A fordulat íve. Ágoston Vilmos. Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája

18_A?goston.qxp:Layout 1

2/22/10

8:00 AM

Page 112

• Ágoston Vilmos • A FORDULAT ÍVE

Ágoston Vilmos

A fordulat íve Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája „Einstein állítólag egyszer megjegyezte, hogy ha az ember elég sokáig bámul elôre, megpillanthatja saját tarkóját. Ha viszont az ember elég sokáig tekint hátrafelé, talán megpillanthatja saját arcát.” 1 Sándor Iván: Az Auschwitzi jegyzôkönyv útja Jellemzô a napjainkban feltámadó kelet-európai radikális nemzeti mozgalmakra, hogy miközben nemegyszer szó szerint átveszik a két világháború közötti, hasonló kisebbség- és egyszersmind emberellenes pártok és mozgalmak programját, irodalmát és eszményképeit, ugyanakkor határozottan tagadják az összehasonlítás lehetôségét a vészkorszakbeli hasonló politikai formációkkal. Ennek több oka van. Feltehetôen közrejátszik egyrészt a törvényes betiltástól való tartózkodás, másrészt talán híveik sem vélik megfelelônek az egykori tömeges megsemmisítési eszközöket. A célokkal – az idegenek „megrendszabályozásával”, a zsidók, kisebbségek stb. vagyonának nemzeti kezekbe történô kisajátításával (értsd: rablással), netán még az „élettér”-bôl, politikai életbôl történô kiszorítással is – egyetértenek (ismét!), legfeljebb az eszközökön változtatnának. Talán. Az utóbbi években Magyarországon olyan párt is nyert európai uniós parlamenti képviseletet, amelyiknek a választási kampánya során, egyik jelszava az volt, hogy „Magyarország a magyaroké!“ (Értsd: nem a zsidóké, cigányoké stb.) Önmagukat nem tartják szélsôségesnek, hanem „krisztusi tanításon alapuló“, „nemzeti radikális“ politikai pártnak és tiltakoznak bármilyen történelmi párhuzam emlegetése ellen. Bár megpróbáltak félkatonai alakulatot létrehozni, amelyet jogerôs ítélettel betiltott a magyar igazságszolgáltatás, de programjukban nem szerepel sem a katonai diktatúra bevezetése, sem az idegen fajúak kiirtása, mindössze tevékenységük

• 112 •

célja az, hogy a „nemzet anyagi és lelki erejének“ folyamatos gyarapodását segítve, egy „nagyobb ívû fordulatnak az alapját“ akarják képezni.2 Sajnos, erre a „nagyobb ívû” radikális nemzeti fordulatra már vannak a magyar történelemben is kellô tények és tapasztalatok. Amikor elôbb az anyagi, szellemi, késôbb már a puszta létezés „életterének” is a magyar és német „nemzeti kézbe” történô „átvétele” megtörtént földrajzi tájainkon. Természetesen, ezekre nem illik emlékeztetni. Nem olyan könnyû válaszolni arra sem, hogy vajon miért nem illik emlékeztetni, netán párhuzamot vonni a jelenkori, kelet-európai radikális nemzeti mozgalmak kisebbség-, és idegenellenes programja és az egykori beteljesülés, a vészkorszak, a közismertebb nevén Holokauszt között. A keresendô válaszok körében elsôsorban a lehetôségteremtés alapfeltételérôl kell beszélnünk. A mindenkori szélsôséges mozgalmak egyik legitimizáló alappillére, az emberiség egyik alapvetô, lényeges, többször emlegetett pszichológiai jelensége: a nemzeti önfelmentés mechanizmusa. Ez kitûnôen mûködik a magyar társadalomban is. Kollektív bûn nincs, a magyar nemzet ártatlan, a német megszállás idején külsô, idegen hatalmi kényszer miatt zajlott a zsidók kiirtása. Amennyire igaz az, hogy kollektív nemzeti bûn nem létezik, éppen úgy a kollektív ártatlanság fogalma sem létezik. Tehát a nemzeti önfelmentés éppen úgy hozzájárul a más népeket veszélyeztetô hamis tudat kialakulásához, mint amikor egy egész nemzetet bûnösnek nyilvánítottak. A múltra visszatekintô „kollektív önfelmentô” nemzettudat (amely ma egyre lényegesebb teret nyer a magyar közszolgálati médiában és a jobboldali sajtóban) döntôen hozzájárul, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdô országokhoz hasonlóan, itt is a (kollektíven) „ártatlan” nemzet fogalmával, ismét (!) szembeállítható legyen a kollektíven „bûnös” idegen hatalom (a nemzetközi globali-


2/22/10

8:00 AM

Page 113


zált, értsd zsidó tôke, a „tolvaj cigány”, román, tót stb.). Az önfelmentô nemzeti gondolkodás egyik lényeges mozgató rugója, nemcsak a szélsôjobboldali, radikális mozgalmaknak, hanem az átlagemberek érzelmi-indulati gesztusvilágának, sôt választói magatartásának is. Nem szükséges szélsôséges pártok programjait olvasni ahhoz, hogy az önfelmentô gondolkodásra korai (máig ható) példát találjunk. Elegendô, ha elolvassuk az 1946. évi XXV. törvény szövegét – amelyik „a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzésérôl és következményeinek enyhítésérôl”3 szól – ahhoz, hogy megértsük milyen „következmények enyhítésérôl” van szó. Az 1. § (1)-bôl megtudjuk, hogy „a letûnt uralmi rendszernek idegen befolyáson alapuló mindazok a rendelkezései és intézkedései, amelyek az ország lakosságának egy részét izraelita vallása, illetôleg származása címén jogaitól megfosztották, emberi méltóságában megalázták és végeredményben többségének – nagyobbrészt külföldi táborokban való – megsemmisítésére vezettek: ellenkeznek az emberiség örök eszményeivel, a magyar nép erkölcsi felfogásával és a magyar jog szellemével.” (kiemelések Á. V.) Továbbá a (2) bekezdésben: „a magyar nép elismerését és háláját nyilvánítja mindazoknak, akik a külsô és belsô megfélemlítéssel bátran dacolva, önzetlenül és áldozatkészen álltak üldözött embertársaik mellé és ezzel sok ezer emberi életet mentettek meg a pusztulástól. Ezzel kifejezésre jutott a magyar nép egyetemének ellenállása, amely (…) mindaddig megakadályozta a faji üldözés nemzeti szocialista brutalitásának maradéktalan érvényesülését, amíg a német megszállás és hatalmi erôszak teljessé válása be nem következett. Ez az ellenállás világossá tette, hogy a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel.” Míg a további paragrafusokat, amelyekben az anyagi kárpótlás módozatairól van szó, 1997-ben hatálytalanították4, a fenti 1. § ma is hatályos. Gondoljuk végig: Alig tértek vissza a haláltáborokba hurcolt túlélôk, még számba sem tudták venni az elveszett családtagokat, és az áldozatoknak máris szembe kellett nézniük a történelemhamisítással, a nemzeti önfelmentés ártatlannak tetszô, ám a késôbbiekben igen fontossá vált, törvényes trükkjével. Az igaz, hogy jogilag a vallási és faji alapú üldözés bûnnek minôsítésével lehetôség nyílt a számonkérésre, meg bizonyos kárpótlás elindítására, de furcsa, hogy ezt csak a kollektív önfelmentés kinyilvánításával lehetett elérni. Ez a kettôstudat ma is jellemzô a magyar országgyûlési vitákra és különösen az egyes jelképek tilalmára vonatkozó hatályos jogszabá-

lyokra. Mindezek ellenére, nehezen lehetne az 1920. évi XXV. törvényt, általánosabban ismert nevén a „numerus clausust”, az elsô világháború utáni Európában az elsô, zsidókat is diszkrimináló törvényt5, az 1938. évi X. (elsô zsidótörvényt), az 1939. évi II. törvény 230. paragrafusát (a munkaszolgálati rendszerrôl), az 1939. évi IV. törvénycikket (második zsidó törvényt), az 1941 évi XV. törvénycikket (fajvédelmi törvényt)6, vagy az 1941 augusztus 27-28-i deportálásokat (amikor minden külsô kényszer nélkül 16 00018 000 hontalannak minôsített zsidót deportálnak és dobnak át a határon, akiknek nagyobb részét Kamenyec–Podolszkij-ban megölnek a németek) – úgy értelmezni, hogy a magyar jog szellemével ellentétes lett volna. Az tény, hogy a magyarországi zsidóság nagy részének deportálására és többségüknek megsemmisítô táborokba való elhurcolására a német megszállás után került sor, de a korábban megalkotott törvények, amelyek lehetôvé tették a jogfosztást, a magyar zsidóság összegyûjtése, többségének az országból történô kitelepítése a magyar kormány részletes tervei alapján, a Kormányzó (!) tudtával és beleegyezésével, a csendôrség, rendôrség, leventék és adminisztratív személyzet többnyire aktív és lelkes közremûködésével zajlott le. A magyar rendôrség és csendôrség kegyetlenségéhez nem volt szükség külsô, idegen parancsra.7 A zsidó lakosság gazdasági szerepének a megszüntetése, a lakosság faji alapú kifosztása már jóval az „idegen” (szövetséges megszálló?) németek bevonulása elôtt megkezdôdött. Sôt az elsô és második bécsi döntés során Magyarországhoz visszacsatolt területeken utólag kellett törvénybe iktatni a bevonuláskor a zsidók ellen hozott intézkedéseket. Tehát mind a visszacsatolt területekre bevonuló hadsereg, a kémelhárítás és a kiterjesztett magyar adminisztráció törvénytelenül járt el a visszacsatolt területek zsidó lakossága jogainak a korlátozásával. Utólag, visszamenôleges hatállyal kodifikálták. Ez megfelelt a „magyar jog szellemének” és közmegelégedettséggel alkalmazták.8 Ha a „magyar nép erkölcsi felfogásával” ellenkezett volna a zsidó vagyon keresztényeknek történô átadása9, akkor nem tülekedtek volna annyian részesülni a vészkorszakban és már elôtte kisajátított zsidó vállalkozásokból, üzletekbôl egészen a népbírósági aktákban olvasható, kiigényelhetô „télikabátig”. Az írás elején idézett törvényen alapuló logika aztán az 1990-es évek után a következôképp folytatódott. Ha már most, az atrocitásokat, kegyetlenkedéseket, rablást elkövetô „nép” adminisztratív, rendfenntartó és erôszakszervei éppen úgy

• 113 •


2/22/10

8:00 AM

Page 114


hozzátartoznak a kollektíven „ártatlanná nyilvánított nép”-hez, mint az áldozatok, akkor a háború utáni ítéletek bûnös visszaéléseknek, jogtalannak számítanak, amelyet ismét egy „idegen” (ezúttal szovjet) hatalom kényszerített ránk. Tehát az elítélteket éppen úgy kárpótolni, rehabilitálni kell, mint azokat, akiket elhurcoltak, meggyilkoltak, kiraboltak. A közgondolkozás szerint, ha valakit azzal vádoltak, hogy háborús bûnt követett el, és halálra ítélték, valójában szintén ártatlan volt, mert a) idegen hatalom által rájuk kényszerített parancsot teljesített, sôt b) valójában minden kegyetlenségnek látszó cselekedetet azért követtek el, a zsidók elleni diszkriminatív törvényeket is csak azért vezették be, mert meg akarták menteni a zsidókat, cigányokat stb. áldozatokat az idegen hatalomtól, hiszen a nép „egyeteme” ellenálló volt. Kollektíven ártatlan. Így jutunk el annak az igazságérzetnek a relativizálódásához, végsô soron egyenlôvé tevéséhez (egyszerûbb szavakkal gyilkos és áldozat összemosásához), amely – ha jogilag nem is – de erkölcsileg mindenképpen megteremti annak a lehetôségét, hogy a korábbi szélsôséges, radikális faj-kizáró eszmények a köztudatban, vélekedésben és politikai választói magatartásokban ismét legitimmé váljanak. Innen már csak egy lépés a holokauszt-tagadásig, amikor a legtöbb szélsôséges mozgalom azt hangoztatja, hogy az egész holokauszt-történetet csak a zsidók találták ki, alantas anyagi érdekek és a meggazdagodás reményében. Éppen ezért, nem csak szûk körû, történettudományi, de állandó aktuálpolitikai jelentôsége is van mindazon történészek, írók, mûvészek és tudományos kutatók mûveinek, akik dokumentálják, bizonyítják és egyre reálisabb képet tárnak elénk az egykori Vészkorszak feledésre és meghamisításra ítélt tényeirôl, hogy megakadályozzák a tudatos történelemhamisításra alapozó, újraéledô szélsôjobboldali mozgalmak érvrendszerének a legitimizálását. Ezek között is kiemelkedô, szinte egyszemélyes, hôsi munkát végez évtizedek óta Randolph L. Braham (sz. 1922) történész, politológus, aki Karsai László megfogalmazása szerint is „a magyar zsidó holokauszt legnagyobb élô tudósa”.10 Könyveiben11 fáradhatatlanul, újabb és újabb bizonyítékokat tár fel a magyar holokauszt korszakáról. Korábbi mûveinek grandiózus folytatása az a négy, hatalmas lexikon méretû kötet, amelyeknek már címük is jelzik, hogy szerzôjük a teljességre törekszik: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája (I-III. köt. Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.), valamint Az észak-erdélyi holokauszt földraj-

zi enciklopédiája (Park Könyvkiadó-Koinónia, Kolozsvár, 2008). Ezúttal mindkét lexikon szerkesztése Tibori Szabó Zoltán neves kolozsvári újságíró és szerkesztô közremûködésével történt. Mindkét kötetben a jól szerkesztett, áttekinthetô, deportálási útvonalakat és helységenkénti lélekszámokat is feltüntetô vármegyei térképeket Nagy Béla készítette. (Zárójelben jelzem, egyetlen szembetûnô hibát fedeztem fel, azt is az egyik térkép szöveges részében: a 366. oldalon: „Közigazgatásilag Egyenlôre Egyesített” téves szóhasználat olvasható. A szerzô és mindnyájunk szomorúságára ez az „egyenlôre” térkép, minden ok nélkül, ismét és teljesen véletlenül megjelenik a II. 741. oldalán is.) A Magyarországi Holokauszt kötetek elôszavát, a történelmi áttekintést és Szolnok-Doboka vármegye zsidóságának történetét Randolph L. Braham írta. Az egyes fejezetek neves, a szakterületeket jól ismerô kutatók munkái. A szerzôk neve után, zárójelben az 1944. évi vármegyék nevét soroljuk: Bajzik Zsolt (Mayer Lászlóval és Végsô Istvánnal közösen:Vas), Csíki Tamás (Abaúj-Torna, Borsod, Zemplén), Csôsz László (Jász-NagykunSzolnok), Frojimovics Kinga (Barcs és Hont, Máramaros, valamint Horváth Ritával közösen: Nyitra és Pozsony, ugyancsak Horváth Ritával és Végsô Istvánnal közösen: Ugocsa, Horváth Ritával és Yelinek Yeshayahuval: Ung), Gergely Anna (Veszprém), Halmos Sándor (Hajdú, Lôwy Dániellel közösen), Hegyi Ágnes (Szatmár: Lôwy Dániellel közösen), Jelinek, A. Yeshayau (Bereg vármegye és a Beregi közigazgatási kirendeltség – Lôwy Dániellel közösen), K. Cseh Edit (Békés), Kádár Gábor (Nógrád), Kovács Tamás (Esztergom, Komárom, Somogy), Lôwy Dániel (Beszterce – Naszód, Bihar, Szilágy), Nézô István (Szabolcs), Orbánné Szegô Ágnes (Heves), Perri Yitzhak (Maros-Torda), Szita Szabolcs (Fejér, Gyôr, Moson és Pozsony, Sopron), Tibori Szabó Zoltán (Csík, Háromszék, Kolozs, Udvarhely), Toronyi Zsuzsanna (Tolna), Vági Zoltán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun: Végsô Istvánnal közösen), Végsô István (Bács-Bodrog, Csanád, Arad és Torontál, Csongrád, Gömör és Kishont), Vörös István Károly (Baranya, Zala). Az észak-erdélyi holokauszt kötetben az elôszót és a „Holokauszt Észak-Erdélyben” címû fejezetet, valamint a Szolnok-Doboka vármegyérôl szóló részt szintén Randolph L. Braham írta. Az egyes megyékre vonatkozó történelmi részek ugyanazon szerzôk munkái, mint a magyarországi enciklopédiában: Lôwy Dániel (Beszterce-Naszód, Bihar, Szilágy), Tibori Szabó Zoltán (Csík, Kolozs, Udvarhely), Frojimovics Kinga (Márama-

• 114 •


2/22/10

8:00 AM

Page 115


ros, valamint közösen Horváth Ritával és Végsô Istvánnal: Ugocsa), Yitzhak Perri (Maros-Torda), Hegyi Ágnes (közösen Lôwy Dániellel: Szatmár). Ennek a kötetnek a 458. oldalán találunk egy listát amelyet a kassai vasúti parancsnok készített az Észak-Erdélybôl Auschwitz felé áthaladó vonatokon található deportáltak lélekszámáról, és a bevagonírozási állomásokról, amelyet a torontói Menóra 1984. június 1., 4. és 14. oldalain közölt Gaskó Miklós, Kassán élô jogász. Itt olvasható egy szerkesztôi megjegyzés: „A vonatok és a deportáltak száma nem minden esetben egyezik meg a más forrásokból származó adatokkal.” Erre a listára többször történik hivatkozás a magyarországi holokausztról írt lexikonban is. Különben a visszacsatolt területek népszámlálási adatainak az összevetése a korábbiakkal csak nagyságrendi tájékoztató jellegûek lehetnek, hiszen például Maros-Torda vármegye területe 1944-ben nem volt azonos az 1910-es azonos nevû területtel. A világháború után viszont akkora népmozgás, menekülési hullám vette kezdetét Bukovinából és Besszarábiából, valamint a többi romániai területekrôl nyugat felé, hogy az ekkor összeírt zsidó lakosság száma megint nehezen értékelhetô. Erre figyelmeztetnek a szerzôk is. Az észak-erdélyi kötet végén olvasható egy tömör, összefoglaló tanulmány az „Erdélyi zsidó sors a holokauszt után” címmel, amelynek szerzôje szintén Tibori Szabó Zoltán. Ebben a sok sajtóinformáción és személyes interjún alapuló tanulmányban fôként a kolozsvári zsidóság háború utáni sorsát eleveníti fel a szerzô. A fenti névsorból (amelyet, feltehetôen helytakarékosság miatt nem közölnek a tartalomjegyzékben) kiderül, hogy az észak-erdélyi részt, többnyire erdélyi szerzôk: Hegyi Ágnes, számítástechnikus, irodalmár, könyvtáros, mûfordító; Lôwy Dániel, vegyészkutató, egyetemi tanár, helytörténész, a marosvásárhelyi születésû Yitzhak Perri történész, Tibori Szabó Zoltán újságíró, szerkesztô, a többit viszont magyarországi történészek, levéltárosok írták. Mind Lôwy Dániel, mind Tibori Szabó Zoltán az utóbbi években több könyvet is írtak a kolozsvári és az erdélyi zsidóság történelmérôl. Mindkét enciklopédián érzik, hogy nagy anyagot fognak át az egyes vármegyék írói, ezért nemcsak az észak-erdélyi enciklopédiában és a magyarországi kiadványban, kisebb eltérésektôl ugyanaz, hanem egyes szócikkekben is szó szerint ismétlôdnek a mondatok. Ennek egyik oka maga az a tény, hogy a tragikus sorsok is hasonlóak voltak, másrészt viszonylag kevés munkatársat vontak be ennek a nagylélegzetû mûnek az elkészítésébe. „Az egyes

fejezetek az illetô vármegye zsidóságának történetét és tragédiáját vizsgáló történelmi bevezetôvel kezdôdnek – írja R. L. Braham mindkét kötet elôszavában –, s ezeket a tanulmányokat – a közösségek nagyságától függetlenül – szintén betûrendes sorrendben követik az adott vármegyén belüli zsidó közösségekre vonatkozó szócikkek. Minden egyes szócikk az illetô település zsidó közösségének történetét írja le, különleges hangsúlyt helyezve a holokauszt idôszakára. […] Az egyes vármegyék, illetve közösségek történeti leírásának terjedelme több tényezôtôl függ, beleértve a szóban forgó közösség nagyságát, a levéltári, a másodlagos és a nyomtatott források elérhetôségét, valamint a közremûködô munkatársak alaposságát.” Természetes, hogy egy olyan hatalmas munkában, mint amilyen ez az enciklopédia is, amelyikben a szerzôk azt a célt tûzték ki maguk elé, hogy a kötetek: „az 1944-ben Magyarországon létezô valamennyi zsidó közösségre vonatkozó adatokat” magában foglalják, ráadásul a különbözô jelenlegi állami fennhatóságokhoz (Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ukrajna, Románia, hogy az egykori Szovjetuniót ne is említsük) tartozó levéltárakba a bejutás, a dokumentumokhoz való hozzáférés nem azonos feltételek mellett történik, beleértve a nyugati és izraeli dokumentációs központok elérésének utazási stb. költségeit, megtörténik, hogy az egyes szócikkek a jövôben kiegészítésre kerülnek. Az is szembetûnô, hogy a magyarországi kutatók inkább hivatkoznak a magyarországi levéltári forrásokra, míg az erdélyiek írását elsôsorban a korabeli sajtó ismerete és a számos, személyes interjú teszi közvetlenné, színessé. Mivel elsôdleges forrásmegjelölés, levéltári jelzet (az M. E. és néhány BM rendeletet kivéve) nem olvasható, csak találgatni lehet, mennyire tudták figyelembe venni az erdélyi kutatók a magyarországi MOL-ban és a Hadtörténelmi Levéltárban, vagy más levéltárakban ôrzött, Észak-Erdély visszacsatolására és a vészkorszakra vonatkozó katonai és közigazgatási dokumentumokat. A magyarországi szerzôk – közöttük több maga is levéltáros – hivatkozásai között szerepelnek ugyan utalások általános levéltári kiadványokra, és az erdélyi szerzôk hivatkozásai között is találunk néhány román levéltári dokumentumot feldolgozó mûre történô utalást, de elsôdleges levéltári forrásmegjelöléssel nem találkozunk. Ennek okai lehetnek egyrészt a terjedelmi korlátok, másrészt olyan szerkesztôi koncepció, amelyik szerint az összegzô mûben nincs helye elsôdleges forrásközlésnek. Persze az olvasó igen örülne ezeknek, különösen olyan ese-

• 115 •


2/22/10

8:00 AM

Page 116


tekben, amikor a vészkorszak utáni romániai, csehszlovákiai, vagy Szovjetunió-beli népbírósági periratok elérhetôségérôl van szó. Belátható azonban, hogy ennek is határt szabnak a terjedelmi és egyéb korlátok. Néhány apró észrevétel. Tudjuk, hogy a különbözô dokumentumokban eltérôen írták az egyes háborús bûnözô tisztek nevét, még a népbírósági jegyzôkönyvek tanúvallomásai alapján készült külügyi átiratokban is nemegyszer hangzás és emlékezet szerinti, hozzávetôleges helyesírással szerepelnek a kiadatásra felkért vádlottak nevei. A kötetben, nagyon helyesen, a közismert nevek elírásakor zárójelben a szerkesztô megadja a másik névalakot is. Olyan közismert háborús bûnösöknél viszont, mint Zöldi Márton százados, vagy Ferenczy alezredes, feltétlenül jelezni kellett volna, hogy az nem „Ferenczi László” (540. old.), és nem Zöldy Márton (539, 551, 553, 554,), még akkor sem, ha az esetleges forrásokban így szerepel. A 761. oldalon: „A magyar hatóságok 1941 nyarán mintegy tíz galíciai származású zsidó családot Kamenyec-Podolszkijba hurcoltak, és ott a magyar honvédség az SS közremûködésével kivégezte ôket”. Az enciklopédia más részeiben augusztus végére teszik ezt a tragikus eseményt, és úgy írják le, hogy a magyarok nagyobb tömegben tették át a határon a zsidókat, ahol a német katonai egységek gépfegyverezték le az áldozatokat. A 899. oldalon olvasható: „Csurgón 1941-ben 149 zsidó lakott. A front elôrenyomulása miatt a járás már a tavasz folyamán hadmûveleti területté vált, így onnan már akkor elkezdôdött a zsidók deportálása.” Nyilvánvaló, hogy itt a két mondat között néhány év telik el, hiszen a front és a deportálás nem 1941-ben, hanem 1944 tavaszán történhetett. A 1119. oldalon olvashatjuk: „A Pakucs fôhadnagy által vezetett alakulat katonái a helyiek szerint gróf Wass Albert és apja, gróf Wass Endre parancsára végezték ki a lányokat és két helyi román fiatalembert.” Nem szerencsés megfogalmazás. Grófok nem adhattak parancsot egy fôhadnagynak. A történet ennél bonyolultabb. Ezt jól tudja a szerzô és a szerkesztô is. Különösen nehéz követni azokat a helytörténeteket, amelyeknek leírása megkövetelné a helységek ide-oda történô csatolásának a jelzését, amelyrôl az általános vármegyei bevezetôben olvashatunk. Így a 1177-ik oldalon egy mellékmondatból derül ki, hogy amikor Kárpátalja ruszin autonóm terület lett, a helyi zsidókat „cseh barátsággal” vádolták. Ebbôl tudja meg az olvasó, hogy korábban Csehszlovákiához tartozott a város.

Az elcsatolt területek szócikkeiben említés történik a különbözô, két világháború közötti nemzetállami hatalmak eltérô viszonyulásaira a zsidó kisebbséggel szemben, de általában az erdélyi szerzôknél, és különösen Tibori Szabó Zoltán történeti szócikkeiben történik utalás a két világháború közötti román fennhatóság idején elszenvedett kétszeres kisebbségi sorsra, szenvedésekre, félelmekre és arra a bizakodó reményre, ami a Magyarországhoz történô visszacsatolás után egyik magyarázata lehet annak, hogy az északerdélyi zsidóság miért nem menekült tömegesen a Vészkorszakban. Ugyancsak Tibori tér ki azokra a kínos vádakra, hogy az úgynevezett Zsidó Tanács tagjai és a vezetôk elhallgatták Auschwitzra és a megsemmisítésre vonatkozó ismereteiket, valamint beszámol azokról a menekülési sors-történetekrôl, amelyek egyes zsidó vezetôk életútját jelezték. Ô is kitér – a Braham más könyveiben oly részletesen elemzett – Kasztner Rezsô szerepére, de kiegészíti ezt a háború utáni kolozsvári túlélôk viszonyulásával is. Az enciklopédiában olvasható rövid bemutatással ellentétben, igen alapos könyvet írt errôl a kérdésrôl, az egész Kasztner-féle mentôakcióról, Kasztner tragikus sorsáról Ladislaus Löb: Megvásárolt életek címmel, amely az enciklopédia kiadása után jelent meg magyarul.12 A 1149. oldalon azt olvassuk, hogy az emberek egyrészt azért nem menekültek, mert tájékozatlanok voltak a román határ túloldalán levô állapotokról, másrészt: „Fontos tényezônek számított az is, hogy a vármegyében élô zsidóságot a beavatott, a deportálások igazi célját ismerô magyarországi és erdélyi zsidó vezetôk a gettósítások várható kimenetelérôl nem tájékoztatták.” Viszont a magyarországi vármegyék és a budapesti zsidóság történetében, de különösen a máramarosi és északi zsidóságra vonatkozó leírásokból az is megtudható, hogy igen kevesen hitték el a megsemmisítésrôl szóló híreket, beszámolókat. Azok közül, akik elhitték is, kevesen tudtak olyan összeköttetést, megbízható emberi kapcsolatokat találni, hogy megmeneküljenek. A megmentési kísérleteknek is bonyolultabb a hátterük. Például a bözödújfalusi szombatosok heroikus és tiszteletre méltó keresztény egyházi személy általi kalandos megmentési története során nem említik, hogy ezekre a közösségekre amúgy sem vonatkozott az 1941: XV. t.-c. Annak ugyanis VI. Vegyes és záró rendelkezések rész 15. §.ban olvasható: „Az olyan úgynevezett erdélyi szombatos vagy ivadéka, aki származásánál fogva nemzsidó […] és nem tagja az izraelita hitfele-

• 116 •


2/22/10

8:00 AM

Page 117


kezetnek, […] mind a jelen törvény 9., 10. és 14. §-ának, mind a zsidókra vonatkozó egyéb jogszabályoknak alkalmazása szempontjából a nemzsidókkal esik egy tekintet alá.” Erre kellett volna hivatkoznia a bátor plébános úrnak, nem az említett, Kohn Sámuel rabbi könyvére. Természetesen az anyakönyvi kivonatok és a „hamis keresztlevelek” kiállítása, na meg a személyes, bátor kiállás mindenképpen méltányolandó. Számtalan olyan tragikus sorsról is értesülünk, mint azon galíciai családok története, akik Magyarországra menekültek az ottani üldözések elôl a harmincas években. A magyar hatóságok 1941-ben átdobták ôket a határon, majd Kamenyec-Poldolszkijnál valahogy megmenekültek a tömegmészárlástól, visszaszöktek Magyarországra, végül 1944-ben deportálták és megölték ôket Auschwitzban. Nem könnyû olvasmány. De nélkülözhetetlen. Nyugodtan oda lehet tenni az Újvári Péter szerkesztésében, 1929-ben kiadott (és már akkor egyáltalán nem teljes!) Zsidó lexikon mellé, amelyiknek (csak összehasonlításképpen) három elnöke volt, a szerkesztôvel együtt 18 elnöki tanácstag, 38 közvetlen munkatárs, és 237 szerzô („szerkesztôbizottsági tag”) vett részt a munkában. A két mû jól kiegészíti egymást. A Holokauszt enciklopédiáiban jól és szemléletesen követhetô az a következô korszak, amelyikrôl az elôzô lexikonban szereplô személyiségek, hitközségi és felekezeti vezetôk még nem is álmodtak: a jogvesztés és a teljes megsemmisülés felé vezetô út rövidesen bekövetkezô megpróbáltatásairól. Az enciklopédiákban szereplô dokumentum képei mellett egyúttal zsidó mûemlék-történeti lexikonként is forgathatóak a kötetek. Számos felvételt közölnek az egykori gazdagon díszített zsinagógák igen sajátos építészeti stílusairól. A magyarországi zsidóság vészkorszakáról szóló földrajzi enciklopédia kötetei nélkülözhetetlen alapmûnek számíthatnak mindazok számára, akik meg akarják tudni, mit hozhat a jövôben egy, a hasonlóan „alaposan” kigondolt és végrehajtott fordulat íve. Ott a helye minden iskola könyvtárában, kötelezô segédeszköz lehet a magyar történelemoktatásban, és kellô médianyilvánosság mellett felébreszthetné az emberek valódi erkölcsi ellenállását, hogy megakadályozható lehessen bármilyen embertelen, kirekesztô politikai erônek az újbóli hatalomra jutása az amnéziás demokráciákban.

JEGYZETEK: 1 2 3 4 5

6

7

8

9

10 11

12

• 117 •

Élet és Irodalom, 2006. december 22. 52. http://www.jobbik.hu/rovatok/egyebek/a_jobbik_2006-os_rovid_programja Kihirdetve: 1946. XI. 15. 1997. évi X. törvény „a Párizsi Békeszerzôdésrôl szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. Cikke 2. pontjában foglaltak végrehajtásáról”. Történelmi távlatból figyelemre méltó 1920. július 28-án, Budaváry László nemzetgyûlési képviselô indítványa a „magyarországi zsidókérdés intézményes sürgôs megoldása tárgyában”, amelyben a zsidók gazdasági-, szellemi életbôl való kiszorítására („Zsidó Magyarországon politikai jogot nem gyakorolhat”) tesz javaslatot. Sôt azt indítványozza, hogy akik „a magyar polgárt nemzeti és keresztény érzéséért gúnyolnak […] statáriális úton halállal büntetendôk”. N.N. 100. sz. Indítvány. 339. old. Többek között ebben rendelkeztek arról, hogy kit tartanak zsidónak, valamint számos tiltást: „Nemzsidónak zsidóval házasságot kötni tilos” stb. (9 §) MPGY 1232. 232. sz. 55. o. A Tobis-Klang náci vállalat propaganda „dokumentumfilmet” készített a Nagyváradról történô deportálások idején, amelyik bemutatta a magyar csendôröket munka közben: „ahogy puskatussal verik a nôket, korbáccsal hajszolják a lemaradó gyerekeket, lerángatják a védtelen áldozatok jegygyûrûjét. A mindenütt jelenlevô kakastollas csendôrökre összpontosított, amint terelik a zsidókat a tehervagonokba”. R. L. Braham: A Magyar Holocaust. Gondolat, 1990. 126-127. Az utóbbi idôben, számos írásban megpróbálják a kakastollas testület szerepét „árnyaltan” tisztára mosni. „A testületnek a bûnüldözés terén elért eredményei még napjainkban is rendkívül figyelemreméltónak mondhatók. Rendvédelmi testületként a csendôrség emberöltôkön keresztül megbecsült és elismert, bár tagadhatatlanul félt része volt a vidéki ember életének ”– írja Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendôrség 1881- 1945. Rubicon, 2010/1. 4-5. o. Az utólag visszaható erejû törvény beiktatását figyelhetjük meg a Hóman Bálint m. kir. vallás és közoktatási miniszter által jegyzett „izraelita vallásfelekezet” jogállásának megváltoztatásáról szóló 1942. évi 276. számú törvényjavaslat idején is, amikor az 1941: XV. t.-c. 9 §-a értelmében zsidóknak minôsítettek korlátozása után jutott eszébe a jogalkotónak, hogy az 1938: XV. t.-c., valamint az 1939: IV. t. -c. rendelkezéseinek megfelelô végrehajtására az izraelita vallást is törölni kell a történelmi egyházak sorából, amelyet még az 1895: XLIII. t.-c. I. §. biztosított. „Azoknak a száma, akik ki merték mutatni ellenérzésüket, szánalmasan alacsony volt. Míg a keresztények többsége passzív magatartást vett fel, akadtak, akik kihasználták a zsidók deportálását arra, hogy betörjenek otthonaikba vagy kisajátítsák üzleteiket. Az egyszerû lakosságnak ezt a magatartását ösztönözték a kormánytisztviselôk nyilvános kijelentései, akik biztosították az embereket arról, hogy a zsidóknak fizikailag nem esik bántódásuk.” Randolph L. Braham: A Magyar Holocaust. i. m. 129. o. Karsai László: Életinterjú levélben a 80 éves … In: Múlt és Jövô, 2002/4. Néhány fontosabb munkája: The Destruction of Hungarian Jewry: A Documantary Account. World Federation of Hungarian Jews. New York, 1963.; Genocide and Retribution. Kluwer-Nijhoff, Boston, 1983.; A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I-II. kötet. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997. A magyar holocaust I-II. Gondolat, Budapest, 1988. (rövidített kiadás: 1990.); The Hungarian Jewish Catastrophe: A Selected and Annotated Bibliography. Columbia Univerity Press, New York, 1984., újra: 2001.; The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. Columbia University Press, New York, 1994.; Román nacionalisták és a holocaust. Múlt és Jövô Kiadó, Budapest, 1998.; (szerk) A magyarországi háborús munkaszolgálat. Múlt és Jövô Kiadó, Budapest, 2000. (szerk.) Tanulmányok a Holokausztról. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.; A Magyarországi Holokauszt Földrajzi Enciklopédiája. I–III. Park Könyvkiadó, (h. n. Budapest), (é. n. 2007.).; Az Észak-Erdélyi Holokauszt Földrajzi Enciklopédiája. Park Könyvkiadó – Budapest, Koinónia – Kolozsvár, 2008. Ladislaus Löb: Megvásárolt életek- Kasztner Rezsô vakmerô mentôakciója – Egy túlélô története. Athenaeum, Budapest, (é. n. 2008).

A fordulat íve. Ágoston Vilmos. Randolph L. Braham: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája

Recommend Documents