A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS HOLLANDIAI HATÁSA

A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS HOLLANDIAI HATÁSA – A VÍZ ELLENI VÉDEKEZÉS

írta: Németh Attila

Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudomány Kar Politológia III. évfolyam Glied Viktor, Ökopolitika 2008. május 1

Napjainkban egyre többet hallani a globális felmelegedésrıl, és annak súlyos következményeirıl. Tudósok és kutatók tucatjai figyelmeztetnek nap mint nap, hogy az emberiség feléli tartalékait, a Föld erıforrásait pedig a létszükségleteinek biztosítása érdekében kimeríti. Persze a bolygónk megóvásáért indított küzdelem nem egyszerő olyan nagyhatalmak elhatározása nélkül, melyek gazdaságilag, pénzügyileg maguk is profitálnak saját környezetük tönkretételébıl. A globalizáció mindenre kiterjedı egyik hatása ez: a vállalatok a megtermelt profit maximalizálására, a háztartások kényelmük fokozott biztosítására, a kormányok a nemzeti össztermék nagy részét elıállítı globális vállalatok érdekeinek kielégítésére törekszenek. Mindezzel egy olyan körforgás jön létre, melybıl csak az összes szereplı egységes elhatározásával lehet kilépni. Al Gore, az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökjelöltje egyik eltökélt harcosa a globális felmelegedés elleni küzdelemnek. Évtizedek óta tartó munkájának gyümölcse „A kellemetlen igazság” címet viselı könyve és dokumentumfilmje, melyekben az éghajlatváltozás rohamos sebességgel közeledı veszélyeire figyelmeztet. Könyvének bevezetıjében azt írja: „A globális felmelegedés nem csak a tudományról szól, és nem csak politikai téma. Valójában erkölcsi kérdés.” (Gore, 10.) Majd így folytatja: „Az a kétezer természettudós, aki száz országban több mint húsz éve az emberiség

történetének

legbonyolultabb

és

legjobban

szervezett

tudományos

együttmőködése keretében e kérdéssel foglalkozik, azt az egybehangzó véleményt alakította ki, hogy a megoldás érdekében a Föld valamennyi országának együtt kell dolgoznia”. (uo.) A globális felmelegedést az üvegházhatás okozza, ami azonban természetes folyamat. Már jóval az emberi élet kezdete elıtt jelen voltak az üvegházhatású gázok a légkörben, mi több, nélkülük a földi élet kifejlıdése sem lett volna lehetséges, amennyiben a természetes üvegházhatás nélkül mintegy 30°C-kal lenne alacsonyabb a Föld átlaghımérséklete. A probléma forrása, hogy az elmúlt évezredek légköri összetételének egyensúlya a modern kori ember tevékenysége okán felborult. Mint a dolgozatom elején írtam, ez részben az emberi létszükségletek felelıtlen kielégítése miatt történt. Persze ez nem következett volna be a hatalmas népességnövekedés nélkül, mely az elmúlt évtizedekben ment végbe. Egészen megdöbbentı, ha sorra vesszük, hogyan növekedett az emberi népesség létszáma a történelem során. Krisztus születésekor, az idıszámításunk kezdetén a Föld népessége alig negyedmillió fı volt. Csaknem két évezred volt szükséges ahhoz, hogy

2

az emberiség létszáma elérje 1776-ra, az USA megalapításának idejére az egymilliárd fıt. A következı milliárdra már nem kellett ennyit várni. 1945-ben, amikor a II. Világháború véget ért, már 2,3 milliárd fı volt a Föld népessége, az azóta eltelt ötven év alatt pedig kis híján megháromszorozódott a szám. 2006-ban ugyanis 6,5 milliárd ember élt a Földön, a népesedési tendenciákat figyelembe véve pedig 2050-re mintegy 9 milliárdan leszünk majd. Azt mondhatni tehát, hogy több mint tízezer nemzedék kellett ahhoz, hogy az emberi népesség a 2 milliárd fıt elérje, majd pedig egyetlen emberöltı alatt csaknem megötszörözıdik a létszáma. És hogy hogyan van ez kihatással az üvegházhatásra? Példának okáért az erdıirtások hatalmas mértékben növelték a szén-dioxid mennyiségét a légkörben. A megnövekedett élelemszükséglet fedezésére ugyanis a bevethetı mezıgazdasági földek és az állatállomány mennyiségének növelésére volt szükség. A mind több számú állat kilégzése, a fotoszintetizáló növények elpusztítása persze csak részét teszik ki a növekedésnek. Az ipari termelés során elégetett fosszilis anyagok befolyásoló hatása azonban legalább ennyire hangsúlyos. Természetesen a szén-dioxid mellett más gázok is szerepet játszanak az üvegházhatásban. Ilyen a metán vagy a dinitrogén-oxid. De ha figyelembe vesszük, hogy a folyamatot befolyásoló gázok közül melyiknek tartósabb a légköri jelenléte, és melyik légköri koncentrációja hogyan és milyen mértékben változott az elmúlt idıszakban, akkor egyértelmően megállapítható, hogy nem alaptalan a tudósok a szén-dioxid növekedésétıl való félelme. A szén-dioxid légköri koncentrációja ugyanis 31%-os növekedést mutat, kutatók pedig azt valószínősítik, hogy az üvegházhatású gázok együttes koncentrációja 2030-ra eléri majd az iparosodás elıtti szint kétszeresét. Nem véletlen ezek után az, hogy a Nobel-békedíjas Al Gore saját hazáját, az Amerikai Egyesült Államokat ostorozza leginkább a kibocsátás mértékének csökkentésére ösztönözve. Egy kimutatás szerint ugyanis az egy fıre esı szénkibocsátás az USA-ban csaknem hatszorosa a világátlagnak. Országonkénti összehasonlításban ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok szénkibocsátása kétszer akkora, mint Kínának, vagy az Európai Uniónak; Dél-Amerika, Afrika, a Közel-Kelet, Ausztrália, Japán és Ázsia pedig együttvéve nincs akkora hatással az üvegházhatású gázok kibocsátására, mint az amerikaiak. Bár a rohamosan közeledı természeti katasztrófa elıidézésében nagy szerepet játszik az Amerikai Egyesült Államok, a globális felmelegedés hatásai, ahogy eddig

3

sem, ezután sem csak ott lesznek érezhetık. Eddig is több jel figyelmeztetett a felmelegedésre, vagy az ennek nyomában járó kiszáradásra. Elıbbiek közül leglátványosabb talán a gleccserek olvadása. 1850 és 1940 között a gleccserek szerte a világon visszahúzódtak. Az 1950-1980 közötti idıszakos globális lehőlés hatására némileg lelassult ugyan a folyamat, de az azt követı évtizedek globális felmelegedése olyan mértékben gyorsította a jégtakarók olvadását, hogy a Grönlandon és az Antarktiszon kulcsfontosságú rétegek omlottak a tengerbe. Fontos kiemelni, hogy a gleccserek fogyásának sebessége 2007-re kétszeresére gyorsult az 1996-os szinthez képest. Ez természetesen maga után vonja a tengerszint-emelkedés növekvı gyorsulását is. Míg a sósviző tengerek és óceánok szintje az olvadás hatására emelkedik, az édesviző tavakat nem ritkán a kiszáradás fenyegeti. Tudósok az Aral- és a Csád-tó vízszintjét szokták példaként említeni. Az Aral-tó 2004-re elvesztette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át. Kiszáradását a tavat tápláló két folyó vizének elvezetésével magyarázzák, melyre az 1960-as évektıl kezdve az öntözés miatt volt szükség. Ma már egyik folyó sem éri el az Aral-tavat, amiért a szovjetek által rosszul kiépített csatornákat, és a klímaváltozást teszik felelıssé. Szintén hasonló a helyzet az afrikai Csád-tóval, mely egykor a világ hatodik legnagyobb tava volt, az utóbbi idıben azonban felülete a korábbi területének 5%-ra csökkent. A tó kiszáradásával a vele határos négy afrikai állam vízkészlete is csökkent, mely 2003-ban a ma is tartó dárfúri konfliktushoz vezetett. Az ivóvízhiány ugyanakkor a világ más részein is problémát okoz. Egy ENSZjelentés szerint a világon ma hat emberbıl egynek nem jut tiszta ivóvíz. A rendelkezésre álló öntözhetı édesvíz elhasználása miatt pedig más tanulmányok azt valószínősítik, hogy a vízhiányos országok lakossága 2025-re az ezredfordulós közel fél milliárdról 3 milliárdra nı majd. Így Afrika és a Közel-Kelet mellett Kína, India, Mexikó és Ausztrália is veszélyben érezheti magát. Láthattuk, hogy a szárazság közvetlenül az ívóvízkészletek csökkenése miatt adott esetben politikai konfliktusokhoz is vezethet, míg közvetve gyakorolt hatása a mezıgazdasági termelés, valamint a megtermelt élelmiszermennyiség csökkenése lehet. Így tehát a mindennapi életet, mondhatni a létszükségletek kielégítését befolyásoló hatása van. Ugyanígy azonban az olvadás hatására bekövetkezı tengerszint-emelkedés is több millió ember életét befolyásolhatja. Egyes források szerint az utóbbi száz évben húsz centiméterrel emelkedett az átlagos tengerszint. Más források becslése szerint az

4

elıttünk álló évszázadban pedig fél, vagy akár másfél métert is emelkedhet a vízszint. Nagyobb jéghegyek elolvadása esetén azonban ennél is drasztikusabb mértékő lehet a változás. Gore könyvében a Grönland drámaian gyors olvadására figyelmeztet, és azt írja: „ha Grönland jege elolvadna, vagy földarabolódna és belecsúszna a tengerbe – vagy ha Grönlandon és az Antarktiszon a jég fele-fele tenné ugyanezt -, akkor a tengerszintek világszerte 5,5-6 méterrel emelkednének.” (Gore, 196.) Természetesen ez csak feltételezés, és ha vannak is a késıbbi feldarabolódást valószínősítı olvadékvíztavak Grönlandon, nem lehet megjósolni, bekövetkezne-e, és ha igen, mikor Földünk legnagyobb jéghegyének feldarabolódása. Az azonban bizonyos, hogy az átlagos tengerszint egy méteres emelkedése 5 millió km2 területet árasztana el a világ alacsonyan fekvı területeibıl. Ezzel az összes termıföld harmada kerülne víz alá, és mintegy ötven millió menekültnek kellene új otthont találnia. Az Amerikai Földrajzi Társaság klímakutatói saját tanulmányukra hivatkozva helyi, rövid ideig tartó árhullámokra vonatkozó becsléseiket tették közzé. Ezek szerint egy esetleges ötméteres tengerszint-emelkedés 670 millió ember életterét veszélyeztetné a Földön. Az Egyesült Államokban Florida és San Francisco, Kínában Sanghaj és Peking nagy része víz alá kerülne, de az áradás Kalkuttát és Bangladest is érintené. Csak az Európai Unióban 68 millió embert érinthet a várható tengerszint-emelkedés, a legveszélyeztetettebb területek az Északi-tenger partján fekvı Kelet-Anglia és Hollandia. Hollandia a Föld legsőrőbben lakott országa, emellett az egyetlen olyan ország a világon, amely sok tudós szerint földrajzi értelemben halálra van ítélve. Hollandia földjének nagy része ugyanis 100 méternél alacsonyabb síkság, mely a 300 méteres tengerszint feletti magasságot csak egyetlen ponton lépi túl. A pleisztocén és a holocén korban képzıdött Holland-alföld felszínének süllyedése a mai napig is tart, így ma az ország területének már egyharmada van a tengerszint alatt. A mélyföldeket mesterséges gátak, és természetes dőnesorok védik a tengertıl, bár utóbbiak nagy részét a tenger vihardagályai szétrombolták, ezek maradványai a nyugati Fríz-szigetek. Mivel az Északi-tenger hullámai által mosott partvidék évszázadonként 12-20 cm-t süllyedt, a települések és a termıföld védelmében a lakosság az idık során a tengerrel szembeni állandó és szívós küzdelemre rendezkedett be. Az elmúlt két- háromezer évben a tenger csaknem 9000 km2 területet rabolt el a szárazföldtıl Hollandiában. A mélyföldek lakói azonban már ekkor több méter magas dombokat építettek, melyen átvészelték a vízjárást. A folyók mentén épült dombok

5

összekötésével késıbb gátrendszert építettek ki, sokan erre építették házaikat. Dagálykor a folyók torkolatát zsilipekkel zárták le, a hullámok erejét pedig facölöpök leverésével próbálták enyhíteni. A 13. századtól kezdıdıen a folyamatos védekezés ellenére azonban idırıl idıre szörnyő pusztítást okozott a betörı tengerár. 1421-ben 100 ezer, 1574-ben 400 ezer ember esett a természeti katasztrófa áldozatául. Közben nagy erıkkel megkezdıdött a víz által elfoglalt területek visszahódítása, részben a késıbbi mezıgazdasági hasznosítás miatt. Kezdetben állati erıvel, majd az 1700-as évektıl szélmalmok segítségével szivattyúzták ki a vizet a körülgátolt mélyföldekrıl. Az efféle területnyerés legszemléletesebb példája a Zuiderzee-program volt az 1930-as években. Frízföld és Észak-Holland tartományok között egy 32,5 km hosszú zárógátat emeltek, elvágva ezzel az öblöt (Zuiderzee) a tengertıl. Az így beltengerré vált vízfelület lassan édesvizővé vált, ma az Ijsselmeer nevet viseli. Az Ijsselmeer területébıl napjainkig 1650 km2-t polderesítettek, azaz szárítottak ki, és tettek földmővelésre vagy lakhatásra alkalmassá. Ehhez persze a szélmalmoknál hatékonyabb megoldásra volt szükség, így gız-, dízel-, majd villanymotorokat alkalmaztak a vízjárta területek kiszárításában. Ma már kilenc hónap alatt jutnak el oda a hollandok, hogy a vízbıl leválasztott területeket kiszárítsák. Ezt követıen egyes források szerint 8-10, mások szerint akár 15 évbe is beletelhet, míg a föld termıvé, illetve építésre alkalmassá válik. A folyamatot minden esetben az állam végzi, melyek menete megegyezik. A kiszárított területre nádat vetnek, melyet 2-3 év elteltével felégetnek, majd az egyenletes talajvízszint biztosítására alagcsöveket fektetnek le. Ezt követıen néhány éven át búzát vagy árpát termesztenek, míg az állam a bevetett területeket fel nem parcellázza, és pályázat útján használatba nem adja az új gazdáknak. Hollandiában legutóbb 1953. február 1-jén sújtott le vihardagály, amikor Délnyugat-Hollandia nagy része víz alá került. Kilencven falut söpört el a vihar, az 1800 ember életét követelı pusztítás 60 ezer fıt tett hajléktalanná. Ez a katasztrófa tette világossá, hogy nem elég a víz által elfoglalt területek visszahódítására koncentrálni, hanem a délnyugati termıföldek védelmében a tengernyúlványok elzárását is meg kell valósítani. Ennek következtében fogadták el 1958-ban a Delta-tervet, melynek célja az volt, hogy a Rajna, a Maas és a Schelde folyók megsüllyedt deltavidékén az árapály által tölcsérré tágított folyóágakat zsilipekkel és gátakkal zárják el, hogy megakadályozzák a tengervíz benyomulását. Az elkészült projektet 1986. október 4-én a királynı avatta fel, ezzel a hollandok minden tengeri nyúlványt elzártak azon vizi utak

6

kivételével, melyek Rotterdam, illetve a belgiumi Antwerpen kikötıinek elérése miatt fontosak. Az elmúlt fél évszázad alatt megvalósított Delta-terv a világ eddigi legnagyobb árvízvédelmi projektje volt. A Hollandia polderjeit óvó 700 km-es gátrendszer egyik utolsó eleme a Rotterdamot védı Maeslant-gát, melyet 1997-ben avatott fel a királynı. Különlegessége abban rejlik, hogy ha a víz szintje a kritikus szint fölé emelkedik, a rendszert irányító számítógép automatikusan becsukja a gát fémszárnyait, így nem fenyegeti veszély a beljebb fekvı Rotterdamot. Érdekessége még, hogy a gát egy fémszárnyának mérete megegyezik a párizsi Eiffel-toronyéval. Megépítése óta a Maeslant-gátat eddig egy alkalommal, 2007. novemberében kellett bezárni, mikor az 1953-as viharhoz hasonló hevességő idıt jósoltak meteorológusok. Az elırejelzések helyességének ellenére azonban szerencsére nem történt komolyabb katasztrófa. Nem csak a tenger, hanem a folyók vizének áradásától is tartani lehet Hollandiában. Bár bonyolult gátrendszereikkel szinte minden összeköttetést elzártak a folyóik és a nyílt partok között, az éghajlati tényezıkkel nem tudnak harcolni. Az ország az óceáni övezetben fekszik, ami meglehetısen sok csapadékot okoz. Mind a négy évszak esıs, az évi csapadékmennyiség ezeken a területeken megközelíti a 800 mm-t. Ez persze nemigen tér el a magyarországi átlagtól, más hatásokkal együtt érvényesülve ugyanakkor hasonló bel- vagy árvizeket okozhat, mint nálunk. Ennek elsısorban azért van jelentısége, mert mindkét ország lakosságának közel harmada árterületen, így a víz fenyegetettségének kitéve él. Nem véletlen, hogy 2003-ban holland-magyar vízügyi konferenciát is rendeztek szakemberek Magyarországon, melynek tapasztalatait „Az árvízkezelés kihívásai a 21. században” címő kötetben rögzítették. A Hollandia területét uraló folyók jelentette lehetséges árvízveszélyt figyelembe véve azonban ki kell térnünk a védekezési szintekre is, melyek szabványosított szisztematikus bevezetésére az 1953-as holland tengerparti területeket érı nagy árvizek után került sor. Ezek szerint a hollandok a következı szinteket különböztetik meg. A gazdaságilag nagy jelentıséggel bíró tengerparti és sőrőn lakott területeken a védekezési szinteket a 10 ezer évente egyszer elıforduló árvizekre vonatkozóan határozták meg. A gazdaságilag kevésbé fontos és kevésbé népes területek védelmére nem hoztak ennyire szigorú rendelkezéseket, ezen a szinten a 3-4000 évente egyszer elıforduló árvizek kivédésére vonatkozó döntés született. Ezt késıbb Közép-Hollandia nagyobb folyóira

7

vonatkozóan az 1250 évente egyszer elıforduló árvizek elleni védekezésre módosították. Fontos leszögezni, hogy a védekezési szinteket úgy határozták meg, hogy általánosan figyelembe vették az áradások által okozott károkat; a tengerpartot, a városokat, valamint más sőrőbben lakott területek pedig a fokozottan védett területek közé sorolták. Limburg tartományban a Maas folyó mentén található legnépesebb területek már olyan árvédelmi töltésekkel vannak védve, melyek az 50 évente egyszer elıforduló árvizek ellen is védelmet nyújtanak. A „Maas Védmővek” projekt kivitelezésével pedig ezek a védtöltések 2015-re alkalmasak lesznek a 250 évente egyszer elıforduló árvízszintek ellen is védelmet nyújtani. Jelenleg a Limburg tartományban levı viziutakra vonatkozó védekezési szint szabványait meghatározó tanulmányokat készítenek elı. Az elıbbiekben az állam által kidolgozott hivatalos víz elleni védekezési módozatokat láttuk, azonban vannak alternatív kísérletek is az esetleges áradások miatt bekövetkezı károk enyhítésére, vagy megelızésére. Egy kortárs holland építész, Hans van de Beek például vízen lebegı házakat tervez, ezzel látja ugyanis hosszútávon biztosítottnak az árterületeken fekvı lakások védelmét. A hagyományos folyó- és tengerparti városokban megtalálható hajóházaktól ezek annyiban térnek el, hogy olyan rendes házak, melyek a víz tetején úsznak, a vízszint emelkedésével tehát az épületek is megemelkednek. Az üreges és vízálló vasbeton alapra épített faszerkezetes házakat rugalmas, vízálló csövekben közmővesítették, így azok az árvizek idején is komfortosan lakhatók. A jobbára még csak tervben létezı házakat cölöpökhöz rögzítették, így azok áradás esetén sem vándorolnak el a helyükrıl. A hollandok környezettudatossága és a víz elleni védekezésben való szakmai képzettsége azonban javarészt annak tulajdonítható, hogy ahogy korábban is írtam, nekik van a legnagyobb vesztenivalójuk. Éppen ezért mindig is úttörı szerepet vállaltak a globális felmelegedés elleni harcban. Hogy csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét, a víz elleni védekezéshez nélkülözhetetlen energia megtermelésében is fokozatosan igyekeznek igénybe venni a megújuló erıforrásokat. Hollandia szimbóluma a szélmalom, ezért az országot sokan a szélenergia országának is tartják. Ez a feltevés azonban helytelen, mert Hollandia egy 2006-os adat szerint csak 11. a világon a megtermelt szélenergia mértékét tekintve. Még az északi államok között is csak a második helyet foglalja el a svédek, a norvégok és a finnek elıtt. Az elsı helyen ugyanis a Hollandiánál harmad akkora lakossággal rendelkezı Dánia áll, aki

8

háromszor annyi áramot termel szélturbináival, mint a hollandok. A hatalmas különbség egyik oka, hogy a dánok a tengerre telepítették úgynevezett offshore szélerımőveiket, melyek energiahozama 40%-kal magasabb más tengerparti, vagy szárazföldi szélerımővek teljesítményénél. Az adat ugyanakkor mindenképp megdöbbentı, ha azt nézzük, a világ villamosenergia igényének csak 1-2%-át termelik szélerımővekben, ez az arány pedig a dánoknál 20%. Ahogy látjuk tehát, a hollandoknak is még bıven van hova fejlıdniük ezen a téren. Ami pedig a globális felmelegedés veszélyeit és a környezettudatosságot illeti, úgy tőnik egyre többen kapják fel fejüket a problémára. Már a folyamat elıidézésében legnagyobb szerepet játszó Amerikai Egyesült Államokban is tízbıl három ember mondja azt, hogy a klímaváltozással foglalkozni kell, több mint kétszer annyian, mint 2005-ben. Pár hete a Newsweek címő hetilapban pedig azt olvashattuk, hogy a soron következı elnökválasztáson is csak olyan jelölt gyızhet, aki valóban szívén viseli a globális felmelegedés kérdését. Ami a jelenlegi három elnökjelölt személyét illeti, John McCain republikánus szenátort kevésbé tartják környezettudatos jelöltnek, mint a demokrata Barack Obamát vagy pártbeli vetélytársát, az ex-first lady Hillary Clintont. Utóbbiak

célja

ugyanis

megegyezik

abban,

hogy

gyızelmük

esetén

olyan

energiapolitikát folytassanak, mely lehetıvé teszi, hogy a szénkibocsátás szintje az USA-ban 2050-re az 1990 elıtti szint 80%-ára csökkenjen. Szakértık szerint ez a minimum, akik egyben hozzáteszik, akárki is nyeri a választásokat, már az elsı száznapos programjában meg kell hirdetnie az energiaügyi elképzeléseit. És akkor a Kiotói Szerzıdés utólagos ratifikálásáról még nem esett szó, melyet az Egyesült Államok kivételével minden ENSZ-tagállam aláírt az ezredfordulón.

9

Felhasznált irodalom: -

GORE, Al (2006); Kellemetlen igazság: A bolygónkat fenyegetı globális felmelegedés, és leküzdésének lehetıségei; (ford. Gadó György Pál és Kézdy Edit), Göncöl, Budapest

-

PROBÁLD Ferenc (1994); Hollandia In: Probáld Ferenc (szerk.); Európa Regionális Földrajza, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

-

KOPPÁNY György (1993); Lakható marad-e a Föld?: A légkör és az élıvilág, Akadémiai Kiadó, Budapest

Internetes források: -

http://hu.wikipedia.org/wiki/Globális_felmelegedés

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Üvegházhatás

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Üvegházhatású_gázok

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szélenergia

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Gleccserek_olvadása

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tengerszint-emelkedés

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Aral-tó

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Csád-tó

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ivóvízhiány

-

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hollandia

-

http://www.hbmk.hu/EU25/holland/orszagism.html

-

http://muma.freeblog.hu/archives/2007/06/21/Maeslant_gat/

-

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=976170

-

http://www.kekenergia.hu/szelturb.html

-

http://www.kekenergia.hu/publ/probl.html

-

http://www.evizig.hu/FLAPP/Kockázat és védekezési szintek Hollandiában.doc

-

http://www.klimanet.org/uszo-hazak-hollandiaban-az-uszo-hollandi/

-

http://www.vizugy.hu/vir/vizugy.nsf/0/d42a59fd504387bac1256e43004e6e1b?Open Document

-

http://www.newsweek.com/id/130624/page/2

10