. Sóbálvánnyá dermedtem.

– A feleséged? – sziszegtem. – Egyetlen szóval sem említetted, hogy nős vagy! – Mikor említettem volna? Egyébként sem hinném, hogy érdekelne – mondta Christian könnyed hangon –, ahogy engem sem igazán. Pontosan ezért hagytam el. Otthagytam mindent, magam mögé dobtam tíz évemet. – Szomorkásán elmosolyodott. – Két-három nappal azután költöztem el a közös lakásunkból, hogy megismertelek téged abban a büfében. Még mindig ott dolgozol? – Nem – morogtam mogorván. – Talán sikerült elhelyezkedned valamelyik kiadónál? – Nem – mormoltam. – Nem sikerült. Egy hivatalban voltam két hónapot. Ma hagytam ott. – Felsóhajtottam. – Úgy látszik, én már sosem kerülök könyvek, szerkesztőségek közelébe. Őszintén szólva, néha már azt se nagyon tudom, ki vagyok. – Nos, ezzel valahogy én is így vagyok – felelte Christian. – Merre laksz? – kérdezte aztán. Végigmértem. Egy pillanatra lehunytam a szemem; ismét bevillant az a régi emlékkép, Lamont és a tengerpart. Megint átfutott rajtam a jóleső, sürgető bizsergés. – Nem lenne jobb, ha hozzád mennénk? Elfelhősödött az arca. – Jelen pillanatban nincs olyan, hogy „hozzám”. Jelen pillanatban olyan van, hogy „Sebastianhoz”. Emlékszel még rá? – Amikor bólintottam, folytatta. – Mostanában nála húzom meg magam. Persze csak ideiglenesen. – Értem... – Felemeltem a kezem, hogy leintsek egy taxit. – Akkor hozzám megyünk. Negyedórával később már a lakásomon voltunk. Christian a karjaiba zárt, és mély átéléssel megcsókolt. Éreztem az ágyékomnak feszülő férfias keménységet. Christian hirtelen hátralépett, és villámgyors mozdulattal lehúzta rólam a pólót. Meglepetten, zavartan felkacagtam. A tenyeremmel igyekeztem elrejteni a mellemet, Christian közben gyengéden küzdött, hogy hozzájuk férjen, és megcsókolhassa őket. Mindketten kamaszosan vihogtunk. Christian végül elhúzta a kezem, és lágy, telt ajkai közé fogta az egyik, meredten ágaskodó mellbimbómat. Néhány pillanatig hagytam, hadd élvezze a győzelmét. Aztán, amikor már ellankadt a figyelme, hirtelen elugrottam előle, végigfutottam a

folyosón, és bevetettem magam a hálószobába. Az ajtónál megpróbáltam feltartóztatni, de ő erősen nekifeszült, és benyomta az ajtót. Nevetve menekülni próbáltam. Christian elcsípett, és a derekamnál fogva a levegőbe emelt. Abbahagytam a játszadozást. Hanyatt vetettem magam az ágyon, és hagytam, hogy újdonsült szeretőm rám nehézkedjen. Szenvedélyes csókolózásba bonyolódtunk. Christian nyelve apró köröket leírva felderítette a szám minden egyes zugát. Egymáshoz préselődött a testünk, Christian nemi szerve a vénuszdombomnak nyomódott. Kigördültem alóla, és feltérdeltem, mert a számban akartam érezni a kemény finomságot. Christian is feltérdelt; közelebb húzódtam hozzá, az egyik kezemmel a vállába kapaszkodtam, a másikkal lenyúltam, és éppen csak finoman megérintve, húzogatni kezdtem érzékeny bőrét. A férfi kéjesen felnyögött, és a combjaim közé csúsztatta a kezét. Alulról simogatott, az ujjai bekalandoztak minden egyes rejtett zugot odalent. Hátrafaroltam, és leborultam Christian előtt. Ő ugyanabban a pozícióban, térdelve, függőleges felsőtesttel várta, hogy mit teszek. Én pedig először finoman lehúztam a makkjáról a bőrt, egészen a farka tövéig, aztán a hüvelyk- és a mutatóujjammal szorítva ott is tartottam. Felpillantottam, láttam, hogy zihálva, lehunyt szemmel várja a folytatást. Elmosolyodtam, és összecsücsörített ajkaimat lágyan hozzáérintettem a makkja hegyéhez. Kissé kidugtam a nyelvem, és végigsimítottam vele a sima, forró felületet. Aztán lassan előrehajoltam, és olyan mélyen a számba vettem, amennyire csak tudtam. A másik kezemmel a golyóit simogattam, és éreztem, hogy vadul meg- megrándulnak, valahányszor csak o betűt formázó ajkaim végigsiklottak a farka teljes hosszán. Nem kellett sok ebből a gyönyörteli játékból, és mindketten annyira felgerjedtünk, hogy nem várhattunk tovább. Úgy éreztem, a vágy szétfeszít, és szélesre tárja odalent a szeméremajkamat. Végül Christian nem bírta tovább a kényeztetést, lenyúlt, és hanyatt döntött az ágyon, majd rám vetette magát. Ekkor magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Benyúltam kettőnk közé, gyengéden megragadtam a pompás hímtagot. A bal kezemmel továbbra is Christian péniszét tartva, a jobb kezemmel belemarkoltam a fenekébe, és lassan, édes, kínzó lassúsággal magamba húztam. Egy-két döfés után tűzforró barlangom tökéletesen hozzáidomult a mennyei, vastag rúdhoz,

mely már könnyedén siklott benne. A tekintetem elhomályosult, és teljesen átadtam magát a kéjnek. Mindkét kezemet Christian izmos, formás fenekére tapasztottam, és húztam, egyre csak húztam magamba, hogy minél mélyebbre hatoljon. Christian rögtön értette, és erőteljesen, egyre gyorsuló tempóban tette a dolgát. Az egész testemet átjárta a gyönyör. Minden sejtem izzott és bizsergett. Christian felemelte a felsőtestét, és lefelé nézett. Követtem a tekintetét. Rájöttem, mit figyel, és én is gyönyörködtem a látványban, amint a nedvességtől csillogó pénisz állandó ritmusban felbukkant, majd eltűnt a fanszőrzetem mögött. Christian kissé visszaereszkedett, annyira, hogy a mellbimbóm éppen csak súrolja a bőrét. Miközben előre-hátra csúszkált, verejtéktől nedves bőre olajozottan siklott végig a mellbimbókon, ami semmi máshoz nem hasonlítható élményben részesített engem. Amikor Christian kissé feljebb emelkedett, vadul a levegőbe löktem a felsőtestem, hogy ismét hozzáérhessek. A földöntúli gyönyöröm három pontból, a mellbimbóimból, a csiklómból és egy, a testem mélyén izzó pontból eredt. Ez utóbbit akkor érte el Christian szerszáma, amikor körülbelül háromnegyed úton járt a mélység felé. Mindhárom terület vadul bizsergett, amint egyre feljebb és feljebb hágtam a gyönyör csúcsa felé. Minél jobban felgerjedtem, annál többet kívántam. Aztán megtörtént. Az orgazmus váratlanul, minden előjel nélkül csapott le rám. Először kisebb áramütéshez hasonló érzés áradt szét a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, amely hangos nyögésekre kényszerített. Aztán egyre erősebb hullámokban elárasztott a semmihez sem fogható gyönyör. Hangosan sikoltoztam, miközben véres cs íkokat szántottam Christian hátára a körmeimmel, és akkorát haraptam a vállába, hogy felszisszent. Christian akkor ért a csúcsra, amikor megkezdtem az ereszkedést a nyugalom völgye felé. Hatalmas erővel tört rá is, de ő csendben maradt. A kéj csúcsán a tekintetembe fúrta a tekintetét.  A szabadságot és a testi- lelki könnyedséget élvezve nyúltam el Christian mellett az ágyon. Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára néztem. Délután

fél kettő volt. – Neked nem kellene dolgoznod? – fordultam hasra, és megcsókoltam a hanyatt fekvő Christian bal vállát. – Hm? De, igazság szerint igen... – Mondd, egyáltalán mit kerestél a Central Parkban? – Ebédidő. Kimentem egy kicsit levegőzni. – Felsóhajtott. – Meg egy kis nyugalomra vágytam. Ahogy említettem, amióta elköltöztem a feleségemtől, Sebastiannál lakom, és ő... Nos, kissé fárasztó tud lenni időnként. Láttam az arcán, valami nagyon nem stimmel közte és Sebastian között. Ismét csókot leheltem a vállára. – Akarsz róla mesélni? Elgondolkodott. Mélyen felsóhajtott. – Tulajdonképpen semmi különös, csak... Nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Viszont a munka szempontjából ideális a helyzet. Az ő könyvén dolgozom. A novelláskötetén. – Nem regényt írt? – Azóta sikerült rájönnünk a problémájára – mondta Christian. – Valahogy nem képes végigvinni a sztorit két- háromszáz oldalon. A cselekmény íve rendszeresen megtörik, és a megoldások, amelyekkel ezeket a töréseket megpróbálja kijavítani, hát... Hogy is mondjam? Nem igazán elegánsak. Olyan, mint egy szépen megépített viadukt, melyet mindenféle göcsörtös fagerendákkal és lécekkel dúcoltak alá, máskülönben leomlana. – Igen, ismerős a dolog – feleltem. – Nálam is ez a gond. Egyelőre. A rövidebb sztorikat lazán kezelem, de a hosszabbakkal gondom van. Valahogy elfogy a lendületem menet közben. – Te is regényt írsz? – lepődött meg. – Azt hittem, szerkesztői állást keresel. – Hát, éppenséggel még csak keresem azt a szerkesztői állást. – Elfintorodtam, felültem. Magam elé rántottam a takarót, felhúztam a lábam, törökülésbe helyezkedtem az ágyamon. Christian az oldalára fordulva figyelt engem. – Keresem, de ígéreteknél többet nem kapok. – Jelentőségteljesen ránéztem. – Oké, oké! – emelte fel a kezét. – Emlékszem, mit ígértem a büfében. És tényleg nem néztem utána a dolognak, de... Tudod, akkortájt költöztem el a feleségemtől, és akkoriban varrta a nyakamba a főnököm

Sebastiant. – A nyakadba varrta? Ennyire szörnyű, amiket ír? – Nem, dehogy! A novellái egészen kitűnőek. A rövidebb sztorikat szépen fel tudja építeni. Némelyik végéről ugyan hiányzik a csattanó... Az ember várja, csak várja, mi lesz ennek a vége, és... Hát semmi. Semmi! – Felnevetett. – Elmarad a csattanó. Olyan az egész, mint a tévében a filmek esetében: beszél a főszereplő, és hopp! A mondat közepén beadják a reklámot. A reklámblokk után persze folytatják a filmet, de valahogy Sebastian novelláinak többségében semmi sem folytatódik. – Ismerős helyzet – mormoltam. Elgondolkodva nézett rám. – Izabell Phoenix... Ez úgy hangzik, mint valami művésznév. Mint egy énekesnő művészneve! Tényleg ez a valódi neved? Amikor Benjamin miatt megváltam a Voegel névtől – attól a névtől, amitől akkoriban hangos volt a média –, és felvettem a Phoenix nevet, megfogadtam, soha senkinek nem elárulom el a titkomat. Ám abban a pillanatban valahogy megnyíltam Christian előtt. Az egész napom olyan furcsán alakult. Feladtam azt a léleknyomorító munkahelyet, napoztam, közben egy kis füvet szívtam, aztán jött Christian, és mire észbe kaptam, már az ágyban is voltunk. Az ilyesmi nem vallott rám. Néha úgy éreztem, egy másik lány is lakik bennem, egy másik Izabell, és mintha ő hozná meg ezeket a döntéseket helyettem, ahogy most is tette. Talán ez a skizofrénia. Rémisztő gondolat. Főleg azok után, amit Benjamin tett... Szóval, a bennem lakó másik lány ismét olyan döntést hozott, amitől én biztosan ódzkodtam volna. Elárulta Christiannak az igazat. – Nem. Az eredeti nevem Voegel. – Hm. Mint „madár”? – kérdezte. Az arcát fürkésztem. Nem láttam rajta a felismerést, hogy ismerősen csengene neki a név. – Pár évig tanultam németül – magyarázta. – És miért lettél Phoenix? Megkönnyebbültem; a jelek szerint nem hallott az esetről. A mi esetünkről. Halványan elmosolyodtam, megvontam a vállam. – Nem is tudom. Megtetszett. – A hamvaiból újjászülető madár... Szép, de mi köze van hozzád? Azt nem ecseteltem neki, mennyire találó is ez a név. Hogy milyen sok

köze van hozzám. Hogy én is szinte a hamvaimból születtem újjá. – Semmi különös. Tetszik, és kész. Van olyan jó, mint a River Phoenix, nem? – És ezt használod írói névként is? – Nem. A művésznevem... – Elpirultam. Amikor kiválasztottam, még nagyon elmésnek tűnt. Már csak Lamont miatt is. De most, hogy egy szakmabeli, az irodalomhoz értő, jó ízléssel megáldott ember előtt kellett kimondanom, már inkább nevetségesnek találtam. – Szóval... Blue Phoenix. Kék főnix. – Aha. És honnan jött a „kék” jelző? Megvontam a vállam. – Egy régi barátomra emlékeztet. Ez volt... az indián nevem. – Még feljebb húztam magam előtt a takarót. Elbeszélgettünk, azután Christian felöltözött és elment. Előtte azonban még őszintén megígérte, hogy utánanéz a kiadójuknál annak a bizonyos szerkesztői állásnak, amelyet korábban említett, és megkérdezte, mikor találkozunk újra. Abban maradtunk, hogy aznap este ismét összefutunk. Miután nem volt más tennivalóm, hiszen már nem kellett visszasietnem a munkába, elővettem a novellámat. Nem az „egyik” novellámat, hanem azt a bizonyosat. Azt, amelyiket már Blue Phoenix néven írtam. Még senkinek sem engedtem, hogy elolvassa. Miközben olvastam, azon kaptam magam, hogy homályosan úsznak el a szemem előtt a betűk. Már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.

Negyedik fejezet

BENJAMIN

Benjamin McCarthy már a születése pillanatában más volt, mint a többi gyerek, és erősen különbözött az ikertestvérétől is, aki utána pár perccel jött világra. A feje hatalmas volt, leginkább egy túlméretezett léggömbre emlékeztetett, amely bármelyik pillanatban szétdurranhat, a teste viszont igencsak satnyácskának tűnt. Az egyik lábfeje furcsán kifelé, a másik meg furcsán befelé állt, a bal karját pedig mindig behajlítva tartotta. A jobb lapockája fölött aprócska púp domborodott, ami az év ek során szerencsére nem olyan ütemben nőtt, ahogy ő. A bal szemével is gond volt: abban a magasságban helyezkedett el, ahol a jobb szemöldöke. Az édesanyja, amikor először megpillantotta, sírva fakadt, és könyörögni kezdett az orvosoknak, csináljanak valamit, bármit, hozzák helyre a kis Benjamin testi hibáit. Az orvosok csak a vállukat vonogatták – azt sem értették, hogy kérhet tőlük ilyesmit az asszony. Génhiba, ismételgették. Megesik az ilyesmi. Benjamin édesapja elborzadva bámult a fiára, de erősen vallásos ember lévén, kijelentette, ha az Úr ilyennek teremtette, akkor bizony így fog élni, és ő ilyennek fogja szeretni. Ennek ellenére ő is sokat szenvedett, míg a csecsemőből három-négy éves gyermek lett. Időnként, amikor egy-egy nehéz nap után lerogyott a felesége mellé az ágyra, azt suttogta: – Legalább a másik egészséges. Legalább ő ép! S valóban: Benjamin ikertestvére szépen fejlődött, vele soha semmi gond nem volt. Idővel aztán még inkább megmutatkoztak a két gyerek között lévő különbségek. Amikor a kisebbik beszélni kezdett, Benjamin is megpróbált kiejteni pár szót. Ekkor derült ki, hogy selypít és dadog. Bár a jelek szerint rengeteg közlendője volt, a dadogása miatt sosem tudta előadni. Ettől aztán dühös lett, csapkodni,

hisztizni kezdett. A szülei ilyenkor azt tették, amit minden más szülő tett volna a helyükben: gyorsan ölbe kapták a kisebbik gyereket, nehogy Benjamin mérgében kárt tegyen benne. Az évek során az állandó meg nem értettség és talán némi agyi károsodás okán Benjamin természete iszonyatossá vált. Kegyetlen volt, barátságtalan. Hamar megharagudott más emberekre, de még a tárgyakra is, és a haragja csak nagy nehezen, hosszú-hosszú napok elteltével enyhült valamelyest. Amikor Benjamin hatéves lett, a szülei úgy érezték, elfogyott az erejük. Szakértőhöz fordultak tanácsért. A pszichológus megvizsgálta Benjamint, és közölte, a vadsága és kegyetlensége mögött nem egyszerű jellemhiba húzódik, nem is az addigi nevelés a vétkes. Benjamin szellemi fogyatékos volt. Azt tanácsolta a szülőknek, adják a fiúcskát gondozásba, egy intézetbe. Benjamin édesanyja hajlott volna rá, hogy a gyerek intézetbe kerüljön, az apja azonban kategorikusan elutasította az ötletet. – Az Ur ilyennek teremtette, és nekünk adta őt, hát együtt fogunk élni vele! – mondta a pszichológusnak, majd később odasúgta a feleségének: – Bármilyen nehéz is lesz, végigcsináljuk. – Végig? – nézett rá a felesége könnyes szemmel. – De meddig? Merthogy minden kétséget kizáróan kiderült: Benjamin állapotában az évek során sem állhat be pozitív változás. – Ha kell, akkor életünk végéig! ~ mondta az apa. A hangja határozottan csengett, de a tekintete bizonytalanságról árulkodott. Az anya tudta, hogy ezt a terhet jobbára majd egyedül kell cipelnie, hiszen a férfi a munkája miatt rengeteget utazott. Tisztában volt ezzel, mégis hallgatott. Sóhajtott egy nagyot, bólintott, és ezzel némán elfogadta a sorsát. Ahogy telt az idő, a kisebbik gyermek megtanult rajzolni, színezni, később olvasni. Szépen fejlődött, nála minden rendben volt – a szülei legnagyobb boldogságára. Benjamint eleinte semmi sem érdekelte; a nyolcadik születésnapján például a falhoz csapkodta és szilánkokra törte azt a hatalmas, piros, műanyag tűzoltóautót, amit az apjától kapott ajándékba. Őrjöngött, földhöz vágta magát, tört-zúzott, széttaposta a két születésnapi tortát. A szülei szokás szerint kimenekítették a szobából a kisebb gyereket,

azután rázárták Benjaminra az ajtót. – Menj be hozzá! – noszogatta az anyja a férjét. – Majd ha lenyugszik egy kicsit – mondta az apa. Vártak. Az ordítozás lassan abbamaradt. Ijesztően néma csend ült a szobára. – Menj már, nézd meg, mit csinál! – mondta az anya. Az apa kelletlenül benyitott, és látta, hogy Benjamin a padló közepén üldögél. Körülötte egy kiborított varródoboz, több tucat gomb, a kezében cérna, amire – mintha gyöngyök volnának – egyenként felfűzte a gombokat. – Mit csinál? – kérdezte az anya a kisebbik, riadt gyermekét ölelgetve. – Gombot fűz... Az apa még aznap elszaladt a közeli játékboltba, és vásárolt Benjaminnak vagy öt doboz gyöngyfűző készletet. A fiúcska attól fogva szinte mást se csinált, csak gyártotta a karkötőket, a nyakláncokat, a tiarákat. Amikor elkészült egy-egy darabbal, magára akasztotta, aztán az összes többit is, majd odaállt a tükör elé, billegette magát – gyönyörködött a látványban. Előfordult, hogy egy-egy kisebb láncot odaajándékozott az anyjának, ritkábban az apjának. A testvére sosem kapott tőle egyet sem. A szülők mosolyogva hordták a kapott kar- vagy nyakláncot, de amikor kicsit később le akarták venni, Benjamin őrjöngeni kezdett. Így aztán napok teltek el úgy, hogy az anyja magán tartotta a láncokat. Az apja csak akkor szabadult meg tőlük, amikor kilépett a ház kapuján, de este, amikor hazatért a munkából, már a sarkon magára aggatta mindegyiket, nehogy megbántsa Benjamint. Telt-múlt az idő. Benjamin egész álló nap a szobájában kuksolt volna, hogy gyöngyöket fűzzön, de az anyja időnként kivonszolta őt a kertbe levegőzi. Hamar rá kellett döbbennie, hogy komoly hibát követett el, ugyanis a kertben, a nyitott térben Benjamin kegyetlenül agresszívvé változott, feltámadt benne valami gyilkos ösztön. Eleinte csak a ház melletti kis betonjárda szélén talált hangyákát nyomkodta össze a hüvelykujjával, később aztán áttért a nagyobb

bogarakra – látszott rajta, mennyire élvezi, ahogy a kemény, kitines lestek az ujjai erős nyomására megrepednek, ahogy ezeken a repedéseken keresztül kifröccsen a piszkosfehér-sárgás nedvesség. Amikor aztán tizenkét éves lett, már madarakra kezdett vadászni, tizennégy éves korában pedig megfojtotta a szomszéd macskáját. A gyerekek tizenötödik születésnapjára az asszony csirkét akart készíteni: egy kis levest, egy kis főtt húst, egy kis sültet. Vett is két egész, pucolt csirkét, a konyhában nekilátott a munkának. Nem is vette észre, Benjamin mikor settenkedett mögéje. – Cirke, cirke! – kiáltozta Benjamin. – Cirke, cirke! – Igen, kicsim – mondta az anyja. – Csirke. Anyu most megfőzi, megsüti őket, aztán majd szépen megesz– szük! – Cirke, cirke! – Benjamin odalépett a konyhapulthoz, és megfogta az egyik levágott csirke fejét. – Cirke, szemecke! Szemecke! – Azzal nekilátott, hogy a körmével kipiszkálja a csirkefejből a szemet. – Benjamin! – kiáltott rá az anyja. – Hagyd abba, de rögtön! Ám elkésett: Benjamin már kivájta a csirkeszemet. – Cirke, cemecke! – Azzal berohant a szobába. Azon az estén az anyja különleges ajándékot kapott: egy láncot, amin csupán két hatalmas, piros gyöngy volt. Meg közöttük felfűzve egy csirkeszem. Az asszony undorodva tartotta a kezében a láncot, de a férje szelíd biztatására végül a nyakába akasztotta. – Cép? Cép? – kérdezte Benjamin. – Dönörű? Dönörű? – Igen, kisfiam. Nagyon szép – mondta az asszony csendesen. – Gyönyörű... – mormolta, és magában elhatározta, soha többé nem ereszti be a gyereket a konyhába. A gyerekek tizenhetedik születésnapján az ebéd fő fogása pisztráng volt. Benjamin életében először kapott a tányérjára egy egész halat, és most engedték csak meg neki, hogy egyedül küzdjön meg a szálkákkal – addig a napig csak gondosan kifilézett halhúst ehetett. A pisztrángok teljesen elbűvölték. – Halacka! Halacka! – ismételgette. – Igen, kedvesem – mondta az anyja. – Edd meg szépen! – Cemecke! Cemecke! – duruzsolta Bejamin. – Cép cemecke!

Halacka cemeckéje! Dönörű! – Igen, a halacskának gyönyörű a szemecskéje – felelte az anyja csitítóan. Benjamin mélységes csendben, tekintetét a tányérjára szegezve ette meg a halat. A szálkákat gondosan félrepakolta, egy sem akadt a torkán. Ügyes volt, de akkora szemétdombot csinált maga körül, hogy a testvére öklendezni kezdett, valahányszor odanézett. A szülei álságos mosolyt erőltettek az arcukra; nem akarták elrontani a kedvét éppen a születésnapján. A testvére alig várta, hogy felállhasson az asztal mellől, már rohant is, hogy a barátaival találkozzon. A szülei őszinte mosollyal engedték el őt bulizni, a kertkapuig kísérték, és vonakodva tértek vissza Benjaminhoz, aki még mindig az asztalnál ült, és a halszálkákat piszkálgatta. Aztán eltűnt, visszahúzódott a nappali egyik sarkába, oda, ahol a láncait szokta fűzni. Az apa és az anya rendbe tették a konyhát, elmosogattak, majd leültek a nappaliban álló kanapéra tévét nézni. Időnként hátralestek Benjaminra, aki még mindig a helyén ült, és magában motyogva alkotott. Mire a szülei végignézték a délutáni sorozatot és a kora esti híradót, már el is k észült újabb műremekével, melyet rögtön megmutatott az anyjának. – Dönörű! Dönörű! Cép, cép! – üvöltötte olyan hangon, mintha nyúznák, és átnyújtotta az anyjának az ajándékot. – Benjamin cinált, anya nyakába, anya cép, cép, cép! – Ó, valóban, milyen szép! – mondta az apa, és a feleségére nézett. – Igen, igen, nagyon szép – mondta az anya, miközben a hányingerrel küszködve átvette, majd a nyakába akasztotta az újabb láncot. – Meseszép! – mondta az apa, és gyorsan lement a pincében berendezett műhelyébe; azt mondta a feleségének, sürgősen meg kell javítania valamit. Ezt a láncot az asszony csupán két napig volt kénytelen viselni – ennyi idő kellett ahhoz, hogy nyolc pisztrángszem folyóssá váljon, majd szétmálljon, eltűnjön a kék, zöld és narancssárga műanyag gyöngyök közül.

 Itt tartottam. Ennyit sikerült megírnom. A befejezés valahogy nem ment. Hosszú, hosszú időn keresztül nem ment. Eltöprengtem, vajon hogyan tálaljam a sztori végét. Legyen szikár és száraz, mint egy pár soros újsághír? Esetleg pakoljam tele színes jelzőkkel? A szikár szövegek, ha a cselekmény jó, nagyot tudnak ütni. Viszont ugyanezt a hatást elérhetem a jelzőkkel telepakolttal is. Már azon voltam, hogy a sok jelzővel megspékelt befejezés mellett döntök; töprengtem, vajon jó megoldás lesz-e, ha minden egyes főnévhez csatolok három- négy, esetleg öt jelzőt, és ezek közül utólag kihúzom a gyengébbeket, amikor megcsörrent a mobilom. – Izabell? Azonnal megismertem Christian hangját. – Jó hírem van! Beszéltem a kiadó tulajdonosával, Simonnal. Meséltem neki rólad. Be tudnál jönni holnap reggel? Ha minden stimmel, te leszel az új szerkesztőnk! Hirtelen fel se fogtam, miről beszél. Aztán bevillant. Van állásom! Egy könyvkiadónál! Végre azzal foglalkozhatok, amit szeretek, amit mindig is szerettem volna, amit tanultam! Megköszöntem Christiannak a közbenjárást, megbeszéltük, hogy pontosan hányra és hova kell mennem, megerősítettük, hogy bármi is lesz, másnap este mindenképpen találkozunk, majd bontottam a vonalat. Ahogy a díványra, magam mellé ejtettem a készüléket, felsóhajtottam, megkönnyebbülten és vidáman, mintha valaki belesúgott volna a fülembe két szót. Szereposztó dívány! Megráztam a fejem, annyira valósnak tűnt a hang. Az első gondolatom az volt, hogy már megint a bennem élő másik lány beszél. De nem. Ez egy férfiasabb hang volt. Egy férfiasabb hang, ami megismételte a két szót, bár ezúttal már mintha selypített volna: Cerepoctó díván! Benjamin! Ő beszélt így. Pontosan ő! Benjamin, akinek a pisztrángebédes születésnapot követően valósággal a mániájává váltak a szemek. Állandóan a körülötte lévő emberek, állatok szemét bámulta, és ha éppen egyedül maradt, a tükör előtt állt, és a sajátját vizsgálgatta. A következő egy évben nem is csinált

mást, csak a szemeket figyelte, meg persze gyártotta a nyakláncait...

Ötödik fejezet

MERRILL

Azt mondják, a fény a leggyorsabb a világon. Ez nem igaz. Van, ami simán leelőzi. A gondolat... Azon a reggelen, miután végighallgattam a metróban a Shaq nevű fiatal férfi élménybeszámolóját, melyet kövér barátjának és az utastársainak tartott, csupán háromszáz métert kellett gyalog megtennem a kávézóig, ahol Marlenévcl kellett találkoznom, hogy együtt vegyük meg a szokásos mindennapi latténkat, és együtt menjünk be a kiadóba. Ezen a rövid háromszáz méteren nagyon sok gondolat megfordult a fejemben. Először is átfutott rajtam a Shaq szavai keltette undor és zavarodottsággal keveredő szégyenérzet. Aztán, ahogy körbenéztem a járdán, és megláttam a munkába igyekvőket, a temérdek pénzügyest, brókert és hasonló fazonokat, szokás szerint osztályoztam őket magamban: az a kis köpcös droggal oldja a stresszt, az a hórihorgas alkohollal, az a vállas biztos fitneszbolond, ez a lógó orrú meg csak egy kis szerencsétlen. Közben, mint mindig, a gondolataimra rá-rávetült a múlt borzalmas, sötét árnyéka; megint átfutott az agyamon az a rettenet, ami tizenkilenc éves koromban történt. Erről bevillant a kép, hogy a tizenkilencedik születésnapomat Lamonttal töltöttem. Erről pedig az jutott eszembe, hogy nekem is volt már ahhoz hasonló élményem, mint amit Shaq megosztotta haverjával na meg a szerencsés közönséggel. Es a borzalomról az is eszembe jutott, hogyan indult el a New York- i karrierem, amikor megismerkedtem Christiannal és Sebastiannal. Felidéződött bennem a Central Parkbeli napozás, és az, hogyan jöttem össze Christiannal, és szerzett nekem munkát, közvetlenül az első együttlétünk után – hogyan hívott fel az örömhírrel éppen akkor, amikor hosszú idő után elővettem a saját novellámat. Félelmetes masina az ember agya! Még jó ötvenlépésnyire jártam a kávézótól, már megpillantottam Marlenét, ahogy ott ácsorog a piros dzsekijében, a világoskék nadrágjában, a feltűzött hajával, amibe egy

hatalmas, sárga csatot csíptetett. Piros, világoskék, sárga... Szokás szerint elmosolyodtam: Marlene öltözködésében nem volt semmi különös, viszont a színeket, finoman szólva, meglehetősen egyedi stílusban tudta összeválogatni; most kerestem rajta a negyedik, ötödik erős színt, ami sehogy sem passzol a többihez. Citromsárga táska. Citromságra cipő. Hoppá! Két összeillő sárga dolog is van rajta? Ez nem vallott rá. Szóval, ahogy a rikító színeket kutattam a barátnőm ruházatán, mialatt a körülöttem lépkedő embereket kerülgettem, és már azon törtem a fejem, hogy milyen munkák várnak rám odabent, az irodában, melyik szerzőt kell felhívnom, melyikkel lesz személyes találko zóm. Miközben ezeken kívül még ezer gondolat villódzott párhuzamosan az agyamban, Merrill jutott eszembe. Merrill volt az, aki abban a nagyjából két hónapban, amíg együtt voltunk, gyakran kijelentette: „A nők gondolkodása lineáris. A férfiak egyszerre több dologgal képesek foglalkozni. A nők nem.” – Már hogy lenne lineáris? – kérdeztem az első alkalommal. – Igenis a nők is képesek egyszerre több dologgal foglalkozni. Merrill a fejét rázta. – Nem, biztosan nem! Vegyünk egy hétköznapi példát. Egy pasi látszólag csak fekszik otthon a díványon, sörözget, és kosármeccset néz, de közben ott motoszkálnak a fejében a napi események: ki mit mondott a hivatalban, milyen projektekkel van gond, mit kell csinálnia másnap, és így tovább. Ha beljebb hatolnánk az elméjében, akkor egy kicsit mélyebben megtalálhatnánk azokat a gondolatokat, amelyek mondjuk a hivatali előmenetelével kapcsolatosak: kit kell megfúrni, hogy feljebb jusson a ranglétrán, ki az, aki esetleg őt fúrhatja, és mit tehetne annak érdekében, hogy kivédje a támadásokat. Még beljebb haladva megtaláljuk azokat a szintén működő gondolatokat, amelyekben megjelenik az új titkárnő. Emberünk azon mélázik, hogy mit tudna művelni azzal a nővel az ágyban, miközben, ugye, az előmenetelével is foglalkozik, miközben a napi eseményekkel is foglalkozik, miközben meccset néz. A férfiak képesek erre. A nők nem. A nők elindulnak egy gondolati ösvényen, és amíg a végére nem érnek, addig csak azzal képesek foglalkozni. Arra, hogy Merrill felháborítóan szexista, már az első néhány nap után rájöttem. Ahhoz, hogy belássam, nekem ezt nem kell elviselnem, két hónapra volt szükségem. Lenézte a nőket; olyan eszköznek tekintette

őket, amelyeknek az a funkciójuk, hogy a férfiak számára kényelmesebbé tegyék a világot. Szex, gyerekszülés, hasonlók. Két hónapnak kellett eltelnie, hogy felfog, jam: bármilyen tökéletesnek látszik is a kapcsolatunk, akármilyen jó is vele az ágyban, bármilyen szórakoztató, egy aprócska brossra emlékeztet, egy parányi ékszerre, egy kesztyűre, egy esernyőre: egy kiegészítőre, ami jó, ha van, de remekül megvagyunk nélküle.  Merrill az első valódi, saját ügyfelem, saját íróm volt. Azután, hogy Christian közbenjárásával megkaptam a szerkesztői állást a kiadóban, fél éven keresztül csak ismerkedtem a munkával. Simon, a főnök, vagyis a cég tulajdonosa Marlenét osztotta be mellém mentornak. Őszintén szólva Christiannak jobban örültem volna, benne teljes mértékig megbíztam. Vele egyébként folytattuk a megkezdett viszonyunkat, időnként eljártunk szórakozni, rengeteget szexeltünk, és már az is szóba került, hogy hozzám költözik. Ezt az ötletet egyébként ő vetette fel, de miután közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó egy nős férfi élettársaként létezni, gyorsan visszakozott. Megállapodtunk, amint végre sikerül nyélbe ütnie a válást, azonnal bérelünk egy közös lakást, és úgy élünk majd, mint egy valódi pár, addig viszont lakik, ahol akar. Ennek az lett a vége, hogy maradt, ahol éppen volt: Sebastian lakásában. Egyébként ez kapóra is jött neki, mivel időközben megjelent Sebastian első novelláskötete, amely a vártnál jóval nagyobb erkölcsi és üzleti sikert hozott a kiadó számára. Simon, a főnök az egyik értekezleten meg is jegyezte, hogy talán az lenne a legkifizetődőbb, ha rövidebb-hosszabb időre valamennyi irodalmi szerkesztő összeköltözne az aktuális ügyfelével, azzal az íróval, költővel, akinek a könyvén éppen dolgozik. Ezzel a javaslattal óriási derültségei váltott ki a tárgyalóterem hosszú asztalánál ülő tizenöt-húsz szerkesztőből, de a nevetések megakadtak. a mosolyok lehervadtak, amikor láttuk Simon arcán, nagyon is komolyan gondolja. Szerencsére elhalt a dolog, bár azután, hogy megkaptam Merrillt mint ügyfelet, és megismertem őt, már nem is nagyon bántam volna, ha mégis munkaköri kötelességemmé tennék, hogy össze kell költöznöm vele.

Amikor megismertem Merrillt, vagyis a kiadóban tanoncként eltöltött első fél évem után, még együtt jártunk Christíannal, de nem sokkal később szakítottunk. Egyszerűen és józanul, minden különösebb dráma nélkül. Egyik este két órával a megbeszélt időpont után érkezett hozzám, és amikor megkérdeztem, merre járt, miért nem telefonált legalább, miért hagyta, hogy tűkön üljek és aggódjak, egyszerűen közölte a tényt: találkozott a féleségével. Nem baj. Nincs ebben semmi, gondoltam. Azt az éjszakát ugyanúgy töltöttük, mint a korábbiak többségét: vacsora, beszélgetés az irodalomról, művészetekről, borozgatás, fergeteges szex. Hajnaltájt Christian szokása szerint felkelt és hazament, vagyis átment Sebastian lakásába, hogy átöltözzön, rendbe hozza magát. A következő héten még háromszor összefutott a feleségével, majd nem sokkal ezután, egy vasárnap este elém állt, és higgadtan közölte: hagyjuk abba, amit csinálunk, mert rájött, valójában még mindig Kathyt, a feleségét szereti. Akkor már ismertem Merrillt; éreztem, hogy mocorog bennem valami... Nem is tudom. Kíváncsiság? Igazság szerint az énem egyik része már meglehetősen unta a Christíannal töltött, csendes estéket, amelyek csúcspontja a szex volt – ami ugyan még mindig élvezetes volt, de már kezdtek a megszokás jelei mutatkozni. Christian tehát kilépett az életemből mint szerető de megmaradt barátnak és kollégának. Egyelőre nem költözött vissza a feleségéhez, de egyre sűrűbben találkoztak. Részleteket sosem mesélt, nem is igen hallgattam volna végig, nem vágytam rá, de gyanítottam, egyelőre csupán annyi történt, hogy Kathy a helyembe lépett. Nem érdekelt, hiszen ott volt nekem Merrill, aki több tekintetben is komoly kihívást jelentett a számomra. Úgy is mint irodalmi szerkesztő, és úgy is mint nő. Merrill tipikus playboy volt. Csinos, kifejezetten szép arcú srác, még jóval innen a harmincon. Kisportolt, napbarnított, homokszőke, zöld szemű. Az apjának köszönhetően nem voltak anyagi gondjai, tulajdonképpen az írással való foglalatoskodást is csupán hobbinak tekintette. Ahhoz képest viszont elég jól csinálta. Mivel Simontól az első komoly ügyfél mellé fizetésemelést is kaptam, az első dolgom az volt, hogy kiköltözzek abból a lakásból, amelyben Christiannal találkozgattam. Egy házat béreltem ki. Tipikus, szerény, hátsó udvaros, kertvárosi épület volt. Tényleg semmi különös, nem is volt nagy: a földszinten konyha, nappali, fürdőszoba, az emeleten két

hálószoba és még egy fürdőszoba; de nekem tökéletesen megfelelt. Valójában három dolog miatt szerettem bele: elámultam a földszinti nappali fazettás ablakán, megtetszett az ablak előtt álló hatalmas, kopott, sötétbarna bőrfotel meg az ablak túlsó oldalán zöldellő fenyő. Amikor az ingatlanos körbevezetett a házban, erről a fenyőről meg az ablakról a régi házunk jutott eszembe, ahol a borzalom előtt laktunk a szüleimmel, amikor pedig arra a bőrbevonatú monstrumra néztem, rögtön arra gondoltam, hogy ez amolyan... vagány irodalmárfotel. Elképzeltem magam, amint ott üldögélek benne, kéziratokat olvasgatok, halk dzsesszmuzsika szól a háttérben, a kis asztalkán, elegáns porceláncsészében forró, bergamottos tea illatozik... Szép kép volt, rögtön ki is vettem a házat Miután beköltöztem, az első néhány csendes estét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam átgondolni, hol tartok, és hová jutottam, meg mi mindent is szeretnék még csinálni az életemben. Megállapítottam, hogy tulajdonképpen nem teljesítek rosszul: túléltem azt a szörnyűséget. és miközben elvégeztem a főiskolát, sikerült újra felépítenem magam. Ebben persze komoly szerepe volt dr. Kleinnek, a pszichiáteremnek is, de a munka oroszlánrészét én végeztem. Sikerült állást találnom, és képes vagyok megállni a saját lábamon. Ez azért szép teljesítmény, nem? Hogy mit akarok még tenni? Jó szerkesztővé válni, egyre jobbá. Nem utolsósorban pedig idővel megjelentetni a saját írásaimat. Meg persze valóra váltani az álmaimat! Azokat az eszeveszettségeket, melyekről mindig is álmodoztam! Meg persze családot alapítani. Meg persze az utolsó cseppjéig kiélvezni az életet! Ahogy ott üldögéltem a nagy, mélybarna bőrfotelben. a beköltözésem utáni nyugalmas estéken, az egyik percben úgy éreztem, lassan és hűvösen csordogál a vér az ereimben – olyan lassan és hűvösen, amilyen az életem lesz a következő pillanatban azonban hirtelen felforrósodott bennem, majd szétfeszítette a testem. Ezekben a percekben valami örült izgalom és tettvágy vett rajiam erőt: a legszívesebben nekifutottam volna a világnak, hogy azonnal felfaljam az egészet. Nos, igen. A nyugodt Izabellnek és a kalandvágyó Izabellnek is megvoltak a maga vágyai. Kíváncsian vártam, melyikük kívánsága teljesül először.

 Egy nap aztán a kalandvágyó Izabell réges-régi álma teljesült. Az események felidézésétől még most is felgyorsul a szívverésem, és feltámad bennem a vágy, A nap tökéletesen ártatlanul kezdődött. Merrill, akivel már vagy egy hónapja szerkesztőként működtem, beugrott, hogy meglátogasson. Nagyon közvetlen viszony alakult ki köztünk. De addig a napig kizárólag barátként, legfeljebb ügyfélként gondoltam rá. Mint később kiderült, benne mélyebb érzések is feltámadtak irántam. Nem tudtam, de ő több meglepetést is tartogatott a számomra. Először is, egy hófehér Corvette-tel érkezett, amit az előző nap vásárolt. A kezében egy csokor sárga rózsát szorongatott, mert tudta, hogy az a kedvencem. Amióta az eszemet tudom, szerettem volna beülni egy Corvette volánja mögé, és vezetni egy kört. Egy ilyen kocsival az ember magára vonja mások figyelmét, márpedig azt nagyon élvezem. Merrill tudott erről a vágyamról, mivel gyakran beszélgettünk róla, hogy milyen izgalmas lenne annyi lóerőnek parancsolni. A legtitkosabb álmom mégis azt volt, hogy egyszer szeretkezem valakivel egy Corvette-ben, no meg rajta. Hogy miért? Magam sem tudom a választ. Arra vágytam, hogy meztelenül feküdjek a csodajármű motorháztetőjén, miközben a nap forró sugarai táncot járnak csupasz bőrömön. Hogy érezzem a tükörsima, kemény test érintését a meztelen fenekemen. Hogy érezzem, amint a testem átveszi a mély hangon doromboló motor keltette vibrációt. Addig a napig csupán elérhetetlen ábrándnak tűnt, amelyről bizonyosan tudtam, hogy úgysem következhet be. Fel sem ötlött bennem, hogy végül Merrill lesz az, aki valóra váltja ezt a csiklandósan erotikus álmot. Fantasztikusan szép időt fogtunk ki aznap. A nap melegen sütött, egyetlen felhő sem úszott a türkiz égen, mégsem izzott az a pokoli forróság, amikor az ember csak liheg és verejtékezik reggeltől estig. Megemlítettem Merrillnek, hogy nemrégiben vásároltam egy új fényképezőgépet, és nem ártana bejáratni a masinát. Felvetettem neki, hogy készíthetnénk néhány felvételt úgy, hogy meg legyen örökítve az új autó, meg persze én is. Nem kellett sokáig biztatni, azonnal felcsillant a szeme. Villámgyorsan átöltöztem. Felkaptam a vadonatúj, sárga bikinimet, ami jóformán alig takart valamit a testemből, magamra

rántottam egy sortot és egy pólót. Felmarkoltuk a fényképezőgépet, és az ajtó felé lódultunk. A szívem hevesen vert a gondolattól, hogy néhány pillanat múlva egy olyan csodás masina kormánya mögött ülhetek. Kirántottam a kulcsokat Merrill farzsebéből, és elsiklottam mellette. Meg sem álltam a vezetőülésig. Begyújtottam a motort, hátramenetbe kapcsoltam, és csikorgó gumikkal kifaroltam az utcára. Merrill utánam futott, és beugrott mellém. A szél bevágott, és szétfújta a hajunkat, és amikor végre elértük a célunkat, Merrill odanyúlt, és gyengéden kisimította a hajamat az arcomból. A figyelmessége arról árulkodott, hogy valóban odafigyel rám. Ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem, hogy a barátságnál több is van köztünk. Tudtam, hogy hamarosan már nemcsak munkatársak és barátok, hanem szeretők is leszünk. Nekivágtunk az útnak, átmentünk Jersey-be, és tovább, egyre tovább. Végül egy elhagyatottabb helyen, egy kis erdő mélyén álltunk meg, ahol néhány provokatív felvételt akartam készíttetni magamról. Rábukkantunk egy fákkal körülzárt kis tisztásra, ahol leparkoltam a Corvette-et. Már attól felpörögtem, hogy a bámulatos fenevad gázpedáljára tettem a lábamat. Merrill alig hitt a szemének, amikor egyetlen mozdulattal lerántottam magamról a pólómat, hiszen addig a pillanatig még nem látott bikiniben. A vékonyka ruhadarab alig takart valamit a mellemből, és természetesen a fenekem csupaszon villogott Merrill orra előtt. Nem csoda, ha elakadt a szava. Nem sokáig tudta türtőztetni magát. Hevesen átölelt, magához rántott, és forrón szájon csókolt. Addigra már annyira begerjedtem, hogy hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Becsúsztatta a kezét a bikinialsóba, és óvatosan keresgélő ujjai hamarosan rátaláltak nedvesen várakozó forróságomra. Hallottam, amint felgyorsul a légzése attól, hogy máris készségesen várom. Egy idő után azonban szelíden rámosolyogtam, és eltoltam magamtól a kezét. Azt akartam, hogy először csináljunk néhány felvételt, aztán utána még rengeteg időnk marad egyéb játékokra. Különféle pózokba vágtam magam a kocsiban és rajta is. Szétvetett végtagokkal hevertem a motorháztetőn, mialatt Merrill szorgalmasan kattogtatott, és alkalmanként egészen ráközelített a testem bizonyos pontjaira. Ráhasaltam a kocsi hátuljára, így pompás kilátás nyílt csupasz hátsó felemre. Időről időre „merő vétlenségből” mélyen behajoltam, ettől

tökéletesen feltárult előtte a lábam köze. A mellbimbóim olyan keményen ágaskodtak, hogy szinte kiszúrták a fiú szemét. Minden egyes trükköm azt célozta, hogy még forróbbá tegyem a hangulatot. Még izgalmasabbá tette a játékot az, hogy a közeli ösvényen jöttek- mentek a sétálók. Bármelyik pillanatban felbukkanhatott volna valaki a bokrok közül. Szorulhatott belém némi magamutogató hajlam, mert a veszély csak fokozta a gerjedelmemet. Az egyik kedvenc időtöltésem a szabad ég alatt történő szeretkezés, ahol mások rajtakaphatnak vagy kileshetnek. így ez a forgatókönyv egyszerűen tökéletes volt számomra! Szerettem volna készíteni még néhány felvételt. Odaszóltam Merrillnek, hogy engedje szabadon a fantáziáját, és bátran csináljon, amit akar. Erre javasolta, hogy vegyem le a bikinifelsőmet. Ez volt az első alkalom, hogy szabadon megpillanthatta a mellemet. Szemmel láthatóan igencsak elégedettnek tűnt a látvánnyal, mert jól észrevehetően dudorodott a rövidnadrágja eleje. A mellbimbóim mereven álltak, mert roppantul izgatott az, hogy bámulják. Engedelmesen felvettem a fiú által mondott testhelyzeteket. Miközben magyarázta, hogy mit akar, és alkalmanként megfogta a kezemet, néhányszor végigsimított csupasz mellemen. Az érintése nyomán kéjes hullámok áramlottak végig a testemen. Azt hittem, ott rögtön elélvezek! Addigra már annyira kívántam a farkát, hogy szinte fájt. A testem mélyén valósággal izzottam. Képtelen voltam megállni, az ujjaimmal játszani kezdtem a mellbimbóimmal, és néhányszor finoman végigsimítottam a combjaim között. Mire kifogytam a pózokból, teljesen meztelen voltam, és számos pózban meglovagoltam a Corvette-et. Merrill szerszáma olyan meredten ágaskodott, hogy biztosra vettem, azon a napon teljesülnek a vágyaim. A fiú látta rajtam, hogy majd szétvet a vágy, hogy magamban érezzem lüktető keménységét. De volt annyira gyakorlott, hogy tudja, ha tovább húzza ezt a különös előjátékot, az még különlegesebbé teszi az élményt. Mivel tisztában volt azzal, hogy motortérbe szorított ménes dübörgése hallatán jobban begerjedek, mint bármi mástól, felvetette az ötletet, hogy hajtsunk tovább, és menet közben együnk valamit. A nap melegen sütött, és fantasztikus erővel áradt a zene a hangszórókból. Bezárkóztam a saját kis világomba, miközben vagy száznyolcvannal száguldottunk az országúton. Egészen elvarázsolt a

dolog. A felhők fölött lebegtem, amíg Merrill vissza nem rángatott a földre azzal, hogy forró, nedves csókokat nyomott a combomra. Megláttunk egy kis patakot, aztán nem sokkal arrébb egy keskeny földutat. Ráfordultunk a földútra, és néhány perc elteltével már a patak partján üldögéltünk. Merrill előásott a kocsi csomagtartójából egy piknikkosarat. Ez a fiú mindenre gondolt! Belefogtunk egy romantikus ebédbe. A kosár egyéb finomságok mellett egy üveg remek fehérbort is tartalmazott. Desszertként málnaszósszal leöntött epret ettünk. Mielőtt bekaptuk volna az egyes szemeket, játékosan végigsimítottuk vele a másik testét. Aztán hosszan sétáltunk a puha füvön. Merrill gyengéd érintései sóvár simogatásokká váltak, amikor a karjába vett, és lefektetett a fűre. Levette rólam a bikinit, majd tetőtől talpig elborított édes csókjaival. Az ajkaimnál kezdte, és lassan, megfontoltan haladt lefelé. Egy cseppet sem kapkodott. Puha, de erős keze biztonságérzetet adott. Tökéletes kényelemben éreztem magam, és készen álltam arra, hogy Merrill kedvére tegyek. Levettem róla a rövidnadrágját, és alaposan kedvemet leltem fantasztikus, kisportolt testében. Végigfuttattam a kezemet a kockás hasa bőrén, aztán lejjebb, és végigsimítottam a keménységén. Magamban akartam tudni azt a finom szerszámot. De először azt akartam, hogy a testemben érezzem a nyelvét. Finoman elkezdtem lefelé tolni a fejét, és a combjaim közé irányítottam. Merrill habozás nélkül végigcsókolta a combom belső részét, mialatt az ujjaival finoman dédelgette a csiklómat, Egymás után több orgazmust is átéltem. Néhány pillanatra szinte elveszítettem az eszméletemet, olyan fantasztikus érzésben volt részem. Merrill halkan megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Azt feleltem, hogy nem csak egyszerűen jó l vagyok, hanem egyenesen a mennyekben járok! Megkértem, hogy forgassa meg bennem a nyelvét. A srác rám mosolygott, és engedelmeskedett. Amikor megéreztem, hogy a nyelve besiklik a testem legérzékenyebb nyílásán, belemarkoltam a tarkójába, és teljes erőmből húztam, hogy minél mélyebbre hatoljon. Fantasztikus érzés volt! Beigazolódott, amit addig csak sejtettem, hogy ez a fiú egyszerűen tökéletes szerető! Sosem gondoltam volna, hogy a szex ilyen varázslatos is lehet! Miután Merrill ilyen kábulatos élményekben részesített, viszonozni

akartam a szívességet. A hátára gördítettem, és aprólékosan, centiről centire végigcsókoltam izmos testét a telt ajkaitól kezdve a mellbimbóin keresztül a hasa irányába. Végül elérkeztem fantasztikusan meredező farkához. Először csak a nyelvem hegyével izgattam. Incselkedtem vele, hogy minél jobban elnyújtsam az előjátékot. Apró nyelvcsapásokkal körbenyaldostam a makkját, majd lassan végighaladtam a remek hímtag teljes hosszán. Lesiklattam a nyelvemet a golyóihoz, és felváltva a számba vettem a keményen feszülő, érzékeny szilvaszemeket. Nyögdécselve megkért, hogy vegyem a számba. Mivel jómagam is úgy gondoltam, hogy ennek legfőbb ideje, sóváran engedelmeskedtem. Először a farka hegyére tapasztottam nedves ajkaimat, majd kissé megnyitottam a számat, és lassan leengedtem a fejemet. Olyan hatalmas volt a farka, hogy nem tudtam teljesen tövig benyelni, de azért megtettem minden tőlem telhetőt. Merrill így is elégedett lehetett, legalábbis hangos nyögdécselése és lihegése arra utalt, hogy tetszik neki a dolog. Fel- le bólogattam a fejemmel, miközben összeszorítottam az ajkaimat. Felpillantottam, és a tekintete mindent elárult. Ugyanolyan őrülten kívánt engem, mint én őt. Képtelen voltam tovább várni, abban a pillanatban magamban akartam érezni a számban tartott, lüktető hímtagot. Még egy csókot nyomtam a farkára, majd egyetlen mozdulattal átvetettem fölötte a lábamat, és meglovagoltam. Előre-hátra mozgattam a csípőmet, így a farkához simogattam a lábam közét. Aztán lenyúltam, beigazítottam a szerszámát a kellő helyre, és néhány pillanattal később eggyé vált a testünk. Egy teremtménnyé lettünk, egy nyögdécselő, vonagló teremtménnyé, amelyet szinte szétfeszített a testi vágy. A testem forró barlangja magába zárta, összeszorította és nem engedte el Merrill farkát. En még életemben nem lovagoltam akkorát, mint ott, a tengerpart homokján! Ő is besegített. Erős tenyerével belemarkolt a fenekembe, és fel- le mozgatott, miközben az a pompás hímvessző ki-be siklott a testem kényes, érzékeny bejáratán. Hol függőleges helyzetbe toltam magam, hol teljesen ráborultam Merrillre. Amikor eltávolodtam tőle, és hátratámaszkodtam a kezemre, ő felnyúlt, és finoman kezelésbe vette a mellbimbóimat. Amikor ráfeküdtem, forró csókokkal és apró harapásokkal árasztotta el a számat, a fülemet és a nyakamat. Mivel én kerültem felülre, én szabályozhattam, milyen mélyre és milyen gyakorisággal merüljön belém. Néhány perces szenvedélyes

ficánkolás után úgy döntöttem, hogy lassítok egy kicsit a vad vágtán. Az oldalunkra fordultunk, és szemtől szembe feküdtünk egymással, úgy, hogy egyetlen pillanatra sem szakadt meg a kettőnk között lévő, fantasztikus kapcsolat. Egymásba kapaszkodtunk, és Merrill finoman ki-be járatta bennem bámulatos farkát. Tudtam, hogy valami különleges dolog születik kettőnk között. Nem csupán egymás testére vágytunk, hanem annál jóval többre. Időközben bealkonyodott, hűvös szellő támadt. Szorosan bújtunk egymáshoz, miközben mindketten közeledtünk a végső pillanat felé. Aztán néhány erőteljes döfést követően Merrill kielégült, és a testem mélyébe ürítette a magját. Az érzéstől én is feljutottam a csúcsra, és erőteljes, görcsös vonaglások közepette elélveztem. Miután mindketten elcsitultunk, némán, moccanás nélkül hevertünk egymás karjában. Azonban a nap még nem ért véget, és én is tartogattam némi meglepetést. Miután egy hosszú autókázást követően visszaértünk a házamhoz, továbbra is vágytam arra, hogy teljesüljön az egyik legdédelgetettebb álmom. Beálltam a kocsival a hátsó udvarba, ahol jókora fák sorakoznak és takartak el minket a kíváncsi szeme elől. Addigra a bugyim rég eltűnt, és csupasz fenekem a bőrüléshez tapadt. Olyan csodásnak és puhának éreztem a bőrömhöz simuló finom bőrt, hogy hirtelen nem tudtam, vajon ébren vagyok–e, vagy álmodom. Azonban nem álom volt, hanem nagyon is a valóság. Merrill egyetlen pillanatra sem szakította el a szemét – és a kezét – a testemtől. A farka keményen ágaskodott, csupán az érintésemre várt. Egyetlen mozdulattal letépte rólam a felsőmet, és nekiesett a mellemnek. Ezúttal keményen, férfiasán szopogatta, szívta és nyalogatta a mellbimbóimat. A keze bejárta a testem minden egyes szegletét, aztán a tapogató-keresgélő ujjakat hamarosan felváltotta izzó, nedves ajka és a forró nyelve. A napi események után mindössze ennyi előjátékra volt szükségem. Kiugrottam a kocsiból, és megkerültem. A nyitott ajtónál álltam, és némi tanakodás után megállapodtunk abban, hogy Merrill ott marad, ahol van, az anyósülésen, én pedig ismét meglovagolom. Egyetlen szempillantás alatt rajta termettem, majd újabb pillanat múlva a káprázatosán kemény, forró farka ismét a testem mélyén lüktetett. A CD- lejátszóban felcsendült egy dal, ami remekül illett volna akár egy pornófilmbe is. Szeretkezés

közben hangosan felnevettünk. Hamarosan rájöttünk, hogy az emberek miért nem szeretkeznek Corvette-ben. Kevés a hely egy kiadós bujálkodáshoz. Úgy döntöttünk, hogy nagyobb helyre van szükségünk. Egyetlen pillantást vetettem a motorháztető felé, ebből Merrill azonnal megértette, hogy mit szeretnék. Felültetett a meleg, tükörsima fémre, és ismét belém hatolt. Aztán megtámaszkodott a karosszérián, és erőteljes döfésekkel a magáévá tett. A testünket elborította a verejték, és minden heves mozdulatnál összetapadt a testünk. Ahogy félig feküdtem, félig ültem, és fenékig kiélveztem a gyönyört, magam elé képzeltem, hogy milyen káprázatos, ingerlő látványt nyújthatunk. Két gyönyörű, anyaszült meztelen emberi test, amint egy méregdrága szuperkocsin szeretkezik! Végül valóra vált egy régi álmom! Ennyi gyönyör túl soknak bizonyult. Nem bírtam tovább. Hanyatt vetettem magam, hogy a Corvette karosszériája minél nagyobb felületen érintkezzen a bőrömmel, és kéjes vonaglások közepette, hangos sikolyok kíséretében elborított az orgazmus semmi máshoz nem fogható érzése. Merrill is eljutott arra a pontra, ahonnan nincs visszatérés, és görcsösen hullámzó hüvelyem mélyébe lövellte a golyói tartalmát. Annyit tudtam csinálni, hogy reszketve, elnyúlva feküdtem a kocsi elején, és bágyadtan mosolyogtam fel rá. A szélvédő tele lett ujj- és tenyérlenyomattal. A motorháztető nedvesen csillogott a testünkről lecsepegő verejtéktől. A Corvette fantasztikus afrodiziákumnak bizonyult! Semmi sem hatott rám annyira, mint ez a káprázatos autó és ez a remek férfi. Magamban mulatva állapítottam üteg, hogy ez a drága kocsi az utolsó pennyk megéri az árát.

Hatodik fejezet

A HÍR – Szia, Marlene! – Késtél! – emlékeztetett Marlene, de hiányzott a hangjából a szemrehányás. Mosolyogva felém nyújtott egy hosszú papírpoharat. – Megvettem a lattédat, hogy ne kelljen sorba állnod. Leülünk egy kicsit, mielőtt bemegyünk? – Persze! Köszönöm! – Átvettem Marlenétől a poharat, és egymás mellett lépkedtünk a kis parkig. Tulajdonképpen nem is park volt, csak pár sor sövény és bokor, melyek a közvetlen közelében magasodó, csupa üveg és acél irodaház között elhelyezkedő, kosárlabdapálya méretű, díszkővel burkolt kis terecskén felállított padok mögött zöldelltek, de közel és távol ez volt az egyetlen hely, aminek legalább némi köze volt a természethez. Leültünk az egyik padra. Marlene rám nézett. – Történt valami? – kérdezte gyanakvóan összehúzott szemmel. – Á! – legyintettem. – Csak egy srác... A metrón előadta, mekkora Casanova, hogyan hódított meg egy kínai lányt. – És? Felsóhajtottam. – Mintha egy pornóhangoskönyvet hallgattam volna. Nem szeretem az ilyesmit, pláne éhgyomorra. – Felnevettem. – De hát mindegy, nem ez a legrosszabb a mai napban. – Nem? – kérdezte Marlene. Ezért imádtam őt a legjobban. Mindig kérdezett. Mindig figyelt. Végighallgatott, és érdeklődött a dolgaim iránt. – Mi van még? – Á, semmi különös, de azt hiszem, keresek egy új lakást. – Belekortyoltam a lattémba. – Talán egy házat. – Olyat, mint a bőrfoteles volt? – kérdezte Marlene. – Olyat többet sosem találok – ráztam meg a fejem szomorúan. – Kár, hogy leégett... – Hát, ez tényleg nagy kár. – Viszont szerencse, hogy neked nem esett bajod.

– Nem is voltam otthon, amikor történt. – Mi is volt a gond? Elektromos zárlat, igaz? – Igen – bólintottam. – Szörnyen ócskák voltak a vezetékek. A tulajdonosnak már rég ki kellett volna cseréltetnie őket. – Mennyi ideig is laktál ott? Számolgatni kezdtem. – Akkor költöztem be, amikor megkaptam Merrillt... Annak már két és fél éve, vagyis... Egy éve lakom a banyánál... Akkor másfél évig. – Szép hely volt. – Szép, de tudod, mit sajnálok a legjobban? Azt a fotelt! Ha azt sikerült volna kimenteni valahogy...! – És most? Már nem bírod a vénasszonyt? Legyintettem. – Nem is ez a fő gond. Inkább... – Megvontam a váltam. – Nem tudom. Abban a bőrfoteles házban jól éreztem magam. Ott tudtam... írni. Valahogy maguktól jöttek a gondolatok. De itt? – Megráztam a fejem. – Az elmúlt egy évben egyetlen sort sem írtam. Egyet sem! Érted? Pedig, ha tartani akarom magam az ütemtervhez, jövőre már meg kellene jelennie az első kötetemnek. – Benjamin sztorijával hogy állsz? – kérdezte Marlene. A kiadóban mindenki, még Simon, a főnök is tudta, hogy írok; mindenki tudta, hogy készül az első novelláskötetem, viszont Benjamin történetét eddig még csak Marlene-nek mutattam meg. Helyesbítek: neki sem mutattam meg a már elkészült részt, csak röviden elmeséltem a sztorit. Illetve nem is meséltem el, csak annyit árultam el, hogy a főszereplője egy szellemi fogyatékos fiú, aki valamilyen borzalmas módon kiírja magát az életből. – Azzal? Sehogy! Azzal se, a többivel se. Egyikkel se! – Ismét ittam a lattéból. – Néha olyan érzésem van, hogy ez a lakás... Valahogy megnyomorít. Mintha gúzsba kötnék a falak a gondolataimat. – A falak vagy az öregasszony? – Esther? Hát, már a hangjától kiráz a hideg. Az a rekedtes, mély, már- már férfias, öreges, de mégis erős hang... Brrr! – Megrázkódtam. – Es tudod, mi a legrosszabb? Naponta három- négy alkalommal benéz hozzám. Egyszer reggel, aztán párszor este is, miután hazaérek. – Pedig az elején ez a hely is tetszett – mondta Marlene. – Hát persze hogy tetszett, mert... – Felé fordultam, és amióta

találkoztunk, először pillantottam rá. A szeme vörös volt, alattuk mély karikák sötétlettek. Az arca meg felpüffedt. – Marlene! Történt valami? Hosszan a szemembe nézett, és sírva fakadt. Elővett a táskájából egy papír zsebkendőt, gyorsan megtörölte a szemét és az orrát. – Ezek szerint nem nézted meg a mailjeidet – mondta. – A metrón ránéztem a saját címemre, de... Mi történt? – A kiadós címedet nem, igaz? – kérdezte. – Azt tényleg nem. Bent szoktam, az irodában. Mi a baj? – Sebastian... Meghalt! – válaszolta halkan Marlene, és hangosan felzokogott. – Sebastian? – Megdöbbentem. – Úgy érted, hogy a mi Sebastianunk? Az író, akivel Christian foglalkozik? Akinél Christian lakik? Mert Christian azóta is Sebastiannál lakott, hogy szakítottunk. Egy darabig úgy tűnt, visszaköltözik a feleségéhez, de végül nem jól alakult a dolog; már el is váltak egymástól. Christian gondolkodott, hogy keres magának egy másik lakást, de egyre nagyobb volt az érdeklődés Sebastian és a könyve iránt, ezért mindenki – főként Simon – úgy látta jónak, hogy a szerkesztő egy darabig még az írónál lakik. Christian tiltakozott, mire Simon közölte, a cég állja a lakással kapcsolatos valamennyi költséget. Ennek az ajánlatnak nem lehetett ellenállni. Mindenki azt várta, Sebastian könyve fél, maximum egy éven belül elkészül, de nem így lett. Valami történhetett Sebastiannal, szinte leblokkolt; Christian mondta is, hogy az anyagban, amit úgy–ahogy összeállított, talán egy novella van, ami érdekes, a többi hasznavehetetlen szemét. Christian mindenesetre ott maradt a lakásban, és vele együtt mindenki azt várta, hogy végre elkészüljön a következő nagy mű. Ami most már sosem készül el. – Sebastian... meghalt? – suttogtam összeszoruló torokkal. – Mikor? Hogyan? – A részleteket nem tudom – felelte Marlene a könnyeit nyeldesve és hangosan szipogva. – Christian küldte az e- mailt. Már Simon is tudja. Egyelőre csak annyi biztos, hogy tegnap este, amikor Christian hazament. .. Sebastian már nem élt. Christian a lakásban talált rá. – De hát... Mi történt? Beteg volt? Rosszul lett? – Egyáltalán nem értettem a dolgot. – Nem lehetett beteg! Hiszen majd kicsattant az egészségtől! Vagy esetleg... – A rémületes kép úgy szúrt bele az elmémbe, mint valami hegyes jégcsap. – Megölték? Ki akarták rabolni?

Betörtek hozzá? Marlene csak a fejét ingatta. – Nem tudom. Semmit sem tudok. Christian csak annyit közölt a mailjében, hogy Sebastian meghalt. Kész. Ennyi. Felpattantam a pádról. – Gyere! Azonnal be kell mennünk! Marlene könnyes szemmel nézett fel rám. – Gyere már! – kiáltott rá. – Vagy te nem vagy kíváncsi? Nem akarod tudni, mi történt? Mély, akadozó lélegzetet vett. – Nem mindegy? A lényegen már semmi sem változtat. .. Nem igazán értettem Marlene heves reakcióját. Sebastiant valamennyien ismertük a kiadóban, de Christianon kívül senki sem került vele közelebbi, baráti kapcsolatba. Most hirtelen elbizonytalanodtam, és hitetlenkedve Marlenét bámultam. Félrefordította a fejét, a pad mögötti bokrokat bámulta, de kétlem, hogy látta volna őket. Lehet, hogy Marlene és Sebastian...? Hogy volt köztük valami? Így érthető lenne, hogy Marlenét miért viseli meg ennyire a hír. – Gyere, Marlene! – Lehajoltam, megfogtam Marlene kezét. – Gyere. Odabent okosabbak leszünk. Odabent jobb lesz... *** Tévedtem. Nem lettünk okosabbak odabent. Az irodában természetesen már mindenki tudott a tragédiáról, de senki sem ismerte a részleteit. Senki, csak Christian, ö azonban csak délelőtt tizenegy körül futott be feldúlt állapotban, karikás szemén látszott, hogy semmit nem aludt az éjszaka. Azonnal körbevettük, faggatni kezdtük, de feltartotta a kezét, és egyenesen bevonult Simon szobájába. Jó fél órát volt odabent, majd Simonnal együtt jött ki. Simon átfogta Christian vállát, végignézett rajtunk, akik ott álltunk az ajtó közelében, hírekre várva. A kiadó – legalábbis az irodalmi részleg – valamennyi munkatársa ott toporgott. – Mindenki tudja, mi történt – mondta Simon. – Tisztában vagyok vele, hogy mindenki szeretné megismerni a részleteket. Erre nincs mód. Mindenkit megkérek, ne faggassátok Christiant. Megtiltottam neki, hogy

bárkinek bármit elmondjon. Az ügy hivatalos vizsgálata lezárult, de Sebastian családjának kérésére a rendőrség és az érintett szervek semmiféle információt nem adnak ki a médiának. Én is ehhez szeretném tartani magam. A család miatt, Sebastian emléke miatt. Mellesleg, a kiadó érdekei is ezt kívánják. Tehát: hagyjátok békén Christiant. – Azzal rácsapott Christian vállára, majd visszavonult a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Christian végignézett rajtunk. – Hallottátok... – Nyelt egyet. – Ne haragudjatok. – Azzal fogta magát, és kisietett a teremből.  Egész nap kerestem az alkalmat, hogy beszélhessek Christiannal. Biztos voltam benne, ha másnak nem is, nekem biztosan elárul majd valamit. Hiszen közel álltunk egymáshoz. Szeretők voltunk. Órákat töltött Simon szobájában, azután ebédelni ment, így csak délután fél öt táján sikerült elcsípnem őt. A kis teaszobában ült, az asztalra könyökölt, mindkét tenyerét a fülére szorította – mintha ki akarná zárni a külvilágot a tudatából. Leültem vele szemben. – Christian... Lassan felnézett. – Izabell... – motyogta. Könnyes volt a szeme, a szája pedig remegett. – Ha azért jöttél, hogy Sebastiannal kapcsolatban kérdezősködj... Ne haragudj, neked se mondhatok semmit. Láttam rajta, neki okoznék fájdalmat, ha mégis feltenném a kérdéseimet. Előrenyúltam, megérintettem a kezét. – Christian... Mondd, van hol laknod? Gondolom, oda nem akarsz visszamenni. Megrázta a fejét. – Valóban nem. Már beszéltem a feleségemmel... Vagyis a volt feleségemmel. Azt mondta, pár napig meghúzhatom magam nála, közben biztos találok valami lakást. És akkor hirtelen, magam sem tudom, miért, feltettem Christiannak a kérdést:

– Mondd, boldogulni fogsz a munkáddal? Úgy értem, Sebastian írásaival. Úgy értem... – Nyeltem egyet, és megpróbáltam eltitkolni az izgalmat, ami egyre erősebbé fokozódott bennem. – Úgy értem, amíg nála laktál, bizonyára közel kerültetek egymáshoz, és... – Éreztem, hogy túlléptem egy határvonalon; már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot. Christian értetlenül, már- már döbbenten nézett rám. Felemeltem a kezem. – Ne haragudj, Christian. Tényleg nem tudom, miért kérdeztem, csak éppen... Ne haragudj. – Semmi baj, Izabell, semmi baj! Sőt! – Felállt, járkálni kezdett, odalépett a kis konyhapulton álló vízmelegítőhöz. – Igazság szerint nagyon jól tetted, hogy ezt megkérdezted. Tényleg nem tudnék Sebastian anyagával foglalkozni. Legalábbis egyelőre nem. – Vagy egy percig lehajtott fejjel piszkálgatta a vízmelegítő oldalát, aztán hirtelen rám nézett. – Megyek, és szólok Simonnak, hogy vegye el tőlem a munkát, és ossza ki rád! – Christian, tényleg nem szeretném, ha... – kezdtem. Szomorkásán elmosolyodott. – Értelek, Izabell. Te rendes lány vagy, és jó ember. És... – Megcsóválta a fejét. – Okos is vagy. Ez valóban a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy lépj. Hogy a Merrillek, a voltaképpen jelentéktelen kis írócskák után végre egy komoly, tehetséges íróval foglalkozz. Még ha az illető már nem is él. – Christian, én... – próbálkoztam újra. – Szólok Simonnak. Ez most így lesz a legjobb. Neked is, mert ez szakmai előrelépést jelenthet, és nekem is, mert... – Mély lélegzetet vett, azután lassan kifújta a levegőt. – Mert most tényleg nem lennék képes azokkal az anyagokkal foglalkozni.

Hetedik fejezet

CORIE 2015. június 20-21.

Az

elmúlt tíz nap során végig olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor a szüleim a bátyámmal együtt elvittek a vidámparkba, és felültettek arra a hullámvasútra. Ami az ellipszis alakú sínen halad körbe-körbe, aztán a kanyarban ránt egy nagyot az emberen, felgyorsul, a sín közepéig lelassul, aztán ismét rántás, ismét gyorsulás... De nem baj, túl vagyok az egészen, és azt hiszem, teljes a siker! Nos, azon a napon, ami úgy kezdődött, hogy a számomra még mindig ismeretlen Shaq – aki állítólag a cégnél dolgozik, de hiába kérdezősködtem utána, senki sem ismeri – a metrón előadta a sikamlós kis kalandját a kínai csajjal; azon a napon, ami úgy folytatódott, hogy a kávézó felé menet egy csomó minden átszaladt az agyamon – a velem régebben és a közelmúltban történt dolgok közül –, azon a napon, amikor Marlene elsírta magát a pádon, és közölte, hogy Sebastian meghalt... Szóval, azon a bizonyos, tíz nappal korábbi napon Christian bement Simonhoz, és közölte vele, nem képes folytatni a munkát, egyszerűen nem bír tovább dolgozni Sebastian könyvén. Engem javasolt maga helyett, Simon pedig rábólintott a dologra. Ezután megkértem Christiant, adja át az anyagokat. Közölte, gyakorlatilag minden Sebastian lakásán van, ahol ö is lakott; mindent ott hagyott. Javasoltam, menjünk át, hozzuk el a jegyzeteket, a papírokat, esetleg Sebastian laptopját, meg mindent, ami szükséges lehet a munkához. Christian eleinte vonakodott velem tartani, kijelentette, képtelen lenne belépni abba a házba, de végül belátta, nincs más választása. Elmentünk hát Sebastian házához. Simon is velünk tartott, amit meglehetősen furcsálltám. Habár ő a főnökünk, a kiadó tulajdonosa, és kötelessége mindenen rajta tartani a szemét, de azért ilyen mélységig nem szokott foglalkozni a dolgokkal. Gyanítom, őt se hagyta nyugodni a

kíváncsiság, látni akarta azt a helyszínt, ahol Sebastian meghalt. Christiannak remegett a keze, amikor a kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót, és beléptünk a ház kapuján. Körbenéztünk, és már az első pillanatban megtetszett a hely, a különös hangulata, a jellegzetes illata. Sajnos nem bámészkodhattam sokáig, mert Christian és Simon felvonult az emeletre, és nekem is követnem kellett őket. Christian bevezetett bennünket egy kisebb szobába, amiről azt mondta, Sebastian dolgozószobája volt, és itt megtalálunk mindent, amire szükségem lehet. – Amit eddig csináltam az írásaival, a már megszerkesztett egy-két novella ezen van rajta – mondta, és átnyújtott egy rózsaszínű pendrive-ot. Körbenéztem a kis helyiségben. A két laptop mellett rengeteg notesz és füzet hevert szanaszét, és a padlót is beborították a hagyományos írógéppel írt és printerrel kinyomtatott papírlapok kötegei. Iszonyatos káosz uralkodott abban a szobában. – Huh! – nézett körül Simon, azután megcsóválta a fejét. – Hát, nem tudom, mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel. Azt terveztem, legkésőbb szeptemberben megjelenik a könyv. Christiannal együtt döbbenten néztem rá. – Szeptemberben? – Persze – felelte Simon. – Hamarabb még jobb lenne. Mondjuk augusztus elején. Vagy még hamarabb... Összenéztünk Christiannal. – Hiszen akkor két hónap se maradna a munkára! – Egy – mondta Simon. – Ne felejtsük el a korrektúrafordulókat, a tördelést, a nyomdát... – Egy hónap! – kiáltottam fel. – Képtelenség! – Márpedig igyekeznünk kell – mondta Simon. – Szegény Sebastiannal történt, ami történt. A család hiába rendelte el a hírzárlatot, nem adok három napot, és valamelyik firkász úgyis kiszagolja a dolgot. Vagy, ha a részleteket nem is sikerül kiderítenie egyiknek sem, az köztudomású, hogy Sebastian halott. – Először Christianra, majd rám nézett. – Ti is tudjátok, mi a helyzet például a festőkkel. Mázolnak, mázolnak, éheznek, mázolnak. Aztán meghalnak, lezártnak tekinthető az életművük, és hopp! Hirtelen az egekbe szökik a népszerűségük. Meg persze a képeik ára is. Érthető, mire gondolok? De még mennyire, hogy érthető! Simon ki akarta használni a helyzetet. Azt akarta, hogy még abban az időben megjelenjen Sebastian

könyve, amíg közszájon forog az eset. Az ilyesmi mindig hatalmasat dob az eladott példányok számán. Lehet, hogy sokan szerették az élő Sebastian első műveit, de az utolsót biztos jóval többen megvennék. – Egy hónap... Lehetetlen – ingattam a fejem. – Már ahhoz is legalább két hét kell, hogy rendszerezzem ezeket az írásokat, és átvigyem a kiadóba, az irodába. Na jó, egy hét, ha kapok egy kis segítséget. – Christianra néztem, de ő azonnal felemelte a kezét. – Rám ne számíts! Képtelen vagyok rá... – Borzasztóan elsápadt, láthatóan komoly erőfeszítésébe került továbbra is a szobában, a házban tartózkodni. – Simon? – néztem a főnökre. Simon hosszan Christiant nézte, aztán bólintott. – Megértelek, Christian. Persze. O megértette. Mert ő tisztában volt azzal, amivel én nem! Mert neki Christian mindent elmondott Sebastian halálának körülményeiről. De vajon mi történt? Mi lehetett az, ami miatt még Simon is belátó volt? Ami miatt nem kényszerítette Christiant arra, hogy segítsen? Simon felém fordult. – Nézd, Izabell... Szeretném, ha augusztus elejére összeállna az anyag. Neked nem kell mást tenned, csak kutatnod, olvasnod, sorba állítanod az írásokat. Amint kész van egy-egy blokk, a lányok a kiadóban átveszik tőled. Attól fogva már az ő dolguk lesz. – De hát... – Tanácstalanul körbemutattam. – Nem hiszem, hogy boldogulni fogok ezzel! – Szerinted én eddig miért nem fejeztem be? – kérdezte Christian. – De te évek óta foglalkoztál Sebastiannal... – Azért közben mással is! – vágott közbe Christian. – ...nekem viszont alig egy hónapom van a munkára! – folytattam, mintha meg sem hallottam volna a közbeszúrását. Simon az állát vakargatta. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a mutatóujja alatt a borosták percegését. – Nos, ha esetleg beköltöznél a házba... – kezdte. Rám nézett, és elmosolyodott. – Igen! Ez jó ötlet! Költözz ide, Izabell! Nem is kell bejárnod a kiadóba. Itt laksz, itt dolgozol, te osztod be az idődet. Csak erre kell koncentrálnod. Ha gondolod, ki sem kell mozdulnod a házból. Futárral mindennap átküldjük a szükséges holmikat, te pedig elküldöd nekünk a késznek ítélt anyagot.

Meglepődtem. Furcsának találtam az ötletet, de ahogy jobban belegondoltam, egyre inkább megtetszett. – Christian? – kérdeztem. Christian a vállát vonogatta. – Tulajdonképpen... Miért is ne? Én már úgyis kiköltöztem innen. Nem bírok... – Tudjuk, nem bírsz itt maradni – vágott közbe Simon. Felém fordult, és kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. – Nos, Izabell? Vállalod? Természetesen a cég állja a költségeket, és amint végzel a munkával, egy kis jutalomra is számíthatsz. Abban a pillanatban a fejemben a meglepődött, kissé tétova Izabell elé odafurakodott a határozott, vagány Izabell. Az, aki mindig tudja, mit akar, mi a jó neki. – Esetleg... pénzre gondolsz, Simon? – kérdeztem. – Mondjuk pénzre. Mi másra? – Esetleg... Nem lehetne szó arról, hogy... – Hirtelen kiszáradt a torkom. Nyeltem egyet. – Szóval, van ez a novellám, és arra gondoltam, esetleg bekerülhetne a legközelebbi gyűjteményes kötetbe. Simon arca elkomolyodott. – De persze csak akkor, ha nem baj! – tettem hozzá sietve, mert a fejemben vigyorogva hátrahúzódott a vagány Izabell, és magá ra hagyta a szelídet. – Nézd, Izabell... – kezdte Simon, azután körbenézett a kis szobában. Bólogatni kezdett. – Végül is, ha jó az a novella, lehet szó a dologról... – Köszönöm. Simon! Hálásan köszönöm! – kiáltottam boldogan. – Mi lenne, ha már ma este beköltöznék?  Így költöztem be Sebastian házába. Ez tíz napja történt. Tényleg nagyon szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Gyönyörű a ház! Titokban az is megfordult a fejemben, hogy esetleg a munka elvégzése után is itt maradok. Szerintem Sebastian családjának sem lenne kifogása ellene. A szülei akkor sem tiltakoztak, amikor Simon megkérte őket, engedjék meg a beköltözésemet. Talán abba is belemennének, hogy hosszabb időre itt maradjak. Azt hiszem, itt végre megállapodhatok.

Köszönöm, Sebastian! Talán soha sem tudtam volna kikerülni a bolond öregasszony, Esther lakásából, ha veled nem történik az, ami történt. Végtelenül szomorú, hogy elmentél, de utoljára még jót cselekedtél valakivel! Átmentem Sebastian hálószobájába. Rengeteg holmi maradt utána, a szekrények csordultig tömve. Christian szobájában is maradt néhány cucc, de ő ígéretet tett, hogy még ezen a héten elvisz mindent. A konyhában pedig tökéletesen felszerelt, minden van, ami csak kell. Remélem, hogy Christian nem akarja majd magával vinni ezeket a holmikat, mert tányér és edények híján nem tudok majd főzni meg enni. És reménykedem, hogy Christian megszabadít attól sok büzölgö szennyestől amit véletlenül az emeleti fürdőszobában felejtett Örülnék, ha Christian minél hamarabb elhurcolkodna. Amíg itt hevernek a dolgai szerteszéjjel, addig olyan, mintha ő maga is jelen lenne. Pedig itt már semmi szükség rá. Tényleg semmi... hiszen gyakorlatilag megfutamodott. Amíg minden zugban találok valamit, ami Christianra emlékeztet, addig nem vehetem igazán birtokba a házat, és nem vagyok képes teljes figyelmemmel ráhangolódni Sebastianra. Mert erre lesz szükség, ebben biztos vagyok. Eggyé kell válnom vele, máskülönben képtelenség, hogy augusztus elejére végezzek a munkával. *** Amit Simon megígért, az úgy is történik. Minden délelőtt megjelenik a futár, hozza a boltból azt, amit előző nap egy listára felírtam. Semmiért sem kell fizetnem – mindent a kiadó áll. Ma nem sokkal azután, hogy a futárfiú távozott (csinos srác, bár kissé alacsony, és lehetne valamivel izmosabb), végre megérkezett Christian, hogy összepakoljon, és elvigye a cuccait. Úgy óvakodott be a házba, mint ahogy egy katona lép az aknamezőre. Köszönt, felmászott az emeletre, és vagy három perccel később már vissza is jött. Egyetlen kis reklámtáska volt nála, abban pár könyv, apróságok. Egy pulóvert tartott a kezében. – Azt hiszem, csak ennyi az enyém – közölte. – Micsoda? – visítottam fel. – És a szennyeskosár? – Ami abban van, az Sebastiané volt – mondta. – Én mosodába hordtam a dolgaimat.

– De... De én most mihez kezdjek ezzel a sok mindennel? Meglepődött. – Ott a régi szobám, ott alszol, igaz? – Igen. – Talán nem férsz el benne? – De igen, viszont... – Azonkívül csak a kis dolgozószobába kell bejárnod, nem? – De viszont... – Szerintem hordj be mindent Sebastian hálószobájába. A szennyeskosarat is vidd be. – Gonoszkás vigyor jelent meg az arcán. – Ne félj, augusztus végéig nem fog arrébb mászni semmi. – Addig talán tényleg nem... De mi lesz azután? – kérdeztem. – Azután? – Csodálkozó arcot vágott, a szemöldöke majdnem a feje búbjáig emelkedett. – Azután kiköltözöl innen, nem? – De, de, persze, persze. Kiköltözöm. – Nem tartottam jó ötletnek az orrára kötni, hogy azt tervezem, maradok. Valójában semmi köze hozzá. – Egyébként, ha nagyon akarod, írok Sebastian szüleinek. Angliában, Londonban élnek. Megvan az e- mail címük. Megkérhetem őket, küldjenek el valakit Sebastian holmijáért. – Megvonta a vállát. – Persze nem tudom, nekünk ehhez mi közünk lenne. Simon úgy állapodott meg a szülőkkel, hogy augusztus végéig itt maradsz, azután leadjuk a ház kulcsait. Persze, leadjuk – gondoltam mérgesen. Valahogy irritált Christian. Hirtelen nem értettem, mi izgalmasat találtam benne annak idején, hogy lefeküdjek vele, és egy darabig együtt járjunk. Arra gondoltam, Sebastian másképp viselkedne. Ő biztos megértőbb lenne, talán kitalálná a gondolataimat. Dühített Christian flegmasága. – A konyhai dolgok maradnak? – kérdeztem kimért hangon. – Vagy esetleg van ott valami, ami a tiéd? Christian válasz helyett hátrament a konyhába. Követtem. Megállt a polcos szekrény előtt, levett egy porcelánbögrét. Különleges darab volt, talán kínai: tartozott hozzá egy kis porcelánbetét, amibe a teafüvet szórják, és volt egy csinos kis teteje is, szintén porcelánból. Fehér volt, az oldalán kék, kínai mintával.Ahogy megérintette a bögrét, és lágyan végigsimította a mutatóujjával az oldalát. Christian váratlanul sírva fakadt. Lerogyott az asztal melletti székre, előredőlt, és hevesen zokogott, akár egy kisgyerek. A viselkedése zavarba ejtett. Nem értettem,

mi történt. Megdermedtem. Talán én tettem vagy mondtam valamit, ami ilyen hatást gyakorolt rá? Vagy a pohárhoz fűződik valami emléke? Egy hang azt súgta, erről lehet szó. A kíváncsiság szinte kifúrta az oldalam, és ahogy ott munkált bennem, elhatároztam, ki fogom deríteni, mi történt Sebastiannal, kifaggatom Christiant, mindent kiszedek belőle. Erről azonban egyelőre le kellett tennem, ugyanis Christian olyan letörtnek látszott, hogy inkább nem kérdeztem tőle semmit. Kikísértem a kapuhoz. A legfelső lépcsőn megállt, visszanézett; mintha azt várta volna, hogy továbbmegyek, egészen a kocsijáig, de nem így tettem. Úgy gondoltam, sehová sem vezetne, ha folytatnám vele a tőszavakból álló, kényszeredett társalgást, épkézláb mondatokat pedig úgyse bírtam volna kicsikarni belőle. Búcsúzóul még közöltem vele, hálás lennék, ha megadná Sebastian szüleinek az e- mail címét. Elhatároztam, hogy írok a szülőknek, megkérem őket, küldjenek el valakit Sebastian holmijáért. Úgy gondoltam, ha ez is megtörténik, végre normálisan beköltözhetek a házba. Addig Christian javaslatára Sebastian minden személyes tárgyát átvittem a hálószobájába. Természetesen a dolgozószobában lévő holmikhoz nem nyúlok hozzá, azok maradnak, ahol vannak. És elhatároztam, hogy csak az emeleti részen fogok rendet tenni. A földszinti könyvtárszobát és a konyhát rendben találtam, a festményraktárnak használt egykori szalon kipucolása pedig túlságosan nagy feladatnak tűnt számomra. Arra majd csak akkor szánhatok időt, amikor túl vagyok a munkán, amit Simon bízott rám.  Meggondoltam magam: Sebastian hálószobájában is rendet raktam. A fiókokkal kezdtem. Sorra mindegyiket kihúzgáltam és a tartalmát kiürítettem. Mennyi rengeteg limlom! Mindent szemeteszsákokba pakoltam, az összes zsákot begyömöszöltem az egyik hatalmas szekrénybe. Így felszabadult két ruhásszekrény meg két fiókos szekrény, és egy kisebb bútordarab, amely valaha irattároló lehetett, Sebastian azonban a cipőit tartotta benne. Átmentem az emeleti fürdőszobába, fogtam a szennyeskosarat, azt is átvittem a hálóba, azt is betettem a szekrénybe, de olyan bűz áradt belőle, hogy úgy határoztam, inkább kihajítom az egészet.

Ahogy kiléptem a házból, furcsa szédülés vett erőt rajtam. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, lehajítottam a szennyeskosarat a kuka mellé, aztán visszamenekültem a biztonságot nyújtó falak közé. Fogalmam sem volt, mi történhetett velem. Talán csak elrontottam a gyomrom. Miután kitakarítottam Sebastian hálószobáját, egy kicsit elüldögéltem az ágyán, aztán felpattantam, és átrohantam a másik hálószobába, amelyet korábban Christian használt. Minden holmimat átcipeltem Sebastian szobájába. Nem tudom, miért, de hirtelen rám tört az érzés, hogy egy percet se bírnék abban a szobában tölteni, amelyben Christian lakott. A konyhai jelenet óta valahogy megváltozott a szememben. Már egyáltalán nem értem, hogy voltam képes együtt járni vele! Sebastian hálószobájában az egyik fiókos szekrény tele volt az irományaival. Mindet felnyaláboltam és átvittem a dolgozószobába. Főként füzetek voltak, határidőnaplók, naplószerű kötetek. A méretük eltérő volt, és a borítójuk is különbözött: akadt japán mintás, terepszínű, fekete, fehér, mindenféle. Legalább harminc ilyen füzetet, könyvet találtam. Átnéztem az emeleten lévő másik, kisebb szobába, a műterembe is. Rengeteg ecset és vagy húsz, többségében befejezetlen kép hevert körös-körül. A padlót festékfoltok éktelenítették. Amennyire meg tudtam ítélni, Sebastian egész tehetségesen festett. Az egyik képe, éppen az, amely az állványon maradt, egy lány portréja volt. Odaálltam a kép elé, hosszasan vizsgálgattam. Minél tovább néztem, annál inkább erősödött bennem a felismerés, hogy a portrén szereplő lány egy kicsit hasonlít rám. Egészen biztos nem lehettem a dologban, mert a kép még nem készült el teljesen, ezért az arcvonásokat nehezen lehetett kivenni. Sebastian biztos sokat akart még dolgozni rajta, mert a szemek helyét sem határozta meg pontosan: három szempár helyezkedett el egy-egy ujjnyival egymás alatt a képen. Ha közelről szemléltem őket, elnagyolt vázlatnak tűntek, messziről viszont... Mintha mozogtak volna. Mintha életre keltek volna. Követtek a tekintetükkel. Találkoztam már hasonló képekkel, az egyik reklámfotós is előszeretettel alkalmazza ezt az optikai csalódásra alapozott technikát, ennek ellenére hátborzongató látványt nyújtott a befejezetlen Izabell portréja. A fal mellé állítva találtam egy másik festményt, Sebastian önarcképét. Egyértelműen őt ábrázolta, de félelmetes, mennyire másnak látta önmagát. Már az első találkozásunkkor, a Pork’n’Pie-ban

megállapítottam róla, hogy csinos, kedves férfi. Ő viszont egy szabályos arcú, de borzalmasan erőszakos tekintetű fiút festett le. Erőszakos volt, de így is szép. Talán még szebb, mintha szelídnek ábrázolta volna magát. Sebastian valamennyi festményét így szignálta: „Seb–T”. Úgy tűnik, ez volt a művészneve. Elhatároztam, hogy ennek utánanézek majd. Ugyanakkor már a befejezetlen Izabell–portrén is ott szerepelt az aláírása. Lehet, hogy mégis késznek tekintette a képet.  Késő délután csöngettek. Lesiettem a kapuhoz, és kinyitottam. Egy küldemény érkezett Sebastian számára. Egy méretes doboz. Átvettem, fizetnem nem kellett. Felbontottam a dobozt. Festékeket találtam benne, pár ecsetet meg az egyik komolyzenei magazin legutolsó számát. Plusz egy bakelitlemezt, egy cédula kíséretében, amin a következő üzenet szerepelt: „Kedves Sebastian! Jövő hónapban, a megbeszéltek szerint, ismét küldöm a csomagot. A festékekkel, a magazinnal minden rendben lesz, de a kért lemezek közül csak az egyiket, a japán kiadású Toshinori Kondót tudom megszerezni. A Space Invaders bakelittel sajnos gond van: összesen 300 példányt nyomtak belőle. De mindent megteszek azért, hogy azt is beszerezzem. Üdv: T.” Remek! Ezek szerint minden hónapban megkapom a zenei magazint? Remélem, Sebastian legalább az év végéig előfizetett rá ennél a bizonyos T-nél. Felszaladtam Sebastian hálószobájába, illetve most már az én hálószobámba, magamhoz vettem a laptopomat, és a csomaggal meg a géppel együtt bevonultam a könyvtárszobába. Korábban észrevettem ott egy régi típusú lemezjátszót. Feltettem a korongot. Nils Petter Molvaer, Hamada. Nem tudtam, mire számítsak. Miközben a zenét hallgattam, rákerestem a neten Molvaer nevére, aztán Toshinori Kondóéra is. Mindketten dzsesszt játszanak, mindketten trombitások. A Hamada? Egész érdekes. Torz elektronikus trombita, szkreccs, gitár, kemény basszus és dob. Nagyon, nagyon nu-dzsessz. Nem rossz, de nekem valahogy nem jön be. Nem szeretem az ilyen transz dolgokat, ami hol csodás dzsessz, hol meg már–már metál. Mindegy. Talán a

Kondó-lemez jobb lesz.  Estére húsos raviolit készítettem magamnak. Nem kellett hozzá valami fergeteges főzőtudomány: felbontottam a kész raviolit tartalmazó dobozt, beleöntöttem a tartalmát a forró vízbe, nyolc perccel később kiszedtem az egészet, szórtam rá egy kis reszelt sajtot, amit a futárral hozattam, és már készen is volt. A könyvtárszobában eszegettem, és Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képeit hallgattam, amikor éles csengőhangot hallottam. Felálltam, kisiettem a kapuhoz, és kipillantottam. Senki. A csengetés folytatódott. Ekkor kaptam észbe: de hisz ez egy telefon! Egy amolyan régi típusú, vonalas telefon hangja! Már annyira hozzászoktam a mobilomhoz meg ahhoz, hogy egy Lilly Allen-számot játszik, hogy eszembe se jutott megkérdezni Christiant, van-e a házban vezetékes telefon. Én nem kérdeztem, ő meg nem mondta. Megkerestem a hang forrását, a telefon a földszinti, szalonból festményraktárrá alakított helyiségben csörgött. Valószínűleg Sebastian se használta túl gyakran, mert a fal tövében találtam rá a készülékre, két egymáshoz támasztott kép mögött. – Halló? – Jó estét. Sebastiant keresem – mondta egy kellemes hangú férfi. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Közöljem a hanggal, hogy Sebastian már nem él? Hogy már én lakom a házában? Fogjak hosszú magyarázkodásba, hogy ki vagyok, mit keresek itt? És ha az egyik rokona? Miért éppen én legyek az, aki közli vele a rossz hírt? Köztes megoldást választottam. – Sebastian nincs itt – mondtam. – Talán elutazott? – kérdezte bizonytalanul a férfi. – Ööö... úgy is mondhatjuk – feleltem pár másodpercig tartó, kínos hallgatás után. – Elárulná, hogy ön kicsoda? Csend. – Esetleg a barátja? Rokona? – kérdeztem. Csend. Szuszogás.

– Halló? Itt van még? – kérdeztem, és elfogott a félelem, mert a szuszogás felerősödött. – Itt vagyok – mondta a férfi. Már nem volt kellemes a hangja. Inkább reszelősnek tűnt. – Tehát? Ki maga? – Meghalt, ugye? – kérdezte a férfi. Megdöbbentem. Hogy jött rá? Hiszen egy szóval sem említettem. – Ööö... Ami azt illeti... Igen – feleltem. Úgy éreztem, miután egyenesen rákérdezett, nem kertelhetek tovább. Hazudni meg végképp nem akartam. Hosszú csend támadt, majd az ismét kellemesé, bár fájdalmassá változó hang megkérdezte: – Megölte magát, igaz? – Ezt meg honnan veszi? – szakadt ki belőlem a kérdés. – Mikor történt? Nem feleltem. Miből gondolja ez az őrült, hogy Sebastian öngyilkos lett? – zakatolt a fejemben a kérdés. – Úgy tíz-tizenkét napja, igaz? – kérdezte az ismeretlen. Számolgatni kezdtem. – I-igen. Ami azt illeti, éppen ma tíz napja, hogy meghalt – válaszoltam. – Azt viszont nem tudom, hogyan. – Egészen biztos, hogy öngyilkos lett. Ez rá vallana – mondta a férfi, majd hirtelen lecsapta a kagylót. Miután letettem a telefont, hosszú ideig csak azok a megválaszolatlan kérdések keringtek a fejemben, amelyeket fel kellett volna tennem. Bosszantott, hogy nem maradt rá időm. Elment az étvágyam, a maradék raviolit kiöntöttem a konyhai szemetesbe. Felmentem az emeletre, bevonultam a kis dolgozószobába. – Ki voltál te, Sebastian? Tényleg megölted magad? – suttogtam, miközben a falat néztem. Aztán mélyet sóhajtottam, és előhúztam a hálószobában talált naplószerű füzeteket. A terepszínű borítós volt legfelül. Kinyitottam, olvasni kezdtem. 

Akkoriban fiatal katona voltam, tulajdonképpen újonc. A történet, amiről írok, akkor esett meg velem, amikor frissiben kikerültem az alapkiképzésről, és elindultam új szolgálati helyemre, a tengerentúlra. Éppen a repülőgépemet vártam Chicagóban, amikor megpillantottam őt. A hölgy egy szál magában üldögélt a hatalmas, nyüzsgő repülőtéren. Karcsú volt, hosszú, világosbarna haja a háta közepéig ért. A farmernadrágja úgy feszült rajta, mintha ráfestették volna a bőrére. Annyira megtetszett, hogy néhány perces habozás után odamentem hozzá, és hemutatkoztam. Azt mondta, hogy Corie-nak hívják, és úton van, hogy találkozzon a férjével. Bizonyára roppant csalódottnak tűntem, mert sietve hozzátette, csak azért találkoznak, hogy végleg elrendezzék közös dolgaikat, és aláírják a válási papírokat. Megkérdeztem, hogy egészen pontosan hová utazik, és hál’ istennek kiderült, hogy ugyanarra a gépre várunk. A hír hallatán felvidultam, és zavaromban összevissza locsogtam. Hogyan, hogyan nem, előbb-utóbb a szex is szóba került. Nem nagyon merültünk bele, éppen csak érintettük. A legtöbb válófélben lévő párhoz hasonlóan Corie és a férje is a pénzen vitatkozott a bíróság előtt, de ő úgy vélte, a fő probléma kettejük között a szex volt. Megnyugtattam, hogy nagyjából sejtem, miféle érzések motoszkálnak benne. A hangja gyengéd volt. Amikor odanyúlt, és megfogta a kezemet, megéreztem, hogy milyen lágy, finom a bőre. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó, és bejelentette a gépünk indulását. Sikerült rábeszélnünk a Corie mellett ülő hölgyet, hogy cseréljen helyet velem, így egymás mellé kerülhettünk. Mivel transzkontinentális járat volt, ingyen adták a szeszes italt, aminek az lett a következménye, hogy mindketten bőségesen fogyasztottunk, hogy megnyugtassuk kissé zilált idegeinket. Tudniillik bevallottuk egymásnak, hogy mindketten eléggé félünk a repüléstől Már több órája a levegőben voltunk, amikor közelebb húzódott hozzám, a vállamra hajtotta a fejét, majd a kezemet átemelve a fején, a karom alá bújt. Meglehetősen intim közelségbe kerültünk egymással, és ennek megfelelően csiklandós témákról beszélgettünk. Néhány perc múlva finoman csuklón ragadott, és a keblére vonta a kezemet, miközben a másik kezével feljebb emelte a takaróját, és a felét rám dobta. A finom pokróc rejtekében levette a melltartóját. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy azt a szeretetteljes figyelmességet keresi, amit oly régóta nélkülöz. És én lettem az a férfi,

akitől megkapni remélte. Amikor finoman végigsimítottam a testén, éreztem, hogy a mellbimbói olyan kemények, mint két kavicsszem. Egy kicsit leragadtam a két apró finomságnál, és eljátszadoztam velük. Corie halk sóhajtásokkal reagált a kényeztetésre, és erősebben nyomta a vállamhoz a fejét. A melle kerek volt, kemény, és tökéletesen beleolvadt a tenyerembe. Lejjebb csúsztattam a kezemet. Lassú mozdulatokkal köröztem a hasán az ujjaim hegyével. Mintha kitalálta volna, hogy mit forgatok a fejemben, kigombolta a nadrágját. Besiklattam a kezemet a nadrágjába, majd a bugyijába. A vénuszdombján formára nyírt szőrzet fogadott, de alul teljesen leborotválta magát. Hatalmas élvezettel húzogattam az ujjaimat a csupasz, sima bőrön, ami valami egészen elképesztően finom volt! Corie halkan nyögdécselt, miközben simogattam. Tartottam egy kicsit attól, hogy a többi utas rájön, mi folyik a takaró alatt, de addigra már valamennyien mély álomba merültek. Rátértem Corie legérzékenyebb testrészére. A teste forróságából eredő nedvekkel sikamlóssá tettem az ujjaimat, majd hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentettem az apró bimbócskát. Az én kis Corie-m valóságos petárdának bizonyult, mert majdnem felrobbant a kezemben. De az is lehet, hogy már oly régóta nélkülözte a gyengédséget, hogy a legkisebb érintésre is lángra kapott. Akár így, akár úgy, mindenesetre apró, de egyre hevesebb vonaglásokkal reagált a kezem legkisebb mozdulatára is. Gyengéden, körkörösen simogattam, dédelgettem a csiklóját, amire ő halk nyögésekkel és kisebb-nagyobb rángásokkal válaszolt. Arra gondoltam, a férje milyen ostoba alak lehetett, hogy annyira elhanyagolta ezt az érzéki nőt. Már éppen kezdtem azon töprengeni, hogy inkább leállók, aztán valahogy majd rendezzük a dolgot, mert attól tartottam, hogy felébrednek az utasok, és kitör a botrány. Bármennyire nehezemre esett a dolog, már kezdtem fogalmazgatni magamban, hogy mit mondjak Corie-nak, amikor minden addiginál erősebb görcsök kerítették hatalmába, és szép csendesen pihegve kielégült. Az oldalamhoz bújva arról susogott, hogy mennyire nagy szüksége volt már ilyen finom gyengédségre, és mennyire hálás nekem. Sugdolózás közben finoman megharapdálta a fülcimpámat. Alig tudtam elhinni, hogy ilyesmit csináltam. Ez a kaland nem volt hasonlítható semmihez, amit korábban átéltem. Körülbelül félúton járhattunk az óceán felett. Mi ketten továbbra is

közös takarónk alá rejtőztünk, egymás karjába bújtunk, és apró csókokat váltottunk a sötétség jótékony leple alatt. Körülöttünk mindenki aludt, talán még a kapitány is. A tekintetünk egymáséba fúródott. Corie kissé kihúzta magát, és gyorsan körbenézett az utastérben, majd rám pillantott, és a fejével a hátsó rész felé biccentett. Rögtön megértettem, hogy mit forgat a fejében, és odasúgtam neki: – Menj előre, két perc múlva követlek. Így aztán Corie végiglibegett a két üléssor közötti közlekedőfolyosón, és eltűnt a mosdóban. Néhány pillanattal később utánaeredtem. Nem bírtam tovább várni Nem törődtem azzal, hogy valaki esetleg ébren van, figyel minket, és levonja a helyes következtetést. Ráadásul éppen nyomát sem láttam az utaskísérőknek. Corie odabent ült a lehajtott vécétetőn. Még mielőtt becsukhattam volna magam mögött az ajtót, lerántotta a sliccemet, és kiszabadította daliásán ágaskodó fütykösömet. Jóformán alig fordítottam rá a zárat, máris odahajolt, és mélyen bevette a szájába a hímtagomat. Néhányszor mélyen befogadta az eperpiros szájába, aztán kivette, és körbe-körbe forgatva a nyelvét, alaposan végignyalogatta a hegyétől a tövéig. Úgy éreztem, mintha lángra kapott volna a golyóim belseje! Aztán mindkét kezével belekapaszkodott a csípőmbe, ismét a szájába vette a férfiasságom hegyét, majd mélyen magába húzott. Hatalmas élvezettel toltam előre az altestemet, és közben azon csodálkoztam, hogy hogyan képes szinte a tövéig henyelni a farkamat. A hímvesszőm lüktetéséből megérezhette, hogy rövidesen bekövetkezik nálam az ősrobbanás, mert hirtelen eltolt magától. Felállt, és addig ügyeskedett meg ficergett a szűk helyen, amíg sikerült helyet cserélnünk. Corie leültetett a vécéfedélre, és elém állt. A fülke falának támaszkodva, imbolygások közepette lehámozta magáról szűk farmernadrágját és a bugyiját. A gyér világításban egy másodpercre megpillantottam egyenesre nyírt, sötétbarna szőrzetét és az alatta felvillanó, teljesen csupasz bőrt, de nem hagyott sok időt a bámészkodásra, pedig egy darabig még szívesen legeltettem volna a szememet az észveszejtőre fazonírozott gyönyörűségen. A következő szempillantásban máris a fenekét fordította felém. Hát, ez sem volt éppen megvetendő látványosság! Két fehér, feszes strucctojás villogott az orrom előtt. Gyorsan nyomtam egy-egy cuppanós puszit mindegyikre, aztán Corie máris lejjebb ereszkedett. A combjai között hátranyúlt, megmarkolta és a

kellő pozícióba állította a farkamat. Átvillant az agyamon, hogy nem csupán ő, hanem bizony én is régóta nélkülöztem a testi szerelmet, valamint az is, hogy milyen pokolian jólesik egy ilyen csodás női test érintése. Corie odadörzsölgette néhányszor a farkam hegyét a mennyei bejárathoz, aztán lassan, fokozatosan beleereszkedett. – Ó, egek ura – nyögtem a fülébe –, ez maga a mennyország! – Még nem, bár elég közel járunk – kuncogott vissza –, a mennyország még vagy tízezer méterrel feljebb van, ha jól hallottam a kapitány szavait! Egészen kitekerte a nyakát, hogy minél jobban hátrafordíthassa a fejét, én pedig előrehajoltam, és az ajkára tapasztottam a számat. Forrón csókolóztunk, miközben teljes hosszában magába fogadta szétrobbanni készülő hímtagomat, és az a káprázatos feneke a combomhoz simult. Néhány pillanatig így maradtunk, aztán Corie elhúzta a száját, visszafordította a fejét, és előrenyúlva megtámaszkodott a fülke ajtaján. Lassú mozdulatokkal kezdte. Aprókat emelt a popsiján, és rögtön vissza is engedte magát. A teste mélye feszes volt, nedves és tűzforró. Ha abban a pillanatban arra ítélnek, hogy húsz évig nem húzhatom ki a férfiasságomat a csodás barlangból, eszem ágában sem lett volna fellebbezni, vagy ha igen, hát súlyosbításért. Corie egyre hevesebb és hevesebb mozdulatokkal emelte-süllyesztette magát. A hüvelye úgy vonaglott, hogy minden pillanatban fennállt a veszélye annak, hogy kielégülök, még mielőtt ő is felérne a csúcsra. Igyekeztem elterelni a figyelmem, hogy kissé késleltessem a dolgot. Szerencsére a gép kisebb légörvénybe került, és egy pillanatra úgy megdermedtem, hogy elillant a közvetlen orgazmusveszély. Corie viszont nem vette észre a gép bukdácsolását, mert minden idegszálával a mozgására összpontosított, így az ő vágya nem hagyott alább, sőt egyre csak fok ozódott. Végül minden addiginál hevesebben ugrált és vonaglott az ölemben, és szédületesen nagyot élvezett. A teste mélye úgy vonaglott, és olyan erővel szorította a férfiasságomat, hogy engem is áttaszított a mélység peremén, és forogva belehullottam az orgazmus katlanjába. Több hullámban a teste mélyébe lövelltem mindent, ami bennem volt. Azt kívántam, bárcsak egy örökkévalóságig maradhatnánk ebben a helyzetben, de persze egy idő után sajnos szét kellett válnunk. A szűk lehetőségekhez képest rendbe hoztuk magunkat, hogy visszatérhessünk az ülésünkhöz. Amikor Corie felállt, és nekilátott, hogy magára cibálja a nadrágját,

még nehezebben boldogult, mint amikor levetette, de végül sikerrel járt. Mire végzett, valaki megkopogtatta az ajtót. – Egy pillanat! – kiáltottam vissza. Alighanem huzamosabb időt tölthettünk a mosdóban, mert mire kiléptünk az ajtón, már mindenki felébredt, és jó néhányon vártak a sorukra a parányi fülkék előtt. Együtt léptünk ki a vécéből, és eljátszottuk, hogy Corie rosszul érzi magát. Szerencsére senki sem tett fel kérdéseket. Egyszerűen csak visszatértünk a helyünkre, kényelembe helyezkedtünk, és aludtunk egy keveset. Mire leszálltunk, Corie férje már a reptéren várta egykori hitvesét. A férj mit sem sejtett arról, hogyan kényeztetett ez a csodálatos nő a szájával néhány órával korábban. Olyan közönyösen mutatott be a férfinak, mintha csak egy bőröndről beszélne. – Igen érdekes beszélgetést folytattunk az úrral – mondta Corie. A férfi kezet rázott velem, de nem tűnt különösebben boldognak, hogy összeakadtunk. Az elkövetkező hónapok során többször találkoztam Corie-val, amikor elengedtek a szolgálatból. Forró, szenvedélyes szerelmi csatározásokat folytattunk, hosszú-hosszú éjszakákon át. Tudtam, hogy én jobban belebonyolódtam a kettőnk dolgába, mint ő, sőt úgy éreztem, hogy nem szakadt el teljesen a férjétől. Eltelt néhány hónap, aztán egy este a szomszédjától kellett megtudnom, hogy Corie visszatért az Egyesült Államokba. Többé sosem hallottam róla, de az emlékeim a mai napig elevenen élnek.

Nyolcadik fejezet

CHARLIE 2015 Június 22-27.

Délelőtt,

117

közvetlenül azután, hogy a futár elment, a földszinti könyvtárszobában nézelődtem. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy embert, a jellemét meg lehet ítélni az alapján, hogy milyen könyveket tart a könyvespolcán. Komolyan neki akartam ugrani a munkámnak, Sebastian szövegeinek kiválogatásának, rendszerezésének és megszerkesztésének, előtte azonban alaposabban meg szerettem volna ismerni őt. Nos, csalódnom kellett. Már az első pillanatban feltűnt, hogy ennek a könyvtárnak a köteteit nyilvánvalóan nem ő hordta össze az évek során. Sőt, ezek a könyvek nem is egyetlen nemzedék alatt gyűltek össze és kerültek fel ezekre a polcokra. Régi kiadású kötetek egész sorát találtam, amelyek komoly muzeális értéket képviseltek, és több dedikált kötetre is rábukkantam, amelyet az írójuk Sebastian valamelyik rokonának ajánlott. Ez azt jelentette, hogy zsákutcába futottam, már ami a könyvtár alapján készítendő jellemrajzot illeti. Már-már feladtam a próbálkozást, de akkor eszembe ötlött, hogy van itt még egy gyűjtemény: a hanglemezek. Nagy lendülettel kezdtem hozzá a pár száz korong szemrevételezéséhez, csakhogy ismét csalódnom kellett. CD- lemezekhez szokott szemem rosszul mérte fel a mennyiséget: a polcokon nem pár száz, hanem több ezer bakelitkorong sorakozott, mindegyik gondosan a borítójába dugva. Ezt sem gyűjthette össze Sebastian, legalábbis nem egyedül, és azt sem tartottam valószínűnek, hogy valaki éppúgy szeresse az operát, mint a diszkózenét, Mozartot és Sadét, az Iron Maident és mondjuk a Guns N’ Rosest. Mert ezek mind a gyűjtemény részét képezték. Még az én ízlésem sem ennyire eklektikus. Pedig sokszor előfordult már, hogy valami nyugisabb, chili outos dolgot hallgattam, aztán hirtelen meguntam az egészet, és addig tekergettem a rádióm állomáskereső gombját, amíg nem találtam egy pörgős métáit vagy valami hasonló vadságot. Nyilván a bennem lakó két eltérő énem akarata

szerint. De azt mégsem feltételezhettem Sebastianról, hogy ő is több személyiséggel rendelkezett, amelyek közül az egyik mindig előtérbe tolakodott, míg a másik háttérbe szorult. Csak azt sikerült megállapítanom, és ez boldogsággal töltött el, hogy a jelek szerint Sebastian is éppen olyan jól érezte magát ezek között a könyvek és lemezek között, mint én. Ha nem így lett volna, biztosan ezt a szobát is átrendezi, ebből is műtermet vagy képraktárt csinál. Örültem, hogy felfedeztem köztünk némi hasonló ságot Azt is jó érzés volt tudni, hogy Sebastian éppúgy kedvelte a romantikát és az aforizmaszerü mondatokat, mint én. Erre a következtetésre jutottam, amikor a kis dolgozószobában találtam egy noteszt, tele rövidke versekkel. Pár soros alkotások voltak csupán, leginkább n japán haikukra hasonlítottak, bár első ránézésre is könnyen megállapítottam, hogy egyetlen verselési szabálynak sem felelnek meg. Jobbára csak szabadjára eresztett és gyorsan lejegyzett gondolatok folyamai voltak, amelyeknél a hosszabb sorok közepe és vége időnként rímelt egymásra, és furcsa lüktetése volt az egymás mellé helyezett szavaknak. Régebben én is tartottam egy ilyen füzetet, de amióta elhatároztam, hogy megírom a novellámat. azt a bizonyosat, nem foglalkoztam költészettel. Először azon a nagy feladaton szerettem volna túljutni; úgy éreztem, amíg ezt a hegyet nem mászom meg. amíg nem számolok le a múltamnak ezzel a kísérteiével, nincs jogom pusztán élvezetből írni. Erről aztán eszembe jutott, hogy ideje megpróbálnom befejezni a novellámat. Elő is vettem, de tovább nem jutottam annál, mint hogy ismét – talán már ezredszer az évek során – átolvastam a már elkészült részt. Sajnos ezúttal is elakadtam. Csak ültem tehetetlenül a papírlapok fölött, és magamban azon töprengtem, a dolgozószoba piszkos falát bámulva, vajon Sebastian valóban öngyilkos lett-e. Elhatároztam, az első adandó alkalommal kifaggatom erről Christiant! Addig-addig gondolkodtam a kis dolgozószobában, míg egy éles csöngetés fel nem riasztott a merengésből. Az első pillanatban nem értettem, hogy lehet ez. Ki kereshet ilyen későn? Ki csengethet az éjszaka kellős közepén? Tévedtem. Már reggel volt, sőt, délelőtt. A jelek szerint az egész éjszakát Sebastian íróasztala előtt ülve, az asztalra borulva töltöttem. Álomittasan lebotorkáltam a földszintre, kitártam a kaput. A futárom állt

előttem. A futár, aki ismét elhozta mindazt, amit előző reggel megrendeltem tőle. Tetszett a fiú. Váltottunk néhány szót egymással, és észrevettem, én is szimpatikus vagyok neki, de megmaradtunk a saját szerepkörünkben és persze a kimért udvariasság keretein belül. Nekiláttam, hogy készítsek magamnak valami harapnivalót. Először rántottát akartam csinálni, és a felvert tojás már ott sistergett a serpenyőben, amikor hirtelen elment tőle a kedvem. Fogtam és kiöntöttem az egészet. A szemetes már erősen bűzölgött, talán az előző napi ravioli miatt, ami ott fehérlett a műanyag zsák alján, a kávézacc tetején. A zaccról eszembe jutott, hogy inkább csak egy kávét iszom. Nekiláttam, hogy készítsek egy kannával, és már elkezdett csöpögni a barna lé, amikor arra gondoltam, egy jó erős eszpresszó jobban esne. Megvártam, míg lefő a laza kávé, aztán gyorsan kiöntöttem a csapba. Megvajaztam egy szelet pirítóst, de a vajat meg tehénízűnek éreztem, ezért ez is a ravioli meg a még mindig meleg rántotta mellett landolt a szemetesben. Miközben a konyhában szerencsétlenkedtem – végül egy üveg eperdzsem mellett döntöttem, azt kezdtem kanalazgatni –, szüntelenül azon töprengtem, hogyan ismerhetném meg jobban Sebastiant, miképpen hatolhatnék a lelke mélyére, a gondolatai közé. Az ilyesmi még az élők esetében sem könnyű feladat. Miközben ott ültem és kanalazgattam, arra a megállapításra jutottam, hogy Sebastian ruhái sem adnának megfelelő támpontot a megismerésben. Miután elfogyott a dzsem fele, gyorsan kikevertem magamnak egy instant presszókávét, felhajtottam, és elindultam felfelé az emeletre. A lépcső közepén azonban megtorpantam, és úgy határoztam, mégis átvizsgálom Sebastian ruhatárát. Szerencsés döntésnek bizonyult: rábukkantam néhány érdekes tárgyra. Kezembe akadt például egy pompás arab kaftán. Aranyszínű volt, az anyaga önmagában mintás, melyet zöld hímzésekkel díszítettek. Nehéznek tűnő, mégis leheletkönnyű, számomra ismeretlen anyagból készült. A tapintása a selyemét idézte, de mégsem volt selyem. Tartozott hozzá egy pár kunkori orrú, hímzett papucs is, melyet azonnal felpróbáltam. A kaftánt is magamra kaptam, de öv híján kényelmetlen viseletnek mutatkozott, ezért levetettem. Gondoltam, majd később megkeresem az övét, vagy ha az nem kerül elő, egy selyemsállal helyettesítem. Úgy gondoltam, biztos lesz jelmezbál vagy hasonló a közeljövőben, arra felvehetem. A papucs

túl nagy volt a lábamra, de nem bántam, azért el csoszogtam benne. Az anyaga puha volt, minden lépésnél simogatta a talpam. Átmentem a dolgozószobába, elővettem a naplókat. Annyi volt belőlük, hogy beterítették az egész íróaszta lt. Gondosan lepakoltam őket a padlóra, ott is éppen csak elfértek egymás mellett, de Sebastian más kéziratainak már nem jutott hely. Szerettem volna mindent egyszerre látni, átfogni a tekintetemmel a forrásokat, amelyekből dolgozhatok, de egyszerűen nem fértem el a dolgozó – szobában. Gondoltam egyet, és nekiláttam lehordani a naplókat, a papírkötegeket a könyvtárszobába. Az első adag lecipelése után túl súlyosnak találtam a körülöttem uralkodó csendet, ezért találomra előhúztam egy lemezt a sok közül. Iron Butterfly? Sosem hallottam ennek az együttesnek a nevét. A borítójából ítélve valami hippis zenére számítottam. A lemez címe In-A-Gadda-Da-Vida volt. Hm. Sejtelmesen keletiesen hangzott. Olyan... hindusan. Feltettem a lemezt, a címadó számot. Nem tévedtem, tényleg eléggé hippis zene volt, de tetszett. Ahogy visszamentem az emeletre, eszembe jutott, ha már úgyis ilyen hippis-hindus zenét hallgatok, esetleg hozzá is öltözhetnék. Mint egy hippi. Vagy egy hindu. Elővettem a kaftánt, s magamra öltöttem. Kiléptem a folyosóra. Aztán újra levetettem a kaftánt. Olyan kellemesen sima, olyan csábítóan hűvös volt az anyaga, hogy ki akartam próbálni, milyen az, amikor az egész testemhez hozzáér. Ott, ahol éppen álltam, ledobáltam magamról a ruháimat. Egy póló, egy sort. Kis gondolkodás után a melltartómat is lekaptam, azután a bugyimat is. Mindent otthagytam a padlón, a folyosón. Ide úgyse jön fel senki, nem igaz? Felvettem a kaftánt, összefogtam magamon, és lehunyt szemmel élveztem a simogatását. Talán öt percig ácsoroghattam ott, Sebastian kaftánjában és papucsában, majd erőteljesen megráztam magam, és mentem tovább. Ahogy a dolgozószobában magamhoz öleltem az újabb papírkupacot, a kaftán két lebegő szárnya szétnyílt. Az ölemben tartott füzetek, naplók sarka a hasamhoz nyomódott, de már nem tettem le a csomagot. Elindultam lefelé. A második lépcsőfokon megbotlottam. Elvesztettem az egyensúlyomat, a lépcsőkorlát felé kaptam, aminek eredményeképp a kezemből az összes napló és papír lezuhant a lépcső mellé, az előtérbe. Lenéztem a padlón heverő papírokra, füzetekre, aztán gondoltam egyet. Visszasiettem a dolgozószobába, majd egy-egy újabb kupaccal

visszatérve, módszeresen ledobáltam őket a földszintre, a lépcső mellé. Elégedetten állapítottam meg, hogy húsz percen belül sikerült Sebastian minden irományát lehordanom. Nekem fél óra alatt többet sikerült végeznem, mint Christiannak korábban évek alatt. A földszinten lekuporodtam, rendezgetni kezdtem a papírokat. Közben a lemezjátszó a végére ért. Ez a baj a bakelitekkel! Húsz-huszonöt percnyi zene fér csak rájuk. Elővettem a laptopomat, rácsatlakoztattam Sebastian erősítőjére, és megkerestem a neten az In-A-Gadda-Da-Vidát. A jelek szerint jó hatást gyakorolt a kreativitásomra, és most, ugye, a munka volt a legfontosabb. Beállítottam a lejátszást ismétlésre. Megkordult a gyomrom, eszembe jutott, hogy előző este óta egy falatot sem ettem. Átsiettem a konyhába, menet közben egy pillantást vetettem a folyosó falán lévő hatalmas, egész alakos tükörbe. Furcsán festettem a kunkori orrú papucsban, a szétnyílt kaftánban, amely alatt anyaszült meztelen voltam, meg a zilált hajammal. De nem számított. Ki láthat meg? A kaftán egyébként is kellemesen simogatta a csupasz bőrömet... Semmi gond, egyedül vagyok! A konyhába érve leültem, és kanalazgatni kezdtem a reggel félbehagyott eperdzsemet. Készítettem még egy kávét. Ahogy ott ücsörögtem a magas széken, az egyik lábamról lecsúszott a papucs a padlóra. Sebastian papucsa. Egy halott ember cipőjében lépkedek – villant át az agyamon. Remegés futott végig rajtam, és világosan éreztem, hogy fel kellene hagynom ezzel az egész morbid játékkal. A múlt éjszaka, amikor lefeküdtem az új hálószobámban, nem tudtam kiverni a fejemből a motoszkáló, rémisztő gondolatot, hogy Sebastian ebben a házban halt meg, ahol most teljesen magam vagyok. Kísérteties volt, de igyekeztem elterelni a figyelmem. Viszont kellemesebben éreztem magam, ha eszembe jutott, hogy nem is olyan rég Sebastian is itt feküdt, pontosan azon az ágyon, ahol most én. Az én ágyamon. A mi ágyunkon. Ez a gondolat megnyugtatott. Jó ideje üldögélhettem a konyhában, időnként a dzsembe nyalva, amikor megcsörrent a mobilom. SMS. Gyorsan megnéztem, kitől jött. Simontól. Hát ez meg mit akar? „Remélem, jól haladsz a munkával. Ha bármire szükséged van, szólj

bátran! Simon.” Átkozott rabszolgahajcsár! Hát már pihenni sem lehet? Sóhajtva lecsusszantam a székről, kimentem az előtérbe. A füzetkupac tetején megpillantottam azt a terepszinti darabot, amiben az az meglehetősen... khm... erotikus sztori szerepelt. Nem állítom, hogy nem volt izgalmas, de kissé meglepett. Néha- néha persze én is papírra vetek ilyen történeteket, de azok visszaemlékezések, és ilyenkor nem is én írok, hanem a vagány Izabell, aki én vagyok, de azért mégsem. Amikor elkezdtem olvasni a katonás történetet, először zavarba jöttem, azután azon gondolkodtam, vajon Sebastian írta-e, saját élménye-e, vagy valaki másé. Vagy csak kitalálta az egészet? Aztán, ahogy haladtam a sorok között, és valami forróságot éreztem a lábam között, édes bizsergést a hasam alsó részében, már ez érdekelt a legkevésbé. Magával ragadott a dolog, nem tagadom. Ha nekem ennyire tetszett, akkor másnak is biztos fog. Ha Simon azt akarja, hogy dolgozzak, keressek anyagot, hát megteszem! Igen, összeállítom Sebastian legújabb könyvét! Levettem a kupac tetejéről a terepszinti füzetet, és a második sztorihoz lapoztam. Visszamentem a dzsemesüvegért, és miközben folytattam a nyalakodást, olvasni kezdtem.  Egy európai katonai bázison dolgozom tanárként. Állandóan fiatal, őrös férfiak vesznek körül, höl eg izmos lábuk tud tűzbe hozni! Néha, amikor a kocsimban ülök, és elhajtok egy futógyakorlaton reszt vevő szakasz mellett, lelassítok, hogy kellően megnézhessem magamnak a csodás, fiatal férfitesteket. Ugyanakkor szeretném kijelenteni, hogy korántsem vagyok afféle könnyűvérű nő. Sőt, az utóbbi néhány hetet leszámítva hónapok óta nem volt részem semmiféle szexuális kalandban. Ez a nélkülözés komoly hatást gyakorolt rám. Gyakran álmodtam, hogy szenvedélyesen szeretkezem valakivel. Alkalmanként még azt is álmodtam, hogy egy másik nő lába közé temetem az arcomat, a nyelvemmel kényeztetem, és felszürcsölöm testének nedveit. Néha meg azt, hogy egy jókora farok cirógatja kívülről forró, nedves nyílásomat, belém hatol, és keményen

elintéz. Reggelente pedig magányosan, szerelemre éhesen ébredtem. Időnként elmentem szórakozni a helyőrségi klubba, ahol örökzöld slágerekre lehet táncolni. Az egyik ilyen alkalommal akadtam össze Charlie-val, a táncőrült törzsőrmesterrel. Egymás után végigroptunk vagy öt-hat számot. Charlie-ról dőlt a verejték, egészen átáztatta az ingét, nedvesen tapadt csupa izom testéhez. Amikor kifáradtam, az én kis törzsőrmesterem más nőkkel táncolt. Úgy tűnt, a srác kifogyhatatlan energiaforrásokkal rendelkezik. Hamarosan azon kaptam magam, hogy kimondottan Charlie-t keresem a szememmel, ha belépek a klub ajtaján. Egyre merészebb ruhákat kezdtem hordani. Kétlem, hogy amikor a szűk, kissé dundi fenekemet szorosan összetartó farmerben, dús keblemet és asszonyos, de formás derekamat hangsúlyozó ruhában táncoltam, a közönség egyetlen férfi tagja is sejtette volna, hogy már nagymama vagyok, összeakadtam számos férfival, aki megpróbált az ágyába csalogatni, de ezek nem érdekeltek. Bár nem vagyok éppen halvérű fajta, de ki nem állítatom azokat a nagyképű alakokat, akik pompás szeretőnek képzelik magukat, aztán az ágyban végeznek, még mielőtt én igazából belemelegednék. Valahogy már előre megérzem, ba egy férfi ebbe a kategóriába tartozik. Az ilyeneket leráztam. Charlie egészen más típus volt. Úgy láttam, csakis táncpartnerként érdeklem. Aztán egy este elém állt. A következő hétvégén jótékonysági bált rendeztek a városban, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem vele tartani. Vonakodva bár, de végül igent mondtam. Tetszett a fiú, azonban jóval fiatalabb volt nálam, és őszintén szólva ez a tény nagyon zavart. A bál estéjén ravaszul testhez álló, fekete bársonyruhába bújtam. Sok férfi érdeklődését felkeltettem, de távol tartottam magamtól őket. Szexinek éreztem magam, és úgy sejtettem, hogy remekül festek . Amikor Charlie hazafuvarozott, tökéletes úriembernek bizonyult. Hogy kimutassam a nagyrabecsülésemet, úgy döntöttem, hogy meghívom másnapra vacsorára. A vacsora alatt megtudtam, hogy huszonöt éves, azaz pontosan annyi idős, mint a lányom. Megmondtam neki, hogy bár nagyon élvezem a társaságát, nem hinném, hogy máskor is találkoznunk kellene, mivel túl fiatal hozzám. Charlie másként látta a dolgot, és azzal válaszolt, hogy máskor is randevúzott nála idősebb hölgyekkel.

Vacsora után sétára indultunk, és felkapaszkodtunk a bázist körbeölelő magas partfalra. Az egyik résznél odaléptem a meredély szélére, és a védőkorlátra támaszkodva kinéztem a tengerre, Charlie mögém lépett, úgy, hogy a teste éppen csak az enyémhez érjen. Aztán valami mást is megéreztem. Keményen álló hímtagja pontosan a fenekem két partja közötti völgybe nyomódott. Csodás érzés volt! Képtelen voltam ellenállni a vágynak, egy kissé hátrébb toltam az altestemet, és nekidörgölőztem a merev kidudorodásnak. Charlie is közelebb nyomult. Aztán a keze kóborolni kezdett a testemen. Mivel hónapok óta nem bújtam ágyba senkivel, nem kellett sok, hogy felajzzon. Sőt, néhány perccel később átéltem az elmúlt hat hónap során történt első orgazmusomat. Charlie tovább folytatta a gyengéd masszírozást. A lábam köze már egészen nedves lett, a bugyim átázott, és úgy sejtettem, hogy lassan a harisnyámat is átitatja a finom, sikamlós nedű. Megfordultam, és erősen az altestének feszítettem az enyémet, majd előre-hátra ingattam magam, közben forrón szájon csókoltam. Charlie lenyúlt, és határozottan belemarkolt a fenekembe. Szenvedélyesen gyúrta, miközben a nyelvünk egymásba akadt, vad táncot lejtve a másik szájában. Néhány másodpercig élvezhettük zavartalanul a másik felfedezését, amikor lassan elgördült mellettünk egy autó. A srác válla felett odapillantottam, és láttam, hogy a kocsiban ülő páros dülledt szemmel bámul minket. Elhúzódtam Charlie-tól, és elindultam, hogy hazasétáljak. A fiú természetesen a nyomomba szegődött. Odahaza beálltam a zuhany alá, majd rövidnadrágba és pólóba bújtam. Vegyes érzések kavarogtak bennem amiatt, hogy szexuális kalandba bonyolódtam egy olyan fiatal sráccal, aki akár a fiam is lehetett volna. Egymás mellett ültünk a kanapén, és egy éjszakai filmet néztünk. Nem kellett hozzá két perc, Charlie átbújtatta a hátam mögött az egyik kezét, és átölelte a váltamat, míg a másikkal simogatni kezdte a combomat. A lábam köze továbbra is perzselő hőt árasztott és mohón várakozott, így aztán igazán nem okozott nehézséget, hogy ismét lázba hozzon. Az ifjú törzsőrmester alapos szakértelemre valló kézzel dédelgette a mellemet. Az ajkunk ismét egymásra talált, a nyelve tapogatva, óvatosan siklott a számba. Charlie tisztában volt azzal, hogy továbbra is aggaszt a kettőnk között lévő korkülönbség, így minden tapasztalatát beleadta, hogy a megfelelő kedvre hangoljon.

Letérdelt elém a padlóra, félrehúzta a rövidnadrágomat, és mélyen a testem nyílásába temette a nyelvét. Ki-be húzogatta a finom, érzékien ficánkoló húsdarabot, így bár a lényem egy része azt akarta, hogy elhúzzam onnan a fejét, képtelen voltam készakarva megszakítani a mennyei érzést. Sőt, azt akartam, hogy örökkön-örökké ott maradjon, és örökkön-örökké érezzem ezt a mámorító bizsergést. Aztán váltott, és függőlegesen, fel-le húzogatta nyelvét az érzékeny nyíláson, miközben az ujjaival lágyan gyúrta-gyömöszölte a fenekemet. Végül rátalált a legérzékenyebb pontra. Vadul vonaglottam, miközben kéjes nyögések közepette forgatta a nyelvét a csiklóm körül. Hangos nyögés szakadt ki belőlem, és az orgazmus felhőjén lebegve, vadul rázkódó testtel, hatalmasat élveztem. Valamennyi gátlásom elillant. Amikor Charlie felállt, lerántottam a nadrágja cipzárját, és elkezdtem nyaldosni és csókolgatni a farkát. Egészen a torkomig benyeltem, és közben a golyóit masszíroztam. Olyat fuvoláztam ennek a huszonöt éves, csupa izom fiúnak, amilyent még a férjemnek sem! Aztán kézen fogtam, és odavezettem az ágyamhoz. Lehúztam a sortomat, magamon hagytam a pólót. Lenyomtam Charlie-t az ágyra, fölé térdeltem, és szépen beleereszkedtem mereven ágaskodó, húszcentis póznájába. Aztán olyat ficánkoltam rajta, amilyenre csak egy szexet régóta nélkülöző, érett asszony képes. Fel-le ugráltam a remek szerszámon, és olyan intenzíven mozogtam, hogy egymás után három észbontó erejű orgazmust éltem át. Forrón, szenvedélyesen, verejtékben úszva szerelmeskedtünk. Charlie felnyúlt, és lehúzta rólam a pólómat. Aztán feltámaszkodott, és a szájával kezelésbe vette a vadul ugrándozó melleimet. Az ajkai közé fogta és finoman szopogatta a bimbóimat. Újra elborított a kéjes önkívület. Végül legördültem róla, mert magamon akartam érezni egy erős férfi testének súlyát. Charlie nem okozott csalódást. Legalább harminc percig élvezkedtünk, feszes hasa állandó ritmusban csapkodta az enyémet. Rég elvétettem a számolást, így fogalmam sem volt, hogy hány orgazmust éltem át. A karjában zuhantam álomba. Azóta is rendszeresen találkozunk. Néha bűntudat telepedik rám, hogy egy jóval fiatalabb férfival bújok ágyba. Ugyanakkor, amikor az az erős, fiatal farok mélyen behatol a testembe, a bántó gondolatok egyetlen pillanat alatt semmivé foszlanak, és cseppet sem érdekelnek. A régi illemszabályok talán már érvényüket

vesztették, és újakra volna szükség. Azt viszont biztos, hogy remek szeretőre akadtam az ifjú csődör személyében, és eszem ágában sincs lemondani róla valami ostoba erkölcsi szabály miatt.

Kilencedik fejezet

CAROL 2015. június 28. - július 10.

Kezdett bosszantani,

hogy munka közben állandóan megzavartak. Ismét telefonált valaki. Egy idősebb férfi szólt bele reszelős hangon a kagylóba. Természetesen Sebastiant kereste. Ez persze nem meglepő, hiszen a kiadóban dolgozó munkatársaimon kívül senki sem tudja, hogy itt lakom. A barátaim sem. Őszintén szólva nem is nagyon maradtak barátaim. Miután szakítottam a múltammal, mert valaki vérszínűre festette az összes álmomat, méghozzá pont a tizenkilencedik születésnapomon, majd nevet változtattam, azonnal a főiskolára kerültem. Egyébként épp a legjobbkor. Nem is tudom, abban a helyzetben mihez kezdtem volna magammal, az életemmel, ha nincs a főiskola, ha nincs a kollégium, ha nincs a pszichiáterem. A főiskolán nem szereztem barátokat. Senkit se mertem túl közel engedni magamhoz, mert attól tartottam, aki jobban megismer, előbb-utóbb kapcsolatba hoz azzal a végzetes eseménynyel, amivel akkoriban tele volt minden újság, híradó. Persze tisztában voltam vele, hogy minden csoda három napig tart, a híreknek csak egy, legfeljebb három napig van valódi hírértékük, de mindenütt felbukkannak olyan pletykálkodók, akik számára kéjes élvezetet jelent, ha szavakkal, puszta élvezetből tönkretehetik mások életét. Nem akartam, hogy megbélyegezzenek, és párhuzamot vonjanak köztem és a között a szörnyeteg között. Nem akartam, hogy rám süssék, hogy én vagyok a bolond lány. A fősuli elvégzése után jött a Pork’n’Pie, majd a hivatal, azután pedig a kiadó. Hála Christiannak. Dehogy hála neki! Christian egy dög. Ebben most már egészen biztos vagyok. Például azt is eltitkolta, hogy a házban van vonalas telefon. És arról sem szólt, hogy időnként megcsörren, és bizonyos emberek keresik Sebastiant. Miért nem hagyják már békén szegényt? Miért hívogatják?

Ez az idősebb férfi is, aki most telefonált... – Sebastiant keresem. – Csak így egyszerűen. Mindenfajta köszönés, bemutatkozás nélkül. Gondoltam, ha te így a közepébe vágsz, akkor én sem maradok alul! – Sebastian meghalt – közöltem kimért hangon, és vártam a hatást. Elmaradt. A jelek szerint nem okoztam meglepetést az illetőnek. Ő azonban igenis okozott nekem. – Öngyilkos lett? Megdöbbentem. Ilyen nyilvánvaló lenne a dolog? Vajon miért olyan természetes mindenki számára, hogy Sebastian öngyilkos lett? Ilyen gyenge lelkűnek, labilisnak tartották az ismerősei? Szegény Sebastian! Lehet, hogy neked nem sikerült, ami nekem. Sikerült elkerülnöm, hogy megbélyegezzenek, hogy én legyek a „bolond lány”; te talán nem voltál ilyen szerencsés. Talán létezett egy kör, ahol te voltál a „bolond fiú”. Milyen végtelenül ostobák az emberek! Sőt, kegyetlenek! És igen, mondjuk ki, gyilkosok. Ha ennyien sejtették, hogy Sebastiannak szándékában áll megölni magát, akkor miért nem tettek ellene semmit? Miért nem mentették meg? Ó, csak kerülnének a kezeim közé! Így hirtelen nem tudom, mit tennék velük, de valamit biztosan. Rábíznám a dolgot a kemény Izabellre. A vagányra. A határozottra. Egyszerűen háttérbe vonulnék, kényelmesen, mint valami páholyban, elhelyezkednék a saját fejemben, és hagynám, hogy a másik Izabell azt tegyen, amit akar. Ezúttal nem is próbálnám visszafogni őt. Hadd élvezze ki a helyzetet! Hadd élje ki magát nyugodtan! Eszembe jutott, Christian bizonyára ismeri a telefonálókat. Hiszen elég régóta lakott már ebben a lakásban! Ki kell faggatnom róluk. Róluk is, meg arról is, ő vajon tudott–e Sebastian öngyilkossági szándékáról. Vagy lehet, hogy ő is csak egy „bolond fiúnak”, egy „idegbeteg művésznek” tartotta? Miközben ezen töprengtem, a telefonkagylóval a fülemen, felkiáltott a másik Izabell: – Ki maga? Hol van? Rohadjon meg, maga szemét...! Katt. Az idős férfi bontotta a vonalat. A fene egye meg. Ezt most elszúrtam, nem lett volna szabad ajtóstul rontani a házba. A következő alkalommal óvatosabb leszek, ravaszabb.

Csak így szerezhetem meg a szükséges információkat. Ravaszsággal. Például, amikor kifaggatom Christiant. Ha már mindent tudok, a másik Izabellé lehet a terep. Szegény Sebastian! Hogy te mennyit szenvedhettél az ismerőseid miatt!  Hagyjanak engem békén! Simon már megint zaklat. Újabb SMS érkezett, felajánlotta, immár századszor, hogy segít, és finoman érdeklődött, hogy haladok a munkával. Most már nem telhet el egy nap sem enélkül? Segítséget ajánlott, mégis hogy gondolta? Hiszen a futár sem járt itt már napok óta. Én mindenesetre nem hallottam, hogy csöngetett volna. Simon bizonyára úgy kíván gyorsabb munkára sarkallni, hogy kiéheztet.  Kimentem a kapu elé. Meglepett, hogy sötét este van. Pedig én azt hittem, reggel van. Reggelnek kellett lennie, mivel akkor keltem. Mindegy. És a kapu előtt találtam hat... hét... összesen nyolc dobozt. Mindegyikben élelem, hasonlók. Nyilván a futár hagyta az ajtó előtt a földön. Ezek szerint már hét napja nem vette magának a fáradságot, hogy becsöngessen? De hát mi folyik itt?  Újabb SMS érkezett Simontól. Meg se néztem. Anélkül is pontosan tudtam, mi áll benne. Ugyan mit válaszolhatnék neki? Úgysem értené meg, hogy mit csinálok. Bár övé a könyvkiadó, mégis hiányzik belőle a művészekre jellemző érzékenység. Ő inkább jó szimatú üzletember, aki tervezni, kereskedni, szervezni remekül tud, de az alkotás nem az ő területe. Hiányzik belőle a kreativitás, az empátia. Hiába is magyaráznám neki, hogy meg akarom ismerni Sebastian lelkét, mert csak így lehetek képes beszerkeszteni a hagyatékát: a

rengeteg szöveget, amelyek mindegyike kincs. Mit szólna, ha megtudná, hogy már vagy nyolc napja a kaftánban lófrálok a házunkban, a könyvtárszobánkban, a dolgozószobánkban a hálószobánkban, a konyhánkban, és a kaftán alatt nincs semmi. Ha tudná, hogy most már nem is akarom összefogni magamon. Ha sejtené, hogy a kunkori orrú papucs se került le a lábamról. Vajon megértené-e az okát? Biztosan nem. Biztosan azt gondolná rólam: „bolond lány". Ez pedig elviselhetetlen lenne. Ahogy Sebastian sem bírta tovább elviselni ezt az érteden világot!  Egyfolytában az járt a fejemben, hogyan ölte meg magát. Persze ha valóban öngyilkos lett. Nem lenne meglepő a kegyetlen, elvárásokkal teli világban, közömbös barátokkal körülvéve, mint amilyen a két telefonáló és valószínűleg Christian is volt a számára. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy eldobta magától az életét. Amilyen érzékeny, amilyen kreatív volt! Amilyen... Sebastian volt! De vajon hogy csinálta? Én hogy csinálnám? Ezen töprengtem akkor is, amikor az ágyán hevertem. Először arra gondoltam, hogy biztos bevett vagy tíz doboz altatót, azután lefeküdt az ágyra, és nyugodtan várta be a halált. Azután, amikor kimentem a fürdőszobába, és a tekintetem a hatalmas, régimódi kádra tévedt, az ötlött fel bennem, hogy biztosan az ereit vágta fel. Belemerült a langyos vízbe, talán ivott valamit, azután néhány nyisszantás, és várta, hogy az erő, az élet kicsöpögjön a testéből. Lesétáltam a lépcsőn, és megállapítottam, hogy jó erős a korlát. Ha erre valaki ráhurkolna egy kötelet, aminek a másik végét a nyakába akasztja, aztán ugrana egyet.. Lementem a konyhába, bedugtam a sütőbe egy mélyhűtőn pizzát, és mielőtt begyújtottam a gázt, bedugtam a fejem a készülékbe. Fogtam a gombot, nyomtam rajta egyet. elfordítottam, és megállapítottam, hogy Sebastian akár így is megtehette. Borzalmas gondolat Mindenesetre a pizzát megsütöttem és megettem. Annyira éhes voltam, hogy még annak a lehetősége sem verte el az étvágyamat, hogy Sebastian esetleg itt, éppen ebben a sütőben halt meg. Megszállottan keresgéltem az árulkodó nyomokat. A vércseppeket

bármit Semmire sem bukkantam, de Sebastian halála után nyilvánvalóan kitakarították a házat hogy eltüntessék a nyomokat Talán a halottkém javaslatára, vagy a rendőrség utasítására. Talán azok a “barátok”. akiknek jócskán köze lehetett ahhoz, hogy megtelte ezt a végső lépést! A telefonálók. Esetleg Christian. Az agyamban cikáztak a gondolatok. Még az sem elképzelhetetlen. hogy valamilyen rejtélyes módon Simonnak is köze lehetett a dologhoz. Talán azok közé tartozón, akik szó szerint a halálba üldözték az érzékeny lelkű Sebasnant Amilyen kegyetlen üzletember, még ezt is el tudom képzelni róla... Bármi elképzelhető, hiszen tíz hosszú nap telt el Sebastian halála és a beköltözésem között Tíz nap alatt Isten bőven megteremtette a világot Tíz nap alatt a gonoszok simán eltüntethettek az árulkodó nyomokat  Újabb SMS Simontól. E–mail Christianíól. Ráérnek. Most nincs erőm ilyesmivel foglalkozni. Szörnyű migrén gyötör. Mielőtt ledőlök egy kicsit pihenni, még elolvasok párat Sebastian írásai közül. Minden leírt szó maga a csoda, a szavak sorrendje pedig egyszerűen tökéletes. A történetek is jól megformáltak, de leginkább az tetszik bennük, amilyen hatást kiváltanak belőlem. Bizsergést. Forróságot. Ahogy Sebastian írásait olvasgatom, sokszor kedvem támad ahhoz, hogy a lábam közé nyúljak. Sokszor meg is teszem, nem tagadom. Nincs okom szégyenkezni emiatt. Hosszú ideje senki sem foglalkozik velünk. Hosszú ideje egyedül élünk ebben a nagy házban. Sebastian és én. A két „bolond”, akire senki sem kíváncsi, akit senki sem akar látni.  Vannak dolgok, amelyekről az a benyomása támad az embernek, hogy örökké tartanak, ilyen például egy jó vacsora és egy jó szeretkezés. Aztán vannak olyanok is, amelyek kapcsán azt érzi az ember, hogy sosem akarnak véget érni, ilyenek például a motivációs szemináriumok. A cégem vezetősége évente egyszer összeül, és megegyeznek abban, hogy az

egyes munkatársak nem kellően motiváltak. Ennek nyomán felbérelnek egy külsős konzultánst, hogy zúdítsa ránk a kortárs közgazda– sági bölcsességek özönét, töltsön fel minket büszkeséggel, és addig fokozza a termelékenységünket, amíg kettéáll a szemünk. Ebben az évben egy üdülőtelepen tartották a képzést. Pofás kis hely volt, őszintén szólva nem is kezdődött rosszul a dolog. Ráadásul a feleségem is velem tartott, úgyhogy valami különleges kalandnak néztünk elébe. Az első napon a tréner fáradhatatlanul zümmögött a kétszáz százalékos teljesítményről meg a különféle stratégiákról és ehhez hasonló ökörségekről. Ebben az évben a kulcsszavak kulcsszava ez volt: „cselekedj most!” Estére már olyan motivált voltam, hogy zúgott a fejem, és semmi másra nem vágytam, mint hogy visszatérjek a szobámba, és összebújjak Carollal. Amikor elkezdődött az elkerülhetetlen motivációs film, és lekapcsolták a lámpákat, az asztal alá ejtettem a kezemet, és valahogy egyenesen Carol combjára esett. Elkezdtem simogatni a bőrét a szoknyája szegélye mentén. A gondolataim hamar elkalandoztak a vetítő– vásznon kínlódó, silány színészektől a feleségem bombasztikus testéhez. Az előadóterem sötétjében magam elé képzeltem Carol formás domborulatait. Elképzeltem, amint levetkőzik az orrom előtt. Szinte láttam magam előtt, amint kikapcsolja és leveszi szexi csipke melltartóját, és feltárul előttem pazar melle. Gondolatban odahajoltam, és gyengéden végignyalogattam kemény mellbimbóit. Éppen itt tartottam, amikor az előadó közbeszólt, hogy felhívja a figyelmünket egy roppant fontos részre. Alaposan kizökkentett az álmodozásból. A narrátor egyre csak darálta a sikerhez nélkülözhetetlen ostobaságokat, én pedig lassan ismét visszamerültem álmaim világába. Újra láttam magam előtt, amint Carol öltözködik. Aznap reggel egy különösen ravaszul tervezett ruhába bújt. Úgy nézett ki, mintha egy blézerből és egy blúzból állna, de én tudtam, hogy a blúzra elölről rá van varrva egy blézerszerii anyag. Az összeállítás mindenesetre azt a látszatot keltette, mintha borzasztó hivatalosan, nyakig felöltözött volna. Am az egészben az volt a legizgatóbb, hogy a ruha egyetlen mozdulatra nyílt, és egy rántással le lehetett fejteni az asszonyról. A kezem lassan elindult. A tekintetemet a képernyőre szegeztem, és óvatosan becsúsztattam a kezem a feleségem blúza alá. Először elhúzódott, és

finoman eltolta a kezemet, de nem tágítottam. Apró köröket rajzoltam az ujjam hegyével a melltartója sima anyagára. Carol megmerevedett mellettem, és már nem tiltakozott olyan határozottan. A mellére húzott koncentrikus körök egyre inkább szűkültek., és mind jobban ráközelítettem a mellbimbójára. Nem kellett hozzá három perc, és hátradőlt a székben. A kezét az ölébe ejtette, és átadta magát a simogatásnak. Egy darabig elszórakoztam a melltartója pántjaival aztán, miután a világért sem sikerült lefejtenem a válláról, óvatosan bebújtattam az ujjaimat a melltartója kosarába, hogy közvetlenül is megérinthessem a mellbimbóját. Többször egymás után végigsimítottam a mellén, és valahányszor csak hozzáértem az érzékeny málnaszemekhez, Carol kissé megrándult, majd újra elernyedt. Aztán gondoltam egy merészet, és oldalra húztam a melltartóját, így a blúz takarásában teljesen szabadon hozzáférhettem a finom tapintású gömbökhöz. Az unalmas oktatófilm tovább folytatódott, én pedig lágyan az ujjaim közé fogtam a feleségem mellbimbóit. Carol nagyon élvezte a kezem érintését, és elkezdett aprókat vonaglani, ahogy egyre jobban fellobbant benne a vágy. Éppen kezdtem nekibátorodni, és új kalandok felé vonzott a kíváncsiság, amikor véget ért az oktatófilm. A tréner felkapcsolta a lámpákat, én pedig duzzogva visszavonultam. Carol villámgyorsan rendbe szedte kissé zilált öltözékét, és megint az oktatónk felé fordítottuk a figyelmünket. Amikor végre véget ért az előadássorozat, a lifthez siettünk, majd valósággal berohantunk a szobánkba. Alighogy becsapódott az ajtó a hátam mögött, szétrántottam Carol mellén a ravasz blúzt, és megint félrehúztam a melltartóját. Éhesen rávetettem magam a pazar bimbókra, amelyek máris keményen ágaskodva várták a számat és a nyelvemet. Lázasan tépkedtük egymásról a ruhát, és miután semmi sem maradt rajtunk, egymáshoz tapadva zuhantunk az ágyba. A nejem széttárta a lábait, és követelte, hogy ne várakoztassam tovább, azonnal tegyem magamévá. Úgy látszik, az ő fejében ott kísértett a „cselekedj most” vezérmotívum, melyet az előadónk oly meggyőzően sídykolt belénk. Úgy döntöttem, csak azért sem követem a tréner elveit, hanem tettem egy pár perces kitérőt. Lesiklottam a testén, amíg el nem értem a teste hívogató bejáratáig. Forrón, mindenre készen fogadott a selymes, ritkás, szőke szőrrel borított rés, csalogatott, hogy nyomjak rá néhány nedves és szenvedélyes csókot. Nem is haboztam megtenni, elkezdtem nyalogatni és

csókolgatni Carol legrejtettebb – és egyben legfinomabb – részeit. Gyengéden a számba vettem a sikamlós nyalánkságokat, és addig szopogattam őket, amíg vad vonaglások közepette harapdálta a párna csücskét, nehogy hangosan felsikoltson. Igyekeztem követni a görcsös rángások ritmusát, ezért elkezdtem hosszú, lassú nyelvcsapásokkal kényeztetni a legérzékenyebb pontjait. Tudtam, hogy mit szeret a legjobban, ezért két ujjammal kissé megnyitottam a bejáratot, és mélyen bedugtam a nyelvemet a teste forróságába. Aztán az ujjam került a nyelvem helyébe, a nyelvemet pedig feljebb csúsztattam, és ismét kezelésbe vettem a csiklóját. Lassan becsúsztattam az ujjamat a teste mélyébe, és addig-addig keresgéltem, amíg az ujjbegyem rá nem talált a G-pontra. Bár egyes kutatók vitatják a létezését, ezúton üzenem, hogy én megtaláltam! Ha valamelyik tudós netán kíváncsi a részletekre, úgy forduljon hozzám, nagyon szívesen felvilágosítom. Szóval, ott tartottam, hogy lágyan masszíroztam Carol hüvelyének belsejét, miközben a nyelvem vad táncot járt a csiklóján. A teste szintén veszett táncot lejtett, úgyhogy igencsak kapkodnom kellett a fejemet, hogy lépést tartsak vele, és a szám egyetlen pillanatra se szakadjon el az élvezetének forrásától. Hamarosan felért a gyönyör csúcspontjára, és erőteljes görcsök közepette kielégült. Jóformán meg sem vártam, hogy megnyugodjon egy kissé, máris felkúsztam rá, és mélyen behatoltam a testébe. Azon az estén valóban úgy keféltünk, mint a nyulak. Össze sem tudtam számolni, hogy 6 hányszor élvezett el, jómagam háromig jutottam. Másnap reggel combfixes harisnyát vett magára a kis ravasz. Eléggé meglepett, mert az ilyen szexi szerelést rendszerint arra tartogatta, ha amolyan igazán romantikus estét akar eltölteni velem. Pokolian élvezem, amikor a finom harisnyával borított lába a derekamat – vagy éppen a nyakamat – dörzsöli és szorítja, miközben a férfiasságom – vagy éppen a nyelvem – mélyre merül fejedelmi testében. Azt is kiszúrtam, hogy nem vesz fel bugyit. Tudtam, hogy készül valamire, de nem volt időm megkérdezni tőle, mert indulnunk kellett reggelizni. Az oktatóterem előtt ácsorogva mindketten belemerültünk a programfüzet tanulmányozásába. Amikor az egyik előadó elsietett mellettem, még meg is dicsért, hogy ilyen gondosan tanulmányozzuk a napi programot. A szerencsétlennek fogalma sem volt arról, hogy Carol és én azt keressük, hánykor kezdődik a soros oktatófilm vetítése, mivel mindketten egészen más célra akartuk kihasználni a rendelkezésre álló

időt. Jó másfél órás gyötrődés után elkezdődött a következő, ostoba film. A teremre ismét sötétség borult. Ezúttal egyetlen percet sem késlekedtem, de ő sem tolta el a kezem. Még véget sem ért a főcím, máris a szoknyája alatt járt a kezem. Habozás nélkül a lényegre tértem. Lágyan dörzsőlgettem és simogattam a csiklóját, és mihelyt eléggé síkos lett a bejárat, mélyen belemerítettem a mutatóujjamat a forró résbe. Ezúttal a kényelmetlen testhelyzet miatt nem tudtam elérni a nevezetes pontot, de így is mindent megtettem, hogy Carol kedvében járjak Szerencsére az oktatófilm arról szólt, hogyan ne viselkedjünk a beosztottainkkal. Ez azt jelentette, hogy a képernyőn egy kopasz ürge lila fejjel ordított a jobb sorsra érdemes alkalmazottakkal A hangszórókból hallható, hangos üvöltések elnyomták Carol apró nyögéseit és sóhajait. Éppen csak hozzáérve, az ujjhegyeimmel dörzsőlgettem a csiklóját. Jó tíz percnyi simogatás és masszírozás után a feleségem a felkaromba mélyesztette a körmeit, és apró vonaglásokkal elélvezett. Szerencsére éppen időben, mert néhány perccel később véget ért a vetítés. A játszadozás mindkettőnket feltüzelt annyira, hogy úgy döntöttünk, kihagyjuk az ebédet, és arra használjuk fel az ebédszünetet, hogy csillapítsuk kissé más irányú éhségünket. Felrohantunk a szobánkba, és villámgyorsan levetkőztünk. Carol magán hagyta a harisnyát, amely remekül kiemelte a lába vonalát. Lenyomott az ágyra, én pedig boldog sóhajjal hanyatt feküdtem. A férfiasságom a plafon felé meredezett. Carol nyomott a hegyére egy forró, nedves csókot, aztán átvetette felettem a lábát. Finoman beleharapott az alsó ajkamba, marokra fogta a hímtagomat, aztán a sikamlósán, éhesen várakozó nyílásba irányította, és szépen beleereszkedett. Elkezdett lovagolni rajtam. Harisnyás lába minden egyes mozdulatára végigsimította a derekamat. A finom selyem simogatásába egészen beleborzongtam. Belemarkoltam a fenekébe, és segítettem a lágyan hullámzó, függőleges irányú mozgást. Egyikünk motiváltságával sem volt gond, így mialatt az okosok osztották az észt az ebéd alatt, mi akkorát keféltünk, hogy majdnem leszakadt az emelet. Carol olyan magasra emelte a csípőjét, hogy majdnem kicsúszott belőle lüktető póznám, aztán gyorsan visszaengedte, olyan mélyre, hogy a medencecsontunk szorosan egymáshoz préselődött. A lágy, sikamlós barlang tövig befogadta a férfiasságomat, és finoman hullámzott körülötte. Nem bírtam tovább, hörögve, vad vonaglások közepette a

testébe lövelltem a heréim teljes rakományát. Az én élvezetem őt is feljuttatta a gyönyörök csúcsára. Akkorát élvezett, hogy véresre harapta a vállamat, de nem bántam. Boldogan szorítottam magamhoz az imádott nő vonagló, verejtékben úszó testét. A másnapi filmvetítés alatt én következtem. Reggel Carol eldugta az összes alsónadrágomat, így anélkül voltam kénytelen kilépni a szobából. Követelhettem én, hogy adja elő a gatyáimat, a nejem csak kuncogott, és azt mondta, hogy nincs arra semmi szükségem, úgyis csak útban lenne, ha úgy hozná a helyzet. Tudom, hogy senki sem láthatott semmit, de valamiért rettentő védtelennek éreztem magam. Ráadásul az sem volt éppen kellemes érzés, hogy az öltönygatyám réz cipzárja minduntalan hozzásúrlódott a férfiasságom érzékeny bőréhez. Azonban amit a vetítés alatt kaptam, az bőségesen kárpótolt a kellemetlenségekért. Alig kezdődött el a film, Carol lenyúlt az asztal alá, egyetlen, határozott mozdulattal lerántotta a sliccemet, és gondtalan könnyedséggel előhúzta a farkamat. Előrébb csúsztam a széken, hogy minél többet takarjon az asztal. Nejem őnagysága lassú mozdulatokkal kezdte, és finoman végigmasszírozta a férfiasságomat. Aztán, mert tudta, hogy körülbelül hány perc áll a rendelkezésünkre, belelendült. Erősen összeszorította a kezét, és hosszú húzásokkal kényeztetett. Aztán, amit végül csinált, az egészen elvette az eszemet. Amikor érezte, hogy elérkeztem az orgazmus határához, a jobb kezével tovább tette a dolgát, a ballal pedig ledobta az asztal alá az egyik mappáját, és rögtön utána is bukott, hogy felvegye. Mialatt a bal kezével a mappa után kutatott, tövig a szájába vette a hímtagomat. Mivel a fegyver kellően elő volt készítve, azonnal elsült. Akkorát élveztem, hogy majdnem letörtem az asztal szélét, amibe kapaszkodtam. Hangosan felhördültem, mire néhány an odanéztek rám. Zavaromban köhécselni kezdtem, gyorsan felkaptam a poharamat, és a számhoz emeltem. A sötétben szerencsére nem láthatták, hogy a pohár teljesen üres, és így voltaképpen a nagy semmit kortyolgatom, hogy enyhítsek a köhögésemen. Néhány pillanattal később Carol előbukkant az asztal alól, és széles mosollyal fújogatta a port a mappáról. Előrehajoltam, és gyorsan visszatuszkoltam zsugorodásnak indult hímvesszőmet a gatyámba. Az emlékezetes eset óta imádott nejemmel mindketten lelkes hívei vagyunk a továbbképzéseknek. Minden alkalmat megragadunk, hogy részt vehessünk ilyeneken. De a legjobban azokat a lökött oktatófilmeket

szeretjük, és alkalomadtán alig várjuk, hogy a mit sem sejtő oktatók lekapcsolják a villanyt.  Az izgalmas, bizsergetö történet végére érve jót aludtam. Aztán felkeltem, kibotorkáltam a fürdőszobába, megmostam az arcomat. Ahogy felemeltem a fejem, és megbámultam a tükörképemet a mosdókagyló fölötti tükörben, nem voltam elégedett a látvánnyal. A szemfestékem elkenődött. A szemöldökömön ceruzával készített vastagítás feljebb csúszott a homlokomon. A szemem alatt mély, sötét karikák éktelenkedtek. Ezeket minden bizonnyal a rengeteg kreatív, lélekpróbáló, empátiát igénylő munka rajzolta oda. Ahogy hátrébb emeltem egy kissé a fejem, és összehúztam egy kicsit a szemem, az elkenődött szemöldökvonal, a szemem meg a szemem alatti karikák miatt úgy látszott, mintha mindkét oldalon három-három szemem lett volna. Közvetlenül egymás alatt. Vagyis pontosan úgy festettem, mint az a lány Sebastian képén. Gyorsan átszaladtam a müteremszobába, és alaposan szemügyre vettem a képet. Nem tévedtem! Sebastian mintha a jö vőbe látott volna. Hiszen nem sejthette, hogy a halála után beköltözöm a házába, és végképp nem tudhatta, hogy fogok kinézni fáradtan, elkenődött szemfestékkel. Mégis megfestette! Lehet, hogy Sebastian a jövőbe látott. Talán ez is összefüggésben állhat az öngyilkosságával. Egyszer olvastam egy novellát. Két öregemberről szólt, akik kora gyermekkoruk óta állandóan egymással sakkoztak. Vagy hetven–nyolcvan éven keresztül. És menet közben rájöttek, kitalálják egymás gondolatait. Képesek olvasni egymás fejében. Amikor érezték, az életük a végéhez közeledik, elhatározták, hogy egyikük méreggel megöli magát, a másik pedig kiolvassa a fejéből, hogy mi történik a halál után. Diktafonra mondja mindazt, amit a halott elméjében lát. így is történt. Miután az egyik öreggel végzett a méreg, a másik felmondta a szöveget, majd ő is meghalt. Szívroham vitte el. Az eset után a diktafonra mondott felvétel keringeni kezdett a világban, és aki csak végighallgatta, és megtudta, mi van a túlsó oldalon, öngyilkos lett...

Lehet, hogy Sebastian is látta, mi vár rá odaát? Átvittem a hálószobámba a rólam készült portrét Sebastian önarcképével együtt. Meg pár ecsetet és némi festéket. Időközben eltávolítottam a szétkenődött szemöldökvastagítást, lemostam magamról a festéket, a szemem alatti karikákat is sikerült eltüntetnem. És ha már idáig eljutottam, leborotváltam a valódi szemöldökömet is. Sebastian borotvájával. Semmi szükségem sem volt rá. Ha kell, majd rajzolok magamnak. De nem kell. Egyelőre biztosan nem. A művelet után mindkét oldalon csak egyetlen szemem maradt. Tökéletes látványt nyújtottam, az összhatást nem zavarta meg az a két vékony szőrcsík sem, amit az emberek oly fontosnak tartanak. Ahogy elöblítettem Sebastian borotváját, arra gondoltam, megszabadulok a testemen lévő többi szőrszáltól is. Széthúztam magamon a kaftánt, borotvahabot fújtam a szeméremdombomra, és elszántan munkához láttam. Nem sok szőr volt rajtam, általában figyeltem erre, bár az utóbbi időben kissé elhanyagoltam magam. Nagyban dolgoztam; igyekezetemben még a nyelvem hegyét is kidugtam. És ekkor hirtelen beleüvöltött a csendbe Lilly Allen. A mobilom. Vagyis tulajdonképpen nem volt igazán csend, mert jó ideje szinte egyfolytában szólt az In-A-Gadda-Da-Vida, de ez a hippizene, amit először borzalmasnak találtam, észrevétlenül háttérzajjá csendesült a számomra. Már észre se vettem. Lilly Allent viszont igen. Összerezzentem, ettől az éles borotvával megvágtam magam odalent. A fehér bőr és a sötét szőrszálak között keletkezett kis sebből sűrűn, sötéten folyt a vér. Dühösen szitkozódni kezdtem, és miközben letörölgettem magam, megfogadtam, bárki hív is, nem teszi az ablakba, amit tőlem kap. Mire letörölgettem félig leborotvált szeméremdombomat, és visszasiettem a hálószobámba, az ágyamon heverő telefon elhallgatott. Megnéztem, ki hívott. Christian... Éppen ő? Vajon mit akart? A tekintetem a fal melletti székekre felállított két festményre tévedt. Sebastian önarcképére és az én portrémra. Úgy, ahogy voltam, felkaptam az ecsetet és a festékespalettát, és gondosan munkához láttam. Eltüntettem a portrémról a felső és alsó szemeket. Így elveszett ugyan a kép furcsa, optikai csalódást keltő hatása, viszont az arc már tökéletesen hasonlított az enyémre. Eltüntettem a képről a szemöldököt is. A hasonlóság még erősebb lett. Egőpirossal átszíneztem az ajkak vonalát,

majd berohantam a fürdőszobába, hogy kirúzsozzam magam. Erről az alapos borotválkozás közepette egészen megfeledkeztem. Közben ismét megszólalt Lilly Allen. Christian keresett, de nem akartam beszélni vele. Minek ordítsak rá, hogy ne zavarjon, mert dolgozom? Ha nem veszem fel, azzal ugyanúgy értésére adom a lényeget. A portrém immár tökéletes. Sebastian önarcképe is az lehet...  Este pezsgőt bontottam. Az ágyban. Meg akartam ünnepelni a festmény elkészültét. Ahogy ott heverésztem és rád gondoltam, Sebastian, ahogy a képekben, a portréinkban gyönyörködtem, hirtelen belém hasított a felismerés: éppen egy hónapja mentél el! Szegény Sebastianom! Azóta már biztos messze jársz! És én mégis úgy érzem, itt vagy velem.

Tizedik fejezet

A KÉT GEORGE MCINTOSH 2015. július 11-14.

Ma reggel elcsíptem a

futárt. Be se csöngetett, de hiába próbált elsompolyogni, mert ott lestem rá a bejáratnál, és amikor hallottam, hogy motoszkál, hirtelen kivágtam a kaput. Rám nézett, aztán elvörösödött. Végigmért. Vagyis majdnem végig, mert ahogy lecsúszott a tekintete a testemen, középtájon megakadt. Sejtettem mit néz. – Ide hallgasson! – kezdtem. Elhatároztam, hogy szigorúan leteremtem, felelősségre vonom amiatt, hogy napok óta nem csenget, nem veszi át a listáimat, és csak úgy találomra hordja nekem a különböző ennivalókat. Köztük sok olyan amit kifejezetten utálok. Például tonhalkonzervet. Ki nem állhatom a tonhalkonzervet! Sőt, semmilyen formájában nem szeretem a halat. A szagát sem bírom.  Úgy tíz-tizenkét éves lehettem. Nálunk vendégeskedett az egyik barátnőm, Julia. Aranyos, kedves lány volt, az osztálytársaim közül egyedül őt kedveltem. Talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki sosem csúfolt a bátyám miatt, aki sosem nevezett dilisnek se engem, se a családom más tagjait. Ott játszottunk a nappalinkban, már nem is tudom, mit csináltunk. Talán csak tévét néztünk, nem emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy a bátyám megint ordítozni kezdett. Julia megrémült, hiába mondtam neki, nincs mitől tartania. Félelmében erősen reszketett. Nem akartam, hogy hazamenjen, viszont ki akartam menekíteni a nappaliból. Olyan helyre akartam vinni, ahol a bátyám biztos nem jár. Ahogy kifelé tartottunk a házból, megláttam a hátsó ajtó melletti kis ajtót, a pince lejáratát. Azelőtt sosem jártam odalent, apám mindig azzal

zavart el, hogy óriási a rendetlenség odalent, meg ugye ott tartja a szerszámait is, amik hegyesek, élesek, szúrósak, megvágnak, semmiképpen sem arra valók, hogy egy kislány fo gdossa őket. De akkor nem volt más választásom: vagy hagyom, hogy Julia hazameneküljön, vagy magammal viszem a pincébe. Rögtön rátaláltam a villanykapcsolóra, a lefelé vezető betonlépcső tiszta volt, könnyen lejutottunk. A pincénket apám műhelynek rendezte be. Egy munkaasztal, satuval, miegyébbel, rajta különböző szerszámok szép rendben sorakoztak egymás mellett. Leültünk Júliával a két kis kerek székre, és vártunk. Suttogva beszélgettünk, és közben hallgattuk az odafent dúló vihar hangjait. A bátyám tombolt, anyám csitítgat– ta. Apám nem volt otthon. Már vagy tíz perce üldögéltünk ott, és közben rettentően eluntuk magunkat. Felálltunk, járkálni, nézelődni kezdtünk. Semmi olyat nem találtam, amin apám dolgozott volna, vagy ami már elkészült volna. Ezt furcsálltam, bár nem volt meglepő, hiszen apám pedáns ember lévén, állandóan azt mondogatta, az Úr nem szereti a piszkot, a rendetlenséget. Erősen vallásos volt, minket is mindig elcipelt a templomba, esténként lefekvés előtt pedig imát mormoltunk. –Te, Izabell, ez micsoda? – kérdezte Julia. Feléje fordultam. A pince túlsó végében állt, egy kis ajtó előtt. – Van itt egy másik pince is? – kérdezte. Fogalmam sem volt, először jártam odalent. A kis ajtót lakat védte, nem tudtuk kinyitni. Feltámadt bennünk a kíváncsiság, néhányszor erőteljesen megráncigáltuk a lakatot, de nem nyílt ki. –Várj csak! – kiáltottam, és visszaszaladtam a munkaasztalhoz. Korábban láttam rajta egy műanyag dobozt, tele kulcsokkal. Odavittem a dobozt a kis ajtóhoz. – Talán nyitja valamelyik... Sorra végigpróbáltuk a kulcsokat. Nem jó, nem jó, nem jó... Aztán az egyik rozsdás kis kulcs mégis kipattintotta a lakatot. Beóvakodtunk. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy orvosi rendelőbe kerültem volna. A falakat fehér csempe borította, az alacso ny mennyezeten erős neoncső világított. A helyiség tulajdonképpen egy majd hét méter hosszú folyosó volt, aminek az ajtóval szemközti falát polcos könyvszekrény takarta el. A polcokon könyvek, újságok, videokazetták meg kis, henger alakú, fehér műanyag dobozok

sorakoztak. – Vajon mi lehet ezekben? – kérdezte Julia, és levette az egyik dobozt. Lefeszítette a tetejét. – Ezek meg micsodák? – Filmtekercsek – mondtam. – Régebben ilyenekre fényképeztek, amíg nem létezett digitális fényképező. A papámnak még mindig van egy ilyen gépe. Nézd csak! – Kivettem a dobozból az egyik tekercset, szétpöndörítettem, a fény felé tartottam. – Ha így keresztüknézünk rajtuk, akkor látni lehet, mit fotóztak. Ezeket a képeket tették aztán rá valahogy a papírokra. Ránéztem a filmtekercsre, és ránézett Julia is. Az első kép, a második, a harmadik... – Pfuj! Ez undorító! – mondta ki Julia azt, amire én is gondoltam. – Mit csinálnak ezekkel a gyerekekkel? – Hát... Nem tudom pontosan, de sejtem – feleltem, és gyorsan visszatettem a filmet a dobozba. – A papád ilyeneket fényképez? Meg ilyeneket nézeget? – kérdezte Julia. – A, biztosan nem. Ez valaki másé lehet – válaszoltam. Végigmutattam a polcokon. – Szerintem ezek itt olyan kígyós-gyíkos dolgok. Tudod, apám kígyómérgekkel foglalkozik. Azokból csinál gyógyszert a munkahelyén. – Aha. Biztosan – mondta Julia, de láttam az arcán, nem igazán hisz nekem. – Te, Izabell, nem megyünk fel? Félek itt... Szeretnék hazamenni. Felmentünk, de előtte mindent visszaraktunk, ahogy volt; leoltottuk a lámpát, visszanyomtuk a kis lakatot. Amikor kiléptünk a házunk hátsó ajtaján – mert elöl a bátyám még mindig tombolt, így oda nem mehettünk vissza –, biztos voltam benne, apám nem fogja észrevenni, hogy lent jártunk. Ezután évekig nem foglalkoztam a pincével meg azzal a bizonyos filmtekerccsel, amin azok az undorító képek szerepeltek, de aztán, a tizenötödik születésnapunkon, amikor a bátyám, az ikertestvérem, Benjamin elkészítette azt a förtelmes, csirkeszemekből álló nyakláncot... Amikor megláttam, mit csinált, felpattantam az asztal mellől, és a hátsó ajtó felé iramodtam. Ki kellett menekülnöm a házból; úgy éreztem, e zt már tényleg nem bírom tovább. Szörnyen gusztustalan és ijesztő volt az a lánc! A hátsó ajtót csukva találtam. Anyám mi miig kulcsrazárta, nehogy

Benjamin kiszökjön. A kulcsot természetesen magánál tartotta. Nem maradt más választásom: miközben a szüleim a bátyámmal foglalkoztak, lenyomtam a pincébe vezető ajtó kilincsét. Az ajtó kitárult. Gyorsan hátrapil lantottam, nem lát-e valaki, és amikor meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, lesiettem a pincébe. Először a munkaasztal mellett üldögéltem egy kicsit, majd eszembe jutott a kis, hosszúkás helyiség, amiben pár évvel korábban Juliával jártam. A kis ajtón ezúttal is rajta volt a lakat. Ugyanazt c sináltam, mint amikor Júliával voltam: megkerestem azt a rozsdás kis kulcsot. Kinyitottam a lakatot, és beléptem a folyosószerü szobába. Felkapcsoltam a lámpát, és találomra leemeltem a polcokról egy magazint. Szimpla pornó volt. Visszatettem, beljebb mentem. Levettem egy vaskos fotóalbumot. Kinyitottam. Gyorsan becsuktam. Levegő után kapkodva ismét kinyitottam, és összehúzott szemmel lapoztam benne. Visszatettem a helyére, és leemeltem egy másikat. Abban is ugyanolyan képeket találtam. Összesen tizenhárom egyforma album sorakozott szép rendben egymás mellett. Rásandítottam a kerek, műanyag dobozokra, melyekben apám a fényképezőgépbe való filmeket tartotta. Volt belőlük vagy harminc. Valamivel beljebb videokazettákat láttam, még beljebb rendes filmtekercseket. Abból kiindulva, hogy mik voltak a fotóalbumokban, nem volt nehéz rájönnöm, milyen filmek lehetnek. Attól a naptól fogva, hogy megláttam azokat a fekete- fehér, bestiális, már- már szürreális, obszcén képeket, amelyek lovakkal, disznókkal fajtalankodó nőket meg kislányokkal és kisfiúkkal szeretkező, kövér, szőrös hasú felnőtteket ábrázoltak, többé nem tudtam apámként tekinteni a házunkban lakó férfira. Azt hiszem, aznap minden hitemet elvesztettem abban az istenben, akihez az az ember imádkozott...  Szegény Sebastian! Sajnálnom kellene, most valahogy mégis boldognak érzem magam. Boldognak, mert a jelek szerint újabb közös vonást találtam kettőnkben. Azt, hogy mindkettőnk apja szörnyeteg volt. Legalábbis a jegyzetek, papírok átkutatása során talált levelekből ez derült ki.

Apád legutóbb alig két hónapja küldött levelet, személytelen, géppel írt lapot, amelyben tudatja veled, hogy jól van, és anyád is jó egészségnek örvend. Szárazon közli, elfogyott a türelme, és amennyiben nem hagysz fel a mániáiddal, vagyis a festéssel és írással, a következő hónaptól megvonja és nem folyósítja tovább az összeget, amivel addig havonta támogatott. Jelzi, hogy amint „tisztességes munkát” találtál, és legalább három hónapig sikerül is megmaradnod egy helyen, a pénz ismét a rendelkezésedre áll. Az anyádtól érkezett levelek legalább kézzel írottak. A legutóbbi, márciusban feladott levélben csupa banális dologról elmélkedik: az időjárásról, londoni eseményekről, ehhez hasonlókról. Majd újra és újra felemlegeti, véleménye szerint ideje lenne megállapodnod, találnod magadnak egy rendes lányt; ideje lenne megnősülnöd. Az egyik, tavalyi levelében még azt is felajánlotta, hogy ír egy Jersey-ben élő barátnőjének, akinek van egy csinos, huszonéves lánya, egy „csodás teremtés, szép és nagyon modern gondolkodású, és imádja a művészeteket” Láthatóan úgy gondolja, ennyi éppen elég ahhoz, hogy megfelelő feleség legyen a számodra, Sebastian... Rábukkantam két másik levélre is, melyek ettől a „csodás teremtéstől” érkeztek. Nyomorult kis dög! Csak egy elkényeztetett kis cafka, aki kellőképpen művelt ahhoz, hogy ismerje a komolyzenét és a 19. századi francia költőket, ahhoz viszont már nem elég intelligens, hogy belássa: esélye sem lehet nálad. Nem, mert te nem rá vártál. Bármit is terveltek ki, ő és az anyád, egy tényezőről minden bizonnyal megfeledkeztek. Egy tényező, aminek a neve: Izabell. Mert most már egyértelmű, hogy te rám vártál. Hiszen megfestetted a portrémat. Bizonyosan tudom, hogy már akkor megtetszettem neked, akkor vonzódni kezdtél ho zzám, amikor először láttál a Pork’n’Pie-ban. A cafka biztos el akarja vetetni magát veled. Anyád támogatná, apádnak meg a jelek szerint mindez közömbös, számára az a legfontosabb, hogy ne kerülj neki sokba. A leveleikből egyértelműen kiderül, valójában nem szeretnek téged, cseppet sem értenek meg téged, csak ki akarnak használni az önös céljaikra. Micsoda képmutatás! Szívtelen, rideg dög mind a három! Azt gondolom, hogy náluk még az én pedofil apám is ezerszer jobb! Neki torz volt a lelke, torzak voltak a vágyai, de legalább szerette a családját. Örülj, hogy végre

megszabadultál tőlük!  Újabb SMS-ek Simontól, Christiantól, sőt, már Marlene is írt. Dőlnek az e-mailek. Kérdések. Hogy haladok, mikor leszek kész a munkával? Miért nem jelentkezem? Miért nem válaszolok semmiféle megkeresésre? Hogy valljam be nekik a kettőnk ügyét? Azt, hogy megtaláltam annak a kis cafkának egy másik levelét. A levelet, amelyben arról írt, milyen jó volt találkozni veled ilyen hosszú idő után; hogy nagyon jól érezte magát veled. „Élveztem a vacsorát, az egész estét! Ó, Sebastian, bízom benne, hogy ezt meg fogjuk ismételni mihamarabb és minél többször!” Hogy magyarázzam meg Simonnak, Christiannak, Marlene-nek és a többieknek, hogy... megcsaltál? Hogy vacsorázni vitted azt a nyomor ult nőszemélyt, és... ami a vacsora után következett. Egy-két ital, egy kis séta, aztán... Elég! Visszaköltözöm a másik hálószobába! *** Ma körülbelül hatszor csengett a mobilom, és négyszer a vonalas készülék. Vajon ki kereshetett? Nem vettem fel egyiket sem. Csöppet sem érdekel, ki szeretne beszélni velem vagy Sebastiannal. Átköltöztem a másik hálószobába. Most már egészen biztos vagyok benne, Sebastian, hogy hiába vágyakoztál utánam titokban, képes voltál nem is egyszer ágyba bújni azzal a cafkával, aztán pedig Andreával. Andrea! A legszörnyűbb benne az, hogy egyértelművé vált: Andrea nem nő. Andrea vezetékneve Moltisanti, tehát olasz! Az olaszoknál pedig az „Andrea” férfinév. Iszonyú, Sebastian, te és egy férfi? Mert kétségtelenül megtetted. Andrea leveléből kiderül, milyen boldogságot szereztél neki azzal, hogy vele töltötted az; az éjszakát. Ugyanakkor bűntudatos, tele van önsajnálattal és tudja, hogy a kárhozat

vár rá a történték után, de semmit sem bánt meg.  Találtam egy ájabb, megcímezetlen borítékot Sebastian holmijában. A borítékban egy kis kártya lapult, amire a következő pár soros verset firkantottaák: Kérdés Williamhez Tisztelnek azért, amit alkottál játszák a darabokat, amiket írtál. Ismerni vél téged sokmindenki, de, hogy sötét hölyed szeretted-e úgy, miként én szeretem ......-t, ezt ne tudhatja senki Nyílvánvaló volt, hogy Sebastian ezt a költői kérdést Shakespeare-hez intézte. És az is egyértelmű volt, hogy a hiányzó részt milyen névvel szándékozott kiegészíteni. IZABELL Ne aggódj, Sebastian, már teljes a versed. Bizonyára csak tappintatból nem írtad oda a nevemet. Vagy talán ezzel akartál próbára tenni. Hogy megtalálom-e a kártyát, és van-e merszem ráírni a saját nevem. Megtettem. A cím nélküli borítékba visszadugott kártyát jól elrejtettem a kincseim közé. Ott is marad mindörökre, a naplód mellett, amelyet franciául írtál, így sajnos nem tudom elolvasni. A hol apróbb, hol nagyobb betűkből, a sorok egyenetlenségéből és abból, hogy lefelé kunkorodnak a lapokon, látszik, hogy zaklatottan vetetted papírra a szavakat. Eszembe jutott, hogy Christian jól beszél franciául; tőle talán segítséget kérhetnék a naplód lefordításához. De gyorsan elvetettem az ötletet. Hibát követnék el, ha éppen Christiannak mutatnám meg naplót. Ki tudja, milyen titkokról vallottál benne? 

A napló legutolsó mondatát, melyet június 10-én vetettél papírra, sikerült lefordítanom. Je me suis décidé. Elhatároztam! Vajon mit határoztál el, Sebastian? Talán azt, hogy elárulsz valakinek valamit? Vagy esetleg azt, hogy végre megpróbálsz kapcsolatba lépni velem? Három éve találkoztunk először, még a Pork’n’Pie-ban. Se akkor, se azóta, soha nem beszélgettünk. Mintha észre se vettél volna... Belátom, igazad volt, bizonyos dolgokat nem kell mások orrára kötni. És igen, vannak dolgok, amelyek törvényszerűek, eleve elrendeltetettek. Amikor először láttuk egymást, te már akkor biztosan tudtad, mi lesz közöttünk. Biztos vagyok benne, hogy a Je me suis décidé arra utal: „Elhatároztam, hogy végre színt vallók Izabell előtt.” Vagy: „Elhatároztam, hogy végre felnyitom Izabell szemét ” És bocsáss meg nekem, mert egy percig azt gondoltam, azon töprengtem, vajon mit jelenthet még ez a francia mondat, és akkor az is eszembe jutott, hogy... Szóval az is megfordult a fejemben, hogy ez a Je me suit décidé talán arra utal, amiről azok az ismeretlen telefonálók beszéltek. Arra, hogy öngyilkos leszel. Hogy ezt határoztad el Ne haragudj, drága Sebastian, buta voltam! Az viszont már egészen biztos, hogy megtanulok franciául!  Christian súlyosan tévedett! Mielőtt beköltöztem ide, a házunkba, váltig azt magyarázta, hogy jók ugyan az írásaid, ütősek, némelyik meghökkentő, mégis eléggé kuszák, és emiatt abból a hatalmas „szöveghalmázból”, ami: az évek során leírtál, képtelenség kiválogatni azonsa amelyekkel valóban érdemes foglalkozni. Ráadásul azzal vádolt, hogy sohasem vagy elégedett azzal, ami addig megszületett, változtatsz mindenen, mindent újra es újra átírsz. Azóta is érthetetlen számomra, miért tartóira ezt negatív dolognak. Ami él, állandóan változik. A stagnálás azonos a pusztulás kezdetével. Amíg a patak szabadon folyik, addig él, amint azonban valami eltorlaszolja a víz útját, valami eltömíti a medrét, bűzös, döglött pocsolyává válik. Szerintem igaz ez a kreativitásra

is. Egyébként ma kaptam egy e-mailt Christiantól. A levelei el se olvastam, épp csak rápillantottam. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi áll benne. Őszintén szólva már rég torkig vagyok a hisztijével, sőt a legkevésbé sem érdekel, mit üzent Simon. Hogy már hetek óta nem jelentkezem, menjek be a kiadóba minél hamarabb, és számoljak be arról, hogy állok a munkával mennyit haladtam. A csatolt fájlra viszont azonnal kíváncsian rákattintottam. Ebben az egyik novelládat találtam, melyet még Christian szerkesztett. Gondolom, azért küldte el nekem, hogy illesszem be a többi közé. Na, ez is teljesen rá vall! Ha az a vágya, hogy a neve szerkesztőként ott szerepeljen majd a könyved impresszumában, az enyém mellett, súlyosan csalódni fog! Kizárt, hogy ezt megengedjem! Ez a könyv elsőd legesen a tiéd lesz, Sebastian, másodsorban pedig az enyém. Mindenesetre kényelembe helyeztem magam, és alaposan átfésültem a Christian által átküldött szöveget; elhűlve láttam, hogy gyakorlatilag kiherélte az általad megírt történetet. Bár nem találtam meg az eredeti kéziratot, de éppen elég jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, te bizonyos dolgokat nem írnál le. Úgyhogy sietősen hozzáláttam, és helyrehoztam Christian torzításait! A történet főszereplője, George McIntosh új élet reményében egy számára idegen városba költözik. Hivatali állást vállal, és teljesen átlagos, hétköznapi figurának tűnik, pedig nem az. Valójában kisstílű csaló, tolvaj, aki az előző lakhelyén elkövetett apró bűntettek nyomán várható lebukástól való félelmében egy időre itt akarja meghúzni magát. Hogy honnan tudom mindezt? Christiannal ellentétben forgatom a dolgozószobában talált naplókat. Sőt, az igazat szólva egyfolytában csak ezeket bújom! Ebben is felbukkan a történet egy rövid villanásra, így azonnal feltűnt a névegyezés.  George McIntosh a nevem, és he kell számolnom róla: a tavalyi évben két jelentős esemény történt az életemben. Az egyik az volt, hogy a feleségem elhatározta, egy kicsit rendbe szedeti magát. A második gyerekünk születése eléggé megviselte, tekintve, hogy harmincnégy éves korában szülte. Szorgalmasan járt az edzőterembe. A konditeremben töltött órák

ismét karcsúvá tették a derekát, feszessé varázsoltak a combját és a feneket, és a végeredmény: egy megfiatalodott, kellemesen gömbölyded szépasszonyt kaptam a pénzemért. A másik jelentős esemény az volt, amikim elmentünk megünnepelni a harmincötödik születésnapját. A délelőttöt a fodrásznál és a kozmetikusnál töltötte, Miután felöltözött. és teljes pompájában megjelent a szobaajtóban, szemkápráztató látványt nyújtott, Elég legyen erről annyit mondanom, hogy a bébiszitternek áthívott szomszéd lányt elfogta az irigység, pedig még húszéves sincs, és igen gusztusos darab, Kathy csak pislogott Dana láttán, és az én állam is leesett, A nejem combközépig érő, oldalt felsliccelt fekete bársonyruhát viselt, hozzá fekete harisnyát és tűsarkú cipőt húzott. Mahagónivörös haját egyetlen copfba fogta össze hátul. A szemét úgy festette ki, mint valaha az egyiptomiak, a nyakában az az egyszerű, fehér gyöngysor lógott, amit pár évvel korábban karácsonyra kapott tőlem. Alig hittem a szememnek. Az én kedves, egyszerű háziasszony feleségem úgy festett, mint egy szexbomba filmsztár. A városunk egyik elegáns éttermében foglaltattam asztalt. Bár a helyiségben számos, csinosan felöltözött dáma tartózkodott, Dana úgy ki ragyogott közülük, mint a gyémánt a folyóparti kavicsok közül. Irigy pillantások követték minden mozdulatát, engem meg majdnem szétvetett a büszkeség. Emelte a hangulatot, hogy nem fogtuk vissza magunkat, tisztességes mennyiségű pezsgőt és bort ittunk. A desszertnél tartottunk, amikor következett a második döbbenet. A nejem halkan a fülembe súgta, hogy már nagyon régóta szeretne belülről látni egy sztriptízbárt, mert még sosem járt efféle helyen. Igaz, én sem sokszor, nősülésem előtt is elég szolid életet éltem. Nem részletezem, hamarosan egy eldugott kis bárban találtuk magunkat. Dana felszabadultan viselkedett, és mintha belebújt volna a kisördög, szemlátomást azon dolgozott, hogy felcsigázza a fantáziámat. A bárban tovább ittunk, és az alkohol semmivé foszlatta a nejem gátlásait. Körülbelül egy órán keresztül csak ültünk, és néztük a műsort. A színpadon több lány váltogatta egymást, különféle szerelésekben pompázva, amit aztán, többnyire unott képpel, lehajigáitak magukról. A bárban rajtunk kívül hat-hét pár és vagy húsz egyedülálló férfi tartózkodott. Mellettünk két, huszonöt-huszonhét év körüli srác ücsörgött, és vadul söröztek. Az az érzésem támadt, hogy titokban többet

bámulják a feleségemet, mint a színpadon folyó produkciót. A lelkem mélyén őrülten hízelgett a büszkeségemnek, hogy két fiatal fickó úgy mustrálja az asszonyt, hogy majd kiesik a szeme. Egy idő után kimentem a mosdóba, és mire visszaértem, a két srác már a mi asztalunknál ült. Meglepődtem, de úgy döntöttem, hogy nem csinálok jelenetet. Végül is nem történt semmi. Legalábbis ezt hittem abban a pillanatban! Mire odaértem hozzájuk, az egyik fickó éppen egy húszdollárost mutatott Danának, és megkérdezte, hogy a műsor szünetében fellépne–e a bankóért cserébe. Az alkohol megtette a hatását. Dana kérdő, huncut pillantást vetett rám. Láttam rajta, hogy kipróbálná a dolgot, persze korántsem a pénzért, hanem a móka kedvéért. Engem is megszállt a kisördög. Vigyorogva bólintottam, bár magamban aggódtam, mert nem akartam balhét. Ugyanakkor meglehetősen izgatónak találtam, hogy a feleségem, akivel tizenkét éve élek boldog házasságban, levetkőzik egy rakás vadidegen férfi előtt. Mit mondjak, levetkőzött, de még hogy! A diszkós alighanem ráérezhetett a nagy pillanatra, mert elind ított egy lassan, izgatóan lüktető számot. Dana ringó léptekkel felsétált a színpadra: hosszú, keskeny dobogó futott végig középen a helyiségen, a közepén és a végén egy-egy krómozott rúddal. A színpad mindkét oldalán, szoros közelségben ültek a vendégek. A nejem megállt a dobogó túlsó végén. A háta mögött csak egy szál reflektor világított, mely csak a teste körvonalait rajzolta ki. Lassú mozdulatokkal kezdte, először csak a csípőjét ingatta és forgatta. A csípőkörzés ritmusában, apró léptekkel haladt előre. Mikor kiért a világosabb részre, kacéron rám kacsintott, és lassú mozdulatokkal lehúzta a válláról a bársonyruhát, majd a melltartója pántjaihoz érintette az ujjait. Az addig trécselgető, söröző, unottan üldögélő közönség elcsitult, és figyelmét a színpadra összpontosította. Hogy mi volt Dana titka? Csak tippelni tudok. Szerintem a bárban mulató emberek torkig voltak már az efféle helyeken fellépő húszéves, platinaszőke, vézna kiscsajokkal, akiknek a teste olyan lapos, mint a vasalódeszka, és két feszes, a testükhöz képest aránytalanul nagy műcici ugrándozik a mellkasukon. Az én nejem ezzel szemben telt, nőiesen gömbölyű, tetőtől talpig érett nő, vörös hajával maga a megtestesült nőiesség. Szóval, Dana a zene lüktető ritmusára egyre feljebb húzta a ruha

szoknyarészét, és leheletfinom mozdulatokkal legöngyölte a jobb lábáról a harisnyát, aztán a hal következett. Halványbarna bőrén sziporkázó táncot jártak a színes reflektorok fényei. A látvány még rám is erőteljes hatást gyakorolt, pedig már láttam néhány százszor levetkőzni, de az idegen pasasok álla egyenesen az asztalt verte. A feleségem előrébb táncolt, felhúzta a szoknyáját a derekára, és lassan, a csípőjét a zene ütemére jobbra-balra csavargatva körbefordult. A fátyolvékonyságú, fekete csipkebugyival takart, hihetetlenül gömbölyű, bársonyos feneke láttán a közönség felugrált, és lelkesen tapsolt. Amikor teljesen háttal állt nekem, hirtelen terpeszbe ugrott, villámgyors mozdulattal lehajolt, és a két lába között rám nézett. A mellettem illő fiatal fickóból akkora sóhaj szakadt ki, hogy azt hittem, elfújja az asztalunkat. Ne szépítsük, én is megbabonázva figyeltem a látványt. Dana nem sokáig maradt ebben a pozícióban. Felegyenesedett, megpördült, és egyetlen mozdulattal letolta magáról a ruhát. Egész idő alatt a szemembe nézett. Ekkor már csak a fekete csipke melltartó és a bugyi maradt rajta. A színpad mellett ülő férfiközönség lelkesen tapsolt a nyálcsordítóan pompás női test láttán. Jómagam hitetlenkedve bámultam. Rá kellett jönnöm, ott, a sztriptízbárban, hogy hosszú évek óta csakis a háziasszonyt és a gyermekeim anyját látom benne. Alighanem rég megfeledkeztem arról, hogy a feleségem ilyen kívánatos női Dana a háta mögé nyúlt, szétkapcsolta a melltartóját, és újra a hátát fordította felém. Elhajította a finom csipkedarabot, és a kezével takarva a kebleit ismét visszafordult. Szemlátomást nem vett tudomást a többi férfiról, csakis nekem, kizárólag nekem táncolt. A férfiak ütemesen tapsoltak, és várták a pillanatot, hogy megpillanthassák a mellét. Nem váratta őket sokáig! Dana a feje fölé lökte a kezét, és forogni kezdett, amitől telt keblei vidám táncba kezdtek. A közönség őrjöngött. Az ürgék felugráltak, behajoltak a színpad fölé, és gyűrött, izzadtsággal átitatott papírpénzeket dugdostak Dana bugyijának szegélye alá. A feleségem kacér kacsintásokkal fogadta az elismerést, de egyetlen pillanatra sem feledkezett meg a csábos táncról. Leguggolt, majd leült, és fellökte magát gyertyaállásba. Lassan biciklizett néhányat a levegőben, aztán leengedte teljesen kinyújtott lábát, hogy a térde majdnem a homlokához ért. Aztán két mutatóujját a bugyija alá csúsztatva, kimért lassúsággal végig tolta a leheletfinom csipkét hosszú, formás combján. A közönség dermedten figyelt. Dana fellendítette magát ülő helyzetbe, felállt, és kilépett a bugyijából. Anyaszült meztelenül állt

vagy huszonöt vadidegen férfi előtt! Ekkor tett valamit, amivel végképp megőrjített. Egyetlen mozdulattal kirántotta a hajából a masnit. Vörös haja szétterült a vállán, és félig elfedte az arcát. A haja rejtekéből kihívó pillantást vetett rám, és kacsintott. Nem bírtam tovább. Felugrottam, szó szerint lerántottam a színpadról, a karomba kaptam, és a közönség hangos tiltakozása közepette kivágtattam vele a bárból. Hogy hogyan értünk, el az autónkig, azt homály fedi. Arra viszont annál inkább emlékszem, ami ezután következett. Teljes gázzal száguldottunk az alvó kisváros utcáin, de nem értünk el hazáig, tudniillik Dana egész idő alatt meztelenül, reszketve tapadt hozzám, és vadul simogatott, illetve masszírozott mindenfelé. Az egyik csendes kis utcában félreálltam. Hátramásztunk a hátsó ülésre. A feleségem hanyatt feküdt, az egyik gyönyörű lábát a padlón hagyta, a másikat félig behajlítva feltette a kalaptartóra. A lába közé térdeltem, ő előrehajolt, és lerántotta rólam a nadrágot. Izzó csókokat váltottunk, a szám egészen kicserepesedett. Végigsimítottam Dana káprázatos testén. Amikor az ujjaimat lefelé csúsztattam, felfedeztem, hogy semmi szükség további előjátékra, a nejem is teljesen felizgult. Lassan, fokozatosan hatoltam a testébe. Karját a nyakam, lábát a derekam köré fonta, és úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni, Alapjában véve a lassú szeretkezést részesítettük előnyben, de akkor mindketten másra vágytunk. Heves mozdulatokkal, a csípőm erőteljes lökéseivel tettem magamévá. Dana szinte zokogott a gyönyörtől, és a nyakamat harapdálta. Én is hangosan nyögtem és fújtattam. Néhány pillanat múlva megéreztem, hogy a feleségem teste a gyönyör szorításában vergődik. Nekem sem kellett több, vad zihálás közepette a testébe ürítettem az altestemet szétfeszítő, édes terhemet. Dr Whitewater, a háziorvosunk utóbb valami olyasmit magyarázott, hogy az erős szexuális késztetés kiválthatja a soron kívüli peteérést. Hogy valóban erről volt-e szó, azt nem tudom, de kilenc hónappal később a családunk újabb taggal bővült. Egyikünk sem kételkedett abban, hogy/ Peter fiunk azon az éjszakán fogant, a kocsi hátsó ülésén. Dana azóta ismét jár a konditerembe. Látszik rajta, hogy rövidesen ledolgozza a terhesség alatt felugrott kilókat, úgy sejtem, hogy mire elkövetkezik a harminchetedik születésnapja, ismét pompás formába lendül. Már alig várom az alkalmat...

 És folytatódik a történet, melyből kiderül, hogy ez a bizonyos George McIntosh valójában egy szánalmas kis bűnöző, aki a gyereke születése után nem sokkal lebukik, és menekülnie kell. Házat vagy lakást nem tud bérelni magának, de talál a városkában egy kis panziót, amelyet egy viszonylag fiatal özvegyasszony üzemeltetett. Az asszony fiát Jake-nek hívják. Jake teljesen átlagos kiskamasz. McIntosh sosem rajongott különösebben a gyerekekért, az ilyen, tíz- tizenkét éves formáktól pedig kifejezetten viszolyog, de mivel jó benyomást akar kelteni a szállásadójában, kedves mosolyt erőltet az arcára, amikor először találkozik a kis Jake-kel. A fiú úgy méri végig tetőtől talpig McIntosht, mint egy rovarkutató valami ritka bogarat, arra készülve, hogy ízekre szedje, kettévágja, és megnézze, mi van a teste belsejében. (Christian verziójában nem szerepel az ízekre szedés és a kettéválás, csak a mikroszkóp alá helyezés. Te ennél keményebb vagy, Sebastian. Te biztos vágnál!) Az anya persze elmagyarázza a fickónak, McIntosh-nak hogy ne aggódjon. Jake-nek nincs semmi baja. nem szellemi fogyatékos, nem autista, nem kiszámíthatatlan, csak egy ártalmatlan álmodozó. (Christiannál szegény szellemi fogyatékos és kissé kiszámíthatatlan volt. Ezt nem hagyhattam így, mivel biztos vagyok benne, hogy ez a Jake valójában te vagy, Sebastian. Vagyis a gyermekkori éned.) McIntoshnak a hideg futkos a hátán a gyerek furcsa pillaniásától de mivel tetszik neki a ház is, a szoba is, azt feleli semmi gond, szereti a gyerekeket. Ebből persze semmi sem volt igaz: az első pillanattól kezdve irtózik Jake-től. Megpróbál csevegni a nővel, kérdezgetni kezdi hol van Jake apja. Ketten élnek-e a házban. A panzió többi, vendége milyen? Az asszony becsülettel megéri minden kérdésre. Jake apja meghalt, azóta kettesben élnek a házban. A panziónak pedig jelenleg nincs több vendége Mcíntoshon kívül. A férfi ezt furcsának találja, az asszonynak viszont nem tetszik, hogy Mr. McIntosh alkudni próbál a szoba bérleti díjából. Bár Christian verziójában itt a főszereplő, Jake nincs jelem biztos vagyok benne, nem követnél el egy olyan hibát hogy egyszerűen háttérbe tolod a főszereplődet, ezért ebbe a részbe beleírtam Jake-et. Ott áll és néz. A tekintetétől McIntosh egyre zavartabban viselkedik. A végén dadogni kezd, és ez már az asszony figyelmét nem kerüli el.

McIntosh kifizeti az első három havi díjat, az asszony megnyugszik. Jake csak figyel. McIntosh beköltözik. kicsomagol, berendezkedik. Kiteszi az éjjelíszekrényre az ébresztőóráját, ami rejtélyes módon megáll, Megrázogatja, de az óra nem működik. Elhatározza, hogy mielőbb beszerez egy újat valahonnan. Hanyatt fekszik az ágyon, és azt tervezgeti, miből fog megélni. Megállapítja magában, hogy a szállásadó asszony nem is ronda, nem is öreg; számolgatni kezd, vajon mennyit spórolna meg, ha közelebbi kapcsolatba kerülne vele, ha a szeretőjévé tenné. Rövid pihenőt követően felkerekedik, elindul „vadászni”. Ez az ő esetében azt jelenti, hogy kimegy a város legforgalmasabb terére, és megpróbál lenyúlni pár tárcát, hasonlót. Miközben McIntosh vadászik, a kis Jake a saját szobájában fekszik az ágyon. A falat bámulja, amely mint egy képzeletbeli LCD-tv képernyője műrködik. A furcsa monitoron Mr. McIntosh tűnik fel, ahogy a város legforgalmasabb terén álldogál, és körbe-körbe nézelődik. (Christian ehhez a részhez hozzáfűzött egy megjegyzést; szerinte nem egyértelmű, hogy Jake „tévéje” nem valóságos dolog, hanem csak odaképzelt. Szerintem ezt a feladatot is tökéletesen megoldottad, Sebastian. Az olvasó ennél a pontnál tényleg nem tudhatja, hogy mi az, ami a kisfiú néz, de nem is kell tudnia. Sejtelmesség! Itt ez a kulcsszó. A folyamatos érdeklődé s fenntartása.) Estére McIntosh visszatér. Nem megy fel egyenesen a szobájába, mert az asszony vacsorázni hívja. A kis Jake lemerészkedik az emeletről. A lépcsőn jár, amikor hallja, hogy az anyja nevet. Ilyesmi nem fordult elő azóta, hogy az apja meghalt. Még lejjebb óvakodik, és meglátja, ahogy a két felnőtt a konyhában, az asztalnál ülve étkezik. Jake-et ez valósággal szíven üti. Az anyja nélküle kezdett el vacsorázni, méghozzá egy idegennel, aki csak ma érkezett a városba. Semmit sem ért, de feltámad benne a vad féltékenység. Mérgében visszaoson az emeletre, megbújik a lépcső korlátjánál. Vár. Közben a folyosón, a fiúval szemközti talon ismét megjelenik az LCD-képernyő, amin a földszinti konyhát és a két vacsorázó felnőttet láthatjuk. (Christian megjegyzése szerint ez a jelenet túlságosan triviális. Nos, szerintem nem! Nagyon is érződik a szavaidból, Sebastian, hogy egy régi, saját élményedet írtad meg.) Ekkor hirtelen vált a kép – a konyha belevész egy sztatikus, szürkésfehér pontörvénybe, amiből aztán kibontakozik egy újabb jelenet.

Jake ezúttal is az anyját és McIntosht látja, de már nem a konyhaasztal mellett ülnek. Az asszony fehér ruhát, McIntosh elegáns öltönyt visel. Velük szemben egy férfi áll. Jake meglepődik. Egy pap? Mi ez? Talán... Esküvő? Sztatikus pontörvény – újabb kép. Jake önmagát látja, ahogy ott kuporog a lépcső tetején. Azután a konyhát látja, ahol a két felnőtt vadul veszekszik. Hangokat nem hall, de azt látja, hogy McIntosh kinyitja a konyhaszekrényt, kiveszi belőle a fém kávésdobozt, amelyben az anyja tartja a kosztpénzt, kikapja a dobozban található bankókat, és elviharzik. Az asszony zokogva lerogy az asztal mellé, a kezét a tenyerébe temeti. Jake ismét magát látja, majd megint a konyhát. Az anyja még mindig az asztal mellett ül. Az ajtón belép McIntosh. Részeg. A felnőttek ismét veszekedni kezdenek. McIntosh megüti a nőt, aki dühében felkap egy poharat, a férfi fejéhez vágja. McIntosh ezután megmarkolja a kenyérvágó kést, és leszúrja az asszonyt. Miközben a vérző, nyöszörgő nő a padlóra roskad, a férfi úgy kapja fel a fejét, mintha valami neszt hallott volna. Lassan megfordul, és a véres pengéjű kést szorongatva elindul az emeletre vezető lépcső irányába... A valóságban Jake mindezt akkor látja a folyosó falán viliódzó LCD-képernyőn, amikor az anyja és McIntosh először vacsorázik együtt. (Nos, Christian itt ismét kifejtette a véleményét. Bár ne tette volna! A megjegyzéseiből, a szavaiból egyértelműen kiviláglik: fogalma sincs arról, hogy mit akartál ábrázolni, mit akartál megmutatni a történetedben. Persze Christiannak biztosan nincsenek ilyen élményei. Ő biztosan burokban, rendezett családi körülmények között nőtt fel. Honnan is tudhatná, milyen az, amikor egy kisgyerek a szülei vagy esetleg a testvére miatt magára marad!) Ó, Sebastian! Honnan is tudhatnák az ilyen Christian- félék, hogy léteznek emberek, akiknek a lelke olyan érzékeny, mint mondjuk az ujjunk, miután kicsit megégettük valamivel? Az ilyen senkik, az ilyen azbesztlelküek, mint Christian, nem is sejtik, hogy az olyanok, mint mi, már nem is meztelenül járkálunk ebben a kietlen, zord, hideg és kemény világban, hanem... bőr nélkül? Minket senki sem véd meg a Christian-féle közömbösöktől. Se a közömbösöktől, se az őrültektől. Senki. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy életben

maradjunk a jég- és hózivatarban.

Tizenegyedik fejezet

PAULA 2015. július 15-17.

Nagyon tetszik a kis Jake-ről szóló történeted, Sebastian! Tökéletesnek találtam. Bár a vége kissé... elnagyolt. Egyelőre félreteszem, de folyamatosan gondolkodom majd a történet csattanós lezárásán. Bízhatsz bennem, Sebastian, hogy nem fogom elrontani. Hogy is ronthatnám el? Hiszen itt élünk, együtt. Felfedtem előtted teljes lényemet. Hiszen ma reggel óta már a kaftánt sem hordom csupasz testemen! Azért döntöttem így, hogy tudd: nincs előtted semmi takargatnivalóm! Amióta így, meztelenül járok–kelek a házban, időnként váratlanul átfut rajtam egy szelíd remegés. Mondjuk akkor, amikor leülök a konyhában az egyik székre. Nem, nem a hidegtől, pár napja iszonyú a hőség. Inkább valami kellemes borzongás jár át ilyenkor. Jó érzés belegondolni, hogy a széken, amihez hozzáér a fenekem, a bőröm, a combom, nemrég még te ültél. Úgy érzem, mintha az öledbe telepednék. Bárcsak itt lennél velem! Szüntelenül rád gondolok és ilyenkor valami édes forróság árad szét a hasamban. Ezek a belső melegségcsápok egyszerre indulnak lefelé és felfelé, megbizsergetik a gyomromat, összeszorítják a torkomat, hogy csak zihálva kapok levegőt, ugyanakkor benedvesítenek... odalent. Semmit sem titkolok előtted! Bár a tested nincs velem, nem vagy itt mellettem, hogy hozzád bújhassak, hogy magamban érezzelek, viszont itt vannak az írásaid. A naplók. Igaz, a francia nyelvűvel nemigen boldogulok. De amikor a többi naplódat olvasom, elképzelem, hogy a történetben szereplő férfi te vagy, a nő pedig én. Elképzelem, és akkor kicsit olyan, mintha tényleg együtt lennénk. Imádom ezeket a történeteket!

 Tavaly nyáron történt. Egy kellemes délutánon nekiálltam lemosni a kocsimat. A nap melegen sütött, így egy szál rövidnadrágban szorgoskodtam. Mielőtt befejezhettem volna, az egyik szomszédasszonyom közeledett felém a behajtón. Már korábban is beszélgettünk egyszer-kétszer, de elfelejtettem a nevét. – Jó napot, Victor – köszönt rám, miközben felém sétált –, hogy van? – Remekül – vigyorogtam, mert tényleg jól éreztem magam. Próbáltam felidézni a hölgy nevét, de a világért sem ugrott be. – És ön? – Ó, köszönöm, minden rendben. Csak azért szólok, mert a jövő hétvégén lomtalanítjuk a garázsunkat, és gondoltam, körülnézhetne, hátha talál olyasmit amire szüksége lenne. Nem szívesen szabadulunk mez attól a sok holmitól, de kell a hely. – Köszönöm, de nekem is annyi a holmim, hogy jóformán be sem férek a házba! – mondtam mosolyogva – Hát, ez igaz – válaszolta, miközben befelé nézett a garázsomba.–Elnézést, hogy ilyen figyelmetlen voltam! – Semmi gond – igyekeztem megnyugtatni, mert láttam rajta, hogy tényleg zavarba jött egy kicsit. – Minden rendben van, ööö... – Paula – segített mosolyogva –, a nevem Paula. A férjem Dick, a lányom pedig Judy. – Ó, igen! Bocs, csak mostanában kicsit szétszórt vagyok – bólogattam ügyefogyottan. – Maguknak van az a szép, nyitott Chryslerjük, ugye? – Pontosan – biccentett –, de közel sem olyan szép, mint a maga kocsija. Azzal elkezdett sétálni a Jeepem körül. – Köszönöm, megpróbálom jó állapotban megőrizni – mondtam, és kezdtem leveretni a habot a kocsiról a tömlőből spriccelő vízzel, persze úgy, hogy Paulát ne érje. Szerencsétlen módon, miközben arra koncentráltam, hogy ne áztassam el őt, sikeresen lefröcsköltem saját magamat. – Elhiszem, hogy jólesik, nekem is nagyon melegem van! Lehet, hogy nekem sem ártana egy kis hideg víz! – nevetett, és a rövidgatyám elejére mutatott, ahol jókora nedves folt sötétlett. A kacagása kellemesen csengett, és nagyon vonzó volt a mosolya. Egy pillanatra eltöprengtem rajta, hogy vajon milyen a humorérzéke, aztán egy pillanatra

megemeltem a tömlő végét, és egy kicsit lespricceltem. Felsikoltott és elugrott, de az a szépséges mosoly továbbra is ott ragyogott az arcán. – Jobb lesz, ha vigyázol, cimbora! – hallottam egy hangot a hátam mögött. Megfordultam, és láttam, hogy Paula férje közelít felénk az utca felől. – Sajnálom, Dick – mondtam, miközben azon járt az eszem, hogy vajon zokon veszi-e a történteket. De a férfi csak mosolygott, így aztán hozzátettem: – Az a helyzet, hogy valósággal kiprovokálta! – Hát ez nem lep meg! – vigyorgott Dick, majd a feleségéhez fordult. – Édesem, pár órára be kell ugranom a céghez, szóval jó lenne, ha ma te mennél Judyért, rendben? Az asszony bólintott, mire Dick rám nézett, és odaszólt: – Érezzétek jól magatokat! Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a szomszéd megfordult, és kiballagott az utcán várakozó Chryslerhez. – Hát ezt meg mire értette? – fordultam Paulához, de ő csak mosolygott, és visszasétált a kocsimhoz. – Belekukkanthatok? – kérdezte. – Persze – biccentettem. Megkerültem a kocsit, és kinyitottam neki az ajtót. Paula behajolt az autóba, és kérdezgetni kezdett a különféle műszerekről, karokról meg gombokról. – Ez például mit csinál? – érdeklődött, és mélyen behajolva, formás fenekét felém villantva rámutatott valamire. Ahogy közelebb nyomultam, hogy lássam, mire kíváncsi, közben hátrébb mozdult, így egyenesen a lágyékomnak nyomta formás popsiját. – Nem látom, hogy mit kérdez! – szóltam rá kissé rekedtes hangon. – Ez a bigyó itt, ez a fekete, ez micsoda? – kérdezte, és kicsit megficánkoltatta a fenekét. Kissé előrébb mozdultam, és megpróbáltam megnézni, hogy mit mutat. Menet közben rádöbbentem, hogy odalent bizony elég rendesen beindult a szerszám. – Sajnálom, Paula, de innen nem látom, hogy mit mutat – mentegetőztem. A nő ellepett a kocsitól – Semmi gond – legyintett és mosolygott. Rajtakaptam, amint tetőtől talpig, gondosan, aprólékosan végigmér, mintha egy lovat mustrálna a

vásáron. Követtem a tekintetét, és észrevettem, hogy az imént átáztatott rövidnadrágom félig átlátszóvá vált. Most, hogy kicsi Viktor igen élénken igyekezett felhívni magára a figyelmet, a dolgok kellően egyértelművé váltak. Paula ismét a szemembe nézett. Az járt a fejemben, hogy legalább nem hívja vissza Dicket, és nem rúgatja vele szét a hátsómat. – Igazán sajnálom – mentegetőztem – de már jó ideje nem értem nőhöz. Rettentően szégyellem magamat. – Ugyan, hagyja már! – kacagott. – Kimondottan jólesik, hogy így reagál rám! – Egy pillanatra elhallgatott. – Azon töröm a fejemet, hogy vajon mi történne, ha úgy igazából megérintene egy nőt? Odalépett hozzám, megfogta a kezemet, és a mellére vonta. – Jesszusom! – hördültem fel. – Mit művel? – Bocsánat – mosolygott rendületlenül –, de azt hittem, nincs ellenére a dolog. – Nincs is – csóváltam a fejemet –, csak egy kicsit meglep. Úgy értem, szóval, a fenébe is, maga férjnél van! Megint felnevetett, és elengedte a kezemet. – Hát ez tagadhatatlan tény! – kacagott. Lepillantott átázott nadrágomra, és incselkedő hangon megkérdezte: – Mondja, nem fázik odalent? Nem akarja átcserélni a nadrágját? – Nem is rossz ötlet – válaszoltam, és a keze után nyúltam, hogy bevezessem a házba. Nem hagyta, hogy megfogjam a kezét, hanem odanyúlt, és megfogta a farkamat, hogy ő vezessen he engem a házba! Bementünk a nappaliba, és Paula a kanapé felé irányított, anélkül hogy egyetlen pillanatra is elengedte volna ágaskodó szerszámomat, sőt, menet közben finoman át is masszírozta. Amikor elértük a kanapét, a másik kezével is odanyúlt, és egyetlen, ügyes mozdulattal lehúzta rólam a vizes gatyát, aztán leült a kanapé szélére, Ott álltam előtte, kis terpeszben. Vadul ágaskodó farkam pontosan mosolygó arca előtt lengedezett. Paula kuncogott, felnézett rám, és közölte, hogy mivel a vizes nadrágban teljesen áthűlt a „kis édes”, sürgősen találni kell neki egy meleg helyet, nehogy véletlenül megfázzon. Azzal folytatta, hogy neki hirtelenjében kettő is eszébe jutott, és ezennel felajánlja mindkettőt: Pucéran kacsintott, és elkezdte finoman húzogatni kicsi Viktor bőrét, Pokolian jólesett a féltő gondoskodás, elég régen volt benne részem. Paula egy pillanatra elengedte a farkamat, de éppen csak annyi időre, amíg lerántotta magáról a pólóját. A

rövidnadrágjával együtt a bugyiját is letolta magáról. Káprázatosán formás, asszonyosan telt teste volt. A melle nyálcsordítóan gömbölyödött, és megőrizte fiatalkori rugalmasságát. A dereka karcsú, a feneke pedig éppen annyira dundi, amennyire kell. Ez a nő egész egyszerűen telitalálatnak bizonyult! Egy pillanatra őszintén irigyeltem Dicket. Paula ismét kezelésbe vett. Nagy vidáman közölte, hogy először előmelegíti kicsi Viktort, nehogy megártson neki a hirtelen forróság, és azzal a szájába vette kicsi Viktor fejecskéjét. A fejem szédelegni kezdett, amint Paula édes, telt ajka körülölelte kicsi Viktor testét, és finoman végigsiklott rajta. Vagy öt percig dédelgette, szopogatta, nyaldosta a hímtagomat, aztán elszállt a lábamból az erő. Lerogytam mellé a kanapéra. Átöleltem, és olyan forrón csókolóztunk, mint a gimisek a papa kocsijának hátsó ülésén. A nyelvünk egymásba fonódott, miközben a kezünk bekalandozta a másik testét. Gyengéden végigmasszíroztam a mellét, majd odahajoltam, és egyenként a számba vettem a mellbimbóit. Paula hangosan sóhajtozott. Hanyatt dőlt, és kérés nélkül, engedelmesen széttárta a lábát. Végigcsókoltam a hasát, a combját, majd a lábai közé fúrtam az arcomat. Igyekeztem viszonozni azt a sok finomságot, amit én kaptam az imént. Először lassan forgattam a nyelvemet a csiklója körül, aztán egy kicsit felgyorsítottam, majd ismét lelassítottam. Miközben ezt tettem, figyelmesen hallgattam a légzését, hogy kiderítsem, melyik tempónál liheg a legerősebben. Miután kitapasztaltam, hogy mit szeret a legjobban, felpörgettem arra a sebességre a nyelvemet, és egyenletes tempóban, addig-addig kényeztettem, amíg halk, diszkrét sikolyok kíséretében elélvezett. Az orgazmus utolsó vonaglásai még javában fel-alá hullámoztak a testében, amikor a hajamba markolt, és magára húzott. Lenyúlt, megmarkolta kicsi Viktort, és nyílegyenesen bevezette a testébe. Amikor félúton járt, rekedten a fülembe kuncogta, hogy most jön az igazi kezelés. És csakugyan, a teste mélye olyan forróságot sugárzott, mint egy acélkohó. Igyekeztem nem ránehezedni, de elég kényelmetlen volt a póz, így fokról fokra ráereszkedtem. Amikor teljes súlyommal rajta feküdtem, rájöttem, hogy kár volt óvatoskodnom, mert a fülembe súgta, hogy pontosan azt élvezi, ha érzi magán a férfi súlyát. Kitartóan, határozottan, de nem túl erős döfésekkel tettem a magamévá. Paula sóhajtozott, sikoltozott, a vállamat és a fülemet harapdálta, és kecses hullámokban vonaglott alattam. Mielőtt felért volna a csúcsra, mind a tíz körmével végigszántott a hátamon, majd erősen belemarkolt a

fenekembe, és húzott, egyre csak húzott, hogy minél mélyebbre merüljek az édes forrós ágba. Amikor elérte a második orgazmus, a nedves barlang olyan erővel szorította a farkamat, hogy engem is feljuttatott a csúcsra. Az agyam teljesen elborult, és vad döfések közepette a testébe lövelltem a magomat. Kimerülten pihegtünk egymás karjában. Továbbra sem vonultam ki a csodás női testből. Kicsi Viktor összébb húzódott, de nem ment össze teljesen. – Hát ez, hát ez csodás volt! – lihegte Paula, ez a finom, kedves és gyönyörű asszony. – Tudod – válaszoltam szintén zihálva – lehet, hogy nem ártana még egy kis átmelegítés odalent, nehogy baj legyen. Biztosra kell mennünk! Paula csak nevetett, és rántott egyet az altestén, amitől a farkam kicsusszant belőle. – Nézd, ez igazán remek ötlet – mondta mosolyogva –, de hallottad, ma én megyek a lányomért, és még egy zuhany sem ártana előtte. Öt perccel azután, hogy fantasztikus gyönyört éltünk át egymás karjában, faképnél hagyott. Természetesen egyetlen pillanatig sem haragudtam rá, mivel tisztában voltam azzal, hogy nem rendelkezhetek felette, és tudtam, hogy kötelezettségei vannak. Mégis, azóta is gyakran álmodozom arról, hogy történik valami, amitől fennáll a veszély, hogy kicsi Viktor megfázik, Paula pedig a környéken lesz, és felajánlja, hogy megmelengeti.  Imádom ezeket a történeteket, mert felforrósítanak, de közben némi féltékenységet is érzek. Elképzelhető, hogy a történetek egy része valós élményeken alapszik? Lehet, hogy saját kalandjaidat vetetted papírra? Kik ezek az emberek, Sebastian, akik szenvedélyesen szeretkeznek a naplóid lapjain? Valós személyek, vagy csak a képzeleted szüleményei?  Ma végigolvastam Jake történetét, de még nem hajtottam végre rajta a szükséges változtatásokat. Még nem; nos, bevallom, önző módon inkább

a saját novellámmal foglalkoztam. Talán véletlen a hasonlóság, de az én főhősöm is egy kisfiú. A sztori végére felnőtt fiatalemberré cseperedik, viszont ehhez a részhez még hozzá sem fogtam. Az eddig elkészült részben még csupán kiskamasz. Benjaminnak hívják. Valójában ez is nagyon furcsa. Itt élünk ebben a házban, te meg én, nem takargatunk egymás elől semmit. Egyek vagyunk. Ha nagy bánatomra testben nem is, de lélekben mindenképpen. Lelki társak lettünk. Rokon lelkek. Különben hogyan volna lehetséges, hogy mindketten egy–egy kisfiú történetét akarjuk megírni? Nézd, itt állok előtted. A tükröd előtt, meztelenül. Meztelen a testem, meztelen a lelkem. Es most, hogy bebizonyítsam, tényleg szeretlek, elárulok valamit. Van két titkom. Az egyiket már most elárulom, a másikat... Nos, az egyelőre még maradjon titok. Ha eljön az ideje, mindenre fény derül a novellám lapjaiból. Az első titkom: régebben két Izabell létezett. Pontosabban egészen a közelmúltig, még akkor is, amikor beköltöztem ebbe a házba, hozzád. Az egyik Izabell, akit a külvilág megismert, nyugodt, csendes, visszafogott, kedves és szelíd lány volt. A másik Izabell az első szöges ellentéte. Őt csak kevesen ismerték, ritkán mutatta meg magát. Nem arról van szó, hogy tudathasadásóssá váltam. Hiszen a borzalmas eset után jó ideig pszichiáterhez jártam. Dr. Klein nagyon kedves ember volt. Rengeteget beszélgettünk, és többször is megnyugtatott, hogy azok a tünetek, amelyek az után a szörnyű eset után jelentkeztek nálam, természetesnek tekinthetők. Arra a megrázkódtatásra, ami engem ért akkoriban, a legtöbb ember hasonló módon reagált volna: zárkózottság, zavartság, az önmagamba és főleg a másokba vetett bizalom teljes hiánya, és az állandó szorongás, hogy esetleg én is... Ez azonban már a másik titkom része, és erről többet majd a novellámban szeretnék neked mesélni. Tehát nem arról van szó, hogy egyszerre többen laknak a fejemben, inkább arról, hogy a személyiségem szelíd szegmense volt a domináns, általában ez került előtérbe, ezt látta a világ, viszont bizonyos helyzetekben a személyiségem másik, sokkal merészebb fele vette át a testem és a gondolataim irányítását. Nos, egy ideje minden megváltozott. És ezt egyedül neked köszönhetem, drága Sebastian! Amióta itt lakom ebben a házban, a

személyiségemnek ez a két, egymásnak ellentmondó alkotórésze összeolvadt. Valaha olyan lehettem, mint aj in és a jang: volt egy fekete és egy fehér énem. Mostanában azonban már nem vagyok se fekete, se fehér. Mostanában egyszerűen szürke vagyok. És őszintén bevallom, szeretek szürke lenni! Az igazat megvallva, egy ideje már cseppet sem törődöm azzal, hogy milyen színű vagyok. Melletted ennek sincs többé jelentősége. És miközben azon töprengtem, a személyiségünk milyen sok hasonlóságot mutat, rábukkantam valamire. Fényt derítettem a te súlyos titkodra! Minden világossá vált előttem, méghozzá a naplóidból. Azokból az írásaidból, amelyeknek a szereplői különböző módokon szeretik egymást, és örömet, gyönyört okoznak egymásnak. Rájöttem, miért gyűjtötted össze ezeket a történeteket. A forrásait nem ismerem, azt viszont bizonyosan tudom, miért jegyezted le ezeket a sztorikat. Mert szeretetre vágytál! Azért gyűjtötted össze ezeket a rövid történeteket, mert ezeken keresztül akartad megmutatni a világnak, így is lehet élni. Gyönyörben. így is, és nem csak úgy, ahogy te éltél, mielőtt hozzád költöztem. Mert – ebben egészen biztos vagyok – mielőtt idejöttem, nem sok boldogságban volt részed.  Aludtam egy keveset. Álmodtam. Amikor felébredtem, azonnal lerohantam a könyvtárszobánkba, és nekiláttam az álom lejegyzésének. Anynyira meghökkentő álom volt, hogy mindenképpen meg kellett örökítenem! Most, hogy elkészültem, arra gondoltam, belemásolom valamelyik naplódba. Hogy ott is meglegyen. Egyelőre még bizonytalan vagyok, hogy melyik könyvecskébe jegyzem be az álmomat. Talán a japán mintásba. Vagy még illőbb lenne abba, aminek a borítóján a Naprendszer sematikus rajza látható. Még nem döntöttem. Tehát, álmomban fiú voltam... 

Édes, erős tömjénillat lebegett a gyengén megvilágított szobában. A nő olyan kar- és csípőmozdulatokkal ringott be a helyiség közepére, amelyeket kimondottan arra terveztek, hogy a látvány megbabonázzon valamennyi egészséges férfit. Olyan észveszejtőén tekergette a derekát és a tagjait, hogy úgy tűnt, az ízületei gumiból vannak, legalábbis ezt látszott az egyetlen lehetséges magyarázatnak. Megbűvölve figyeltem, és az járt a fejemben, hogy mennyivel szívesebben bámulnám ezt a táncot a lakásom intim magányában. Úgy látszott, mintha a hipnotikus erőt hordozó, halvány derengés egyenesen a ruhájára varrt flitterekböl és a köldökébe erősített ékkőből áradna. Kényelmesen elhelyezkedtem néhány tarkabarka párnán, amelyek hanyagul szétszórva hevertek a szoba padlóján. Okos előrelátással magam elé húztam az egyiket, hogy ne láthassa, miféle hatást gyakorol rám, mert hogy erős reakciót váltott ki belőlem, az azonnal szembetűnővé vált. Kígyózó kar- és csípőmozgása láttán máris mocorogni kezdett a férfiasságom. A helyiségben egzotikus, arab törzsi zene szólt. Észrevette, hogy élénken, sőt, meredten figyelem, és a tekintetembe fúrta a tekintetét. Úgy éreztem, mintha csakis nekem adná elő a mesterien megkoreografált táncot. Felém lendítette a csípőjét, felém nyújtotta a kezét, aztán a következő ütemre vissza is rántotta. A nőből mámorító kisugárzás áradt. Körültáncolt, és eljátszotta, hogy háremhölgy, aki rabul akarja ejteni a szultánt, azaz engem. Miután megkerült, hirtelen az ölembe telepedett, a karját a feje fölé nyújtotta, és maga alá húzta a lábát. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de mielőtt megmozdulhattam volna, felcsendült a következő dal, egy lassan lüktető, csábító melódia. A nő kisiklott az ölemből, és a soron következő számot a padlón fekve adta elő. Lassan tekergett és forgolódott, mint valami elvarázsolt, csábító óriáskígyó. Szándékosan lelassította a mozdulatait, módszeres érzékiséggel járta csábtáncát. A teste valamennyi porcikája mozgott és igézett: a szeme, a szája, a nyelve, a csípője, a karja, a lába, a keble. Mindent beleadott a különleges mutatványba. Még sosem láttam, hogy fekve járjanak el egy egész táncot. Csábítóan hullámzott az egész teste, teljesen a hatalmába kerített, és a fátyla segítségével csapdába ejtett. Képtelen voltam kiszabadulni a hatása alól, de nem is akartam. Alighanem boszorkány lehetett, annyira elbűvölt.

Lelki szemeimmel láttam, amint hanyatt fekszem, a párductestű táncosnő a csípőjét csavargatja, és gyors mozdulatokkal köröz az altestével, miközben az arcom felett guggol. Megpróbáltam belekapaszkodni ficánkoló derekába, hogy előadhassam a magam tudományát. A nyelvem kobrává változott, és ki-be járt a teste rejtett nyílásán, miközben lejjebb ereszkedett, és lehunyt szemmel lovagolt az arcomon. Hosszú, vörösre festett körmeivel végigszántott a mellkasomon, majd egészen hátrahajolt, hogy a válla a padlót érte, a teste pompás ívet rajzolva hidat csinált felettem, és hangos sikoly szakadt fel a torkából, a gyönyör mámorító sikolya. Amikor ismét visszalendült, fölém borult, én felemeltem a fejemet, és végighúztam a nyelvemet a köldökében villogó, mélyzöld ékkövön, miközben a flitteres melltartó felé toltam magamat. A keble minden egyes lélegzetvételnél megrázkódott, és apró verejtékgyöngyök gördültek végig a két pompás félgömb selymes, csillogó bőrén. Szétnyitottam a melltartóját, és kipottyant belőle néhány pénzdarab, amit mások dugtak oda a táncért cserébe. A nyelvem rátalált a mereven álló, mélyvörös mellbimbókra, amitől a táncosnő ismét vad vonaglásba kezdett. Az alsóteste nyolcasokat írt a levegőbe, és hangosan nyögdécselt. Lejjebb csusszant, a combjaival közrefogta a jobb lábamat, és elkezdett lovagolni rajtam úgy, hogy közben a combomhoz dörzsölte az alsótestét. Ennek a szerelemistennőnek szemlátomást nem volt szüksége egy jó kemény himtagra a kielégüléshez. Azt használta, ami éppen a keze ügyéne, pontosabban a lába közé kerüli, Ugyanakkor kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. A nadrágomba szorult kígyó szabadulni vágyott. Anélkül, hogy egyetlen nyelvcsapást is elvétettem volna, lerántottam a sliccemet, és kiengedtem duzzadó farkomat. Mohón odadörzsöltem a táncosnő nedves hasához, miközben ő tovább lovagolt a combomon, és előre-hátra siklatta pompás testét. Azt azonban nem hagyta, hogy behatoljak a testébe, Közvetlenül azelőtt, hogy kirobbantam volna, hirtelen megpördült a térdén, és villámgyorsan forró, nedves szájába kapta a farkamat. Egyszerűen elképesztő volt, amit ez a nő művelt velem! A zene, a tömjén és a teste nyújtotta varázshoz ekkor már a szája is hozzájárult. A kezemet élvezettel tapasztottam a mellére, ő pedig teljes átéléssel bűvölte a farkomat. A teste folyamatosan vonaglott, még a hímtagomon fel-alá sikló ajkai is külön hullámoztak! Mielőtt azonban kielégülhettem volna, abbahagyta. Felemelte a fejét, a tekintete az

enyémbe kapcsolódott, és belekezdett a fináléba, Egyenesen az én szétrobbanni készülő farkam felett! Addig-addig mesterkedett, amíg sikerült pontosan a vesszőm hegyéhez illesztenie testének legintimebb bejáratát, majd lejjebb ereszkedett, és elkezdett hastáncolni úgy, hogy a farkam egyre mélyebbre hatolt a testébe. Még sosem tapasztaltam ehhez fogható, ilyen borzongatóan izgalmas dolgot! Forgott velem a világ, A tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el az enyémtől, mintha egyenesen a gondolataimba látott volna, Aztán végül, amikor mindent elborított az édes forrósáig, előrebukott, és vadul a számba harapott, miközben a kéj hullálmain lovagolt. Mohó étvágya nyílvánvalóvá tette, hogy alaposan kiéhezett a testi szerelemre. Felnyitottam a szememet, és úgy éreztem, mintha transzállípotból ébredtem volna. A tömjénfüst továbbra is ott hullámzott körülöttem. De hol volt a táncosnő? Egyszerűen eltűnt. Aztán megfordultam, és megtaláltam. Ott ült mellettem, tetőtől talpig felöltözve, és tartotta a kannát, hogy meleg vizet öntsön a kezemre, és belekezdhessünk az ötfogásos marokkói vacsorába. Vajon valóság volt, vagy álmodtam az egészet? Remek hangulatban megvacsoráztunk, a hastáncosnő és én, de a bizonytalanság megőrjített. Muszáj volt megtudnom, hogy csak a képzeletem űzött velem tréfát, vagy valóban magamévá tettem ezt a káprázatos nőstényt, de képtelen voltam megkérdezni. Persze az agyamban mindez valóságosnak tűnt, de akkor sem lehettem biztos a dolgomban. Aztán, amikor hazaértem és levetkőztem, találtam egy pénzdarabot az alsónadrágomban, ami csakis az ő melltartójából kerülhetett oda. Igen! Tehát mégsem volt álom! Vagy mégis?  Álom az álomban... Érdekes. Azt hiszem, drága Sebastian, azzal, hogy lejegyeztem ezt az álmot, még közelebb kerültünk egymáshoz. Egyébként most egy ideje a francia nyelvű naplóddal bajlódom. Fogtam egy szótárt meg egy nyelvtankönyvet, és nekiálltam lefordítani a legutolsó két oldalt. Azt, amit június 10-én írtál. Sajnos időnként egészen

aprók a betűid, máskor meg hatalmasak, de ez az egyenetlenség csak még izgalmasabbá teszi az egészet.

Tizenkettedik fejezet

CINDY 2015. július 20.

Nem! Nem boldogulok a franciával! Se a netes fordítóprogramokkal, se a hagyományos szótárazással nem jutottam sokra. Kitaláltad. A nyelvtan miatt. Meg a csodálatos szókincsed miatt! Az biztos, hogy az utolsó két oldalon összesen kilencszer szerepel Christian neve. Az is biztos, hogy mindkét margóra felírtad: Nul espoir. Függőlegesen, föntről lefelé. Nul espoir. Nincs remény. Már-már feladtam a meddő próbálkozást, amikor egyszerre felfedeztem valamit. Váratlan izgalom lett úrrá rajtam, mert megtaláltam a nekem írt üzenetedet, Sebastian! Ami egyértelműen arra utal, hogy ezt a szöveget nekem írtad. Ha az első oldal hetedik, nyolcadik és kilencedik sorának kezdőbetűit összeolvassuk, akkor ez jön ki: I-Z-A. Ez megmagyarázza a betűk eltérő nagyságát. Aztán, a második oldal közepén ott virít a szó: „belle”. Ebből az öt betűből azonban az első négyet nyomtatott nagybetűvel írtad „BELLe”. I-Z-A. BELL. Egyértelmű! Tehát nekem akartál üzenni. Ha erre rá is jöttem, az titok maradt előttem, hogy vajon mit. Nul espoir. I–Z–A. BELL És a legvégén: Je me suis décidé...  Ismét megértettem két dolgot. Az egyik az, hogy mit kívánsz tőlem. Azt szeretnéd, Sebastian, hogy hozzád hasonlóan én is írjam le a történeteimet. Ahogy te is megírtad a kis Jake sztoriját, én is fejezzem be

végre a novellámat, aminek a főszereplője az a másik fiú. Ezenkívül azt kívánod tőlem, én is írjam le a saját, gyönyörrel kapcsolatos élményeimet. Az okát nem tudom, de megteszem. Azt is tudom, hogy kénytelen leszek beszélni Christiannal. Annyiszor szerepel a neve azon a bizonyos két oldalon, hogy biztosan tud majd mondani valamit arról, amit le akartál jegyezni. De ez ráér. Most az írás, az írás a legfontosabb! Megy ez! Már meg is van az eleje! Drága Sebastian, hosszas töprengés és méricskélés után eldöntöttem, mivel kezdem a közös könyvünket. Ez lesz az első fejezet elején: „Sokszor, sok minden zavarni szokott a metrón, de azon a reggelen az a bizonyos srác totál kikészített a szövegelésével: – Huh, haver, tegnap eszeveszett nagyot kavartam azzal a kis kínai csajjal! Tudod, akiről már meséltem... És tudod, hol csináltuk? Abban a kínai étteremben, ahol melózik – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Abban ahova Simon vitt el minket. – Te étteremben voltál Si...a Nagyfehérrel? – kérdezte a barátja. A hangjából egyértelmű ámélkodás érződött ki. Ámélkodás és még valami: irigység. Mit szólsz hozzá? Szerintem jó ötlet viszonylag távolról indítani. Arra gondoltam, az én történetem lesz a vezérfonal, ahhoz csatolom ho zzá a te kis gyönyörbonbon meséidet. Azokat, amikben az emberek szeretik egymást. Úgy is mondhatnám, hogy az én életem lesz a piskótatészta a tortában, amihez te adod a krémet. A kis Jake és Benjamin története pedig olyan lesz ezen a pompás süteményen, mint egy díszítésként felhelyezett málna- vagy eper szem... Ugye elégedett vagy?  A második válásomat követően több adósságom volt, mint szép emlékem, így aztán kénytelen voltam mellékállást vállalni, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Hétvégenként egy számítógép-alkatrészeket árusító üzletben dolgoztam. Több hónapja voltam már ott, és mivel a számítógép elsősorban férfisport, jóformán alig láttam nőt, jó nőt meg pláne nem. Aztán egy napon, amikor legkevésbé számítottam rá, besétált

hozzám egy olyan nő, aki túlszárnyalta a legvadabb álmaimat is. Egy csendes szombat délutánon lépett be az ajtón. Szűk, fehér blúzt viselt, amelyen átütöttek hetyke, sötét mellbimbói. Olyan szexi volt, hogy majdnem hanyatt estem. Szinte futottam, hogy kiszolgáljam. Olyan szoftvert keresett, amely megkönnyíti az újságszerkesztést. Miközben beszélt, felfigyeltem lágy és kedves hangjára. A bőre csokoládébarna volt, viszont érdekes módon a szeme kissé ferde metszésű, mint a japánoknak. Nem akartam, hogy vásárlás után csak úgy kisétáljon az életemből, így aztán nekiláttam, és hosszan ecsetelgettem a lehetőségeket. Végül ajánlottam neki egy programot, és rögtön be is mutattam a működéséta bolt számítógépén. Egész idő alatt azon ügyködtem, hogy minél gyakrabban adódjon lehetőségem arra, hogy titokban hozzáérjek a kezéhez. Miközben lelkesen magyaráztam neki a szoftver működését, valósággal éreztem kettőnk között a szikrákat és az egymás iránti vonzalom kialakidását. Finoman megérintettem a vállát, és megéreztem, hogy enyhén reszket. – Ha igényli, szívesen beugranék önhöz munka után, és felteszem a gépére a programot – ajánlottam. – Az nagyban megkönnyítené a dolgomat – válaszolta –, természetesen kifizetem a munkadíját! – tette hozzá, és végigsimított a kezemen. – Ugyan, nem tart sokáig – csóváltam a fejemet legfeljebb tíz perc az egész. Szó sem lehet pénzről! – Remek! – mosolygott rám. – Akkor mit szólna ahhoz, ha meghívnám egy sörre? Egyébként Cindy nek hívnak. – Az tökéletes lesz! – vigyorogtam rá boldogan. Megállapodtunk, hogy munka után találkozunk egy közeli bárban. Amikor odaértem, ő már bent ült. Ittunk egy sört, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nyomban bele is vágunk a munkába. Amikor kifelé tartottunk a bárból, csak amúgy mellékesen kézen fogtam. Felnézett rám, mire én meg akartam csókolni, de nem hagyta. Észrevettem, hogy a bár teljes férfiközönsége öt nézi. Cseppet sem csodálkoztam, mert olyan lába volt, amilyen roppant erősen vonzza a férfiember tekintetét. Ő beszállt a saját kocsijába, én pedig követtem a kanyargós útvonalon, amíg el nem értünk a házáig. Egy nagy, fehér épület előtt álltunk meg. Cindy bevezetett a könyvtárba, ahol a számítógép állt, és megkínált egy itallal. Javasolta, hogy csak lássak neki nyugodtan a

munkának, ő addig felvesz valami kényelmesebb ruhát. Éppen a második CD-lemez tartalmát installáltam a gépére, amikor visszatért. Mélyen kivágott, testhez tapadó pólót viselt és melegítőnadrágot. Nem volt rajta melltartó, és miközben beszélgettünk, észrevettem, hogy a mellbimbói igencsak keményen meredeznek a póló finom szövete alatt. Mialatt én a billentyűzeten zongoráztam, ő mögöttem állt, és a hajamat borzolgatta, meg időnként végigsimított a nyakamon. – Ha úgy érzed, hogy szívesen megmasszíroznál, nem lenne ellenemre az ötlet. Rendesen begörcsöltek az izmaim! – dobtam fel a labdát, mire ő elkezdte gyúrni a vállamat. – Feszültnek látszol – kommentálta – mindig ilyen feszült vagy, Kevin? – Ha egy nő felpörget, néha igen – feleltem. – És én felpörgettelek? – búgta azon a kellemes, szexi hangján. – Egy kicsit – válaszoltam félénken. – Észre sem vetted? – De bizony hogy észrevettem! – kuncogott. Aztán megéreztem, hogy finoman végighúzza a nyelvét a fülemen, majd gyengéden beleharap a fülcimpámba. – Szeretnél lezuhanyozni? – kérdezte, de még mielőtt válaszolhattam volna, talpra állított, és elindított a fürdőszoba felé. Miközben levetkőztem, Cindy levette magáról a pólóját. A melle jóval nagyobb volt annál, mint vártam, és a mellbimbói két szép szederként sötétlettek a bőrén. – Alighanem szükséged lesz valakire, aki megmossa a hátadat – dorombolt a nő, azzal lehúzta magáról a melegítőnadrágot és mindjárt a bugyit is. Majdnem hanyatt estem, amikor kiszúrtam, hogy a combjai találkozási pontjánál egyetlen szál szőr sem ékeskedik. – Nem csupán a hátamat kell megmosni – feleltem miközben lerántottam a sliccemen a cipzárt, kigomboltam a gatyámat, és kiléptem belőle. Villámgyorsan beugrottunk a zuhany alá. Elkezdünk forrón csókolózni, miközben tetőtől talpig végigsimogattuk és végigcsókolgattuk egymást. Játékosan, egy-egy pillanatra a szájába vette a férfiasságomat. Én finoman összeszorítottam a keblét, és a hüvelykujjammal eljátszadoztam a mellbimbójával. Roppant gondosan és óvatosan megmosta a hímtagomat és a golyóimat, majd centiről centire átvizsgálta

a két testrészemet a nyelvével. Aztán mögé kerültem, két tenyeremet rátapasztottam arra a roppant formás fenekére, és lelkesen tapogattam, hogy fenékig kiélvezhessem a remek fogású finomságokat. Végezetül becsúsztattam mereven ágaskodó hímvesszőmet a combjai közé, és néhányszor odadörzsöltem a máris sikamlósán várakozó, mennyei kapuhoz. – Akarlak – nyögte halkan. Azzal előredőlt, nekitámaszkodott a falnak, és engedelmesen, egyetlen további szó nélkül széles terpeszbe lépett. Egyik kezével a derekába kapaszkodtam, mert a térdem igencsak remegett, a másikkal pedig megfogtam a farkamat, és lassan, gyengéden bevezettem a testébe. – Olyan remek, olyan jó – nyögdécselt. – Gyere, amilyen mélyre csak tudsz, ne kímélj!–zihálta félhangosan. Elkezdtem lassú mozdulatokkal döngölni hátidról. Lefelé nézve láttam, amint fehér hímtagom ki-be csusszan a szőrtelen, rózsaszín ajkacskák között. Cindy mélyen lehajolt, megkapaszkodott, majd magasan a levegőbe tolta a fenekét. Valahányszor csak előrelendítettem az alsótestemet, ő hátrafelé tolta magát, A csípőjébe fogózkodtam, és fenemód élveztem a játékot, – Gyerünk, pörgesd fel, ne fogd vissza magad, csináld, csak csináld! nyögdécselte hangosan, én pedig fokoztam a sebességet. Igen, igen! sikította feleletképpen, és olyan intenzív orgazmust élt át, hogy vadul rázkódott és vonaglott előttem. A kellemesen langyos víz erősen dobolt a hátamon, miközben magam is eszelősen vonaglottam, és a teste mélyébe lövelltem. Miközben hatalmas erővel döfködtem, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy a háta erősen felível, és másodszor is elélvezett. Roppant izgató sikolyokat hallatott, amelyek még édesebbé tették számomra a gyönyört. Végül segítettem neki felegyenesedni, miközben kisiklottam belőle. Hátulról magamhoz öleltem, és ismét dédelgetni kezdtem a melleit és a mellbimbóit. Hátrafordította a fejét, szájon csókolt, és odasúgta: – Alig tart meg a lábam! Kiszállt belőle az erő. – Mi lenne, ha keresnénk egy helyet, ahol ledőlhetnénk egy kicsit? – kérdeztem vissza. – Azt hiszem, van itt valahol egy ágy – kacarászott. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte csintalan nevetéssel, és kilépett a

zuhany fűikéből. Csak bámultam csábító vonalú hátát, gömbölyded fenekét, aztán követtem. A tenyerembe vettem ringatózó popsiját, így lépdeltünk a hálószoba felé. Az üdvözültek mosolyával, büszkén odavezetett egy hatalmas ágyhoz. A bútordarab akkora volt, mint egy kisebbfajta tornaterem, és alighanem pontosan kimerítő testgyakorlatok helyszínének tervezték. Hanyatt vetette magát az ágyon, széttárta előttem a lábát, és a legcsekélyebb szégyen nélkül végighúzta néhányszor a mutatóujját a csiklóján. – Mit szólnál, ha arra kérnélek, hogy ezúttal mutasd meg, mire vagy képes a nyelveddel? – kérdezte kacéran, én pedig boldogan bólintottam. Nem tudott volna olyat kérni, amivel nagyobb boldogságot okozott volna. Felhasaltam az ágyra, hogy az arcom pont a combja fölé essen, aztán lehajtottam a fejemet, és vénuszdombját borító, tükörsima bőrre tapasztottam a számat. Alaposan körbenyalogattam a mennyei nyílást, majd két ujjammal szétnyitottam az édes ajkakat, és a nyelvem hegyét lassan végighúztam a csiklóján. Cindy válaszképpen hatalmasat rándult. Sürgetett, hogy ne habozzak, lássak nyomban munkához. Megtettem, amire kért, bár nem kapcsoltam egyből a legmagasabb sebességfokozatba. Finoman, szinte éppen csak hozzáérve csókolgattam és majszolgattam a csodás nyalánkságokat. Néhányszor lassan megforgattam a nyelvemet a sikamlós finomság körül Cindy hangos nyögései arról árulkodtak, hogy jó úton járok. Benyálaztam az ujjaimat, és a combját a váltamra emelve, előrenyújtottam a kezemet, és elkezdtem kényeztetni a mellbimbóit. Hangosan nyögdécselt, és a teste egyre hevesebben hullámzott az ágyon. Néhány perc múlva megfeszítette az izmait, felsikoltott, és vadul a levegőbe lökte a hasát. Az orgazmus utolsó hullámai még ott vonaglottak a testében, amikor felült, és eltolta magától a fejemet. – A férfiasságodat akarom! – nyögte. Szétvetett lábbal térdeltem előtte. Négykézlábra állt, mélyen lehajolt, és a szájába vette a farkam hegyét. Nyomott rá egy igen forró és nedves csókot, majd alaposan körbenyalogatta a makkomat, miközben az ujjaival alulról simogatta a golyóimat. Aztán ismét a szájába vette, és ezúttal olyan mélyen benyelte, hogy azt hittem, lüktető hímtagom rögtön lecsúszik a torkán. Ilyen mélyen még sosem járt a hímvesszőm senki

szájában. Egyszerien fantasztikus érzés volt! Amikor a farkam és a heréim, lüktetéséből megérezte, hogy hamarosan felérek a csúcsra, azonnal abbahagyta. Villámgyorsan fölém vetette magát, széles terpeszben, de a hímtagomat továbbra sem engedte el. Odairányította a síkos, perzselően forró réshez, aztán a csípője egyetlen sima mozdulatával belesiklott. Belemarkoltam a fenekébe, ő pedig vadul fickándozott rajtam, mint egy boldog, ereje teljében lévő csikó. Egyre sebesebben és sebesebben járt fel-le az alsóteste. Kissé feljebb emeltem a fejemet, és felváltva a számba vettem a mellbimbóit. Megint elborította a gyönyör, de ez a káprázatos nő továbbra sem állt le. Egyszerűen nem tudott betelni a test nyújtotta gyönyörrel! Átfordultunk misszionárius pózba, és addig döngöltem, amíg eszeveszett vonaglások és vad sikolyok közepette ismét elélvezett. Ekkor eltolt magától, de annyira, hogy kicsúsztam belőle, majd négykézlábra ugrott. A felsőtestét egészen leeresztette az ágyig, a fenekét magasan feltolta a levegőbe, és amennyire csak tudta, széttárta a lábát. – Gyere, gyere most így! – zihálta, én pedig boldogan térdeltem a háta mögé. Teljesen tövig belemerültem az édes testbe. A derekába kapaszkodtam, és csak döfködtem és döfködtem, ahogy csak az erőmből telt. Cindy kitámasztotta magát a kezével, és hatalmas erővel hátrafelé tolta magát. Amikor éreztem, hogy pillanatokon belül kirobban belőlem az édes teher, elengedtem a derekát, rázuhantam, és a kezemmel az ágyra támaszkodva, teljesen hozzásimultam hátulról. Több hullámban, elemi erővel tört rám a gyönyör. Cindy hullámzó, forró hüvelye az utolsó cseppig kiszívott belőlem mindent. Miután végeztünk, az ágyra zuhantunk. Egyikünk sem tudott megmoccanni. Csak hevertünk egymás mellett, és levegő után kapkodtunk.  SMS-ek. E-mailek! Egyre csak özönlenek. Nyolcvankét levelet kaptam a kiadótól. Nyolcvankettőt! A többségüket Marlene és Christian írta, de egy-kettő érkezett Simontól is. Egyiket sem olvastam el, egyik sem

érdekel. Úgyis tudom, mi áll bennük. „Dolgozz! Jelentkezz!” „Hol tartasz?” „Mikor leszel kész?” „Ketyeg az óra, közeleg a határidő!” Ezek képtelenek felfogni, hogy dolgozom? Mert igenis nagy munka végigolvasni a bejegyzéseidet, Sebastian. Nagy munka, és még nagyobb munka volt rájönni arra, hogy mi az összefüggés az írásaid között. De én megfejtettem. Christiannak is az okozhatott problémát, hogy nem értette meg a lényeget. Bizonyára ő is megtalálta a naplót, olvasta a bejegyzéseket. Neki is észre kellett vennie, hogy a kézírások elté rnek ugyan egymástól, de valahogy mégis hasonlítanak. Aki ránéz az egyes szám első személyben írott történetekre, könnyen megállapíthatja, hogy azokat, amelyeknek nők a főszereplői, egészen más kéz írta, mint azokat, amiket férfiak mesélnek el. Ha Christian látta a francia nyelven írt saját naplódat is, akkor biztos rájött, hogy a férfiak által „elmesélt” sztorikat te jegyezted le. Igen ám, de ki lehet a nő, aki összegyűjtötte és leírta a többi történetet? Sokáig én sem értettem, de azután rájöttem. A novellád a kulcs mindenhez, drága Sebastian! A novellád, amelynek a kis Jake a főszereplője.

Tizenharmadik fejezet

LENNY 2015. július 2.

Körülbelül egy hónappal azelőtt a barátom,

Lenny eljött értem a munkahelyemre, mert az én kocsim szervizben volt. Éppen délutános műszakban dolgoztam, így éjfél felé járt az idő, amikor végre elszabadultam. Meleg, nyári éjszaka volt, és valamiért megszállt a kisördög. Eszem ágában sem volt megvárni, amíg hazaérünk, hogy nekiláthassunk a szerelmeskedésnek, rögtön a kocsiban el akartam kezdeni. Nem tétováztam. Egész este csak az járt a fejemben, hogy mit akarok tenni, ha Lenny végre megérkezik. Előkészítés gyanánt vacsoránál hazatelefonáltam, és hosszú, részletes üzenetet hagytam a rögzítőnkön. Elmeséltem neki, hogy mit tervezek , és felhívtam a figyelmét, hogy ha tud, aludjon egy kicsit, mert hosszú éjszakának ígérkezik az aznapi. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire éjfélt ütött az óra. – Helló, édesem – köszöntem rá vidáman, amikor kiszaladtam a kocsijához. Behajoltam az ablakon, és hosszú, forró csókot váltottunk, bár jól tudtam, kollégáim minden mozdulatomat követik, és másnap alaposan ki is tárgyalják majd. – Szevasz, kicsim – vigyorgott, miközben sebességbe rakta az autót. – Mitől vagy ennyire feldobva? Válasz helyett közelebb húzódtam hozzá, és szemügyre vettem a jókora duzzanatot a nadrágja elején, amely a csókom nyomán keletkezett. Odanyúltam, és lassan végigsimítottam a nadrágján. – De Barbara – nyögte félhangosan – ha nem látnád, éppen vezetek! – Akkor álljunk be egy parkolóba! – dobtam be az ötletet. Abban a pillanatban észrevettem, hogy egy vasúti átjáró felé közeledünk, és éppen leeresztik a sorompókat. Hangos csengetés jelezte, hogy nemsokára áthalad egy vonat. – A fenébe! – mordult Lenny, miközben lefékezte a kocsit.

– Hát, ez eltart egy darabig – mondtam mosolyogva. Odanyúltam a farkához, és elkezdtem simogatni a hegyét. – Éjszaka hosszú, nagyon hosszú vonatokat indítanak! Amikor határozottan megmarkoltam a mereven ágaskodó póznát, Lennynek elakadt a lélegzete. – Rendben – mondta vigyorogva, és lerántotta a cipzárját. – Ugorjunk neki, ha már mindenáron ezt akarod! Pontosan ez volt az, amit mindenáron akartam. Lennynek gyönyörű, hatalmas farka van, és imádom a számba venni. Odahajoltam az ölébe, erősen megmarkoltam a remek hímtagot, lehúztam róla a finom bőrt, és megforgattam néhányszor a nyelvemet a hegyén. – Ez az, kicsim, abba ne hagyd! – nyögte Lenny, és mindkét kezével a kormányba kapaszkodott. Az ajkaim közé vettem a farkát, és leeresztettem a fejemet, amíg csak el nem érte a torkomat a csábos fütykös. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, de szerintem Lenny is. Alig hallottam a közeledő, majd elszáguldó vonat mennydörgését, miközben szopogattam, rágcsáltam, majszolgattam és nyaldostam a merev szerszámot. Ujjaimmal beletúrtam az alsógatyájába, és finoman megmasszíroztam a golyóit. – Gyorsabban, még gyorsabban! – nyögdécselte Lenny, és a hajamba markolt. A lábam közét elöntötte a nedvesség, de csak arra koncentráltam, hogy neki jó legyen. Azért magam elé képzeltem, hogy kemény farka vége ott lengedez a testem bejárata előtt, majd hozzáér, és megnyitja magának az utat befelé. Még erősebben összepréseltem a számat, miközben arról fantáziáltam, hogy a merev hímtag kibe siklik a testem bejáratán. Lenny csípője meg-megrándult, egyre erősebben tolta magát felfelé, és ezzel együtt még mélyebbre hatolt a számba, szinte letolta a torkomon a farkát. – Egek ura! – hördült nagyot, és a következő pillanatban megéreztem, hogy a kilövellő, sós folyadék nagy erővel nekicsapódik a szájpadlásomnak. Aztán rögtön jött a második, a harmadik, és végül a negyedik hullám. Azt hiszem, teljesen üresre szívtam a fiút. A hátunk mögött felbődült egy autó kürtje, mire ijedtemben felültem. A vonat rég áthaladt. A sorompók úgy meredtek az ég felé, mint a kezemben szorongatott fütykös. Lenny kapkodva sebességbe tette a kocsit.

– Te nagyon rossz kislány vagy! – nevetett, miközben gázt adott. – Tudom! – mosolyogtam vissza, azzal visszatuszkoltam továbbra is félkemény farkát a nadrágjába, majd felhúztam a sliccét. Azóta, valahányszor csak áthaladok azon a vasúti átjárón a munkából hazafelé menet, annyiszor összerándul és megnedvesedik a lábam köze, a mellbimbóim megmerevednek, és...  Légy átkozott, Christian! Hogy éppen most kellett felhívnia! Éppen akkor, amikor be akartam fejezni a sztorimat! Azt a sztorit, ami be akarok illeszteni a Sebastiannal közös könyvünkbe! Éppen akkor, amikor fel akarok fűzni egy újabb szürke gyöngyöt! A mobilommal kezdte. Először azon csörgetett meg. Kinyomtam, de újrakezdte. Kikapcsoltam a készüléket, de szinte azonnal megszólalt a vezetékes telefon. Éppen a könyvtárszobában dolgoztam, és próbáltam előkaparni az agyam, a tudatom mélyéről a Lennyvel kapcsolatos dolgokat, amikor.... Brrring! Brrring! Átrohantam a régi szalonba, amit Sebastian képraktárnak használt. Felkaptam a kagylót, aztán lecsaptam. Épp elindultam vissza a könyvtárszoba felé, és már félúton voltam, amikor ismét: Brrring! Tettem még egy–két lépést, aztán elbizonytalanodtam. Mi van, ha a vonalason nem is Christian keres, hanem Sebastian valamelyik rokona telefonál? Vagy valamelyik barátja, aki véletlenül elejt majd egy-két szót, egy két információmorzsát, amelyek birtokában jobban megérthetem, mi történt? Felvettem a kagylót. Beleszóltam. Christian volt az. Mire pár „jól vagyok, dolgozom, később visszahívlak” típusú, ígéretnek tűnő hazugsággal leráztam, mire visszamentem a könyvtárszobába, valahogy elszállt az Nem baj. A sztorit így is leírtam, azt az utolsó fél mondatot majd egyszer odakanyaritom. Ha lesz időm. Ha lesz kedvem. Ha lesz ihletem...  Miközben a konyhában üldögéltem, és a kávémat szürcsölgettem, a

fenekem hozzáizzadt a szék műanyag ülőkéjéhez, ezért elhatároztam, hogy magamra kapok valamit. Legalább egy bugyit. Legalább addig, amíg ilyen borzalmas hőség van. Mert az addig rendben van, hogy semmit sem titkolok Sebastian előtt, de szinte biztos voltam benne, hogy nem szívesen nézegetné az izzadt hátsómat, amire piros félkört nyomott a szék kerek ülőkéje. Felmentem a hálószobába, kinyitottam a szekrényt, és ahogy megláttam Sebastian ruháit, belém hasított a felismerés. A saját ruháim nagyja még mindig a másik hálószobában volt. Pár cuccot áthordtam, de a tiszta fehérneműim még mindig odaát voltak. Már éppen be akartam zárni a szekrény ajtaját, amiko r felfedeztem valamit az aljában. Lent, a cipők között. Egy fura, villámos-virágos mintákkal dekorált papírdobozt. Ezt korábban észre se vettem. Kíváncsian kihúztam a dobozt, átvittem az ágyhoz. Felültem az ágyra, törökülésben, a lábaim közé vettem a dobozt, és olyan lassan, olyan óvatosan, mint kislány koromban azét a másik dobozét, amiben apám a nekem szánt ajándék kanárit hozta... A kanárim! Szegény csupán három napig élt. Nem volt se beteg, se öreg, viszont azután került hozzám, hogy Benjamin elkészítette az első förtelmes nyakláncot. A csirkeszemeset. Benjaminnak akkoriban már mániájává váltak a szemek. Szóval, nagyon-nagyon óvatosan felemeltem a doboz tetejét. Aztán gyorsan visszaeresztettem. Újra felemeltem. Nem értem, Sebastian, tényleg nem értem. Miért volt szükséged ilyen holmikra? Bőrpántok. Hevederek. Egy bőrmaszk, aminek a száján egy cipzár van. Bilincsek. Több tubus vazelin. Egy ellenzős bőrsapka. Mire kellettek neked ezek a cuccok? Hiszen ilyesmiket általában azok a férfiak hordanak, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Eddig csak filmeken láttam hasonlókat, mindig csak férfiakon. Meleg férfiakon... Megdöbbentem, de aztán nagyokat nevettem magamon, ahogy a tükör elé állva sorra felpróbáltam a holmikat. A fenékrész nélküli bőrbugyit talán hordanám is, ha elöl lenne valamim, amit bele tudnék pakolni. A szegecses bőrből készült heveder, amit a mellemen vetettem keresztbe, a bőrtanga meg a széles bőröv és az ellenzős hajóskapitány-sapka egészen jól áll. Azt hiszem, ezeket most egy darabig magamon is tartom. A maszkot is fel akartam próbálni, de olyan bűzt árasztott a belseje, hogy hányingerem támadt. Egyelőre a többi holmihoz sem nyúlok...

 Úgy döntöttem, teljesítem az ígéretemet, és visszahívom Christiant. Nem azért, mert kérte. Dehogy! Azért, mert szeretnék neki feltenni pár kérdést Sebastiannal kapcsolatban. Azonnal át akart jönni, de én hirtelen azt sem tudtam, milyen napszak van. – Most nem jó... Egyébként is, későre jár – mondtam a telefonba. – De Izabell! Hiszen még csak fél tizenegy! – lepődött meg. – Mondom, hogy késő van. – Délelőtt fél tizenegy. – Nem baj. Nekem későre jár. Egész éjszaka dolgoztam. Sebastian kéziratait szerkesztettem. Megállapodtunk, hogy majd holnap beugrik. Christian... Gyűlölöm, mégis hálával tartozom neki. Ha ő nincs, sosem kerülhettem volna ilyen közel Se– bastianhoz. Bár az is lehet, hogy nekünk meg kellett ismerkednünk, Sebastian. Vagy talán mindig is ismertük egymást? Talán az előző életeinkből? Az sok mindent megmagyarázna. Igen! Csakis ez lehet a magyarázat arra, hogy megfestetted a portrémat, hogy verset írtál hozzám! Ez pedig azt jelenti, hogy mégsem kell erőt vennem magamon, és normálisan viselkednem Christiannal, ha holnap eljön. Alaposan kifaggatom, mindent elmondatok vele, amit Sebastianról tud, azután soha többé nem kell szóba állnom vele!

Tizennegyedik fejezet

MARLENE 2015. július...

Mindig szerettem volna, ha beteljesedik egy bizonyos álmom. Aztán végre rám köszöntött a szerencse, és lehetőségem nyílt, hogy teljesüljön. Délben, nem sokkal azután, hogy beszéltem telefonon Christiannal, amikor éppen magányosan és rettentően kiéhezetten heverésztem az ágyamon, amikor valami mást akartam, spontán, új és izgalmas dolgot, hirtelen megszólalt a csengő. Felpattantam az ágyról, lerohantam a kapuhoz. Nem tudom, miért, máskor ilyet nem tettem. Megálltam a kapu előtt. Még nem nyitottam ki, de kilestem a kandilyukon. A fiatal srácot láttam, a futárt, aki az élelmet, miegyebet hordta nekem. Hallottam halk, óvatos lépteit. Hallottam, ahogy leteszi a dobozt. A szívem izgatottan lüktetett. Kitártam az ajtót, és odakiáltottam neki. Rám nézett. Elkerekedett a szeme, a szája. – Ó.. – szakadt ki belőle. Végigmért, és én is őt. Karcsú dereka, izmos válla remekül festett a fekete farmerban és a rövid ujjú, fehér ingben. A déli napfény aranyló fényben fürdette alaposan kidolgozott izmait. – Helló! – mondtam, és éreztem, ez az a pillanat, amikor valóra válhat az álmom. – Nem érnél rá egy percre? Gyere be, légy szíves. A segítségedet szeretném kérni valamiben. – Én... Én nem tudom... – Úgy nyelt egyet, mintha hirtelen kiszáradt volna a torka. Tetőtől talpig végigmustrált. Akkor döbbentem rá, hogy még mindig a bőrtangát viselem, hogy a mellemet csak az a két, szegecses bőrpánt takarja keresztben, amit Sebastian dobozában találtam. És a fejemen ott díszelgett a hajóskapitánysapka. – Gyere, tényleg csak pár perc! – kértem, és elmosolyodtam.

Ismét végigmért, hátranézett. – Egy pillanat, csak bezárom a kocsit! – Azzal elrohant. – Az emeleten leszek! – kiáltottam utána. Nyitva hagytam a kaput, és felsiettem a hálószobába.  Az ágyon feküdtem. A hangulat roppant romantikusra sikeredett. A levegőben szinte tapintható volt az egymás iránt érzett szexuális vágy. A CD-lejátszóból halk, zsongító zene szólt, az illatosított gyertya fénye sejtelmes árnyékokat varázsolt a szoba falaira. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, és végig akartam vinni, akár a poklok tüzén át is! Tudtam, hogy ő is azt akarja amit én. Halkan megszólaltam, és megkértem, hogy lépjen közelebb. Ahogy közeledett, isteni, férfias illat csapta meg az orromat. Más vágyam sem volt, csak letépni róla a ruhát, de szándékosan, minden lelkierőmet megfeszítve visszafogtam magam, mert tudtam, hogy lassan kell megtörténnie mindennek. Leült mellém az ágyra, fölém hajolt, és megcsókolt. Édes íze volt az ajkának. A vágy szinte szétvetett, de uralkodtam magamon. Úgy kezdtük, ahogy az újdonsült szerelmesek. Először lassan, lépésről lépésre felfedeztük egymás testét. Az izmai finoman vonaglottak és hullámoztak az érintésem nyomán, amint kéjesen végighúztam az ujjaimat a testén. Lassú, gyengéd mozdulatokkal lehúztam róla az inget, hogy jobban lássam azt, amit csinálok. Amikor teljesen lehámoztam róla az inget, szinte hátrahőköltem a látványtól. Gyönyörű, barna felsőtest csillogott előttem, mintha nedves lett volna. Kigomboltam a farmernadrágját, és azt is lehúztam róla. A férfiassága máris tettre készen ágaskodott. Tudtam, hogy eljött a perc. Lassan odahúztam magam mellé az ágyra, és finom, óvatosan keresgélő csókokkal borítottam el minden egyes porcikáját. Be akartam barangolni, fel akartam fedezni az egész testét. Végigmentem a felsőtestén, lapos, izmos hasán, míg végül elértem a férfiasságáig. Még az előbbinél is keményebben ágaskodott. Végigsiklattam rajta az ajkaimat, majd a számba vettem a hegyét. Egészen bevettem, kóstolgattam, csókolgattam és nyalogattam a pompás

hímtagot. Játszottam a keménységével, úgy tettem, mintha egy tölcsér fagylalt lenne. A hüvelyk- és a mutatóujjammal erősen megfogtam a tövét, és hosszan végignyalogattam, mintha fagyiznék. Aztán áttértem a makkjára, és körbe-körbe nyalogattam a lüktető, sima felületet. Majd megint mélyen a számba vettem, és nagyokat bólogattam. Erősen összeszorítottam az ajkaimat, és vártam sóvárogva vártam a robbanást a számban. Ő egyre hangosabban és hangosabban nyögött, és egyre jobban reszketett. Végül már úgy járt fel- le a csípője, mint a dugattyú. A nyögései rendszertelenné váltak. Sürgetett, hogy csináljam gyorsabban, de még várattam egy kicsit. Éreztem, hogy a lábam közét elönti a nedvesség. A férfi végigcsúsztatta a hátamon a kezét, majd végigsimított a testem legérzékenyebb területén. Mindent beleadtam a szájmunkába, amit csak tudtam. Szívtam és nyalogattam, a nyelvem hegyét alaposan megtáncoltattam a golyóin, miközben tudtam, hogy bármely pillanatban kielégülhet. Egyre gyorsabban mozgattam a fejemet, és a kezemmel a golyóit gyúrogattam. Kis híján én magam is elélveztem, amikor észrevettem, hogy minden addiginál erősebb rángások futnak végig a testén. Folyamatosan nyögött, és szinte hörögve vette a leve gőt. A farka hirtelen megrándult a számban. Eljött a pillanat. Mélyen bevettem az isteni hímtagot, és a következő másodpercben a számba lövellt a sós folyadék. Annyi volt, hogy le sem tudtam nyelni az egészet. Úgy tűnt, el sem akar állni az erőteljes szökőkút. A teste görcsösen a levegőbe ívelt, és úgy reszketett, hogy attól féltem, valami baja történik. De még ekkor sem állt szándékomban kiengedni a számból. Azt akartam, hogy életre szóló élményben legyen része. Végül fáradtan mellé zuhantam. A nyakam erősen görcsölt, de rettentően jól éreztem magam. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan én következem. Az arcára volt írva, hogy viszonozni akarja azt a földöntúli gyönyört, amit tőlem kapott az elmúlt percekben. Simogatni kezdett, hosszú, kiszámítottan lassú mozdulatokkal. Éreztem a bőrömön forró leheletét, és vasúi. erős ajkaival alkalmanként nedves csókot nyomott a testemre. Hamarosan úgy begerjedtem, mint soha korábban. Aztán ez az érzés fokozódott, bár azt hittem, nem hághat magasabbra a vágyam.

A nyakamtól kiindulva végighúzta rajtam a nyelvét. A mellemnél megállt, és elidőzött egy kicsit. Egyenként a szájába vette a mellbimbóimat, és perceken keresztül, felváltva, csiklandós nyelvcsapásokkal kényeztette a keményen meredezö bimbókat. Láttam rajta, hogy hitetlenkedve figyeli a reakcióimat, alig hitte, hogy szinte az őrületbe kerget a gyengéd játszadozással. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején táncolnék. Tudtam, hogy hamarosan ráborul az agyamra az orgazmus édes kodé, de azt is tudtam, hogy nem az lesz az egyetlen azon az éjszakán. Amint az ajkai lágyan szívták, szopogatták a mellbimbóimat, a keze vándorútra indult a testemen, végül megállapodott a testem alaposan feltüzelt barlangjának bejáratán. Amikor néhány simítást követően finoman besiklatta az ujját a nyíláson, azonnal kielégültem. Az orgazmus úgy borított el, mint az özönvíz. A nyögdécselésem további szorgoskodásra buzdította. Keményen állta a sarat, és ügyessége révén egymás után több orgazmust is átéltem. Még sosem éreztem magam ilyen fenségesen. Egyszerre éreztem, hogy buzog bennem az élet, ugyanakkor azt is, hogy teljesen kiszállt belőlem minden életerő. A tagjaimat ólomnehéznek éreztem, de ezzel együtt pehelykönnyűnek a testemet. Utólag visszatekintve sejtelmem sincs, hogy mi történt, amíg végül neki nem álltunk egy újabb fordulónak. Megint megéreztem magamon a férfi ajkait, és ismét rám tört az imént érzett lángolás. Az járt a fejemben, hogy ha az előbbi művelet ilyen mennyei érzést kel bennem, mi fog történni, ha eggyé válik a testünk? Az álom folytatódott. Óvatosan végigsimítottam a testén egészen a combjáig, és éreztem, hogy a férfiassága ismet erőre kap. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, már bennem volt a királyi hímvessző. Lassan kezdte. Annyira kemény volt, de mégis gyengéden, finoman használta. A testem mélye teljesen befogadta, és tökéletesen hozzáidomult. Hosszú, lassú döfésekkel kezdte, és csak az én sürgetésemre gyorsított fel. Olyan erővel fogott el a szenvedély, hogy hangosan felsikoltottam. Tudtam, hogy olyan orgazmus vár rám, amihez foghatót még sosem éltem át, és alighanem nem is fogok soha többé. Sikoltva, tombolva követeltem, hogy még keményebben, még hevesebben csinálja, mert magamban akartam érezni a hímtagja minden egyes centiméterét. Azt akartam, hogy belém lövellje a magját. Teljes testhosszomban kinyúltam, a lábamat úgy széttártam, hogy

szinte recsegtek az ízületeim, a karjaimat hátranyújtottam, és megfogtam az ágy keretét. Ő kissé feljebb emelkedett, lehajtotta a fejét, és ismét a szájába vette a mellbimbóimat. Éreztem, amint az ajkai lágyan dédelgetik az érzékeny málnaszemeket, és éreztem, amint a farka határozott, férfias döfésekkel mind mélyebbre és mélyebbre hatol a testembe. Aztán egyszer csak megtörtént. Olyan erős és olyan intenzív orgazmusban volt részem, hogy azt hittem, nem élem túl. Egyre csak sikoltottam és reszkettem, a testem mélye görcsösen hullámzott. Mélyen a tekintetembe fúrta a tekintetét, és az öntudatlanság ködén keresztül láttam, hogy alig hisz a szemének. Egy örökkévalóságnak tűnt. Egymás karjaiban feküdtünk úgy, hogy továbbra sem vonult ki a testemből. Mindketten erősen ziháltunk, és dőlt rólunk a verejték, összetapasztotta a testünket. Mindketten hitetlenbe fürkésztük a másik tekintetét. Képtelenek voltunk felfogni, hogy valóban megtörtént az, amit az imént közösen átéltünk. Annyi, de annyi hiábavaló ábrándozás után végre beteljesedett a legnagyobb, legtitkosabb álmom. Úgy tűnt, remekül összeillünk szexuálisan. Mindketten tudtuk, kérés vagy kérdés nélkül, hogy mit akar, mit szeret a másik, pusztán abból, hogy az ujjainkkal és az ajkainkkal felderítettük a másik testét. Tudtuk, hogy ezzel vége kettőnk viszonyának, de egyikünk sem bánta a dolgot. Én semmiképpen sem, hiszen most felfűzhetek egy újabb, friss gyöngyöt a szürke láncunkra, Sebastian! *** Ne, Sebastian, kérlek, ne vádolj most azzal, hogy megcsaltalak! Ez a fiú semmit sem számít! Csakis téged szeretlek, csak a tiéd vagyok! Ez csak egy régi álmom valóra váltása volt. Hát nem ez az életünk célja, hogy valóra váltsuk az álmainkat? Ez csupán egyszeri történet volt. Én is... nos, én is gyöngyöt gyűjtöttem. A közös láncunkhoz. Egy újabb szürke gyöngy, egy kaland. Egy történet, amit ha majd olvasnak az emberek, azt mondják: „Ha ennek a nőnek sikerült, akkor nekem miért ne jöhetne be a dolog? Én is valóra váltom egy régi álmomat!”

Hiszen te is megtetted, ne is tagadd! Hogy Carol neked semmit sem jelentett? És Marlene sem? Ráadásul Marlene a barátnőm, a kiadóból. Hiába próbálod elhitetni velem, hogy nem ő az, hogy az a történet egy másik Marlenéről szól. Ugyan! Akkor vajon az én Marleném miért borult ki annyira, amikor megtudta, hogy meghaltál? Akkor megdöbbentem, egyáltalán nem értettem miért zokog. Mintha egy rokonát vagy a szeretőjét veszi tette volna el! És mi a helyzet Bethszel? Carol, Marlene, Beth...  A közelmúltban valami miatt meggyőződésemmé vált, hogy szeretném a magamévá tenni a munkahelyemen dolgozó kolléganőket. Teljesen beleéltem magam a dologba, végül már szinte csörgött utánuk a nyálam. Ezen nincs mit csodálkozni, elvégre szinte kivétel nélkül igen vonzó jelenségek, és mivel sokat vagyok összezárva velük, éppen eleget nézegettem őket! Hosszasan eltöprengtem azon, hogy vajon melyikük milyen lehet az ágyban. Az idők folyamán meglehetősen közeli viszonyba kerültem egyikkel-másikkal. Időről időre kellemes órákat töltöttem velük. Mindenféléről beszéltünk, és legnagyobb csodálkozásomra még az is megesett, hogy nyíltan csevegtünk a férjük szexuális szokásairól. Egyik este, miután már mindenki hazament, Carol és én kettesben maradtunk az irodában. Hamarosan mi is végeztünk, és megbeszéltük, hogy elmegyünk biliárdozni. A közeli sportklubban ittunk egyet, játszottunk egy dartsmenetet, végül nekiálltunk biliárdozni. Rövidesen bedobtam az ötletet, hogy az utolsó menetet tétre játsszuk. Carol először felvonta a szemöldökét, aztán megkérdezte, hogy mi lenne a tét. Azt feleltem, hogy ha én nyerek, megmutatja nekem a keblét, ha ő, akkor én vagyok köteles megmutatni a farkamat. Lehetek őszinte? Magam is alaposan meglepődtem, amikor Carol igent mondott. A parti folyamán mindketten elszántan küzdöttünk, végül szerencsére győzelmet arattam. Kimentünk a parkolóba, és beszálltunk a kocsimba. Carol kigombolta a blúzát, és megmutatta a mellét, de nem vette le a melltartóját. Átöleltem a vállát, odahajol– 10, ős szájon csókoltam. Ezzel egy időben a finom csipkén keresztül masszírozni kezdtem a keblét. Néhány varázslatos

pillanat után emlékeztettem, hogy arról volt szó: megmutatja nekem a szóban forgó testrészét. A háta mögé nyúltam, és kikapcsoltam a melltartóját, majd lassú mozdulattal lehúztam róla. Jókora, gömbölyű keblek tárultak a szemem elé. A mellbimbói mélyvörös színben játszottak, és jócskán kiemelkedtek a bimbóudvarokból. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Carol néhány évvel idősebb nálam. Engem ez cseppet sem zavart, mert nagyon vonzó nőnek találtam. Kissé felgyorsult lélegzettel, lelkesen rávetettem magam a felkínált finomságokra. Felhevülten szopogattam és nyalogattam a csodás ízű bimbókat, de sajnos ennél tovább nem engedett. Nem teljesülhettek a vele kapcsolatos ábrándjaim, mert ahhoz túlságosan is szerette a férjét, és mindenáron hű akart maradni hozzá. Egy másik este merő véletlenségből úgy esett, hogy Marlenével maradtam kettesben az irodában. Meghívtam egy italra, és szó, ami szó, tisztességesen benyakaltunk mindketten. Marlene apró termetű, legfeljebb százötven centi magas, és maximum negyven kiló lehet, viszont remek az alakja. Vékony, de karcsúságához képest gyönyörűen ívelő dereka van, ami a vékony nőkre általában nem jellemző. Még felöltözve is látszott rajta, hogy igen formás cicikkel áldotta meg a sors. Ráadásul igen szép arca van. A szeme kissé ferde metszésű, bár tudtam róla, hogy a felmenői között egyetlen távol-keleti ős sem szerepel. A férje sokat utazik, gyakran hetekig is eltart, mire hazatér egy-egy üzleti útról. Sikeresen rábeszéltem, hogy menjünk el hozzájuk. Vezetés közben elkezdtem játszani feszes, kemény mellével Marlene lehám ta magáról a blúzát, és felült Ennek az lett a kövei kezménye, hogy bárki láthatta, aki benézett az autóba de szerencsére ritkán találkoztunk egy-egy kocsival azon a kései órán. Miközben az utat figyeltem, hirtelen megéreztem, hogy finom ujjaival a sliccem körül munkálkodik. Lassan lehúzta a nadrágom cipzárját, és benyúlt az alsónadrágom belsejébe. Onnantól kezdve felgyorsultak az események. Szélsebesen elővette a farkamat, és szinte azonnal megéreztem, amint érzéki lassúsággal végighúzza a nyelvét a póznámon, a tövétől a hegyéig. Amikor először a szájába vette, majdnem nekivezettem a kocsit egy villanyoszlopnak. Észbontóan jólesett az ismerős, nedves melegség, amit a férfiember akkor érez, amikor egy nő lágy ajkai végigsiklanak a hímtagján. Hamarosan megérkeztünk a házához, bár Marlene finom játszadozása miatt alig emlékszem az útra. Egy fotelben üldögélve, egy pohár itallal a

kezemben vártam a kolléganőmre. Kicsit idegesített, hogy egy másik férfi foteljében ülök, és arra készülök, hogy a feleségével bu– jálkodjak egy egészségeset a saját házában. Aztán, amikor Marlene anyaszült meztelenül felbukkant a fürdőszoba ajtajában, az idegességem nyomban elröppent, és nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy mi vár rám a következő egy-két órában. Odasétált az ágyhoz, és az ujjúval intve magához hívott. Mire odaértem hozzá, villámgyorsan lehajigáltam magamról a ruháimat. Marlene se szó, se beszéd, hanyatt vágta magát az ágyon, és minden különösebb figyelmezetés nélkül szélesre tárta formás, gusztusosán izmos lábait. Nem kellett sokáig biztatni. Letérdeltem az ágy mellé, előrehajoltam, és az ölébe temettem az arcomat. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy viszonozzam azt a érzést, amit ő keltett bennem az autóban. A kolléganőm vadul vonaglott, szemlátomást nagyon élvezte a nyelvem fickándozását. Először csak halkan nyögdécselt, aztán egyre hangosabban. Még néhány percig sebesen pörgettem a nyelvemet, orromat a selymes szőrzetbe fúrva, aztán felmásztam az ágyra, és a lába közé térdeltem. Bevallom, nem vagyok olyan éktelen méretekkel felszerelkezve, mint bizonyos filmek egyes szereplői, de Marlene olyan kis termetű, hogy attól féltem, túl nagy leszek neki. Szerencsére szó sem volt ilyesmiről. Szép simán becsusszantam a teste mélyébe, mire hatalmasat nyögött. A körmeivel végigszántott a hátamon, amiből tudtam, hogy minden rendben. Az apró, törékeny női test teljesen befogadott, és miután tövig belemerültem, hirtelen megnyugodtam. Az autóban történt „előkészítő munkálatoknak” és a teste mélye finom feszességének köszönhetően gyorsan feljebb és feljebb hágtam a gyönyör csúcsához vezető lépcsőn. Az alsótestem úgy feszített, hogy azt hittem, rögtön szétrepedek. Marlene ritmikus nyögései szaggatottá váltak. Aztán néhány perc múlva a hangja elfúlt, és ebből tudtam, hogy ő sincs messze a végkifejlettől. Erőteljesen lendítettem a derekamat előre-hátra, és hatalmas élvezetemet leltem az alattam vergődő test gyönyörében. Eljött az én időm is. Teljes hosszában belefúrtam a dákomat Marlenébe, és vad zihálás és görcsös rángá– sok közepette addig ott tartottam, amíg teljesen ki nem ürültem. Beth volt a harmadik és egyben utolsó férjezett kolléganőm, akivel sikerült összebújnom. Beth még nálam is magasabb nő. A combja kellemesen hosszú, de nem nyakigláb típus. Tudtam róla, hogy kislány kora óta rendszeresen sportol, amitől az izmai és a bőre megőrizték a

feszességüket. A haja szőke, a szeme türkizkék, amitől hideg egyéniségnek látszik, de később megtudtam, hogy korántsem az, sőt, nagyon is forró. Egy munkahelyi bulin találtunk egymásra. Beth férje nem jelent meg a rendezvényen, így sokat beszélget– hettünk. Nem kellett túlságosan kapacitálni, viszonylag hamar rávettem, hogy menjünk el egy közeli motelba. Külön-külön távoztunk a buliból, nehogy felkeltsük valaki gyanakvását. A hotelszobába érve nyomban egymás nyakába borultunk. Forró csókokat váltottunk, és szép lassan levetkőztettük egymást. Lelkesen tapogattam csupa izom fenekét. Beth popsija valami olyasmi, amihez foghatóval ritkán találkozik az ember. Hasra feküdt az ágyon, én pedig a gyönyörűségtől borzongva cirógattam, simogattam és csókolgattam a két, tökéletesen feszes, hófehér félgömböt. Finoman végigmasszíroztam a hátát és a fenekét, persze a combjáról sem feledkeztem meg. Miközben aprólékosan végighaladtam a teste minden egyes apró részletén, észrevettem, hogy milyen érzékenyen reagál, amikor kissé megnedvesített ujjamat végighúzom a combja belső felületén. így aztán gondosan végigsimogattam a finom, bársonyos bőrt. A térdétől a combja tövéig egyetlen négyzetmillimétert sem hagytam ki. Beth teste átforrósodott, és a lélegzete alaposan felgyorsult. Alighanem úgy érezte, hogy viszonoznia kell a szívességet, mert hirtelen megfordult, felült, és lenyomott az ágyra. Hátborzongatóan jól értett az orális játszadozáshoz. A nyelve hegyével alaposan végigcsiklandozta a testem legrejtettebb zugait is. Különös gondot fordított a golyóimat borító, érzékeny bőrre, amitől a mennyekben éreztem magam. Szerettem volna a szájába élvezni, de nem hagyta. Néhány perces kényeztetés után fordult egyet, és fölém térdelt, hogy mennyei lába köze pontosan a szám fölé essen, aztán tovább csókolgatta és nyalogatta veszettül lüktető férfiasságomat. Én sem tétováztam, tövig merítettem a nyelvemet a teste sikamlós, finom nyílásába. Beth, tele szájjal, hatalmasakat nyögött. Az élvezeteket fokozandó, mialatt a nyelvem vad táncot járt a csiklója körül, az ujjaimmal a combja belső felét cirógattam. Az én drága kis kolléganőm teljesen lázba jött. Hirtelen leperdült rólam, négykézlábra állt az ágyon, és zihálva megkért, hogy hátulról tegyem a magamévá, méghozzá most rögtön! A könyökére támaszkodott, és azt a két, istennőhöz méltó félgömböt magasan feltolta a levegőbe. Bevillant, hogy vajon a férje mit szólna, ha így látná, de aztán a hímvesszőm hegye rátalált a céljára, így

képtelen voltam tovább gondolkodni. Fantasztikus érzés volt lassan beléhatolni, és megérezni, amint káprázatos feneke fokról fokra a hasamhoz simul. Mélyen belemerítettem a férfiasságomat, és oldalról megmarkoltam karcsú derekát. Gyengéden kezdtem, de aztán, ahogy Beth egyre hangosabban nyögdécselt, nem fogtam vissza magam, és teljes erőmből toltam-fúrtam előre az altestemet. A testünk verejtékben úszott, a lihegésünk és nyögéseink betöltötték a szobát. Bethnek sikerült rátennie még egy lapáttal, amikor az egyik kezével hátranyúlt, és az ujjaival elkezdte finoman masszírozni a heréimet. Hát, innen kezdve nem kellett két perc, és akkorát élveztem, hogy elfúló hangon felordítottam. Az igazat megvallva, az orgazmus ködétől kába fejjel észre sem vettem, hogy ő mikor ért a csúcsra, de később elmesélte, hogy nagyjából velem egy időben. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy összebújtam Bethszel. Többször is sikerült nagy titokban összejöttünk, de még a munkahelyen is pajzánkodtunk egymással Az irodában, ha éppen senki sem volt a környéken, meg-megsimogattam a mellét, és alkalmanként a szoknyája alá is benyúltam, hogy a combja belsejét kényeztessem. Néha leült mellém az íróasztalom mögé, és az asztal rejtekében kézimunkáztunk egymásnak egy finomat. Igazi forróvérű, szexis nő!  Most már semmi kétségem, hogy akivel Sebastian lefeküdt, az Marlene, a barátnőm. A személyleírás tökéletesen illik rá! Teljes szívemből gyűlölöm Marlenét! A legszívesebben megfojtanám, de... Nem. Ahhoz találkoznom kellene vele. Valahogy mégis bosszút kell állnom rajta. Rajta is, meg Christianon is. Már nem is tudom, ki mondta: „Az istenek halá la a hit hiánya.” Ha ezen a logikai úton haladunk, akkor az ilyen, Christianhoz és Marlenéhez hasonló, fontoskodó, feltűnési viszketegségben szenvedő kis senkik halála az, ha egyszerűen nem veszünk tudomást róluk. Nem léteznek. Totális ignorálás. Nekem aztán hiába jön ide Christian holnap! Nem fogom kinyitni neki

a kaput.

Tizenötödik fejezet

JAKE, ISMÉT 2015. július? augusztus?

Már

nem bajlódom azzal, hogy elmondjam, Christian milyen megjegyzéseket és javaslatokat tett Jake sztorijához, inkább arról számolok be neked, drága Sebastian, hogy én mit kanyarítottam ki az általad megírt, eredeti szövegből. Adott a kisfiú, akinek az apja nem él, az anyja pedig lakót fogad az emeleti kis szobába. A férfit McIntoshnak hívják, ő egyébként az egyik erotikus történeted főszereplője is. A férfi piti csaló gazember, de Jake anyja ezt nem tudja, meghívja őt vacsorára, a saját konyhájába. Közben a kis Jake előtt a falon, mint valami óriási LCD-képernyőn egy film jelenetei, leperegnek a jövővel kapcsolatos képek. Jake látja, mi történik majd akkor, amikor ez a McIntosh túlságosan közel kerül az anyjához. Végignézi a képeket, de mivel csak gyenge kisfiú, fogalma sincs, mit kellene tennie. Bemegy a szobájába, leül az asztalhoz, és naplóját kezdi írni. A tollat a jobb kezében tartja. Sorra veszi a nap eseményeit: felkelt, és mivel éppen szombat volt, nem kellett iskolába mennie Olvasgatott egy kicsit, reggelizett, segített az anyjának a házimunkában, azután megérkezett McIntosh, az új lakó. Leírja, milyen érzéseket kelt benne ez a férfi; nem találja őt se őszintének, se szimpatikusnak. Azután, amikor ahhoz a részhez ér, hogy McIntosh este leül a konyhában az anyjához, Jake hirtelen átveszi a tollat a bal kezébe. A bal kezével papírra veti azokat a képeket, melyeket a falon elképze lt képernyőn látott. Amikor ezt befejezi, újra visszaveszi a tollat a jobb kezébe, és úgy folytatja a naplóírást napi események leírásával. Mintha a kézcsere teljesen öntudatlan mozdulat lett volna, és észre sem vette, hogy leírt valamit a baljával. Amikor ennél a résznél tartottam az olvasásban, Sebastian, hangosan felkiáltottam: – Aha! Hát ez a rejtély kulcsa! Most egyszerre minden világossá vált. Azokat a naplókat, az erotikus

történeteket kivétel nélkül te írtad! Nem te és valami nő. Nem. Te és... te. A jobb és a bal kezeddel! Most már csak arra kell rájönnöm, honnan merítetted a történetekhez az ötletet. Amelyeknek férfiak a főszereplői, akár a saját élményeid krónikái is lehetnek. Bár ez rendkívül féltékennyé tesz: ha belegondolok, hogy számtalan nővel volt dolgod előttem; de ha őszinte akarok lenni, én sem éltem éppen szűzies életet. Szóval, csak azt kellett megfejtenem, honnan vetted ezeket a történeteket. Ez is sikerült! Tulajdonképpen nem is értem, miért nem jöttem rá hamarabb, hiszen gyakorlatilag ennek a kulcsa is benne van a Jake-ről szóló novelládban. Mert a kisfiú, miután befejezi a naplóírást, hanyatt fekszik az ágyán, és felnéz a mennyezetre. Ott természetesen azonnal megjelenik az LCD-képernyő. Még nem tudjuk, hogy Jake hogyan csinálja ezt a kivetítést, de a lényeg: ott a képernyő, és a képernyőn egy újabb film pereg. Ennek a filmnek Jake és McIntosh szereplője. Az a bizonyos, jövőbeli McIntosh, aki a veres konyhakéssel a kezében elindul felfelé a lépcsőn, hogy az asszony után a kisfiúval is végezzen. Tökéletesen írod le a jelenetet, Sebastian! Mi, olvasók először a teljes képet látjuk: ott van a szemünk előtt Jake is, az emeletre vezető lépcsősor is, meg McIntosh is. Aztán hirtelen nézőpontot váltasz: az LCD-képernyőn, és így az olvasó szeme előtt is, úgy jelenik meg a kép, mintha mi volnánk Jake. Még az orra hegyét is látjuk. Látjuk, ahogy McIntosh felfelé tart a lépcsőn. A léptei keményen dobbannak, de a járása bizonytalan. Érthető, hiszen részeg. Érezzük Jake félelmét, és amikor már- már úgy tűnik, a kisfiú szíve vagy agya pillanatokon belül szétrobban... Amikor úgy érezzük, McIntoshnak nem is kell felérnie a lépcső tetejére ahhoz, hogy a gyerek meghaljon... Nos, ebben a pillanatban nézőpontot váltasz, és megváltozik az LCD-képernyő tartalma is. Attól kezdve mi vagyunk McIntosh; már az ő fejében kuporogva tekintünk ki a világba. Látjuk a korlát mellett reszkető kisfiút, és látjuk a kezünkben tartott kés hegyét... És akkor hirtelen befejezed a teljes jelenetet. Az ágyában fekvő Jake eltünteti a mennyezetről az odavetített LCD-képernyőt, az oldalára fordul, egy darabig a falat piszkálgatja a mutatóujjával, majd elalszik. Ez volt a pont, amikor megértettelek, amikor igazán megértettelek téged, Sebastian! Ekkor jutott el a tudatomig: mindaz, amit leírtál, akár női

szemszögből, akár férfi szemszögből nézve, akár jobb kézzel, akár bal kézzel, minden a te saját élményed volt. Sokat töprengtem azon, mi tesz egy írót valóban naggyá, mi az, ami megkülönbözteti az átlagostól. Arra jutottam, hogy az, hogy igazán erős empatikus érzékkel rendelkezik. Aki ugyanúgy képes beleképzelni magát az áldozat, mint a gyilkos szerepébe; aki ugyanolyan erőteljesen képes ábrázolni mindkettő érzéseit, gondolatait, cselekvéseit. Te, Sebastian, igazán nagy író vagy! Ez most már biztos. Képes vagy arra, hogy egyszer férfiként írj meg egy erotikus jelenetet, utána pedig nőként. Hihetetlen empatikus érzék szükséges ahhoz, hogy nőként írj le egy olyan tipikusan női dolgot, mint egy női orgazmus! Nem is értem, Christian ezt miért nem fedezte fel. Most, miközben összeállítom ezt a könyvet, kettőnk könyvét, miközben – ahogy Benjamin tette azokkal a műanyagdarabokkal meg mindenféle apró kacattal – felfűzöm egy képzeletbeli szálra ezeket a gyönyörű, a szürke különböző árnyalataiban játszó történeteket, megpróbálok a nyomdokaiban haladni. Kíváncsi vagyok, sikerül-e. Kérlek, segíts engem menet közben, Sebastian!

Tizenhatodik fejezet

BRENDA 2015. talán augusztus

Az egyik vasárnap délután a hátsó udvaron heverésztem. Elég sűrű volt a hét, ráadásul alaposan berúgtunk a haverokkal előző este, így aztán elaludtam. Nem nagy ügy, leszámítva azt a tényt, hogy anyaszült meztelen voltam. Mialatt szunyókáltam, a nap kissé leégette bizonyos kényes testrészeimet, de ami később történt, az még ennél is zavarba ejtőbb volt. Az egyik szomszédasszonyom kutyája elcsavargott aznap, és mialatt Brenda kereste a blökit, bejött az udvaromba. Nem hallottam, amikor a kutyus nevét kiáltozta. Arra ébredtem, hogy Brenda sikolt egy nagyot. Döbbenetemben felugrottam, és rákiáltottam: „Mi a fene folyik itt?” – Ó, én csak Rodney-t keresem! – válaszolta zavartan. – Sehol sem találom! – Hát – vontam vállat, és körülnéztem az udvaron – nekem úgy tűnik, hogy itt sincs! En meg... – Ebben a pillanatban rájöttem, hogy meztelen vagyok. Gyorsan megpördültem, és a törülközőm után kaptam. – Nyugalom, láttam már ilyesmit! – kuncogott Brenda. – Hadd emlékeztesselek a tényre, hogy két fiam is van! – Jó, jó, de lehetnék illedelmesehb is! – válaszoltam – Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Hát az nem is sikerült. Csak meglepődtem, ez minden. – Legyintett, és odasétált hozzám. – Ülj csak le nyugodtan, cseppet se zavartasd magad! Az én hibám, hogy úgy rád törtem. Igazán sajnálom. Csak az a lökött kutya! Mindig megszökik. – Igen, a kutyák már csak ilyenek – bólogattam, és visszaültem a napozóágyra. Felkaptam a poharamat, és nagyot kortyoltam az italomból, ami mostanra jól felmelegedett. Röviden fontolóra vettem, hogy bemegyek a házba jégkockáért, és hogy a szomszédasszonyt is megkínálom, de még mielőtt megnyikkanhattam volna, Brenda rám szólt.

– Bizonyára éppen pihentél, amikor rád törtem. Feküdj csak le. Egy perc, és itt sem vagyok. – Nem, maradj csak, semmi gond– intettem, de annyira kész voltam, hogy valóban hanyatt feküdtem az ágyon. Beszélgetni kezdtünk egy csomó ostobaságról, ahogy az már szomszédok között szokás. Kicseréltük az általunk ismert pletykákat, aztán Brenda megjegyezte, hogy nagyon vörös a bőröm. – Leégtem volna? – kérdeztem, miközben végigmértem magamat. – Nem, még nem, de nem ártana némi naptej – válaszolta Brenda. – Tudod, mit? Majd én bekenlek! – Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, felkapta az asztalról a krémet, és kinyomott egy adagot a kezébe. Egymáshoz dörzsölte a két tenyerét, és leült mellém a napozóágyra. – Nos, köszönöm – nyögtem kissé zavartan, mert nem voltam biztos abban, hogy kristálytisztán értem azt, ami velem történik. Szóval Brenda csinos volt, de őszintén szólva még sosem vettem szemügyre alupasabban. Mindig laza szerkót viselt, szabadidőruhát, kertésznadntgot, ilyesmiket. De a keze lágy volt és meleg, és amikor finoman végighúzta bekrémezett tenyeret a karomon és a vállamon egyetlen pillanat alatt elszállt minden aggodalmam. Egyre csak trécseltünk, mialatt ő gondosan bdemasszírozta a krémet a mellkasom bőrébe. Fokozatosan, lassan haladt lefelé. Az újabb adaggal hamarosan már a hasamon szorgoskodott, Miközben a keze a hasamon körözött, fokról fokra közelebb került a derekam köré terített törülközőhöz, Körkörös simításokkal és dörzsölésekkel, egyre lejjebb és lejjebb kenegetett, míg végül az ujjai besiklottak a törülköző szegébe alá, ami alatt ott lapult a dákom, A farkam szépen felfeküdt a hasamra, mondhatni, ugrásra készen, Mire Brenda keze leért odáig, a póznám szépen életre kelt, és megemelkedett annyira, hogy a finom női kéz körözés közben gyakorlatilag be-besiklott alája. A kézfeje minden egyes körnél végigsimított a farkam felső részén, amitől a folyamat felgyorsult, és hamarosan sátrat csináltam a törülközőből, Kicsi volt a sátor, de attól még sátor volt. Nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék. Behunyt szemmel éheztem a kényeztetést, és mivel nem láttam, hogy egyáltalán tudatára ébredt-e a történteknek, úgy döntöttem, hogy bölcs hallgatásba búrkolózom, és megvárom, lépjen csak ő először. Hirtelen elvette a kezét. Már éppen kezdtem elkeseredni, hogy

abbahagyta, amikor meghallottam a jellegzetes hangot, amellyel a naptej kibuggyan a flakonból. – Azt hiszem, kicsit sem szeretnéd, ha éppen ott égnél le – mondta félig nevetve, és egy mozdulattal lerántotta rólam a törülközőt. Egyetlen szót sem bírtam kinyögni, amikor vastagon bekrémezett kezével elkezdte masszírozni a farkamat és a környékét. Szégyen, nem szégyen, nem tartott sokáig. Jó ideje nélkülöztem már a testi szerelmet, és a finom masszírozás, simogatás, játszadozás megtette a magáét. Nyögtem egy jó nagyot, és elélveztem Brenda kezében. Az anyag több hosszú sugárban robbant ki belőlem, és beterítette a hasamat meg a combomat, de a szomszédasszony kezére is jutott épp elég. Brenda beletörölte a kezét a törülközőbe, és felállt. – Máris itt hagysz? – kérdeztem csalódottan. – Sajna, igen. Haza kell mennem, mert még nincsen kész a vacsora. – Hát, szóval, nem is tudom, mit kellene mondanom. Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha megköszönöm – nyögtem zavaromban. – Részemről a megtiszteltetés! – kacsintott rám egy pajkos mosoly kíséretében, és magamra hagyott. Fogalmam sem volt, miképp vélekedjek a dologról. Letörölgettem magam, és bementem a házba. Lezuhanyoztam, ledőltem, és reggelig úgy aludtam, mint a bunda. Másnap frissen, üdén és kipihenten ébredtem. Miközben összeütöttem valami egyszerű reggelit, próbáltam végiggondolni az előző nap történteket, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek vele. Fontolóra vettem, hogy az első adandó alkalommal bocsánatot kérek Brendától. Úgy éreztem, hogy mondanom kellett volna neki valamit, valami okosat, mielőtt hazament. Tettem-vettem a házban, aztán amikor ismét kisütött a nap, és felmelegedett a levegő, megint kifeküdtem a napra. Ezúttal előre gondolkodtam, és mielőtt ledőltem volna, bekentem magam naptejjel. Cseppet sem voltam fáradt, így nem kellett attól tartanom, hogy elalszom. Körülbelül egy órával később lépteket hallottam. Amikor kinyitottam a szemem, egyenesen Brenda mosolygós arcába néztem. – Szia, szomszéd! – köszönt rám vidáman. – Szia, gyere, csüccsenj le! – mutattam az ágy szélét, miközben magamra húztam egy törülközőt. – Ó, ne is törődj vele – legyintett kuncogva. – Mint már említettem,

nem először látok ilyesmit. És most nem a fiaimról beszélek ! – kacagott nagy vidáman. – Olyan pocsékul érzem magam a tegnapi dolog miatt – mondtam bánatosan. – És mégis miért? – kérdezte. – Azok után, ami történt, én a helyedben remekül érezném magam! – Nem, nem úgy értem. Amiatt, mert hagytalak elmenni egyetlen értelmes szó nélkül! – Emiatt igazán kár aggódnod! – válaszolta mosolyogva. – Igazából én magam is zavarba jöttem. Nem lett volna szabad azt csinálnom. Sajnálom. Csak látni akartalak. Úgy értem, valamiért látni akartam, amint egy férfi elélvez. – Elhallgatott, szemlátomást azért, mert ismét zavarba jött. – Rendben. Hát, láthattad. Nagyon élveztem. Igazán köszönöm! – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Úgy tűnt, eléggé zavarban van, annak ellenére, hogy felnőtt, érett nő, és gyerekei is voltak, tehát a szex aligha lehetett ismeretlen dolog a számára. Valamiért feltámadt bennem a merészség. – Mi a helyzet a férjeddel? – kérdeztem. – Úgy értem, vele is megtehetnéd, nem? – Nem – mondta szomorúan, és a földre szegezte a tekintetét –, vele nem. Legalább egy éve alig állunk szóba egymással. Nem igazán vagyok hozzászokva az ilyesmihez, és igazából nem is érzem jól magam vele. Szóval nem, vele nem csinálhatok ilyesmit. Nem tudtam pontosan, hogy mit akar, de láttam rajta, hogy feszeng, így aztán ejtettem a témát. Hanyatt dőltem, és elkezdtem valami egészen másról csevegni. Több mint egy órát társalogtunk, mindenféle dologról. Menet közben Brenda megnyugodott, ellazult, és láttam rajta, hogy egyre jobban érzi magát a társaságomban. Egy ideig kerülgettük a lényeget, mint macska a forró kását, aztán Brenda belevágott, és mesélt a házasságáról, illetve csapnivaló házas életükről. Amint ott feküdtem, és hallgattam, rájöttem, hogy nagyon gyengéd, kedves és tiszteletre méltó ember. A férje – akárcsak a legtöbb férfi – elsősorban a külsejére koncentrált, ami ugyebár az idő múlásával megereszkedett egy kicsit. Amikor szeretkeztek, a férje csak ráfeküdt, berakta, elélvezett, kiszállt, és már aludt is. Fikarcnyit sem törődött Brendával. Behunyt szemmel feküdtem, így nem is láthattam a szomszédasszonyom testét, viszont annál jobban odafigyelhettem a

lelkére. De a lelke sem teljesen olyan volt, mint amilyennek hittem. Amikor a férjével szembeni ellenérzéseiről beszélt, kinyitottam a szemem, és végigmértem. Döbbenten láttam, hogy mialatt beszélt, levetette a ruháit, és egy szál bugyiban, hasra fordulva hever mellettem a fűben. Egészen addig észre sem vettem, hogy mit művelt. – Valószínűleg neked is jól jönne némi krém – jegyeztem meg, mert eléggé fehér volt a bőre, és a nap erősen tűzött. Mosolyogva beleegyezett, mire én letérdeltem mellé, bekrémeztem a kezemet, és pontosan ugyanolyan mozdulatokkal kenegettem és masszíroztam, mint előző nap ő tette velem. Finoman végigdörzsöltem a lábát, végigsimogattam a hátát, és alaposan megdolgoztam a vállát. Nem akartam szexuális célzásokat tenni, így tudatosan kerültem formás, telt fenekét. Ez persze korántsem jelentette azt, hogy alattomban nem nézem jól meg magamnak a kívánatos domborulatokat, de nem nyúltam hozza. Brenda kezdte élvezni a játékot, és abbahagyta a beszédet. Végigdörgöltem a lapockáit. Éppen a háta közepén tartottam, amikor megkért, hogy haladjak lefelé is egy kicsit. Engedelmesen lejjebb siklattam a kezemet a hátán, és gondosan belemasszíroztam a krémet a finom bőrbe. Megint megkért, hogy menjek lejjebb. Nyilvánvalónak tűnt, hogy hamarosan elérem a fenekét. Úgy is lett. Becsúsztattam az ujjaimat a bugyija alá, és elkezdtem masszírozni a lágy halmokat. Tényleg nagyon szép hátsó fele volt! Nem volt már fiatal nő, de megőrizte a kondícióját, így, bár egy kissé megereszkedett, és leheletnyi zsírréteg is borította az izmait, továbbra is roppant kívánatos látványt nyújtott, és nagyon jólesett az ujjaimmal gyúrni, gyömöszölni a két fehér gömbölyűséget. Brenda halkan felnyögött, amiből tudtam, hogy kezd beindulni. Ahogy egyre csak simogattam és masszíroztam a formás domborulatokat, kissé megemelte a csípőjét. Néhány pillanattal később vettem az adást, és gyengéden, alig hozzáérve lehúztam róla a bugyiját. Halkan felsóhajtott, én pedig lelkesen folytattam a krémezés szent rituáléját. Felrémlett bennem, hogy valószínűleg némi viszonzást vár a tegnapi kedvességért cserébe, így végigcsúsztattam az ujjaimat a bársonnyal bélelt völgyön, a lába köze irányába. Amikor megérintettem a hívogató nyílást, pontosan olyan kellemesen nedves és forró volt, mint reméltem. Finoman becsúsztattam a mutatóujjamat a csábos résen, a másik kezemmel átnyúltam a combja alatt, és simogatni kezdtem a

csiklóját. Brenda azzal válaszolt, hogy elkezdte kissé megemelni, majd vissza, süllyeszteni az altestét. Ezzel a módszerrel szinte magától ment a dolog, mert jóformán mozgatnom sem kellett a kezemet. Ahogy fel-le mozgatta a csípőjét, a mutatóujjam ki-be siklott a finom alagút bejáratán, és a csiklója gyakorlatilag magától hozzásúrlódott a másik kezem ujjaihoz. A tapasztalataim szerint eltart egy darabig, mire az ember a kezével kielégít egy nőt, de ebben az esetben nem ez történt. Legfeljebb egy perce nyúlhattam be a két finom comb közé, amikor Brenda lélegzete elakadt, a teste rázkódni kezdett, és néhány csendes, sóvár nyögéssel kielégült. Igyekeztem alig hozzáérni, mert tudtam, hogy orgazmus után mennyire érzékeny egy nő, de egyetlen pillanatra sem hagytam abba a simogatást, amíg aztán Brenda a hátára nem gördült. A törülközőm addigra már rég eltűnt valahol, és kristálytisztán látszott, hogy a sok finomság tapogatása rám is gyakorolt némi hatást. A farkam legalábbis olyan merev volt, mint a rózsakaró. Brenda elmosolyodott, és a hím tagom köré fonta az ujjait. Viszonoztam a mosolyt, fölé hajoltam, és megcsókoltam. Aztán felültem, és megszólaltam: – Még nem fejeztem be a krémezést. Márpedig egyikünk sem szeretné, ha leégnél, ugye? Megint munkához láttam a naptejjel. Ezúttal a hasán kezdtem, majd finoman beledörzsöltem a lágy krémet a mellébe is. Nagy, kerek keble volt. Az oldalukon kissé már látszottak a megereszkedés első jelei, de még mindig roppant izgatónak találtam a két telt domb és a sötétvörös mellbimbók tapintását és látványát. Mindketten nagyon élveztük a masszázst. Ő a gyengédséget és a |törődést, én pedig azt, hogy kedvemre végigtapogathatom azt a formás, érett, asszonyt testet. Egy idő után átültem máshová, hogy mindenhová odaférjek. Történetesen a két lába között volt az a pozíció, ahonnan kényelmesen elértem a bársonyos test minden porcikáját. Megérezte, hogy hol vagyok, és körém fonta a lábát. Tovább kényeztettem a mellét, mire Brenda egyre közelebb és közelebb húzott magához a derekam köré kulcsolt lábával Lepillantottam, és láttam, hogy a farkam vége már csak néhány centire jár a mennyei célponttól Brenda felmosolygott rám, és mindketten tudtuk, hogy mi következik. Megint közelebb csusszantam, és pontosan beigazítottam a farkamat a

nedvesen csillogó, sóvár an várakozó szerelmi alagútba. Lassan és gyengéden beléhatoltam. Brenda halk, elégedett nyögést hallatott. Csatlakoztam hozzá, az én torkomból is kiszakadt az elégedettség elfojtott hangja. Elkezdtünk együtt mozogni. Káprázatosán jó érzés volt. Egyetlen vad, egyetlen görcsös mozdulatot sem tettünk. Csak fel és alá hullámoztunk lassan, érzékien, elveszve egymás és a magunk gyönyörében. A testünk egybeforrt. Legfeljebb egy-két centit mozdultunk, azt is lassú ritmusban. A forró nap sugarai alatt tettem a magamévá azt a gyönyörű és édes asszonyt, azon a csendes délutánon, mialatt lágy szellő borzolta a kertem fáit. Lassan, de biztosan felértünk a csúcsra. Mindkettőnket szinte teljesen egyszerre borított el a gyönyör. Egymás mellett feküdtünk a fűben. Verejték és krém borította a testünket. Még beszélgettünk néhány percig. Brenda megköszönte azt, amit tőlem kapott, én megköszöntem neki, amit én tőle. Aztán elment, és mindketten éltük tovább a magunk életét. Kitartott a férje és a gyerekei mellett, én pedig érett fejjel rájöttem, hogy egy nőben sokkal, de sokkal több van, mint a fizikai megjelenése.

Tizenhetedik fejezet

RALPH 2015. biztos augusztus

Férjezett asszony vagyok, két gyermek anyja. Bár még fiatal vagyok, és a környezetem csinosnak tart, néha csúnyának érzem magam, és úgy vélem, a férjem nem értékel kellőképpen. Nemrégiben támadt egy ötletem, hogyan nyerjem vissza az önbecsülésemet, hogy jobban bízhassak magamban. Úgy döntöttem, hogy csináltatok magamról néhány profi felvételt. Amolyan izgató, kissé erotikus fotókra gondoltam, hogy szexisebbnek érezhessem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy megmutatom őket Ralphnak, hátha megfűszerezik egy kissé a házas életünket. Kinéztem a telefonkönyvből egy hivatásos fényképészt, és megbeszéltem vele egy időpontot. Amikor eljött a nagy nap, egy kicsit ideges voltam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Ralph elindult a munkahelyére, és a gyerekek is összekészülődtek az iskolába. Amikor végre üres lett a ház, nekiláttam, hogy kikészítsem magamat a fotózáshoz. Nem festettem ki magam túl erősen, hogy természetes maradjak. Egy kicsit feltupiróztam a hajamat, aztan felvettem azt a meglehetősen merész összeállítást, amit direkt erre az alkalomra szereztem be, persze a férjem tudta nélkül A szerelés mélyen kivágott blúzból, rövid szoknyából, egy egyszerű, átlátszó melltartóból és fekete tangabugyiból állt. Miközben a fényképész stúdiója felé autóztam, még idegesebb lettem, de ugyanakkor izgatott is a dolog. Azon kaptam magam, hogy abban reménykedem, a fotós jóképű férfi lesz. Úgy sejtettem, hogy lényegesen könnyebb lesz egy vonzó férfi előtt pózolni, mint egy olyan előtt, aki cseppet sem tetszik. Amikor beléptem az ajtón, a gyomrom erősen reszketett, de úgy éreztem, hogy innen már nem fordulhatok vissza. A recepciós szólt, hogy a fényképész éppen most végez egy másik ügyféllel, és hamarosan a

rendelkezésemre áll. Leültem, hogy várjak, és hogy lenyugodjak kissé. Néhány perccel később megjelent a fotós, és Dave-ként mutatkozott be. Miközben feltett néhány előzetes, puhatolózó kérdést, megpróbáltam nem megbámulni, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen döbbenetesen jó megjelenésű férfi. Olyan jóképűnek bizonyult, hogy legszívesebben ott helyben lehajigáltam volna magamról a ruhámat, hadd fotózzon kedvére! De azért maradt bennem némi szemérem, így aztán a ruha maradt rajtam. Amikor bevezetett a stúdióba, körülnéztem, és felmértem a különféle fényképezőgépeket, reflektorokat meg a tengernyi felszerelést. Nagyon meggyőző és lenyűgöző látványt nyújtottak. Dave rám szólt, hogy engedjem el magam, és érezzem magam otthon, amíg ő előkészíti a dolgokat. Levetettem a kabátomat, és valamiért kezdtem nagyon magabiztossá válni a vadító szerelésben. Eltöprengtem, hogy milyen pózokba álljak be, és reméltem hogy Dave-nek lesz néhány ötlete, amelyekkel kisegít. A fényképész néhány percig matatott a különféle masinákkal, aztán hirtelen megszólalt: – Oké, akkor ugorjunk neki! Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy a fényképezésről beszél! Azt mondta, hogy nyugodjak meg, legyek önmagam, csináljam azt, amit csak akarok, ő meg majd nekiáll és kattogtat. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy ha neki eszébe jut valami jó ötlet, szólni fog, és én, ha tetszik, megcsinálom, ha nem tetszik, akkor nem csinálom. Pózolni kezdtem. Különféle testhelyzetekbe álltam, és követtem alkalmanként elhangzó javaslatait. Csinált rólam képet, amint állok, ülök, fekszem, félig feltámaszkodom. Miután ellőtt néhány tekercset, kezdtem unalmasnak találni a dolgot. Valami különlegeset akartam mutatni. Hirtelen különös ötlet merült fel a fejemben. Tudtam, hogy őrültség, mert odakint tombol a tél, és nagyon hideg van, de nem érdekelt. – Dave – kezdtem kissé félénken – kérdezhetek valamit? – Persze! Kicsit haboztam, aztán rákérdeztem: – Mi lenne, ha odakint, a városszélen is csinálnánk néhány felvételt? – Meglepettnek látszott. – Tudom, hogy hideg van, de arra gondoltam... – Tulajdonképpen te vagy mára az utolsó ügyfelem – mosolygott így

aztán nem látom okát, hogy miért is ne mehetnénk ki. Egész érdekes gondolat! Úgy éreztem, hogy innentől kezdve akármi történhet. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, mialatt Dave összepakolt néhány fényképezőgépet. Amikor összeszedett minden szükséges holmit, beszálltunk a kocsijába, és elindultunk kifelé a városból A vidék igazán gyönyörű télen! A fákat és a földeket vastag, friss hótakaró borította, minden csupa fehérség volt. Addig autóztunk, amíg találtunk egy viszonylag elhagyatott helyet, ahol folytathattuk a fotózást. Addigra már nagyon merésznek éreztem magam, és amikor kiszálltam a kocsiból, nem csupán a kabátomat vetettem le, hanem a blúzomat és a szoknyámat is! Nagyon hideg volt, de nem törődtem vele. Ráterítettem hosszú télikabátomat Dave kocsijának motorháztetőjére, és felugrottam rá. Ott ültem a kocsi elején egy szál melltartóban és tangabugyiban. A jóképű fickó olyan pillantást vetett rám, mintha egy komplett őrültet nézett volna. De egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, és láttam rajta, hogy kezd feltámadni az érdeklődése. Arra gondoltam, hogy esetleg olyat tesz, amiben nem fogom tudni megakadályozni. De szerencsére nem forgatott semmi ilyesmit a fejében, hanem felkapta az egyik gépét, és elkezdett kattogtatni. Csinált néhány fotót, miközben a kocsin ültem. Aztán hanyatt feküdtem, majd a hasamra, végül az oldalamra fordultam. Végül megállt, és megkérdezte, hogy bedobhatna-e egy javaslatot. Igent mondtam, mire ő lassan azt mondta: – Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk néhány olyat is, amin meztelen vagy? Nem kellett kétszer mondania! Pillanatok alatt levarázsoltam magamról a melltartót és a bugyit, és máris teljesen csupaszon hevertem előtte. Még azzal sem törődtem, hogy a hidegtől az egész testem libabőrös lett. Dave őrült tempóban kattogtatta a gépeit, és felfigyeltem arra, hogy menet közben egyre közelebb és közelebb nyomul. Végül képtelen volt türtőztetni magát, lerakta a masináját, és eszelős sebességgel tépkedte magáról a ruháit. Pillanatok múlva fölém hajolt, rekedtes hangon közölte, hogy őrülten szexi vagyok, és elkezdett szenvedélyesen csókolgatni. Visszacsókoltam,

de úgy, hogy abból tudhassa, én is legalább annyira beindultam, mint amennyire ő. Amikor a nyaka köré fontam a karomat, mindkét kezével kezelésbe vette a mellemet. A mellbimbóim úgy lüktettek, hogy úgy éreztem, rögtön felrobbannak. Nem tudtam biztosan, hogy a fagytól vagy az izgatottságtól állnak-e olyan mereven, de úgy véltem, hogy egy kicsit mindkettőtől. Az ajkaink végül szétváltak. Dave leereszkedett, a szájába vette az egyik mellbimbómat, és finoman majszolgatta. Egyre szorosabban kapaszkodtam a vállába, amikor lassan elindult lefelé. Menet közben végigcsókolta és nyalogatta a bőrömet, amíg el nem ért a köldökömig. Időközben a keze a lábam közé siklott. Szétnyitotta a combomat, és az ujjaival simogatni kezdte csupaszra borotvált puncimat. Felnyögtem, és vonaglani kezdtem a kocsi motorháztetőjén. A feje tovább ereszkedett, végül a combjaim közé fúrta az arcát, és lassan végighúzta a nyelvét az érzékeny nyílás tetejétől az aljáig. Direkt ingerlő lassúsággal csinálta, amit én hangos, türelmetlen sikollyal háláltam meg. Továbbra is szándékos lassúsággal forgatni kezdte a nyelvét a sima, síkos területen, mire én belemarkoltam a hajába, szorosan magamhoz húztam az arcát, és elfúló hangon követeltem, hogy azonnal gyorsítson fel! Talán még soha életemben nem indultam be annyira, és magam is elcsodálkoztam azon, hogy ennyire kéjsóvár is tudok lenni. Amikor végre kielégített a szájával, felhúztam, és rászóltam, hogy ugorjon fel mellém a motorháztetőre Azonnal engedelmeskedett. Tekintélyes méretű szerszám lengedezett az orrom előtt, és azt akartam, hogy ugyanolyan vadító élményben legyen része, mint amit tőle kaptam az imént. Finoman megmarkoltam a farkát, és addig mozgattam fel-le rajta a bőrt, amíg nyögdécselni kezdett. Akkor ráhajoltam, és az ajkam közé vettem a sötétvörös, lüktető szervet. Miután egy darabig fel-le bólogattam a szerszámával a számban és a mogyoróival a kezemben, Dave az oldalamra fordított, és a fejével a combjaim közé furakodott. Ismét nekilátott egy alapos nyalakodásnak. Addigra mindketten elfeledkeztünk a fagyról. Vagy nem vettük észre, vagy nem törődtünk vele. Csak azt tudtuk, hogy az őrületbe kergetjük a másikat. Végül Dave hanyatt fektetett, és fölém lendült. Boldogan és engedelmesen széttártam a lábamat, ő pedig lassan belevezette lüktető, forró farkát a testem nedves, éhesen várakozó résébe. Elkezdünk

mozogni, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban. Fantasztikusan éreztem magam! Mielőtt feljuttatott volna a csúcsra, megkértem, hogy húzza ki belőlem fantasztikus farkát, és lövelljen a hasamra és a mellemre. Dave néhány pillanattal később megtette, amire kértem. Istenem, hogy micsoda érzés volt jéghidegre hűlt bőrömön érezni a forró cseppeket! Az érzés és a látvány sikoltó orgazmust csalt ki belőlem. Egy perccel később mindketten felugrottunk, magunkra kapkodtuk a ruháinkat, amilyen gyorsan csak tudtuk, mert akkor már megéreztük, hogy bizony dermesztő hideg van! Beültünk a kocsiba, és teljesen felcsavartuk a fűtést. Úton a stúdió felé megkérdeztem Dave-t, hogy máskor is megismételhetnénk-e a fotózást. – Hát persze! – hangzott azonnal a válasz. A fényképek remekül sikerültek, de eredeti tervemtől eltérően sosem mutattam meg őket Ralphnak.

Tizennyolcadik fejezet

CHRISTIAN, UTOLJÁRA 2015. augusztusnak kell lennie

Kész. Mindennel elkészültem. Kitakarítottam, elmosogattam, rendet raktam. És végleg leszámoltam Christiannal. Most már elfelejthetjük őt. Elfelejthetjük, hogy része volt az életünknek. Gyűlöletes ember volt, és megszabadultunk tőle, mindketten. Soha többé nem látjuk, de ha a lelkem mélyére nézek, még mindig nem tudom megbocsátani neki azt, ahogy rólad beszélt. Nem is csoda, hogy olyan kelletlenül kezdett bele. Fél órát elvesztegettem üres fecsegéssel az unalmas munkájáról meg a kiadóról, meg Simonról és a többiekről, és arról, hogy milyen őrült vagyok. A kérdéseivel bombázott, egyre csak azt ismételgette: „Miért nem vetted fel a telefont?” „Miért nem válaszoltál a mailekre?” „Miért nem jöttél be a kiadóba?” „Simon tajtékzik a dühtől!” De most már nem kell tartanunk tőle. Vége. *** Azon tűnődöm, milyen érzés lehet, amikor valaki az egyik szeretkezést férfiként éli meg, a következőt azonban már nőként? Mi kell ahhoz, hogy valaki szerepet váltson? Hogyan tudtad úgy megírni a történeteidet Sebastian, azokat a gyönyörű, szürkéllő, erotikus sztori- gyöngyeidet úgy, hogy az egyikben te voltál a férfi, a másikban meg a nő? Azt értem, hogy a gyakorlatban hogyan csináltad – váltogattad a kezedet, az egyik történetet jobbal, a másikat ballal írtad de érzelmileg milyen műveleteket hajtottál végre, hogy ez sikerüljön? Nem értem, egy férfi, akibe még sosem hatoltak be, se vaginálisan, se orálisan, miként érzékeltetheti ilyen élethűen az ilyen aktusokat? Sebastian! Áruld el, légy szíves: hogyan tudtál egyszer nő, egyszer

férfi lenni?  Biztos van megoldás. A kis Jake története vezetett rá arra, hol is kell keresgélnem a magyarázatot. Jake egyébként könnyen megoldotta a dilemmát. Meggyőződésévé vált, hogy cselekednie kell, mert ha nem teszi, valóra válik az, amit a saját maga által vetített képernyőn előre meglátott: McIntosh előbb-utóbb az ujja köré csavarja az anyját, elszedi az asszony pénzét, és hamarosan elérkezik az az este, amikor részegen, pénzt követelve leszúrja, majd megindul a lépcső felé, ahol Jake kuporog. Ezért a kis Jake napokon keresztül böngészett az interneten, és sikerült összegereblyéznie néhány információt egy bizonyos George McIntoshról, akinek a személyleírása tökéletesen passzolt a lakójukra. Ezt követően már biztos volt benne, hogy McIntosh korántsem az, akinek vallja magát, és már azt is tudta, mit kell tennie.

Egy este, amikor McIntosh már visszavonult a szobájába, Jake az ajtajához settenkedett, bekopogott, majd visszaszaladt a saját szobájába, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Behúzta, de résnyire nyitva hagyta. McIntosh kinyitotta az ajtót, és rémülten pillantotta meg az előtte tornyosuló két, egyenruhás rendőrt. Ijedtében visszacsapta az ajtót; biztosra vette, hogy lebukott. Nem maradt ideje az okokra magyarázatot keresni, azonnal menekülnie kellett. Kinyitotta az ablakot, és megállapította, hogy a párkányra állva, kicsit felnyújtózva éppen eléri az ereszcsatornát. Ha ellépdel a párkány széléig, akkor könnyedén elkaphatja a villámhárítót, ami elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy leereszkedjen rajta a ház hátsó udvarába. A kis Jake eközben lélegzet-visszafojtva lapult az ajtaja mögött. Lehunyta a szemét, és hirtelen McIntosh szemszögéből látta a világot. Felmászott az ablakpárkányra, felegyenesedett, hogy megkapaszkodjon az ereszcsatornában, de a lába megcsúszott a síkos párkányon. Zuhanni kezdett, de már McIntosh volt az, aki ráesett az első emeleti ablak alatt véletlenül ottfelejtett, hegyes fémrudakra, rozsdás szerszámokra. Miután McIntosh testét átjárták a vasak, melyeket Jake aznap délután hordott ki a fészerből, épp az ablak alá, miközben az eleredő eső cseppjei nekiláttak, hogy leverjék az ablakpárkányról a padlófényesítő szert, amit Jake kora este kent fel az egyébként sem túl érdes felületre – miközben McIntosh vére és az esőcseppek terebélyesedő, rózsaszínű tócsákat képeztek, a kisfiú még egyszer a vendégszoba ajtajára nézett. A két rendőr már nem állt ott. A két rendőr nem is létezett. Jake kétszeresen is elégedett volt. Elhárította a problémát, amit McIntosh jelenthetett rájuk nézve, ugyanakkor az elméje erejével – életében először, a két rendőr alakjában – sikerült térben is megjelenítenie valamit. *** Jake története tökéletes és kerek, de én jobban vágyom megismerni a te történetedet. Bár sok mindent tudok már rólad, ismerem a lelked mélységeit, egyvalamit még nem sikerült kiderítenem. Csakis ez volt az

oka annak, hogy felhívtam Christiant, és megkértem, ismét jöjjön el. ígéretet tettem neki, hogy ezúttal kaput nyitok. Megfürödtem, felöltöztem. Szoknya, blúz, egy kis parfüm. A kapu előtt vártam Christiant. Megérkezett. Rövid üdvözlés után egykedvűen végighallgattam a szónoklatot arról, hogy illik felvenni a telefont, illik bejelentkezni a főnöknél, illik válaszolni az e–mailekre, és mennyire aggódtak értem. Miközben beszélt, betereltem a könyvtárszobába. *** Úgy is mondhatnánk, hogy az „irodámban” történt a dolog, ugyanis az utóbbi időben a könyvtárszoba szinte az irodámmá alakult át. Amint belépett, Christian rögtön otthon érezte magát. Vagy talán csak zavarában, felkapott valami könyvet, kinyitotta, és elkezdett jegyzetelni az ottfelejtett tömbre. Talán éppen ő hagyta ott korábban. Egy darabig csak álltam, és figyeltem, és közben egyre növekedett bennem a perverz vágy. Gyűlöltem őt, éppen ezért azt akartam, hogy belém hatoljon. Magam sem értettem ezt a hirtelen támadt sóvárgást. Egy férfi esetében természetes, ha „magáévá tesz” egy nőt. Vajon fordítva ez miért nincs így? Miért mindig a nő az, akit egy szexuális aktussal meg lehet szerezni? Miért ne kerülhetne egy férfi is alárendelt, kizsákmányolt szerepbe, s lehetne a nő az úr? Christian az íróasztalra borulva, elmélyülten írogatott. Izmos hátsó fele hívogatóan domborodott felém. Elmentem mögötte, jó szorosan, és amúgy véletlenül, végighúztam a kézfejemet a fenekén. A nadrágja feszülő anyaga egyszerre kínzó, ugyanakkor csodás érzést keltett bennem, amitől további érintésekre vágytam. Másodszor is elsuhantam mögötte, ugyanilyen módon. Ezúttal abbahagyta az irkálást, és kérdő pillantást vetett rám. Rámosolyogtam. Visszamosolygott, de aztán lehajtotta a fejét, és folytatta a munkát. Tovább járkáltam szobában, aztán egyszer csak megtorpantam közvetlenül mögötte. Mélyen beszippantottam férfias illatát. Amikor a remek dezodor és arcszesz illata megcsapta az orromat, megvonaglott a testem mélye. Kinyújtottam a kezemet, és gyengéden, de határozottan a fenekére tapasztottam a tenyeremet. Azonnal félbehagyta az írást, és mozdulatlanná dermedt.

Kicsit közelebb léptem, épp akkora távolságra, hogy a combom eleje éppen csak elérje a lába hátulját. A másik kezemet is fenekére tettem, és elkezdtem lassan simogatni a kemény, formás domborulatokat. Alkalmanként aprókat markoltam a hátsó felébe. A légzése hirtelen felgyorsult és hallhatóvá vált. Csupán tompa háttérzajként hallottam a zenét, azt, amit azóta, hogy ebben a házban lakom, legalább milliószor végighallgattam már. In-A-Gadda-Da-Vida... Lassan lesiklattam az ujjaimat azon a hátsó fertályon. Az ujjaim a heréi domborulatát keresték. Amikor rátaláltak, Christian hangosan felnyögött, de én is felsóhajtottam a vágytól. Megfordult, és szemtől szembe kerültünk egymással. Körém fonta a karját, magához húzott, és az ajka pillanatok alatt rátalált az enyémre. A szája férfiasán kemény volt, forró és nedves. A nyelve óvatosan keresgélte az enyémet. Valósággal reszkettem a vágytól. A lábam köze máris jócskán nedves lett. A keze a blúzomon matatott, a hüvelykujjaival a mellbimbóimat simogatta a finom selymen keresztül. Aztán apró, gyengéd mozdulatokkal kigombolta a blúzomat, és lehúzta a vállamról. Elégedett mosollyal szemügyre vette a mellemet, majd odahajolt, és egyenként a szájába vette a mellbimbóimat. Teljesen elöntött az édes forróság. Christian férfias gyengédséggel szopogatta és nyalogatta a bimbóimat, sőt, időnként finoman meg is harapta őket! A lábamból kiszállt az erő. A testemhez préselte az övét, és tisztán éreztem a jókora duzzanatot a nadrágja elején. Az ujjaim szinte viszkettek, hogy hozzáérhessenek a kemény férfitesthez. Lenyúltam, és a nadrágon keresztül simogatni kezdtem a farkát. A vastag szövetakadály ellenére éreztem, hogy a fiú alaposan beindult. Miután gondosan körbetapogattam a nadrágon át, megszállt a vágy, és azonnal a számba akartam venni a jókora hímtagot. Lassan lehúztam a cipzárját, és reszkető ujjaim besiklottak a résen. Az érintésem nyomán a farka még keményebben ágaskodott. Christian gyengéden belemarkolt a fenekembe, és erősen az enyémnek feszítette az alsótestét. Aztán hirtelen elhallgatott a zene. Riadtan szétugrottunk. Mindketten idegesen felvihogtunk, bár igazából nem volt okunk a nevetésre. Forgott velem a világ. A lábam alig tartott meg, és annyira, de annyira beindultam! Magamban könyörögtem, hogy ne hagyjuk abba. A vágyam

alighanem kiülhetett az arcomra, mert Christian ragyogó mosolyt vetett rám, és ismét magához ölelt. Benyúlt a nadrágjába, előhúzta jókora, duzzadó farkát, és a combomhoz nyomta. Összefutott a számban a nyál, annyira be akartam venni a forró finomságot. Képtelen voltam tovább várni! Christian azonban mást forgatott a fejében. Erősen megfogta a derekamat, és teljesen megpörgetett, így szembe kerültem a fallal. Hát, jó, legyen így, ha ezt akarod! Felemeltem a szoknyámat, és egyetlen mozdulattal lerántottam magamról a harisnyát és a bugyit. Hallottam, hogy Christian éles hangon, szinte sziszegve veszi a levegőt, amikor feltárult előtte a csupasz fenekem. Előrehajoltam, hogy könnyedén hozzáférhessen a nedves, hívogató réshez, és a falnak támaszkodtam. Nem volt szükség további sürgetésre. Gyengéden, de határozottan belém nyomta azt a lüktető, vaskos farkát. Fantasztikus érzés volt! Annyi fantáziálás után végre mélyen magamban éreztem a férfias keménységet, és ez máris eltöltött némi elégedettséggel. Tudtam magamról, hogy mély torokhangon, hangosan nyögdécselek. Christian nem fogta vissza magát, erősen döngölt hátulról. Minden egyes döfésnél teljesen, tövig belém nyomta pompás farkát. Az, ahogy a golyói a fenekemhez verődtek, külön élményt jelentett. Úgy éreztem, valami nedves, ragacsos forróság önti el a bensőmet, aztán megéreztem azokat az ismerős hullámokat. Valahonnan a testem mélyéről indultak útjukra, végigfutottak rajtam, és birtokukba vették az egész testemet. Még néhány férfias lökés, és úgy éreztem, szinte szétvet a gyönyör. A feszültség elszállt belőlem, feloldódott az orgazmus mindent elsöprő remegésében. A végén nem maradt más, csak valami kellemesen bágyadt ernyedtség. Kapkodva vettem a levegőt, és próbáltam valamennyire összeszedni magamat. Christian még nem végzett. Kitartóan döfködött, és egyre erősebben szorította a csípőmet. Tudtam, ha nem áll le, akkor újabb, mindent elsöprő orgazmusom lesz. Erőnek erejével rákényszerítettem magam, hogy előrerántsam a csípőmet, mire a farka kicsúszott belőlem. Megpördültem, térdre rogytam előtte, és elkaptam a nedvesen csillogó, lüktető fütyköst. Lehúztam róla a bőrt, és végignyaltam a pompás hímvesszőt, aztán körbefuttattam a nyelvemet a makkja peremén. Szerettem volna apránként, gyengéd finomsággal végigcsókolni a szervet, amely olyan fenséges érzésben részesített az

imént, de képtelen voltam türtőztetni magam. Még adtam egy lágy csókot a hegyére, aztán amilyen mélyen csak tudtam, a számba vettem. Ujjaimmal feszülő heréit simogattam-gyúrtam, miközben heves mozdulatokkal siklattam összeszorított ajkamat oda- vissza a pompás hímtag csaknem teljes hosszán. Még jobban rákapcsoltam. Christian hangosan nyögött, és elszántan tolta előre az alsótestét. Mélyen bevettem a farkát, ott maradtam, és a nyelvemet jobbra-balra ficánkoltatva nyaldostam a tövét. A trükk meghozta a kívánt hatást. Hallottam, hogy halkan suttogja, vagy inkább hörgi, hogy: „Vigyázz, jövök!” Visszafojtott nyögések közepette, három gyors hullámban a számba lövellte a heréi tartalmát. Az első egyenesen a torkomba ment. A második a szájpadlásomat találta el. A harmadik – és egyben utolsó – a nyelvemnek csapódott. Villámgyorsan nyeldestem, és fenékig kiélveztem a férfiasán izgató ízt. Hallottam, hogy elégedetten, félig önkívületben motyog valamit, de hogy mit, azt képtelen voltam kivenni. Felálltam, és egyenesen szájon csókoltam. Egymásra mosolyogtunk, miközben gyorsan megigazítottuk a ruhánkat. Ideje volt visszatérni a valóság talajára. De cseppet sem bántam, mert az imént megtapasztalt valóság sokkal, de sokkal jobb volt, mint az álmok és fantáziák világa. *** Hogy mi történt azután? Kimentünk a konyhába kávézni. Úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna a könyvtárszobában. Christianból ömlött a szó. Már azt hittem, örökké tart a locso gása, de egy pillanatra abbahagyta, és ekkor közbevágtam. – Kérdeznék valamit, Christian. Sebastianról. – Sejtettem – válaszolta hosszúra nyúló hallgatás után, és zavartnak látszott, ami gyanút keltett bennem. – Tessék? – kérdeztem. – Sejtettem, hogy ezért hívtál ide, és nem a munka miatt. – Felsóhajtott. – Azt akarod megtudni, hogy halt meg, igaz? Lassan bólintottam. Ismét felsóhajtott. – Jól van. Gyere! – Azzal elindult a lépcső irányába. – Hová megyünk?

– Sebastian hálószobájába. Az már az én hálószobám – gondoltam. Vagyis a miénk! Sebastiané meg az enyém! Ismét felforrt bennem a gyűlölet Christian iránt, de hallgattam. Beléptünk a hálószobába. Azonnal észrevette a két portrét. Az enyémet, és a tiédet is, Sebastian. – Ööö... Ez nem egészen ilyen volt – állt meg az én képem előtt. Felém fordult. – Izabell, te ebbe belepiszkáltál? – Megfogta a képet, maga elé tartotta. – Igen, ez a Hatszemű nő! Vagyis az volt. Sebastian nagyon büszke volt rá. Azt mondta, olyan a nő tekintete, mintha mindig a szemlélőt figyelné. Te ezt átfestetted! Ez most tisztára olyan, mint... mint... – Mint én? – kérdeztem. Rám nézett. – Dehogy! Ez egy elcseszett mázolmány lett! Pedig ez volt Sebastian legjobb képe! Úgy éreztem, a dühöm szétfeszíti a koponyámat. A legszívesebben megütöttem volna, de igyekeztem uralkodni magamon. Információkra volt szükségem, melyeket egyedül tőle kaphattam meg. – Ez viszont Sebastian egy jól sikerült önarcképe, nem? – kérdeztem a másik képre mutatva, csak hogy eltereljem a szót az én portrémról. Lassan a kép felé fordult, és sokáig némán bámult rá. – Igen, jó portré – mondta végül. – Olyan, amilyennek ő szerette látni magát. Észrevettem, hogy apró remegés futott át a testén. – Régóta ismerted Sebastiant? – kérdeztem. – Úgy értem, azelőtt is ismerted, hogy elkezdtél dolgozni vele? – Nem, Simon hozott össze minket, úgy három éve. És ekkor témát váltott. – Mondd csak, Izabell, miért költöztél be ebbe a hálószobába? – Körbemutatott. A széthagyott holmik egyértelműen arra utaltak, hogy abban a szobában alszom. Le sem tagadhattam volna. De nem hagytam, hogy elterelje a szót. – Sok barátja volt? Mármint Sebastiannak. – Hm. Nem. Nem igazán. Valójában egy sem. Tagja volt egy társaságnak, és nagy ismeretségi körrel rendelkezett, de senki sem ismerte igazán.

– Te sem? – Nem hiszem... Sokáig azt hittem, hogy igen, de csak az utolsó napokban jöttem rá, kicsoda valójában. Valójában micsoda. Bár együtt laktunk, a munkán kívül alig beszélgettünk egymással. Szerette a festményeit és az írásait elemezgetni. – Mit mondott róluk? – Nem sokat. Azt hitte, javul, de még nem tartotta magát elég jónak. Ami az írásait illeti, ebben igaza is volt. – Christian rám nézett. – Megtaláltad a naplókat? Lassan bólintottam. Tehát ő is olvasta már a csodás szürkegyöngy-sztorikat? – Színtiszta pornográfia az egész! – Christian idegesen felnevetett, és letette a portrémat. – Sebastian azt hitte, alkot valamit. – Alkotott. Írt – vetettem közbe. – Ugyan! – legyintett Christian. – A jobb kukkoldákban ingyen osztogatják az ilyen... – Gúnyosan elmosolyodott. – Novellácskákat. A papír zsebkendő mellé adják. A legszívesebben nekiugrottam volna, hogy kikaparjam a szemét. Valahogy úgy, ahogy Benjamin csinálta. Mély lélegzetet vettem, és ezúttal még mindig sikerült uralkodnom magamon. – Az írásait zseniálisnak tartotta, a képeit viszont nem – folytatta Christian. – Azt mondta, úgy gondolja, be kellene iratkoznia egy művészeti iskolába. Vagy mestert kellene fogadnia. Hogy fejlődjön. – Mit mondtál erre? – Egyetértettem, jó ötletnek tartottam. Anyagilag nem jelente tt volna számára megterhelést. Úgyis a szülei tartották el, nekik meg van pénzük bőven! Mondtam neki, menjen iskolába, mert ez legalább egy kicsit kimozdítaná a lakásból. – Mi a fenéért akartad kimozdítani innen? Christian még ravaszabbul nézett, és összefonta fehér, csontos, iszonyatos kezét, amiken valószínűleg még rajta volt az illatom. – Egyre kevesebbet járt el hazulról. Az utolsó hetekben már csak a boltba ugrott ki. Nem járt társaságba, senkit sem látogatott meg, és hozzá sem jöttek. Azt hiszem, jót tett volna neki, ha egy kicsit emberek között lehet. – Te is lányokra gondolsz, mint az az átkozott anyja! Christian meglepődve nézett rám.

– Ezt hogy érted? Elhallgattam, eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy elolvastam a leveleidet, Sebastian. Ehhez aztán tényleg semmi köze sem volt. – Á, semmi – mormoltam. – Nem volt barátnője, ugye? – Nem, nem volt. – Christian a kezébe temette az arcát. Csak állt ott megkövülten. Vártam, egy csak vártam. Számoltam a másodperceket, aztán meguntam, hogy őt bámuljam. Elfogyott a türelmem; úgy éreztem, nem bírok már sokáig egy légtérben maradni vele. A lényegre tértem, és feltettem a kérdést, ami miatt meghívtam őt magunkhoz, drága Sebastianom. – Hogy tette? – Mármint micsodát? Mély lélegzetet vettem. – Nézd, Christian. Tudom, hogy Sebastian öngyilkos lett. Tudom, mert... – Most mondtam volna el neki, miből jöttem rá? Számoltam volna be neki a furcsa telefonokról? Arról, hogy Sebastian ismerősei a halálhíre hallatán rögtön az öngyilkosságra gondoltak? – Tudom, és kész! Christian lehunyta a szemét. – Hát jó. Végül is itt laksz, az írásaival foglalkozol. Borotvával. Egy olyan régimódi borotvakéssel. Itt feküdt az ágyon, és levágta a... levágta a... Szörnyű volt! – Felzokogott. – Ezen az ágyon? Az én ágyamon? – Igen. Talán nem is akarta megölni magát, de elvérzett. Rettenetes látvány volt! Nekem kellett azonosítanom a holttestét. Teljesen kitekeredett, és az a mocsok a lábai között... – Christian elfulladva motyogott. – Itt voltál, amikor megtörtént? CamScanner – Nem. Amikor tette, akkor nem. Nem sokkal előtte mentem el, és éjszakára sem jöttem haza. – Miért nem? – Nem akartam látni. Az utolsó pár napban már nem jöttünk ki igazán jól egymással. Nem akartam, hogy folytassa a veszekedést, így a volt feleségemnél töltöttem az éjszakát. – Szóval te tudtad, milyen hangulatban van, de untad, és ezért egyszerűen itt hagytad. Tudtad, hogy előfordulhat, hogy megöli magát! Sőt, minden barátja tudta! Olyan átkozottul önző voltál, hogy

belenyugodtál! Tudtad, hogy százszor jobb nálad mindenben, intelligensebb, tehetségesebb, és féltékeny voltál rá! Nagy művész volt! Csodálatos író! Talán alkotói válságba került, de te mégis képes voltál hagyni, hogy megölje magát, csak hogy ne kelljen akár egy percet is áldoznod rá az értékes idődből! – Egyre hangosabban beszéltem, a végén már kiabáltam. Christian csak hallgatott, azután szó nélkül kivonult a hálószobából. Követtem. Lement a földszintre, a konyhába. Visszaült az asztal mellé, felemelte a csészéjét, amiben még maradt egy korty kávé. Odaálltam elé. – Hogy tehettél ilyet, Christian! Rám nézett. Különös, révetegen töprengő kifejezés ült az arcára. Hallgatott vagy két percig, azután nagyon halkan, minden szót külön hangsúlyozva beszélni kezdett. – Nem, Izabell! Nem, te átkozott, bolond nőszemély! Nem így történt! Nincs igazad! Egyáltalán nincs igazad! Elmondom az igazságot! Nem akartam elárulni senkinek, de megérdemled, hogy megtudd! Kis szünetet tartott. – Sebastian alávaló ember volt. Mindenki, aki ismerte, megerősítheti. Nyafogott, túldramatizálta a dolgokat, és mindenkit megpumpolt, akivel találkozott. Lángésznek tartotta magát, és elvárta, hogy a világon mindenki a lábai elé boruljon. Igen, ezzel már akkor tisztában voltam, amikor ideköltöztem, de úgy gondoltam, talán segíthetek rajta. Meg hát, Simonnak is ez volt a kérése... – Simon! Ugyan! Ő hogy kerül a képbe? – Simon segíteni akart Sebastiannak. Azzal, hogy kiadja a könyvét, feltéve, hogy használható a szöveg. – Újabb szünet következett. – Egyébként már régebben is megmutatkoztak a jelei annak, hogy nincs önbizalma, és valahogy olyan fura. Elvárta tőlem, hogy biztassam. Meg is tettem. Egy darabig. Megmutatta a novelláját, tudod, a kis Jake történetét. Ócska sci- fi, igaz? Megmutatta a pornónovelláit. Szemét! Még azt az elmebeteg, franciául írt naplóját is megmutatta, amiben önpocskondiázáson kívül semmi sincs. Mindent látnom kellett, amit csinált, és látnom kellett őt magát is... Christian felhajtotta a maradék kávéját. – Fokozatosan kezdtem mindent megérteni. Állandóan meztelenül mászkált a lakásban, és amikor fürdött, sohasem zárta be a fürdőszoba

ajtaját. Megkért, menjek be beszélgetni hozzá. Aztán már akkor is megkért, amikor a dolgát végezte. De erre nem voltam hajlandó. Bejárkált a szobámba, amikor vetkőztem, és... És az utolsó estén bemászott mellém az ágyba. Azt hitte, alszom. Megkérdeztem tőle, mit keres ott. Szipogott egy kicsit, aztán arról kezdett beszélni, milyen magányos és szerencsétlen. Azt az idétlen kaftánt viselte, mást semmit. Borzasztóan zavarba jöttem, azt se tudtam, mi tegyek, de amikor a farkamon éreztem a kezét, egyszerűen kirúgtam az ágyból! Dühös voltam, és ordítani kezdtem vele. Feltápászkodott, megállt az ágy mellett, csak bámult rám, azután zokogva elrohant. ...Amikor egy kicsit lecsillapodtam, utánamentem. Beszélni próbáltam vele, kedvesen, megértően. Ahogy egy valódi baráthoz illik. Arra kértem, találkozzon lányokkal, kurvázzon, vagy bármi, de járjon el itthonról. Sírt, és azt felelte, ez nem olyan egyszerű. Hogy egyáltalán semmit sem értek. Azt mondta, nem bírom felfogni, hogy ő tényleg különleges. Arra gondoltam, megint végig kell hallgatnom azt, hogy ő egy zseni, akit senki sem ért meg. Ebből már nem kértem. Ráripakodtam, hogy szedje össze magát, legyen végre férfit. Azt felelte, ez nem ilyen egyszerű. ...Visszamentem a szobámba. Vagy öt perccel később ismét megjelent nálam. Egyszerűen benyitott. Meztelen volt, a hajába virágokat tűzött. Érted? Virágokat! Megállt, és megkérdezte: „Nem találsz vonzónak? Más férfiak igen.” Idétlen, affektálós, nőies hangon beszélt. Akkor üvöltve kipattantam az ágyból, és kitéptem a virágokat a hajából. Azt hiszem, megütöttem, de ebben nem vagyok biztos. Talán csak meglöktem. Nem tudom. A földre zuhant, és zokogva rimánkodott, hogy szeressem. Könyörögni kezdett, félig védekezve, félig flörtölve, mint egy nö. Egyre azt hajtogatta: „Gyere drágám, bújj mellém! Nézz rám úgy, mint egy nőre! Én majd gondoskodom rólad!” Obszcén volt és őrült. Mikor nem engedelmeskedtem, felkelt és utánam jött, tapogatott, rám akaszkodott, a földön csúszott utánam. Rákiáltottam. Már nem emlékszem, mit, de üvöltöttem vele, majd elrohantam. Igen, elegem lett. Összekapkodtam pár holmit, és lerohantam a kapuhoz. Utánam jött. Ahogy kiléptem a házból, meztelenül állt a kapuban, onnan kiáltozott, hogy ne hagyjam el. Visszanéztem rá, és még láttam, ahogy megtörli az orrát, ahogy szétmaszatolja az arcán a könnyel keveredő taknyot. Christian hosszabb szünetet tartott. Felállt az asztal mellől, a

hűtőszekrény elé állt, piszkálgatni kezdte a rámágnesezett Shakespeare-portrét, amit valami képes újságból ollózhattak ki. – Pár órával később a rendőrök hívtak fel a volt feleségemnél. Megkértek, azonnal jöjjek ide. Kiderült, Sebastian nyitva hagyta a kaput. Egy járókelő hajnal egy óra tájt vérfagyasztó sikolyt hallott odabentről. Azonnal kihívta a zsarukat. Be kellett jönnöm a házba. Fel kellett mennem a hálószobába. Azonosítás... Sebastian az ágyon feküdt anyaszült meztelenül. Már nem élt. Fogta a borotvát, és megölte magát. – Christian a hűtőszekrényhez támasztotta a homlokát. – Fogta a borotvát, és nyissz! Levágta a... a... – Nyelt egyet. – Elvérzett. Ott, az ágyon. Döbbenten hallgattam. Persze egy szavát sem hittem el. Pedig a java még csak ezután következett. – És – folytatta Christian – csak akkor látszott, hogy Sebastian... Szóval, ő tényleg nem tudott egyszerűen csak férfi lenni. Nem, mert... Akkor látszott, hogy ő... micsoda. Nyelt egyet, és a következő néhány szót alig hallhatóan, sőt, dadogva ejtette ki. – Sebastian nem csak férfi volt, Izabell! *** Egy szavát sem hittem el, Sebastian. Nem hittem el a sok hazugságot, amit rólad összehordott! Te igenis férfi voltál, férfi vagy! Valódi férfi, és olyan zseniális művész, aki, a kis Jake- hez hasonlóan, képes mások elméjébe helyezni önmagát. Ahogy azonban Christian beszélt rólad, hirtelen világossá vált előttem, mit kell tennem. Fogtam a kenyérvágó kést, odaléptem Christianhoz, és teljes erőből a lapockái közé döftem. Aztán újra és újra, míg összerogyott. Amikor már a padlón feküdt, a hátára fordítottam. Undorítóan, gurgulázva hörgött. És megtettem azt, Sebastian, amit javasoltál. Lehúztam róla a nadrágját, az alsóját, és végleg elintéztem őt. Azt tettem vele, amit szerinte te tettél magaddal. Utána meg azt, amit Benjamin tett a szüléinkkel. Ahogy végeztem, ledobtam magamról a bemocskolódott ruhákat, és berohantam a könyvtárszobába. Még volt valami, amit mindenképpen el

kellett végeznem. Valami, amit be kellett fejeznem. Valami, amivel hosszú évek óta tartoztam magamnak és a szüleim emlékének. Meg kellett írnom a történetet, aminek akkor és ott én csak mellékszereplője voltam.

Tizenkilencedik fejezet

BENJAMIN, UTOLJÁRA most már tök mindegy, milyen nap van,.. Teltek az évek, Benjamin fizikailag folyamatosan erősödött. A mozgása nem vált koordináltabbá, de olyan izmok dudorodtak a karján, amiket még egy testépítő is megirigyelhetett volna. Ha éppen szelíd volt, ez természetesen nem jelentett gondot, ám amikor dührohamot kapott, törni és zúzni kezdett mérgében, iszonyatos károkat okozott a házban. Egy alkalommal az anyját is meglökte, bár nem szándékosan. Szegény asszony elvesztette az egyensúlyát, és olyan erővel csapódott a falhoz, hogy agyrázkódást szenvedett. Ez volt az a pillanat, amikor a Voegel házaspár elhatározta, keresnek egy megfelelő intézményt, és szakértőkre bízzák Benjamin további ellátását. Az apa eleinte tiltakozott, a kérésztényi szeretetre, az isteni parancsolatokra, az Úr akaratára hivatkozott, az anya azonban nem tágított. – Bármit is tettél – mondta az asszony, és közben jelentőségteljesen a pince lejárója felé mutatott – bármilyen bűnöket követsz el mind a mai napig... – Én már nem! Te is tudod, drágám, már jó ideje nem – védekezett a férfi a kezét felemelve, ám a felesége leintette. – Tudom, amit tudok. Tisztában vagyok vele, hogy még mindig nem szabadultál meg azoktól a filmektől, azoktól a magazinoktól, azoktól a förtelmes fotóktól! – Én már nem... – Tudom, hogy igen! Ne hazudj, legalább most az egyszer ne! – kiáltott fel az asszony ingerülten. – Már rég nem érdekel, miket művelsz odalent, honnan szerzed be azokat az ocsmányságokat, és kikkel milyen fotókat osztasz meg a neten! Beteges vagy és szánalmas, ezen már nem tudunk segíteni. De azt nem tűröm, hogy továbbra is vezeklésnek tartsd a Benjaminról való gondoskodást! – Drágám, hitem szerint... – Hited szerint? – horkant fel az asszony. – Talán azt is a hited

diktálja, hogy pedofil fotókat gyűjts? Mondd, melyik próféta írta elő az ilyesmit? – Én nem... – motyogta a férfi lehajtott fejjel. – Elég volt – mondta az asszony. – Tűrtem, próbáltalak megérteni, de most már elég! És tudod, miért mondom ezt? Nem azért, mert nem szeretem Benjamint. Olyan, amilyennek született, de még mindig a fiam. És nem is azért mondom ezt, mert félek tőle. Nem! Viszont féltem a lányunkat! – Engem? – szólalt meg egy riadt, reszkető hang. Az asszony és a férfi az ajtóban álló Izabell felé fordult. Annyira lekötötte a figyelmüket a veszekedés, hogy észre se vették, mikor jelent meg. – Engem? – kérdezte ismét Izabell. – Igen, téged! – Az asszony a lányához futott, átfogta a vállát, és közben a férjére nézett. – Talán meg akarod várni, hogy Benjaminból előtörjenek az apjától örökölt, perverz ösztönök? Áruld már el, légy szíves, mit teszel majd, ha a fiad esetleg rámászik a lányodra? Vajon le tudod rángatni róla? Vajon meg tudod fékezni őt? Vagy esetleg... – Gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – ...lefilmezed az egészet, és majd büszkén mutogatod a felvételt a perverz haverjaidnak? Így történt, hogy végül az apa is beleegyezett a dologba. Megszületett a döntés: Benjaminnak be kellett költöznie egy bentlakásos intézetbe. A búcsú napján az apa falfehéren ment be Benjamin szobájába. A fiú nem igazán értette, mi történik majd vele, de irtózott minden változástól, ezért amikor az apja rászólt, ideje indulnia, mert hamarosan megjön a kocsi, ami elviszi, egyre dühösebb lett. Az apa kínjában magyarázkodni próbált, de ezzel csak annyit ért el, hogy Benjaminból ismét előtört az eszelős vadállat. Miközben a jiú a szobájában tört és zúzott, az apa odaállt a felesége elé. – Légy szíves, csillapítsd le! Én már semmit sem tudok tenni... – Most sem, sohasem – sóhajtott fel az asszony. Óvatosan benyitott Benjamin szobájába. – Kicsim, indulnod kell. – Nem megyek! – bömbölte Benjamin. – Nem megyek! – Pedig nagyon jó hely lesz – mondta az anyja halkan. – Érdekes dolgokat látsz majd. – Nem megyek, mert ott... ott biztos egyedül leszek!

– Ugyan! – lépett be a szobába a nő. – Dehogy leszel egyedül! Egy csomó fiú lakik azon a helyen. Új barátokat szerezhetsz. Játszhattok, beszélgethettek. – Nem szeretek beszélgetni. Az asszonynak támadt egy ötlete. – Jól van, fiam. Ha nem akarsz, hát nem kell menned – Itthon maradhatok? – Természetesen. Itthon maradhatsz. Nélküled is működhet az iskola gyöngyfűző szakköre... A varázsszó hallatán Benjamin mozdulatlanná dermedt. – Ott van gyöngyfűzés? – kérdezte. – Hát persze hogy van! – felelte az anyja. Benjamin hallgatott egy sort, a jelek szerint megpróbálta értelmezni az anyja szavait. – Hány fiú az a csomó? Hány fiú lakik ott? – Nem is tudom – vonogatta a vállát az anyja. – Talán ötven. Talán száz... – És mindegyik fiúnak van szeme? – Persze hogy van! – Az anya úgy érezte, felcsillant előtte a reménysugár. – Mindegyiknek. Kettő is! Benjamin boldog mosollyal hallgatta az anyját, aki megkönnyebbülten felsóhajtott. – Azt hiszem, nem lesz vele probléma – mondta az apának. Nem is lett. Szépen összecsomagolták Benjamin holmiját, szépen felöltöztették és kikísérték a ház elé, ahol egy speciálisan átalakított kisbuszban az intézet két munkatársa várt rá. Benjamin elköszönt az anyjától, elköszönt az apjától, megölelte őket, azután odalépett bábelihez, a húgához, de őt nem ölelte meg: neki a szemét próbálta megérinteni. Izabell riadtan kapta hátra a fejét, mire Benjamin vicsorogni kezdett. A feje elvörösödött, a keze remegett és ökölbe szorult, de szerencsére nem került sor erőszakos jelenetre, nem rontott rá a testvérére, mert az intézet két, tagbaszakadt munkatársa időben közbelépett. Betuszkolták az üvöltő fiút a kisbuszba, odaintettek a család döbbent tagjainak, majd elhajtottak. – Hát... – törte meg a csendet az apa. – Hárman maradtunk... Eltelt még egy év, majdnem kettő. Közeledett Benjamin tizenkilencedik születésnapja. Az eltelt időszakban a szülők többször is meglátogatták őt

az indianapolisi intézetben, a húga viszont csupán egyszer ment be hozzá. A szülőket komoly bűntudat gyötörte, ami minden látogatás során csak fokozódott, ugyanis az intézetben a közel tizenkilenc esztendős Benjamin úgy viselkedett, mint egy normális vagy szinte normális nyolcéves fiú. A nevelői és ápolói szerint nem volt vele semmi gond, nem erőszakoskodott senkivel, és a gyógyszereknek köszönhetően a dührohamai is ritkultak. Mindezeknek az lett az eredménye, hogy a szülők úgy döntöttek, hazaviszik Benjamint néhány napra. – Megünnepelhetjük a születésnapját – mondta az apa. – Családi körben. Mint régen. Izabell előre rettegett az eseménytől, de tudta, kénytelen lesz részt venni rajta. Aztán úgy alakult, hogy az iskolájában megnyert egy rajzversenyt, és jutalomképpen elmehetett egy alkotótáborba. A tábor éppen Benjamin születésnapja után egy nappal ért véget, így neki nem kellett részt vennie a bátyjának rendezett zsúron. A lány már rég a kaliforniai táborban tartózkodott, amikor a szülei kiálltak a házuk elé, és szívrepesve, izgatottan várták Benjamin érkezését. Befutott az intézet kisbusza, amelyből egy ápoló és egy orvos kíséretében kiszállt Benjamin. Miközben az orvos a nappaliban átadta a szülőknek a fiú gyógyszereit, elmagyarázta, hogyan kell adagolni őket, Benjamin elindult, felment a lépcsőn, belépett a régi szobájába. Amikor az orvos távozás előtt bekukkantott hozzá, éppen a régi asztala előtt ült, és az évek során elkészült gyöngyláncokat pa kolászta. Amikor a szülei lehívták ebédelni, legalább ötven nyaklánc logott rajta. Csendben elfogyasztotta a pisztrángot, amit az anyja készített neki. Ezúttal nem csinált szemétdombot maga körül. Elfújta a születésnapi tortán a gyertyákat; éppen csak egy kicsit maszatolta őssze az arcát. Nagyon örült a szüleitől ajándékba kapott 3D-s puzzle-nak. Ebéd és ünneplés után visszavonult a szobájába, ahol újabb gyöngyláncokat fűzött, egészen vacsoráig. Vacsora után ismét felment a szobájába. Csak éjfél után jött le ismét. Végigment a hátsó ajtóhoz vezető folyosón, a végében megállt. Kinyitotta a pince ajtaját. Óvatosan lement a lépcsőn. Pár percre megállt az apja munkaasztala előtt, majd a szerszámos szekrényhez lépett, és magához vett egy lapos csavarhúzót, egy csípőfogót és egy fejszét. Felment az emeletre. Benyitott a szülei szobájába. Hamar végzett. Ezután kiosont a hátsó ajtón, átment a szomszédhoz. Itt sem időzött

sokáig. Két órával később, amikor már ott ült a kertben, a körülötte álló rendőrök zseblámpáinak fényében, megérkeztek az intézet munkatársai. Amikor meglátta az orvost, aki délelőtt elkísérte a szüleihez, Benjamin felállt, és szélesen elmosolyodott. – Neked! – mondta, és az orvos felé nyújtott egy nyakláncot, amelyre a piros és kék műanyag gyöngyök közé hat pisztráng-, két macska- és nyolc emberszemet fűzött fel.  Hát, végre ezt is befejeztem. Köszönöm, Sebastian, hogy segítettél benne! Nélküled, a te inspirációd nélkül ez sem sikerült volna! Képek, amiket már ezerszer el akartam felejteni... Amikor hazaértem a művészeti táborból, ahol megismertem Lamontot, az indián fiút, a szüleim házát lezárva találtam. Az ajtóra keresztben sárga műanyag szalagot ragasztottak; még a kertet is körbekerítették. A kert kapuja előtt egy rendőr posztolt. Amint megérkeztem, a zsaru semmit sem mondott, viszont azonnal értesített egy nyomozónőt. Vagy tíz perccel később megérkezett a nyomozónő, kocsival bevitt az irodájába, ahol mindent elmondott nekem. Rosszul lettem. A nyomozónő kiszaladt vízért. Egy percig se volt távol, de nekem ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy kinyissam az íróasztalán heverő dossziét. Azt, amit nem akart megmutatni. Láttam a fotókat. Láttam apám és anyám, valamint a szomszéd férfi és a felesége véres hulláját. Láttam az üres, sötét szemgödröket. Láttam a szomszéd macskájának tetemét. Benjamin a szerencsétlen állat szemét is kivájta. Megittam a vizet, amit a nyomozónő hozott, azután. .. A pszichiátrián tértem magamhoz, abban a kórteremben, ami a következő néhány hónap során az otthonom lett. Fiatal voltam. Erős. Sikerült összeszednem magam. Nevet változtattam. Elvégeztem a főiskolát. Irodalommal, könyvekkel akartam foglalkozni. New Yorkba akartam költözni, de tudtam, mielőtt ezt

megtenném, végleg pontot kell tennem egy mondat végére. Még el kellett utaznom Indianapolisba. *** Felvezettek Benjaminhoz. Ahogy felkapaszkodtunk a hosszú lépcsősoron a tetőre, a pszichiáter elmagyarázta, a bátyám erős gyógyszereket kap, ennek ellenére jobbnak látták, ha kialakítanak a számára egy külön lakóteret. – A szemekhez való... különleges vonzódása miatt – mondta a doktornő kissé zavartan, majd idegesen felnevetett. – Idefent legfeljebb az erre tévedő galambokban tehet kárt. – Önmagában nem? – kérdeztem, ahogy körbenéztem a négyemeletes épület lapos tetején, aminek még csak egy nyomorult korlát sem volt a szélén. – Ó, ettől nem kell tartanunk. Nem önveszélyes, ez egészen biztos. Tulajdonképpen, a szó szoros értelmében véve nem is közveszélyes. Úgy értem, Benjaminnak esze ágában sincs kárt tenni másokban. Ő nem akarja bántani az embereket, csupán a szemüket szeretné megkapni. – Csupán a szemüket... – ismételtem. A lapos tető alatt, a lépcsőtől jobbra, a liftház mellett egy kisebb, téglafalú házikó állt. Úgy hat négyzetméter lehetett az alapterülete. A házikó ajtaja nyitva volt. Odamentünk a doktornővel, aki jelzett a mögöttünk érkező két, tagbaszakadt ápolónak, hogy álljanak meg. Belestem az ajtón. Egy vaságy. Egy szék és egy asztal. A falba többtucatnyi, hosszú szöget vertek, ezek mindegyikén tízesével, húszasával lógtak a gyöngyökből meg még ki tudja, milyen tárgyakból fűzött nyakláncok. A bátyám a széken, az asztal előtt ült. Gyöngyöt fűzött. – Megpróbálhat beszélni vele, de felesleges – mondta a doktornő. – Általában semmire sem reagál. Néztem a bátyámat. Hirtelen elszállt az erő a lábamból, kénytelen voltam leguggolni. Benjamin hirtelen felállt, de nem nézett az ajtó irányába. Felakasztotta egy szögre az éppen elkészített gyöngyláncot, azután leheveredett a priccsre. Ahogy ott feküdt, perceken belül elnyomta az álom. Nyár volt,

meleg délután, ő mégis magzatpózba húzta magát. Néztem, ahogy ott fekszik, összegömbölyödve, a két keze a lábai között. Néztem a láncait. A megszürkült gyöngyöket, és... Sírva fakadtam. Eredetileg azzal a szándékkal mentem oda, hogy lássam Benjamint, hogy felelősségre vonjam őt azért, mert árvává tett. Nem is tudom, mit képzeltem, de amikor megláttam, rádöbbentem, légvárat építettem. Annak a nyomorult elmebetegnek hiába mondtam volna bármit. A vádjaimat már örökre vissza kellett nyelnem. Felegyenesedtem, elindultam a lépcső felé. Akkor láttam utoljára az ikerbátyámat.  Benjamin, a bátyám tönkretette az életemet. Megölte a szüleinket. Igazából csak anyámat sajnálom. Apám? Ő valószínűleg éppen elég mocskos dolgot művelt az életében ahhoz, hogy megérdemelje a sorsot, ami jutott neki. Talán anyám is megérdemelte... Tudott apám dolgairól, éveken keresztül eltűrte, ami a pincében történt, mégsem tett semmi. Nem buktatta le, nem jelentette fel álszent férjét. A bátyám, az ikertestvérem ennek ellenére megbocsáthatatlan bűnt követett el. Csakúgy, mint Christian, aki megszentségtelenített téged, Sebastian. Christian szörnyű dolgokat mondott rólad, de most megtanulhatta, hogy ilyet nem tehet. A zseniket meg kell érteni. A zseniket csodálni kell. A közönséges halandók nem is érthetik meg a hozzád, a hozzám hasonlókat. Mi olyan dimenziókat látunk, melyeknek a létezéséről ők még nem is tudnak. Remélem, Sebastian, értékeled, amit érted tettem. Mert csakis érted tettem! Remélem, hálás vagy. Hiszen megbosszultam a halálodat! Egy zseni halálát. Ha akkor Christian nem utasít vissza téged... Boldognak kellett volna lennie, amikor megtetted neki azt a bizonyos ajánlatot, de nem. Ő durcáskodott. Hisztizett és elrohant. Te pedig megtetted azt, amire a bánatod, a frusztrációd biztatott. Mostanra kiírtam magamból a fájdalmamat, végeztem Benjaminnál és

a családommal. Végeztem Christiannal is, drága Sebastian. Végeztem velük, most már csak a tiéd vagyok. Csakis a tiéd... Egy kicsit elfáradtam. Most lefekszem pihenni. A mi ágyunkba. Melléd, Sebastian. Jövök, drágám!