A fordító minimális erőfeszítése – Vélt vagy valós probléma? ZACHAR VIKTOR egyetemi tanársegéd, ELTE BTK, Fordító- és Tolmácsképző Tanszék
1. Bevezetés Tanulmányomban a fordítás relevanciaelméleti (RE) megközelítéséből kiindulva a fordító és a célközönség (CK), valamint a megértésre és a nyelvi közvetítésre fordított energiamennyiség megkülönböztetését követően a fordító szempontját vizsgálom részletesebben. Mindenekelőtt azt, vélt vagy valós probléma-e a fordítástudományban a fordító minimális erőfeszítése, mit állapítottak meg a kutatók eddig a jelenséggel kapcsolatban, és mit mondhatunk el még erről a kérdésről.
2. A fordítás relevanciaelméleti megközelítése Kiindulási alapom a fordítás RE-i megközelítése, amely Gutt nevéhez fűződik. Terjedelmi okokból eltekintek a Sperber & Wilson-féle RE részletes ismertetésétől, ám utalok arra, hogy Gutt az általuk kidolgozottakat fejlesztette tovább a művében. Sperber & Wilson szerint akkor releváns egy információ, ha bizonyos módon kapcsolatba lép az ember világról alkotott feltételezéseivel. (Wilson & Sperber, 1990: 42) Ennek alapján az RE egyik fontos kifejezése a kognitív környezet, a világról alkotott feltételezések összessége. A sikeres kommunikáció kulcskérdése, miként választják ki a hallgatók a tényleges, beszélő szándéka szerinti felvetéseket valamennyi lehetséges, a kognitív környezetből kiválasztható felvetésből (Gutt, 2000: 27). A másik központi kifejezésnek a kontextuális hatás tekinthető, vagyis a kontextuális feltételezések összessége. Ez a hatás lehet következtetés, megerősítés és törlés – tehát a hallgató arra számít, hogy a megértésre fordított energia módosítja majd valamilyen formában a kontextuális feltételezéseit, amelyekkel belépett a kommunikációs helyzetbe (Gutt, 2000: 28–29). A relevancia tehát kontextusfüggő, központi gondolata pedig, hogy az emberi kommunikáció optimális relevanciára törekszik: arra, hogy a hallgató értelmezési kísérlete megfelelő kontextuális hatást érjen el minimális ráfordítás mellett (Gutt, 2000: 31–32). A játékelméletben ugyanezt a felfogást minimax-elvként alkalmazzák (Vermes, 2005: 66). A Gutt és Vermes által leírtaknak Levỳ személyében volt egy előfutára, aki már 1967ben megállapította: „A fordító a lehetséges megoldások közül azt választja, amely maximális
2 hatékonyságot ígér minimális fordítói ráfordítás mellett. Vagyis ösztönösen az úgynevezett minimax-stratégiát választja.” (idézi Prunč, 2003: 220).1 Gutt szerint a relevancia elve egyformán fontos a beszélő és a hallgató oldalán, de talán fontosabb az előbbi esetben, t. i. a beszélő felelőssége, hogy a hallgatónak elsőként eszébe jutó értelmezés legyen az, amelyet a beszélő is el szeretne érni (Gutt, 2000: 34). Az interlingvális kommunikációs helyzetben a nyelviek mellett a kontextuális háttérrel kapcsolatos különbségekkel is meg kell küzdeniük a feleknek (Gutt, 2000: 238). A „fordításnak oly módon kell hasonlítania az eredetire, hogy egyrészt megfelelő kontextuális hatásokat biztosít, másrészt pedig úgy kell megformálni, hogy a szándékolt interpretáció elérése ne igényeljen a közönségtől indokolatlanul nagy feldolgozási erőfeszítést” (Vermes, 2004: 7). Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a fordítás során a megnyilatkozás (a célnyelvi /CNY/ szöveg) a beszélő (fordító) gondolatának értelmezése, és ez olyan személyhez kötött, aki más nyelven fejezte ki az adott gondolatot (az eredeti szerző). Ezért a hallgató valójában a fordító értelmezésével találkozik, akár tudatában van ennek, akár nincs (Gutt, 2000: 215).
3. Szükséges differenciálások 3.1 Fordító és célközönség A fentiekből kiindulva célszerűnek tartom megkülönböztetni a fordító és a CK szempontját. A kettőt
nem
kezelhetjük
egységesen:
mindkét
fél
eltérő
kognitív
környezettel
(háttérismeretekkel) rendelkezik, mindkét esetben különböző mértékű erőfeszítéssel van dolgunk. Adott esetben felvetődhet egy harmadik, a forrásnyelvi (FNY) szöveg szerzőjének szempontja is. Őt azonban kizárom a további vizsgálódásból. Ő is rendelkezik ugyan egy bizonyos kognitív kontextussal, tesz erőfeszítéseket a kommunikációs helyzetben, de ő az úgynevezett elsődleges közönséget veszi figyelembe. Alaphelyzetben abból indulunk ki: a FNY-i szöveg szerzője nem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy másodlagos közönség számára (is) hoz létre üzenetet – ezt meghagyja a nyelvi közvetítőnek. A fordító tevékenysége kapcsán további differenciálásra van szükség. Míg a CK esetében csakis az appercepció van jelen2, addig a nyelvi közvetítő szempontjából érdemes 1
A szakirodalmi idézeteket a tanulmány szerzője fordította magyarra. A fogalmon a puszta észlelésen (percepción) túlmutató megértést és az ehhez szükséges energiaráfordítást értjük.
2
3 megkülönböztetni a megértéshez (appercepció) és lefordításhoz (produkció) szükséges erőfeszítést. A kettő között nagy különbségek lehetnek: az, hogy a fordító megért egy bizonyos kifejezést vagy közlést, nem jelenti azt, hogy le is tudja azt (megfelelően) fordítani. Sőt azt sem feltételezhetjük, hogy a két művelethez azonos mértékű erőfeszítésre van szüksége.
3.2 A célközönség szempontja Elsőként a CK szempontját említem, hiszen a CNY-i olvasó megértési erőfeszítése véleményem szerint a fordító erőfeszítésének függvénye. A fordító határozza meg, milyen erőfeszítésre képes, illetve hajlandó az olvasó, és végső soron meg fogja-e érni az olvasónak a ráfordított energia. Ha a fordító a munkáját megelőzően felmérte a CK-t, vagyis a megbízó információi alapján és a rendelkezésére álló szöveg elemzésének segítségével3 meghatározta a várható hallgatók, illetve olvasók körét, akkor utóbbiaknak nagy valószínűséggel nem okoz majd gondot a szöveg megértése.4 A CK természetesen nehezen tekinthető homogén csoportnak. A szakirodalomhoz hasonlóan az egyszerűség kedvéért abból kell azonban kiindulnunk, hogy a CK-hoz tartozó személyek zömében hasonló ismeretanyaggal rendelkeznek a világról, a témáról, illetve kultúráról. Mindenkinek más a kognitív környezete, így a kommunikált üzeneteket mindig kicsit másképpen értelmezzük, de az azonos kultúrához, azonos társadalmi csoporthoz tartozók kognitív környezete közel áll egymáshoz. Így az üzenetek értelmezése során kapott mentális reprezentáció elég hasonló lesz ahhoz, hogy az emberek többnyire megértsék egymást. (Sperber & Wilson, 1995: 40–41) Ide tartozik az elmélet értelmében az is, hogy a kapott információ arányban áll-e a ráfordított energiával, ám ez esetben megint a FNY-i szöveg szerzője lép be a képbe. A fordító ebben a szituációban csak az információ közvetítőjeként van jelen, így ezt a szempontot is kizárhatjuk a vizsgálatból.
3.3 A fordító szempontja A fordító aspektusa tehát amiatt tekinthető kulcsfontosságúnak, mert ő is a felvázolt szituáció egyik szereplője, és az ő munkájától függ, a CK-nak mekkora energiát kell fordítania az adott
3 4
A fordítói elemző olvasásról bővebben ld. Dudits, 2005. Az ezt elősegítő fordítói magatartásról általában ld. Nord, 1997.
4 kifejezés, szövegrész, vagy a teljes szöveg megértésére, és hogy megéri-e ez a ráfordítás a CK számára. Az appercepció esetében a fordító kognitív környezetétől függ, mely kifejezés vagy szövegrész fordítása okoz neki nagyobb erőfeszítést. A produkció során keletkező energiaráfordítást pedig többek között az fogja meghatározni, kinek, milyen céllal fordítja az adott szöveget. Abban természetesen nagy különbségek lehetnek, mekkora erőfeszítést tesz a fordító a FNY-i szöveg visszaadása érdekében. A legegyszerűbbnek az tűnik – amennyiben ez nyelvtanilag lehetséges –, ha szó szerinti fordítást készít, nem gondolkozik el azon, miként lehetne visszaadni másként az adott kifejezést. Jó példa erre a jelenségre egy 2011 januárjában és februárjában szakfordítókkal és fordítóhallgatókkal végzett kísérletem. Ebben német-magyar nyelvpárban azt vizsgáltam, mennyiben adaptálhatók az RE főbb megállapításai a neologizmusok fordítására. Az egyik lefordítandó, kontextusba ágyazott kifejezés a Wutbürger kultúraspecifikus neologizmus5 volt. A kifejezés arra utal, hogy az emberek megelégelik a politikai döntéseket, és emiatt az utcára vonulnak. A szó szerinti fordítás, a ’dühpolgár” megoldás mellett két hallgató döntött, egy további választotta a ’düh polgárai’ fordítást. A profik ezzel szemben egy kivétellel a ’dühös’ melléknevet használták. (Ezt a megoldást a diákok közül csak ketten választották.) A profik közül tehát senki sem kísérelt meg új magyar kifejezést alkotni, hiszen ez azt is jelentette volna, hogy ragaszkodniuk kell a szó szerinti fordításhoz. Ehelyett a magyarban bevett jelzős szerkezethez folyamodtak.
4. A fordító minimális erőfeszítése Ezt az imént említett szó szerinti fordítást Heltai megfogalmazásával akár „minimális fordítás”-nak is nevezhetjük: gyakorlati tényezők figyelembevételével olyan minimális szintű fordítás, amely még éppen elfogadható, használható. (Heltai, 1999: 24) Gyakorlatilag szó szerinti fordításról van szó, „amely csak akkor szakad el az eredetitől, ha a szó szerinti megfeleltetés nem lehetséges” (Heltai, 1999: 25). Tanulmányom második felében azt mutatom be, milyen formában foglalkoztak más fordításkutatók a kérdéssel, amelyre a továbbiakban a fordító minimális erőfeszítéseként
5
A kultúraspecifikus kifejezésekről és azok kategorizálásáról ld. pl. Valló, 2000; Vermes, 2004 és Heltai, 2007.
5 hivatkozom. Úgy gondolom, ez a kifejezés megfelelően ötvözi a tanulmány elején ismertetett RE-i megközelítést és a fordító eljárásmódját. A már idézett Levỳ egyértelműen szól erről, maximális hatékonyságról és minimális fordítói ráfordításról beszél, mintegy előrevetítve a Gutt-féle RE-t. Levỳ szerint a fordító ösztönösen választja a minimax-stratégiát. (idézi Prunč, 2003: 220). A fenti megállapításokon kívül, ha nem is explicit módon, de több fordításkutatónál találkozhatunk olyan felvetésekkel, amelyek kapcsolatba hozhatók a jelenséggel. Az egyik ilyet Holz-Mänttäri fogalmazza meg transzlatorikus cselekvés nevű elméletében: a fordító sohasem
saját
kommunikációs
igénye,
szükséglete
alapján
kommunikál;
mások
kommunikációs igényét elégíti ki (Holz-Mänttäri, 1994: 355–356). Vagyis akkor is le kell fordítania az elvállalt anyagot, ha nincs azzal kapcsolatban kommunikációs igénye. Ez a gondolat így látszólag kevés mozgásteret enged a nyelvi közvetítőnek és kizárja a minimális erőfeszítés jelenségét, de csak látszólag: mivel a fordító idegen igényre alkot szöveget (megrendelést teljesít), ideális esetben a CK-t és annak érdekeit tartja szem előtt, testre szabja a fordítást. A rendelkezésére álló szöveg alapján igyekszik feltérképezni a Nord által a Lasswell-formula alapján megfogalmazott szövegen kívüli tényezők csoportját („Wkérdések”): ki, mi célból, kinek, milyen csatornán, hol, mikor, miért és milyen funkcióval kommunikál (Nord, 2002: 49), majd ennek megfelelően alakítja a CNY-i szöveget. Ez a testre szabás viszont már magában hordozza a minimális erőfeszítés lehetőségét, hiszen végeredményben mégiscsak a fordító dönti el, mekkora kapacitás-ráfordításra van szükség a cél eléréséhez. A minimális erőfeszítés jelensége véleményem szerint mind az egyes kifejezések, mind pedig az egész szöveg szintjén megjelenhet. E tudatos fordítói döntés során akadnak azonban olyan külső tényezők is, amelyek jelentősen befolyásolhatják azt. Ilyen mindenekelőtt a fordításra rendelkezésre álló idő, illetve annak hiánya (time pressure), amely kihat a fordító stratégiájára és a produktumra. A jelenséget például Bayer-Hohenwarter a meghatározó szituációs tényezőnek nevezi a fordítói munka során (Bayer-Hohenwarter, 2009: 193). Heltai pedig úgy fogalmaz, hogy a hatékonyabb munka érdekében a fordítóknál a rutinszerű nyelvhasználat kerül előtérbe a kreativitással szemben. (Heltai, 2002) Az időhiánnyal kapcsolatban Bayer-Hohenwarter egyébként más helyen közvetlenül is kitér a motiváció kérdésére: a pozitív motiváció potenciálisan csökkentheti az időhiány érzését, és fordítva: a kismértékű időhiány növelheti a fordító motivációját. (BayerHohenwarter, 2008: 110)
6 E tényező kapcsán mindenképpen különbséget kell tennünk mű- és szakfordítás között. Az időhiány mindenekelőtt a szakfordítás során tűnik mérvadónak. Ebben az esetben egyre gyakrabban néhány órán – extrém esetben mindössze egyetlen órán – belül van szükség egy-egy szöveg fordítására.6 Ilyen helyzetben igencsak korlátozottak a fordító lehetőségei. Ilyenkor nem igaz az, amit Szabari egyébként helyesen állapít meg a fordítási szituációval kapcsolatban, a tolmácsolási helyzet ellentéteként: hogy a fordítónak annyi lehetősége van megtalálni a helyes, illetve a legjobb megoldást, amennyit össze tud gyűjteni magának. Egész egyszerűen nincs ideje többször elolvasni a CNY-i szöveget, folyamatosan javítani, átírni és ellenőrizni azt; nem használhat tetszőleges számú szótárt, lexikont (Szabari, 2002: 77). Sokkal inkább az a jellemző az ilyen egyre gyakrabban előforduló esetekben, hogy nagyon rövid időn belül kell megértenie a szóban forgó kifejezést vagy szöveget – adott esetben segédeszközök segítéségével. Mérlegelnie kell a korábban már felvázolt tényezőket, és ezt követően kell döntenie a fordításról. Az időhiány miatt sokszor éppen a szövegen kívüli tényezők részletes feltérképezésére nincs lehetőség – itt ütközik ki a fordító egész szövegre kiható minimális erőfeszítése, ami tehát e külső tényezőre vezethető vissza. Képtelenség ilyen helyzetben részletesen utánajárni, ki, mikor készítette a szöveget, kinek szól, hol jelenik meg stb. A fordító örül, ha határidőre el tudja készíteni a fordítást! A transzláció minden esetben választás eredménye. A fordítónak választania kell a fejében vagy meglévő segédanyagokban rendelkezésére álló kifejezések közül. Az összes lehetőség sosem térképezhető fel, hiszen véges az elérhető szótárak, lexikonok, bevonható szakemberek köre – és az időkeret is. A segédeszközök köre azonban mindenképpen bővíthető. Mivel a profi fordítónak alaphelyzetben feltételezhetően nagyobb szak- és jobb nyelvtudása van, talán még több segédanyag is áll rendelkezésére minimális ráfordítással, ezért elképzelhető, hogy nem keresi – vagy legalábbis nem keresi tovább – a megfelelő kifejezést, ha az nem jut eszébe. Megelégszik a rögtön eszébe jutó, illetve fellelhető kifejezésekkel, kevesebb energiát fordít a visszaadásra. Hogy visszautaljak a korábban már említett neologizmusokra, illetve azok fordítására7: a nyelvi közvetítő például ilyen esetekben 6
Jó példa volt erre az EU Tanácsának soros elnökségével kapcsolatos fordítási feladatok ellátása Magyarországon 2011. első félévében, amelyet az OFFI Zrt. nyert el. Mind a fordítók, mind pedig a lektorok egy órát kaptak a három- és ötezer leütés közötti magyar szövegek angolra, németre vagy franciára történő fordítására, illetve egy órát a CNY-i szöveg ezt követő lektorálására. 7 A témával kapcsolatban bővebben ld. Zachar, 2011.
7 valószínűleg inkább támaszkodik előregyártott panelekre, és adott esetben az új kifejezések kreatív alkotása helyett is ilyeneket használ. (Heltai, 2002) A nyelvi közvetítésre fordított energiával kapcsolatban érdemes még két neves fordítástudománnyal foglalkozó kutató, Csernov és Wilss gondolataira utalni. Míg előbbi a szinkrontolmácsolási helyzet kapcsán azt állapítja meg, hogy vizsgálataink során figyelembe kell vennünk a tolmács motivációját is (Csernov, 2004: 9), addig utóbbi szerint általában adottnak vesszük, nem vizsgáljuk tovább a fordítói motivációt (Wilss, 1994: 147). Wilss ugyan nem mondja ki explicit módon, de mi más lehetne a hiányzó motiváció, mint az, hogy a fordító megelégszik a minimális erőfeszítéssel? A hiányzó motiváció hatására pedig Wilss szerint megváltozhat a fordító stratégiája, sőt számos lehetséges döntési helyzet, folyamat nem is jön létre! Gondoljunk csak bele: ha elfogadunk egy elsőként eszünkbe jutó kifejezést, és nem firtatjuk tovább, jó-e az az adott helyzetben, akkor fel sem merül a döntés kényszere vagy lehetősége. Ezzel összefüggésben még röviden utalnék arra, amit Heltai mond a végleges szöveg minőségével kapcsolatban: ha van, aki lektorálja az elkészült fordítást, „akkor a fordító jobban odafigyel, hiszen a lektor észreveszi azokat a hibákat is, amelyeket a felhasználó nem venne észre” (Heltai, 1999: 29). Ebben az esetben is – akárcsak az időhiánynál – külső tényezőről beszélhetünk. A Heltai által 1999-ben megállapítottakat ma annyiban kell azonban revideálnunk, hogy az időközben zömében fordítóirodák által uralt piacon a fordító legtöbbször nem is tudja, lektorálják-e a CNY-i szövegét vagy sem. Sarkítva fogalmazva: nem tudja, elegendő-e a minimális erőfeszítés, vagy ennél többre van szükség!
5. Összefoglalás Összegzésképpen – visszautalva tanulmányom címére – úgy vélem, valós problémával állunk szemben, amikor a fordító minimális erőfeszítését vagy motivációhiányát vizsgáljuk. Megállapításom szerint ez a jelenség mind az egyes szavak, mind pedig az egész szöveg szintjén előfordulhat a gyakorlatban, és lehet tudatos döntés vagy külső tényezők eredménye (időhiány, lektorálás ténye). Be kell látni azonban: a jelenség vizsgálata mindenképpen nehézségek elé állítja a fordításkutatót, aki legmegbízhatóbban talán a saját fordítói tapasztalataira, megfigyeléseire támaszkodhat ennek során. A fentiek alapján Csernov és Wilss korábban idézett megállapítását követve a fordítási szituáció vizsgálata során sok esetben azt is meg kellene néznünk, mennyire lelkesen, motiváltan fordít az adott nyelvi közvetítő, és ez milyen hatással van a végleges produktumra.
8
Felhasznált irodalom Bayer-Hohenwarter, G. (2008): Alles nur eine Frage der Zeit? – Methodologische Überlegungen zu Zeit(druck) und Translation. The Journal of Specialised Translation, Issue 09; 108–131. Bayer-Hohenwarter, G. (2009): Methodological Reflections on the Experimental Design of Time-pressure Studies. Across Languages and Cultures, 10/2; 193–206. Csernov, G. V. (2004): Inference and Anticipation in Simultaneous Interpreting: A probability-prediction
model.
Amsterdam/Philadelphia:
John
Benjamins
Publishing
Company. Dudits A. (2005): Korlátozott betűhiba-észlelési képesség és a fordítói korrektúraolvasás szerepe a fordításban. Fordítástudomány, VII./2.; 67–79. Gutt, E. A. (2000): Translation and Relevance. Cognition and Context. Manchester & Boston: St. Jerome Publishing. Heltai P. (1999): Minimális fordítás. Fordítástudomány, I./2.; 22–32. Heltai P. (2002): Rutin és kreativitás a szakfordításban. Alkalmazott Nyelvtudomány II/1; 19– 40. Heltai P. (2007): Ekvivalencia és kulturálisan kötött kifejezések a fordításban. In: Heltai P. (ed.) Nyelvi modernizáció. Szaknyelv, fordítás, terminológia. A XVI. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásai. Gödöllő, 2006. április 10–12. 3/2. kötet. Pécs–Gödöllő: MANYE–Szent István Egyetem. 643–653. Holz-Mänttäri,
J.
(1994):
Translatorisches
Handeln.
In:
Snell-Hornby,
M.
(ed.)
Übersetzungswissenschaft – Eine Neuorientierung. Tübingen/Basel: Francke Verlag. 348– 374. Nord, Ch. (1997): Translating as a Purposeful Activity. Functionalist Approaches Explained. Manchester: St. Jerome Publishing. Nord, Ch. (2002): Fertigkeit Übersetzen. Ein Selbstlernkurs zum Übersetzenlernen und Übersetzenlehren. San Vicente (Alicante): Editorial Club Universitario. Prunč, E. (2003): Einführung in die Translationswissenschaft. Bd. 1: Orientierungsrahmen. Graz: Institut für Translationswissenschaft. Sperber, D. & Wilson, D. (1995): Relevance. Communication & Cognition. Oxford: Blackwell.
9 Szabari K. (2002): Tolmácsolás. Bevezetés a tolmácsolás elméletébe és gyakorlatába. Budapest: Scholastica. Valló Zs. (2000): A fordítás pragmatikai dimenziói és a kulturális reáliák. Fordítástudomány, II./1.; 34–49. Vermes A. (2004): A relevancia-elmélet alkalmazása a kultúra-specifikus kifejezések fordításának vizsgálatában. Fordítástudomány, VI./2.; 5–17. Vermes A. (2005): Proper Names in Translation: A Relevance-theoretic Analysis. Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Kiadója. Wilson, D. & Sperber, D. (1990): Outline of Relevance Theory. Hermes, No. 5; 35–56. Wilss, W. (1994): A Framework for Decision-Making in Translation. Target, 6/2; 131–150. Zachar V. (2011): Politikai neologizmusok a német és a magyar nyelvben és az ezekkel kapcsolatos fordítási problémák. In: Bárdosi V. (ed.) Tegnapi filológiánk mai szemmel. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 175–183.
