A görög válság távlati hatásai Kossuth Rádió, 2010. április 28. A görög válságnak az euró és az EU jövıjére vonatkozó hatásairól adtam 2010. április 28-án rövid interjút a Kossuth Rádió 180 perc címő mősorában. A hanganyag némi erıfeszítés árán megtalálható az MR1 honlapján ("180 perc" április 28. - 07.17).
Hermafrodita vagy pedig babáját váró nı? www.hvg.hu, 2009. október 02.- Szegı Péter
A Magyar Külügyi Intézet budai székházában mutatták be a minap a Brüsszelben dolgozó fiatal közgazda, Marján Attila Hol a térkép közepe? címő, a HVG Kiadónál frissen megjelent könyvét. A kiadvány egyebek mellett arra kísérel meg választ adni, hogy milyen az Egyesült Államokban és Kínában az emberek Európa-képe, illetve mit gondolnak az európaiak az Egyesült Államokról, Kínáról és magáról Európáról. A bemutatón részt vett Balázs Péter külügyminiszter, aki szerint az iszlám nem azonos a terrorizmussal, de „benne gyökerezik a terrorizmus is”. "Saját élményeim miatt írtam" – hangsúlyozta a szerzı, aki – mivel sem az Egyesült Államokban, sem Kínában nem látott olyan könyvet, melybıl megismerszik az ottani EUkép – üzletemberekkel, tanácsadókkal beszélt, és összegyőjtötte a legmarkánsabb véleményeket. Marján úgy véli, az európai identitás foka alacsony: „Amerikában mondom, hogy európai vagyok, de Európában nem” – hangsúlyozta. Ami a könyv címét illeti, a szerzı szerint Washingtonban a maga teljességében nézik a világtérképet. Erre a következı példát hozta föl: Törökország uniós csatlakozását az Egyesült Államokban nagyon várják. Törökországot ugyanis kompországnak látják, melynek a csatlakozása fontos a térség pacifikálásához. Európa jelentıs része ugyanakkor fél a török csatlakozástól, a több mint hetvenmilliós muzulmán tömegtıl. Balázs Péter – akinek uniós biztosi kabinetjének Marján 2004-ben tagja volt – annak örült, hogy a szerzı a korábbi, szakszerő megközelítései helyett „most elment az esszé irányába”. A külügyminiszter a könyvet idézve elmondta: Európa teremtette meg a modernitást, melynek része az ipari sorozatgyártás, az átlátható és szervezett piac, valamint a polgári, plurális demokrácia. „Ez a három a modernitás lényege.” A diplomácia irányítója egyben arra hívta föl a figyelmet, hogy annak vége, hogy mindent európaivá tegyünk: majdnem harminc tagja van az EU-nak, így „súlyos szervezetfilozófiai problémák merülnek föl”. Rámutatott arra is, hogy a válságból kikecmeregve látható, hogy az Európa által dominált kornak vége. Sanghajból például Európa „nagyon picinek tőnik”. Számukra Kína a világ közepe, amit az is mutat, hogy Kína jele – egy téglalap középen függılegesen áthúzva – annyit jelent: „a világ közepe.” A külügyminiszter a kötet azon fejezetére hívta föl a figyelmet, amely leírja, hogy az európai modernitás „szembekerült az antimodernizációs erıkkel”. A politikus egy példát hozott föl: az unió kapott egy iráni jegyzéket, amely „teli van olyan, ájtatos szövegekkel, amellyel […] európai ember nem tud mit kezdeni”: az iráni jegyzék szerint az Örökkévaló akaratát kell belevinni a politikai döntéshozatalokba. „Erre ugyanúgy nincs válaszunk, mint az öngyilkos merénylıre: a NATO-katona hiába mondja neki, hogy ’Állj vagy lövök!’, válaszul a merénylı legfeljebb azt mondja: ’Lıjj, Nem félek, úgyis megyek a hetedik mennyországba.’” Attila egy olyan hasonlattal él, hogy az Európai Unió nem tudja eldönteni, hogy hermafroditae vagy pedig a babáját váró nı. Ha utóbbi, akkor elvetél vagy csodálatos gyereket szül? A 1
konföderációt vagy a föderációt választja?” – idézte a kötetet Török Hilda felelıs szerkesztı. Balázs Péter erre úgy reagált: az EU még nem tudta eldönteni, hogy mivé operáltassa magát. Félig föderalista, félig antiföderalista. Olyan az EU, mintha két vallás hívei járnának egy templomba. Az egyik vallás az „egyenrangú nemzetek uniója” vallás, a másik az „egységes Európa”. Marján azzal magyarázta a könyvében olvasható hermafrodita-hasonlatot, hogy „Európa tényleg nem tudja, hogy fiú-e vagy lány”: államközi vagy nemzetek fölötti intézmény-e, illetve lesz-e. Az amerikaiak Európa-képérıl a szerzı azt mondta: sok amerikai baloldali értelmiségi számára Európa „a megtestesült álom”, amelyet a szociális biztonság, szolidaritás, a közösségi érdekeknek és szempontoknak az egyéniek fölé helyezése, a közjóért történı munkálkodás hatja át. „Az amerikai baloldalon ez egy abszolút iránymutató dolog.” Marján ugyanakkor könyve megírásához neokonzervatív politikai tanácsadókkal és üzletemberekkel is beszélgetett. İk a fentiek „gyökeres ellentétét vallják Európáról”: az istentelen, istenverte kontinensnek meg vannak számlálva a napjai, jön az iszlám, amely egy generáció alatt elárasztja az elpuhult, elöregedett Európát. A szerzıhöz legközelebb álló amerikai liberálisok pedig tisztán látják Európa „komoly értékeit és […] kihívásait”: a kontinens öregszik, a gazdaság lehetıségein túlnyúló szociális rendszer nem tartható fönn tovább. Az azonban közös az amerikaiakban, hogy – a szélsıjobbot leszámítva – alapvetıen szimpatizálnak az európai integrációval. Marján egy amerikai beszélgetıpartnerét idézte, aki szerint ha az EUnak csak annyi értelme van, hogy Németország és Franciaország soha többé nem háborúzik egymással, akkor már jó, hogy létrejött. A könyv egyik fejezete Eurábia kialakulásának veszélyét elemzi. Ezzel kapcsolatban a külügyminiszter azt mondta: az iszlám jelen van Európában. Nyugaton a bevándoroltak jelenítik meg, míg a Balkánon ıshonos lakosság egy része is muzulmán – Törökországról nem is beszélve. Törökországgal kapcsolatban a következı kérdést tette föl Balázs Péter: „Mi jobb, ha Törökország a mi oldalunkon áll, vagy ha velünk szemben?” Szerinte az iszlám nem azonos a terrorizmussal, de „benne gyökerezik a terrorizmus is”. Párbeszédet kell fönntartani vele, s ebben, az Európa és az iszlám országok közti párbeszédben kulcsszerepe lehet Törökországnak. Mint Török Hilda hangsúlyozta, a kötet két nagy részbıl áll. A Ki, mit lát? címő rész azt írja le, hogy miképp látja Európa önmagát, Kína és az Egyesült Államok Európát, valamint Európa Kínát és az Egyesült Államokat. A térkép közepe címet viselı második rész annak leírása, hogy a mostani válságot miképp ítélik meg a felek. „A válság mindig lehet egy megújulás alapja, de a butaság elterjesztésének az alapja is” – fogalmazott. Marján a könyvben visszautasítja azokat a nézeteket – konkrétan említve Soros Györgyöt –, melyek szerint itt a Nyugat/a kapitalizmus/a világ vége. A szerzı álláspontja szerint ugyanis a szabadpiacinál jobb gazdaságot nem lehet kitalálni. Lesz-e harmadik út és milyen, ha igen? Kína meg tudja-e csinálni önmaga harmadik útját? Van-e más út, mint a parlamentáris demokrácia plusz kapitalizmus? A hvg.hu-nak interjút adó Marján Attila szerint „Kína olyan hatalmas és olyan rendkívül nagy kulturális tartalékokkal rendelkezı ország, hogy nem biztos az a sokszor hangoztatott tétel, miszerint csak idı kérdése, hogy a világ különbözı pontjai miképp indulnak el a szabadpiaci kapitalizmus és a demokratizálódás útján. Szerinte nem kizárt, hogy Kína átvesz majd bizonyos dolgokat a nyugati világ alapvetéseibıl, és a Nyugatnak is érdeke Kína demokratizálódása, de – „és ez egy nagy de” – a mesterségesen bevezetett, gazdaságilag megalapozatlan orosz minta kudarc. Arra a fölvetésre, hogy a kínai gazdaság stabilabb, mint az orosz, Marján úgy reagált: az ország lakosai közül három-négyszázmillió embernek sosem lesz nyugdíja, a társadalom nagy része „mérhetetlen szegénységben” él, évente százezer (!!! – Háromszor visszakérdeztünk, stimmel a szám – Sz. P.) parasztlázadást vernek le fegyverrel. 2
„Olyan nagyok a társadalmi feszültségek, hogy ha egy ilyen rendszerre rászabadítanák a demokráciát, az nagyon-nagyon veszélyes lehet. Demokratizálni kell Kínát, de szépen, lassan” – fejtette ki a szakember. Lapunk fölvetésére, miszerint az Európai Uniónak addig jelentıs kihívás Kínával konkurálnia, amíg egy csirkének több joga van az EU-ban, mint egy embernek az úgynevezett népi Kínában, Marján úgy felelt: mind az Európai Uniónak, mind az Egyesült Államoknak az egyetlen esélye a magas hozzáadott érték, a kreativitás, az innováció. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a közeljövı világhatalmi tényezıi között milyen szerepe lesz Indiának. Marján úgy felelt: az indiaiak szerint „Kína a jelen, de India a jövı”. Amíg Kínában a piacgazdaság és a demokrácia kettısébıl – nagyjából – a piacgazdaság, addig Indiában a demokrácia van jelen, a gazdaság fölött azonban rendkívül erıs az állami irányítás. Mindezek mellett Marján szerint az új, tíz-tizenöt év alatt várhatóan kialakuló multipoláris világ négy-öt fıszereplıje között ott lesz India is, amelynek ráadásul – a kínaival ellentétben – nem öregedı a társadalma. Lapunk kérdésére Marján kétségbe vonta azt a – a könyvében idézett – neokonzervatív elméletet, amely szerint az iszlám – demográfiai okokra visszavezethetı – európai elıretörésének hála Európának évtizedeken belül annyi, és jön az Eurábia-korszak. Szerinte a nyugat-európai muzulmán lakosság aránya „tíz, maximum tizenöt százalékon be fog állni”. Hozzátette: „Kevés esélyt látok Európa iszlamizációjára. A nyugati minta még mindig egy pozitív minta. A demokrácia és a szabadság nagyon jó dolog.”
Marján Attila: Ez a madárjósok és a geostratégák ideje! www.euractive.hu, 2009. szeptember 17. Marján Attila a HVG Kiadó gondozásában megjelenı „Hol a térkép közepe?” címő könyve személyes élményeken, idézeteken keresztül igyekszik a Föld nagyhatalmainak szubjektív világszemléletét az olvasónak bemutatni. A Brüsszelben élı és dolgozó közgazdász már több, a szakirodalomhoz közelebb álló mővet jelentetett meg, ám mostani könyve inkább a benyomásokra, mások látószögére koncentrál. Az EurActiv a könyv bemutatója alkalmából arról kérdezte a szerzıt, hol helyezkedik el a könyvében Európa és milyen kihívások tornyosulnak elıtte. Engedjen meg egy provokatív kérdést: Hol a térkép közepe? Hogy provokatívan válaszoljak: ezt nem lehet tudni. Viszont nagyon érdekes képet kapunk, ha egy ilyen instabil korban megnézzük, hogy hol lehet. A gravitációs súlypont nyilvánvalóan a nyugati világ felıl Ázsia irányába indult el. Arra kérdésre, hogy hol a térkép közepe, szándékosan nem akartam választ adni a könyvben. Botorság lett volna, az olvasó azonban rálátást kap arra, ki hogyan látja a másikat. Az biztos, hogy a néhány évtizedig tartó amerikai hegemónia korának vége van. Azt már korábban is tudtuk, hogy a nyugati kornak, melyet akkor még Európa fémjelzett, az elsı világháború után vége lett. Ideiglenesen az Amerikai Egyesült Államok vette át a Világ vezetı szerepét, mint a Nyugat egyik aktora. Ezt a berlini fal leomlása után egy eufórikus évtized követte, amikor mindenki, beleértve a nem nyugati országokat is, szilárdan hitte, hogy Washingtonban van (egy brüsszeli mellékvonallal) a Világ súlypontja. Ez a kép elkezdett erodálódni. Az amerikaiaknak nagyon sokat ártott, az ikertornyok lebombázása, leginkább az önmaguk és a kifelé mutatott kép szempontjából. Azután jött a katasztrofális iraki kudarc. Most itt a válság, amirıl annyit érdemes tudni, hogy ellentétben az elmúlt 30-40 év válságaival, ez nem Közép-Amerikában, Törökországban, a Távol-Keleten, vagy Oroszországban, hanem a Nyugaton kezdıdött. 3
A 2008-as válság a kapitalizmus szívébıl indult. Ez a tény, beleillesztve ebbe a folyamatba, egy speciális ízt ad a válságnak. Látjuk, ahogy a világ kezdi konstatálni, hogy hozzáemelkedik a Nyugathoz, a Nyugat pedig kezdi észrevenni, hogy a világ többi része is fejlıdik, és nem feltétlenül az ı értékrendszere alapján. A következı néhány évtized legnagyobb kérdése úgy vélem az lesz, hogy lesznek-e valós, tartós és sikeres ideológiák vagy paradigmák. Egy kisebb ellentmondást látok a magyarázatában. A válság onnan indult el, hogy a pénzintézetek túl szabadon értelmezték a kapitalizmust. Hol játszik ebben szerepet az a tény, hogy a Világ eddig elmaradottabb területei kezdenek felnıni az Egyesült Államokhoz? A válságnak ehhez semmi köze. Ez a folyamat szépen lassan zajlik. Az elmúlt 10-20 évben Kína, India és a dél-amerikai országok kezdenek megerısödni és öntudatra ébredni. Az azonban, hogy azt látták, ahogy a kapitalizmus válságba kerül, növelte az öntudatukat. Kína és India bejutott a világkereskedelembe. Nem véletlen, hogy olyan könyvek jelennek meg Amerikában, mint például „Az én fizetésemet Kínában határozzák meg?” címő. Mindenki arról beszél, hogy ez az évszázad Ázsia százada lesz. Ez nem a válság miatt van, hanem ez egy 10-15 éve tartó folyamat. Beszéltünk az Egyesült Államokról és Ázsiáról. Hol van ebben a képletben Európa? Földrajzilag ugyan középen, de rengeteg írás áttanulmányozása, és rengeteg emberrel lefolytatott beszélgetés után azt kell mondjam, hogy senki nem tudja. Senki nem tudja, hogy ı most éppen hol van. Ez az idıszak a madárjósok és a geostratégák nagy ideje. Lehet olyan vélekedéseket hallani, hogy lesz egy G2, vagyis, hogy az Egyesült Államok és Kína -vagy baráti, vagy feszült kapcsolatrendszerben- együtt irányítja a világot. Ez összefügg azzal, hogy Kína elképesztı sebességgel fejlıdik, mégis, ha mélyebbre megyünk, Kína messze van a nagyhatalmi helyzettıl. Hozzáteszem, nem is biztos, hogy törekszik egy ilyen G2-re. Nem biztos, hogy idı elıtt exponálni akarja magát. Úgy vélem Kína szándékosan minimalizálja a nemzetközi szerepléseit. Szépen a saját kertjében dolgozgat, öntözi a virágokat, és kivárja, míg igazából erıs lesz. Európa borzasztó rosszul járna egy G2 felállással. Olyan szerepre lenne kárhoztatva, mint a hidegháborúban. Két nagyhatalom között legfeljebb az egyik védelmét élvezhetné. Ha Európa látja magát a jövıben, akkor ezt mindenképpen egy multipoláris rendben teszi, amelyben az Egyesült Államok, India és Kína mellett ott van Európa is. Ez egy konszenzuális világrend lenne, ahol az Európai Unió elveihez hasonlóan beszélgetve, kompromisszumot keresve és a jog alapján hoznának döntéseket. Ha a geostratégák korszaka elıtt állunk, akkor próbáljuk meg kicsit ebbe a szerepbe beleképzelni magunkat. Említette a könyvének bemutatóján, hogy az Európai Unió egy hermafrodita állapotban van, vagyis még nem döntötte el, hogy mivé szeretne válni. Mit javasolna ennek az Európának? Mik azok a döntések, amiket a közeljövıben mindenképpen meg kellene hozni ahhoz, hogy ne kerüljön kényszerpályára? Az elsı dolog, hogy október másodikán meg kell szavazni a Lisszaboni Szerzıdést. Ettıl még csodák persze nem történnek, de ez egy szükséges és minimális lépés. Utána nagyon gyorsan el kell dönteni, hogy mit kezdünk Törökországgal. Törökországnak helye van az Európai Unióban, meg kell találni azt a szerepet, funkciót és feltételeket, amivel Törökországot fel lehet venni. Törökország akkora az Európai Unióhoz képest, hogy a felvétele számos más dilemmát vet fel. Így a csatlakozása után ezekre is választ kell adni: Lesz e kétsebességes, vagy á la carte Európa? Fontos-e nekünk a perifériák, félperifériák maximális integrációja, 4
vagy inkább legyen egy ütıképes mag, akinek a külügyminisztere valóban külügyminiszter, akit komolyan vesznek a nemzetközi porondon. Cselekedni kell! Megfelelı komolysággal kezelik ezt a kérdést Brüsszelben? Megérett a mostani, hárompólusú intézményrendszer arra, hogy ezeket a stratégiai döntéseket meghozza? A kérdés másik feleként ide tartozik, hogy megérett-e vajon az integráció arra, hogy a szükséges lépéseket megtegye az Ön javaslatai szerint? Ha csak a török csatlakozást nézzük, látjuk, hogy nemhogy holnap nem történik meg, de a jelenlegi állás szerint tíz év múlva sem, mert olyan nagy tagállamok ellenzik, mint Franciaország… Nem készült fel. Véleményem szerint a Lisszaboni Szerzıdés hamarosan életbe lép, és utána picit le fog ülni az Unió. Ha a mostani állapotról beszélünk az nem egy jó idıszak. Egyrészt az Európai Bizottság az utolsó napjait éli, másrészt még mindig lóg a levegıben a Lisszaboni Szerzıdés elfogadása. Sok minden függ attól, hogy mi történik ezen az ıszön. Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy az emberek, vagy az integráció megérett-e erre, ugyanilyen pesszimistának kell lennem. Ha megkérdez egy állampolgárt, hogy szeretné-e Törökországot tagnak, a nagytöbbség nemmel válaszolna. A probléma az, hogy bármi, az Unióval kapcsolatos kérdésre zsigerbıl negatív választ adnak. Komoly kérdés, hogy hogyan lehet a népi ösztönnel szembemenni. Ha kivárunk, az nem biztos, hogy meghozza az eredményt, és az emberek önként és dalolva megszavazzák az erıteljesebb integrációt. Néha a válság ebbe az irányba hat, nem véletlenül jelentkezett Izland most az EU-ba. Több vezetı politikus is úgy nyilatkozott, hogy ha a saját tagállamában népszavazást tartottak volna, akkor nem Írország lett volna az egyetlen, ahol megbukik a Lisszaboni Szerzıdés. A szakértıknek ugyanakkor jelentıs hányada helyesli a szorosabb integráció irányát. Mennyire kell vajon figyelembe venni az állampolgárok véleményét ezekben a stratégiai döntésekben? A kérdés jogos, és errıl nehezen beszélnek Brüsszelben, ez egy tabu. De fel kell tennünk a kérdést: Miért van politikai elit? Azért van politikai elit, hogy vezesse a népet. Pontosan az a funkciója a politikai elitnek, hogy olyan dolgokon átsegítse a társadalmat, amik a jó irányba segítik, és nem biztos, hogy ezt a társadalom összessége látja. Nagy dilemma, hogy megjátsszuk-e a totális demokráciát, vagy úgy teszünk jót a népnek, hogy helyette gondolkodunk. Megnézve az európai integráció történetét, nagyon sokszor az elitek határozták meg a politikai agendát. És nagyon jól tették. Az európai integráció egy borzasztó jó dolog, ami nagyon sokat segített Európának. Ha mindig rábíztuk volna a népre a döntést, nem itt tartanánk. Ezt ki kell mondani. Hol tartanánk akkor? Lehet, hogy a közös piacnál sem.
Európa modellváltása Köz-gazdaság, 2007. II. évfolyam 2. szám - Szent-Iványi Balázs - Tétényi András Marján Attilával, az Európai Bizottság munkatársával beszélgettünk a világgazdasági erıcentrumok eltolódásáról, Kína felemelkedésérıl, ennek Európára gyakorolt hatásairól és kihívásairól, illetve az ezekre adandó válaszokról. A témában született könyve „Európa sorsa” címmel 2007 májusában jelent meg a HVG kiadónál. Az interjút vitaindítónak szánjuk, hiszen 5
fontosnak tartjuk, hogy a hazai közgazdászok körében megjelenı elképzelések az európai versenyképesség fejlesztésérıl nagyobb nyilvánosságot kapjanak. Hogyan értékelhetıek a fıbb világgazdasági centrumok között az elmúlt tíz évben bekövetkezett átrendezıdések? Mit gondol az Egyesült Államok, Kína, és az Európai Unió viszonyáról gazdaságpolitikai/fejlıdésgazdaságtani viszonylatban? A világgazdaság viszonyrendszere, illetve az arról alkotott percepciók valóban radikálisan megváltoztak. Elég, ha megnézzük az unalomig ismételt Lisszaboni Programot, és látjuk, hogy az ezredfordulón még igen optimista hangulat uralkodott Európában: a gyors növekedés és alacsony munkanélküliség mellett a program fókuszában az információs társadalom és gazdaság kialakítása volt. Késıbb azonban a program úgy alakult, mint egy lázgörbe – mindig azt mutatta, ami éppen a legnagyobb problémát jelentette az integráció számára. 2002 környékén a fenntarthatóság került a középpontba, napjainkra pedig a növekedés fellendítése, a termelékenység növelése és a munkanélküliség visszaszorítása. Európa fut a pénze után. Hasonlóképpen az is egészen új jelenség, hogy ma mindenki Kínáról beszél. Az ezredfordulón még inkább a japán neomerkantilista modell bukása volt a téma, a szigetország gazdaságának és pénzügyi szektorának katasztrofális állapota. Pedig a nyolcvanas években még mindenki attól félt, hogy Japán „megeszi” Amerikát. Pár hete megfigyelıként részt vettem az Európai Bizottság ülésén, amelyen a leghosszabb napirendi pont Kína volt: szinte valamennyi biztos hangot adott a Kína által okozott félelmeinek vagy frusztrációjának fogyasztóvédelmi, versenyképességi, kereskedelempolitikai, vagy épp kulturális szempontból. Minden ország egyre inkább Kínához méri magát – nem a mai Kínához, hanem ahhoz a Kínához, ami a jelenlegi trendek és félelmek alapján tíz év múlva kialakul. Az EU a Lisszaboni Programmal még megpróbálta magát az Egyesült Államokhoz mérni, Amerika számára azonban Európa sem geostratégiai, sem gazdasági értelemben nem fontos. Az Egyesült Államok jövıképében Kínának sokkal nagyobb szerep jut, mint Európának. Amerikában kialakulóban van egy erıteljes Kína-fóbia. Mennyire jellemzı ez Európára? Az amerikai közvélemény és gondolkodó elit megosztott. Vitathatatlanul van egy nagyon markáns félelem Kínától, ugyanakkor a demokraták próbálják ezt tompítani, igyekeznek megtalálni a konfliktusmentes együttmőködés lehetıségeit, amivel egyébként Európa is próbálkozik. Kétségtelen, hogy Amerikában nyíltabban beszélnek a félelmekrıl, mintha egy kicsit elıbb ismerték volna fel a világgazdaság erıközpontjai között megindult átrendezıdést. Ez nem véletlen – míg Európa számára Kína szektorális problémákat jelent, addig az USA esetén a hegemón pozíciót veszélyezteti. Európa és az USA Kína megközelítése épp ezért egészen eltérı. Míg az elıbbiben alapvetıen csak gazdasági vagy szakpolitikai kérdések jelennek meg, az utóbbié egyértelmően a geopolitikáról szól. A világgazdaság erıcentrumának eltolódása milyen hatással van a pénzügyek területén? Kína sok területen erıs: hatalmas a piaca, rendkívül költséghatékonyan tud termelni, de pénzügyi szektora gyakorlatilag nem létezik: mérete elenyészı egy ekkora országhoz képest. A kínai pénzügyi rendszer legnagyobb problémája, hogy politikai irányítás alatt van: erısen szabályozott a külföldiek tulajdonszerzése, a jüan nem konvertibilis, árfolyamát politikai kézi vezérlés szabja meg. A tıke azonban versenyez a piacért, a külföldi pénzügyi szolgáltatók a nagy profit reményében elfogadják, hogy nem szerezhetnek például irányító befolyást, vagy sok tevékenységet nem végezhetnek. A hatalmas piac meghódításának reményében alávetik magukat a szabályoknak. Az ezermilliárd dollárnyi kínai valutatartalék is csak az agresszív 6
árfolyambeavatkozások révén halmozódhatott fel. A pénzügyi szektorban nem beszélhetünk szabadságról, itt még nyoma sincs a reálgazdaságot jellemzı nyitásnak. Ilyen körülmények mellett jöhetett létre az a furcsa szituáció, hogy Kína hitelezi a világot. A reálgazdaságban bekövetkezett erıeltolódás tehát a pénzügyekben még nem érzékelhetı igazán. Ha liberalizálnák Kínában a pénzügyeket, akkor a jüan árfolyama pillanatok alatt drámaian elmozdulna. Vajon az euró képes lesz arra, hogy javítsa Európa pozícióit a nemzetközi pénzügyekben? Az elmúlt években az európai pénzügyi szektorban nagymértékben fellendültek a mikrointegrációs folyamatok. Ez hosszabb távon is folytatódni fog? Nagyon nehéz az euró hatásait elválasztani más hatásoktól. Az európai pénzügyi szektorra négy tényezı is befolyással van. Az elsı a belsı piac kiépülése a kilencvenes évek közepén, nagyrészt a jogi liberalizációnak köszönhetıen. Második a globalizáció, azon belül is különösen a határokon átnyúló vállalatfelvásárlási hullám. Harmadik tényezı a technológiai forradalom, amely talán a pénzügyi szektorban fejti ki legmarkánsabban hatásait. A negyedik faktor maga az euró bevezetése. Mint mondtam, ez utóbbit szétválasztani a másik három tényezıtıl nehéz, de nem lehetetlen. Az eurónak önmagában is, de a percepciókra gyakorolt hatásai miatt is jelentıs piaci koncentráló, versenyfokozó, transzparenciát növelı hatásai vannak. Tagadhatatlan, hogy az euró segíti Európát, hiszen az elmúlt fél évtizedben folyamatosan jótékony hatást gyakorolt az európai gazdaságra. Elegendı ehhez ránézni a nemzetközi valutatartalékok megoszlásának változására. Így van, az euró valutatartalék-volumene immár fele a dollárénak. Hatalmas áttörés, hogy Kína a közelmúltban bejelentette, hogy a jövıben egyre több olajat szándékozik euróban venni. Eddig az olajat kizárólag dollárban fizették. A modern globális gazdaságnak mindig kell, hogy legyen egy primer valutája. Ezek a valuták a tehetetlenség, illetve a gazdasági mechanizmusok kimondott és ki nem mondott szabályai folytán túlélhetik önmagukat. Kiváló példa erre a brit font, amelynek még akkor is kimagasló szerepe volt a nemzetközi pénzügyekben, amikor már rég az Egyesült Államok volt a világ vezetı gazdasága. A mai szituáció persze messze nem ilyen egyértelmő, nem beszélhetünk arról, hogy az euró mögött álló gazdasági blokk átvenné az Egyesült Államok szerepét. Az azonban valószínő, hogy éppen az ilyen berögzıdések miatt kisebb az euró szerepe, mint amekkora lehetne. Nem elképzelhetetlen, hogy a jövıben egy duális, vagy majdnem duális nemzetközi pénzügyi rendszer fog kialakulni. Erre azonban akkor lenne a legnagyobb esély, ha a dollár összeomlana, ami a hatalmas amerikai ikerdeficit miatt nem is teljesen kizárt. Beszéljünk egy kicsit a vállalati kultúráról! Mit gondol, meg tud-e újulni az európai vállalati kultúra? Vállalati kultúráról beszélhetünk egyrészt jogi és finanszírozási értelemben, másrészt pedig az emberi mentalitás, a menedzsment-kultúra értelmében. A kettı egyébként nyilván összefügg. Jelenleg nem létezik egységes európai vállalati kultúra. Van az angolszász, tızsdei finanszírozású modell, és az alapvetıen német eredető, banki finanszírozású, a stakeholderek összefonódásán alapuló vállalatikultúra- modell. Megfigyelhetı, hogy a kontinentális modell egyre inkább elmozdul az angolszász vállalatirányítás felé: például napjainkban több száz éves, családi tulajdonban lévı német vállalatok mennek a tızsdére. A mentalitás azonban legalább olyan fontos, mint a finanszírozás, és ezzel sajnos komoly bajok vannak a kontinensen. Egy nemrég készített közvéleménykutatásban 100-ból 75 végzıs francia 7
egyetemi hallgató azt válaszolta, hogy köztisztviselı szeretne lenni. Ez katasztrófa. Európában egyrészt sokkal kisebb a vállalkozási hajlam, mint Észak-Amerikában, másrészt a menedzsmentmentalitás is egészen más. Sok esetben mőködnek még a nemzetállami reflexek, a kontinensen tíz CEO-ból kilenc nemzeti. Kiválasztásban, motiválásban, prioritásképzésben sem mindig a megfelelı szempontok érvényesülnek. Ez összefügg azzal, hogy Európa nehezen „szabadul meg” az ipari termeléstıl, és nem tudott olyan gyorsan átállni a szolgáltatásokra, mint az Egyesült Államok? A versenyképes szolgáltatásokhoz kreativitásra és rugalmasságra van szükség, mind a termelési tényezık megszervezésében, mind a vállalatirányítás terén. A tercier szektor sokkal mozgékonyabb, mint az ipar. Az iparban óhatatlanul kialakulnak azok az összefonódások és kapcsolódások, amelyek megalapozzák a szociális modellt. Az ipar nemcsak input/output transzformátor, hanem sok más szerepe is van: stabilitást teremt, gondoskodik a résztvevıkrıl. A szolgáltatásokra ez nem jellemzı. Az ipari szerkezet tartóssága tehát a történelmi hagyományokból következik, egész pontosan a szociális gondoskodás és szolidaritás XIX. századi kialakulásából? A gazdasági és társadalmi tradíciók egymást erısítik, és kialakítottak Európában egyfajta közmegegyezést. A késın jövıknek (és így Magyarországnak) nagy szerencséjük van ebbıl a szempontból, ugyanis itt nem alakultak ki olyan tabuk, mint a fejlett nyugat-európai országokban. Közgazdászok körében egyre elfogadottabb, hogy Európában az állam túlzott beavatkozása a gazdaságba az alacsonyabb hatékonyság egyik fı oka. Mégis úgy tőnik, hogy a reformok lassan és nehézkesen haladnak. Ez sokaknak nem ennyire nyilvánvaló, és messze nincs közmegegyezés. Mi közgazdászok valóban elfogadjuk, a társadalom azonban nem, sıt a nyugat-európai politikai elit jelentıs része sem. Európa legfontosabb feladata a modellválasztás. A döntéshozók és véleményformálók számára azonban nem egyértelmő, hogy milyen modellt is kellene választani. Az én meggyızıdésem, hogy egy versenyképességre alapozó, piacbarát modellt kell választani. Hosszú távon egyedül a liberális gazdaságpolitikában látom a kiutat Európa számára, de nem minden országban ez az uralkodó nézıpont. Franciaországban például az EU Alkotmányos Szerzıdése jelentıs részben a liberalizmustól való félelem miatt bukott meg. Mennyire megalapozottak ezek a félelmek? A versenyképesség növelése szükségszerően a szociális védıháló lebontását vonja maga után? A szociális védıhálóknak nem kell feltétlenül megszőnniük, de az átalakulás elkerülhetetlen. A világpiacon Kína és India belépésével közel egy milliárd új munkavállaló jelent meg. Ilyen kínálatoldali sokk soha nem érte még a világgazdaságot. Szinte egyik pillanatról a másikra a felére csökkent a globális tıke-munkaerı arány, és ezzel drasztikusan romlott az európai munkavállalók helyzete. A vak is látja, hogy az eddig megszokott európai jóléti szintet nem lehet fenntartani. Meg lehet találni a módját az okos reformoknak, de a végkifejlet adott. A szociális modell átalakítása nem l'art pour l'art feladat, ha ugyanis nem történik meg, Európa elveszíti versenyképességét és végérvényesen leszakad. Napjaink politikai elitjeinek a legfontosabb feladata, hogy ezt megértessék és elfogadtassák a társadalommal. Ez egy rendkívül nehéz feladat, de az európai integráció számára nincs ennél életbevágóbb. A 8
társadalmak nehezen fogadják el azt, ami korábban elképzelhetetlen volt, vagyis, hogy lesznek olyan generációk, amelyek rosszabbul fognak élni, mint a szüleik. Az ötvenes években létrejött egy békés Európa, részben persze a NATO-nak és Amerikának köszönhetıen. Most egy új projekttel kell szembenézni: a békés Európát újra versenyképessé kell tenni, ehhez azonban a közvéleménnyel egy reális önképet kell elfogadtatni. A versenyképesség, még ha az életszínvonal csökkenésével jár is, az egyetlen járható út. A szociális modell fenntartása, a kontinens körülbástyázása és a protekcionizmus biztos kudarcot jelent. Lesz-e egységes európai politikai és gazdasági tér? Milyen akadályai vannak ennek, és hogyan lehet ezeket felszámolni? Kik a kulcsszereplık ebben: a nemzetállamok politikusai, az Uniós politikusok, a nagyvállalati vezetık vagy a társadalomtudományi szakmák mővelıi, mindenekelıtt a politológusok és közgazdászok? Rövidesen megjelenı könyvem utolsó fejezete éppen errıl szól: Európa 2050. Nagyon sok tényezı van, ami lépéskényszerbe hozza Európát. A már ismert modellválasztási kényszer az egyik, de ott van az elöregedés, a bevándorlás kezelése, az olyan globális kihívások mint a klímaváltozás, a felsorolás hosszan folytatható. A nem túl távoli jövıben Európának színt kell vallania. A kontinenst érı centrifugális és centripetális erık ki fogják kényszeríteni az elmozdulást. E változást illetıen több verzió is elképzelhetı, de a legfontosabb kérdés talán az, hogy lesz-e többsebességes Európa vagy sem. Többsebességes Európa jelenleg igazából nem létezik, de vannak bizonyos elemek (euró, schengeni együttmőködés stb.) amelyek ebbe az irányba mutatnak. Lelkületét, ethoszát tekintve azonban Európa egysebességes, legfeljebb van néhány olyan terület, amelyhez némelyik tagállam késıbb zárkózik fel. Kétsebességes Európáról akkor beszélhetünk majd, ha kialakul két olyan blokk, amelyek hosszú távon és markánsan külön utakon járnak. Külön modellt fognak alkalmazni, jelentıs kérdéseket másképp fognak intézni. Itt a legnagyobb dilemma az, hogy a mag-Európa milyen modellt fog választani. Komoly realitása van annak, hogy földrajzi és történelmi okokból a charlemagne-i Európa lesz a mag. Ezek az országok, élükön Franciaországgal, olyan gazdasági és társadalmi modellt alkalmaznak, amely nem zárja ki, hogy az integrációt húzni hivatott mag-Európa elhibázott modell alapján jöjjön létre. A legnagyobb félelmem, hogy egy kétsebességes Európában a mag-Európa egy bezárkózó, protekcionista, a globalizációtól félı, azt elutasító, önvédelmi reflexek által irányított blokk lesz. Ezt az igen negatív szcenáriót mindenki tagadja, sıt szinte tabunak számít, de sajnos egyáltalán nem irreális. Sokan vallják, hogy szemmel láthatóan feszülnek az EU eresztékei. A jelenlegi tagok és tagjelöltek mérhetetlen heterogenitására miatt a mag egyre komolyabban fogja venni a politikai unió ötletét. Ha lesz kétsebességes Európa, akkor a mag-Európát erıs politikai integráció fogja jellemezni. A dolog meg is fordítható: ha lesz politikai egység, akkor az a mainál mindenképp kisebb Európára fog kiterjedni. A politikai egység felé vezetı lépéseket Európa defenzióból fogja meglépni. Azt nem látom, hogy nemzetállami vagy európai politikus fogja-e vezetni ezt a folyamatot. Nyilván a nagy kérdésekben a tagállamok döntenek, Brüsszel legfeljebb ötleteket adhat. Probléma megint a közvéleménnyel van, ilyen horderejő lépéseket nem lehet a támogatása nélkül meghozni. A közvélemény pedig nem túl lelkes. Gyakran elhangzik, hogy ma nincsenek olyan nagyformátumú nemzetállami politikusok, mint 50 éve, akik képesek lennének európai politikusként fellépni és egy ilyen változást levezényelni. Valóban divatos nagyformátumú régi generációkról beszélni. Szerintem azonban egy politikus formátuma elsısorban azoktól a körülményektıl függ, amelyben politizál. Az 9
ötvenes évek körülményei között az európai projekt gyakorlatilag sikerre volt ítélve. A politikusokban és a közvéleményben élénken élt még a két világháború, áthatotta ıket az európai elképzelés és a békevágy. Nem mondanám, hogy az integráció jelenlegi helyzete azért olyan amilyen, mert a politikusok kisformátumúak. Egyszerően ilyen a helyzet. Egy radikális változási kényszer miatt azonban a most még csak periférikus szólamokban létezı irányvonalakat, mint a politikai unió vagy a kétsebességes Európa, más lehetıség híján felkarolja a fıáram, és meg fognak jelenni e tervek véghezvitelére képes politikusok is. Mivel folyóiratunk egyik középponti témája az egyetemi oktatás reformja, ezért utolsó kérdésként arra lennénk kíváncsiak, hogy vajon Ön szerint a világgazdaságban lezajló változások milyen hatással lesznek az oktatásra, azon belül is elsısorban a felsıoktatásra. Egyre többen fognak mandarinul tanulni. Na de komolyra fordítva a szót, Európa egyik nagy baja az, hogy szellemileg olyan, mint egy skanzen. A remélt kiút, amirıl könyvemben is írok, az úgynevezett „mágikus háromszög”: az oktatás, K+F és az innováció összekapcsolása. Ebben Európa igen gyenge. Ami az oktatást illeti, volumenben sehol nem vagyunk Ázsiához képest. Kínában, Indiában ontják az egyetemek a nem túl jó minıségő, de technikailag azért képzett mérnököket. Az európai felsıoktatás minıségét pedig jól jellemzi az a tény, hogy a világ 20 legjobb egyetemébıl csak Oxford és Cambridge képviseli Európát, a többi szinte kivétel nélkül amerikai. Kicsit árnyaltabb a kép, ha a világ 500 legjobb egyetemét nézzük. Ebbıl már kiderül, hogy nagyon sok erıs egyetem van Európában, de világszinten is elit intézmény alig. Az egyik oldalon tehát ott vannak az ázsiai dragonyos hadak, a másikon pedig az amerikai elitkommandók. Európa valahol a kettı között van. Ennél is nagyobb probléma, és Magyarországra különösen jellemzı, hogy nincs átjárás az elmélet és a gyakorlat között. Cambridge és egy-két németországi klaszter kivételével alig akad olyan campus, amely az egyetemi potenciált összekapcsolja az innovációval. A cégek egyre inkább Ázsiába viszik K+F központjaikat, hiszen ott a piac, tehát Európának nemcsak hátrányos a helyzete, de a trendek is kedvezıtlenek. Európának valószínőleg meg kell találnia a rést, amelyre koncentrálnia kell, nem lehet mindennel foglalkozni. Van olyan piaci szegmens, amelyhez Európa tradíciói és intézményrendszere jól illeszkednek, és némileg már a háttere is megvan, ez pedig a környezet- és klímatechnológiák kutatása. Itt talán van esélyünk arra, hogy világ élvonalába kerüljünk. A nyolcvanas években gyakorlatilag hagytuk, hogy az amerikaiak szerezzék meg a vezetı szerepet az információs technológiákban, nem szabad hagynunk, hogy ugyanez történjen a jövı technológiáival is.
10
