A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Abigail Gibbs

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Abigail Gibbs The Dark Heroine: Dinner With a Vampire HarperVoyager An imprint of HarpcrCollinsPublishcrs London,2012

Fordította: Gázsity Mila Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2012 by Abigail Gibbs Through arrangement with the Mendel Media Group LLC of New York Hungarian translation © Gázsity Mila, 2013 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2013 Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó wwvv.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-660-7

A wattpad.comnak. A csapatnak, mert teret adott ahhoz, hogy bármit megoszthassunk egymással. Minden egyes tagnak, aki a szöveget elolvasta, szavazott, nyaggatott és kritizált. Ezt a történetet ti alakítottátok. Joanne-nek, Terrannek és Sorayának is. Átnyúltatok egy egész világon egy gyerek felé, és megadtátok neki azt a bátorítást, amire szüksége volt. Ti vagytok azok, akik ott állnak ennek az útnak a legelején.

Beteg virág vagyok: láthatatlan féreg éji vihar szárnyán egy szirmomra tévedt; ágyat vetett bennem, szép kármin ölemben, s most sötét szerelme titkon megöl engem. William Blake: A beteg rózsa (Képes Géza fordítása)

1. VIOLET A Trafalgar tér éjjel egykor valószínűleg nem a legalkalmasabb hely az ácsorgásra. Amennyiben viszont egyedül vagyunk, úgy nincs az éjszakának olyan szakasza, amelyben jó helynek számítana. A Nelson-emlékoszlop hatalmas árnyékot vetett a Trafalgar térre - libabőrös lettem, ahogy megcsapott az épületek között utat találó, hűvös, július éji szellő. Újra megborzongtam, és szorosabban összehúztam magamon a kabátot. Kezdtem komolyan megbánni, hogy egy alig valamit takaró fekete ruhát vettem fel de ha egyszer ezt a darabot választottam ki magamnak estére. Hogy micsoda áldozatot nem vállal az ember egy kis szórakozásért. Ijedtemben majdnem ugrottam egyet, amikor egy galamb surrogva leereszkedett a lábam mellé. A néptelen utcákat fürkésztem, hátha feltűnnek a barátaim. Na, ennyit arról, hogy „csak bekapunk egy falatot”. A szusibár gyalog kétpercnyire sem volt - ők meg már vagy húsz perce leléptek. Szememet forgattam a gondolatra, hogy mostanra valószínűleg ott kotorászik valami pasi a barátnőim bugyijában. Remek. Miért is törődnének szegény kis Violet Lee-vel? Elindultam a padok irányába, melyek fölé komor ernyőként borult a fák ritkás lombkoronája. Felsóhajtottam, alaposan megdörzsölgettem mindkét térdemet, hogy élénkítsem a vérkeringésemet, és keservesen megbántam azt a döntésemet, hogy bevárom a barátaimat. Egy utolsó pillantást vetettem az üres térre, majd előkaptam a telefonomat, és megnyomtam a gyorstárcsázó gombot. Hallgattam, hogy kicsöng, aztán bekapcsolt a hangposta - Hahó, itt Ruby. Most nem tudom felvenni, úgyhogy hagyj üzenetet a sípszó után. Csóközön! Mihelyt felhangzott a sípszó, dühösen felhorkantam: - Ruby, hol a pokolban vagy? Mert ha azzal a pasival, akkor komolyan mondom, kinyírlak! Idekint rohadt hideg van! Hívj vissza, mihelyt megkapod az üzenetet. Befejeztem a hívást, visszacsúsztattam a telefont kabátom belső zsebébe, pontosan tudva, hogy valószínűleg teljesen hiábavaló minden erőfeszítésem, hiszen jó esély van arra, hogy Ruby napokig le sem hallgatja az üzeneteit. Öszszedörzsöltem a kezeimet, és felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, hátha így nem fázom majd annyira. Azon tanakodtam magamban, hogy ne fogjak-e egyszerűen egy taxit. De ha Ruby egy idő után mégiscsak felbukkan, akkor nekem annyi. Beletörődtem hát a hosszú várakozásba, fejemet a térdemre hajtottam, és némán meredtem a narancsszínű ködbe, ami leereszkedett London belvárosára.

A tér túloldalán néhány későig kimaradó, korhely alak fordult be botladozva az egyik mellékutcába, aztán kapatos röhögésük is beleveszett a sötétségbe. „Látogasson el a National Gallerybe” - hirdette a felirat egy piros emeletes busz oldalán, amely pár perc múlva bukkant elő az ilyeténképpen reklámozott intézmény mögül. Körbegurult az úton a tér körül, majd eltűnt a belvárosra jellemző viktoriánus épületek labirintusában. Miközben távolodott, mintha vele együtt halkult volna a londoni forgalom idáig elhallatszó zaja is. Eltűnődtem azon, hogy vajon az este megismert két fiú közül melyiknek lett szerencséje Rubyval. Belém hasított az önsajnálat, s azt kívántam, bár én is olyan gondtalan és... szóval olyan szabados erkölcsű lehetnék, mint a barátnőm. Csakhogy nekem ez nem ment. Joel után egyértelműen fel sem merülhetett. Újra eltelt néhány perc, és kezdtem aggódni. Már jó ideje nem láttam senkit, aki részegen átbukdácsolt volna a téren, és a hideg éjszakai levegőben fedetlen végtagjaimon folyamatosan futkosott a libabőr. Körülnéztem, hátha meglátok egy taxit, de az utcák kihaltak voltak, s a téren sem mozdult semmi, leszámítva a fénysugarak játékát a központi oszlop két oldalán álló szökőkutak medencéjében. Újra elővettem a mobilomat - úgy döntöttem, felhívom apámat, és megkérem, jöjjön értem, de ekkor a szemem sarkából valami mozgást érzékeltem. Kis híján elejtettem a telefont, felkaptam a fejem, s a szívem mintha a torkomban dobogott volna miközben végighordoztam tekintetemet a téren az élet valamely jelét keresve. Semmi. Megcsóváltam a fejem, s iménti pánikom kezdett alábbhagyni. Valószínűleg csak egy galamb volt, nyugtatgattam magam. A hidegtől elgémberedett ujjakkal elkezdtem beütni az otthoni számunkat, de azért szinte másodpercenként felnéztem, és megpróbáltam szabályosabban lélegezni. És mégis... valami megmozdult. A hatalmas szökőkutak egyikén mintha valami árnyék suhant volna át, de ahhoz túlságosan gyorsan, hogy kivehessem az alakját. A tér továbbra is néptelen volt, leszámítva pár riadt galambot, amelyek épp szárnyra kaptak. Megráztam a fejem, és a telefont a fülemhez szorítottam. Recsegést hallottam, aztán mintha kicsengett volna, de eléggé erőtlenül, és pár másodpercenként megszakadt a hang. Türelmetlenül toppantottam. - Gyerünk már! - motyogtam a kijelzőre meredve. Van térerő. Miközben a készülék automatikusan újra meg újra tárcsázta a számot, tekintetem a teret fürkészte, s megállapodott Nelson közel ötven méter magas emlékoszlopán. A tetején álló szoborra irányított reflektorok pislákolni kezdtek, mint gyertyaláng a szélben, de aztán újra megállapodtak, és éppoly erős, ragyogó fénnyel világítottak, mint korábban. Megborzongtam, de most nem a hideg miatt. Magamban fohászkodtam, hogy vegye már fel valaki a telefont, de a hang többször is megszakadt, majd egy erőtlen csilingelés után teljesen elnémult. Tágra meredt szemmel bámultam

a mobilra, aztán viszont az ösztöneim vették át az irányítást, és szervezetemben szétáradt az adrenalin. Úgy bújtam ki egyik magas sarkú cipőmből, hogy tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az emlékoszlopról, s hitetlenkedve tapasztaltam, hogy az árny, amit valamivel korábban átsuhanni láttam a szobron, most éppoly gyorsan eltűnt, mint ahogy felbukkant. Az utolsó pánttal ügyetlenkedve lerántottam a lábamról a másik cipőt is, majd mindkettőt a markomba kaptam. Elindultam, de pár lépés után megtorpantam, mert szó szerint a földbe gyökerezett a lábam. A lépcsőkön egy csapatnyi barna kabátba öltözött férfi igyekezett lefelé, kezükben kihegyezett, hosszú botokkal. Mogorva, viharvert arcuk sötét volt, sebhelyes, szemöldöküket összevonták, így egyenes, rendíthetetlen vonalat alkotott homlokukon. Súlyos lépteik zaja visszhangot vert, s mire közelebb értek, már egyenetlen tempójú menetelésnek hallottam. Döbbenten hátráltam vissza az árnyékba, hogy néma csendben megbújjak a pad mögött. Lélegzetet venni is alig mertem, igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, de közben óvatosan a tér széle felé settenkedtem. A csapat élén haladó férfi kurta parancsszavára az emberei szétoszlottak, és felálltak a tér teljes szélességében, elfoglalva a két szökőkút közti területet. Legalább harmincan lehettek. Egyszerre torpantak meg az emlékoszlop előtt, aztán már csak a kabátjuk szárnya lebbent meg, amikor a szél belekapott a szövetbe. Még a fák sem susogtak. A férfiak egyenesen maguk elé meredtek, csak néztek és vártak, koncentrációjuk egy pillanatra sem tört meg. Az oszlop tetejére pillantottam, de a szobor fényárban úszott, mint mindig, s árnyékot csak a férfiak alakja vetett, meg azok a fák, amelyek alatt meghúztam magam. Néhány levél lassan, libegve pilinckázott lefelé, és megült mellettem a padon. De aztán.. A téren váratlanul mozgás támadt, és a fák mögül, szinte a semmiből előugrott valami - magasan a fejem felett süvített el, s tőlem háromméternyire landolt a kemény kövön, mégpedig olyan simán, hogy egy pillanatra sem ingott meg. Pislogtam, nem akartam hinni a szememnek, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán embert láttam, de mire jobban megnézhettem volna magamnak, már el is tűnt. A barna kabátos csapat éppúgy meghökkent, mint én, s a sorfal néhány lépést hátrált. Azok, akik a legszélén álltak, elkezdtek beljebb húzódni, s a rend csak akkor állt helyre, amikor a férfi, akit a vezetőjüknek néztem, felemelte a kezét, és kabátja alól ezüstös botot vett elő, melynek egyik vége fenyegetően éles hegyben végződött. Egyet suhintott, mire a botja megnyúlt, kétszer olyan hosszú lett, mint eredetileg volt. Párszor megpörgette a fegyverét, mintha gyönyörködtetné, ahogy a fény meg-megcsillan rajta. Ajka elégedett mosolyra görbült, de aztán újra mozdulatlanná merevedett, folytatta a várakozást.

Egészen fiatalnak néztem - legfeljebb húszéves lehetett. Magas volt, vékony, és ellentétben a többiekkel, az ő arcát nem csúfították el sebhelyek. Rövidre nyírt haját szinte fehérre szőkítették, s ez éles kontrasztot alkotott bőrkabátjával és napbarnította bőrével. Amikor tekintete rátalált az alakra, aki tőlem nem messze ért földet, mosolya még szélesebbé vált. Felnyögtem, és már attól tartottam, hogy észrevesz, de a figyelmét valami más ragadta meg: a szökőkutak mellől egy újabb férfi lépett elő. Nem, nem is férfi volt, inkább csak fiú, nem lehetett sokkal idősebb nálam. Szeme karikás, halottsápadt, már-már áttetsző bőre ráfeszült kiálló járomcsontjára. Ő is magas volt, és szűk inge alatt jól látszott megfeszülő izmai játéka. Karján a bőr fehér, de itt-ott vörös sávokat vettem észre rajta, mintha csúnyán megfogta volna a nap. Szája maszatos, s a foltok élénk, vérvörös színűek voltak, csakúgy mint tüskésre vágott, borzas haja. Pislantottam egyet, és már el is tűnt. Miközben végignéztem a téren, újabb és újabb alakok jelentek meg: mindnek hasonlóan sápadt bőre és beesett arca volt. Körbevették a középen álló csoportot, arcukon fölényes, viszolygó mosoly játszott. Szinte a semmiből léptek elő, s emberfeletti fürgeséggel sikerült átcikázniuk a tér egyik oldaláról a másikra - egy pillanat leforgása alatt tűntek el, majd bukkantak elő újra. Megdörzsöltem a szemem, mert biztos voltam abban, hogy csak a fáradtság miatt nem látok jól. Ilyen gyorsan egyszerűen senki nem mozoghat. A lángvörös hajú fiú újra ott termett, olyan lazán támaszkodott a szökőkútnak, mintha csak egy bárpult mellett álldogált volna. Mellette vörhenyesszőke fiatalember - benne véltem felismerni azt az alakot, aki a hátam mögül szökkent elő. Összesen öten voltak, és olyan könnyedén terelték a barna kabátosok csoportját a tér közepe felé, mintha állatok lettek volna. A napégette férfiak sora felbomlott, arcuk eltorzult a rettegéstől és gyűlölettől, s botladozva, leeresztett karóval hátráltak. Csak vezetőjük őrizte meg a nyugalmát, s ajka egyre megvetőbb mosolyra görbült, ahogy felszegett állal magához szorította a botját. Ekkor az oszlop tetejétől váratlanul ellökte magát egy alak, s a jó ötvenméteres magasságból egyre gyorsulva zuhant a föld felé - egyértelmű volt, hogy szörnyet fog halni. De aztán elképedve láttam, ahogy macskaügyességgel, öszszekuporodva ér földet a tér kövezetén, pontosan a csoport vezetője előtt. A térre csend borult, s most először történt, hogy a barna kabátos férfi megmoccant. - Kaspar Varn, micsoda öröm, hogy újra találkozunk - szólalt meg. Volt valami akcentusa, amit nem tudtam betájolni. A Kasparnak szólított alak felegyenesedett, arca kifejezéstelen volt, nem árult el semmit. Olyan magas lehetett, mint a barna kabátosok vezetője, de egyenes tartása és jó felépítésű, izmos alkata miatt a másik férfi valahogy kisebbnek tűnt.

- Részemről a megtiszteltetés, Claude - válaszolt hűvös hangon, s tekintete jobbról balra végigpásztázta maga körül a teret. Kurtán odabiccentett a vörhenyesszőke fiúnak, s eközben sikerült lopva szemügyre vennem. Akárcsak a többieknek, neki is sápadt, enyhén sárgás bőre volt, amin nem mutatkozott semmi szín, semmi pír. A szél összekócolta sötét, szinte fekete haját, amiben itt-ott fakóbb, barnás tincseket is láttam, fürtjei a homlokába hullottak. Talán annyi különbség lehetett közte és a többiek között, hogy vonásai nyúzottabbnak tűntek, és beesett arcán az árnyékok azt a benyomást keltették, mintha napok óta nem aludt volna. Talán mert nem is alszik, mormolta egy hang a fejemben. Épp ez járt a fejemben, amikor elnézett a vöröses hajú fiú mellett, s enyhén összeráncolta homlokát. Visszafojtottam a lélegzetemet, amikor rájöttem, hogy egyenesen rám mered. De ha meglátott is, úgy dönthetett, hogy nem foglalkozik velem, mert viszszafordult a barna kabátosok vezetője felé. Homloka újra kisimult, arca pedig semmiféle érzelemről nem tanúskodott. - Mit akar, Claude? Nincs annyi időm, hogy magára meg a Pierre- klánra vesztegessem - szólalt meg a sötét hajú fiatalember. Claude csak egyre szélesebben vigyorgott, és egyik ujját végighúzta a karója hegyén. - De azért csak eljött. Kaspar fölényesen legyintett. - Nem volt nagy kitérő, és egyébként is, éppen vadásztunk. Megborzongtam. Mire lehet vadászni egy városban? Claude baljósan felnevetett. - Ahogy mi is. Villámgyors mozdulattal a fiatalember mellének szegezte a karót, és előredöfött vele. Csakhogy a fegyver hegye nem ért célba, mert Kaspar elkapta és félrelökte. A mozdulat mintha semmiféle megerőltetést nem jelentett volna számára - arcizma sem rándult, a barna kabátos férfi mégis úgy tántorodott hátra, mintha autó ütötte volna el. A karó nagyot koppant a kövön, fémes csengése még hosszan visszhangzott a csendben. Claude megingott, elbotlott, majd visszanyerte egyensúlyát, és felegyenesedett. Szűk résű szeme a karó felé villant, majd vissza, az előtte álló fiatalemberre. Száját vigyorra húzta. - Mondja csak, Kaspar, hogy van az anyja? Szemmel szinte követni sem lehetett, olyan sebességgel csapott le a sápadt fiatalember keze, és torkon ragadta Claude-ot. Rémülten figyeltem, ahogy szeme kidülled, lábai elemelkednek a földről, és arcából kifut a vér. Artikulálatlan, köhögő hangokat adott ki magából, lába a levegőben rángatózott, kezével odakapott Kaspar csuklójához, és igyekezett lazítani a szorításán, de aztán feladta, s a feje lassan, gyötrelmes lassúsággal kezdett ellilulni. A sápadt fiatalember ekkor minden figyelmeztetés nélkül elengedte. Claude levegő után kapkodva a földre zuhant, a nyakát dörzsölgette. Megkönnyebbül-

ten felsóhajtottam, ám a földön fekvő férfi egyértelműen nem osztotta érzéseimet. Érthetetlen nyöszörgése könyörgésbe csapott át, s amikor felnézett Kaspar feldühödött arcába, mintha megértett volna valamit. Igyekezett hátrébb kúszni, és belekapaszkodott az egyik embere kabátjába, de az meg sem moccant. Kaspar mellkasa vadul hullámzott, arcán őrült, magából kivetkőzött kifejezés ült. Leengedte és ökölbe szorította a kezét. - Van-e bármi mondanivalója, még utoljára, Claude Pierre? - hörögte, és hangjából alig leplezett fenyegetés csendült ki. A férfi még mindig zihált. Kabátja ujjával letörölte arcáról a verítéket és könnyeket, megpróbálta összeszedni magát. - Remélem, hogy a pokol tüzén égsz majd a rohadt királyságoddal együtt! Kaspar ajkán gúnyos mosoly jelent meg. - Reménykedj csak. Ezzel előreszökkent, és fejét Claude tarkójához hajtotta. Szörnyű reccsenést hallottam. Öklendezni kezdtem. Amikor torkomban feltört a keserű epe, kezemet önkéntelenül is a számhoz kaptam. Ezzel egyidejűleg rám tört a páni félelem. Könnyek buggyantak ki a szememből, s tudtam, hogy én leszek a következő, ha megnyikkanok. Amikor Claude élettelen teste a kövezetre zuhant, felülkerekedett bennem a létfenntartási ösztön. Tanúja lettem egy gyilkosságnak - láttam már elég tévéhíradót ahhoz, hogy tudjam, mi vár azokra a tanúkra, akik ott maradnak a bűntett színhelyén. Muszáj eltűnnöm innen. El kell mondanom valakinek a történteket. Már ha egyáltalán sikerül innen lelépned, folytatta a belső hang, amely nem hagyott nyugodni. Gyűlöltem a gondolatát is, de be kellett ismernem, hogy igaza van: a téren elszabadult a pokol. A sápadt jövevények rátámadtak a barna kabátos férfiak csapatára, és öldöklő, véres harc tört ki - már amennyiben ezt harcnak lehetett nevezni. A férfiaknak arra sem nagyon maradt ideje, hogy felemeljék karóikat, és szembeszálljanak a gyilkosokkal - mintha vágóhídra hajtott állatok lettek volna, egyik napégette alak a másik után hullott el. Mindent vér szennyezett be. A gyomrom összeszorult, torkomban égető érzés támadt, hatalmasat nyeltem. Képtelen voltam elfordítani a tekintetemet, amikor Kaspar újabb férfit rántott magához. Az eszem egyre azt hajtogatta, hogy muszáj lennie nála valamiféle fegyvernek, a szemem azonban ennek semmi nyomát nem fedezte fel. Azt viszont tisztán láttam, hogy szája a férfi nyakára tapad a gallérja fölött, és fogai belemarnak a húsba. Még a feltépett inakat is megpillanthattam, mielőtt sikoltozó áldozata elzuhant volna a kövezeten. Gyilkosa fél térdre ereszkedett mellette, száját a sebre tapasztotta, s karjaival közelebb húzta magához a férfit. Az élettelen test alatt tócsába gyűltek a vércseppek, és becsorogtak az utcakövek réseibe. Tekintetemmel követtem, ahogy az így keletkezett vörös négyzet-

hálóban meginduló vérpatak összevegyül egy másik áldozat vérével, majd egy harmadikéval, míg végül szemem elé tárult a mészárlás teljes képe. A napbarnította férfiak közül mindenki halott volt vagy még haldokolt, nyakukat kitörték vagy felhasították - több test a szökőkutakban merült el, s vérük baljós vörösre festette a medence vizét. A közelemben egy férfi hevert a hátán, akinek a nyaka annyira ki volt csavarodva, hogy a füle teljesen a vállára simult. Hat tizenévesnek sikerült felkoncolnia harminc felnőtt férfit. Halkan felnyüszítettem, s amennyire csak lehetett, még jobban árnyékba húzódtam a padon, amin kuporogtam. Vadul imádkoztam minden létező istenséghez, hogy észre ne vegyenek. - Ezt feltakarítjuk, Kaspar, vagy egyszerűen így hagyjuk? - kérdezte a fiú, aki a legközelebb állt a szökőkúthoz. Még lángvörös haja is fakónak tűnt a medence vize mellett, amiben megmártotta ujjait. - Így hagyjuk, hogy értsen belőle a többi vadász is, aki esetleg azt hinné, hogy az utunkba állhat - felelte a másik. - Aljas söpredék - tette hozzá, és kiköpött a hozzá legközelebb heverő élettelen testre. Hangjában már semmi nem maradt a korábbi fölényes hűvösségből, inkább mélyről fakadó, önelégült megvetés csendült ki belőle - bennem viszont a harag kezdte maga alá gyűrni a félelmet, amikor azt láttam, hogy mintegy mellékesen belerúg egy útjában heverő haldoklóba, aki ettől utoljára még felnyögött. - Bunkó - leheltem magam elé. Teste mozdulatlanná merevedett. Ahogy én is. Visszatartottam a lélegzetemet, gyomrom görcsbe rándult. Az lehetetlen, hogy meghallott volna, hiszen kettőnk között van szinte az egész tér. Ez egyszerűen lehetetlen! A fiatalember azonban lassan, már-már kimérten egészen addig fordult körbe, míg egyértelműen felém nem nézett. - Hát itt meg ki van, lássuk csak? - Komoran felkacagott. A hangja tisztán csengett, ajkán újra feltűnt az a kegyetlen mosoly. Az ösztönöm gyorsabbnak bizonyult a megfontolásnál, és még fel sem eszméltem, máris felugrottam, és rohanva megindultam a téren át. Magas sarkú cipőmet hátrahagytam, talpam tompán csattant a hideg utcaköveken, miközben szó szerint az életemért futottam. Tudtam, hogy nincs messze a legközelebbi rendőrőrszoba, és bármibe fogadtam volna, hogy Londont jobban ismerem náluk. - Mégis hova sietsz ennyire, kislány? Elakadt a lélegzetem, amikor beleütköztem valami hidegbe és keménybe de rögtön hátra is tántorodtam tőle. A sötét hajú fiatalember ott állt az orrom előtt. Visszahőköltem, tekintetem arra a pontra tévedt, ahol az előbb láttam, majd visszasiklott oda, ahol most volt. Ez tényleg lehetetlen. Hátrálni kezdtem, kezemmel úgy tapogattam a levegőt magam mögött, mintha arra számítanék, hogy egyszer csak a csodával határos módon felbukkan valaki, aki megment. A

Kasparnak nevezett sötét hajú férfi meg sem rezzent, mintha számára mindennapos lenne az, ha egy lány egyenesen nekirohan. - S-s-semmi. Csak éppen azt... ööö... - dadogtam, és szemem a testekről az előttem álló alakra, majd az úttestre siklott, a menekülés egyetlen lehetséges útjára. - Készülsz feljelenteni minket? - tudakolta a fiatalember. De már tudta is a választ, mert a szemem bűntudatosan megrebbent, mire ő közelebb hajolt, s így láthattam, hogy milyen ragyogó, smaragdszínű szeme van. Annyira lehalkította a hangját, hogy szinte már suttogott. - Attól tartok, ezt nem teheted. Ilyen közelről nem lehetett nem észrevennem, hogy milyen döbbenetesen jóképű. Valami mintha mocorogni kezdett volna bennem, valahol a gyomrom mélyén. Az érzést taszítónak találtam, így újra hátratántorodtam. - Azt te csak úgy hiszed! - kiáltottam, szélsebesen elléptem mellette, és vágtatva újra megindultam. Futás közben hátrapillantottam. Óriási meglepetésemre senki nem eredt a nyomomba. A látványtól megújult erővel rohantam tovább, s szívemben mintha feléledt volna a remény egy apró szikrája. Néhány méterre voltam csak az úttól, amikor újra hátralestem a vállam felett. A fiatalember mintha bosszúsan sóhajtott volna éppen egyet, de nem vesztegettem az időt azzal, hogy tovább figyeljem, nem akartam lelassulni. Lábam már majdnem lelépett az útra, amikor egy kéz megmarkolta a kabátom gallérját, és hátrarántott. Megtántorodtam, igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, de közben meg kellett küzdenem a kézzel is, ami hátrahúzott. Vergődtem, rúgkapáltam és sikoltoztam, ám hasztalan - a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerült megfékeznie. Villogó szemekkel sarkon fordultam, s bár csöppet sem éreztem magam bátornak, azért nagy merészen elrikácsoltam egy fenyegetést. - Tíz másodperced van arra, hogy leszállj rólam, te szörnyeteg, aztán viszont úgy tökön rúglak, hogy azt kívánod majd, bár sosem születtél volna meg! - Te aztán tüzes kis jószág vagy, igaz? - nevette el magát újra. Ahogy szája kacagásra nyílt, megláttam a felső szemfogait: mindkettő makulátlanul fehér volt. Makulátlanul fehér és természetellenesen hegyes. Vadászat. Vadászok. Az agyamban valami jelzett, hogy ez nagyon nincs rendben. Hogy ez iszonyúan messze van attól, hogy rendben legyen, de racionálisan gondolkodó agyam elvetette a következtetést, amihez már-már eljutottam. Igyekeztem úgy fordulni, hogy elég közel legyek hozzá, amikor belerúgok, de még erősebben markolta a galléromat, és könnyedén eltartott magától. - Mindent láttál. - Hangjából metsző hideg áradt. Kijelentés volt, nem kérdés, de én azért megválaszoltam. - Mégis mit gondolsz? - vágtam vissza, és annyi gúnyt erőltettem a szavakba, amennyit csak tudtam.

- Azt gondolom, hogy velünk kell jönnöd - morogta, elkapta a könyökömet, és kezdett magával vonszolni. Kinyitottam a számat, de gyorsabb volt nálam, és rátapasztotta a tenyerét. - Rajta, sikolts csak, és esküszöm, végzek veled. Egyre csak vergődtem és igyekeztem beleharapni, de simán magával rángatott - elcibált az iszonyatos, véres csatatér, a sápadt szörnyetegek műve mellől.

2. VIOLET Mihelyt magunk mögött hagytuk a teret, egyre gyorsabban tudtunk haladni, s most már valósággal vágtattunk az utcákon. Kaspar erősen megmarkolta a csuklómat, úgy vonszolt magával. Körmei belemélyedtek a karomba, éreztem, ahogy felhasítják a bőrömet, és mélyen belekaparnak a húsomba. Megrándult az arcom - olyan érzés volt, mintha lassításban zuhannék el és horzsolnám le a karomat-, de meg sem mukkantam: nem akartam neki megadni ezt az elégtételt. Egyik utcácskából a másikba kanyarodtunk be - Kaspar rohant elöl, s olyan utakon vezetett bennünket, melyek létéről még csak nem is tudtam. De már eljutott a fülemhez a rendőrautók szirénáinak vijjogása, és a mellékutcák villogó, kékes fényben úsztak. - A rohadt rendőrség - vicsorgott Kaspar. - Várjatok itt - adta ki az utasítást. Lökött rajtam egyet, hogy egyenesen nekitántorodtam egyik társa mellének. - Fabian, vigyázz csak egy kicsit a kislányra. Aznap éjjel már másodszor landoltam valaki kőkemény mellkasán. A másik fiú teste is hideg volt, ezért úgy ugrottam el tőle, mintha belém csíptek volna, s kis híján beleszédültem a járda mellett húzódó csatornába. Csakhogy mégsem estem bele - tekintetem felfelé kúszott a karomon, majd megállapodott egy, a magaméhoz hasonlóan sápadt bőrű kézen, amely zuhanás közben kaphatott el. - El ne botolj - szólalt meg egy halk hang. Felpillantottam, és kábán belenéztem annak a fiúnak az arcába, aki korábban átszökkent fölöttem a Trafalgar téren. Égkék szeme úgy csillogott, mintha valamit igen mulatságosnak tartana. Egyetlen röpke, abszurd másodpercen át elgyönyörködtem világos, borzas hajában és izmos mellkasában, amely láthatóvá vált kigombolt inge alatt, de aztán észbe kaptam, és elrántottam a kezem - elborzasztottak a saját gondolataim. Ő azonban továbbra sem zavartatta magát. - Fabian vagyok - közölte, és újra felém nyújtotta a kezét. Elhúzódtam tőle, s ujjaimat, csuklómat a kabátomba próbáltam törölni, hogy megszabaduljak vérrel szennyezett keze nyomától. Összevont szemöldökkel figyelte, ahogy elhátrálok tőle, s kezét még mindig nem engedte le. - Tudod, nem akarunk ám bántani téged.

Négy másik szempárt is éreztem magamon - mintha csak arra vártak volna, hogy nekiiramodok-e újra. De már eldöntöttem, hogy felhagyok a próbálkozással. Helyette abban kezdtem reménykedni, hogy amennyiben ez a Kaspar elég sok időt tölt ott, ahol éppen van, talán felfigyel ránk az egyik elhaladó rendőrautó. - Amit ott láttál - bökött Fabian az utca vége felé -, az elkerülhetetlen volt. Tudom, hogy nem így fest, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy ezt muszáj volt megtennünk. A földbe gyökerezett a lábam. - Muszáj volt? Nem muszáj volt, hanem bűn! És ne próbálj lekezelni, nem vagyok már gyerek! Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogyan nyerhetnék pár percet magamnak, s így nem volt időm megfontolni, hogy mit mondok: a szavak egyszerűen kicsúsztak a számon. Kezemmel szorosan átfogtam a csuklómat, és nem dörzsölgettem tovább. Úgy tűnt, a harciasságom meglepte őket. Fabian tekintete szabályos időközönként az utcát fürkészte a hátam mögött. - Mégis mennyi idős vagy, hogy ennyire meg tudod ítélni, mi az erkölcs? Fejét félrebillentette, én pedig tétováztam: nem tudtam biztosan, hogy feleljeke nekik, annak ugyanakkor örültem, hogy mintha megfeledkeztek volna a kitörésem többi részéről. Az ajkamba haraptam. - Tizenhét - suttogtam. - Nem is tudtam, hogy a tizenhét éves lányok manapság ilyen kurta ruhákat hordanak. Összerezzentem, amikor a hátam mögött megszólalt egy önelégült hang. Megpördültem, mire meglebbent a hajam, és sűrű frufrum a szemembe hullott. Kaspar egy lámpaoszlopnak támaszkodott, kezét nadrágja zsebébe csúsztatta, hogy csak a hüvelykujja látszott ki, s ajkán megint gúnyos mosoly játszott. Fölényesen végigmért, ezért szorosabban összehúztam magamon a kabátot, hogy valahogy eltakarjam miniruhámat. Ettől csak még szélesebben vigyorgott. - Tudod, kislány, a pirulás meg azok az ibolyaszínű szemeid eléggé ütik egymást. Összerezzentem, amikor a szemem színére utalt - a nevemet is azért kaptam, mert olyan különös, kékeslilás árnyalatú volt az íriszem. Hozzászokhattam volna már a gúnyolódáshoz: szokatlan szemem volt, hozzáillő nevem, emellett pedig még lelkes vegetáriánus is voltam - bőven kijutott nekem a csipkelődésből, győzzem csak kerülni. Szóra nyitottam, majd becsuktam a számat, de nem néztem fel rá, s így nagyképű mosolyát sem láthattam. - Gyerünk! A többiek már eltűntek, beleolvadtak egy utcácska sötétjébe, engem pedig nagy lendületükkel oldalra sodortak, hogy bezuhantam egy sor kuka mögé.

Kábultan körülnéztem. Fény csak egy kétes külsejű bárból szűrődött ki, a kis utca túlsó végén, egy tűzlétra meg egy alaposan megrakott sittes konténer között. Levegő után kapkodva megpróbáltam talpra kecmeregni, de egy kéz a számra tapadt, egy másik pedig felrántott, s így Kaspar félig vitt, félig vonszolt magával az utcán. A lábamra rátapadt a kövezet mocska. Épp bekanyarodtunk a sarkon, amikor a téglafalakra kékes fény vetült. A sittes konténernek támaszkodó részeg összerezzent, felhördült, majd olyan folyékony káromkodásba fogott, hogy abba még én is belevörösödtem. De még az ő szentségelése sem tudta elnyomni a szirénák egyre erősödő hangját, amelyek alig pár utcával odébb felvijjogtak. - Gyorsabban kell futnod - utasított Kaspar. A hangja ugyan nem volt rémült, de minden vonása pánikról árulkodott. A többiek arca is ugyanezt tükrözte. Elhúzódtam tőle. - Teljesen elment az eszed? Már miért futnék gyorsabban a kedvedért? Gyilkos! - Képtelen voltam befogni a számat, újra szétáradt bennem az adrenalin, és száműzte a félelmemet. Kaspar szeme fenyegetően megvillant, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha megfakult volna benne a smaragdos csillogás. - Nem vagyunk gyilkosok. - Bár a hangját nem emelte fel, s a hanglejtése sem változott, a hátamon mégis végigfutott tőle a hideg, s a hajam égnek állt. - Akkor mi vagy? És miért öltétek meg azokat a férfiakat? A kérdés egy darabig ott csengett a levegőben, majd elhalt, de senki nem válaszolta meg. Helyette taszigálni kezdtek, s egyik utcától a másikig vonszoltak - magunk mögött hagytuk a városközpontot, s egyfolytában irányt változtatva haladtunk, mert a rendőrök egyre nagyobb területeket zártak le, és már csak egyutcányira lehettek mögöttünk. London elkezdett életre kelni. A rendőrök gyűrűje egyre nagyobb területet ölelt körül, amin belül minden ablak ciánkék fényben úszott. - Gyere már! - sziszegte Kaspar, és megrángatta a kabátom ujját. - Nem bírok! - nyüszítettem. És tényleg nem bírtam. Az oldalam szúrt, zihálva kapkodtam levegő után. - Kár - felelte hűvösen. - N-nem kapok l-levegőt - lihegtem kifulladva. Szememből kicsordult pár könnycsepp, de gyorsan letöröltem őket. - Mindjárt elájulok, vagy meghalok, vagy valami ilyesmi. - Ó, az lenne csak az óriási veszteség - mormolta fanyar hangon és a szemét forgatta. - Nem önként jelentkeztem erre az egészre! - rándult meg az arcom. Térdre zuhantam. Nem értettem, miért igyekszik annyira életben tartani, ha a halálom ilyen keveset jelent számára. - Ez igaz. Viszont most már benne vagy nyakig, és én úgy látom, kislány... - a galléromnál fogva felrántott -, hogy nincs más választásod. Most pedig gyerünk tovább.

Nem mozdultam, még mindig a mellkasomat dörzsölgettem. - És ne szólíts kislánynak! Violet vagyok! Egyetlen szempillantás alatt mellettem termett, a falnak nyomott, és kezét a nyakam köré fonta. Egyik ujját a nyakamon lüktető érhez szorította, és végigcirógatta. - Én meg az istenverte herceg vagyok! - vicsorgott rám, és még erősebben szorított. Szemem elkerekedett, és teste súlya alatt tovább vergődtem, de csak annál erősebben préselt a falhoz. Lehunytam a szemem, látni sem akartam az arcát, ami oly közel került az enyémhez, s amiből áradt a vér szaga. Szemhéjam mögött egyetlen kép villózott: Claude Pierre élettelen teste, amint kifacsarodva, véresen hever az utca kövén. - Simán kitörhetném azt a szép kis nyakadat, annyi erőfeszítésembe sem kerülne, mint neked az, hogy elsikítsd magadat - súgta a fülembe. - Így hát ajánlom, tedd azt, amit mondunk, mert nem vagy olyan gyors, mint mi, és bennünket a rendőrök sem képesek megállítani. Azt ugyan nem igazán értettem, miért nevezte magát hercegnek, de minden mást elhittem neki. A hangjában ugyanannyi őszinteség csengett, mint amennyi rosszindulat. Legyőzötten lehorgasztottam a fejemet. - Így már jobb - morogta. Megragadta a kezemet, és magával rángatott. Miközben megpördültem, hogy kövessem, megpillantottam egy férfit, aki épp befutott az utcára. Szolid drapp öltönye elég szokatlanul festett ezen a környéken, ahol főleg szűk sikátorok és lepusztult kocsmák voltak. Lassított, majd megtorpant, egyenesen ránk meredt, s kezét legyőzött mozdulattal a homlokához kapta. Felnyögtem. Ismertem ezt a férfit. Apám egyik munkatársa volt. Pontosabban apámnak dolgozott. Tett felénk pár bizonytalan lépést, és tekintetét végig rajtam tartotta. Egyetlen pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, de aztán elkapta rólam, és hátrálni kezdett. Felemelt kezével maga mögé intette az épp bekanyarodó rendőröket. Ők is lelassítottak, majd megálltak, és ránk néztek - arckifejezésük félelemről árulkodott. Kaspar szembefordult velük, és kihívóan végighordozta tekintetét rajtuk. Aztán kifújta a levegőt, kihúzta magát, és erősebben odahúzott a mellkasához. Igyekeztem kiszabadítani magam és segítségért kiáltani, de hátracsavarta a karomat, amitől csak nyöszörögni tudtam, mert mintha tőröket mártottak volna az oldalamba ott, ahol már egyébként is szúrást éreztem futás miatt. Karját a derekam köré fonta, és testemet a magáéhoz szorítva hátrálni kezdett. A fülemhez hajolt, és belevicsorította. - Túl lassú vagy. - Majd minden további nélkül felkapott, és átvetett a vállán. Tiltakozni kezdtem, két ököllel püföltem a hátát, de erről tudomást sem vett. Olyan sebességgel indult meg, hogy körülöttem minden összefolyt. Az épületek elsuhantak mellettünk, s mire felnéztem, már eltűntek a rendőrök is. Sőt egy egészen más utcán jártunk. Elborított a kétségbeesés. Neki volt igaza. Nem eredtek a nyomunkba. De miért nem próbáltak meg legalább megállítani bennünket?

Percek kérdése volt csak, hogy magunk mögött hagyjuk az egész utcai felfordulást. Tudni sem akartam, hogy milyen gyorsan haladunk - bőven elég volt az, hogy valósággal beleszédültem a sebességbe. Lehunytam a szemem, nehogy rosszul legyek, és igyekeztem szabályosan lélegezni. Még néhány másodperc, és a lábam alatt végre szilárd talajt éreztem - ekkor a földre roskadtam Kaspar cipője és két méregdrágának kinéző autó mellett. Pislogtam párat, mert biztosra vettem, hogy duplán látok. A kocsik teljesen egyformák voltak a tökéletesen fényezett, fekete karosszériától kezdve egészen a sötétre színezett ablakokig. Még a rendszámtáblájuk is azonos volt, egyetlen betű eltéréssel. De ki a fene lehet ez a csapatnyi fiú? Jó képnek, dúsgazdagok, és van egy végzetes hibájuk: szeretnek gyilkolni. Nagyokat nyeltem, miközben átfutott az agyamon ez a gondolat. Épp eleget tudtam Londonról ahhoz, hogy felismerjem a szervezett bűnözés jeleit. A rendőrök mégsem kapcsoltak le bennünket. A távoli szirénák hangja megtörte a mellékutca csendjét. Valaki felkapott, és betett a hozzám közelebb álló autó hátsó ülésére. Becsapta az ajtót, majd körbement, és beszállt a másik oldalon. Felismertem: az a fiú volt, akinek ugyanolyan smaragdzöld árnyalatú szeme volt, mint Kasparnak. Kaspar és Fabian is beszállt elöl, az előbbi vezetett. - Kapcsold be a biztonsági övedet - utasított a mellettem ülő fiú. Ügyet sem vetettem rá, csak ültem mereven, mint egy szobor, mellemen összefont karokkal. Bosszúsan felsóhajtott, majd átnyúlt rajtam, és megmarkolta az övet. - Szörnyeteg - motyogtam. A fiú felnevetett. - Nem, a nevem nem szörnyeteg, hanem Cain. Az öccse vagyok - világosított fel, és Kaspar felé intett a fejével, s ezzel magyarázattal is szolgált elképesztő hasonlóságukra. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - Violet. Violet Lee - suttogtam, aztán elhallgattam. Kibámultam az ablakon, és láttam, ahogy újabb rendőrautók húznak el mellettünk. A gyomrom összerándult, amikor egy rendőr mintha ránk pillantott volna. A szeme megakadt rajtam, de már fordult is el, mintha nem látott volna. A belváros kezdett elmaradni mögöttünk, már túljutottunk a dugódíjas zónán. Mihelyt kiértünk a sűrűn lakott területről, érzékeltem, ahogy az autó felgyorsul, és a sebességmérőre pillantottam. Majdnem százhatvannal mentünk. Életemben most először egyáltalán nem örültem az ismerős rándulásnak a gyomromban. A fejem lüktetett, az oldalamban hasogató fájdalmat éreztem. Kezemet a bordáimra szorítottam, és attól kicsit jobb lett, de nem sokkal. Összegömbölyödtem az ülésen, felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, homlokomat a hideg ablakhoz szorítottam. A szemem lecsukódott, a testem valósággal követelte, hogy elalhasson, de arra gondolni sem mertem, mi történne, ha megengedném magamnak, hogy elszundítsak. Lenyeltem feltörő könnyeimet, és igyekeztem józanul felmérni a helyzetemet. Az imént tanúja voltam annak, hogy London kellős közepén lemészárolnak harminc férfit. Ezután elrabolt hat rendkívül gyors és erős pasas, akik mintha

nem akartak volna végezni velem - legalábbis egyelőre nem. Fogalmam sem volt arról, hogy hová a fenébe tartunk, hogy ki a fene ez a hat fiatalember, hogy mi a fene fog történni, és hogy mennyi időbe telik, míg valakinek feltűnik, hogy hiányzom. Elkezdtem mérlegelni, hogy kivetem magam az ajtón, de a terv még formálódni sem kezdett a fejemben, máris kattant valami, és bekapcsolt a központi zár. Kiszakadt belőlem egy sírásra emlékeztető, erőtlen kis hang. Ráfordultunk a kihalt M25-re, és magunk mögött hagytuk a várost, amit úgy szerettem. A táj fokozatosan változott körülöttünk, először a kertvárosok következtek, majd hosszan elnyúló mezők tűntek fel mellettünk, melyeket csak itt-ott tört meg egy-egy városka vagy falu. Kent felé mutattak az útjelző táblák, amelyek mellett elhaladtunk, s már kezdtem azon tűnődni, hogy vajon Dover valamelyik kikötőjébe tartunk-e, hogy aztán onnan átkeljünk Franciaországba. Szívemben nyiladozni kezdett egy aprócska remény - annyi szent, hogy a kikötőn nem jutunk át -, de aztán azonnal el is halt, amikor nem délnek fordultunk, hanem északnak, Rochester felé. Újra kiszakadt belőlem az a sírós hang, és láttam, hogy Kaspar belenéz a visszapillantó tükörbe. Testvére, Cain a vállamra tette a kezét, én pedig elkerekedett szemmel bámultam vissza rá. Nem tűnt gyilkosnak, egyszerűen csak kölyöknek nézett ki. Mosolyra húzódott a szája. A fülemben szinte még mindig ott visszhangzott a barna kabátosok halálsikolya. Leráztam magamról a kezét, és elfordultam az ülésen, hajamat az arcom elé húztam, hogy függönyként takarjon el előlük. Homlokomat az ablaknak támasztottam. Kibuggyantak a könnyeim, lefolytak az üvegen, és nyomot hagytak leheletem párás foltjain. Karommal szorosan átöleltem a vállamat, és újra magamba fordultam. Tudtam, hogy mit hagytam magam mögött. A kérdés csak az volt, hogy mi vár rám?

3. VIOLET Nem mondhatnám, hogy nincs jobb mulatság annál, mint ha az ember három gyilkossal van összezárva egy autóban egy órán át. Képtelen voltam aludni, mert rettegtem, hogy mi történhet, ha lehunyom a szemem. Beszélgetni sem lehetett, mert Mr. Csak-Semmi-Jólneveltség állandóan emlékeztetett arra, hogy a hatalmában vagyok, tehát jobban tenném, ha befognám a számat. Az ablakon sem volt értelme kinézegetnem, mert túl sötét volt, így tetszett, vagy sem, kénytelen voltam végighallgatni elragadtatott társalgásukat valami Amber von Hefner nevű lány cicijéről. Egyszerűen csodás.

Valamivel napkelte előtt az órámra pillantottam - előszülinapi ajándék volt apától. Apa. Ő és anya vajon mihez kezdenek, ha megtudják, hogy mi történt velem? És mi lesz Lilyvel, a húgommal? Csak tizenhárom éves, és egyáltalán nem igazságos, hogy ilyesmit kelljen megélnie. De ennél fontosabb gondolatok is megfordultak a fejemben: vajon mit terveznek velem ezek a szokatlan gyilkosok? Váltságdíjat kérnek értem? Elhallgattatnak? Ebbe még belegondolni is rossz volt. Visszanéztem az órámra, láttam, hogy hajnali fél négy van, mindjárt felkel a nap, első fénysugarai már mégis jelentek a horizonton. Elkezdtek elmaradozni mellettünk a mezők, sűrű, áthatolhatatlan erdőknek adták át helyüket. Az úton más jármű alig járt, egyre kanyargósabbá vált, és egyre meredekebben emelkedett felfelé a domboldalban. Aztán egy éles balkanyar után elhaladtunk egy nagy kapus ház mellett. A hatalmas, kovácsoltvas kapu szárnyai kinyíltak, a ház csúcsíves ablakait vízköpő szörnyek őrizték. Miközben elgurultunk az épület előtt, megesküdtem volna arra, hogy több arcot is láttam kikukucskálni az ablakokon, de mielőtt jobban szemügyre vehettem volna őket, újra elnyelt bennünket az erdő. Az út továbbra is főleg hajtűkanyarokból állt, de a fák némelyest megritkultak, s a sűrű fenyőtűk között helyenként áttört a napfény. Valamivel később a fenyők lombos fáknak adták át helyüket, s amikor végül kiértünk az erdőből, meglepett kiáltás szakadt ki belőlem. Egy csodálatos palota állt a távolba nyúló gyepszőnyeg közepén - akkora, hogy mintha még az erdő is eltörpült volna mellette. Építészeti szempontból elég különös keveréke volt a különféle stílusoknak: a halvány kőépületet magas, gótikus tornyok koronázták, három szintjét több száz csúcsíves ablak tagolta, középen pedig elegáns erkély ugrott ki, ami a bejárat négy oszlopán nyugodott. A távolban láttam még egy sor garázst és istállót is. A kora reggeli napsugarak fényében megcsillantak a vízililiomok a park szélén elterülő tavon. Az egész területet mindenféle méretű és fajtájú fák szegélyezték, s ezek mögött húzódott a fenyves sávja. A palotát hátulról fával borított lankájú, meredek hegy védte. Végigsuhantunk a homokkal borított autófeljárón, megkerültünk egy szökőkutat, és megálltunk az impozáns bejárat előtt. - Na és hol a felvonóhíd? - mormoltam magamban. Felvonóhíd helyett széles lépcső vezetett fel a márványból faragott kettős szárnyú ajtóhoz, ami fölött ott húzódott az imént látott erkély. A mellettem lévő ajtó kivágódott, az egyik fiatalember megragadott a vállamnál, és elkezdett kirángatni az ülésből. - Szállj le rólam! - förmedtem rá. Tovább ráncigáit, de sikerült kiszabadítanom magam, és egyedül szálltam ki a kocsiból. Miközben átvágtam az autófelhajtó murvás talaján, éreztem, hogy a kavicsok a talpamba fúródnak. A szőke fiatalember vállat vont és otthagyott. Kaspar odadobta az autókulcsokat egy

fiúnak, aki annyi idős lehetett, mint én. Fekete öltönyt viselt smaragdzöld béléssel és szegéllyel, s tekintetemmel követtem, ahogy beugrott az egyik autóba, és megindult vele a garázsok irányába. Aztán kénytelen voltam levenni róla a szemem, mert Kaspar megragadta a csuklómat, és futva megindult felfelé a lépcsőn, a másik öt fiatalember pedig követte. A kettős ajtó szárnyai befelé lendültek, s amikor beléptünk, leesett az állam. A fal mellett elegáns, hófehér márványlépcső kanyarodott felfelé. Egy hatalmas galériához vezetett, és egy folyosóhoz, amit a falon magasan elhelyezett, fáklyát mintázó lámpák világítottak meg. Közvetlenül előttem újabb kettős ajtó nyílt, ugyanolyan, mint amin éppen beléptünk, mi azonban balra tartottunk egy kisebb ajtó felé. Elhaladtunk egy komornyik előtt, aki mélyen meghajolt. - Felséges uraim. Kegyelmes uraim. Uraim... és hölgyem - tette hozzá, és jelenlétem szemmel láthatólag meglepte. Nagy szemeket meresztettem, mert nem voltam egészen biztos abban, hogy jól hallottam. Valahogy összeszedte magát. - Vendéget hozott, felség? - Nem, inkább csak elszórakozunk vele - felelte Kaspar baljós mosollyal. - Értem, felség. Felség? Kaspar mintha mondott volna valami olyasmit, hogy ő herceg lenne. Csakhogy Anglia királyi családjával tisztában voltam - kiderülhet persze, hogy a királynő valami távoli rokona. De szerintem arról tudnék. Egy hozzá hasonló királyi rokon senkinek nem kerülné el a figyelmét. Kaspar halkan nyugtázta a komornyik szavait, majd újra felnevetett. Aztán levette rólam a szemét, engem pedig a kisebb ajtón át belöktek egy fényűzően berendezett nappaliba. A falakon faborítás, a szőnyeg régi volt és mélyvörös, s ugyanolyan fáklyát formázó lámpák függtek a falikarokban, az ezüstkeretes olajfestmények között, mint a bejáratnál. A szoba azonban nem volt híján a modernebb felszerelésnek sem: a falra plazmatévét szereltek, alatta többféle játékkonzolt láttam, az üveg dohányzóasztalon különféle távirányítók hevertek szanaszét, aztán a sötét hajú, szemüveges fiú még a zakóját is ráhajította, majd lehuppant az egyik bőrkanapéra. Kaspar átsétált az ablakokhoz, melyeket redőkben szedett, vastag függönyök kereteztek, s a magas mennyezettől lelógtak egészen az ablakfülkében elhelyezett ülőalkalmatosságig. Egy rántással behúzta a függönyt, s a fény már csak egyetlen keskeny sávban szűrődhetett be a szobába, amit így ketté is osztott. - Elvegyem a kabátodat? - szólalt meg mögöttem egy hang, mire ijedten összerezzentem. Hátrapillantva láttam, hogy Fabian az. Megráztam a fejem. Biztos? - kérdezett rá mosolyogva. Most, hogy a szoba besötétedett, feltűnt, hogy két szeme mintha parányi, ragyogóan kék fénypont lett volna, amely valósággal kiviláglott árnyékos, nyúzott, beesett arcából. Elhúzódtam tőle, de azért levettem a kabátomat, és átnyújtottam neki. Ajkán együtt érző kis mosoly

játszott, s a kanapék felé intett. Bizonytalanul megindultam feléjük, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem megyek tovább. Helyette alaposabban szemügyre vettem a szobát és mindenkit, aki csak benne tartózkodott. Hatan voltak összesen: Kaspar, Cain, az öccse, a kék szemű Fabian és még hárman. A lángvörös hajú fiú meg egy másik, aki mintha csak divatból hordott volna szemüveget, és a magas, szőke fiatalember, aki kirángatott a kocsiból. Kaspar hirtelen előreszökkent Fabian felé, és belenyúlt a kezében tartott kabát zsebébe. Amikor hátralépett, rá kellett jönnöm arra, hogy a telefonom van a kezében. - Ezt megtartom - húzta csúfondáros mosolyra a száját. Megnyomta a gombot, ami lezárva tartotta a billentyűzetet, majd elkezdett kutakodni a mobilomban. - Ne! - kiáltottam, és már ugrottam is felé, de könnyeden ellépett, nem tudtam megállni, így lendületből megtettem még pár botorkáló lépést. - Miért, tán valami rejtegetni valód van? - vigyorgott gúnyosan. Ujjai csak úgy cikáztak a gombokon. - Esetleg kétértelmű üzenetek a fiúdtól? - Nem! - Újra felé lendültem, és másodszor is megpróbáltam elmarni tőle a mobilt. De magasra tartotta, hogy ne érjem el. - Add vissza! - ordítottam és felszökkentem, hogy kikapjam a kezéből. De csak somolygott, és még magasabbra emelte a telefont. - No és kicsoda ez a Joel? El akartam kapni a csuklóját, de helyette Ő markolta meg az enyémet, és erősen megcsavarta, amitől felsikítottam. Aztán elengedett, én pedig a csuklómat dörzsölgetve elhátráltam tőle. Felkacagott, majd csúfondáros, vékony hangon elkezdett felolvasni. - Szia, csak arra gondoltam, hogy nem találkozhatnánk-e? Csak te meg én. Meg kellene beszélnünk, hogy mit műveltem. Hiányzol, kicsim. Írj vissza, Joel. - Kaspar elhallgatott, és elbiggyesztette a száját. – No, nézd csak, még egy csókot is odanyomott az üzenet végére. – Egyértelműen istenien mulattatta a dolog. Sötéten bámultam rá. - Ez érzékenyen érintett, igaz? - Cseszd meg! - motyogtam az orrom alatt, mert nem akartam, hogy meghallja. - Boldogan, kislány, boldogan. - Kaspar! - sziszegett rá figyelmeztető hangon Fabian. Összevont szemöldökkel, szúrós szemmel meredt Kasparra. Egy teljes percig egyetlen szót sem szóltak, de aztán Kaspar odavetette a mobilt Fabiannak, aki el is kapta, és a zsebébe süllyesztette. Kaspar vállat vont, majd a kanapénak dőlt, és ujjaival dobolni kezdett, miközben derült vidor képpel méregetett. - Túl sokat láttál, ami problémát jelent számunkra. így hát választanod kell kislány. Vagy beállsz közénk, vagy meghatározatlan időre itt kell, hogy tartsunk.

Még csak fontolóra sem vettem az ajánlatát, még be sem fejezte a mondatot, máris odavágtam: - Nem vagyok gyilkos, és nem is leszek soha. Kaspar vállat vont. - Akkor addig maradsz itt, míg hajlandó nem leszel változtatni a véleményeden. És ne legyenek különösebb reményeid azt illetőleg, hogy majd csak megmentenek. Emberi lény ide nem teheti a lábát a tudtunk nélkül. Összevontam a szemöldökömet. - Emberi lény? - Pontosan. Emberi lény. - Gúnyosan somolyogva a többiekhez fordult. Annyival, de annyival szórakoztatóbb, amikor semmit sem értenek az egészből, nem gondoljátok? - Fabiant leszámítva a többiek egyetértő mormogással válaszoltak. - És mi is az, amiből nem értek semmit? - tudakoltam, és bizonytalanul néztem egyik arcról a másikra. - Mit gondolsz, hány éves vagyok? - érdeklődött Kaspar. Nem tűnt ugyan ideillő kérdésnek, de nem akartam felbőszíteni, úgyhogy válaszoltam. - Úgy tizenkilenc? Egymásra néztek, és vigyorogni kezdtek. Aztán mintha döntésre jutottak volna. - Tévedés. Százkilencvenhét éves vagyok. Felvontam a szemöldököm. - Senki sem él annyi ideig... - Az én fajtám igen, még jóval tovább is - vágott közbe Kaspar. - A vámpírok sokáig élnek, kislány. Megráztam a fejem, de a hátamon végigfutott a hideg. Ezek megőrültek. Pár lépést hátráltam, és idegesen felvihogtam, részben azért, mert olyan röhejes volt, amit mondott, részben meg tanácstalanságomban, mert azon töprengtem, hogy vajon miféle idétlen játékot játszhatnak, és vajon melyik válasz tarthat életben a legtovább. - Ez most valami beteg vicc? Kaspar arcáról mintha letörölték volna a vigyorgást. - Tán úgy látod, hogy nevetek? - kérdezett vissza, kissé kinyitotta a száját, és vicsorított egyet, hogy szemügyre vehessem az ínyét. Dús alsó ajkába két éles szemfog mélyedt, ami a sötétben nem volt annyira feltűnő, most azonban, nappali fénynél világosan látszott, hogy milyen hegyes. - Ezek nem is igazi fogak - jelentettem ki, de képtelen voltam levenni róluk a szemem. A hangom bátrabban csengett, mint amilyennek éreztem magam. - Van kedved esetleg meggyőződni róla? - vágott vissza Kaspar. - A vámpírok nem léteznek - suttogtam a fejemet ingatva. - Ti egyszerűen csak őrültek vagytok.

Mielőtt folytathattam volna, ott találtam magam a falhoz préselve. Kaspar ajka végigsiklott a nyakamon. Zihált, és én megéreztem a benne rejlő erőt, a hatalmát, az éhségét. Bőrömön éreztem, hogy lehelete nem meleg, ahogy más emberé lett volna, inkább hűvös - ettől a vállamtól lefelé libabőrös lett az egész karom. Éreztem, hogy a szívem vadul ver, de olyan szabálytalanul, hogy csuklómon az erek belülről nekifeszültek a bőrömnek, és kékes-lilásan kidomborodtak. Lehunytam a szemem, s csak enyhe nyomást éreztem, amikor borotvaéles fogait végighúzta a nyakamban lüktető éren, de aztán egyik szemfoga felsértette a bőrömet, és egyre mélyebbre hatolt rétegei közé, egyiket a másik után hasítva fel. Sikoly szakadt ki belőlem, kezem ökölbe szorult, körmeimet a tenyerembe vájtam, fogaimat összeszorítottam. Iszonyúan tehetetlen voltam. Kaspart szemmel láthatólag, mintha ölésre teremtették volna, engem pedig egyértelműen nem. Felemelte a fejét, de testével még mindig elállta a menekülés útját. Egyenesen a szemembe nézett, s ekkor elakadt a lélegzetem. Szeme már nem smaragdzöld színű volt, hanem égővörös. - Jól figyelj, kislány. Én nem egyszerűen csak vámpír vagyok, hanem a vámpírok között is királyi vér, úgyhogy azt fogod tenni, amit parancsolok neked. És vigyázz nagyon, hogy mit beszélsz, mert soha nem tudhatod, hogy mikor éhezem meg. - Elhúzódott tőlem és hátralépett. - Csatlakozz hozzánk, vagy maradj itt örökre. Te döntesz. Nem vártam meg, hogy mást is mondjon. Kezemmel a hátam mögött az ajtókilincset keresgéltem. Amikor megtaláltam, lenyomtam, és csaknem kizuhantam a szobából. Bevágtam magam mögött az ajtót, és az előcsarnok márványfalához simultam. Előregörnyedtem, levegő után kapkodtam, kezemmel megtámaszkodtam a térdemen, a fejemben vadul kavarogtak a gondolatok. Valami meleg csordogált lefelé a nyakamon, mire odakaptam a kezemet, és végighúztam rajta egy ujjamat. Rémülten meredtem nedvesen csillogó, vörös ujjbegyemre. Nem gyilkosok - hanem ragadozók. Mintha felkattintottak volna valami kapcsolót a fejemben, az adrenalin áradni kezdett az ereimben, hogy aztán vékony patakban lecsorogjon a nyakamon. Az ajtó felé vágtattam, magamban hálát adva az égnek, hogy a komornyik már eltűnt. Menekülnöm kellett, méghozzá tüstént. Szederindák karmolták fel bőrömet, cipőtlen lábam tiltakozva lüktetett, amikor tövisek és korhadó fenyőtűk szántották fel a talpamat. De csak futottam. Tudatában voltam annak, hogy hamarosan feltűnik nekik a szökésem, és ha tényleg azok, akiknek mondják magukat - vámpírok -, akkor azt is tudni fogják, hogy az erdőben kerestem menedéket. Huszonnégy órája még nevettem volna a gondolaton. Vámpírok csak azokban a mesékben léteznek, amelyekkel a gyerekeket riogatják. A vámpírok miti-

kus lények, akiktől a lányok olvadozni kezdenek. Arról szó sem volt, hogy valóban léteznének. Körülöttem a fenyők egyre magasabbra törtek, s köztük egyre szűkebb hely maradt. A hajnali köd opálossá változtatta azt a kevés fényt, ami foltokban átszűrődött közöttük, így amikor lelassítottam és hátranéztem, még a fákat is alig láttam, nem ám hogy az ösvényt, amit elképzeléseim szerint követni próbáltam. De hogyan lehet, hogy az emberek nem tudnak a létezésükről? Hogyan sétálhat be hat vámpír London belvárosába, hogy uzsonnát csapjon harminc felnőtt férfiból? A torkom égett, és szinte már jólesett, hogy a lábam csuromvizes lett. Öszszekaristolt vádlimon keskeny vérpatakok csordogáltak lefelé, frufrumat hátratúrtam a homlokomból, fürtjeim végét összetapasztotta a verejték és zsír. Ruhám felcsúszott, az egyik vállpánt kirojtosodott, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat. Vámpírok. Nevetséges. És mégis... Felemeltem a kezem, és megérintettem a helyet, ahol Kaspar megharapott. A seb már nem vérzett, csak egy kis megszáradt vért tapintottam, amelynek morzsáit lepöcköltem a nyakamról. Alatta teljesen sima volt a bőröm. Egész tenyeremet a nyakamra simítottam, úgy kerestem a sebhelyet. De semmit sem éreztem, leszámítva egy aprócska bemélyedést ott, ahol a harapás nyomának kellett lennie. Mögöttem megreccsent egy ág. Megpördültem, a zaj forrását kerestem, de a tájban semmi nem mozdult. Zihálva vettem levegőt, mellkasom kapkodva emelkedett és süllyedt minden lélegzetvétellel. Bőrömön enyhe szellő simított végig, idegesen a hajamat babráltam, s belemeredtem a fél- homályba. Fuss, suttogta egy hang a fejemben. Vagy talán csak a fák között susogó szél volt az. Fuss, ismételte el, de én csak álltam, és a fatörzsek közé bámultam. Egyszerre csak megtört a csend, s meghallottam, ahogy valami átcsörtet az aljnövényzeten. A ködben sötét alakok tűntek fel, fejemben pedig egyre hangosabban sikoltozta a hang, hogy fuss! Ezúttal nem kellett kétszer mondania. Menekülés közben szinte másodpercenként hátrapillantottam, mert meg voltam győződve arról, hogy mindjárt kinyúl utánam egy kéz – pedig a zajok nem közeledtek. De azért hallottam őket. A fák levelei susogtak, ágaik megmegreccsentek, a köd úgy örvénylett, mintha mozogna benne valami - méghozzá elég fürgén. Lábam egyre beljebb vitt az erdőbe, de tudtam, hogy nem fogom soká bírni ezt a tempót. Igyekeztem levegőhöz jutni, ám az valahogy nem jutott el a tüdőmbe, s bordáim között újra szúrást éreztem. El fognak kapni, és valami azt súgta nekem, hogy ezúttal nem lesznek könyörületesek. Ekkor váratlanul eltűntek körülöttem a fák, és egy tisztáson találtam magam. Kitárt karral megtettem még néhány botorkáló lépést, majd megtorpan-

tam. Ekkor a talaj omlani kezdett a talpam alatt, mire hátraléptem, felpillantottam és körülnéztem. Egy kis tó partján álltam, melynek mély,sötétlő vize megcsillant a reggeli napsugarakban, túlsó partját pedig még mindig köd lepte. Különös csönd vett körül. Nem hallottam semmit, sem zörgést, sem léptek neszét. Hátranéztem, hosszasan bámultam bele az erdőbe, keresve a gyilkosok jelenlétének jelét, hiszen biztosan tudtam, hogy a nyomomban vannak. A némaság felkavaróbb volt, mint az iménti zaj. Megmozdultam, és már ugrottam volna, mert éreztem, hogy feláll a szőr a karomon. Mihelyt megmoccantam, újra felhangzott a csörtetés - ezúttal egyértelműen léptek hangja volt: követtek. Ha gyorsítottam, ők is fokozták a tempót, s amikor átértem a túlsó parthoz, rájöttem, hogy a másik oldalon már ők is körbeértek. Nem volt hová futnom. Hátrálni kezdtem, amilyen távolra csak mertem, s vártam, mint a csapdába terelt vad. Ekkor minden figyelmeztetés nélkül hat alak szökkent elő a fák közül, én pedig ijedtemben hátraugrottam, elfeledve, hogy a tó partján állok, s nagyot sikoltva a vízbe zuhantam. Még körül sem vettek a hullámok, máris megéreztem jeges hidegségüket, s láttam, ahogy bőröm kékes árnyalatot ölt. A víz magasra csapott körülöttem, aztán elkezdett beömleni sikolyra nyíló számba. Köhögtem és öklendeztem, de így csak még többet nyeltem. Kapálózó lábam a tófeneket kereste, valószínűleg inkább emlékeztettem polipra, mint emberi lényre. Mindenesetre sikerült annyi időre a felszínre bukkannom, hogy lélegzethez jussak. Azonban újra kiáltani már nem tudtam, pedig éreztem, hogy valami hínárszerű dolog csavarodik a bokám köré, ami egyetlen rántással lehúzott a víz alá. Amikor odakaptam a tekintetemet, észrevettem, hogy lábamat egy csáp tartja a fogságában, én pedig egy hatalmas, polipnak tűnő lényt bámulok. Magamban felnyögtem. Miért nem lehet átlagos életem? Rémülten lecsaptam a csápra, igyekeztem lefeszegetni magamról, de az állat oda sem hederített, csak vonszolt egyre lejjebb. A tüdőm perzselt,szinte sikoltozott az oxigénért, s ekkor ébredtem rá arra, hogy fel kell adnom, nem tehetek egyebet. Tudatom elködösült, szemem sarkából mintha valami fehéret láttam volna felvillanni. Fehér fény. Ó, de eredeti! Aztán rájöttem, hogy a fehérség mozog, és elmosódó körvonalai mintha emberi testre emlékeztetnének, de aztán szemhéjam megrebbent és lecsukódott. Elrabolt egy vámpír, megölt egy polip. Hű, de tragikus.

4. KASPAR

- Violet! Térj már magadhoz, a fenébe is! - kiabálta Fabian, és a lány ernyedt teste fölé hajolt, az arcát pofozgatta. Épp újabb ütésre emelte a kezét, amikor Violet szeme felpattant, s szájából sugárban tört elő a víz. Megpillantottam rózsaszín szájpadlását és fogait, melyek egyáltalán nem voltak hegyesek. Fabian hátrahőkölt, és elrántotta a kezét. Én viszont közelebb léptem, és befejeztem, amit ő elkezdett. A pofon jókorát csattant, s kezem nyomán azonnal vérvörössé vált a bőre. Fabian felém fordult, a tekintete üressé vált. Kaspar, horkant fel hangja a tudatomban. Vállat vontam, majd hátragereblyéztem a homlokomba lógó, víztől csöpögő fürtöket. - Csak biztosra akartam menni - feleltem neki fennhangon. Violet ruhája átázott, s amikor tekintetem végigvándorolt a testén, s azon tűnődtem, mivel érdemeltem ki azt, hogy ily csodás példány akadt az utamba, Fabian levette a zakóját, és az éppen felülő lány vállára terítette - tudata továbbra sem távolodott el az enyémtől. Pillantásom a lánynak is feltűnt. - Ó, Kaspar, én hősöm - nyögte ki két zihálás között gúnyosnak szánt hangon. - Az bizony, és de mennyire, hogy ó! Te pedig ezek szerint a bajba került ifjú hölgy lennél - feleltem legalább olyan szarkasztikus hangsúllyal, miközben lerángattam magamról átázott pólómat. - Ennél több köszönetre ne számíts, úgyhogy próbálj meg ennyinek örülni - motyogta Violet, és tisztán látszott rajta, azt hiszi, nem vettem észre, amikor titokban jól megnézte magának a mellkasomat, ez teljességgel lepergett rólam. Odakiáltottam Cainnek és a többieknek, hogy ideje visszaindulniuk. Ketten is elegen leszünk ahhoz, hogy ezzel a félig vízbe fúlt emberlánnyal elboldoguljunk, még ha kifejezetten vadóc természetű is. Fabian a lány felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, de az rögtön újra összecsuklott, és megint elködösült a szeme, ami ahhoz képest, hogy ember igazán különös árnyalatúnak számított. Fabian idejében elkapta, mire nagyot sóhajtva én is odaléptem - beletörődtem abba, hogy ezek szerint vinnem kell. A lány szeme megrebbent, majd újra az ég felé fordult, s egyre szorosabban befészkelte magát Fabian karjai közé. - Akkor vidd te - vetettem oda, mert úgy véltem, hogy Violet így talán kevésbé fog tiltakozni. Fabian felkapta a lányt, de előbb pár szót a fülébe súgott, s az ettől kezes báránnyá változott. Kérdőn pillantottam a barátomra mire ő visz-

szakacsintott, és kezével átnyalábolta térd alatt a meztelen lábakat. Elfordultam, és megindultam az erdő sötétje felé. Hallottam, ahogy Violet mögöttem a polipról faggatja Fabiant, aki kitérő választ ad, nehogy el kelljen mesélnie, honnan származik az állat, és kitől kaptuk. Körülöttünk elkezdett felszállni a köd, és láthatóvá vált a palota parkja. Tudatom kíváncsian kinyúlt és megérintette a lányét. Visszahőköltem, annyi érzés kavargott benne: elsősorban félelem, de bőven érzékeltem dühöt is. A tó és a saját víziszonya emlékei egybemosódtak a Trafalgar téren történtekkel, s ezek a képsorok állandóan újraindultak a fejében, ahogy az elakadt lemezjátszón a zene ismétlődik. De átfutottak az elméjén barátai és családja képei is - egy idősödő, ötven körüli férfi arca megragadta a figyelmemet. Erősebben koncentráltam, majd úgy hátráltam ki Violet tudatából, mintha megütöttek volna. Megtorpantam és szembepördültem velük. - Kislány, mi is a vezetékneved? - Lee - felelte. - Egyszer már mondtam... - Ki az apád? - reccsentem rá. - Apám nagyhatalmú ember - vágott vissza rátartian. - Hagyd már ezt a kisasszonyos viselkedést, egyáltalán nem áll neked jól mordultam rá. - Egyébként pedig lefogadnám bármibe, hogy az én papám a szart is kiverné a tiedből. Szóval, hogy hívják? És mivel foglalkozik? Némi elégtétellel emelte meg az állát. - A neve Michael Lee, és ő a nemzetvédelmi miniszter. Összenéztünk Fabiannál, aki kis híján elejtette a lányt. - A rohadt életbe! - szakadt ki belőlem. - Ezúttal tényleg sikerült beletrafálnod, Kaspar - morogta oda nekem Fabian, és szeme színtelenné vált, akárcsak az enyém, ami aggodalomról árulkodott. A lány szégyentelenül bámult minket, de mihelyt visszanéztem rá, elkapta rólunk a tekintetét. Annak azért örültem, hogy bármilyen éles is a nyelve, azért nekem sikerül megzaboláznom. - A királynak nagyon nem fog tetszeni tette hozzá a barátom. Naná, hogy nem fog. És a tanácsnak sem. De nem szóltam semmit, csak vágtattam vissza, a palota felé. Fabian kissé lemaradt mögöttem,mert a lánnyal foglalatoskodott - igyekezett úgy tartani a karjában, hogy ne fájjon semmije. Futás közben éreztem, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik. A tanáccsal már így is meggyűlt a bajom - egyetlen apró kihágás, és megrendül a hitük trónörökösi státusom jogosságában. Márpedig itt nem kisebb szabálysértésről volt szó. Az már egyértelműen a bűn kategóriájába tartozott, hogy magammal ragadtam a világunkba egy olyan férfi lányát, aki magas kormányzati pozíciót foglal el, s ezáltal többféle megállapodást is megszegtem. Miért nem végeztem vele egyszerűen? Amikor Fabian beért, megragadtam a lány csuklóját, és felcibáltam a lépcsőn. Arca megrándult, és elég bizonytalanul állt talpra, úgyhogy lenéztem, és

megláttam felsebzett lábát. Beletörődőn felsóhajtottam, de csak még erősebben rángattam magammal. - Te meg mit művelsz? - vont kérdőre Violet, és bár szemmel láthatólag fájdalmai voltak, igyekezett megvetni a lábát a padlón. - Megpróbálok kimászni ebből a lekvárból - vetettem oda, és megkönnyebbülten fedeztem fel odabent nővéremet, Lylát, aki a lépcső alján várakozott. - És szerinted úgy is menne, ha közben nem hasítanád fel a csuklómon az ereket? Ekkor majdnem elbotlottam egy rossz lépésem miatt, annyira hirtelen tört rám a csodálat, hogy ilyen könnyedén elfogadja a létezésünket - s bár merészsége tetszett, azért eléggé fel is ingerelt. Ez a lány mintha sosem adná fel. Lyla - aki bármely csuromvizes emberlánynál jóval bosszantóbb tudott lenni - mogorva kifejezésbe rendezte vonásait, ami az ő babaarcán különösen hatásosnak tűnt. Egy szót sem szólt, rám egy pillantást sem vesztegetett, csak megfogta Violet csuklóját. - Öcsikém, ezúttal tényleg sikerült alaposan beletenyerelned - mormolta. Violet ámulva bámult fel a nála majd’ egy fejjel magasabb és jelentősen vékonyabb lányra. Lylát azonban hidegen hagyta a csodálata, mert pontosan tudta, milyen hatással van mindkét nemre. - És váljék egészséged re a kicseszett háborúskodásod az emberekkel, - fejezte be a mondatát már a tudatomban, aztán a nyomában Michael Lee lányával megindult felfelé a lépcsőn. Pedig a háború csöppet sem izgatott. Tudtam, semmi esélyem arra, hogy valaha is megtapasztaljam, tekintve, hogy nem fogom túlélni az éppen elénk tartó király haragját sem. Fabian mélyen meghajolt, és térdre esett, szemét erősen lehunyta, két- két ujját összefonta a háta mögött. - Felség. Én kihúztam magam, hátul összekulcsoltam a kezeimet, s ügyeltem arra, hogy véletlenül se nézzek a rám meredő, kifejezéstelen, szürke szempár felé. De persze sejtettem, hogy szerény ibolyaként nem fogok beválni, így hát öszszekapartam minden lelkesedésemet, és elébe mentem a viharnak. - Jó reggelt, apám. Hoztam reggelit.

5. VIOLET

- Erre - mondta a lány, aki Lylaként mutatkozott be. A folyosó közepe táján megálltunk egy nyitott ajtónál, rám mosolygott, és belépett rajta. Egy pillanatig haboztam, de aztán követtem.

Hatalmas szoba tárult a szemem elé. A fapadló fénylett, legalábbis az a része, ami kilátszott az óriási, fekete szőnyeg alól. A szőnyegen mahagóniból faragott, baldachinos ágy állt, amelynek oszlopairól mély indigókék függöny hullott alá egészen a padlóig. A franciaablakokon fekete és lila tüll lengett, odakint kovácsoltvas rácsot pillantottam meg. A csúcsíves ablakok párkánya olyan széles volt, hogy rá lehetett ülni. Miközben feldolgoztam a látványt, Lyla nagy sürgés-forgásba kezdett, megmutatott nekem egy sereg dolgot, én viszont csak fél füllel hallgattam. - Ott a gardróbszoba. Majd szerzünk neked ruhákat, addig pedig tőlem kapsz kölcsön pár holmit. Annyival talán csak nem vagy nálam szélesebb. A fürdőszoba szemben van, a folyosón. - Összeráncolta a homlokát. - Úgy gondoltuk, hogy fürdőszobás szobát inkább nem adunk neked, de ha nagyon muszáj, a gardróbban van egy mosdókagyló - tette hozzá felélénkülve. Elnevette magát, de a mosoly eltűnt az arcáról, amikor újra felém fordult. - Nem vagy valami beszédes, mi? Rámeredtem. Ha azt hiszi, hogy leállok vele barátságosan csevegni, akkor nagyon téved! Különösképpen azért, mert kezdtem kifejezetten rosszul érezni magam: egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy sikerült felköhögnöm az összes vizet, amit a tóban lenyeltem. Lyla elfordult. - Nos, jó lenne, ha kibújnál abból a ruhából, úgyhogy magadra is hagylak. - Már ment volna, de aztán megállt. - Szólok a szolgáknak, hogy hozzanak fel neked valami ennivalót. Vegetáriánus vagy, ugye? - kérdezte. A szemem még nagyobbra tágult meglepetésemben. Ezt meg honnan tudhatta? Nem feleltem, ő meg egy darabig még várt, de aztán az ajtó felé indult. De mielőtt kilépett volna rajta, megszólaltam. - Nem úgy nézel ki, mint egy gyilkos - böktem ki. Felnevetett, akár a felnőtt, amikor valami gyerek csacsiságot kérdez tőle. - Ez talán azért lehet így, mert nem vagyok gyilkos. - Ezzel becsukta maga mögött az ajtót. Mihelyt magamra maradtam, rohanva indultam a gardróbszoba felé, valósággal beestem az ajtaján, és a belső, kisebb helyiségben megtaláltam a mosdókagylót - otthon a szobám volt ekkora. Fölé hajoltam és öklendeztem párat, nagyon szerettem volna hányni, hogy végre alább hagyjon gyomrom iszonyú háborgása. Egy idő után sikerrel jártam. Arcomra egy kis vizet fröcsköltem, majd a csapból ittam is pár kortyot, aztán odatartottam kezemet a hideg vízsugár alá. A tekintetem a tükröt egy pillanatra sem hagyta el, de nem az arcomat láttam, hanem újra meg újra azt, ahogy Claude Pierre holtan zuhan a kövezetre. Igazából nem ezen kéne töprengened, mondta a hang a fejemben. Igyekezz a saját túlélésedre koncentrálni. Ennyiben igaza is volt, így elszakítottam tekintetemet a tükörtől, és visszamentem a gardróbszobába. Már ki volt készítve számomra egy teljes öltözet

ruha, amit rögtön magamra is kaptam, mert örültem, hogy megszabadulhatok csuromvizes, szakadt holmimtól. A farmer kissé szűk volt csípőben, és a húsomba vágott, s a pólót is csak némi erőfeszítés árán tudtam a mellemen eligazgatni. De legalább minden száraz volt, így egyelőre nagyon is megtette. Amikor visszatértem a szobába, egy tálcát találtam az ágy melletti szekrénykén. Rajta egy tányéron apró háromszögekre felvágott szendvicsek, egy papírlap és egy pohár víz, amit egy hajtásra ki is ittam. A szendvicsekhez hozzá sem értem, a papír után nyúltam. Széthajtogattam a cikornyás, már- már olvashatatlan betűkkel írt üzenetet. Violet, nyugodtan járkálhatsz a házban, de a parkba már semmilyen körülmények között nem mehetsz ki. Ha összefutnál apámmal, bókolj előtte, és szólítsd „felségnek”. Amennyiben szükséged lenne bármire, igyekezni fogok, hogy a segítségedre legyek - egyszerűen csak szólj a szolgáknak, hogy tudassák velem. Ő királyi felsége Lyla hercegnő Ui.: A gyilkosok az ölés öröméért gyilkolnak. A vámpírok pedig a túlélésért. Kétszer is elolvastam a levelet, aztán gombóccá gyűrtem, és bevágtam a szoba egyik sarkába. - Dögölj meg - motyogtam, és a franciaablakhoz léptem. Megmarkoltam a kilincsét, de hiába erőlködtem vele: be volt zárva. Úgy sejtem, eszük ágában nincs kockáztatni. Mintha bizony ép csontokkal megúszhatnám, ha leesem az első emeletről. Homlokomat a hideg üvegnek támasztottam - tehetetlen voltam, s éreztem, hogy kezd leomlani a masszív barikád, amit magam köré emeltem. Tudtam, hogy nem tudok már sokáig erősnek mutatkozni, és szememet marni kezdték a kibuggyanásra váró könnyek. Eddigi reményeim egyre inkább szétfoszlottak, s helyükbe a kiszolgáltatottság érzése lépett. Elléptem az ablaktól, lerántottam az ágyról egy hatalmas, selymes takarót, magam köré csavartam, és felkuporodtam az egyik ablakpárkányra. Eleredt az eső, én meg csak hallgattam, ahogy a cseppek halkan verik az üveget. Annyira kimerült voltam, hogy a zaj már-már álomba ringatott. Egy idő után azonban a szemerkélést zuhogó eső váltotta fel, s hatalmas, sűrű cseppek verték a fákat a parkban. Napfénynél még kellemes látványt nyújtott, most viszont inkább kopárnak és ellenségesnek tűnt - vagy talán csak azért éreztem így, mert már tudtam, hogy kik is lakják. Micsoda elkoptatott klisé, villant át az agyamon, amikor úgy megdördült az ég, hogy beleremegett az ablaküveg. Vihar. Lehunytam a szemem, hátha így nem csordulnak ki a könnyeim. A palota mélyén valahol egy óra kilencet ütött. Nem fogok sírni egy csomó őrült gyilkos miatt. Soha.

6. VIOLET Amikor felébredtem, az eső még mindig az ablakot verte. Kint besötétedett, s az ágyról leszedett takaró lecsúszott a vállamról, és a padlón hevert egy kupacban. Amikor arcomat elhúztam az ablaküvegtől, láttam, hogy leheletem bepárásította, s pár vízcsepp siklott le rajta. Kezem a nyakamra tévedt. Vámpírok. Őrület az egész, úgy, ahogy van. És mégsem tagadhatod, szólalt meg bennem a hang, mire megráztam a fejem, és arra koncentráltam, hogy valami másra gondoljak. Az ablak tetejéről megindult néhány csepp eső, és végigcsúszott az üvegen. Csöpp, csöpp, csöpp. Lehunyt szemhéjam mögött felderengett előttem a kövezeten heverő, véres test. Nem, nem tagadhatom. Nem is akarom. Ha tagadnám, akkor a Trafalgar téren történteket emberek tették volna más emberekkel. A vámpírok viszont szörnyetegek. A szörnyetegek iszonyú dolgokat művelnek. Az emberek pedig nem. A közelemben álló óra hajnali ötöt mutatott. Megdörgöltem a szemem, és felötlött bennem, hogy évek óta nem voltam fenn ilyen korán. Meg az is hogy már másnap van, augusztus 1-je. Egy nap. Egy nap elég kell legyen ahhoz, hogy a rendőrök tanúkat találjanak, hogy keresőosztagot alkossanak, és nekiálljanak felkutatni engem. Hiszen bőven akad bizonyíték. Ott vannak a barátaim, akikkel együtt voltam. A magas sarkú cipőm. Apám beosztottja, aki meglátott engem. És mégsem tett semmit. Kellemetlen érzés terjedt szét a mellkasomban. Mi van, ha a férfi tudott a vámpírokról? Vajon azért tartott távolságot, mert tudta, hogy a saját életét kockáztatná? Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy azt feltételezzem: a kormány tagjai esetleg tudatában vannak a vámpírok létezésének. Valaki biztosan tud róluk. De ha apám kollégája tisztában volt a helyzettel, és mégsem tett semmit, akkor ez nem azt jelenti-e, hogy hozzá sem fognak a felkutatásomhoz? Erre gondolni sem akartam. Apám a nyomomra fog bukkanni. Apám sosem hagyna a sorsomra, még akkor sem, ha vámpírokkal kell szembeszállnia. Vagy mégis? - kételkedett a hang a fejemben. A szőnyegen megpillantottam Lyla levelét. Felvettem, és újra végigolvastam. Benne volt, hogy szabadon járhatok-kelhetek a házban, és már rettentően vágytam arra, hogy lemoshassam a lábamról a mocskot. Lepottyantottam a földre a papírlapot, és az ajtó felé indultam - útközben a számba gyömöszöltem az egyik szendvicset, ami mostanra állottá, szárazzá vált. A fülemet az ajtóhoz préseltem. Nem hallottam semmit, de az ajtó fából volt, és valószínűleg elég vastag is, úgyhogy ez nem sokat jelentett. Nagy levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset. A folyosón senki sem járt. A szemben lé-

vő falon, pár méterrel odébb egy ajtó nyílt - nyilván ez vezet a fürdőszobába, amiről Lyla beszélt. Az „én szobám” mellett újabb ajtót pillantottam meg. Kettős szárnya teljesen beleolvadt a faburkolatba, s csak azért lehetett mégis észrevenni, mert kissé a falba volt süllyesztve. A kis beugró mindkét oldalán gázlámpák lógtak, de nem égtek, így a folyosót csak a legvégén található ablakon beszűrődő természetes fény világította meg. Idegesen kiléptem a szobámból, készen arra, hogy azonnal visszaugorjak, ha szükséges. De senki sem jött, és lassan kezdtem megnyugodni. Egyik kezem rátévedt a szomszéd szoba egyik ajtószárnyának a gombjára. Sima volt, s tapintásra átmelegedett, akár az üveg, pedig inkább hasonlított a földszinten látható márványhoz. Másik kezemmel megmarkoltam a kilincs párját, és elfordítottam. A bal oldali könnyedén megmozdult és kattant egyet, a másik azonban merev volt, meg sem moccant. A bal oldali ajtószárny kissé kinyílt. Rámeredtem. Menjek, vagy ne? Nagy volt a kísértés, pedig ezúttal komolyan pórul járhattam a kíváncsiság miatt. Épp kezdtem behajtani az ajtót, amikor a lépcső felől léptek zaját hallottam. A szívem vadul feldobogott, önkéntelenül is előreugrottam, s így gyakorlatilag beszökkentem az ajtón. Igyekeztem olyan nesztelenül becsukni magam mögött, amennyire csak lehetett, de továbbra is erősen markoltam az ajtógombot, nehogy elforduljon és becsukódjon. Egy darabig kővé dermedve várakoztam, s csak akkor engedtem meg magamnak, hogy körülnézzek a szobában, amikor újra elcsendesült minden. Óriási termet láttam, jóval nagyobbat annál, mint ahol aludtam. A falakat fával borították, a szoba egyik felét egy koromfekete, kovácsoltvasból készült, baldachinos ágy uralta, a másikat a kandalló. A kandallópárkányon szétszórva magazinok hevertek, fölötte egy festmény függött, ami egy férfit és egy nőt ábrázolt. A férfi Kasparra emlékeztetett, bár idősebbnek tűnt. Úgy tippeltem, hogy az apja lehetett még fiatalkorában. A mellette helyet foglaló nő pedig nyilván a felesége, Kaspar anyja, legalábbis abból a birtokló mozdulatból ítélve, ahogy a férfi a nő meztelen vállán nyugtatta a kezét. A nő alacsony, támlátlan széken ült, smaragdzöld ruhája rásimult nőies alakjára, sötét gesztenyeszínű fürtjei egészen a derekáig leomlottak, ami olyan karcsú volt, hogy csakis fűző szoríthatta össze. A szeme nagy volt, ragyogó, és pontosan olyan árnyalatú, olyan selymes fényű, mint a ruhája. De a leginkább a bőre ragadta meg a figyelmemet: míg a férje sápadt volt, s arca viaszos, a nő inkább sötétebb, mediterrán benyomást keltett. Mélyen ülő szemei körül nála is sötétlilás karikákat láttam, vagyis tagadhatatlanul vámpír volt. Amennyire halkan csak tudtam, elosontam az ágy mellett - közben majdnem elbotlottam egy gitárban, ami félig kilógott alóla. Bokám magasságában éreztem egy kis huzatot, és ahogy lábujjhegyen a kandalló felé tipegtem, meglibbentek a nyitott franciaablak előtt lógó, fekete függönyök. Karom azon

nyomban libabőrös lett. Egy ajtót akkor hagynak nyitva, amikor valaki nem hosszú időre megy ki a szobájából. A teremben több lámpa is égett, bár a hajnal első fényei a park fáin áttörve már utat találtak a szobába. Nyugalmat erőltettem magamra, lábujjhegyre álltam, és végighúztam az ujjamat a festmény vásznán. Vastagon állt rajta a por, s apró felhőben lebegett le a padlóra, amikor levertem a kezemről - emellett erős pézsmaszag áradt belőle, elvegyülve azzal a drága illatszerrel, ami már beléptemkor belengte a szoba levegőjét. Kezemmel legyezni kezdtem magam előtt, köhögtem, alig kaptam levegőt. Már értem - vagy inkább érzem - hogy miért maradt nyitva a franciaablak. Felkaptam az egyik újságot, és azt lengetve igyekeztem megszabadulni a portól, de aztán vetettem egy pillantást a címlapjára, nyakig vörösödtem és rögtön elejtettem, mert ekkor rádöbbentem arra, hogy kinek a szobájában is vagyok. - A francba! - suttogtam, és az ajtó felé hátráltam. Nem törődtem azzal, hogy körülnézzek, áll-e odakint valaki, szó szerint kizuhantam az ajtón, majd azonnal beestem a fürdőszobába a folyosó túloldalán. Amikor nagy döndüléssel bevágódott mögöttem az ajtó, megkönnyebbülten láttam, hogy van rajta egy masszív retesz is, amit rögtön be is toltam a helyére. Megfordultam, s újra csak elképesztő fényűzés tárult a szemem elé: az egész fürdőszoba vörös márványból volt, még a kád is. A zuhanyozót jelentősen eltúlzott arányok jellemezték - simán elfértek volna benne hárman is úgy, hogy még bőven maradt volna hely. És minden makulátlanul tiszta volt: sehol egy régi fogkefe, egy kifacsart fogkrémes tubus. Egy darabig elvacakoltam a zuhanyozó csapjaival, s jó darabig nem értettem, hogyan is működnek, de aztán végre megindult a vízsugár a tusfejből. Vetkőzni kezdtem, s ekkor megpillantottam magam a tükörben, és megdermedtem. Hát, nem nyújtottam valami szép látványt. A hajam úgy festett, mintha áram rázott volna meg, s gubancos is volt, a csomókba faágacskák ragadtak bele. A nyakam tele számtalan apróbb vágással és horzsolással, arcomon sárfoltok, amelyek elkeveredtek elkenődött sminkemmel. A testem többi része sem járt jobban. Karomra rászáradt a vér, lábamon barnás sárfoltok, és rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg bűzlök is. De mindez semmi nem volt ahhoz képest, hogy milyen szánalmas pillantással néztem szembe magammal. A szemem öregnek tűnt és riadtnak, mintha nem kétnapnyi, de legalább száz évre való szenvedést látott volna már. Megráztam a fejem, és undorodva, dühösen elfordultam. Folytattam a vetkőzést, majd beléptem a zuhany alá, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon fájós tagjaimon. Akkor hagytam abba a tusolást, amikor a vizet már nem éreztem melegnek a bőrömön. Fogtam egy törölközőt, megszárítkoztam, majd újra felvettem a farmert és a pólót. Amennyire csak tudtam, kicsavartam a hajamat, aztán viszszaiszkoltam a saját szobámba. Az ajtóban megtorpantam, mindjárt észrevettem, hogy valaki járt odabent és kitakarított.

A takaró, amit előző nap magamra csavartam, most szépen ki volt terítve az ágyon, a lepedők sarkosan eligazgatva. A szendvicsestálat elvitték – a gyomrom mintegy végszóra megkordult. Igyekeztem nem figyelni rá, az ágyra vetettem magam. De az éhség egyre jobban mardosott, úgyhogy beláttam, mennem kell megkeresni Lylát, és kérni tőle valami ennivalót. Ugyan nem tűnt szörnyű teremtésnek, de azért csöppet sem örültem a feladatnak. Kint a folyosón még mindig minden csendes volt, habár annyit érzékeltem, hogy ez nem azért van így, mert még mindenki alszik. Elosontam a kétszárnyú ajtó előtt, már a gondolattól megszeppentem, hogy a mögötte megbújó szoba Kasparé lehet. Amikor eljutottam a lépcsőig, áthajoltam a korláton. Úgy gondoltam, megkérdezhetném a komornyikot arról, hogy merre találom Lylát. Ekkor Fabian bukkant elő a földszinti folyosóról. Ijedtemben kis híján ugrottam egyet, és igyekeztem visszahúzódni a folyosó sötétjébe, de észrevett, és rám mosolygott. - Jó reggelt! - köszönt rám vidoran és megállt. Nem feleltem ugyan, de kezdtem visszaóvakodni a lépcső korlátjához, miközben bizalmatlanul méregettem. - Éhes vagy? - tudakolta. Az ételnek már a gondolatától újra rázendített a gyomrom, mire Fabian felnevetett. - Úgy sejtem, igen. Gyere, keresünk neked valamit. - Intett, hogy kövessem, és megindult a nappali ajtaja felé. Amikor nem mozdultam, megfordult, és újra rám mosolygott. - Nem csinálok veled semmit. Ígérem. Elég őszintének tűnt, úgyhogy lebotorkáltam a lépcsőn, és utolértem. Lenyomta a kilincset, átvezetett a nappalin, majd egy másik ajtó következett. Mintha valami időkapun léptem volna át. Míg a bejárati csarnok azt a benyomást keltette, mintha évszázadok óta nem változott volna benne semmi, az átjáró, amin éppen áthaladtunk, teljesen modern volt, s amikor beléptünk a konyhába, kizárólag rozsdamentes acélból és üvegből készült pultokat, szekrényeket és asztalokat láttam - bár az is igaz, hogy a padló ugyanolyan márványból volt, mint az előcsarnokban. Fabian megkerülte a reggelizőpultot, és keresgélni kezdett a szekrényekben. - Szereted a pirítóst? - kérdezte, és a feje egy pillanatra felbukkant a pult fölött. Bólintottam, és felültem egy magas székre. - Akkor azt csinálok - jelentette ki, és becsúsztatott a pirítóssütőbe pár szelet barna kenyeret. Csak bámultam, ahogy előkapott egy tányért egy másik szekrényből, valósággal megbűvölt, hogy milyen könnyedén mozog. Elkapta a pillantásomat. - Hé, tudom, hogy embertelenül dögös vagyok, de azért nem muszáj ennyire megnézned magadnak. - Szája széles vigyorra húzódott, és rám kacsintott. Olyan vörös lettem, mint a cékla, és rögtön lesütöttem a szemem. De aztán újra visszakaptam rá a tekintetem. - Nem bámultam. Megadó mozdulattal a levegőbe emelte a kezét.

- Na, jó - kuncogott. - És remek dolog, hogy újra hajlandó vagy beszélni. Pedig nem tűnsz szégyenlősnek. Ez így is van, gondoltam. Általában nem is vagyok szégyenlős, no de általában nem is vámpírok tartanak fogságban. Tovább figyeltem, ahogy kinyitja a hűtőt, és előveszi a vajat. Mielőtt becsukta volna az ajtaját, megláttam bent néhány üvegpalackot, tele vörös folyadékkal, ami nem bornak tűnt. Megborzongtam. - Sajnálom, hogy nem tudlak a pirítóson kívül valami finomabbal megkínálni, de itt csak egyszerűbb ennivalókat tartunk - magyarázta fesztelenül, miközben elkente a vajat a pirítóson, ami a héja környékén kicsit odakapott. - A szolgák általában odalent főznek, ha ételt kérünk vér helyett. - Felém tolta a tányért, alaposan szemügyre vette az arcomat, majd így folytatta: - Rendben, látom, hogy kérdéseid vannak. Biccentettem, és az alsó ajkamba haraptam. - Bármit kérdezhetek? Egyetlen pillanatra mintha kétség suhant volna át az arcán, de hamarosan el is tűnt. - Persze - felelte. Pár percig még nem szólaltam meg, előbb végiggondoltam magamban, hogy mit is szeretnék mondani. Fabian sem szólt semmit, csak kitöltött egy pohár gyümölcslevet, és felém tolta. - Ugye, ez az egész valódi, nem valami vicc? Lekönyökölt a pultra, állát a tenyerében nyugtatta, és pont olyan érdeklődéssel meredt rám, mint én őrá. - Igen. De miért kérded? - Nem akarom elhinni, de közben mégis. Túl sokat láttam ahhoz, hogy ne higgyem el. - Beletúrtam a hajamba, s a márványpadló erezetére szegeztem a tekintetem. - Hány embert öltél már meg? - Nem hiszem, hogy erre felelnem kellene - mormolta. - Hányat? - ismételtem el a kérdést. - Több százat, talán több ezret is... Egy idő után már nem számoltam - felelte. - Elkerekedett a szemem, és elhúzódtam tőle. Olyan sokat? A fejét csóválta. - Ne nézz így rám, ez nem is olyan rossz eredmény, figyelembe véve, hogy kétszázegy éves vagyok. - Szeme békés kékje átcsapott feketébe. - És a többiek? - Ennyit sikerült csak kinyögnöm, s hangom rekedtessé vált, ahogy az irtózásommal küszködtem. - Kaspar ezreket, Cain meg talán csak harmincat, de ez azért van, mert ő még nem teljesen kifejlett. A többiekről nem igazán tudom. Ujjaim olyan erősen markolták az acélpultot, hogy teljesen átmelegedett tőlük. - Nem tudnátok donorvért fogyasztani? - Tudnánk. - De inkább embereket öltök helyette.

- Nem! - sziszegte, én pedig valósággal hátrahőköltem attól, ahogy megváltozott a hangja. - Mi helyette szívesebben innánk az emberekből. Nem az a feltett szándékunk, hogy megöljük őket. - Ó, már értem - suttogtam. - És ez volt a terv akkor is, amikor lemészároltátok azokat a férfiakat a Trafalgar téren? Mert nekem nem úgy tűnt, mintha csak leugrottatok volna fél liter vérért. Összevonta a szemöldökét. - Az más helyzet volt. - Valóban? Nem felelt, én pedig a pirítósommal kezdtem piszmogni. Tudatában voltam annak, hogy figyel, ezért lehajtottam a fejem, és megpróbáltam elrejtőzni a hajam mögött, ami kezdett megszáradni, és gyűrűs fürtökbe állt össze. Valósággal megdermesztett a gondolat, hogy képes úgy beszélni azokról, akiket megölt, mintha puszta számok lennének, nem pedig emberek, akiknek családja van, reményei és álmai. És mintha elvárta volna a jóváhagyásomat, amitől még inkább elhűltem. Persze, számára nyilván könnyebb volt prédaként gondolni az áldozataira. - Violet, tudom, hogy azt hiszed, gyilkosok vagyunk. És azt is, hogy megtennél bármit, csak elszabadulhass innen, de talán a saját érdekedben is jobb lenne, ha várnál az ítélkezéssel addig, míg jobban meg nem ismersz bennünket. A tekintetemet a világért fel nem emeltem volna a tányéromról, féltem, hogy meglátja, ahogy hitetlenkedve felvonom a szemöldökömet. Nem foglak jobban megismerni benneteket, gondoltam. Nem maradok itt annyi ideig. Abban ne légy olyan biztos, kuncogott a hang a fejemben. Nagyon fura volt, mert nem egyszerűen azt képzeltem, hogy valaki kacarászik - a hang mintha ténylegesen ott visszhangzott volna a koponyámon belül. Hallottam, hogy Fabian mond valamit, mire pislogtam párat, és visszatértem az imént hallottakhoz. - Mit jelent az, hogy kifejlett? Megkerülte a pultot, és odahúzott mellém egy széket. Én hátráltam kicsit a magaméval. - Szóval témát váltasz? - A szeme újra kék volt, s mintha valami nedvesen fénylő réteg borította volna, amitől valósággal szikrázott a magasan fekvő, apró ablakokon át beszökő fényben. - A kifejlett vámpír a felnőtt vámpír. - Amikor észrevette értetlen arckifejezésemet, elmosolyodott. – A vámpírnak született vámpír... igen, a legtöbb vámpír annak születik, és nem azzá válik - szúrta közbe megszakítva az előadását -, szóval a született vámpír tizennyolc éves koráig normális ütemben öregszik. Vagyis egy évvel idősebbnek látszik minden évvel, ami eltelik. Ilyenkor még nem teljesen kifejlett, és valamivel gyengébb is, meg nem olyan szomjas. Cain tizenhat, Úgyhogy belőle még két évig nem lesz kifejlett vámpír. Érted már? Átpöcköltem egy morzsát a tányéromon. - Úgy-ahogy. De mi történik, amikor a vámpír betölti a tizennyolcat?

Nekikészültem, hogy elpöccintek egy újabb morzsát, de a tányér megbillent, és átfordult a pult peremén. Előre összerezzentem attól, hogy milyen csattanással törik majd szilánkokra a padlón. De a hang nem jutott el a fülemhez, mert Fabian egyszerűen lenyúlt, és még a levegőben elkapta, majd zavartalanul viszszahelyezte a pultra, és a maradék morzsát a földre söpörte. - Akkor gyorsabbá és erősebbé válunk - válaszolta meg halkan a kérdésemet, s rám emelte tekintetét, én pedig még mindig tátott szájjal bámultam. Villámgyors volt, és mintha semmi erőfeszítésébe nem került volna a mozdulat. Persze öregszünk, de nagyon lassan. Évszázadok múlnak el úgy, hogy egy évvel sem tűnünk idősebbnek. - Szóval a vámpírok nem halhatatlanok? - tudakoltam, mert kezdett érdekelni a dolog. - Elméletileg nem. De a folyamat oly lassú, hogy gyakorlatilag annak számítunk. A királyság legidősebb vámpírja több százezer éves, és még mindig remek formában van. - Hű! - leheltem. Fel sem tudtam fogni, hogy valaki ennyire öreg lehet. Egyszerre ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, és ettől félretoltam kezdeti viszolygásomat is. - És kimehettek a napfényre? - Igen, de azt kockáztatjuk, hogy szörnyen leégünk. Úgyhogy amennyiben azon morfondíroznál, hogy esetleg kilöksz a napra, úgy jobb, ha tudod, hogy nem halnék bele - közölte, és mókás képet vágott, mintha éppen készülne elolvadni. - Ha pedig úgy szeretnél eltenni láb alól, hogy megtömsz fokhagymával, akkor csak azt éred el, hogy büdös lesz a leheletem. Ha nyakláncot vennél nekem, rajta kereszttel, attól csak vallásosnak tűnnék, ha pedig szentelt vizet locsolnál rám, akkor talán kellemes illatom lenne tőle, de ez minden. Viccelődése annyira megnevettetett, hogy beleprüszköltem az italomba. - Akkor hogyan lehet megölni egy vámpírt? - Ha átdöfnek egy karót a szívén, és kitörik a nyakát, ha kitörik a nyakát, és kiszívják a vérét, vagy ha teljesen kiszívják a vérét - részletezte pajkosan csillogó szemmel. - A maradványokat gyakran elégetik, de ez nem feltétlenül szükséges. - Brutálisan hangzik. Át tudsz változni denevérré? Ajka megremegett, és tisztán láttam rajta, mennyire igyekszik nem elnevetni magát. - Nem. - Képes vagy folyóvízen átjutni? - Igen. - Beléphetsz egy házba meghívás nélkül? - Nem. - Miért? - Mert az udvariatlanság lenne. És hogy előre megválaszoljam a következő kérdésedet: egy ember csak úgy változhat vámpírrá, ha egy vámpír kiissza a

vérét, miközben ő is iszik a vámpír véréből. És igen, a szemünk színe a hangulatunktól függően változik. Keresztbe fontam a karomat a mellemen, és újra kicsit elhúzódtam tőle. - Honnan tudtad, hogy ezt fogom kérdezni? Egyik ujjával megkopogtatta a halántékát, és szélesen elvigyorodott, hogy orcái kikerekedtek. - Gondolatolvasó vagyok. Felvontam a szemöldökömet. - Ezt komolyan mondod? - Igen, emellett telepatikus kapcsolatot is tudunk létesíteni egymással, de az emberekkel nem - közölte tárgyilagos hangon. - És hadd áruljak el neked egy belső információt. Amíg itt vagy, jobban teszed, ha minden magántermészetű gondolatodat elzárod, és ha valaki megpróbál behatolni az elmédbe, akkor egyetlen dologra koncentrálsz. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de majd elmegy a kedved a mosolygástól, amikor rájössz, hogy akadnak itt olyanok is, akik nem tartják valami sokra a magánszférádat. Azonnal kijózanodtam. - Például Kaspar? - Elképzelhető. - Vállat vont, aztán megpördült a székén, és a válla fölött hátrapillantott. - És ha már így szóba jött... A hűtőszekrény mellett egyszer csak ott termett Kaspar, aztán szempillantásba sem telt, a sötét hajú, szemüveges fiú is lehuppant a mellettem álló székre, és a hóna alá csapott újságot kiterítette maga előtt a pulton. Szemüvegét lejjebb tolta az orrán, s fölötte elnézve olvasni kezdett. A többi vámpír sem maradt el soká. Fabian társaságában már kezdtem elengedni magam, de ez a fesztelenség most tovatűnt, és vele együtt elillant a konyhából a meleg is. - Jó reggelt! Ugye, mondtam, hogy jók lesznek rád a ruhák? - fordult hozzám élénken Lyla. - És persze hallottam, hogy ez a faragatlan banda nem mutatkozott be - csivitelte. - Ő ott Charlie - intett fejével a szőke fiú felé, aki válaszképpen biccentett. - Ő Félix. - A lángvörös hajú fiatalember felemelte a kezét. - És ő pedig Declan. - Az utolsó vámpír is felnézett az újságjából - Igencsak örvendek - szólalt meg olyan vaskos ír akcentussal, hogy alig értettem a szavait. - Az idióta öcséimet pedig már ismered. - Két ujja közé csípte Cain arcát, mire a fiú ellökte a kezét, és zavartan felnyögött. - No és persze Fabiant is. Ajka mosolyra húzódott, és rögtön le is telepedett a fiatalember mellé. Az asztalon feltűntek a vörös folyadékkal teli üvegek, és poharakat adogattak körbe. - Kaspar - mormolta Declan vészjósló hangon, miután lapozott egyet az újságban. - Ezt látnod kell. Kaspar villámgyorsan ott termett mellette, Declan pedig szó nélkül odacsúsztatta elé a lapot, hogy elolvashassa. Én is pár centivel odébb toltam a székemet, és a válla fölött az újságra pillantottam. Aztán elkerekedett a szemem.

A kétoldalas cikket egy légi felvétel uralta a Trafalgar térről, amelyet nemcsak kordonnal zártak le, de nagy, fehér sátrakkal is elkerítették a járókelők elől. Fekete-fehér fotó volt ugyan, de a kövezeten azért sötét foltként megmutatkoztak azok a helyek, ahol a vér tócsákban gyűlt össze. Az egész fölött óriási, vastag betűs cím: Vérfürdő Londonban: tömeggyilkosság a Trafalgar téren. Azon kaptam magam, hogy állok, és a reggeliző pultba kapaszkodva igyekszem talpon maradni. Londonban mára virradóra olyan iszonyú tömeggyilkosság történt, amilyenre évszázadok óta nem volt példa: a Trafalgar téren harminc áldozat - mind férfi - holttestére bukkantak. A Scotland Yard július 31-én, körülbelül hajnali háromkor lezárta a bűntett színhelyét. Az áldozatokat a kiérkező szakértők halottnak nyilvánították. A harminc, egyelőre azonosítatlan férfinak a nyakát törték ki, és ugyanezen testrészükön egyéb szörnyű sérüléseket is elszenvedtek. Kilenc esetben a vizsgálat arra is fényt derített, hogy a testeket teljesen kivéreztették, ami megosztja a közvéleményt. John Charles rendőrfőkapitány a következőket nyilatkozta: „Mindanyiunkat mélyen megráz ez a borzalmas bűntény, és feltett szándékunk, hogy törvény elé állítsuk a gyalázatos és igen veszélyes elkövetőket. A bűntett helyszínén jelenleg az igazságügyi szakértők dolgoznak, de kérünk mindenkit, aki július 31-én éjfél és hajnali két óra között tanúja lehetett az eseménynek, jelentkezzen.” A bűntett színhelyére elsőként érkező Miss Ruby Jones sokkos állapotban van, mindeddig képtelen volt bármiféle nyilatkozatot tenni, s jelenleg is Chelsea és Westminster Kórházban ápolják. A helyszínen talált magas sarkú cipőt bizonyítékként foglalták le - belső információink szerint a lábbeli egy fiatal lányé, aki az adott időpontban vélhetőleg a helyszínen tartózkodott. Fennáll a gyanú, hogy a gyilkosok esetleg elrabolhatták, bár ezt a hírt egyelőre nem erősítették meg. A szörnyű bűncselekmény párhuzamosságot mutat a hírhedt „Kenti vérszívó" esettel: két és fél éve három fiatal nő holttestére bukkantak Tunbridge Wells közelében - mindhármuk nyakát kitörték, és vérüket kiszívták. A Scotland Yard arra kér minden szemtanút, hogy látogasson el a helyi rendőrségre, vagy hívja a 05603826111-es forró vonalat. Személyazonosságukat feltétlenül diszkréten fogják kezelni. További fotókért lapozzanak a 9. oldalra. Részletesebb véleményeket a 23. oldalon találnak. A cikket írta: Phillip Bashford A lap sarkához nyúltam, hogy a képekhez lapozzak, de Declan rátenyerelt az újságra, és olyan erővel szorította le, hogy amikor megpróbáltam elhúzni tőle, középen végigszakadt. Elengedtem a papírt, ő pedig összehajtogatta az újságot úgy, hogy a sportoldal legyen fölül. Sós ízt éreztem az ajkamon, és ekkor jöttem csak rá, hogy közben eleredtek a könnyeim.

Felkavaró érzés volt, ám főleg mégis azért sírtam, mert épp Ruby volt az, aki rátalált az áldozatokra. Ő nem olyan erős, mint én. Felnéztem, és észrevettem, hogy Kaspar ott áll mögöttem, kezében egy pohár vérrel. Rátámadtam. - Miért tetted? Szemöldökét összevonta, apró ráncok tűntek fel szeme sarkánál is, ahogy összeszűkült szemmel engem figyelt. - Nem értenéd - morogta végül összeszorított fogai között. - Tényleg? - szálltam szembe vele, és egy lépéssel közelebb húzódtam. - Tényleg. - Ajkai elnyíltak, úgy tűnt, mondana valami mást is, de aztán inkább a hallgatás mellett döntött. A helyiségre csönd borult, csak az én ziháló, szabálytalan lélegzésemet lehetett hallani. - Azoknak az embereknek családja volt! - Ahogy nekünk is - mormolta Kaspar. Megráztam a fejem. - Te beteg vagy! - vetettem oda, kezemet a mellére feszülő ingre helyeztem, és ellöktem magamtól. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy bántsam. Óriási meglepetésemre hátralépett. Nem az egyensúlyát vesztette el, nem én kényszerítettem hátrálásra. Egyszerűen csak szó nélkül hagyta, hogy ellökjem. - Beteg vagy - ismételtem el. Elfurakodtam mellette, és kimenekültem a konyhából. Csak ezután engedtem szabad folyást a könnyeimnek. Fejemben egyfolytában azoknak a férfiaknak a képe villózott, akik ott hevertek vérbe fagyva a téren, s a gondolattól háborogni kezdett a gyomrom. Felrohantam az emeleti fürdőszobába, és elhánytam magam. 7. KASPAR Makrancos lány - motyogta Félix. Aztán már magában fejezte be a gondolatot. Nem lehet, hogy egyszerűbb lett volna végezni vele? Nem, nem lett volna egyszerűbb. Hagytam, hogy a válasz betöltse a tudatomat, aztán falakat emeltem a fejemben, mert nem akartam, hogy belássanak a többi gondolatomba is. Gondolkodnom kellett, méghozzá egyedül. Volt valami Violet arcában, ami felkavart, s ami miatt hátraléptem, amikor ellökött. Csak egy érzés volt, amire mintha emlékeztem volna, de aztán mégsem voltam képes megragadni. - Félix úgy értette, hogy a lánynak lett volna jobb, ha nem kellene még velünk is megbirkóznia - magyarázta Declan. Éreztem, hogy nekifeszül a korlátoknak a fejemben, és kicsit alacsonyabbra engedtem őket. Önző okokból ragadtad magunkkal a lányt, Kaspar, bármit mondtál is a királynak. Na és ha így van?

Akkor az önzésed bajba sodorta a királyságot. Declan újra felcsapta az újságot, és egy cikkhez lapozott, ami arról szólt, hogy a nemzetvédelem egyre több pénzbe kerül. Rajtam kívül mindenki elől elzárta a tudatát, aztán rábökött a címre. Michael Lee a keményvonalas álláspontot képviseli nemzetvédelem terén. Vissza akarja majd szerezni a lányát. És azt is tudod, hogy amióta megnyerték a választásokat, csak egy ürügyre vár, hogy elűzzön bennünket. Pontosan ez a fajta muníció kell neki. Nem merne semmit csinálni. Túlságosan fél. Felhörpintettem a maradék vért, kiélvezve a melegségét, mert még annyira friss volt. Declanból hullámokban áradt az ingerültség, de mást nem mondott. Tisztában volt azzal, hogy bőven elég egy napra az, ha apám kioktat. - Beszélgettem vele. Rémült és dühös, de közben azért kíváncsi is csatlakozott épp Fabian egy párbeszédhez, amire eddig oda sem figyeltem. - Válaszoltál a kérdéseire? - kérdezett rá Lyla, és megpróbált úgy tenni, mintha nem különösebben izgatná a dolog. Fabian biccentett, Declan pedig újra kikukucskált az újság fölött. - Ez csak azért lehet, mert még mindig reménykedik. Elmúlik, mihelyt rádöbben arra, hogy itt ragadt. - Ezzel visszatért az újságjához, s szemmel láthatólag nagy megelégedésére szolgált saját baljós-borongós jóslata. - És amikor kiderül, hogy igazam volt, majd boldogan az orrotok alá dörgölöm, hogy én megmondtam - fűzte hozzá a lapot zörgetve. Cain felém pillantott, én pedig tudtam, hogy a szemem egészen a feketéig sötétedett. Valóban, tényleg nem öltem meg! - őrjöngtem magamban, ezzel felelve rosszalló arckifejezésükre. De nem azért, mert arra vágytam, hogy elszórakozzam a lánnyal, pedig milyen szívesen meghagynám őket ebben a tudatban. Fogalmam sem volt arról, hogy miért raboltam el Violetet. Nem tudtam, hogy miért mentettem meg, ahogy azt sem, hogy miért én személyesen tettem, és miért nem engedtem át a mindig kedves Fabiannak, hogy eljátssza a megmentőt. Nem, csöppet sem lett volna egyszerűbb megölni, futott át az agyamon, csatlakozva Félix korábbi kijelentéséhez. Mert erős a gyanúm, hogy ennek az emberi lénynek a halála valószínűleg nyomta volna a lelkemet.

8. VIOLET Nem tudtam, hogy merre visz a lábam. Elvesztem a folyosók labirintusában, de ámulatom minden fordulónál egyre csak nőtt. Nem volt valami derűs hely ablakot alig láttam, és a fényt jórészt gázlámpák szolgáltatták, melyeket úgy terveztek, hogy fáklyára emlékeztessenek, s akadt még egy-egy pontfény azokban a fülkékben, amelyekben valami szemmel láthatólag drága festmény vagy váza állt -, de annyi szent, hogy elegáns volt. A falakat mindenütt lambéria bo-

rította, és a padlót olyan fényesre suvickolták, hogy világosan tükröződtek benne a körvonalaim. Az épületben hideg volt, és ha valahol megálltam egy időre, akkor hamarosan úgy éreztem, mintha hóval lenne tele a zoknim. Hiába próbálkoztam azzal a néhány ablakkal, amire rátaláltam, hiába igyekeztem kinyitni őket, vagy le voltak zárva, vagy olyan régen tárták ki őket, hogy képtelenség volt megmozdítani az ablaktáblákat. Egyetlenegyet sikerült kifeszegetnem, de ez több emelet magasan volt, egy viszonylag sima falba vágva, úgyhogy teljességgel kizártnak láttam, hogy onnan kiugorjak. Találtam egy újabb lépcsőt, és elindultam rajta felfelé. A felső emeletek kihaltnak tűntek, amitől a hely hangulata csak még kísértetiesebbnek tűnt. Egyik üres szoba a másikat követte, és mintha az egész szinten alig néhány ablak lett volna, de ezekből elláthattam a fák koronája fölött a tengerig, ami vékony, kékes sáv volt az erdő zöldje és az ég ezüstös csíkja között. Ekkor váratlanul véget ért a faborítás, és meszelt falú folyosón találtam magam, amit erős, éles fényű lámpák világítottak meg, éles kontrasztot alkotva a palota többi részével. - Elnézést, kisasszony, jól van? - Felkaptam a fejem, annyira meglepett az ismeretlen hang. - Bocsánat, kisasszony, nem akartam megijeszteni - folytatta a vaskos cockney akcentussal beszélő, aki egy fiatal lány volt, ránézésre alig lehetett idősebb nálam. Egyszerű, fekete ruhát viselt, és a szobalányok fejkötőjét. Arca kerek volt, dundi, rózsás orcáit színtelen szökés haj keretezte. Egész szemrevaló lett volna, ha nem mutatkoznak meg arcán a kemény munka okozta durva vonások. - Ne aggódjon, jól vagyok - feleltem, igyekeztem elmosolyodni, de szégyent vallottam vele. - Maga az emberlány, akit Varnék Londonból hoztak ide, ugye? Annie vagyok - mutatkozott be barátságosan. Szája elnyílt, így láthatóvá vált két kis éles szemfoga. Ezeket alaposan megnéztem magamnak, aztán tekintetem lejjebb siklott, a ruhájára. - Itt dolgozik? - Szobalány vagyok - felelte. - Egész biztosan jól van? - tette hozzá. - Azt hiszem, egyszerűen csak eltévedtem - vontam vállat. - Nos, azon segíthetek. - Újra elmosolyodott, s felkapta a lába mellé állított vödröt és felmosófát. - Induljon el a személyzeti lépcsőn. Ott találja, a folyosó végén. - Az ellenkező irányba mutatott, mint amerről jöttem. - Menjen le három emeletet, aztán tovább a fő folyosón, ami elvezeti az előcsarnokhoz. - Még egyszer rám mosolygott, és már el is sietett, még mielőtt köszönetét mondhattam volna neki. És valóban, a folyosó végén keskeny csigalépcsőre bukkantam, ami egyre csak kanyargott, míg végül tágas hallba vitt, ahonnan több folyosó ágazott szét. Megtorpantam, végighordoztam tekintetem a téren. Egyedül éreztem magam ezen az üresen kongó helyen, és amikor belegondoltam helyzetembe, kifejezetten

sebezhetőnek is. A folyosó legvégén a sötét háttérbe szinte teljesen beleolvadva egy férfit pillantottam meg, aki épp a földre roskadt, majd nyakát dörzsölgetve feltápászkodott és elinalt. A fejemet csóváltam, és tenyeremmel nagyot csaptam a lambériára. - A francba! - nyögtem, amikor észrevettem, hogy felhorzsolt kézfejemről keskeny vérpatak indult meg lefelé. Gyorsan letöröltem, mert csöppent sem vágytam arra, hogy véletlenül felkeltsem valaki érdeklődését. - Apa szerint nem szabad káromkodnod. Úrinő ilyet nem tesz - jegyezte meg egy nyugodt hang valahol a derekam tájékán. Amikor lenéztem, egy kislány bámult fel rám hatalmas, hihetetlenül smaragdzöld szemekkel. Hosszú, szőke haja volt, arcát göndör fürtök keretezték, szabályos vonásai voltak, és aprócska, gombszerű orra. Úgy négyéves lehetett - És te ki vagy? - tudakoltam, és hátráltam néhány lépést. - Thyme hercegnő vagyok - fuvolázta válaszképpen és megpördült, hogy rózsaszín, fodros ruhája csak úgy szállt körülötte. Amikor elnevette magát, két aprócska, hegyes szemfogat láttam a szájában. Kölyök vámpír. - Te pedig Violet vagy, és Kaspar Londonból hozott ide. - Inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Nem feleltem, mert teljesen el voltam képedve attól, hogy milyen magabiztosan fogalmaz. Aztán egy perc múlva már képes voltam megszólalni. - Kaspar kishúga vagy? - kérdeztem, és lehajoltam hozzá. - Meg Cainé, és Lylaé, és Jagé, és Skyé - csilingelte és újra piruettezett. És kicsoda Jag és Sky? - Ők az én nagy, okos bátyáim. És nagyon öregek is - jelentette büszkén. Őket jobban szeretem, mert az mindig akkora mulatság, amikor megjönnek Romániából látogatóba. - Elbiggyesztette a száját, és a földre szegezte a pillantását. - A többiek olyan undokak, ha megkérem őket, hogy játszanak velem. Alsó ajka megremegett, és határozottan megriasztott, hogy milyen gyorsan változik a hangulata. - Hé, ennyire ne ess kétségbe! Szemecskéjébe remény költözött, ahogy felnézett rám. - Ugye, te játszol velem? - Erősebben markolta a kezemet. - Felveszel? De válaszra sem várt, hátrált pár lépést, majd nekifutott... Alig sikerült elkapnom. Rájöttem, hogy sok választásom nincs, hát engedelmeskedtem, és utasításait követve megindultam vele a folyosón. - Van testvéred? - érdeklődött Thyme a hajammal babrálva. - Van egy húgom - feleltem. - Tizenhárom éves. - És hogy hívják? - tudakolta unott érdeklődéssel. A hajam sokkal jobban lekötötte a figyelmét. - Lily - válaszoltam. - Az nagyon szép név. Bátyád is van? - faggatott tovább. - Volt. De meghalt - suttogtam. - Szomorú - mondta.

- Igen, az - sóhajtottam. - És anyukád meg apukád van? - Felé fordultam, és helyes kis arcán valami olyan kifejezést láttam, amit nem tudtam értelmezni. Erősen meg cibálta a hajamat, amitől megrándult az arcom. - Igen - mondtam, s eltűnődtem azon, hogy vajon miért árulok el ennyi mindent egy kislánynak. A szemem elpárásodott, a torkom elszorult. Honvágy. És te? Mi van a te anyukáddal? - Ő most nem lehet itt - vágta rá koraérett, színtelen hangon. - És apukám mindig túl elfoglalt ahhoz, hogy játsszon velem. És mindig olyan rosszkedvű. Egy darabig hallgattunk. Aztán újra a hajammal kezdett játszani, és ujja köré tekerte a fürtöket. - Nagyon csinos vagy. - Köszönöm - feleltem bizonytalanul, mert nem tudtam, mit kezdjek a bókkal. - Te is nagyon helyes vagy - viszonoztam. - Tudom - sóhajtott beletörődően. - Úgy szeretném, ha lenne egy olyan nővérem, mint te. Kedvesebb vagy, mint Lyla, azoknál a lányoknál meg végképp, akiket Kaspar szokott hazahozni - zsémbelt sötét képpel. Most újra idősebbnek tűnt a koránál. - Lányok? - kérdeztem vissza, és ügyeltem arra, hogy ne tűnjek túl kíváncsinak. - Ismerősei. De mindig itt maradnak éjszakára is, és annyira undokak velem - fecsegett tovább. Nem volt szükség komoly agymunkára, hogy rájöjjek, mi is a szerepe azoknak a bizonyos „ismerősöknek”. Thyme békésen eljátszott a hajammal, aztán egyszer csak mintha hideg szellő érte volna a nyakamat, és ijedtemben majdnem ledobtam a kislányt. - Te meg mi az ördögöt művelsz? - visítottam, miközben nyakamon fel-le húzta fogacskáit. Hátrahajolt és szélesen elvigyorodott. - Ugyan már, ne légy buta - kuncogta. - Csak megszagollak. - Hát akkor ne szagolgass. Nem valami kellemes dolog - vágtam vissza, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, miközben gyanakodva sandítottam a kicsire. Több folyosón is végigvándoroltunk, mire végre rábökött egy ajtóra, amiről állította, hogy az ő játszószobája. Bementünk, és nemsokára már fel is sorakoztatta az összes babáját, arra készülődve, hogy megteáztassa őket. Úgy éreztem, már időtlen idők óta vele vagyok, pedig valójában egy óra sem telhetett el. - Thyme, azt hiszem, ideje visszamennem - jelentettem ki végül, és letettem képzeletbeli teámat és süteményemet. Szeme elkerekedett, mintha valami fényes réteg lepte volna be, de amikor kitartottam az elhatározásom mellett, nem győzködött tovább. - Na, jó - egyezett bele bánatosan. Kézen fogott, és újra nekiindultunk. Ő vezetett, mivel nekem fogalmam sem volt arról, hogy merre járunk, egész ad-

dig, míg ki nem léptünk a fényre az előcsarnokban. Átvágtunk rajta, és épp elhaladtunk a lépcső előtt, amikor a korlát mögül Kaspar lépett elő. - Thyme! Te meg miért nem a dadusoddal vagy? - förmedt a kislányra. Thyme kiszabadította magát a karomból, mögém surrant, és a lábam mögül kandikált elő. - Hagyd békén, csak nekem segített - feleltem, és igyekeztem leválasztani nadrágomról a kicsit. Kaspar arca tíz másodpercen belül kifejezéstelenből dühössé torzult, s az is feltűnt, hogy a szeme színe feketére váltott. - Thyme, indulj a szobádba. Beszélnem kell az új barátnőddel. - Szavai visszhangot vertek a csarnokban, Thyme pedig egyetlen szempillantás alatt felszívódott. Kaspar hangja szenvtelen maradt, éreztem azonban benne valami keménységet, ami miatt már bántam, hogy kinyitottam a számat. Amikor pedig megragadta a vállam, és berángatott a bejárat két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő ajtók egyikén, akkor már azt is tudtam, hogy ez nem lesz tréfadolog. Hű, micsoda bálterem! Az ajtón át egyfajta galériára léptünk, ahonnan ráláthattunk a hatalmas teremre - akkora volt, mint több teniszpálya egymás mellé rakva. Falait arannyal erezett fehér márvány borította, s az óriási, faragott oszlopokat is bearanyozták. A padlót olyan fényesre lakkozták, hogy inkább emlékeztetett víztükörre, mint parkettára. A terem két végében olyan csúcsíves ablakok nyíltak, mint amilyent katedrálisokban látni, balra pedig alacsony emelvényen egy trónus állt. De ami igazán megragadta a figyelmemet, az a mennyezetről vékony láncon függő csillár volt. Egy központi gyűrűről apró, üvegszálból font kosárkák lógtak le, bennük fekete gyertyák ezrei - egyik sem égett. Ahogy Kaspar behúzta mögöttünk az ajtót, enyhe huzat keletkezett, ami megmozdította a csillárt. Néhány kosárka összeütődött, és mivel annyira finom munka volt mind, már attól tartottam, hogy összetörnek. De csak csilingelni kezdtek, s a hang még hosszasan lebegett a levegőben, pedig az ajtó becsukásától táncra perdülő kosarak már újra mozdulatlanok voltak. - Hogy merészelsz kioktatni arról, hogyan bánjak a saját húgommal? Kasparnak fel sem kellett emelnie a hangját, az üres teremben így is felerősödve visszhangzott. - Semmit sem tudsz a családomról! A világon semmit! - sziszegte, és kezét ökölbe szorította, majd újra ellazította. - Épp eleget tudok. Szeme összeszűkült, így az alatta húzódó karikák még sötétebbnek tűntek, s az orra és szemzugai közti terület is árnyékba borult. Csak bámult rám, s közben valami elkezdett nem igazán stimmelni a fejemben. Egyre nyugtalanabbul keresgéltem az okát. Azt hittem, mindjárt megszólal, de továbbra is csak meredt rám, s ahogy egyre erősödött bennem a rossz érzés, egyszer csak rájöttem. Odabent van a fejemben, , ezért igyekeztem egyetlen dologra koncentrálni. A gondolatok olyan megfoghatatlanul áradtak át rajtam, akár a víz hullámai, így végül feladtam, és megmaradtam egyetlen szónál: bunkó. Ezt sikoltoztam magamban, s viszonylag hamar meg is éreztem, hogy visszavonul.

- Szóval bunkó? Gondolom, Fabian árulta el, hogyan őrködj a gondolataid felett. Kár. - Egyik kezét a fejem mellett a falra támasztotta, mire oldalra léptem volna, de ekkor a másikkal is letenyerelt a túloldalon, s ezzel csapdába ejtett. - Nem. Semmit sem tudsz a családomról. - Testével hozzám simult, én pedig az utálattól összeráncoltam az orromat, és igyekeztem belepréselődni a falba, csak minél távolabb legyek tőle. A fülemhez hajolt, és belesúgta: - Félsz tőlem, Violet Lee? Tudod-e, hogy miket tudnék tenni veled? Éreztem leheletén a vér rezes-fémes szagát, ami elkeveredett valami, erős pézsmaillatú kölnivel, talán ugyanazzal, ami a festményes szobában terjengett a levegőben. - Tudom, hogy mire vagy képes. - Nyelvem hegyét végigfuttattam az ajkamon, és sós ízt éreztem. - De nem félek tőled. Halk, hitetlenkedő hang szakadt ki belőle, szorosan hozzám simult, így éreztem, ahogy ott zümmög mélyen a mellkasában. - Mondd csak, Violet, kívánsz engem? - Olyan halkan beszélt, hogy akár az is elképzelhető lett volna, hogy nem is ezt mondja, kaján mosolyát azonban nem érthettem félre, amikor kissé hátrahajolt, hogy kiélvezze a szavaira adott reakciómat. Ajka a fülemet súrolta, beleborzongtam. Nyugalmat erőltettem magamra. - Nem. - Akkor miért ver a szíved kétszer olyan gyorsan, mint az normális lenne? Az ajkamba haraptam, mert rájöttem, hogy igaza van. A szívem oly vadul kalapált, mintha versenyt futna az idővel. - És vajon miért pirulsz? - Az arcom úgy égett, mintha órákon át a napon álltam volna. - És miért izzad úgy a tenyered? - Durván megragadta a csuklómat, és a szemem magasságába emelte. Nem akartam odanézni, de aztán lopva mégis arra pillantottam. Megint csak igaza volt. Elfordítottam a tekintetemet. Újra azt a halk, mormogó hangot hallottam, de ezúttal elégedettnek tűnt. - Emberek. Semmit sem rejtegetnek. - A szemem sarkából láttam, hogy elengedi a csuklómat, beletúr a hajába, és hátrasimítja a homlokából a fürtjeit, amelyek azonban rögtön visszahullottak. - Azért ne szégyelld magad, kislány, végtére is királyi családból származom, dúsgazdag vagyok, és fene jóképű is. Arra lettem kitalálva, hogy vonzzam az embereket. Csakhogy te ellenállsz. Összeszűkült szemmel fürkészte az arcomat. – És ez vajon miért van így? Óh, hol is kezdjem? - Talán azért, mert vérszívó vagy, és gyilkos. És bunkó. És sorolhatnám tovább. - A testem talán elárult, de valójában nem vonzódtam hozzá. Inkább elborzadtam tőle. Felkapta a fejét, a szemembe nézett, kitágult pupillái körül az írisze sötét, erdőzöld színben játszott. - Valóban? Nos, Violet Lee, én le foglak győzni. - Az egész mondatot vontatottan elnyújtotta, s lassan mondta ki a nevem. - Meg fogod adni magad, erről gondoskodom.

- Nem. Nem fogsz legyőzni. - Elléptem volna mellette, hogy távolabb legyek tőle, de két kezét újra a fejem mellé helyezte, s körmeivel elkezdte karmolni a faburkolatot, olyan visszataszító, csikorgó hangot hallatva, mint kréta a táblán. Addig húzta lefelé az ujjait, míg el nem értek a derekamhoz, aztán átsiklottak a hátamra, hogy magához húzhasson. Összekulcsolt kezeivel egyre erősebben szorított, amitől becsípődött a bőr a bordáim alatt. - Szállj le rólam! Erre vannak a szajháid! - sikoltottam. A tekintete abban a pillanatban rátalált az enyémre, s szemében felderengett a felismerés. Az írisze éppoly fekete lett, mint a pupillái. Kiveszett belőle minden szín, minden fény, egyszerűen csak fekete volt, áthatolhatatlan fekete. - Ezért megfizetsz, kislány - súgta enyhén megremegő hangon. Egyetlen gyors mozdulattal félresöpörte a hajat a nyakamról, és oldalra és kezdtem elhátrálni előle. Csakhogy belemarkolt a hajamba, és megrántotta. Felvisítottam, mert láttam, ahogy megvillannak a fogai. Addig húzott felfelé, míg végül lábujjhegyen álltam már. - Ne! - könyörögtem, és rettegve próbáltam összébb húzni magam. - Majd most megtanulod, hogy félj tőlem - morogta, oda sem hederítve rimánkodásomra. - Azt is elérem, hogy a napot is megbánd, amikor Trafalgar térre tetted a lábad. - Gúnyos megjegyzése után fogai belemélyedtek a nyakamba. Feltépték a bőrömet, s egyre mélyebbre hatoltak a húsomban. Fájdalmamban felsikoltottam, és szitkozódni kezdtem, szemem előtt csillagok szikráztak. De ahányszor csak kimondtam egy szót, az állkapcsom megmozdult, ettől nyakamon megfeszült a bőr belém maró fogai körül, s pólóm kerek nyakára meleg folyadék csurrant le. Végül szétnyitotta fogait, majd nyelvével felnyalta a vérpatakot, nyálcsíkot hagyva a helyén. Megszopogatta a sebet, aztán belesuttogta a bőrömbe: - Finom. - Legalábbis azt hiszem, ezt mondta. Hüvelykujját a galléromba törölte, s még egyszer rám emelte tekintetét, de én képtelen voltam levenni a szemem szájáról, ami véres volt. Az én vérem borította. Elhagyott minden erő, a térdem megroggyant. Csak azért maradtam még talpon, mert Kaspar erővel az ajtónak nyomott. - Egy királyság hercege mindig megkapja, amit akar - súgta oda, majd elhúzódott tőlem. Sápadtan és émelyegve a padlóra roskadtam. Csak nézte, ahogy összeesem. Képtelen voltam elviselni csúfondáros mosolyát, ezért karommal eltakartam az arcom, térdemet pedig felhúztam a mellkasomhoz. Lebillentette a fejemet. Szemem sarkából láttam, ahogy szája a nyakamhoz közelít - Próbálj csak megragadni tőlem bármit is, és akkor eléggé kellemetlenül érzed majd itt magad. Márpedig nekem elhiheted, Violet Lee, igen hosszú időt fogsz itt tölteni.

Ezzel bevágta az ajtót és elment, én pedig ott maradtam a padlón, és halkan nyüszítettem. Nagyon gyorsan megtanultam a leckét, hogy tőle félnem kell.

9. VIOLET - És ehhez mit szólsz? - csacsogta Lyla, és egyre újabb ruhákat húzott elő gigantikus gardróbja fogasairól, majd az ott álldogáló szobalány, Annié karjára hajította őket. - Ez a te stílusodnak tűnik. Magasra emelt egy fekete szoknyát - hossza felől akár öv is lehetett volna majd a derekához simította, megmutatta, hogyan állna. A holmi alsó hangon is túl kurta volt. - Azt hittem, csak egyszeri alkalom volt, hogy ruhát adtál kölcsön. Hitetlenkedő hang hagyta el a száját, majd a szoknyát az Annié karjában tornyosuló halomra vetette. Egyik lábamról a másikra álltam, kényelmetlenül feszengve az egyik tükörnek támaszkodtam. - Figyelj csak, Lyla, igazán nem kell ezt tenned, én... - Violet - vágott a szavamba -, lehet, hogy szerinted mi mind gyilkosok vagyunk, de azért valamennyire adunk a higiéniára, és ebbe beleértjük a gyakori fehérneműcserét is. Amíg velünk vagy, addig el kell fogadnod a szabályainkat. - Figyelmeztető pillantást villantott felém, mire befogtam a számat. Erre nem nagyon tudtam mit felelni. Gondolataim elkalandoztak, Lyla pedig folytatta a ruhák átválogatását, s újra meg újra közölte, hogy ezekre a holmikra semmi szüksége, egyébként sem hordaná őket. Az előző napi jelenet Kasparral még mindig élénken élt bennem, s újra meg újra lepergett előttem, mint valami elakadt lemez, hogy megint meggyötörjön. Senkinek sem beszéltem róla. Nem is állt szándékomban. Nem mintha Kasparra szerettem volna tekintettel lenni, inkább csak kerülni akartam az újabb megaláztatást. Úgy éreztem, ez a dolog magánügy. - Földbolygó Violethez - eszméltem egy ingerült hangra. - Azt kértem, hogy próbáld fel. Mivel valamivel termetesebb vagy nálam, tudni szeretném, jók lesznek-e rád ezek a holmik. - Ezzel betaszigált a fürdőszobába, Annié pedig egyenként beadogatta a ruhákat. Amikor kiléptem, Lyla éppen kiürített egy poharat, amiben valami alkoholszagú, vörös folyadék volt. Amikor észrevett, felém fordult. - Minden oké? - kérdezte. Bólintottam. - Vodka és vér - világosított fel, amikor feltűnt neki, hogy az italát méregetem. - Ha eleget iszom belőle, akkor közel kerülök ahhoz az állapothoz, amit egy vámpír alvásnak nevezhet. - Lehúzta az utolsó pár kortyot, és átadta Annie-nek a poharat. - Hozz még egyet. Iszonyúan fáj a fejem. - Annie bókolt, arcán enyhén zsémbes kifejezés ült.

Lylának azonban mintha nem tűnt volna fel, hogy milyen gorombán szólt a szobalányhoz. Amikor elkezdtem összeszedegetni a holmikat, Lyla újra megszólalt. - Ha engem kérdezel, jóval egyszerűbb lenne új ruhákat venni neked, végtére is jó darabig itt leszel, de Kaspar szerint mintha nem érnéd meg a fáradságot. - A kezem ökölbe szorult a karomban tartott nagy nyaláb ruha fölött. Nem sértésnek szántam - vetette oda, le nem véve rólam a tekintetét. Engem azonban nem Kaspar tapintatlansága zavart (bár arra kifejezetten vágytam, hogy a hercegre még csak gondolnom se kelljen), inkább az a feltételezés, hogy ilyen hosszú ideig kell még itt maradnom. Bólintottam, és igyekeztem leplezni nyugtalanságomat. - Ezek szerint a vámpíroknak is fáj a feje? Szóval nem vagytok immúnisak az ilyesmire? Lyla felkacagott. - Ó, istenem, dehogy. Fájhat a fejünk, a gyomrunk, a torkunk, minden ilyesmi, ugyanakkor semmi súlyos vagy komplikált betegséget nem kapunk el. A nemi úton terjedőket sem, ami nagy szerencse, ha az öcsém félékre gondolok. Ettől függetlenül légy elővigyázatos, használj óvszert, meg ilyesmi. - A célzástól elvörösödtem, s igyekeztem nem belegondolni a dologba. Lyla a gardróbból a szobája felé indult, én pedig a ruhákkal a kezemben az ajtó irányába tartottam. - Hé, azért nem kell rohannod - szók utánam mosolyogva. - Eléggé unom, hogy csupa pasas vesz körül. Örülnék egy kis női társaságnak. - Megpaskolta a sarokban álló törtfehér kanapé párnáját, én pedig egy csöppnyi habozás után leültem mellé, a nagy halom holmit az ölemben nyugtatva. Egy darabig kínos csönd volt, aztán megszólaltam. - A többiek is itt élnek? - Úgy érted, hogy Fabian, Félix meg a többiek? Igen. Ez a második otthonuk - hangzott a válasz. - Miért? - próbálkoztam tovább. - Hát, mert állandóan együtt járnak vadászni meg hergelni a vámpírölőket, csupa ilyesmit. Elmegy vele az idő. - Értem - feleltem, és igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a válasznál. Kavargó gondolataim között akadt volna még több kérdés, de több eszem volt annál, hogy ezeket fel is tegyem. Ha életben akarok maradni, jobb, ha nagyon körültekintően kíváncsiskodom. Amikor végre magamra maradhattam a szobámban, felkuporodtam az ablakpárkányra. Megint esett az eső - ami kevés napsütés kijut nekünk egy évben, azt már mind megkaptuk júniusban. A szemem kezdett lecsukódni, úgyhogy átmentem az ágyamra. Nem volt semmi kedvem átöltözni, úgyhogy csak a cipőmet rúgtam le, és már be is bújtam a takaró alá. De még le sem hunytam a szemem, amikor hangos döndülést hallottam, ami mintha magukból a falakból jött volna.

Ezt egy második követte, mire ijedten felültem az ágyon. Rémülten meredtem bele a szoba homályába - biztos voltam abban, hogy a hang a szemközti falból, vagyis a gardróbszoba felől jön. Ujjaim görcsösen markolták a lepedőt. De aztán csönd lett, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és kimásztam az ágyból, hogy körülnézzek. Nagy levegőt vettem, feltéptem az ajtót, és ugyanazzal a mozdulattal a villanykapcsoló felé vetődtem - addig fel sem akartam nézni, amíg nincs fény odabent. De nem láttam semmit, és vadul dobogó szívem egy kissé lecsillapodott. Örültem, hogy a szőnyeg tompította lépteim zaját, s tovább settenkedtem előre, míg egyszer csak... bumm! Hátraugrottam, mert rájöttem arra, hogy a szomszédból jön a hang, ami olyan volt, mintha egy ajtót csapnának be, vagy valami súlyos bútort löknének odébb a padlón - Kaspar szobájából. A felfedezéssel egyidejűleg egy hangot is meghallottam, s azonnal úgy elvörösödtem, hogy a színem egy paradicsomnak is becsületére vált volna. - Ó, Kaspar - vihogott valaki a szomszédban. Női hang volt. - Hogy te milyen disznó vagy! Kihátráltam a gardróbból. Minden lépésemet nyögdécselés zaja kísérte, amire csöppet sem vágytam. Beugrottam az ágyba, és annyira igyekeztem kizárni a neszeket, hogy kis híján megfojtottam magam egy párnával. De mindhiába. Csak feküdtem teljesen ébren, szemem annyira tágra nyitva, mintha gyufaszálakkal pöcköltem volna ki, s hajamat téptem tehetetlenségemben, miközben végig kellett hallgatnom mindazt, ami a szomszédban zajlott, és ami mintha sosem akart volna véget érni.

10. VIOLET - Annie! - visítottam, miközben a földszinti folyosó felé vágtattam. - Annie! - kiáltottam el magam újra, amikor lelassítottam a cselédlépcsőnél, ami lefelé tekergett a palota belseje felé. A csigalépcső legalján különféle konyhák labirintusa kezdődött, ahol az ünnepi események étkeit készítették az emeleten lakó királyi család számára. Ezeken túl a mosókonyhák voltak, meg azok a szűk, sötét kamrák, ahol a szolgák aludtak. Én is itt töltöttem időm jó részét, hogy távol tartsam magam Kaspartól, Fabiantól és a többiektől. Itt ügyet sem vetettek rám, s a véremre sem szomjazott senki, mert a szolgák többsége épp annyira taszítónak találta a vérivást, mint én - Annie elmagyarázta, hogy itt kötnek ki azok a vámpírok, akik nem akartak vámpírok lenni, vagyis azok, akiket átváltoztattak. Elosontam a kivilágítatlan konyhák fala mellett, de így is hallottam, hogy lépteim zaja visszhangozva verődik vissza a kőfalakról és a pince boltozatos mennyezetéről. Tudtam, hogy Annie már messziről hallja, hogy jövök, és való-

ban, ott várt a folyosó távolabbi végén, karját keresztbe fonta a mellén, hangja kissé ingerült volt. - Ilyen későn már nem szabadna idelent lennie. Bosszúsága lepergett rólam. - De szeretnék valami szívességet kérni. Biccentett, s ettől fülére omlottak szőke fürtjei, amiket oly nagy műgonddal tűzött fel, az 1940-es évek stílusában, mert elbeszéléséből megtudtam, hogy akkor volt tizenéves. - Ugye, maga takarítja a szobákat? - kérdeztem, majd bizonytalanul az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, hogyan reagál majd a kérésemre. Újra csak biccentett. - Nem segíthetnék egy kicsit? Értetlenül meredt rám. - De miért? - Lenne egy kis meglepetésem Kaspar számára - hadartam el a mondatot, hogy mielőbb túl legyek rajta. Arcán a kételkedést fokozatosan izgatott mosoly váltotta fel. - Egészen pontosan mit is tervez? Az előző három éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludtam. Éjszakáimat nyögdécselés, hörgés zaja zavarta meg. Kaspar szobájából minden reggel kilépett egy lány, de szinte biztos voltam abban, hogy az előző reggelen ketten is lehettek. Végül elhatároztam, hogy a tettek mezejére lépek. Nem számítottam arra, hogy Annie belemegy a tervembe, de eléggé gyűlölte a herceget, aki úgy kezelte a cselédeket, mintha semmit sem érnének, vagy annál is kevesebbet. Amikor azonban odaértünk Kaspar ajtajához, szilárd elhatározásom kezdett meginogni. Annie bekopogott, majd félénk hangon bekiabált. - Felség? - Nem jött válasz. - Újra kopogtatott, ezúttal határozottabban. Egy percet vártunk, de senki nem felelt. Ekkor Annie bedugta az ajtón a fejét. Tiszta a levegő - suttogta, s amint beléptünk, azonnal elkezdett söprögetni. - Mit is mondtál, hol tartja? - kérdeztem fojtott hangon, mert rettegtem, hogy Kaspar bármikor visszatérhet. - Nézze meg az éjjeliszekrény fiókjában, az ágy alatt, az óra mögött és a fürdőszobai szekrénykében. Valahol legbelül egyfolytában azt kérdezgettem magamtól, hogy mi az ördögöt művelek, tudván, hogy ha túlfeszítem a húrt Kaspar-nál, abból bajom eshet, akár meg is halhatok miatta, mégis túl nagy volt a kísértés, hogy bosszút álljak rajta azért, mert idehozott, még ha megtorlásom csak ilyen enyhe formát is ölt. Egyébként pedig, ha tényleg bántani akarnának, mostanra már megtehették volna, nem igaz? - érdeklődött a belső hang, ezzel megfogalmazva azt, amiben az eltelt néhány nap leforgása alatt magam is egyre biztosabb lettem.

Ide-oda kezdtem futkosni a szobában, fiókokat huzigáltam ki, benéztem a szőnyegek alá. És persze a fürdőszobai fali szekrénykében találtam is egy doboz óvszert, három másikat az óra mögött, kettőt pedig a fiókokban. Hasra feküdtem, és bemásztam az ágy alá. Valami megmoccant a sötétben, majd eltűnt a padló és a szegélyléc között, ám hősiesen lenyeltem feltörő sikolyaimat. De meg is érte bekúsznom ide: halomban hevert a sokdoboznyi óvszer, s még egyik sem volt felbontva. Felnyaláboltam az összeset, és a frissen bevetett ágyra ejtettem a többi mellé. Még egyszer végigmentem a szobán, hogy ellenőrizzem, nem hagytam-e ki valami rejtekhelyet. De nem. Ezután visszatértem az ágyhoz, feltéptem a csomagolást, és az ágytakaróra borítottam a dobozok tartalmát. Miután mindegyiket kiürítettem, egy kivétellel Annie szemetes zacskójába hajítottam az összes dobozt, az óvszereket pedig a zsebembe gyömöszöltem. - Mindjárt visszajövök - suttogtam fojtott hangon. Kisettenkedtem a szobából és körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő. Miközben leballagtam a konyhába, igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennék ideges, de közben tekintetem ide-oda járt az árnyékos sarkok között, mert szinte biztosra vettem, hogy bármelyik percben felbukkanhat valaki. Amikor beértem a konyhába, egyenesen a hűtőhöz léptem, leemeltem a polcáról a szinte már teljesen kiürült, vért tartalmazó üveget, majd a maradék sűrű „italt” a lefolyóba öntöttem. Valami egyértelműen édeskés szagot éreztem, bár ezt eléggé elnyomta az alvadó vér átható bűze. És ezt a vackot megisszák? Undorító. Néhány cseppet azért hagytam a palack alján, aztán elővettem a csomagocskákat a zsebemből, és félig feltéptem a borításukat. Az összeset begyömöszöltem az üvegbe, majd visszanyomtam a dugót, és összeráztam az egészet, hogy minden óvszert belepjen a ragacsos folyadék. Dolgom végeztével visszatettem a palackot a hűtőbe, és már indultam is vissza az emeletre. Van egy olyan érzésem, hogy ma este valaki nem fog dugni, kárörvendett odabent a hang, megzavarva gondolataimat. Az én fejemben szólalt meg, mégsem nem volt benne semmi jellegzetes, sem a hangszín, sem a hanglejtés ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy a saját gondolatom volt. Hogy ne bolonduljak bele, inkább úgy határoztam, nyilván a tudatalattim műve lehet. Kettesével véve a lépcsőket rohantam vissza Kaspar szobájába, s amikor beértem, Annie már a takarítás végén járt, és épp csomót kötött a szemetes zacskóra, amibe az üres dobozkákat hajigáltam. - Teljesen biztos abban, hogy az óvszer nélkül Kaspar egyszerűen leáll? tudakoltam. - Igen, mert nagy bajba kerülne, ha valami következménye lenne a dolognak. Bólintottam, majd egy kandallópárkányon talált papírdarabkára ráfirkantottam: „Sose feledkezz meg a védekezésről, tökfej vérszívó!”

A fecnit bedugtam a megtartott, üres óvszeres dobozba, majd bedobtam az éjjeliszekrény fiókjába, s már iszkoltam is vissza a szobámba, hogy megkezdjem a várakozást. Éjfél körül járhatott, amikor az első kuncogó hang megütötte a fülemet, s ahogy kidugtam a fejem az ajtón, láttam, hogy ugyanaz a hosszú lábú szőkeség vihorászik, aki már jó párszor vendégeskedett Kasparnál. Úgy emlékeztem, Charitynek hívják - bár a neve korántsem illett hozzá. Úgy negyedóra telhetett el, amikor bosszús kiáltozást és döngő lépteket hallottam, majd hatalmas üvöltést. Kivágódott a szobám ajtaja, beviharzott rajta Kaspar, és rám szegezte teljesen feketére sötétült szemét. - Ráismersz? - tudakolta levegő után kapkodva, és felmutatta az óvszeres dobozkát meg a kezében tartott, összegyűrt cédulát. Megráztam a fejem, és igyekeztem erre a mozdulatra koncentrálni sötét tekintete helyett - azt végképp nem akartam, hogy Annie jusson eszembe, hátha Kaspar megpróbál bejutni a fejembe, hogy olvasson a gondolataimban. Mögötte megjelent a kissé rendezetlen külsejű Charity is, aki mintha sietve kapkodta volna magára a ruháit. Szőkített haja kócos volt, rózsaszín rúzsa elkenődött a szája sarkánál. Összeszűkült szemmel méregetett. - Beléd meg mi a fene ütött? - nyafogta, mint valami gyerek, aki elvesztette a kedvenc játékszerét. - Nekem ugyan semmi bajom. Neked tán valami gondod van? - Elővettem legártatlanabb mosolyomat, mert éreztem, Kaspar olyan dühös, hogy az nem kifejezés. Olyan sebességgel vetette át magát a szobán, hogy csak az elmosódott körvonalait láttam. Teste nekem csapódott, magával rántott az ágyra, a lendülettől addig csúsztam, míg bele nem vertem a fejem az éjjeliszekrénybe. Felsikoltottam, de ekkor rám ugrott, és leszorított az ágyhoz. Összeszorítottam fogaimat, de amikor a szekrény sarka a gerincembe nyomódott, a fájdalomtól megrándult az arcom. - Szállj le rólam, te kanos állat! - ordítottam, és rúgkapáltam undorodva a közelségétől. - Miért, kellemetlenül érzed magad? Talán inkább veled kellene foglalkoznom? - vicsorított rám, majd csúfondáros, gúnyos mosolyra húzta száját. A szemében semmiféle érzelem nem tükröződött - teljesen komolyan gondolta a dolgot. Átvetette rajtam az egyik lábát, még erősebben préselt bele a matracba, kezeimet lefogta a fejem fölött, és elkezdte lehámozni rólam az inget. Hallottam, ahogy Charity tiltakozva visongat, de sikolyai egybeolvadtak a matrac nyikorgásával, ahogy megpróbáltam kiszabadulni Kaspar alól. Aztán egyszer csak nem éreztem már magamon a súlyát. Amikor felemeltem a fejem, azt láttam, hogy Fabian és Charlie erővel lerángatják rólam és visszatartják - nekik is jutott jó pár karmolás. Apró, megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, feljebb kucorodtam az ágyon, és visszarángattam az inget a hasamra. Elpirultam, és dühösebb voltam, mint életemben bármikor, - Itt meg mi a fene

folyik? - bömbölte Fabian. Egyenesen Kasparra és Charityre szegezte a tekintetét, mintha azt figyelné, hogy mernek-e hazudni. - Jól vagy? - vetette oda felém pillantva. Bólintottam, és önkéntelenül is összefontam a karomat a mellemen. - Azzal meg mit foglakozol, hogy jól van-e? Elcsórta Kaspar óvszereit! vádaskodott Charity, és rám mutatott. Ebben a percben lépett be a vihogó Lyla. - Hű, micsoda tragédia! - mormolta, de persze mindenki meghallotta. Kaspar dühös pillantást vetett felé, és kiszabadította magát Charlie markából. - Ez igaz, Violet? - kérdezte Fabian, aki a diplomata szerepét öltötte magára. Bűntudatos arckifejezésem valószínűleg megválaszolta a kérdést, mert így folytatta: - És hová tetted az óvszereket? Megráztam a fejem, nem voltam hajlandó felelni. Egy másodperccel később erős, nagyon kíváncsi tudat furakodott be a fejembe, a gondolataim azon nyomban széthullottak, és káosz támadt közöttük. Küzdöttem, hogy mindent elrejtsek, de tervem részletei valahogy mégis a felszínre kerülhettek. Csak abban reménykedtem, hogy arra már nem jönnek rá, hogy egy szobalány is a segítségemre volt. - A konyhában - horkant fel Fabian, és Kaspar már rohant is, nyomában Charityvel. Nem állt szándékomban velük tartani, de Fabian méltatlankodó pillantása tett arról, hogy meggondoljam magam. - Te idióta! - szidott le. - Mi az ördögnek nem tudtad egyszerűen csak meghúzni magad? Pokollá fogod itt tenni a saját életedet! Kinyitotta előttem az ajtót, én pedig elvágtattam mellette. - Az itteni élet nem álmaim netovábbja - morogtam. Meg sem vártam a válaszát, indultam lefelé a lépcsőn a konyha irányába. Talán igaza van. Talán tényleg túlzásba vittem. Amikor beléptem a konyhába, épp kivették a palackot a hűtőből. Fabian a szájával lefelé fordította a mosogató fölött, mire kihullott belőle néhány csepp vér. A tönkrement óvszerek a palack nyakánál gyűltek össze. Charity felém fordult, s arcán többféle kifejezés futott át: először döbbentnek tűnt, aztán csalódottnak, végül gyilkos indulattal meredt rám. Ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem arra, hogy ennek rossz vége lesz. Sarkon fordultam, hogy eliszkoljak, de a lány már repült is felém, borotvaéles műkörmeit nekem szegezve. Megragadta az ingemet, és hátrarántott, az arcom felé kapott. Éreztem, hogy karmai felsebzik az arcomat, és felüvöltöttem, ő pedig nekikészült az újabb csapásnak, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy teljes súlyommal felé dőljek. Ezzel ugyan még nem mentem volna sokra, ahhoz viszont elég időt nyertem, hogy Charlie és Lyla közben lefoghassa Charityt. - Te egy dagadt, féltékeny dög vagy! - sziszegte oda nekem. Szemfestéke annyira elmaszatolódott, hogy mindkét szeme körül szürkés karika látszott. - Hogy micsoda? - kaptam levegő után. - Azt mondtam, hogy dagadt, féltékeny dög vagy!

- Hallottalak! - vicsorítottam vissza rá. Kiszabadította magát Lyla markából, és megigazította felcsúszott szoknyáját. - Na, mindegy. Csak tartsd távol magad a mi dolgainktól, rendben? Kaspar, gyerünk! - Nahát! Szóval létezik olyan is, hogy vámpírral keresztezett ringyó - szóltam vissza, amikor az engedelmesen utána ügető Kasparral már éppen kilépett volna az ajtón. Charity megdermedt. - Szívd vissza! - vicsorított rám, és kék szeme elfeketült. - Eszem ágában sincs - vetettem oda fölényesen, mire felvisított, és rám vetette magát. A szemét le nem vette a nyakamról. Felsikoltottam, és megpróbáltam megszabadulni tőle. Még egyszer megkarmolt, de egyebei nem tehetett, mert újra szétválasztottak bennünket - az én derekamat Fabian erős karja fonta körül, Kaspar pedig Charityt húzta magával. A lány nem ellenkezett, csak folyamatosan átkozódott, de szavai leperegtek rólam Aztán egyszer csak rátalált a gyenge pontomra. - Addig kellett volna végezned vele, Kaspar, amíg alkalmad volt rá. Tudom én, milyenek ezek az emberlányok. Nekiesnének bárkinek, aki nadrágot visel. Előrelendültem, de Fabian erősen fogott. - Ne aggódj, a fajtádhoz még véletlenül sem nyúlnék hozzá. - Na persze - felelte Charity, odabújt Kasparhoz, és megcirógatta az arcát. Kaspar ugyan nem viszonozta a gesztust ugyanazzal az érzelmességgel, de automatikusan közelebb húzta magához. A lánynak a gépies mozdulat mintha nem tűnt volna fel. - Gyere, édes, menjünk embervadászatra, torkig vagyok az állatvérrel. - Ti betegek vagytok. - A hangom rekedten csengett. - Beteges vérszívók. De Charity már nem rám figyelt. Az ajtóra meredt, amelyen éppen belépett a király. A vámpírok meghajtották a fejüket és bókoltak. Fabian ügyetlenül egyenesedett fel, mert karjait még mindig körém fonta. Én pedig egyszerűen csak elfordítottam a fejem. Miért is bókolnék? A király először Charityhez fordult oda, aki kiszabadította magát Kaspar karjából, és lehorgasztotta a fejét, de előtte még sikerült egy gyilkos pillantást vetnie felém. - Emlékeztetném arra, Miss Faunder, hogy édesapja pozíciója a tanácsban és az udvarban a saját maga és családja viselkedésétől függ. - A király mély hangjában nem volt harag, ugyanakkor tisztán ki lehetett érezni belőle a fenyegetést. - Menjen - zárta rövidre, és Charity már el is tűnt, nem várta meg, hogy kétszer szóljanak neki. Ezután a férfi felém fordult, én pedig összehúztam magam szürke szemei pillantásától, ami oly fagyos volt, hogy a hátamon futkosott tőle a hideg. Fabian lazított a szorításán, mert rájött, hogy most semmivel nem fogok próbálkozni.

- Veszélyes játékot játszik, Miss Lee. Előfordulhat, hogy sérülés lesz a vége, de akár ennél rosszabb is megeshet, amennyiben nem viselkedik óvatosabban. - Inkább halott legyek, mint maguk fajta - szóltam vissza neki, és már indultam volna, de Fabian elkapta a karomat. Úgy tűnt, a király még nem végzett. - Érzései meg fognak változni, amikor hozzászokik az életünkhöz, s ez idővel bekövetkezik. Minderre bőven lesz ideje, Miss Lee, mert az édesapja nem buta ember. Ő tisztában van a hatalmunkkal, és még jó darabig nem fogja megkísérelni azt, hogy kiszabadítsa, ámde akkorra már túl késő lesz. Elkerekedett a szemem. Most tényleg azt mondta, amit sejteni véltem? - Az apám nem tud a vámpírokról. A király háta mögött Kaspar felnevetett. Hideg, kongó kacaj volt, csupa gúny. - Apád feladata az ország védelme, kislány. Naná, hogy tud rólunk. Tudja, hogy mi végeztünk a vámpírölőkkel a Trafalgar téren, ahogy azt is, hogy nálunk vagy. A király felemelte a kezét, és Kaspar elhallgatott. A férfi ingujja felcsúszott, karján kidomborodtak a kékes erek. - Semmivel sem fognak megvádolni bennünket, Miss Lee. Az ügyet szépen csendben lezárja a Scotland Yard, mihelyt elül a sajtó által feltüzelt érdeklődés. Az édesapja körömszakadtáig tagadni fogja, hogy az ön eltűnésének bármi köze lehet a gyilkosságokhoz, mert nagyköveteink erre utasították, és ha valami meggondolatlanságot cselekedne, például elárulná létezésünket a nagy nyilvánosság előtt, azt ön szenvedné meg. Hacsak nem válik vámpírrá, itt kell maradnia, hogy ne árulhassa el létezésünket. Ha pedig vámpírrá lesz, és úgy fedi fel az emberek előtt létünket, akkor velünk együtt fog megszenvedni érte. Az állam leesett, a szívem elfacsarodott. Mindenre gondoltak, jöttem rá. - Ezt nem teheti. Hogy képes ilyesmire? - Mi a törvény fölött állunk. Úgy vélem, Miss Lee, ön képes maga is megítélni, milyen kilátástalan a helyzete - felelte a király, és Kasparhoz fordult. Miss Faundert szívesen látjuk, amíg csak kedve van itt időzni, azonban amíg a palotában tartózkodik, addig Miss Lee nem hagyhatja el a szobáját. Már kezdtem volna tiltakozni, de a király oda sem hederített rám, és kivonult a teremből - maga mögött hagyva egy csúfondárosan és kárörvendően vigyorgó Kaspart. - No, kislány, édes a bosszú? Csúnyán néztem rá, mire ő is felkacagott, és elhagyta a helyiséget. Fabian rám pillantott, és miközben kivezetett a konyhából, szeméből együttérzés sugárzott. Azon az éjjelen a szomszéd szobából átszűrődő zajok még inkább felerősödtek.

11. VIOLET Augusztus 7-ének reggelén Fabian lépett be a szobámba. Még csak egy hete voltam itt, de menekülésről szőtt reményeim máris elpárologtak. Az viszont pozitívum volt, hogy legalább Charity, a ringyó is eltűnt. - A családodról lesz valami a hírekben. Van kedved lejönni, hogy megnézd? - kérdezte, miután közölte velem, hogy újra elhagyhatom a szobámat. Követtem a nappaliba, s amikor beléptünk, azonnal új életre kelt bennem a remény egy szikrája, mert a saját fényképemet pillantottam meg a képernyőn - naná, hogy csak iskolai fotót sikerült találniuk! -, fölötte a felirat: „eltűnt”. A többiek a kanapékon üldögéltek, s a tévére meredtek. Közben felhangzott a híradó szignálja, és gyors egymásutánban leperegtek a hírekhez tartozó képek. A zene elhallgatott, a stúdió bal oldalán ülő bemondónő felnézett laptopjáról. - Violet Lee-t, Michael Lee nemzetbiztonsági miniszter lányát mától hivatalosan eltűntnek nyilvánították. - Újra megjelent a képernyőn az arcom - Miss Lee-t utoljára július 31-én, éjjel egy körül látták a Trafalgar tér környékén. Alapos okunk van azt feltételezni, hogy szemtanúja lehetett a ..londoni vérfürdő” néven elhíresült bűncselekménynek, amely során harminc férfit öltek meg, s hogy a gyilkosok ezért rabolták el. A feltételezést a Scotland Yard egyelőre nem erősítette meg, de a keresést kiterjesztették London külterületeire is. A képen több rendőrt lehetett látni, amint kutyákkal fésülik át London külvárosait. Belekapaszkodtam a kanapé támlájába, mert a térdem hirtelen elgyengült. - Megerősítették, hogy a gyilkosság helyszínén talált magas sarkú cipő Miss Lee tulajdona, a rendőrség azonban nem gyanúsítottként tartja számon. - A férfi bemondó mögé bevágott képen megjelent a cipőm, átlátszó műanyag zacskóban. - Többször is felmerült a kérdés, Hogy Miss Lee eltűnését miért nem jelentették korábban, de ma a miniszter engedett a nyomásnak, és közleményt adott ki. A képen apám tűnt fel, anyám kezét szorongatva. Egy asztal mögött ültek, körülöttük újságírók tömege, akik csattogtatták fényképezőgépeiket és magasra emelték diktafonjaikat. Mögöttük a monitoron még nagyobb képet láttam magamról, majd kiírták a forróvonal számát, amelyet azok hívhattak, akiknek bármi információja volt. Elszorult a torkom a szüleim láttán, különösen akkor, amikor észrevettem, hogy anya arcán könnyek csorognak. Apa arckifejezése higgadt volt, nagyon fegyelmezett. - Együttműködünk a rendőrséggel a lányunk felkutatásában, és szeretnénk megköszönni nekik a segítségüket - mondta a mikrofonba rezzenéstelen arccal. Egy újságíró felpattant, és megpróbálta túlkiabálni a zajt.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy a dolognak azokhoz a háborúellenes tüntetőkhöz lehet köze, akik helytelenítik az ön döntését csapataink Közel- Keletre küldését illetően? Apa a fejét rázta. - Nem vagyok hajlandó nemzetstratégiai kérdésben nyilatkozni. Erre sem a hely, sem az idő nem megfelelő. Mi csak a lányunkat szeretnénk visszakapni. Nagyon hiányzik. - Anyám itt zokogásban tört ki, s könnyek között esedezett, hogy térjek haza. A szememet marták az egyre gyűlő könnyek. Szerettem volna kinyúlni anya felé, és megérinteni. Szerettem volna megnyugtatni, elmondani, hogy jól vagyok, akkor is, ha erről szó sem volt, akkor is, ha tudtam, hogy ebből a helyzetből emberi lényként nem kerülhetek ki. A könnyek legördültek az arcomon. Dermedten álltam, nem akartam látni, mégsem voltam képes elvenni a tekintetemet a képernyőről. Fabian a derekamra tette a kezét. Ellöktem magamtól. - Michael Lee először az árnyékkormány nemzetbiztonsági minisztere lett, majd három évvel ezelőtt, pártja választási győzelme után ténylegesen is ezt posztot töltötte be. Ezalatt családját leírhatatlan szerencsétlenségek sújtották. Négy évvel ezelőtt Lee-ék legidősebb gyermeke, az akkor tizenhét éves Greg Lee heroin túladagolásban vesztette életét. Tavaly októberben Lillian Lee-nél leukémiát diagnosztizáltak, s jelenleg is kezelés alatt áll. – A riporter elhallgatott, én pedig éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. Nem jutott levegő a tüdőmbe, mert elfelejtettem lélegezni. - Most pedig van egy üzenetünk Lilliantől. Lily - az én gyönyörű Lily húgom - tűnt fel a képernyőn. Kórházi ágyon feküdt, mindenféle csöveket erősítettek a csuklójához. Sápadtabb volt, mint a vérszívók körülöttem, karjain már szinte zöldes színű volt a bőr. Szeme beesett, véreres volt, s nagyon soványnak és törékenynek tűnt, leszámítva az arcát, amely viszont felpüffedt a szteroidoktól. Kihullott a haja, de ez sem számított. Rákos, vagy sem, ő az én gyönyörű húgom volt. Betegnek nézett ki, de tudtam, hogy csak a kezelés miatt látszik annak. Mikrofont tartottak a szája elé, és ő rekedtes hangon beszélni kezdett. Láttam, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül megformálni a szavakat. - V-Violet. Tudom, hogy hallasz. É-és hogy meg fogják engedni, hogy haza gyere. - Lehunyta a szemét, arca békés kifejezést öltött. A képernyőn újra a stúdió jelent meg, és a műsorvezetők félszegen kezdték elmondani, hogyan léphet érintkezésbe a rendőrséggel az, akinek bármi információja van. Órák teltek el, és én még mindig zsibbadt voltam. Nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem reményt, sem örömet, sem félelmet. A világon semmit. Fabian átölelt, én pedig hagytam, hogy a fejem hideg vállára bukjon. Karjával átfogta a derekamat, és erősen magához szorított. Már sírni sem voltam képes, és tudtam, hogy ennek örül - a pólója még mindig nedves volt a könnyeim-

től. A mellettünk álló papírkosárban ezer és egy papír zsebkendő hevert, az orrom égett, a szemem vörös volt és bedagadt. - Most már ne sírj többet, jó? Nem hagyom, hogy tovább zokogj. A családod is azt akarná, hogy erős légy, ugye? - Szögletes arca aggodalmat tükrözött, s vonásai ellágyultak. Biccentettem, és megtöröltem az orromat. Pislogtam egyet, s ekkor vettem észre, hogy ott állnak körülöttünk a többiek is: a király, Lyla, Kaspar, Cain, Thyme, Félix, Declan és két férfi, akiket nem ismertem. Gyönyörű nők simultak hozzájuk, egyikük csecsemőt tartott az egyik karjában, másik kezébe pedig egy kisgyerek kapaszkodott. Mindkét férfinak és a gyerekeknek is egyforma, varázslatos, smaragdzöld szeme volt. Sky és Jag, futott át az agyamon. Ezekkel a szemekkel más nem is lehet. A családos férfi idősebbnek tűnt, úgyhogy úgy tippeltem, ő lesz Sky Thyme mesélte, hogy ő a legidősebb köztük. Csak feltételezni tudtam, hogy a két csodaszép nő a hitvesük. Egyikük sem tűnt egy nappal sem öregebbnek huszonöt évesnél. Miután jól megnéztem magamnak az újonnan érkezetteket, újra lehorgasztottam a fejem, és az ölembe bámultam - így érezheti magát egy hal az akváriumban. Kaspar megköszörülte a torkát, s amikor felnéztem, láttam, hogy a kezében egy telefont tart, amit felém nyújt. - Két perced van, nem több. Hitetlenkedve meredtem a mobilra. - Rajta, üsd ki magad - mormolta Fabian apró mosollyal a szája sarkában. Szükséged van rá. Lepillantottam a telefonra, és teljesen elbizonytalanodtam - nem voltam biztos abban, hogy akarom-e ezt. Mert mi van, ha utána csak még jobban fáj majd. Ó, de attól még akarod, nem igaz? - gúnyolódott a belső hang, és tudtam, hogy igaza van. Kikaptam a készüléket Kaspar kezéből, és futva indultam kifelé a szobából. Átmozgattam az ujjaimat, mert olyan mereven markoltam a telefont, mintha újszülött lett volna. - Ne feledkezz meg arról, hogy hallunk minden szót - kiáltotta utánam Kaspar, miközben behúztam magam mögött a nappali ajtaját, és letelepedtem a lépcsőre. Szinte oda sem figyeltem rá, csak tárcsáztam az otthoni számunkat, s visszafojtott lélegzettel hallgattam, ahogy kicseng. A szívem vadul kalapált, és akkor sem higgadt le, amikor a két csöngésből három lett majd a háromból négy. Ideges voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy miért. - Halló? A szívem a torkomban dobogott, valami nyihogó hang szakadt ki belőlem, s alig tudtam kipréselni magamból a szót: - Apa? - Violet? - felelte meglepetten a nagyon is ismerős hang. - Igen - suttogtam erőtlenül, és egyszerűen nem találtam a szavakat. Recsegést hallottam, mintha eltakarta volna a kezével a kagylót, s az volt az érzésem, hogy a háttérben valakik izgatottan beszélnek. Aztán újabb reccsenés,

és apa újra ott volt. Szavaiból kicsendült, milyen halálosan komolyan veszi a dolgot. - Feltételezem, hogy kihallgatnak, úgyhogy nem mondhatok sokat. Tudom, hogy Varnék raboltak el, és azt is, hogy mifélék. Számodra talán megrázó, hogy tudomást szerzel erről, és sosem állt szándékomban, hogy valaha is megtudd. Abból ítélve, amit a vérszívó nagyköveteiktől hallottam, tudom, hogy a helyzeted reménytelennek tűnik. - Az utolsó mondat olyan indulatosan szakadt ki belőle, hogy még engem is meglepett, pedig én már láttam dühösnek. - De nagyon fontos, hogy ne add fel. Ne állj be közéjük, bármit mondjanak vagy tegyenek is. Megértetted, Vi? - Nem feleltem, mert igyekeztem felfogni elhadart szavait, mire újra elismételte: - Megértetted? Ígérd meg, hogy nem állsz be közéjük. A márványpadlót bámultam. Vajon tényleg megértettem? - Ígérem - motyogtam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, s amikor felnéztem, láttam, hogy Kaspar lép ki rajta. A falnak dőlt, karjait keresztbe fonta a mellén, és engem méregetett. A két percem kezdett letelni. Apám azonban még beszélt. - Kihozunk onnan, Violet, de beletelik némi időbe, és tudnom kell bizonyos dolgokat. Megharapott valamelyikük, vagy vette bármi módon a véredet? Kaspar szeme megrebbent, habozás nélkül rám emelte a tekintetét. Bizonytalanul bámultam vissza rá. Farkasszemet néztünk egymással. - Nem - hazudtam. Kaspar homlokán meglepett ráncocska jelent meg. Vajon miért hazudtam? - Akkor jó - felelte apa. - Igyekezz tenni arról, hogy ha a véredet is veszik, te semmiképpen ne igyál az övékből, mert attól vámpírrá válsz. Csak ingattam a fejem, és a könnyek egyre gyűltek a szememben, de letöröltem őket, mert tudtam, hogy Kaspar még mindig elgondolkodva mered rám. - Apa, nem hagyhatsz itt. Nem teheted - motyogtam, s összerezzentem, amikor elcsuklott a hangom. - Itt embereket ölnek! Hallottam, hogy felsóhajt - nem volt mély sóhaj, de belekapaszkodtam, mert aggodalma hangja megnyugtatott arról, hogy fontos vagyok neki. - Muszáj, Vi, legalábbis egyelőre. De nem adjuk fel, megvannak a kapcsolataim és... Láttam, hogy Kaspar megindult felém, úgyhogy gyorsan félbeszakítottam. Két kézzel markoltam a telefont, mintha így akarnám megakadályozni, hogy elvehesse tőlem, s gyorsan kiböktem a legfontosabb kérdésemet, amiről tudtam, hogy egyben az utolsó is. - Hogy van Lily? Gyorsan mondd! - tettem hozzá sürgetőleg. Pánikomat apa érzékelte is, és nem vesztegette az időt. - Gyenge, de az orvosok szerint jobban van, és arra számítanak, hogy a felgyógyulása... Kaspar elkapta a telefont, és a saját füléhez emelte. Nem akartam kiadni a kezemből, az ujjaim mintha oda lettek volna szögezve a mobilhoz, de aztán észrevettem, hogy már csak a levegőt markolom. Kaspar visszasiklott a nappa-

liba, és csatlakozott a családjához. Követtem, de a képembe vágta az ajtót, s amikor a kilincshez kaptam, kiderült, hogy be is zárta. Az ajtóhoz simultam, és megpróbáltam hallgatózni, de hasztalan. Még elköszönni sem tudtam.

12. KASPAR - Azt hiszem, már épp eleget mondott, Lee, nemde? - szóltam bele a telefonba, és behúztam magam mögött a nappali ajtaját, amivel Violetet is kizártam. - Hadd beszéljek tovább a lányommal, Varn. Felnevettem, de közben annak is tudatában voltam, hogy apám a háttérből nagyon is odafigyel a szavaimra. - Inkább nem. Komoly megbeszélnivalónk van. Eddig hallottam a lélegzését a vonalban, de a nesz most hirtelen megszűnt. Feltételezésem szerint elvette a szája elől a kagylót. Hallottam, ahogy szót vált valakivel a környezetében arról, hogy mit mondjon. Gondolom, valamelyik gyilkos hajlamú tanácsadója lehetett, egy azok közül, akik kormányzati célkitűzést csináltak abból, hogy megkeserítsék az életünket. - A királyon vagy a követeiken kívül nem vagyok hajlandó senkivel sem tárgyalni - szólalt meg egy idő után újra Lee. A hangja szilárdan csengett. - Hát akkor nincs szerencséje, Lee. Én vagyok a trónörökös, és apám ügyei rám is tartoznak. Ha nem tetszik, esetleg forduljon apám valamelyik tanácsadójához. Ó, várjunk csak, hiszen az is én vagyok! El tudtam képzelni, milyen vadul dolgozhat az agya. Sky felesége, Arabella a karjaiba vette a gyerekeiket - még a legidősebb is csak kétéves volt és miközben elhagyta a termet, arról mormolt valamit, hogy mennyire utálja a politikát. Már korábban teljesen egyértelművé tette, hogy mit gondol a Violet-ügyről: annyira helytelenítette, hogy eleinte arra sem volt hajlandó, hogy Sky-jal együtt ideutazzon Romániából. - Nos, ebben az esetben maga is megteszi - felelte gúnyosan a férfi. - Pont úgy beszél, mint a lánya. - Feltételezem, hogy hallott már John Pierre-ről. - John Pierre? Igen, annyi szent, hogy hallottam róla. - És azt is feltételezem, tudatában van annak is, hogy az ő fiát gyilkolta meg Trafalgar téren. - Egyértelműen. - Akkor abban is biztos lehetek, hogy nem lepődik meg, ha azt hallja, hogy Pierre nem különösebben boldog. - Mit nem mond, Sherlock? - A legcsekélyebb mértékben sem.

- A bosszúszomjas emberek igen veszélyesek. Jobban teszi, ha óvatos lesz Varn - morogta Lee. A teremben mindenki rám bámult, a legmerőbben az apám, aki csak figyelt és várta, hogyan reagálok. - Ezt nem érzem komoly fenyegetésnek, Lee. Nyilván felmérte, hogy a birodalmunk a maguk országának a lakosságát egyetlen nap alatt a felére csökkenthetné, igaz? Szinte hallottam, ahogy az emberi elme lázasan jár, akár az óra. - Varn, maga ugyan egy pióca, de azt azért nem hinném, hogy népirtásra is vállalkozna. - Talán valóban nem, de azért a lányával boldogan megpróbálkoznék. Még ki sem mondtam a szavakat, Sky máris nyújtotta a kezét a telefon után egyértelműen úgy döntött, hogy már épp elég kárt tettem. Megkönnyebbülten átadtam neki, s amikor folytatta a tárgyalást, apám már őrá irányította a figyelmét. Jag odasomfordált mellém, és oldalba bökött. - Nocsak, öcskös, hogy micsoda politikus lett belőled. Ha nem ismernélek jobban, még azt hihetném, teljes személyiségátalakuláson mentél át. - Aztán lehalkította a hangját, és elfordult, hogy Mary, a barátnője ne láthassa az arcát. - Ahhoz képest, hogy emberből van az a lány, kifejezetten csinos példány. Rám kacsintott, majd visszamasírozott Maryhez, és elárasztotta bókjaival. Hm, ezek szerint bármily hosszú ideig volt is távol, nem változott semmit. Kisurrantam a teremből, belefáradtam a beszédbe. A kislány még mindig ott kuporgott az alsó lépcsőfokon, fejét a karjába temette. Nem hallottam, hogy sírt volna, de amikor felnézett, a szeme még mindig piros volt, arca vörösen foltos, de remény sugárzott róla. Ez abban a pillanatban vádló pillantássá változott, amikor észrevette, hogy nincs telefon a kezemben. Némi nehézség árán talpra állt, és szinte belesimult a lépcső korlátjába, ahogy elhaladtam mellette. A tekintetével azonban követett, és hallottam, ahogy azt motyogja magában: bunkó.

13. VIOLET Az órák napokba nyúltak, s minden egyes nap éppoly jelentéktelen volt, mint a rá következő - egyik sem volt emlékezetes, az időhatárok összeolvadtak. Szinte minden időmet a szobámban töltöttem, ahol amennyire csak lehetett, elszórakoztattam magam. Pontosan egy hét telt el a rövid telefonbeszélgetés óta, de még mindig nyomasztott a gondolata. Egy darabig reménykedtem abban, hogy sikerül újra beszélnem a családommal, de aztán felhagytam vele. Néhány kurta, odavetett szó kivételével senki sem beszélt velem.

Tizenhárom nap múlva lesz a születésnapom. Ügy töltöm be a tizennyolcat, hogy túsz vagyok. Kezem ökölbe szorult, éreztem, hogy összerándul gyomrom és elszorul a torkom. Tűnődésemet kopogtatás szakította meg, s gyorsan megtöröltem a szemem, nehogy könnyesnek tűnjön. De válaszra sem vártak, s az ajtó már nyílt is - arra is alig volt időm, hogy felálljak. Meglepetten láttam, hogy nem Fabian érkezett, aki legalább némi érdeklődést mutatott irántam, hanem Sky. Megköszörülte a torkát, s ettől hatalmába kerített a bizonytalanság. Egyik lábamról a másikra álltam. - Odalent várják. Most, rögtön. - Miért? Mielőtt távozott volna, tekintete végigsiklott rajtam, alaposan szemügyre véve öltözékemet, Lyla egyik régi pizsamáját. - Két perce van. Nyugtalanított, ahogy szándékosan kerülte a választ a kérdésemre, de ajtó még be sem csukódott mögötte, máris a gardróbban voltam. Lekaptam valamit, ami az alkalomnak hajszálnyival jobban megfelelt, és átöltöztem. Miközben lefelé tartottam, azon járt az agyam, hogy mi lehet olyan sürgős. Tizenöt napja voltam már itt, de még soha nem „hívattak”, és Sky még soha nem szólított meg közvetlenül. A legidősebb Varn gyerek jóval idősebb volt a többi ötnél. Ezeréves, mesélte Fabian, de nem ő a trónörökös. Nem bizony, mert az Kaspar volt. Sky Arabellát vette feleségül, aki csak pár évvel volt nála fiatalabb, és két lányuk született. Főleg Romániában éltek, csakúgy, mint Jag és Mary. Gondolom, miattam kellett ideutazniuk. Amikor a lépcsőhöz értem, láttam, hogy az előcsarnokban nagy a nyüzsgés. Az volt a benyomásom, hogy összesereglett a teljes háznép, s mindenki hosszú, fekete köpönyeget viselt, még a kis Thyme is. A szolgák ide-oda rohangásztak, különféle holmikat hoztak uraiknak, majd sietve meghajoltak, és már iszkoltak is soron következő dolgukra. Megpillantottam Annie-t, aki halványan rám mosolygott. - Olyan, mintha egy hadsereget kellene útnak indítani - jegyezte meg, Fabian mellém lépve, hogy köszöntsön, s közben fintort vágott az odalent civakodó Varn testvérek felé. Ellentétben a többiekkel, ő hétköznapi ruhát viselt. - Itt meg mi folyik? - tudakoltam, ráhajolva a lépcső korlátjára. Újra grimaszolt. - Vadászat. Elbiggyesztettem a számat, aztán kis híján öklendezni kezdtem, mert ráébredtem, hogy Sky miért kerülte az imént a válaszadást. - Mire vadásznak? - Fabian úgy bámult rám, mintha azt kérdezné: „Te most szórakozol, vagy tényleg nem tudod?” Lehunytam a szemem. - És nekem ehhez mi közöm? - Egész hétvégére elmennek, így nekem kell vigyáznom rád.

Odalent Kaspar és Cain úgy veszekedtek, mintha csöppet sem izgatná őket az, amire készülnek. - Nem kell rajtam tartanod a szemed. Mi a fenét tehetnék? Fel sem merül, hogy elmenekülhetnék. Fabian vállat vont, és elindult lefelé a lépcsőn. - Én ugyan nem tudom, miért fontos, de járhattál volna rosszabbul is. Mondjuk akkor, ha Kaspar marad itt veled. - Jelentőségteljes pillantást vetett rám. Ez igaz. Hülye lennék, ha megbíznék Fabianban, de Kasparral összevetve még mindig ő a kisebbik rossz. A király előrelépett, s egy komornyik már loholt is, hogy kitárja előtte kétszárnyú ajtót. A férfi alakja eltűnt szem elől, s a többiek is megindultak utána egyesével. Kaspar azonban hátra maradt, bevárta Fabiant a lépcső alján. Én is lementem. - Szem elől ne veszítsd - bökött felém hüvelykujjával, mire lesütöttem a szemem. - Azt hiszem, abszolút alkalmas vagyok arra, hogy egy embert őrizzek, Kaspar - vágott vissza zsémbesen Fabian. - Talán valóban. - Kaspar már indult volna, de én hirtelen erőre kaptam, nagyot dobbant a szívem, előreszökkentem, és megragadtam a csuklóját. Csizmája alatt megcsikordult a padló, ahogy megpördült, köpönyege fellebbent, alatta csak egy bő vászoninget viselt, melynek mellén ott volt a címerük: egy fekete rózsa, melyből vér csöppent az alatta álló V betű öblébe. - Kérlek, ne ölj meg senkit - suttogtam. Egy pillanatra mintha ellágyult volna a tekintete, de aztán oly könnyedén tépte ki a csuklóját a kezemből, mintha gyerek lennék. Rájöttem, hogy pontosan ennek tart. Gyereknek. A többiek nyomába eredt, akik már a parkban jártak. Amikor kiért a gyepre, megállt, és újra felém fordult. A nyitott ajtóban tébláboltam, hetek óta most először szívtam tele a tüdőmet friss levegővel. Felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Pár másodpercig egymásra meredtünk, majd fejére húzta a csuklyát, s ettől arcvonásai árnyékba borultak, csak csillogó, smaragdszínű szeme maradt látható. Még egy darabig ott vesztegelt, majd fekete alakja belesuhant a naplementébe, ami halvány aranyszínben fürdette a világot. Beérte a többi köpenyes alakot, aztán mintha mindannyian felgyorsítottak volna, s már csak azt láttam, hogy a lemenő nap előtt sötéten megvillanva belevesznek a tájba - vadászni indultak, épp úgy, mint amikor először találkoztam a fajtájukkal. A nap helyébe hamarosan a hold lépett, a derült éjszakai égen csillagok szikráztak, még a városokat körülvevő narancssárgás derengés sem tudta elhomályosítani fényüket. Valahol ütött egy óra, amiből rájöttem, hogy éjfélre jár az idő. - Ugye, ebben a világban jóval több van, mint ahogy az emberek gondolnák? - kérdeztem, és Fabian felé fordultam az ablakfülke padján.

Arcát megvilágították a kandallóban lobogó tűz lángjai. Különös volt látni, ahogy a narancsszínű fény élettel tölti meg sápadt bőrét, s úgy villódzik vonásain, mintha arra készülne, hogy feleméssze egész természetellenes lényét. - Jóval több. Ez csak egy királyi család a sok közül - felelte. - De ne akarj többet tudni. A tudatlanság áldás. Örülj neki. Bólintottam. Igaza van. Kinyújtottam a lábam, felálltam a fülke padjáról, és átültem az egyetlen karosszékbe. Fabian érdeklődve felpillantott - mostanra hozzászokott a kérdezősködésemhez. - Mi történt a királynéval? Rögtön meg is bántam a kérdést, mert mély, elfeledett érzéseket kavart fel a fiatalemberben. Szinte hátrahanyatlott a székben, kék szeme azonnal feketére váltott, majd szürke lett, s így is maradt. Szánalmasan festett, mint ha egy csapásra elhagyta volna az élet, ami pedig általában ott lobogott benne. Ha képes lett volna arra, hogy elsápadjon, kifutott volna arcából a vér. - Sajnálom, nem kellete volna megkérdeznem - dadogtam. Tekintete elborult, és nem mozdult. - Fabian? Felkapta a fejét, s szeméből kiveszett a szürkeség, s újra olyan égkék volt, mint korábban. Teste merevsége is felengedett, kezét végighúzta a haján. - Én is sajnálom, de amikor valakit olyan régen ismersz... akkor... - A hangja elhalkult. - Elmesélem neked, de azzal a feltétellel, hogy rajtam kívül senkivel sem beszélsz róla. Egy másodpercig sem haboztam. - Egy mukkot sem. - A legelején kell kezdenem. Hosszú történet, kicsit elfészkelődtem, hogy kényelmesen üljek, de szememet egyetlen pillanatra sem vettem le Fabian szomorú arcáról. - A vámpírok már évmilliók óta léteznek. Minden gond nélkül éltünk a természetben, és olyan állatok vérét ittuk, amiket le tudtunk vadászni. Ha az evolúció elmélete valóban helytálló, akkor a vámpírok akkor találkoztak először méltó ellenféllel, amikor az ember megjelent a színen. Mi pedig pontosan úgy viszonyultunk hozzájuk, mint bármely más élőlényhez - vadásztunk rájuk, és hamarosan megkedveltük a vérük ízét. - De honnan tudhatod, hogy mindez olyan régen történt? - kérdeztem. - Már mondtam neked, hogy a legidősebb vámpír... hát szóval, nagyon öreg - felelte. - Mint említettem, a korai emberek egy idő után felvették a harcot, s a vámpírok ekkor döbbentek rá arra, hogy mekkora hibát követtek el. A leghatalmasabb vámpírklán, a Varnok arra utasítottak minden vámpírt, hogy rejtőzzön el. Amennyiben lehetséges, ne öljék meg táplálkozás közben az embereket, és ha csak lehet, kizárólag éjszaka vadásszanak. Ezzel egy drasztikus kísérletet tettek arra, hogy megakadályozzák mindkét faj pusztulását. Biccentettem. - De azt még mindig nem értem, hogy ennek mi köze a királynéhoz.

- Hamarosan azt is megérted. Az emberi faj gyarapodott, méghozzá gyorsan. Kíméletlen hadviselésük miatt a Varn család és néhány száz más vámpír Romániába menekült. Kihasználták a kelet-európai népek gyanútlanságát, akiknek fogalma sem volt arról, hogy milyen veszély jelent meg vidékükön. Nagyjából ekkor fedezték fel azt is, hogy az emberek átváltozhatnak vámpírrá, ezért a Varn ősök elrendelték, hogy ez tömeges méretekben menjen végbe. Egyetlen éjszaka leforgása alatt több ezren váltak vámpírrá. A birodalom erősebb lett, magabiztosabb, és terjeszkedni kezdett. Kis szünetet tartott, hogy sóhajtson, s csak ekkor vettem észre, hogy eddig nem is vett levegőt. - Csakhogy a régi törvények még álltak, és mivel a vámpírokat nem nagyon lehetett látni, fokozatosan feledésbe merültek, s lassan mítosszá, legendává lettek a történetek, melyeket apák meséltek a fiaiknak. Ám mindig akadtak olyanok, akik nem felejtettek. Olyan emberek, akikből vámpírvadászok és vámpírölők lettek, s akik felesküdtek az emberi faj megvédelmezésére. Ebben valamelyest sikerrel is jártak, amennyiben úgy háromszáz éve kiűzték Erdélyből a Varnokat. Vladimír, a jelenlegi király már több ezer éve uralkodik. Még herceg korában találkozott egy vámpír lánnyal, aki a jelenlegi Spanyolország területén élt. A neve Carmen Eztli volt. Egy idő után egymásba szerettek, és egy évszázad elteltével össze is házasodtak. Tökéletes párt alkottak, majdnem tízezer éven át uralkodtak együtt, s hat gyermekük született. Fabian a tenyerébe támasztotta az állát. - A királyné tökéletes gyógyír volt a király pesszimizmusára és indulataira, ő pedig cserébe megzabolázta a királyné éles nyelvét. Ilyen szerelmet nem mindennap lehetett látni. Feltűnt, hogy folyamatosan múlt időt használ, de úgy tűnt, épp ennek okára készül rávilágítani. - Alig valamivel több, mint három éve történt, hogy új emberi kormány jutott hatalomra. Kívülről úgy tűnt, mintha együtt éreznének az ügyünkkel. ezért a királyné úgy ítélte meg, eljött a jó alkalom arra, hogy másik egyezményt léptessenek érvénybe, egy olyat, ami megújítja a korábban aláírt szerződést. Az emberi kormány ebbe bele is egyezett, azzal a feltétellel, hogy vámpírölő szövetségeseik, a Pierre-klán is szerepel az aláírók között. Fabian mintha észre sem vette volna, hogy felkuporodtam a dohányzóasztalra, s így próbáltam elkapni szavait, melyek egyre halkabban csengtek. - A királyné állami látogatásra Romániába utazott, hogy megnyissa a tárgyalásokat. Ott Pierre-ék ősi házába ment, de még mielőtt... egyszerűen rávetették magukat... - Fabian hangja elcsuklott, torkát zokogásra emlékeztető hang hagyta el, de nem könnyezett. - Rávetették magukat, és karót döftek a szívébe! Felszisszentem, és kezem a szám elé kaptam. - Meggyilkolták? Nem tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy erre nem. Hirtelen éreztem, hogy valami az ölembe csöppen, s meglepetten tapasztaltam, hogy szememből

hullanak a könnyek. Odaléptem Fabianhoz, ott tébláboltam a széke karfája mellett, azt sem tudtam, mihez kezdjek. - Annyira sajnálom - suttogtam. - Nem kellett volna felhoznom a dolgot. Fabian a derekam köré fonta karját, és fejét a hasamnak támasztotta. Érintésétől szinte megdermedtem, de mintha nem vette volna észre, hogy milyen kellemetlenül érzem magam. - Semmi baj - mormolta. - Nem tudhattad. Két és fél éve történt, de még mindig úgy érezzük, mintha csak tegnap lett volna. Felemésztett bennünket a dolog. A királynét annyira szerette mindenki! Ezrek mentek el a temetésére. Kapkodva beszélt, mondatai kurták voltak, még mindig fájdalmasan élte meg a történteket. - Életem legszörnyűbb napja volt. Annyian sírtak, és... Violet, a vámpírok nem egykönnyen ejtenek könnyet. De akkor igen. Iszonyú volt. Ahhoz hozzászoktam, hogy emberek meghalnak, ez azonban... ez más volt. Mintha egy darabkám is vele veszett volna, mintha a szívem fele is odalett volna. Bólintottam, mert ezt az érzést jól ismertem. - Utána pedig minden megváltozott. Senki nem volt már a régi. A király kiköltözött a hálószobájukból, amit Kaspar kapott meg. Mintha a feleségével együtt ő is meghalt volna. Szemében még több bűntudat jelent meg, még több fájdalom, még több szánalom. - Tömeggyilkosságok is történtek abban az időben. Nem emlékszel? Nagyot néztem. Az újságcikk a Trafalgar téren történteket a „kenti” vérszívók esetéhez hasonlította, ami valóban erre az időszakra esett. - És Kaspar? - kérdeztem rá. - Keservesen viselte. Nehezebben, mint bármelyikünk. Annyira közel állt az anyjához! De nem csak erről van szó. A trónt csak negyedik és hetedik gyerekek örökölhetik, és a királynő halála miatt hetedik gyerek már nem született, így egyelőre Kaspar az örökös. Szeme újra szürkésfeketén villant, és szinte elviselhetetlenné vált az ölelése. Amikor bordáim már-már megreccsentek, felnyögtem. Azonnal lazított a fogásán, de a kezét továbbra is ökölbe szorította. - A gyász megváltoztatta Kaspart. Már nem az a fiú, akit régebben gyakorlatilag a testvéremnek tekintettem. - Fabian nevetése üresen csengett. - Persze már akkor is nagy szoknyavadász volt, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit most művel. Most nemcsak él, hanem vissza is él a hatalmával, megdönt bárkit, akinek két lába van, és bele sem gondolva olt ki életeket... - Elnémult, mintha túl nagy megrázkódtatás érte volna ahhoz, hogy folytatni tudja. Igen, azt a Kaspart ismertem. S bár gyűlöltem mindazért, amit velem tett, valahogy mégis szánalmat éreztem iránta. Tudtam, hogyan érezheti magát. Tudtam, hogyan változtatja meg, hogyan alakítja az ember életét a gyász. Tudtam, hogy még azokat is meg gyűlölhetjük miatta, akiket szenvedélyesen szeretünk. Tudtam, hogy az ember bármit megtenne, csak egyetlen pillanatra enyhüljön a fájdalma.

- Bárcsak azelőtt találkoztál volna velünk, Violet, hogy mindez megtörtént. Egészen másként látnál bennünket. Nem feleltem. Nem érthettem vele egyet. A vámpírok gyűlölete mélyen élt bennem, generációról generációra szálló viszolygás volt, ami egészen azokig az első emberi lényekig ment vissza, akik legelőször tapasztalták meg, azt, hogy e nagyhatalommal bíró lényektől jobb félni. - A királyné halálával odalett a remény arra, hogy békét kössünk az emberekkel és vámpírölőkkel. S a helyzet most egyre rosszabbra fordul. - Úgy szorított magához, mintha nem is a másik oldalhoz tartoznék ebben az úgynevezett konfliktusban. - A háború el fog pusztítani bennünket, hacsak nem hiszünk a Próféciában. Kihúzódtam tőle, és leereszkedtem a szék karfájára. - Prófécia? - A Hősnőkről szóló Prófécia. Valami nyolcadik századi zakkant megjósolta, hogy ha a kilenc „kiválasztott” hősnő összetalálkozik, és együtt tud működni, akkor tartós békét teremthetnek köztünk és az emberi faj között. De vajon miért hagynánk a véletlenre valamit, ami ennyire fontos? Mindenki hitt abban, hogy a királyné képes lesz rá... most pedig kénytelenek vagyunk a lehetetlenben bízni - fejezte be keserű hangon. - És tudod, mi a legrosszabb az egészben, Violet? - kérdezte hosszas hallgatás után, ami közben csak a kezét szorította néha ökölbe, és lazította el újra. Hogy az egészet eltervezték. Névtelenül értesítettek bennünket arról, hogy a királyné megölését valaki a ti kormányotokból rendelte el. Nem tudjuk, hogy ki lehetett. De ha kiderül, esküszöm, kioltom az életét valakinek, akit ez az ember szeret, hadd tudja meg, milyen érzés elveszíteni valakit. Hadd érezze, milyen gyötrelmes - tette hozzá fenyegető hangon, acsarkodva. Szeme most vérszínű volt, aztán feketébe váltott, majd egy szempillantás alatt visszavörösödött. Hátrahőköltem, mert megriasztott Fabiannak ez az oldala - aminek a létezéséről persze tudtam, csak épp még nem tapasztaltam meg soha. Lenézett rám, szőke fürtjei haragos szemébe hullottak. S ekkor arckifejezése megenyhült, szeme újra égkék lett. - Ne haragudj, Violet. Erről biztosan nem akarsz hallani - szólt halkan. Újra odahúzott magához, én pedig visszaroskadtam a szék karfájára, s elkezdtem megemészteni a kapott információt, ami mostanra összekapcsolódott mindazzal, amit már eddig is tudtam. Hirtelen megvilágosodott előttem valami. - Le kellene feküdnöd - súgta a fülembe dallamos hangon Fabian. Bólintottam, a szemem majd’ leragadt. Éreztem, hogy felemel, aztán pár pillanaton belül már le is tett az ágyra. Épp kinyitottam a szemem, amikor láttam, hogy ő is lehajol. Egyetlen pillanatra úrrá lett rajtam a pánik, de azonnal szét is foszlott, amikor azt éreztem, hogy gyengéden arcomhoz ér ajka, ami hideg, akár egy téli nap. - Szép álmokat, Violet.

Kattanást hallottam, és kialudtak a fények. Néhány kusza gondolat keringett lassan a fejemben, eltűnt, újra felbukkant, mintha egy álom venné kezdetét. Apám épp három éve lett a kormány tagja. És gyűlöli a vámpírokat. A szemem felpattant, és felültem az ágyban. Ezt nem tehette, ugye, nem? Véletlen egybeesés, jelentettem ki határozottan magamban. Véletlen. Bárki elrendelhette a királyné halálát. Ijedten bedugtam a gondolatot egy dobozba a fejemben, ráfordítottam a kulcsot, és eldobtam. Erre többet nem fogok gondolni.

14. VIOLET Fel sem tűnt, mennyi idő telt el - mintha az idő homokórájának szemei abban lelték volna örömüket, hogy akkor hulljanak le, amikor épp hátat fordítok nekik. Szinte észre sem vettem, és a nap elkezdett lenyugodni a Varn család birtoka, Varnley mögött. Láthattam volna feljönni a holdat, ha nem takarják el az erdővel borított hegyek felől érkező, fenyegető viharfelhők. Már korábban eleredt az eső, csakúgy, mint első itt töltött estémen. Egész délután kitartóan zuhogott, s még akkor sem állt el, amikor eljött az este. Az első villámok akkor világították be sötét szobámat, amikor elkezdtem levetkőzni, hogy ágyba bújjak. A falakra hatalmas árnyak vetültek, s álmélkodva néztem a föld felé cikázó villámokat. Pár másodperccel később megérkezett a völgy felől a mennydörgés hangja is. A franciaablak elé akasztott tüllfüggöny meglebbent, mintha a vad szelek utat találtak volna maguknak a keret apró repedésein keresztül. Lefeküdtem, igyekeztem nem gondolni arra, hogy gyerekkoromban mennyire féltem a vihartól, s szorosabban magam köré tekertem a takarót, hogy száműzzem a hideget. Erősen behunytam a szemem, s vártam, míg egyszer csak nyugtalan álomba merültem. Köpenyes alak vágott át az erdőn, mélyen behatolva azokba a szegletekbe, amiket a renegátok tartottak az ellenőrzésük alatt. Olyan renegátok, mint ő. Léptei semmi zajt nem vertek, könnyedén haladt előre, kecsesen suhant, mint egy pacsirta, fenyegető volt, akár egy sas és gyors, mint a sólyom. Hasonlították már mindegyikhez, és ez eléggé tetszett neki. A csuklyás alak jól ismerte az ösvényt, így nem kellett a lába elé néznie. Ehelyett az előtte egyre jobban felmagasodó épületre, úti céljára szegezte a tekintetét. Nem túl nagy, de díszes építmény volt, ámde külseje még így is teljesen jelentéktelen ahhoz képest, amit belseje rejtett. Szürke kőből épült, talán gránitból. A sötét alak nem tudta, és nem is érdekelte.

A nyitott ajtón át befújt a szél, s a köpenyes figura annyira szerette volna letudni feladatát, hogy odabent már türelmetlenül, hármasával vette a lépcsőket lefelé haladtában. Amikor leért a legaljára, ha ember lett volna, megérezte volna, mennyire hideg van, mennyire fagyos körülötte a mozdulatlan levegő. Lehajtotta a fejét, de nem tiszteletből, hanem hogy ne verje be a homlokát az alacsony mennyezetbe, majd gyorsan végiglépdelt a hosszú folyosón, s elhaladt a rég halott vámpírok elszenesedett testének nyughelye előtt. A sötétben szinte nesztelenül haladt előre, s még ő maga is beismerte, hogy nagyon kell fülelnie, hogy meghallja léptei zaját. Magában elmosolyodott. Ide még a patkányok sem merészkedtek le. Őt azonban csak úgy feszítette az önbizalom, mert tudta, hogy egyedül neki van bátorsága felderíteni a katakombák sötét mélyét. Elért egy helyiséghez, végighordozta rajta tekintetét, míg végül megállapodott egy fiatal lányon, aki oda volt kötözve a sírokat őrző kőtrónushoz. A lány lehorgasztotta a fejét, arca halottsápadt volt. Nyakán hatalmas vágások húzódtak, melyekből vér szivárgott, ruhái cafatokban lógtak rajta, szinte meztelen volt - a sötét alak jól látta, hogy fiatal, hajdan sima mellét apró karmolások borítják, hasa pedig vöröses árnyalatú volt és puffadt, mintha többször is megütötték volna. Csuklója körül a rojtosodott kötél felhorzsolta a bőrét, bokája magasságában egy csont állt ki a lábából. Az alak viszolyogva méregette. A renegátok igazán hozhattak volna neki valami gusztusosabbat. Ha nem látta volna, hogy a lány melle milyen szánalmas erőfeszítéssel emelkedik és süllyed, akár halottnak is hihette volna. Előrelépett. Léptei visszhangot vertek a csendben, a lány riadtan felkapta a fejét, szemével a homályt fürkészte, igyekezett kivenni, hogy mit lát. - K-k-ki az? - préselte ki magából. - Hogy ki vagyok, az számodra semmi jelentőséggel nem bír, sokkal inkább az, hogy mi vagyok - felelte csúfondáros hangon a férfi, s elnyitotta száját, hogy láthatóvá váljanak hegyes szemfogai. A lány szeme hatalmasra nyílt rémületében, s igyekezett volna hátrébb kecmeregni, de a kötelektől nem tudott. - Kérem... - Hogy hívnak? - vágott közbe a férfi. - S-Sarah. A férfi újra elmosolyodott, megvillantva csillogó agyarait. - Nos, Sarah, van számodra egy ajánlatom. - Lehajolt, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetük. - Mi lenne, ha te meg én elszórakoznánk egy ideig, és akkor olyanná válhatnál, mint én... természetesen csak azután, hogy megkaptam tőled, ami nekem kell. Vagy választhatod azt is, hogy mindössze a vacsorám leszel... aztán meghalsz. Te döntesz. A lány szeme még nagyobbra tágult, arcán egy könnycsepp csordult le. - Egyszerűen csak végezzen velem - zokogta, legalábbis a férfi úgy gondolta, hogy minden bizonnyal sír. A hang sokkal inkább emlékeztetett egy kutya nyüszítésére.

A csuklyás alak arcáról mintha letörölték volna a mosolyt. Nem ezt akarta hallani. Testében szinte dübörgött a vágy és az éhség, holt szíve csak egyetlen dologra vágyott. Hüvelykujjával letörölte a lány könnyeit, majd elfintorodott, mert keze mocskos lett. Végigsimított a lány arcán, ujjával apró köröket írt le, igyekezett megőrizni hidegvérét. - Biztos vagy ebben, Sarah? Mert olyan jót mulathatnánk - sugallta enyhén zihálva. - Annyira fáj! Csak legyen végre vége! - zokogta a lány, és újra lehorgasztotta a fejét. A férfi tudta, hogy hamarosan elveszti az öntudatát, s ez megóvja a fájdalomtól. Nem fogja hagyni, hogy ilyen könnyen megússza. Két kezébe fogta a nyakát, és lerántotta róla a köteleket. - Szerencséd, hogy könyörületes vámpír vagyok. Ezzel elroppantotta, szinte kettétörte a vékony csigolyákat. A néma csendben még visszhangzott a reccsenésük, de már érezte, hogy a lány teste elernyed. Mostanra annyira szomjas volt, hogy szájához rántotta a nyakát, és inni kezdett. Sarah vére kesernyés volt, korántsem kielégítő, de egyelőre megteszi. Karjaiba vette a meggyötört testet, kisétált vele, és a hullát bevetette az erdő sötétjébe. Szájáról kis vérpatak csordult ki és futott lefelé, az állára. Miközben letörölte, elmosolyodott, és máris többre vágyott. Felpattantam az ágyon, és sikoltozni kezdtem - a riasztó hang visszaverődött a falakról. Homlokomról jeges verejték csordogált, rázott a hideg, két sikoltás között öklendeztem. - Violet! - Felpattant az ajtó, és Fabian állt ott rémült arccal. - Violet, jól vagy? - Odarohant hozzám, és kiszabadított a takarók közül, amelyek a testemre csavarodtak alvás közben. Torkomat a sírás ingerelte, de nem jöttek a könynyek. Levegő után kapkodtam, annyira szerettem volna mélyet lélegezni, s közben megpróbáltam bólintani, de nem sikerült. - Mi a baj? Mi történt? - faggatott Fabian, és átölelte a vállamat. - Aludtam... - kezdtem bele, de össze voltam zavarodva, tekintetem ide-oda járt a szobában, mintha a nem létező választ keresné. - Egy álom volt, Violet? - duruzsolta Fabian, elhúzódott verejtékben úszó testemtől, és lenézett rám megnyugtató pillantású kék szemével. Bólintottam. - Miről szólt? Miért volt olyan szörnyű? - kérdezte, miközben én hatalmasakat kortyoltam a levegőből. Nem igazán tudtam, hogy elmeséljem-e neki. Nem értené meg. Hogy is érthetné? Sosem aludt, sosem álmodott, sosem tapasztalta meg a rémálmokat. - Volt benne egy férfi. És egy lány. A férfi megölte. - Elsírtam magam, és visszatért a csiklandozó érzés a torkomban. Epe ízét éreztem, amikor eszembe

jutott, hogyan könyörgött a lány a halálért, s öklendezni kezdtem. - Olyan valódinak tűnt. - Csak egy rossz álom volt, Violet - jelentette ki szigorúan, egyben kevéssé meggyőzően Fabian. - De azért szólj máskor is, ha ilyet álmodnál, rendben? - Csak ha megígéred, hogy senkinek nem beszélsz a rémálmaimról. - Különös kérés volt, de nem akartam, hogy bárki tudjon róla, különösképpen nem Kaspar. - Szavamat adom - biztosított Fabian, kiszabadította magát az ágyneműből, és felállt. - Most már jól vagy? Rámosolyogtam, biccentettem, mire ő vonakodva távozott. Pedig nem voltam jól. Miközben szemem lecsukódott, és elkezdtem visszalebegni az álomba, egy igen riasztó gondolat ötlött fel bennem. Ha az álmom valós volt, ha egy ártatlan lány épp az előbb meghalt valahol odakint, a sötét éjszakában, akkor az erdőket egy igazi szörnyeteg járja.

15. VIOLET Másnap reggel korán ébredtem, s az álom még mindig nyomasztott. Kába voltam és kimerült, de szerettem volna mindenképpen fent lenni, amikor Varnék megérkeznek. A nap sugarai áttörtek a fehér, gyapjas felhőkön, és nyárias volt az idő - végre. Összekaptam magam, és már indultam is, de aztán megtorpantam, amikor a lépcsőhöz értem. Elnyílt a szám. A Varnok egyértelműen megjöttek. Csakhogy nem voltak egyedül. Visszasurrantam az árnyékok fedezékébe, és tágra nyílt szemmel meredtem a szemközti falra. Vissza kell mennem a szobába, hogy átöltözzem. - Láttalak ám, kislány - hallottam egy csúfondáros hangot a lépcső aljáról. Kaspar. Ha éreztem is szánalmat iránta, amikor az anyja haláláról hallottam, az mostanra teljesen elpárolgott. Felnyögtem. - Ne légy udvariatlan. Gyere szépen le. Vonakodva előreóvakodtam a fal mellett, majd bizonytalanul megálltam a legfelső lépcsőfokon, s karomat összefontam a mellemen. Fabian volt az első, aki felnézett rám és elmosolyodott. Aztán azon kaptam magam, hogy vagy húsz másik vámpír mered rám. Főként férfiak, de akadt köztük néhány nő is. Például Charity, aki gyilkos pillantásokkal méregetett. A vendégek nem tűntek egyidősnek, voltak, akik olyan fiatalnak látszottak, mint Kaspar, mások azonban úgy néztek ki, mintha már rég koporsóban lenne a helyük. A lépcső alján valaki elfüttyentette magát, mire odakaptam a tekintetemet, és a hang forrását kerestem. Egy férfi állt az alsó lépcsőnek támaszkodva, rövid, szőke haja borzas, álla borostás, bőre különös, világos narancsszínben játszott.

Hanyagul rám pillantott, és egy percig sem titkolta, hogy főleg a mellem érdekli. - Nocsak, Kaspar, ez meg kicsoda? - Amerikai akcentusa volt, ami annyira különbözött a Varn családban tapasztalt arisztokratikus, brit kiejtéstől. - És kicsoda lehet a pióca? - motyogtam, s bár nem állt szándékomban, hogy meghallják a megjegyzésemet, természetesen mégis így történt. - Ez lenne az emberfajzat? - A férfi hangja egyre vígabban csengett, Kaspart faggatta, aki válaszképpen csak biccentett. - No, jöjjön csak le Kaspar biztos nem bánja, ha osztoznia kell. Eszem ágában sem volt lemenni, de Kaspar pillantásától meggondoltam magam. Alig értem azonban le, amikor pillantása szúróssá változott, mert addigra elolvasta a feliratot a pólómon... vagyis Lyla pólóján: „Napvilágnál nem csillogok, de Van Helsinget bármikor boldogan meghúznám!” - A konyhába. Most rögtön - horkant fel Kaspar. A nappali ajtaja felé intett, és végig a sarkamban haladt. Mihelyt a pulthoz értünk, nekem esett. - Ez meg mi a fene? - bökött a pólóra. - Lyla cucca - védekeztem. Kaspar a pultnak támaszkodott, és tenyerével végigsimított az arcán. - Neked pedig pont akkor kell felvenned, amikor a fele nagytanács láthatja! Istenem, csak a baj van veled! - A vámpíroknak van nagytanácsa? - Nyilván. Az imént láthattad őket - vágott vissza Kaspar. - Menj, tűnj el mielőbb. De a vacsorához le kell majd jönnöd. Keress valamit, ami egy árnyalatnyit jobban néz ki. - A ruhámra mutatott, s ezzel egyidejűleg intett, hogy távozzak. Közömbös hmm hangot hallattam, majd megindultam a lépcsőn az emeletre. Ahogy felfelé lépkedtem, hirtelen megéreztem, hogy a szőrszálak felállnak a karomon, és muszáj volt hátranéznem. Valaki figyelt. És valóban, a szoba távolabbi sarkából egy fiatalember tanulmányozta a hátamat lankadatlan érdeklődéssel. Hosszú, ezüstös haja volt, hátrakötve viselte, arca túlzottan szögletes, pofacsontjai feltűnően kiálltak. Nem volt csúnya, sőt, akár jóképűnek lehetett volna mondani, de volt benne valami taszító. Talán a tartása, ahogy ott állt, és résnyire húzott szemekkel, rideg arckifejezéssel meredt rám. Vagy talán a vörös köpenye miatt, aminek a színe megegyezett a vérével. Elfordultam, és kettesével véve a lépcsőfokokat rohanni kezdtem. A szobában az ágyra vetettem magam, és tehetetlenségemben öklömmel püfölni kezdtem a matracot. Vacsora a vámpírral. Ó, minő boldogság. Az óra már majdnem hatot mutatott, amikor délutáni szunyókálásom után vonakodva feltápászkodtam az ágyról. Egyáltalán nem állt szándékomban elaludni, de nyilván meg kellett fizetnem a kora hajnali felriadásokért. Lyla már kikészített számomra egy rövid, sötétbarna ruhát, amibe bele is bújtam, bár elkeseredtem attól, hogy mennyire mély a csipkés nyakkivágása.

Ezután nem sokat kellett várnom, és kopogtattak az ajtón. Fabianra számítottam, hát habozás nélkül indultam az ajtóhoz. De amikor kinyitottam, megrökönyödve láttam, hogy ki áll a folyosón. Az a vámpír volt, aki korábban az előcsarnok távoli sarkában ácsorgott. Sötétkék szeme most nem tűnt olyan keskeny résűnek, a pillantása melegebb volt, és arcán még egy mosoly is feltűnt. Fekete öltönyt viselt vörös nyakkendővel, haját ezúttal nem fogta össze. - Elnézést, Miss Lee, engem küldtek, hogy lekísérjem vacsorázni – közölte magától értetődő hangon. Elpirultam. - Rendben - biccentettem, és a szavakat keresgéltem. - Ööö... adjon két percet, már szinte teljesen elkészültem - motyogtam, hátrálni kezdtem, majd beiszkoltam a gardróbba. - Természetesen - kiáltotta utánam. Vadul keresgélni kezdtem, mert szükségem volt egy pár cipőre. - És ön kicsoda is? - kiabáltam ki a gardróbból. - llta Karmashin nagyúr vagyok, Lord Valerian Karmashin, Havasalföld hercegének második fia. Ugrottam egyet, mert a hang közvetlenül mellettem szólalt meg. - Ne féljen, Miss Lee. Nem bántom. - Felém nyúlt, és megfogta a kezem. Egyszerűen csak nagyon érdekel az ön kivételesen izgalmas jövője. - Elmosolyodott, talán kicsit túl negédesen is, s így megpillanthattam szemfogait. Meg mertem volna esküdni, hogy jóval hosszabbak és hegyesebbek, mint akár a Varnoké, akár bármelyik barátjuké. Ebben a pillanatban Fabian jelent meg az ajtóban. Arca először meglepetést tükrözött, de ezt azonnal felváltotta a düh. - Ön mit keres itt? - vonta kérdőre Iltát. Lepillantottam a kezemre, amit a férfi még mindig a markában tartott, és elrántottam tőle. - A király kért meg, hogy a hölgyet kísérjem le a vacsorához. Fabian felvonta a szemöldökét. - Nos, Kaspar pedig engem küldött. Minden rendben van? - fordult hozzám, és úgy méregetett, mintha arra számítana, hogy valami megrázkódtatás ért. Válaszképpen bólintottam. - Akkor talán induljunk is.

16. VIOLET llta karján léptem be az ebédlőbe, Fabian mögöttünk jött. A falikarokban gyertyák lángja imbolygott, fényük lágy fénybe vonta a termet. Az ablakokon behúzták a vörös függönyöket, a helyiség közepén pedig elképesztőin hosszú asz-

tal állt, rajta mélyvörös abrosz és elegáns étkészlet - egyetlen porcelántányér is valóságos vagyonba kerülhetett. Ilta az asztal közepéhez vezetett, majd ott kihúzott nekem egy széket. Mire leültem, ő már ott is termett az asztal túloldalán, és épp a saját székére telepedett le. Mögöttünk más vámpírok is bejöttek, és helyet foglaltak. Balra tőlem az amerikai vámpír ült, a jobbomon pedig Fabian. Pár percen belül mindenki megtalálta a helyét, és halk mormogással megindult a beszélgetés. Fabianhoz fordultam. - Miért vagyok itt? - kérdeztem fojtott hangon. - Hát, mivel a tanács reggel foglalkozik majd azzal, hogy mi legyen veled, szerettek volna látni. - És miért foglalkoznak velem? - tudakoltam riadtan. - Mert voltak bizonyos... fejlemények. - A sok kés közül felvett egyet, szórakozottan tapogatta, majd amikor a fénylő penge tükrében megpillantotta enyhén rémült arckifejezésemet, visszatette a helyére. - Ó, ne nézz már ennyire ijedten! Ilyen könnyen nem szabadulsz az én becses társaságomtól. Nem is ez aggasztott. Hanem azok a „bizonyos fejlemények”. - Mégis, miféle fejlemények vannak? - Nem tudsz nekem annyit fizetni, hogy erről beszéljek. És egyébként is... Az ajtó felé pillantott, majd belém karolt, és talpra állított. - Már kezdődik is a mulatság. Az ajtó kitárult, és belépett rajta a király. Mindenki elhallgatott és felállt. Kivárták, míg az asztalfőn a széket udvariasan kihúzzák a király előtt, s mihelyt leült, a mintegy harminc vendég - köztük a Varn gyerekek - szintén helyet foglalt. Előrehajoltam, alaposan szemügyre vettem az uralkodót. Feltűnt, hogy ugyanolyan öltönyt visel, mint Kaspar - mindkettőre rá volt hímezve a címerük. Apa és fia között az egyetlen különbséget az arrogáns mosoly jelentette, amivel Kaspar odakacsintott Charityre, aki felvihogott, a haját rázta, és viszonozta a pajzán gesztust. Miközben rábámultam, Kaspar felém kapta a pillantását, s ettől még szélesebben kezdett vigyorogni, de aztán elterelte a figyelmét a szolga, aki egy pohár vért töltött neki. Egy komornyik mellettem is felbukkant, és borral kínált. Elfogadtam, és egy pillanat múlva már hozta is a palackot. Perceken belül gondoskodik mindenki italáról, majd a terem egyik falához léptek, ahonnan hatalmas tálcákkal tértek vissza. Az étel nem tűnt valami bőségesnek - parányi szendvicseket láttam, és apró leveses csuprokat, amelyek közül egyet el is vettem, aztán tanácstalanul meredtem az elém kirakott kések, villák és kanalak gyűjteményére. Oldalra néztem, hátha segítséget kaphatok Fabiantól, de Ő is, meg Ilta is a mellettük ülővel beszélgetett. - Kezdd a legszélén, és haladj befelé - súgta egy halk, amerikai hang a balomon. Ijedten kaptam fel a tekintetemet, mert egy olyan vámpír szólt hozzám, akit nem is ismertem.

- Köszönöm - suttogtam vissza, és felvettem a legszélső kanalat. A vámpír a levesbe mártotta a sajátját - feltűnt, hogy nem maga felé, hanem pont fordítva kanalaz. Utánoztam minden mozdulatát, nagyon figyeltem, hogyan eszik. Elhúztam a számat, amikor megkóstoltam az első adag ételt. Spárga. Pfuj. A mellettem ülő vámpír halványan elmosolyodott, aztán bemutatkozott: Alex vagyok. - Violet - feleltem, és visszamosolyogtam rá. - Ó, azt tudom - kuncogott. Felvontam a szemöldökömet, mert nem nagyon tetszett, hogy mindenki ismeri a nevemet, de erre elnevette magát. - Szóval, Violet, mesélj, mit gondolsz a királyi családról? - tudakolta, - De őszintén... Megnyúlt az arcom. - Rendesek, semmi rosszat nem tettek velem, de Kaspar... - A hangom itt elhalkult. Alex meghökkenve nézett rám. - Mi az? - kérdeztem. - Kasparral barátok vagyunk. Hoppá! - Oh - motyogtam sután. - Hát, azt hiszem, ő olyan... - Semmi gond, jogod van a saját véleményedhez - mosolygott rám, de a jókedve erőltetettnek tűnt. Egy darabig nem szóltunk egy szót sem, aztán Alex a másik oldalamon ülő Fabianhoz fordult, és rajtam áthajolva élénk beszélgetésbe kezdett vele. Gondolom, ők is nagy barátok. Kicsi a világ. Kicsit kínos volt, hogy így magamra maradtam, de a főfogás érkezése ennek véget vetett. A vámpírok mind steaket ettek, ami annyira nem volt átsütve, hogy a zamatos húsból még szivárgott a vér. Elém letettek egy tányért, amin meglepetten fedeztem fel valami vegetáriánus külsejű ételt – de azért megbökdöstem a villámmal, mert nem voltam biztos benne. Ahogy mindenki falatozni kezdett, a terem elcsendesedett. Figyeltem a többieket, ahogy esznek, és be kellett ismernem, különös látvány volt a sok vámpír, amint késsel-villával emberi ételt fogyaszt. Nagggyon civilizált. - Hallom, felvették az egyetemre, Violet. Mesélje csak el nekünk, hogy mit tervez tanulni - törte meg a csendet Ilta behízelgő hangja. - Ó-óh - kezdtem idegesen dadogni, mert éreztem, hogy a vámpírok többsége érdeklődve rám emeli a tekintetét -, ami azt illeti, azt terveztem, hogy politológiát, filozófiát és közgazdaságtant fogok tanulni. - Túlzásba vittem az áradozást, mert tudtam, hogy nem fogadják majd tetszéssel a választásomat, ami egyértelműen arra utalt, hogy apám nyomdokába szeretnék lépni. A fejemben megzörrent a gondolataimat rejtő fekete doboz, én pedig a homlokomat ráncolva koncentráltam arra, hogy elzárjam bele mindazt, amit apámról gyanítottam. - Ah, értem - jegyezte meg Ilta. Zavaromban lesütöttem a szemem. - Biztos nagyon okos diák vagy - szólalt meg Fabian. - Hát, azt hiszem...

- Ugyan már, mit csináltok ekkora ügyet belőle! Manapság bárki bekerülhet az egyetemre - vágott közbe Charity. Kaspar felemelte a poharát, és esküdni mertem volna, hogy azt mormogja bele: „Neked, Charity, valahogy mégsem sikerült” - Valóban. A művelődés már nem csak az elit kiváltsága - szólalt meg egy idős férfi. Puha szálú, fehér haját hosszú lófarokban fogta össze, szakállát átvetette a vállán. Ugyan Charityhez beszélt, közben mégis rajtam tartotta egyre elgondolkodóbb tekintetét. Fabiannak is feltűnt, milyen áthatóan mered rám a férfi, és felém fordult. - Violet, ő itt Eaglen. Ő az a vámpír, akiről múlt este beszéltem. A nagyon öreg - lehelte alig hallhatóan. Eaglen, az öregember elmosolyodott. - Igen, a nagyon öreg - ismételte el, majd kiitta az utolsó cseppeket is a poharából, amit szinte azonnal újra megtöltöttek. Felnevetett és elfordult- úgy tűnt, valamivel nagyon elégedett. Kérdőn Fabianra pillantottam, aki szintén értetlenkedve vonta fel a szemöldökét. - Néha ilyen furán viselkedik - motyogta. A király utasítására a poharakat folyamatosan újratöltötték, de ahogy a szolgák kezében sorra ürültek ki a palackok, egyre többen bámultak felém a legközelebbi vérforrás felé. Láttam, ahogy Alex és Kaspar aggódó pillantást vált, s Fabiannak is hasonló érzései lehettek, mert diszkréten közelebb húzta hozzám a székét. A beszélgetés elhalt, a teremre csend telepedett. - Violet, induljon - utasított Ilta, miközben Fabian már hátra is húzta a székemet. - Gyorsan. Nem kellett kétszer mondania. Ügyetlenül felálltam a székből, majd a falhoz simulva tapogatóztam ki a teremből - nem mertem hátat fordítani nekik. A vérszomjas szempárok végig követtek, egészen az ajtóig, amin gyakorlatilag kizuhantam, majd bevágtam magam mögött. Zihálva a folyosó falának támaszkodtam. Égő szememből kigördült pár könnycsepp, és másra sem vágytam, csak az otthoni ágyamra, ahol biztonságban lehettem volna. A gyomrom újra összerándult a honvágytól. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Kaspar surrant ki rajta. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, hogy ne vegye észre őket. - Jól vagy? - kérdezte tartózkodóan. Megrántottam a vállam, igyekeztem úgy tenni, mintha nem kavart volna fel a dolog. - Tudod, nem támadnának rád - kezdte elmagyarázni. Hitetlenkedve néztem fel rá. - Ha megölnek, abból óriási háború lehet. Hiszed, vagy sem, erre nem vágyunk - tette hozzá mogorván. - Ez a megbeszélés rólam szól, ezért ült össze a tanács - szögeztem le ugyanolyan morcosán. Némán biccentett. - De miért most? Nagyot sóhajtott, és ő is a falnak támaszkodott.

- Mert hírt kaptunk arról, hogy a vámpírölők fegyverszünetet kötöttek egy csapatnyi renegát vámpírral. Azt tervezik, hogy ránk támadnak, elragadnak téged, és isten tudja, még miket. - Én... - Ne izgulj, ide ugyan vámpírölő be nem teszi a lábát – szakított félbe Kaspar. Gondolataiba merülve a szemközti falra meredt. - Az élet olykor annyira pocsék - mormoltam magam elé. - Mintha nem tudnám - hallottam, ahogy halkan hozzáteszi. Meglepetten fordultam felé. Megérezhette magán a tekintetemet, és ő is rám nézett. - Itt már többé nem leszek biztonságban, igaz? - Egy szempillantás alatt ott termett előttem, a nyakamon éreztem a leheletét, mellkasa ugyanolyan tempóban emelkedett és süllyedt, mint az enyém. A szívem vadul kezdett kalapálni. - Itt sosem voltál biztonságban, Violet Lee. A nyakam felé hajtotta a fejét, mindkét keze a csípőmön pihent. Amennyíre csak tudtam, a falhoz bújtam, de ő csak még erősebben simult hozzám. Reszkettem, kezem ökölbe szorult, a testem megfeszült, vártam, hogy belém hasítson a fájdalom. Megpróbáltam ellökni magamtól, de meg sem moccant - szerintem egyáltalán nem érezte, hogy el akarok szabadulni tőle. Szemfogait végighúzta nyakam bőrén. Nyöszörögtem, és elfordítottam a fejem. Nagy levegőt vett, mélyen beszívta a szagomat. Szája még jobban elnyílt, én pedig felkészültem a harapásra. - Ne. Kérlek. - Arcomon egy könnycsepp gördült le, amikor könyörgőre kellett fognom. - Kaspar - suttogtam. Meglepetésemre elhúzódott tőlem, és kinyitotta a szemét. Egy újabb könnycsepp eredt az előző nyomába, amit hüvelykujjával elkapott és letörölt. - Fogalmam sincs arról, hogy miért nem érted még mindig. – Kezét végig húzta a nyakamon, az oldalamon, majd újra a csípőmön állapodott meg. - Vágyok rád, a véredre és a testedre. Te is akarod. Látom a szemedben, érzem a szíved dobbanásában. Le akartam sütni a szemem, de csak őt tudtam nézni. - Azt sem érted, hogy akár ebben a pillanatban kettétörhetnélek, és az utolsó csepp vért is kiszívhatnám belőled. Nem érted, hogy ennivaló vagy, és hogy nekünk erőfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy élőlénynek láthassunk. Velünk egyenlőnek. Mert nem vagy az. - Te pedig azt nem érted, hogy ember vagyok, akinek érzései vannak - leheltem. Kissé visszahúzódott, levette rólam a kezét, az arcomat fürkészte. - Nem, valóban nem - ismerte be halkan. - Itt sosem vagy biztonságban, Violet Lee. Ezt jegyezd meg. Sosem. Hátat fordított, hallottam, ahogy zihál, láttam, ahogy kezét ökölbe szorítja, s szembeszáll a késztetéssel, hogy harapjon. Aztán újra szembefordult velem, és tenyerével megtámaszkodott a falon, a fejem két oldalán.

- Tartsd távol magad Ilta Karmashintól - tanácsolta. A szeme lángolt, szavaiból fenyegetés csendült ki. - Miért? - kérdeztem, mert meglepett, hogy ennyire gyorsan váltott. - Mert nem bízom benne - morogta. - Te nem bízol benne? - kérdeztem vissza meghökkenve. - Ha esetleg nem tűnt volna fel, nem ő volt az, aki megpróbálta leharapni a fejemet. Engem ő aggaszt itt a legkevésbé. - Az istenit, kislány! Miért nem vagy képes meghallani, amit mondok? Egyszerűen csak bízz meg bennem! - ordította vissza, s ami lelki finomságot az imént láthattam rajta, az mostanra mind eltűnt, méghozzá olyan sebességgel, hogy hátrarántottam a fejem, és bevertem a falba. - Hogy megbízzam benned? - visítottam. - Miért tenném? Elraboltál! Állandóan megpróbálod a véremet szívni! Jóval előbb bíznék meg Iltában, mint benned! - De hát te nem ismered! Fogalmad sincs arról, hogy mire képes! - üvöltötte Kaspar, megragadta a vállamat, és úgy megrázott, mint valami rongybabát. - Nem. Ebben igazad van. Tényleg nem ismerem - feleltem kicsit le- higgadva, és nagy levegőt vettem. Úgy kapta le a kezét a vállamról, mintha égő parázshoz ért volna. Elléptem mellette. - De köszönöm, inkább mégis kockáztatok - vágtam oda. Arca elsötétült a haragtól, szeme koromfeketére váltott. Elfordultam tőle, és dühöngve otthagytam. - Te meg hova a pokolba mész? - süvítette utánam a folyosón. - A szobámba! - ordítottam vissza, és megpördültem, hogy szembenézzek vele. A tekintetünk találkozott. Vagy egy percig néztünk farkasszemet. - Lelked rajta, kislány. De aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek vetette oda ingerülten. Sarkon fordultam, és végigviharzottam a folyosón a lépcsőfeljáró felé. De mielőtt odaértem volna, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Muszáj volt, hogy enyém legyen az utolsó szó. Amikor megfordultam, láttam, hogy Kaspar még mindig rám bámul, s arcáról lerítt, mennyire dühös. - Tudod mit, Kaspar? Azt kívánom, bárcsak megöltél volna még Londonban! Bárcsak ott rögtön vége lett volna az egésznek! Mert akkor most nem kéne ezt az egészet végigszenvednem. Miért nem tetted meg? Miért? – sikoltottam, és már rohantam is tovább, de valahogy előtte még megpillantottam az arcát, amely minden szónál ékesebben beszélt. Ő maga sem tudta. 17. KASPAR A nagytanács összejöveteleinél nagyobb mulatságot már el sem tudok képzelni, futott át agyamon a fanyar megjegyzés, miközben kibámultam az ablakon túlra,

az odakinti szabadságra. Az asztal legvégén ültem, s alig figyeltem oda arra, amit apám épp megvitatott Ilta Karmashinnal. Ilta egész családja csalókból állt. Mintha meggyőződésük lett volna, hogy még a nap is körülöttük forog, és Ilta volt közülük messze a legrosszabb. Halk szavú, nyugodt, nagy önuralommal bíró férfi, aki mindig igyekezett elbűvölőnek mutatkozni. Nem csoda, hogy a kislány is bedőlt neki. Pedig micsoda kígyó volt ez az Ilta! Addig kúszottmászott, addig sziszegett az emberre, míg cl nem altatta a gyanakvását, aztán viszont lecsapott rá és belemart. Különösképpen akkor, ha az adott személy fiatal volt és nőnemű. Miközben a megbeszélés folyt, sikerük a gondolataimat a háttérbe szorítanom. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a mellettem ülő Charity határozottan megmarkolta a combomat, és nem is engedte el. Rajongó pillantását rám emelte, rebegtette szempilláit, s néha érzékien rám kacsintott. Amikor elkezdte a combom belső oldalát cirógatni, testem összerándult, mert éreztem, ahogy elönt a vágy. Amikor a keze a sliccemhez nyúlt, újra megremegtem. - Valaki tán a sírodon táncol, Kaspar? - érdeklődött Ilta a terem túlsó oldaláról. Hangjában hamis együttérzés csendült, sötétkék szeme gunyorosan csillogott. Azonnal összekaptam magam a révületemből. - Nem, Ilta, minden a legnagyobb rendben van - feleltem. Apám is felém fordult, és komoran rám meredt. Fejét egy kicsit megrázta, így jelezte, hogy abszolút tudatában van annak, merre kalandozik Charity keze. Diszkréten lenyúltam az asztal alá, és visszatoltam a lány kezét a térdemre. Egy pillanatra rám nézett, és úgy tett, mintha megbántódott volna. Persze világos volt, hogy csak megjátssza. Mindent csak tettetett. - Egyáltalán honnan vesszük, hogy Lee a vámpírölők segítségével megtorlásra készül? Mert amíg nem biztos, addig még csak arra sem vagyok hajlandó, hogy fontolóra vegyek egy akciótervet - jelentette ki Lamair, és határozott mozdulattal az asztallapra fektette a tenyerét. Felsóhajtottam. Ezt már vagy kétszer átbeszéltük. - Kedves Lamair, mint azt már említettem, igen megbízható forrásaink vannak - felelte apám. A terem sustorgásban tört ki, én pedig beletörődően apám dolgozószobájának könyvespolcát nézegettem, mert csak így tudtam valamelyest lekötni a figyelmemet. Vajon mennyi időbe telne az összesei elolvasni? Jó sok időbe, adta meg a választ belső hangom. Megcsikordultak a fogaim. Téged senki sem kérdezett. Ettől függetlenül még mindig szóba állsz velem, vigyorgott a hang, amitől feladtam. A belső hangoknak igazán nem kéne ironizálniuk. Tizennyolc év elég volt ahhoz, hogy hozzászokjam, feleltem, mire elhallgatott. Erre sosem tudott semmit mondani.

- Nos, én azt mondom, egyszerűen végezzünk a lánnyal. így minden gondunk megoldódik. - Nem, Lamair, ebből csak problémáink adódnának az emberi kormányzattal. Diplomatikusnak kell lennünk. - De hát... Itt közbevágott egy vámpír, akit valószínűleg ismernem kellett volna. - Bocsásson meg, felség, de nem igazán értem, miért veszélyeztetjük a királyságot egyetlen emberlány miatt? Annyit nem ér meg, hogy összeütközzünk miatta a vámpírölőkkel, és kockáztassuk a jó viszonyunkat az emberi kormányzattal, ugye? Többen is azt kiabálták: „bizony, bizony”. Feltűnt, hogy Eaglen szokatlanul csöndes. Elgondolkodva támaszkodott a könyökére, de mihelyt ráemeltem a tekintetem, azonnal visszanézett rám, mire én elfordultam. - A szóban forgó lány a vámpír faj egyik legádázabb ellenségének a gyermeke. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elhamarkodott döntést hozzunk, nehogy valami olyasmit indítsunk el, amit aztán sokáig fogunk bánni fejtegette apám. Ez volt az a lényeges tény - hogy kicsoda a lány, illetve, hogy kicsoda az apja -, amit mintha képtelenek lettek volna felfogni. Apám Eaglenhez fordult: - Ön volt az utóbbi időben az egyik követünk, aki tárgyalt az emberi kormányzattal. Mit gondol erről? Eaglen felsóhajtott. - A kormány, és ami ennél is fontosabb, a miniszterelnök álláspontja bennünket illetően az, hogy nem avatkoznak közbe. Más szóval, szándékosan félrenéznek. Amikor a Westminsterben jártunk, a miniszterelnök sem Ashtont, sem engem nem volt hajlandó fogadni, habár arról biztosított bennünket, hogy a Londoni Vérfürdőre vonatkozó nyomozást szép csendben lezárják majd. Emellett azt is megerősítette, hogy egy hasonló incidens esetén már ne számítsunk ugyanilyen engedékenységre. - Eaglen célzatosan felém pillantott. Csakhogy nem is vele van gondunk, hanem Lee-vel. Előredőlt, karját az asztalon nyugtatta, haját a válla mögé dobta. - Lee még nem léphet. Utasításba kapta a miniszterelnöktől, hogy ne tegyen semmit, amivel a nemzetbiztonságot veszélyeztetné. Tart attól, hogy ha az életünkre törne, az megtorlást vonna magával, és ártatlanok életébe kerülne. Cain, aki legalább annyira unhatta a dolgot, mint én, ezen a ponton felült, és amikor megszólalt, hangjában aggodalom csengett. - De ugye, nem így lenne? Apám a fejét rázta. Eaglen pedig Cain felé intve folytatta. - Ó, valóban, de jobb, ha hagyjuk, hogy ezt higgyék, mert amíg így van, addig Lee nem tesz semmit. A karrierje végét jelentené, ha ellenszegülne az utasításnak.

- És ha nincs pozíciója, akkor nincs hatalma sem - vetettem közbe, mert követtem a gondolatmenetét. - Pontosan, ifjú herceg! - rikkantotta Eaglen, és görbe mutatóujjával felém bökött. - Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Lee nem egyszerűen csak a lányát szeretné visszakapni, de azt is el akarja érni, hogy nekünk végünk legyen. - Ez nem volt titok. Amióta csak három évvel ezelőtt hatalomra jutott a jelenlegi kormány, Lee teljesen egyértelművé tette, hogy mik a szándékai bennünket illetően. - De annak is tökéletesen tudatában van, hogy ezt nem fegyverekkel és puskagolyókkal fogja elérni. Ezért van szüksége a vámpírvadászokra és a renegátokra. A vámpírölők azonban csak akkor hajlandók leállni vele, ha van hatalma, befolyása és pénze. Vagy legalábbis hozzá tud férni az adófizetők pénzéhez, tettem hozzá magamban. - A miniszterelnök utasításba adta, hogy ne kezdjen semmiféle akcióba mindaddig, amíg nem jelentünk fenyegetést, vagy nem lépünk fel erőszakosan. Ha ez megtörténik, Lee azonnal cselekedni fog. - A teremre csend ereszkedett, és megült az asztal fölött. - Minden erőnkkel kerülnünk kell a konfrontációt. Nem ölhetjük meg a lányt, nem kényszeríthetjük arra, hogy vámpírrá váljon, és nem fenyegethetjük Lee-t, a kormányát, sőt valószínűleg a vámpírölőket sem. - De akkor mit tehetünk? - hangzott el Lamair szájából a feszengő kérdés. Biztos voltam abban, hogy a teremben mindenki osztozik aggályaiban. - Nem teszünk semmit, hanem kivárjuk, míg a lány saját önszántából át nem változik vámpírrá - felelte apám. Bár az asztal körül ülők igyekeztek palástolni, azért jól lehetett hallani meghökkent horkantásukat. A gondolat, hogy ne csináljunk semmit, egyértelműen nem olyan ötlet volt, ami a jelenlevők tetszését megnyerte volna. Én más okból meredtem döbbentem apámra. Ha azt hiszi, hogy a kislány a belátható jövőben önként át változik, akkor nagyot téved. - Ebben tökéletesen egyetértünk - bólintott rá Eaglen. - Úgy viselkedünk, ahogy szoktunk, és nem adunk nekik okot arra, hogy megneszeljék, tudunk a tervükről, nem szolgáltatunk ürügyet a támadásra. Közben pedig azt javasolnám, hogy amennyire csak lehet, tartsuk elszigetelve Miss Lee-t. Semmi szükség arra, hogy tudomást szerezzen a többi dimenzióról most, hogy a Látók körében lábra kaptak ezek a jóslatról szóló híresztelések. Még csak az kéne, hogy egy emberi lény tudomást szerezzen bölcseink hatalmáról, és értesüljön a Hősnőkre vonatkozó Próféciáról. Biztosra veszem, hogy ezzel egyetért az dimenzióközi tanács is. - Hanyagul legyintett. – Azt is javasolnám, felség, hogy részeltesse a lányt a Király és Korona Védelmében, s ezáltal biztosítsuk, hogy sem élete, sem vére ne forogjon veszélyben. Apám rábólintott. - Azonnali hatállyal életbe léptetjük. - Úgy vélem, bölcs dolog lenne, ha ezt nem tudatnánk vele, ahogy az apjáról való híreket sem - fűzte hozzá Sky. - Az a benyomásom róla, hogy olyan fajta

teremtés, aki elhamarkodottan cselekedne, ha tudomására jutna. És azzal se kecsegtessük, hogy valaha elhagyhatja Varnley-t. Mert ebben az esetben sosem lesz hajlandó átváltozni. Na, végre, valakinek van némi józan esze! Apám megköszörülte a torkát. - Egyetértünk. A teremből nem juthat ki semmi mindabból, amit itt ma megtárgyaltunk. Most pedig a tanácskozást felfüggesztem mindaddig, míg frissebb híreket nem kapunk. Újra felsóhajtottam, egyre ingerültebben. A székeket nagy csikorgás közepette hátratolták, s a találkozó résztvevői meghajoltak, bókoltak, majd kezdtek kiszállingózni a teremből. Charity is utánuk szökdécselt, de előbb még izgatottan hátraszólt, hogy megy ruhát venni az Őszi Napéjegyenlőségre. - Kaspar, legközelebb igyekezz jobban koncentrálni - rótt meg apám a terem túloldaláról. Felállt, úgy várta, hogy csatlakozzam hozzá. Vonakodva megindultam felé, s nem volt kétségem afelől, hogy mindjárt prédikálni kezd. - Öt óra, apám! Öt órán át tárgyaltunk, és egyedül abban sikerült megállapodnunk, hogy Violet részéről a legjobb választás az lenne, ha átváltozna. De ugye tudod, hogy ez sosem fog megtörténni? - És itt jön be a képbe ön, ifjú herceg - kuncogott Eaglen, miközben az asztalt megkerülve felénk bicegett. Összevontam a szemöldökömet. Eaglen eddig nem sántikált. Talán idős, de semmiképpen sem gyenge. S mégis, a nyár folyamán mintha megöregedett volna. A haja fehérebbnek tűnt, és szeme körül a finom ráncok már nem simultak ki, ha abbahagyta a nevetést. - És ön is, ifjú gróf uram - tette hozzá Fabianhoz fordulva, aki hátra maradt, mert be akart várni engem. Most ő is csatlakozott hozzánk. - Ti ketten nap mint nap beszéltek a lánnyal, igaz? - tudakolta apám. Bólintottunk. - Akkor önök azok, akiket a fajtánkkal azonosít. Adjanak okot neki arra, hogy belássa, nem vagyunk gyilkosok, hiszen most kétségtelenül ez a véleménye. Győzzék meg, hogy a mienk olyan életforma, amit ő maga is követhetne utasított Eaglen. Fabian biccentett, és elég lelkesnek tűnt, én azonban kétkedve ráncoltam a homlokomat. - Ennél jóval többre lesz szükség ahhoz, ha rá szeretnénk venni, hogy átváltozzon. Eaglen elmosolyodott. - Majd ha már elvesztette minden reményét arra, hogy hazakerüljön, akkor ez is lényegesen könnyebb lesz. - Én ezt nem csinálom. Láttam, ahogy apám szeme feketébe vált. - De megcsinálod. Ideje felelősséget vállalnod a tetteidért... - Én elfogadom, hogy meggondolatlan kalandjaim következményekkel járnak. - Igen, ezt már hallottam. - Kezdem unni - csattantam fel, sarkon fordultam, és kivonultam a teremből. Az ajtó jóleső döndüléssel vágódott be mögöt-

tem. Csakhogy éppoly gyorsan ki is nyílt újra, és a sántikáló Eaglen tűnt fel a küszöbön. - Próbálja csak meg - tanácsolta, és megpaskolta a vállamat. - Talán több közös van kettejükben, mint hinné. Felvontam a szemöldököm, de egy szót sem szóltam, csak elrohantam mielőtt igazán dühbe gurultam volna. Ugyanakkor nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és hátrapillantottam erre az idősödő, de azért semmiképpen sem ostoba férfira, aki sokat sejtető mosollyal figyelte, ahogy elvágtatok. Ezúttal mi a játékstratégiád, Eaglen? - tűnődtem. Most vajon mi az, amiről tudomást szereztél?

18. VIOLET Augusztus 28-ával eljött a tizennyolcadik születésnapom, bár örvendezni nem volt sok okom. A gondolataimat igyekeztem az ellenőrzésem alatt tartani, amióta ráébredtem arra, hogy milyen kapcsolat lehet a királyné halála és apám között, így hát azt sem tudhatta meg senki, hogy egy évvel idősebb lettem. Buliznom kellett volna, kiélveznem első törvényesen fogyasztott alkoholos italomat - ehelyett egy nappaliban ültem egy sereg vámpír társaságában, mert még a velük virrasztás is jobb volt az újabb lidércnyomásnál. A rémálmok végtelen sorokban jöttek, és egyetlen percig sem hittem Fabiannak: ezek ugyanis valóságosak voltak. Erről az győzött meg, hogy minden reggel borzongva kezdtem a napot. A lángok lustán meg-megvillantak a kandallóban, melegük a lábamat perzselte. A hosszú, fekete és vörös függönyöket behúzták az ablakokon, s a szél süvöltése csak halkan jutott el hozzánk. Félhold volt, sápadt fénnyel vonta be a park szélén elterülő tavacska tükrét. Elléptem az ablaktól, ahol eddig a függöny résein át kukucskáltam ki, s figyeltem, ahogy egyre gyűlnek a felhők. Ami az időjárást illeti, ilyen augusztust még nem láttam. Egyik vihar a másikat követte, hogy teljesen tönkretegye a nyarat, és már régen felhagytam minden reménnyel, hogy lehet még részünk forró napokban. Nem mintha ez a vámpírokat különösebben zavarta volna. Belehanyatlottam a kandalló mellé állított, süppedősen puha karosszékbe. Én voltam a szobában az egyetlen, aki érezte, mekkora hőt árasztanak a lángok. Figyeltem, ahogy Cain, Charlie, Félix és Declan pókereznek a sarokban s a csöndet csak egy-egy „Csaló!” felkiáltás törte meg. Lyla a kanapén nyúlt el a telefonjával, ujjai a gombokat nyomkodták, el-elmosolyodott magában. Kaspar a legsötétebb zugba húzódott be, céltalanul pengette a gitárját, s ha szóltak hozzá, rendre elfordította a tekintetét.

Visszanéztem a tűzre, a kandallórácsot nyaldosó lángok látványából szerettem volna megnyugvást meríteni. Már egy perce bámultam megbűvölten, amikor megéreztem, hogy valaki engem figyel. Fabian szemben ült velem, és kíváncsian meredt rám, mintha megpróbálna megfejteni valamii - Nem lett valami csodás a születésnapod, igaz? - kérdezte lehalkított hangon. - Ezt meg honnan tudtad? Őrködtem a gondolataim felett, nem? Elmosolyodott, szeme huncutul csillogott. - Benéztem az internetre. Hátrahanyatlottam a fotelben, ami azonnal puhán ölelte körül hátamat. - Ha már rákérdeztél, hát nem, nem valami csodás születésnap. Tovább mosolygott. - Azt hiszem, talán tudom, mi derítene jobb kedvre. Felvontam a szemöldökömet. - De nem valami vacsorára gondoltál, ugye? Felnevetett. - Nem, szó sincs semmi ilyenről. Két héten belül udvari bált rendeznek. Ahová emberek is elmehetnek, amennyiben meghívják őket - mesélte lelkesen. Összeszűkült szemmel figyeltem, mert volt egy halvány gyanúm, hogy hová készül kilyukadni. - Nagy mulatság, lehet táncolni, van zene, és jobb lenne tőle a kedved. Talán eléd tárulna a királyság egy másik oldala, talán minket is más színben láthatnál. Mindenesetre azon gondolkodtam, hogy vajon lenne-e kedved elmenni a bálba. Esetleg - fejezte be a mondandóját. Újra felhúztam a szemöldökömet. - Úgy érted, hogy veled? - kérdeztem rá. - Hát... igen. Lebiggyesztettem az ajkamat. - Nos, az a helyzet, hogy elég elfoglalt vagyok, minden időmet felemészti annak kerülése, hogy kiszívják a véremet. Meg kell néznem a naptáramat. De esetleg bejegyezhetem ceruzával. Arcán széles mosoly terült el, aztán felkacagott, felállt, és engem is talpra állított. A négy fiú abbahagyta a kártyázást, és ránk nézett, s Lyla meglepetésében elnyílt szájjal kandikált át a mobilja fölött. Még Kaspar is kikukkantott sötét zugából, és átható tekintettel mért végig. - Azt igen szeretném... Azt szeretném... - Ezzel mélyen meghajolt előttem, elkapta a kezem, és csókot nyomott rá. Zavaromban hatalmasra nyílt a szemem. - Örülnék, ha Miss Violet Lee abban a megtiszteltetésben részesítené Lord Fabian Marl Arianit, Ariani grófját, hogy vele tart a bálba. Üvegcipellőben, meg minden ilyen. Teljesen elállt a szavam, amíg barokkos fordulatait megemésztettem.

- Hát, ha muszáj - feleltem végül a szememet forgatva. Elvigyorodott, és jókedvében ugrott egyet. A többiekre pillantottam, akik mind mosolyogni kivéve Kaspart és Lylát, akiknek teljesen kifejezéstelenné vált az arca. A szívem feldobogott a félelemtől, kételytől és egy kicsit az izgalomtól is. - Csak egy apró probléma van - siettem megjegyezni. - És mi az? - csapott le Fabian. - Nem tudok táncolni. Fabian elvigyorodott, s szemében újra huncut szikrák villantak. - Ó, azon könnyen segíthetünk.

19. VIOLET - Azt meg hogy érted, hogy táncleckéket adtok nekem? - nyüszítettem és egyik vámpírról a másikra kaptam a pillantásomat. - Pontosan így értem. Táncleckék. Vagy esetleg betűzzem le neked?- tudakolta gúnyosan Kaspar. - Köszönöm, de képes vagyok helyesen leírni. Sőt, ugyanilyen biztosra veszem, hogy nálad jóval intelligensebb vagyok - vágtam vissza. - Hát persze, kislány - húzta ferde mosolyra a száját Kaspar. Bár az is igaz, hogy jó pár évvel idősebb vagyok nálad. Na, most már gyere, nem érünk rá egész nap. - Megragadta a könyökömet, és húzni kezdett magával a folyosón. Hátranéztem, mert szerettem volna némi együttérzést látni Fabian és Kaspar arcán, de ők csak a vállukat vonogatták, miközben megindultak mögöttünk. A zeneteremhez mentünk, s amikor beléptünk, ott találtuk Sky-t, Jaget és Lylát a fényes, fekete koncertzongora mellett, ami a lakkozott padlójú tér szélén állt. - Fogd ezt, és vedd fel - dobott felém Lyla egy pár nagyon magas sarkú, feltűnően vörös cipőt, én viszont annyira tartottam attól, hogy a hegyes sarkak beleállnak a kezembe, hogy inkább hagytam, hadd zuhanjanak a padlóra. A cipőre emeltem a tekintetem, aztán lenéztem a saját, lapos sarkú lábbelimre. Közben azonban feltűnt Lyla nem sok jót ígérő arckifejezése, úgyhogy inkább szót fogadtam neki. Belebújtam a cipőbe, melynek keskeny pántjai a bőrömbe vágtak. Amikor felegyenesedtem és lepillantottam, feltűnt, hogy a talaj jóval távolabb van, mint általában. Sky a zongorához ült, Fabian pedig megmarkolta a kezem, és kihúzott magával a táncparkettre. A cipőben szinte csak imbolyogni tudtam, ezért kénytelen voltam belekapaszkodni, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Ettől viszont azonnal elvörösödtem, és bocsánatkérő grimaszt vágtam.

- Mondja csak, Violet, táncolt már valaha? Mármint leszámítva azt a bizonyos lassulást? - kiáltott oda Sky a zongora mellől, ahol skálázgatott. Oda sem pillantott a kezeire, mégsem ütött mellé egyszer sem. - Lassúzás - javítottuk kórusban Fabiannál és Kasparral. - Mindegy, akárhogy nevezzék is, a dolog nem más, mint gusztustalan ürügy a nyílt színi üzekedésre. Manapság a fiatalok... - Undorodó hangja egyre halkult. Kiszakadt belőlem az elfojtott röhögés, és láttam, hogy Fabian ajka is megrándul. - Akkor ezt nemnek veszem, vagyis még sosem táncolt. Nos Violet, ebben az esetben figyeljen nagyon. Türelmetlen oktató vagyok. Nem fogom kivárni, amíg bukdácsol. - Ettől rögtön kijózanodtam, és a vigyorgást mintha letörölték volna a képemről. - A keringő alaplépésével kezdjük. Húzza ki magát, és képzelje azt, hogy van itt a padlón egy doboz. Maga a bal alsó sarkában kezd. Az első ütemre előrelép a bal felső sarokba... igen, pontosan így biccentett, amikor tettem egy lépést előre -, a második ütemben a jobb lábát oldalra csúsztatja a jobb felső sarokba, a harmadik ütemben pedig melléhúzza a bal lábát. - Úgy tettem, ahogy utasított. - És igen, zár a láb. Remek! Most hátra a jobb lábbal, a bal az eredeti helyzetébe kerül, kövesse máris a jobb, s ezzel körbe is ért a dobozában. Jó, akkor próbálja újra... Sky újra meg újra végigcsináltatta velem a mozdulatsort, s közben parancsszavakat kurjantott oda nekem, a többiek pedig az oldalvonalról figyeltek, és néha javítgattak egy-egy lépésen. Egy idő után Sky utasított, hogy a „lent-fentlent ütemre kezdjek el hullámozni”, és közben forogjak is. Ettől a lábaim öszszeakadtak, de mihelyt néhányszor a fülembe üvöltötte, hogy „a doboz, ne feledje a dobozt!”, valahogy rátaláltak a mozgás lényegére, és minden megerőltetés nélkül siklottam a parketten. Aztán váratlanul leállított. - Azt hiszem, készen áll arra, hogy megpróbálja egy partnerrel is. Fabian, lennél szíves? Ledermedtem. Ettől a résztől tartottam. Fabian előrelépett, jobb kezemet a baljába fogta, a másik kezemet odaigazította a vállára, karjával átölelte a derekamat, s keze a csípőm fölött pihent. Mihelyt hozzám ért megfeszült a testem, annyira féltem az érintésétől. - Nyugi - súgta oda, és szeméből melegség sugárzott. Lélegzetvétel közben éreztem, ahogy hűvös lehelete a hajamat borzolja, és tudatában voltam annak, milyen közel, milyen elképesztően közel vagyunk egymáshoz - olyan közel, hogy ebbe újra belepirultam. - Akkor most csinálja ugyanúgy, ahogy begyakorolta, de hagyja, hogy Fabian vezesse - kiabálta oda nekem Sky, és visszafordult a zongorához. A zene újra megszólalt, s mi egyetlen pillanatig mozdulatlanul álltunk, majd éreztem, ahogy Fabian gyengéden hátratol egy lépésnyit, s lába az enyémmel egy ütemre mozdul, mialatt körbevezetett a teremben. - Fogalmam sincs, miért izgultál annyira - jegyezte meg mosolyogva - Olyan,

mintha te is gyerekkorodban tanultál volna táncolni, akárcsak mi mindannyian. Felhúztam a szemöldökömet. - Ezt csak úgy mondod. - Egyáltalán nem - felelte sugárzó mosollyal. - Úgy vélem, a keringőt egyelőre hagyhatjuk, de még sok táncot kell megtanulnia. Mennyire ismeri a késő tizennyolcadik század táncait? - tette fel a kérdést Sky. Hirtelen megtorpantunk, meginogtam, és csak Fabian erős kezének köszönhetően maradtam állva. Értetlenül, némán meredtem Sky-ra. A sarokban valaki nosztalgikusan felsóhajtott. - Oh, a menüett! Abban én vagyok a legjobb - lépett elő Jag. Három óra elteltével már annyi táncot ismertem, hogy azt korábban elképzelhetőnek sem tartottam volna, s ezek annyi történelmi korszakból származtak, hogy néha inkább történelemórán éreztem magam, mint táncoktatáson. - Ne felejtse el, ennek a neve Sauteuse. És most itt az ideje az etikett oktatásnak - jelentette ki Sky, amikor boldogan leengedtem a karomat, és megkönnyebbülten készültem egy kis pihenésre. Úgy éreztem, a karom minden ízülete csikorogva és sajgón belemerevedett egy adott testtartásba. Ugyanilyen fontos, hogy ha valaki a királyi családból odalép önhöz, akkor különösen udvariasan viselkedjen. Érti? - Etikett? - Bizony. Az etikett éppoly fontos, mint a tánclépések. És ne nézzen - Ilyen riadtan, nem túl bonyolult a dolog - csattant fel Sky, akinek egyértelműen nem tetszett, hogy fáradt képet vágok. - Első szabály: egy hölgy nem kérhet fel táncra egy urat. Meg kell várnia, hogy őt kérjék fel. Kivétel nincs a szabály alól. - Micsoda szexista szabály! - mormoltam ingerülten, mert másra sem vágytam, mint hogy végre kiszabadítsam a bokámat a cipő pántjai alól. - Igen, szexista szabály - bólintott Sky. - Második szabály: ha nem kíván táncolni, utasítsa vissza a férfit tartózkodóan és udvariasan. Bizony, szerényen, Miss Lee, habár ez az érzelem mintha egyértelműen nem szerepelne a repertoárjában. Már nyitottam a számat, hogy ellentmondjak, de ő gyorsabb volt, és folytatta. Valaki nagyot horkantva felnevetett a teremnek abban a sarkában, ahol Kaspar állt. - És most jön a legfontosabb rész, a bókolás. Ez az ön szempontjából nagyon egyszerű lesz. Figyelembe véve, hogy ember, bókolnia kell minden partnere előtt, méghozzá tánc előtt és után is. A nemesek viszonozzák a meghajlását, a királyi család tagjai nem. Összevontam a szemöldökömet. Ez a sok megalázó, lealacsonyító hajbókolás meg etikett mintha kifejezetten csak azért lett volna, hogy emlékeztessen ember mivoltomra. De amikor már éppen hangot adtam volna gyanúmnak, mégis elhallgattam inkább. Fabian mosolya miatt nem szóltam, ezért maradtam

csöndben. Nem ronthatom el neki ezt a dolgot, futott át agyamon. Vámpír, vagy sem, nem tehetem tönkre az örömét. Bólintottam. Ha ez így megy, akkor gyakorlatilag az egész estét mélyen előrehajolva töltöm. - És azt honnan fogom tudni, hogy ki tartozik a királyi családba? És mi van akkor, ha egy másik emberrel táncolok? Akkor is muszáj bókolnom? - Figyelje a címerüket. Azt egyébként erősen kétlem, hogy más emberekkel találkozna a bálon. Ők általában azok közelében maradnak, akiket ismernek. A torkom kicsit elszorult. Részben azért egyeztem bele abba, hogy elmegyek a mulatságba, mert reméltem, hogy legalább megpillanthatok egy másik embert. Valóságos kéjmámor lett volna átlagos fogsort látnom - Utoljára pedig, tegyen arról, hogy soha ne maradjon magára. A helyzet már önmagában is veszélyeket rejthet, de valami ilyesmi csak tetézné a bajt. A lábamra bámultam, és a padlóhoz dörzsöltem Lyla cipőjének a talpát. Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban. De a bál tán csak biztonságosabb hely annál, mint ha magamra maradok a szobámban? Sky igen elégedettnek tűnt magával, és már fordult is vissza a zongorához. - Épp csak annyi időnk maradt, hogy egyszer végigmenjünk az összes táncon. Fabian, ha megtennéd... Átismételtük az összes táncot, s a vámpírok jól megfigyeltek minden lépést, s addig javítgattak minden apró hibát, míg végre elégedettnek tűntek. - Akkor most jöjjön a keringő. Kaspar, abban te vagy a szakértő, megtennéd, hogy vezeted? - Kaspar előrelépett, én azonban ijedten hátrálni kezdtem. - Miért kell vele táncolnom? - tudakoltam, miközben magabiztos léptekkel felém tartott. - Mert gondoskodnom kell arról, kislány, hogy elég jó legyen a tánctudásod egy királyi udvarban rendezett bálhoz. Királyi udvar, kislány, királyi udvar nyomatékosította Kaspar tenyérbemászóan lekezelő hangon. - Kaspar remek táncos, majdnem olyan jól táncol, mint az apánk - jelentette ki büszkén Sky. Vonakodva, centiméterenként léptem közelebb léptem hozzá, a szemem le nem vettem volna róla, mert láttam, hogy a mosolya egyre csúfondárosabb. Amikor odaértem hozzá, hirtelen megtorpant és hátra- lépett. - Tessék rendesen csinálni. Bókolj - követelte. Gyorsan meghajoltam, nem mondhatnám, hogy „rendesen”, de abban a pillanatban, hogy levettem róla a szemem, előreszökkent, és magához rántott. Ujjait beerőltette enyémek közé, másik kezével talán kissé túlságosan is szorosan ölelte a derekamat. - Hm, szóval „remek” táncos vagy, igaz? - szajkóztam Sky szavait, de lehalkítottam a hangom, hogy csak Kaspar hallhassa. - Akkor miért nem te tanítottál keringőzni? - Mert messzebbről sokkal jobban láthattalak. - Tekintete lassan lejjebb csúszott a mellemre, ajkán gunyoros mosoly jelent meg. - Szép a felsőd.

Undorodva felhorkantam. Megszólalt a zene, hátamon mintha borzongás futott volna végig. Forogni kezdtünk, de lábam nehezen talált rá az ütemre, mert ez a dallam lassabb volt és komorabb is azoknál, amikre eddig gyakoroltunk. Aztán hirtelen elváltunk egymástól, s Kaspar kartávolságnyira tartott magától. Megijedtem, és rémültem kaptam rá a tekintetem. - Fordulj! - reccsent rám. Megpördültem, és elkezdtem átbújni a karja alatt, de közben elkapott, magához húzott, hogy összesimult a mellünk, az egyik kezem magasra tartva a levegőben maradt, a másikkal a vállába kapaszkodtam. - Ez nem is része a keringőnek! - sziszegtem oda neki. - Valóban nem - felelte, és elsötétülő pillantással fürkészte az arcomat. Csakhogy én szeretem a változatosságot. Szokj hozzá. - Újra megpörgetett, s ezzel visszatértünk az eredeti tartáshoz, és továbbsiklottunk a parketten. - Ez nem volt valami elegáns dolog tőled. - Meglepetésemre ezen elmosolyodott, méghozzá elég őszintén. - Milyen igaz. De most éppen nem a bálon vagyunk, úgyhogy így jártál. Ebben a pillanatban a zene kezdett elhalkulni, s mi is elhúzódtunk egymástól. Én bókoltam, Kaspar pedig elfordult. - Nos? - érdeklődött egy reszelős hang. A szívem egy pillanatra megállt. A király szinte a semmiből tűnt elő, s most ott állt a szoba árnyékba boruló részén, ahol arcát nem lehetett jól látni a sötétben. Bókoltam, Fabian és Declan pedig meghajtották magukat. - Megteszi - felelte Kaspar. A király biccentett, de a szemét nem vette le rólam. Kínosan éreztem magam, ezért elfordultam, de a tekintetét így is ott éreztem még egy darabig a hátamban, miközben mindenki indult az ajtó felé. Lyla egy pillanatra megállt, én pedig lerángattam a pántos cipellőt a lábamról, és visszaadtam neki. Amikor ő is távozott, odabicegtem a zongoraszékhez, és visszabújtam lapos sarkú cipőmbe. Miért is csinálom ezt az egészet? Miért hagyom, hogy közel kerüljenek hozzám? A lemészárolt vámpírvadászok emléke minden nappal egyre halványult, s néha úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy az engem körül vevő vámpírok gyilkolták le őket... azok, akikkel az imént még táncoltam. Megborzongtam, teljesen átjárt a hideg. A koncertzongora elegáns, fényes fedele mintha kicsúfolt volna, amikor megláttam a benne tükröződő, sápadt, ijedt arcom. A szemem mostanában egyre riadtabbnak tűnt. Nagyot sóhajtottam. Nemcsak a londoni vérfürdő képei fakultak meg bennem, hanem a remény is, hogy valaha elhagyhatom Varnley-t. Kihozunk onnan, Violet, de beletelik némi időbe... Apám búcsúszavai egyfolytában kísértettek. Igen, ki kell várnom. De vajon mennyi ideig bírom még?

20. VIOLET - Most már odanézhetek? - tudakoltam szorosan lehunyt szemmel, miközben Lyla a tükör felé kalauzolt. - Nem, még nem. - Éreztem, hogy a hajamból egy tincset kihúz, az ujja köré tekeri, majd egy csattal rögzíti a helyén. - Na jó, most már megnézheted magad - duruzsolta. Amikor kinyitottam a szemem, egy ismeretlen nézett rám vissza, akinek ibolyaszínű szeme felizzott, amikor a meglepetéstől hatalmasra tágult. - Ez én lennék? Lyla bólintott, s tekintetét végigfuttatta alkotásán. Intett két szobalánynak, hogy távozhatnak, én meg csak bámultam a tükörbe, s alig tudtam elhinni, hogy a rám visszameredő személy nem más, mint akivé engem varázsoltak. Sötét, majdnem fekete hajamat laza hullámokba rendezték, s így épp a vállam alá ért. Frufrumat és pár elszabadult fürtöt hátrafésültek a homlokomból, s oldalt egy kis rózsaformájú csattal tűzték meg. A bőröm tónusa egységes volt: valami betegesen sápadt, teljesen vértelen árnyalat, sminket sem nagyon kaptam, csak szemceruzával kihúzták a szemem, és egy kis sötét szemfestéket használtak. A nyakam köré fekete csipkéből készült nyakéket csatoltak, amelyre egy másik, díszes rózsát tűztek. Szinte éreztem, ahogy nyomja a légcsövemet, s a finom anyagnak nekifeszülve lüktetett a vér az ereimben. De az igazi változást a ruha jelentette. Vállpánt nélküli estélyi ruha volt, ibolyaszínű - ez nyilván nem volt véletlen. A kivágása szív alakú, derekamat pedig szoros fűző ölelte körül, amelynek mellrészét és egyik oldalát ezernyi apró üveggyönggyel díszítették. A szoknya a csípőmtől kezdve egyre bővebb lett, s a földig érő anyagot itt is, ott is további gyöngyökkel csippentették össze. Egy ilyen ruháért ölni is képes lettem volna. Szó szerint. Még egyszer szemügyre vettem sápatag arcomat. A vámpírvilágban a pirosító szigorúan tiltva volt, így én sem használhattam - ettől kifejezetten betegnek tűntem, de határozottan állíthatom, hogy nem állt rosszul. - Fogd csak, ezekre még szükséged lesz - szólt oda Lyla, és átnyújtott egy pár csillogó, fehér kesztyűt. Felvettem, épp a könyököm fölé ért. Ezeket le ne vedd - adta ki az utasítást, én pedig biccentettem, majd felé fordultam, és most először őt is alaposan szemügyre vettem. A hajából eltűnt a megszokott, rózsaszínes árnyalat, helyette mély gesztenyebarnába játszott. Fürtjeit feltűzte, csak néhány elszabadult tincs keretezte arcát. Egészen a fenekéig kivágott, smaragdszínű ruhájának redői hátul a padlóig omlottak le, s ott kis uszályban gyűltek össze. Alig volt rajta smink - nem mintha szüksége lett volna rá. Ruhája fölött keresztben smaragdszínű selyemszalagot viselt, amin ezüsttel a Varn család címerét festették. Az egyetlen szobában maradó szobalány odalé-

pett hozzá, és finom kidolgozású (s mondanom sem kell, szörnyen drágának tűnő) gyémánttiarát helyezett Lyla fejére, majd átnyújtott neki egy pár fehér kesztyűt, ugyanolyat, mint az enyém. - Nos hát, azt hiszem, készen vagyok, és annyi szent, hogy te is. Meg kell mondjam, ez volt eddig a csúcsteljesítményem - csacsogta Lyla. - Köszönöm - mormoltam gunyorosan. - Szinte már vámpírnak is elmehetnél - folytatta, miközben a szobalány segített összekapcsolni nyakán egy ezüstláncot. Újra a tükör felé fordultam. Tényleg annyira másként festek? Valóban elmennék vámpírnak? A válasz egyértelmű volt: nem. Még mindig jól láttam nyakamon a lüktető eret, arcomon a természetes pírt, éreztem szívem egyenletes dobogását. Nem volt meg bennem egy vámpír eleganciája vagy kecsessége, de legalább szívem mélyéből meg is vetettem mindent, ami velük volt kapcsolatos. Természetesen azt is tudtam, hogy számukra csábítóan emberszagom van. A gyomrom idegesen összerándult, és hangulatomat megmérgezte a gondolataimba vegyülő riadalom. A földszintről halk zene hangjai szűrődtek fel, és hallottam, ahogy számtalan láb vonul át a kemény márványpadlón. Odakint is nagy volt a nyüzsgés, mert egymás után érkeztek az autók, amelyekhez azonnal odarohantak a komornyikok és más szolgák, hogy kinyissák az ajtókat. Ahányszor csak meghallottam, hogy valaki meg- szólal odalent, mélyen alattam, bár a szavakat nem értettem, a gyomrom azonnal szaltózni kezdett, és kissé bizonytalanul álltam a lábamon. Még az óra is mintha gúnyolódott volna velem, ahogy mutatói egyre közelebb kúsztak az éjfélhez. - Mit is mondtál, ki lesz a kísérőd? - fordultam Lylához, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. - A másod-unokatestvérem. Így lett megszervezve. Szívességet teszek vele a nagynénémnek - magyarázta Lyla zsémbes hangon. Látszott rajta, mennyire bosszantja, hogy nem volt beleszólása a dologba. - Bányarém? Felvonta tökéletes ívű szemöldökét. - Találkoztál már vámpírral, aki úgy nézett ki, mint egy bányarém? A fejemet ráztam. - Pontosan erről van szó. Nincs ronda vámpír. A másodunokatestvérem egyszerűen csak vérforralóan nagyképű. Letudja az első meg a második táncot, aztán lelép. Szerencsénk lesz, ha nem előtte. - Összevonta a szemöldökét, és valami érthetetlent mormolt az orra alatt. - Gondolom, azt kívánod, bárcsak valaki mással mehetnél, igaz? - vetettem oda hanyagul. - Igen. És azt is pontosan tudom, hogy kivel szerettem volna menni - felelte sóvárgó hangon. Szeme fátyolossá vált, bár talán csak a lámpa fénye csapott be, mert rögtön utána kihúzta magát, és elmosolyodott. - Készen állsz? Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, és a szobalány már rohant is, hogy kinyissa. Fabian lépett a szobába. Sötét frakkot viselt, jól szabott fehér inget, ami a mellkasára simult, majd a derekán eltűnt a széles, királykék selyemöv alatt,

Szőke haja fényesebb és rendezettebb volt, mint máskor. Szivarzsebéből háromszögletűre hajtott zsebkendő kandikált ki, és ő is fehér kesztyűt viselt. - Hűha! - kiáltott fel halkan, amikor végighordozta rajtam a tekintetét. - Lyla, csodát tettél! - Elpirultam, de nem voltam biztos abban, hogy ezt bóknak vagy sértésnek vegyem. Lyla szeme halvány rózsaszínűre váltott, aztán pillantását lekapta Fabianról, és a padlót fürkészte. - Ó, semmiség az egész. - Feltűnt, hogy sem ő, sem Fabian nem szólt egy szót sem a szobalányokról, pedig ők végezték a munka oroszlánrészét. Lyla odalépett hozzám, és finoman puszit nyomott az arcomra. Előtte azonban még gyorsan a fülembe súgta: - Vigyázz Fabianra! - Hegyes szemfoga reszkető alsó ajkába mélyedt. Tekintetemmel követtem, ahogy visszavonult hatalmas gardróbszobájába, s torkomban gombóc formálódott. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hiszen Fabian volt az, akivel Lyla a bálba szeretett volna menni! Ez rögtön megmagyarázta azt is, miért vágott olyan képet, amikor meghívott a bálba. De vajon Fabian tud erről? - Ideje indulnunk. - Fabian rám mosolygott, belém karolt, így nem hagyott időt arra, hogy tovább morfondírozzak a kérdésen. Kivezetett a szobából, le a lépcsőn, ahol elvegyültünk a bálterembe tartó tömegben. Páran felém pillantottak, mire én elpirultam, s újra meg újra arcomba tolult a vér. Néhány arisztokrata külsejű férfi - vámpír - odabiccentett Fabiannak, Éreztem, hogy a testem idegesen megfeszül. - Nyugalom - súgta oda halkan Fabian. - ígérem, biztonságban vagy. - Bizonytalanul biccentettem, s nem volt szívem elárulni neki, hogy az ő érintésétől éppúgy ledermedek. Lassan haladtunk a bálterembe vezető kétszárnyú ajtó felé. Mintha hallottam volna, ahogy Fabian arra panaszkodik, hogy egyesek megállnak az ajtóban beszélgetni, de nem nagyon figyeltem rá. Tekintetemet előreszegeztem, az előttem haladó nő hosszú, szőke fürtjeire, melyeket egy leomló, vörös virágokból font koszorú köré tekertek fel. Újra sikerült úgy egyméternyit előbbre jutnunk. Féltem, hogy ha nem haladunk folyamatosan, akkor a lábam teljesen megmerevedik és földbe gyökerezik, a térdem pedig összecsuklik a súlyom alatt. Abban is biztos voltam, hogy ha elbuknék, nem lennék képes felkelni - a ruhám felsőrészét olyan szűkre húzták össze rajtam, hogy teljesen mereven kellett tartanom magam, mert különben belém bökött volna a fűző valamelyik merevítője. Rájöttem arra, hogy ha kicsit lábujjhegyre állok, akkor sikerül megpillantanom a csillár ezernyi fekete gyertyájának ragyogó lángját. Az előcsarnok zsibongása elvegyült a hegedűk, a kórus, valamint a már odabent lévők hangjával, ami úgy visszhangzott, hogy annak alapján akár ezren is lehettek. Aztán a tömeg egy csapásra előretódult, és az előttünk állók beléptek a kettős ajtón át a hatalmas galériára, ahol annak idején Kaspar veszekedett velem Thyme miatt. Reakciómat Fabian ijedtségnek hihette, mert közelebb húzott magához.

Amikor átléptük a bálterem küszöbét, a szőke hajú nő és kísérője oldalra léptek, majd a bal oldali lépcsősoron lesuhantak a táncparkettre. Ezzel a helyiség egésze láthatóvá vált. Levegő után kapkodtam. A ragyogó teremben több száz pár gyűlt össze: a hölgyek elegáns báli, ruhában az urak ünnepi öltözékben. Az egyetlen fényforrás a csillár volt, hatalmas fényfoltot vetett a táncparkett közepére. Fehérbe öltözött felszolgálók kerülgették a vendégeket - biztosra vettem, hogy a körbehordozott, magas kelyhekben nem bor van. Amikor beléptünk, többen felénk fordultak, s mindenféle árnyalatú szempárok szegeződtek ránk. - Ez lenne a lány? Az ember? - Nem is néz ki embernek... Ahogy egyre többen pillantottak felénk, a tömeg zsibongásán túl elkülöníthető hangok törtek át, de ezzel nem törődtem. Amerre csak pillantottam, mindenfelé sötét árnyalatú, leomló redőjű ruhákat láttam. Szinte mindenki vérvörös és bordó, fekete és éjkék holmit viselt, s ahogy ott álltunk a galérián, és lázas izgalommal markoltam a korlátot, szinte a lélegzetem is elállt attól, hogy igaznak bizonyultak gyermeki fantáziálásaim a tündérbálokról. Ahogy a lágy fény megvilágította beesett, űzött vonásaikat, a teremben mindenki annyira sötét, annyira ellenállhatatlan egyéniségnek tűnt. Bár a legendák tökéletesként írták le a vámpírokat, nem voltak azok: hiányzott belőlük a moralitás ahhoz, hogy makulátlanok legyenek. De azért olyan közel kerültek a tökélyhez, amennyire a természetben ez lehetséges. - Violet? - Megfordultam. Fabian lemosolygott rám, kezét a karomon nyugtatta, figyelte, mennyire felélénkültem. - Ez olyan szép - suttogtam. - Akárcsak te - súgta vissza. A mosoly eltűnt az arcomról, szemein zavartan cikázott ide-oda, pedig megpróbáltam a szemébe nézni. - Én... - Gyere - jelentette ki, és karomnál fogva húzni kezdett a bal oldali lépcsősor felé. Lelépkedtünk, majd kerülgetni kezdtük a vámpírokat a tömegben. Voltak, akik tiszteletteljes csendben utat adtak nekünk, mások utálkozva elfordultak. Fabian vezetett, néha fel-felnézett, majd összevonta a szemöldökét. Mormogott valamit, amit nem hallottam, aztán újra felderült az arca. Megragadta a kezemet, és húzni kezdett át a tömegen, amely úgy zsibongott, mint egy méhkaptár. - Fabian, hová megyünk? - kérdeztem, mert éreztem, hogy van valami határozott célja. - A szüleimhez. - Hogy micsoda?! - kiáltottam fel. Valószínűleg szörnyen megszeppent képet vághattam, mert amikor visszanézett rám, az arckifejezése ezt sugallta: „ugyan

már, térj észhez”. Csakhogy én megtorpantam, és tiltakozni kezdtem, úgyhogy végül feladta. - Akkor majd kicsit később - jegyezte meg figyelmeztetően. Fel kellett emelnie a hangját, mert a terem túloldalán a zenekar és a koncertzongora új darabba kezdett bele. Ez már nem az a halk, megnyugtató muzsika volt, mint a korábbi. A vonósok három hosszú, idegborzolóan diszharmonikus akkordot húztak, majd olyan kísérteties fanfárba kezdtek bele, amilyet még életemben nem hallottam. Feldübörgött a hatalmas üstdob is, s bevonulási indulót dobolt, amihez tiszta engesztelhetetlen hangjukkal csatlakoztak a hegedűk is, majd a teremben visszhangot vertek a mélyen felbúgó kürtök. A tömeg kettévált, s ezáltal kanyargós átjáró keletkezett a kétszárnyú ajtó és a terem túloldalán álló trón között. Amikor a vonósokhoz a kórus vérfagyasztó sikolyai is társultak, a hátamon futkosni kezdett a hideg. Megfagyott bennem a vér is. - Mi történik? - kérdeztem fojtott hangon Fabiantól, bár abszolút tudatában voltam annak, hogy a szemközt álló vámpírok ránk merednek. Bármi volt is, nekem csöppet sem tetszett, s valami kellemetlen érzés uralkodott el rajtam, amitől megborzongtam, gyomrom összerándult és lábaim megroggyantak. - Érkeznek a Varnok. - Ez volt mindaz, amit válaszként kaptam. A termen egyfajta ellenállhatatlan várakozás lett úrrá, a tömeg felajzva és izgatottan hullámzott, akár valami többféle árnyalatban játszó, tajtékot vető tenger. Hirtelen ráébredtem arra, hogy a jelenlévők többsége valószínűleg csak elvétve láthatja az uralkodócsaládot, s a mai este ezen ritka alkalmak egyike. Nekem viszont alkalmam nyílik nap, mint nap elátkozni a hercegüket. Ó, de szerencsés is vagyok! Erős huzat keletkezett, meglebbentette a hajamat, a ruhámat, megcsiklandozta a bőrömet. Magasan a fejünk felett, a tartókban, imbolyogni kezdett a gyertyák lángja. A terem elsötétült, majd újra kivilágosodott, miikor a lágy, őszies hangulatú gyertyafény újra erőre kapott. Fuss! - sikoltotta belső hangom. A torkom elszorult, libabőrös lettem, eluralkodott rajtam valami emésztő szorongató várakozás. Nem maradt saját akaratom, s erőm sem volt ahhoz, hogy ellenálljak ennek az irracionális vonzásnak. Az irracionális vágynak, hogy megláthassam őket. Őket, a ragadozókat, akik több mint alkalmasak voltak arra, hogy elpusztítsák az én fajtámat. Fuss, menekülj a rózsa elől! De amikor felegyenesedtem, a lábam rogyadozni kezdett, mert a fejemben kirobbant valami baljós érzés, valami, ami nem az én részem volt, szinte mennydörögve visszhangozta:

Vesd magad a földre, halandó gyermek! Nem vagy méltó. Halj meg, midőn utolér a sors. Halj meg, gyermek! Halj meg, mielőtt túl késő lenne. Szemem kezdett lecsukódni, a térdem összecsuklott, s már zuhantam is a padló felé, készen arra, hogy megadjam magam. Menekülj bűne elől! A szemem felpattant, s éreztem, hogy valaki felhúz, a kezemet meg- nyugtatóan megszorítja, s egykék szempár bámul le rám aggódva. - Violet? Szabad kezemmel a mellemhez kaptam, mintha belé akarnék vájni - annyira szerettem volna, ha kitéphetem magamból a sötétséget, amely a hatalmába kerített, annyira meg akartam szabadulni fojtogató szorításából. Kaspar elhaladt előttünk, s egyenesen rám emelte a tekintetét. Arcán egy pillanatra bizonytalanságot láttam, de aztán gyorsan újra előretekintett. A fejem lüktetett. A család elért az emelvényhez, ahol felsorakoztak, és szembenéztek az alattvalóikkal. A király odalépett a trónhoz, és ő is a tömeg felé fordult. Valahol a palota termeinek mélyén egy óra éjfélt ütött. Tizenkét visszhangzó dördülés, melyek mindegyikétől jéggé fagyott bennem a vér. Az idő nem lesz végtelen mindörökké, Violet Lee. Már fogyóban van. - Hölgyek és urak, legyenek üdvözölve az Őszi Napéjegyenlőségen. Menekülj! 21. VIOLET A király szeme rám szegeződött, s arcán egy pillanatra mintha kétely suhant volna át, de aztán újra a korábbi, elgondolkodó arckifejezéssel tekintett le alattvalóira, mintha gyalogok lennének, akiket a sakktáblán mozgat. Amikor befejezte a szemlélődést, leült a trónra, s hanyagul intett kezével a felszolgálóknak, akik a terem fala mellett várakoztak. - Violet! Lélegezz! Rémülten eszméltem arra, hogy tüdőmből teljesen kifogyott a levegő. Bepánikoltam, a mellkasom valósággal égett, és követelte az oxigént. - Nem megy - nyögtem. - Dehogynem - makacskodott Fabian, és megragadta a vállam. - Csak koncentrálj. Erősen lehunytam a szemem, és megpróbáltam arra összpontosítani, hogy mellkasom felemelkedjen, aztán visszasüllyedjen. Egy perc elteltével nyakam körül enyhülni kezdett a szorítás, és remegve beszívtam a levegőt. A sötétség szétfoszlott, újra képes voltam összefüggő gondolatokra. Meg szűnt a csőlátásom is, végre minden kitisztult a szemem előtt, s a terem újra eredeti színeiben pompázott. Egy darabig csak álltam, és levegőért kapkodtam, de aztán egyre jobban lettem. - Ez meg mi a fene volt? - ziháltam.

- Ne aggódj. Semmiség - mormolta Fabian, de kerülte a tekintetemet. - Baromság! - Ne olyan hangosan! - sziszegte felém. Komoran lejjebb vettem a hangerőből. - Mi lenne, ha egyszerűen csak elmondanád, Fabian? Jogom van hozzá! Nyilvánvalóan tudtad, hogy ez fog történni, úgyhogy miért hívtál meg? - sziszegtem visszafojtott hangon, és közelebb hajoltam hozzá. Felsóhajtott. - Azért hívtalak meg, mert szívesen vagyok veled, és azt akartam, hogy jól érezd magad. És azért nem szóltam erről, mert féltem, hogy elijesztene. - És egészen pontosan mit is értesz „ezen”? - Most már nem volt olyan követelőző a hangom, mint elsőre. Azt akarta, hogy jól érezzem magam. - A király koronája. - Hüvelykujjával a trónus felé bökött. – Elátkozott vér van benne. Ha emberi lény látja, ugyanazt érzi, mint te is az imént. Azokban a régi korokban használták, amikor még bevett szokás volt az emberáldozat. Ami mostanra teljesen szimbolikussá vált - tette hozzá sietve, amikor észrevette, hogy az arcom megdermed az „emberáldozat” gondolatától. A sötétség talán eloszlott és a hangok elhallgattak, de üzenetük megmaradt. Az a korona a vesztemet kívánta. - Az este folyamán lehet még rám újra ilyen hatással? - Nem, csak most az egyszer volt így. Mostanra a báli vendégek hatalmas kört formáltak. A korona eltűnt, a király pedig az emberfallal határolt tér közepe felé lépkedett. A bál varázsa gyorsan visszatért, ahogy a gyertyák egyre fényesebb lánggal kezdtek égni. Újra megszólaltak a hegedűk, és a Varn család tagjai egy szempillantás alatt ott termettek teljes királyi pompájukban a parketten, készen arra, hogy táncolni kezdjenek. Mielőtt átkarolták volna a partnerüket, mélyen meghajoltak. - Ne mozdulj, várj, amíg kivezetlek a parkettre - utasított halkan Fabian. A Varnok táncolni kezdtek. Ügy suhantak a zene hangjaira, mintha eggyé váltak volna vele. Hibátlanul mozogtak - látszott rajtuk a több ezer évnyi gyakorlat. Ámulva figyeltem, ahogy Kaspar és Charity tökéletes összhangban keringőzik. A lány annyira rátapadt partnerére, hogy meglepően elegáns ruhája redői forgás közben Kaspar bokája körül örvénylettek. A mályvaszínű holmin egyetlen dolog utalt Charity valódi természetére, mégpedig a ruha oldalán egészen combközépig futó hasíték. Már-már elmosolyodtam, amikor Kaspar unott arckifejezéssel elsiklott mellettünk. Ő is királyi pompát öltött, feszes, katonás kabátját díszes ezüst csattal fogta össze. Mellén smaragdzöld zsebkendő látszott ki a szivarzsebéből, alatta kitüntetések függtek. Vállán átvetve ő is egy Lyláéhoz hasonló, smaragdzöld selyemszalagot viselt, melyre a királyi címert festették, ezzel jelezve vére tisztaságát.

A zene hirtelen felerősödött, nekem pedig elállt a szavam: a Varnok teljesen egyszerre megpördültek, és irányt váltottak. A kórus dalolt, magasztos hangjuk visszhangot vert a teremben. A gyertyák lángja újra lobbant egyet, s lágy fénynyel vonta be a táncoló alakokat. A fenséges kép láttán elfeledkeztem minden félelmemről, minden riadalmam eltűnt. Boldogan elmosolyodtam. Erről álmodik minden lány, csak éppen része nincs benne soha. - Itt az idő. - A zene elhalkult, Fabian arcán ugyanolyan mosoly játszott, mint az enyémen. Kezemet a karjára helyeztem, ő pedig kivezetett a táncparkettre. Igyekeztünk helyet találni magunknak a többi pár között, mert mostanra több száz, vagy talán ezer vámpír gyűlt össze a terem közepén, s mindenki a mostanra mozdulatlanságba dermedt Varnokat kerülgette. Valahogy sikerült középre jutnunk, s amikor körülnéztem, sok ismerős arcot láttam: ott feszített tökéletes tartással Cain ifjú partnerével, Alex és egy ismeretlen lány, s Eaglent is megpillantottam egy idősebb hölgy társaságában, - Bókolj! - lehelte Fabian, és a teremben mindenki egyszerre meg hajolt. Összekapaszkodtunk, a zene egy pillanatra elhallgatott, majd újra be levágtak... És mi csak táncoltunk, forogtunk, pörögtünk körbe a teremben a többi párral összhangban, s báli öltözékünk redői minden mozdulatunkat követték az egyre erősödő muzsika hangjaira. Lehunytam a szemem, igyekeztem rögzíteni emlékezetemben minden részletet, mintha az egész jelenet ráégett volna a szemhéjam belsejére. Aztán szétfoszlott a mosolyom, amikor eszem be jutott az, amit a király jó pár hete mondott. Érzései megfognak változni, amikor hozzászokik az életünkhöz, s ez idővel bekövetkezik. Márpedig erre bőven lesz ideje, Miss Lee... Lassan felnyitottam a szemem, s észrevettem, hogy Fabian különös, ferde mosollyal néz le rám. Szeme olyan ragyogó kék volt, hogy az égbolt is elszégyellhette volna magát mellette, s még a tenger azúr hullámai is csüggedten ismerték volna be vereségüket e tökéletes árnyalathoz képest. Ó, de giccses, motyogta fanyarul belső hangom. - Mi jár a fejedben? - Csak arra gondoltam, hogy ez milyen elképesztő - hazudtam. - Ez az egész bál. A vendégek... Úgy érzem magam, mint Hamupipőke – nevettem el magam, mert nem igazán tudtam, mi egyebet mondhatnék. Nagy megkönnyebbülésemre Fabian is felkuncogott. - Ó, ez semmi. Látnod kellene azokat a bálokat, amelyekre később kerül majd sor az év folyamán - lelkendezett. Megálltunk, mert a zene megváltozott, s most valami édes, melankolikus dallam szólt. De aztán másodperceken belül újra táncolni kezdtünk, ezúttal lassabb tempóban, s az első percekben kénytelen voltam nagyon odafigyelni, hogyne vétsem el a lépéseket.

Aztán a tekintetem kezdett elkalandozni, s befogadtam mindent, amit csak láttam. Elsiklott mellettünk Lyla. Partnere, egy kivételesen vonzó, tinédzser korúnak tűnő vámpír nem csinált titkot abból, hogy kizárólag táncpartnere dekoltázsa érdekli. Úgy tűnt, kedvére van a látvány. Elvörösödtem, amikor elkaptam Lyla pillantását. Kedveltem Fabiant - a vámpírok között kifejezetten a kedvesebbekhez tartozott -, a lány azonban egészen másféle érzelmeket táplált iránta. És amióta csak itt vagyok, Lyla rendes volt velem - nem akartam, hogy ez megváltozzon. A király a terem közepén táncolt egy rendkívüli szépségű vámpírral, akinek hosszú, világosbarna, teljesen egyenes szálú haja egészen a csípőjéig omolt le. A nő szögletes állát felszegte, s mintha senkiről nem vett volna tudomást maga körül, beleértve a királyt is. De a férfin ugyanazt a távolságtartó közönyt láttam, mert alig-alig pillantott le karjában tartott partnerére. Tekintetem tovább vándorolt a teremben, aztán megállapodott Sky-on és Arabellán, akik épp ebben a pillanatban táncoltak el mellettünk. Egymás szemébe mélyedtek, mintha rajtuk kívül nem lett volna senki a teremben. Kínosan éreztem magam kissé, és elkaptam róluk a tekintetemet. Úgy éreztem, nem leshetem ki meghitt pillanatukat. Egy csöppnyi irigység is belém hasított. Ebben kellene osztoznia Fabiannak és Lylának is. Szóltam Fabiannak, hogy azért nem táncolok vele harmadszor is, mert szomjas vagyok, és vizet kell keresnem valahol. A büféasztal felé botladoztam, felkaptam egy pohár vizet, és egy hajtásra kiittam az egészet. Amikor kiszáradt torkomon végigfutott a hűs folyadék, még a szememet is lehunytam. A második tánc után inkább leültem a fal mellé az italommal. Éreztem, ahogy vágyakozó tekintetek szegződnek rám. Ha csak lehetőségem nyílt rá, szóba elegyedtem valami olyan vámpírral, akit ismertem, s ragaszkodtam társaságukhoz egész addig, míg úgy nem döntöttek, hogy inkább visszamennének a parkettre. Fabian már jó ideje eltűnt, hogy táncra kérjen minden jelenlevő fiatal vámpírlányt. Annak ellenére, hogy úgy meghúztam magam, sikerült felkeltenem a figyelmet - aminek részben az is lehetett az oka, hogy Fabian tekintete néhány percenként végigpásztázta a termet, s nem nyugodott addig, míg meg nem győződött arról, hogy minden rendben van velem. Feltűnt, hogy Kaspar és Sky is gyakorta pillant felém - épp csak egy másodpercre, hogy ellenőrizzék, még ott vagyok, még életben vagyok. Ha megfordultam, mindig csak a hátát láttam Eaglennek vagy Arabellának, amint épp élénken társalkodnak egymással, de tudtam, hogy komoly figyelmet szentelnek nekem. Ahányszor csak ismeretlen vámpír lépett hozzám, a csodával határos módon azonnal ott termett a Varn család egy tagja is, szóba elegyedett vele, és pillanatokon belül már sodorta is magával. A holtsápadt bőrű vendégek tengerében kiszúrtam néhány embert is, de őket is körülvette egy saját ismerőseikből álló védőgyűrű, s kitértek az ismeretlenek elől.

Ekkor előlépett egy kóristafiúkból álló csoport, és énekelni kezdett. A teremben visszhangot vert ünnepélyes daluk. Egy darabig őket figyeltem. Olyan fiatalok voltak, tízévesek sem lehettek. Édes gyerekarcuk romlatlan, még nem érintette meg őket az élet borzalma, s amikor kinyitották a szájukat, mintha angyalok karát hallgattam volna. Aztán megpillantottam hegyes kis szemfogaikat, és megnyúlt a képem. Hogyan lehetséges, hogy ilyen veszélyes legyen valami, ami ennyire angyali benyomást kelt? Ezekből a gyerekekből szörnyek lesznek, ha felnőnek, s idősebb korukban öldökölni fognak. - Gyönyörű, ugye, Miss Lee? Ijedtemben kis híján ugrottam egyet, és talán túl gyorsan fordultam meg. Ifjú vámpír állt mögöttem, a létező legmélyebb kék szemekkel, ragyogó mosollyal. - Ilta, úgy megijesztett - hebegtem, s éreztem, ahogy ereimen átvágtat az adrenalin. - Ezt mélységesen fájlalom. Nem állt szándékomban. Intettem, hogy ne kérjen elnézést. - Semmi baj, nem kellett volna elbámészkodnom. - Megráztam a fejem, és felé fordultam. Mosolya egy pillanatra eltűnt. - Nem kellett volna idejönnie, Miss Lee. Vámpírok közelében sosincs biztonságban, ahhoz nyilván elég esze van, hogy ezt felfogja, igaz? Attól tartok, alábecsülte a mai este veszélyeit. A kóristafiúk hangja kellemetlenül élesre váltott, és természetellenesen magas hangon kezdtek énekelni - daluk visszhangozva verődött vissza a mennyezet boltíveiről. Bizonytalanul bólintottam. - Itt lenni, Miss Lee, ennyi szomjas vámpír között, akik közül többen napok óta nem ettek, mert oly soká tartott idevezető, fárasztó útjuk, nos... azt hittem volna, hogy a király ennél bölcsebb. De nem számít, vannak, akik mellett biztonságban van, s magamat is ezek közé sorolom. – Újra megvillantotta elragadó mosolyát, s nem tehettem róla, de éreztem, hogy megdobban a szívem. Kaspar tanulhatna tőle egyet s mást. - Nekem adná a következő táncot, Miss Lee? És talán az utána következőt is? – folytatta, s mélyen meghajolva a kezem után nyúlt. - Természetesen - feleltem és bókoltam. Kézen fogott, és a terem közepére vezetett, ahol több volt a hely, s ahol a párok valami nagyon lassú, kifinomult táncot lejtettek. Rémlett valahonnan a táncórámról, úgyhogy elkezdtem helyben pörögni, mert láttam, hogy a többi lány is ezt teszi. Amikor újra szembefordultam Iltával, hideg tenyerét az arcomra helyezte, s úgy igazította, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Elkaptam róla a pillantásomat, mert kellemetlennek találtam mereven bámuló tekintetét. A mellkasára néztem. Feltűnt, hogy mélyvörös inget visel, nyakában pedig díszes lánc lóg, rajta valami, ami ijesztően emlékeztetett egy fiola vérre. - Ne legyen szégyenlős, Miss Lee. Mert pontosan tudom, hogy igen ellenállhatatlannak találja a vonzerőnket, azt a vonzerőt, amit annyira megvet. Pedig

igazán nem olyasmi, amit gyűlölnie kellene, inkább csak elfogadni, mint a természet egyik ravasz, csalárd trükkjét. Komoran biccentettem. Elöntött a szégyen, amikor rájöttem, hogy ez valószínűleg így igaz. - Nem számít. Ne hagyja, hogy elrontsam a kedvét. Váltsunk témát. Oly sokat hallottam önről, drága Violet, ön viszont sosem kérdez rólunk semmit. Nincs kedve kérdezni valamit tőlem? Ezen elgondolkodtam. - Honnan jött? Mármint a családja. - A családom! - kacagott fel. - Sikerült elég bonyolult témát választania. Romániából jöttem, bár a családomnak a világ minden táján akad rezidenciája, ahogy a legtöbb nagy hatalmú famíliának. - Ajkán gúnyos mosoly játszott. - Mi azon kevesek közé tartozunk, akik nem menekültek el, amikor a vámpírölők több évszázada megszállták Romániát. – Hangjában tisztán lehetett érezni a büszkeséget, habár én ezt nem tartottam olyan nagyszerű tettnek. Sky és Jag is azon a vidéken élt. Ilta ekkor váratlanul megpördült, s ajkát felvonta, mintha vicsorogni készülne. - Ó, felséges uram, bocsásson meg. Azt hittem, valaki más az – mondta mélyen meghajolva. Hangja kényszeredetten udvarias volt. - Szeretném ezt a táncot Violettel táncolni - nézett rá mogorván Kaspar. Ilta vonakodva elengedett. - Természetesen, felség. - Mereven újra meghajolt, majd villámgyorsan eltűnt a hullámzó tömegben. - Erre meg mi szükség volt? - sziszegtem, és dühösen meredtem a hercegre, aki még mindig nem vette le a szemét arról a pontról, ahol Ilta beleveszett a vendégek forgatagába. Előreléptem, mire Kaspar hátrált egy lépést. - Bókolj! - horkant fel. Felületesen meghajoltam, és továbbra is a szemébe meredtem. Nem nyúltam a keze után, csak helyben pörögni kezdtem. - Megmondtam, hogy maradj tőle távol! - szidott le. Úgy beszélt velem, mintha gyerek lennék. - Emlékszem. De sem gyerek nem vagyok, sem pedig vámpír, így sem hatalmad, sem jogod nincs ahhoz, hogy megmondd nekem, mit tehetek, és mit nem. Majd én eldöntőm, mit gondolok különféle emberekről, köszönöm szépen. - Már otthagytam volna, de ekkor megragadta a csuklómat. Körmei belemélyedtek a bőrömbe, ugyanúgy, mint azon az első éjszakán, amikor találkoztunk. - Ne merészelj faképnél hagyni. Senki sem utasíthatja vissza a trónörököst. Dühös pillantással meredt rám. Egyértelműen tisztában volt azzal, hogy micsoda hatalma van, ez tükröződött minden mellettünk elsuhanó lány és asszony szemében is, akik csak ránéztek. - De én igen - suttogtam, s ezzel otthagytam őt is, a táncparkettet is.

22. KASPAR - De én igen - suttogta, s már el is tűnt. Összeszűkült szemmel néztem, ahogy lilás ruhája megvillan, majd eltűnik a tömegben. - A fene essen belé - morogtam, s zsebre vágtam a kezemet. Ilyen bosszantó teremtéssel még sosem találkoztam, emberben pedig végképp nem. De épp elég tapasztalatom volt az idegesítő nőneműek terén, hogy tudjam jobb, ha hagyom, hogy azt higgye, ezt egyelőre megúszta. Így hát nem eredtem a nyomába, hanem elvegyültem a tömegben, s ki élveztem mindazt a figyelmet, amit címem és megjelenésem miatt kaphattam. Addig maradtam a parketten, míg torkomat kaparni nem kezdte a hajspray szaga, s meg nem villant előttem egy kiszőkített hajkorona. Mert egy dolog volt Charityvel lefeküdni, s a táncot is ki lehetett bírni vele már amennyiben acélbetétes cipőt viseltem -, azonban az, hogy akkor is vele legyek, amikor nem muszáj, az egyértelműen nagy trauma lett volna. Egyenesen a beugró felé vettem az irányt, ahol Fabian beszélgetett a többiekkel, s elégedetten pillantottam meg közöttük egy sötét fürtű fejet. Ez az érzés gyorsan átcsapott meghökkenésbe, amikor észrevettem, hogy Violet voltaképpen uralja a társalgást. - De annyira érdekelne... Hogyan dobják fel a vámpírok a báljaikat? - fordult éppen Fabianhoz. Ebben megláttam a lehetőséget, és meg is ragadtam. - Akkor megkaphatnám a következő táncot, ó, érdeklődő hölgy? Közben megmutathatnám, mivel élénkítjük fel a mulatságainkat. - Meg hajoltam előtte, és megcsókoltam a keze fejét. Ezzel zavarba hoztam, és elégedetten figyeltem, ahogy libabőrös lesz a karja. Örültem, hogy épp úgy viselkedik, mint bármely más lány tenné az adott helyzetben. De gyorsan összeszedte magát. - Rendben - vágta rá, és felvetette a fejét. - De ha ki merészelsz oktatni, akkor rá fogok lépni a lábadra. - Egyenesen a szemembe nézett, s ebből tudtam, nem üres fenyegetésnek szánja, de én sem kaptam el a tekintetemet. Nem voltam hajlandó változtatni a véleményemen Ilta Karmashinról. Nem volt a családom barátja, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy kapcsolatban áll több vámpírölő klánnal. És akkor azt nem is említettem, hogy közismerten nagykéjenc volt. Ugyanakkor akár arra is hajlandó lettem volna, hogy az eget zöldnek mondjam, ha ezzel elérhetem, hogy Violet megadja magát, és felhagyjon a makacskodással. - Rendben - válaszoltam hát ugyanolyan nyersen.

Elhúzta a kezét, s ekkor vettem észre, hogy Fabian összeráncolt homlokkal méreget. A szememet az égre emeltem, és kicsit megráztam a fejem, amit Violet észre is vett. - Lyla! - ragadta meg mellettünk álló nővérem kezét ugyanakkora lelkesedéssel, amekkorával én próbáltam megszerezni tőle ezt a táncot. – Te meg táncolj Fabiannál. - S mielőtt tiltakozhattak volna, már egymásba is kulcsolta a kezüket. Igyekeztem utolérni. - Nahát, kislány, társkereső szolgálatot működtetsz? - Szóval te is tudsz róla? - Lyla a testvérem. Úgy tűnt, kissé csalódott, hogy nem ő az egyetlen, aki tud a nővérkém megszállott - egyben eléggé új keletű - vonzalmáról Fabian iránt, és nem is szólt hozzám többet, csak bókolt (ezúttal teljesen magától!), aztán pedig elnézett vállam felett. Arcán egyszer csak mosoly jelent meg, s amikor hátrapillantottam, világossá vált, hogy öröme annak köszönhető, hogy Lylát Fabian karjában látja. Fabian a legjobb és a legrégibb barátom, s épp eléggé ismertem ahhoz, hogy lássam, mennyire mereven és gépiesen táncol a testvéremmel. - Ez a tánc az idősebb korosztály számára kicsit már túl kockázatos - magyaráztam, miközben elengedtem Violetet, és körbefordultam körülötte, mert a keringő hagyományosabb részeiről már lemaradtunk. Ugyan meg győződésem volt, hogy Lyla éppolyan fanatikusan imádja a ruhákat, mint Fabiant, az tagadhatatlan volt, hogy ezen a kis teremtésen jó munkát végzett. Violet bizalmatlanul figyelt, és amennyire csak lehetett, a nyakát nyújtogatta. - Sajnálom, hogy... De közbevágtam, mielőtt még befejezhette volna a mondatot. - Sajnálom, hogy prédikáltam, meg minden. - Szeme összeszűkült s arcából ugyanazt olvastam ki, ami az enyémen is tükröződhetett: bocsánatkérés? Aztán gyorsan elkaptam a tekintetemet, mielőtt még észrevehette volna rajtam a meglepődést. Amerre csak néztem, mindenfelé örömteli mosolyokat láttam, harsány kacagást hallottam, s az ifjabb vámpírok lényegesen szorosabban simultak egymáshoz, mint az „illendő” lett volna. Láttam, ahogy kezek siklanak végig nyakakon és vállakon, s bár a gesztus ránézésre elég ártalmatlannak tűnhetett, a tekintetük ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Én pedig épp arra készültem, hogy megmutassam Violetnek, miért is van ez így. - Készen állsz? - nevettem rá, majd erősen megfogtam a derekát, hogy ujjaim szorosan a ruha fűzőjére tapadtak. - Mire? - kérdezte jogos aggodalommal. - Erre. - A zene elhallgatott, én pedig magasra feldobtam a levegőbe. Violet felsikoltott, és kezével automatikusan a vállam után kapott, amitől először a csuklójára csöppentett parfüm illata csapódott az orromba - Lyláé volt, megis-

mertem -, de aztán rögtön egy olyan szagot éreztem, amitől égni kezdett a torkom. Lehet, hogy a bál tiszteletére úgy néz ki, mint egy vámpír, de attól még pont olyan az illata, mint a vacsoráé. Egy pillanattal korábban engedtem le, mint kellett volna, s körömcipője még le sem ért a padlóra, máris elkezdte leszedni rólam a keresztvizet. - Legközelebb rohadtul jólesne, ha előre figyelmeztetnél! - S ahelyett, hogy tett volna egy lépést hátra, inkább céltudatosan előrelépett, és cipője alacsony sarkával rátaposott a lábujjaimra. Hagytam, hogy lecsukódjon a szemem. - Ugye, tudod, hogy ez a legkevésbé sem fájt? - Ugye, tudod, hogy elviselhetetlen vagy? - Eszerint az érzés kölcsönös. Még kétszer feldobtam a levegőbe, és belefért volna egy harmadik alkalom is, ha nem tiltakozott volna olyan lármásan, s nem szidta volna az orra alatt morogva a vámpírokat. - Sosem tanulsz, igaz? Velem udvariasnak kell lenned. Én vagyok a herceg. Herceg. Rémlik? Karjait keresztbe fonta a mellkasán, miközben bókolt. - Nem. És a herceggel majd akkor bánok udvariasan, amikor ő is szíveskedik némi jó modort mutatni. Gúnyosan elhúztam a számat. - Álmodban, kislány, álmodban. - Amikor hátrálni kezdett, mosolyom csúfondárosabbá vált, és megragadtam a csuklóját. - Nem, ilyen könnyen nem úszod meg. Még egy tánc következik. Úgy pillantott le a kezemre, mintha béklyó lett volna, s körülbelül ugyanolyan lelkesedéssel is rázta le magáról. - Mennem kell - motyogta összeráncolt homlokkal. - De biztosra veszem, hogy Charity boldogan táncolna veled. S abban a pillanatban, amíg figyelmemet elterelte a jobbomon feltűnő platinaszőke lány, a barnának valahogy sikerült egérutat nyernie. A tömegben sehol sem láttam a liláskék ruhát. A kezem újra visszatalált a nadrágzsebembe. Már kétszer szökött meg előlem egyetlen este leforgása alatt. Most már tényleg csinálnom kell valamit.

23. VIOLET Igazság szerint a tánc egy kicsit túl könnyen ment. Túlságosan jólesett. Nem lett volna szabad ennyire élveznem. Különösen, hogy vele táncoltam. Ő hozott ide. Ezt sose feledd’ Violet.

Inkább ő kényszerített ide, tette hozzá a belső hang, amivel kénytelen voltam egyetérteni. Egy darabig csak álldogáltam - beértem azzal, hogy magamra maradhatok a gondolataimmal. De aztán merengésem félbeszakadt, amikor Fabian lépett elém. - Hol van Kaspar? - Hol van Lyla? - Egyszerre kérdeztünk, aztán elnevettük magunkat. - Kaspar táncol - adtam meg a választ. - Lyla azt mondta, hogy megy, és szerez magának egy italt - magyarázta Fabian. Felvontam a szemöldökömet. Elment egy italért. Ez ismerősen hangzik. - Ezek szerint csak egyet táncoltatok? - próbálkoztam tovább. - Igen. Mert kicsit zavartnak tűnt - folytatta Fabian, és látszott rajta, hogy őszintén nem érti a dolgot. Kedvem lett volna megmosolyogni a tudatlanságát. Most komolyan, férfiak... - Neked tényleg fogalmad sincs róla, ugye? Értetlenül vállat vont. Ez már túl sok volt. Muszáj volt felvilágosítanom. Erről tudnia kell - Lyla nagyon kedvel. Arra számítottam, hogy ettől majd felderül az arca, vagy mosolyra húzódik a szája, de legalábbis jelzi, hogy felfogta, amit mondtam. Csakhogy nem így történt. Csak állt ott, a percek meg múltak. - Fabian? - Ez eléggé megbonyolítja a helyzetet - nyögte ki végül, sóhajtott egy nagyot és hátrább húzódott a homályba. - Hogyhogy? Újra felsóhajtott, s feltűnt, hogy a szeme kezd elfeketedni. - Én nem érzek így Lyla iránt, ha erre céloztál. - Elnézett a bálterem felé, s amikor újra hozzám fordult, a szeme a szokásos kék árnyalatában tündökölt, csak éppen élénkebb színe volt, elevenebb. Jóval kábítóbb. - Olyan fiatal vagy, és olyan ártatlan. Nem okolhatlak azért, hogy nem tűnt fel neked korábban. És tudom, hogy neked mások az érzéseid, úgyhogy kérlek, ne hagyjuk, hogy ez bármin is változtasson kettőnk között. Semmin, rendben? Leesett az állam, amikor megértettem, hogy mit is mondott éppen. Fabiannak nem tetszik Lyla. Neki én tetszem. Kábán bólintottam, és kicsit elhúzódtam tőle. - Talán egy nap te is másként érzel majd... Talán amikor már közénk tartozol... - Nem - suttogtam. Ez nem fog megtörténni. Nem történhet meg. – F-fáradt vagyok, azt hiszem, m-megyek lefeküdni - hebegtem, sarkon fordultam, és szinte kimenekültem a teremből. - Violet! - kiáltott utánam, de már késő volt, áthaladtam a hatalmas kétszárnyú ajtón, és kint voltam az előcsarnokban. A nyitott márványajtó felé lépked-

tem, mélyen beszívtam a friss levegőt. Kibámultam a park messze elnyúló pázsitjára, tudva, hogy oly könnyű lenne most elfutni innen. De nem teszem meg. Zihálva újra mélyen beszívtam a levegőt. Hogy lehettem ilyen ostoba? Anynyira nyilvánvaló volt! Épp hogy ki nem szúrta a szememet! Mi másért hívott volna mega bálba? És hetekkel ezelőtt, amikor önszántából velem maradt, míg a többiek vadászni mentek? Vajon ezért tette? És mi van a többiekkel, tudnak a dologról? Kaspar nyilván tisztában van vele. De vajon Lyla is? Csakhogy Fabian nem kedvel engem. Nem kedvelhet. Nem is ismer, legalábbis nem ismer jól, nyugtatgattam magam, és ez igaz is volt. Csak azt a védekező szerepemet ismerhette, egy álarcot, amit azért öltöttem magamra, hogy túléljem az itt-tartózkodást, és ne bolonduljak bele. Lesütöttem a szemem, s elindultam a lépcsőn felfelé, a szobám felé. Voltak vámpírok, akik épp áthaladtak az előcsarnokon, s éreztem rám szegeződő pillantásukat, de már ahhoz sem volt erőm, hogy ez különösebben izgasson. Felértem az emeletre, egy utolsó pillantást vetettem a földszintre, emlékezetembe idézve az első alkalmat, amikor átléptem a hatalmas ajtószárnyak között, s azon tűnődtem, hogy emberként lépek-e majd ki rajtuk. Ártatlan. Egyetlen pillanatra eltűnődtem azon, hogy milyen lehet vámpírnak lenni. Hogy milyen lehet teljesen és végképp magam mögött hagyni emberi voltomat. Milyen lehet tudni, hogy ezek életem utolsó emberként töltött pillanatai? Képes lennék-e mindenről lemondani? Pislogtam, mert a folyosó szöglete elsötétült. Az egyik gázláng kialudt Álmosan elfordultam, hidegen hagyott a dolog. Miközben megtettem az utolsó lépéseket szobám irányába, egy könnycsepp csordult le az arcomon. És most hol az a híres álarc? A falnak dőltem szobám ajtaja mellett, magamra parancsoltam, hogy ne bőgjek, s szabálytalanul kapkodtam a levegőt. Erősebbnek kell lennem. Muszáj. Homlokomat a hideg falnak támasztottam, igyekeztem szabályosabban lélegezni, kezemet a falhoz nyomtam. Valami hideg ért a nyakamhoz, csiklandós érzés volt, de a nyomában meredezni kezdtek a szőrszálai a nyakamon. Mintha jeges huzat csapta volna meg a bőrömet. Azzal a különbséggel, hogy a jeges huzat nem morog vészjóslóan. Hatalmas erőfeszítéssel elszakadtam a faltól, és megpördültem - a szívem lehetetlen tempóban kalapált. Magam mögött tapogatózva a kilincset kerestem. Az árnyékból egy alak lépett elő, csak a körvonalait világította meg földszintről felszűrődő, enyhe derengés. Magas volt, arca egyik oldalán ezüstös folyadék csordogált volna le. A nyakából lógó, vörös fiola valósággal parázslott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Ó, szóval csak ön az, Ilta.

24. KASPAR Tekintetem a termet fürkészte, ám hiába. Voltak, akik visszabámultak rám, mások összevontak a szemöldöküket, de sehol sem láttam köztük a lilába burkolózó kicsi lányt. Nincsenek itt. A francba! Kiszúrtam Fabiant és Alexet, amint beszélgetésbe merülve álldogálnak egy sötét sarokban az ajtó közelében, s átvágtam hozzájuk. Egyre jobban aggódtam, de éreztem, hogy családomban is nő a feszültség, minthogy ők mind osztoztak szorongásomban. - Fabian! - Mindketten felém fordultak. - Hol van Violet? - kérdeztem sürgetően. - Úgy tíz perce elment lefeküdni - felelte Fabian, de kerülte a tekintetemet. Szóval elmondta neki. - Micsoda?! És nem kísérted fel? Miért nem vagy vele? - estem neki, s aggodalmam pánikba csapott át. Lehet, hogy semmiség az egész. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés. - Kaspar, mi... - Ilta Karmashin is eltűnt. Egymásra néztek, majd kimeredő szemmel vissza rám. - Ó, istenem! - lehelte Fabian. Ezzel már neki is iramodtak, ketten két különböző irányba. Még egy pillanatra megálltam, hogy újra végigpásztázzam a termet, de aztán én is neki eredtem, hogy csatlakozzam a kétségbeesett kutatáshoz. Ahogy elhaladtam a családom és barátaink mellett, mindannyian rám pillantottak - szemük a riadalomtól elvesztette minden színét. A bűntudattól szinte rosszul voltam, s egyfolytában korábbi szavaim visszhangoztak a fejemben. Lelked rajta, kislány.

25. VIOLET - Ilta, ön meg mit keres itt? - Összehúztam a szemem, és alaposabban szemügyrevettem, ahogy ott állt, tőlem kétlépésnyire, teljesen mozdulatlanul. - Ilta - szólítottam meg halkan újra. Még mindig meg sem moccant, ezért kezemet elhúztam az arca előtt. Mintha egyfajta transzban lett volna, a szeme üveges volt, vakon meredt előre.

- Ilta! - szólaltam meg újra, ezúttal élesebb hangon. Ekkor feje megmozdult, s én ijedten hátraléptem, annyira természetellenes volt a mozdulat. A teste is életre kelt, keze lecsapott, és megragadta a csuklómat. Levegő után kapkodtam. Karom bőrén végigfutott a hideg, fel a vállamig, s onnan vadul kalapáló szívem felé, ami képtelen volt lassabban verni. Ilta fagyos érintése szinte perzselte a bőrömet, s hiába próbáltam elrántani a kezem, nem volt bennem elég erő hozzá. - Ilta? - Újra megkíséreltem kiszabadítani a karomat, de csak annál erősebben szorította. Éreztem, hogy a vér nem jut el a kezemig, s ettől elszíntelenedik és ernyedten lóg. - Sajnálom, drága Violet, nem figyeltem kellőképpen. Azt is mondhatnánk, hogy elragadtak az érzékeim - duruzsolta behízelgő hangon, s ahogy megnyalta száját, ajkán olajosan csillogó nyálréteg maradt. Valami halk szimatoló hangot hallottam, és magamban azért esdekeltem izgatott szívemhez, hogy csillapodjék. Ilta elhallgatott, rám meredt, s én is kénytelen voltam a szemébe nézni. Írisze már rég nem sötét azúrkékbe játszott. Helyette vörösen izzott. A szemem elkerekedett, nagy levegőt vettem, és tettem egy lépést hátra megpróbáltam elhúzódni acsargó, vicsorgó vonásaitól. De a csuklómnál fogva még közelebb rántott magához. - Nem, édesem. Nem mész te sehová. - A mellkasához rántott, majd lenyúlt, és rávágott a térdem hátsó felére, amitől várakozó karjaiba zuhantam. Egy másodperc sem telt el, s fagyos levegőt éreztem arcomon. Ebből tudtam, hogy elhagyta Varnley-t, de hogy hová tartott, arról fogalmam sem volt. Erősen lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Csak ekkor jutott eszembe, hogy akár sikolthatnék is. És meg is tettem. Iszonyú rémítő, vérfagyasztó sikolyom hosszan csengett az éjszakai sötétben. De hiába. Senki sem hallott meg, senki sem jött a segítségemre. Valami éles belekapott az arcomba, és egészen mélyen felhasította. Felpattant a szemem, s még láthattam a tüskebokrot, ami beletépett a bőrömbe. Összerándultam, amikor a vér szivárogni kezdett a friss sebből. Felemeltem volna a karomat, hogy letöröljem, de képtelen voltam megmozdulni. Lenéztem, s láttam, hogy odaszorult a csípőm és Ilta mellkasa közé, és amikor megpróbáltam behajlítani az ujjaimat, teljesen el voltak zsibbadva. - Hát nem akarsz küzdeni, édes gyermek? Nem vágysz arra, hogy elszabadulj? - duruzsolta Ilta, és fölém hajolt. Kissé elnyílt a szája, s éles, görbe, halálos fegyvernek tűnő szemfogai az alsó ajkába mélyedtek. Amikor jobban kinyitotta a száját, megcsapott lehelete bűze: rothadó hús és megszáradt vér sós szaga keveredett benne. Összeráncoltam az orromat, és igyekeztem elhajolni előle. - Erősebb, mint én, úgyhogy mi értelme lenne? És igazán szerezhetne némi szájvizet - tettem hozzá, mert elszántam magam, hogy legalább szóban felveszem a harcot. - Hamarosan kiderül, hogy továbbra is így érzel-e - csattant fel. Még inkább belehajolt az arcomba, s megvillant a nyelve, amikor lenyalta a vért a sajgó vá-

gásról az arcomon. Az utolsó cseppet is leszopogatta. Kénytelen voltam lehunyni a szemem, amikor szája továbbhaladt az állam vonalán, és megállapodott a nyakamon. Mélyen beszívta a levegőt, s éreztem, ahogy egész testében megrázkódik. Kezét a szájához emelte, majd lassan végig húzta kulcscsontomon a mellemig, s ujjait igyekezett bedugni a köztük húzódó völgybe. Összeszorítottam a fogaimat. Újra mélyet lélegzett, majd szaggatottan kifújta a levegőt, rá a bőrömre. - A fenébe! Nem tudok tovább várni! - szisszent fel. Minden figyelmeztetés nélkül ledobott. Nagyot puffantam a kemény földön, s ijesztően megreccsent zsibbadt karom, ami a hátam mögé szorult, s így valamennyire tompította az esést. A fájdalomtól felsikoltottam, mert gyorsan visszatért kezembe az érzés. Szinte időm sem volt arra, hogy ráébredjek, ismerős az erdőnek ez a sűrű része, különösen a közelben álló, borostyánnal befutott kőépület, Ilta máris odaguggolt mellém. - Ideje mulatnunk egy kicsit, nem gondolod? Durván megragadta a ruhám elejét, s annál fogva húzott fel, majd egy fának döntött. A kéreg lenyúzta ruhám szatén anyagát, majd a bőrt is meztelen hátamról. - Ne érj hozzám, te szörnyeteg! - kiáltottam, de már ahhoz minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy e szavakat kinyöghessem. - Oh, de hát miért is engedelmeskednék? Amikor kötelességem arról gondoskodni, hogy meghalj, mielőtt beteljesedhetne a sorsod. – Felnevetett és felemelte a karjait. Körbemutatott az erdőben. - Nézz csak körül, Violet. Mit látsz? Mi egyéb van itt a fákon kívül? Térj már észre, édesem. Sikoltozhatsz, ahogy csak bírsz, mérföldek választanak el a többiektől. Nem hallanak meg. Elfuthatsz, de úgyis elkaplak. Vagy megadhatod magad az erőmnek, és elfogadhatod, hogy szánalmas kis életed véget ér. - Közelebb hajolt. - Hát olyan nehéz ez? Gondolj csak bele, Violet! Mihez is térhetnél vissza? Halandó létedet sosem nyered vissza, s a jövőd legfeljebb áldozatot és árulást ígér. Nem lesz választásod, Violet Lee. Hát mi maradt még meg neked? Micsoda? Felelj nekem! Az arcomon könnyek csorogtak, összeszorítottam ajkaimat, és kerestem a választ. A mohával belépett földre pillantottam, figyeltem, ahogy ezüstös könynyeim a fenyőtűk párnájára hullott levelekre csöppennek. Lehunytam a szemem, majd lassan újra kinyitottam, és felemeltem a fejem. - A remény az, ami megmaradt nekem. Ívelt, vérszomjas szemei résnyire szűkültek, és felhördült. - Nem, az sem maradt meg neked! Meg kell halnod, gyermek, még mielőtt eljönne az időd! De mialatt e dimenziónak megteszem ezt a szívességet, előbb még kedvem lelem benned. - Belemarkolt a hajamba, és durván oldalra rántotta a fejemet. A teste az enyémhez préselődött, a fához szorított. - Ne! Engedjen el! - visítottam, s ép kezemmel ügyetlenül megpróbáltam ellökni magamtól. Szabad kezével megragadta és elütötte a karomat, majd hosz-

szú, éles körmeivel lefogta. Karmai belehasítottak csuklóm belső felének áttetsző bőrébe, s szivárogni kezdett belőle a vér. A szemem sarkából megláttam vörös színét, testem összerándult, és öklendezni kezdtem. Ilta szája elnyílt, ajka felhúzódott, hogy ínye is kivillant. - Ne! K-kérem, ne! Ne! - rimánkodtam. - Túl soká vártam - suttogta, és erősen belemart nyakam puha bőrébe. Felüvöltöttem. A halálosan rémült sikoly abban a pillanatban szakadt ki belőlem, amikor mindent felemésztő fájdalom hasított belém, a nyakamtól a szívemig terjedt, és megfagyasztotta. Agyamat is ledermesztette, elmémet megölte. Szívni kezdte a véremet. Nem sietett, minden kortyot kiélvezett, ahogy cseppenként itta ki az életerőt gyengülő testemből. A látásom elhomályosult, az erdő sötétbe borult. Képtelen voltam hangot kiadni magamból, a tüdőm úgy égett, mintha nem jutna oxigénhez. A szívem meg-megrándult, küzdött, hogy egyre apadó véremet eljuttassa életfontosságú szerveimhez. Aztán egyszer csak abbahagyta, éppoly hirtelen, mint ahogy belekezdett. De lábamból ekkorra kiszállt minden erő, s ha Ilta nem présel olyan erősen a fához, biztosan a földre zuhantam volna. Megkönnyebbülten felsóhajtottam - ennél halkabb, szűkösebbre mért sóhaj már nem is létezhetett, Ilta mégis meghallotta. - Nem, édesem. Nehogy azt képzeld, hogy végeztem veled. Attól még igen messze vagyok. Csak azt akarom, hogy magadnál légy, hogy eleven légy… ehhez. - Hangja elhalkult, kezét a mellemre tapasztotta. Körmével a ruha kivágását követte, majd ujjai behatoltak az anyaga alá. Egyértelmű volt, hogy mik a szándékai. - Ne - esdekeltem, egyszerre rázva a fejemet, dobálva testemet ide-oda, hogy kiszabaduljak a szorításából. - Kérem, ne! - Tudod, Violet Lee, az sokkal szórakoztatóbb, ha magadnál vagy, hogy megtapasztald a szégyent, hogy érezd, milyen az, amikor meggyaláznak...Lehajtotta a fejét a fülemhez, szemfogai közé harapta a fülcimpámat, és megrángatta. - De ne aggódj, akkor is folytatni fogom, amikor már meghaltál. - Te beteg vagy - suttogtam elhaló hangon. - Tudom - felelte, és körmét végigrántotta ruhám anyagán, amitől még a melltartóm is elhasadt. Újra felsikoltottam, amikor karmai a húsomba hasítottak, ő pedig úgy röhögött, mintha valami jó viccet hallott volna. - De köszönöm, hogy elmondtad nekem, Violet. Már kezd kicsit untatni, hogy mindig azt hallom, milyen jó a természetem. Körmeit megvillantva magasra emelte mindkét karját, majd kezét a kulcscsontom tájára helyezte, és lassan végighúzta karmait felsőtestemen, a ruhát és a bőrömet egyaránt feltépve. Mellemen tíz hosszú, marcangolt seb tátongott, s mindegyikből megindult egy-egy vérpatak. Összeszorítottam a fogaimat, nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy összerándulok.

Mutató- és hüvelykujja közé fogta az egyik mellemet, végigcirógatta, majd erősebben megnyomogatta, hogy még több vér folyjon ki belőle, aztán nyelvét végighúzta a sajgó sebeken. Elrántottam volna előle a testemet, de a hátamhoz kapott, és feltépte a ruha fűzőrészét is. - A véred oly édes. Még senki sem mondta? - csúfolódott és felvigyorgott rám. Képtelen voltam felelni neki. Ekkor hirtelen hátrahúzódott. Akaratom ellenére is elállt a lélegzetem, csak vártam, hogy mi következik. Lecsapott, és belemarkolt a szoknyám anyagába, majd reccsenést hallottam, amikor sikerült azt is eltépnie. Újra hozzám szorította a testét, és én megéreztem valami keményet a hasam magasságában. Felhúzott magához, majd megállt, és a szemembe nézett. Tekintetében csak kéjvágyat láttam. Perzselő, égő bujaságot. Benyúlt a ruhám alá, és kezével addig keresgélt a szoknyám alatt, míg rá nem talált a bugyim szélére. Lassan félrehúzta az útból, és éreztem, ahogy másik kezével a nadrágja sliccéhez nyúl. - Szállj le róla! Testét letépték rólam, én pedig a földre omlottam. - Ezért megfizetsz, Ilta Karmashin! Máglyán fogsz megégni, te isten verte féreg! - És vajon milyen alapon, Kaspar? - hallottam Ilta csúfondáros hangját. Sajnálom, de ki kell, hogy igazítsalak. A lány emberi lény. Így jogomban áll azt tenni vele, amit csak akarok. Kaspar? - Valamiről azért megfeledkeztél. A lány a Király és a Korona Védelme alatt áll. És ezen az alapon olyan vétség a vére szívása, ha nem egyezik bele, amit kivégzéssel büntetnek. Nem ártana jogi könyveket tanulmányoznod, Karmashin. - Hazudsz! - szisszent fel Ilta. A szememet képtelen voltam felnyitni, ám annyi időre mégis sikerült, hogy megpillanthassam kettejük körvonalait. Az erőfeszítéstől azonban a szívem még gyengébben vert, s egy másodpercre meg is állt. - Szeretnél esetleg meggyőződni róla? - hallottam Kaspar válaszát, Ennél több nem jutott el a fülemhez, de megéreztem az arcomon valaki leheletét, s csuklómra ujjak tapadtak. Alattuk gyengén lüktetett a pulzusom. - Túl sok vért vesztettél - mormolta Kaspar, s ekkor újra sikerült felnéznem, és láttam, ahogy szeme egyetlen másodperc alatt zöldből színtelenbe csap át. Végignézett rajtam, ahogy ott feküdtem szinte teljesen meztelenül, s megvizsgálta sérüléseimet. Ledobta magáról a kabátját, és rám terítette, majd gyengéden felemelt a földről. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire gyötrőn fáj mindenem. Torkomból rekedtes hörgés tört fel szemem lecsukódott. Testem megrándult, részben a karomba hasító fájdalomtól, részben pedig a fagyos levegőtől. Enyhe szorítást éreztem ép karomon. - Tarts ki, Violet. Ne add fel. - Hangjából kihallottam a rémületet. Ez csak fokozta saját pánikomat.

Bőrömön megéreztem a hideg levegő szelét, ahogy Kaspar gyorsított, aztán perceken belül újra megállt. Bár a szemem nem nyitottam fel, tudtam, hogy hol vagyunk. A sötétség narancsos fényben izzott fel, s éreztem, 'hogy körülfog a melegség. Valahol léptek koppanását hallottam. A fény egyre erősödött. Halj meg, gyermek. Halj meg, mielőtt túl késő lenne. Belső hangom korábbi szavai visszhangot vertek a mellkasomban, s szívem bágyadtan megállt. Felötlött bennem, hogy lélegezni kéne, de túl nagy erőfeszítésnek tűnt. - Ne merészeld, kislány. Eddig már eljöttél. Maradj velem, Violet... Amikor az ajtó döndülve bezárult, a szívem újra összerándult, de oly szánalmasan erőlködött, hogy képtelen volt kitágulásra késztetni mellkasomat. - Nyisd fel a szemed, kislány! Én vagyok az istenverte herceg, és azt parancsolom, hogy ne add fel! Szemhéjam megrebbent, s ezer vámpírszemet pillantottam meg, ahogy rám merednek, amint ernyedten heverek a herceg karjában. Aztán visszahullottam a sötétségbe. Előtte azonban az engem ölelő vámpír száján még kiszakadt egy iszonyú kiáltás, s a szó visszhangot vert a palotában. - Apa!

26. KASPAR Vámpírok tömege meredt a karomban ájultan heverő Violetre. Az ezernyi halálosan néma, szoborszerűen mozdulatlan szemlélő mind meggyalázott, alélt testét bámulta. Tengerükből egyszer csak kiemelkedett apám magas, sötét alakja. - Vidd be! - utasított, mihelyt meglátta a lányt. Előrelendültem, s a tömeg ekkor kettévált, és így megpillanthattam családi orvosunkat, Galent. Intett a fejével, hogy fektessem Violetet a padlóra, miközben ő összehajtotta a kabátját, és a feje alá csúsztatta. A családom arcán iszonyat tükröződött, amikor tekintetük véres, összemarcangolt testére tévedt. Lylából száraz, sírós hang szakadt fel. Galen borostyánszínű szeme az enyémet kereste, mintha azt hitte volna, hogy ez az én művem. - Mi történt? - vetette oda kurtán. - Megtámadták - morogtam vissza. A teremben lévők együttesen felmorajlottak, s egyik szempár a másik után vált koromfeketévé. - Kicsoda? - csattant fel Ashton, aki azonnal meglazította selyemövét, és ledobta a kabátját. - Ilta Karmashin. Meg akarta erőszakolni.

A teremben többen undorodva felszisszentek, s jó pár vámpír akkor és ott el is hagyta a helyiséget. Némi mozgolódás keletkezett, ahogy összeállt a nyomkövetők kis csapata, akik rögvest el is indultak. Ashton, a hatékony, kíméletlen vámpír, aki híres volt arról, hogy ráakad bárki nyomára, menet közben kurtán még odabiccentett nekem, s már vezette is ki a többieket a parkba. - Az ég szerelmére, ember, ürítsék ki a termet, rendben? Nem gondolják, hogy már épp elég méltatlanság esett rajta? - szólalt meg fojtott hangon Galen, aki közben megtapintotta Violet pulzusát, és ujjaival azt is meg mérte, milyen mélyek lehetnek nyaki sebei. Jag és Sky meghallották szavait, és már akcióba is lendültek: utasították a szolgákat, hogy kísérjék ki a vendégeket, családom tagjai pedig körénk gyűltek, és védelmező gyűrűt formáltak az ájult lány körül. - A jobb csuklója eltört, komoly a vérveszteség. A legnagyobb részét feltételezhetőleg a nyaki éren át vesztette el. - Mennyit? - Túl sokat. Mindjárt sokkos állapotba kerül. Ha nem kap vérátömlesztést, minden létfontosságú szerve le fog állni. Nem kellett folytatnia. - Akkor gondoskodjon a vérátömlesztésről. - Az nem olyan egyszerű. Az itt tárolt vér nincs letesztelve, és ráadásul teljes vér, ami nem alkalmas a vérpótláshoz. Az pedig túl sok időt venne igénybe, hogy valamelyik emberi vérbankból szerezzünk neki. - Akkor változtassa át vámpírrá! Galen csak a fejét rázta, óvatosan visszafektette Violet karját a padlóra, majd hátradőlt, s még mindig térdelve kihúzta magát. - Ahhoz már túl késő. A teste képtelen lenne megbirkózni a változással. Sajnálom. Elnyílt a szám. Becsuktam. Nem szóltam, csak megfogtam Violet ép karját, és végigsimítottam rajta. Megdöbbentett, hogy mennyire kihűlt - a teste hidegebb volt, mint az enyém. Hallottam, ahogy valaki azt fontolgatja, hogy a Látókhoz kellene fordulnunk, valaki más pedig elveti az ötletet. - És nem kaphatna egy keveset a mi vérünkből? - tettem fel a kérdést, mert a fejemben kezdett körvonalazódni egy ötlet. - Csak annyit, amennyivel életben lehet tartani, ahhoz azonban nem eleget, hogy át is változzon. Galen kétkedőn nézett rám. - Attól dhampirrá válna. - Na és? Viszont az életét megmentené. Apa? - Kétségbeesésemben apám könyörületességére apelláltam. Nem szólt egy szót sem, csak intett Galernnek és Eaglennek, hogy lépjenek vele egy kissé távolabb családunk körétől. Beszélgetésükből el-elkaptam pár mondatfoszlányt, amit szívesebben nem hallottam volna, de aztán megjelent az ajtóban Fabian, s azonnal ott termett mellettem. Még mindig sírt, s amikor rám nézett, a szeme mindent elárult.

- Egyre fogy az ereje - súgtam oda neki, s amikor zokogva zuhant a padlóra, tanúja lehettem legrégebbi és legközelebbi barátom teljes szétesésének. Csak álltam, nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek - én erre képtelen voltam, mert kijelentettem, hogy soha nem fogok, soha nem tudnék sírni egy emberért. Violet lélegzése mostanra szaporábbá, kapkodóvá vált, de a pulzusa egyre gyengült. Hideg verejtékcseppek gördültek le nyakán a melle felé, bele a hoszszú sebekbe, amiket Ilta okozott. A bőre egyre jegesebb tapintású lett. - Gyerünk már - motyogtam, s az ajtónál tanácskozó kis csoport felé néztem. Elkaptam apám pillantását, amit Violet felé vetett. - Nincs semmi mondanivalód, Kaspar? - Az élete a kezedben van, apám, úgyhogy mi értelme lenne? Láttam, ahogy felsóhajt, majd Eaglenhez fordul. Amikor megszólalt, kissé meg is emelte a hangját. - Ez a döntés komoly hatással lesz a királyság sorsára, igaz? - Hatása még annál is komolyabb lesz, mint képzelné - felelte mosolyogva Eaglen. Olyan dolgokat is tud, amelyekről mi még csak nem is álmodunk. - Arabella? - fordult apám a nő felé, aki biccentett, megerősítve ezzel saját apjának, Eaglennek a szavait, ugyanakkor elismerve apósa álláspontját is. - Ha hagyom, hogy meghaljon a lány, azzal Lee és az emberi kormányzat haragját vonhatjuk magunkra, s alkalmat adunk arra, hogy erőszakosan lépjenek fel. Ha megengedem, hogy dhampirként tovább éljen, akkor ugyanezt kockáztatjuk. De Violetre is gondolnom kell. Még ha kap is egy kevés vámpírvért, semmi garancia nincs arra, hogy a dolog beválik. És természetesen arról sem kéne megfeledkeznünk, hogy milyen szenvedélyesen gyűlöl bennünket.

27. VIOLET - Violet, ideje felébredni!- énekelte egy dallamos hang valahol a térdem magasságában. Egy aprócska kéz finoman megszorította a lábamat, s ezzel át is rángatott az ébrenlétbe. A szemem résnyire kinyílt, s pillantásom egyenesen egy kuncogó kislányra esett, akinek hatalmas smaragdzöld szeme és leomló, szőke, göndör fürtjei voltak. Thyme. - Ennyit még egy ember sem aludhat, Violet! Teljesen kinyitottam a szemem, s egyre tisztábban láttam. Kábult voltam ugyan, de az feltűnt, hogy félig ülő helyzetben heverek az ágyon, s fájó hátamat puha párnákkal támasztották alá. A csuklóm sínbe volt téve, de nem kötötték fel. Az ágy közelében ott ácsorgott háttal nekem Kaspar, Fabian és Lyla. - Violet felébredt! - A kislány rám ugrott, vékonyka karjait a nyakam köré fonta, térde a gyomromba mélyedt. Megrándult az arcom, és felnyögtem, ami-

kor belém nyilallt a fájdalom. Thyme újra meg újra megpuszilta érzékeny nyakamat, s még szorosabban ölelt. Éreztem, ahogy átmászik a testemen található friss sebeken, s megpróbáltam felkiáltani fájdalmamban, de csak valami károgás féle hagyta el a torkomat. A vámpírok azonban rögtön megfordultak, s Lyla már rohant is, hogy leszedje rólam a kicsit. - Thyme! Hát nem látod, hogy fájdalmat okozol neki? Zihálva lélegeztem, amíg arra vártam, hogy csillapodjon a fájdalom. A kislány szája lebiggyedt, alsó ajka megremegett. Könnyek szöktek a szemébe, és kisomfordált a szobából. Utánanéztem, aztán lassan megpróbáltam rendesebben felülni. Igyekeztem hátrahúzódni az ágyon a párnák felé, de aztán újra öszszerándult az arcom, amikor túlságosan ránehezedtem bekötött kezemre. Kaspar még mindig valamivel távolabb állt, mintha habozna közel lépni. Hűvös pillantását egy darabig rajtam tartotta, aztán elkapta a tekintetét, és kibámult az ablakon. Fabian felrázta a párnákat, amikkel felpolcoltak, nekem pedig eszembe jutottak utolsó, együtt töltött perceink a bálban, úgyhogy egy kicsit elhúzódtam tőle. Mintha nem vette volna észre. - Tessék, idd meg ezt - mondta, és a kezembe adott egy teli pohár vizet. A torkom annyira kiszáradt, hogy egy hajtásra kiittam az egészet, mire újra töltötte a poharat az ágy melletti asztalon álló kancsóból. - Violet, annyira sajnálom, ami veled történt! A torkomból feltört egy vékonyka, elfulladó hang, s szerettem volna megrázni a fejem, de azt tapasztaltam, hogy túlságosan merev a nyakam. Kínos csend uralkodott el a szobán. - Megyek, és idehívom Galent - mormolta Lyla, és elhagyta a helyiséget. A következő pár percben mindenki hallgatott, én pedig Fabian segítségével azon voltam, hogy felüljek. Aztán belépett a király egy magas, tekintélyt parancsoló külsejű férfi kíséretében, akiről azt feltételeztem, hogy Galen lehet. Mögöttük Eaglen érkezett. - Nem értem, hogy lehetek életben. - Mindössze ennyit tudtam kinyomni. Fabian és Kaspar egy pillantást váltottak egymással, mialatt az orvos kezébe vette ép karomat, s két ujját a csuklómra nyomva megmérte a pulzusomat. El akartam húzni a kezem, de nem engedte, és parancsoló pillantást vetett rám. Fabian megnyugtató mosolyt küldött felém, ezért hagytam, hogy a férfi folytassa a vizsgálatot. Megkért, hogy szorítsam össze, majd lazítsam el az ép kezemen az ujjaimat. Elképedve tapasztaltam, hogy csöppet sem fáj. - Hogy érzi magát ? - kérdezte Galen. Szégyenkezve. Reményvesztetten. Betegen. - Elég merevnek érzem magam - feleltem. - Nem is csoda. Három napon át nem volt magánál. - Leesett az állam. Három napon át? Olyan sokáig? - Egy darabig még lesznek fájdalmai - fordult az orvos a király és Eaglen felé. - És a csuklóját még két héten át rögzítve kell tartani. Elképzelhető, hogy a sebeknek ennél is több időre lesz szüksége a teljes gyógyuláshoz, ettől eltekintve azonban meglepően rendben van. - Ellépett az

ágyam mellől, és halkan odasúgott valamit a királynak. Egyértelmű volt, hogy azt hiszi, nem hallom meg. Csakhogy minden egyes szót tisztán hallottam: - Az viszont egész más ügy, hogy mi lesz a hosszú távú lelki következményekkel. És felséged helyében arról sem feledkeznék meg, hogy ez nagymértékben befolyásolhatja a döntését, átváltozik-e, vagy sem. Megköszörültem a torkomat. - De hogyan lehetek életben? - Újra csak összenéztek, s mintha senkinek sem lett volna kedve megszólalni. - A vére egyharmadát kiszívták, amitől hipovolémiás sokk lépett fel. - szólalt meg egy idő után Galen olyan orvosi tárgyilagossággal, amiből sejtettem, hogy a folytatásban semmi jó nem következik. Ugyanilyen hangon közölték velünk az orvosok, hogy Greg nem élte túl, hogy Lilynek rákja van. - Azonnali vérpótlásra volt szüksége. Sajnálatos módon, ez azt jelentette, hogy nem volt időnk emberi vért beszerezni. A szemem kimeredt, a szobára csend ereszkedett, mindenki a reakciómra várt. Egyedül a kandallóban pattogó tűz hangját lehetett hallani - most az egyszer csak befűtöttek -, és a saját lélegzésemet, ahogy egyre szaporábban kapkodom a levegőt. - Egy ember átváltoztatásához arra van szükség, hogy vérének több mint felét egy olyan vámpíréval pótolják, aki megitta a vérét. Az ön esetében a vére negyedét pótoltuk vámpírvérrel, ami azt jelenti, hogy ön félvér, vagy dhampir, ahogy mi nevezzük. Oda sem hederítettem rá. Rémülten meredtem a tenyeremre, hogy ellenőrizzem, vértelenebb-e, mint ahogy emlékeztem rá. De nem volt az. Éreztem, ahogy mellkasomban kalapál a szívem. - Hazudnak - nyögtem ki. - Nem hazudunk, Miss Lee - szögezte le Galen. - De hát ver a szívem! Biztos, hogy hazudnak! - kiáltottam feléjük, s nem voltam hajlandó hinni nekik. Fabian végigsimított a karomon, de elrántottam tőle, méghozzá olyan erővel, hogy az ízület megroppant, s összerándultam a fájdalomtól. - Még csak hasonlítani sem akarok magukra! Én ember vagyok! Harag, oly iszonyú harag ébredt bennem, hogy a hányinger kerülgetett. Ebben a pillanatban Kaspar ott termett mellettem, elkapta és az ágyhoz szorította vadul rángatózó vállamat. Egyik térdével a matracra nehezedett, arckifejezése kiismerhetetlen volt. Nyilván dühös volt, mert szeme ide-oda villódzott a smaragdzöld és a fekete között, de érzékeltem benne valami mást is.. Szánalom? - Violet! Kirántottam magam a szorításából, s tovább vergődtem, hogy teljesen kiszabaduljak. - Szállj le rólam! - prüszköltem. - Nézz rám, Violet! - Elfordultam, nem voltam hajlandó engedelmeskedni neki. - Azt mondtam, nézz rám! - Még mindig ellenálltam. Durván megragadta

az államat, és maga felé fordította a fejemet. A nyakamon csípő fájdalmat éreztem azon a helyen, ahol tudtam, hogy harapásnyomnak kell lennie. Lesütöttem a szemem, és a lepedőre meredtem, nem akartam a szemébe nézni. - Az ég szerelmére, egyszerűen csak nézz már ide! Mi változott? - Kábultan engedelmeskedtem, s ráemeltem a pillantásomat. Egy másodpercen át vonakodva bár, de szemügyre vettem az arcát. Valami tényleg megváltozott. A színek. Zöld szeme élénkebb árnyalatban ragyogott, sokkal feltűnőbb volt sápadt arcán. - Én... - Figyelj csak! Szagolj bele a levegőbe. Mindent jobbnak érzel, ugye? Igen. - Nem - leheltem. - Nem! - Újra vergődni kezdtem, muszáj volt valahogy kijutnom innen. Csak sikoltoztam és sikoltoztam, s nem maradt egyetlen racionális gondolat sem a fejemben. A harmadik „nem” után azonban egy határozott kézlegyintést éreztem könnyáztatta arcomon, s ekkor felvisítottam, majd hirtelen elhallgattam. Szemem hatalmasra tágult. Kaspar nehezen vette a levegőt, s látszott rajta, mennyire sokkolta a tény, hogy felpofozott. Lassan elengedett, és a szoba sarkáig hátrált. Mostanra szabaddá vált kezemmel felnyúltam és megérintettem égő arcomat. A pofon fájt. De bevált. - Fabian azt mondta, hogy a vámpírok nehezen sírnak. E-ezek szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy sírhattam? - Nem - válaszolt Eaglen. - Ha megengedné, hogy elmagyarázzuk, talán kiderülne, hogy nem olyan szörnyű a helyzet. Galen eddig a tűzzel foglalatoskodott, de most előrelépett. - Nem volt sok választásunk. A sokktól az életfontosságú szervei egy- más után leálltak volna, így vérátömlesztés nélkül semmi esélye nem volt a túlélésre. Az itt tárolt embervért nem teszteljük elég alaposan, mivel azt csak fogyasztásra szánjuk, így hát a vámpírvér maradt az egyetlen lehetőség. Emellett a vámpírvérnek természetesen vannak egyéb előnyei is: hihetetlenül gyorsan begyógyulnak tőle a sérülések. Ön igazán szerencsés, a felséges úr felajánlotta önnek a saját vérét. Elkerekedett szemmel Kasparra bámultam, de amikor rám pillantott, újra csak elkapta a tekintetét, s valami nagyon érdekes dologra meredt az ablakon túl. Az életemet köszönhetem neki - megint. - De ha dhampir vagyok, akkor miért ver még mindig a szívem? - Mert a dhampir emberibb, mint a vámpír. Ön éppúgy él majd, mint eddig, s a vért semmilyen módon nem kívánja. Ami a törvényi oldalt illeti, ön még mindig az emberi fennhatóság alá tartozik, nem a birodalomhoz. Az egyetlen különbség voltaképpen az, amire a herceg épp az imént mutatott rá: valamelyest több mindenre lett képes. Jobban lát, jobb az állóképessége. Ezenkívül hosszabb ideig fog élni, mint egy átlagos ember. A király biccentett.

- Köszönöm, Galen. Most elmehet. - Ha bármi gond lenne, ne habozzanak értem küldeni - mormolta Galen, s most már tudtam, miért hallom a szavaikat annak ellenére, hogy a szoba túloldalán állnak. Az orvos meghajolt, és Eaglen társaságában távozott. - Fabian, Lyla, kérlek, hagyjatok bennünket magunkra egy percre. Te nem, Kaspar - jegyezte meg a király, amikor fia a másik kettő után indult. Mikor becsukódott az ajtó, folytatta a mondandóját: - Miss Lee, ön a Király és Korona Védelme alatt áll, ami azt jelenti, hogy halállal büntethető mindenki, aki bármilyen módon bántani merészeli. Ilta Karmashin elmenekült, de mindent megteszünk azért, hogy a nyomára akadjunk. Amikor ez megtörténik, bíróság elé állítjuk. Mivel Kaspar volt az, aki rátalált önre, neki kell tanúskodnia is. Van ellene kifogása? - Nincs - préseltem ki magamból remegő ajkakkal. A takaró alatta tenyerembe vájtam a körmeimet, mert tudtam, ez segít abban, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. - Ebben az esetben én már megyek is. Azt javasolnám, hogy pihenjen. Valaki állandóan a közelében lesz, ha bármire szüksége lenne. – Mindketten megindultak az ajtó felé. Kaspar mintha habozott volna. A szobára csend borult, s nekem abban a pillanatban elszorult a torkom. Félelem. Egyenesen magam elé meredtem, a szemem hatalmasra tágult. Nem maradhatok magamra, mert Ilta visszatérhet, hogy befejezze, amit elkezdett. - Kaspar - suttogtam. Felém fordult. - Kérlek, maradj. - Hogyan? - kérdezte értetlenül, és teste megfeszült. - Kérlek, maradj velem. N-nem akarok egyedül lenni. – Lehunytam a szemem. Csönd volt, senki nem felelt. Aztán hallottam, hogy becsukódik az ajtó, és biztosra vettem, hogy elment. Újra elborított a rettegés, elszorult a szívem. Nem maradhatok egyedül. Ekkor megreccsent a padló. A szívem mintha megállt volna. Lépteket hallottam, melyeket tompított a vastag szőnyeg, aztán újra csend. Lassan felnyitottam az egyik szememet. Kaspar ott támaszkodott hanyagul az ágyam egyik oszlopának. Sötét, szinte fekete haja a szemébe hullott - naptól kifakult tincsei már kezdtek visszasötétedni, ahogy a nyár őszbe fordult. A szobára homály ereszkedett, s ettől a bőre még inkább holtsápadtnak tűnt, még kísértetiesebb volt... bár az is lehet, hogy csak a szemem látott élesebben. - Itt maradtál. - Felnéztem rá, ő pedig enyhén meghajtotta a fejét. - Talán nem vagyok olyan szívtelen, mint gondolod. Csönd támadt. - Megmentetted az életemet... - Összeráncoltam a homlokomat. Már másodszor. - Kaspar a szőnyegre bámult. Én az ágyneműre szegeztem a tekintetem. - Hát, igen, azt hiszem. De ha meghalsz... az apád... úgyhogy...

Sietve bólintottam. Ajkaimat összepréseltem, elkaptam róla a tekintetemet, és kinéztem az ablakon. Hallottam, hogy egyik lábáról a másikra helyezi át a súlyát. - Azért köszönöm. Ha nem avatkoztál volna közbe, nem is tudom, mi mindenre lett volna képes. Felemelte a kezét, intett, hogy hallgassak. - Te mindenre emlékszel? - meredt rám elszörnyedve. Komoran bólintottam. - Mindenre, egész addig, míg el nem ájultam. - Elhomályosult a tekintetem, s testemet az undor rázta meg, amikor eszembe jutottak Ilta szavai. Tudod, Violet Lee, az sokkal szórakoztatóbb, ha magadnál vagy, hogy megtapasztald a szégyent, hogy érezd, milyen az, amikor meggyalázunk,… Csakhogy Kaspar megmentett ettől a sorstól - habár hajszálon múlt. Az is igaz, hogy már jóval korábban is figyelmeztetett Iltát illetően. Ostoba voltam, oly elképesztően ostoba, hogy megbíztam Iltában, hogy közel engedtem magamhoz. Kasparnak volt igaza. Távol kellett volna maradnom tőle. De én beleegyeztem abba, hogy táncoljon velem. Egyedül mentem el a bálból. Az egész az én hibám. Kezembe temettem az arcomat. Nagyon szégyelltem, hogy Kaspar előtt esem szét ennyire. Erősnek kellene lennem. Egyszerűen csak el kéne fogadnom a történteket. - Ne sírj - szólalt meg halkan. Meglepetten néztem fel. A szeme fénylő feketébe játszott, kezét ökölbe szorította. Egyik karját az ágyoszlop köré fonta és szinte reszketett. Az lehet, hogy rám nézett, de biztos, hogy nem látott engem. - Halállal fog lakolni azért, amit veled tett. Teste addig tépetik, marcangoltatik és perzseltetik, míg csak kegyelemért nem könyörög, amiben nem lesz része. - Kérlek, ne mondj ilyet - suttogtam, s iszonyú képek keltek életre a fejemben. Torkomban az epe keserű ízét éreztem, öklendezni kezdtem. Kaspar szeme azonnal visszaváltott smaragdzöldre. - Miért? Nem vágysz tán a bosszúra? Megrántottam a vállam, de szavai nyomán újra könnybe lábadt a szemem. Úgy próbáltam megakadályozni azt, hogy sírásban törjek ki, hogy ökölbe szorított kezemre összpontosítottam. Mocorogni kezdtem a takaró alatt, s hirtelen feltűnt, milyen meleg van a szobában, s hogy bőrömet olajos verejtékréteg borítja. A sarat és vért letisztogatták rólam, de attól még mocskosnak éreztem magam. S bár úgy sejtettem, ezt az érzést nem moshatom le oly könnyűszerrel, azért szerettem volna megpróbálni. - Van arra esély, hogy lezuhanyozzak? - Hát persze. Vagy ha azt jobban szeretnéd, akár fürödhetsz is. - Szeme halvány rózsaszínre váltott. Bólintottam. - Akkor szólok valamelyik szobalánynak, hogy engedjen vizet neked. - Ne menj el! - kértem.

Ferde mosoly jelent meg ajkán. - Nem megyek el. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s kénytelen voltam a szemhéját bámulni. Szája sarka fanyarul felfelé húzódott - ilyet is ritkán tapasztaltam nála. Valahol félúton lehetett egy valódi és egy gunyoros mosoly között. - A folyosón szemben már készítik neked a fürdőt - intett fejével az ajtó felé. - Köszönöm. - Elfordultam, hogy ledobjam magamról a takarót, s ekkor vettem észre, hogy nincs rajtam semmi más, csak egy kinyúlt, hosszú póló. - Szerzek neked ruhát - jelentette be Kaspar, s el is tűnt a gardróbban, majd amikor egy másodperc múlva újra előbukkant, legginget, hosszú, könnyű gyapjúpulóvert és tiszta fehérneműt hozott nekem. - Nem szabad kihűlnöd - magyarázta, és elfordította a fejét, kibámult a franciaablakon. Átvettem a ruhákat, a hónom alá csaptam, és óvatosan, az oszlopot megmarkolva lekecmeregtem az ágyról. Mint a járni tanuló gyerek, valahogy eljutottam a fürdőszobához, de közben belepirultam abba amekkora ügyet Kaspar csinált a dologból. - Nem lesz baj, ha magadra hagylak? A szobámban leszek, és ha.., szóval... Bólintottam. Amikor beléptem, illatos gőz csapta meg az arcom, s a levendulaillat foszlányai a folyosóra is kiszöktek. A tükröt belepte a pára, a szerelvényekről csöpögött a kicsapódó víz - ahogy rólam is, miközben a kádtól legtávolabb eső rácsra akasztottam tiszta ruháimat. Amikor az ajtó zárja felé nyúltam, észrevettem, hogy nincs benne a kulcs. Felkaptam a szárítóról egy törölközőt, amilyen gyorsan csak tudtam, levetkőztem, s magam köré tekertem. Nem mertem a testemre nézni. Egy darabig elvesződtem a csuklórögzítővel: a tépőzárral keservesen boldogultam csak el, mert olyan volt, mintha leragasztották volna. Amikor végre sikerült kiszabadítanom a csuklómat, egy részt szárazra töröltem a tükrön, s visszafojtottam a lélegzetemet. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Viszont muszáj volt. Hagytam lehullani a törölközőt, aztán szinte elállt a lélegzetem. A legtöbb kisebb vágás, karmolás már begyógyult, csakúgy, mint a nagyobb sebek a jobb oldalamon, a balon azonban öt fényes, vöröses sáv húzódon végig a mellemen le a hasamig. Megérintettem a seb tetejét, de össze is rezzentem, mert még mindig sajgott. Láttam, hogy a nyakamon korábban keletkezett, tűszúrásnyi sebek mostanra akkorára tágultak, hogy a hüvelykujjam is belefért volna. Erőtlenül letottyantam a kád peremére, s gyorsan újra magamra kaptam a törölközőt. Ilta arca, röhögése, behízelgő, simulékony hangja betöltötte a fejemet, s szinte éreztem, ahogy hozzám nyúl, hallottam lihegését, orromban megmaradt a vér szaga. Kötelességem arról gondoskodni, hogy meghalj, mielőtt beteljesedne a sorsod.

És vissza is fog térni, hogy végezzen velem. Tudom. Hogyan folytathatnám az életemet ezzel a tudattal? Amint felötlött bennem ez a gondolat, a tekintetem megpihent egy fényes tárgyon a kád mellett. Egy borotva. Gondolj csak bele, Violet! Mihez is térhetnél vissza? Hát mi maradt még neked? Egyszer már megtettem. De felrémlett előttem a vér, és hogy minden úszott benne... Mostanra a vérem túl értékesnek tűnt ahhoz, hogy így pazaroljam. Azonban azt sem szerettem volna, ha kiszívják belőlem. Ekkor váratlanul felpattant az ajtó, és Kaspar rontott be. Ellépett mellettem, én pedig amilyen fürgén csak sajgó hasam és merev lábaim engedték, felpattantam, és szorosabbra húztam magamon a törölközőt. - Eszedbe se jusson... - Ezzel felmarkolta a borotvát. - Soha... - Megzördült, és egy másik borotvát is lekapott egy közeli polcról. - Többé... - Kinyitotta a fürdőszobai szekrényt, és kikapkodott belőle minden éles tárgyat. - Ilyesmire... - Bevágta a szekrényke ajtaját. - Gondolni. - Ezzel szembe fordult velem, s szemében ezernyi különféle érzés lángolt. Farkasszemet néztünk egymással. - Nem is állt szándékomban - jelentettem ki. Lassan leereszkedtem a kád peremére, és gondolatban ellenőriztem a védőfalakat a fejemben. Kaspar felvonta egyik szemöldökét. - Jobb lesz, ha igyekszel és gyorsan megfürdesz. Nem veszem le rólad többet a szemem. - Ezzel kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. - Szuper! - kiabáltam utána. Felhorkantam, ledobtam a törölközőt, és beléptem a kádba. A meleg víztől bizseregni kezdett a hátam végig a gerincem mentén, és önkéntelenül is lehunytam a szemem. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy hagyom, hogy az Ilta Karmashiu nevű hülye szörnyeteg megfélemlítsen. Legalábbis ezt igyekszem majd elhitetni magammal. Hátrasimítottam nedves hajam - kétszer is megmostam, és a bőrömet is végigsúroltam vagy háromszor. A talpamat addig szappanoztam, hogy ha léptem, szinte megnyikordult a fürdőszoba padlóján, mégsem éreztem magam tisztának. Amikor benyitottam a szobámba, gitár hangja fogadott. Mihelyt beléptem, az ágyam szélén ülő Kaspar abbahagyta a pengetést, és tekintetével követett, ahogy a gardrób felé lépkedtem. Szerettem volna egy pár meleg zoknit keresni magamnak. - Komolyan gondoltam, amit arról mondtam, hogy többé le nem veszem rólad a szemem - kiáltotta utánam. Lehuppantam az ágyra, és kibontottam a gombócba összetűrt zoknit. - Leülhetsz - szóltam oda, mire felpattant, és hátrálni kezdett. - Nem harapok - tettem hozzá. Erre felnevetett, és az ágy túlsó felén újra leült. - Te nem, én viszont igen - jegyezte meg. - Szép darab, jegyezném meg mellékesen - nyilatkozta felhúzott szemöldökkel, amikor megpillantotta boly-

hos, sárga zoknimat, s szórakozottan tovább pengette a gitár húrjait - Valamivel élénkebbnek tűnsz, mint amilyen korábban voltál. A legtöbb ember valószínűleg maga alatt lenne a te helyzetedben. - Én nem vagyok a legtöbb ember. Miért hagynám, hogy hatással legyen rám? Megtörtént, nem tehetek ellene semmit... - Elharaptam a szót, nem igazán tudtam, hogy miért is árultam el neki ennyit. Tovább játszott a gitáron. - A rejtőzködés nem mindig a legjobb ötlet. - Nem rejtegetek semmit. - Rám emelte a tekintetét, de nem szólt. Mit titkolhatnék? Hallgatnom kellett volna rád, rá kellett volna jönnöm, hogy Ilta semmi jót nem akar nekem, de nem tettem. Az én hibám. Félredobta a gitárt, és a szemembe nézett - nehéz lett volna elszakítanom a tekintetemet. - Ne mondj ilyet. Nem igaz, és ezt pontosan tudod. - De az. Egyébként pedig, miért törődsz vele? - Nem akarod, hogy törődjek vele? Nos, ebben az esetben már megyek is. Lecsusszant az ágyról, és indult az ajtó felé. - Nem így értettem. Kérlek, ne menj el! Megtorpant, aztán megpördült. - Nem megyek el, ha elárulod, hogy miért félsz egyedül maradni. Nagyot sóhajtottam, és a zoknim bolyhait babráltam. Szerettem volna, ha eloltja a tüzet a kandallóban, mert már megint kezdtem megizzadni. - Igen? - Mert vissza fog jönni - mormoltam, s éreztem, ahogy arcom felforrósodik, és nem a tűz miatt. - Hülye lenne, ha ezt tenné - nevetett fel. - Emiatt nem kell aggódnod. Sosem juthat át a határon. Komolyan mondom - tette hozzá, amikor az arcomra pillantott, amire nyilván kiült a kételkedés. Te nem hallottad, hogy mit mondott, futott át a fejemen. Te nem tudod, hogyan mondta. Komolyan gondolta. A halálomat kívánja. - Ne röhögj! - Felkaptam egy párnát, és hozzávágtam. Természetesen elkapta, és visszadobta. Összerándultam, mert a mellemen talált el, a gyógyulófélben lévő sebeknél. Lepillantottam, ahogy Kaspar is. - Be fognak hegedni. - Bárcsak teljesen eltűnnének! Összevonta a szemöldökét, s újra kézbe vette a gitárt. - Tudod, nem is néznek ki olyan rosszul. Felhúztam a szemöldökömet. - Dehogynem. - Pedig nem. - De igen! - De nem! - Vedd le a cipős lábadat az ágyamról!

És így ment órákon át, míg alkonyodni nem kezdett. Könyörtelenül, értelmetlenül és viccesen csatáztunk egymással, míg gyakorlatilag el nem használtuk teljes szarkasztikus szókincsünket. De legalább egy időre sikerült megfeledkeznem arról, ami a mélyben fortyogott. Csak akkor vettem észre, milyen későre jár, amikor Kaspar átnyúlt az ágyon, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát. - Gondolod, hogy el tudsz majd aludni? - kérdezte. Ásítottam egyet. - Ez elég jó válasz? Megfontoltan bólintott. A csöndet zümmögés törte meg. Kaspar villámgyorsan felült, mintha megcsípték volna, és előkapta farmere zsebéből vibráló telefonját. Szeme a kijelzőre tapadt, aztán elkáromkodta magát. - Mi az? - Figyelj csak, most mennem kell. Van valami, amit el kell intéznem. - Felállt az ágyról, és visszadugta a zsebébe a mobilját. - Ne hagyj itt! Nem fogok tudni elaludni, ha elmész - könyörögtem a sírás határán. Sötétség vett körül, a szoba minden sarka fenyegetőnek tűnt. Odakint vérfagyasztó hangokat adott ki a fák között járó szél - mert már tudtam, hogy ki járhat az erdő rejtekén. Kaspar szeme elkerekedett. - Ezt el kell intéznem. De mihelyt lehet, visszajövök, rendben? - Ezzel kisietett a szobából. Hirtelen annyira védtelennek éreztem magam, hogy berohantam a gardróbszobába, kinyitottam a benti csapot, és elkezdtem jéghideg vízzel locsolgatni az arcomat.

28. KASPAR

- Kaspar! - Charity - sóhajtottam, amikor az ajtómnak támaszkodva megláttam a rövid, fekete koktélruhájában elég túlöltözöttnek számító lányt. - Hol voltál, drágám? Teljesen elzártad a tudatodat! - nyafogta, miközben odalejtett hozzám, és karját a derekam köré fonta. Éreztem, hogy testemen átzakatol a vágy, és szemem vörösre váltott. Viselkedj már, az istenit neki! Charity két keze közé fogta a nyakamat, szája a fülemhez ért. - Valami nagyon izgit tartogatok neked. - Kezét végigcsúsztatta a mellkasomon, és megállapodott a hasizmaimon. - Valami nagyon különlegeset... - Miféle különlegeset? - nyögtem fel, és megpróbáltam uralkodni magamon. Ujjai lesiklottak a nadrágom derekához, s addig incselkedett velem, míg készen nem álltam. Vagy legalább próbálj meg viselkedni. Egyik ujját az övbújtatómba akasztotta, és behúzott magával a szobámba.

- Elárulom, ha te is megmondod, hogy merre jártál - tartott ki, én pedig megragadtam a derekát, és közelebb rántottam magamhoz. Tekintetem lesiklott a mellére, ami olyan telt volt, hogy valósággal kibuggyant a ruhájából. - És mi lenne, ha nem mondanád, hanem mutatnád? - nevettem fel. És mi lesz Violettel? - kérdezte a belső hang, de nem figyeltem oda rá, ahogy azt már annyiszor tettem. Charityt az ágy felé tuszkoltam, ő pedig ügyetlenül leszedte rólam az inget. Ujjai kidolgozott hasizmomra tévedtek. Megragadtam a ruháját, hogy attól is megszabaduljunk, de hátrébb lépett. - Csak ha megmondod, hol voltál. Egy lépéssel mellette termettem, lehajoltam, hogy a fülét csókolgassam, és kissé ingerülten, de beletörődve felsóhajtottam. - Violetnél voltam. - Szám lesiklott a nyakára. Megpróbáltam nem venni tudomást a vére szagáról, ami savas volt és taszító. Bár lehet, hogy inkább a viselkedésétől viszolyogtam. Váratlanul tovább hátrált. - Hogy micsoda? Te azzal az emberi söpredékkel voltál? Vállat vontam. - Nem ember, hanem dhampir. - Újra magam felé húztam, de ellenállt. - És mi a fenének voltál vele? Hogy tehetted ezt velem? - visította és olyan gyilkos pillantással lépett még hátrébb, hogy abból sejthettem nagy bajban vagyok. - De hát megtámadták, Charity. Szerinted mégis mit kellett volna tennem? Mondtam volna azt, hogy menjen a fenébe? - feleltem, mert nem igazodtam ki a reakcióján. - Szóval inkább vele töltötted az időt, és nem velem, a barátnőddel? - Barátnő? - próbálgattam a szót, és én is tettem egy lépést hátra. - A pasasok általában így hívják azt a lányt, akivel kapcsolatuk van. - Kapcsolat? - suttogtam, és bambán néztem körül, mintha arra számítanék, hogy legalább a falak értik, miről beszél. - Én nem emlékszem arra, hogy mi járnánk egymással. Erre tehetetlen dühében felvisított, és meghosszabbított fürtjeibe markolt. - Kaspar, eszedbe jutott benézni a Facebookra? Mert oda be is írtam, hogy „kapcsolatban”, méghozzá veled. - Fenn vagy a Facebookon? A szeme kidülledt, és úgy elsötétült, mintha készülne nekem esni. Ami elég vicces lenne. - Igen, bejelöltelek, amit egyébként tudnál, ha vennéd a fáradságot, hogy megnézd a profilodat. És ezt csak azért csinálod, mert így próbálod tagadni a tényt, hogy megcsaltál azzal a hazug kis ember-ringyóval, akit állítólag megtámadtak! Ha pedig mégis igaz, akkor megérdemelte! Gyűlöllek!

Egy teljes percig csak álltam, mintha testen kívüli élményben lett volna részem. Először is, elvileg nem volt szabad semmiféle közösségi hálóhoz csatlakoznunk - túl személyes dolog -, másodszor pedig, képtelen voltam felfogni, hogy mit is mond. Amikor mégis sikerült, azonnal elöntött a düh. - Ezt vond vissza - vicsorogtam rá, és tettem felé egy lépést. - Mit vonjak vissza? Hogy a ringyó megérdemelte vagy, hogy gyűlöllek? - Az elsőt. Végtelenül hidegen hagy, hogy gyűlölsz, vagy sem! Charity hátravetette a haját. - Végeztünk, Kaspar! Annyira végeztünk, hogy csak, na! - Ezzel megigazította ruháját, és kiviharzott a szobából. - Soha nem is kezdtünk bele! - ordítottam utána. Nem válaszolt. Le voltam dermedve, a hitetlenkedéstől szinte tántorogtam. Épp most szakítottam egy lánnyal, aki még csak nem is volt a barátnőm. Ezért valami díjat érdemelnék. A fejemet csóváltam, majd felkaptam a padlóról az ingemet. Hát ez kínos. Kénytelen leszek valami más kikapcsolódási forma után nézni. Visszamentem Violet szobájába, és örömmel láttam, hogy időközben elaludt. I.etelepedtem az ágya mellett álló karosszékbe, de aztán aggódva vettem észre, hogy a ruhája átnedvesedett. Az iskolában tanultam annyit az emberről, hogy tudjam, könnyen megfázhat. Odahajoltam, hogy ráterítsek egy takarót, de ekkor összerezzent álmában. Tudtam, hogy Iltáról álmodik. Ó, a fene essen belé, hát majd legfeljebb később gyűlölni fog érte. Bemásztam mellé az ágyba, nagyon ügyelve arra, hogy ne verjem fel. Arca szinte azonnal megnyugodott, lábait az enyém köré fonta. Egyre szabályosabban lélegzett, s arckifejezése békéssé vált. Közelebb húzódtam hozzá, és hátulról egy puszit nyomtam a fejére. - Szép álmokat, Violet.

29. VIOLET - Három másodperced van arra, hogy lekapd rólam a mancsod, és legalább kétméternyire eltávolodj! - nyögtem, mert a nap erősen sütött be a vékony tüllfüggönyökön át. - Neked is jó reggelt - nevetett fel Kaspar, és nem állítanám, hogy kapkodva cihelődött ki az ágyból. A testem merev volt, és ahogy Galen pontosan megjósolta, minden porcikám sajgott is. Újra felnyögtem, amikor Kaspar segített átfordulni a hátamra. - Gyerünk, muszáj valamit enned. Az orvos előírta.

- Nem akarok enni. - Ezzel újra hasra fordultam, és arcomat a párnába temettem. Sosem akarok innen elmozdulni, gondoltam. - Az nem lehet, hogy ne egyél - jelentette ki Kaspar, és megbökdöste a párnát. - Csak figyelj. És mikor engedtem meg, hogy az ágyamban aludj? Ezúttal engem bökdösött. - Nem vagy az a kora reggeli típus, igaz? Nos, ha egyedül akarsz maradni, azt lehet. Én viszont lemegyek a konyhába, mert majd’ szomjan halok. - Nem akarok enni - ismételtem el. - Ezt már mondtad. - Hallottam, hogy ennyit még odakiált nekem, aztán becsapódik az ajtó. Az volt az eredeti szándékom, hogy ágyban maradok, de odakintről a szél minden egyes sóhaja úgy hallatszott, mintha valaki rálehelt volna az ablakra, és az üres szoba kezdett nyomasztani. Így aztán felpattantam, a gardróbszobába futottam, ahol a mosdónál megmostam az arcomat és a fogamat, majd a szájvíz után nyúltam. Épp kitöltöttem magamnak egy adagot a kupakba, amikor kicsúszott az ujjaim közül, és a szőnyeg felé zuhant. Mintha lassított felvételen láttam volna magam, lehajoltam és elkaptam, mielőtt földet ért volna, méghozzá úgy, hogy egyetlen csepp sem ömlött ki belőle. Felhúztam a szemöldökömet. Annyi szent, hogy erre régebben nem voltam képes. Amikor lementem a földszintre, az előcsarnok üres volt, mindkét ajtó tárva nyitva állt. Megtorpantam, aztán átfutottam a márványpadlón a nappali felé, mint a gyerek, aki azért iszkol felfelé a lépcsőn, mert fél, hogy valami üldözi. Amikor a konyhába léptem, láttam, hogy Kasparnak ivócimborája akadt: Fabian. Éppen beszélgettek, de amikor megláttak, rögtön elhallgattak. - Jó reggelt! - köszönt Fabian. Nem feleltem, csak bizonytalanul megálltam a pult mellett, és kerültem a tekintetét. Egy alma gurult felém, aztán Kaspar gőzölgő vizet töltött a kannából egy bögrébe - a gyümölcs után teát is kaptam. Óvatosan kortyoltam a forró italt, s hirtelen déja vu érzésem támadt, mert viszszaemlékeztem a reggelre, amikor először kaptam ízelítőt a Varnley-ban tapasztalható, kifinomult reggeliző kultúrából. Kicsit kellemetlen érzés volt, hogy épp Kaspar igyekezett emberi szükségleteimről gondoskodni, míg annak idején őt igyekeztem a leginkább kerülni. Most Fabian volt az, aki miatt kínosan éreztem magam. Míg ettem, le sem vette rólam a szemét. Én a padlólapokat bámultam. Kaspar a hűtőszekrényben kutatott, majd félcsomagnyi sonkát nyomott a szájába, s vért kortyolt hozzá egyenesen az üvegből. - Jól vagy? - kérdezte Fabian. Biccentettem, de szám keserűen lebiggyedt, ami világosan jelezte, hogy erről szó sincs. - Elég jól vagy ahhoz, hogy beszélgessünk? - Miről? Merthogy sok dologról beszélhetünk. Olyan emberekről, akik illenek össze. Csokiról. Arról, hogy megtámadtak. Hogy túsz vagyok, hogy ez micsoda szörnyű helyzet. Válassz - feleltem meglepően acélos hangon. - Arról, hogy én hogy érzek.

- Nos hát, hogy érzed ma magad? Boldog vagy? Szomorú? Az biztos, hogy nálam jobban lehetsz. - Komolyan gondoltam, Violet. Kaspar a hűtő mellől egy pillantást vetett felénk, felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, Nagy levegőt vettem. - Figyelj, Fabian, én nem érzem ugyanazt irántad, és ez lehetetlen is lenne, hiszen tudom, hogy mi van Lylával. És szörnyen sajnálom, mert szuper pasas vagy, még ha vámpír is. De igazán nem kéne velem vesztegetned az idődet, inkább menj, és keress valami csinos vámpírlányt, aki nem különbözik tőled anynyira, mint én. Valakit, aki olyan, mint Lyla. Ez itt nem az én világom. Nem működne a dolog. - Igyekeztem a lehető legdiplomatikusabban fogalmazni, és Lyla érzéseit hangsúlyozni, de legbelül sikoltoztam, és azon gyötrődtem, hogy ezt miért épp most kellett felhoznia. Hát nem várhatott volna pár napot? - Nézz szembe a tényekkel, Vi, innen emberként nem mész el. Tényleg azt hiszed, hogy az apád ki tud húzni a csávából? Tényleg azt gondolod, hogy majd egyszerűen csak távozol? Egyáltalán el akarsz te menni? - Amikor befejezte, olyan pillantással meredt rám, hogy leesett az állam. - Talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljétek - szólt közbe a pultot támasztó Kaspar. - Menj a fenébe, Kaspar! - förmedt rá Fabian. A másik fiatalember felegyenesedett, megadó mozdulattal a levegőbe emelte a kezét, és füttyentett. - Ne ölj meg, csak közvetíteni próbáltam. - Te leszel az a csinos vámpírlány, Vi. Még Lylánál is jobb leszel. Talán nem a közeljövőben, de vámpír lesz belőled, mert tudom, hogy így nem élhetsz le egy életet. Hát nem érted? Ez az egész a kivárásról szól. Arra várunk, hogy megtörj. És én kivárom, míg megtörsz, akár tetszik neked, akár nem! Úgy éreztem, mintha pofon csaptak volna. Kaspar összeszorította a fogát, s végighúzta egyik kezét az arcán. Fabian zihált. - A nevem Violet, nem Vi. - A teámat ott hagyva kiviharzottam a helyiségből. Na, erre semmi szükségem nem volt. Ezt nekem nem muszáj elviselnem. Fabian azonban utánam vetette magát, s épp a nappali szőnyegére léptem, amikor megragadta a karomat, és maga felé fordított. - Ha már megtagadod tőlem az érzéseidet, legalább egy dolgot árulj el - követelte olyan hangon, amilyet tőle még sosem hallottam. Gyűlölködő volt. Kaspartól bezzeg nem tagadnád meg magad! Az arcom eltorzult. - De igen, ahogy párszor meg is tettem! - Ezt nem hiszem el - motyogta Fabian. - Várni fogok rád. Igen. Nem maradtam ott, hogy tovább hallgassam. Felsiettem a lépcsőn, de mielőtt berontottam volna a szobámba, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán rájöt-

tem, hogy butaság. A szobám ablakai be voltak zárva, ott senki nem juthatott be. Találtam egy pár tiszta zoknit, lecseréltem azt, ami addig rajtam volt, majd az ágyra vetettem magam, és beletemettem arcomat a frissen cserélt ágyneműbe. Élveztem, hogy lehunyt szemhéjam mögött milyen sötét van, de tudtam, csak idő kérdése, és elerednek a könnyeim. Várhatott volna. Nem volt muszáj ezt most felhoznia. Hát nem tudja, hogy épp elég mindenen kell töprengenem? Ilta tán nem volt elég? Már önmagában a névtől is mocskosnak éreztem magam, mintha beszenynyeztek volna. Mintha megperzselődött volna a bőröm ott, ahol a keze és a fogai érintettek, mintha a nyomukban minden megégett és széttöredezett volna. De te nem törhetsz össze, szólalt meg odabent a hang. Te ennél erősebb vagy. - Húzódj már kicsit odébb, kislány. Elfoglalod az egész ágyat. A hang hallatán már felpattantam volna, de amikor rájöttem, hogy Kaspar az, nyugodtan dőltem vissza a matracra. Nem mozdultam. Hallottam, hogy az ágy végében megnyikordulnak az ágy rugói, ahogy ránehezedik. - Tudod, csak azért viselkedik ilyen hülyén, mert nincs hozzászokva ahhoz, hogy emberlányok visszautasítsák. - De én dhampir vagyok, nem emlékszel? - mormoltam bele az ágyneműbe. - Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. A hátamra fordultam, nehézkesen felültem, és megtámasztottam a hátam a párnákkal. Nem adom be a derekam. Akár az örökkévalóságig a várhatnak. De míg ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, képtelen voltam Kasparra nézni. Talán attól tartottam, hogy arcom elárulja a eltökéltségemet. Talán attól féltem, hogy elveszítem a jóindulatát - márpedig arra most nagy szükségem volt. Felsóhajtottam. - Sok dhampir van? Bólintott. - Úgy ezer. A teljes vámpírnépességnek csak törtrésze. A legtöbb közülük vámpírvadászok vagy vámpírölők. - Mi a kettő között a különbség? - Rangban különböznek. A vámpírölők ügyesebbek a vámpírvadászoknál, de őszintén szólva, mocsok alak mindkettő. Nem teszek különbséget köztük. Nem lepett meg, hogy a szeme feketébe csapott át. Hagytam, hogy a fejem a térdemre bukjon, elmerültem saját gondolataimban, s igyekeztem nem felidézni magamban a Trafalgar teret. Tudom, hogy nem tettél köztük különbséget.

30. VIOLET Kaspar a nap hátralevő részében már nem tért vissza, így végül arra jutottam magamban, hogy biztosan elment vadászni. Fabian a közelembe se jött, és mindenki más is békén hagyott. Pontosan ez volt az, amire nem vágytam. Hogy elveszítsem az egyetlen vámpírt, akit már szinte a barátomnak nevezhettem. Most, hogy az ablakokon csak úgy áradt befelé a nappali világosság, az üres szoba már nem tűnt annyira fenyegetőnek, és egy kicsit talán még örültem is annak, hogy eltölthetek némi időt egyedül. De a következő pillanatban, ahogy ott kuporogtam az ablakpárkányon, a szemem máris az erdő szélén járt, és szinte vártam, hogy a fák közül előlépjen egy alak. Miért állt minden a feje tetejére az életemben? Nekem most az egyetemet kellene elkezdenem, helyette pedig itt vagyok, olyan lényekkel összezárva, akiknek még csak léteznie sem kellene. És Ilta. Mit is mondott? Hogy meg kellene halnom? Hogy ő voltaképpen megment engem? A tetejében még Fabian korábbi szavai is ott visszhangoztak gondolatoktól kavargó, lázas elmémben. Tényleg azt gondolod, hogy majd egyszerűen csak távozol? Egyáltalán el akarsz te menni? Legalább erre kapásból kellett volna tudnom a választ, csakhogy nem tudtam, és ez eléggé zavart. Nem tudom, gyötrődtem, miközben szándékosan lehunyva tartottam a szemem, mert aludni akartam. Tényleg fogalmam sincs. Abban biztos vagyok, hogy még mindig aludtam. S bár nem voltam öntudatomnál, valahogy mégis érzékeltem a környezetemet. Éreztem, hogy a hideg szél megbizsergeti a bőrömet, hallottam, ahogy fütyülve az ablaküvegnek ütközik, hallottam, ahogy a padlódeszkák kicsit meghajolnak, és megnyikordulnak a súly alatt. Érzékeltem a csikorgást, ahogy fém dörzsölődött fémhez, s még félig álomba merülve is összeszorítottam a fogaimat. A tüllfüggönyök susogtak, mintha enyhe szél fújdogálna - mintha egy nyitott ajtó miatt huzat keletkezett volna. Az óra percegett, s szinte hallottam, ahogy a por leszáll a bútorokra, és megül rajtuk. Mintha egy másodpercre sötétebb is lett volna, mintha a függönyöket összehúzták volna alvó alakom körül. Éreztem és hallottam is, ahogy a matrac besüpped, s még mindig nem nyitottam ki a szemem. Éreztem, ahogy jeges bőr ér az enyémhez, de nem mozdultam, még csak az sem jutott eszembe, hogy sikoltsak. Éreztem, ahogy fölém hajol, hallottam fagyos lélegzetét, érzékeltem, hogy lenéz rám, és szinte perzsel az, ami belőle árad. Éreztem, ahogy tökéletes teste minden centiméterével rám nehezedik, éreztem a bujaságát, a vágyát, az akaratát, nem, a szomját, ahogy átdübörög az erein.

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam, a szoba távolabbi, embermagasságú ablaka volt, amit általában biztonságosan bezárva tartottak, most azonban tárva-nyitva állt, s hideg szellő suhant be rajta. Csak ekkor döbbentem rá arra, hogy valami nincs rendben. Ekkor nyitottam sikolyra a számat. Ő vicsorított egyet, és gyorsan a számra tapasztotta a kezét. Megpróbáltam beleharapni az ujjaiba, de hamar harcképtelenné tett. - Tessék szépen játszani - mondta gúnyosan, és erősebben simult hozzám. Vérvörösbe hajló szemében őrült, vágyakozó csillogást láttam. A szemem elkerekedett, és rémületemben nyikkanni sem tudtam. - Ugyan már kislány, csak egy csöpp vért. Olyan éhes vagyok. Élvezni fogod. Mogorva képet vágtam, és vergődni kezdtem, de ő csak feküdt rajtam, ágyékát a hasamhoz szorítva. - Kaspar, szállj le rólam! - csattantam fel, amikor elhúzta a tenyerét a szám elől. Lebámult rám, a szemében parázslott a vérszomj, s szinte éreztem, ahogy torka perzsel, és mindennél jobban vágyik arra, hogy csillapítsa szomját. - Ha sikoltasz, esküszöm, hogy megöllek, úgyhogy ajánlanám, maradj szépen csendben - mormolta. A szemembe nézett, és minden szót tagoltan ejtett ki. Újra összevontam a szemöldökömet. - És mi van a Király és Korona Védelmével? Egy pillanatra elbizonytalanodott, a szeme is elködösült. - Add a beleegyezésedet. Pislogtam egyet, mert szinte bűntudatos volt a hangja. - Miért nem jó a donorvér? Most ő pislogott. - Mert nincs olyan jó íze, mint a tiednek - jelentette ki vontatottan, mintha nyilvánvaló lenne mindenki számára. Az írisze színe gyorsan változott, a karmazsinvörös elhalványult, és helyébe pillanatokon belül visszatért a smaragdzöld. De a megperzselt hús szagát még mindig éreztem. Még mindig szomjas volt. - Kérlek - lehelte. A hangja oly könyörgő volt, oly kétségbeesett, mint valami éhező gyerek szánalmas segélykérése. Halkan elsuttogtam a szót, amire gondolnom sem lett volna szabad. - Jó. A szeme abban a másodpercben vörösen megvillant, a testem erre azonnal megfeszült az övé alatt. Halkan felnevetett, de ez most nem az a kegyetlen kacaj volt, amihez már hozzászoktam - inkább csöndes tetszését fejezte ki vele. Tekintete letévedt az ujjatlan pólóra és rövidnadrágra, amit éjszakára vettem magamra, és ravaszul elmosolyodott. - Segítek, hogy te is élvezni tudd. Lassan, nagyon lassan leengedte a testét, hogy teljes súlyával rám nehezedjen, mire én felnyögtem, mert a mellkasom összeszorult. Újra felnevetett, de

egy kissé hátrébb húzódott. Keze az enyémet kereste, s meg is találta az oldalamhoz préselve. Egy ideig a kezem fejét cirógatta, aztán egyik ujja felfelé indult a karomon. Érintésére megborzongtam, és libabőrös lettem. Ezt nem lenne szabad élveznem. Pár napja csaknem az összes véremet kiszívták. El kellene húzódnom az érintése elöl, meg kellene rémülnöm. De nem húzódtam el, és nem rémültem meg. Kaspar mentett meg. Most pedig talán én menthetem meg őt. Ujjai a nyakam felé siklottak, átsuhantak a sebhelyeimen. Ekkor elhúzódtam volna, de keze már a hátamon járt, és így közelebb tudott húzni magához. Erősen szorított, s fájdalmamban összerándultam, de ezzel nem törődött. Teljesen lekötötte, hogy ujjával végigkövesse nyakamon az eret s tekintete a lüktető vonalra tapadt. Lejjebb hajtotta a fejét, én pedig megdermedtem, mert arra számítottam, hogy mindjárt belém hasít a fájdalom. De nem így történt. Helyette puha ajkak kezdték csókolgatni a nyakamat. - M-mit csinálsz? - kérdeztem elcsukló hangon. - Csak lazíts, és élvezd - mormolta bele a nyakamba. Bőröm bizseregni kezdett, és közel voltam ahhoz, hogy felszisszenjek. Kaspartól bezzeg nem tagadnád meg magad! Helyette azonban csak felsóhajtottam, halkan, alig hallhatóan, és testem fokozatosan ellazult. Kaspar gyengéd csókokkal hintette tele nyakamat, egészen a kulcscsontomig, míg el nem ért sebhelyeim ezüstös sávjaihoz, ahol ajka megállt, rálehelt a bőrömre, majd nyelve felfedezőútra indult a hegek egyenetlen felületén. Egy kicsit megrándultam, mert csiklandozott. Felnevetett, aztán viszszatért az államhoz. Sötét haja egy fürtje a számra hullott, és én finoman ráfújtam. Aztán megint a nyakamra siklott ajka, én pedig megdermedtem, mert biztosra vettem, hogy ezúttal meg fog harapni. De újra csak végigcsókolt, fogai finoman a bőrömhöz értek. Csókjai azonban most sürgetőek, mélyebbek voltak, s testem megremegett az övé alatt. - Tudom, hogy nagyon szeretnél felnyögni, kislány - duruzsolta bele a nyakamba, s hetyke hangjából és telt ajka mozgásából éreztem, hogy csúfondárosan elvigyorodott. - Csak rajta... Egyszer még elkaplak, Violet Lee... Keze az oldalamat simogatta. Csücsörítettem, Kaspar szája pedig vadul lecsapott a nyakamra. Felnyüszítettem alatta, s vergődni, hadonászni kezdtem. - Add meg magad - súgta a fülembe. És én pontosan ezt tettem. Egy kis nyöszörgés szakadt ki belőlem, de aztán nem tudtam ellenállni, s azon kaptam magam, hogy homorítva igyekszem közelebb kerülni hozzá, hogy testűnk minden centimétere érintkezzen. Kaspar még erősebben nehezedett rám, s én újra felnyögtem. Miközben keze felsiklott az oldalamon, éreztem, hogy belemosolyog a nyakamba.

Aztán váratlanul felkapott, és a falhoz szorított - akkora erővel, hogy a faborítás a hátamba nyomódott, éppen úgy, mint azon az első reggelen. - Állva kevésbé vérzel - magyarázta. - Csak lazíts - mormolta, de én újra ledermedtem, mert már szemfogai látványa megrémített. Bosszúsan felsóhajtott. - Ha lazítasz, kevésbé fog fájni. Egyik kezét a derekamra fonta, tenyere a hátamra tapadt, s magához húzott. Másik kezével hátrasimította a hajat a vállamról, hogy szabaddá tegye meztelen nyakamat. Fejemet oldalra hajtotta, s fokozatosan közelített a nyakamon lüktető érhez. Amikor ajkai elnyíltak, és megláttam szemfogait, el akartam húzódni tőle. Szája a nyakamra tapadt, hallottam, ahogy magába szívja illatomat. Nyelve megvillant, megnyalta a helyet, ahol belém szándékozott harapni, s ott is maradt a verőér felett. Kaspar ajka újra elnyílt, s lágy csókot lehelt a bőrömre. Kéjes érzés futott végig rajtam, agyamat hullámokban borította el a vágy, testem erős karjaiba omlott, minden ellenállásom szertefoszlott. Abban a pillanatban, hogy megérezte, ahogy elernyed a testem, szemfogait a húsomba mélyesztette. A vér kiáradt a sebekből, lecsorgott nyakamon, összekente bőrömet. Már nyitottam a számat, hogy felsikoltsak, de csak egy fojtott kiáltás hagyta el a torkomat. Számra egy kéz tapadt, összeszorította állkapcsomat, és elnémította a hangot. Hallottam, ahogy nyeldekel, ahogy kapkodva veszi a levegőt, liheg, szeme vörösen villog, állán vérpatak csorran le. Igyekeztem a falhoz tapadni, de visszarántott magához. - Ne sikolts! - parancsolt rám, s újra lehajtotta a fejét. Védekezőn összegörnyedtem. - Fáj - nyüszítettem az ujjain át, egész testemben remegve. Meglepetésemre a tekintete ellágyult, de attól még újra a nyakamba mélyesztette fogait. Miközben tovább ivott, állkapcsom egyre jobban megfeszült attól, hogy összeszorítottam a fogaimat - megpróbáltam nem venni tudomást a szörnyű érzésről, hogy kifolyik belőlem az élet. Olyan volt, mintha egy vérvétel közben valami nagy-nagy hiba történt volna. Amikor tudatosítottam magamban, hogy mi is történik velem éppen, szememre mintha fátyol ereszkedett volna, pár másodpercen belül az ájulás határán jártam, és előrezuhantam Kaspar vállára. Azonnal hátrahúzódott, s miközben elkapott, a szemem kinyílt. - Hé! - suttogta, és átkarolt. Éreztem, ahogy a fal és Kaspar hideg teste tart csak egyenesen. - Jól vagy? - kérdezte, hangjában őszinte aggodalommal. Reszketve bólintottam. - Azt hiszem, jól laktam - nevetett fel. Ezzel akarta oldani a hangulatot. Újra biccentettem, s bizonytalanul megpróbáltam mély levegőt venni. A csőlátás megszűnőben volt, a lüktetés is múlt már a fejemben. Nyakamon fura bi-

zsergést éreztem ott, ahol a sebhelyek voltak, ezért felemeltem a kezem, hogy megtapogassam. Ahol két szétmarcangolt lyuknak kellett volna lennie, most csak két apró bemetszést tapintottam, amelyek már kezdtek összezárulni. - E-ez m-rneg hogy lehetséges? - nyögtem ki, de Kaspar előrehajolt, és a fülembe súgta. - A vámpírok a fantázia teremtményei, kislány. Bármi lehetséges. - De... - Ez történik minden alkalommal, ha iszunk. Mert különben elvéreznél. Eddig nem vetted észre? A fejemet ráztam. - De akkor hogyan veszíthettem annyi vért, amikor ő harapott meg? - Mert ő teljesen ki akarta inni a véredet - felelte nyersen Kaspar, és elfordította a tekintetét. Én is lesütöttem a szemem. A vér kezdett megszáradni, csíkokban, ragacsosan alvadt rá a bőrömre a nyakamon, mellkasomon. Már kezdtem volna letörölgetni, amikor Kaspar elkapta a kezemet. - Engedd meg... - Ezzel fejét a mellemre hajtotta, nyelve trikóm kivágása körül siklott körbe. A vért nyalogatva fokozatosan haladt a nyakam felé, és abból, hogy nem siette el, arra következtettem, hogy kiélvezi minden egyes csöppjét. Aztán keze újra a derekamat kezdte simogatni. - Hú, a mindenit, te aztán jó vagy - leheltem, mert nem akartam, hogy meghallja. - Tudom - nevetett fel, s szája most lefelé tartott, míg végül félre nem húzta a trikómat, hogy kilátszott a melltartóm. Ledermedtem. - Kaspar. - Oda sem hederített rám. - Kaspar! - Ellöktem azzal a kezemmel, ami nem volt bekötözve. Lenyeltem a könnyeimet. Felnézett rám, arca értetetlen volt. - Mi az? - Egyszerűen csak ne csináld - hebegtem, és még mindig azon voltam, hogy ne sírjam el magam. - De miért? Ostobasága valamit elindított bennem, és ettől elkezdtek ömleni a könnyeim. Sebeimre mutattam, ide-oda hánykolódtam a düh és fájdalom között, de végül a félelem volt az, ami felülkerekedett. - Mégis miért?! Alig egy hete majdnem megerőszakoltak! - sikítottam - De az előbb nem volt semmi bajod - nézett rám értetlenül. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. - Kis híján meghaltam! És persze tudom, hogy az egészet a magam hülyeségének köszönhettem, és idióta voltam, de ez akkor is túl sok! És most még Fabiannak is baja van, én pedig annyira félek! Félek magam miatt meg a családom miatt, az egész emberiség miatt és miattad is! Meg a családod miatt! Nem

szeretném, ha apám bárkit bántana! Nem akarok háborút! - Képtelen voltam folytatni, hangosan kitört belőlem a zokogás. Kaspar csak állt ott meghökkenve, s úgy bámult rám, mintha valami veszélyes lény lennék, akivel kivételes körültekintéssel kell bánni. - Te meg egy szót sem szólsz! - folytattam hüppögve. - Te buta, arrogáns, nagyképű, szívtelen vámpír herceg! - Nekiestem, két kézzel püföltem a mellét, annyira szerettem volna fájdalmat okozni neki, de nem sikerült. Megpróbáltam ellökni magamtól, de csak annál erősebben szorított magához, hogy ropogtak a csontjaim. - Sajnálom - mormolta. - Annyira sajnálom. - Egyik karjával átölelt, a másikkal a hajamat simogatta gyengéden, miközben én a mellére borultam, és képtelen voltam abbahagyni a sírást. Egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak sikerült elhúzódnom tőle. A könynyeim kezdtek elapadni, a zokogás sem rázta már a testemet. - Bocs - motyogtam a padlót bámulva. Zavarban voltam. Mintha kezdett volna szokásommá válni, hogy Kaspar jelenlétében borulok ki, pedig; erről szívesen letettem volna. Válaszképpen megvonta a vállát, mintha bizony minden éjjel lányok zokognának a karjai között. - Ashton el fogja kapni Iltát, amiatt ne aggódj, és akkor többet nem kell tőle félned. A többit meg majd te elrendezed magadban. - Kösz a segítséget - mormogtam gúnyosan. Felnevetett, és közelebb hajolt. - Azért azt el kell ismerned, az előbb felizgultál. - Homlokát az enyémhez támasztotta, s jellegzetes, csúfondáros mosolya szétterült túlságosan is tökéletes vonásain. - Nem, nem igaz - vágtam rá védekezve, és hasba vágtam. Meg sem rezzent. Hazug, fuvolázta a belső hang, és ebben már-már baljós jelet fedeztem fel, mintha tényleg hazudtam volna. Kaspar hirtelen hátralépett, hűvös homlokát elhúzta az enyémtől. Ajkán félig gunyoros, félig őszinte mosoly játszott, de szemfogai is megvillantak szájában. - Egy nap még elcsábítalak, Violet Lee - súgta, és halkan felsóhajtott. Lehunytam a szemem, és elkuncogtam magam. - Álmodj csak, hercegecske. - A fantáziálás valóban álmodozás. Amikor lassan felnyitottam a szemem, azt láttam, hogy egyenesen rám néz, s szája alig pár centiméternyire van az enyémtől. Hozzám simult, mellkasa hullámzott, kezeivel a fejem mellett támaszkodott meg a falon. Aztán hirtelen elhúzódott tőlem, s fejével az ajtó felé intett. - Valaki jön.

Megfordult, hogy rám nézzen. A szívem vadul kalapált. Arckifejezésében riadalom és csalódottság keveredett. Csak egy röpke pillantás volt, nem tarthatott egyetlen másodpercnél tovább, de ez elég idő volt ahhoz, hogy észrevegyem. Megmarkolta a derekamat, majd az ágy felé lódított. Meglepett, hogy nem szétterülve érkeztem a puha ágyneműre. Egy pillanatra habozott - még mindig átölelve tartott -, aztán újra rám emelte tekintetét. Már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, mit jelent ez a pillantás: erről soha egy szót sem senkinek. Egyet pislantottam, és már el is tűnt. Meghallottam a szobám felé közeledő léptek zaját, az ajtó megnyikordult, és nyílni kezdett, én pedig riadtan pillantottam az ablak felé, melynek tüllfüggönye meglibbent a huzatban. A küszöbön Fabian állt. Amikor tekintetemet újra az ablak felé kaptam, már be volt csukva. Összeráncoltam a homlokomat, de aztán igyekeztem derűsebb képet vágni, amikor Fabian az ágyhoz lépett, és leült a végébe. - Minden rendben? Mert valami zajt hallottam. - Jól vagyok. Miféle zajt? - Beszélgetés hangjait. Illetve inkább esdeklését. Ugye, nem álmodtál megint arról? És miért nem feküdtél le? - Lefeküdni? Ó, igen. Azt hiszem, tényleg rémálmom lehetett - motyogtam szerencsétlenül, remélve, hogy elhiszi a hirtelenjében kiagyalt kifogást. - Megint arról a vámpírról szólt? - Megráztam a fejem. - Nem érzed jól magad, igaz? Egyáltalán nem vagy jól. És nagyon kipirultál. - I-igen? - dadogtam, és arcomhoz nyúltam, hogy megtapintsam. A bőröm tényleg meleg volt, a tenyerem pedig kissé izzadt. - Szeretnél beszélgetni? - kérdezte Fabian gyengéden, s rajtam átviharzott a bűntudat, hogy hazudok neki. - Tulajdonképpen jól vagyok - jelentettem ki harciasabban, mint szándékomban állt. Fabian kissé összehúzott szemmel méregetett, de nem kérdezett rá. Egy darabig hallgattunk, s ez idő alatt végig azt kívántam, bár menne el, mert féltem, hogy esetleg rájön, ki is volt az, akit az imént „esdekelni” hallott. Pár perc telt el, aztán megszólalt. - Figyelj csak, Violet, szeretnék bocsánatot kérni azért, amit korábban mondtam. Kegyetlen dolog volt tőlem. Tudom, hogy miféle poklon mész keresztül, és nem szeretnélek jobban kiborítani. Nagyon önzőn viselkedtem. Megcsóválta a fejét, az én szívem pedig kicsit megenyhült, amikor megláttam szemében az őszinte megbánást. - És pontosan tudom, hogy Kaspart is elutasítanád, ha akarna tőled valamit, legyen akár szex vagy vér. Tudom, hogy te elég erős vagy ahhoz, hogy ne hagyd magad elcsábítani. Úgyhogy ezért is elnézést kérek. A szám elnyílt, enyhén hátrahúzódtam, szemem az ablak felé rebbent. És egy másodpercig ott időzött. - Violet?

Fabian felé fordultam, és ekkor vettem észre, hogy rám mered. Bűntudatosan az ágyneműre bámultam. Nem hagyhatom, hogy olyasmiért kérjen elnézést, ami nem is igaz. Illetve valamiért, amiről alig pár perce kiderült, hogy nem is úgy van. Miért, mi vagy te, valami nyavalyás mártír? - sziszegte a hang a fejemben, még mindig nem veszett ki belőle az a baljós árnyalat. - Fabian, nem kell elnézést kérned. Dühös voltál, és ilyenkor mindannyian mondunk és teszünk butaságokat. Én egészen biztosan. - Pontosan erről van szó. Azért haragudtam rád, mert nem érzel semmit irántam. Ez helytelen volt. Kérlek szépen, mondd, hogy barátok maradunk! Az állam leesett, fogalmam sem volt arról, hogyan feleljek erre. Bólintottam, és valahogy kinyögtem: - I-igen, hát persze. Felém lendült, izmos karjával átölelt, és szorosan magához húzott. Miért nem lehet minden egyszerűbb? Miért nem tetszik neki Lyla inkább? töprengtem kétségbeesetten. Miért hagyta Fabian, hogy ez megtörténjen? Mert nincs férfi, aki uralkodni tudna a szenvedélyein, adta meg a választ keserűen a belső hang. Fogd be, mordultam fel magamban. Sőt, ami azt illeti, el is tűnhetnél a fejemből! Hagyj már békén! Legbelül szinte sikoltoztam, s erősen lehunytam a szemem, hogy ne sírjam el magam újra. Sosem hagylak el, Violet, veled maradok, míg világa világ. Hozzád tartozom. Fabian hátrahajolt, az arcomat fürkészte, de én elfordítottam a tekintetemet, miközben a belső hang is elhalkult. - Én is elnézést kérek, Fabian - suttogtam. - De miért? - nézett rám meglepetten. I - Te azt nem tudhatod. - Megráztam a fejem, ö pedig felém nyúlt, és arcom a tenyerébe simult. Figyelmesen nézett rám, én pedig szégyenlősen előrehúztam pár fürt hajat, hogy eltakarja a még gyógyuló sebeket, amiket Kaspartól kaptam. - Violet... A lélegzetem is elállt, amíg a szemét figyeltem. Oly gyorsan váltogatta a színét, felvillant benne a spektrum összes árnyalata, s minden szín csak úgy ragyogott. - Violet, sajnálom, de ezen nem vagyok képes uralkodni. Valósággal megöl. Egy nap majd megérted, ha már közénk tartozol, de addig kérlek, bocsáss meg. - Miért bocsássák meg? Még közelebb hajolt, kezét nem vette le az arcomról. - Ezért. Ajkát az enyémre szorította, s a szívem megállt. Szó szerint megállt, egy pillanatra teljesen ledermedtem, nem tudtam, mit tegyek. Szája gyengéden csókolta az enyémet, szinte könyörgött, hogy viszonozzam valahogy.

És én viszonoztam is. Szívemben, elmémben zavarba ejtő és fantasztikus érzések bomlottak ki. A vér csak úgy lüktetett ereimben, a testem mintha lángra kapott volna. Sok fiút, férfit csókoltam már. De az ehhez fogható sem volt. A szerelem... a szerelem nem elég jó szó, hogy leírja, amit éreztem. Valami mintha egyre mélyebbre süllyedt volna a bensőmben, mélyebbre, mint az Atlanti-óceán feneke. A boldogság túl sokszínű ahhoz, hogy fel lehessen fogni, amit abban a pillanatban éreztem. Letörtségemet elűzte a belém hasító bűntudat. De az volt az egészben a legijesztőbb, hogy közben egyre többet szerettem volna. Fabian nyelve végigsimított ajkamon, bebocsátást kérve, amit én boldogan meg is adtam, s így végigsuhanhatott fogaimon, majd visszahúzódott, hogy én is felderíthessem a száját, hogy végigfuttathassam nyelvemet szemfogain, melyek élét pontosan érzékeltem. Közelebb húzódott hozzám, szinte belepréselt az ágytámlába, majd átvetette combját kinyújtott lábaimon, hátrasimította a hajat vállamról, s belemarkolt a kócos fürtökbe. Amikor pár perc múlva szétváltunk, mindketten levegő után kapkodtunk. Úgy ziháltam, mint az iskolai futóversenyen, s csak arra vártam, hogy elmém beérje a szívemet, hogy szívem beérje az érzékszerveimet. Csak akkor döbbentem rá arra, hogy mit is műveltem, amikor mindez megtörtént. Fabian tenyere lecsúszott az arcomról, és a kezemet kereste. Óvatosan fogta meg, én viszont elrántottam tőle, és tágra nyílt szemmel néztem farkasszemet vele. - Violet? - Most menned kellene - feleltem hűvösen, s az ellenségességen kívül minden érzelmet kigyomláltam szavaimból. Fabian arca addig sugárzott a reménytől, a kegyetlen reménytől, de ettől elkomorult, s szeme acélszürkébe váltott. - Vi, én... - Menj. Bólintott, s némán elengedett. Mielőtt kiment volna, még hátranézett. Egyetlen szánalmas, boldogtalan, nyomorult pillantás volt, mielőtt becsukta volna az ajtót. Mellem elszorult, szememet csípték a könnyek. Kapkodni kezdtem a levegőt, egyre dühösebb lettem, s ezzel egy időben elöntött a szégyen és reménytelenség egyre fokozódó érzése, egyre jobban nyomasztott az, ami az imént történt. Reménytelenségről szó sincs. Az egész az én hibám. Szerettem volna ráüvölteni Kasparra és Fabianra is, mert kihasználnak, mert visszaélnek a helyzettel - vagy még jobb lett volna visszaforgatni az idő kere-

két, és időben leállítani magamat. Erre a gondolatra már lódultam is a gardróbban található mosdó felé, s hidegvízzel hűtöttem forró tenyeremet. Mert nem használtak ki engem. Benne voltam én is. Akartam a dolgot. Még mindig akarom. Azok után is akarom, ami velem történt. De mit - vagy kit - akarok jobban?

31. KASPAR A szellő megborzolta a hajamat, ahogy az erkély kőkorlátjának dőltem. Ezt sem kellett volna. Ostobaság volt... butaság... irracionális. Majdnem elmosolyodtam, amikor rájöttem, hogy épp úgy beszélek, mint apám. Talán mégis hatott a sok prédikálás. Ugyanakkor a puszta tény, hogy képes voltam beismerni, mekkora idióta voltam, még nem jelentette azt, hogy vissza is tudom csinálni. Mosolygó szám sarka lebiggyedt, és nagyot sóhajtottam. Minden egyszerűbb lenne - de mennyivel! -, ha annak idején a Trafalgar téren végeztem volna vele, de valahogy képtelen voltam megbánni ezt a döntésemet. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy miért viselkedtem így ma éjjel. A protokoll szerint meg kellene ölnöm, kiszívnom a vérét, majd elhelyeznem a testet valami kevéssé feltűnő helyen. És így kellett volna eljárnom vadászokkal is azon az éjszakán. Nem kellett volna nyomot hagynunk, de megtettük. Pontosabban én tettem. Újra felsóhajtottam, tehetetlen dühöt éreztem magam iránt. Apám haragudott, iszonyúan haragudott, amikor megtudta. Annyira haragudott, hogy mind a hatan szobafogságot kaptunk, és két hónapon át nem hagyhatjuk el Varnley-t. Ezt a szabályt természetesen már vagy ezerszer megszegtem, de neki ezt igazán nem kell tudnia. Miért hagytam Violetet életben aznap? Talán mert halvány bőre megvillant az utcai lámpák fényében, szinte ugyanúgy, mint a mienk. Ahogy a padlóhoz szögezve, döbbenten ült, amikor felé fordultam, mert a szél irányt változtatott, és megéreztem csalogató illatát. Vagy talán az ibolyaszínű szemek miatt, mert ezt az árnyalatot emberben oly ritkán látni. A szemei, amelyek hatalmasra nyíltak, amikor megpillantották a mészárlásunk eredményét. Vagy talán a viselkedése volt az. Még a halállal szembenézve is sikerült ragaszkodnia a szarkazmusához. Vagy talán csak a gondolat tetszett, hogy tartsak egy embert kéznél - játékszernek és állandó élelmiszerforrásnak. Még én is csak csodálni tudtam az erejét. Annyi mindenen ment át, s nem omlott össze. Még Ilta merénylete után is megmaradt csípős nyelve. Szembe tudott nézni Fabiannal, nem adta be a derekát. Ugyanakkor az, amit az imént

megtapasztaltam, elbátortalanított. Megpillantottam valamit, ami több volt, valamit, ami nem volt annyira erős. Tenyeremmel a kőre csaptam, s felnyögtem, amikor a holdfényt sötét felhők takarták el. Elkezdett cseperegni az eső, először csak lassan, de aztán már rendesen zuhogott. Felsóhajtottam és indultam befelé, de előbb még vetettem egy pillantást Violet sötét ablakaira. Tudtam, hogy Fabian ott van. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, elfordítottam a kallantyúját, és behúztam a függönyt. Az ágy felé indultam, útközben kikaptam az éjjeliszekrény fiókjából egy papírlapot. Általában nem tulajdonítok tárgyaknak különösebb érzelmi értéket, de a kezemben tartott vastag, könnyfoltos pergamen többet jelentett számomra a halhatatlanságnál is. Leültem az ágyra, és ott, anyám figyelmes smaragdzöld pillantásának és apám acélszürke szemének kereszttüzében magamban elolvastam az első sort. A kandalló fölött függő portréjuk egyfolytában egy boldogabb korra emlékeztetett. „Imádott fiam, Kaspar...” Nem fordítottam meg a lapot. Képtelen voltam megfordítani.

32. VIOLET A vámpírok nem kedves, szeretetteljes lények. Természetükből hiányzik a képesség a megváltozásra, alkalmazkodásra vagy mások elfogadására. Szeretetüket emberi lény nem nevezné szeretetnek, s a kéjvágy oly mértékben emészti őket, hogy mi azt sosem érthetjük meg. Nem úgy öregszenek, mint mi, emberek, hanem inkább úgy, mint egy kőszikla: fokozatosan kopnak, s lassan pusztulnak el, észrevehetetlenül lassan. A k látszólag örökké fennmarad, ahogy a vámpírok is. A fenti sorokat a könyvtár egyik kötetében találtam. Segítő szándékkal íródott olyan embereknek, akiket rabul ejtett a vámpírvilág - amikor beleolvastam, Ilta óta először sikerült elnevetnem magam. Belőlem nem válhatott ilyen személy. Dhampir voltam, a vámpírok képességeinek bennem csak az árnyéka volt meg, s reméltem, ez így is marad. Na mi van, ma ilyen rohadt költőien fogalmazol? - tudakolta a belső hang, s tudatomat betöltötte gúnyos nevetése. Igyekeztem oda sem hederíteni rá. Ötvennégy napja voltam már Varnley-ban. Majdnem két hónapja. Átvágtam a néptelen nappalin, a konyhába tartottam. Megborzongtam, miikor hideg huzat söpört végig a helyiségen. Jön a tél, gondoltam.

Egy pillanatra megtorpantam, mert mintha valami távoli jelenlétet érzékeltem volna. - Jobban kellene őrizned a gondolataidat, Violet. A hang halk volt és gyengéd, mégis volt benne valami fenyegető. Női hang lenne? Riadtan körülnéztem, a tulajdonosát kerestem. Fejemben gyorsan felállítottam a védőfalakat, arra koncentráltam, hogy milyen hideg van az átjáróban, és csakis erre. - Mögötted jövök, Violet. Megpördültem. Semmi. - Te meg ki a fene vagy? - visítottam, de a lélegzetem szabálytalanul kapkodóvá vált. - Tudom, hogy mi történt közted és Fabian között, te kis ember ringyó! A fejem a falnak csapódott, felsikoltottam. Látásom beszűkült, kábultan pislogtam. Amikor végre újra tisztán láttam, sikerült végre kivennem támadóm arcvonásait. - Mi a franc? - nyögtem ki. - Lyla? A falhoz szorított, szeme perzselt, először egy undok zöld keveredett benne valami borzalmas bíborral, majd pupillái összeszűkültek, és írisze át-átcsapott feketébe. - Megcsókoltad, te nyomorult ringyó! Tudtad, hogy tetszik nekem, és mégis kikezdtél vele! Mi a fene ütött beléd? Csak álltam, és egy darabig szóhoz sem tudtam jutni, de aztán elöntött a düh. - Nem vagyok ringyó! Ami pedig engem illet, hát én is megkérdezhetném: neked meg mi bajod? Erősebben markolta a karomat, körmei belevájtak a húsomba. - Még csak nem is tagadod! Mi a fenének kellett ezt csinálnod? – Ádáz képet vágott, majd elhúzta az orrát. - Nehogy azt hidd, hogy egy ember csak úgy beballaghat ide, sír egy kicsit, és megkap mindent, amire csak vágyik! - Szóval ezt hiszed? Na, hadd mondjak neked valamit én is! - Utánoztam morcos arckifejezését. - Sosem nyúlnék a te fajtádhoz! Talán jobban tennéd, ha odamennél Fabianhoz, és személyesen kérdeznéd meg, hogyan is történt, mert hogy nem én kezdtem, az biztos! - Harciasan rámosolyogtam, és már mozdultam is, hogy elmenjek. Addig eszembe sem jutott, hogy Lyla komolyan dühös lehet, és hogy a haragtól eluralkodhat rajta a vérszomj. Azt sem hittem volna, hogy Lyla bántani akarna. - Hazudsz! Az emlékeid mindent elárulnak! Élvezted, mi? Valószínűleg életed legjobb csókja volt, de hogy többet nem kapsz belőle, az tuti! Tartsd magad távol Fabiantól, vagy... Felhúztam a szemöldökömet. - Vagy mi lesz? Egyik ujját az arcomhoz emelte. Mélybíbor színűre festett körmei hegyesek voltak és erősek, marcangolni lehetett velük. Így amikor lassan végighúzta

egyiket a bőrömön, az oly erősen az arcomba mélyedt, hogy véres csík maradt utána. Ezután szájába kapta az ujját, és leszopogatta róla a véremet. - Finom. Egyébként pedig... nem is tudom, esetleg elárulom mindenkinek, hogy egy bizonyos testvérkém milyen remekül elmulatott veled múlt éjjel. Biztos mindenki örülni fog, hogy szegény megtámadott Violet már annyival, de annyival jobban érzi magát. Leesett az állam. - Ilyet nem tennél! Megvonta a vállát. - Nem, ha távol tartod magad Fabiantól. Na, jó mulatást, Violet, te ringyó! Édesen elmosolyodott, sarkon fordult és eltűnt. Én meg csak álltam ott, és szóhoz sem tudtam jutni. Megzsarolt! Már korábban is tapasztaltam, hogy mit tesz a féltékenység bizonyos emberekkel. Azt viszont nem hittem volna, hogy Lyla is közéjük tartozik. Nincs választásom. Letöröltem arcomról a vért, aztán mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. A lényeg a higgadtság. Lassan megindultam abba az irányba, amerre megítélésem szerint tartanom kellett, s még mindig nagy levegőket vettem. Abban reménykedtem, azért fohászkodtam, hogy a karmolás ne legyen túl feltűnő, s szégyenlősen ráhúztam pár hajfürtöt, hogy eltakarja. A konyhában nem is tett rá megjegyzést senki, bár Kaspar egy pillanatra sem vette le a szemét arcom bal feléről, míg reggeliztem. - Kérlek, játsszunk! - könyörgött Thyme, és megragadta a térdemet. Leráztam, és az ajtóra meredtem. - Violet! - nyafogott tovább. - Kérlek szépen, nagyon szépen, játsszunk! - Thyme - fordultam hozzá kissé ingerülten, amikor megfogta a kezemet. Leültem az előcsarnokban a nagy lépcső legalsó fokára, és mozdulni sem voltam hajlandó. - Már mondtam párszor, hogy nem vagyok jól, érted? - Elrántottam kezem meglepően erős szorításából, mire alsó ajka megremegett. De most valahogy nem éreztem ugyanolyan sajnálatot iránta,, mint máskor. Túl sok minden járt a fejemben. Thyme azért kérte a segítségemet, hogy keressük meg együtt két dadusát, de egyiket sem találtuk meg -, én pedig beletörődtem abba, hogy vigyázok rá, míg a többiek a tanácsban vannak. Az előcsarnok néptelen volt, még azt a komornyikot sem láttam, aki általában az ajtóban állt. A legtöbben szintén a tanácskozásra mentek. De ez volt az én legkisebb gondom. Sokkal inkább aggasztott az, amit Lyla tudhatott. Mert ha valahonnan értesült Fabianról, akkor honnan lehetnék biztos abban, hogy apáról nem tud? - Visítok, ha nem játszol velem, Violet. - Na, figyelj Thyme, ha a hátamra veszlek, akkor abbahagyod a nyaggatást?

Válaszképpen lelkesen bólogatott, és víg rikkantgatásban tört ki. Nagyot sóhajtottam, felvettem, és a hátamra kaptam. Amikor néhányszor körbefordultam vele, izgatottan sivalkodott, és vékonyka karjával oly erősen kapaszkodott a nyakamba, hogy szinte megfojtott. Egy idő után elszédültem és megálltam. A levegő határozottan hűvösebb lett, s arra gondoltam, hogy talán véget ért a tanácskozás. Amikor végre nem forgott körülöttem a helyiség, halk kacajt hallottam. Ezt a nevetést felismertem: lekezelő, rekedtes hang volt. Lassan megfordultam, Thyme a kezeim közül a padlóra csúszott. A bejárati ajtó mindkét szárnya kinyílt, s a félhomályban három alakot láttam odakint. Egyikük véres testet tartott a karjaiban - a szerencsétlen áldozat ernyedt volt, karja olyan szögben fordult ki, hogy az csak fájdalmas lehetett. Szemem azonban a középső férfin állapodott meg, akinek sötétvörös köpenye meglebbent a huzatban. Örült kacaja visszhangot vert a teremben, Thyme azonnal behúzódott mögém. - Nem vagy hajlandó meghalni, igaz, Violet Lee? Kinyitottam a számat, és felsikoltottam.

33. KASPAR - De felség, mi a terve a Karmashin család többi tagjával? Mégsem maradhatnak az udvarnál, ha már egyszer a fiuk ilyen szégyent hozott rájuk? - Valerian Karmashin gyakorlatilag kitagadta a fiát, így tehát a megfelelő időben visszatérhet az udvarba. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem. - Szerintem ez nem valami jó ötlet. Violet folyton arról beszél, hogy llta Karmashin vissza fog jönni érte. Halálra van rémülve. Alig lehet magára hagyni. Ennek hallatán a teremben mindenki sutyorogni kezdett, s amikor meghallottam a lekezelő megjegyzéseket, amelyeket odasúgtak egymásnak, a másik kezem is ökölbe szorult. Volt, aki még azt is tagadta, hogy Ilta ilyet tenne. Csakhogy ők nem látták a kislányt. Bármit mondott is neki Ilta, egyértelműen komolyan gondolta. Ashton megköszörülte a torkát, és felállt, hogy szóljon a tanácshoz, amelynek tagjai közül többen hiányoztak, mivel már megkezdődtek az előkészületek Ad Infinitumra, a sötét teremtmények éves ünnepére. Köztük volt Charity is, amiért kifejezetten hálás voltam. - A lánynak nincs félnivalója. Személyesen kutattam át egész Kentet, meszsze túlmentem Varnley határain is. S rajtam kívül többen is keresik, vannak ismerőseink, akik az erdélyi határon járőröznek, ha esetleg Ilta úgy döntene,

hogy visszatér Romániába. Személy szerint biztos vagyok abban, hogy Ilta Karmashin elhagyta az országot. - Nem arról van szó, hogy ne értenék egyet magával, Ashton - szólaltam meg -, de gondoljon csak bele, milyen üzenetet küldünk Violetnek azzal, ha az erőszaktevő apját beengedjük az udvarhoz. Azt mondják, hogy szeretnék, ha önszántából változna át vámpírrá, ugyanakkor nem igazán könnyítik meg a dolgát azok, akik épp erről próbálják meggyőzni. Újra egyetértő mormogásokat hallottam, főleg a fiatalabb vámpíroktól, akikről tudtam, hogy jobban megértik a kislány gondolkodásmódját, mint a tanács többi tagja. Apám leforrázó pillantást vetett felém - ezt a nézést már nagyon jól ismertem. Jobb az ellenségeinket közel tartani magunkhoz, szólalt meg fejemben a hangja. Én is osztom Miss Lee gyanúit. Úgy hiszem, Iltának volt valami különös oka arra, amit tett. - A döntés már megszületett. A lánynak egyébként sem nagyon lesz alkalma találkozni vele - jelentette ki hangosan. Zengő hangja mindenkivel tudatta, hogy erre fölösleges is több szót vesztegetni. - Michael Lee azonban nem tudhat meg semmit abból, ami az Őszi Napéjegyenlőségkor történt. Ha ugyanis tudomást szereznének a történtekről, biztosra veszem, a miniszterelnök engedélyezné Lee-nek, hogy megvalósítsa a tervét. Már így is híre ment a dolognak, ezért mindenkit arra kérek, hogy nagyon válogassa meg a szavait, különösen azok közelében, akik szimpatizálnak a vámpírölőkkel. - Egyébként mi van Miss Lee-vel? Mutatkoznak már a jelei annak, hogy beadná a derekát? - faggatózott Lamair a maga keresetlen modorában. Én néma maradtam, hátradőltem a karosszékemben, s amennyire csak lehetett árnyékba húzódtam. Kifejezetten örültem, hogy az egyik sötétebb sarkot választottam magamnak. Múlt éjjel hagyta, hogy a vérét szívjam. Megingott. De vajon az Ő döntése volt, vagy ezt Ilta tette vele? - Kaspar, ma különösen csöndesnek tűnik. Hát nincs semmi hozzáfűznivalója? - kérdezett rá célzatosan Eaglen, és felém fordult. Természetellenesen udvarias mosolya arról árulkodott, hogy megint valamiben mesterkedik. Az ég tudja, miben. De miért kell engem is mindig belekevernie? - Nincs mondanivalóm. - Ebben egészen biztos? Mert nincs itt senki, aki olyan közel állna Miss Lee-hez, mint ön. - Körbeintett a termen, tekintetemmel követtem a kezét. Szemem Fabianon állapodott meg, aki a helyiség másik végében ült. Láttam, hogy ökölbe szorítja kezét - egyértelműen felbőszítette Eaglen tévedése. Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy Eaglen úgysem adja fel, míg beszélni nem kezdek. - Nem, nem hinném, hogy gyűlölne bennünket. Úgy vélem, valamiféle kényszer szülte bizalom kezd kialakulni benne irántunk. - Keresztbe vetettem egyik lábam a másikon, hogy a bokám a térdemen pihenjen, s újra hátradőltem az árnyékba.

- De úgy ítéli meg, hogy hajlandó lesz valaha csatlakozni hozzánk? A szemem összeszűkült. - Erre nem felelhetek, Eaglen. Nincs meg bennem a tehetség, hogy a jövőbe lássak. - Dühösen vicsorítottam, ajkam hátrahúzódott a fogaimról, testem megfeszült. A düh fátylán át ekkor vérfagyasztó sikoly tört át. Violet sikoltott. Egyetlen pillanatra megdermedtem, de aztán azonnal felpattantam, hogy a szék is felborult, és kivágtattam a teremből. Fabian a sarkamban száguldott. Magunk mögött hagytuk a megdöbbent arcú tanácstagokat. Iszonyú gondolatok jártak a fejemben. Violet gyakorlatilag egyedül van. Lehetséges lenne...?

34. VIOLET A szemem egy pillanatra összetalálkozott az övével, kiszáradt szám elnémult. Lenéztem a másik férfi karjában heverő halott nőre - a gazember eszelősen vigyorgott Thyme-ra, megvillantotta véres fogait. A kislány a nőre bámult. Észrevettem, hogy összevérzett, fekete-fehér egyenruha van rajta, köténnyel és csipkés kézelővel. - Eve dadus! - sikított fel Thyme, smaragdzöld szeme kidülledt, csak úgy ömlöttek belőle a könnyek. - Ó, édes istenem! - sóhajtottam, és most először megpillantottam a nő arcát is. A nyakán ejtett sebekből porcelánfehér bőrére és fehér ruhájára ömlött a vér, egy-egy csepp legördült élettelenül földön heverő kezéről is. Éreztem, hogy mindjárt hányok, s gyorsan nyeldekelni kezdtem. Thyme-ot magam mögé toltam, hogy ne lássa ezt a szörnyűséget, s magam is hátrálni kezdtem. - Kannibálok - vetettem oda a lemenő nap fényében álló alakoknak. De ő csak nevetett. - Ezt mondd a csinos kis megmentődnek, ott mögötted. – Arrafelé intett, mire vetettem egy gyors pillantást hátra, de különben amennyire csak lehetett, Iltán tartottam a szemem. Az előcsarnok szögletében ott állt Kaspar, mögötte pedig folyamatosan érkeztek a tanács tagjai. Kaspar szemmel láthatóan egész testében reszketett, kezét oly erősen szorította ökölbe, hogy szinte ellilult, ereiben a harag lüktetett, s szeme feketére váltott. Valaki átfogta a vállát. Láttam, hogy Ashton szó szerint így fogja le. Egy ismeretlen vámpír is odalépett, hogy segítsen. - Ilta Zech Valerian Karmashin, Lord Valerian Karmashin, Havasalföld íróijának második fia, ezennel vádat emelünk ön ellen, mert megtámadott és erőszakot készült elkövetni egy személyen, aki a Király és Korona Védelme alatt áll. Bűntette tárgyalására halálbüntetés terhe mellet sort fogunk keríteni.

Ugyanennek okán a sötét teremtmények törvényeinek és egyezményeinek szellemében megfosztatik minden vámpírként önnek kijáró kiváltságtól. Emellett fenntartom a jogot, hogy családját a királyi udvarból száműzzem. - A király fenyegetően, de méltóságteljesen beszélt, s közben elindult Thyme és az én irányomba. Előlépett hat vámpír is, s bizalmatlanul méregették az ajtóban állókat. Ilta is közelebb húzódott. - Vladimír. Ugye, szólíthatom így most, hogy már semmi jogom nincs? Szerintem így igazságos. - Gúnyosan elvigyorodott. - Tényleg azt várja tőlem, hogy hallgassak? Akkor sem hallgatnék, ha az utolsó leheletemet kellene a szavakra pazarolnom. - Tekintetét szándékos lassúsággal végig hordozta a testemen, elidőzve a sebhelyeken, amelyek ejtése oly örömet szerzett neki. - Felsóhajtott. - Micsoda szégyen, hogy kár esik egy ilyen csinos kis jószágban, akiből egy nap talán valódi szépség válhatott volna nemde? Kár esik. - Azért, amit vele tett, meg fog halni - horkant fel mögöttem Kaspar. - Tudom, Kaspar. Ezért is jutottam arra a következtetésre, hogy ha már muszáj egy ilyen szánalmas kis teremtményért meghalnom, akkor legalább elvégzem azt, amit már korábban szerettem volna. Sikoltani sem volt időm, s már lódult is felém. Száját nagyra tátotta, szemét a nyakamra szegezte. Éreztem, hogy valaki elhúzza Thyme-ot mögülem. De nem éreztem fájdalmat. A kocsifelhajtó porában két elmosódott alak - Ilta és Kaspar – harcolt. Mindkettő a másik nyakához akart hozzáférni, vadul igyekeztek maguk alá gyűrni a másikat. Fabian és Cain közben földre teperte az Ilta kíséretében érkezett vámpírokat. Hiába voltak termetesebbek a két fiatalembernél, gyorsaságukkal szemben tehetetlenek voltak, s zihálva terültek el a földön. A dadus még mindig vérző holttestét félrelökték dulakodás közben. Elkaptam a tekintetem, amikor Ilta bűntársainak szívéből kifröccsent a vér, s arcukra rádermedt a borzalom - helyettük azonban megláttam vagy húsz vérszomjas, vöröslő szemű teremtményt, akik kéjesen nyalogatták ajkukat, s megbűvölten bámulták az előttük lezajló vérfürdőt. Néhányan mélyen beszívták a levegőben terjengő, hányingerkeltő szagot, s vicsorogtak és harákoltak, mert a torkukat perzselte. Ám mégis megtartóztatták magukat. Ez addig tartott, amíg Kaspar bele nem mélyesztette fogait Ilta torkába, és félbe nem harapta a nyakát. Felsikoltottam, amikor Ilta testéből ömleni kezdett a vér, s egyik szörnyeteg a másik után vetette magát a szétmarcangolt tetemre. Gyomrát valaki körmének egyetlen mozdulatával felhasította, s a vámpírok feje azonnal lebukott, hogy kiszívhassák a vért kitépett belső szerveiből. Szorosan összezártam a számat, de így is öklendezni kezdtem. Thyme is előremerészkedett, de időben elkaptam a kezénél fogva, és megráztam a fejem. Amikor azonban felém fordult, apró szája kinyílt, s megvillantotta parányi, rózsatövisre emlékeztető szemfogait. Beleszimatolt a levegőbe, majd rángatni kezdte a kezemet, annyira oda szeretett volna menni az előttünk vég-

bemenő mészárláshoz. Váratlanul megpördült, és fogait a tenyerembe mélyesztette. Felvisítottam, és elrántottam a kezem, majd megdörzsöltem a két apró sebecskét. Thyme pedig már iszkolt is bokáját csapdosó, lebegő ruhájában, majd dadusa teste mellett megtorpant. Egy másodpercig rábámult, aztán megfogta a kezét, s ajkához emelte, mintha utoljára meg szeretné csókolni. Helyette azonban beleharapott, s csuklóján keresztül kezdte kiszívni a dadus vérét. Ügy szürcsölt, mint valami anyja mellén csüggő csecsemő. Ezúttal nem tudtam már uralkodni magamon, kétrét görnyedtem, elhánytam magam. A torkomat marta az epe, s a szemem is égett, ahogy egyre ömlöttek a könnyeim. Akartam, hogy Ilta haljon meg, de nem így gondoltam. Gyomrom utoljára még egyszer görcsbe rándult, s miközben óvatosan megtöröltem a számat, még egyet öklendeztem - de már nem volt mit kihánynom. Amikor felnéztem, Kaspar éppen félredobta azt, ami Iltából megmaradt csak pár csonthoz tapadó húsfoszlány, s egy alvadó vértócsában néhány félredobott szerv, ami senkinek sem kellett. A bűntársak mellét is feltépték, s a dadus testéből is kivájták a szerveket, amelyek tartalmazhattak még egy kicsit abból az értékes vérből, amit a vámpírok úgy imádtak. - Ilta Karmashin, sosem érdemelted meg, hogy vámpírnak nevezzenek. Ilta csontjai megreccsentek, amikor puffanva landolt a murvával felszórt, poros kocsifelhajtón. Bénultan és iszonyodva bámultam ki a Varnley palota kétszárnyú ajtaján. Kaspar felpillantott. Inge szakadt volt és vérfoltos. Az a vámpír szennyezte be, akiről az imént kijelentette, hogy nem érdemli meg, hogy fajuk nevét viselje. Tekintetünk összetalálkozott. Vértől csapzott fürtjeit hátrasimította a homlokáról, mellkasa gyors tempóban emelkedett és süllyedt, de még csak sem izzadt. A vértől bűzlő levegőbe kígyózó, fekete füstcsíkok vegyültek, mivel máris elkezdték elégetni a négy holttestet. Kaspar egyik szemfogán egy csepp vér gördült le, én pedig szédülten meginogtam. Szemhéjam megrebbent, s mielőtt lecsukódott volna, még láttam, hogy Kaspar aggódva néz felém. A padlóra zuhantam, egyenesen bele a saját hányásomba. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, gondolataim menekültek volna a véres képtől, ami a vámpír névre hallgató lények valódi természetére emlékeztetett. - Állj! Állj! A vámpírok nem kedves, szeretetteljes lények. Természetükből hiányzik a képesség a megváltozásra, alkalmazkodásra vagy mások elfogadására. Szeretetüket emberi lény nem nevezné szeretetnek, s a kéjvágy oly mértékben emészti őket, hogy mi azt sosem érthetjük meg. Nem úgy öregszenek, mint mi, emberek, hanem inkább úgy, mint egy kőszikla: fokozatosan kopnak, s lassan pusz-

tulnak el, észrevehetetlenül lassan. A kő látszólag örökké fennmaradt, ahogy a vámpírok is. - Ne gyere a közelembe. Szavaim megtörték a csendet. Több szempár is követett, miközben felkuporodtam az ablakpárkányra. Úgy éreztem, mintha kihallgatáson lennék habár nem én voltam az, aki bűnt követett el. - Miért viselkedsz így? Hangosan kifújtam a levegőt. A hang mintha félúton lett volna a sóhaj és a nevetés között. - Nagyon megrázó látvány volt. Félre ne érts, nem felejtettem el a Trafalgar teret... Egyszerűen csak meglepett, hogy képesek vagytok ezt tenni a saját fajtátokkal. Most pedig egyikőtök sem tűnik feldúltnak... ez természetellenes. - Megisszuk a saját fajtánk vérét, Violet, és Ilta megérdemelte, amit kapott. Azt azonban elismerem, hogy kissé elszabadultak az indulatok, Nem igazán tudom magam sem, hogyan történt. - Fabian a válla fölött odapillantott a két Varn testvérre, akik karjukat mellükön keresztbe fonva álltak és kétkedő pillantásokkal méregettek. Megindult felém, de ekkor elkaptam Lyla fagyos pillantását, és elakadt a lélegzetem. A Lyla mellett álldogáló Kaspar derűs ártatlansággal kapkodta tekintetét ide-oda közöttünk. Fabian újabb lépést tett felém, én pedig elfordítottam a fejem, lehunytam a szemem, és lenyeltem feltörő könnyeimet. - Már mondtam, hogy ne gyere a közelembe, Fabian. – Megtorpanhatott, mert a levegő nem hűlt tovább körülöttem. Nagy levegőt vettem. - Nem akarom, hogy mellettem legyél. Ne gyere ide. - Hogyan? - Kérlek. Karomba temettem arcomat, nem voltam hajlandó ránézni. Fürge lépteket hallottam, aztán csönd lett. Óvatosan felemeltem a fejem, s átlestem hajam függönyén. Lyla ott állt Fabian mellett, átölelte a vállát, és valamit a fülébe súgott. A vámpírlány arca mesterien tükrözte álságos aggodalmát, s a fejét csóválta, miközben Fabiant kivezette a szobából. Amikor azonban elhaladt mellettem, Lyla hátrapillantott rám, s ajkán halványan önelégült-elégedett mosoly játszott. Gyorsan újra lehorgasztottam a fejem, mert nem akartam, hogy észrevegye, megláttam. Az ajtó bevágódott, s végre lazíthattam azon a magamra erőltetett közönyön, aminek a látszatát azóta próbáltam fenntartani, hogy úgy egy órája magamhoz tértem. Térdre estem a hideg párkányon. - Miért? - suttogtam bele a csöndbe. - Hogy miért? Azt talán mondd el te. Meglepetten felpattantam. Kaspar mellén összefont karokkal támasztotta a falat. Inge ki volt gombolva, de karja eltakarta mellkasát. Arcvonásai haragot tükröztek, a szeme azonban nem.

- Ugye, csöppet sem ijesztett meg, amit lkával tettünk? Grimaszt vágtam, és megráztam a fejem. - Csak undorodtál. - Bólintottam. - De Fabiant nem emiatt nem engeded közel magadhoz, igaz? Ledermedtem, éreztem, hogy ingoványos talajra tévedtünk. - Nem igaz. Felsóhajtott. - Miért hazudsz nekem, Violet? - Karját még mindig keresztbe fonva tartotta, de fejét oldalra billentette, hogy kirázza a szeméből belehulló fürtjeit. Beletelt egy percbe is, mire felfogtam, hogy válaszolnom kellene, s jóval kevésbé dacosan vágtam vissza, mint szerettem volna. - Nem hazudok. Egyet pislantottam, s máris ott állt előttem, és hátrasöpörte a hajam, hogy arcom bal fele láthatóvá váljon. Megpróbáltam elfordulni, de kezét a fejem mögé helyezte, és nem hagyta. Lassan végighúzta ujját a seben, ami már kezdett gyógyulni. - És ezt mivel magyarázod? - Csak egy karcolás. Nem nagy ügy. Összevonta szemöldökét, homloka ráncokba gyűrődött, s fejét kissé elfordította. Az enyémet viszont még erősebben rántotta hátra, míg nyakam meg nem feszült, s egy kis kattanást hallottam. - Elmondod nekem, hogyan tettél szert a sebhelyre, vagy más eszközökhöz kell folyamodnom, hogy megkapjam az információt, amit kérek? Összepréseltem ajkaimat, és a padlóra meredtem, nem szóltam egy szót sem. Nem tetszett ugyan a „más eszközökre” tett utalása, de arra sem voltam hajlandó, hogy beszámoljak neki Fabian csókjáról vagy Lyla fenyegetéséről. Egy ujjal gyengéden a számhoz ért. Azonnal felkaptam a fejem, olyan hideg és olyan szokatlanul lágy volt az érintése. - Ezek szerint be kell vetnem egyéb eszközeimet? - Miért olyan fontos ez neked? - csattantam fel, s még jobban odasimultam a nyirkosan hűvös ablakhoz, hogy távolabb kerüljek Kaspartól. Tekintetét az égre emelte. - Lássuk csak. Talán csak eltűnődtem azon, hogy miért viselkedik olyan ritka furcsán a nővérkém, a legrégibb barátom és a túszom. Közelebb lépett, és két ujját a halántékomra nyomta - először gyengéden, aztán egyre erősebben. Lehunyta a szemét. Az enyém viszont elkerekedett, amikor rájöttem, hogy mire készül. Azonnal hatalmas védőfalakat emeltem a fejemben, igyekeztem gondolataimat elrejteni a dobozban. Az ablak hűvösségére, a lecsapódott párára, s a szél hangjára koncentráltam, ahogy megrázza az ablaküveget. Kaspar egyenletes lélegzésére összpontosítottam, ahogy nekiesett a védelmi rendszereimnek, sértődött arckifejezésére, homlokára, ami az erőfeszítéstől ráncokba gyűrődött. Sötét in-

gére, aminek csak pár gombja volt begombolva, s így láthatóvá vált alatta sima mellkasa. Rázza, egyre csak rázza a dobozt. Gondolataim összekuszálódtak, fejembe éles fájdalom hasított – ezerszer rosszabb volt a leggyötrőbb migrénnél. Lábamból kifutott az erő, a homlokomhoz kaptam, s szorítottam, míg a fájdalom el nem enyészett. Kaspar elvette ujjait bal halántékomról, s megvetően nézett le rám. - A magánszféra olyan dolog, amit esetleg engedélyezek neked, kislány, nem olyasmi, ami magától értetődően a tied. Ezenkívül tudatában vagyok annak, hogy jól nézek ki, nem muszáj így bámulnod. Mogorván bámultam fel rá. - De nem tudsz a fejembe férkőzni, ugye? Lehajolt, hogy a szemünk egy vonalban legyen. - Ó, dehogynem. - Ezúttal még csak meg sem érintett, s a szemét sem hunyta le. Újra a fejembe nyilallt a fájdalom, de rögtön enyhülni is kezdett, én pedig ledermedtem, moccanni sem tudtam, annyira arra figyeltem, hogy ott tartsam dobozában mindazt, amit apám tettéről tudtam, s a rémálmaimat is. Minden mást feláldoztam. Képek kezdtek villódzni a szemem előtt, főleg az utóbbi pár hétből: a tánctanulás, a bál, Ilta, Kaspar, amint a véremet szívja, Fabian... - Csókolóztatok. A szőnyeget bámultam a padlón, nem voltam hajlandó a szemébe nézni. Állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet, hogy kénytelen voltam ránézni. - Csókolóztatok - ismételte el. Bűntudatos arcot vághattam, mert elengedett, s ajka utálkozva lebiggyedt. - Ó, te buta lány. Ekkorra már annyi méltóság sem maradt bennem, hogy egyáltalán megpróbáljam megvédeni magam, hát csak ültem ott, és magam elé meredtem. - Szóval Lyla most féltékeny, és azzal fenyegetőzik, hogy bemárt engem? Válaszképpen fintort kényszerítettem ajkamra. - Ha apám megtudná... - mormolta magában Kaspar, s elkezdett fel- alá járkálni a szobában, majd hirtelen az ajtó felé fordult. - Hová mész? Megtorpant, felém fordult. Szeme nagyra tágult, vádló tekintetét rám emelte. - Megyek, hogy ezt mind rendbe tegyem! Beszélek Lylával, Fabian viszont a te feladatod lesz. - Ezzel kilépett a szobából, s engem úgy hagyott ott az ablakpárkányon, hogy nem igazán tudtam, mi is történt az imént.

35. KASPAR Az ajtó dacos csattanással vágódott be mögöttem, s elválasztott az ablakpárkányon gubbasztó, idióta kölyöktől. A falnak dőltem, mélyeket lélegeztem.

Megcsókolta Fabiant. Éreztem, hogy a szemem színe perzselő feketébe vált át, s magamban eltöprengtem azon, hogy miért is lehet így. Miért, mi van abban, ha csókolóztak, leszámítva azt, hogy a dolgokat kissé megbonyolítja. Miért vagy ilyen dühös? Megcsóváltam a fejem, s igyekeztem a háttérbe tolni ezeket a gondolatokat. Volt ennél jóval fontosabb dolgom is. Ahogy elindultam a folyóson beszélgetés tompa hangjai szűrődtek ki Lyla szobájából. Ráismertem a nővérem egyik barátnőjének a hangjára. Már éppen kopogtam volna, amikor megszólalt Lyla. A kezem még mindig a levegőben volt, de vártam és érdeklődve hallgattam, mit mond. - Csak azt szeretném tudni, hogy mije van annak a lánynak, amim nekem nincs! - Lyla hangjából még az ajtón át is kiéreztem a haragot és ingerültséget. - Hiszen jól nézek ki, van pénzem, társadalmi rangom! Hogyan lehet, hogy valaki ilyen könnyen meggondolja magát? Belém volt zúgva, mennyi ideje is? Húsz év? És akkor hirtelen felbukkan a kis Miss Eleven Lányka az ő dobogó szívecskéjével és minden porcikájával, amit oly könnyen ízzé-porrá lehetne törni, ő meg azonnal rákezdi: „Ó, Violet, lefeküdhetnék veled? Hadd dugjalak meg, hadd csókoljalak meg, hadd vigyelek el a bálba!” - Fabiant próbálta utánozni, de hangja egyre gyűlölködőbbé vált. A barátnője felsóhajtott. - Ha nem ígérted volna meg valaki másnak, hogy vele mész a bálba, akkor szerintem Fabian meghívott volna. - Ugyan már, Cathy! Végig azt tervezte, hogy azt a lányt kéri meg. Még hallottam is, amikor Declannal beszélgetett a dologról. Csönd. El tudtam képzelni, hogyan foroghatnak a fogaskerekek a barátnő fejében, és kifejezetten megsajnáltam. Ha Lyla a fejébe vett valamit, akkor lehetetlen volt leállítani. - Ezt nem tudhatod. Tuti, hogy nagyon tetszel neki. Mert persze, nincs annak a lánynak semmije, amid neked ne lenne. - Igen? És a rózsás arca? Az ellenállhatatlan vére? A sebezhetősége? Az embersége? - Lyla hangja egyre magasabban csengett, aztán egy teátrális sóhajt hallottam, majd valamit lecsaptak az asztalra. - Szerinted inkább feketére vagy vörösre fessem a körmömet. Ad Infinitumra? - tudakolta Cathy, aki mintha tudomást sem vett volna nővérem egyre fokozódó aggodalmáról. - Mégis, mi a fenét láthat benne? Annyival csinosabb vagyok, és ráadásul tudom, hogyan kell társaságban viselkedni! - Vagy talán mégis maradok a klasszikus francia manikűrnél. Te mit gondolsz? - A fecsegés megszakadt. - Fekete körmök. Kaspar pedig olyan kis pöcs. Fel nem foghatom, hogy miért ő az örökös. Én annyival jobban csinálnám. Azt megnézném, ahogy megpróbálod, jegyeztem meg magamban.

- Mert a hagyomány szerint a család negyedik vagy hetedik gyermeke az örökös - magyarázta Cathy. - Te pedig harmadiknak születtél. Ezt még én is tudom, pedig én megbuktam a vizsgán a Vampireumban. Lyla felsóhajtott. - Nem komolyan kérdeztem, Cathy. Persze, hogy tudom, miért ő a trónörökös. Egyébként azt hittem, a végén valahogy csak átmentél. - Apám megvesztegette az iskolaigazgatót. Különben tuti, hogy nem sikerült volna levizsgáznom - vihogott a szőkeség. Jól hallhatóan igen mulatságosnak találta a saját ostobaságát. - Aha. Te, nem gondolod, hogy Kaspar most tisztára úgy viselkedik, mint valami hímringyó? 232 Barátnője nem válaszolt rögtön. - Szerintem eléggé jól áll neki. Felvontam a szemöldökömet, és igyekeztem nem felröhögni, miközben utálkozó hangok szűrődtek ki a folyosóra. - Pfúj! Te a kisöcsémről beszélsz! - Na és? Hagyjuk, szerintem a kis fekete ruha jó lesz a bálra. Szerinted? - Cathy, ezerszer mondtam már, hogy ne próbálkozz rövid ruhákkal. A te combjaiddal nem valami nyerők. Keress inkább valami mell alatt bővülő holmit. Amikor utoljára minit vettél fel, Félix tisztára begolyózott! - De Lyla, Félix azért golyózott be, mert tök leitta magát. És valószínűleg tök mák is volt. - Szerintem tetszel neki. Muszáj lesz váltanom pár szót Felixszel. Nem bírtam tovább. Kopogással nem vesztegettem az időt, egyszerűen csak lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. Mindkét lány azonnal felém fordult, Cathy bókolt is. - Szia, Kaspar - köszönt, és végignyalta ajkát, amit szerinte nyilván őrjítően szexinek kellett volna tartanom. Feleletképpen biccentettem felé. - Catherine. - Mondd csak, Kaspar, nem feledkeztél meg a kopogási szabályunkról? Honnan tudtad, hogy nem vagyok pucér vagy ilyesmi? - érdeklődte meg csípőre vágott kezekkel Lyla. - Lyla, te a nővérem vagy. És kétszáz éves korodig egyfolytában pucéran rohangáltál - feleltem, majd elégedetten figyeltem, ahogy szeme rózsaszínesre vált zavarában. - Nem is igaz! Egyébként meg mit keresel itt? Ellentétben veled, nekem bőven van dolgom! - És egész pontosan micsoda? Hogy a nyelvedet köszörüld mindenkin? - vágtam vissza érdeklődő arckifejezéssel. - Azzal is remekül telik az idő.

De nem azért jöttem, hogy kitárgyaljam, vele jelleme alamuszibb vonásait, úgyhogy a tárgyra tértem. - Lyla, beszélnem kell veled. Négyszemközt. - Ezzel Cathy felé fordultam, aki elvörösödött, összekapkodta a holmiját, és már indult is. Az ajtó felé menet azért sikerült hozzám dörgölőznie. - Szia, Kaspar. Megfeszült a testem. - Catherine. Az ajtót rendesen bevágta maga után. - Na mi lesz, köpd már ki, mit akarsz! Nem érek rá egész nap. - Mindössze a következőkről van szó: feledkezz már el arról, milyen féltékeny és birtokló liba tudsz lenni, nővérke. Tedd magad túl a Fabian ügyön, és ne fúrj engem folyton. És hagyd ki Violetet az egészből. Amikor felém fordult, szeméből színtiszta méreg sugárzott. - Mi a fenét mondtál? - Hadd fogalmazzam át: ne légy ilyen hülye ringyó. - Tudom, mit mondtál, idióta. Azt kérdeztem, hogy mi a fenének mondtad! Annyira indulatba jött, hogy gyakorlatilag üvöltött. Felvontam a szemöldökömet. Ezek szerint az ártatlant készül előadni? - Megfenyegetted Violetet. Ha csak rá mer nézni Fabianra, te elárulod, hogy a vérét szívtam, amivel őt is, és engem is megalázó helyzetbe hozol. - A beleegyezésével szívtad a vérét... - Ezek szerint beismered? Hogy mindkettőnket megfenyegettél? - Nem. - De akkor honnan veszed, hogy a beleegyezésével szívtam a vérét? Erről csak Violet és én tudtunk. Ő biztosan nem beszélne róla senkinek, ahogy én sem. Szóval, ki vele, okos nővérkém, honnan szedted? Nem felelt, visszavonult az öltözőszobájába, sorra húzta le a ruhákat az akasztókról, maga elé tartotta, némán párosítgatta az összeillő darabokat. - A gondolataiban olvastál - szögeztem le, megzavarva elmélyült foglalatosságában. - Valószínűleg kihasználtad az alkalmat, amikor össze volt zavarodva, és nem tudott kellőképpen védekezni. Értesültél a csókról, valahogy rájöttél arra is, hogy én mit tettem, aztán már el is döntötted, hogy Fabiant ezennel meg is tarthatod magadnak, annak ellenére, hogy egyértelműen nem azt érzi irántad, mint te. És akkor azt most meg sem említettem, hogy megkarmoltad Violetet. Az álla leesett meglepetésében, de amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam, gyorsan becsukta a száját, és közbevágott. - Remek, így volt. Na és akkor mi van? Gondolod, hogy tehetsz ellene bármit? Még te is tisztában vagy azzal, hogy csak Fabian javát akarom. Nem kerülhet túl közel a lányhoz, ahhoz túlságosan különböznek. Vámpír és ember nem illenek össze.

- Valóban különböznek. De ez nem jelenti azt, hogy nem működhet a kapcsolat egy vámpír és egy ember között. Nézd csak meg Marie-Claire-t és Johnt - vágtam vissza. Az ágya oszlopának dőltem, Lyla pedig az íróasztalához fordult, és rendet kezdett rakni rajta. Ilyesmivel normálisan nem foglalkozott. - John pár héten belül egyébként is átváltozik. - Felém fordult, és igyekezett megvető pillantást lövellni felém. Vállat vontam. - Ugyanakkor kétségtelen, hogy amióta csak járnak, vagyis az utóbbi négy évben, John végig ember volt. Ez mégiscsak jelent valamit. - Kaspar, fogd már be! A dolog egyébként sem működne Violet és Fabian között, és ezt mindenki tudja. Amikor pedig Fabian kijózanodik, és rádöbben arra, hogy csak az idejét vesztegette egy... Közbevágtam, nem hagytam, hogy befejezze. - Úgy tervezed, hogy te leszel az, aki majd megvigasztalja. - Pontosan. Ha Violet nem közeledik hozzá, akkor Fabian annál gyorsabban kap észbe. És én így hamarabb kaparinthatom meg. Egyszerűen nem hiszem el, hogy rokonok vagyunk. - És mindezt akár Violet lelki békéje árán is végrehajtod? - tudakoltam mogorván. Lyla felhorkant, de közben tovább rendezte nagyság szerinti sorba parfümös üvegcséit. - Ne légy már ilyen érzelgős. Túl fogja élni. - Lyla, annak a lánynak úgy kell Fabian, ahogy a levegő. Ha ő nem lenne, már megőrült volna köztünk. Persze, rajta, szerezd csak meg magadnak Fabiant. De ha elveszed Violettől, akkor ki fogja őt meggyőzni arról, hogy érdemes átváltoznia? Veszélybe sodrod az egész birodalmat. Ezt ne feledd. Egy másodpercre mozdulatlanná dermedt, de aztán kihúzta magát és megfordult, hogy szembenézzen velem. - Mondod te, Kaspar James Eztli Varn. - Teljes nevem hallatán összevontam a szemöldökömet. - És közben mit is művelsz? Arról nem ejtünk pár szót, hogy te hogyan veszélyeztetsz mindent? Te vagy a trónörökös, de te hoztad őt ide. Te akarod ráerőltetni magadat. Fabian pedig a végén még megöli azzal az istenverte kedvességével. Ha nem hívta volna meg a bálba, akkor senki nem támadta volna meg. Ti ketten vagytok azok, akik veszélyt jelentenek számára, és ha bármi történik a lányával, te is tudod, mire lesz képes Michael Lee. - Lyla a nyakához emelte a kezét, és gyors mozdulattal, vízszintesen elhúzta előtte. Túlzott gesztusa arra késztetett, hogy az égre emeljem a szemem. - Ugyan már, mintha bizony lenne elég embere ahhoz, hogy ártani tudjon nekünk! Lyla az asztala felé fordult, és kiitta szokásos vodka-vér koktéljának maradékát. - Beleszámoltad a vámpírölőket is? És a renegátokat? Csak legyintettem aggályaira.

- Nem erről van szó. A lényeg az, hogy nem fogsz megalázó helyzetbe hozni sem engem, sem Violetet azzal, hogy elárulod, a vérét szívtam. És nem fogod Fabiant sem megakadályozni abban, hogy közel kerüljön hozzá. - Tényleg? - nézett rám csúfondárosan. Lassan keresztbe fontam a karomat a mellemen. - Megteheted, ha akarod, de akkor elmesélem apának, hogyan vesztetted el tizennégy éves korodban a szüzességedet egy renegáttal. Ez rendben lesz? Álla leesett, levegő után kapkodott, szemei rózsaszínben játszottak. - Ezt meg honnan tudod? - Találkoztam a pasassal. Nos, drága nővérkém, akkor megegyeztünk? Rosszkedvűen felém nyújtotta a kezét, és megrázta az enyémet. Szorításából egyértelműen éreztem, mennyire haragszik. Közben végig iszonyú képmutatónak éreztem magam. Mert igazság szerint én legalább annyira dühös voltam Violeték csókolózása miatt, mint Lyla. De a nővérem legalább tudta, hogy miért indulatos.

36. VIOLET A hőmérséklet feltűnően esni kezdett az Ilta halálát követő hónapban. Ezen kívül egyéb különös dolog nem történt, már amennyiben eltekintünk attól, hogy elraboltak a vámpírok. Lyla elnézést kért (nem tudom, Kaspar mit mondhatott neki, de az biztos, hogy hatásos volt), és felhagyott a fenyegetőzéssel. Fabian heves udvarlása is enyhült kicsit, és nem próbálkozott semmivel, de azért még mindig kicsit kínos volt vele lennem, mert nem sikerült kibogozni magamban, hogy mi a fenét érezhettem, amikor csókolóztunk. Ami pedig Kaspart illeti, nos, ő távol maradt tőlem. Nadrágot és pulóvert húztam, mert az eltelt pár éjszaka során egyértelműen megtapasztaltam, hogy hiába burkolózom be több réteg lepedőbe, az nem igazán melegít. Nagyot nyögve behúztam a függönyt az ablakon, s ezzel kizártam az egyre ősziesebb időjárás elkeserítő képét - az egész palota nyirkos szagot árasztott, és biztosra vettem, hogy újra esni fog. Már megint. Ilyen évet még nem láttam, futott át a fejemen. Egyetlenegyszer sem volt kánikula, s mostanra tulajdonképpen tél van. Összehúztam magam a lepedők alatt, s igyekeztem meg sem moccanni, hogy a levegő meleg dunnát formáljon körülöttem. Miért nem képesek egyszerűen befűteni a kandallókba? Vagy esetleg központi fűtést beszereltetni? Ám sem a meleg, sem a hideg nem nyújthatott menedéket a közelgő álom ellen. Azon az éjjelen a levegőben a halál szaga terjengett, még a völgyben uralkodó nyirkos rothadás bűze sem tudta elfedni. A férfi lába kellemetlenül cuppogva

süppedt a talajba, köpenye szegélye átázott. Nem érdekelte különösebben. Sokkal fontosabb dolgokra kellett odafigyelnie, például arra, hogy a párás levegő minden szagot elfedett. Miért nem voltak képesek a vadászok egy száraz éjszakát választani? Ezen az éjjelen valódi renegát volt. Amikor ez eszébe jutott, állatias mosoly jelent meg arcán. Oly felszabadító érzés volt. Nem kötötték törvények, erkölcsök és kötelezettségek, szabadon vadászhatott, amikor csak akart, szabadon összeállhatott azzal, akivel csak kedve volt, szabadon beléphetett Varnley és Románia területére - sok, igen sok előnnyel járt, ha valaki maga mögött hagyta a civilizációt. Valami azonban mindig visszatartotta. Ha az ember elveszíti a jó modorát, akkor elveszti a méltóságát is. Az országban maradó renegátok közül sokan Varnley erdejébe húzódtak be, arra az elszigeteltségre és magányra vágyva, amit a hely nyújtani tudott. Emellett megvolt az a nyilvánvaló előnye is, hogy London dús vadászterülete alig egyórányira volt, ha futva tették meg a távot. Azonban állatok közt állat módon élni, nos, ez elég drasztikus váltásnak számított. Megtorpant, amikor a szeme megakadt valamin. Ezen az estén látása még élesebb volt a friss vértől, amivel épp az imént lepte meg magát. Úgy százméternyire maga előtt sötét árnyékot vett észre. Pontosabban hármat. A birtok határánál ácsorogtak. Nedvességtől csöpögő hajára húzta csuklyáját, majd óvatosan továbblépkedett. Amikor a közelükbe ért, meghallotta fojtott hangú sugdolózásukat - olyan halkan beszéltek, hogy még ő is csak minden második mondatot volt képes kivenni. - Giles, ne feledd, szükségünk van a renegátokra... ha azt akarod, hogy legyen esélyed ráugrani arra a Lee szajhára, akkor befogod a szád! A férfi az ajkába harapott otrombaságuk hallatán. Szája utálkozva lebiggyedt, hegyes szemfogaival ajkába harapott, de figyelme nem lanyhult, szorosabbra húzta csuklyáját, hogy arca árnyékban maradjon, majd belső zsebébe nyúlt, és elővett egy levelet, amely a renegátok viaszpecsétjével volt lezárva.

- Jó estét, barátaim. - A három vámpírölő megrettenve kapott köpenyéhez, s alatta a férfi valami ezüstösen csillogó tárgyat pillantott meg. Magában a szemét forgatta. - Tegyétek el a karókat, nem vagyok ellenség. - Akkor mondd, mi a neved, vámpír, és hogy mi dolgod itt! - követelte a középen álló alak, és előrelépett. Már-már a határon állt, kezét továbbra is a köpenye alatt tartotta. - Hogy mi a nevem, annak semmi jelentősége. A dolgom pedig azzal kapcsolatos, amiért ti is itt ácsorogtok. Finnian és Aleix helyett küldtek, minthogy ők gyengélkednek. - Valóban, ő maga tett végső elgyengülésükről még tegnap,

mihelyt tudomására jutott ennek a találkozónak a terve. Előrelépett, fejét továbbra is kissé előrehajtotta, hogy le ne csússzon a csuklyája, és átadta a vámpírölőnek a lepecsételt írást. A vámpírölő végighordozta rajta a tekintetét, egy gyors pillantás lefelé, egy vissza, majd újra lenézett. Úgy tűnt, elégedett, mert keze előbukkant a köpönyeg alól, s a levelet a zsebébe dugta. - Miért ragaszkodtatok ehhez a találkozóhoz, renegát? Nincs semmi fontos dolog, amit megosztanánk veletek. A férfi pár lépést hátrált, hogy könyöke megpihenhessen egy közeli fán. Az ugyan csöppet sem aggasztotta, hogy esetleg fölébe kerekednének, de nem szerette volna, ha a harc túl korán tör ki. - Ebben egészen biztos vagy, vámpírölő? - Naná, hogy biztosak vagyunk! Egy második alak is előlépett, kiejtése jellegzetesebb volt, mint a másiké. - Románia elég távol esik Varnley-tól, igaz? S mégis eljöttünk egész idáig, és mit hallunk? Csak azt, hogy olyan információt akarsz tőlünk, amivel nem rendelkezünk. A férfi nem válaszolt azonnal, helyette egy darabig várt, és figyelte, hogyan feszengenek. Aztán gondosan megválogatta a szavait. - Azért nem volt teljesen elpazarolt út, ugye, barátaim? Biztosra veszem, hogy élvezitek az angol időjárást. - Arcát továbbra is a csuklya takarásában tartotta, de fejével az ég felé intett, ahol a csillagokat vastag felhőréteg takarta. Csak várnia kellett. Az emberek oly türelmetlenek - oly könnyen kiadják titkaikat. - Éppoly jól tudjátok, mint én, hogy Lee csak arra vár, hogy a Varnok hibázzanak. Ürügyre van szüksége, hogy elnyerje a brit kormány támogatását. A csuklyás férfi hanyagul legyintett. - A Varnok sosem hibáznak. - Erre talán nincs is szükség. A férfi keze ökölbe szorult. - Mondd csak, vámpírölő, muszáj rébuszokban beszélned? Épp az imént szögezted le, hogy Lee-nek muszáj kivárnia egy hibát, most pedig azt mondod, hogy a Varnoknak nem is kell hibáznia? Ezt meg hogy érted? A vámpírölők hátrálni kezdtek, a csuklyás alak érezte, hogy szeme feketére vált. - Ma ennél többet nem fogsz megtudni, renegát. Majd megküldjük az utasításokat, mihelyt eljön az idő. - Természetesen - felelte, s igyekezett uralkodni a hangján, mialatt felkészült az ugrásra. Odabiccentett az egyik alak felé, aztán mindhárman megfordultak, és távolodni kezdtek a határtól. A csuklyás férfi arra koncentrált, hogy szabályosan lélegezzen. Hárman vannak, emlékeztette magát. Nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. A fa mögé lépett, hogy elrejtőzzön, s némán elszámolt harmincig, majd üldözőbe vette őket.

A meglepetésnek hihetetlen a hatása. Az első vámpírvadásznak ideje sem volt rádöbbenni, hogy mi történik, amikor a férfi árnyként felbukkant mögöttük, és a három közül a legnagyobb termetű tarkójára helyezte a kezét olyan finoman, mintha egy szerelmes érintése lenne, aztán úgy törte ki a nyakát, hogy az egyetlen hang nélkül zuhant előre a földre. Társai már megtettek két-három lépést, mire észrevették, hogy mi történt. Amikor azonban feleszméltek, az első vámpírvadász kezében azonnal ott volt a rövid, hegyes karó, s már meg is pördült, hogy támadójuk mellének szegezze. A csuklyás alak azonban gyorsabbnak bizonyult, és egyébként is számított a mozdulatra - a vámpírotok oly kiszámíthatóak -, így azonnal oldalra siklott, s a fegyver hegye a levegőbe döfött. A vámpírölő a szúrás lendülettől megbotlott, s amikor a csuklyás férfi megragadta és kicsavarta a fegyvert a kezéből, a földre zuhant halott társa mellé. A harmadik nem volt ilyen ostoba. Hátrálni kezdett, karóját melle magasságában tartva, szeme ide-oda járt elesett társai és az előtte álló vámpír között. Zölddel pettyezett, világosbarna szemének tükrében a csuklyás alak észrevette, hogy az egyik vámpírölő elkezd felkecmeregni, de feltűnt mii a belső vívódás is, amit a szempár tulajdonosa magával folytat arról, hogy felvegye a harcot, vagy meneküljön inkább. A csuklyás figurának azonban sem ideje, sem türelme nem volt kivárni, míg döntésre jut. Egyetlen laza mozdulattal a férfi melle felé hajította a karót, s már fordult is el, hogy a másik vámpírölőre összpontosíthasson. A fák közt terjengő vérszagból tudta, hogy pontosan célzott. Megállt az utolsó vámpírölő előtt, és nézte, ahogy a vérző orrú férfi nagy nehézségek árán feláll. Szánalmas látványt nyújtott. Mihelyt azonban sikerült felegyenesednie, ő azonnal torkon ragadta, és a fához nyomta. - Azt meg hogy érted, hogy nem is kell hibázniuk? - sziszegte a reszkető férfi fülébe. A vámpírölő nem felelt, helyette kiköpött a földre. A csuklyás alak hátrahőkölt. Micsoda mocsok szokás. Még attól is undorodott, hogy belemarjon egy ilyen koszos, szutykos alakba, és eljátszott a gondolattal, hogy inkább a karót használja fel, de aztán letett róla - válaszokra volt szüksége. Így hát fogait a nyakába mélyesztette, míg szája teljesen áldozata torkára nem tapadt. Amikor némiképpen sikerült szomját oltania, hátra húzódott, s a harapás nyomait ujjaival fogta le, hogy ne gyógyulhassanak be. Úgy fúrta ujjait a sebekbe, mint valami dugóhúzót, behatolt az erek és inak közé. A vámpírölő fájdalmában felüvöltött. - Így is, úgy is meghalsz, de akár arra is szakíthatok időt, hogy megkínozzalak - morogta a csuklyás alak, és még mélyebbre hatolt ujjaival. - Ki vagy? Kit szolgálsz? Nem bűzlesz eléggé ahhoz, hogy renegát légy hörögte áldozata meglepő daccal, pedig lábai már rogyadoztak teste súlya alatt. - Nem szolgálok senkit. Szóval, miért nem kell hibázniuk? - A köpenyes alak felhúzta térdét, és a férfi ágyékához szorította, s figyelte, hogyan düllednek ki a szemei. Amikor nem kapott választ, erősen felrántotta térdét. Ez meg is hozta a kívánt hatást.

- H-híresztelések - fuldokolt a vámpírölő, s arcán könnyek csorogtak le miközben igyekezett kezét ágyékára szorítani. A csuklyás alak szíve hirtelen mintha a torkában dobogott volna. Híresztelések Violet Lee megtámadásáról? Lehetséges, hogy a vámpírölők tudnak róla? - Híresztelések miről? - Csak egy másodpercet adott, mielőtt újra felrántotta a térdét. - A Látók! A férfi látta, hogy áldozata az eszméletvesztés határán jár, ezért durván megrázta. - Mi van a Látókkal? A vámpírölő már képtelen volt beszélni, s egyetlen szót sikerült csak kinyögnie, mielőtt ájultan a csuklyás alak vállára zuhant volna. - Prófécia. Támadója ingerülten lenyúlt, kitépte a karót a másik vámpírölő melléből, s az eszméletlen férfit úgy szögezte vele a fához, mintha hirdetőtáblát erősítene egy lámpaoszlophoz. Semmi értelme nem lett volna megpróbálni magához téríteni, és azt is kockázatosnak találta, hogy tanúkat hagyjon maga után. A hullákhoz nem nyúlt - hadd örüljenek más renegátok a lakomának -, s már indult is nyugat felé. Úgy érezte, nem sok mindent sikerült végeznie. Prófécia? Ezen meg mit érthetett? Atheneában több száz prófécia keringett, egész levéltárakat szenteltek nekik, s állandóan híresztelések kaptak szárnyra róluk. És ez vajon hogyan bizonyulhat hibának? Hogyan használhatja Michael Lee ürügynek? Bárhogy is legyen, nem ő volt az a személy, aki ki tudott igazodni a dolgon, ezért futva indult Varnley felé. A szemem nagy keservesen résnyire kinyílt, s a ragyogó, kora reggeli fényben hunyorogni kezdtem. A gerincemet mintha fűrésszel nyírták volna ketté, a nyakam kellemetlenül merev volt. Miután pislantottam párat rájöttem, hogy elterülve fekszem a padlón, illetve félig az ágyban, félig a földön. Nyögve, az ágyba kapaszkodva feltornásztam magam. Amikor visszahanyatlottam a vastag matracra, valami kellemetlen szag csapta meg az orromat olyan volt, mint a heteken át mosatlanul álló sportfelszerelés bűze. Undorodva észleltem, hogy a szag forrása én magam vagyok - valósággal úsztam a verejtékben. Csak ekkor döbbentem rá. Az álom. Hirtelen megrohantak az emlékek, egyszerre árasztotta el agyamat az összes részlet. De főleg egy gondolat uralkodott el rajtam: idejön. Másodszor pedig a vámpírölő rám tett, gusztustalan megjegyzése jutott eszembe arról, hogy mit akartak tenni velem, s borzongva fogadtam meg, hogy amikor innen elvisznek, apámon kívül senki más nem jöhet a közelembe. Lehet, hogy a vámpírölők a kormány szövetségesei, de hogy nem jó emberek, az biztos. Lemásztam az ágyról, és a gardróbba iszkoltam, hogy mielőbb felöltözzem.

Valakik - a Látók, bárkik legyenek is - hibáztak, és apámnak mindössze enynyire van szüksége. Mélyen beszívtam a levegőt, megálltam, és egy pillanatra a folyosó fapadlójára meredtem. Éreztem, hogy a bennem mélyen eltemetett remény arról, hogy hamarosan kijutok innen, most újra növekedésnek indul, egyre nagyobbá duzzad, majd kipukkad. A csuklyás alak idejön Varnley-ba, hogy elmondja a királynak azt, amit én már tudok. Amikor a lépcsőhöz értem, a ház még mindig teljesen csöndes volt körülöttem. Megtorpantam a legfelső lépcsőfokon, elbátortalanított az óra tiktakolása - ezen kívül más hangot nem hallottam, leszámítva a saját lélegzésemet, aminél viszont feltűnt, hogy egyre szaporábban kapkodom a levegőt. Az álombéli alak embereket öl, emlékeztettem magamat borzongva. És nem sokat teketóriázik. Már nem is számoltam az áldozatait. Muszáj volt találnom valakit, de fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék. Azt nem mesélhettem el, hogy milyen álmaim vannak, mert ezeket titkolni szerettem volna - annak ellenére, hogy mennyi borzalmat éltem meg bennük, olyan információval is szolgáltak, amit a Varnoktól nem kaptam meg. Például arról, hogy apám még mindig igyekszik megtalálni a módját annak, hogy eljöjjön értem. Kattant egy ajtó kilincse, s én felriadtam gondolataimból. Kaspar kilépett apja dolgozószobájából, s amikor megpillantott, széles vigyor terült el arcán. A remény buborékja elkezdett összelappadni bennem. Elsétált előttem, aztán megfordult, és rám bökött. Csak ekkor szólalt meg. - Óh, kislány, majdnem elfelejtettem. Apám látni kíván. Azt üzeni, várd meg a dolgozószobájában. Egy perc, és ott lesz ő is. A szemem nagyra nyílt. - Látni kíván? Miért? Eltúlzott mozdulattal vállat vont. - Te biztos jobban tudod. - Majd zsebre vágta kezét, és ment tovább az előcsarnok felé. Figyeltem, ahogy távolodik. A rosszullét kerülgetett. Mögöttem a bal- jós látvány: a király dolgozószobájának fehérre festett, fakazettás ajtaja. Látni kíván? A király sosem hívatott magához, hogy beszéljünk - inkább csak véletlenül találkoztunk, rendszerint olyankor, amikor cseppet sem szerettem volna látni. A gyomrom görcsbe rándult. Megéreztem, hogy ennek a csuklyás alakhoz lehet köze, s szívem szerint eliszkoltam volna, hogy elbújjak valahol az alagsori konyhákban. Nem. Nem vagyok gyáva, és egyébként is érdekel, hogy mi mondanivalója lehet számomra. Nagy levegőt vettem, és beléptem. Egy komornyik fogadott, aki mélyen meghajolt előttem.

- Miss Lee, kérem, foglaljon helyet. - Egy magas háttámlájú, fából faragott szék felé intett, ami ott állt a király hatalmas, iratokkal alaposan megrakott íróasztala előtt. Hallottam másoktól, hogy egész sereg titkára és asszisztense van, akik segítik a papírmunkában, de így is elképesztőnek tűnt az a feladat, amit ma el kellett végeznie. - Őfelsége egyelőre egy másik üggyel foglalkozik, de tudatom vele hogy ön már megérkezett. Kérem, szolgálja ki magát. - Ezzel egy kis asztalra mutatott, amin két kancsó állt, egyikben víz, a másikban vér, több pohár és egy tányér aprósütemény. A komornyik újra meghajolt, aztán kisurrant egy ajtón, ami a falakat borító, magas könyvespolcok között nyílt. Körülnéztem, aztán felálltam, hogy megkóstoljak egyet az ínycsiklandozónak tűnő, frissen illatozó süteményekből. A dolgozószoba meglepően kellemes helynek tűnt, a függönyöket elhúzták, a helyiség valósággal fürdött a nappali fényben, s a felhők közül egy-egy napsugár is utat talált - csak annyi, hogy ne égesse a bent tartózkodókat. Valami más üggyel foglalkozik. Különös, borzongató érzés futott végig rajtam annak gondolatától, hogy a csuklyás alak talán éppen ebben a pillanatban beszél a királlyal. Ez viszont azt jelenti, hogy már tudnak arról, hogy apám hamarosan eljön értem (képtelen voltam magamban kimondani a „támadásra indul” kifejezést). És ha erre a vámpírok már felkészültek - ebbe jobb volt nem belegondolni. Beleharaptam az aprósüteménybe, aztán majdnem kiköptem, olyan fanyar íze volt. Mintha túlfűszerezett mézeskalács lett volna, némi grépfrúttal és citrommal. Vonakodva rágni kezdtem, és elindultam az asztal körül, hogy keressek egy papírkosarat, amibe bedobhatom. Ekkor pillantottam meg az asztalon egy félig összehajtott levelet, ami a napi újság alól kandikált ki. Valójában a lap aljára firkantott aláírás volt az, ami megragadta a figyelmemet. Őfelsége Carmen királyné A szívem mintha megállt volna. A süti maradékát visszacsúsztattam a tányérra, nem foglalkozva belső hangommal, amely azt nyafogta, hogy nem illik ilyet tenni a félig elfogyasztott étellel. Elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság, az ajtó felé pillantottam, aztán ujjaim közé csippentettem a levelet, és kihúztam az újság alól. Meglepett, milyen vastag és tömör tapintású a papírja. Tudtam, hogy nem kellene beleolvasnom, hogy a király bármelyik percben megjelenhet, mégsem voltam képes parancsolni a szememnek, ami máris megindult a szövegen. Drága, jó Berylem, először is hadd kérdezzem meg, minden rendben van-e önnel és Joseph-fel? Igazán régen találkoztunk utoljára - úgy hiszem, szilveszter óta nem élvezhet-

tem társaságát, márpedig annak már több hónapja. Igazán nálunk kellene vacsoráznia egyszer, mégpedig a közeli jövőben! Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek örömmel látnák újra Marié-Claire-t és Rose-t, és úgy értesültem, hogy utolsó találkozásukkor Jag remek társaságnak találta Johnt. És mivel jól tudja rólam, drága barátnőm, mennyire kíváncsi a természetem, egyszerűen muszáj megkérdeznem, hogy mi a helyzet Marie-val és Johnnal? Kaspartól és Jagtől hallottam, hogy az udvarlás már másfél éve tart. Gratutálok nekik is, önnek is ahhoz, hogy így egymásra találtak. Igen ritkán esik meg, hogy emberi lénynek ily simán sikerül beilleszkednie a királyság rendjébe. De elég a kérdezősködésből! Talán megkönnyebbüléssel venné, ha helyette inkább Varnley-ról fecsegnék - habár azt nem állítanám, hogy a szokásos pletykákat leszámítva sok újdonsággal tudnám érdekesebbé tenni a napját. Talán az egyetlen említésre méltó hír az, hogy Charity Faunder egyre gyakrabban és egyre szokatlanabb időpontokban tűnik fel a palotában. S míg annak örülök, hogy Kaspar eszéhez tért annyira, hogy megszabaduljon azoktól a kiállhatatlan von Hefner lányoktól, azt mégsem mondhatnám, hogy Charityt megfelelő nőtársaságnak találom számára. Tisztában vagyok azzal, hogy nem avatkozhatok közbe, hiszen már nem gyermek, de ami az ellenkező nemre vonatkozó, erősen felszínes megnyilvánulásait illeti, azok korántsem mutatják ugyanazt az érettséget, amelynek birtokában van – ezt jól tudom. Emlékszem, hogy önnek hasonló gondjai voltak Rose-zal. Néha úgy látom, hogy bennünket sokkal megfelelőbb módon neveltek fel. De hát mit tehetnénk egy állandóan változó világban? Mi másról mesélhetnék még? Fontolgatom, hogy hamarosan ellátogassak Spanyolországba, s megmutassam a gyerekeknek, hol nőttem fel. Azon is eltűnődtem, hogy megbíznám Flohrt egy újabb családi portré megfestésével. Kasparról utoljára gyerekkorában készült kép, s szeretném, ha most Caint és Thyme-ot is megörökítenék - minthogy már kétéves, azt hiszem, rá tudnánk venni arra, hogy egy darabig nyugton maradjon. De mindennek várnia kell addig, míg vissza nem térek Romániából. Egy nap múlva indulok, és a felkészüléssel még messze nem végeztem. Vladimir azt javasolta, hogy vigyem magammal Kaspart, de erről hallani sem akarok. A kíséretem már így is elég népes, és Kasparban megvan ugyanaz a forrófejűség, mint az apjában... ami Pierre-nek nem tetszene. Igazság szerint nem kívánom veszélybe sodorni a fiamat - márpedig ebben kétségtelenül bővelkedni fog az utam. Ezt az okot azonban hitvesemnek nem említettem. Kérem, írjon, s levelére válaszolni fogok, mihelyt hazatértem. (Talán megfogadom Lyla tanácsát, és kipróbálom az e-mailt.) Most sietnem kell, mert Kasparnak szigorú utasításokat szeretnék hagyni arra az időre, amíg távol vagyok. (Gondolom, el tudja képzelni, milyen természetűeket.) Csókjaimat, és szeretetemet küldöm egész családjának. Barátnője, Őfelsége Carmen királyné

Elnyílt szájjal bámultam a papírlapra. Szinte fel sem tudtam fogni, hogy olyasmit tartok reszkető kezemben - egy el nem küldött levelet -, amit az a királyné írt meg és hajtott össze, akiről olyan sokat hallottam már. A királyné, akinek a halála kis híján tönkretette a Varn családot. Valahol a palota belsejében elütötte a kilencet az állóóra, aminek a hangját ismertem, ám magát a tárgyat még sosem láttam. Ettől észhez tértem és arra is rádöbbentem, hogy a király bármelyik percben visszatérhet. A korábbi gyűrődések mentén összehajtottam a levelet, és becsúsztattam az újság alá, remélve, hogy senki nem veszi észre, hogy elmozdítottam a helyéről. Még mindig az olvasottak hatása alatt álltam, amikor visszaereszkedtem a székre - meg kellett markolnom a karfát, hogy ne remegjen feltűnően a kezem. - Jó reggelt kívánok, Miss Lee. Amikor meghallottam magam mögött a király hangját, felpattantam és mélyen bókoltam. Éreztem, hogy tüzel az arcom, főleg a bűntudat miatt, hogy elolvastam a levelet. - Felség. Megkerülte az asztalt, leült a saját székébe, és intett, hogy foglaljak helyet. Ezt meg is tettem, de közben képtelen voltam a királyra nézni. - Miss Lee, néhány napon belül elmondhatjuk, hogy idestova három hónapja nem hagyhatta el Varnley-t. Ez idő alatt közelebbről megismerhette a családom és háznépem életét, s remélem, abba is betekintést nyert, hogy mivel jár az, ha valaki birodalmamban él. Egyetért? Bólintottam. A király a papírjait igazgatta, s az újságot és az alatta heverő levelet behelyezte egy fiókba a széke mellett. - Tudatában vagyok annak, hogy itt-tartózkodása korántsem problémamentes, hogy néha kifejezetten felzaklató tapasztalatokban volt része, és hogy az ön előtt álló választás távol áll attól, hogy ideálisnak mondjuk, mégis kénytelen vagyok sürgetni, hogy mielőbb meghozza a döntését. Még erősebben szorítottam a szék karfáját, éreztem, ahogy ujjaim összeérnek a sima fa alatt. A király abbahagyta iratai rendezését, lebámult a kezére. - Ne aggódjon, Miss Lee, nem most rögtön kell elhatároznia magát. Ugyanakkor felelősségemnek érzem tudomására hozni azt, hogy ön egyre hevesebb politikai csatározások középpontjába került saját birodalmamon és az Egyesült Királyságon belül, valamint nemzetközi viszonylatban is, a helyzet csak úgy juthat nyugvópontra, ha ön a saját jószántából közösséget vállal velünk. Semmi nyomás, mi? - Úgy vélem, akkor cselekszem tisztességesen, ha teszek arról, hogy ön ne dédelgessen hamis ábrándokat arról, hogy az apja vagy a brit kormány tárgyalásba kezd, esetleg harcolni fog a kiszabadításáért. Az ő szemükben az ön emberi mivolta nem esik olyan súllyal a latba, hogy ellensúlyozni tudja a pusztítást, amiben ebben az esetben részük lenne.

Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy a vér kiszaladt a fejemből, és csillagokat láttam. Iszonyú akaraterő és egy szinte kettéharapott nyelv kelleti ahhoz, hogy ne kezdjem el azt sikoltozni, hogy hazudik. Apám eljön értem. Csak ürügyre van szüksége. És az iméntiekből ítélve úgy vélem, hogy már rá is talált. - Miss Lee? - Felség, köszönöm a felvilágosítást. Meg fogom fontolni a hallottakat szűrtem a szót összeszorított fogaim között, majd bókoltam, és kimasíroztam a helyiségből. Meglendítettem az ajtó, hogy alaposan bevágjam, de a komornyik grimaszolva elkapta, és nesztelenül becsukta mögöttem. A folyosón a falnak támaszkodtam, és kapkodva vettem a levegőt. Micsoda hazug alak! És ha azt képzeli, hogy majd a politika miatt átváltoztat hatnak vámpírrá, akkor a híres választását feldughatja... Válogasd meg a szavaidat, korholt a belső hang, nem hagyva, hogy befejezzem a mondatot. Addig ott maradtam a falnak dőlve, míg lecsillapodtam kissé, és újra képes lettem tisztábban gondolkodni. Hálát adtam azért, hogy vannak az álmok, s így nem vagyok teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Most mái kivárásra kellett csak játszanom.

37. VIOLET Fogtam a törölközőt, és dörzsölgetni kezdtem vele vizes hajamat, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlyomat - egy Elvis-nótát dudorásztam, annak ritmusára mozgattam a csípőmet. A király előző napi beszéde már a múlté volt, s reggel jókedvűen ébredtem, részben azért, mert végre megszakítás és álom nélkül alhattam, részben pedig újjáéledt bennem a remény, amit túszként itt töltött időm első heteiben éreztem. - Kislány, te meg mi a fenét művelsz? Akkorát ugrottam, mint egy rémült macska, felvisítottam, s igyekeztem találni valamit a közelben, ami mögé elbújhatok - csak fehérnemű volt rajtam. Miért is nem öltöztem fel időben? - nyögtem fel magamban. Kaspar felnevetett, és végighordozta tekintetét a tőle csak karnyújtásnyira lévő, zavarba ejtően ruhátlan testemen. - Kislány, tudnod kell, hogy teljesen átlátszó a tüllfüggöny, amivel takarózni próbálsz. Lepillantottam és összerezzentem. Az sem segített, hogy a melltartóm és a bugyim nem illett össze, s hogy ez utóbbi inkább nagyibugyi volt, mint szexi fehérnemű. - Szerintem gyakrabban kellene alsóneműben szökdécselned. - Meg- fordult, és az ajtó felé indult, közben azonban a válla felett hátravetette:

- De ha velünk akarsz jönni, akkor ajánlanám, hogy vegyél fel valamit, mert odakint hideg van. Markomból kihullott a tüllfüggöny. - Kimenni? - Bizony, kislány, ki. Vagy betűzzem? - Ki - leheltem. Már-már idegen szónak tűnt, olyan régen nem mondtam ki. Ki, ki, ki! - suttogtam, és már abban örömömet leltem, ahogy nyelvem a kimondása közben megmozdult. - Ki. Tudod, innen el. Kábultan bólintottam. - De hová ki? - Londonba. Most már igyekezz, mert szeretnék még ma elindulni. Sarkon fordult és távozott, becsapva maga mögött az ajtót. Egy teljes percen át csak döbbenten álltam. London? Mi a fenének visznek magukkal Londonba? Nem túl kockázatos az? Úgy tűnik, nem, felelte odabent a hang. De hát el is szökhetnék, vágtam vissza. A hang gúnyosan heherészett - ha láthatóvá válhatott volna, akkor most minden bizonnyal a szemét forgatta volna. Tényleg azt hiszed, hogy meg tudnál lépni egy kis csapat vámpír eltilt Szerintem nem! - Annyi szent, hogy megpróbálhatnám - mormogtam válaszképpen, de már öltöztem és fésülködtem is. - De mi van, ha valaki felismer? Mutatták a képemet a BBC-n, meg minden! - Beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az a szörnyű nap, amikor a híradóban nézhettem végig, hogyan gyötrődik a családom. Kétlem, hogy felismernének. Végtére is ez London. Egyébként pedig senki sem fog arra gondolni, hogy épp te lennél az a bizonyos Violet Lee. És nem fogsz te semmivel megpróbálkozni. - Ezt meg miért gondolod? Már túl késő lenne visszamenned, nem igaz, Violet? Akkor sem szöknél el, ha megtehetnéd. A hang elnémult, én pedig csak álltam döbbenten és riadtan attól, amit mondott. Tényleg túl késő? Elmenekülnék, ha tehetném? A szívem csüggedten dobogott, miközben sorra felmerültek bennem ezek a gondolatok. Mert egy dolog, ha az apám... nos hát, ha eljön és megment, de egészen más az, ha erről nekem kellene meghoznom a döntést. Végighúztam a hajegyenesítőt fürtjeimen, aztán beletúrtam a hajamba. Mintha fényesebb lett volna, mint korábban. Emellett vettem a fáradságot, és szemceruzát meg spirált is használtam, s így végül egész elfogadhatóan néztem ki. Ahogy lefelé lépkedtem a lépcsőn, megpillantottam ugyanazokat, akik- kel azon az első éjszakán találkoztam Londonban, azzal a különbséggel, hogy most a csapattal tartott Lyla meg egy másik lány is, aki seszínű barna haját kontyba tűzte. A magas, vékony Lyla mellett alacsonynak és tömzsinek tűnt, habár azt

is biztosra vettem, hogy a hercegnő ölni tudna egy olyan dús dekoltázsért, amilyennel ez a lány büszkélkedhetett. Fabian átnyújtotta ismerős, fekete kabátomat. Remegő kézzel vettem át, mert a vastag bársony érintése azonnal ezernyi emléket idézett - közülük a legfrissebb épp az a bizonyos éjszaka volt Londonban. Belebújtam, és megörvendeztetett, ahogy hirtelen melegség vett körül. Vékony kardigánom nem védett volna meg a fagyos széltől. Nagy nyüzsgés támadt, mindenki egyszerre mozdult meg, és kezdte összekapkodni a nappaliból a holmiját, majd kocsi kulcsokkal, pénztárcákkal, hitelkártyákkal és retikülökkel felszerelkezve tértek vissza. Kaspar irattárcáját a hátsó zsebébe szuszakolva mellém lépett. - Figyelmeztetlek, kislány, egész nap melletted leszek. Úgyhogy eszed- be e se jusson semmiféle trükk, rendben? A szememet forgatva biccentettem. Ezt a beszélgetést már lefolytattam a belső hanggal. Mögém került, és a hátamba bökött, hogy induljak már, én azonban kővé dermedtem. Arcomból kifutott a vér, egy lépést hátráltam. A folyosóról kilépett egy fekete köpenyt viselő alak, aki úgy húzta arcába a csuklyáját, hogy vonásai ne legyenek láthatóak. Mögöttem Kaspar is mozdulatlanná merevedett, s ujját nem vette e1a hátamról. A teremben minden fej felé fordult, aztán felém. Ebben a pillanatban a király is megjelent a folyosón. Feszültnek és idegesnek tűnt. Szinte mindenki megfagyott, beleértve a köpenyes alakot, aki magas volt, egyenes tartású, s felbukkanásával a szoba mintha kihűlt volna. Kaspar átkapta a derekamat, magához húzott, és az ajtó felé kormányzott. Arcán koncentráció tükröződött. Egy kicsit tiltakoztam, de nem nagyon - féltem is, de azt is meg akartam tudni, ki a rejtélyes hírhozó. Eleinte háttal állt nekünk, de aztán a fejét kissé oldalra hajtotta, és villámgyorsan megpördült. Csuklyája árnyékot vetett arcvonásaira, csak a szeme látszott, ami sötét indigókék volt, ám hamar átcsapott lángvörösbe. - Vigyék ki innen! - bömbölte a király, mire a komornyikok előreléptek, és védőfalat alkottak a mi kis csoportunk és a vicsorgó alak között, Kasparnak nem kellett kétszer mondani. Karjával még erősebben ölelte a derekamat, másik kezével megmarkolta a csuklómat, és kirángatott az ajtón. Megpillantottam magunk mögött Fabiant, ahogy előrehajolt, mintha harcolni készülne. - Éjfél előtt ne térj vissza, Kaspar! - kiabálta túl a király a zűrzavart. Fülemet betöltötte az emberek és a lábunk alatt recsegő murva hangja, és alig kaptam levegőt. A park távolabbi oldalán alakok körvonalai tűntek fel. Túl messze voltak ahhoz, hogy tisztán kivehessem őket, és mielőtt közelebb érhettek volna, Kaspar a palota fala mentén ráncigálni kezdett az eldugott garázsok felé. Keze el nem engedett volna, pedig láttam, hogy a nap már megpörkölte rajta a bőrt. Meg akartam fordulni, de nem hagyta.

- Mi történik?- faggattam, és szerettem volna lopva hátrapillantani a vállam fölött, amikor elengedte a csuklómat, de kezével az állam alá nyúlt így nem maradt más választásom, mint hogy ránézzek. - Kaspar, mondd már el! Elfintorodott. - Kislány, most muszáj megbíznod bennem, és bármi történjék is, hátra ne fordulj, rendben? Nézz csak egyenesen a garázsok felé. - Miért? - Ne vitatkozz, csak csináld, amit kértem. Ígérd meg. Kérlek. Annyi sürgetés csendült ki a hangjából, hogy képtelen voltam ellenállni ennek a kedvesebb énjének, ami oly ritkán mutatkozott meg. Bólintottam. - Megígérem. - Köszönöm - suttogta. - Mihelyt kijutunk innen, elmagyarázok mindent, amit csak lehet. - A szeme megvillant, a hátam mögé meredt, valamire, ami tőlünk úgy jobbra lehetett. - Gyerünk! - Megfogta a kezemet, és újra vágtatni kezdtünk. Amikor elértük a garázst, kinyílt az ajtaja, és méregdrága autók sorát pillantottam meg. Lefékeztünk, Kaspar pedig előhúzta a zsebéből a kocsi kulcsokat. A többiek is beértek minket, s némi tülekedés támadt, míg eldöntötték, hogy ki kivel megy, és melyik autóval. - Én kivel leszek? - tudakoltam. - Természetesen velem. Az Ashton. Indíts. - Gúnyos félmosolyra húzta száját, én pedig egy kis csalódottságot éreztem. Aztán hirtelen minden önelégültség eltűnt az arcáról. Léptek közeledtek felénk. - Meg ne fordulj! - mormolta Kaspar, és a hátam mögé pillantott. Fabian óvatosan tett pár lépést előre. - Mi járatban van, Fallon? - Önnek Atheneai Fallon herceg vagyok. Egyébként pedig csak kíváncsi lettem. - Meghökkenve hallottam a beszélő amerikai vagy talán kanadai akcentusát. De még annál is jobban meglepett nemesi címe, s meg kellett küzdenem a vággyal, hogy felé forduljak. - Szóval ez az ifjú hölgy, aki miatt ekkora felhajtást csaptak? - Hallottam, hogy tesz egy lépést előre. Én is ugyanígy cselekedtem. - Az ifjú hölgynek van neve. - Tudom, hogy van neve, hölgyem. Miss Violet Lee. - A murva megcsikordult, s ebből tudtam, hogy megint közelebb jött. Láttam, hogy Kaspar feszülten figyel. - Hagyja békén, Fallon. Az idegen olyan közel volt, hogy amikor felsóhajtott, megéreztem a langyos leheletét a tarkómon. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ez az egyértelmű melegség nem a lélegzésének köszönhető. Mintha a nap sütött volna rá a hátamra, csakhogy ez lehetetlen volt - októbert írtunk, és fagyos hideg volt. Bárki legyen is ez a királyi sarj, annyi szent, hogy vámpír.

Magam is meglepődtem azon, hogy ezt milyen könnyedén el tudtam fogadni. No persze ha vámpírok vannak, akkor miért ne létezhetnének más teremtmények is? - Meddig kell védelmeznie, Kaspar? - Amíg a dimenzióközi tanács így kívánja. Aminek, ha erre emlékeztethetem, az édesapja az elnöke. - Én nem az apám vagyok. A lánynak úgyis értesülnie kell a létezésünkről, ha átváltozik, márpedig ezt annyian akarják. Beszívtam a levegőt, és összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólaljak. - Nem érdekel, hányán akarják, hogy átváltozzam. A döntés az enyém. Éreztem, hogy vállamat megszorítja valaki, bár nem néztem oda. Nem voltam képes rá. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy egyetértek önnel! Éreztem, hogy a meglepően forró kéz félresöpri nyakamról sötét tincseimet. Ujját az apró, tűszúrásnyi sebhelyekhez szorította, amelyek nem tűntek el teljesen azután, hogy jó pár hete megengedtem Kasparnak, hogy igyon a véremből. Rekedtes szaggatottan szívta be a levegőt, oly halkan hogy csak Kaspar és én hallhattuk. - Fogy az idő, Kaspar. - Ezzel levette a nyakamról a kezét, s a murvás autó felhajtó ropogásából tudtam, hogy távozik. Az én testem ellazult, Kasparé viszont továbbra is feszült maradt. - Fogy az idő, de mihez képest? - kiáltotta a másik férfi után. - A Prófécia nem vár örökké, ön is tudja. Elakadt a lélegzetem, és megpördültem, de már eltűnt. Visszafordultam. Kaspar arcán előbb elgondolkodó kifejezés ült, majd elkomorult, és szeme fényes feketébe váltott. Azt is észrevettem, hogy a kezét ökölbe szorítja, és ettől karján az erek egyre jobban kidomborodtak. Nem igazán tetszett, ahogy nézett, úgyhogy kissé odébb sétáltam. Először Fabian említette a Próféciát, aztán az álombéli alak, most meg itt van ez. Nem voltam egy Sherlock Holmes, de nem kellett különösebb zseniális. ahhoz, hogy rájöjjek, valamiféle kapcsolat van köztük. Vállam köré egy kar fonódott, és megperdített. - Ideje indulnunk- jelentette ki Kaspar. Felbámultam rá, egyenesen hideg, közönyös pillantású, fekete szembe. - Válaszokat akarok. Megragadott a könyökömnél fogva, és húzni kezdett magával. - Aki akar, az nem biztos, hogy kap is, kislány. Elképedtem. Az autója felé tartottunk, s bár ellenálltam, könnyedén magával rángatott. - Jogom van tudni! Itt van ez a rengeteg baromság, aminek mind köze van hozzám, úgyhogy ne is próbáld eltitkolni előlem! - Kaspar kinyitotta előttem az ajtót, majd addig bökdösött, míg be nem másztam. Bevágta az ajtót, majd átsuhant a kocsi túloldalára, beült a vezetőülésre, és átrántotta magán a biztonsági

övét. A többiek már indultak, ő pedig a nyomukba eredt, rálépett a gázpedálra, és nagy sebességgel elhúztunk a birtokról, ami a börtönömmé vált. Nem voltam hajlandó ránézni. Éreztem, hogy dühös. Nagyon dühös. De én is az voltam. Mihelyt magunk mögött hagytuk Varnley-t, Kaspar megszólalt. - Na, halljam - mondta, és nagyot fújtatott. - Mi folyik itt? Említettél valami tanácsot. Most ültek össze, igaz? És miről tárgyalnak? - Elhallgattam, mert megláttam, milyen képet vág. Már-már gyászosat. Unottan felsóhajtott. - Az ülés rólad szól. - Meghökkentem azon, hogy milyen fásult a hangja; ez nem az a fiatal, szellemes, arrogáns tinédzser volt, akit megismertem. - De miért most? - Persze megtippelhettem volna a választ, mert tudtam, hogy a csuklyás alakhoz van köze, de ezt nem árulhattam el Kasparnak és szerettem volna még többet megtudni. Újra sóhajtott egyet. - A vámpírokat aggasztja a helyzet. Nem hiszik, hogy apád sokáig hagyná így menni a dolgokat. Ha lép valamit, és mi megtoroljuk, abból háború lesz. És ha mi háborúzunk, akkor a többi dimenzió is. - A többi dimenzió? - Jó oka volt annak, hogy azt mondtam, ne fordulj hátra - csattant fel és kihívó pillantást vetett felém. Nem szóltam egy szót sem, úgy vizsgáltam a műszerfalat, mintha igen érdekesnek találnám. Kaspar tovább beszélt. - Nem erőltethetjük, hogy átváltozz vámpírrá, mert politikai fogoly vagy. Ha megtennénk, azzal olyan egyezményeket rúgnánk fel, amelyeket az emberi nemmel és más dimenziókkal kötöttünk. De az sem lehetséges, hogy csak várjunk tovább, mert okunk van azt hinni, hogy apád a tettek mezejére lép. - Milyen okotok van ezt hinni? - kérdeztem, és képtelen voltam leplezni a hangomból kicsendülő izgalmat és érdeklődést. Prófécia. Ezen vajon mit is értettek? Kaspar nem felelt, én pedig taktikát váltottam, mert tudtán hogy előnyt kell kovácsolnom hirtelen támadt nyíltságából. - Nem akadályozhattok meg abban, hogy egyszerűen csak kivárjam, míg apám értem nem jön, ugye? És akkor nem kellene átváltoznom. Mellkasából mély, morgó hang tört fel, ami úgy hangzott, mintha kényszeredetten nevetni készülne. - Ilyen gondolatokra ne is vesztegesd az időt, kislány! Erősen kétlem, hogy apád képes lenne akkora sereget toborozni, amelyik közben elég hülye lenne ahhoz, hogy szembeszálljon velünk. S ha ez valami csoda folytán mégis sikerülne neki, akkor egyszerűen átköltöznénk Atheneába, te pedig velünk jönnél. A remény buborékja úgy pattant el, mintha tűvel bökött volna bele. Mélyet sóhajtottam, aztán egy darabig némán néztem, ahogy a mellettünk elfutó fák

egymásba olvadnak. Az erdő kezdett ritkulni, s a keskeny út is kiszélesedett, már megjelent a két sávot elválasztó fehér vonal. - És Athenea meg micsoda? - törtem meg a csendet egy idő után. Nem felelt. - Az a Fallon nevű alak odavalósi volt, ugye? - Nem szólt, csak bólintott. Rájöttem, hogy készül újra magába zárkózni, úgyhogy gyorsan kérdeztem még egyet. - Ki volt a csuklyás alak? Kaspar elbiggyesztette a száját. - Egy nagyon kellemetlen fickó. - Olyan erővel csapott le a sebesség- váltóra, hogy azonnal az ablak mellé húzódtam. - Nem mondom meg a nevét, amennyiben ezt szeretted volna tudni - tette hozzá, és rám emelte a tekintetét. Csalódottan és kedveszegetten hanyatlottam vissza az ülésen. Reménytelen volt a helyzet. Valahol a jövőben egy háború csak arra vár, hogy kirobbanjon, s a dologban az a legrosszabb, hogy ha megtörténik, az én hibám lesz. De még ennek tudatában sem voltam képes vállalni az átváltozást. Még nem. Időre van szükségem, gondoltam kétségbeesetten. Miért van az, hogy épp az idő az, amiből olyan kevés van? Kasparra néztem, könnyek gyűltek a szemembe. Szórakozottnak tűnt, mintha elmerült volna a saját gondolataiban. - Kell lennie kiútnak. Egyszerűen muszáj! Hangosan kellett kimondanom, hogy el is higgyem. Amikor Kasparra pillantottam, kissé elfordult tőlem, mintha bűntudata lenne. - Igen, van is. Ha önszántadból átváltozol vámpírrá, apád nem fogja erőltetni az ügyet. Akkor nem tehet semmit. Mert így döntöttél. Ezzel a probléma meg is oldódott. - Hangjában megcsillant némi remény, pedig hanghordozásából éreztem, hogy alig merné elhinni, hogy ilyesmi valaha bekövetkezhet. Felhorkantam. - Akkor nekünk annyi. Nem ismered az apámat. Nagyjából annyi együttérzés szorult belé, amennyi egy dióban elférne. Nem érdekelné, hogy az én döntésem volt, vagy sem. Attól még találna valami ürügyet arra, hogy benneteket hibáztasson. - Ilyet ne mondj - mormolta Kaspar. - Minden apa azt szeretné, hogy a gyereke boldog lenne, és ha a te boldogságod a vámpír fajhoz fűz, nyilván tiszteletben tartaná. A fejemet ráztam. - De még ha így is lenne, hogy lehetnék boldog vámpírként? Semmi esély arra, hogy megtetsszen nekem az örök élet gondolata. Olyan reménytelen kilátás lehet! Kaspar egyenesen előrenézett, csak néha pillantott a tükörbe. Halkan beszélt, hangja együtt érzőn csengett. - Ezt nem tudhatod, kislány. Egy nap talán rátalálsz valamire, amiért megéri egy örökkévalóságon át élni. Lassan, mélyen beszívtam a levegőt. - Neked sem sikerült. Éppolyan szerencsétlen vagy, mint én. Akkor meg miért kellene örökösen elviselni a fájdalmat? - suttogtam.

Az autó lassított, amikor kiértünk a fák közül, és közeledni kezdtünk a tengerparthoz. - Nem. Még valóban nem találtam rá. De ez nem jelenti azt, hogy nem is fogok. Vagy, hogy neked nem sikerül. Mit tudhatjuk? Még az is lehet, hogy éppen most leljük meg... Fejemet a hűvös ablaknak támasztottam, figyeltem, ahogy meleg leheletem elködösíti az üveget. - De azt nem tudod megígérni, hogy minden rendben lesz, igaz? - Nem - fulladt el a hangja. - Nem, azt nem ígérhetem. Egy darabig hallgattunk, aztán újra megindult a beszélgetés, de csak azért, mert belekényszerített. - A fenébe is, te simán átmentél száznegyvennel a piroson? – visítottam, és a sebességmérőre pislogtam. - Igen - felelte nemes egyszerűséggel. Elnyílt szájjal fordultam felé, tekintetemet elszakítottam a műszerfaltól, amin a sebességmérő mutatója gyorsan közelített a százhatvan felé. - Neked annyi. Ott volt egy traffipax - jelentettem ki, ahogy felvillant mellettünk valami fényes, sárga dolog, a rettegett sebességmérő fényképezőgépek. - Mondj szépen búcsút három pontnak a jogsidban. Volt egy olyan érzésem, hogy a szemét forgatja. - Kislány, megtennéd, hogy lehiggadsz? Ura vagyok a helyzetnek. Azóta vezetek, hogy feltalálták az autót. Egyébként pedig védett rendszámtábláink vannak. Úgyhogy szerintem megtartom azt a három pontot. - Hogy micsoda?! - Hát te semmit nem tudsz? Olyan gyorsan vezethetek, ahogy csak akarok, mert a rendszámtáblám valójában nem létezik, így ha a rendőrök fel is jegyzik, az adatbázisuk egyszerűen közli velük, hogy mehetnek a fenébe. Ilyen csekély előnyei vannak annak, ha az ember a királyi család tagja - vigyorgott gúnyosan. A fejemet ingatva kibámultam az ablakon. - Nos hát, sajnálom, hogy nem lehetünk mindannyian ennyire kasparoidok jelentettem ki, és mellemen összefont karokkal hátradőltem. - Hogy micsoda? - horkant fel félig nevetve, félig morogva. - Szoktam szavakat gyártani. Te nem? A szeme sarkából rám nézett, egy pillanatra még az útról is levette a tekintetét, hogy aggódó félmosolyt küldjön felém. - És ez a különös szó vajon mit jelent? - Kasparoid: a nagyszerűségnek egy hihetetlenül magas szintje, ami úgy fenéken billent mindenkit, hogy eláll tőle a lélegzetük, és teljest összezavarodnak. Kuncogni kezdett, a halk hang mintha valahonnan a mellkasa mélyéről érkezett volna. - Ezek szerint eláll tőlem a lélegzeted, és összezavarodsz, kislány?

- Ne hízelegj magadnak ezzel. Hitetlenkedve hümmögött, aztán újra az útnak szentelte teljes figyelmét. Gyorsan odapillantottam rá, hogy lássam a reakcióját. Mosolygott, de a gyomrom összerándult, amikor láttam, hogy arca fokozatosan elkomorodik. Ez azt jelentette, hogy éppen eltűnik az a Kaspar, aki meg tud nevettetni, aki szurkálódik, aki elviseli a csínyjeimet. Az a Kaspar, aki számtalanszor megmentette az életemet. Az a Kaspar, akiről időről időre el tudnám hinni azt, hogy egy csöppet kedvel. Amikor vonzó vonásain megjelent az ismerős mogorva kifejezés, megráztam a fejem, hogy megszabaduljak az iménti gondolattól. Nem igazán tudtam, hogy miért fájt jobban ez a pár másodpercen át növekvő, majd kipukkadó reménybuborék, mint az előző.

38. KASPAR Túl sok mindent mondtál el neki, Kaspar, szólalt meg a fejemben figyelmeztetőn Fabian. Hangjából érezhető volt, hogy nem tetszik neki a dolog. Úgy beszélsz, mint az apám, vágtam vissza. Minél több minden jut a tudomására, annál sebezhetőbbé válik. És biztosra veszem, hogy ezt egyikünk sem akarja. Fogalmam sincs arról, hogy mit akarok, Fabian. De kérdezett valamit, amire válaszoltam neki. És a Látókról nem is beszéltem neki. Épp csak megemlítettük Atheneát. Fabian felsóhajtott. Csak ne bántsd. Épp elég törékeny. És ezt nem csak fizikai értelemben gondolom. Elöntött a düh. Szerinted én nem tudom? Gondolod, hogy szándékosan fájdalmat okoznék neki? Ahogy tudatunk összekapcsolódott, azt is érzékeltem, hogy alaposan megfontolja, mi legyen a következő mondata. Amikor újra megszólalt, hangja szomorú volt. Volt idő, amikor ez fel sem merült volna bennem, de az utóbbi pár évben már nem lehettem ennyire biztos a dolgomban. Azonnal elhatalmasodott rajtam a bánat. Eszembe jutott anya, vidám kacagása a fejemben visszhangzott. Ne keverd bele anya halálát. Egyébként pedig még te beszélsz! Legalább anynyi fájdalmat okoztál Violetnek azzal, hogy úgy rákattantál! Ezt úgy mondod, mintha nem ugyanebben a cipőben járnál, szólt vissza. - Mert nem is, feleltem értetlenül. - Akkor talán nem ártana önvizsgálatot tartanod! - csattant fel Fabian. Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, hogyan viselkedsz vele. Flörtölsz, csábítasz , és messze több időt töltesz vele, mint bármelyikünkkel, morogta.

Nem igaz! - tiltakoztam. Egyáltalán nem értem, miről beszélsz. Úgyhogy tűnés a fejemből! Violet aprócska, törékeny teste felém fordult, szeme éppoly elgondolkodva meredt rám, mint én a saját kezemre, ahogy egyre szorosabban markolta a kormányt. Fogalmam sem volt arról, hogy Fabian mire céloz. Én egyáltalán nem úgy éreztem Violet iránt, mint ő. Ugyanakkor azzal tisztában voltam, hogy már nem úgy tekintek a lányra, mint három hónappal ezelőtt. Túl sok mindent mondtál el neki, Kaspar. Amikor Violet észrevette, hogy összevonom a szemöldökömet, arcán azonnal feltűnt az enyhe aggodalom ismerős jele, mert összeráncolt homlokomat úgy értelmezte, hogy nem rá figyelek. Újra elöntött a bizonytalanság - az a fajta érzés, amit egyedül apám szavai voltak képesek kiváltani belőlem. Csak feleltem a kérdéseire, ennyi az egész. Miközben válaszoltam, sóhajtottam egyet, mert semmi kételyem nem volt afelől, hogy szavaimat többen is hallják. A kérdéseinél mintha valamivel többre is válaszolt volna, fiatalember - szólalt meg egy újabb személy a fejemben. Azonnal felismertem, Athenes királyának, Ll’iriad Alya Atheneának a hangja volt. Remek. Hát ez igazán remek. Most megerősítést nyert, hogy apám másoknak is betekintést enged a beszélgetéseinkbe, úgyhogy csak kényszerűségből tettem hozzá a tiszteletteljes „felséges uram” szavakat. Kaspar herceg, szólított meg ugyanazon a lekezelő hangon, mint az imént. Megkérdezhetem, hogy tisztában van-e a cselekedetei következményeivel? Ingerülten felsóhajtottam, és azon tűnődtem, vajon hogyan lehetséges az, hogy Fallonnak oly radikálisan mások a nézetei Violet felvilágosítását illetően, mint az apjának. Természetesen. Ekkor egy újabb, felismerhetetlen hang szólt közbe, s ezért kénytelen voltam tudatosítani magamban, hogy a tanácskozás minden résztvevője tisztán hall engem. Elmém szinte ösztönösen védekezni kezdett, s minden titkomat mélyen a tudatalattimba süllyesztette. De felség, ha tudatában volt a következményeknek, miért fedett fel annyi mindent a lány előtt? Elöntött a düh. A dimenziókról semmit sem fedtem fel előtte. De ha tehetném, megosztanám vele. Megérdemli, hogy tudjon róla. Egy erősebb tudat jelent meg a fejemben, s azonnal ráismertem apámra. Kaspar, horkant fel. Elég rosszul viseltem őket is, meg a kicsinyes politizálásukat is, ezért csúfondárosan somolyogva folytattam. Nem titkolhatnak el előle örökre mindent. A természetéből eredően kíváncsi, és ezen nem tudnak változtatni. Ha letagadják előtte az igazságot, akkor csak meggyűlöl bennünket, márpedig nekünk épp arra van szükségünk, hogy a mi oldalunkon álljon, különösen akkor, ha a Prófécia valóra válik, és Lee rálel az ürügyre, amit keres.

Éreztem, hogy apám egyre indulatosabb, szinte már fortyog. Kaspar, hogy merészeled! Azonnal kérj elnézést! Nem. Nem fogok elnézést kérni azért, mert igazat mondtam. Nem fogok elnézést kérni pusztán azért, mert szembemegyek azzal a kényelmes, langymeleg fennálló helyzettel, amiről a dimenzióközi tanács határozott. Vond vissza, vagy baj lesz, sziszegte. Tudtam, hogy egy eleve merev húrt feszítek éppen túl, de képtelen voltam leállni. Mert akkor mi lesz? Tudod, hogy van értelme annak, amit mondok, egyszerűen csak nem akarod elfogadni. Anya szégyellné magát miattad. Apám felhördült - olyan hang volt ez, amit nemcsak ketten hallhatniuk, hanem ott visszhangzott mindenki fejében, aki csak Varnley-ban vagy annak négymérföldes körzetében tartózkodott. De aztán lezárta a csatornákat elméjében, és egyedül hozzám beszélt. Holnap déltől nem nyúlhatsz többet ahhoz a lányhoz, Kaspar. Nem haraphatsz bele, egy ujjal sem érintheted meg. Sehogy. Megnyitottam a tudatomat, hogy a tanácskozáson mindenki egészen biztosan meghallhasson. Rohadtul nem érdekelsz! Éreztem, ahogy a döbbenet végighullámzik a tanácskozás résztvevőin. Még az emberi és erőtlen Violet is váratlanul felült, szeme nagyra nyílt, és éberré vált. Befordultam Charlie házának a felhajtójára, ahol a megállapodásunk szerint találkoznunk kellett a többiekkel, és kikapcsoltam a motort. Violethez fordultam, aki épp kinézett az ablakon, a keze után nyúltam, és magamhoz húztam. - Isten hozott újra Londonban, Violet.

39. VIOLET Hideg karok fonódtak a derekam köré, és mielőtt tiltakozhattam volna, már ott ültem Kaspar ölében. A kormánykerék az oldalamba nyomódott. Egy pillanatra magához szorított, s éreztem nyakában egy ér lüktetését, hiányzott azonban mellőle a szívdobogás, az emberi lét jele. Az én szívem viszont kettőnk helyett is vert. Mivel a mellkasába kellett belebeszélnem, szavaim alig voltak hallhatóak. - Te meg mi a fenét művelsz? Kitolt magától, és egyik ujját az ajkamra nyomta. - Kislány, csak most az egyszer maradj csöndben! A fejemet ráztam, nemet akartam mondani, de nem sikerült. Bűvös tekintete rátalált az enyémre, összeráncolta a homlokát, aztán megfogta a kezem, és hüvelykujjával simogatni kezdte, végigkövette rajta a kidomborodó ereket.

- Nem ígérhetem meg neked, hogy minden rendben lesz, mert ez nem igaz. Nem ígérhetem meg azt sem, hogy úgy kerülsz ki ebből az egészből, hogy még mindig ember vagy, mert jó esély van arra, hogy nem így lesz. Az idő egyre fogy, és hamarosan döntened kell majd. Döntened kell. - Lesz választásom? - kérdeztem suttogva, még mindig beleveszve átható pillantású szemébe. Fásultan megvonta a vállát. - Talán. Lehunytam a szemem, és komolyan bólintottam. Hűvös lehelete csiklandozta a fülemet, jéghideg kezével felnyúlt, és megérintette égő, kipirult arcomat. Úgy fordította a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, és homlokát az enyémhez támasztotta. Kint fütyült a szél, fejünk felett Anglia jellegzetesen szürke felhői úsztak. A kocsiban halálos csönd támadt, mintha árnyak vettek volna körül bennünket. - Kislány... Violet - suttogta Kaspar, de elcsuklott a hangja. – Meg kellett volna ölnöm téged a Trafalgar téren. De nem tettem. És most szembe kell nézned a következményekkel, és é-én sajnálom... annyira sajnálom lehelte, s egyik szemfoga alsó ajkába mélyedt. Mélyen beszívtam a levegőt, s ösztönösen is közelebb bújtam az arcomra simuló kézhez. - Azt szeretnéd, ha meghaltam volna? Mert én nem. - Nem. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, eltoltam az arcomtól a kezét, és az oldala mellé helyeztem. A könnyeimmel küzdve megszólaltam. - Most miért vagy ilyen? Miért utálsz az egyik percben, és miért tűnik úgy a következőben, mintha kedvelnél? Az ég szerelmére, miért? Szemfoga felsértette ajkát, a sebből vér buggyant elő, és fénylő csíkban lecsordult a száján. Sós szagát megérezve kitágultak az orrcimpáim - részben az undortól, részben viszont felajzott a dolog. Közelebb hajoltam hozzá, kezemet a nyaka felé csúsztattam, végigsimítottam a gallérját, majd sötét hajába markoltam. Várakozón nyaltam meg számat, tiltott érzések vettek erőt rajtam, a belső hang pedig üvöltözni kezdett. Ne tedd! Még nem vagy istenverte vámpír! De nem álltam le. Másom sem volt, csak a vágy, hogy kívánjanak, hogy szeressenek, és ez abban a pillanatban Kasparban testesült meg. Pár centiméternyire lehettünk egymástól, amikor felemeltem a fejem. A szívem vadul vert, amint a szemébe néztem. Egyetlen, röpke pillanatra azt hittem, vörösen villant meg az írisze, de amikor keze a derekamra fonódott, már újra a szokott, smaragdzöld árnyalatot láttam. Mielőtt megcsókolt volna, odasúgta: - Azért vagyok ilyen, mert én is épp annyira vigasztalan vagyok, mint te. És ezzel eltűnt, én meg ott maradtam - számról még az ő vére csurrant le. Valami hűvöset éreztem arcomon, s amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy már nem az autóban vagyok. A hideg szél az arcomba vágott, oly vadul

kapott a hajamba, ahogy a viharfelhőket terelgette az égen. Az ajtónak dőltem, mélyeket lélegeztem. Ujjaimat végighúztam az államon, s éreztem, ahogy elmaszatolom a vér- patakot. Öklendezni kezdtem, a lábamból kifutott az erő, szörnyű érzések töltöttek el. Mi a fene történt itt majdnem? El sem hittem, hogy az imént megpróbáltam megcsókolni Kaspart. Megcsókolni! Emellett teljesen egyedül voltam, valahol a semmi közepén - az autó tökéletesre gereblyézett felhajtó mellett parkolt, ami mentén végig hosszú, hosszú sövény nyúlt el. De ennél többet nem láthattam, mert egyszerre több autó is megérkezett. Ahogy a sorra leálló kocsik felé fordultam, rájöttem, hogy a többiek értek ide, akiket Kaspar az autópályán lehagyott. Fabian kiugrott az Audijából, felém rohant, és szorosan átölelt. Szinte beleomlottam a karaiba, annyira hálás voltam azért, hogy biztonságban érezhetem magam. Még közelebb vont magához, míg arcomat bele nem temettem zakójába, a fülembe súgta: - Nincs semmi baj. Nem kellett volna egyedül hagynia... Engedelmesen bólintottam, úgy döntöttem jobb, ha most nem említem meg, hogy nem ezért borultam ki ennyire. - Hová ment? - suttogtam Fabianra pillantva. Szeme vörösen villant. - Te vérzel! - kiáltott fel. A szemem kimeredt, amikor eszembe jutott az ajkamat borító, vörös ragacs, s azonnal oda is nyúltam, hogy letöröljem. De mielőtt megtehettem volna, Fabian elkapta a csuklómat, és ott tartotta a levegőben. Ujjaimmal önkéntelenül is végigsimítottam az ajkán, ő pedig beleszimatolt a levegőbe. - E-ez nem a te véred, igaz? Bűntudatosan lesütöttem a szemem. Az igazságot sem voltam képes eltitkolni, a tekintetét meg végképp nem sikerült állnom. - Violet? A fejemet ingattam. - Sajnálom. Hallottam, hogy a lábát váltogatja, hallottam, hogy susog a szél, aztán hallottam két szívszaggató szót: - Ne sajnáld. Felkaptam a fejem. Fabian lecsüggesztette a fejét, a szeme szürke volt. Biccentett. Azért biccentett, mert már azelőtt tudta, hogy én rádöbbentem volna: sok döntésem közül egyet meghoztam. Kaspart választottam. Ezen még az sem változtathatott, hogy Fabian annyira elárultnak tűnt. Azt sem tudtam, hogy pontosan mivel is jár egyiküket vagy másikukat választani, de meg kellett lennie. Miközben ezen tűnődtem, Fabian megfordult, és visszasétált Lylához.

40. VIOLET - A vámpírok metróval járnak? Ez most komoly? - Ne üvölts már! - sziszegte oda nekem Cain, és a jegypénztár felé cibált. Megpróbáltam rámutatni arra, hogy használhatnánk az automatákat is, de hallani sem akart róla. Amikor odaértünk a pénztár beüvegezett ablakához, a bent ülő nő vádló arckifejezéssel meredt ránk. Tapasztalatból tudtam, hogy nem érti, miért nem a jegyautomatákhoz mentünk. - Helló! - köszönt rá Cain, majd megfordult, és hangtalanul elkezdte megszámolni, hogy hányan vagyunk, aztán a jegyárakat tanulmányozta. - Kérünk szépen hét felnőtt, egynapos jegyet az 1. zónába, és egy ugyanilyet gyerekjegyben is. A nő cinikus képpel bámult át az üvegen. - És ki lenne a gyerek? Cain értetlenül meredt rá. - Hát én. Oldalról odasandítottam rá. Tizenhat volt, felnőttjegyeket kellene vennie. Milliomos vámpír herceg, és most komolyan megpróbál pár fontot spórolni a metrón? - Igazolványt kérek - közölte monoton hangon a nő. Összevontam a szemöldököm, mert nem tudtam, hány olyan tizenhat évest találna, aki magánál hordja a papírjait. Cain azonban előkapta irattárcáját farmere zsebéből, és bemutatott valami igazolványfélét, amelynek felső sarkában hamis születési év állt. A nő nem sokat szőrözött, átvette a bankjegyet, és már nyomtatta is ki a jegyeket. - Balek - vigyorgott Cain, és becsúsztatta jegyét az ellenőrző automatába. Kikerültem egy szaporán lépkedő üzletasszonyt, és magam is így cselekedtem. - Hamis igazolványod van, ami szerint fiatalabb vagy? - faggattam enyhén elképedve, miközben lementünk a mozgólépcsőn, és jobbra húzódtunk, hogy az űzött munkába tartók el tudjanak rohanni mellettünk Önelégült mosolyra húzta a száját. - Nem csak olyan van, ami szerint fiatalabb vagyok. - Ezzel megfordította a tokot, melynek hátuljában újabb igazolványt pillantottam meg - e szerint viszont elmúlt már tizennyolc. Miközben megcsapott az ismerős, hűvös huzat, meghökkenve csóváltam a fejem azon, hogy pénzért mi mindent lehet szerezni. Egy másodperccel később ki is bukkant a sötét alagútból a metrószerelvény. Majdnem cl kellett löknöm egy férfit az útból, hogy berángathassam Caint a kocsiba. Úgy gondoltam, a többiek majd gondoskodnak magukról.

Ahogy egyre többen szálltak be, egyre inkább nekiszorultunk egy szemétgyűjtő oldalának. Pillanatokon belül minden talpalatnyi hely megtelt, aztán már csak a kerekek jellegzetes zakatoló zaját hallottuk, no meg valami tapintatlan alak fejhallgatójából kihallatszó basszust, aki nem volt hajlandó lehalkítani a zenéjét. - Hű, ez tök olyan, mintha százfogásos vacsora venne körül. - Cain elfintorodott, és beleharapott ajkába, épp úgy, ahogy Kaspar szokta, amikor megpróbál ellenállni a kísértésnek. Mostanra már felgyorsultunk, és mivel kijöttem a gyakorlatból metróhasználat terén, egy kissé el is vesztettem az egyensúlyomat, s majdnem ráestem Cathyre, Lyla barátnőjére. - Semmi baj - súgtam oda Cainnak. - Az Oxford Circus csak három megálló innen. - Persze - felelte. Látszott rajta, mennyire igyekszik uralkodni magán. A következő két megállón át egy szót sem szólt, egész addig, míg a szerelvény egy jókora rándulással meg nem indult a Warren Street-i megállóból. Pár percen belül megálltunk, megragadtam Cain csuklóját, és kivonszoltam magammal az Oxford Circus peronjára. A mellettünk vágtató, munkába tartó emberek és turisták meg-meglöktek, miközben a mozgólépcső felé haladtunk, s ezúttal a bal oldalin suhantunk fel. A fiúnak ideje sem volt előszedni zsebéből a jegyét, máris átráncigáltam magam mögött| a jegyellenőrző szakasz korlátján, amitől az egyik metróalkalmazott elég rondán nézett rám. Megláttam egy beugró szögletet, és megindultam felé. - Muszáj vadásznod, ugye? - Kiszúrtam Fabiant és a többieket, amint a szembejövő embertömeget kerülgetik, és támadt egy ötletem. Cain erőtlenül biccentett. . Még sosem voltam ennyi ember között. Amikor Fabian odaért hozzánk, megragadtam a karját. Van a környéken valami kevésbé feltűnő hely, ahová el tudtok menni, tudod... - Fejemmel Cain felé intettem. - Vadászni - fejeztem be fojtott hangon a mondatot. Fabian kerülte a tekintetemet, csak bólintott. A szívem elszorult, mintha nagyon magasról hullottam volna lefelé: szóval már rám sem tud nézni. - Akkor ti, fiúk, menjetek a dolgotokra, mi, lányok pedig benézünk az üzletekbe. - Elhúztam a számat. Micsoda áldozat! Fabian egyetértett, és már indult is, Cain azonban hátramaradt, és valamit kivett az irattárcájából. - Fogd csak, erre szükséged lesz. Lepillantottam a tenyerén nyugvó, téglalap alakú műanyag darabkára. Felvontam a szemöldökömet. - A tied? Mosolyt erőltetett az arcára. - Nem, egy bizonyos illetőtől vettem kölcsön, már egy ideje. Hirtelen leesett, mire céloz.

- És kimeríthetem a hitelkeretet? - érdeklődtem meg, miközben arcomon cinkos mosoly nyílt. - Megpróbálhatod. De Kaspar számlája gyakorlatilag kimeríthetetlen - jegyezte meg Cain. Előrelépett, és a fülembe súgta a PIN-t. - Ne kíméld magad. Rám kacsintott, és vágtázni kezdett a többiek után. Lyla és Cathy nyomában kibaktattam az állomásról. Egy Kaspar-mentes nap várt rám: semmi elmetrükk, semmi rám összpontosuló figyelem. Ki fejezetten felszabadító érzésként éltem meg, s most, hogy Kaspar elment határozottan jobb kedvre derültem. Bármit is művel velem, bármilyen érzéseket is kelt bennem... az biztos, hogy nagyon nem tetszett nekem a dolog, de feltűnően nehéz volt ellenállni neki. Kiléptem London nyüzsgő utcáira, beszívtam a kipufogófüst és az egzotikus ételek szagát, amelyek felidézték a föld minden országát. Körülöttem a járókelők különféle kiejtéssel, különféle nyelveken beszéltek, s ez zene volt füleimnek. Az utóbbi időben szinte kizárólag elegáns, arisztokratikus hangok vettek körül, s kezdtem megcsömörleni tőle. Széles mosoly derítette fel arcomat, könnyűnek éreztem magam. Itthon vagyok. Cain és Declan a Harrods előtt ért be bennünket, ahol Lyla és Cathy végtelen órákat töltött. Én azzal csaptam agyon az időt, hogy megálltam minden jótékonysági stand előtt, amit csak találtam az áruházban, és Kaspar kártyájának segítségével adakoztam. Eleinte nagyon szórakoztatónak találtam a dolgot, de a bosszú érzése elég hamar elillant, és kezdtem rosszul érezni magam - még ha meg is csókolt, ez nem volt szép dolog tőlem. A gyomrom mentette csak meg a két fiút attól, hogy végig kelljen csodálnia Lyla összes új szerzeményét, mert hangos korgásba kezdett. - Ez meg mi a fene volt? Elvörösödtem. - A gyomrom. Éhes vagyok. Cain elfintorodott. - Az embereknek a gyomra korog, ha éhesek? Hűha! Ezt sosem tanultuk a Vampireumban. És mit szeretnél enni? Mert mi már jól laktunk, ha érted, mire célzok. - Pimaszul rám kacsintott, én pedig törni kezdtem a fejem, aztán elvigyorodtam. - Majd’ meghalok egy adag sült krumpliért. Pár perc telt csak bele, és én már bontottam is ki a zsíros újságpapírba csomagolt ételt, s orrom megtelt a só és ecet ingerlő szagával. Már kiléptem a gyorsétkezdéből, de még mindig orromban éreztem a forró zsír és a sörtésztával borított nyers hal szagát. Miközben a többiekre vártam, beleharaptam egy jókora, frissen sült, forró hasábburgonyába. Ó, hogy ez mennyivel finomabb, mint azok a sajtos szendvicsek a palotában!

Óvatosan rágtam meg a falatot, nehogy megégessem a számat, aztán nagyot nyeltem, de összerándult az arcom, mert így a torkomat perzselte meg. Cain is kilépett a friss levegőre, mögötte Fabian. Mindkettejük keze tele volt ennivalóval. - Szóval egy falat sem fér beléd, mi? - mosolyodtam el, amikor a többi fiú is röhejesen nagy adagokkal távozott a sült halastól. Lyla és Cathy azonban mintha bojkottálták volna a zsírt - diétás kólát szorongattak mindketten, semmi ennivalót nem vettek. - És hová akartok menni? - tudakoltam. - Mert én képtelen vagyok állva enni. Cain megrántotta a vállát. - A Temze partjára? Egyetértőén bólintottam. Miközben a fiú nyomába eredtem, nem igazán figyeltem oda, s így nem vettem észre, hogy Fabian mellém szegődött. - Beszélhetnék veled? Négyszemközt - tette hozzá, és Cainra nézett, aki megfordult, és előbb egyikünkre, majd másikunkra emelte tekintetét. - Ööö, persze - feleltem habozva, s szememmel némán esdekeltem Cainnak, hogy tiltakozzon. Bocsánatkérő pillantást vetett felém, aztán elballagott, nyomában a másik öttel. Amikor Lyla ellépdelt előttem, szúrós tekintettel meredt rám, s karjait védekező mozdulattal fonta össze a mellén. Én hirtelen szörnyen érdekesnek találtam a járdát, és hajam mögé bújtam, vadul imádkozva, hogy Fabiannak ne tűnjön fel, mennyire lázas-piros lett az arcom. Fabian cipője orrával egy repedést rugdosott a kövezeten, aztán megszólalt. - Mi történt az imént? - Hangja természetellenesen higgadt volt és kiegyensúlyozott, mintha alig tudna uralkodni magán. Azt hiszem, ilyet tőle meg sosem láttam. - Az imént? - Kasparral. Mélyet sóhajtottam. Tudhattam volna. Naná, hogy Fabiant érdekli, hogy került Kaspar vére a számra, és miért tűnt el a barátja. Amire magam sem tudtam a választ. Utálja a metrót, na persze. - Semmi - leheltem alig hallhatóan, érezve, hogy nem sikerül sok időt nyernem ezzel a füllentéssel. Közelebb lépett, így valósággal fölém magasodott. A magas épületektől körülvett, szűk kis utcába a forgalom zaja is csak halkan szűrődött el - a fölém boruló végtelen, szürke égbolt alatt kivételesen kicsinek éreztem magam. Egészen hihetetlenül aprónak. - Egyszerűen csak válaszolj, Violet. - Megálltunk a felhajtó mellett, Kaspar pedig... valahogy olyan szórakozottnak tűnt, aztán egyszerűen magához húzott, é-és beszélgettünk, aztán pedig... Itt elhalt a hangom. - Folytasd.

- Megharapta a száját, és tulajdonképpen... szóval csókolóztunk - nyögtem ki, s meglepett, mennyire szívesen beszéltem a dologról valakinek. Bárkinek. Lehajtottam a fejem, mert tudtam, hogy ott és akkor képtelen lennék elviselni azt, ami az arcán tükröződik. - De csak egy pillanatra, és aztán eltűnt. A csendet halk, fojtott hang törte meg. - Miért? - É-én nem is tudom... valahogy a vére... szinte megőrjített, és nem tudtam ellenállni... - Gyorsan felnéztem rá, és azt láttam, hogy ő is a kövezetet tanulmányozza. - Mi történt velem, Fabian? É-én azt nem is akartam1 Hazugság, súgta belső hangom. - Fogalmam sincs. De... most mondj igazat. Érzel valamit akkor, ami- kor ezt csinálom? - Mit? Odalépett hozzám, és államat oldalra billentette kicsit. - Ezt. Száját az enyémre szorította, s abban a pillanatban újra csupa olyan érzés öntött el, amit tilosnak, helytelennek és erkölcstelennek tartottam. Pedig tulajdonképpen mást sem kívántam, csak azt, hogy ne Fabian, hanem Kaspar ajkát érezzem magamon. Aztán ahogy elkezdtem viszonozni a csókját, hirtelen eláradt bennem a szerelem, vágyakozás, kívánkozás, de legfőképpen boldogságot éreztem. S mégis... valahogy nem volt ugyanaz, mint az imént. Amikor szétváltunk, már tudtam, hogy ennyi volt, ezzel visszatértem arra a pontra, ahol Fabianra csak barátként gondolok. Tudtam, hogy csak fájdalmat okozok neki azzal, ha hagyom, hogy megcsókoljon. Sült krumplis zacskót tartó kezem mégis a nyaka köré fonódott, s egyre lejjebb húztam magamhoz, egyre közelebb. Ekkor hirtelen hátralépett, eltartott magától, s reménykedve csillogó szemét rám emelte. - Érzel bármit is? - Igen. De... - Hallottam, hogy szaporábban kezdi venni a levegőt. Sajnálom, de ez csak akkor van így, amikor megcsókollak. Én nem... ez nem... sajnálom, Fabian, de sosem gondoltam rád másként, mint barátra szokás, és nem is fogok... Nem tudom, miért van így, hiszen olyan kedves vagy, és annyira rendesen viselkedsz velem... Kaspar pedig nem, tette hozzá a hang. - Egyszerűen csak nem vagyok beléd szerelmes. Annyira sajnálom... fogalmam sincs, mi történik akkor, amikor megcsókollak. Fabian lehunyta a szemét. - Olyankor azt tapasztalod meg, amit minden más ember is, ha megcsókol egy vámpírt. Így csábítjuk el az áldozatunkat... néha. És nem, valóban nem szerelem - tette hozzá szenvtelen hangon. Érzelemmentesen. De ebből is kihallottam, milyen feszült, s hogy valójában mennyire szenved a dologtól. - És nem is olyasmi, amire kapcsolatot lehetne alapozni.

Szinte azonnal megbántam, hogy ezt mondtam. Fabian arca egyetlen szempillantás alatt kiismerhetetlenből dühössé változott. - Mert arra igen, ami Kaspar és közötted van? Mert az jó, ha egy kapcsolatnak a vér, a vágy és a bujaság az alapja? Ezt akarod, Violet? - dörögte s egyszerre léptünk egymás felé. - Ki beszélt itt kapcsolatról? - Senki. És nem utalt rá semmi. A világon semmi, leszámítva a viselkedésedet. - Nem akarok kapcsolatot. Sem vámpírral, sem mással! Épp elegem lett a férfiakból akkor, amikor az utolsó fiúm megcsalt, nem emlékszel - visítottam zihálva, ökölbe szorított kezemmel vadul hadonászva, hogy majdnem kiborult a sült krumpli a zacskójából. - Ne hazudj nekem! Akarod Kaspart, és ezt pontosan tudod is! - Összeszűkült a szeme. - Hallgass meg, Violet. Amikor majd összetöri a szíved, ne rohanj hozzám, mert nekem már nem lesz szívem, amit neked adhatnék. Ezt ne feledd el. Ezzel hátat fordított, és elvágtatott, hogy csak a szelét éreztem. - Nem hagyom, hogy összetörjék a szívemet, idióta - morogtam utána. Egy közeli vaskerítéshez dőltem - a mögötte álló házat nyilván több lakásra szabták fel és időt adtam magamnak, hogy lecsillapodjak. Néhány mély lélegzetvétel után rám tört a pánik. Mi a fenének kedvelem jobban Kaspart, amikor pedig, őszintén szólva eléggé bunkó tud lenni? Na jó, szóval egy olyan bunkó, akinek azért megvannak a maga pillanatai, de attól még eléggé kegyetlen ? Azért kedveled őt, mert mint magad is megállapítottad, nem csak a vonzereje miatt csókoltad meg, ugye, Violet? - próbálkozott a hang a tőle megszokott csúfondárossággal. Csak kövesd a szívedet. Mi az első név, ami eszedbe jut? Felsóhajtottam. - Kaspar. A hang kuncogni kezdett. Akkor helyesen döntöttél. Lehunytam a szemem, s végtelenül hülyén éreztem magam attól, hogy egy fejemben szónokló hangtól várok megerősítést. Ugyanakkor tudtam, hogy igaza van. Mert tisztában voltam azzal, hogy érzek valamit Kaspar iránt, annak ellenére, hogy olyan, amilyen, annak ellenére, hogy mennyi mindent kell tőle elviselnem. Felszínes összegzés volt, de azért eltöprengtem azon, hogy miért utasítom vissza a jó fiút, és vonzódom egyre erősebben a bunkó vámpír herceghez. Aki elrabolt. Az életem olyan lett, mint valami közhelyes történet egy zűrös életű lányról. Ellöktem magam a korláttól, és elindultam Fabian nyomában. Hátradőltem a padon, zsíros kezeimet mélyen a zsebembe süllyesztettem, mivel én már végeztem a sült krumplival, és csak a többiekre vártam. A mellet-

tem ülő Cain már jó ideje csöndben evett, úgyhogy beszélgetés helyett az utcai művészeket figyeltem inkább a folyóparton. Kissé távolabb valami megragadta a figyelmemet. A járdán három fiatalember közeledett elől cipzáros, kapucnis pulóverben, lógó ülepű farmerben, melynek derekán ugyan öv díszelgett, ám funkcióját szemmel láthatólag nem töltötte be. Otrombán kiröhögték és harsányan szidalmazták az egyik pantomimost a közelükben. Peckesen továbbsétáltak pomponos sapkájukban, mely alól kilátszottak egyenetlenre vágott fürtjeik, feltűrt gallérú pólójuk a testükre feszült. Csak akkor ismertem fel őket, amikor egyikük felpillantott, és felénk (Lyla felé) nézett. Joel barátai. - A francba! - suttogtam rémülten magam elé. Cain kérdő pillantással fordult felém, majd követte a tekintetemet. Meglátta a három közeledő fiút, akik közül már ketten is rám bámultak, de amilyen ostobák voltak, nem hittem, hogy felismernek. - Mi van? - kérdezte nyugtalanul, és fejével előbb felém, aztán felé)l|| intett. Tágra nyílt szemmel fordultam felé. - Ismerem őket! - A rohadt életbe! - Cain szeme is elkerekedett, s bele is sápadt a gondolatba. Indulatosan rábólintottam. Amikor mindkét fiú épp egy turistacsoport takarásában volt, felpattantam. Ügy gondoltam, ideje menekülőre fognom De egy lépést sem tehettem meg, amikor visszarántottak a hideg fapadra. - Te meg hová készülsz? - sziszegte Cain, s a hangja zavarba ejtően emlékeztetett a bátyjáéra. - Lelépek! Fel fognak ismerni! - Nem léphetsz le! - Dehogynem! - Akkor veled jövök! - Ezzel ő is felugrott. Már indultam volna, de visszalöktem a padra, és talán túl hirtelen vágtam rá: - Ne! Úgy értem, nem lesz semmi baj, nem szököm el. - Gyorsan felpillantottam, és megláttam a három pasast, akik szúrós szemmel meredtek rám. A járókelőket félrelökdösve egyre közeledtek, s tudtam, ha alaposabban szemügyre vehetnek, akkor azonnal rájönnek, hogy ki vagyok. Cain olyan tekintettel fürkészte a kettéváló tömeget, mint az áldozatát leső sólyom, aztán felém fordult. - Oké, oké, de kérlek, ne lécelj le, mert akkor Kaspar kinyír. Mi majd megoldjuk a helyzetet, te pedig akkor menj! Nem kellett kétszer mondania. Befordultam egy mellékutcába, aztán átverekedtem magam a járókelőkön. Ereztem, hogy könnyek csorognak le arcomon. Fogalmam sem volt arról, hogy merre tartok, de arról sem, hol le hetek - csak abban voltam biztos, hogy rohannom kell.

Valakit könyökkel ellöktem, s amikor meghallottam a mogorva nyögést és hangos káromkodást magam mögött, hátrapillantottam. A méregdrága öltönybe öltözött fiatalember az öklét rázta felém, mert szétszóródott a járdán rengeteg papír, aktatáskája teljes tartalma. Újra zokoghatnékom támadt, és szemembe friss könnyek szöktek. Joel? De miért most? Már csak ez hiányzott. Még mindig sírva bemenekültem az egyetlen helyre, amitől a környéken menedéket remélhettem, a Hamleysbe. Egy játékboltba. Hülyén hangzik, de igaz. A végeláthatatlan polcokon sorakozó játékok boldog gyerekkori emlékeket idéztek - és nekem most nagyon szükségem volt kellemes emlékekre. Felvágtattam a mozgólépcsőn a visítozó gyerekek mellett, akik ingerült arcú szüleiket ráncigálták a drágának tűnő játékszerek felé. Amikor érzéseim szerint már a milliomodik mozgólépcsőn voltam túl, és botladozva lefékeztem, egy teremben találtam magam, ami tele volt vonatmodellekkel. Behúzódtam egy polc mögé, és nekitámaszkodtam egy masszívnak tűnő dobozoszlopnak, amikben a felirat alapján játék kamionok voltak. Többször is mély levegőt vettem. Joel megjelenése teljesen meglepett. Ennyi biztos volt. Valószínűleg ezért érzem úgy, mintha a szívemet satuba fogták volna, igaz? Mert már túl vagyok rajta. Túl vagyok Joelen. Valószínűleg ezért érzem úgy, hogy a szívem minden egyes dobbanásával csak erősödik körülötte a szorítás, s megfosztja egy létfontosságú folyadéktól, a vértől. Hirtelen valami hideg préselődött a hátamnak. - Kiszívom a véred - mormolta bele valaki a nyakamba, én pedig összerezzentem. - Ezt ne csináld! - kiáltottam fel, amikor műanyag vámpírfogak mélyedtek belém, és sötét kabátba bújtatott karok fonódtak a vállamra. - Kaspar! Szállj le rólam! - Nem - felelte, és még erősebben hozzám simult. - Nekem jó itt. Egy darabig még küszködtem, és megpróbáltam kibújni az öleléséből. - Akkor legalább ne nyálazd össze a nyakamat. És az ég szerelmére szedd ki a szádból azt a hülye utánzatot! Végtére is vannak saját fogaid1 - Ne olyan hangosan, még valaki meghallja - motyogta megszeppent hangon. De azért a szájához nyúlt, kikapta a vámpírfogakat, és a tenyerébe fogta. Alaposan szemügyre vette, másik kezével megbökdöste a lekerekíted, ám eltúlzott méretű metszőfogakat - a karja közben még mindig a mellemen pihent. Hülye emberek. Ilyen fogakkal képtelenek lennénk enni. - Csak féltékeny vagy, mert a saját fogaid olyan picurkák ezekhez képest. Zsebre vágta a hamis fogsort, majd váratlanul oldalba bökött, amitől ösztönösen is felé ugrottam. - Nem kell ennyire lelkesnek lenned, kislány - vigyorgott, és pár centiméternyire eltolt magától. Elvörösödtem. - De én... - És a fogaink azért kicsik, hogy ne tűnjenek fel.

A hangja megváltozott, amikor magához húzott. Lehajtotta a fejét, haja az arcomat csiklandozta, ajka a fülemhez ért. Ösztönösen is beleborzongtam, s hálát adtam az égnek, hogy eltakarnak bennünket a dobozokkal megrakott, magas polcok - ebben a környezetben Kaspar erősen korhatáros játéknak számított volna. - Hajlandó vagy elmondani, hogy mi a baj, kislány, vagy szokás szerint ki kell belőled kényszerítenem? Nagyot sóhajtottam. - Nincs semmi baj. - Ne hazudj nekem, Violet. - Én nem... Elhúzódott tőlem, hűvös karját elvette mellemről. Kézen fogott, és magával rángatott a boltba. Elpirultam, amikor a rosszalló arckifejezésű anyukák megrovó pillantásokat küldtek felénk, mert egyértelműen úgy ítélték meg, hogy túl „fesztelenül viselkedünk” gyermekeik szeme láttára. De azért tetszik neked a dolog, gúnyolódott a belső hang. Abszolút, motyogtam válaszképpen magamban. A darabokból összeszerelhető jumbo jetek polca mögött, egy sötét sarokban megtorpantunk, Kaspar megpördült, egyik kezével megtámaszkodott a falon a fejem mellett, a másikkal végigcirógatta az arcomat. - Sírtál, kislány. És most mesélj. Mi baj? A szívemet mintha satuba fogták volna, de most valahogy nem éreztem úgy, mintha minden csepp életet kipréselne belőle. Kaspar érintése megnyugtatott, amikor letörölt egy árva könnycseppet az arcomról. De így is a földre bámultam. - Láttam J-Joelt - sikerült végül suttogva kiböknöm. Elfojtottam könnyeimet, és fejemet lassan felemeltem. Kaspar szeme épp akkor váltott feketére. - Oh! - suttogta. Némán bólintottam, és erősen beleharaptam ajkamba. - Ott volt a Temze partján, a többiek ott is maradtak... én azt hittem, hogy túl vagyok rajta, Kaspar. Azt hittem, hogy továbbléptem, de ez nem igaz, anynyira nem igaz. - Égő szemmel figyeltem, hogy írisze újra felveszi megszokott, smaragdzöld árnyalatát, még ha kissé kevésbé volt ragyogó, kevésbé mély színű, mint általában. Két keze hirtelen a karomra fonódott. - És ő meglátott? Violet, ő is látott téged? - faggatott, megmarkolva a vállamat. Tekintete a mozgólépcső felé villant. - É-én... nem tudom. - Hogy néz ki? Összeráncoltam a homlokomat, kissé furcsálltam a kérdését. Hát a külsőn kívül képtelen másra gondolni? De szokatlan volt tőle ez a riadt hang, úgyhogy válaszoltam. - Sötétszőke haja van, barna szeme és olyan 184 centi magas. - Akkor bukj le.

Még észbe sem kaphattam, máris megrántott, s egy másodperc múlva elterültem a puha szőnyegen. - Mi a fene...! - visítottam fel, de Kaspar térden állva felém hajolt, és határozott mozdulattal befogta a számat. Másik kezét az ajkához emelte és mutatóujját rászorította. - Itt van - suttogta. Szemem kimeredt, és már nyitottam volna a számat, de Kaspar a fejét rázta, a mozgólépcső felé intett, megragadta a kezem, és elkezdett húzni maga után. Meggörnyedve, a polcok között ide-oda iszkolva egyre közelebb vonszolt a mozgólépcsőhöz, ami a menekülést jelenthette számunkra. Bármennyire is megvetettem Joelt azért, amit tett, amennyire megbántott, mégsem tudtam ellenállni, és kinyújtottam a nyakam, hogy egy pillanatra megláthassam a fiút, akit két éven át szerettem csak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valódi... hogy tényleg ott van Ugyanakkor valahol mélyen azzal is tisztában voltam, hogy ha észrevesz, akkor mindennek annyi: régi és új életem elképesztő csattanással ütközik öszsze. Kaspar megtorpant, és éberen fülelni kezdett. Arról halvány fogalmam sem volt, hogyan képes bármit is meghallani a hangszórókból áradó, negédes dalocskák mellett. A mögöttem álló polcon túlra mutatott, és valamit mormolt. - Micsoda? - kérdeztem vissza suttogva. - Ott van! - emelte fel kissé a hangját. - Hol ott? - Ott, pont ott! - És mihez fogunk... De mielőtt befejezhettem volna a mondatot, felém lendült, számra szorította a kezét, és a padlóra sodort. Azonban rosszul ítélhette meg a távolságot, mert rajtam landolt. Hangosan felnyögött, én viszont úgy éreztem, mintha testemben minden csont péppé zúzódott volna. Egy másodpercig némán viaskodtunk egymással - én megpróbáltam ledobni magamról, ő a számat igyekezett befogni. - Sssss... sssss! Aztán a teste hirtelen mozdulatlanná merevedett. - Kaspar! Mit művelsz? - Violet? Én is megdermedtem. Átkukucskáltam Kaspar válla fölött, és megpillantottam az egyetlen személyt, akivel semmiképpen sem akkor szerettem volna találkozni, amikor egy játékbolt közepén éppen meglovagol egy vámpír. - Joel? Ott állt Joel tátott szájjal, egyenesen rám meredve - illetve inkább a rajtam elterülő Kasparra. - Én...ööö... ez nem az, aminek tűnik! - Ők azok, ott vannak! Azok ketten! A padlón!

- Nos, ifjú hölgy, ebben az esetben elárulná, hogy minek tűnik? – hallottam egy ismeretlen hangot. Kaspar olyan arckifejezéssel nézett le rám, amelyből világosan kiolvas- ható volt: „jó nagy szarban vagyunk”. Ebben az érzésben egyértelműen osztoztunk. Félénken átpillantottam a válla felett, és egy egyenruhás férfit láttam. Az ingén a HAMLEYS felirat díszelgett, a mellső zsebén látható kitűző szerint pedig ÜZLETVEZETŐ volt. Mellette egy rosszalló képű szülő állt, s finnyás arckifejezéssel meredt ránk. - El sem hiszem, hogy képesek így viselkedni! A gyermekeink szeme láttára! Ez botrány! Ki kell innen dobni őket! Összerezzentem. Nem elég, hogy itt volt Joel, még az üzletvezetőnél is bajba keveredtünk. Csodás, más sem hiányzott. - Hogyne, igen, teljesen igaza van, Mrs...? - fogott mentegetőzésbe az üzletvezető. - Mrs. Charles-Pomphrey. - Igen. Kifelé! Mind a ketten! És vissza ne merjenek jönni! Maga is fiatalember - fordult Joelhez. - Komolyan mondom, asszonyom, hogy manapság milyenek a fiatalok! Én ilyet még nem láttam, amióta csak itt dolgozom! Kaspar lehunyta a szemét, éreztem, hogy teste enged a merevségéből. Motyogott valami érthetetlent, aztán lassan, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne, felállt, és nyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen. Hálásan kapaszkodtam bele, és erős fogásának köszönhetően könnyeden felemelkedtem. Az üzletvezető felé fordultam, és már nyitottam a szám, hogy tiltakozni kezdjek, de Kaspar megragadta a könyökömet, és magával vonszolt. Az értetlen arcú Joel nem tágított, követett bennünket. Ahogy elhaladtunk az üzletvezető előtt, hallottam, hogy Kaspar mormolva elnézést kér, és a markába nyom egy papírdarabkát, ami határozottan emlékeztetett egy ötvenfontos bankjegyre. Kiléptünk az áruház kapuján, és a hűvös levegőtől azonnal libabőrözni kezdtem. A felhők végre eltűntek, s kisütött a nap, ami elég alacsonyan járt, pedig még csak kora délután volt. Annyira elvakított a fénye, hogy észre sem vettem, amikor Joel elénk lépett. Kaspar viszont igen. Karja a derekam köré fonódott, közel húzott magához, és enyhén vicsorított. - Te meg mi a fenét akarsz? - És te ki a fene vagy? És mit akarsz a csajomtól? Összevontam a szemöldökömet. - Nem vagyok a csajod! Joel egy pillanatra felém kapott a szemével, de aztán rögtön Kaspar felé fordult újra, aki óvó mozdulattal betolt maga mögé. - Ugyan már, szivi... te is tudod, mennyire sajnálom. És azt is tudom ám, Vi, hogy azon az éjszakán nem raboltak el. Hogy csak azért mentél világgá, mert megcsaltalak. De annak már vége. - Felém nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg,

Kaspar azonban veszélyt érzett, mert olyan szorosan markolta karomat, hogy már-már elszorította a vérkeringésemet. Pedig nem volt rá szükség. Joel azt hitte, azért szöktem el, mert megcsalt? Az önző gondolattól elöntött a harag. Annyira gyűlöltem - de keserédes volt az érzés: a tekintetétől még mindig elfacsarodott a szívem. Jó adag önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy ne javítsam ki a tévedését, hogy ne üvöltsem az arcába az igazat a vámpírokról. - Nem! Nem megyek veled sehová! És utoljára mondom, nem vagyok a csajod! Csönd lett, mintha még az utca is megdermedt volna, s a járókelők arra sem vették a fáradságot, hogy leplezzék meglepetésüket a kitörésem hallattán. - Hogy te... micsoda? Azt meg hogy érted, hogy... nem mész sehová? I Hogy érted, hogy vele akarsz maradni? - Joel hüvelykujjával Kaspar felé bökött, tekintete pedig egyre lejjebb siklott a testemen, míg meg nem állapodott Kaspar orvul újra derekam köré fonódó karján, ahogy igyekezett elhúzni onnan. Arcán felderengett a felismerés. - Hogy t-ti ketten... együtt vagytok? Leesett az állam, annyira megdöbbentem, s azonnal kitéptem magam Kapar öleléséből. - Nem! Szó sincs róla! Nem, mármint hogy ő meg én? Nem. Lányosan vihogtam és elvörösödtem, míg az arcom végül teljesen céklaszínű nem lett. Kaspar átölelte a vállamat, és értetlenül meredt rám. - Dehogynem! Újra elnyílt a szám, és félig nevetve, félig fuldokolva, gúnyosan néztem viszsza rá. - Nem, egyértelműen nem vagyunk együtt! Kitéptem magam az öleléséből, és dacosan néztem a szemébe. Visszarántott magához. - Dehogynem! Együtt vagyunk! Leráztam magamról a karját. - Nem. Nem vagyunk együtt. És kész. Határozottan hallani véltem, hogy Kaspar azt mormolja maga elé: „idióta”. Joel felé fordultam, aki felvont szemöldökkel hol egyikünkre, hol másikunkra kapta a tekintetét, mintha teniszt nézne. - Nos, ha nem vagy vele, akkor gyere, és légy velem. Kinyúlt, megragadta a karomat, és áthúzott magához. Annyira nem számítottam a mozdulatára, hogy felbuktam a saját lábamban, s már le is hunytam a szemem, mert biztos voltam abban, hogy egy pillanat, és feltörlöm orrommal a járdát. Csakhogy ez nem következett be. Fagyosan hűvös kar fonódott a derekam köré, s nem hagyta, hogy elessek. A járdával szinte párhuzamosan, lábujjhegyen egyensúlyozva hátranéztem, és rájöttem, hogy Kaspar mentett meg. Talpra állított, majd Joelhez fordult, akinek elég gyorsan kifutott az arcából a vér. Nem kellett látnom Kaspar szemét ah-

hoz, hogy tudjam, feketére váltott. Felmordult. Ezt a hangot csak akkor hallottam tőle, ha tényleg dühös volt. - Talán meg kellene tanulnod, Joel, hogyan bánj a „csajaiddal”. Különösképpen egy olyan nagyon rendes lánnyal, mint Violet. Sőt, tudod mit, szívesen megtanítalak. Joelen látszott, mennyire megrettent, de azért megpróbált hetykén viselkedni. - Ó, tényleg? Mi lenne, ha rögtön próbát is tennél vele? - Felemelte ökölbe szorított kezét, s ütésre készült. Kaspar elfogadta a kihívást, és előrelépett. - Nagyon szívesen! Láttam, hogy a körülöttünk hömpölygő tömeg lelassít, és többen megállnak, hogy megnézzék a verekedést. Joel már ütött volna, de tudtam, hogy semmi esélye Kasparral szemben, ezért beavatkoztam, és közéjük léptem. Egy ököl száguldott az arcom felé, de elkaptam, és hárítottam azzal, hogy ellöktem Joel kezét. Aztán megmarkoltam a csuklóját, és amennyire csak lehetett, megcsavartam. A fájdalomtól eltorzult az arca, teste kifordult, ahogy enyhíteni igyekezett a kínzó érzést. - Ezt azért kapod, amikor először megcsaltál! Felemeltem másik öklömet, és egyenesen orrba vágtam. Nem tört el, de azért vérezni kezdett. - Ezt meg azért, amikor másodszor csaltál meg! Fejét hátravetve felnyögött, s ezzel szépen felkínált egy újabb támadási felületet. - Ezt pedig azért - jelentettem ki felhúzva a térdemet -, mert kikezdtél Kaspárral. - S ezzel villámgyorsan és a legcsekélyebb bűntudat nélkül tökön rúgtam. A mozdulat azonnali hatással járt: Joel kétrét görnyedt, az ágyékát markolva térdre roskadt, kínjában elsírta magát, vörös, püffedt orrából vérpatak indult meg. A járókelők több-kevesebb rosszallással és utálkozással szemlélni, de voltak, akik gúnyosan megmosolyogták, sőt páran éljeneztek is. Én is somolyogtam egy kicsit, majd megragadtam Kaspar kezét, teátrálisan hátravetettem a hajam, és indulni készültem, de előbb még éltem a lehetőséggel, hogy az enyém az utolsó szó. Lenéztem a lábaimnál nyöszörgő, szánalmas fiúra, s mély elégtételt éreztem. Lehajoltam hozzá, és diadalmasan elvigyorodtam. - Tudod, mi a helyzet, Joel? Annyira, de annyira túl vagyok rajtad. Ezzel távoztunk. Kaspart átkalauzoltam egy sereg mellékutcán, hogy elkerülhessük a forgalmasabb útvonalakat, hátha Joel hívja a rendőröket. Nem mintha valószínűnek tartottam volna, hogy rendőrök képesek lennének elkapni egy csapat vámpírt, vagy akár csak elhinni Joel történetét.

- El sem hiszem, hogy ezt csináltuk! - kiáltottam fel, amikor már elég meszsze voltunk. Kaspar arcán megjelent az a jellegzetes, kicsit csúfondáros mosoly, ami annyira tetszett nekem, s hagyta, hogy magammal vonszoljam, miközben kuncogok, akár egy kislány. - Majd emlékeztess, hogy soha ne bőszítselek fel. Ugyanis még szeretnék gyerekeket. Ördögi mosoly jelent meg az arcomon. - Akkor jobb lesz, ha vigyázol - figyelmeztettem és rákacsintottam. - Egyébként hol tanultad azt a fogást? Ránézésre nem is tűnsz annak a típusnak. - Végigmért tetőtől talpig, mire elpirultam. - Apa tanított pár hasznos trükköt... vámpírok ellen persze semmi hasznuk, de az emberek esetében beválnak. Arca apám említésétől megnyúlt, és a szeme is elködösült. - Aha. Egy pillanatra elhallgattunk, de annyira igyekeztem megtörni a kínos kinti csendet, hogy tovább csacsogtam. - Ez annyira jólesett! Még soha nem csináltam semmi ilyet! És a Hamleysből is kidobtak! Kaspar felkacagott, és mormolt valamit, ami erősen így hangzott: „Ó, micsoda fenegyerek!” - Hé! - csíptem bele a karjába, de csak vállat vont. - Még soha, sehonnan nem dobtak ki. Leszámítva egy pizzázót, ahol hangoskodtam. Az emlék megnevettetett. Tizenhárom éves lehettem, amikor a barátaimmal felfaltunk négy pizzát, és benyakaltuk az étterem teljes limonádékészletét, amitől nevetséges módon túlpörögtünk. Miközben magammal vonszoltam, Kaspar megrángatta a kezemet, hogy kicsit lassítsa nagy igyekezetemet. - Hát, ha velünk maradsz, akkor jobb, ha hozzászoksz. Nem arról vagyunk híresek, hogy olyan jók lennénk. Felvontam az egyik szemöldökömet. - Miért, ki mondta, hogy én jó vagyok? Azt meg végképp nem említtettem, hogy szándékomban állna maradni. Lopva felpillantottam rá, és láttam, hogy lassan, elgondolkodva bólint. Bűntudatosan elengedtem a kezét, és talpamat a járdán húzva odébb csoszogtam. - Kaspar, miért mondtad azt, hogy mi ketten... szóval, tudod.., hogy együtt vagyunk? Vállat vont. - Hogy felhúzzam Joelt. Bevált, ugye? - Azt hiszem, igen - motyogtam. - De szerinted nem fogja elmondani a rendőrségnek, hogy Londonban vagyok, ugye? Kaspar szeme összeszűkült. - Szinte már úgy érzem, tartasz attól, hogy esetleg megteszi. De még ha így is lenne, nem egykönnyen kapnának el bennünket. Nem aggódom.

Na, ez most elég kínos. Nem tartok tőle... egyszerűen csak meg kellett kérdeznem. - És miért nem ugrottál rá Joelre, amikor elkezdett vérezni? Felhorkant. - Annak a korcsnak a vérét akkor sem innám meg, ha ő lenne a földön az utolsó ember. Förtelmes íze lehet. Nem tudtam megállni nevetés nélkül, amitől a hangulatunk lényegesen jobb lett. Félig csúfondáros, félig őszinte mosolya újra megjelent az arcán, és egy lépéssel közelebb húzódott. Közelségét kihasználva játékosan a mellére csaptam. - Kész lettél volna a kedvemért megverni valakit. Vannak, akik ezt nagyon édesnek tartanák. És azt is mondtad, hogy rendes lány vagyok. - Tényleg? Nahát - dörmögte, és felemelte állát, hogy elbámulhasson a fejem felett. Pár másodperccel később felnevetett, megcsóválta a fejét, mintha valamit nem értene, majd átkarolta a vállamat. - Gyerünk - indítványozta. ~ Végre volt egy normális napod. - Ezúttal nem tiltakoztam, amikor ott hagyott Cainnal, Declannal és a többiekkel. - Van egy kis dolgom. - Kaspar mindig ilyen? Cain a vállát vonogatta. - Jobb, ha hozzászoksz: ha nem akarod, hogy ott legyen, akkor addig nyúz, amíg be nem adod a derekad. Ha pedig azt szeretnéd, hogy veled maradjon, akkor mindig lelécel. Ezen nem lehet változtatni. - Változik a terv - jelentette be Charlie. - A lányok a vásárba akarnak menni. Épp indultunk volna a metróhoz, hogy visszamenjünk Islingtonba, amikor mégis másik vonalra szálltunk fel, és a Hyde Park felé tartottunk. Ott nagyban zajlott a mindenszentek napi vásár, s a levegőt betöltötte a vattacukor émelyítően édes illata. Cain megragadta a csuklómat, és elkezdett magával ráncigálni. Izgatottsága átragadt rám is. A neonfények villództak, a szirénák visítottak, férfihangok ordibálták: „Tessék csak, tessék! Egy font a dodzsem, egy font egy menet! Hölgyek, urak, rajta, tessék!” Velem egyidős fiúk némán szedték a belépti díjat, majd beszíjazták a mulatni vágyókat az ülésükbe. Unott arckifejezésük akkor sem változott, amikor néha csinos lányok csapatai léptek ki az árnyékok közül. A levegő fagyos volt, csípte az arcomat, de az ezernyi villanykörte melege miatt nem dideregtem. - Ó, istenkém, elvarázsolt kastély! Ide muszáj bemennünk, gyerünk már! lelkendezett Lyla, egyik kezével megragadva Cathy, a másikkal Fabian kezét (aki nem húzódott el tőle), és a jegyárusító fülke felé vonszolta őket. Cain a szemét forgatta, de velük tartott, s a három másik fiú sem maradt el. Megtorpantunk a pult előtt, amire Lyla épp kiöntött egy maréknyi aprópénzt. Hamarosan el is tűntek a bejárat vászon függönye mögött. Declan morgott valamit arról, hogy esze ágában nincs itt maradni, hogy azt végignézze. Charlie

pedig máris Félix nyomába eredt. Kifejezéstelen arcot erőltettem magamra, s utána indultam. Pár lépést tettem csak, amikor visszariadt mi egy méter magas, két méter széles önmagamtól, ami egy közeli torzító tükörből bámult rám. Cain nem bukkant fel mögöttem. Visszakukucskáltam a bejárat függönyén, és láttam, hogy már nincs ott. Úgy sejtettem, Declan példája ragadósnak bizonyult. A másik négyet nem láttam sehol, és már majdnem eljutottam egy föl-le mozgó lépcsőig, amikor kiszúrtam Lylát. Megdermedtem, amikor észrevettem, hogy Felixszel smárol. Fabian előtte térdelt, és meztelen hasát csókolgatta, harapdálta. Mellettük Charlie éppen belemélyesztette fogait Cathy nyakába. A lány belemarkolt a fiú hajába, a keze csupa vér volt. Torkából halk nyöszörgés tört fel, vállán vérpatak csordogált lefelé az ingébe, amibe beleivódott, és foltot hagyott a világos anyagon. Undorodtam és zavarba jöttem, úgyhogy hátrálni kezdtem. Szerettem volna, ha nem vesznek észre. Félix azonban felkapta a fejét, és rám nézett. A szeme mélyvörösen izzott. Ajkán enyhe mosoly játszott, kilátszottak rózsaszínes szemfogai. - I.enne kedved csatlakozni? Határozottan megráztam a fejem. - Kösz, nem. Hátrálás közben nekimentem valami keménynek. Azt hittem, a torzító tükrök egyike, és ellöktem tőle magam, de aztán ledermedtem, és ajkamra fagyott a mosoly, amikor meghallottam magam mögött egy bizonyos vámpír igencsak ismerős, magabiztos és arrogáns hangját. - Naná, hogy esze ágában nincs részt venni a kis orgiátokban, te idióta. - Nyugi, haver, csak kérdeztem - vágott vissza Félix, és karját újra Lyla nyaka köré fonta. A lány felvihogott, én pedig komoran bámultam őket. Fabian mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok. - Egyébként meg, a fenébe is, igazán megtanulhatnál már osztozkodni! mormolta Félix, és Lyla nyakára tapasztotta a száját. A két fiatalember egyszerre foglalkozott a lánnyal, aki kéjesen nyöszörögni kezdett. Kaspar undorodva felhördült, sarkon fordult, és magával húzott. Egy szót sem szólt, mialatt a kijárat felé ballagtunk, pedig kíváncsi pillantásokat lőttem felé. Félrelökte a vászonfüggönyt, és úgy lépett ki a hidegbe, hogy meg sem borzongott, pedig fekete inge ki volt gombolva, és ujjait is feltűrte. - Látom rajtad, majd belepusztulsz, hogy mondhass valamit, kislány, úgyhogy ki vele. Mogorván méregettem. - Hol voltál? Elnézett mellettem, szemöldökét összevonta, száját elbiggyesztette, majd ajkai elnyíltak. Látszott, hogy ingerült. - Valahol, kislány, de nem árulom el neked, mert megvan a magam élete, és nem muszáj holmi kölyöktúsz kérdéseire válaszolnom.

Felháborodottan megtorpantam és rámeredtem. A vásár fényei bearanyozták alabástrom bőrét, szeme csillogott a neonfényben. Alaposan szem-ügyre vettem görnyedt vállát, szemébe lógó haját, zsebre vágott kezét. - Mi bajod? Korábban már szinte kedves voltál. Lekezelően vállat vont. Erősen kételkedtem abban, hogy egyáltalán hallja, mit mondok. Bosszúsan felsóhajtottam, megböktem a karját, és újra megkérdeztem. Megállt, és a szemembe nézett. - Hagyd abba a kérdezősködést, mert különben begurulok és megharaplak. Ajkait egyenes vonallá préselte össze, úgyhogy nem tudtam megállni nevetés nélkül. - Hű, de félek! Nincs is ijesztőbb az üres fenyegetőzésnél! - Komolyan mondtam. - Hát persze, Kaspar. - Belebokszoltam a karjába, majd nekiiramodtam. Visszanéztem rá, és odakiáltottam neki: - Gyere már, szeretnék felülni a kerengőre!

41. KASPAR Violet beugrott a legközelebbi kerengőkocsiba, és hátradőlt a műbőr ülésen. Vonakodva követtem, s egyre közelebb csusszantam kabátba burkolt, hőt árasztó bőréhez. Mihelyt beléptem a kocsiba, megpördült. A szememet bántották az állandóan villódzó, erős fények, amiket az emberek mintha annyira a kedvelnének. Igen, valami gond tényleg volt. Jelesül az, hogy tudtam, már csak pár órám van, amiben megérinthetem, amiben érezhetem bőre melegét a magamén, s erre az érzésre minden múló órával egyre erősebben vágytam. Amikor letelepedtem mellé, nyakáról verejtékcsepp gördült le, bőre kipirult, s elkezdett a kabátja felső gombjával szöszmötölni. Nem boldogult vele, úgyhogy odafordultam, egyik kezemmel átnyúltam, és kigomboltam a felső két gombját. Nem mondanám, hogy teljesen véletlenül értem hozzá meztelen bőréhez. Éreztem, hogy megborzong az érintésemtől, pedig számomra olyan volt hozzáérni, mintha forró kályhához szorítanám a kezem. Sejtettem, hogy az arca lángol, s elvörösödik, miközben halkan köszönetet mond a segítségért. A szirénák felüvöltöttek, a körhinta padlója alól kattogás hallatszott, aztán kocsinkkal együtt forogni kezdett. Az üléseket biztosító korlát vadul remegett a kezem alatt, s ekkor váratlanul Violet karcsú válla köré csúsztattam a karomat. Félig-meddig arra számítottam, hogy tiltakozni fog, de nem tette. Helyette kö-

zelebb fészkelődött, hagyta, hogy a mellemre vonjam, kezét habozás nélkül vette el a kapaszkodóról. Most, hogy hozzám bújt, a karomon érezhettem bőre melegét - a hőt, ami mostanra oly ismerőssé vált. Nem olyan érzés volt, mint más embereké, akik az áldozataim lettek: az ő test hőjük egyre gyengült, ahogy inni kezdtem a vérüket. Violetet azonban minél közelebb húztam magamhoz, annál forróbbnak éreztem a testét. Amikor hozzáértem, a bőre nem elkékült, hanem kipirult, ahogy a vér az arcába szökött. Már hónapokkal ezelőtt eltökéltem, hogy megszerzem magamnak, hogy az enyém lesz, hogy ő is örömét leli majd benne, s azt teszek vele. amit akarok. Olyan férfi vagyok, aki állja a szavát. És bírja Violet vérét. Ó, az ő vére! Édes volt - nem olyan édes, mint amit a bálokon szolgálnak fel -, de nem is az íze miatt ittam. Azért ittam Violet vérét, mert annyira vágytam látni, ahogy erre reagál. Hallani akartam, ahogy halkan nyöszörög, miközben beleharapok nyakába, ereibe. Látni akartam, ahogy karcsú vállán lecsorog a vére a melle felé, megszínezi a sebeket, Ilta erőszakosságának nyomát, amelyek még mindig gyógyulófélben voltak. Azért szívtam a vérét, mert ellentétben minden más lénnyel, akit valaha bántottam, Violet sosem kiabált, sosem sikoltott, még akkor sem, amikor gonoszul fájdalmat akartam okozni neki. Ez a makacsság volt az, ami mindig is érdekelt, szilárd és megingathatatlan hite abban, amit erkölcsösnek és helyesnek hitt... Apám nem fog fizikailag közbelépni, ha hozzáérek Violethez. Mert mit is tenne? Szétszakítana bennünket? Violet ajkán mosoly virágzott ki, amiből hamarosan kuncogás lett, s egyre szorosabban ölelte a derekamat. Aztán már valósággal visított a nevetéstől, amikor utolérte a szédülés. Kacagása ragályos volt. Én is elmosolyodtam, pedig gyűlöltem a harsogó, ütemes zenét és a villogó fényeket. Nem számítottam arra, ami a következő pillanatban történt. Épp csak egy kicsit szerettem volna közelebb húzni magamhoz, amikor a kezem az oldalához érhetett, mert elrántotta testét tőlem, a kocsink épp megpördült s ettől nyaka a vállamra hanyatlott, és szinte felkínálta magát, meg azt a rajta lüktető, liláskék eret. A szemem vörösbe csapott át, szám elnyílt, amint vicsorítottam, s kivillantak éles fogaim. Violet illatától orrlyukaim kitágultak, a fejemben szédítően kavarogtak a gondolatok. Mit nem adnék ártatlan vérének egyetlen cseppjéért... Állkapcsom sebezhető nyaka felé lendült, már vérének gondolata is enyhítette az égető érzést a torkomban. Egy centiméternyire lehettem 1 bőrétől, amikor megszólalt belső hangom, ami már napok óta néma volt. Ne. Violet szíve nagyot dobbant, én pedig kereket oldottam.

42. VIOLET Eltűnt. Már megint. Fekvő helyzetemből felegyenesedtem az ülésen, sikerült felkönyökölnöm, úgy vártam, hogy lassítson a körhinta. A nyakam merev volt és sajgott, ezenkívül egyértelműen, és nagyon-nagyon rosszul voltam. Öklendeztem is kicsit, és anynyira vágytam egy korty vízre. Lehunytam a szemem, kezembe temettem az arcom, úgy vártam, hogy megálljon végre a szerkezet. Azt is megbántam, hogy felültem rá. Egy idő után a világ körülöttem lelassult, majd megállt, én pedig nagy levegőt vettem és felegyenesedtem. Amikor kiléptem a kocsiból, a fejem lüktetett, és egy pillanatra elhomályosodott előttem minden. Pólóm kivágott nyaka többet láttatott belőlem, mint szerettem volna, úgyhogy sietve begombolkoztam. A sötétséget fürkészte a szemem. De mást sem láttam, csak a körhinta kezelőit s azok távolodó hátát, akik velem együtt ültek rajta. Arról győzködtem magam, hogy Kaspar nem mehetett messzire, ezért elkezdtem a lakókocsik mögött keresni. Egy idő után mintha fojtott nyüszítést hallottam volna, ezért megkerültem egy lakókocsit, és alaposabban körülnéztem. Elhaló nyöszörgés és halk, szürcsölő hang ütötte meg a fülemet. Lassítottam, majd óvatosabban lépkedtem előre, s ekkor sikerült kivennem valamit a két lakókocsi által bezárt sarokban, amiben nagy halom üres doboz hevert. Szemem kezdett hozzászokni a sötéthez. Remegő kézzel félrelöktem egy dobozt. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a rosszullét. Kaspart pillantottam meg, karjában egy tépett ruhájú, felsebzett bőrű lánynyal. A lány bőre eredetileg napbarnított lehetett, de már kezdeti elszürkülni, s szemében is kihunyt a fény. Egyedül a nyaka jelentett némi v/ínfoltot rajta, mert még mindig élénkvörös volt kiömlő vérétől. Halott. Kaspar felállt, az ernyedt test karjai közül a feltúrt, sáros földre zuhant. Lassan felém fordult. Állán vér csordogált, nyakát és arcát rúzsfoltok maszatolták össze - bizonyítva, hogyan sikerült elkapnia magának a lányt. Nyeltem egy nagyot, hogy csillapuljon a hányingerem, s szabályos lélegzést erőltettem magamra. Ki és be, ki és be. - D-de miért? - sikerült kinyögnöm végül. Nem akartam hátrálni, de arra sem vágytam, hogy közelebb lépjek Kasparhoz. A szeme vörös volt, aztán élénkpiros, majd rózsaszín, végül pedig valami ködös, örvénylő szürke, ugyanaz az árnyalat, mint a lány bőre. Egyik szemfogával véres ajkába harapott. Egyetlen röpke pillanatra lenézett az élettelen testre. - Joanne-nek hívták.

- Tudtad a nevét? - suttogtam, s képtelen voltam elvenni tekintetemet a fűben arccal lefelé heverő, szétmarcangolt testről. Kaspar bólintott, s még mindig az ajkát harapta hegyes fogaival, melyek rózsaszínes árnyalatot öltöttek, s szája sarkában is kezdett megalvadni a vér. - Ez talán segít a dolgon? És hogyan? - Egyszerűen csak segít. - Lehajolt, úgy fordította át a testet, mintha egy nagy darab hús lenne. A lány karja beékelődött a háta mögé. Kaspar lejjebb rángatta a ruháját, hogy eltakarja a lány combját, majd szemhéjára tette egyegy ujját, s lezárta a vakon bámuló szemeket, amelyek addig rettegésbe dermedten meredtek rá. - Mert ettől jobb lesz? Elkaptam róla a tekintetem, és elhúzódtam, amikor láttam, hogy szája körül a vér kezd megszáradni, s sápadt bőrén ronda, barnás árnyalatú réteget képez. - Nem öldökölhetsz le embereket csak úgy. Hallottam, ahogy felmorran mögöttem. - Vámpír vagyok, kislány, ölnöm kell, ha enni akarok, és ha már választhatok, akkor inkább nem téged. Levegő után kaptam, és megpördültem. - Micsoda?! Pár másodpercig hallgatott, csak a mellkasa hullámzott. - A körhintán majdnem megtámadtalak. És ha ez megtörtént volna, akkor mostanra biztosan halott lennél. Vagy te, vagy ez a lány. Elnyílt a szám. - Engem kellett volna megölnöd! Tett egy lépést felém, én pedig egyet hátrafelé. A szívem szinte megállt, minden érzékem azt sikoltotta, hogy menekülnöm kellene. Kaspar halkan elvicsorította magát, a szeme feketére váltott. - Térj már magadhoz, kislány! A te életed az egyetlen dolog, ami megakadályozza azt, hogy kitörjön a háború! Az egyetlen, egyben utolsó esélyem a Trafalgar téren lett volna arra, hogy végezzek veled. Ahogy ellépett mellettem, úgy megtaszított, hogy hátratántorodtam. De utána fordultam, elkaptam a karját, jól belevájtam a körmeimet, és minden erőmmel igyekeztem visszahúzni. - Akkor miért nem végeztél velem? Nem nézett a szemembe, szabad kezével megtörölte a száját. - Mennünk kell, mielőtt valakinek feltűnik, hogy a lány eltűnt. Gyere. Még erősebben megrántottam a karját, és elismételtem a kérdést. - Miért nem öltél meg? Válasz helyett lefeszegette magáról az ujjaimat, aztán faképnél hagyott, és beleveszett a sötétségbe. Egy utolsó pillantást vetettem az élettelenül, kivéreztetve heverő lányra, majd Kaspar után siettem. Utálkoztam ugyan, de sokkal inkább azért, mert képtelen voltam rávenni magam arra, hogy igazából elborzadjak. - Nem árulom el, ha te sem. - De ezt nem teheted, ez komolyan aljasság!

- Ugyan, már nem vagytok jóban, minek izgatod magad? - De az autójának nem lesz baja, ugye? - Nem - kuncogta Kaspar. - Csak lelassítja kicsit. Kirántotta a vezetékeket a helyükről, majd lecsapta a motorháztetőt. Aztán átment Fabian R8-ához, én pedig visszariadtam, mert szerintem mégiscsak bűnt követett el, de ő már Charlie kocsijánál járt. - Ugye, nem teszed tönkre mindegyiket? Komiszul elvigyorodott, és ajkán meg is maradt a fölényes mosoly. - Dehogynem. Kifejezetten élvezném, ha egyszer egyedül maradnék Varnley-ban. S most, hogy apám távol van, ez a banda meg képtelen lesz hazaérni, végre részem lehet egy kis nyugalomban, békében. Egyébként pedig a végén egyszerűen hazafutnak majd... úgy nagyjából holnap reggelre oda is érnek szerintem. Összevontam a szemöldökömet. - Hadd fogalmazzam csak át, amit mondtál. Úgy értetted, hogy én viszont össze leszek zárva veled. - Igen. - Ezzel kitépett egy újabb maroknyi vezetéket, majd lecsapta a motorháztetejét. - Hát nem vagy szerencsés lány? - Hát nem vagyok szerencsés lány - utánoztam motyogva. - És nem tudják egyszerűen csak megjavítani a motort? Olyan erővel vágta le nővére autójának motorháztetejét, hogy attól tartottam, elgörbül a fém. Odahajolt hozzám, s arcán feltűnt jellegzetes, gunyoros félmosolya. - A gazdag gyerekek nem tudnak autót javítani. Felvontam a szemöldököm. - Ezek szerint beismered, hogy fennhéjázó, arrogáns bunkó vagy? - Sosem tagadtam. Kétkedve hümmögtem, az autóhoz léptem, és kikaptam Kaspar kezéből a kulcscsomót, amit éppen elővett a zsebéből. - Én vezetek. Előrenyújtott kézzel felém vetette magát, de elugrottam előle. Ujjaimat szorosan a slusszkulcs köre fontam, s a hátam mögött tartva az autója felé oldalaztam. - Van egyáltalán jogosítványod? - morrant fel, és felém ugrott. - Igen. Most rajta volt a sor, hogy kétkedő hangokat hallasson, s végig a nyomomban volt, amikor a vezetőüléshez léptem. Belement a játékba, hiszen könnyűszerrel elkaphatott volna, ha akar. Miután egy darabig tiltakoztam, miszerint abszolút képes vagyok elvezetni a járgányt (mert aggódott, hogy megrongálom az ő „kicsikéjét”), végül mogorván csak feladta, és az anyós üléshez lépett. - Attól még nem bocsátottam meg neked - tartottam fontosnak tisztázni. Megállt, mintha mulattatta volna a megjegyzésem.

- Arra nem is számítottam. Ahhoz te túl konok vagy. - Ezzel már nyitotta is az ajtót, és beült. Én sem kérettem magam. - És ezzel meg mit akartál mondani? - tudakoltam. - Tényleg érdekel? - Igen - feleltem konokul. - Téged csöppet sem érdekel, hogy megöltem azt a lányt. Az sem izgatna, ha száz ilyen lánnyal végeznék. Téged csak azért foglalkoztat a dolog, mert képtelen vagy elfogadni a tényt, hogy ez tönkreteszi a te csinos kis elgondolásodat arról, hogy mi... hogy én... nem a természetem szerint lennék ragadozó. Le nem vette rólam a szemét, kíváncsi volt a reakciómra. - Tudom, hogy gyilkos vagy. Nem vagyok hülye - sóhajtottam, és betoltam a slusszkulcsot. - Az ég szerelmére, hegyes szemfogaid vannak! Tudom, hogy ragadozó. Lehet, hogy ö azt képzeli, képes vagyok erről megfeledkezni, de ez nem igaz. A testemen mindenütt sebhelyek voltak. Ezek egyfolytában arra emlékeztettek, hogy mire képes Kaspar és a többiek, s hogy mit meg nem tenne egy vámpír, hogy pontosan az történjen, amit szeretne. Egy dologban viszont igaza van. Tényleg nem zavart igazán az, hogy megölte a lányt. Természetesen rosszul éreztem magam a dologtól. Joanne helyettem halt meg, s tudtam, együtt kell majd élnem a bűntudattal, hogy másokat áldoznak fel helyettem. De valahogy annyiszor voltam már tanúja annak, ahogy a vámpírok ölnek, majd megisszák emberek és más vámpírok vérét, hogy szinte érzéketlenné váltam az egészre. - Tényleg tudod? - kérdezett rá újra, és arca rémülten megvonaglott, amikor sebességet váltottam. - Igen! És tele van a testem emlékeztetőkkel, amik miatt el sem felejthetném! - Félrehúztam a galléromat, és a nyakamra mutattam. A szemem sarkából láttam, hogy ő is odapillant. - Nem győztél meg. Te még mindig hiszed, hogy változtathatsz azon, amik vagyunk, pedig nem. Egyszerűen csak nem... - A hangja elhalkult, kinézett az ablakon. - Nem próbállak megváltoztatni benneteket. Egyszerűen csak nem értek egyet azzal, ha valaki öl a táplálékáért. Végtére is vegetáriánus vagyok. - Mindegy. Itt balra - morogta, amikor ráfordultam a főútvonalra. Éreztem, hogy ezzel a beszélgetésnek vége, s csend lett a kocsiban. Szememet az úton tartottam, éreztem, hogyan duruzsol halkan a motor a kezem alatt. Jó ideje nem vezettem már, s akkor is csak anyám autóját a zsúfolt Chelsea-ben. Ilyen nagy teljesítményű, ilyen drága kocsit még sosem vezettem, a végtelenbe nyúló parti utakon meg végképp nem. Karomba villámcsapásként nyilallt a szorongás, hogy mit tesz Kaspar, ha valami karcolás esik a drágalátos „kicsikéjén”, hogy akkor mire lehet képes. Többször is megharaptak már, de a dolog még mindig megrémített, s szaporán kapkodtam a levegőt, amikor eszembe jutott a fájdalom és az a vontatott, kínzó érzés, hogy kiürül belőlem az élet.

Amikor beértünk egy néptelen utcájú, csendes városba, már nem voltam a gondolataimban elmerülve. Az utat követtem, míg csak ki nem jutottunk újra a tengerpartra, s el nem haladtunk egy móló mellett, ami messze kinyúlt a sáros homokpadba. Újra a Temze homályos vizű torkolatvidékén jártunk. - Hol forduljak... - Indulj a Grain mocsarak felé, aztán fordulj le az All Hallows táblánál. Onnan Low Marshes faluja felé kell továbbmenned. - Jó - motyogtam, mert meglepett, hogy megváltozott a hangja, s hogy milyen nyersen beszél. Megkockáztattam egy pillantást felé, s láttam, hogy szemét le nem veszi az ablakról, homlokát ráncolja, s száját egyenes vonallá préseli össze. Elgondolkodva méregettem. Hirtelen felém kapta a fejét. - Mi van? Azonnal elvörösödtem, és visszanéztem az útra. Az éjszaka egyre sötétebbé vált, az égen már nem látszott a narancson fény, amit imádott városom fényei vetettek rá. Itt tisztább volt az égbolt. csillagok pöttyözték, mintha egy gyerek flittereket szórt volna el egy sötét leplen, s fényük csak akkor halványult el kissé, ha a szél eléjük fújt egy-egy felhőt. Az utak néptelenek voltak, s már rég letértünk a főútvonalról, amikor az út egyre keskenyebbé vált. Megláttam a Low Marshes felé mutató táblát, s követtem a nyilat, ami a tengertől Varnley hullámzó dombvidéke felé kalauzolt. Különös volt arra gondolni, hogy kifejezetten vágytam arra, hogy visszatérjünk a palota vastag falai közé, hideg ágyamhoz és az állott levegőhöz. Fura mód biztonságosnak tűnt a hely - habár igen kevéssé volt csak az -, s eltűnődtem azon, nem teszek-e egyenlőségjelet a börtön és a biztonság közé. Varnleyban nem kellett döntéseket hoznom. Ott egyszerűen csak megtörténtek velem a dolgok. De bármennyire szerettem volna, hogy véget érjen ez a nap, tudtam, hogy mire visszatérünk, nagyon is elképzelhető, hogy az a bizonyos „dimenzióközi tanács” már meghozta döntését emberi mivoltomat illetően. A választás viszont még az enyém volt. Emellett pedig ott volt annak az emléke, hogy majdnem megcsókoltam Kaspart. Figyelmemet váratlanul felkeltette valami fény a tükörben. Egy reflektort használó autó szegődött a nyomunkba. Megijedtem attól, hogy milyen közel került hozzánk, úgyhogy ráléptem a gázra. A mögöttünk haladó autó lemaradt - nyilván felfogták, hogy nem szeretem, ha a nyakamra másznak. Kaspar újra az ablaknak támasztotta a fejét, s ujjaival kis köröket rajzolva masszírozta a halántékát. Hirtelen felült. - Vámpírölők! - szisszent fel. - Állj meg! Szállj ki! - Ordításban tört ki, de így sem fogtam fel rögtön, mit akar. - Kifelé! Violet, mozogj! - Megtettem,

amit kért. Vámpírölők. - Én vezetek, szállj be, most azonnal! - Vámpírölők. Violet! - Vámpírölők - suttogtam. - Itt vannak... - A vámpírölők az álmomból. Biztos, hogy ők azok. Kaspar a kocsi túloldalán a levegőbe emelte a karját, majd rácsapott a tetőre. - Igen, vámpírölők, érted jöttek, és most szállj már át ide! Azt hittem, őt nézem, de csak a sötét eget láttam, amint szürkén, vészterhesen, száguldva felém borul. Azt hittem, őt hallgatom, de csak a szél süvöltését hallottam, amint feltámad, és megzörgeti a fák leveleit. Azt hittem, Kaspar beszél hozzám, de csak a saját hangom jutott el a fülemig - összehasonlítva az imént felhangzó mennydörgés robajával, halk volt és félénk. - Értem jöttek. Hazamehetnék... Kaspar halkan felhorkant. - Nem. - Hazamehetnék, és találkozhatnék a barátaimmal. Egyetemre járhatnék... - Nem. - Ott lenne a családom... - Nem... Láthatnám Lilyt... Arcomat hűvös lehelet csiklandozta, a köd összegyűlt a tenyeremben, ahogy homlokát az enyémhez támasztotta. Ujjai összefonódtak az enyémekkel, s éreztem, ahogy hűs szél jár köztük. - Ezt nem tagadhatom meg tőled. - Felnézett rám, szeme szürke volt, színtelen, ugyanolyan kifejezéstelen, mint fölöttünk az égbolt. Lassan lehunyta a szemét, közben mélyen, reszelősen beszívta a levegőt. - Meg fogom bánni. Violet. Kislány. Menj haza. Elugrottam mellőle. - M-micsoda? - Menj haza. Menekülj el az életből, amit nem kívánsz magadnak. - Hangja alig volt több susogásnál, feszülten, bizonytalanul beszélt. - De... - Légy ember. A kezem után kapott, és a szájához emelte, majd lágy csókot nyomott rá. Még egyszer megszorította, aztán visszaengedte az oldalam mellé, és hátrálni kezdett. - Vigyázz nagyon Lilyre. Gondoskodj róla. Ne hagyd elmenni. A tekintete üveges volt, mint a víz színe, amikor fény esik rá, s egyetlen röpke pillanatra eltűnődtem azon, hogy esetleg sír. De ez mégiscsak Kaspar volt. És Kaspar nem pazarolja a könnyeit. - Menj, mielőtt meggondolom magam! Indulj! - kiáltotta égő szemmel, s írisze hamuszürkéje lángvörösbe fordult. Beesett, feszült arcát megvilágította az első villám, ami belecsapott a tengeren lebegő ködbe, s egy másodperccel később megérkezett a mennydörgés is. Mintha gondosan célzott lövedék lett vol-

na, a második villám belecsapott egy fába úgy egy mérföldnyire, és lángra lobbantotta. Az ég a vihar dobjainak ütemére dördült meg. Hátrálni kezdtem, és elbotlottam a saját lábamban, de szememet nem vettem le Kasparról, aki a kocsi kilincsét kereste a kezével. Tudtam, hogy egyikünknek sincs vesztegetni való ideje, s a félelem marokra fogta a szívemet - rettegtem attól, hogy mit tehetnek vele a vámpírölők. De tudtam, hogy engem keresnek, hát mérlegeltem a lehetőségeimet. Vagy elmegyek a vámpírölőkkel, vagy egyedül próbálok hazatalálni, függetlenül attól, hogy éppen hol lehetünk. Eszembe jutottak a vámpírölő szavai, aki „rám akart ugrani”, s azonnal tudtam, mit szeretnék: akkor már inkább egy erdőre való vámpír. Fejemben a hang egyre izgatottabban suttogta, siess, siess, s nyugtalanságára muszáj volt felfigyelnem. A fák törzsére meredtem, s arra készültem, hogy mindjárt bevetem magam közéjük, aztán utoljára visszanéztem Kasparra, aki dermedten állt, s olyan arckifejezéssel bámult rám, amilyent tőle még sosem láttam. Amikor ráemeltem a szemem, elfordult, s kezdett visszaszállni a kocsiba. A szél süvítése elnyomta a hangját, de úgy gondoltam, azt mondta: - Isten áldjon, Violet. Megdörrent az ég, arcomon könnyek csorogtak, újra elmaszatolták szemfestékemet, s szemem égett, ahogy vadul dörzsölgettem, hogy lássak is valamit. Két pár reflektor tűnt fel, fék csikordult, én pedig csak álltam ott, mint egy riadt szarvas. A szívem a torkomban dobogott, miközben néztem, hogyan érnek az autók egyre közelebb. Nem ez a megfelelő idő. Megpördültem, és pár rövid lépéssel elértem az autónkat. Épp akkor téptem fel az ajtót, amikor Kaspar beindította a motort. Szinte bezuhantam az ülésre, bevágtam magam mögött az ajtót, s meghallottam, amint Kaspar fennhangon átkozódik. - Mi a fene van?! - Nem tudok elmenni, egyszerűen nem megy! - ziháltam, s hátra néztem a két autóra, ami már ötven méterre sem volt tőlünk. - Ó, istenem, ó, édes istenem, itt vannak! - Nyugalom, minden rendben, csak kapcsold be az övedet - utasított Kaspar, és máris sebességbe kapcsolt. Nem kellett kétszer mondania, bekattintottam az öv csatját, majd szinte belepréselődtem az ülésbe, mert olyan sebességgel lőtt ki, hogy az biztosan nem volt szabályos. Nyakam undok reccsenéssel vágódott a fejtámlának, és úgy markoltam az ülés szélét, mintha az életem függött volna tőle - bár ha ezzel a sebességgel belevágódunk egy fába, az sem számít majd, sikoltozta az agyam. Hagyd abba a nyafogást! Ha nem akartál meghalni, akkor mentél volna haza apuhoz! Belső hangom fura, magas hangon visított, amiből sejtettem, hogy épp annyira retteg, mint én.

Kaspar szeme ide-oda járt a visszapillantó tükrök, az úttest és köztem, arcán harag, koncentráció és aggodalom tükröződött felváltva. Szégyenlősen felemeltem kezem, hogy letöröljem a könnyeimet, de aztán inkább hagytam, mert újra éles kanyart vettünk, és inkább az ülésbe kapaszkodtam. - Csak Varnley határáig érjünk el. Már csak pár mérföld - mormolta inkább saját magának, mint nekem, de azért bólintottam. Képtelen voltam megszólalni, mert csikorgó fékekkel épp megint bevágódtunk egy kanyarba, ami ellen az autó minden ízében tiltakozott. A sebességmérő mutatója a százhatvan felé közelített - egy ember már egy normális, jó minőségű úton is lehetetlennek találta volna, hogy ilyen sebességgel haladjon, hát még azon a keskeny, kanyargós sávon, amit úgy szegélyeztek a fák, mintha betonoszlopok lettek volna. - Milyen autókkal jönnek? - kérdezte Kaspar, amint éppen közeledtünk egy ijesztő hajtűkanyarhoz. Jobbra csavarta a kormányt, mire kisodródtunk az út szélére, én pedig felsikoltottam, mert a mellettem levő ajtó egy centire sem volt az egyik fától. - Milyen autókkal? - ismételte meg a kérdést, visszatekerve a kormányt, amitől nekivágódtam az ajtónak. - Nem tudom, honnan tudjam! - visítottam, és bele sem pillantottam a tükörbe. - Rohadt sötét van! És egyébként is, miért számít? Nem kellene inkább az utat figyelned? - Tudni akarom, hogy lehagyhatjuk-e őket - magyarázta, s túlságosan is higgadtan kezdte felmérni a helyzetet. - Csak akkor hagyom itt a kicsi kémet, ha feltétlenül muszáj. - Jó, akkor... - A biztonsági övvel küszködve igyekeztem megfordulni az ülésen. - Az autók... feketék. - Na, jó - morogta. - Csak ne ess pánikba. Arra sem igazán volt időm, hogy megemésszem, mit mondott, s ő már hátra is fordult az ülésében, és kikukucskált az ablakon. Kezével markolta ugyan a kormányt, de épp az ellenkező irányba nézett, mint amerre haladtunk. - Ó, a jó rohadt... A mondat további részét elnyomta a motor robaja, az autó pedig kicsúszott a kanyarban, és egyenesen egy hatalmas fának tartott. Felüvöltöttem, majd újra az ajtónak vágódtam, amikor Kaspar visszatekerte a kormányt, s nagyobb sebességbe kapcsolt. A motor vinnyogni kezdett. A fejem lüktetett az ütéstől, de kezemet el nem mertem volna venni az üléstől. Nagyokat nyeltem, hogy ne hányjam el magam. - Alfa Romeo. Kettő - nyögött fel Kaspar, s fejét hátravetette, hogy haja ne lógjon a szemébe. - Az baj? - Az baj. - Mennyire nagy baj? - Eléggé. Nem tudjuk lehagyni őket. Azt persze megtehetnénk, hogy addig autókázunk, amíg le nem robbannak - tréfált fanyarul. Amikor elhallgatott, erős

zúgás ütötte meg a fülünket, s amikor a tükörbe néztem, láttam, hogy az egyik kocsi nagy sebességgel közeledik. Kaspar a gázra lépett, alattunk megugrott az autó, de üldözőnk is ugyanezt tette, s így egyre kevesebb választott el bennünket egymástól. - Csak érjünk el a határig - ismételte el Kaspar, s egy hajszálnyit lassított, hogy be tudja venni a következő éles kanyart. Az út folyamatosan emelkedett, s ez a kicsi lassítás is elég volt ahhoz, hogy a mögöttünk haladó autó megugorjon, s egy szempillantás múlva már mellettünk termett. Nem mertem odanézni. Ösztönösen éreztem, hogy Giles könyörtelen vigyorát látnám úgyis. - Szó sem lehet róla! - bömbölte Kaspar, amikor a vámpírölő autója felénk sodródott. - Az én kicsikémet nem húzhatod meg! Ha azt hittem, hogy eddig gyorsan mentünk, akkor rájöhettem, hogy az semmi nem volt ahhoz képest, ahogy most száguldottunk. A motorzaj betöltötte a fülemet. Erősen lehunytam a szemem, s minden létező istenséghez fohászkodtam az életemért. Éreztem, hogy az autó feljutott az emelkedő tetejére, s most már lefelé suhan. - Már csak egy kicsi... már csak egy kicsi... - motyogta Kaspar dühödt elszántsággal, majd rálépett a fékre, és élesen balra kanyarodott. - Meg fogok halni, meg fogok halni - nyüszítettem még mindig csukott szemmel. - Nem, nem fogsz - horkant fel Kaspar, aztán hallottam, hogy sebességet vált, és az autó lelassul. - Meg fogok halni! Nem akarok meghalni! - Figyelj, már... - Meg fogok halni, túl fiatal vagyok, hogy meghaljak. Nem halhatok meg, még nem voltam Disneylandben! - sikítottam hisztérikusan, fittyet hányva a tényre, hogy a kocsi egyre lassabban gurult. - Vi... - Meg fogok halni! - Kislány! Utoljára mondom, nem fogsz meghalni! Hazaértünk! Elmentek! Nem tudnak átjutni a határon! - próbálta Kaspar túlüvölteni a zokogásomat, majd leállította a motort, és nagyot csapott a kormányra. - Mi? - Habozva kinyitottam a szemem, s ujjaim lassan elengedtek az ülés bőrhuzatát. Valóban hazaértünk: a garázs lámpáinak fényében megcsillant a bent álló autók dukkózása. A távolból idehallatszott a szél megnyugtató fütyülése, ahogy visszhangot verve átsüvít Varnley hegyei között. - Elmentek. Minden rendben van - duruzsolta Kaspar megnyugtatónak szánt hangon. - Ó, istenem! - motyogtam, fejemet a kezembe temettem, levegő után kapkodtam, s azon voltam, hogy ne ziháljak. - Ó, édes istenem, azt hiszem nagy szükségem van egy csésze teára.

43. VIOLET A vízforraló felvisított, én azonban még mindig erőtlenül ücsörögtem az egyik magas széken, és fejemet kezembe temettem. Ki voltam készülve, még mindig teljesen a történtek hatása alatt álltam - a sivítás fájdalmas visszhangot vert a fejemben. A falakon lógó edények is belerezegtek. Borzongtam, de nem a hidegtől. Hallottam, ahogy elzárják a gázt, éreztem, ahogy arcomat megcsapja a forró víz gőze, orrom hegyét megcsiklandozza a pára. Felnyomtam magam a könyökömre, s úgy figyeltem, amint Kaspar le- bukik a pult mögé, valami után kutat a konyhaszekrényben, elkáromkodja magát, majd közli, hogy egy másodperc, és visszajön. A fejemet újra a karomon nyugtattam, így hallgattam halkan lélegzésemet a természetellenes csöndben. A vízforralóból még időnként kiszökött egy-egy kis párafelhő - ezen kívül minden más zajt kiszűrt a hallásom. Aztán valaki más lélegzése is belevegyült az enyém hangjába, s amikor kikukucskáltam hajam függönye mögül, Kaspart láttam belépni, karjában féltőn dédelgetve egy poros palackot hozott. - A legjobb skót whisky, 1993-as, egyben az utolsó üveg, ami a pincében volt, úgyhogy meg ne mondd apának. Eléggé ragaszkodik a kedvenc italához. És én még azt hittem, hogy a pincében koporsókat tartanak. Kaspar egyetlen sima mozdulattal lecsavarta a kupakot, és meghúzta az üveget. Akkora kortyot nyelt le, amitől egy halandó ember pillanatokon belül padlóra került volna - egy vámpír számára azonban nagyjából annyira volt megrészegítő, mint a limonádé. - Teát mondtam! Nem whiskyt - jelentettem ki, de a hangom nem csengett olyan határozottan, mint szerettem volna. Nagy koppanással lecsapta az üveget, s közben nem vette le rólam a szemét. Nem vacakolt azzal, hogy tejet vagy cukrot adjon a teámhoz, csak átcsúsztatta a csészét a kettőnket elválasztó pulton. Aztán egy szempill.ini A alatt mellettem termett, egyik kezében a whiskysüveg, a másikkal elhúzta előlem a teát. - Hidd el, amilyen napod volt, szükséged van egy korty italra - magyarázta, majd bőségesen töltött a whiskyből a teámban. Kétkedve figyeltem. - Úgy nézel ki, mintha kísérletet láttál volna. És nagyon finom, úgyhogy te csak ne bámulj ilyen utálkozva. Tétovázva vettem át a csészét. Belekortyoltam, s majdnem rögtön ki is köptem az egészet: valami füstös ízt éreztem, amit a tea növényi zamatával párosulva kifejezetten undorítónak találtam. Gyakorlatilag kiszárította a számat, de

kényszerítettem magam, hogy lenyeljem, s másodpercek múlva már éreztem, hogy ég a torkom. Biztos voltam abban, hogy ennek a tea melegéhez semmi köze. A konyha bukfencezni kezdett körülöttem, és én úgy próbáltam talpon maradni, hogy Kasparra koncentráltam, aki épp le- húzta az üvegből a maradék italt, majd letelepedett az egyik magas székre és némi aggodalommal méregetett. Letettem a szinte teljesen teli bögrét. Még mindig forgott velem a világ. - Azt hiszem, a többit meghagyom. - Térdünk összeért, amikor megfordultam, hogy Kasparra nézzek. Nála mintha nem járt volna az ital a kívánt hatással. Államat a kezemre támasztottam, lehunytam a szemem, és azon voltam, hogy ne sírjam el magam, pedig a könnyek égették a szemem, s bármelyik pillanatban kicsordulhattak, mégsem tehettem semmit ellenük. - Istenem. Meghoztam a döntésemet, s ettől szörnyen éreztem magam. Elhagytam beteg és sebezhető kishúgomat, csakúgy mint a családomat és barátaimat, hogy az iskoláztatásomat és egy normális, könnyebb élet reményét már ne is említsem. És mit is választottam helyette? Egy királyságot tele beteges, perverz, manipulatív lényekkel, akik emberekből csapnak lakomát, no meg a Varnok jóképű, bár önző negyedszülött fiát, azt a személyt, aki körül egy nap ez az egész titkos világ forogni fog. Egyértelműen elment az eszem. S mégis, még mindig elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy az egészet magam mögött hagyhattam volna - nem volt számomra teljesen világos, hogy azért viselkedik így, mert boldogsággal tölti el, hogy maradtam, vagy mert így tiltakozik az ellen, hogy nem menekültem el. Magamban felnyögtem, ráborultam a pultra, de nagyon is tudatában voltam a mellettem ácsorgó alaknak, aki épp elfojtotta kuncogását. Nagyon is tudatában voltam elképesztő szeme pillantásának és mellkasa alig érzékelhető s teljességgel felesleges hullámzásának - mindannak, amit hajam leomló fürtjein átlesve megpillanthattam. Mi az ördög történik velem? Úgy vélem, az ide vonatkozó kifejezés a Stockholm-szindróma, készségeskedett belső hangom olyan önelégülten, mintha nála jobban senki sem tudná. Így manipulálták az érzéseidet. Gratulálok. Nem vagyok teljesen hülye, vágtam vissza, de közben sejtettem, ha belső hangomnak lenne válla, akkor most vonogatná. Még nem. - Mit tettem? - nyögtem, nem kifejezetten Kasparnak szánva a kérdést, inkább csak fennhangon töprengve. - Elhagytam Lilyt. Elhagytam őt, s mindezt... - Miért is? - szólalt meg Kaspar éles hangon. Felkaptam a fejem a karomról, s láttam, hogy a szeme újra szürkés színben játszik. - Miért nem mentél el? Volt esélyed arra, hogy szabad légy, de te visszarohantál. - Attól, hogy ennyire megváltozott a hangja, teljesen elszállt a zavarom, s a helyébe valami jóval bal-

jósabb érzés lépett, amely mintha éles karmokkal mart volna bele a mellkasomba. - Dühös vagy - motyogtam kifejezéstelen hangon, lecsusszantam a székről, és közelebb húzódtam hozzá. Kaspar is felállt, összefonta a mellén karjait, s miközben én közelíteni próbáltam hozzá, ő inkább megőrizte volna a távolságot közöttünk. - Miért haragszol, Kaspar? Megkaptad, amit akartál, nem? Még egy darabig itt marad az emberi házikedvenced. Valaki, akit gyötörhetsz, akivel játszhatsz, akit tönkretehetsz és összetörhetsz, ahogy minden mást is, mert képtelen vagy elfogadni, hogy te is érezhetsz fájdalmat. Pont, mint az apád. Már akkor sem igazán hittem el, hogy kimondom e szavakat, miközben megtettem, de tudtam, hogy most már képtelen lennék elhallgatni. Hogy merészel haragudni? Mi az, ami feldühítette? Érzéseiről kizárólag hűvös, smaragdzöld szeme árulkodott, mert egyéb- ként bosszantóan higgadtnak tűnt. Tekintetét nem vette le rólam, míg meg nem álltam mellette. Fejem a melléig ért. Lenézett rám, s olyan pillantással méregetett, amilyennel egy rossz gyereket szoktak megszidni. A hangja is lassú volt és kimért, mintha úgy kellene elmagyaráznia haragja okát, akár valami komisz gyereknek. - Azért haragszom, Violet, mert adtam neked egy esélyt. Megadtam neked azt, amire vágytál. De te nem éltél vele. S most, hogy itt ragadtál, el fogod kezdeni megbánni... - Nem fogom... - Dehogynem. Csakhogy most már elszúrtad, ugye, ezt azért tudod? Az volt a célod, hogy ember maradj. Hát, ezt a lehetőséget elvesztetted, úgyhogy a kérdés már nem a „ha”, hanem a „mikor” - A fejét csóválta. Igazán nem tudom, mit is gondoljak rólad. Lábujjhegyre álltam, kihúztam magam, s nem hagytam, hogy megfélemlítsen mostanra már vörösen villogó szeme. - Nem igaz! Én legalább nem vagyok olyan kegyetlen, mint te! Sohasem tudtam, mit is képzeljek rólad! Az egyik pillanatban törődtél velem, a következőben gyűlöltél. Döntsd már el, mit akarsz, ahogy én is tettem! Elfordultam volna, de megragadta a vállamat, és visszaperdített maga felé. - Nekem legalább jó okom van ilyennek lenni. Neked viszont nincs. Miért döntöttél úgy, hogy maradsz? Összehúztam a szemem. - Miért érdekel? - Miért ne érdekelne? - Rendben, akkor fogalmam sincs, hogy miért maradtam. Egyetlen másodpercem volt, hogy döntsék, és nem bíztam meg azokban a vámpírölőkben csattantam fel, tekintetemet a padlóra szegezve. Igyekeztem nem venni tudomást arról, hogyan perzseli a bőrömet a pillantása, s átkoztam a szívemet, hogy majdnem megállt, amikor Kaspar mintha azt sugallta volna, hogy szívén viseli a sorsomat.

- Nem a teljes igazságot mondod el, ugye? - Lehunytam a szemem, tudva, hogy ez ügyben képtelen lennék hazudni. Kaspar felsóhajtott, a karjaiba húzott, én pedig csak bámultam, ahogy a szeme visszavált smaragd- zöldbe. - Mi elől menekülsz, kislány? - Inkább az a kérdés, hogy mihez menekülök? - mormoltam bele a mellkasába. Jéghideg karjával átfogta a hátamat, inge ujja fel volt tűrve. Éreztem langyos testét magam mellett. - Mi az? - Nem olyan szörnyű ez a hely. Azt hiszem, egészen megkedveltem. Tudtam, hogy képes olvasni a gondolataimban és felfedezni az igazságot, ezért erőt vettem magamon, s elrejtettem mindent, amit nem volt szabad megtudnia, amit nem tudhatott meg. Halkan felnevetett enyhén ingerült és méltatlankodó hangomon, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Mondok neked valamit, ami igaz. - Szorosan magához húzott, s hirtelen olyan butaságnak tűnt, hogy az imént még veszekedtünk. Habár Kaspar mintha maga lett volna a civakodás megtestesítője. - Örülök, hogy maradtál, Violet. Szükségem van valakire, akit gyötörhetek. - Köszönöm. Nagyra értékelem a szadizmusodat. Halkan felkuncogott, gyengéden a fejemhez hajtotta a fejét, hogy lehelete az arcomat legyezte. Ujjai a hajamat simogatták, s miközben magához ölelt, nem számoltam a perceket, s mindketten egyszerűen csak boldogok voltunk, hogy véget ért a londoni rémálom. Egy idő után azonban nem bírtam már tovább, elhúzódtam tőle, és visszaültem a székre. Éreztem, hogy átforrósodik az arcom. Kaspart általában igazán nem lehetett olyan pasasnak nevezni, akire jellemző lenne a bensőséges hangulat. - A többiek nagyon fognak haragudni a kocsik miatt? - Nem, majd csak találnak valamit, amivel elütik az időt. - Megborzongtam, és éreztem, hogy felmered a szőr a nyakamon. - Amikor holnap reggel megérkeznek, önelégült vigyor ül majd a képükön. - Szárazon felnevetett, én pedig hátrahőköltem attól, hogy újra megváltozott a hangulata, de már nem lepett meg. - Te pedig itt ragadtál velem. Arra számítottam, hogy erre majd válaszol, mond valami szellemeset vagy gonoszat, de csak bámult maga elé. - Kaspar? - Nem felelt. Beletörődtem abba, hogy várnom kell, úgyhogy csak ültem, a percek meg múltak, s közben halálosan erős teám maradékát kortyolgattam. - Violet, el kell mondanom valamit. A szívem szinte megállt. Ismertem már ezt a hangot. így beszélt az orvos, amikor Lilyt és a szüleimét behívta szürke irodájába, és ilyen hangja volt a

rendőrnek, amikor ajtót nyitottam, és ott állt sisakját a kézében tartva, s azt mondta, a szüleimmel szeretne beszélni Gregről. Annyira sajnálom, mondták mindannyian, mintha a sajnálat, a töméntelen sajnálat meg a rengeteg csésze tea változtathatna azon, ami megtörtént. Felemeltem a fejem, és Kasparra néztem. Félelem és rettegés béklyózta az agyamat, szívemet és májamat, szemembe könnyek gyűltek, mert tudtam, ebből semmi jó nem sül majd ki. Kaspar szeme elszürkült. - Valami nagyon nagy hülyeséget csináltam. - A padlóra meredt, és lassan, nagyon lassan hátrálni kezdett. - A dimenzióközi tanács értesült arról, hogy mennyit mondtam el neked erről a világról útban Londonba. Szerintük túl sokat árultam el, mire begurultam, és azt mondtam nekik, hogy rohadtul nem érdekelnek. - Tágra nyílt a szemem, s meg sem próbáltam palástolni feltörő nyögésemet. Kaspar úgy folytatta, hogy még mindig nem nézett a szemembe, én pedig lecsusszantam a székről, és közelíteni kezdtem hozzá. - Szégyent hoztam a királyságra, s most neked kell megfizetned az én tetteimért. Elállt a lélegzetem, úgy éreztem, a mellkasom abroncsként szorít. - Ezt meg hogy érted? Még mindig nem nézett a szemembe. - Holnap déltől kezdve nem érinthetlek meg. Vállamra mintha ólomsúly zuhant volna, a szívem pedig képtelen voltam elviselni - úgy éreztem, mintha léggömbként robbanna szét. Elhomályosult előttem a világ, megragadtam az acéllapú pultot, s azon támaszkodtam meg, mert a térdeim megroggyantak. - Apám tudja, hogy vágyódom utánad. Ezért büntetésképpen nem engedi, hogy hozzád érjek. Mi ketten vagyunk itt egyedül épelméjűek, apám gondoskodott arról, hogy elveszítsük egymást. Sajnálom, Violet, tényleg sajnálom, mert mostantól pokollá fogja tenni az életedet, s ez nem a te hibád. Annyira sajnálom... - H-holnap déltől? - Ennyit sikerült kinyögnöm. A fejemben képek kavarogtak arról, hogy mit tehet velem a király, s borsózni kezdett tőle a hátam. - Nem hagyom, hogy bántson, ettől ne félj - horkant fel Kaspar. Hátamat mintha huzat érte volna, hasamba bevágódott az acélpult pereme, igyekeztem mélyeket lélegezni és felfogni, hogy mit is közölt velem éppen. Odabent volt, a fejemben... - Déltől? - A falra akasztott órára pillantottam, mely halkan tiktakolt. Már így is későbbre járt, mint képzeltem, s a mutatók mintha igyekeztek volna, hogy a tizenkettesnél megérintsék egymást. Derekamra karok fonódtak, Kaspar mellkasának hűvösét éreztem a hátamon, mégsem ettől lenem libabőrös. - Nem hagyom, hogy bárki bántson. Elakadt a lélegzetem, szinte a saját gondolataimat sem mertem elhinni, de tudtam, mennyire jó és helyes dolog az, amitől bőrömet mintha selyem indák

fonták volna be. Amikor megszólaltam, nagyon kellett igyekeznem, hogy ne fulladjon el a hangom. - De hát te vagy az, aki bánt. Egy kissé elhúzódott tőlem, ölelése is meglazult, s megéreztem a fájdalmát. Megragadtam a lehetőséget, megperdültem. Tudtam, hogy itt az utolsó esélyem, mielőtt minden megváltozik. Nem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, szólalt meg belső hangom, s éppoly izgatott volt, mint én, amikor Kaspar szemébe néztem. Én sem, feleltem magamban. - Kislány? - Feladom. - Micsoda? Nagy levegőt vettem. - Megadom magam neked.

44. VIOLET Egy szót sem szólt. Egy gyötrelmesen hosszú másodpercen át dermedten, bénultan álltunk, semmi nem mozdult, csak Kaspar mellkasa hullámzott. Egy gyötrelmesen hosszú másodpercen át csak az óramutatók percegését hallottam, amint éjfélhez közelítenek. Tik-tak. Egy gyötrelmesen hosszú másodpercen át azt hittem, nemet fog mondani. Abból, ahogy igyekezett uralkodni a zihálásán, ahogy szeme színe ide-oda váltott smaragdszínűből vörösre, láttam rajta, hogyan igyekszik megzabolázni a vágyát. - Akarlak, Kaspar. Itt. Most. És még egyszer nem foglak ilyen szépen kérni. Nem mondott semmit, csak a száját szorította az enyémre vadul, szorongva, leírhatatlan sürgetéstől hajtva. A pultnak nyomott - derekam alsó részébe fájdalmasan belepréselődött az acélperem, kezem baljósan reccsent, amikor ösztönösen hátranyúltam, hogy tompítsam a nyomást. Kaspar kíméletlen erővel tört felém, szinte belepréselt a márványba, s én ugyanilyen hévvel viszonoztam minden mozdulatát, hozzászorítottam az ajkamat, s belesóhajtottam a szájába. - Összenyomsz - rándult meg az arcom, s megpróbáltam kiszabadítani a karomat közös súlyunk alól. Hirtelen elhúzódott, és félszeg bocsánatkérést mormolt el, hagyott magunk között annyi helyet, hogy levegőhöz juthassak, én pedig lassan megmasszíroztam a csuklómat. Felkuncogtam. A kis szünettől a vágy vesztett erejéből, s helyére beszivárgott a bizonytalanság. De ez azonnal megszűnt, amikor felnyúlt, elsimította a hajat a szemem elől, s fülem mögé fésülte a tincseket. Szokatlanul finom érintésétől az ujjaim begyéig bizseregni kezdett mindenem, s a korábbi aggályaim elszálltak.

Ezt akarom. Ez az utolsó esélyem arra, hogy megkapjam. Déltől fogva nekem annyi. - Bocsánat, csak elfelejtettem, hogy te... a te alkatod... nem igazán erre való... Idegesen felnevettem. - Senki alkatának nem tesz jót, ha nekinyomják valami kemény tárgynak. Kaspar arcán feltűnt ismerős félmosolya. - Hát, akkor azon leszek - felelte, és kezét combom külső részére fektette -, hogy ne legyen mögötted nagyon kemény tárgy. - Felemelt, gyengéden a pultra ültetett, és újra megcsókolt. Valahol a tudatom legmélyén érzékeltem ajkán a vér fémes ízét. Nyelvét végighúzta alsó ajkamon, s bebocsátást kért, amit boldogan megadtam neki. Az én nyelvem szemfogain időzött, melyek élesek voltak, hegyesek, s enyhén íveltek, akár a rózsa tövisei. Kaspar vágyakozva felmordult, testi vágyait önfegyelme is alig volt képes megfékezni. Éreztem, ahogy harapáshoz készülődik, és elhúzódtam. De csak mosolygott fölényesen, s hátradöntött, míg ott nem feküdtem hanyatt a pulton. Felpattant, és lovagló ülésben helyezkedett el rajtam. Még az ingén át is láttam izmai hullámzását, s nem kis önuralmamba került, hogy ne lebbentsem fel, és simítsam végig a bőrét. A számhoz hajolt, de félúton megállt, s a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Túl sokáig fojtottuk el vágyunkat, a muszájt, egymás akarását, de az én bolond, megittasult szívem erről nem vett tudomást, s úgy vert, mint a fiatal lányé, aki érzi, hogy megakadt rajta első szerelme tekintete. De volt benne egy jó adag elégtétel is: Kaspart csókoltam, s mégsem éreztem egy szikrányit sem abból a hamis lebegésből, azokból a szárnyaló érzésekből amelyek Fabian csókjaival jártak együtt... nem, ez... ez több volt annál. Annak az érzésnek a célja az volt, hogy magához csábítsa a prédát, és elűzze a józan gondolatokat. Ez azonban valóságos volt. Ezt akartam. A szemébe néztem, ami smaragdzöld volt vörös pöttyökkel, mert annyi szinten kellett küzdenie a vágyával. Ő visszanézett. Az én szemem ibolya- színű volt, kékeslila, mint mindig. Lehajolt, és azt hittem, újra megcsókol, de ajka helyette a fülemhez ért. - Bízol bennem? - súgta. - A legkevésbé sem - mosolyogtam vissza rá csúfondárosan. - Akkor ez... - Éreztem, ahogy áthelyezi a súlypontját, s még szorosabban simul hozzám. Most már teljes testével rám nehezedett, és ez fájt, |pedig sem kistermetű, sem törékeny nem voltam. De azért csak mosolyogtam. Határozottan éreztem, ahogy nadrágját feszíti valami a cipzárjánál. Lélegzése egyre kapkodóbbá vált. - Akkor ez gondot jelenthet - fejezte be a mondatot, s dorombolt, valósággal dorombolt, mint valami macska, amit új tulajdonosa kényeztet. Szinte észre sem vettem, oly villámgyorsan fogta össze két kezem, és szorította le fejem fölé. Elégedetten vigyorgott, mint egy gyerek, aki új játékszert kapott (ami azt illeti, határozottan aggasztott, hogy esetleg pontosan így látja a

helyzetet), majd másik keze megindult lefelé a testemen oldalt, egészen a bordáim alatti beugrásig. A szám széle megrándult, meg- próbáltam elhúzódni. - Látod, látod, minthogy oly hosszasan és oly elszántan álltál ellen nekem, most igazán szeretném, ha úgy menne minden, ahogy én szeretném. Márpedig ehhez tizenkét óra nem igazán elegendő idő... Ahhoz meg végképp kevés, hogy megmutathassam neked, mi mindent hagytál ki eddig. Ujjai újra megsimították oldalamat, mire az ajkamba haraptam. - Nem vagy te kicsit beképzelt? Felvonta az egyik szemöldökét. Finoman még jobban leszorított a pulthoz, felsőm széle felhúzódott, s a hideg márvány lehűtötte a bőrömet. Kaspar keze meztelen bőrömön járt, s a mosoly hamarosan eltűnt a szájáról. Ujjai kis köröket írtak le testemen, egyre feljebb haladtak, kínzó mozdulatokkal ingereltek. Kapkodni kezdtem a levegőt. Abban sem voltam egészen biztos, hogy lélegzem-e még - annyit biztosan tudtam, hogy ő nem. Hideg keze egyre följebb tolta a szürke anyagot, aztán egyszer csak alábújt, oly közel jutva a melltartómhoz, hogy éreztem, ahogy arcomat elönti a forróság. Ekkor hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül a melltartó merevítője alá siklott az ujja, s várakozón zihálni kezdtem. Pajzán mosoly jelent meg arcán, amiben annyira sem bíztam, mint a szemfogaiban, s azon nyomban kellemetlen érzés fogott el, még a lélegzetem is elállt. Kezeit visszahúzta kissé, s váratlanul megcsiklandozott. Visítva felnevettem, hánytam-vetettem magam a pulton, amivel szereztem néhány újabb kék foltot, de igyekeztem elkerülni az ujjait. Ő viszont azon volt, hogy minden hozzáférhető ponton megcsiklandozzon, miközben megpróbált lefogni, hogy ne bújhassak ki alóla. Vergődtem, vonaglottam, megkíséreltem kerülni érintését, míg egyszer csak jókora puffanással a padlón nem találtam magam. Zihálva kapkodtam levegő után, felpattantam, s botladozva átfutottam a helyiségen, végül megálltam az ajtóban, és hátrafordultam. Kaspar a pultnak támaszkodott, és ugyanolyan hanyagul mért végig, mint amikor első alkalommal néztünk farkasszemet egymással a Trafalgar téren. Akkor félelmet kellett volna éreznem, de csak a vágy volt bennem. A szívem szaporán vert, ahogy most is. Mozdulni szerettem volna, de az izmaim nem engedelmeskedtek, bizseregtek és merevek voltak, bár korántsem dermedtek. A bűvkörébe kerültem, szemében csak préda voltam. Erősen kapaszkodtam az ajtófélfába, lábaim nem tartottak meg. Semmi sem változott. Talán azt képzeltem, hogy már jobban ismerem, hogy ismerek minden egyes kis sebhelyet a bal füle alatt, hogy a szeme színéből beazonosíthatom minden hangulatát és érzését, de ez nem volt igaz. Semmivel sem tudtam többet, mint azon az első éjszakán. Most már legalább az igazsággal tisztában voltam: tudtam, hogy Kaspar miféle lény, de arról még mindig fogalmam sem volt, hogy ki is ő. Több száz önkéntelenül Kaspar felé vetett,

titkos pillantásomból sok mindent megtanultam a fajtájáról, róla azonban semmit. Csakhogy most már szerettem volna. Vágytam arra, hogy többet tudjak róla... és ezért maradtam. Ez a ragadozó voltaképpen már a hajsza legelején elkapott engem. Az övé vagyok. Neki adom magamat. Kitört belőlem a nevetés, amikor belegondoltam, hogy mit is mondtam ki magamban. Erről vajon mi az ördögöt gondolna (egyébként feminista) polgárjog tanárnőm? Kaspar a fejét csóválta, s értetlen mosoly formálódott arcán pocsékul időzített kitörésemtől. - Mi van? - Én csak... amikor azt mondtam, hogy megadom magam neked, úgy értettem, hogy megadom magam a saját vágyaimnak. Elgondolkodva bólintott, mintha magában éppen kielemezné a mondái ómat. Te is tudod, hogy bűn behódolni a vágyaidnak. Még mindig úgy gondolod, hogy helyesen döntöttél? - szisszent fel bennem vészmadárkodva a hang. Ezt a tónust azokra az alkalmakra tartogatta, amikor tudta, hogy képes elhinteni bennem a kétely magjait. Váratlanul elsötétültek a lámpák, s áruló belső hangomra is árnyék vetült. Elszakítottam tekintetemet Kasparról, aztán rájöttem, hogy mást sem látok a sötétben, csak két ragyogó, lángolóan vörös szemet – lábamba ettől visszatért az erő, sarkon fordultam, és végigrohantam a folyosón. Sorra aludtak ki a fáklyák, amelyek a kastélynak ezt a részét világították meg, s hallottam, ahogy lázas sietséggel a nyomomba ered. Berohantam a nappaliba, átsuhantam a szőnyegen, kikerültem a gyöngyfehér kanapékat. Amikor kiléptem a bejárati csarnokba, megtorpantam. Elámultam azon, mekkora a csönd, még a szokásosnál is nagyobb, márpedig ez nem kis szó volt, figyelembe véve, hogy az órák ütését általában a kastély túloldalán is hallani lehetett. A Varnok nem voltak itthon, s mintha a cselédek is eltűntek volna. Az egyetlen komornyik, akit belépésem felriasztott, mélyen meghajolt, majd eltűnt egy oldalfolyosón. Tudták ők, hogy mi folyik a királyi családban. Megperdültem, s tovább hátráltam. Cipőm talpa megcsikordult a márványpadlón. Drágának tűnő, míves vázák, bennük üvegvirágok, melyeket mintha a fáklyák fényéből mintáztak volna meg, hófehér váza mellett egy fél lábon álló kis porcelánkupidó, egy ezüsttál, rajta latin nyelvű véset. Ezeket a tárgyakat már mind ismertem, s most mégis sokkal élesebben láttam őket... minden újnak és frissnek tűnt, s gyomromban ettől szédült izgalom keletkezett. Ami ezt az érzést valamennyire lehűtötte, az nem volt más, mint egy tárgy, aminek nem itt volt a helye: egy folyóirat, amit valaki ledobott az egyik asztal márványlapjára, s lapjai úgy nyíltak szét, hogy megpillanthattam benne egy Georgia O’Keeffefestmény fénylő, narancsszínű szirmait. Az ilyen hanyagul széthajigált holmi-

kat általában azonnal összeszedte valamelyik arra járó szobalány. De nem ma este. Nem hagytam, hogy tekintetem hosszasan időzzön az újságon. Valamelyik ezüsttárgy felületén megpillantottam saját tükörképemet. Arcom kipirult, rózsás lett, halványpiros, s láttam, ahogy mellkasom vadul hullámzik kapkodó lélegzetvételem tempójában. A szemem ragyogóbb volt, mint általában, kezdett elkenődni rajta a vastag szemceruzával felrajzolt csík, ettől arcom beesettnek tűnt, s olyan sötéten karikásnak, mintha… Gyorsan letöröltem a festéket. Hoszszú, bő felsőm lecsúszott a vállamról, kilátszott alóla vékony kis melltartóm teteje. Felemeltem a karomat, hogy visszaejtsem a vállamra az anyagot, de kezem megállt Kaspar éles hangja hallatán. Parancsolón szólt rám, már-már erőszakosan, de annyira ismertem, hogy tudjam, nem utasítást oszt, inkább csak felhívásnak szánja egy kis durvább széptevésre. - Ne. Hagyd úgy. Felkaptam a fejem, s láttam, hogy ott áll a csukott ajtónak dőlve (még csak nem is hallottam, mikor zárult be a szárnya), és némán méregetett azokkal a szemekkel, amelyek képesek voltak pirulásra késztetni. Karját keresztbe fonta a mellén, s még a szoba túloldaláról is láttam, hogy orrcimpái kitágultak... mint mindig, ha haragudott. Vagy felajzotta valami. - Hogy csinálod? - kérdezte nyersen. Kifordultam, elhaladtam a lépcső mellett, és szórakozottan megcsodáltam a falak márványburkolatát. Bokacsizmám csikorgása visszhangot vert a csendben - ez volt az egyetlen hang a teremben a lélegzésemen kívül. - Mit? Egy darabig nem felelt, de éreztem a hátamon a tekintetét. - Hogy elbűvölsz bennünket. Minden vámpír férfit... mindannyian vágyakozunk utánad. Én, Fabian... - Ilta - tettem hozzá gyorsan, s átnéztem a vállam fölött, hogy lássam a reakcióját. Komoran biccentett. - Ember vagy, egy dhampir. A vágynak nem lenne szabad ennyire erősnek lennie. Fabiannak nem kellett volna beléd esnie, és Ilta... - Elhallgatott. Hálás voltam azért, hogy nem fejezte be a mondatot. De aztán hozzátette halkan, olyan halkan, mintha nem akarná, hogy meghalljam: - Nem lenne szabad, hogy ilyesmikre késztessen engem. Még jobban elpirultam. Továbblépkedtem, úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Végighúztam ujjaimat az asztal lapján, amin a váza állt, kerestem a port, ami persze nem volt ott. - T-talán azért lehet így, mert nem hasonlítok a vámpír lányokra, akiket ismersz. Számomra semmit sem jelent a gazdagságod és társadalmi rangod. Végigsimítottam a feketével erezett márványfalon. - Nem úgy tekintek rád és Fabianra, mint hercegre és arisztokratára. Nem bánok veletek kitüntetetten, és nem ugrállak körül, ahogy a ringyóid szoktak.

Eszembe jutott Charity, és nyilván neki is, mert amikor titokban odalestem, láttam, ahogy elfordítja a fejét. - Ellentétben királyságod lányaival, én semmi mást nem várok tőled, csak tiszteletet. - Megpördültem, hogy szembe nézzek vele. - És azt is tudom, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, akivel eddig találkoztál. Nem dőlök be a csábításodnak, vagy csakis akkor, ha én is akarom. Képes vagyok nemet mondani neked, ahogy párszor meg is tettem. - Bár jókorát hazudtam, nyugalmat erőltettem magamra. Hiszen nem álltam én ellen. Akkor sem, amikor Ilta bűvölt meg, akkor sem, amikor Fabian csókolt meg, és Kasparral sem, korábban a kocsiban. - És a férfiak, legyenek emberek, vámpírok vagy egyéb faj, mindig azt akarják, amit nem kaphatnak meg. Egy szempillantás alatt ott termett előttem, tán annyi sem kellett hozzá. Tenyerével a falnak támaszkodott a fejem két oldalán, kezei hatalmasak voltak s olyan erősek, hogy könnyűszerrel a nyakam köré fonhatni volna őket, hogy egy pillanat alatt kitörje. Elakadt a lélegzetem, s még csak leplezni sem próbáltam. Már a gondolat, hogy ilyen lényt láthatok... hogy ilyen lényt ismerhetek... Istenem, annyira szexi volt... Sötét, perverz... Valahol a tudatom legmélyén éreztem, hogy ez nem helyes. Egyáltalán nem így kellene éreznem iránta. Kaspar szeme összeszűkült, mintha ismerné a gondolataimat, s kihívóan tudakolná, képes vagyok-e változtatni rajtuk. Újra levegő után kaptam, hogy sikerüljön talpon maradnom, és ha maradt volna bennem szusz, a vágytól is felsóhajtottam volna. De nem, minden levegőmet is elorozta előlem, a szívemmel és akaraterőmmel együtt. Még közelebb hajolt, teljes súlyával karjaira támaszkodott, s izmai még csak meg sem feszültek az erőlködéstől. Vonakodva lehunytam a szemem, ahogy ajka egyre közelebb került hozzám, s felsőteste fagyos hideg megcsapta kipirult, felforrósodott bőrömet. Mellkasom vadul járt fel-le, bosszantott Kaspar szabályos lélegzése - ő már nem zihált, nem kapkodni levegő után. Keze egyetlen gyors mozdulatával váratlanul elkapta mind két csuklómat, fájdalmasan megcsavarta, és a fejem fölé szorította, hogy mozdulni sem tudtam. Halkan felnyögtem, de ezt a hangot is elfojtották ajkai, amelyek futólag végigsuhantak az enyémen, s ekkor biztosra vettem, hogy ő is érzi, ahogy szinte elolvadok alatta, és testem az övéhez simul. Végighintette csókjaival az állkapcsomat, míg el nem jutott a fülemhez, amibe kissé belekapott éles szemfogával. - De hát téged már megkaptalak - mormolta. Megfordult a fejemben, hogy rábólintok, aztán mégsem tartottam helyesnek. Megragadta a farmerem övét, és durván magához rántott. Meglepetten nyitottam ki a szemem, de csak még közelebb húzott magához. Karja olyan közel került a fejemhez, hogy a legszívesebben beletemetkeztem volna, ha van merszem hozzá, ám Kaspar szeme lángolt, mintha ezt mondaná: „mindennek vége, ha meg mersz moccanni”. Szemembe meredve megmarkolta felsőmet, és húzni kezdte.

Tudtam, hogy hamarosan lehámozza rólam, s pillantásában nem volt könyörület, amikor olyan magasra feltolta az anyagot, hogy kilátszott alóla a melltartóm, a hosszú sebhelyeket viszont eltakarták az anyag redői. Egyik kezével továbbra is a falhoz szorított, a másikkal pedig a mellem felé nyúlt, az egyikre ráborította a tenyerét, hogy valósággal eltűnt alatta. Kis híján elkáromkodtam magam, aztán eszembe jutott, hogy lélegezni is kellene, de hiába, semmi értelme nem volt, inkább teljesen felhagytam a görcsöléssel. Szerettem volna arra kérni, hogy legyen gyengédebb, de csak valami vágyakozó nyöszörgés hagyta el a számat, amikor mutatóujja félrehúzta a melltartót, és végigsimított a mellbimbómon. Tekintetét nem vette le rólam, én pedig megküzdöttem azért, hogy nyitva tartsam a szememet. Szadista mosolyából sejtettem, mennyire élvezi az arcomra kiülő belső tusakodás látványát, amiben kétely keveredett a kívánkozással. - Ó, istenem, mi a... bocsánat, felség, elnézést az alkalmatlankodásért! A szemem felpattant. A lépcső alól nyíló, cselédfolyosóra vezető kis ajtóban ott állt Annié, a szobalány. Szája elnyílt, szemét rám szegezte, ahogy ott álltam, csuklómnál fogva a falhoz szegezve, Kaspar pedig le nem kapta volna a mellemről a kezét. Rákvörös lettem, és el akartam húzni a karját, de nem hagyta. Oda sem fordult Annié felé, csak odavetette, hogy távozzon, mire a lány gyorsan bókolt. A szemét egy pillanatra sem vette le rólunk. - Felség. Miss Lee. - Az ég szerelmére, menjen már! - csattant fel Kaspar, s türelmetlenségében csikorgatni kezdte a fogait. Néztem, ahogy Annié elhátrál, s szememmel szerettem volna azt üzenni neki, hogy sajnálom. Az arcára kiülő utálkozás nem tűnt el. - Ez nevetséges. Hát itt már sehol nem maradhat magára az ember - morogta Kaspar, majd egyetlen, villámgyors mozdulattal kézen fogott, elkezdett a lépcső felé vezetni. Mintha már évek óta nem jártam volna Kaspar szobájában. Még mindig ugyanazok az érzések viharzottak át rajtam tőle, s ezeket sem egyre növekvő vágyam, sem szorongásom nem nyomta el. De korábbi lelkesedésem és szenvedélyem elillant, méghozzá teljesen. Kaspar hagyta, hogy előtte lépjek be a szobába, s alaposan körülnézett. A sötét és impozáns ágy a szoba közepén állt, s hirtelen mást sem akartam csak minél messzebb elkerülni, ezért körbeoldalaztam a hajdan bársonyos, mostanra azonban megfakult szőnyegen. Tudatában voltam annak, hogy elnyeli lépteim neszét, s annak is, hogy amikor kilépek a padlóra, csizmám sarka megkoppan a parkettán. Hideg volt, fagyosan hideg, s most különösen feltűnt a különbség mint amikor forró fürdőből lépünk ki a hűvös kőpadlóra. A jeges érzés egyetlen, erős hullámban tört rám, a lábujjamtól terjedt egyre följebb, s hirtelen az a kósza gondolatom támadt, hogy mindjárt elkékülök. Egy őrült másodpercen át

fel akartam nevetni, de még mindig nem volt hozzá elég levegőm. Így csak megráztam magam, karom a derekam köré fontam, részben mert fáztam, részben a félelem miatt. A szobát csak a pár napon belül teljesen kitelő hold fénye világította meg. Sugarai a nyitott franciaablakon áradtak be, amin át ki lehetet látni rajta a teraszra. Úgy vonzott magához, mint lepkét a lámpa fénye, s figyeltem, hogyan növekszik kis árnyékom az ajtó világosabb négyszögén belül. Az összefogott függönyöket enyhe szél ringatta, amiből hálatelt szívvel mélyet szippantottam a szobában tömény, erős parfümök szaga és az öreg fa illata uralkodott, ami marta a torkomat. Megborzongtam. Csodás kilátás nyílt a birtok füves dombjaira és fáira, de nem sok okom volt gyönyörködni benne, különösen, amikor összerezzentem, mert meghallottam a zár kattanását. Bezáródik. Abban a szempillantásban hátat fordítottam a tájnak. Kaspar az ajtónak támaszkodott, egyik kezében aprócska ezüstkulcsot tartott. Magasra emelte, majd rázárta ujjait, hogy teljesen eltűnt a markában. - Ezúttal nem hagyom, hogy nemet mondj, kislány. - Ezekkel a szavakkal messze elhajította a kulcsot. Az ezüstös tárgy elrepült mellettem, s mellkasomba belenyilallt egy fura érzés, az örömé és félelemé, amikor meghallottam, hogyan koppan az erkély alatt, a kavicsos ösvényen. Eltűnődtem azon, hogy vajon miféle szörnyet engedtem szabadjára, és miféle szörnnyel vagyok most összezárva egy szobába. Vagy ha az igazat akarom mondani: miféle szörnnyel fogok mindjárt lefeküdni? A szemébe néztem. Az enyém hatalmasra tágult a döbbenettől és valami különös, idegen izgalomtól. Kaspar halkan felnevetett, szeme felragyogott sötétben, ide-oda váltott a smaragdzöld és vörös között. Intett, hogy lépjek közelebb. Mozdulni sem tudtam, így ő jött hozzám, s ő feszegette le a derekamra dermedt karjaimat, miközben én megpróbáltam megnyalni a kiszáradt ajkamat. Nem adott rá esélyt. Megragadta a pólómat, és letépte rólam, ajka mély, hoszszú, szenvedélyes csókkal tapadt az enyémre. Abban a pillanatban, hogy elhúzódott tőlem, máris hiányzott. Tekintete egyre lejjebb kalandozott a mellemről, átlátszó melltartómról és mostanra meztelen hasamról a soron következő, meghódítani való terepre. Nem teketóriázott, a farmeromhoz kapott - valamit morgott arról, hogy milyen körülményesek a női ruhadarabok én pedig automatikusan lerúgtam bokacsizmámat, tudva, hogy nem sok mindent tehetek, különösen miután rácsapott a kezemre, amikor megpróbáltam kigombolni az ingét. Csak állhattam ott, mint valami rongybaba, amit ő egyértelmű vággyal és izgalommal vetkőztetett le, akár egy gyerek, aki éppen a karácsonyi ajándékát bontogatja. - Az istenit, gyönyörű vagy, kislány. Hátralépett, én pedig összerezzentem. Meglepett váratlan bókja, ami mintha akaratlanul szakadt volna ki belőle. Lesütöttem a szemem, annyira zavarba jöt-

tem attól, hogy ott kell állnom alsóneműben. - Édes istenem, miért nem vettem fel egymáshoz illő melltartót és bugyit? - miközben ő még mindig teljesen fel van öltözve. Megborzongtam, kezemet a nyaka köré fontam, s elrejtettem a csúf sebhelyeket, amelyeket Ilta ejtett rajtam nem is olyan régen. Ha a király nem tiltotta volna meg, hogy egymáshoz érjetek, akkor nem is akarnád ezt, ugye, ennyit te is tudsz? - sziszegte belső hangom, ami mindig az előző gondolatom nyomán jelent volna meg újra a fejemben. De te kíváncsi vagy arra, hogy milyen Kaspar valódi érintése, igaz, Violet? Tudomást sem vettem róla. Kaspar újra előrelépett, félresodorta karomat, s gyengéden szívogatni kezdte a nyakamat, ügyelve arra, hogy ne sértse fel a bőrt. Karomat nyaka köré fontam, és ahogy egyre mohóbbá váltam, megpróbáltam közelebb húzni magamhoz, szükségem volt az érintésére. Engedelmeskedett, egyik keze a melltartóm alá nyúlt, fogai belekaptak a bőrömbe. Keze a mellemre tapadt, jeges érintésétől minden érzékszervem élesebben működött, s várakozó kezéhez szorítottam mellkasomat, hátrahajtottam a nyakam, és odakínáltam a rajta lüktető eret... Lecsapott rá, s fogai oly fájdalmasan szakították fel bőrömet, hogy felsikoltottam volna, ha nem áll el a lélegzetem attól, ahogy a mellbimbómat kezdte morzsolgatni. De nem ivott a véremből. Helyette még mélyebbre süllyesztette fogait a nyakamba, s újra rántott egyet a mellbimbómon.,, aztán újra... meg újra... meg újra, míg végül csak nyöszörgő, lihegő hústömeg voltam a karjaiban. Felnyalta azt a kis vért, ami kifolyt a máris hegedni kezdő sebből, s diadalmas vigyorral feltámogatott. - Ez még nem minden, kislány - mormolta, én pedig a nyakához nyúltam, s megpróbáltam kioldani a nyakkendőjét. De a kezem annyira reszketett a hidegtől, hogy nem ment. Kaspar felkapott, és szinte rádobott az ágyra, ahová elterülve érkeztem, de azonnal megpróbáltam felülni. Csak az óra percegése törte meg a csendet, valamint az én vad zihálásom meg az ő egyre szaporább lélegzetvétele. Meglazította a nyakkendőjét, egy ujjal rángatta. A selyemcsík kibomlott, s az ingén terült el, amit kigombolt és ledobott, felfedve sápadt bőrű felsőtestét. Leült mellém az ágyra, a hátam mögé nyúlt, és ügyesen kikapcsolta a melltartómat. Amikor szétnyílt, félrehajította. Ebbe belepirultam - nem mintha számított volna, amikor azzal a jól ismert félmosolyával nevetett rám, egyik tenyere az arcomra tapadt, a másik a mellemre. Felnyúltam, és megcsókoltam, kezemmel végigsimítottam izmos karján, megcsodálva erejét, s tudtam, hogy nem kellene, hiszen azzal kapja el a zsákmányát, ezzel töri ki mások nyakát. Élvezte az érintésemet, s éreztem, ahogy csók közben elmosolyodik, aztán kezét a hasamra tapasztja, ami jóval laposabb volt, mint pár hónappal ezelőtt - túlságosan lapos is majd onnan egyre lejjebb tart, s félrehúzza a bugyim gumiját. Ekkor váratlanul átemelte rajtam a lábát, s ahogy ott ült lovagló ülésben, tekintete végigpásztázta testem minden centijét, mintha hibát keresne. Perzselő tekintete alatt elpirultam, s láttam, hogyan vörösödik be az írisze. Mocorogni

kezdtem, megkíséreltem eltakarni a csúnya, ezüstös hegeket, de villámgyorsan elkapta a kezem, és fejem fölött az ágyhoz szorította. Megint. - Ne! - A szemével szinte megszidott, mintha haragudna rám azért, mert szégyellem magam. A szégyen nem olyan dolog volt, amit ismert volna. Én viszont igen. A testem merev volt, lábamat erősen összeszorítottam, a lélegzetem olyan felszínes, hogy a mellkasom alig emelkedett. Kaspar keze megindult a hasamon, gyötrelmes köröket simogatott rá, s egyre közelebb és közelebb jutott a perzselő forrósághoz, ami a combomtól a mellemig, majd újra visszafelé hullámzott át rajtam. - Lazíts! - motyogta bosszúsan. Ez parancs volt, nem kérés, s olyan kemény volt a hangja, hogy kis híján újra ellöktem magamtól, annyira bántott az érzéketlensége. Lazítsak? Hát fogalma sincs arról, hogy ez milyen nehéz? Újra megcsókolt, a nyelve bebocsátást kért, mert tudta, hogy el tudja terelni a figyelmemet. Legalábbis erre gyanakodtam. Hogyan képes…? Karom újra felsiklott a hátán, és a nyaka köré fonódott. Belemarkoltam kócos hajába, mielőtt meggondolhattam volna magam, majd hagytam, hogy kezem lecsússzon a mellkasán a farmere derekáig. Kicsatoltam az övét, erre ledermedt, elütötte a kezemet, és újra azzal a „moccanni ne merészelj” pillantással nézett rám. Szememmel némán könyörögtem, de ő újra a nyakam fölé hajolt, és a kulcscsontomat kezdte csókolgatni, aztán ajka lejjebb siklott, míg végül el nem jutott a mellem halmáig. Halkan felnyögtem, amikor nyelve a mellbimbómhoz ért, majd hangosabban is, amikor áthajolt az eddig elhanyagolt másikhoz. Szája végigvándorolt a melleim közti völgyben, és végigcsókolta a sebhelyeimet - jobban szerettem volna, ha ezt nem teszi -, aztán azonnal továbbindult, nem hagyva időt arra, hogy gondolkodjam vagy lefagyjak. Lesiklott a bordáim a hasamra, amitől kénytelen voltam elfojtani a kuncogásomat. Amikor megéreztem, hogy lágyan rálehel a combomra, egész testem megrázkódtam, s minden idegvégződésemmel éberen figyeltem. Megcsókolta egyik combomat, s éreztem, ahogy ajka alatt izmaim összerándulnak, de képtelenek menekülni. Kezével ekkor megszorította a másik combom is, s széthúzta őket. Annyira szerettem volna felnyöszörögni, de képtelen voltam, aztán felsikoltottam, mert combomba éles fájdalom nyilallt. Valami egészen hihetetlen fájdalom - fogaival beletépett a húsomba. Rekedten felnyögtem, szememet könnyek csípték, s levegő után kapkodtam, miközben Kaspar nyelvével a véremet nyalogatta - éreztem a saját izgalmamat. Aztán viszont elengedte a combomat, és odahajolt fölém, vörös szeme diadalittasan ragyogott, ajkai fénylettek. Lehajolt és megcsókolt, én pedig megnyaltam az ajkát, s ekkor hallottam, hogy mélyről jövően felnevet. - Jó vámpír lennél. Mintha szívesen kóstolgatnál mindenféle testnedveket.

Válaszképpen bűntudatosan elmosolyodtam. Képtelen lettem volna szólni. A szavak mintha elveszítették volna a jelentésüket. Kezem újra odatalált a farmerja derekához, s mivel az öv már ki volt csatolva, lehúzta a cipzárad. Kaspar ezúttal nem ellenkezett, csak erősebben simult hozzám. Az én választásom... Váratlanul felemelkedett rólam, én felnéztem és mélyen elpirultam. Kaspar meztelenül még dögösebb volt - már ha ez egyáltalán lehetséges -, csúfondárosan vigyorgott le rám, kezében egy óvszeresdobozt lengetve, amihez papírcetli volt ragasztva. - Úgy sejtem, a tied... - mormogta, de hangjában humor csendült. Felé nyúltam, elvettem tőle a gyűrött lapot, majd elolvastam a ráírt üzenetet. „Sose feledkezz meg a védekezésről, tökfej vérszívó!” Felnevettem, amikor eszembe jutott, hogyan loptam el és tettem tönkre az összes óvszerét, kevéssel ideérkezésem után. Visszatekintve nehéz volt elhinnem, hogy már akkor megvolt bennem a bátorság, hogy ilyesmit műveljek. Kaspar felvonta a szemöldökét, és feltépte a csomagot. - No, akkor melyikünk is az ebben a viszonyban, aki szívni fog? Úgy tettem, mintha felháborodtam volna. - Eddig senki sem mondta, milyen förtelmes a hálószobai modorod? Felkacagott, lehajolt, és szájon csókolt. - Nem okolhatsz egy pasast azért, mert próbálkozik. Megrázott a kettőnk között hirtelen támadt, gyengéd intimitás. - Én... rendben... akkor talán máskor - motyogtam. Szemébe visszatért a vörös csillanás, ami megfakult, miközben magára húzta az óvszert. - Nem hagyom, hogy elfelejtsd. Megéreztem magamon már ismerős súlyát, ő pedig egy darabig csak nézett rám - a feszültség pedig egyre fokozódott. Megpróbáltam fölényesen mosolyogni, de csak tettettem, legbelül kész idegroncs voltam. Számra tapasztotta a száját, s szenvedélyesen megcsókolt, miközben belém hatolt. Éreztem, hogy tarkómat kiveri a verejték, s átitatja alattam a lepedőt, hallottam saját nyöszörgésemet és zihálásomat, amint elvegyül Kaspar hörgésével. Különös keveréke volt ez az örömnek és fájdalomnak, s abban sem voltam biztos, melyikből van több, míg egyszer fel nem sikoltottam., s szemében a vágy helyére azonnal az aggodalom szökött. Egyik kezét gerincem alá csúsztatta, átfordult, magával húzott, hogy én legyek fölül, s közben egyetlen pillanatra sem vált el tőlem. Nem moccant, amikor átvetett lábbal felültem rajta. Visszanyertem a bátorságomat attól, hogy tudtam, most végre átengedte nekem az irányítást, amit pedig annyira szeretett megtartani magának. Egyetlen, de tényleg csak egyetlen röpke pillanatra még az a kérdés is felötlött benn. hogy vajon Charitynek is

volt-e része ugyanebben, s a szívem összeszorult, annyira reméltem, hogy én nem annyi vagyok csak a számára, mint ez a lány: egy ringyó, egy újabb flört. De képtelen voltam hosszasan töprengeni ezen, mert Kaspar egyik keze besiklott a combjaim közé, a másik a mellem után nyúlt, s innentől kezdve csak az élvezet maradt. Lehajoltam, végighúztam számat a torkán, fogaimmal felsértettem a bőrét, tudva, hogy mennyire más lenne minden, ha én is innék a véréből. Zihálása nyögésbe csapott át, amikor újra felegyenesedtem, s elégtétellel néztem, ahogy szeme rebbenve lecsukódik, de saját gyomrom is összerándult annak gondolatától, ami mindjárt bekövetkezik, amikor másik kezével is a combjaim közé nyúlt. Kaspar felhördülését hallva, összeszorítottam fogaimat, hogy állkapcsom teljesen összezárult, kiszakadt belőlem egy utolsó nyöszörgés, majd odaomlottam a mellére. Nyakamba éles fájdalom hasított valahol alul, hogy csillagok táncoltak a szemem előtt. Éreztem, ahogy elernyedek, és rázuhanok a nyakamat támasztó kezekre, majd minden gondolatomat elnyelte a sötétség. Talán percek teltek el, mire magamhoz tértem, de az is lehet, hogy órák. A szoba körvonalait nem tudtam tisztán kivenni, s éreztem, hogy végtagjaim kezdenek elzsibbadni. Reszketegen levegőt vettem, mosolyogni is alig mertem, amikor átfordultam, s megláttam magam mellett az oldalán fekvő Kaspart, aki engem nézett, s közben hajam egy fürtjét tekergette az ujjára. - Azt mindig is tudtam, hogy jó vagyok, de még senki nem ájult el az ágyamban - jegyezte meg önelégülten mosolyogva, s nyelvét végighúzta szemfogain. - És ha őszinte akarok lenni, nem hinném, hogy valaha belém haraptak volna, miközben épp eljutok a csúcspontra - vágtam vissza, s megmasszíroztam a homlokomat, ami valósággal lüktetett. A szemem kezdett hozzászokni a holdfényhez. Nem volt erőm rendesen kifejteni, hogy valószínűleg pontosan a harapás miatt ájultam el. Kaspar kuncogott, s elégedett mosolya egyre szélesebbé vált. - Mondtam neked, hogy remekül fogunk mulatni. Elmosolyodtam. A hátamra fordultam, felbámultam a sötét mennyezetre, s átadtam magam annak az ellazult, már-már zsibbadt állapotnak, amire annyira vágytam a londoni vérfürdőt megelőző hónapokban, amikor a szórakozóhelyek számítottak a legfőbb vadászterületemnek. Csakhogy semmi... komolyan mondom, semmi nem hasonlítható Kasparhoz... és ebben az élményben többé nem lesz részem, mert a király néhány órán belül visszatér, s érvénybe lép a rendelkezés arról, hogy nem érhetünk egymáshoz. A szívem elfacsarodott, s a szemembe könnyek szöktek. Pislogtam, hogy elfojtsam őket, s reméltem, Kaspar nem néz épp rám. - Tetszettél volna neki.

Értetlenül emeltem rá a tekintetem. Kaspar maga elé meredt, smaragdzöld és ködszürke között villódzó szemét a kandalló fölött lógó festményre hegesztette. - A szüleid, ugye? Bólintott. - Ez az ő szobájuk volt egész addig, míg anya meg nem halt. - Az utolsó szónál elfulladt a hangja, én pedig ösztönösen a keze után nyúltam, szorosabban simultam a melléhez, s odabújtam hozzá, igyekezve nem törődni azzal, milyen hűvös a bőre. A dolog meghökkentett, de megpróbáltam leplezni. Eddig még sosem hallottam, hogy az anyját említette volna. - Büszke lenne rád. Felém fordult, s elhúzta a száját, mintha ezen nevetni akarna, de a szeme elárulta, mert szürkére váltott. - Mire lenne büszke? Én vagyok a trónörökös, de egyáltalán nem vágyom rá. Gyűlölöm a felelősséget, és iszonyúan elrontok mindent, ami egy hercegre jellemző kellene, hogy legyen, leszámítva persze azt, hogy jóképű vagyok. Mi a fenére lehetne büszke? - Körmei a bőrömbe mélyedtek, de szerintem fel sem tűnt neki. Összerezzentem, de sikerült palástolnom. - Jó ember vagy. Gondolj csak bele, hányszor mentettél meg... hányszor is, mostanra már négyszer? És hajlandó lettél volna hazaengedni engem, aztán szembenézni a tanács és apád haragjával. Ez csak jelent valamit! - Dehogy. Egyébként pedig mitől lettél ilyen kenetteljesen megbocsátó? Biztosan tudom, hogy nem is olyan régen még úgy gondoltad, hogy beteges, gonosz lény vagyok. Elkaptam a pillantásomat a festményről. - A helyzet néha megváltozik - motyogtam. Rám nézett. Észrevettem, milyen értetlen a tekintete. Azt hittem, nem hagyja annyiban, de óriási megkönnyebbülésemre nem folytatta a kérdezősködést, s mindketten hallgatásba merültünk. Szórakozottan újra a hajammal kezdett babrálni. Mintha egyikünk sem bánta volna, hogy csönd van, mintha mind a ketten beértük volna azzal, hogy egymás karjában fekszünk Hát ezt rejtegeti a maszkja mögött? A szorongást, hogy nem elég jó? - Miért költözött ki apád ebből a szobából? Úgy értem, tudom, hogy eléggé... - Itt majdnem megőrült - vágott közbe Kaspar. - Képtelen volt elviselni. Tudom, hogy hidegszívűnek és kegyetlennek hiszed apámat, de ez nem mindig igaz rá. Anya valahogy kiegészítette. Jó embert csinált belőle. Ugye, tudod, hogy ez lehetséges? A rosszakból lehetséges jót csinálni. Amikor anya..az teljesen tönkretett mindannyiunkat..azon az éjszakán a Trafalgar téren... még csak rájuk sem kellett volna támadnunk, ezt felfogtad, kislány? De a fia... mármint Pierre fia, Claude... muszáj volt végeznem vele! El kellett vennem az apjától, ahogy az apja is elvette tőlünk anyámat. A rohadék! Lehunytam a szemem, mert annyira csípték a könnyek, és tudtam, hogy ezzel túlmentem egy határon. Gyűlöltem magam azért, hogy felhoztam ezt a té-

mát, és ennyire kiborult miatta, s őt is gyűlöltem, hogy arra az éjszakára emlékeztetett. Karomat a mellkasa köré fontam, s még szorosabban öleltem, miközben Kaspar tovább beszélt. - Apám gyakorlatilag anyámmal együtt meghalt azon a napon. John Pierre pedig egyszerűen csak megüzente nekünk, hogy parancsba kapta a dolgot... hogy megfizették érte. És hogy sosem tudjuk meg, ki parancsolta meg. De én rá fogok jönni... felkutatom, aztán először a szerelmét ölöm meg, kiiszom a vért a gyerekeiből, és megerőszakolom a lányait, hadd szenvedjen a szívtelen démon. Mert amit érzek iránta, az több a gyűlöletnél, Violet. Elvette tőlem az anyámat. Elhallgatott, én pedig ott feküdtem, karjaim lehullottak róla, szám kiszáradt. Én voltam az ellenség lánya. Fejemben megzörrent a doboz... Miközben iszonyú szavai eljutottak a tudatomig, gyorsan magas falakat emeltem a fejemben. Annyira szerettem volna arra kérni, hogy ilyen szörnyű dolgokat ne mondjon, hogy szívja vissza az egészet, hogy biztosan nem gondolja komolyan, nem gondolhatja komolyan... de tudtam, hogy túl kockázatos lenne erőltetni a dolgot. - Ez mind nem számít. Bármit mondasz is, éppolyan nagyszerű leszel, mint apád volt a tragédia előtt. Tudom, hogy így lesz - suttogtam bele a sötétbe. Kaspar nem felelt, csak odahúzta kezemet a mellére, ahol a szívének kellene lennie, aztán hamarosan álomba merültem.

45. VIOLET Tik-tak... - Tudják. - Mit? - Hogy együtt aludtunk. A szolgák elárulták nekik. - De... - Apám tud róla. Elakadt a lélegzetem, torkomban megéreztem a félelem epeízét. - Elárult bennünket. Annié volt az. Kaspar komoran biccentett, és a karjába vett. - De mit fog apád csinálni? - Nem tudom. Nem akarod tudni, jegyezte meg belső hangom, és én némán egyetértettem vele. Kaspar karóráján megcsillant a magas ablakokon beáramló fény, ahogy ott várakoztunk az előcsarnokban.

11.59... Hideg volt, a szolgák és a háztartás többi tagja hosszú sorban mögöttünk állt fel, arra várva, hogy köszöntse a Varnokat és a teljes nagytanácsot, amelynek minden tagja tudott rólunk. Tudta Fabian is, tudta Cain is, tudta a király is. Megéreztem hátamban a szolgák perzselő tekintetét, az utálatukat, a lenézésüket, hogy tiszteletük utolsó morzsája is eltűnt. A szemükben most már hozzájuk tartoztam. Ringyó. Kaspar túsza voltam. Sosem volt arról szó, hogy meg is ismerjem a herceget. Különösen most nem. Tik-tak... - Ugye, most éppen Atheneából térnek vissza? N-nem kellene elmennem? Kaspar kiengedett az öleléséből, de a kezemet továbbra is fogta. - Figyelj rám, Violet. Kislány. Sajnálom a tegnap éjszakát. Nem kellett volna... - Én is. - Mintha megdöbbent volna, de én vadul bólogattam, és kerültem, hogy a szemébe nézzek. Elhúztam tőle a kezemet, s a szívem elfacsarodott. - Én... - Ekkor váratlanul felkapta a fejét, szeme lángoló vörös lett, orrlyukai kitágultak. - Megjöttek. Megmarkolta a kezem, a másikkal az állam alá nyúlt, s lágy csókot nyomott a számra, majd elengedett, én pedig éreztem, hogy térdemből kiszalad az erő, s minden tagom fáj és merev. Aztán levegő után kapkodva hirtelen ott találtam magam a terem túloldalán - mint valami játékszer, amit Kaspar eldobott. Tik-tak... A palota mélyéről zengő hang jutott el hozzánk. Egy állóóra első ütése. Végigszámoltam az összeset, mert képtelen voltam nem venni tudomást a hangról. Tizenkettő... Megborzongtam, amikor a hang átrezgett rajtam, gyom-rom összeszorult az idegességtől. Sírni lett volna kedvem, de a szolgák előtt nem akartam. Tizenegy... A komornyikok az ajtó mellett helyezkedtek el, makulátlanul tiszta kesztyűbe bújtatott kezüket a kilincsen nyugtatták, készen arra, hogy kinyissák az ajtószárnyakat. Tíz... Gondolataim kavarogtak, egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem és rettegés, valósággal beleszédültem abba, hogy mit tehet a király, hogy megbüntessen egy ilyen engedetlenségért. Az is baj lett volna, ha más körülmények között fekszünk le egymással, de mivel előző nap Kaspar akkora szégyent hozott apjára, semmit nem zárhattam ki. Kilenc... Mit tehet velem, ami szörnyebb annál, mint hogy nem érinthetjük meg egymást? Nyolc... Nem kényszeríthet arra, hogy vámpírrá váljak, mert azzal ürügyet szolgáltatna apámnak arra, hogy behívja a vámpírölőket és a renegátokat. Az átváltozás egyébként nem tűnik már annyira iszonyú dolognak.

Hét... Miért vesztegettem el annyi időt azzal, hogy gyűlöltem Kaspart? Hat, öt, négy... - Kaspar, Athenea milyen hely? Három... Nem válaszolt. Kettő... - Kaspar, kik élnek Atheneában? Egy. Az ajtószárnyak szélesre tárultak, megláttam a magasan járó napot, amit az elé tornyosuló felhők eltakartak. A lépcsőn vagy harminc köpönyegbe burkolózó alak lépkedett felfelé. Hátravetették csuklyájukat, s bőrük szinte azonnal rózsaszínes árnyalatot öltött a napfénytől, ahogy elkezdett megperzselődni. A csapat élén a haragos király haladt. Gyorsan Kaspar felé pillantottam, a félelem mintha harapófogóba szorította volna a szívemet. Kaspar merev, kifejezéstelen tekintettel egyenesen maga elé meredt, nem a körénk gyűlt tömegre, amelynek minden tagja mogorván bámult ránk. Éreztem, hogy arcomon legördül egy könnycsepp, és elfordultam tőle. Az alakok mind eltűntek. Körülnéztem volna, de nem mertem, mert a király egyenesen felém tartott, szeme lángolt az indulattól. Amikor megállt előttem, halk nyöszörgés szakadt ki belőlem. Szerettem volna elinalni. Helyette bókoltam. A király Kaspar felé fordult, aki még mindig egyenesen előrenézett, de azért meghajolt. - Kaspar! - A szavakat inkább sziszegte, mint mondta. - Indulj Varn Kilátójához. Ott beszélünk. Aztán felém fordult. - Ne érjen a fiamhoz újra, Miss Lee, vagy teszek arról, hogy soha többé ne hallhassa a szíve dobogását. Érthető voltam? Amikor nem feleltem, rám ripakodott: - Válaszoljon! Bólintottam, valósággal fuldokoltam, a könnyeimet nyeldekeltem. - Maga nem buta. Nyilván rájött arra, hogy nem úgy terveztük, hogy bármelyik gyerekemmel kapcsolatba kerüljön. - Szája egyenes vonallá préselődött össze. - Itt a szabadsága vége, Miss Lee. A vége. És e véget jelképezendő, azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes áldozatot Ad Infinitumra. Nemde? Kaspar felszisszent, mire felemeltem a fejem. Rögtön elhallgatott, de továbbra is a szemembe meredt, olyan intenzitással, hogy elállt tőle a lélegzetem. Aztán eltűnt. Megint. - Ringyó! - sziszegte valaki. Lyla állt meg előttem kéz a kézben Fabiannal, arcán önelégült mosoly derengett sötéten. Valósággal belebújt a fiúba, aki nem volt hajlandó rám nézni, aztán amikor Lyla odébb ráncigálta, hallottam, hogy ő is elsuttog egy szót. - Ringyó. Most már mindenki utált.

46. VIOLET Gondolatban jól megrugdostam magam, amikor rádöbbentem, hogy újra azon a napon merengek, s az akkor történt eseményeket játssza le az agyam újra meg újra. Még mindig éreztem bokám körül a metsző huzatot, lábamban a sajgást, kielemeztem minden egyes szót, eltöprengtem minden gondolaton, felidéztem minden apró részletet. Már majdnem két hét eltelt, hagyd már abba, tanácsolta belső hangom, és hajlottam arra, hogy egyetértsek vele. De bármennyire szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam rá. Kaspar már két hete elment. Próbáld meg elengedni. Belekapaszkodtam az ágyneműbe, a mennyezetre bámultam, s felmondtam a szavakat, amelyek belevésődtek elmémbe. A vámpírok nem kedves, szeretetteljes lények. Természetükből hiányozik a képesség a megváltozásra, alkalmazkodásra vagy mások elfogadására. Szeretetüket emberi lény nem nevezné szeretetnek, s a kéjvágy oly mértékig emészti őket, hogy mi azt sosem érthetjük meg. Nem úgy öregszenek, mint mi, emberek, hanem inkább úgy, mint egy kőszikla: fokozatosan kopnak, s lassan pusztulnak el, észrevehetetlenül lassan. A kő látszólag örökké fennmarad, ahogy a vámpírok is. Kaspar megmaradt a szívemben. Azt hittem, a király annál jobban nem büntethet bennünket, mint hogy megtiltja, hogy megérintsük egymást. Tévedtem. Az október lassan átadta helyét a novembernek, a parkban a fákról mind lehullottak a levelek. Az erdő azonban ugyanolyan sötét volt, mint mindig, s a következő nap újabb gyötrelmet ígért: másnap volt tizenkettedike, és ez egyben azt jelentette, hogy eljött az Ad Infinitum napja. Én voltam az áldozat. Megtanultam a koreográfiát, méretet vettek rólam a ruhához, és el is készítették. Találkoztam Johnnal, a másik áldozattal. Halk szavú pasas volt, azt tervezte, hogy karácsonykor változik át vámpírrá, hogy együtt élhessen a szerelmével, Marie-Claire-rel. Ez volt a legfurább dolog az áldozatot illetően. Hogy lehetett szerelemből csinálni - vagy gyűlöletből. Belementem a dologba, és tisztelettudó kis emberi lény módjára be-tanultam a szerepemet, de csak egy dolog miatt: csakis így juthattam el a bálba, amire még Kaspar is vissza fog térni. Visszatér, bárhova is ment. Megdörgöltem száraz szemem, majd átvetettem a lábam az ágy szélén, magammal húzva a lepedő sarkát is. Az éjjeliszekrényről felkaptam egy fésűt, és belemélyesztettem a hajamba, ami tele volt kifésületlen csomókkal - úgy próbáltam kerülni a háznépet, hogy napokon át ki sem tettem

a lábam a szobából. Úgy tűnt, ez mindenkinek megfelel. Senki nem szólt hozzám egy szót sem, kivéve Caint, akinek az utóbbi időben az a bosszantó bukása támadt, hogy a családomról kérdezősködött, különösen Lilyről. Mindig Lilyről. Ezt képtelen voltam elviselni. Így hát magamra maradtam a belső hangommal. Egyetlen pillanatra eltűnődtem azon, hogy vajon tényleg érdemes-e lemennem a földszintre, de megéheztem, és odalent valakik hangosan beszéltek. Elővettem a szekrényből egy pár zoknit, és csöndben kisurrantam a szobából, majd lopakodva megindultam a folyosón. Az ajtómtól pár méternyire kénytelen voltam nagyokat nyeldekelni. Kaspar szobája. Az óta a bizonyos éjszaka óta nem jártam benne, de még a közelében sem. Még csak két hét telt el, de kíváncsi voltam - az volt az érzésem, hogy valaminek meg kellett benne változnia, mintha a szoba nem maradhatott ugyanolyan a gazdája távollétében. Ostoba gondolat, de ilyenekből az utóbbi időben egyre több jutott ki nekem. Ugyanakkor egy teljesen más természetű emlék is felbukkant a fejemben. Bármennyire igyekeztem, nem tudtam elfelejteni Kaspar meztelen testét, ahogy az enyémhez simul, kezének szorítását, ahogy hozzám nyúl, vagy követelőző, uralkodó természetét, ami titokban azért eléggé tetszett nekem, bár ezt nyíltan sosem ismertem volna be előtte. Újra meg újra átéltem a lázas borzongást, ami akkor fogott el, amikor a nyitott ajtón kidobta a kulcsot, s ezzel foglyul ejtett. Mire észbe kaptam, a kezem már lökte is be az ajtaját. Valami okból azt hittem, hogy ha Kaspart nem érinthetem meg, akkor a szobájába sem mehetek be. Valószínűleg így is volt, de egyszerűen muszáj volt benéznem, muszáj volt megtudnom, igazam van-e. Az ajtó halkan becsukódott mögöttem, én pedig először nagy levegőt vettem, s csak ezután nyitottam ki a szemem. A szobában feltűnően világos volt, a franciaablakokon át beáradt a téli napfény. A sötétítőfüggönyöket elhúzták és összekötötték, a lepedő sarkait bedugták a matrac alá, a párnát megigazították. Nem lehetett érezni a kölni erős illatát, de a vér szaga sem maradt meg a levegőben. Szinte az összes bútort letakarták, amitől a szobában a fehér szín dominált. Amikor ráléptem a porvédő leplekre, puhák voltak meztelen talpam alatt, de hidegek is, mintha hóból szőtték volna őket. A gyomrom legmélyén valami felsajdult. Éreztem, hogy a szemembe könny szökik, és hátrálni kezdtem. A saját szobám kényelmére és biztonságára vágytam. Aztán megtorpantam, mert a szemem sarkából valami csillanást vettem észre. Lépteim lelassultak, megtöröltem a szememet. A kandallópárkányon, Kaspar szüleinek festménye alatt egy nyaklánc hevert. Az ajtó felé lestem, féltem, hogy valaki mindjárt belép. De minden csöndes volt, s a kiáltozó hangok is elhalkultak. Így hát óvatosan előre léptem, aztán megtettem még egy lépést, majd még egyet. Nem voltam hajlandó felnézni a portréra - az olajképen szereplő alakok tekintetét még jobb időkben is eléggé

ijesztőnek találtam, a mai nap pedig minden volt, csak különösebben jónak nem mondható. Kimerészkedtem a kandalló előtti, hideg kőpadlóra, és lábujjhegyre emelkedtem, hogy a fejem egy vonalban legyen a párkánnyal. A nyakláncot finom por lepte, apró porszemek tapadtak a míves láncszemekhez, melyeken a medál lógott. Vastag, nehéz papírlapon hevert, amire egyelőre rá sem néztem. Amikor gyengéden felemeltem a láncot, megcsillant a fényben, s észlevettem, hogy az ezüstszemekbe parányi, egészen parányi smaragdokat véstek bele. A függőn egy vértől csöpögő rózsát láttam, alatta aprócska V betű: a királyi címer. Középen kis smaragdkő díszítette. A tenyerembe pottyantottam, és elgyönyörködtem benne. Nem voltam szakértő, de biztosra vettem, hogy egy ilyen rendkívüli és finom holmi több ezer fontot is érhet. Amikor újra felemeltem, kis kiáltás szakadt ki belőlem. A függő szétnyílt, s benne nyolc miniatűrt pillantottam meg, mindegyik a maga kis keretébe zárva. Egy nyitható medalion. Azonnal ráismertem a képeken látható alakokra. A királyt láttam, a királynét és köztük az összes gyermeküket, a legidősebbtől a legfiatalabbig. Átlapoztam a parányi képeket, melyek pókhálófinom csuklópántokkal voltak összeerősítve. Újra a fény felé emeltem, s megbűvölten bámultam, ahogy megpördült a láncán. Mögötte jól láttam a nagy festményt, amit annyira ijesztőnek találtam. Kaspar szüleinek, a királynak és a királynőnek életnagyságú alakja lebámult rám. Ekkor valamire figyelmes lettem. A királyné nyakában ugyanilyen ezüstfüggő volt, ugyanilyen smaragddal a közepén. Aztán visszapillantottam a kezemben tartott medálra, és rádöbbentem, hogy olyasmit tartok a kezemben, ami a néhai királyné tulajdona volt. Visszatettem a helyére, de előbb még kihúztam alóla a papírt, amire lefektették, majd széthajtogattam, és szemügyre vettem a feltört királyi pecsétet. Egy levelet tartottam a kezemben, amit elegáns, szépen ívelt betűkkel írtak. Gyorsan átfutottam az első néhány soron. Drága, jó Berylem, először is hadd kérdezzem meg, minden rendben van-e önnel és Joseph-fel? Igazán régen találkoztunk utoljára... Nem kellett tovább olvasnom, hogy tudjam, hogyan folytatódik. Ugyanaz a szöveg volt, amit a király dolgozószobájában olvastam. S a királyné utolsó levele most mégis itt volt, Kaspar szobájában, a medalion alatt, amit újra megcsodáltam. Még mindig nyitva volt, s csak pörgött ó pörgött... Az álom ezen az éjszakán másképpen kezdődött, mint szokott. Általában ugyanis elég békés volt az eleje, mintha bizony egyfajta kaland lenne csatlakozni a rejtélyes, csuklyás férfihoz. Valószínűleg az is volt - a gondolatai mint-

ha állandóan a szabadság körül jártak volna, azon, hogy mennyin szeretne megszabadulni a gyűlölt kötöttségektől. Ezen az éjjelen azonban előtte még különféle meggyötört képeket is el kellett viselnem. A fejemben Kaspar és a szobájában hagyott medál részletei kavarogtak, inkább csak arcvonások és hangok és zajok, mint a valós ábrázolás. De főleg a nagy órát hallottam, amint elüti az egész órát, tizenkettőt, aztán a háromnegyedet, majd a felet - mintha visszafelé működne. Hamarosan azonban bár nem eléggé hamar - az álom megváltozott, s feltűntek benne a király renegát besúgójának gondolatai és az ismerős erdő képe. Már a gondolkodás maga is komoly erőfeszítésbe került, s a köpenyes alak rettenetesen vágyott arra, hogy megadja magát a transzra emlékeztető állapotnak, aminél közelebb vámpír nem kerülhet az alváshoz, de nem engedte meg magának. Muszáj volt, hogy időben visszatérjen az Ad Infinitum bálig. Nem hajlandó lemaradni róla. Háta mögött kiterült köpenye, a szélét a nyirkos földön húzta maga után. November és a vele járó, nedves idő egyszerre érkezett meg, s tudta, az emberek megérezték a hirtelen lehűlő hőmérsékletet. Közeleg a tél. Ekkor a ködön át váratlanul megcsapta orrát egy vámpírölő félreismerhetetlen szaga, s egy szempillantás alatt társaival együtt elrejtőztek a fákon. Aztán óvatosan, ágról ágra mászott előre, kitartóan igyekezett a förtelmes szag felé, s ahogy közelebb értek, már a hangjukat is hallhatták. - Ne gyere nekünk a kifogásaiddal, vámpírölő. Megmondhatod a drá-galátos Lee-dnek, hogy ha nem dönt hamarosan a támadásról, akkor semmi közünk hozzá. Épp eleget vártunk. No, hát ez igazán érdekes találkozónak bizonyult. - Lee-nek szüksége van valami ürügyre, hogy ezzel biztosítsa a miniszterelnök támogatását. Eddig még nem talált semmi ilyet. - Talán meggondolod magad, vámpírölő, ha végighallgatsz bennünket. A vámpírölő - öltözetéből és az övén függő fegyverekből ítélve magas rangú személy lehetett - előrehajolt a holdfényben. - Azt erősen kétlem. A renegátok összesen hatan lehettek, bizonytalanul álltak egyik lábukról a másikra. Az egyik valamivel előrébb ült a többinél, s úgy tűnt, ő a szóvivő. Ezért is ő volt az, aki folytatta a beszélgetést. - Hallottatok a Hősnők Próféciájáról? A vámpírölő hátradőlt. - Hát persze. - És ismered az első versszakát? A vámpírölő ezúttal egyszerűen csak biccentett. A fán kuporgó renegát váratlanul mozdulatlanná dermedt. - És hiszel benne?

A vámpírölő felhorkant, majd elmorogta válaszát. - Az csak egy jókora kupac végzetről szóló baromság, amit Atheneában találtak ki. Nem éri meg az időt vesztegetni rá, sem az enyémet, sem a tiedet. A vámpír elvigyorodott. - Ezt talán nem ártana újragondolnod. A vámpírölő felnevetett. - Miért tenném? Nem érdekel a végzet, és egyébként is mi köze az egésznek Lee-hez? A renegát felállt. - Elég sok, mert a Varnok még nem tudnak róla. - Elfordult, s kísértetiesen hosszú körmét végighúzta a fa kérgén. A körülötte kuporgó vámpírok kényelmetlenül feszengtek, majd ők is felpattantak, mintha készen állnának arra, hogy elmeneküljenek. - Miről nem tudnak? - Azt hittem, te ezzel nem akarod az időt vesztegetni, vámpírölő. A vámpírölő arca kíváncsi fintorba dermedt, és félig felemelkedett a fatörzsről, amin addig ült. - Köpd ki, vámpír, vagy teszek arról, hogy a karóm a melledben kössön ki! A renegát sötéten felkacagott, kivájt egy jókora darab kérget, és a földre dobta. - Megtalálták az első versszakban szereplő Látnok lányt. A Prófécia igaz. A vezetőjük kivételével a vámpírok már megindultak, s elkezdte elnyelni alakjukat a sötétség. - Micsoda? A renegát megállt, és lassan megfordult. Élettelen bőrét megvilágította a félhold. - Rátaláltak az első Sötét Hősnőre. De hát te nem hiszel a dologban, úgyhogy ne is zavartasd magad. Lee-vel meg majd tudatjuk, mi van, mielőtt véget érne Ad Infinitum. - Elmosolyodott, mintha mulatságosnak találni a gondolatot, aztán sarkon fordult és elrohant. A fák között egy teljes percen át csend honolt, mintha minden megfagyott volna. Még a fészkükön ülő madarak sem csipogtak fel a kijelentés hallatán. Tehát igaz. Atheneának mindvégig igaza volt. A köpenyes alak leszökkent a fáról. Úgy ért földet, mint egy gomolygó, fekete felhő. Muszáj Varnley-ba sietnie. De előbb még enni fog. A vámpírölőnek arra sem volt ideje, hogy megforduljon, vagy előkapja a karóját. A vámpír a hátára ugrott, majd lerántotta a földre. Áldozata nyakába hegyes szemfogak mélyedtek, arca iszonyú kínt tükrözött, de aztán vonásai lassan elernyedtek. A csuklyás alak ajkáról vér csorgott a földre. Ledobta az élettelen testet, és futásnak indult.

Tudta, hogy ha elég gyors, akkor napkeltére, talán valamivel előbb is elérhet a határra. A királynak meg kell tudnia. A Hősnők Próféciája igaz. Elméjében megszólalt a második versszak, ami e dimenzió minden lényének agyába bevésődött, kivéve az embereket. Az elsőt már megtalálták. Most a vámpírokon a sor.

47. VIOLET Eljött Ad Infinitum napja. És én voltam az áldozat. Karjaimmal szorosan átöleltem magam. Már nem tart soká. Háta mögött öszszekulcsolt kezekkel ott ácsorgott mellettem John, mind a ketten a falhoz támaszkodtunk és vártunk. Az előcsarnok ajtaját kitárták, mellette ott feszítettek némán a komornyikok és a szolgák legelegánsabb fekete és ezüst egyenruhájukban, melyhez rizsporos parókát viseltek. A lábam meztelen volt, és a vállamat, karomat sem fedte semmi. Rongyos, foszlányokban lógó, fehér ruhám nem sok védelmet jelentett a hideg ellen - valami szúrós, durva anyagból varrták, rajta ügyetlen kézzel készített csipke, s csak vékony vállpántjai voltak. Épp hogy a térdem alá ért. Lábaimra fehér szalagos, balettcipőszerű lábbelit adtak, amiben még az én jókora lábam is apróbbnak tűnt. A hajam a vállamra omlott, hagytam, hogy mosás után egyszerűen csak megszáradjon magától, ahogy arra aznap reggel egy szobámban hagyott levélben utasítottak. Hullámos, borzas, fésületlen fürtjeim csigákba álluk össze. Ékszert nem viseltem, illatszert és sminket sem. - Utálok várni - szólalt meg John. Egyszerű mondat volt, mégis késként hasított a levegőbe. - Ezt az egészet utálom - motyogtam a suttogásnál is halkabban, mégis meghallotta. - Én is, pedig engem meg sem fognak harapni, mint téged. - Ez a nálam majdnem húsz évvel idősebb férfi egyértelműen félt a családtól, amitől - ebben fogadni mertem volna - szerelme tanította meg rettegni. Bő vászoninge már most összetapadt az izzadságtól, arca kipirult. Megtörölte a homlokát, majd újra nekitámaszkodott a márványfalnak. - De az én esetemben legalább oka van annak, hogy itt vagyok. Te viszont... - Én meg leszek büntetve? Igen, azt tudom. - Kínomban újra elnevettem magam. - De azt is jelenti, hogy láthatom azokat, akik még mindig nem hiszik, hogy én lennék mindennek a legalja. - Vállat vontam, és szememet az ajtóra szegeztem, ami hamarosan ki fog nyílni. - Sajnálom. Erre nem számítottam. Kihúztam magam.

- Mit sajnálsz? Nem felelt azonnal, mert a palotába vezető folyosó felől visszhangzó léptek zaja hangzott fel, majd újra csend lett. - Hogy így bánnak veled. Ökölbe szorult a kezem. - Már hozzászoktam. - Ennek nem így kellene lennie. Erre nem tudtam mit felelni, különösen azért, mert a bálterem ajtaja elkezdett kinyílni, s ettől idegesen rándult össze a gyomrom. Pislogtam párat, amikor megláttam a hatalmas teremben lobogó ezernyi gyertya lángját: volt, amelyik kékes színben égett, volt, amelyik sárgásban. A katedráliséra emlékeztető ablakokat fekete drapéria keretezte, üvegükön át ugyanolyan fekete tájra lehetett kilátni. A falak arannyal erezett fehér márványára árnyék borult, a magas oszlopok mintha a végtelenbe nyújtóztak volna a vámpírok ezrei felett - biztosan több ezren voltak, s mindannyian mozdulatlanul álltak. Teljesen, különösen mozdulatlanul. Voltak, akik mintha tánc közben dermedtek volna meg, mások itallal a kezükben álltak, s akadtak, akik annak a galériának a lépcsőjén merevedtek szoborrá, ahová hamarosan ki kell lépnünk. Mindenki a családja színeit és egyenruháját viselte, főként sötét árnyaitokat. A nők tökéletesen kifestve, árnyékos szemekkel, hajukban tollal, gyöngyökkel és hervadó liliomokkal, a férfiak karddal a derekukon. A felszolgálók is mozdulatlanul álltak, kezükben tálcákat egyensúlyozak valami vörös itallal, ami csak vér lehetett, s kockákra vágott nyers hússal. A komornyikokhoz hasonlóan ők is rizsporos parókát viseltek, ami fehéren derengett a terem homályában. De még ennél is elképesztőbb látványt nyújtottak a mennyezetről füzérekben lelógó virágok - rózsák, csupa fekete rózsa fehér levéllel, amelyek szárát összefonták, és az egészet lelógatták a gerendákról a megfagyott jelenet fölé. Ugyanezek a virágok omlottak végig az oszlopokon és a távolabbi falakon, még a király fekete trónusát is velük díszítették. Ahogy az asztalokat is, amelyeken puncsos tálak és borosüvegek álltak, s szirmaikat elhintették az étellel megrakott tányérok között is. Akadt azonban virág a csillár körül és a zenekar állványára tűzve is, ami akkora volt, hogy szinte teljesen elfoglalta a terem hátsó traktusát. A helyiségben egyedül a zenészek nem dermedtek mozdulatlanná, hangszereikből még mindig áradt a zene. Előttük vörösbe öltözött, hihetetlenül szép nő állt, aki szintén meg sem moccant. - Violet - szólalt meg John, szemét egy pillanatra sem véve le az előttünk kibontakozó látványról -, csak akkor változz át vámpírrá, ha tényleg ezt akarod. Ne hagyd, hogy rábeszéljenek. A zene felerősödött, és elnyomta mondanivalója többi részét – kijelentését annyira furán tisztességesnek éreztem, hogy nem akartam rá válaszolni sem. Elindultam, nagyon odafigyeltem minden egyes lépésemre, igyekeztem nem reszketni, nem akartam, hogy meglátsszon rajtam a félelem és szorongás. Ke-

zemmel tapogatózva haladtam előre, megmarkoltam a bálteremre néző kis galéria oszlopait, majd hozzájuk simultam - az utasítás szerint szememnek tettetett rettegéssel kellett volna a jelenlévőket pásztáznia. A vámpírok még mindig szobormereven álltak, tökéletes, elegáns tartással. Csak a felsőtestükön látszott a feszültség, s mereven tartott karjukon - mint a vadász, aki épp készül lecsapni. Gyorsan körbepillantottam a termen, egy jellegzetesen smaragdszínű szempárt, egy ismerős félmosolyt keresve, s a szívem éppoly fagyos volt, akár az előttem álló párok, bár készen állt arra, hogy vadul feldobbanjon. Nincs itt. Az agyamból valami egyfolytában azt mondogatta a szívemnek, hogy készüljön fel a csalódásra, és most végre célba is ért az üzenet. Ekkor ketten alattunk váratlanul megmozdultak, s egymásba kapaszkodva elegánsan keringőzni kezdtek. Körbetáncolták a hozzájuk legközelebb álló táncosokat, akik erre szintén megmozdultak, s megindultak egy újabb páros felé a nő szoknyája elsuhant a lépcső mellett, amin hamarosan le kell majd mennem. A párok folyamatosan köröztek egymás körül, s újra meg újra megtörtént ugyanaz: már egyre többen keringtek a parketten. Álmélkodva figyeltem, ahogy mintha óriási hullám indult volna el a terem-egyszer csak mindenki életre kelt, s pörögve-forogva egyre gyorsuló tempóban táncolt el tőlünk. Mintha valami masina indult volna be, melynek fogaskerekei a zene ritmusára egyre szaporábban forognak. A muzsika pedig csak áradt megállás nélkül, és betöltötte a termet. Ekkor a szemem sarkából észrevettem valamit, ami elvonta a figyelmemet. A zenekar felé fordultam. A magas, elegáns, csodás domborulatokkal rendelkező - egyszerűen tökéletes - nő előrelépett. Élénkvörös ruhája élesen elütött a többi vendégétől. Ahogy megmozdult, vele mozdult mindenki más is, még akik eddig nem táncoltak, azok is tettek egy-egy könnyed mozdulatot, hogy mindannyian hatalmas oválist alkothassanak. Rabul ejtő látvány volt. Csak a terem legtávolabbi felén, a trónus közelében maradtak a helyükön a vámpírok. De már közelített feléjük is a hullám, s a tánc fokozatosan elegánsabbá, bonyolultabbá, megkoreografáltabbá vált. A szoborszerűen álldogáló vámpírokat bámulva éreztem, hogy nyakamon legördül egyetlen csepp verejték. Mindannyian fekete öltönyt viseltek smaragdszínű selyemövvel. A Varn család. Kezem erősebben markolta az erkély korlátját. Úgy ötvenen-hatvanan lehettek, ami csak töredéke volt az itt jelenlévőknek. A fekete és smaragdzöld tengerében kiszúrtam Lylát, akinek újra csak ugyanaz a partner jutott, aki miatt annyira panaszkodott az előző bál előtt is. Hirtelen elöntött valami irracionális harag. Ha már egyszer Lyla becserkészte magának Fabiant, akkor legalább választhatta volna őt a partneréül a bálra. A fiút is megláttam, nem volt messze tőle, sötétkék ruhát viselt. Tudtam persze, hogy nem így működnek a dolgok, de azért nem éreztem igazságosnak.

A csoport közepén a királyt láttam, ugyanazzal a partnerrel, akivel az Őszi Napéjegyenlőségkor is mutatkozott. A nő arckifejezése éppoly közömbös volt, mint a királyé. Mozdulatlanul álltak. Körülöttük a család többi tagja, akiken reménykedve futott végig a szemem. A terem továbbra is folyamatos mozgásban volt, de egy alkalommal szőke fürtöket pillantottam meg - Charity lenne az? -, s feltűnt egy másik alak is, akiről megesküdtem volna, hogy Charlotte az, Kaspar régi barátnője. Jag mozdulatlanul állt karjában valakivel, aki nem Mary volt, Sky Arabellát szorította magához. Ott volt Cain is egy lánnyal, akiről úgy véltem, hogy az unokatestvére lehet - korábban ugyanis azzal viccelődött a fiú, hogy a bálban a „tartsuk a családban” elv érvényesül. Még Thyme is jelen volt, de nem táncolt, hanem a kör szélén várakozott, aprócska szemfogai mosolyra görbülő, rózsaszín ajkába haraptak. Kaspart azonban sehol sem láttam. A zene elhalkult, a terem elcsöndesedett. A táncolok feje felénk fordult, ahogy ott álltunk a galérián. A csillárban, magasan a fejünk felett megrebbent a gyertyák lángja, amikor jeges, csontig ható szél süvíteti be a mögöttünk nyitva maradt ajtón át, meglebbentette ruhámat, és összeborzolta John haját. Meg akartam fordulni, hogy megnézzem, honnan jön - tudtam, hogy a főbejárat nyitva áll, de huzat nem lehetett ennyire fagyos. Erre azonban nem volt lehetőségem. Egy kar fonódott a derekam köré, s egy test súlyától a márvány mellvédnek vágódtam úgy, hogy mozdulni sem tudtam. Éreztem, ahogy tüdőm összepréselődik, lehunytam a szemem, és önkéntelenül is levegő után kapkodtam. Bordáimba fájdalom nyilallt, de nem ez volt a legfőbb baj - egy másik kéz a csuklómat markolta meg, s éreztem, hogy lábam elemelkedik a padlótól. Ösztönösen kinyitottam a szemem, rúgkapálni és hadonászni kezdtem, de aztán abbahagytam. A zene felerősödött, s a Varnok mintha egyidejűleg keltek volna életre. Akár egy fekete-zöld tenger hullámai, egyszerre kezdtek el siklani a parketten a nyugtalanító melódia hangjaira, melyek egyre elnyújtottabbá és vadabbá váltak. Nem vettem le róluk a szemem, miközben félig levonszoltak, félig levittek a lépcsőn. Botladoztam, majdnem elestem, talán sikoltottam is, nem tudom, a zenétől nem hallhattam. Elértünk a lépcső aljára. Képtelen voltam megállni a lábamon, előrezuhantam, de ugyanaz a kar elkapott. Ahogy kinyúlt értem, megpillantottam a kabátja ujját: az egyik komornyik volt az. Felbukkant mellettem John, aki egy másik komornyik szorításában vergődött, s szemében félelem, valódi félelem ült. Mindketten tudtuk, mi következik, de semmi nem készíthetett fel arra a hirtelen mozdulatra, amivel a hozzánk legközelebb álló pár szétvált, s ajkukon kis mosoly jelent meg. A vámpírszemmel nézve kifejezetten fiatal férfi ajkai elnyíltak, s így megmutatkoztak tökéletesen metszett fogai, melyekből nyilvánvalóvá vált, hogy ő a vadász, mi pedig a prédája. Bólintott, mire odavetettek bennünket a tömegnek.

A termet már nem a zene töltötte be, hanem valami morajlás, valami zaj, valami vérfagyasztó sikoly - az a nő adta ki magából, akit olyan gyönyörűnek tartottam. Repültem a levegőben, a fiatal vámpír felé hajítottak, aki elkapott. A mellkasának csapódtam, a hajam a szemembe hullott, cipőm szalagjai lecsúsztak a bokámig. Arra sem volt időm, hogy levegő után kapjak, karját hátam mögé csúsztatva hátradöntött, s nyitott szája a nyakam felé közelített. Félresöpörte vállamról a hajat, vér- és bor szag csapott meg. Szemhéjam megrebbent, valami fehéren villant mellettem - John botorkált el arra a nő ölelő karjaiban. Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy a vámpír keze a ruhám szegélyénél matat... A zene felsivított, engem újra talpra állítottak, de olyan gyorsan, hogy valósággal beleszédültem abba, ahogy a vér kifutott a fejemből. A fiatal vámpír eltaszított magától, valaki más karjában kötöttem ki, aki újra csak megdöntött hátrafelé, s vöröslő szeme még jobban megközelítette sebezhető nyakamat. Levegő után kaptam, szerettem volna eltakarni a fülem, hogy ne halljam a sikítást, de nem lehetett: karjaimat az oldalamhoz szorították, s a szédítő, hányingerkeltő érzés egyre erősödött bennem. Egy szempillantás alatt újra felegyenesedhettem, s éreztem, ahogy arcomról lesápad a pír. Derekamra hátul egy kéz tapadt, s máris odalöktek a következő vámpírnak. Johnt elsodorta a selyem és szatén tengere. Levegő után kaptam, de nem volt megállás: egy újabb kar fölött feszült ívbe a hátam. Szememet erősen lehunytam, látni sem akartam, ahogy kézről kézre adnak egymásnak a vámpírok. Bőrömön csipkét éreztem és muszlint, csak bukdácsoltam egyiktől a másikig, egyre újabb karok tartottak meg hátra döntött testhelyzetemben, újabb és újabb hegyes fogak közeledtek nyakam, torkom, vállam felé... De nem haraptak meg. Tudtam, hogy nem fognak megharapni. Ettől még nem enyhült az az érzésem, hogy húsdarab vagyok, amit odavettettek a cápák közé, s most éppen kegyetlen lassúsággal tépik cafatokra. Hirtelen megtorpantunk. A teremben lévők mozdulatlanná dermedtek, a zene elhalkult. A párok körülöttünk tánclépés közben álltak meg, én is szobornak éreztem volna magam, ha nincs a nyakamat legyező fagyos lehelet. Hátam ívbe hajlott, hajam vége a padlót söpörte. Éreztem, hogyan hullámzik a mellkasom, lehunytam a szemem, és sikítani támadt kedvem, olyan igazságtalannak éreztem az egészet. Megszólalt a dob, a zene újra felszárnyalt, ritmusa felgyorsult, s az ütem úgy dobolt a bordáimon, mintha ezernyi toporzékoló ló vágtatna a tüdőm egyik feléből a másikba. A dob hangjára újra talpra állítottak, így épp időben sikerült visszanyelnem a torkomba feltoluló epét. A vámpír, aki a karjában tartott, mélyet sóhajtott, s már elkezdtem volna felé fordulni, de abban a szempillantásban mindkét kezét a vállamra tette, és ellökött magától. A szám rémülten elnyílt, de zuhanás közben még láttam, ahogy elvegyül a körülötte örvénylő alakok közt. Újabb karok zárultak össze körülöttem, s testem felforrósodott, bőröm kipirult, valósággal lángolt. Ez talán azért lehetett, mert ráismertem a derekamra

fonódó kabátujj karmazsinvörös színére, a mandzsettába vésett címerre, vagy talán azért, mert megéreztem a hátamat nyomó, apró fiolát, amit a nyakába akasztva viselt. - Hát találkozunk végre, Violet Lee. Nagyot nyeltem, pontosan tudtam, hogy ki szólított meg. - Maga Ilta apja. - Neked, emberi söpredék, Havasalföld hercege - sziszegte a fülembe, s éppúgy hátradöntött, mint a többiek, de akkora erővel, hogy hallottam megreccsenni az ízületeimet. Fejem centikre volt csak a padlótól, hátamon már éreztem a márvány hűvösét, s közben felbámultam a sötétkék szempárba. A férfi undorodva elbiggyesztette ajkát, s az a benyomásom támadt, hogy komolyan fontolóra veszi, ne hagyjon-e inkább lezuhanni a földre. Egyáltalán nem bántam volna: az érintését szennyesnek, utálatosnak találtam, s vállamon és tenyeremen mintha égési sebek maradtak volna utána. - A fia volt a söpredék, Karmashin. Vicsorított, ajkát leengedte a fülemhez. - A fiam nagy szívességet tett a birodalomnak, amikor megpróbálta megszabadítani tőled, meg a tisztátalanságodtól. Azon a napon a kis hercegednek nem megölnie kellett volna, hanem megjutalmazni. - Még szélesebbre nyitotta száját, és szemfogát a nyakamhoz nyomta. Megborzongtam. Lehelete mintha mocsokcsíkot hagyott volna a bőrömön, olyat, amit nem moshatok le. - Mit keres itt? Hiszen száműzték. Felkacagott, annak az embernek a fölényes nevetésével, aki tudja, hogy ő van előnyös helyzetben. - A király szinte azonnal visszavonta a döntését. Úgy tűnik, a fiamhoz hasonlóan én is túl sokat tudok ahhoz, hogy csak úgy megfeledkezzenek rólam. Komoly hasznukra vagyok, tudod? - Hogyan? - Ha egyszerűen akarok fogalmazni, kicsi lány, akkor mondjuk azt, hogy túl sokat tudok a Sötét Hősnőkről, és túl sokat tudok a jövődről. Váratlanul felrántott, de mielőtt továbblökhetett volna, megragadtam a karját. - Mit tud? Szeme összeszűkült. - Azt, hogy nem érdemled meg az utat, amit a sors kijelölt neked - Az utat? És kicsodák a Sötét... De mielőtt befejezhettem volna a kérdést, kitépte karját a markomból és ellökött magától. Rosszul voltam ugyan, és semmit sem értettem, de ennél jóval fontosabb volt, hogy felkeltette az érdeklődésemet! Ezt már önmagában is felkavarónak találtam. Arra kellene törekednem, hogy minél távolabb kerüljek ettől a személytől, ehelyett azonban vissza szerettem volna térni hozzá, hogy tovább faggassam.

Vámpír vámpír után kapott derékon, s ahogy egyre közelebb értem a trónhoz, egyre több arcot ismertem fel. Charlie, Declan és Félix is esélyt kapott arra, hogy hátradöntsön a karján - Declan letörtnek tűnt, szemét egy zárkózottnak tűnő lányra szegezte, nem messze tőlünk. Alex közvetlenül rám vigyorgott és kacsintott, öccse, Lance pedig egy kicsit talán túlságosan is barátságos volt. Az ismerős vámpírok apáira, fiaira és testvéreire mind sor került, s mindegyik egyre pontosabban imitálta a harapást. A leggyengédebb Izal Logan volt közülük, a távolságtartó, rideg képet vágó Fabian azonban kerülte a pillantásomat, s olyan erővel vájta körmeit az oldalamba, hogy azt hittem, mindjárt kiserked a vérem. Te tehetsz róla, Fabian, gondoltam. Te kényszerítettél választásra közted és Kaspar között. Te löktél el magadtól. Már hihetetlenül közel jártam a Varnokhoz, és úgy sejtettem, egyre növekvő rangbeli sorrendben haladunk: köztem és a királyi család között már csak egyetlen vámpír állt, Eaglen, aki egy jóval ifjabb férfi erejével ragadott meg. Újra teljesen váratlanul dermedtünk mozdulatlanná. A fejem aggasztóan közel került a padlóhoz, s szinte azonnal eltűntek mellőlünk azok a párok, akik egy másodperccel korábban még a közelünkben táncoltak. Csillagokat láttam, de mindenáron nyitva tartottam a szememet, teljesen meg voltam bűvölve. Az ablakok olyanok voltak, mint amilyeneket katedrálisokban láthatunk, s üvegükben különös jelenetet láttam tükröződni, melynek egyik főszereplője én voltam. A tükörkép tanúsága szerint a terem tökéletesen néptelen volt, leszámítva két fehérbe öltözött, sápadt, tágra nyílt szemű alakot: az egyiknek a háta mögé csavarodott a karja, s rettenetesen mereven tartotta magát, leszámítva a fejét, ami természetellenes, fájdalmasnak tűnő szögben lógott. A másik alak mintha a levegőben függött volna, háta szinte a padlóval vízszintesen ívelt hátra, lába alig érte a padlót. Annyira megdöbbentett a látvány, hogy egy pillanatra lehunytam a szemem. Amikor újra az üvegre néztem, már a valóság tükröződött benne: egy terem tele táncosokkal. Az ön helyében nem aggódnék, halandó gyermek, mert hamarosan megszületik a döntés. A bőröm azonnal lehűlt - még hidegebb lett, mint volt. A fejemben Eaglen hangja szólalt meg - az én fejemben, amit állítólag képes voltam elzárni mások elől, ahogy azt többször sikeresen meg is tettem. Takarodjon a... kezdtem bele, de a mondatot nem fejezhettem be, mert újra csillagokat láttam lehunyt szemhéjam mögött. Nagyon muszáj lett volna felegyenesednem vagy leülnöm - bármelyik testhelyzet jobb lett volna, mint így, a kettő között rekedni. A zene felharsant. Felsikoltottam, de nem volt választásom, újra magához rántott valaki. Tántorogtam, a vér megint visszaáramlott a lábamba, amitől a talpam bizseregni kezdett. A feketén és smaragdzöldön kívül más szín mintha nem is lett volna. Le szerettem volna hunyni a szemem, de féltem attól, amit így nem láthatok: a mélyen ülő szemeket, a durva kezeket a hátamon, az

együttérzés, a méltányosság teljes hiányát - s csak gyűlöletet a lány iránt, aki lemerészelt feküdni a hercegükkel és trónörökösükkel. Csak arcok villództak előttem, idősebbek és fiatalok, s a zene egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktált, ahogy a nő és a kórus sikolyai egybeolvadtak az enyémekkel. Gondolataim összevissza kavarogtak, szinte ugyanolyan sebességgel, mint testem, amit ide-oda dobáltak egymás között a vámpírok. Már szinte vártam a harapást, de csak azért, mert az a végét jelentette a dolognak. Cain vonásai. Arabella, amint elkapja Johnt. A férfit elviszi, őt nem harapják meg. Jag aggódó arckifejezése, de nem felém néz. Sky küszködik velem, szemem a padlóra szegezem, nem vagyok hajlandó felnézni. Tudom, hogy egyre közelebb a harapás, de a hierarchiát is ismerem, és tudom, hogy kin lenne most a sor. Végül csak felemeltem a tekintetem. Körülöttünk a pörgő-forgó táncos párok kört alakítottak ki, melynek közepén a király állt. Miattam otthagyta partnerét. A nő a közelben maradt, korábbi békés arckifejezésének nyoma sem volt, vonásait eltorzította a vérszomj, valósággal belém fúrta szemét. A körből két alak lépett ki, háttal nekem. Mindketten feketében voltak, vállukon keresztbe vetve smaragdzöld szalag. Az egyikük hosszú, terebélyes szoknyájú, kivágott hátú ruhát viselt, bokája körül csipke villant. Haját kontyba fogta össze, a laza fürtök közé betűzött egy olyan virágot, mint amit az oszlopok köré fontak. A másik alak férfi volt, udvari egyenruhában, derekán karddal, kócos, sötét hajjal. Már azelőtt tudtam, hogy kik ők, mielőtt belenéztem volna a két smaragdszínű szempárba. De csak az egyik nézett vissza rám. Szám halvány mosolyra görbült, végtagjaimat öntudatlanul is nyugalom szállta meg. A szívem feldobogott, hirtelen melegség öntött el. De a gondolataim megelőzték a szívemet. Tudtam, hogy Kaspar következne, de azt is tudtam, hogy nem érinthetem meg. Erővel eltéptem róla tekintetemet, és a mögötte álló alakra néztem, akinek szürke szeme ide-oda járt köztem és a fia között. Kaspar felfigyelt arra, hogy hová nézek, s szembe pördült az apjával. A király rám meredt, s szeme előbb feketére váltott, majd vörösbe csapott át: mély, buja, kéjvágyó vörösbe. A tenyerem valósággal parázslott. Kaspar felszisszent, bár a zene miatt rajtam kívül senki más nem hallhatta. Teste megfeszült, elkezdett felém hátrálni. Lábujjhegyen állva vártam, mikor löknek be a kör közepére. Ekkor Sky váratlanul elengedett, én majdnem elestem, és Kaspar felé botorkáltam, aki felém lendült, de ezzel egy időben acsarogva, sziszegve megindult felém az apja is. Már nyitottam a számat, hogy sikítsak, igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, s közben félig-meddig négykézláb megpróbáltam kikerülni a két ragadozót, akik nálam százszor erősebbek és gyorsabbak voltak. Könnyeim átáztatták ruhám elejét, miközben még mindig hátrafelé kecmeregve megpróbáltam nem odanézni rájuk. Mindkettejüket csak elmosódva láttam, de

egyre közelebb jutottak hozzám, s félméternyire lehettek, amikor a király kinyújtotta karját, megmarkolta fia öltönyének gallérját, és ellökte az útból. A másik kezével lenyúlt értem, megragadta a karomat, és talpra rántott. Már fojtott hangon sziszegte oda másik fiának, Sky-nak, a hangos zsibongás ellenére is hallhatóak voltak a szavai: - Kaspar nem érintheti meg, még az ünnep alkalmával sem! Minden szem ránk szegeződött, én felhagytam a vergődéssel, s éreztem, hogy a vér az arcomba fut - amit el is átkoztam, mert tudtam, hogy csak vonzóbbá teszi a feladatot a király számára. A király mögém állt, megragadta egyik kezével mindkét csuklómat, és a fejem fölé rántotta őket. A másikkal hátrasöpörte a hajat jobb vállamról. Ajkát halk horkantás hagyta el. Ahogy közelebb hajolt, éreztem, hogy lehelete olyan hideg, hogy valósággal perzseli a bőrömet. Olyan érzés volt, mint amikor a tenyerem égett. Nyakamon az ér lüktetett, úgy feszült belülről a bőrömnek, mintha el akarna menekülni, de én tudtam, hogy ez csak azért van így, mert a szívem egyre vadabbul és szaporábban kalapál. Kibuggyant pár könnycseppem, de erősen lehunytam a szemem, mert nem akartam, hogy sírni lássanak. - Nyissa ki a szemét - sziszegte a fülembe a király, s én vonakodva felpillantottam. Kedvem lett volna megtudakolni, miért is kell a báli vendégeket néznem, akik a szenvedésemet bámulják, de erre nem került sor, mert mellettünk mozgolódás támadt, s a mocorgó tömeg kissé szétnyílt. Sky a vámpírok közé vetette magát, s hamarosan megláttam Caint is, amint épp Kasparral huzakodik. Kaspar arckifejezéséből világos volt, hogy tudatában van annak, mennyire hiába harcol: ajka elnyílt, keze ökölbe szorult, szemöldökét reménytelenül összevonta. Sky egyetlen szó nélkül megragadta öccse egyik karját, Cain pedig a másikat - látszott rajtuk, mennyire aggódnak, hogy esetleg előreveti magát. De én tudtam, hogy nem fogja. Pillantásunk összetalálkozott, s gyorsan még rá tudtam mosolyogni, mielőtt a király szorosabban átölelte volna a derekamat, arra készülve, hogy hátradönt, és megharap. Szemhéjam lecsukódott. Egyre közeledett hozzám a padló, s fogak mélyedtek a nyakamba. A katedrálishoz méltó méretű termet betöltötte egy sikoly visszhangja. Nem volt tettetett, nem volt hamis, ahogy korábban utasítottak rá - valódi sikoltás volt. Nagyon is valódi. 48. VIOLET - Jól vagy? - tudakolta Cain. Szivarzsebéből kendőt húzott elő, s itatgatni kezdte a vért a sebről. Máris éreztem azonban, hogyan húzódik össze egyre kisebbre. Odakint voltunk, az enyhe szellő lehűtötte izzadt testemet. - Azt hiszem, igen.

Hangom erőtlen volt, s nem túl meggyőző, de egyelőre ennél több nem telt tőlem. Az előző néhány perc (bár a falon magasra függesztett óra szerint volt az fél óra isj jobban megrázott, mint képzeltem volna, s felélesztette félelmeimet e lényektől - habár talán nem is ez volt a pontos kifejezés, hiszen voltaképpen soha nem féltem tőlük igazán. - Akkor jó - jelentette ki, és nadrágja zsebébe gyömöszölte a kendőt. Úgy tűnt, még mondani szeretne valamit, de megelőztem. - Hol van Kaspar? Cain nyugtalan pillantást vetett felém. - A királlyal beszél éppen. Az ember azt hinné, tanult valamit abból a két Romániában töltött hétből. Felkaptam a fejem. Románia? - Ne sajnáld annyira - folytatta Cain. - Főleg azzal csapta el az idejét Sky nyári palotájában, hogy a Vampireumban megismert, régi cimboráival vedelt. Románia? Szóval oda száműzték Kaspart az előző két hétben. A régi „cimborák” említése sem nyugtatott meg - volt egy érzésem, hogy a kifejezés mindkét nembeli „cimborára” vonatkozott. Elfacsarodott a szívem. Ő aztán nem vesztegette az időt. Én meg itt vagyok, és egyre kesergek, csak várom, hogy visszatérjen a hercegem. Ez szánalmas. Miért, mire is számítottam. Csak egy újabb rovátka vagyok az ágya oszlopán. Végtére is emberi söpredék lennék, aki állítólag meg sem érdemli a jövőjét. Ugyanakkor önkéntelenül is eszembe jutott, hogyan ígérte meg Kaspar, hogy nem fogja hagyni, hogy bárki bántson - hogyan húzott az ölébe, amikor Londonba mentünk. Azokban a percekben mintha valóban számítottam volna neki, de aztán megrázta magát, és újra ott termett a helyében a bunkó. Tisztára Jekyll és Hyde. - Szeretnél visszamenni a bálba? - Nem, de te eredj csak. Én még szeretnék kicsit kint maradni. - Ahogy tetszik. Kiabálj, ha bármi van. Megkerültem az oszlopot, és besurrantam egy kis beugróba, ami az ajtók mellett nyílt. Az alkóv a fenti galéria kisebb méretű utánzata volt, s ma este nem fáklyákkal, hanem lampionokkal világították meg. Tudtam, hogy az egyedülléttől csak nyugtalanabb leszek, de azt is, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy mindent átgondoljak, anélkül, hogy közben újabb és újabb adag információval bombáznának. Előző éjjeli álmomon sem gondolkodtam el rendesen. Pedig éreztem, hogy nem ártott volna, ugyanis bármi legyen is ez a bizonyos Prófécia, az biztos, hogy ürügyet szolgáltat apámnak arra, hogy nekikezdhessen megvalósítani a tervét, amellyel kiszabadít innen. És Valerian Karmashm ilyesmit említett. Sötét Hősnő. Azt is tudtam, mit kellene éreznem. Megkönnyebbülést. Reményt. Lelkesedést. De képtelen voltam ezeket az egyébként ténylegesen megtapasztalt érzéseket összebékíteni azzal az egyre növekvő vonzalommal, ami Varnley hoz fű-

zött, s amit nyíltan vállaltam Kaspar előtt, amikor nem éltem a lehetőséggel, hogy elmenjek. Ugyanakkor mi is tart itt, mivel lenne igazolható a maradásom? A legtöbben megvetettek azért, mert lefeküdtem Kasparral - akihez most már hozzá sem érhettem. Ami Cain és Jag szerint Romániában csöppet sem fogta vissza. A tetejében volt egy sokat fecsegő belső hangom meg rémálmaim, amelyeknek valami módon valós eseményekhez volt köze. Ez a hely teljesen megőrjít. Megpróbáltam rendezni a gondolataimat, és a szökőkútban csörgedező vízre koncentráltam, de ekkor megéreztem, hogy valaki a fejemben felállított falakat feszegeti, és szeretne belesni mögéjük. Úgy egy percen át próbálkozott, aztán mintha eltűnt volna. - Mi jár a fejedben, kislány? Hatalmasat sóhajtottam, s ezzel együtt kifújtam magamból gondjaimat is. - A gondolataim csakis rám tartoznak, felség, ezért megtartom őket magamnak. Felnevetett. - Már megint ezt csinálod. Megtagadsz valamit a királyság trónörököstől. Igazán megtanulhatnád már, hogy ezt nem teheted. - Már megtanultam. - Megfordultam, és tizennégy hosszú, gyötrelmes nap után végre szembe néztem Kasparral. - De az lett a vége, hogy a trónörökös herceget két hétre elküldték Romániába, s úgy értesültem, ennek nem igazán örült. - Hát nem. - Ellépett mellettem, és a kőkorlátnak támaszkodott. - Tényleg nem örült a dolognak. Mert bár Romániát nagyon szépnek találja, itthon egészen véletlenül van valami, ami még annál is szebb, még ha kissé bosszantó és nagyszájú is. Mélyen elvörösödtem, s a bóktól gyomrom idegesen megremegett. - Én is örülök, hogy látlak, Kaspar. - Odadőltem mellette a korlátnak, nagyon igyekezve, hogy még véletlenül se érjek hozzá. - Hát mondtam én azt, hogy örülök? Még ha fehérbe öltöztél is, ami persze csodásán áll - tudakolta őszinte hangon, de a szeme közben huncutul csillogott, mire én úgy tettem, mintha megbántódnék. - Ó, de faragatlan vagy! És a fehértől sápadtnak tűnök, úgyhogy csodásnak semmiképpen nem nevezném. - Pontosan erről van szó. Úgy nézel ki tőle, mint egy vámpír. - Már mondat közben elfordult, de azért észrevettem, hogy a szeme kezd rózsaszínre váltani. Tudtam, hogy az lenne illő, ha felháborodnék, de én inkább jóleső bóknak vettem a szavait. - Komolyra fordítva a szót, tényleg örülök, hogy látlak. Mostanra valahogy az derült ki, hogy veled sokkal szórakoztatóbb az élet - jelentette ki, és halkan felnevetett. - Köszönöm. Azt hiszem, nekem is hiányoztál - mormoltam, s nagyon reméltem, hogy a lampionok gyér fényénél nem veszi majd észre, hogy pirulásom állandósult.

- Mit mondtál? A szívem megállt. - Hiányoztál - ismételtem el. Nagyot kacagott. - Hallottalak elsőre is, kislány. Inkább csak azon tűnődtem, hogy vajon megkaphatnám-e írásban is? Összevontam a szemöldökömet. - Ezt meg hogy érted? - Úgy értem, hogy nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor ilyesmit mondasz nekem. - Úgy fordult, hogy teljesen szemben álljon velem, én pedig erőtlenül elmosolyodtam megjegyzésén. Szememet valami odavonzotta a felsőtestére, pedig nem lett volna szabad, aztán megindult lefelé a mellényén. Istenem, én láttalak meztelenül. - Violet? Megráztam a fejem, s éreztem, hogy zavart mosoly formálódik arcomon. Inkább a föld felé fordítottam tekintetemet. - Milyen volt Románia? A szemem sarkából láttam, hogy arcáról lefoszlik az önelégült somolygás, s újra komollyá válik arckifejezése. - Mint említettem, szép volt. Bárcsak magammal vihetnélek oda, hogy megmutathassam az otthonomat! És igazán kellemes lett volna, ha van velem valaki, aki osztja alkohol iránti vonzalmamat. Felhúztam a szemöldökömet. - Sokat ittál? Felsóhajtott, és szeme színe mentazölddé fakult. - Nehéz megítélni, ha az ember egyedül iszik. Szívem kissé felderült, reményeim visszatértek. Szóval nem más lányokkal mulatozott? - Egyedül voltál? Újra a földet kezdte fürkészni, de pár másodpercenként felnézett rám, mintha képtelen lenne elszakadni a látványtól. - Ez mintha meglepne. - Egyszerűen csak azt hittem... Nem erőltette, hogy befejezzem a mondatot, s egyikünk sem szólt semmit egy darabig - a hallgatás mégsem állt kínosan közénk. Helyette inkább megnyugtatott az érzés, hogy nem zavar bennünket a csend. Egy időre még a szememet is lehunytam, valami madár különös csiripelését hallgattam, meg a szökőkútban a víz csobogását. Még lehunyt szemhéjam mögül is érzékeltem valami arany-vörös színűt: a tó felett lebegő, apró legyek és a lampionban lobogó láng színét. - Fázol - suttogta Kaspar. Kinyitottam a szemem, és félresöpörtem egy elszabadult hajfürtöt. - Csak egy kicsit.

Felvonta egyik szemöldökét, s ő is beletúrt a homlokába bukó tincsekbe. - Látom, milyen libabőrös a karod. - Megszabadult zöld selyemszalagjától, kigombolta a kabátját, és átnyújtotta nekem. Hálásan vettem át, s igyekeztem nem hozzáérni a kezéhez. Amikor belebújtam, szinte azonnal melegséget éreztem vállamon, pedig az este legnagyobb részében fáztam. Előrenyújtottam a karom. - Kicsit nagy. - A kabát ujja szinte teljesen elfedte a kezemet, az alja pedig majdnem a térdemig ért le. - Köszönöm. Csak biccentett. - Sétálsz egyet velem? Mellém lépett, és megindultunk lefelé a lépcsőn. Néhányan tátott szájjal bámultak ránk, ahogy elhaladtunk mellettük. Ugyanazt a gondolatot olvastam ki mindannyiuk arcából, s az sem segített, hogy rajtam volt Kaspar zakója. - Ó, a fenébe, kavics ment a cipőmbe! - kiáltottam fel, amikor a murvás ösvényről leléptünk a pázsitra. Megtorpantam, lenyúltam, és kilazítottam a lábszáramat övező szalagokat. Lekaptam a cipőt, majd egy lábon egyensúlyozva kidobtam a kavicsot a könnyű kis lábbeliből. Kaspar félrebillentett fejjel, mókás értetlenséggel figyelte. - Mit mondjak, kislány, rólad kellene megmintázni az elegancia szobrát. Úgy tettem, mintha kacagnék, de közben majdnem fenékre ültem, amikor megpróbáltam újra megkötni a szalagot. - Szívesen segítenék - jegyezte meg Kaspar -, de nem érhetek hozzád. Emellett pedig kifejezetten szórakoztat a látvány. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a lábamat nézi, hanem a dekoltázsomat. Ahogy előrehajoltam, a ruha vékony anyaga és kivágása nem sok mindent hagyott a képzeletre. Aztán valahogy csak sikerült felvennem a cipellőt. Arról letettem, hogy a szalagokat szépen kössem meg. Felegyenesedtem, előreiramodtam, és a park hátsó végében található tavacska felé indultam. Legyünk igazságosak, te meg az ágyékát bámultad úgy egy perce, emlékeztetett belső hangom. Ja, remek, hogy észrevetted, te hang. Kaspar hamar utolért, s aztán mellettem haladt az ajkán derengő, rejtélyes félmosolyával, de hagyta, hogy némán mélázzak. Amikor a tó melléértünk, teljesen elbűvöltek a fölötte cikázó legyek, amelyek mintha halkan zümmögő aranyporral hintették volna be a víz felszínét. - Szépek, ugye? - intett fejével a legyek felé Kaspar. - Évente csak egyszer tűnnek fel, Ad Infinitum idején. Butaságnak hangozhat, de az általános vélekedés szerint az öröm vonzza őket ide, abból táplálkoznak. - Hűha! - mormoltam, de valójában nem is a legyeket néztem. - Anyának nagyon tetszettek. Újra csend támadt, s valamivel később megindultam a tavacska szélén. A partot szegélyező fákról rózsafüzérek lógtak. Ugyanolyanok voltak, mint a benti virágok: a szirmok mélyfeketék, a levelek vakítóan fehérek. Kinyújtottam

feléjük a kezem, szerettem volna megérinteni a szirmokat, melyek annyira bársonyosnak tűntek. - A helyedben nem tenném. Visszakaptam a kezem, amikor Kaspar felbukkant mellettem. - Miért? Arca elkomorult. - Ezeknek a rózsáknak a neve a Halál Érintése. Ha egy ember vagy vámpír ér hozzájuk, rögtön meghal. Ijedten szökkentem hátra. - Te most viccelsz? A fejét ingatta. - Halálkomolyan mondom. Ha csak egyhez hozzáértél volna, mostanra holtan hevernél a földön. Szemem elkerekedett, s óvatosan tovább hátráltam. Kaspar elnevette magát, megfordult, leszakított egy virágot, elgyönyörködött benne, s megigazgatta pár szirmát, hogy a virág fejének tökéletes körvonalából ne lógjanak ki. - Tessék, szagold csak meg - kínálta oda a tenyerén. Megráztam a fejem. - Szó sem lehet róla! - Bízz bennem, Violet - sóhajtott fel. Összeráncoltam a homlokomat, de azért engedelmeskedtem. Nem kellett túl közel hajolnom, hogy megérezzem a szagát. - Mire emlékeztet? - kérdezte Kaspar. Elfintorítottam az orromat. - Rothadó zöldségekre. Bólintott. - Számomra azonban - mondta, és orrához emelte a virágot - majd nem olyan édes az illata, mint a tied. Horkanva felnevettem. - Ez most valami giccses vámpír szöveg, amivel nőket szoktatok lel szedni? Meglepetést tettetett. - Ó, a fenébe! Hát ennyire nyilvánvaló? - Ezzel a virágot a tóba vetette, ahol az megtelepedett egy vízililiom levelén, aztán kezét beletörült a mellénye alatt fehér ingébe, amin fekete folt maradt. Sétálni kezdtünk. - Ha ennyire halálosak az emberekre és dhampirokra nézve, akkor miért ezzel a virággal díszítették az egész palotát? Lassan kifújta a levegőt, mintha ezzel jelezné, hogy a válasz igen nyilvánvaló. - Ezen az Ad Infinitumon csak két ember van jelen, s őket állandóan figyelik, úgyhogy miért is ne tették volna? Egyébként pedig ez a királyság virága. Itt is ezt láthatod. - Ezzel a vállamra vetett kabátra mutatott, a rózsára a ráhímzett címeren. - Ez a virág jelképez bennünket. Az emberekre nézve halálos, a mi

szemünkben azonban gyönyörű és értékes. Még illatszert is készítenek belőle, amit beszívni nem lehet valami kellemes élmény egy embernek. Biccentettem, - Szóval a vámpírok szimbóluma? - Nem. A sötét teremtmények szimbóluma. Lehunytam a szemem, emlékeztettem magam arra, hogy nem szabad boszszankodnom a válaszán. Ez nem sokat jelentett, figyelembe véve, mennyire keveset tudtam a sötét teremtményekről. Elértünk a szökőkúthoz, Kaspar leült a peremére, és megpaskolta maga mellett a padkát. Letelepedtem mellé, arról győzködve magamat, hogy megvan bennem a bátorság ahhoz, hogy válaszokat kapjak. - Kik a Sötét Hősnők? Felegyenesedett, és felém fordult. Szeme hatalmasra tágult, szája elnyílt, tekintete egyetlen pillanatra felparázslott. - Erről meg ki beszélt? - szegezte nekem a kérdést. Fejemben vadul kavarogtak a gondolatok, igyekeztem valami hihetőt kitalálni. Az álmokról nem mesélhettem neki - az ki volt zárva, hiszen így az apja is tudomást szerezhet róluk. - Senki. Csak odabent hallottam valakiket arról beszélni, hogy Athenea megtalálta az első Látók lányt, vagy valami ilyesmit. - Hosszan elhúztam a „Látók” szót, mert már nem igazán emlékeztem arra, mit is mondott Almomban a renegát. Kaspar teste kissé veszített merevségéből, de szeme továbbra is éberen és kíváncsian meredt rám. - Látnok. A Látók világához tartozó, arra vonatkozó - magyarázta. - Látnok - ismételtem utána. Szája sarka felfelé húzódott. - És arra nem emlékszel, hogy ki volt az, aki említette? Mert a nagytanácson kívül más nem tudhat róla, arról nem is szólva, hogy beszélni sem szabad a dologról. Csak megráztam a fejem, és tovább hazudtam. - Nem tudom. Nem ismertem őket. - Ah. Felsóhajtottam, és ezúttal nem lepleztem ingerültségemet. - Nem fogod elárulni nekem, hogy kicsodák ezek a Sötét Hősnők, ugye? Vagy, hogy micsoda a Hősnők Próféciája. Vagy, hogy miért vannak annyira meglepve a vámpírok. Vagy, hogy miért a vámpírok a következők. Összerezzent. - Ezt mind hallottad? - Kérlek, mondd el. Mi baj lehet belőle? Úgysem mondhatom azt senkinek, hogy tudok róla. Kaspar a fejét ingatta.

- Azt tudod, hogy a vampirikus és a dimenzióközi tanács döntése alapján az átváltozásodig nem szerezhetsz tudomást a mienken kívül egyetlen dimenzióról sem, igaz? - Erről szólt a tanácskozás, ami alatt mi Londonban voltunk, ugye? És az a Fallon nevű alak? Ő Látó? És ő tudott erről a próféciáról, igaz? És mikor értesültetek arról, hogy rátaláltak a lányra? Mostanában? Mert korábban mintha senki sem említette volna. - Az utolsó pár kérdést azért tettem fel, hogy próbára tegyem. A választ már megkaptam az előző éjszakai álmomban, de szerettem volna látni, hogy mennyire őszinte velem. - Lassíts már! Elmesélek mindent, rendben? - Felpillantott, majd újra lenézett, a hajába túrt. A szívem majdnem megállt. Talán végre válaszokat kaphatok. - Na, jó hol is kezdjem? - Nagy levegőt vett, az ölébe engedte a kezét, aztán belevágott. - Kilenc dimenzió létezik párhuzamosan, s mindegyiket lakják emberek is meg egy jóval csekélyebb számú sötét teremtmény, akikről nem fogok beszélni. - Már kezdtem volna tiltakozni, de közbevágott. Az életem múlhat rajta, úgyhogy nem, és kész. - A különféle dimenziók emberei sosem jöttek ki valami fényesen a sötét teremtményekkel - folytatta kivéve ezt a dimenziót, ahol a kormányzat kivételével nem igazán tudnak a létezésükről. De úgy ötezer éve egy Látnok tudós és próféta azt állította, hogy tudomást szerzett egy eljövendő korról. Annyira hitt a képességeiben, hogy amit látott, azt megörökítette pergamentekercseken. Kaspar a szemembe nézett. Írisze peremén szürkés pöttyöket láttam. - Megjósolta a világháborúkat, a klímaváltozást, még az atombomba feltalálását is. Tudta, miféle egyezségek születnek a sötét teremtmények és az emberek között, és azt is, hogy a háború veszélye állandóan fenyegetni fog. Ismerte a világunkat, Violet. Tudta, hol fogunk hibázni! Megbűvölten hallgattam, és nem szóltam semmit. Ezt jelzésnek vehette, mert ő maga is szünetet tartott. - Biztosan szeretnéd, ha folytatnám? - Bólintottam, mire fanyarul felnevetett. - De a bölcs nem vett el tőlünk minden reményt. Felfedte a Hősnők Próféciáját, amelyben megjósolta, hogy e sötét korban kilenc nő felmagasztosul... egyfajta istenséggé, azt hiszem. A királyok fölött állnak majd, s az a szerepük, hogy helyreállítsák azt az egyensúlyt, amit az emberiség elvesztett. Ezt el tudtam képzelni. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese, egy hősi legenda, de közben mégis valóságosnak tűnt. Ez valóságos. Belső hangom ezúttal suttogott - épp annyira lebilincselte a történet, mint engem. Az én világom története. - De te nem hiszel benne. Legalábbis korábban nem hittél. Kaspar a fejét rázta. - Eléggé kevesen hitték el Atheneán - ami egyszerre létező hely és a Látnok királyi család neve - meg a Látók népén kívül. Annak idején azért is tartották ostobaságnak, mert nőket állított hatalmi pozíciókba.

Közelebb húzódtam hozzá, szemem elnyílt a kíváncsiságtól és hitetlenkedéstől, s hangom alig volt suttogásnál több. - De most valóra válik? - Igen. Nem akarok hinni benne, ugyanakkor hogyan is tehetném meg, hogy nem hiszem el? - Kérdését inkább magának címezte, mint nekem, így nem is feleltem rá. Még mindig élénken élt bennem előző éjjeli álmom emléke. Szóval igaz. Es valóságos. - Athenea bölcsei, a Látók rátalálták a leányra - leheltem, majd ámultan elhallgattam. Apám úgy nevelt, hogy racionálisan gondolkozzam, ám itteni tapasztalataim ezen sokat változtattak. Kész voltam ezt is elhinni, bármilyen őrültségnek, bármilyen különösnek tűnjön is. - És tudod, hogy ki az? Kaspar nemet intett. - Az Első Hősnő? Fogalmam sincs róla. Senki sem tudja. A Látók lezárták a határaikat, így birodalmukba senki sem juthat se be, se ki. Nem küldhetünk üzeneteket nekik, ők pedig semmit nem mondanak nekünk. Ki kell várnunk, hogy megosszák velünk mindazt, amit tudnak. Ahogy az általában lenni szokott. Összevontam a szemöldökömet. - És ez meddig tarthat? - Ki tudja? - felelte. - Napokig, hetekig, akár hónapokig is. Szépen kivárják, aztán ha itt az idő, eljön a lány is. Muszáj lesz neki, mert ő arra született, hogy felébressze a többi Hősnőt. Megmarkoltam a szökőkút peremét. A hűvös vízcsöppek Kaspar kabátjára permeteztek. Fáztam. - Ezt meg hogy érted? Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. - A versszakok megszabott sorrendben követik egymást. Az első a Látokról szól, a második rólunk, a harmadik az Elátkozottakról és így tovább. Az elsőben az áll, hogy az Első Hősnőnek kell felkutatnia az összes többit. És mivel a második állítólag vámpír lesz, ezért az Első Hősnőnek ide kell jönnie, hogy ráleljen erre a második leányra, aztán pedig... hát... Elhallgatott, megrázta a fejét. - És mi áll az első versszakban? Te tudod? - tettem fel a kérdést, bál erősen kételkedtem abban, hogy tényleg elmondja nekem. - Persze. Ennek a dimenziónak minden lakója kívülről tudja, leszámítva persze a nyavalyás kis emberi lényeket. - Mogorván néztem fel rá. - Sokkal szebb a dallama az eredeti Látnok nyelven, mert a fordításon igazítani kellett kicsit, hogy értelme is legyen, meg rímeljen is, de azért a lényeget meg fogod érteni. - Hátradőlt, a könyökére támaszkodott, felbámult a csillagos égboltra, s a szavak úgy áradtak belőle, mintha már vagy ezerszer kimondta volna őket. „Kőbe vésve áll a sorsa, Elsőként ül fel a trónra.

Családja utolsó sarja, világunk javát akarja. Ősz vége, enyészése, megannyi istensége, Mestere, s hazugság, szerelem. A legelső ártatlannak vesznie kell A lányért, ki miatt a Kilenc felkel.” Amikor befejezte, becsukta a száját, és elfordította tekintetét a csillagokról. - „A legelső ártatlannak vesznie kell” - idéztem, s éreztem, hogy liba-bőrös lesz a nyakam. - Szomorú, ugye? - mormolta. - Negyvenöten halnak meg, ha a teljes Prófécia igaznak bizonyul. Megborzongtam, mert amennyire izgalmasnak találtam a témát, annyira mégis ijesztett. - Hát, nem szeretnék annak a Hősnőnek a helyében lenni. - Én sem - ingatta a fejét Kaspar. - És nem is kívánnám senkinek. - Mi van, ha olyan valaki, akit ismersz? Hirtelen felállt, s ahogy hátat fordított nekem, teste kitakarta a palota és a hold fényét, s hosszú árnyékot vetett a fűre. - Akkor szeretném, ha a sors irgalmas lenne hozzá. Amikor visszanézett rám, újra borzongás futott végig a gerincem mentén. Már nem somolygott fölényesen, már nem szórakoztatta a dolog. Inkább úgy tűnt, mintha már az is fájna neki, hogy rám néz. - Talán vissza kellene mennünk - suttogtam, és felkeltem a padkáról. Ma estére éppen elég kérdésre kaptam választ. - Igazad van. Menjünk. - Egymás mellett ballagtunk vissza, oda sem hederítve a ránk szegezett pillantásokra. Épp az erkély alatti kis beugró előtt haladtunk el, amikor Kaspar megtorpant. - Violet, egy percre várj csak. Megdermedtem, s amikor felé fordultam, láttam, hogy az alkóv felé hív. Meghökkentem, de aztán gyorsan eszembe jutott, hogy még mindig rajtam van a kabátja. - A zakód. Tessék. - Ezzel kibújtam belőle, és felé nyújtottam. - Nem, nem erről van szó, de azért köszönöm - nevette el magát, Felvette, majd a szivarzsebébe nyúlt. - Van itt valami számodra. Éreztem, ahogy sápadt arcomba szökik a vér. - Micsoda? Nem kellett volna! Kaspar fölényesen mosolygott. - Dehogynem. Gondolj rá úgy, hogy ezzel az ajándékkal kérek bocsánatot azért, hogy elszúrtam az életedet. - Azt hittem, te képtelen vagy bűntudatot érezni. - Így is van. Ha bánnám, ami a Trafalgar téren történt, akkor sem miképpen nem adnám ezt neked - magyarázta, s zsebéből hosszú láncot húzott elő, melyen valami függő - nem is, egy medalion – himbálózott.

- Édes istenem - leheltem, s nem hittem a szememnek. Tekintetem az aprócska, lezárt albumra tapadt, s csak bámultam, ahogy a ráerősített smaragdkő fénye pörgés közben elhalványodik, majd újra felvillan. - Anyám medalionja volt. A családomról készült miniatűrök vannak benne. Egy héttel azelőtt ajándékozta nekem, hogy meghalt volna, s azt mondta, adjam majd annak a nőnek, aki szerintem képes lesz összetart ezt a családot. És... és én úgy gondoltam, hogy te leszel az. Amikor megszólaltam, elcsuklott a hangom. - É-én... nem lehet... - Dehogynem - felelte, s már mögém is lépett, hogy összekapcsolja a nyakamon. - De... - Semmi de. Átemelte a fejemen, és leengedte a nyakamra a láncot. Megdermedtem, attól féltem, hogy véletlenül hozzám ér. Egy kicsit elpiszmogott a kapoccsal, de aztán megéreztem bőrömön a medalion súlyát. A fém természetellenesen hideg volt, s akkor sem melegedett át, amikor hajamat kihúztam a lánc alól. - Tessék - súgta Kaspar. - Vigyázz rá. Lassan, végtelenül lassan végighúzta ujjait a smaragdon, majd kezébe lógta a függőt. Elállt a lélegzetem, amikor elhúzta nyakamról, és az ajkához emelte a medált, majd megcsókolta. - Vigyázz rá - ismételte el, aztán visszaengedte a mellemre. Mélyen beszívtam a levegőt - ujjai, melyek éppoly hidegek voltak, mint a medalion, egy pillanatra, egyetlen pillanatra a bőrömhöz értek. De ez is elég volt. Kaspar a szemembe bámult, én is megláttam az övében a mellkasomban doboló riadalmat, aztán elfordult, és elnézett mögöttem, túl az alkóvon, az ajtó felé. Követtem a tekintetét, de tudtam, mit fogok látni. Az ajtó mellett ott állt a király, pillantása sötétebb volt még a lampionok fénykörén túl mindent beborító éjszakánál is.

49. VIOLET Elléptem Kaspar mellől, kezem védőn borult a medalionra. Jobban féltem attól, hogy elveszi tőlem, mint a haragjától. - Egyszerűen nem vagy hajlandó felfogni, igaz, fiam? - A király hangja higgadtan csengett. Ura volt magának. Fenyegető volt. - Mit, apám? - válaszolt Kaspar ugyanolyan hangnemben. A király tett néhány lépést felénk, s így most már bent volt a homályos beugróban. Karját keresztbe fonta a mellén, elfeketült szemekkel méreget a fiát - ez volt haragja egyetlen látható jele.

- A „csak nézni, nem hozzányúlni” koncepciót. A teraszon enyhe szellő támadt, befújt a beugróba, és összekócolta a hajamat. A lampionok himbálózni kezdtek, fényük elűzte az árnyékol, s megvilágította a király és Kaspar arcát. Egy pillanatra megdöbbentett, mennyire hasonlítanak egymásra - ugyanolyan volt a tartásuk, a fölényes mosolyuk, még homlokukat is egyforma elszántsággal ráncolták össze. Kaspar szárazon felnevetett. - Pedig tökéletesen tisztában vagyok vele. Ezt a prédikációdat már korábban végighallgattam. De most többről van szó, nemde? - Jóval többről - felelte a király. - Több okom is van, melyek közül csak az egyik az, hogy ideje felelősséget tanulnod, és azt is, hogy a tetteidnek megvan a maguk következménye. - Azt tudom - vágott vissza Kaspar. - Nagyon is jól tudom. A lépcsőkön kisebb tömeg gyűlt össze, s mindenki elmélyült érdeklődéssel figyelte a jelenetet. - Nem tudod. Ha tudnád, akkor elfogadnád, hogy nem mehetsz a lány közelébe. - A lánynak van neve. - A szavak szinte maguktól hagyták el a számat, hiába is próbáltam volna ellenállni. A király felém kapta a tekintetét, mintha most vette volna csak észre, hogy ott vagyok. Tekintete a függőn állapodott meg, amit én azonnal megmarkoltam, mert nem tudtam, hogyan reagál majd a látványára. A lánc megfeszült nyakam körül, kis híján elpattant. A medaliont még mindig jéghidegnek éreztem a markomban, pedig már jó pár perce pihent meleg bőrömön. A király szeme elkerekedett, amikor ráismert, s testem minden porcikája megfeszült. De amikor megszólalt, nem sziszegett és nem acsargott, ahogy arra számítottam, hanem olyan békés gyengédséggel csengett a hangja, amire nem hittem volna képesnek. - Miss Lee, megtisztelne a következő tánccal? - Nem - felelt helyettem Kaspar. Rámeredtem, mert tudtam, hogy ezzel csak még emlékezetesebbé teszi a jelenetet az egyre szaporodó közönség előtt. - Nincs választásom - súgtam oda neki, s mélyen bókoltam az apja előtt. Kaspar elhúzta a száját, és félreállt. A király már megindult felfelé a lépcsőn, én pedig a nyomába eredtem, s igyekeztem nem venni tudomást a tömeg bámész pillantásairól. Amire áthaladtam a szárnyas ajtó vetette árnyékon, a király már a terem közepén járt. A zene azonnal elhallgatott, s a táncosok megálltak. A tömeg elkezdett kört formálni. Szóval csak mi táncolunk. Isteni. A zenekar tagjai a királyra emelték tekintetüket, aki valami egyszerűbb táncot kért tőlük, olyat, amit megtanultam Sky táncóráin. S ami még ennél is jobb volt, nem kellett benne átkarolnunk egymást. Ettől sikerült valamennyire ella-

zítanom merev vállamat, de aztán újra csak megfeszült, mert megpillantottam Kaspart, aki odaverekedte magát a tömeg élére. A tekintete nyugtalan volt. A kör bezárult körülöttünk, s ezzel nem volt menekvés. Megszólaltak a hegedűk, elhalt a fecsegés zaja, újra bókoltam, lassan és mélyet, velem szembe pedig a király továbbra is egyenes tartással állt. Áradni kezdett a zene. Tettem pár lépést előre, ahogy a király is, s középen összetalálkoztunk. Csak pár centi választott el bennünket. - Miss Lee. - Felség. Hátrálni kezdtünk, megkerültük egymást, visszatértünk eredeti helyzetünkbe, aztán újra egymás felé indultunk. - Miss Lee, feltett szándéka, hogy néma csöndben táncol? - Bal kezemet a jobbjába fogta, s újra körbelejtettünk, kettőnk közt jelentős helyet hagyva. - Bocsásson meg, felség, de nem szokásom olyan személyekkel csevegni, akik gyűlölnek engem. Megfogta a másik kezemet, s hátralépett - én ugyanezt tettem -, majd ismét közelebb sasszéztunk egymáshoz. - De Miss Lee, miért van az a szilárd meggyőződése, hogy én gyűlölném önt? - Eltávolodtunk egymástól, aztán körbefordultunk, egymást és a körülöttünk táncoló, képzeletbeli párokat kerülgetve. Kérdésétől kis híján felkacagtam, de aztán észhez tértem. Végigsuhantam a körön belül, s megvártam, míg újra elég közel érünk egymáshoz ahhoz, hogy felelhessek. - Mert nem enged a fia közelébe. Újra megfogta egyik kezével mindkét kezemet, elengedett, majd megkerült. - Erre jó okom van. De semmiképpen sem azért van így, mert gyűlölném önt. Ön ezt egyszerűen csak feltételezi, holott a valóságban, tényszerűen nincs is így. Ez meglepett, s egy pillanatra elveszítettem a fonalat. - De hát lefeküdtem a trónörökössel. Az ön utódjával. Mindketten tettünk egy lépést egymás felé. A király kuncogott. - Ne hízelegjen magának, Miss Lee. A fiam sok nőt vitt már ágyba, emberlányokat is. Önben ebből a szempontból semmi különös nincs. Ám sokat rontott a helyzetén azzal, hogy nem engedelmeskedett kifejezett óhajomnak, miszerint ne érintsék meg egymást. S ma éjjel újra dacolt velem. Nem valami bonyolult az utasításom, Miss Lee. Csak kövesse, és nem esik semmi bántódása, - Elsiklott mellettem, nagy kört írva le körülöttem, de a hátamban egyfolytában ott éreztem égő tekintetét. - A saját érdekében mondom. Visszatért a kiinduló helyzetbe, s most én suhantam el mellette, s indultam meg körben. - Ezt kifejtené részletesebben?

Szeme szürke volt, szürkébb, mint egy londoni reggel, s le nem vette volna rólam. Semmi fény nem csillant benne, de így is képes volt lyukakat perzselni a bőrömbe. Semmi élet nem csillant bennük. - A fiam igen nagy ajándékot adott önnek. Kezem követte tekintetét, és védőn ráborult a medalionra. Rájöttem, hogy nem fog magyarázattal szolgálni, helyette inkább témát váltott. - Igen, nagy ajándék. - Visszaengedtem a bőrömre, ahol ugyanolyan hűvös maradt. Tovább táncoltunk. - Néhai hitvesemé volt. - Tudom. Újra az a lépés következett, amelyben meg kell fognia a kezemet, miközben megpördülünk a sarkunkon. - Szóval tudja. És arról is értesült, hogyan kapta meg Kaspar? Egy héttel azelőtt adta neki az anyja, hogy meghalt volna. - Minthogy a királyné tudta, hogy meg fog... Elhallgatott. Még erősebben markolta ujjaimat, mintha minden erejével azon lenne, hogy ne törjön össze. - Sajnálom - súgtam oda, és kicsit visszaszorítottam a kezét. Nem tudtam, mi mást tehetnék. - Dehogy érti! - csattant fel. Kezdett magához térni, valósággal ellökte magától a kezemet, s hátralépett, majd úgy táncolt körül, mintha a zsákmánya lennék. Nem vettem le róla a szemem, de arcomon megéreztem néhány legördülő könnycsepp nedves nyomát. - A bátyám meghalt. Tökéletesen értem, miről beszél – mondtam, amikor visszatért mellém, és újra kézen fogott. Felkapta a fejét, hogy rám meredjen, s szeme azonnal feketébe csapott át. - Nem érti. Még csak esélye sincs arra, hogy valaha felfogja. Magának fogalma sincs arról, milyen érzés visszatartani a könnyeinket, hogy ne vesztegessük el őket úgy, ahogy maga teszi! Mindketten megtorpantunk, kirántottam a kezem a markából. Nem volt könnyű, mert olyan hihetetlen erővel szorította, hogy fehér nyomok maradtak a bőrömön utána. Minden egyes kesztyűbe bújtatott ujja ott hagyta rajtam a lenyomatát. - Hogy micsoda? - suttogtam, sebtében letöröltem a könnyeimet, és hátrébb léptem. - Ön magától értetődőnek veszi azokat a könnyeket, gyermek. Ezért hullajtja őket oly bőséggel. De nézzen csak körül. Nézze csak a királyságomat. Itt csupa olyan személyt láthat, akiknek igen kevés könnye van csak. Kincsként kellene őriznie a sajátjait, Miss Lee, mielőtt túl késő. Összehúztam a szemem, s még Kasparra sem figyeltem, aki elnyílt szájjal meredt ránk, mivel abbahagytuk a táncot.

- Sosem lesz túl késő! Sosem csatlakozom a beteges királyságához! - vetettem oda gondolkodás nélkül. A körülöttünk állók kínjukban a lábukat váltogatták, az élükön álló Kaspar kényelmetlenül feszengett. A király néhány kimért lépéssel egyre közelebb jött hozzám, s valósággal eltörpültem mellette. - Ne próbáljon megsérteni, Miss Lee, mert nagyon megbánja. Én is tettem előre egy lépést, hogy teljesen egymás mellett álljunk. Centik választottak csak el bennünket egymástól. Lábujjhegyre álltam, hogy a szemembe nézhessen. - Nem félek öntől. - Az éberen figyelő tömegből jól hallható sóhaj szakadt ki. Aztán a döbbent szemlélőkből kitört az indulat, s a terem egy csapásra megelevenedett. A király azonban csak sötéten kuncogott. Lehajolt, és a fülembe súgta: - Nem. De attól fél, amit a fiam iránt érez. Sarkam újra leért a padlóra, de egyetlen más porcikám sem mozdult. Tud róla. Tudja, és bármire képes lesz, hogy fia és örököse, a herceg ne viszonozza az érzéseimet. Tud róla. - Minden cselekedet következményekkel jár, Miss Lee. Tettem hátrafelé néhány reszketeg, bizonytalan lépést. A zene épp befejeződött, a hegedűsök hosszan kitartottak egy hangot. Muszáj valahogy kijutnom innen. Így hát bókoltam, és eliszkoltam. Ki a szobából. El a bálról. El a királytól. El Kaspartól.

50. KASPAR Úgy sietett el, hogy rám sem nézett, amikor elhaladt mellettem, pedig olyan közel volt, hogy csak a kezem kellett volna felemelnem, hogy megérintsem. A fejét felszegve lépkedett, de kerülte mindenki pillantását. Aztán eltűnt a hullámzó tömegben, a suttogó, döbbent hangok sűrűjében, s amikor legközelebb megpillantottam, már a lépcsőn vágtatott felfelé, kezét az arcára szorította, és sírt. - Most talán azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, fiam. - Összerezzentem, amikor meghallottam közvetlenül magam mellett apám hangját. A vendégek lassan újra keringőzni kezdtek. - De az igazat mondom neki. Az egyetlen célom az, hogy megóvjalak téged, s ami még fontosabb, a lányt is. - Szótlanul biccentettem, mert ezt a pillantását jól ismertem: olyan alkalmakra tartogatta, amikor valamit igazán fontosnak tartott, és azt akarta, hogy odafigyeljek rá. Csak fájdalmat okoz neki az, amit irántad érez. Ezzel otthagyott.

Baromság. Pontosan erről van szó. Baromság. Az egész, úgy, ahogy van. Kötelesség, meg felelősség, meg a következmények. Mi van a szabad akarattal? Amit irántam érez. Tudtam, hogy ezzel mire céloz. És micsoda elképesztő dolog is volt az, amit Violet irántam érzett. Nem volt teljesen meglepő. Már régen sejtettem, hogy Violet vonzódik hozzám - nehéz is lett volna ellenállnia. Tudtam, hogy miattam feláldozta a Fabianhoz fűződő barátságát. Nem volt különösebben megerőltető összeadni kettőt meg kettőt. No de ez. Amit irántam érez. Hogy ilyen érzéssel viszonozza a bunkóságomat, amikor én... Nem mintha titokban ne lettem volna elégedett. Csak éppen nem voltam megdöbbenve. Nem is... hízelgett nekem... és megörvendeztetett. Az nem kifejezés. Határozottan fellelkesített... - Meg kell mondanom neki - jelentettem ki hangosan, mintha ezzel megerősíthettem volna a dolgot. Pedig nem. Az nem volt ennyire egyszerű. Nem akarod összetörni a szívét, ugye? Mert már hónapok óta tagadod a dolgot, igaz, Kaspar? Kedveled Violetet. Mindig is kedvelted. Mindig is kedvelni fogod. Prófécia ide, Prófécia oda, akarod ezt a lányt. A belső hangomnak igaza volt. Naná, hogy igazam van. De a kötelesség nem Violethez fűzött. Az lehetetlen lett volna. Mert valaki máshoz kötött a sors. Ez mindig is így volt, csak éppen én nem tudtam róla. Éreztem, hogy már túl szorosan markolom a porcelán mosdókagylót, úgyhogy ellöktem magam tőle. - De kárhozzak el, ha nem szerzem meg magamnak - közöltem belső hangommal és az üres fürdőszobával. Csak remélni tudtam, hogy az Első Hősnő nem bukkan fel túl hamar. Halkan nyitottam be az ajtón, s olyan nesztelenül csuktam be magam után, amennyire csak lehetett, nehogy felébresszem. Violet az összegyűrődött ágytakarón hevert, s még mindig az este viselt fehér ruha volt rajta. Kicsit felcsúszott, s ettől kilátszott a combja. De meglepő módon most mégsem erre tapadt a szemem. Helyette a függőt néztem, ami ott pihent a mellén, s a lélegzetvételével együtt emelkedett és süllyedt.

51. VIOLET Hallottam, ahogy nagy zörgéssel elhúzzák a függönyöket. Legalább olyan hangos volt, mint a vonatkerekek zakatolása az átjáróknál. Beáradt a hajnal sápadtsárga fénye, s lehunyt szemhéjam mögött a sötétséget élénk, narancsszínű fol-

tok pettyezték. Első reakcióm az volt, hogy a szemem elé kapjam a karomat, így könyököm hajlata megóvott az éles fénytől. Felnyögtem, mert értelmes beszédre egyelőre nem voltam képes. Ahhoz túl hirtelen vertek fel. - Neked is jó reggelt, kislány. Válaszképpen csak nyöszörögni tudtam. Ez semmiképpen nem számított valami kellemes ébresztésnek, bármennyire izgatottan remegett is meg tőle a gyomrom. - Te meg mit keresel itt? Még reggel sincs. Kaspar csak vigyorgott, és a ruhásszekrény felé indult, miközben kitapogattam egy párnát, és a fülemre szorítottam. Sokkal jobban szerettem volna, ha ezt költői kérdésnek tekinti, és hagy aludni. - Éppen felébresztelek. És igazad van. Még alig virrad. Pontosan ezért kellene kivonszolnod az ágyból a fenekedet. Kicsit megemeltem a párnát, s éreztem, ahogy a matrac picit besüpped, amikor egy kupac ruha landolt rajta. Elfordultam, és az éjjeliszekrényen álló kis órára pillantottam. Ezek szerint hatórányit sem sikerült aludnom. - Nem, nem, erről szó sem lehet. - Ezzel átfordultam, és az ágyneműbe fúrtam az arcomat. - Gyerünk, kislány! - Kirángatta alólam a takarót, majdnem hozzá fogta a ruhámat is. Megpördültem és felültem. - Mi van? Odadobta a ruháimat. - Elég zsémbes vagy reggelente, igaz? Pedig milyen szépen kérlek. Kérlek szépen, kelj fel és készülődj. Csak negyedóránk van. Gyanakodva húztam össze a szemem. - Mire készülődjek? - Kaspar óvatosan tett pár kimért lépést hátrafelé. Keresztbe fontam mellemen a karomat, lábaimat is átdobtam egymáson, az sem érdekelt, ha megpillantja a bugyimat. - Hát, lehet, hogy nem fog tetszeni - kezdett bele, mire felkacagtam. - Térj a lényegre, Kaspar. Mogorván összepréselte ajkait. - Ahogy tetszik. Vadászni megyünk. Velünk jössz. Belevigyorogtam a szavai nyomán támadt csendbe. - És mondd csak, Kaspar, miért is hiszed, hogy egy vegetáriánus veled tartana vadászni? Amikor láttam, hogy készül megmozdulni, csak annyi időm volt, hogy hanyatt vágjam magam az ágyon. Egy szempillantással később már félig lovagló ülésben hajolt fölém, s bár nem ért hozzám, keze egyetlen centire lehetett a párnán szétterülő hajamtól. Közel volt, annyira közel, hogy éreztem, amint jeges lehelete megperzseli gyorsan átforrósodó bőrömet, tekintete az enyémbe fúródott. Képtelen voltam elkapni róla a szemem. A szívem önkéntelenül is gyorsabban kezdett verni, s abban a percben csak azért imádkoztam, hogy Kaspar meg ne hallja.

- Ébresztő, Violet Lee! Mielőtt véget ér az év, a szíved megszűnik dohogni és a véred kihűl. Vámpír leszel. Állatokra és emberekre fogsz vadászni. Belőlük kell majd táplálkoznod. Nincs választásod. Sosem volt! Ha valaki kapcsolatba kerül a sötét teremtményekkel, onnantól kezdve nem dönthet i sorsa felől! Ilyen ember még nem született! - Elhallgatott, levegő után kapkodott, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újra ugyanazzal a lángoló pillantással nézett rám. - Ébredj fel, kislány, vagy halj meg álmodozva! De nagyon remélem, hogy inkább észhez térsz, mert nem veszíthetlek... Itt elhallgatott. A szája enyhén elnyílt, és biztosra vettem, hogy az enyém is. Meg sem moccant. Én sem. Egy teljes percen át dermedten meredtünk egymásra, mellettünk az órán a másodpercek egyre csak ketyegtek tova. Hatvanhárom másodperc telt el, mire Kaspar végre megmozdult. Leszökkent az ágyról, s mire én is lekecmeregtem, már az ablaknál állt, kezével a párkányra támaszkodva, szemét az üvegre szegezve. Úgy szólalt meg, hogy rám sem nézett. - Menj zuhanyozni. Szólok a többieknek, hogy várjanak. Ezúttal nem ellenkeztem. Összekapkodtam a holmimat, és kirohantam a szobából. Nem néztem hátra. Másodpercekkel később már a zuhany alatt álltam, s ezernyi hideg vízcsöpp záporozott rám. Fogalmam sem volt arról, hogy inkább vadul kalapáljon a szívem, mert Kaspar belekezdett abba a mondatba, vagy keseredjen el, mert nem fejezte be. Tíz perc sem telt bele, s kiléptem a fürdőszobából. A ruháimat az ágyra kikészítve találtam: vastag, fekete póló, magas nyakú pulóver, sötét, szűk farmer meg egy pár gyapjú zokni és ütött-kopott Converse sportcipő. Melléjük letettek egy sálat és egy hosszú, fekete kabátot - ez utóbbi a sajátom volt, ezt viseltem a londoni vérfürdő éjjelén. Felöltöztem. Kaspar már várt, amikor leértem a lépcsőn. - De hogyan fogok lépést tartani veletek? Én messze nem vagyok olyan gyors, mint ti! - Majd sétálunk. Ez is egy lehetőség számunkra, hogy megmutassuk kik is vagyunk valójában. - És mi van, ha nem vagyok rá kíváncsi? - kötekedtem. - Azonkívül - folytatta - itt az alkalom, hogy megmutassam nekik, hogy nem kell mindig megölnöd azt, amiből táplálkozol. Egy röpke percre megmerevedtem. - Ez tényleg lehetséges? - leheltem magam elé. Kaspar lassított, hogy fel tudjak zárkózni hozzá, s amikor lenézett rám, az arckifejezése megrovó volt ugyan, de a szeme vígan csillogott. Vállam azonnal ellazult, amikor rájöttem, hogy annyira nem haragszik rám. - Hát persze. Miért, te talán minden alkalommal meghalsz, amikor vért vesznek tőled?

- Hát, nem... - És iszonyatos, bénító, szívszaggató fájdalmat érzel, ahányszor csak megharaplak? - Hát, egy kicsit azért fáj... - És amikor vége, a nyakad csak egy kicsit sajog, és aprócska heg marad utána? - Hát, igen... - Erről van szó - szögezte le Kaspar. - Tehát lehetséges a dolog. Kezemet zsebre vágtam, számat elbiggyesztettem, szememet lesütöttem - de valahol a mellkasomban formálódni kezdett a remény aprócska buborékja. - Ezt miért nem mondtad korábban? A szemem sarkából láttam, ahogy figyel, ahogy megpróbálja bemérni a reakciómat. - Mert nem akartam, hogy azt hidd, soha nem kell megölnöd egyetlen állatot sem, soha nem kell emberre vadásznod. Mert eljön a perc, amikor muszáj lesz. Na, arra várhatsz, gondoltam magamban, de fennhangon nem mondtam ki, mert tudtam, hogy csak ellenkezni kezdene. Kasparnak igaza volt abban, hogy odakint milyen hideg van. Bár futottam, így is éreztem az arcomat hullámokban megcsapó, fagyos hajnali levegőt, hallottam, hogyan csikordul meg a deres talaj a lábam alatt. Mögöttünk fürge léptek zaja hangzott fel, s lopva hátralestem. A többiek kezdtek beérni bennünket, ahogy ott rohantunk az erdő felé, de megtartották az ígéretüket: nem futottak gyorsabban, mint amire egy egészséges ember képes volt. Szinte azonnal beértünk az erdőbe, de alig tettünk meg néhány métert, épp hogy átugrottunk egy-két ledőlt fatörzsön - ami közben pár szederinda az arcomba csapott -, amikor Kaspar hirtelen megtorpant. Erre nem számítottam, ezért kénytelen voltam belekapaszkodni egy fába, nehogy nekiütközzek, s ezáltal akaratlanul is megérintsem. Aztán felvisítottam, amikor a kezem csak egy csomó mohát és kérget markolt, de végül hála istennek, sikerült elkapnom a fa derekát is. - Ó, ezt a kecsességet! - áradozott álnokul Kaspar, és rám nézett. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, amikor a többiek is ugyanolyan hirtelenséggel lefékeztek mögöttem. - No, hol táborozzunk le ma este? - tudakolta Cain, és bizonytalanul a fák felé intett. - Esetleg a tisztáson, a katakombáknál? Kasparnak még csak a lélegzése sem gyorsult fel a futástól. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a katakombákhoz menni. A körülöttünk kialakuló kis kör elnémult, amikor Kaspar a fejével felém intett. Elkaptam a tekintetem, úgy tettem, mintha nem láttam volna. Mormogva tanácskoztak, a fejüket rázták, majd végül rábólintottak valamire, aztán már sarkon is fordultak. A vállukon cipelt táskákban üvegpalackok csörömpöltek. Kicsit lemaradtam, ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós erdei ösvényen. A talaj nyirkos volt a lábunk alatt, lehullott levelek borították, s

az ősz hulladéka elkeveredett a vöröses árnyalatú sárral. Nagyon kellett vigyáznom, mert többször majdnem elcsúsztam, amikor beleléptem a többiek lábnyomába. Mögöttünk szinte összezárultak a fák, s egyre kevésbé látszottak a palota halvány falai. Lefelé haladtunk egy lejtősebb részen, s ekkor már a legmagasabb tornyot sem volt könnyít kiszúrni a fenyőfák között, amelyek mostanra felváltották a vörhenyes színekben pompázó aljnövényzetet. Itt már a növények is kevésbé voltak rendben tartva - a kertészek idáig már szemmel láthatólag nem jöttek ki. A tüskebokrok a bőrömbe téptek, kezemet megfestette a rothadó szeder, amikor félrelöktem az indákat, és gyakran fenn is akadtam alsó ágak között. Kaspar hátra maradt, és az ösvényen várt rám. Felvette a tempómat. Valamivel előttünk haladt Alex, a hátán gitártokkal. Egyre beljebb és beljebb hatoltunk az erdőbe. Arról fogalmam sem volt, mekkora a palotához tartozó birtok vagy az erdő, de nem lettem volna meglepve, ha mérföldeken át is elnyúlik. A bennünket körülvevő fák nem nőttek anynyira sűrűn, törzsük alsó része csupasz volt, fenyőtüskés ágakat csak több embermagasságon felül láttam. A nyúlánk fatörzsek és ritkás lombozat azzal járt, hogy bőven átszűrődött rajtuk a fény - nem olyan volt, mint az erdőrészlet, amit akkor láttam, amikor el akartam szökni, de ne m is az álmaimban szereplő táj volt. Ekkor váratlanul egy tisztásra léptünk ki, s a téli nap megcsillant egy tükröződő felületen. Azonnal ráismertem, és visszavontam előző kijelentésemet. - Ismerős? - vigyorodott el Kaspar. Ó, az már biztos. Korábban már jártam itt, s láttam a tó olajosan fénylő felszínét, a pereme fölé boruló szivárványívet, éreztem, ahogy ujjaim között átszűrődik a köd. Mi több, felismertem a síkos, fénylő polipkarokat, amelyek úgyszintén a parton hevertek. Belesápadtam ugyan, de azért nevettem. - Tudod, végül is soha nem mesélted el, miért tartotok óriáspolipot a tavatokban. Alex értetlenül fordult felém. - Te már találkoztál Tintással? - Szóval neve is van? Alex bólintott, az arca továbbra is komoly volt. Kaspar elnevette magát. - Violet az első itt töltött reggelén úgy képzelte, remek ötlet lenne, ha elmenekülne, és épp itt pottyanna bele a vízbe. Egy nadrágomba került, hogy megmentsem. - Helytelenítőleg csettintett a nyelvével, és a szemét forgatta. - Nem kellett volna - morogtam. - Megmenteni téged? Dehogynem. Nem tudsz úszni, ugye? Levegő után kapkodtam, és szúrós szemekkel meredtem rá, aztán tátott szájjal, fülig vörösen elviseltem, amikor Alex vihogásban tört ki. - Ezt meg honnan tudod?

- Kitaláltam. Egyébként pedig, ha már megkérdezted, Tintást ajádékba kaptuk. - Kitől? Szeme váratlanul rászegeződött valamire a hátam mögött, s szórakozottan motyogta vissza: - Az egyik dimenzió egy különösen idióta vezetőjétől, akiről újra csak nem mesélhetek neked. Amikor ezt kimondta, Alex megköszörülte a torkát, és jelentőségteljes pillantást vetett Kasparra. - Megyek, összeszedem a többieket. Valószínűleg nem ártana indulnunk. Mindketten megdermedtek, Kaspar összevonta szemöldökét - Alex valószínűleg közölt vele valamit gondolatban aztán sötét kabátja zsebébe dugta kezét, és lassan megindult a tó körül, a másik fiatalember mögött. Csatlakoztam hozzá. - Ezt nem magyarázod el? Nem felelt. Sejtettem, hogy épp összeszedi a gondolatait, úgyhogy nem nyúztam tovább. A többiek eddig a tisztás túloldalán gyülekeztek, de most ők is egymás után indultak vissza az erdőbe. Láttam, hogy Lyla és Fabian kézen fogva lépkednek. Ekkor Kaspar váratlanul felsóhajtott. Hosszan, vontatottan. - Kegyetlen dolog a sors, kislány. Széttépi az embereket, összetöri a szíveket, fájdalmat okoz az ártatlanoknak. Ugyanezt teszi az idő: cafatokra marcangolja szét az embereket, míg már túl erőtlenek ahhoz is, hogy képesek legyenek felegyenesedni, hogy felálljanak és éljenek. Te ezt nálam nyilván jobban tudod. - Igen? - pillantottam rá. Felnevetett, de a hang élettelen, fásult volt. Zsebre vágott kezem ujjai a bélésbe markoltak. Nagyon aggasztó volt ez a komolyság, elhatalmasodott rajtam a rettegés tőle. - A vérátömlesztés előtt teljesen halandó voltál. Szerencsés esetben akár kilencven évig is elélhettél volna. Most, hogy dhampir lettél, tovább fogsz élni, mint embertársaid. Korábban a halálnak volt számodra realitása. Most azonban, hogy már tudod, vámpírrá kell válnod, egy ezredév nyúlik előtted a jövőbe. Vállat vontam, nem igazán értettem, mire akar kilyukadni. - Őszintén szólva, még nem gondoltam a halálra. Még akkor is úgy éreztem, örökké fogok élni, amikor Greg meghalt, és Lily beteg lett. Szerintem ez olyan kamasz dolog. - Elhallgattam, tűnődtem egy kicsit. - Először akkor gondoltam igazán a halálra, amikor idejöttem, és választanom kellett, hogy egész életemre fogoly leszek, vagy átváltozom vámpírrá. Ügy éreztem, mindkét választás maga a halál. Kaspar megtorpant. - Úgy érzed, hogy vámpírrá lenni felér a halállal? Megpördültem, és hátrafelé lépkedtem, hogy szemben legyek vele. Tisztán láttam a szemében a megbántottságot, mert áthatolhatatlan, füstös-szürke színre váltott.

- Így volt. De már nem ezt érzem. Az írisze ugyan nem világosodott ki, de válaszképpen arcára erőltetett egy erőtlen mosolyt. - Váratlan ez a pálfordulás. Ugye, nem ahhoz a korábbi kitörésemhez van köze? Megrántottam a vállam. - Igazad volt. Bele kell törődnöm a megváltoztathatatlanba. Valójában sosem volt választásom, mert nem az öl meg, ha megáll a szívem, hogy vámpír legyek, hanem az, ha az emberiség része maradok. - Láttam, ahogy Kaspar háta mögött nesztelenül visszacsusszan a tóba a polipkar, magával rántva egy jókora göröngyöt a sáros, füves partból is. Fölöttünk a fákon felbukkant egy mókus, óvatosan kiegyensúlyozott az ág végére, majd át-szökkent egy másikra. - És az imént sikerült valamit tisztáznod számomra. - Mit is? Nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy szavaimra az elkövetkező években vagy keserű megbánással, vagy elégedett, szívmelengető mosollyal fogok visszaemlékezni. Az engem körülvevő világra mintha semmiféle hatással nem lett volna mindaz a belső küzdelem és önmarcangolás, ami augusztus első napja óta gyötört. A madarak még mindig hajnali nótájukat zengték, a fák hajladoztak a szélben. A mókus tovább hintázott az ág hegyén. Kaspar órája is zavartalanul percegett tovább. - Most már tudom, hogy nem kell ölnöm ahhoz, hogy táplálkozhatok és ez volt a legfőbb érvem az átváltozás ellen. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy mit is mondtam. Amikor ez megtörtént, megdöbbenés, zavar és hitetlenség elegye ömlött el vonásain - erre az arckifejezésére akarok majd emlékezni a jövőben, döntöttem el, legyek bár megkeseredett vagy boldog. - Várjunk csak... te most azt mondtad... hogy vámpír akarsz lenni? Nekiesett egy közeli fának, s úgy láttam, ha ez lehetséges lenne nála, m<m el tudna ájulni a döbbenettől. - Igen. - A francba! - suttogta. Bólintottam. Lehet, hogy sosem volt valódi választásom, de az igazság akkor is az, hogy érte teszem. Képtelen voltam letenni az aprócska reménysugárról, hogy ha átváltozom, akkor a király talán megengedi, hogy megérintsük egymást. Arról fogalmam sem volt, hogy lehet-e bármiféle kapcsolatunk. Nem tudtam, hogy engedélyezik-e az ilyesmit, de hinnem kellett, hogy minden úgy alakul majd, mint a mesében, ha - amikor - át változom. Muszáj volt megtennem. Úgy éreztem, ettől vagyok igazán ura a saját emberi voltomnak. - A francba! - ismételte meg, és beletúrt a hajába. - É-én nem hittem volna, hogy egyszer ezt hallom majd tőled. Violet Lee, vámpír. Egészen biztos vagy? Mert annyira hirtelen döntöttél.

Elszántan újra lépkedni kezdtem. - Igen. Az elmúlt pár napban nagyon sokat gondolkodtam rajta - hazudtam. Valójában nem igazán foglalkoztam az egészszel, egészen addig, míg Kasparból reggel ki nem szakadt az a befejezetlen mondat, ott, az ágyamon, alig néhány centiméternyire tőlem. A döntésem alapja a remény volt, hogy úgy fejezte volna be: „mert nem veszíthetlek el”. Az csak külön áldásnak számított, hogy kiderült, nem kell ölni a táplálkozásért. - De nem tudom, hogy mik a szabályai. Mármint az átváltozásnak - folytattam. Egymás oldalán haladva léptünk be az erdőbe. Mostanra jócskán lemaradtunk a többiek mögött. Láttam magam előtt a fák között fel-felvillanó, köpönyegbe burkolózó, sötét alakokat, de hallótávolságon kívül voltak. - Nincsenek szigorúan vett szabályok, legalábbis a vámpírok számára nincsenek. De annak a vámpírnak, aki átváltoztat valakit, biztosítania kell egyfajta átmeneti rítust a gondjaira bízott személynek... az átváltoztatott vámpírnak tette hozzá az arckifejezésemet látva - , és meg kell tanítania neki a királyság törvényeit. Ilyesmik. Hirtelen úgy éreztem, mintha egészben nyeltem volna le egy cseresznyemagot. Kaspar hangja tartózkodóan csengett, nem hallottam benne sem örömet, sem tréfálkozó kedvet, de még azt a meglepetést sem, amire számítottam. Máris éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a keserű megbánás. - Átmeneti rítus? - nyögtem ki. - Istenem, mennyi mindent kell majd megtanulnod - mordult fel. -Kislány, szegény vámpír nem létezik. A királyság csupa jómódú családból és a gondjaikra bízott személyekből áll. Egy tiszteletre méltó család rendesen bánik a hozzájuk tartozókkal, ellátja mindennel, és bevezeti őket a társaságba. Persze vannak, akik nem ennyire szerencsések, s belőlük végül renegát vagy szolga lesz. Most meg miért pirultál el? Nyers kérdésétől csak még mélyebb vörös árnyalatot öltött az arcom. Nagy levegőt vettem. - Megtennéd, hogy te változtatsz át? Nincs igazán kedvem ahhoz, hogy valaki más vájja belém a fogait, és te már haraptál meg, és hát... szóval... nem is tudom - tört rám a szájmenés. Aztán valahogy elhallgattam, de vártam pár másodpercet, mire felé mertem nézni. Először meglepettnek tűnt, de aztán elárulta a szeme, és arca is elkomorodott. - Nem muszáj - hebegtem. Ó, istenem, kérlek, mondd, hogy megteszed. Mondd, hogy megteszed, és azonnal kitépheted a bordáim alól ezt a húsdarabot. - Meg kell beszélnem apámmal. Az érintést tiltó rendelete miatt. Ő majd a tanács elé viszi a dolgot, akik eldöntik, hogy... illő-e, hogy a gondjaimba vegyelek. Sajnálom, de nem rajtam múlik. - Gyorsan odakapta rám a pillantását, s tudtam, hogy meglátszik rajtam a csalódottság. - Mint már említettem, nálunk nem játszik szerepet a szabad akarat.

A szívem körül szorítást éreztem, de méltósággal elfogadtam, mert tudtam, hogy ami a döntéshozatalt illeti, igazat mond. - Kaspar, jól vagy? Mintha nem tűnnél túl boldognak a választásomtól. Habozva lépkedett tovább. - Hogy nem tűnök boldognak? Dehogynem. Néha tényleg eléggé furán viselkedsz, kislány. Aggódva hátranézett, majd felhajtotta a kabátja gallérját. A pillantását követve visszabámultam a tisztásra, ami már alig látszott a fák sötét törzsének takarásában. Ugyanazok a fák, amelyek pár perce még vadul hajladoztak, mintha vihar dúlt volna, most mozdulatlanul álltak, csakhogy a nap - az oly örömmel látott téli nap - teljesen eltűnt, óriási, szürke felhőtömeg úszott be elé, ami eltakarta a kék eget is. A fellegeket valami hajtotta, de az nem lehetett a szél, hiszen már korábban elült. Ahogy felfelé bámultam, az egymásra telepedő felhőrétegeket lépcsőnek láttam, ami valami pokoli hely felé tart, karmos ujjakkal nyúl ki a fehéres párafoszlányok után, s behúzza őket egyszínű, szürke tömegébe. A látvány éppoly rendkívüli volt, mint a döntés, amit a tisztáson meghoztam. Valami különös dolog volt készülőben, ami csöppet sem tetszett nekem.

52. KASPAR

Meg kellett volna mondanod... Ugye, te nem mondtad el neki? Két hang szólalt meg a fejemben egyidejűleg: az egyik a sajátom volt, másik Alexé. Szóval hallottad? Alex tudta. Alex volt az, akinek bizalmasan elárultam, amikor visszatértem Romániából. Alex volt az, aki tanácsaival végig segített. Hirtelen felvillant a fejemben egy kép, jó adag bűntudat kíséretében: Alex, amint előreengedi a nővéremet és Fabiant, ő maga pedig hátra marad, hallótávolságon belül. Sajnálom. Nem voltam rá képes, Alex. Nem bánthatom Violetet. Át akar változni vámpírrá, és tudom, hogy miattam van az egész. Az ég szerelmére, azt szeretné, ha én változtatnám át! Kezem ökölbe szorult, úgyhogy gyorsan zsebre vágtam, hogy Violetnek ne tűnjön fel. Minél tovább halogatod, Kaspar, annál nagyobb fájdalmat fogsz neki okozni. Annál jobban bántod magadat is. Tudom, nyögtem fel magamban, s ennyire tehetetlennek már régen éreztem magam. Hogyan változhatott meg minden ilyen gyorsan? Néhány hete még já-

tékszernek tekintettem Violetet. Most pedig, anélkül, hogy erre felfigyeltem volna, közelebb került a szívemhez, mint korábban bárki is. Gondold csak végig: ha nem mondod el neki minél hamarabb, akkor vámpírrá válik, és Varnley-n kívül nem lesz helye. Nem igazán értek az érzelmekhez, de tényleg azt hiszed, hogy Violet megmaradna veled egy házban az árulásod után? Sosem fog megbocsátani. Tudni akarja majd, miért hagytad, hogy beléd essen, miért feküdtél le vele, miért mentetted meg, és miért mutatsz annyi érzést iránta, mikor pedig tudod, hogy nem lehettek együtt. Képes vagy felelni ezekre a kérdésekre? Hallgatásom az igazát támasztotta alá. A tudatlanság lehetett volna az egyetlen mentségem, de az is csak a Romániát megelőző időszakra állt volna. Most már nem élhettem vele. Ha tudtam volna, hogy lehetséges ennyire gyorsan belebolondulni valakibe hát még, hogy ez a valaki egy hetyke ember-tinédzser -, akkor óvatosabb lettem volna. De nem voltam az, és most mind a kettőnknek meg kell fizetni az árát. Violet nem érdemli meg, hogy eláruld, Kaspar, emlékeztetett Alex. Tudom, nyögtem fel újra, s eluralkodott rajtam a reménytelenség érzete. Akár elmondom neki, akár nem, mindenképpen fájdalmat okozok. De tudtam, mit kell tennem. Legalább a hosszas szenvedéstől megkímélhetném. A saját önzésem azonban azt sugallta, hogy egy kicsit még várhatok. Csak a vadászkirándulás végéig. Csak még egyszer hadd legyek közel hozzá, olyan közel, mint reggel a szobájában, ahol majdnem elmondtam neki, hogy képtelen lennék elviselni az elvesztését - akár azért, mert meghal, akár azért, mert az apja elviszi tőlünk. Ma este... miután tábort vertünk. Nem nyúlok hozzá. Csak vele szeretnék lenni. Csak még egyszer. Egyetlen alkalom nem árthat, szólalt meg biztatóan belső hangom. Csak holnapig, erősködtem magamban. Alex legyőzötten sóhajtott. Iskoláskorunk óta ismerlek, Kaspar, és mindig is tudtam, hogy nagy ember vagy. De ha ezt nem tisztázod, akkor jó ember sosem lesz belőled. Ezzel megszakította mentális kapcsolatunkat, s hangja beleveszett a körülöttünk örvénylő tudatfolyamokba. Haragja és csalódottsága azonban perzselő nyomot hagyott maga mögött, amiről igyekeztem tudomást sem venni. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s hagytam, hadd vezéreljenek az érzékeim, ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk a torkolatvidék felé. A sors az ellenséged, de a fő veszélyt az idő jelenti.

53. VIOLET Eddig is tudtam, hogy a vámpírok ragadozó lények, de a vadászaton szerzett tapasztalataim megerősítettek abban, hogy valójában tökélyre fejlesztett gyilkológépek. - Figyelj csak, nézd, nyomok - súgta oda nekem Kaspar, s a földre mutatott, ahol több patanyomot láttam. - Szerinted mi hagy ilyen nyomot? Összeráncolt homlokkal töprengtem egy percet, úgy tettem, mintha gondolkodnék. - Lábak? Elcsigázva felnyögött, mert mostanra elege lett a vicceimből. Az elmúlt óra során szép lassan cserkészték be a zsákmányukat. Kaspar megpróbált pár dologra megtanítani, de miután megtudtam, hogy nem muszáj gyilkolnia a táplálkozáshoz, már egyáltalán nem akartam arról értesülni, hogy ettől függetlenül mégis ölni fog. - De milyen állat, kislány, milyen állat? A szememet forgatva megtippeltem. - Szarvas? - Na, végre! - motyogta. - És mit gondolsz, hány éves a szarvas, ami ezeket a nyomokat hagyta? - Épp most múlt huszonegy. És pezsgővel ünnepelte meg. Kezébe temette arcát, és még hangosabban nyögött fel. - Föld urai, segítsetek! Félrebillentettem a fejem. - Nagyon sajnálom, de vegetáriánus vagyok, és egy halott szarvas látványa valahogy nem tölt el különösebb izgalommal. Nem lehetne, hogy csak azt mutasd meg nekem, hogyan lehet nem megölni az állatot? Teátrális mozdulattal végighúzta tenyerét beesett arcán, majd lassan leengedte a kezét. - Rendben, de ha megteszem, megígéred, hogy legalább úgy teszel, mintha érdekelne? Rögvest szörnyen érdeklődő képet vágtam, mire fanyarul felnevetett. - Talán mégis jobb, ha megmaradsz az unott arckifejezésnél. Szóval felnőtt dámvadtehenet keresünk. Ez azt jelenti, hogy nőstény - tette hozzá magyarázólag. - Ennyit én is tudok. De honnan veszed, hogy felnőtt? Újra lemutatott a fenyőtűkkel borított, puha talajban megmaradt nyomra. - A nyom méretéből. Túl nagy ahhoz, hogy egy-két éves fiatal állat legyen, és egyértelműen nőstény, mert itt vannak ezek a nyomok is. Egy lépést tettem előre, s az alkonyat egyre sűrűsödő homályában az aprócska patanyomokra meredtem.

- Kis szarvasok? - És eléggé friss a nyom - bólintott rá. - Érzem a csorda szagát. Nem lehetnek messze. - Hangja alig volt suttogásnál erősebb. - Kislány, én nem ölöm meg, mert megígértem neked, de a többiek valószínűleg megteszik. Úgyhogy kérlek szépen, ne borulj ki. - Még halkabbra vette a hangját. - És ha komolyan fontolóra vetted, hogy átváltozol, akkor egyszer azt is kénytelen leszel elfogadni, hogy az áldozatodat meg kell ölnöd. Vannak esetek, amelyekben ez a könyörületesebb megoldás, oké? - magyarázta, mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy tiltakozni kezdjek, hogy velem ilyesmi nem fog előfordulni. Nem várt válaszra, hanem elkezdett előrelopakodni. Követtem, de meg botlottam. Összerezzent, ahányszor csak megreccsent egy gally a lábam alatt, és intett, hogy osonjak halkabban. - Csönd! - sziszegte, amikor megtorpantam mögötte. - Nem szóltam egy szót sem! - méltatlankodtam, bár érvelésem erejéből sokat elvett, hogy csak suttogni mertem. - De gondolkodtál, és az elvonja a figyelmemet! Gyorsan ellenőriztem, hogy állnak-e a védfalak a fejemben, aztán felháborodott képet vágtam, amire Kaspar oda sem hederített, helyette egy kis füves részre mutatott úgy ötméternyire tőlünk. Kilenc-tíz szarvas legelészett rajta. Szemmel láthatólag fogalmuk sem volt arról, hogy a közelükben vagyunk. A túloldalon Cain, Alex, Declan, Lyla és Fabian zárta el előlük – a menekülés útját. Félix és Charlie felmászott egy fára, vettem észre némi derültséggel. Összerezzentem, amikor a fülem mellett megszólalt egy hang. - Rájuk fogjuk vetni magunkat. Elkapom a tehenet, és megmutatom neked, hogyan táplálkozunk. Majd gyere, ha felkészültél. Ezzel már el is tűnt. Ebben a pillanatban nyolc alak rontott ki a fák árnyából, amitől a szarvascsordán eluralkodott a pánik. Menekülni próbállak, de a vámpírok mindenütt ott voltak, és nem hagyták. Pár másodpercen belül az állatok fele a földön hevert, nyakuk kitörve, frissen hasított sebeikből patakzott a vér. Rosszabb volt, mint amire készültem. Álmaimban láttam ugyan vért inni a csuklyás alakot, de semmiféle álom nem készíthetett fel arra, amit az orrom érzékelt: rezes, fémes szag volt, mint a hentesbolté, ahová ötéves koromban elvittek. E miatt a hentesüzlet meg egy birkafarmra tett iskolai kirándulás miatt lettem vegetáriánus. Es én ezt az életet készülök választani magamnak? A fának támaszkodva igyekeztem nagy levegőket venni. Tudtam, hogy minél hamarabb összeszedem magam, annál kevesebbet kell a szarvastehénnek szenvednie. Tétovázva elindultam arra, ahol az állat feküdt. Lábaival kapálózott, páni félelmében valamiféle nyüszítő hangot adott ki magából. Őzgidája a tisztás szélén nyüszögött - a vámpírok nem foglalkoztak vele. Kaspar egyik kezével leszorította az állat horpaszát, a másikkal lassan simogatva, köröket írt a nyakára, mire a suta kezdett fokozatosan megnyugodni.

- Egészen szelídek - mormolta anélkül, hogy felnézett volna. - Ha kedvesen bánsz velük. Elvette kezét a szarvas hátáról, és megpaskolta mellettük a földet. Odatérdeltem mellé, és nem mertem felnézni, nehogy meglássam a többieket táplálkozás közben. Arra kért, hogy simogassam tovább az állatot, s én igyekeztem ugyanolyan gyöngéden bánni vele, mint ő tette. Éreztem a kezem alatt a bordák lassú emelkedését-esését, de az erős, gyors szívdobogást is. - Vigyázz a lábával, mert lehet, hogy rúgni fog - figyelmeztetett, szájával egyre közelebb hajolt a szarvas nyakához. Gyorsan beleharapott s én képtelen voltam elvonni a tekintetemet, ahogy az így keletkezett két lyukon át vért ivott az alatta elnyúló, élő állatból. Úgy egy perc elteltével elhúzódott tőle. - Ennyi elég lesz, nem akarom, hogy nagyon legyengüljön. - Mihelyt ajka eltávolodott a dámvad nyakától, a bőr hihetetlen sebességgel regenerálódott. Kaspar hátralépett. Egyetlen csepp vér sem ömlött ki. - Az hogy lehet, hogy amikor engem harapsz meg, akkor csupa vérmaszat leszek? - kérdeztem ámuló mosollyal. A tehén lábra kecmergett, ijedt volt, de eleven, s már el is ugrott, hogy gidája keresésére induljon. - Mert élvezem, ha összekenhetlek. És mondtam neked, hogy lehet úgy vért szívni, hogy... - Kaspar! - Szeme azonnal felém fordult. A sötétség gyorsan ereszkedett alá. Pár perce még jól láttuk a többieket, most azonban csak árnyak, körvonalak mozogtak a fák között. Kaspar mellett hirtelen Alex bukkant fel, az arca fehér volt, mint egy kísérteté. Dadogni kezdett, s Varnley-ba érkezésem óta először hallottam félelmet egy vámpír hangjában. - Látók. Cain még mindig véres kezével elkapott, és saját maga meg Kaspar mögé húzott. Kaspar óvatosan kettőt lépett előre. Alex elbotorkált jobbra a többiek pedig Kasparral az élükön laza, de szemmel láthatólag védekezésre alkalmas kört alkottak. Fejünk felett megreccsentek és lengedezni kezdtek a faágak, a néma erdő megtelt nyögéssel, nyikorgással, mintha tiltakozó óriások sütkéreznének a holdfényben. Egész nap nem fújt a szél, de most feltámadt, s orkánszerű erővel süvített át a kis tisztáson. A levegő fagyos volt, s lábujjaim felől mégis megindult bennem valami melegség, mintha ereimen át egy szikra futott volna végig rajtam, s eljutott volna a szívemig, ami kétszer olyan szaporán vert, mint szokott - megállt, majd újra feldobbant, a kis parázs szétfoszlott, de aztán újabb és újabb és újabb érkezett a vérárammal... - D-de hogy lehetnek itt? - hebegte Kaspar, s az ő hangja is zavarról és rettegésről árulkodott. - Le vannak zárva a határaik! Megfeszítettem az izmaimat. Az érzés kezdett kellemetlenné válni, sőt kissé fájt is, ahogy a szikrák behatoltak bőröm rétegei közé, mintha valami utálatos, képzeletbeli skarabeusz furakodott volna be, s fejemben egymás után omlottak

össze a féltve őrzött gondolataim köré felhúzott falak, ahogy egyik zár a másik után kinyílt... - Egészen pontosan micsodák is a Látók? - kiáltottam fel, és elbotlottam a saját lábamban, annyira igyekeztem menekülni. - És mire képesek? Akkora recsegés-ropogás támadt, mintha a fákat gyökerestül készülne kitépni valami erő a földből, aztán a zaj, a melegség és a szél egy csapásra megszűnt. - Elég sok mindenre, Miss Lee - felelte egy hang.

54. VIOLET Kanadai kiejtése volt. Ismertem már ezt a hangot. - Fallon? - nyögte ki Kaspar. A hangja hitetlenkedve csengett, de hallottam benne egy kis megkönnyebbülést is. - Látó úrnőm - tette hozzá gyorsan utólag. Két alak lépett elő a sötét éjszakából. Az egyik férfi volt, a másik fiatal lány, úgy tizenhat éves lehetett. Csönd támadt. Kaspar volt az első, aki megtörte. - Violet, ő itt ő királyi felsége, Fallon, Athenea hercege – mutatott be kissé remegő hangon. - És bocsásson meg Látó úrnő, de nem tudom a nevét. A lány előrelépett, hogy bókoljon, s most láttam csak meg az arcát - ŐsziRóza, az Al-N’yár-ház szülötte, felség. A tisztásra csend borult. A lány - már ha lány volt - csak állt, végigömlött rajta a holdfény, köpeny a vállán, csuklyáját hátravetette, s így láthatóvá vált hosszú, göndör fürtű haja, amely aranyszőke volt, benne meleg méz és gesztenyeszínű árnyalatokkal. A bőre fehér volt, sápadt, arca bal felét néhány fakó szeplő pöttyözte. Csak a balt, mert ami arca jobb felét illet… nem, egész teste jobb oldalát, az csupa-csupa cikcakkos, hullámzó, örvénylő, egymásba olvadó heg volt. Bőre többféle színben játszott, s a különböző árnyalatok itt-ott ki is emelkedtek a bőréből, mintha zsinórok húzódtak volna közvetlenül alatta nyakán spirál alakban elcsavarodtak, s sötétebb sárga, narancsszínű, okker és vörös színekben pompáztak, arca körül azonban már világosabbak voltak, homloka magasságában aranyszínűvé sápadtak, majd fokozatosan átmentek arca bal oldalán normális bőrszínbe. Társa, Fallon is előrelépett, s a lány fénylő, borostyánszínű szeme gyorsan felé pillantott, mintha biztatást várna tőle. Aztán elkapta róla a tekintetét, és figyelmesen végigfürkészte a tisztást. - ŐsziRóza? - nyögte ki Kaspar. - Hű, fel sem ismertem. Megnőtt. Ön Du... - Bocsásson meg, felség - vágott közbe a lány már-már éneklő hangon, ami kedvesen csengett, s úgy gyönyörködtette a fület, mintha elbűvölő muzsika lenne. De még így is hallottam, hogy brit akcentussal beszélt, méghozzá kifeje-

zetten arisztokratikussal. - Már majdnem három éve nem volt részem abban az örömben, hogy a társaságát élvezhessem. Ezalatt sokat nőttem. És hálás lennék, ha nem használná azt a címet. Hangjában érzékeltem egy csipetnyi gúnyt, annyira árnyalatnyit, hogy talán csak képzeltem. Mialatt beszélt, kezét ökölbe szorította, és újra ellazította, telt, rózsaszín ajkai meg-megrándultak, mintha valami bosszantaná, de megpróbálná elleplezni. De mintha a saját testével sem lett volna kibékülve: amikor sötét köpenye szétnyílt, elpirult, és szorosan összehúzta a derekánál. A ruhadarab redői alatt ki tudtam venni ívelt csípőjét, karcsú derekát és mellét... ami elég teltnek volt mondható, hogy visszafogottan fogalmazzak. Lábán sötét harisnya feszült, ami több helyen felfutott, és csupa szakadás volt, bő rövidnadrágot viselt sötét, testre simuló trikóval. Féllábszárig érő, fűzős bakancsát vastagon borította a sár. Nyíltan megbámultam a különös hegeket a bőrén, s egy csöpp féltékenység is elfogott, amikor Kaspar is jól megnézte magának. Egyetlen pillanatra összetalálkozott a tekintetünk a lánnyal, s feltűnő, külső sarkánál felfelé ívelő, mandulavágású szeme kérdőn meredt az enyémbe - de szinte azonnal elkapta rólam a pillantását, és félénken a földet kezdte nézegetni. Abban az egyetlen másodpercben azonban ugyanolyan kíváncsisággal tekintett rám, mint én őrá. - Nos, a bemutatásban sosem volt különösebben jó, Kaspar - szólalt meg Fallon, előrelépett, és erősen megszorította Kaspar kezét, aki engedelmesen viszonozta a gesztust. Ha úgy érezte magát, mint én, akkor még mindig kába és döbbent volt a vendégek váratlan felbukkanásától. Fallonra emeltem a tekintetem. Kaspar királyi címet használt a bemutatásakor, s szemmel láthatólag egyenrangúak voltak - nem hajolt meg Kaspar előtt. Annyi szent, hogy jóképű férfi volt, pedig őt is elborították azok a különös hegek. A tisztáson senkinek sem volt olyan napbarnította bőre, mint| neki. Sebhelyei vérvörösek voltak, borszínűek és aranybarnák, s alattuk mintha valami örvénylett volna, bár pár helyen a mozgás inkább tűnt lassú araszolásnak. A szeme pedig... ilyen felvillanyozó árnyalatú kobaltkéket még sosem láttam még Fabianénál is élénkebb színe volt. Sötét szőke és lenszőke fürtjei kócosan omlottak a homlokába, haja rendezetlen volt és borzas. Nyaka körül bőrszíjon cápafog lógott, fekete, V-kivágású pulóvere alól sötétszürke ing gallérja bújt ki. Ő is köpenyt viselt. Még sosem láttam hozzájuk foghatót. Éteri lénynek tűntek. S valami bizsergető melegség áradt belőlük, mintha egész testüket táncoló, lobogó, felfénylő hő, valami intenzív energialepel burkolná be, s ez oly nyilvánvaló volt, hogy pontosan értettem, miért tartanak a vámpírok e különös teremtményektől. A Látók. Fallon tekintete felém siklott, s meg is állapodott rajtam, miközben lassan egyre közelebb lépdelt. Cain kicsit félreállt, hogy átengedje, de továbbra is bizonytalanul méregette. Az engem körülvevő, szoros kör felbomlott, s Fallon megállt előttem.

- Úgy vélem, mi már találkoztunk, Miss Lee. - Lehajolt, hogy megfogja a kezemet, de elrántottam tőle, nem akartam hozzáérni, különösen ott nem, ahol a bőrén azok a különös hegek táncoltak. Jól emlékeztem mikor is hallottam a hangját - épp két hete volt, de most régebbnek tűnt. Mielőtt elindultunk volna Londonba, amikor éppen gyülekezett a nagytanács, hogy döntsön a sorsomról egyéb dolgok mellett. Meghökkentette a reakcióm, s amikor Kasparhoz fordult, markáns vonású arca meglepetésről árulkodott. - Ezek szerint követte a tanács utasításait? Kaspar mereven biccentett. - Nem mondtunk el Violetnek semmit. - Szeme az enyémet kereste, s hirtelen minden kételyem, minden féltékenységem szétfoszlott. Írisze egy perce még szinte fehér volt a riadtságtól, most újra természetes smaragdzöld színében pompázott, s ez bátorságot öntött belém. Lassan Fallon felé nyújtottam a kezem, és bókoltam. Meghökkentem, amikor nem megrázta, hanem megfordította, és könnyed csókot nyomott kezem fejére. Ahol ajka a bőrömhöz ért, azonnal fellüktetett egy szikra, ami végig száguldott ereimen, és borzongás indult meg tőle a gerincem mentén. Elterelte a figyelmemet, s így mintha a fejemben minden fal, minden akadály ledőlt volna, miközben egy idegen tudat behatolt az enyémbe, Sietve igyekeztem újra felállítani e barikádokat, hogy védjem magam, de hasztalan - így inkább az apámról szóló információt tartalmazó doboz köré összpontosítottam minden erőmet. E lény zengő elméje azonban már bennem volt, s olyan hanyagul lapozgatott az életemben, mintha nyitott album lett volna. Csak azoknál a képeknél állt meg, amelyeknek a vámpírokhoz volt köze. Aztán ugyanolyan hirtelen elillant belőlem, ahogy ott termett. Én is visszatértem a jelenbe, és belenéztem Fallon kíváncsiságtól szikrázó szemébe. - De azért a Hősnők Próféciájáról beszélt neki - szögezte le, s kezemet továbbra is a magáéban tartva hátrapillantott Kasparra. Nem kérdés volt, hanem kijelentés, s Kaspar zavartan kapkodta ide-oda tekintetét az én tágra nyílt szemem és a halványan mosolygó Fallon között. - Bent járt a fejében? - prüszkölte Kaspar, és arca felháborodást tükrözött. - Csak kíváncsi voltam, Kaspar, csak kíváncsi - nevetett fel Fallon. A döbbent Kaspar előrelépett Fallon és a lány, ŐsziRóza felé. Még a sötétben is láttam, hogy a szeme veszélyesen feketébe csap át. - Fallon, nem jöhet ide csak úgy, hogy belépjen az elménkbe. Amilyen időket élünk, már azért le kellene fogatnom, és a tanács elé vinnem, mert behatolt Violet fejébe. Ha nem nézném a származását, tennék arról is, hogy úgy vonszolják oda. Fallon a fejét ingatta. - Ha az ember herceg, akkor szabadságában áll ilyesmit tenni, amint ön is jól tudja, Kaspar. De mint azt említette, olyan időket élünk, amikben össze kellene tartanunk, nemde?

- És vajon hogyan tartsunk össze - dohogott Kaspar -, amikor a birodalmunk nem hajlandó megosztani velünk azt, hogy kicsoda is a Hősnő, és hogyan tervezik megtalálni a második lányt? Egyébként pedig Athenea határainak lezárása mintha épp az elkülönülést célozná, ön szerint nem, Fallon. Fallon fanyarul felnevetett, de aztán szája egyenes vonallá préselődött. - Csak kérdeznie kell, barátom, és választ kap. ŐsziRóza szeme ide-oda cikázott a két férfi között, száját enyhén elhúzta. Aztán szeme váratlanul felém fordult, s arca újra kiismerhetetlenséget sugárzott. - Szóval, kicsoda a Hősnő? És nemesi vérből származik, vagy nem? - Nem tudom. Kaspar halkan elkáromkodta magát az orra alatt, majd elfordult, és belebokszolt az ártatlan fába, ami mellett állt. A kéreg összetört, és darabkái a mohás földre záporoztak. - Nem tudja? A nevét sem?- szólt közbe Cain, és a bátyjára pillantott. - Nem. Apám nem árulta el nekem. Csak azt tudom, hogy nem áll az udvar irányítása alatt. Fölötte van annak, hogy befolyásolni tudjuk. Az udvar azért zárta le a határokat, mert így kísérelte meg visszatartani attól, hogy elhagyja a dimenziónkat, hogy rákényszerítse arra, találkozzon velük. - De aztán újra megnyitották a határokat? - kérdeztem. Fallon nagy levegőt vett, s közben ŐsziRózára pillantott. - Nem. A tisztáson körülöttem állók mintha most megértették volna, mire céloz, s a megdöbbenés sorra ült ki arcukra. ŐsziRóza újra elfordította a tekintetét, s lesütötte a szemét. De pár másodpercenként, amikor úgy hitte, senki sem látja, óvatosan körbenézett, míg a szeme rám nem talált. Összevontam a szemöldökömet. Reméltem, hogy elkaphatom a pillantását, de nem pillantott fel újra, mintha tudná, hogy figyelem. - Ezt úgy érti, hogy... - kezdett bele Cain. Fallon komoly arccal rábólintott. Lyla idegesen felkacagott, s előrelépett a holdfényben. - De hát... ez nem lehetséges. Ez egyszerűen nem lehetséges. Egyik vámpírról a másikra kaptam a pillantásom, miközben megpróbáltam követni a töredékes párbeszédet. - Mi az, ami nem lehetséges? Kaspar eddig annak a fának támaszkodott, amin az imént kitöltötte a haragját, s most végre megmoccant, és egy teljes percre kinyitotta a szemét. Fallon nagyot sóhajtott, és odafordult hozzám. - A lány... a Hősnő nyitotta meg a határokat. Egyedül. Megráztam a fejem. - Na és? - A dimenziókat a határok választják el egymástól - magyarázta. - Ha nyitva vannak, a sötét teremtmények szabadon átjárhatnak rajtuk, ezek ugyanis nem

fizikai korlátok. Energia az anyaguk, ezért a nyitásuk és zárásuk elképesztő erőt igényel, több száz sötét teremtmény erejét. Egy teljes udvartartásét. - Egy másodpercre elhallgatott. - Ennek a lánynak nagyon erősnek kell lennie, még ha esetleg volt is segítsége. Hatalmas ereje kellett legyen, ha képes volt akkora energiának parancsolni, amivel megnyithatta a határokat. - Hogy érti, hogy parancsolni? Hogyan parancsolni? - ráncoltam homlokomat. ŐsziRóza felemelte a tekintetét. - Ah - duruzsolta Fallon. - Ön tényleg nem tud semmit. Keresztbe fontam a mellemen a karjaimat. - Akkor mesélje el. A férfi előrenyújtotta hegekkel teli kezét. - Jobb lesz, ha megmutatom. - Kaspar váratlanul felszisszent, de Fallon keze egyetlen mozdulatával csendre intette. - Ön egyébként már tudja, hogy miről van szó, Miss Lee. Ez az erő pumpálja a vért a vámpírok ereiben, annak ellenére, hogy a szívük dermedt. Ez teszi képessé a sötét teremtményeket arra, hogy telepatikusán kommunikáljanak. Ez készteti virágzásra a Halál Érintése rózsát. Körülvesz bennünket, most is érzékelheti. Visszatért az a korábbi bizsergető, égető érzés, s mintha egyik ujjbegyemről a másikra szökkent volna át. A fák újra ringani kezdtek, s a koronájuk között beszűrődő holdsugarak egy csapásra eltűntek, mintha egy gyertyát fújt volna el a feltámadó szél. Fallon mosolyra húzta száját. - Vele születik minden sötét teremtménnyel - jelentette ki, és körbemutatott a társaságon. Páran rábólintottak. Kaspar mellén összefont karokkal a földre meredt, mint akit legyőztek. - A Látóknak megvan a hatalma ahhoz, hogy irányítani tudják. Kis szünetet tartott, aztán kinyújtotta a kezét, és elmosolyodott. - Incendia - suttogta. Ajka szinte meg sem mozdult, de a levegőből abban a pillanatban apró, táncoló szikrák pattantak ki, pezsgőszínűek, elevenek, s oly könnyedséggel záporoztak le, mintha a levegőnél is könnyebbek lettek volna. Kavarogni kezdtek Fallon tenyerén, akár egy kis forgószél, majd hirtelen eltűntek, s a helyükön fel-felvillanó tűzgolyót láttam, aminek tökéletes láng alakja volt, s pár centivel a bőre fölött lebegett. - Ez az energia a legnyersebb formájában. Vagy amit ön, Miss Lee varázslatként ismer. Elkerekedett a szemem. Fallon csak intett, és a tűz követte mozdulatát, lángnyelvvé vált, s amikor ökölbe szorította kezét, kibuggyant ujjai közül, így teljes ökle tűzgömbbé változott. Amikor ujjheggyel a tenyeréhez ért, a láng eltűnt. Varázslat. Ezt teljességgel el tudtam hinni, s hogy miért, az igen egyszerű volt: ha létezhetnek vámpírok, akkor az is létezhet, amit a férfi az imént a levegőből varázsolt elő.

Fallon egy darabig még a kezére bámult, szeme üvegesen, vakon meredt maga elé, de aztán mintha észrevette volna magát, felpillantott és folytatta. - A határokat bonyolult, veszélyes varázslat alkotta. Nem olyasmi, amivel egy átlagos, ifjú Látó elboldogulna. S ennek a lánynak mégis sikerült. Itt valami egészen újjal és szokatlannal van dolgunk. Valami hatalmas és veszélyes dologgal, ami egyetlen lányban lakik. Felnyitotta a határokat, s csak az ég tudja, hol lehet, és mit tervez. Kaspar megmoccant. Arcán melankolikus kifejezés ült, szemét lesütötte, karját összefonta mellén - egyéniségének ezeket a vonásait már jól ismertem, s így azt is tudtam, hogy valami bántja. - Esetleg azt, hogy megkeresi a második Hősnőt? Fallon vállat vont. - Talán igen. De ez még nem szűkíti le a kört. A második lány lehet bárhol, lehet bárki. Lehet e dimenzió bármely részében. És vajon ki mondhatná meg, hogy ez a teremtés elfogadja-e a sorsát? Végtére is nagyon fiatal. Elképzelhető, hogy nem engedelmeskedik a kötelességének. Alex a földre pottyantotta gitártokját, és elkezdte lehúzni rajta a cipzárt. Ujjaival bele-belekapott a húrokba, mire fészkelődni kezdtem, mert szerettem volna, ha abbahagyja. - Nem. Ezt nem hinném. Bármerre tart is a második Hősnő, az első is ott lesz. Nincs lény, aki sokáig egyedül akarna maradni egy ilyen sorssal. Kaspar rápillantott, s egyértelműen ugyanarra gondolt, mint én. Alex megértette a célzást, és halkan elnézést kért. Fallon kezére néztem. Pár szikra még mindig odatapadt ujjai hegyéhez, bár ezúttal vörös színűek voltak. - De akkor miért jöttek ide? Elég fura időt választottak a látogatáshoz - jegyezte meg Kaspar. Hangjából ki lehetett érezni a bizalmatlanságot és kíváncsiságot. - Eaglent szeretnénk meglátogatni, s engedelmével önökkel táboroznánk le éjszakára, hogy aztán együtt menjünk vissza a palotába - felelte Fallon valamivel több tapintattal, mint ahogy korábban beszélt. Kaspar gyanakvón húzta össze szemét. - Eaglent? Most? - Miért, nem Ad Infinitum a legalkalmasabb idő arra, hogy családtagjainkat és barátainkat meglátogassuk? Kaspar szeme feketén villant meg, én pedig magamban felnyögtem következő szavainak érzéketlensége miatt. - Eaglen nem rokona önnek, s nem is a barátja. Most először eluralkodott a csend a tisztáson. ŐsziRóza a kör közepére lépett. Szemét még mindig lesütötte, halkan, félénken szólalt meg, de a hangja mégis tisztán csengett, s annyira dallamos volt, hogy már-már éneknek véltem. - Erre én tudok magyarázatot adni, felség. - Elhallgatott, mintha szeretné összeszedni a bátorságát. - Sok-sok évvel ezelőtt Eaglen a nagyanyám közeli

barátja volt. Szerettem volna egy kis időt tölteni valakivel, aki jól ismerte őt. Másom nem maradt. Tartózkodón felpillantott, igyekezett felmérni szavai hatását. Kaspar mintha meghökkent volna, és pillantása ellágyult. - Bocsásson meg, Látó úrnő. Nem tudtam. Mereven meghajolt, a lány viszonzásképpen biccentett, s mintha ebből önbizalmat merített volna. - És hadd kérjek elnézést, amiért nem vettem részt néhai nagyanyja temetésén. Sajnos rosszkor volt. A lány bókolt. - Egy temetés megviseli a gyászoló szívet. Nem számít, felség. Érdeklődéssel figyeltem beszélgetésüket. Hirtelen annyira együtt éreztem a lánnyal. Ügy vettem ki szavaiból, hogy a családjából nem maradt már senki. Közben azonban belém hasított a féltékenység is attól, hogy Kaspar olyan udvariasan és tisztelettel bánik vele. Nem áll jól neked a sárga, kislány, kuncogott belső hangom. - Ezek szerint nincs ellenvetése, Kaspar? - tudakolta Fallon. Kaspar a fejét rázta. - Nincs. - Ebben az esetben javasolhatnám, hogy induljunk? Biztos vagyok abban, hogy Violet is megerősítheti, túl hideg van ahhoz, hogy itt ácsorogjunk. Élénken bólogattam, kezemet mélyen a zsebembe dugtam. Alex a vállára lendítette a gitártokot, s Fallon vezetésével megindultunk a fák között, hátrahagyva a szerencsétlen szarvasok tetemét. Ahogy egyre későbbre járt az idő, a felhők szétoszlottak - szétfújta őket a fagyos szél, ami egyre csak erősödött, ahogy mind mélyebbre hatoltunk Varnley erdejébe. Magasan fölöttünk a csillagok ragyogtak, s amikor néha magasabban jártunk, London villódzó, narancsos fényét is megpillanthattam. Az aljnövényzetben felciripeltek a tücskök, miközben átbukdácsoltam a fák gyökereinek göcsörtös és csalóka labirintusán - fáradt voltam, és szégyelltem, hogy állandóan felbukom. Elöl a két Látó úgy szökkent egyik gyökértől a másikig, hogy alig érte a lábuk a földet, s sem egy levélhez, sem egy tövishez nem értek hozzá. Olyan volt, mintha velük együtt mozgott volna az egész erdő, alkalmazkodva könnyed, gyors mozdulataikhoz. A vámpírok köztünk lépkedtek, őket erejük és kitartásuk hajtotta előre, s vezette lábukat. Kaspar hátra maradt, de alig szólt hozzám, s ha mégis, akkor is csak arra figyelmeztetett, hogy ne botoljak el, vagy ne maradjak le. - Mit is mondtál, hová megyünk? - kérdeztem sokadszor, abban reménykedve, hogy ezúttal talán részletesebben válaszol, mint az előző alkalommal. - A forráshoz - felelte monoton hangon. Felsóhajtottam, és beletörődően hagytam gondolataiba mélyedni.

Bár a válasza nem sokat segített, volt egy olyan érzésem, hogy nem túl gyakran járnak arra a helyre, ahová éppen tartunk. Az erdő ezen részét hatalmas tölgyek uralták, ágaikról sűrű függönyként lógott le a borostyán, mintha pókháló lett volna. A talaj földes volt, a fű gyéren nőtt, s csak az elszórtan sarjadó bokrokban lehetett élet nyomát tapasztalni. A süppedős ösvényen kúszónövények nyújtották át indáikat, ügyetlen lábaimnak tökéletes csapdákat állítva. Gyaloglás közben ŐsziRózát figyeltem. Még soha nem láttam hozzá fogható lényt. Olyan egzotikusnak láttam sápadt bőrét, bonyolult rajzolatú, sárgásbarna sebhelyeit és finom szálú, szalmaszínű haját - olyan különlegesnek és idegennek. Borostyánszínű szemeit oly hatalmasnak, ártatlannak és tapasztalatlannak... és közben ott volt a benne rejlő erő. A varázslat, amit akarata szerint használhatott, formálhatott, irányíthatott. A lehetőségek végtelennek, sőt kissé ijesztőnek tűntek. - ŐsziRóza teljesen árva? - kockáztattam meg egy kérdést, azon töprengve, hogy ezzel most nem mentem-e túl messzire. Kasparból kiszakadt egy sóhaj. - Gyakorlatilag. - Újra felsóhajtott, már-már bűntudatosan. - A nagy anyja másfél éve halt meg, alig pár hónappal anyám után. A szülei nem Látók, és a közeli rokonai sem. Azóta távol tartotta magát Atheneától és a Látnok társasági élettől is. - Hogyan halt meg? Mármint a nagyanyja. Öreg volt? – próbálkoztam. Kaspar megállt, és rám emelte szemrehányó pillantását. - Megölték, Violet. Azonnal iszonyúan éreztem magam amiatt, hogy megkérdeztem ŐsziRóza után néztem, és lehajtottam a fejem. - És jobb lenne, ha ezt nem említenéd senkinek - tette hozzá Kaspar, mielőtt újra megindult. - Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni. Lehunytam a szemem, lassan kifújtam a levegőt. A sötét teremtmények mindent magukba temettek, csak éppen nem elég mélyre. Lenyeltem sértett büszkeségemet, s egy különösen nagy gyökeret átugorva Kaspar nyomába eredtem a sötét erdőben. Legalább még egy órán át baktattunk, aztán elkezdett megváltozni körülöttünk újra a táj. A fák törzse közt alig tudtunk átférni, s narancssárga-vörös színek váltották fel a tölgyes kopárságát. A füves területek között foltokban ősszel virágzó hóvirág dugta ki a fejét a kemény földből. Fülemet halk vízcsobogás ütötte meg. Félix összecsapta a tenyerét. - Jó, akkor tűzifa kellene. Van esetleg önként vállalkozó a feladatra? Egy apró tisztáson álltunk meg, amit szorosan körbevettek a fák. Közepén kis kövekből rakott gyűrű, benne egy kupac nyirkos hamu. A csoport köré gyűlt, a vámpírok ledobálták holmijukat, és letelepedtek. A kérdésre csak zsémbes morgás volt a válasz, és senki nem emelte fel a kezét. Kétkedve méregettem a tűzrakó helyet. - De hát nem lenne egyszerűbb azt a varázslatot használni?

Fallonra pillantottam, aki mintha jót mulatott volna a kérdésemen. Cain is elvigyorodott. - Városi lány - jegyezte meg az orra alatt. - A varázslat nem ad sem olyan fényt, sem pedig olyan meleget. - Pontosan ezért van szükségünk fára - vetette közbe Félix. - Én szívesen megyek, ha valaki lesz olyan kedves, hogy velem jöjjön. - ŐsziRóza arcán félmosoly jelent meg, és felemelte a kezét. - Esetleg valaki más is? - tartott ki Félix. - Majd én - szólaltam meg, és előreléptem. ŐsziRózát mintha meglepte volna a döntésem, Kaspar pedig olyan képet vágott, mint aki azonnal tiltakozásra nyitja a száját. De Félix már indult is, mégpedig az ellenkező irányba ahhoz képest, amerről jöttünk. ŐsziRóza arcán szokásos, kiismerhetetlen kifejezése jelent meg, és már a nyomába is eredt. Én is utánuk siettem. Nem igazán tudtam, hogy miért jelentkeztem a feladatra, de volt valami ebben a lányban, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Érdekeltek a Látók. Izgatott a varázslat. Odaértünk a forráshoz. A keskeny vízér mohos köveken és tökéletesen simára koptatott kavicsokon csörgedezett lefelé, a Temze torkolatvidéke felé. Partján dúsan nőtt a fű és a hóvirág. Félix átugrotta a forrást, és eltűnt a fák között, de előbb még hátraszólt, hogy igyekezzünk. ŐsziRóza követte a példáját, és egyetlen, kecses mozdulattal átszökkent a víz fölött. Én kicsit lejjebb mentem, mert ott láttam olyan köveket, amelyekre rálépve át tudtam kelni. Annyi szent, hogy ott sehol nem volt tűzifa. A fák ágai az ég felé nyújtóztak, s moha vagy korhadó levelek borították azt a pár gallyat, ami lehullott közülük. Hamarosan azonban visszatértünk az óriási tölgyek közé, ahol még sötétebbnek tűnt az éjszaka, de bőven akadt száraz, elhalt faág. Elkezdtem összeszedegetni egy marokra valót. - Hideg az éjszaka - jegyeztem meg ŐsziRóza felé fordulva. Reméltem, hogy elkezdhetünk beszélgetni. Nem kaptam választ, de nem adtam fel. - És mondja csak, hány éves? Lehajoltam, és felkaptam néhány gallyat. ŐsziRóza háttal volt felém, úgy válaszolt. - Tizenhat. - Idősebbnek tűnik - hazudtam. Megfordult, figyelmesen rám nézett, majd kurtán biccentett. Úgy vettem, hálás a megjegyzésemért. Némán folytatta a munkát, karjában már jókora halom ág tornyosult. - És hova való? Mert ugye az összes dimenzió ugyanazokon a helyeken található? Bólintott. - Londonban nőttem fel, de a családom Devonból jött. Fellelkesített az, hogy nem rázott le egyetlen szóval, ezért folytattam. - Én is londoni vagyok.

Ezúttal tovább kellett várni a válaszára, és el is kapta rólam a tekintetét, majd elfordult, és beljebb hatolt az erdőbe. - Tudom, Chelsea-ben született. Valósággal a földbe gyökerezett a lábam. - Ezt meg honnan tudja? Egy darabig hallgatott, majd felém fordult. - Mindenki tudja. Átvette egyik karjára a száraz gallycsomót, a köpenyébe nyúlt, és egy színes újságot húzott elő, amit felém nyújtott. A fényes borítóra pillantottam. A lap címe Furcsaságok & Érdekességek volt, a dátuma szerint november első hetében jelent meg. A címlapra ízelítőként kiírták néhány cikk címét: Hogyan tölti az Ad Infinitumot? Kik voltak október legmenőbb társasági alakjai? Mi a legújabb, mi a legstílusosabb, mi lesz a divat? E sorok alatt több fotóból összevágott montázs díszelgett: fiatal Látók mosolygó arca, vámpírok és más, sosem látott teremtmények bámultak vissza rám. Mindannyian alkalmi öltözéket viseltek. De az én figyelmemet a legalsó, vörössel nyomtatott cím ragadta meg: A legújabb hírek Violet Lee-ről - 5. oldal Felcsaptam az újságot, szinte beletéptem a lapokba, úgy kerestem a megadott oldalt. Amikor megtaláltam, izgatottan olvasni kezdtem. „Violet Lee - akit elraboltak, és hónapokon át túszként tartottak. A lány szívhez szóló történetét sötét teremtmények és emberek milliói ismerhették meg. írásunkban azt vizsgáljuk meg, mindez milyen következményekkel jár a második dimenzió számára, és hogy lehet-e a történetnek boldog vége - amit esetünkben Ő királyi felsége Kaspar Varn testesítene meg.” Alig voltam képes rávenni magam, hogy folytassam az olvasást, mert arcomba szökött a vér. A szöveg alatti fotón ott láttam magam az őszi Napéjegyenlőség bálján, körülöttem vámpírok. Elszoruló torokkal hajtottam össze a magazint, és nyújtottam vissza ÖsziRózának. - Nem, tartsa csak meg. Még érdekes lehet - közölte tökéletesen kifejezéstelen arccal. S már ment is tovább, útközben le-lehajolva egy-egy újabb száraz gallyért. Követtem, de fogalmam sem volt arról, mit is érzek a dolgot illetően. Az énem egy része hízelgőnek találta, hogy érdeklődést mutat irántam egy folyóirat - méghozzá olyan, amit az összes dimenzióban olvasnak, s úgy tűnt, az olvasóközönsége is. Ugyanakkor ennél jóval jelentősebb mértékben megalázónak éreztem a dolgot. Nem kellett tovább olvasnom a cikket, hogy tudjam, hogyan folytatódhat. Pedig az magánügy volt. Csak Kasparra és rám tartozott. Épp elég, hogy az egész udvar tudott róla. Felsóhajtottam. Józanabb énem azt súgta, hogy erre igazán számíthattam volna. Nem mindennap esik meg, hogy vámpírok embert rabolnak. Némán folytattuk a munkát, s már kezdtem azon morfondírozni, nem kellene-e viszszamennünk. A karom elzsibbadt, s a lábam is sajogni kezdett. Az ösvény tüs-

kés bozótba vezetett, lábunk alatt a talaj mohássá, süppedőssé vált. Körülnéztem és megborzongtam, de nem a hidegtől. Hirtelen déjá vu érzésem támadt, s rémülten dobbant fel a szívem, amikor rádöbbentem, hogy merre is járunk. Hogy hová is tartunk. Kiszabadítottuk magunkat a tövises bozótból, s kőépületet pillantottunk meg, melynek falait, annak legmélyebb repedéseit is benőtte a borostyán. Középtájt törött kőlépcsők vezettek fel egy talapzathoz, melyen két kőoszlop őrizte a hatalmas, nyitva álló ajtót. Odabentről a bomló hús émelyítő szaga áradt, s nagy felhőkben por rebbent fel, ami pillanatokon belül rátelepedett a kabátomra. Megtorpantam. Itt lakomázott a csuklyás alak abból a fiatal lányból. Itt ölte meg. Sarah. Sarah volt a neve. És biztos voltam abban, hogy itt van eltemetve a királyné is, valahol mélyen a lábam alatt. Carmen. Nem messze innen támadott rám Ilta. Elszédültem, hányingerem támadt, és ahogy ott álltam, meginogtam. - N-nem indulhatnánk vissza? - dadogtam, miközben azon voltam, hogy erőt vegyek magamon. - Kicsit fázom - hazudtam. Felixnek nem tűnt fel, hogy milyen állapotban vagyok, és csak ballagott tovább. - De már csak egy kicsit kell mennünk, és rengeteg száraz fát találhatunk. Elvesztettem az egyensúlyomat, és elejtettem pár gallyat. ŐsziRóza megpördült, pillantása követte a lehulló ágakat, majd felnézett rám. Fejemben váratlanul idegen, barátságos jelenlétet érzékeltem, aztán távolról egy hangot hallottam. - Én is fázom. Félix bosszúsan felsóhajtott. - Jól van, jól van... értem... indulunk vissza... Pár másodpercre lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Amikor újra felnéztem, két társam már az ösvényen baktatott, s a lábamhoz ejtett faágak eltűntek.

Kaspar némán üldögélt, és zsebkésével valamit farigcsált, de amikor a tisztásra léptem, azonnal rám nézett. Tekintete kérdő pillantással végigsuhant rajtam, majd visszatért a faragásához. Ledobtam a gallyakat a tűzrakás mellé, odatelepedtem Kasparhoz, és nekidőltem egy vaskos fa törzsének. - Hány óra? - Ahányat akarsz. - Mosolyra húzta ugyan az ajkát az idétlen viccen, de láttam rajta, hogy kedvetlen. Ettől a Sötét Hősnő-ügytől teljesen elkomorodott. Majdnem éjfél - tette hozzá, de nem nézett fel a kezében tartott fadarabról. Figyelmesen bámulta, s a parányi faforgácsok csak hullottak a lábunk elé, míg végül a kezében már csak egy hasznavehetetlen kéregdarabka maradt. Azt is

ledobta, összecsukta a zsebkését, majd csak nézte, hogy Félix és Cain kezdetleges piramisformát épít a gallyakból a tűzrakó helyen. Fallon mellettük térdelt, és szavakat sugdosott a gyújtós kupacába. ŐsziRóza egyre közelebb húzódott a társához, úgy tűnt, vonakodik bárki más mellett letelepedni. Végül egy közeli fa mellett találta meg a helyét, egy kicsit a körön kívül. Szeme mintha a feléledő tűzből táplálkozott volna, le nem vett volna róla a tekintetét, még akkor sem, amikor a nyirkos fából kicsaptak az első lángok, és Fallon arcán gyermeki öröm tükröződött, s akkor sem, amikor ennek láttán a fiúk meglepetten, de elégedetten felkiáltottak. Újra meg újra azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet, s még nagyobb érdeklődéssel figyeltem most, hogy tudtam milyen tapintatos és kedves volt velem tűzifa-gyűjtögetés közben, pedig gyakorlatilag idegen vagyok számára. Borostyánszínű szemében tükröződtek a lángok, s tekintete komoly mélységre utalt - nagyobb mélységre, amire egy tizenhat éves, félénk lánytól számítanánk. Fel-felcsillanó szeme egy olyan felnőtté volt, akinek fájdalmat és kínt kellett kiállnia, s aki ismer a világot, és tudja, mi a dolga. Láttam már ilyen szemeket. Így nézett a király, apám és Eaglen is most mégis egy fiatal Látó lány arcából pillantott rám ez a szempár. A tisztáson eluralkodott a béke és nyugalom, ahogy a tűz lángjai egyre magasabbra és magasabbra csaptak, s melegük lassan szétterjedt, végigterült a talajon, elért lábujjaimhoz, és felfutott a lábamon. Előrehajoltam s a lángok hamarosan perzselni kezdték átmelegedő arcomat. Fallon is elégedett volt a művével, s a tűz felé nyújtotta kezét, ŐsziRóza egyre közelebb húzódott, végül leült mellé. A lángok szinte azonnal ívben körülvették alakjukat, élénk narancsszínű árnyalatot és különös formákat öltöttek. A lány csücsörített, mintha fütyülni készülne, de csak fújt egyet, s a vonakodó tűz meghátrált, mint valami leszidott gyerek. Komoly arcú társa ezúttal nem tett semmit, csak meredt bele a tűz mélyébe. A lehulló levelek kis kört formáltak körülöttük. A vámpírok viszont egyre távolabb húzódtak a lángoktól. Kaspar pár percig még habozott, és mellettem maradt, de aztán ő is megadta magát a perzselő hőségnek, és inkább az árnyékban keresett helyet magának Hosszú ideig szinte senki sem szólt, csak Lyla kacagott fel időről időre a tisztás homályba vesző szögletében - nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mit is művelnek éppen Fabiannal. Félix és Charlie néha váltott egymással egy-egy halk szót, de beszélgetésük mindig rövid volt. Alex egy idő után elővette a gitárját, még távolabb húzódott a tűzről, és a lángok ropogásával versengve, szórakozottan pengetni kezdte a húrokat, Cain néha vele dúdolt. Úgy láttam, mindenki beleveszett a saját gondolataiba, ahogy én is. Különös volt arra gondolni, hogy a körülöttem ülők állnak a középpontjában mindannak, ami éppen végbemegy a különböző dimenziókban, ahogy éppen felbomlik az élet megszokott rendje. Te is ott vagy ennek a folyamatnak a középpontjában, súgta a belső hangom.

Ugyan, szóltam le magamban. Még a Próféciát sem értem. Akkor talán rá kellene kérdezned. Egy darabig még forgattam magamban a javaslatát, de aztán mégsem volt bátorságom kérdezősködni - a Látók mellett annyira ostobának éreztem magam. Megfordultam, mert felötlött bennem, hogy esetleg Kaspart fogom vallatóra, de mihelyt összetalálkozott a szemünk, ő felpattant. Odalépett a tűzhöz, beletúrt az egyik táskába, és egy marék csokoládét vett ki belőle. Párat odadobott nekem, a többit a két Látónak adta. ŐsziRóza azonnal feltépte a sajátját, és éhesen belefalta. Ettől jóval emberibbnek tűnt, mint a vámpírok. Amikor Fallon ezt meglátta, átadta neki a maga adagját is, majd keze egyetlen intésével almát varázsolt elő a levegőből. Kaspar körbeadta a sörösdobozokat - amit ŐsziRóza udvariasan visszautasított majd letelepedett mögöttem. Kissé hátrébb húzódtam, hogy mellette lehessek - no meg már én is beleuntam a perzselő hőségbe -, belekortyoltam a sörbe. - Ezt hogyan csinálja? - Mit? - kérdezett vissza Fallon, és újra beleharapott az almába. - Hogy ennivalót szed elő a levegőből. Újabb nagy harapás. - Varázslat. - De hogyan lehetséges? - Egyszerűen csak az - vonta meg a vállát. Csönd támadt. - Akkor önöknél senki sem éhezik. - Ellátjuk a népünket - felelte kis bűntudattal Fallon. - Ezt meg hogy érti? - kérdeztem rá, pedig pontosan értettem, hogy mire céloz. - Csak olyasmit tudunk elővarázsolni, ami valóban megterem a természetben. Márpedig a természet nem nyújt eleget ahhoz, hogy ellássa a világ egyre gyorsabban szaporodó népességét az összes dimenzióban. Ráncokba gyűrődő homlokom kisimult, amikor megértettem, de a szám döbbenten elnyílt. - Emberek milliói, köztük ártatlan gyerekek halnak meg, miközben a sötét teremtmények dőzsölnek? - Azt azért nem mondanám, hogy dőzsölnek - szállt szembe velem Fallon, mire Kasparhoz fordultam támogatásért. - Te magad mondtad, hogy a sötét teremtmények nem ismerik a szegénységet. Komolyan biccentett. - Azért itt ennél többről van szó. A sötét teremtmények és az emberi lények között túl sok a politikai játszma. Kihúztam magam. - Nyilvánvaló - vágtam vissza, pontosan tudva, hogy erre a saját helyzetem a legjobb példa.

- Kasparnak igaza van - szállt be a vitába Cain. - Az együttműködés gyakorlatilag lehetetlen. Erre anya a legjobb példa. Nincs meg köztünk a bizalom. Szememet bűntudatosan lesütöttem, s éreztem, ahogy megzörren a fejemben a gondosan elzárt doboz. - Nos, talán éppen ennek kellene megváltoznia - jegyeztem meg legyőzötten. - Violettel értek egyet - szólalt meg váratlanul egy halk hang. Mindenki tekintete ŐsziRózára tapadt, aki egy pillanatra felém nézett. Gyorsan elkezdte megmagyarázni, hogyan értette. - A jólétnek egyenletesebben kellene eloszlania. - És ki tudna egy ilyen változást elérni, Miss Lee? - tette fel a kérdést Fallon. Elvörösödtem. - Talán a Sötét Hősnők? Vagy nem ez áll a Próféciában? A tisztáson csönd lett, Fallon a torkát köszörülte, és oldalpillantást vetett ŐsziRózára. - Felfedjük ön előtt a Prófécia első és második versszakát, de ez min-den. Nem tud eleget a többi dimenzióról ahhoz, hogy azokat megértse. Ez fájt, de Fallon eltökélten egyenes vonallá összeszorított szája arról árulkodott, hogy jobb, ha nem ellenkezem. - Az első versszakot már hallottam - közöltem vele, s fejemben még ott visszhangzott felzaklató utolsó előtti sora. - Gondolom, Kaspar mondta el... Kaspar biccentett, s beletörődően hátrahajtotta fejét a fa törzsére. Keze maga mellett pihent, de ujjait belevájta a földbe, és karján is látszott a feszültség. Lecsüggesztettem a fejem. Annyira szerettem volna megtudni, hogy hirtelen miért vált olyan visszahúzódóvá, s ösztönösen is olyan közel tettem a kezéhez a magamét, amennyire csak mertem. A kisujjaink csaknem összeértek. Talán megérezhette a testem melegét, mert a karja ellazult. - Hát akkor csak a második versszakot. - Fallon vállat vont, és nagyot kortyolt a sörös dobozából. Amikor mindent kiivott belőle, összepréselte, a fémdoboz eltűnt ujjai között. Amikor újra kinyitotta a markát, tenyerén csak port láttam, amit lepergetett a tűzbe. ÓsziRóza ránézett, majd megszólalt a saját nyelvükön, Fallon pedig sorról sorra fordította a szöveget. „Kőbe vésve áll a sorsa, Másodikként ül a trónra. Családja árulója, múlt bűne űzi-hajtja, Vérében megmosdatja ama fekete rózsa. Nem számít születése, rangja, kora, döntése. Mártírként vész oda két ártatlan A lányért, ki a Kilencet tüzeli lankadatlan.”

A lány utolsó szavait olyan komoly és sürgető hangon mondta ki amilyet tőle még nem hallottam, majd felszisszent, mintha saját magáét is meglepte volna. Fallon nem kérdezett rá arra, hogy miért viselkedik így, türelmesen hátradőlt, s szeme a sötét égbolton járt, mintha a csillagokat számolgatná. A vers után csend támadt, s csak a lángok ropogását hallhattuk, ahogy átsüvít köztük a szél - a tűz fel-felszisszen, amikor a hideg levegő áthatol rajta, majd továbbsuhan, és a fák között tekergőzve eltűnik egyetlen füttyentést hagyva csak maga után. Kényelmesebben megtámaszkodtam a fatörzsön, és én is felbámultam. Azon tűnődtem, hogy még a csillagokat is ismerősebbeknek látom, mint ezt a különös, légies s mégis e világi nyelvet beszélő első dimenziót, meg még különösebb lakóit, a Látókat. Fallon sóhajtott, majd felkönyökölt. - Ez a vers felér egy hadüzenettel. - De most épp béke van, nem? - kérdeztem összezavarodva. - Nem, Miss Lee - felelte duruzsoló hangon a férfi. - Ha békeidő lenne, ön nem ülne itt, nem lenne a politika rabságában sínylődve, s nem kellene olyan döntést meghoznia, amiről csak a legutóbbi időben, mert egyáltalán elgondolkodni. Lesütöttem a szemem. - Ha békeidő lenne, nem lenne éhező gyermek, legyen bár varázslat leszármazottja, vagy sem. Ujjaimat erősen összefontam. - Már ezredévek óta nincs béke a világban. De erősen kétlem, hogy egyáltalán valaha lett volna ilyen, most pedig igen kritikus ponthoz értünk. Csak ön még nem tapasztalja, Miss Lee. ŐsziRóza a földre szegezte a tekintetét. - És ön abban reménykedik, hogy majd a Hősnők mindent helyrehoznak? horkantam fel. - Hát, sok sikert hozzá! - Felnevettem és újra hátradőltem. Hallottam, hogy Kasparból elfojtott röhögés szakad ki, de rögtön elkomorult, mihelyt Fallon rosszallóan felé pillantott. - Ezt most valamiféle kétértelmű sértésnek szánta, Miss Lee? Ártatlanul ráztam a fejem, majd eléggé túljátszva Kasparra kacsintottam, aki kénytelen volt ajkába harapni, hogy ne törjön fel belőle a nevetés. - Én ezt nem találom viccesnek. - N-nem is az - feleltem fuldokolva, és igyekeztem elfojtani kikívánkozó kacagásomat. És tényleg nem találtam viccesnek a dolgot, csak éppen annyira megörültem annak, hogy Kaspart újra nevetni látom. - Egyébként pedig, ha van egy dolog, amit biztosan tudok azokról, akik hatalommal bírnak, hát az annyi, hogy inkább beledöglenek, de nem fogadják el a változást. ŐsziRóza ekkor hirtelen felpattant, odasúgott valamit Fallonnak, ami úgy hangzott, mintha fáradtságra hivatkozott volna. A férfi saját nyelvükön felelt

neki. A lány megrázta a fejét, és már indult volna, de Fallon ekkor felállt, megragadta a kezét, és megállította. Azonnal elmúlt a nevethetnékem. Fallon újra rászólt, de ŐsziRóza csak állt, háttal nekünk. - Megfeledkezett magáról, ŐsziRóza. Ne feledje, vannak itt jelen a királyi családból is. A lány válla felemelkedett, majd visszasüllyedt, mintha nagyot sóhajtott volna, aztán lassan megfordult, és mélyen a földig hajolva bókolt. Nem voltam egészen biztos abban, hogy ennyire jól nevelt, vagy inkább gúnynak szánja a gesztust. - Felség. Nagyurak. Urak. - Tekintete körbejárt mindenkin, megállt rajtam. Hölgyem. Ezután szemrehányóan Fallonra nézett, s rajta tartotta a szemét pár másodpercig, mintha a jóváhagyására várna. Aztán mégsem várt tovább, hanem felszökkent, haja felhőként terült szét hátán, s már el is tűnt a fa dús lombkoronájában. Távozását döbbent csend követte. Torkomban kellemetlen, savas ízt éreztem. Alig néhány órája ismertem meg ezt a lányt, de máris úgy éreztem, mintha közeli barátot bántottam volna meg. Hirtelen nevetségesnek tűnt a féltékenység, ami akkor kerített hatalmába, amikor Kaspar korábban olyan kedves volt hozzá, s gyerekesnek láttam saját tapintatlanságomat. Fallon az erdő sötétjébe meredt, majd lassan visszafordult Kaspar felé. Arca bűntudatos volt. Udvarias szavakat váltottak egymással, s a férfi hosszasan elnézést kért ŐsziRóza viselkedése miatt... „Annyira nem illő"… Miután megtudta, hogy a vámpírok őrködnek majd éjszaka, ő is eltűnt a sötétben, a lány nyomában. Mielőtt valamivel később elborított volna az álom, még láttam a tűz vadul lobogó lángjain át a visszatérő Fallon örvénylő sebhelyeit, s egy kéz - Kaspar keze - közelebb kúszott az enyémhez, amely ott hevert a földön kinyílva a csillagok felé. 55. KASPAR Az aggodalomtól és gondoktól terhes éjszaka egyre csak nyúlt, órám mutatói kínos lassúsággal vánszorogtak. Mellettem azonban Violet halk szuszogása ennek épp az ellentéte volt: nyugodt, egyenletes s mégis izgató. Az első fél órában ott tartottam a kezem az övé mellett, de aztán kénytelen voltam elvenni, mert átfordult álmában, és veszélyesen közel kerültünk egymáshoz. Sok mérföld választott el apámtól, de azért tudta volna. És még ha nem is így lett volna, akkor sem érhettem hozzá. A királynak igaza volt.

Engem a felelősség nem Violethez kötött. Hanem valaki máshoz. A sors mindig is valaki mást szánt nekem. Lehet, hogy nem tudtam róla, de attól még ez volt a kötelességem. A Prófécia rendelte így. Közben azonban itt volt Violet, aki készen állt arra, hogy feláldozza miattam emberi mivoltát. Mit nyújthattam neki viszonzásképpen? Ostoba voltam, hogy hagytam ennyire közel kerülni hozzám. Ostoba voltam, hogy nem vettem észre s állítottam le a dolgot, mielőtt megtörtént volna. Ostoba voltam, hogy nem tűnt fel, mit is érzek iránta, csak amikor két hetet távol kellett töltenem tőle. Ez őrület, ez helytelen, ez fájni fog neki. S mégis ő volt az, aki visszahozott téged, Kaspar. Aki visszahozta azt a Kaspart, akit anyád ismert, érvelt belső hangom. És az miféle Kaspar volt? Erre nem válaszolt. Lepillantottam Violet törékeny testére, és belém hasított a bűntudat. Rosszat tettem vele, s az volt benne a legrosszabb, hogy még csak be sem mertem vallani neki, hogy miért. Azt is tudtam, hogy képtelen leszek összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam neki, s így a lehető legszörnyűbb módon jut majd a tudomására: amikor egyszer csak megtörténik. Most már oly közeli volt az egész. Olyan valóságosnak tűnt. Atheneá-nak meglett a maga Hősnője, bárki legyen is az, s bárhol legyen is - a második pedig hamarosan követni fogja. Felsóhajtottam, elővettem zsebemből egy gyűrött, összevissza hajtogatott papírlapot, szétnyitottam, s hüvelykujjamat végighúztam a sötét foltokon, ahol a könnyek elmaszatolták az írást. Anya levele. A kettő közül az egyik. Drága, jó Berylem, Nem kellett tovább olvasnom, hogy tudjam, mi áll benne. Annyiszor bontottam szét és hajtottam újra össze, hogy a papír kicsit beszakadt a hajtások mentén. De engem most a másik levél érdekelt, amit előhúztam a gyűrött ívek közül, s kisimítottam felhúzott térdemen. Imádott fiam, Kaspar, csak egy gyors figyelmeztetés, édes gyermekem: egy héten belül indulok Romániába, de nem megyek el úgy, hogy ne osztottam volna meg veled mindazt, amit tudok. Ugyanakkor azt tanácsolom, hogy csak akkor olvass tovább, ha muszáj. Ha békében vagy magaddal, ne fordítsd meg a lapot. Tudom, hogy elég bölcs és hű fiam vagy ahhoz, hogy szót fogadj. A levél aznap került hozzám, amikor anya meghalt, s először akkor fordítottam meg a lapot, amikor apám átadta nekem a Berylnek írott üzenetet - azt, amit mindannyian nagy becsben tartottunk.

- Az a levél csak egy volt a kettő közül, amit megírt - közölte egy sziklának dőlve Varn Kilátójának tetején azt az éjszakát követő reggelen, amikor lefeküdtem Violettel. - Itt az ideje, hogy elolvasd a másikat is. Aztán pedig elmondta. Mindent elmondott. Hogy miért nem érinthetjük meg egymást. Hogy miért küld Romániába. Rohanva tettem meg az utat visszafelé, kettesével vettem a lépcsőfokokat, berontottam a szobámba, és megriasztottam a szobalányokat, akik bókoltak, majd sietve távoztak, kiejtve kezükből a bútorokat védő vásznakat, valósággal menekülve acsarkodásom elől. Egymás után téptem le a porvédőket, s rángattam ki a fiókokat, míg rá nem találtam a második levélre. Anya levelét a vetetlen ágyra dobtam, amihez azóta nem nyúlt senki, hogy Violet benne feküdt. Elolvastam. Hallgattam a szomszéd szobában alvó Violet szívverését. Ájult volt, kábult, nem pihent olyan békésen, mint most. Az a levél mindent megváltoztatott. Közben ráébredtem, hogy Violet nem egyszerűen csak egy trófea, amit megnyerek, majd elhajítok, hanem olyan valaki, akit becsülni és tisztelni kell - nem egy újabb rovátka az ágy oszlopán. Az a levél mégis mindent megváltoztatott. Második, titkos részét magammal vittem Romániába, az utolsó, Beryl-hez címzett levéllel együtt. Addig ittam, míg le nem részegedtem. Italba fojtottam bánatom. Önzőn reméltem, hogy Violet viszonozni fogja érzéseimet, pedig tudtam, mennyivel jobb lenne neki, ha nem tenné. Amikor visszatértem, annyira szerettem volna még a bál előtt látni, de a politika megakadályozott benne, mert ekkor jutott el hozzánk a hír, ami annyi sorsot pecsételt meg, s amire mi annyira nem voltunk felkészülve. Megtalálták. Az első lányt. A Látnok Hősnőt. Athenea lezárta határait, és hírzárlatot rendelt el. A bál azonban megrendezésre került. Sosem felejtem el az arcát, amikor apám a nyakába mélyesztette a fogait. Soha. A függőt búcsúajándéknak kellett volna adnom neki. El kellett volna engednem, de képtelen voltam rá. Nem tehettem, hiszen apám felfedte előttem Violet érzéseit. Nem engedhetem elmenni, de nem törhetem össze a szívét sem. Egy idő után rájöttem, hogy nem ülhetek ott a végtelenségig azt hallgatva, hogyan alszik. Hát felkeltem, a leveleket összemarkoltam, a zsebembe gyömöszöltem, s elindultam. A többiek utánam kiáltottak, de nem feleltem a kérdéseikre. 56. VIOLET Az erdő ma éjjel valósággal hemzseg az élettől, gondolta a férfi. Bár talán nem az élet a legmegfelelőbb szó rá.

Eltűntek a renegátok és vámpírölők, az Ad Infinitumra készülve elűzték őket Varnley őrei. S a tanács pár napra elfeledkezett Michael Lee lánya kiszabadítására szőtt tervéről is. Helyébe a szájhagyományban élő, a legendás Prófécia lépett. Felsóhajtott. Kimerítette, hogy kettős életet él. Már az hatalmas megkönynyebbülés volt, hogy önmagaként sétálhatott az erdőben, s nem csuklyás alakként, akitől az erdő megtanult rettegni. Eltűnt az álca, a maszk, amit még fiatalabb korában öltött magára. Ezt az életet választotta, s igyekezett annyira renegáttá válni, amennyire csak lehetséges volt - talán így lázadt a tekintély ellen, de rosszul suli el a dolog, s ironikus módon éppen így vált azzá, amit pedig annyira próbált elkerülni: férfivá. Nem fiú volt már, készen állt arra, hogy maga is éljen azzal a bizonyos hatalommal, ami ellen korábban berzenkedett. Egy nyúl iszkolt el a lába mellett, de hagyta. A szarvassal korábban már szomját oltotta. Magában némán megfogadta, hogy most már hadd váljanak emlékké azok a napok, amikor a katakombákat és mocsarakat járta. Épp eléggé bosszút állt az erdő vámpírölőin és renegátjain. Fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Biztos volt abban, hogy Michael Lee most már hamarosan eljön majd a lányáért. Hónapok teltek már el, s a férfi komoly stratéga volt. Eljött a tökéletes alkalom a támadásra, most hogy a királyság figyelme a Hősnők felbukkanása felé fordult. A családja nem feledkezik meg Violet Lee-ről, bár a lány megfeledkezett róluk. Violet otthon lenne a legjobb helyen. Csakhogy magától sosem fog továbblépni, sosem adja fel. Felfedezte az ő saját világán belül a vámpírok világát, ami már olyan közel került a szívéhez. Amihez kis híján csatlakozott. De Varnley nem lesz jó hely számára. Az erdő legöregebb részét lassan maga mögött hagyta, és már az újabb területeken járt. A csuklyás alak - aki már nem viselt csuklyát - egyre lassabban lépkedett, ahogy a tisztás felé közeledett. Tudta, hogy a lány meg fogja hallani, kimondta hát magában a szavakat azon a hangon, amit Violet mostanra jól ismert. Bocsáss meg nekem, kislány, nagyon kérlek. Bocsáss meg nekem, kislány, nagyon kérlek. Hirtelen felültem. A levegő mintha egy csapásra elhagyta volna a tüdőmet, s ettől mellkasomat fájdalmasan üresnek éreztem. A szemem felpattant, s vonakodva befogadta a fényt, az előttem kibontakozó képet. Kaspar. Kaspar az. Tízen bámultak rám aggódva, de én csak egyre figyeltem: egy smaragdzöld szempárra, amely egy felénk tartó alak arcában ragyogott.

Nem lehet Ő. Hogyan is lehetne? Kasparon nem volt köpönyeg, kezét mélyen fekete zakója zsebébe dugta, gallérja még mindig fel volt hajtva. Úgy suhant el a tűz mellett, hogy rajtam kívül más észre sem vette. Aztán mindenki figyelme újra a feladatuk felé fordult: eloltották a tüzet, összeszedték az üres sörös dobozokat... Egy valaki kivételével: ŐsziRóza pillantása még mindig a hátamat égette. Kaspar nem lehet a csuklyás alak. Ez egyszerűen lehetetlen. Beleszédültem a gondolataimba. Jól ismertem a hangot, ami pár másodperce megszólalt a fejemben. Kislánynak szólított. Senki más nem hív így. De a józan énem szólt hozzám a leghangosabban. A szememnek csak hihetek, márpedig a szemem pár hete egyazon helyen látta Kaspart és a csuklyás alakot, mielőtt elindultunk volna Londonba. Ennek semmi értelme nem volt. Tekintetemmel valósággal felnyársaltam, miközben kikerülte a tűz maradékát. Felálltam a földről. - Ne bámulj úgy, kislány. Nem illik. Tudtam, hogy vádló pillantással méregetem, de azt is reméltem, hogy arcán meglátom a zavar jeleit, esetleg azt, hogy érti, miért haragszom. Vagy legalább annak a személynek a könyörgő pillantását, aki épp az imént esedezett a bocsánatomért. De nem tapasztaltam semmit. Kaspar gunyoros mosolya elhalványult, csak vállat vont, és már indult is Alex és Charlie után, akik a forrásnál már elkezdték az utat törni a többieknek. Néztem, ahogy elballag, s mintha egy fekete köpönyeges alak körvonalait láttam volna a domb felé sétálni. A figura egy félmeztelen lány ernyedt testét tartotta a karjaiban, akinek felsebzett nyakából vér csöpögött. Ekkor valami aranyszínű, elmosódott foltot érzékeltem magam mellett, és elhessegettem az előző képet. Amikor odanéztem, ŐsziRózát láttam amint épp a vállára kanyarította a köpenyét, s siet, hogy beérje a többieket. Nagy levegőt vettem, kizártam fejemből a halott lány nevét, és követtem a példáját. Istenem, kérlek, add, hogy ne Kaspar legyen. Egy utolsó, gyötrelmes lépés, s már magam mögött is hagytam a fákat, és kiléptem a Varn Kilátójának nevezett tisztásra, amely egy szelíden emelkedő, hatalmas kőtömbbel megkoronázott dombba futott bele. A hangával borított talajt belepte a hajnali dér, ami meg-megreccsent a talpam alatt, de fokozatosan engedett fel, ahogy a nap feljebb emelkedett. A napsugarak végigsiklottak a kőtömbön, ami kétszer olyan magas volt, mint amilyen széles. Oldalába rovátkákat véstek - elég mélyeket ahhoz, hogy kéz- vagy lábtámaszként szolgálhassanak, ha valaki felfelé mászna rajta. Kaspar hátrált egy keveset, majd könnyeden nekilendült. Egyetlen szökkenéssel a kőtömb tetején termett, s onnan somolygott le önelégülten, tekintetével azt kérdezve a többiektől, hogy meg merik-e tenni ők is.

Alex felnevetett, és követte példáját. A saját testmagasságánál négyszer magasabbra ugrott, s csatlakozott a fent ácsorgó Kasparhoz. Hamarosan a többiek is hasonlóképpen cselekedtek. Egyedül Cain pillogott bizonytalanul, s döntött a mászás mellett. Intett, hogy tartsak vele. Kétkedve léptem közelebb. Általában nem volt tériszonyom, és a zuhanástól sem féltem. Inkább attól tartottam, hogy hülyét csinálok magamból. Kigomboltam a kabátomat, és ledobtam a földre a táskák mellé. Csak útban lenne. Tudtam, hogy látszik rajtam az idegesség, és hogy valószínűleg meg fogok fagyni a pólóban és farmerben, de a kabát egyszerűen túl vastag volt ahhoz, hogy falat másszak benne. Megtámasztottam a lábam az első résben. Cain bátorítón mosolygott rám, s elkezdte felfelé húzni magát. Útközben megmutatta, melyek a legjobb kapaszkodók. Amikor felért, lenyújtotta a kezét, amiért nagyon hálás voltam. Könynyeden áthúzott a peremen, és talpra állított. Hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Keletre, valamivel távolabb a nap éppen kelt, a tűzgömb ott lebegett az Északi-tengerből látható sáv és a Temze torkolata fölött. A víz nem kék volt, hanem fekete, az ég derült, alján egyetlen narancsszínű sávval, ami addig nyújtózott, ameddig a szem ellátott. Valamivel beljebb a Temze kanyargott, partjai mocsarasak, mögöttük fenyőkkel borított hegycsúcsok emelkedtek, ezek alatt minden átmenet nélkül a lombjukat vesztett, felséges tölgyek következtek, majd pedig egy világosabb zöld és fehér folt: a Varn család palotájának parkja, messze alattunk. A fák csúcsa fölött sikerült kivennem néhányat halvány tornyaiból. - Szép, ugye? - szólalt meg mellettem egy hang. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Kaspar áll mellettem, méghozzá természetellenesen közel... annyira közel, hogy moccanni sem mertem, nehogy véletlenül hozzáérjek. - Valami baj van, ugye, Kaspar? - mormoltam, de közben nem vettem le a szemem a vízen megcsillanó napsugarakról. Éreztem, hogy hűvös teste elhúzódik kicsit tőlem. - Nem. - Ne hazudj - nevettem fel színtelen hangon. - Pocsékul csinálod. Hallgatott. Aztán újra fagyos hideget éreztem a hátamon, ahogy lehajolt a fülemhez. - Hallottad apámat, ahogy a felelősségről beszélt. - Nem kérdésnek szánta, mindketten pontosan tudtuk, hogy így volt. - És azt is tudod, hogy engem a királysághoz köt a felelősség. - Nagyot nyeltem. - Violet, én nem szeretnék egyedül uralkodni a királyságon. Szívem egy pillanatra megállt, s én magamban átkozódtam, mert féltem, hogy Kaspar meghallja, milyen hatással van erre a bizonyos szerveimre. - Szükségem van valakire, aki tudja, hogy mikor hazudok, aki kiáll értem, aki már látott a legrosszabb formámban is. De a kötelességem, meg amit szeretnék, nem feltétlenül fedik egymást, és...

Élesen jobbra fordítottam a fejem. - Mi a legrosszabb formád? - Te is tudod, mi az, kislány. Láthattad. - Nem - leheltem. Nem lehet ő. Egyszerűen lehetetlen. - Már jó ideje éreztem, hogy valaki jelen van a fejemben, és amikor Fabian beszámolt az álmaidról, minden azonnal a helyére került - folytatta kifejezéstelen hangon. Mintha nem is a világ leghihetetlenebb dolgáról számolt volna be. - Nem lehet véletlen egybeesés, ha figyelembe vesszük, hogy benned kering a vérem. Talán szokatlan, de nem elképzelhetetlen, hogy egy dhampir képes legyen belépni valaki más elméjébe. Magyarázata süket fülekre talált. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy kijavítsam, amit az álmok kezdetéről mondott - hiszen én már azelőtt álmodtam, hogy dhampirrá váltam volna. Ez a férfi... a férfi, akiben megtanultam megbízni, akihez érzések fűznek... a férfi, akinek a kedvéért feladnám emberségemet is... nem lehet ugyanaz a vadállat, aki renegátként járja az erdőt. Az a szörnyeteg nem lehet a királyság hercege, a trónörökös. De miközben e gondolatok átfutottak a fejemen, megjelent előttem a vásárban megölt lány sápadt holtteste, ami nem sokban különbözött attól, aki a katakombákban halt meg. - Nem - ismételtem el. - Nem akarsz hinni nekem, ugye, kislány? Megráztam a fejem, és tettem egy lépést hátra. A földre pillantott. - Bárcsak elfogadnád a vámpírságom tényét, és leszámolnál azzal az illúzióval, hogy olyasmi lennék, ami egyértelműen nem vagyok! Még egy lépést hátráltam. - Ne akarj összezavarni, Kaspar. - És ne játssz a szívemmel. - Nem teszem. Ennyit hallottam, aztán hirtelen csak a levegőt éreztem a lábam alatt, és felsikoltottam. Felsikoltottam, majd egy kéz elkapta a kezemet - foltos volt és heges -, egy borostyánszínű szempár egy pillanatra a szemembe mélyedt, s már zuhantam is, magammal rántva ŐsziRózát. De mégsem éreztem meg a becsapódást, s nem is ijesztő erővel értem földet. Helyette lágyan elnyúltam a hátamon a nyirkos hangában, s még csak a lélegzetem sem állt el. ŐsziRóza már fel is pattant, szemmel láthatólag teljesen sértetlen volt. Óvatosan felkönyököltem, s ekkor fájdalom hasított a csuklómba, mintha valaki kést vágott volna a belső felébe. Másik karomra támaszkodva alaposabban szemügyre vettem. Könyökömtől a kezem fejéig tépett szélű seb húzódott, tele földdarabkákkal, s úgy csípett, mintha valaki ecetet öntött volna végig rajta. Valahogy felkecmeregtem, ŐsziRóza pedig megragadta sértetlen karomat, s olyan tempóban vezetett el, hogy csak botladozni tudtam a különböző méretű

fűcsomók között, és el is estem volna, ha nem fogja olyan erősen a kezem. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy kis híján lerántottam magammal a fűre. Válla fölött hátrakiáltott valamit Fallonnak a saját nyelvükön, s amikor megkerültük a sziklát, én is hátralestem. Mintha mi sem történt volna, a vámpírok az erdő szélén gyülekeztek, s még csak felénk sem néztek. Akkor meg mire fel a nagy sietség? ŐsziRóza azonban csak húzott magával, s egy szót sem szólt, míg meg nem álltunk a kabátok halma mellett. - Szorítsa erősen a könyöke belső részét - utasított, és a karom felé intett. Engedelmeskedtem, ő pedig végighúzta egyik ujját a seben, amitől még jobban csípett. Fojtott hangon mormolt valamit, és tenyeréből tálat formált, amiben víz jelent meg, s ezt végiglocsolta a karomon. Összerándultam, amikor a hideg folyadék végigcsorgott a seben, elfordítottam a fejem, és másik kezemet ökölbe szorítottam, majd ellazítottam, hogy kibírjam a fájdalmat. - Ön segített odafönt? Aki nem hagyta, hogy lezuhanjunk? - kérdeztem, s igyekeztem oda sem hederíteni arra, hogy elzsibbadtak az ujjaim. - Igen - felelte ŐsziRóza, s ekkor különösen éles fájdalom hasított a karomba. Összeszorított fogaimon keresztül köszönetét mormoltam, s magam bán azon morfondíroztam, hogyan volt képes ennyire gyorsan cselekedni - egészen közel kellett állnia hozzám. Vajon hallotta, hogy mit mondott Kaspar? Valami okból zavart volna, ha esetleg megtudja Kasparról és rólam, hogy... hát, még csak azt sem tudtam, hogy mit is jelentünk a másiknak. Arról pedig végképp fogalmam sem volt, mit jelenthetünk egymásnak, amennyiben tényleg Kaspar a csuklyás alak. De hát hogyan is lehetne az? Ott állt velem az előcsarnokban, amikor megpillantottam a köpönyeges, csuklyás figurát, mielőtt elindultunk volna Londonba. De a kétely már gyökeret vert a fejemben. Miért is állítaná, hogy ő a csuklyás vámpír, ha ez nem lenne igaz? Végtére is a sötét alak az előcsarnokban lehetett bárki. Eltelt egy perc, s egyre erősödött a bizsergető érzés, mintha egyik tűt a másik után döfték volna a karomba, de nem bántam, mert ezzel egyidejűleg a vérzés kezdett elállni. De ami ennél fontosabb, képes vagyok-e megbocsátani neki? Annyi embert ölt meg éjjeli bóklászásai során: renegátokat és vámpírölőket - mind a királyság nevében. Képtelen voltam azonban elfelejteni a lányt a katakombákban, Sarah-t. Pedig tudtam a választ. Ettől még nem lett kevésbé undorító, de a szívem már megbocsátott neki anélkül, hogy kikérte volna józan eszem tanácsát. Ez vajon mit jelent saját magamra nézve? Sokkal rosszabbat tett azzal a lánnyal, mint amit Ilta művelt velem. Megölte.

- Ugye, sokat álmodik egy csuklyás férfiról, Violet Lee? És egy hangról is. ŐsziRóza csengő hangja annyira meglepett, hogy elrántottam a karom a szorításából. Amikor eljutott a tudatomhoz, hogy mit is mondott, két lépést hátráltam, de aztán a sziklába ütköztem. - Honnan tudja? Elmosolyodott. Nem volt ez valami megnyugtató mosoly, inkább baljós és sokatmondó. De a szeme elárulta: éppoly tágra nyílt, mint az enyém, s ugyanaz a félelem lakott benne. Aztán váratlanul előrelendült, megragadta sérült karomat, s két kézzel kapaszkodott bele. Annyira meglepett az érintése, hogy lenéztem. A sebnek nyoma sem maradt. A bőröm tökéletesen ép volt, mintha nem is zuhantam volna le a szikláról. Vonakodva néztem vissza rá. - Ó, kérem, mondja már, hogy van valamiféle halvány sejtése! - Arca most nem volt sem békés, sem kifürkészhetetlen. Többféle érzés váltakozott rajta: félelmet, kétségbeesést, sürgetést olvastam ki hatalmas szeméből és elnyíló ajkaiból. - Miről? - kérdeztem bizonytalanul. Szorítása engedett, és hátralépett. - Tizennyolc évvel ezelőtt egy ígéretes karrier előtt álló képviselőnek és feleségének megszületett második gyermeke London Chelsea negyedében. Ugyanezen az éjszakán egy csapat fiatal vámpír vadászni indult a Westminster kerületben. Köztük volt Kaspar Varn, aki ezen az éjjelen hallotta először megszólalni a fejében azt a hangot, ami a következő tizennyolc évben nem hagyta nyugodni. - A lány szünetet tartott, s még egy lépést hátrált. Egy szót sem szóltam. Képtelen lettem volna. - Ön szinte attól a perctől fogva hall egy hangot, hogy megérkezett Varnley-ba. És azóta vannak igen élénk álmai is. - Hagyja abba - suttogtam, és úgy simultam a kőhöz, mintha abban reménykednék, hogy megnyílik és elnyel. - Ön volt az a gyermek, Violet Lee, és Kaspar nemcsak az álmaiban szereplő alak, de a fejében megszólaló hang is. Ahogy ön pedig az ő belső hangja. Lesütött szemhéja mögül ugyanúgy figyelte a reakciómat, mint előző nap Kasparét. Háta mögött a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, már kibújt a szikla mögül, s a fénye is egyre közelebb került hozzánk. - Hazudik. - Nem hazudok, Violet Lee. A kőtömb rovátkáiba kapaszkodtam. Azt még valahogy el tudtam hinni, hogy Kaspar a csuklyás alak. De hogy én az ő belső hangja lennék? Méghozzá már tizennyolc éve? Egész életemben? - Hazudik, mert tudnám, ha én lennék a fejében megszólaló hang. ÖsziRóza mélyet sóhajtott. - A hang a tudatalattijából jön. Ön nem tud arról, hogy az elméjük összekapcsolódott, de Kaspar sem tud a kapcsolatról. Higgye el, szeretném, ha hazugság lenne, Violet.

Hangja elhalt, de előtte még megéreztem benne a sajnálatot. A szánalom csak még jobban összezilálta érzéseimet, pedig már iszonyú volt a kavarodás köztük. Tehetetlenül a kezembe temettem az arcom. - Miért mondja ezt nekem? - Mert már nincs hátra több idő. - Mire nincs idő? - Lassan ráemeltem a tekintetemet. A szeme arany fényben égett, és telve volt együttérzéssel. - A választásra. - Ezt meg hogy érti? - suttogtam. Már megint az a szó. Választás. Lesütötte a szemét, egyetlenegyszer sem nézett fel, úgy kezdett beszélni. A hangja már-már bűntudatosan csengett. - Az első Hősnő valóban nemesi sarj, Violet. Nem áll távol az atheneai udvartól, bár Hősnőként előbbre való a leghatalmasabb királynál is. Múlt éjjel nem volt oka arra, hogy bókoljon... „Megfeledkezett magáról, ŐsziRóza. Ne feledje, vannak itt jelen a királyi családból is.” - A Hősnő nagyanyja egyedül halt meg, hogy ő felébreszthesse a kilencet, s ezzel családjának utolsó Látó sarja lett. „A legelső ártatlannak vesznie kell...” - Összefoglalva, „ő az ősz vége, enyészése”. Nem egy napfényben fürdő lány állt előttem, hanem egy lány, akit épp hogy megismertem, egy köpönyegbe burkolt lány, aki az éjszaka sötétjében ajkán apró mosollyal bókolt. „ŐsziRóza, az Al-N’yár-ház szülötte, felség.” - Ön az - suttogtam. - Ön az első Sötét Hősnő. Biccentett, de továbbra is a földre meredt. Egy percen át csak bámultam rá, aztán lehunytam a szemem, s nem hittem el, hogy ennyire ostoba lehettem. Hiszen olyan nyilvánvaló volt. Gyakorlatilag végig az orrunk előtt volt. - Én... de miért nem mondott korábban semmit? Miért hazudott? - Mert... mert... - Összekulcsolta kezét. - Mert van valaki, akit ugyanarra a sorsra kell kárhoztatnom, ami az enyém is. Most. Itt. „Kötelességem arról gondoskodni, hogy meghalj, mielőtt beteljesedhetne a sorsod... Nem lesz választásod, Violet Lee. Ne sírj hát, gyermek, mert ma éjjel megmentelek .” Ilta szavai visszhangoztak a fejemben, s amikor elhaltak, egyfajta csöndes beletörődés lett rajtam úrrá. Hagytam hátrahanyatlani a fejemet a kőtömbhöz, ujjaimmal beletúrtam a hajamba. - Már tudja, hogy miért vagyok itt - mondta halkan ŐsziRóza. „Bármerre tart is a második Hősnő, az első is ott lesz. Nincs lény, aki sokáig egyedül akarna maradni egy ilyen sorssal.” - De Greg volt az egyetlen ember, akiről tudom, hogy meghalt. Ez nem két ártatlan - jegyeztem meg csöndesen, s megpróbáltam megtalálni a buktatókat az érveiben. - A bátyja volt az első. Carmen királyné pedig a második.

- De hát nem vagyok vámpír - motyogtam a sötétségnek lehunyt szemhéjam mögött. - Emlékezzen, Violet: „Nem számít születése, rangja, kora, döntése”. Sosem volt arról szó, hogy a második Hősnőnek vámpírnak kell születnie. Azzá kell válnia, hogy valóra válthassa a Próféciát, s ön legyen a másik Hősnő. Méghozzá hamar. A nap felszárította a harmatot, majd maga is kezdett eltűnni. Már csak egy halvány folt volt a közeledő, sötét, fenyegető felhők között, amelyek biztosan esőt hoznak. Felbámultam rájuk, nyugalmat kényszerítettem magamra. - Én ezt nem akarom. Nem lehetek ennek a dolognak a része. Semmit nem tudok a sötét teremtményekről, ŐsziRóza. - Hangom furcsán higgadtan csengett, legalábbis ahhoz képest, hogy a fejemben milyen káosz uralkodott. - Négy hónapja még fogalmam sem volt arról, hogy ez a világ létezik egyáltalán. Nem hagyom, hogy belerángassanak. - Nincs választása. „Nincs választásod. Sosem volt! Ha valaki kapcsolatba kerül a sötét teremtményekkel, onnantól kezdve nem dönthet a sorsa felől! Ilyen ember még nem született! Ébredj fel, kislány, vagy halj meg álmodozva!” ŐsziRóza kisimított pár kósza fürtöt a homlokából, s elfordult, így most már háttal állt nekem. - Violet, ha úgy dönt, hogy semmibe veszi a Próféciát, akkor a két világa elpusztítja egymást, s eközben lerombolják ennek a dimenziónak nagy részét. Megrázta a fejét, mintha ettől tisztábban tudna gondolkodni. - Az apja bűne kezd napvilágra jutni, és ha nem árulja el őt, ahogy azt a Prófécia megjósolta, ha nem fogad hűséget a vámpíroknak, akkor a családja a szeretett férfi kezétől hal meg. „Felkutatom, aztán először a szerelmét ölöm meg... kiiszom a vért a gyerekeiből... megerőszakolom a lányait, hadd szenvedjen a szívtelen démon.” Fejemben a fekete doboz megzörrent, pecsétje kezdett behasadozni. - Nincs választásom - leheltem, s a lábam rogyadozni kezdett alattam. - V-violet, ha adhatnék még egy kis időt, megtenném. De nem lehet, és anynyira sajnálom... Beszéd közben elnézett mellettem, el a kőtömb és Varnley fái mellett. A távolba meredt, szeme egy villódzó, narancsszínű pontra tapadt egy messzi hegyoldalban. Balra, kicsit közelebb feltűnt még egy, ami nagyobb volt. - Meggyújtják a jelzőtüzeket - mormolta ŐsziRóza, és bizonytalan léptekkel megkerülte a kőtömböt. Tekintetét a narancsszínű foltokra szegezte, mintha teljesen megbűvölték volna. - Mennem kell. Tudják, hogy itt vagyok. Pár lépést hátrált, aztán arckifejezése megenyhült, odasietett hozzám, megragadta a kezem, és természetfölötti erővel megszorította. - Ne mondja el nekik, hogy kicsoda, míg jelt nem küldök. De csak néhány órán át tudom elintézni azt, hogy az élete valamelyest normális maradjon, annál több időt semmiképpen sem adhatok.

- És mire jó, ha pár órán át normális marad az életem? Űzött pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán újra felém fordult, és megfogta mindkét kezemet. - Követheti azt, amit a szíve diktál. „Mi van, ha olyan valaki, akit ismersz? Akkor szeretném, ha a sors irgalmas lenne hozzá.” Ezzel ŐsziRóza megpördült, és sietni kezdett a fák felé. Tekintetét Fallonra szegezte. Kaspar a közelben állt, szemét egyik Látóról a másikra kapta, aztán megfordult, és átnézett a fák koronája felett. Épp ekkor lobbantak fel a lángok a harmadik jelzőfényben. És ezzel csak így itt hagy engem? Ahogy a lány egyre közelebb ért a vámpírok csoportjához, elkezdte a vállára teríteni a köpönyegét. Én is a kabátom után nyúltam, de amikor felemeltem, valami kiesett a belső zsebéből. A folyóirat volt, amit előző este kaptam ŐsziRózától. Egy darabig csak meredtem rá, majd felkaptam a földről, és viszszagyömöszöltem a zsebbe. Két Látó középen találkozott össze, váltottak pár szót, majd a Látnok herceg Kaspar felé fordult, s csak legyintett, amikor az értetlenül tiltakozott. Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, ŐsziRóza bókolt - ez volt az utolsó bókja -, aztán fejükre húzták csuklyájukat, és fekete köpenyükben megperdülve eltűntek szem elől. Senki sem szólt egy szót sem. Minden arcon ugyanaz a kifejezés ült, mindenki a másikra pillantott. Hitetlenkedve néztek egymásra - ebben az érzésben én is osztoztam, habár különböző okokból. Sötét Hősnő? De nem volt időm arra, hogy sajnáljam magam. Már éreztem, ahogy megemelkedik az adrenalin szintem, s egyfajta elszántság költözött belém. Nem fogom hagyni, hogy a sors elpusztítsa azokat, akiket szeretek. Kaspar szeme ide-oda járt a jelzőtűz és a között a pont között, ahol az imént még a Látók álltak. Szeme kezdett elfehéredni, s jól láttam, ahogy magában végigfut az egészen. Ajka a „jelzőfény” szót suttogta újra meg újra, szeme a pusztaságot fürkészte a válaszokért. Egy perc sem telt bele, s arckifejezése tökéletesen békéssé vált. Kezdett ráébredni arra, hogy mi is történhetett, s szinte fájt látnom, ahogy ujjaival a hajába túr, belemarkol a fürtökbe, megpördül, s szája utoljára elmormolja a „jelzőtűz” szót. - A lány itt volt köztünk - nyögte ki hitetlenkedve. - Becsaptak bennünket. És már a tanács is tud róla. De miért épp most jött? - A második Hősnő - hadarta Alex türelmetlenül. Rámeredt Kasparra. a homlokát ráncolta, majd óriási meglepetésemre rám emelte a tekintetét. - annak a lánynak is megvan a maga kötelessége, ahogy neked is, Kaspar. Kaspar azonban mintha nem figyelt volna, mert intett Alexnek, hogy kövesse, a többieket pedig visszaküldte a palotába. Ezután rám pillantott. - Cain, maradj Violettel. Téged nem lassít le annyira. És vigyázz rá.

Már kezdtem volna tiltakozni, hogy nem kell rám vigyázni, de Cain megelőzött. - Visszamegyünk? De a nap még alig kelt fel. Mire fel a nagy sietség? Hiszen nem sok mindent tehetünk. Apa majd elintézi a dolgot. Kaspar felsóhajtott, írisze opálos fehér volt - ez az árnyalat rosszabb volt a vörösnél vagy a feketénél. Ilyenkor a szemében semmi emberi nem maradt. - Cain, elég idős vagy ahhoz, hogy emlékezz az utolsó alkalomra, amikor meggyújtották a jelzőtüzeket. Mert ezek csak akkor égnek, ha baj van. Azt jelentik, hogy az udvarba kell menni. Csak órák kérdése, és az egész királyság megindul Varnley felé, s válaszokat várnak majd a Próféciát illetően. Olyan válaszokat, amelyekkel nem rendelkezünk. Cain szeme a horizonton lobogó narancsszínű lángok felé fordult, majd becsukta a száját, és engedelmesen bólintott. Kaspar viszont kinyitotta a magáét, mintha még mondana valamit, s a szívem összeszorult, részben a rettegéstől, részben viszont a várakozástól. De aztán mégsem szólt, s újra Cainra nézett. - Vigyázz rá - ismételte el. Ezzel Alexszel együtt sarkon fordult, és bevetette magát az erdőbe. A szívem összeszorult. Képes lettem volna ott állni órákon át és csak bámulni utánuk, miközben igyekszem a fejemben összerakni mindazt, ami az eltelt negyedórában történt. De erre nem volt lehetőség. A többiek kezdtek szétszóródni, Cain pedig rám nézett, és megigazította vállán a gitártok pántját. - Baj lenne, ha futnánk? A dombon lefelé csak egy mérföld, és az az érzésem, hogy ezt nem lenne jó kihagyni. Vállat vontam, és begomboltam a kabátomat - éreztem, ahogy bordáimnak nyomódik a belső zsebbe dugott újság. Pár lépés után Cain kocogni kezdett, majd fokozatosan gyorsított, miközben a fákat kerülgettük. Hirtelen felötlött bennem, hogy mire félúton járunk, már valószínűleg nagyon fogom bánni a dolgot, de most sem időm, sem hajlandóságom nem volt arra, hogy megbánjam. Az agyam lázasan dolgozott. Sötét Hősnő voltam, s bármennyire nem akartam elhinni, annyit tudtam: túl nagy a tét ahhoz, hogy egyszerűen ne vegyek róla tudomást. Órák. Csak óráim voltak. S fogalmam sem volt arról, mihez kellene kezdenem ezekben az órákban. Ki voltam szolgáltatva a Látóknak és ŐsziRózának. Semmit nem tudtam erről a világról, a dimenziókról, a vámpírpolitikáról. Csak abban voltam biztos, hogy nem hagyhatom, hogy az én két világom elpusztítsa egymást. Órákon belül Varnley-ba érkezik a teljes vámpírbirodalom. A jelzőlángok lobogtak, az első Hősnőről szóló hír egyre terjedt, s gondolataim a második Hősnőre terelődtek. Aki én voltam.

Amikor kiléptünk a pár hónapja még élénkzöldben játszó koronájú fák közül, arcomon csörgött a verejték. Leveleik, amelyek akkor még nedvekkel telve fénylettek, most éppoly élettelenek voltak, mint azok, akiknek a palotáját körülvették. A park sarkaiban hevenyészett kupacokba húzták össze az avart, hogy a bejárattól ne lehessen látni se - mintha ezek a levelek soha nem nyújtottak volna örömet, soha nem színesítették volna a tájat Ezen túl azonban még különösebb látvány fogadott. A kocsifelhajtón tucatnyi szolga sorakozott fel, csinos egyenruhájuk nem illett a most kissé rendezetlen környezetbe. Még a fegyelmezett komornyikok is köztük voltak, s vakítóan fehér kesztyűjük mellett csak még inkább feltűnt bőrük színe, amit a nap mélyvörösre égetett. Cain utat próbált találni köztük, noszogatta őket, hogy menjenek be, de a legtöbb, amit elért, egy-egy kapkodó meghajlás volt. Mindannyian átbámultak a fák koronáján, kisebb, két-három fős csoportokba álltak össze, és izgatottan beszéltek valamiről. Ahogy közelebb értem, elkaptam pár szót az egyik mellettem álló csoport felől. - Megtalálták az első Hősnőt... Varnley... vissza Atheneába... Ekkor valaki felfigyelt arra, hogy odanézek, és oldalba lökte két társát, akik rögtön el is hallgattak. Az egyikük Annié volt. Kihúzta magát, és dacosan meredt rám. Képtelen voltam a szemébe nézni, inkább felzárkóztam Cainhoz. - A jelzőfényeket bámulják - magyarázta. - Gyere, mert meg sem hallják, hogy mit mondasz. - A szolgák elmaradtak mögöttünk, mi pedig beléptünk a nyitott, kétszárnyú ajtón. Cain letette Kaspar gitárját a lépcső mellé, majd hozzám fordult. - Megpróbálok találni valakit, aki tudja, mi a fene folyik itt. Jobb lenne, ha a szobádban maradnál. Bólintottam, pedig eszem ágában nem volt megfogadni a tanácsát. Mihelyt eltűnt a szemem elől, máris megindultam a lépcsőn, kettesével vettem a fokokat, úgy rohantam fölfelé, aztán berontottam Kaspar szobájába. Üres volt. A szívem elfacsarodott. Pár bizonytalan lépést tettem a helyiség belseje felé. Az ajtó bevágódott mögöttem, én pedig összerezzentem. Ha itt voltam, mindig elfogott az idegesség a király és királyné olajfestményen megörökített, valósághű, metsző pillantású tekintetének kereszttüzében. Megborzongtam. Nem volt valami barátságos szoba - ha el lehet átkozni a fát, akkor a falak borítása biztosan régen elkárhozott már. Az ágyat leszámítva még mindig porvédők takarták a bútorokat, amitől kísérteties, elhagyatott hangulata lett a helynek. Huzatot éreztem: az erkélyre nyíló franciaablak tárva-nyitva állt, sötét tüllfüggönyei meg-meg-rebbentek a szélben, és megszűrték a délelőtti napfényt. Néhány napsugár azonban így is utat talált magának köztük, s rácsos mintát rajzolt a padlóra. Odaléptem, ki-

nyújtottam a kezem, és megfogtam a függöny szélét. Ahhoz, hogy elhúzzam, fel kellett állnom az ajtókeret peremére, s egy percen belül másodszor is csalódottság lett úrrá rajtam. Kaspar nem volt az erkélyen sem. Visszaléptem a szobába, s fejemből mintha egymás után, ólomsúllyal zuhantak volna a szívemre a kérdések. Egyre jobban eluralkodott rajtam a rettegés. Mi a fenét tehetnék, hiszen csak ember vagyok? A riadtság azonban hamarosan neheztelést szült. Miért hagyott magamra ŐsziRóza? Hát nem érti? Nincs senkim. Nincs senkim Kasparon kívül, és ő meg hol van, amikor szükségem lenne rá? Itt vagyok, szólalt meg bennem egy hang. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy elbotlottam, és a tüllfüggönybe kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek. Ez pontosan úgy hangzott, mintha... Hű, ez elegáns volt, kislány, folytatta ugyanaz a hang... várjunk csak, ez az én belső hangom volt! - Édes istenem - motyogtam. Azt kérdezted, hol vagyok, felelte a hang... vagy inkább ő. Szóval újabban Kasparnak nevezed magad? - tudakoltam magamban bizonytalanul. A hang felkacagott. Kislány, én Kaspar vagyok. Mindig is az voltam, mindig is az leszek. Ekkor elhallgatott, és kijavította magát. Illetve Kaspar személyiségének az a kissé felvizezett változata vagyok, ami születésed óta a tudatalattidban lakik, de ne bonyolítsuk túl a dolgot. - Te mindvégig tudtad? - csattantam fel, amikor ráeszméltem, hogy voltaképpen a saját fejemmel folytatok beszélgetést. A saját fejemmel, ami egyben tartalmazza Kaspar minden feleselő hajlamát is. Szuper. Nem igazán, felelte. Attól én még a te fejed vagyok, és csak akkor tudok meg új dolgokat, amikor te is. - Mondd csak, felvizezett Kaspar, megtennéd, hogy befogod? - tudakoltam az üres szobától, majd lehuppantam az ágyra, és hátradőltem rajta. A lábam lelógott a széléről, de felkaptam, és a matracra lendítettem, hogy sarkam úgy pattant vissza róla, mint a gumiasztalról. Eszembe jutott, amikor utoljára itt feküdtem, anyaszült meztelenül, Kaspar karjaiban. Arcomon halvány mosoly terült szét. De hamar kijózanodtam. Ilyen könnyen nem feledkezhetek meg arról, amit felfedtek előttem, s éreztem, nagyon hamar eluralkodik majd rajtam a pánik, ha nem sikerül valakivel mielőbb megosztanom. De mi haszna a pánikolásnak? Lerúgtam a cipőmet és a zoknimat, s hálás voltam a nyitott ajtón át az erkély felől érkező, hűs szellőért. Hagytam, hogy a fejem oldalra billenjen, s már azon töprengtem, ne induljak-e Kaspar felkutatására, amikor észrevettem valami fehéret a koromfekete ágyneműn - a párna alól valaminek a csücske lógott ki. Átfordultam, hüvelyk- és mutatóujjam közé csíptem, majd húzni kezdtem, közben félretolva a párnát is.

Összegyűrt, nehéz, sárguló papírcsomót tartottam a kezemben. Olyan gyűrött volt, hogy a hajtásoknál elkezdett behasadozni, s ahol elvékonyodott a papír eredeti vastagsága, ott még a túloldaláról is képes voltam kivenni a lendületes kézírással, elegáns betűkkel, tintával írott szavakat. Megdöbbenve hajtogattam szét az ágyon. Ekkor vált világossá, hogy voltaképpen két papírlapot gyűrtek egybe, s mindkettőn ugyanaz a kézírás látható. Megfogtam a közelebbit. Nem volt könnyű kivenni a betűket, mert a lap annyira megviselt volt, de amikor elolvastam az első néhány szót, kis híján elejtettem meglepetésemben. Drága, jó Berylem, És valóban, a királyi címer mellett ott díszelgett a „Carmen királyné” aláírás. Torkomban gombóc képződött, amit nagy keservesen lenyeltem, és a királyné utolsó levelét visszatettem az ágyra. Hát újra itt volt, már harmadszor. Kezembe vettem a másik lapot. Ezt is számtalanszor bontották szét és hajtogatták újra össze, de nem volt annyira megkopva, mint a másik levél: a papírja is vastagabb volt, s valami enyhe pézsmaszag áradt belőle, mintha sokáig el lett volna zárva. Még oda volt hozzá tapadva a feltört viaszpecsét egy darabja, s látszott a két mély vonal, ahol eredetileg nagyon pontosan háromba hajtották. Megfordítottam, és kiderült, hogy a túloldalára is írtak, habár a belső felére jóval többet. A kézírás kétségtelenül ugyanaz volt, mint a másik levélen. Azon az oldalon kezdtem, ahol a rövidebb szöveg volt. Azonnal a szemembe ötlött a dátum: ugyanarra a napra volt keltezve, mint a másik levél. Gerincemen borzongás futott végig, amikor elolvastam a címzett névéi Kaspar. Felültem, és két kezembe fogtam a vastag papírlapot. Imádott fiam, Kaspar, csak egy gyorsfigyelmeztetés, édes gyermekem: egy héten belül indulok Romániába, de nem megyek el úgy, hogy ne osztottam volna meg veled mindazt, amit tudok. Ugyanakkor azt tanácsolom, hogy csak akkor olvass tovább, ha muszáj. Ha békében vagy magaddal, ne fordítsd meg a lapot. Tudom, hogy elég bölcs és hű fiam vagy ahhoz, hogy szót fogadj. Újra megremegtem, s eltűnődtem azon, hogy átfordítsam-e a Kaspar megtette ez jól látszott a papíron engem pedig nem hagyott nyugodni a vágy, hogy megtudjam, miért érezte úgy, hogy semmibe veszi anyja kívánságát. Egyszerűen csak olvasd el, csattant fel türelmetlenül belső hangom, mire megfordítottam a lapot, és a szemem már futott is a betűkön.

Azt kell feltételeznem, Kaspar, hogy ha ez a levél a birtokodba kerül, akkor én már eltávoztam e világból, és nem adhatom át neked a tudásomat úgy, hogy mellé meg is ölellek - ezt szívből sajnálom. A saját hibám miatt kell megírnom neked ezt a levelet, mert már a legelejétől fogva őszintének tisztességesnek kellett volna veled lennem. De képtelen voltam tönkretenni a boldogságodat, fiam, ezért hát először is bocsánatodat kell kérnem a gyengeségemért. Másodszor pedig arra kérlek, hogy ne haragudj apádra - mert biztos vagyok abban, hogy így érzel majd. Tudom, hogy semmi értelmét nem látod majd annak, amit közöl veled, s pusztán felszínes szeszélyének tartod az egészet, de meg kell értened, hogy mindent a te érdekedben tesz. Tudnod kell, hogy én kértem arra, hogy így cselekedjen, s téged is csak akkor vegyen rá arra, hogy olvasd el e levelet, ha úgy tűnik, hogy elkerülhetetlen. Hogy mindezt hogyan hajtja végre, az rajta áll, de ne légy dühös rá. Ó az apád, és mindent azért tesz, mert szeret. Mielőtt elmagyaráznám, miért fordulok hozzád ilyen szavakkal, azt is el kell mondanom, hogy Eaglenben és Arabellában megbízhatsz mindazt illetőleg, ami ezután következik. Természetesen apád is tud mindenről. Kérésemre csöndben fognak figyelni mindhárman, de bármikor fordulhatsz hozzájuk kérdéseiddel. Ahhoz, hogy tökéletesen megértsd mindazt, amit el fogok mondani, előbb vissza kell mennünk több ezer évet az időben, egy olyan korba, amikor még sem te, sem a testvéreid nem születtek meg. Egy különösen meleg romániai nyáron apáddal hivatalos látogatásra mentünk Atheneába, ahol fogadott bennünket az akkor még ifjú Ll’iriad Alya Athenea király és felesége, aki akkor várta első gyermeküket. Az atheneai udvar csupa vibrálás volt, csupa élet, tele a legelismertebb filozófusokkal, tudósokkal és csillagjósokkal - a kilenc dimenzión belül ez volt a központja mindennek, ami forradalminak számított. E híres gondolkodók egyike egy bizonyos Nab’ial Contanal volt, akinek a pozíciója egyre erősödött, miután a királyi családból valaki a pártfogásába vette a Hősnők Próféciájának közzététele miatt, amit te is jól ismersz. Miután bemutattak bennünket egymásnak, azonnal megnyerte a tetszésemet az, amilyen hittel hirdette, hogy a férfiaknak és nőknek egyenlőnek kell lennie - abban az időben nem sokan voltunk, akik így gondoltuk - és én figyelmesen hallgattam minden megnyilvánulását a számos díszvacsora és táncmulatság alkalmával. Mint azt korábban már említettem, természetellenesen forró volt a nyár, s egy délutánon, miközben egyedül sétálgattam, rosszul lettem a párás levegőtől. Contanal éppen arra járt, látta, milyen állapotban vagyok, és felajánlotta, hogy pihenjek meg lakrészében, ami a közelben volt, s minthogy nem a nap felé nézett, valamennyire hűvös is volt. Bár nem volt illő, azért elfogultam az ajánlatát - a mai napig nem igazán tudom, hogy miért. Ott, a szobájában, félig kábultan, valami egészen rendkívüli beszédnek lettem fültanúja. Contanal könyvekkel megrakott polcai között sétálgatott, s nagy izgalommal fejtegette, hogy Hősnőkről való látomásai korántsem értek véget

azzal a tizenkét versszakkal, amit már ismertünk. Új munkán dolgozott, ami a második Hősnővel kezdődött, akinek a szívét hihetetlenül érdekfeszítőnek találta. Azóta, hogy Varn Kilátójánál ŐsziRózával beszélgettem, most először éreztem magam igazán kellemetlenül. Ez a dolog valóságos volt. Azon Hősnők egyike voltam, akikről ez a Contanal nevű próféta több ezer évvel ezelőtt írt. Azután elkezdett részletesen megjósolni olyan eseményeket, amelyekről akkoriban még csak nem is álmodtam volna, s csak évekkel később vált bizonyossá, hogy mennyire pontosak voltak a jövendölései. Elmondta, hogy hat gyermekem lesz - négy fiam és két lányom -, majd közölte, hogy nagyapátok milyen neveket készül adni nektek, és pontosan mikor fogtok megszületni Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csak a negyedik gyermekem, egy fiú - te - érdekelte igazán. A sors hatalmának kérdésében nem hiszem, hogy túl naiv lennék, amit azonban akkor elmondott nekem, az már-már elképzelhetetlen volt. Nem tennék úgy, mintha érteném a Látók gondolkodásmódját, vagy azt, hogyan használják az ereikben keringő varázslatot, de hihetetlen dolgokról számolt be. S bár úgy gondoltam, hogy ideái torzak, szívemben ugyanakkor pontosan éreztem róluk, hogy igazak is. Elmesélte, hogy negyedik gyermekem életében egyszer csak felbukkan egy lány - egy lány, aki a második Hősnő címét örökli, vagy talán azzal lesz megátkozva. Ennek a lánynak az élete visszafordíthatatlanul összefonódik a királyságéval és annak trónörökösével, negyedik gyermekemmel. Veled, Kaspar. Megjegyezte, hogy fölösleges az ellenállás, mert státusából eredően a lányt nem kerülheted el, állandóan a közeledben lesz. Összegezve, a sors összekötött téged és a második Hősnőt. A papírlap a padlóra hullott. Ernyedten heverő kezem belemarkolt az ágyneműbe, és erősen megszorította. Hát ezért. Ez mindent megmagyarázott: hogy a király miért nem engedte meg, hogy megérintsük egymást a trónörökössel, hogy miért beszélt a felelősségről - hiszen fiát a kötelesség a királysága Hősnőjéhez fűzte s hogy Kaspar miért volt olyan visszafogott, amióta visszatért Romániából. A király nyilván ráparancsolt, hogy olvassa el a levelet. A belső hangom és az álmaim is - megint csak Kaspar. A sors velem kötötte össze. Csak még nem tudja, hogy én vagyok az, akit megjövendöltek neki. Különösen kavarogtak bennem az érzések, s nem igazán tudtam, ujjongjak vagy émelyegjek. Nem volt választásom, megint csak nem volt, és aggasztott a gondolat, hogy olyan valakihez rendelt a sors, akit alig ismertem, s akit pár hete még gyűlöltem. És mégis...

Muszáj volt lenyúlnom a padlóra, és újra felkapni a levelet. Mindezt nem fogod tisztességesnek érezni. Úgy látod majd, hogy szörnyű igazságtalanság. Lehet, hogy ezt a lányt nem fogod szeretni, tán még csak nem is ismered, de a sorsodat el kell fogadnod a királyság és a lány szívének érdekében, akár szeret téged, akár nem. Szüksége lesz rád. Hősnőnek lenni magányos sors, és kell majd neki valaki, akiben megbízhat. Ez lesz a te kötelességed, a te felelősséged. Szükségem lesz rá. Már most szükségem volt rá. De ne hidd, édes gyermekem, hogy ezzel minden elveszett. Két ember, akit a sors hozott össze, idővel gyakran megszereti egymást, és ebben a lányban sok olyan vonás lesz, amit te nagyra tartasz - nem lehetne Hősnő, ha nem így lenne. Bizonyos szempontból akár áldásnak is tekinthető a dolog: ha úgy döntesz, hogy elveszed, és királynéddá teszed, akkor politikai szempontból igen erős pozíciót szerzel meg magadnak. Bárhogy dönts is, ez a lány az életed része lesz. Igyekezned kell azonban bölcsen átlátni a helyzetedet. Ne feledkezz meg iránta való kötelességedről, s minden rendben lesz. Contanal meghalt, mielőtt kiadhatta volna a Hősnőkről szóló második próféciáját, iratait pedig elégették, vagy valahová jól elrejtették Atheneá-ban. Sokan állítják, hogy az Irtók végeztek vele, hogy a Prófécia befejezetlen maradjon hajlok arra, hogy higgyek ennek a szóbeszédnek. Contanal nem volt még öreg, és a Látók oly ritkán betegek. Így azonban mindaz, amit a Hősnőkről tudott (leszámítva a fő Próféciát) régen feledésbe merült, kivéve azt a részt, amit megőrzött a szájhagyomány. Ezért van az, hogy nem tudhatom, egyedül vagy-e sorsodban, mely ily felelősséget ró rád. Még a legbölcsebb prófétákról sem állítható, hogy tudnák a teljes igazságot Contanal Próféciájáról, vagy akár csak a közelében járnának. Így hát minderről csak akkor szerezhetünk tudomást, amikor eljönnek a Hősnők. Arra a következtetésre jutottam, hogy én ezt az időt nem fogom megérni, mert ha hosszabb élet várna, rám, akkor a logika azt sugallná, hogy egy hetedik gyermekkel is megáldana a sors. Ezt erősíti, hogy a Pierre-klánnál tett látogatásom veszélyesnek ígérkezik - ezért is döntöttem úgy, hogy megírom ezt a levelet. Te azonban megéred azt a kort, Kaspar. Ne gyászolj hát miattam,vagy a múlt miatt, a változó idők és az elvesztett barátok miatt, mert ezeket fel kell áldozni ahhoz, hogy a jövő jobb legyen. A sors útjai kifürkészhetetlenek, de tudom, hogy a valódi vég csak akkor jön el, ha minden jól végződik. Jó fiú vagy, Kaspar, remek férfi és nagyszerű király lesz belőled. Ne félj a jövőtől. Szeretlek, édes gyermekem, mind életemben, mind halálomban, édesanyád, Őfelsége Carmen királyné

Hagytam, hogy a papírlap levitorlázzon az ölembe. A királyné tudta, hogy a halálába tart. Mindvégig tudta. Amikor azt a levelet írta Berylnek, már tisztában volt azzal, hogy nem tudja majd elolvasni barátnője válaszát. Hogy sosem tudja már meg, hogyan van John, hogy soha nem rendeli meg az egész családot ábrázoló festményt. Hogyan volt képes leülni, és megírni Kusparnak ezt a levelet? Hogyan volt képes elbúcsúzni tőle? Felfoghatatlan volt az egész. Újra elöntött a mély tisztelet a bátorsága iránt, s tekintetemet a kandalló fölött lógó festményre szegeztem, amelyen a királyné egyenes derékkal ült, mögötte pedig a férje állt. A nő ajka méltóságteljes kis mosolyra görbült, felkavaróan egyenes pillantással meredt abba az irányba, ahol annak idején a festő állhatott, most pedig Kaspar ágya volt. Összekulcsolt kezei ölében pihentek a mély jádezöld ruha redőiben, nyakában ott lógott a nyaklánc, ami mostanra az enyém lett. A nyakam körül tapogatóztam, míg végre rátaláltam a láncra. Finoman elkezdtem előhúzni a pólóm alól, s a medaliont a tenyerembe emeltem. - Tudta, hogy meg fog halni Romániában, ugye? - súgtam bele a csendbe, s szemem a kezemben tartott, valódi függőről a festményen megörökített ékszerre siklott. - Ezért adta Kasparnak a nyakláncot egy héttel azelőtt, hogy útra kelt volna Romániába. Tudta, hogy nekem fogja adni, a második Hősnőnek. A másik levél után nyúltam, ami Berylnek volt címezve, s egyetlen sort kerestem benne. Meg is találtam a lap alján. „...nem kívánom veszélybe sodorni a fiamat és örökösömet...” - Ezért nem engedte, hogy Kaspar elkísérje. Ezt a levelet sosem állt szándékában elküldeni. Azért írta csak, hogy senki ne fogjon gyanút, hogy valami gond van. Hogy senki ne higgye, amit ön már tudott: nem fog Romániából visszatérni. Valósággal beleszédültem ebbe a felfedezésbe, s úgy néztem vissza a királyné mozdulatlan alakjára, mintha arra várnék, hogy azt felelje, igazam van. Amit persze nem tett meg. Hiszen csak olajfestékkel vászonra festett figura volt. Miközben a medaliont a mellemhez szorítottam, egy másik gondolat is felötlött bennem: a levelet felbontották, de vajon mikor? Ügy nézett ki, mint amit rengetegszer elolvastak. Mióta tudta Kaspar, hogy valaki máshoz fűzi a kötelesség, és mikor állt szándékában erről nekem is beszélni? Az utóbbi napokban nem igazán rejtegettem előle az érzéseimet. Vagy egyszerűen várt volna, hogy egy idő után csak megtudom, s akkor megszenvedek mindenért? Fellángolt bennem a harag. Vajon mennyi ideig hagyta volna, hogy így menjenek a dolgok?

Miért panaszkodsz? Szereted, és összeköt benneteket a sors. Hát nem remek? - tudakolta a belső hangom. Te ezt nem értheted. Egyszerűen csak hozzá kell szoknod ahhoz, hogy ti már összetartó: \A, ennyi az egész, biztosított a hang, mintha ilyen egyszerű lenne. Ekkor hirtelen valami zajt hallottam az erkély felől, és ijedten felugrottam. A tüllfüggönyök mögött egy árnyékot láttam, mire gyorsan becsúsztattam mindkét levelet a párna alá, majd újra a festményre pillantottam. „Egy nap esetleg találhatsz valamit, amiért megéri egy örökkévalóságon át élni.” Lenéztem a pólómon pihenő függőre. Tetszik nekem, vagy sem, Kaspar lesz az, aki miatt meg fogja érni oly hosszan élni. Előreszökkentem, félrerántottam a függönyt, s két kezemmel az ajtófélfába kapaszkodva megálltam a küszöbön. - Ki volt a csuklyás alak az előcsarnokban, amikor Londonba indultunk? Kaspar az erkély kőkorlátjának támaszkodott, mögötte a palota parkjában több alak sétálgatott lehajtott fejjel, hogy így védekezzenek a napfénytől. Felsóhajtott. - Valerian Karmashin. A fal széléhez dőltem, kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött. Az elég hihető volt, hogy aznap épp Valerian Karmashinnal akadjunk össze. Nem hinném, hogy lenne még egy vámpírcsalád, akinek olyan démoni a pillantása, amikor vérre szomjazik. Butaság volt azt feltételeznem, hogy az előcsarnokbeli alak ugyanaz, mint aki az álmaimban tűnt fel. Hagytam, hogy a fejem a kőfalhoz billenjen, s élveztem a nap melegét, ami Kaspar arcán és kezén megégetné a bőrt. Annyi mindent kellene mondanom, de nem tudom, hogyan. - Az álmok elmúlnak, mihelyt vámpír leszel - jegyezte meg halkan Kaspar, és továbbra sem vette le a tekintetét a parkról. - Akkor már sosem fogsz olyan mélyen aludni, hogy álmodj. Nem mondhatnám, hogy ezt csalódottan hallottam. Semmi kedvem nem volt még többet megtapasztalni Kaspar sötétebb oldalából - amit pedig az álmok állandóan eszembe juttattak. Odaléptem mellé a korláthoz. Odalent több férfi épp fellépkedett a hatalmas márványajtóhoz, amiről tudtam, hogy pontosan alattunk van. Kettesével jöttek, vagy kisebb csoportokban, családjuk színeibe és egyenruhájába öltözve. Időről időre egy-egy drágának kinéző, sötétített ablakú autó állt meg a felhajtón, s a komornyikok és szolgák rohantak, hogy kinyissák az ajtaját. Innen azt is jobban láttam, hogy Kaspar pontosan mit néz. Nyugat felé látni lehetett kettőt a jelzőtüzekből - úgy villództak a látóhatár peremén, mint csillagok az éjszakai égbolton. Csakhogy ezeknek jóval baljósabb jelentése volt. Az udvarba hívnak mindenkit. Nem telik többe pár napnál, hogy a teljes tanács és udvar megérkezzen Varnley-ba. Nekem nem voltak napjaim. Csak óráim voltak.

Mondd el neki, hogy Hősnő vagy, sürgetett a belső hang. Mondd el neki most. - Akkor megbocsátasz? - kérdezte tétova mosollyal Kaspar. Kicsit megráztam a fejem, s ettől magamhoz tértem. Államat a kezembe támasztottam, és lekönyököltem a kőpárkányra. - Nem igazán. Mellkasából mély hümmögés tört fel, de nem tűnt meglepettnek Most vettem csak észre, hogy elegáns inget és nadrágot visel – végtére is mindjárt itt lesz az egész udvar. Mondd el neki, kislány! Nem. Előbb annyi minden mást kell tisztáznom. Lelked rajta. - Az a lány a katakombákban... Sarah. Nem azért ölted meg, mert éhes voltál, hanem szórakozásból. Ez nem helyes, Kaspar. Lenézett rám, smaragdszínű szemének pillantása éppoly átható, mint amikor először találkoztunk. - Tudom - felelte. - De akkor miért csináltad? - Nem is tudom... dühös voltam. - Ujjai megmarkolták a kőkorlátot, majd a hajához kapta a kezét, és beletúrt. Ennél részletesebb magyarázattal nem szolgált. - Nem ölhetsz embereket pusztán azért, mert dühös vagy. Kicsit meggörnyedt, tenyerével rácsapott a párkányra, s úgy festett, mint aki rögtön elkezd ordítani, de aztán észrevette, hogy valaki elhalad alattunk, így lehalkította a hangját. - Jól van, na, értem, kislány! Nem muszáj prédikálnod - tette hozzá. Kihúztam magam, és összefontam a mellemen a karomat. - Szerintem meg nem érted, Kaspar. Leengedett pillái alól figyelmesen tanulmányozott engem, szája épp csak annyira nyílt el, hogy láthassam két hegyes szemfogát. Nagyot sóhajtott, viszszafordult a korlát felé, s fejét a kezére hajtotta. - Mit akarsz tőlem, kislány? Nem változhatok emberré a kedvedért. Nem hagyhatok fel azzal, hogy vágyakozzam a vér után. Nem hagyhatom abba az ölést. Akkor meg mit akarsz, mit tegyek? Mondd meg! Pillantása az arcomat fürkészte, választ keresett rajta - saját vonásain kétségbeesés és bosszúság tükröződött. Elfordítottam a tekintetem, képtelen voltam a szemébe nézni. - Kezdhetnéd például azzal, hogy igazat mondasz. De te sem vagy ám valami nagyon tisztességes. Na és, mi van akkor, ha nem meséli el neked, hogy a kötelesség másnak rendelte? Mondd el neki te. Mondd el neki most, kislány.

- Tudod mit, Kaspar? Önző vagy, csak magaddal törődsz, és azt hiszed, senki nem szenved úgy, mint te! Most komolyan, nézz már körül, hogy mi mindened van! Egyszerűen hihetetlen! Körbemutattam a parkon, de tekintete nem követte a kezemet. Helyette különös arckifejezéssel nézett rám, szinte pontosan ugyanolyannal, mint az Ad Infinitum bálon, amikor a király karjában látott: olyan ember arca volt ez, aki küzdött, és elbukott. Egy másodpercen át rám meredt, én pedig becsuktam a számat, és tökéletesen megfeledkeztem azokról az igen színes kifejezésekről, amiket éppen készültem a fejéhez vágni. Oldalra kaptam a fejem, hogy kibámulhassak a parkra, a szemem tágra nyílt, s azon vettem észre magam, hogy kénytelen vagyok azokat a sértéseket használni, amik itt tartózkodásom első heteiben hagyták el nagy gyakorisággal a számat. - Arrogáns, ostoba, nagyképű bunkó vagy! Egy herceg komoly önismereti problémával, aki inkább foglalkozna a... Mondatom éles sikításban ért véget, mert éreztem, hogy egy jéghideg kéz ereszkedik a vállamra, és magához ránt. - Rohadjon meg a sors! - mormolta. Aztán megcsókolt. Annyira megdöbbentett az érintése, hogy egy pillanatra teljesen megdermedtem. Csak amikor gyengéden megharapdálta alsó ajkamat, akkor fontam karomat a nyaka köré, és csókoltam vissza szenvedélyesen. Éreztem, hogy csúfondárosan mosolyog, aztán elhúzódott tőlem. Lábujjhegyre álltam, s megpróbáltam felérni a szájához, de eltartott magától. - Ezek szerint hiányoltad az érintésemet, kislány? - Hüvelykujját végig húzta az állam vonalán, le a nyakamon, ahol megállt a kidomborodó érnél, ami jóval gyorsabban lüktetett, mint egy perccel korábban. - Önértékelési problémák - mondtam fojtott hangon. Hallottam, hogy felkacag, aztán újra közelebb húzott, felemelte az államat, és puha csókot lehelt a szám sarkára. Odabújtam hozzá, és hagyta. Hagyta, hogy mohón és kiéhezetten rávessem magam a szájára, majd nyelve bebocsátást kért, amit meg is kapott. Az én nyelvem is becsússzam a szájába, s átsiklott hegyes szemfogai tetején. Vér ízét éreztem, és feldobogott a szívem - biztosan neki is feltűnt, mert halkan felnevetett, s fogaival odakapott az ajkamhoz, kezei pedig lassan megindultak lefelé a gerincem mentén. Könnyedén felkapott, és óvatosan a korlátra helyezett, mintha porcelánbaba lennék - egy baba, amiben elgyönyörködhet, mert hátralépett, és alaposan szemügyre vett. A pillantása perzselt, szinte éreztem, ahogy a bőrömet égeti. Távolról annak is tudatában voltam, hogy négy métert zuhanhatok, ha innen leesek. Újra közelebb lépett, kezeimet a háta mögé húzta, és összekulcsolta, majd átölelt. Hagytam, hogy a fejem odabillenjen a vállára, szám épp a bőréhez ért, a királyné medalionja - az én medalionom - kettőnk közé szorult. - Apád meg fog ölni bennünket - nevettem fel halkan, mire megrántotta a vállát.

- Majd túlteszi magát rajta. - Felsóhajtott, ujjait máris gubancos hajamba mélyesztette. - Violet, soha ne hagyj el. Bármi történjen is, bármennyire rossz dolgok jönnek, ne menj el. Kérlek. Hátradőltem, és figyelmesen ránéztem. Tudtam, hogy mire céloz. - Kaspar, muszáj valamit elmondanom neked. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. - Nem, minden várhat. Most hadd örüljünk. - Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzam, de ujját az ajkamra nyomta. - Kulcsold át a lábaddal a derekam súgta a fülembe. Engedelmeskedtem, s elfúló hangon felsikoltottam, amikor felemelt. Belépett velem szobája árnyékába, megcsókolta az arcomat, majd a számat is, olyan hévvel, amilyet korábban nem tapasztaltam. Én is ugyanazt éreztem, de miközben a nyelve besiklott az ajkaim közé, én mégis kiszabadítottam magam a szorításából, pedig elkapta a kezem, és megpróbált az ágy felé húzni. Csak álltam dermedten, s szemem az ajtóra tapadt. A küszöbön ott állt a király, írisze, de még szeme fehérje is izzott a haragtól. Merev pillantását rám szegezte, szájából halk horkantás szakadt ki. Az Ashtonnak nevezett vámpír volt vele, meg még valaki, akit nem ismertem. Mindkettejük szeme vörösbe-feketébe játszott. Kaspar maga mellé rántott, és szorosan átölelt, de ez szinte fel sem tűnt. Képtelen voltam levenni a tekintetemet a királyról, arcomon könnyek csordultak le. - Ne kezdjük újra! - hördült fel Kaspar. - Hagyjuk a kötelességemet! Az én döntésem, hogy megérintem Violetet, vagy nem! De a király nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, mert nem válaszolt. Helyette intett a vámpírnak, akit nem ismertem, s aki most előrelépett. - Vigye ki a lányt. - A hangja kifejezéstelen volt. Kaspar azonnal elém állt, én pedig hátrálni kezdtem. - Mi az ördög? - kiáltott fel Kaspar, amikor Ashton villámgyorsan elkapta és hátracsavarta a karjait. Fájdalmasnak tűnt, de Kaspar erősebb volt nála, gyorsan kibújt a fogásából, és könyökkel mellbe vágta. Én csak hátráltam, kezem a levegőben tapogatózott magam mögött, de aztán egyszer csak valami szilárdat tapintottam, s a hátam a falnak ütközött. A másik vámpír gúnyosan elmosolyodott, és megindult felém. Ekkor váratlanul hörgést hallottam, támadóm Ashtonra pillantott, akit Kaspar a falnak szorított, és épp a torkát szorongatta. Kihasználtam a lehetőséget, s lassan elkezdtem a fal mellett a nyitott franciaablak felé oldalazni. A faborítás kiálló bordái mintha karmos kezek lettek volna, melyek belekapnak az ingembe, s bár tudtam, hogy már futok, a lábam mintha meg sem mozdult volna, még akkor sem, amikor az ismeretlen vámpír felém lendült. Annyi időm még maradt, hogy a királynéról és férjéről készült festmény felé pillantsak. A nő szeme éppoly élettelen és merev volt, mint az előttünk álló, élő királyé. Tekintetem rátalált a nyaka köré festett medalionra,

kezem pedig ráfonódott a mellemen nyugvó függőre. Lehunytam a szemem, és felkészültem az elkövetkezőkre. Órák. A vámpír teljes súlyával esett nekem, mire felsikoltottam, de nem hallottam hangot. Küszködtem, ám mozdulni sem tudtam, mert egész testével a falnak szorított. Szaggatott lélegzete fagyos mintát rajzolt a nyakamra. Amikor felnyitottam a szemem, egy darabig csak elmosódó foltok táncoltak előttem, aztán valamennyire javult a helyzet. Láttam, hogy a király ajka mozog - bár hang nem jutott el a fülemhez -, s a fia felé tekint, aki már elhátrált Ashtontól, s megpördült, hogy rám nézhessen. Az arcáról leolvashattam a legyőzöttség érzését. A király intett, mire kivonszoltak a szobából. Kaspar némán nézte végig. Az állam alatt valami hideget éreztem, talán kést szorítottak a nyakamhoz. Hagytam, hogy átjárjon ez az érzés, megpróbáltam feloldódni benne, érzékelni a fojtó, illatosított levegőt, a fényt, a sötétséget. Ahogy elhaladtunk a király előtt, érzéketlen arcára pillantottam, amely akkor is közönyös és kifejezéstelen maradt, amikor arcomon már a könnyek csorogtak. A folyosón sorra nyíltak ki az ajtók, suttogás és kiabálás hangja töltötte be a levegőt, üres tekintetek követték minden lépésemet „De Miss Lee, miért van az a szilárd meggyőződése, hogy én gyűlölném önt?” Amikor lefelé vonszolt a lépcsőn, megkíséreltem kiszabadítani csuklómat a vámpír markából, de ekkor újabb kezek fonódtak a derekam köré, és a kés még erősebben nyomódott a torkomhoz. A nagy zűrzavarban pár arcot azért ki tudtam venni - láttam Caint, Fabiant, Alexet, Kaspart, Jaget, még Lylát is -, a szívem dobogásánál csak egy óra ketyegése és egy kisgyerek kuncogása volt hangosabb... aztán az előcsarnokban a köpönyegek és feketén meredő szemek tengeréből egyetlen arc tűnt ki világosan: Thyme. A bámészkodók lábai között téblábolt fehér fodros, fekete ruhájában, amelyről hosszú, ezüstös szalagok lógtak le. Eljutott a lépcső aljáig, ahol odasimult a korláthoz, és felbámult rám. A szeme elkerekedett a csodálkozástól, szája elnyílt, de aztán ajkai széles vigyorra húzódtak - Ne merészelj a hercegnő szemébe nézni, söpredék! - morogta a fülembe egy rideg hang, s a kés - bár miután lepillantottam, észrevettem, hogy inkább tőr - még erősebben szorult a nyakamhoz. Gyorsan elkaptam a kislányról a pillantásomat. Fülemet hirtelen újra betöltötte a zaj. Hallottam Cain és Kaspar kapkodó, tiltakozó szavait, ahogy kétségbeesetten esdekelnek, és hallottam Jag és Sky érvelését, de az engem fogva tartó vámpír kilökött a palota előtti lépcsőre, majd a hajamnál fogva rántott fel újra. Felsikítottam, de a légcsövemhez préselődő tőr újra elhallgattatott.

Erőszakosan szembe fordítottak a lépcsővel, s így láthattam, ahogy Lyla az apja kabátujját ráncigálja, Fabiannak riadtan fölbe gyökerezik a lába, majd eltűnik a kiözönlő háznép tömegében. Mary Jag karjában keresett menedéket. A férfi szája hangtalanul mozgott. Thyme utat tört magának a bámészkodók között. Ott volt a teljes család és a barátaik, a szolgák, a tanács... Odakint alig volt valamivel világosabb. A nap elbújt a felhők mögött, de azért narancsszínűre festette őket, az ősziesen hűvös levegőben otromba gúnydalok hangzottak fel, s a rólam szóló átkok úgy szálltak a szélben, mim a jelzőfények füstje. Két kéz nyugodott a vállamon, két másik a karomon, s ezek együttesen lefelé nyomtak, hogy kénytelen legyek térdelni. Engedelmeskedtem, de a nyomás így sem szűnt meg. Megmarkolták a csuklómat, s addig csavarták a hátam mögé, amíg fel nem sikoltottam, és könyörögni nem kezdtem, hogy hagyják abba. Nem hagyták. Fogaimat összeszorítva felnéztem, és megláttam Kaspart, amint elhűlve mered rám, arcán ezernyi kifürkészhetetlen érzés kavarog - legfőképp a rémület, az volt a legegyértelműbben és a legkönnyebben kiolvasható szeméből. - Azt mondtam, ne nézzen fel! - reccsent rám ugyanaz a rideg hang, és arcomon egy tenyér csattant. Összerándultam, de meg sem mukkantam, amikor arcomon a könnyek mellett most már egy vérpatak is megindult. Megéreztem fémes ízét, és elfintorodtam. Amikor a kéz újra ütésre emelkedett, Kaspar kitört a tömegből, és felém lendült, de bátyjai és Ashton visszarántották. Megpróbálták túlordítani egymást, s nagyokat nyögve, horkantva viaskodtak. - Hát nem csodás érzés azt tudni, hogy olyan valaki kezétől hal majd meg, aki éppen elszántan harcol magáért, ugyebár, Hősnő úrnő? - sziszegte egy hang a fülembe. Megborzongtam. Elfordítottam a fejem, és Valerian Karmashint pillantottam meg, ahogy ott térdepelt mellettem, egyik keze a csuklómat markolta, a másikkal a kést tartotta a nyakamhoz. A másik vámpír a jobb karomat fogta le. - Szóval maga tudta - vetettem oda, s a számról lecsöpögő vér kis tócsába gyűlt össze a murvával felszórt földön. Felnevetett. - Ó, én mindvégig tudtam, hogy maga a Hősnő. Tudja, drága fiam, Ilta éppúgy bírt a jövőbe látás képességével, mint Eaglen. Csakhogy ő nem ügyetlenkedett, mint egy bolond, hanem a tettek mezejére lépett. - Szorítása egyre erősödött a csuklóm körül, miközben Kaspar tovább küszködött. - Tudja, nem lenne szabad, hogy holmi emberfajzatra szálljon egy olyan cím, mint a Hősnőé. Nincs hozzá joga. Sajnálatos módon Ilta terve zátonyra futott a vágyai miatt, amiket maga iránt érzett, no meg a jóképű hercegecske miatt, aki a megmentésére sietett. De úgy vélem, talán ezért olyan helyénvaló, hogy épp ő legyen az, aki befejezi azt, amit Ilta elkezdett, nemde?

Elborult az arcom. - Maga beteg - motyogtam. - Ugyan, ugyan - korholt színlelt udvariassággal. - Már éppen készültem megdicsérni, hogy milyen jól őrzi a gondolatait. Ügyes húzás volt, hogy nem hagyta, hogy tudomást szerezzünk az apja kis titkáról. - Hangja elhalkult, és a szemem sarkából láttam, hogy vigyorog. - Csakhogy valaki elárulta magát. Valaki írt egy levélkét. A király felé mutatott, aki kezét felemelve csendet kért. Láttam, hogy ujjai közé szorítva egy apró papírdarabot tart. Valerian felkacagott. - Ha ki meri nyitni a száját arról, hogy maga a Hősnő, azonnal elvágom a torkát. Ezt felfogta, Úrnőm? - S hogy bebizonyítsa, mennyire komolyan gondolta, a nyakamhoz szorította a pengét, mire én összerezzentem. Hittem neki. Csönd támadt, én a kavicsos földre szegeztem a pillantásomat. Nem mertem Kaspar szemébe nézni, mert tudtam, hogy mi következik. A király szóra nyitotta száját, de csak rekedtes suttogás hagyta el a száját. - A lány becsapott bennünket. Az ő apja rendelte el hitvesem halálát. Es a lány tudta. Mindvégig tudta.

57. VIOLET A földre újabb vércsöppek hullottak. Lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a fejem előrebukjon. Hátracsavart karomban már nem éreztem akkora fájdalmat, de csak azért, mert közben elzsibbadt. Az állam alá szorított kés pengéje melegebbnek tűnt, s láttam, ahogy egy árva verejtékgyöngy - az én verejtékem - végigcsordul rajta, s a hegyénél megáll, mint egy tökéletes formájú könnycsepp, mint esőcsepp a levélen, amely mindjárt lehull. De nem soká függött a kés hegyén, egyetlen másodperc, és máris elkeveredett a vértócsával. Túlságosan rettegtem attól, hogy felnézzek. Nem akartam látni Kaspar arcát. - Tagadja a vádat? - nyomta el a király harsány hangja a tanács és a szolgák gyilkos indulatról árulkodó morgását. A család nem szólt egy szót sem, ők halálos csendbe dermedve álltak. A kés erősebben nyomódott a nyakamba, s mivel lehetetlen volt lepleznem az arcomra kiülő bűntudatot, felemeltem a fejem, felnéztem, és megráztam a fejem. - Nem? - horkant fel a király. - Ön ennyi időn át hazudik nekem és a birodalmamnak, s még csak nem is tagadja?

De nem rá figyeltem. Tekintetem egyetlen személyre tapadt, Kasparra. A szemére. Ami fekete volt. De nem egyszerűen fekete. Csillogó fekete. Nemcsak az én arcomon csorogtak a könnyek, hanem az övén is. Kaspar sír. Szám elnyílt, majd újra becsukódott, ahogy nagyot nyeltem. - Sajnálom - leheltem. - Annyira sajnálom. A szél felborzolta a haját, ahogy büszkén felemelte az állát, fedetlen nyaka kilátszott, a bőr megfeszült rajta. Az égre bámult, s amikor követtem a pillantását. Két varjat láttam, amelyek egymás körül köröztek, le-lebuktak, kinyitották csőrüket, és károgásba fogtak. Ránéztem, és Kaspar azonnal elfordította a tekintetét. Meg sem próbálta letörölni a könnyeket, amelyek egyre csorogtak sápadt arcán, majd apró csöppekben fröccsentek szét a kőlépcsőn. Aztán lassan felszáradtak, s egy idő után nyomuk sem maradt. Nem fordult felém, s ettől az én könnyeim kezdtek megállíthatatlanul ömleni. Nem próbáltam visszatartani őket, hagytam, hadd folyjanak szabadon - nem az apám bűne miatt, nem is magamért, hanem egyedül Kasparért. - Ne nézzen a fiamra - morogta a király. A levegő megállt, s így a suttogása jól hallható volt. A gúnydalok mormolássá halkultak szavaitól. - Ne nézzen rá. Valerian lenyomta a tarkómat, amitől vért köptem a földre, és kénytelen voltam a kavicsokat bámulni a térdem alatt. Mostanra erőt vett rajtam a félelem, a valódi félelem. A gúnydalok zsivaja felerősödött, valóságos kórussá vált. Mindez azonban nem tudta elnyomni annak a hangját, ahogy a szívem darabokra tört. Összeszedtem a maradék bátorságomat, és megszólaltam. - Akkor kire nézzek? Nem kaptam választ. Karmashin belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet. Fedetlen nyakam megfeszült, de nem a büszkeségtől, hanem a megalázottságtól. Erős szorításában vergődni kezdtem, nem akartam hagyni, hogy megragadja a királyné mellemen nyugvó medalionját, de sikerült annyi időre lefognia, hogy kikapcsolhassa a láncot. Lenyúlt, és kirántotta a pólóm alól az ékszert. Ahogy a függő elemelkedett bőrömtől, a helyén perzselő hidegséget éreztem, mintha a hűvös fém nélkül meztelen lettem volna. Nem akartam belenyugodni, de még erősebben szorított le, s lassan elernyedt a testem, mert ráébredtem arra, hogy nincs értelme küzdenem. Valerian ezerszer erősebb volt nálam, s ott állt előttem a vérszomjas udvarnak legalább a fele is. Ha megpróbáltam volna beszélni, a kés azonnal elvágja a torkomat. Hogyan készülhet az ember a halálra egy tökéletes őszi reggelen? Csakhogy a túlélés sem tűnt valami vonzó kilátásnak. Olyan férfinak rendelt a sors, aki még csak azt sem volt képes végignézni, ahogy megölnek Egy férfinak, aki hagyni fogja, hogy meghaljak.

Tekintetem egy pillanatra megpihent Kaspar hátán, majd az ég felé fordult. Mielőtt lehunytam volna a szemem, újra megpillantottam a két varjú folyamatosan köröző alakját. „Tudod, hogy nem fogunk bántani”. A vérfürdő azonban itt még nem érvéget. Meg fogják ölni az apámat, a beosztottjait, mindenkit, aki csak kapcsolatban áll vele, arra pedig gondolni sem akartam, mit művelhetnek anyámmal és Lilyvel. Nem tudtam segíteni rajtuk. Nem tudtam figyelmeztetni őket. Magamban imádkozni kezdtem bárkihez vagy bármihez, ami csak hajlandó meghallgatni engem. - Nem kell ezt tennie, Vladimír. A lány semmi rosszat nem csinált A szemem felpattant. Eaglent pillantottam meg. A tömeg hátrahőkölt, ahogy én is, s csak bámultuk ősz haját, ráncos kezeit. El sem tudtam hinni, hogy jól hallottam. A király felszisszent. Eaglen azonban nyilván értette, mit mondhatott, mert halvány mosolyra húzta ajkát. - Nem, szó sincs róla. Egyszerűen csak elvakította a harag, s ez akadályozza abban, hogy felfogja, mennyire ésszerűtlenül cselekszik. A király utat tört magának a tömegben. Vonásai fenyegetően eltorzultak, fogai kivillantak, úgy vicsorgott. - Álljon félre, Eaglen. Csak bámultam. Megijedtem, hogy mi történhet a bölcs, de törékeny idős férfival. Még csak az kellett volna, hogy valaki más is meghaljon apám tettei miatt, különösképpen egy olyan valaki, aki - bár magam sem értettem miért mégiscsak engem védelmezett. - Nem. A király meghökkent, s vele együtt a teljes tömeg is - a lépcsőn állók suttogni kezdtek egymás között. - Nem kell meghalnia egy ilyen emberi söpredékért - vetette oda a király. Eaglen felnevetett, majd megigazította vállán a köpenyt, s mintha lepergett volna róla az uralkodó nem sok jóval kecsegtető pillantása. - Én már öregember vagyok, Vladimír. A halál nem riaszt meg. Ha ragaszkodik hozzá, mártírként fogok meghalni. Hangjában egyértelműen kihívás csengett, amitől a király egyre indulatosabb lett. Intett, mire Ashton és egy másik vámpír lépett elő habozva. A király mögött tébláboltak, látszott rajtuk, hogy nem szívesen mennének közelebb Eaglenhez. - Királyaként megparancsolom, régi barátjaként pedig arra kérem, hogy álljon félre. A király arckifejezése e szavak közben ellágyult, de pillantása újra elkomorodott, amikor Eaglen csak lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.

- Szeretném azt hinni, hogy hűséges és odaadó alattvalója voltam mindazon évek alatt, amíg e földet járta, de sajnos ezen az egyetlen napon nem maradhatok az. A király felemelte a kezét, és két ujjával intett, először Eaglen, majd az én irányomba, s közben kurtán biccentett Valerian felé. Szemem tágra nyílt, amikor ráeszméltem, hogy ez mit jelent, vergődni kezdtem, s bármennyire erősen fogott is Karmashin, valahogy talpra álltam. A férfi káromkodott, és elengedte ugyan a karomat, de a derekamat sikerült átnyalábolnia. Másik kezét a benne szorongatott késsel felemelte, és igyekezett hozzáférni a nyakamhoz. Ujjaim csuklója és a kés után kaptak, s ahányszor csak sikerült megragadnom, újabb és újabb vágásokat szenvedtem el. De ekkor előrelépett a másik vámpír, és Ashtonnal együtt az oldalamhoz szorította a karjaimat. Valerian maga felé húzott, és a kést az állkapcsom alá nyomta. Kétségbeesésemben leszegtem a fejem, és teljes erővel beleharaptam az ujjaiba. - Te kis ringyó! - üvöltött fel, és elejtette a kést. Ahelyett azonban, hogy utánanyúlt volna, szabad kezével magához rántott, Ashton pedig elhúzta a hajat a nyakamról. Bőrömön könnyekkel és verejtékkel elkeveredett vér csörgött le, undorodva próbáltam elhúzódni Valeriantól, aki kidugta a nyelvét, hogy felnyaljon minden legördülő csöppet. Látszott rajta, mennyire szomjazik a bőröm alatt futó vérpatakra. Távolról Eaglen hangját hallottam, mostanra lefoszlott róla a higgadtság, s riadtan könyörgött. - Vladimír, Carmen a lányért halt meg! A hitvese azért halt meg, hogy a fia egy nap találkozzon Violet Lee-vel. Ha megöli a lányt, a felesége hiába vesztette életét. Térjen már észre! De a király oda sem hederített Eaglen esdeklésére. Az idős férfit félreráncigálták, s többen is előreléptek, hogy segítsenek lefogni. A király jóváhagyólag biccentett, majd újra felém fordult. - Kíván-e utoljára szólni, Violet Lee? Könnyeim fátylán át alig láttam valamit, s annyira féltem, hogy nyelni sem mertem, nem ám megszólalni, hiszen Valerian hegyes fogai csak arra vártak, hogy belém marjanak. De addig bámultam Kasparra, míg felém nem fordult, s a szemébe nem nézhettem. - Legyen átkozott a nap, amikor találkoztunk! Hogy rohadnátok meg mind azért, amit velem tettetek. Gyűlölöm... De képtelen voltam befejezni, mert elcsuklott a hangom, s számat már csak a zokogás, a küszködés és a kegyelemért könyörgés hangjai hagyták el. Arra számítottam, hogy utolsó szavaimtól enyhül a rémületem, vagy legalább a szívem nem törik darabokra újra meg újra. De csak rosszabb lett minden. Mert mostanra elöntött a bűntudat is, s másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy Kaspar most azt hiszi, megbántam az előző négy hónapot. Pedig nem. Édes istenem, dehogy bántam meg. Én sem, mormolta belső hangom.

Felnéztem, s könnyek között próbáltam meg eldadogni az igazságot, de csak azt láttam, hogy Kaspar utat tör magának a tömegben az ajtó felé, s fejét makacsul elfordítja tőlem. Becsuktam a számat, s elhallgattam. Eaglen újra tiltakozni kezdett. - Vladimír, a királysága kedvéért, figyeljen rám! Ez a lány a Sötét... Hirtelen elhallgatott, és elnézett a vállam fölött. Csak annyit láttam, hogy arcán átsuhan a megkönnyebbülés, majd lábam váratlanul elemelkedett a talajtól, s valami erő kitépett Valerian, Ashton és a másik vámpír szorításából. Felsikoltottam, ahogy hátrafelé rántott, s félig a levegőben elvonszolt a király közeléből. Amikor a füves részre értünk, ugyanilyen hirtelenséggel engedett el. Bárki volt is az, talpra állított, én pedig megpördültem, készen arra, hogy felvegyem a harcot, vagy menekülni kezdjek, ahogy a szükség hozza. De óriási meglepetésemre Arabella volt az, aki a karomat szorongatta. Szeme legalább annyira elkerekedett, mint az enyém, pillantása Sky-ról az apjára, majd a királyra siklott, aztán visszafordult hozzám, és döbbenten meredt rám. Éreztem, hogy tekintete megpihen a nyakamon és kezemen ejtett vágásokon. - Súlyosan megsérült? - Ezek voltak az első szavai, s szemét továbbra sem vette le a testemről. Megráztam a fejem, de még ha megsebesültem volna, akkor sem vallottam volna be, mert éppen a király felé pillantottam, s azt láttam, hogy valaki kardot szegez a torkának. - Vladimír Varn király, közölnöm kell önnel, hogy az 1812-es Terraegyezmény értelmében minden Miss Violet Lee, a továbbiakban Sötét Úrnő sérelmére elkövetett cselekedet azonnali, tárgyalás nélküli kivégzéssel büntetendő. A tömegben olyan hang támadt, ami leginkább a szél süvöltéséhez hasonlított, s többen térdre rogytak, amikor a semmiből előbukkantak a Látók. Testük jobb fele csupa vibráló heg - volt, akik karddal támadtak, mások varázslattal. Lecsaptak a testőrökre, és kiszabadították Eaglent, aki azonnal Arabella mellé rohant. A Varnok nyakához tőrt szegeztek, s Kaspart is visszaterelték a családjához. Valeriant a murvás földre lökték, csuklóit varázslattal béklyózták meg, s mellének egy fiatal lány szegezte a kardját. Pár évvel idősebbnek tűnt nálam, sebhelyei borvörös színben játszottak, és meghökkentően emlékeztetett Fallonra. Megérezhette, hogy bámulom, mert felnézett, és oda biccentett nekem. A szószólójuk - kiejtése alapján kanadai lehetett - a király nyakához tartotta a kardját, és némán várta a válaszát. A király azonban mintha képtelen lett volna megszólalni, némán meredt az előtte álló férfira. Nyilvánvaló volt, hogy a történtek éppúgy megrázták, mint mindenki mást. - Ő az? - Ennyit volt képes kinyögni. A férfi bólintott. Intett, s kezében jókora, összegöngyölt pergamentekercs jelent meg, körülkötve mélyvörös szalaggal, amit viaszpecsét zárt le.

- Ez az engedély arra, hogy a Sötét Úrnőt a második dimenzió királyának és koronájának védelme alól átszállítsuk Ll’iriad Alya Athenea védelme alá. - A király felé nyújtotta a tekercset, aki kikapta a kezéből, és egyetlen mozdulattal feltörte a pecsétet. Tekintete végigfutott az íráson. - Ezek szerint atyja már a saját birodalmamon belül sem tartja tiszteletben a hatalmamat, Henry? A férfi visszavette a pergament, majd leengedte a kardját. - Úgy vélem, az egész Látnok nép nevében szólok, amikor kijelentem, hogy nem tisztelhetünk olyan személyt, aki képes lenne apja bűneiért egy ártatlan lánnyal végezni. A király nem felelt, a férfi pedig - Henry - a hüvelyébe csúsztatta kardját. - Elfogadja a feltételeket? A király büszkén emelte fel a fejét, gesztusát azonban meghazudtolták a szavai: - Nincs más választásom. Henry rábólintott, intett, mire a Látnok lány is leeresztette Valerian mellének szegezett fegyverét, s a vámpír csuklója körül fénylő béklyó eltűnt. Karmashin dühösen meredt rá, de egy szót sem szólt, csak visszaiszkolt a tömegbe. - Azt javaslom, hogy várja meg, míg ideérkezik udvara maradék része, s este üljenek tanácsot. Van mit megbeszélniük - jegyezte meg Henry, s ezzel sarkon fordult, és felénk indult. A lány azonnal csatlakozott hozzá, s lassan a többi Látó is elhátrált a vámpírok mellől, de nem távolodtak el túl messzire. A vámpírok nem mozdultak. Én is földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, ahol mindez megtörtént. A Látók elém léptek, és tiszteletteljes udvari bókkal hajoltak meg előttem. - Úrnőnk - szólaltak meg egyszerre, én pedig fülig vörösödve bámultam rájuk. Felegyenesedtek, és pár lépéssel közelebb jöttek. Most már jól láthattam, hogy a férfi sebhelyei hasonló árnyalatúak, mint a lányé - mélyvörös és barna -, s hogy mindkettejük szeme ugyanolyan élénkkék színben ragyog. - E-egyszerűen csak Violet - nyögtem ki. Nem igazán tudtam, hogyan kellene felelnem, s lopva egy pillantást vetettem a Varnok felé. A férfi biccentett. - Henry - mutatkozott be. - Fallon bátyja vagyok. Ő pedig a húgom, Joanna - intett a lány felé. Ekkor tudtam meg, hogy Athenea hercege és hercegnője áll előttem. Azonban képtelen voltam rájuk figyelni, amikor a pillantásom összetalálkozott Kasparéval. Csak néztem némán, ő visszameredt rám, majd sarkon fordult, és eltűnt a palotában. Elsötétült előttem a világ, s csak annyit láttam, hogy Henry odakapja a fejét, amerre én bámultam, majd ott terem mellettem, hogy elkapjon, amikor a térdem megroggyant alattam. Annak még tudatában voltam, hogy leenged, aztán már csak a fű hűvös nyirkosságát éreztem, ami átitatta ingemet. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, s egy hang volt az utolsó dolog, amit még hallottam, mielőtt tudatom szikrája kialudt volna: - Ne, Henry, hagyjuk békén. Annyi minden történt vele, amit meg kell emésztenie. Hagyd csak...

Bárhol voltam is, ismerős helynek tűnt. Megszokott volt a szőnyeg a talpam alatt: az ajtónál és az ágy oszlopai mellett puha, de kicsit kopott. Ismertem a falak faborítását. A szagot. Ahogy a fény bearanyozta a franciaablak keretét. Lehuppantam Kaspar ágyára, hátravetettem magam, és abszolút meg voltam győződve arról, hogy álmodom - túlságosan nyugodt voltam ahhoz, hogy ébren legyek. Minden annyira világossá vált - életem részletei korábban egy kirakós összezilált darabjainak tűntek, most azonban rendben sorakoztak egymás mellett. Egyiket követte a másik, egész addig, míg el nem jutottam addig a szakaszig, melyben Hősnő lettem. Meghalt egy ártatlan, Greg, mire én Joelhez fordultam. Joel megcsalt, erre hétvégente szórakozni kezdtem járni, s így keresztezték egymást útjaink Kasparral. A királyné azért halt meg, hogy Kaspar megölje Claude Pierre-t, és bekövetkezzen a Vérfürdő. S ez lett az a pillanat, amikor kettőnk életútja összetalálkozott, s a sorsunk összefonódott. - És most gyűlöl - suttogtam magam elé. - A fiam nem gyűlöli. Erősen kétlem, hogy képes lenne rá - felelte valaki. Választékosán beszélt, és kétségtelenül női hang volt. Ijedtemben felültem, lekecmeregtem az ágyamról - ami már nem az én ágyam volt -, majd a falhoz hátráltam. Amikor hátam a faborításhoz ért, felnéztem. Az erkélyre vezető, nyitott franciaablak előtt lógó, fekete tüllfüggönyt meglebbentette a huzat. A kandalló előtt egy nő állt. Hosszú, smaragdzöld ruhája karcsú derekához tapadt, amit a felsőrész fűzője még jobban kihangsúlyozott. Hullámos barna haja nyaka és melle domborulatait követette, s egészen a csípőjéig leért. Felém mosolygott, s ekkor szájában megláttam apró, hegyes szemfogait. Gyönyörű volt, bár talán már nem fiatal - a szeme volt a léginkább rabul ejtő vonása, ami élénk smaragdszínben ragyogott. - Felség - hebegtem, és mélyen bókoltam előtte. Összezárta ajkait, de szája sarka azért még mindig fölfelé görbült, szemében pedig ugyanaz a félig csúfondáros, félig őszinte mosoly csillant meg, amit annyiszor láttam feltűnni Kaspar arcán. Meghajtotta a fejét, kétoldalt felcsippentette szoknyáját, és ő is bókolt. - Nem önnek kell előttem meghajolnia, Sötét Úrnő. Csak dadogni tudtam, amikor még mindig mosolyogva felegyenesedett. Ezt a mosolyt egyik portréján sem láttam, még az sem ábrázolta élethűen, amelyik pontosan mögötte lógott a falon. Micsoda elképesztő álom. - Én... Hogyan... Azt meg hogy érti, hogy Kaspar nem gyűlöl? Apám rendelte el, hogy öljék önt meg. - Szavaim szürreálisnak tűntek, s még el sem hagyták a számat, máris ostobaságnak hallottam őket. A királyné újra biccen-

tett, majd kecsesen leült Kaspar ágyának - a saját ágyának - a szélére, s felém nyújtott kezével jelezte, hogy telepedjek le mellette. - Kaspar gyakorta érzéketlen, és némi illem is ráférne, ám mindenképpen jó ember. Igazszívű férfi, s nincs kétségem afelől, hogy a szívét önnek adta. Most dühös, ezt nem tagadom, de idővel enyhül a fájdalma. Idegesen kulcsoltam össze kezemet. - Úgy érti, hogy meg fog bocsátani? Megrázta a fejét. - Nincs miért megbocsátania önnek. - De... - Csitt! - suttogta, és a kezébe vette az enyémet. A bőre olyan meleg volt, mintha forró vízben áztatta volna a kezét. - Tessék - tette hozzá, és valami hűvöset nyomott a markomba. Lenéztem. A tenyeremen ott pihent a királyné medalionja - az ő medalionja -, a lánca az ujjaim között lógott le. - A fiam helyesen tette, amikor ezt önnek ajándékozta. Valerian Karmashinnak nem volt joga elvenni. Összezártam a függő fölött az ujjaimat, s éreztem, ahogy a mindig hideg fém a bőrömet égeti. - Ez tényleg csak egy álom? - tudakoltam, s már semmiről nem hittem el, hogy lehetetlen lenne. Még a holtak is sétálhatnak és szólhatnak hozzánk. A királyné nem felelt azonnal, mintha elgondolkodott volna. - Ezt saját magának kell eldöntenie. De nincs sok időnk. - Nem akarok felébredni - suttogtam. - Muszáj lesz, Violet, ha nem akarja, hogy a családjának bántódása essék ingatta a fejét a nő. Csak szorongattam a függőt, és a padlót bámultam, amit mostanra annyira jól ismertem. - És ezt mégis hogy a fenébe csináljam? El kell árulnom őket ahhoz, hogy valóra válthassam a Próféciát, és át is változom vámpírrá, ha ezt kell tennem, de valahogy nem hiszem, hogy elég lenne. A királyné nem válaszolt, csak felállt, megkerülte az ágyat, és a franciaablak felé sietett. Felpattantam, és a nyomába eredtem. A nap újra előbukkant a szürke felhőtakaró mögül, késő délelőtt volt, lassan dél felé járt az idő. A nő mozgásában most éppen nem sok eleganciát láttam, valósággal iszkolt, hogy áthajoljon az erkély korlátján. Én is ugyanezt tettem, s épp időben értem oda ahhoz, hogy lássam, amint ájult testemet az egyik Látó beviszi a palotába. Legalább azt sikerült tisztázni, hogy ébren vagyok vagy álmodom. Hátrahőköltem, a királyné azonban még jobban előrehajolt, hosszú haja belelógott a levegőbe. Lassan visszadőltem a kőkorlátra, s fülelni kezdtem. Az erkély alatt Eaglen és a Látnok herceg, Henry beszélgetett fojtott hangon. - Ezt értem, Henry, de a lány apja holnap felbukkan a Pierre-klánnal, sőt talán az Irtók is velük jönnek. Szükségünk van önre és az embereire, ha másért nem, hát azért, hogy megvédjük a Varnokat, nehogy bántódásuk essék - kérlel-

te Eaglen, s egy időre elhallgatott, amikor elsétált mellettük két Látó. A korábban összegyűlt vámpírok már elmentek. - S hogy a lánynak se legyen semmi baja. A herceg a fejét csóválta. - A vámpírok nem tudják megharcolni a saját csatáikat? Nekem parancsom van, Eaglen, s e parancs szerint a Sötét Úrnőt át kell kísérnem a második dimenzióból a magunkéba. Ember-családját ezzel elhagyja, s a Prófécia beteljesül. Eaglen a mellette nyújtózó kőoszlopra csapott. - És ön valóban úgy véli, hogy így kell bevezetni a halandó gyermeket új életébe? Hogy ezt a folyamatot halál kísérje, valamint annak a férfinak az elhagyása, akinek a sors rendelte? A vita tovább folytatódott, de a királyné váratlanul hátraszökkent, s elkerekedett szemmel meredt rám, aztán visszarohant a szobába. Az ajtóig követtem, s onnan láttam, hogy valamit sebtében ráfirkant egy papírlapra, ami gyanúsan úgy festett, mint saját levelei egyike. A lapot az ágyra dobta, a tollat pedig sietve visszatette az éjjeliszekrénybe, majd visszasuhant hozzám. Megragadott, és elrántott az ajtóból, vissza az erkélyre. Keze a számra tapadt, épp akkor, amikor meghallottam, hogy nyílik a szoba ajtaja, majd lépteket hallottam, és Kaspar hangos káromkodását. Aztán a lépések zaja elhalkult, az ajtó pedig bevágódott, megremegtetve az üveget a franciaablakban, amely mellett meghúztuk magunkat. A királyné megkönnyebbülten felsóhajtott. - Engem nem látnak, de önt igen - súgta a fülembe, majd visszatuszkolt a korláthoz, és újra áthajolt rajta. Bólintottam, bár nem igazán értettem, hogy mi történt az imént. - Eaglen, a Sötét Úrnő Atheneába megy, ezen nincs is mit megbeszélni. Ekkor a Látnok herceg váratlanul elhallgatott, s egy harmadik hang kapcsolódott a beszélgetésbe. - Violet nem megy sehová, ahová én nem megyek, s nekem, mint trónörökösnek, itt van a helyem. Elmosolyodtam, amikor felismertem Kaspar hangját. Kicsit közelebb húzódtam, hogy kileshessek a korlát oszlopai között, és sikerült is megpillantanom: ott állt a somolygó Eaglen mellett. - Nos, ez gondolom, le is zárja a vitát. Henry? Figyeltem, ahogy látóterembe ér a Látnok herceg, és elindul lefelé a lépcsőn egy fiatal Látó felé, aki a beszélgetés alatt végig félrehúzódva állt. - Te vagy a hírnök? - A fiú, aki nem sokkal lehetett tizenkét évesnél idősebb, szinte nyüszített félelmében, amikor a herceg odafordult hozzá, és komoran közölte vele az üzenetet. - Menj egyenesen Ll’iriad őfelségéhez, és tudasd vele, hogy további utasításig Varnley-ban maradunk. - Henry visszafordult Eaglen és Kaspar felé.

- Ahogy itt marad Violet Lee úrnő is. Érted, hogy mit kell mondanod? Akkor igyekezz, és az üzenetet senki másnak ne add át, csak a királynak vagy ŐsziRóza úrnőnek. A fiú eliszkolt, Henry pedig visszatért az erkély alá. Kaspar és Eaglen követte. Amikor ez utóbbi fellépett a lépcsőre, felpillantott oda, ahol a királyné állt. Arcán halvány mosoly jelent meg egyetlen másodpercre, majd ő is eltűnt. A királyné felém fordult, és a legnagyobb természetességgel közölte: - Megvan annak a módja, ifjú Hősnő, hogy a próféciát is valóra váltsa, és szerettei biztonságáról is gondoskodjék. - Előrenyújtotta a kezét, segített talpra állni, majd visszavezetett a szobába. - A következőt kell tennie... Gyorsan magamhoz tértem, mihelyt arra riadtam, hogy homlokomhoz valami hideget szorítanak, s az arcom égőn bizsereg. Fejem alá párnát csúsztattak, s valami puha bútoron hevertem. Körülöttem többen beszéltek. Igyekeztem meg sem moccanni, úgy hallgatóztam csukva tartott szemmel. - Ennyire ostoba lenne, Vladimír? Hát valóban olyan naiv, hogy azt higgye, ez a lány teljesen véletlenül került hozzánk? - Nem a sorsot vonom kétségbe, Eaglen, hanem a sors választását - felelte erre egy fojtott hang, kétségtelenül a királyé. - Hogy egy lányra, egy olyan ember lányra várna a feladat, aki nemcsak hogy nem az udvarban, de még csak nem is a királyságban nőtt fel, s mindezt egy olyan birodalom nevében kellene tennie, amit pár hete még lenézett. És akkor az alattomos apjáról nem is beszéltünk. Hogyan lenne képes ez a lány teljesíteni azt, amit elvárnak tőle? Mire valaki, feltételezhetőleg Eaglen, így válaszolt: - A lány fiatal, és a vére megújul, amikor átváltozik vámpírrá, márpedig az egészen biztos, hogy át fog változni. Emellett látom benne az ön néhai feleségének ifjú szellemét, s az meghozza majd a királyságba vetett hitet is. Meg tudja tanulni a szokásainkat, ami pedig az apját illeti, amikor ő megérkezik, a lány el fogja árulni, ahogy az a Próféciában áll. Hosszú hallgatás következett. Megszűnt a bizsergés, s arcomon meleg leheletet éreztem. Aztán valaki pár szót suttogott egy idegen nyelven, amit látnok nyelvnek véltem. - Nem engedhetem be azt az embert a királyságba. Nem tehetem. - Muszáj lesz. - Ebben az esetben kelletlenül és minden udvariasság nélkül teszem. Eaglen felnevetett. - Tegye, ahogy akarja, Vladimír. Erősen kétlem, hogy számítana neki. - Egy sóhaj. - És Kaspar? - Majd észhez tér. De időre lesz szüksége. - Nincs ideje. Senkinek nincs. A szívem nagyot dobbant, és úgy határoztam, ennél többet nem szeretnék hallani. Elkezdtem mocorogni, s hallottam, hogyan szól rá a többiekre az a személy, aki fölém hajolt, hogy beszéljenek halkabban. Lassan felnyitottam a

szemem, s azonnal vadul pislogni is kezdtem az erős fényben, majd körülnéztem. Igyekeztem úgy tenni, mintha kábult lennék. Egy kanapén feküdtem, párnákkal körberakva. A Látnok hercegnő, Joanna hajolt fölém, és rám mosolygott, mihelyt felnéztem. Ahogy körbehordoztam a tekintetemet, sikerült rájönnöm, hogy hol lehetek: a király dolgozószobájában. A falak mentén könyvespolcok, hatalmas, mahagóni íróasztal a távolabbi falba vágott ablak előtt, melyen a függönyöket behúzták, hogy ne áradjon be a fény. Az íróasztal mögött ott állt a király, keze a magas támlájú széken nyugodott, s vele volt Eaglen is. Henry kissé távolabb tanulmányozott egy könyvet, amit a polcról vett le. A király szemébe néztem, és megpróbáltam meglepetést tettetni a láttán abban viszont már semmi színlelés nem volt, hogy amikor megindult felém, óriási adrenalinlöketet éreztem, és megpróbáltam riadtan felülni. Joanna nyomott vissza. - Nyugalom, Hősnő. Nem fogja bántani. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, a király pedig megkerülte az íróasztalát. Gyanakodva újra megmarkoltam a kanapé szélét, és felültem. Ekkor éreztem meg, hogy valami hideg és sima préselődik a tenyerembe. Lenéztem, s a hüvelykujjam és mutatóujjam közötti résen a királyné medalionját pillantottam meg. A szemem elkerekedett. Tehát az álom valóság volt. Rémülten szorítottam össze még erősebben a markom, igyekeztem elrejteni szem elől. A király lassan közeledett. A szívem minden egyes lépesével mintha ki akart volna ugrani a helyéből. De nem mozdultam. Henry becsukta a könyvét, és feszülten figyelt, Joanna felállt. A király meghajtotta a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Nem bocsáthatok meg az apjának - kezdett bele elcsigázott hangon - Mert túl nagy fájdalmat okozott ennek a királyságnak és más birodalmaknak is. De mert muszáj, el fogom őt viselni, s az ön kedvéért gondoskodom arról, hogy a családjának ne essék bántódása. De megbocsátani nem tudok. - Megrázta a fejét, mire odalépett mellé Eaglen, és kezét a nála fiatalabb férfi vállára tette. Csak bámultam, s megpróbáltam felfogni óriási horderejű szavait. A medaliont még hidegebbnek éreztem a kezemben, olyan jeges érintésűnek, hogy alig voltam képes tartani. Csak bólintottam a fejemmel, mert képtelen lettem volna megtalálni a helyes szavakat, rálelni a megfelelő érzésre. Egy részem gyűlölni akartam ezt a férfit, aki habozás nélkül készen állt arra, hogy megölessen, egy másik részem azonban sajnálatot érzett gyásza láttán. - Ezek szerint megállapodtunk, ifjú Hősnő - mosolyodott el Eaglen. - Rengeteg mindent kell megbeszélnünk este a tanács ülésén. – Henry egyetértően mormogott valamit. - Most azonban önnek...

Szavait ajtónyílás szakította félbe. A király egyik komornyikja lépett be, és mélyen meghajolt. - Felség, Kaspar herceg. A király e szavakra sietve felegyenesedett, az én szívem pedig vadul kalapálni kezdett. Annyira szerettem volna, ha csillapodik kissé, mert nem volt kétségem afelől, hogy a vámpírok mind hallják, mennyire dobog. Eaglen rám pillantott. - Úrnőm, mi távozunk. Meghajolt, s a két Látó követte a példáját. A király egy másodpercig tétovázott, majd ő is meghajtotta magát, és kisuhant a teremből. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó, s nagy levegőt vettem. Lassan arrafelé fordultam, ahol Kaspar állt, a szoba közepén, csak a kanapé háttámlája választott el bennünket egymástól. Amint a szemem megállapodott rajta, karját a háta mögé lendítette. - Ne... - mondtam volna, de már mélyen meghajolt előttem. - Úrnőm. Zavartan elfordultam. Fájt, hogy ilyen hivatalosan köszönt. Ujjaim között a láncot forgatva vártam, hátha mond valamit. De hallgatott, s amikor felé néztem, láttam, hogy meg sem mozdul. - Mondj már valamit! - csattantam fel élesebben, mint szándékomban állt. Lehajtotta a fejét. - Mit mondjak, úrnőm? - Bármit, csak azt ne, hogy „úrnő” - mormoltam, és abból, ahogy alsó ajka megrebbent, tudtam, hogy ő is meghallotta. - Akkor hogyan szólítsam, Sötét Úrnő? Összevontam a szemöldökömet, mert a „Sötét Úrnő” talán még rosszabb titulus volt. Továbbra is a medalionnal babráltam, s láncát átcsorgattam az ujjaim között. - Ahogy máskor is szoktál: Violetnek vagy kislánynak. Halkan felnyögött, s másik lábára helyezte át súlyát. - Akkor, kislány, mit mondjak? Felsóhajtottam, és a kanapé támlájának támasztottam a fejem. - Azt, hogy nem gyűlölsz. - Nem gyűlöllek. - Felültem, és a homlokomat ráncoltam. Kaspar összekulcsolta a kezét a háta mögött, majd folytatta. - Erősen kétlem, hogy képes lennék gyűlölni téged, még ha akarnám, sem menne. Nem állhatok, úgy előtted, mint korábban, de nem gyűlöllek, és soha nem is foglak. Lecsúsztattam a kanapéról egyik lábamat, aztán a másikat is, és belekapaszkodtam egy szék karfájába. A szemem előtt csillagok táncoltak. - És később? - kezdtem bele. - Ülj le. Pihenned kell - mondta, és amikor meginogtam, egy lépést tett felém.

- De egyszer majd újra úgy állhatsz előttem, mint régen? - ismételtem el a kérdést. - Tudom, hogy a sors összeköt bennünket, úgyhogy mindkettőnk kedvéért, kérlek mondd, hogy igen. Bólintott. - Ha volt valaha olyan idő, amikor igazat kellett mondani, hát az most jött el. A sorsunk valóban összeköt bennünket, de ez nem számít, mert én már előtte kiválasztottalak magamnak. - A szeme lecsukódott, aztán újra felpattant. Violet, képtelen vagyok elnyomni magamban az érzéseimet irántad, de közben nem tagadom, úgy érzem, hogy becsaptak. Amikor leléptem a szőnyegről, hidegnek éreztem a parkettát a lábam alatt. Óvatosan megkerültem a kanapét. - Sajnálom - suttogtam. Utáltam, hogy ilyen hűvösen beszél, utáltam, hogy ilyen hivatalosan fogalmaz. Azt kívántam, bárcsak megint ugratni kezdene, s tréfát csinálna mindabból, ami történt, ahogy már annyiszor tette. - Mióta? - mormolta. Pontosan tudtam, hogy mire érti. - Amióta elmentél vadászni a családoddal, és egyedül maradtam Fabiannál. Ő mesélte el, hogyan halt meg anyád, és a dátumok stimmeltek. De nem tudhattam biztosan, és annyira féltem, Kaspar. És miután mindenki azt mondta... te azt mondtad... én úgy gondoltam... – Elhallgattam. Nem igazán szerettem volna elmondani, hogy mit gondoltam, különösen annak fényében, ami kis híján megtörtént. A kanapéra támaszkodtam, mert szinte állni is alig tudtam, s nem mertem megmozdulni sem, míg az ájulás kerülgetett. Kaspar hozzám lépett, ugyanolyan lassan és megfontoltan, mint az imént az apja. - Csak annyi időt adj, hogy fel tudjam dolgozni - suttogta. A fejemet ingattam, s pár könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából. - Nem hiszem, hogy van időnk. - Hé, ne sírj már - duruzsolta, s hüvelykujját végighúzta az arcomon, és letörölte a könnyeket. Bátortalanul elmosolyodtam. - Hát, te is sírtál, úgyhogy nekem is szabad. Szája arra a félmosolyra görbült, amit utoljára az anyja arcán láttam, s smaragdzöld szemében újra könnyek csillantak meg, csakhogy ezek már nem gördültek le az arcán. - Ott rohadjon meg a sors, ahol van, emlékszel? Hát akkor ott rohadjon meg az idő is! Felnevettem, ujjai összezárultak kezem felett, majd átfordította a tenyeremet, és meglátta benne a függőt. Nem kérdezte meg, hogyan szereztem vissza Valeriantól, csak fogta és felemelte, hogy a medalion ott ringatózzon kettőnk között. Másik kezét gyengéden leeresztette a vállamra, megfordított, átnyúlt a fejem fölött, és a nyakam köré helyezte a láncot. Még a pólóm anyagán át is megéreztem hűvös érintését. Egy percig elügyködött a csattal, aztán a tarkómra

simította mindkét kezét. Érintésétől végigfutott rajtam a borzongás. Végigsimított a vállamon, a karomon, majd magához húzott, hogy a mellkasára támaszkodhassak. Ez nem a sors. Én választottalak. Én hoztam meg a döntést. Lassan megfordultam a karjai között, és fejemet a mellkasának döntöttem. A teste továbbra is merev volt, de aztán fokozatosan ellazult, majd megéreztem hajamon hűvös leheletét, amikor fejét megpihentette az enyémen. A hideg függő ott nyugodott kettőnk teste között. Egy perc múlva kibontakoztam az öleléséből, és megfogtam mindkét kezét. Hagytam, hogy ujjai bebújjanak az enyémek közé. Abban a pillanatban semmi más nem számított. A szívem alig fért el a mellemben, s határtalan önfegyelemre volt szükségem, hogy ne kezdjek el visítva ugrándozni és Kaspart összecsókolgatni -, de tudtam, hogy erre még nem áll készen. Az arcomra kiülő mosolyt azonban képtelen voltam letörölni, miközben egyre csak ámuldoztam smaragdszínű szemén, meg hogy milyen képtelenül szép. Kit izgat a Hősnő dolog, ha egyszer ennek a pasasnak rendelt a sors, a fenébe is! Neki rendelt a sors! - Ne vágj olyan önelégült képet - mormolta, s szája sarka enyhén felfelé húzódott. Szavaitól azonban csak még szélesebben vigyorogtam, és előre-hátra hintáztam a sarkamon. - De komolyan - folytatta, és erősebben szorította a kezemet -, ez csak a kezdet. Kijózanodva rábólintottam. Ezt tudom. Viszont azt is tudtam, hogy mit kell tennem, s ami még ennél is fontosabb: tudtam, hogyan fogom megtenni. Volt azonban valami, amit muszáj volt kiderítenem. - Kérdezhetek valamit? - Épp most kérdeztél - jegyezte meg fanyarul. Rosszalló pillantást vettetem rá. - Komolyan beszéltem. - Kis szünetet tartottam, s átgondoltam, hogyan lehetne a legpontosabban megfogalmazni a következő mondatot Az előbb, ott kint. Te... szóval, te csak álltál ott. Végignézted volna, ahogy ők... ahogy megölnek? Halkan felnyögött. - Én nem... - Végignézted volna, igaz? Elnézett mellettem, és az egyik könyvespolcra meredt. A hallgatása ékesszólóbban beszélt ezernyi szónál. Kirántottam a kezem a markából. - Hogyan voltál képes rá? - faggattam, és utálkozva húzódtam el tőle. - Megmondtam, hogy időre van szükségem - suttogta, és még mindig kerülte a tekintetemet. Igyekeztem úrrá lenni a dühön, ami végigszáguldott az ereimen.

- Időre? - vetettem oda gúnyosan. - Ott kint nekem eléggé fogytán volt az időm. - A félig elfüggönyözött ablak felé böktem. - Az ég szerelmére, ha a Látók nem érkeznek meg időben, akkor én lettem volna a vacsorád! - A hangom egyre emelkedett, s a végén már majdnem sikítottam. - Fel tudod fogni egyáltalán, mi minden járt a fejemben, miközben azt hittem, hogy meghalok? Lépett egyet hátra. - És te fel tudod fogni, milyen az, amikor megfosztanak a családod egy tagjától? Félrebillentettem a fejem. Megdöbbentett az érzéketlensége, a kifejezéstelen hangja. - Igen, ami azt illeti, fel tudom fogni. Ott volt Greg, emlékszel? - Jó, és mégis, mit kellett volna tennem? Nem engedtek a közeledbe, és bármit mondtam volna, nem gondolták volna meg magukat. - Eaglen legalább megpróbálta! - sziszegtem oda neki. - Eaglen tudta, hogy ki vagy - morogta vissza. Éreztem, hogy elfacsarodik a szívem. - Nem annak kellene számítania, hogy ki vagy mi vagyok. Ekkor faképnél hagyott, én viszont követtem, egészen a szobájáig, ahol kivágtatott az erkélyre. A hivatalos címünkön köszöntött bennünket mindenki, aki mellett csak elhaladtunk a folyosón, de lépteink zaján kívül csak e szavak hangzottak el. - Lehet, hogy Hősnő vagy, de így sincs sok választásod. Elevenen felfalnak - vetette oda, amikor letelepedtem mellé az erkély korlátjára. Megráztam a fejem. Nem igazán értettem, mire céloz, vagy hogy kicsodák azok, akik elevenen fognak felfalni. Kaspar lassan szívta be a levegőt, és kibámult a parkra, ahol a nap már ereszkedni kezdett. - A Látók azzal a paranccsal jöttek, hogy a biztonságod érdekében visszavigyenek Atheneába. Ezt természetesen tudtam - mialatt ájultan hevertem fültanúja voltam Eaglen és Henry párbeszédének. De nagyon igyekeztem meglepetést színlelni. - Mikor? - Azonnal. Most Athenea lenne számodra a legjobb hely. Idegesen felnevettem. Athenea most egészen biztosan nem a legjobb hely számomra, gondoltam. - De akkor miért vagyok még mindig itt? Erre újra csak tudtam a választ, de azért érdekelt, hogy ő mit felel. - Mert az nem lenne célszerű. Nem vagy vámpír, és az emberek számára nem könnyű átkelni a dimenziók határain. És szükséged van a tanács támogatására. És... - És? Írisze peremén halvány rózsaszín árnyalat derengett fel, amikor lopva rám pillantott.

- Amíg ájultan hevertél, felkerestem Henryt, és megmondtam neki, hogy nem hagylak elmenni. - Szája sarka enyhén fölfelé ívelt. - Azt hittem, dühös voltál - jegyeztem meg. Bólintott. - Az voltam. Még mindig az vagyok. - De akkor miért... Félbeszakított, az ágyához ballagott, és egy papírlapot húzott elő a párnája alól. Tudtam, hogy a királyné valamelyik levele lesz az, de Kaspar meg fordította, és arra az oldalára bökött, aminek szinte teljesen üresnek kellet volna lennie. De nem volt az. A feltört pecsét és a tintafoltok között egy odafirkantott üzenet állt, ugyanolyan kézírással, mint amit a levélben láttam. Ne mondj le róla. Elkerekedett a szemem. Hát ezt írta a királyné. Kaspar rámutatott, és ajkai megformálták a szavakat, de hang nem jött ki a száján. Megfordította a lapot, és felfedte a hosszabb szöveget. - Ezt a levelet anyám hagyta nekem, és arról szól, hogy a sors a Hősnővel köti össze az életemet. - Újra a lapra bökött. - Csakhogy ez a rész korábban nem volt itt. - Halkan beszélt, és a hangja enyhén elfulladt, amikor az anyját említette. Kinyújtottam felé a kezem, és az övére simítottam, miközben összehajtotta a lapot. - Tudom - súgtam oda. Meglepetten kapta fel a fejét. - Hogyhogy? - Amikor Varn Kilátójától visszatértünk, idejöttem, hogy megkeresselek, és akkor találtam meg. ŐsziRóza alig valamivel előtte árulta el nekem a Hősnő dolgot, és egyszerűen nem tudtam megállni, muszáj volt elolvasnom. Mit gondolsz, mi másból tudhattam volna meg, hogy összeköt bennünket a sors? A fejét csóválta. - Azt hittem, Eaglen árulta el. De miért nem mondtad el nekem? Akkor ez mind nem történt volna meg. - Szerettem volna, de nem voltál hajlandó meghallgatni. Összeráncolt szemöldökkel idézte fel magában azt a beszélgetést. Aztán öszszerezzent. - De akkor meg miért nem üvöltötted világgá odalent? - intette a murvás kocsifelhajtó felé. - Nem kellett volna Eaglenre várnod. Lehunytam a szemem. - Valerian Karmashin mindvégig tudta, hogy én vagyok a Hősnő. Ha csak megmukkanok, elvágta volna a torkomat. - Miközben ezt kimondtam, megdörzsöltem a nyakam. Szinte éreztem a bőrömhöz feszülő, hideg pengét. Kiléptem az erkélyre. Kaspar követett, megragadta a csuklómat, és magához rántott. El-

gyengült a térdem, amikor felemelte az államat, és smaragdszínű szemével gondosan tanulmányozni kezdte az arcomat. - Miért nem vagy rám dühösebb? Én dühös vagyok rád, pedig nem te tehetsz az egészről, hanem az apád. - Igyekszem - feleltem szárazon. - Miért, szeretnéd, ha haragudnék? Elbiggyesztette szép ívű ajkát, s szemében huncut fény csillant. - Hát, ami azt illeti, elég dögös vagy, amikor haragszol. - Mérgesen meredtem rá, s addig fészkelődtem, míg el nem engedett. - Nem illendő? - érdeklődte meg, és szégyenlősen elvigyorodott. - Csak egy picit - nevettem el magam, és beletúrtam a hajamba, hogy elfésüljem a homlokomból a belehulló fürtöket. - Édes istenem, nekünk aztán vannak problémáink - tettem hozzá. - Komoly problémáink - visszhangozta Kaspar. Ebben a pillanatban ropogást hallottunk, utána pedig valami felmorajlott. Mindketten előrerohantunk. Áthajoltam a korláton, és kifordultam, hogy láthassam a palotát. Az épület mögötti domb tetején, Varn Kilátójánál füstoszlop emelkedett a fák koronája fölé, alatta pedig ki tudtam venni néhány lángnyelvet, amelyek bele-belekaptak a levegőbe. - A jelzőfény - suttogta Kaspar, s arcán látszott, hogy érti, miről van szó. Gyomromat fura előérzet szorította össze. Oka volt annak, hogy a királyság alattvalóit az udvarhoz hívták: összeül a nagytanács, és én is ott leszek. Tudtam, mi lesz a dolgom ezen a gyűlésen - a királyné elmondta -, de azért nem biztos, hogy minden olyan könnyen fog menni. - Sajnálom - mondta Kaspar. - Az egészet. - A korlátnak dőlt, szét-tárt karjaival megtámaszkodott rajta, úgy figyelte, ahogy a lángok egyre magasabbra csapnak, a füst egyre sűrűbb és feketébb lesz - szinte a számban éreztem a korom ízét, az égés szaga betöltötte a levegőt, és beivódott a ruhámba. - Én is - suttogtam, és szintén a tüzet néztem. Jobb kezemet a baljára fektettem. Megfordította a tenyerét, és ujjaink összefonódtak. Egyikünk sem mondott semmit. Ekkor kinyílt szobája ajtaja, és egy fekete ruhás szobalány - Annie surrant be. Ma azonban nem fehér, hanem fekete kötényt viselt rajta, aminek smaragdzöld szegélye volt, rajta a Varnok címere. Kilépett az erkélyre, és gyorsan bókolt. - Sötét Úrnő, felség. Várják önöket a tanács gyűlésén. A szívem feldobbant, Kaspar pedig erősebben szorította a kezemet.

58. KASPAR Egyedül léptem be a tanács ülésére. Eaglen félrevonta ugyanis Violetet, hogy valamit megbeszéljen vele - remélhetőleg tényleg volt valamiféle terve,

mert különben ez a társaság elevenen fogja felfalni a kislányt. Szó szerint. Az asztalt körülülő, körülbelül harminc férfira és nőre emeltem a tekintetem, külön odafigyeltem arra, hogy a tanács fontosabb tagjainak egyenként a szemébe nézzek. Azonnal szemet szúrt, hogy ketten hiányoznak: Ashton és Valerian Karmashin. Széküket Henry és Joanna foglalta el, a velem szemben lévő üres hely pedig, ami korábban Iltáé volt, most Violetre várt. Két oldalán Eaglen és Arabella ül majd. Bármit főzött is ki Eaglen, nagyon remélem, hogy beválik, gondoltam. Voltak sejtéseim arról, hogy miféle javaslattal áll majd elő, de hogy a többiek elfogadják, vagy sem, az teljesen más tészta volt. - A Látókkal együtt van annyi emberünk, hogy a határt biztosítani tudjuk. Sem renegát, sem vámpírölő nem jut át rajta - jelentette ki a tőle meg szokott agresszív modorban Lamair. - Az emberi kormányzattal ráérünk a későbbiekben foglalkozni. Ez most a védekezés ideje, nem a diplomáciáé! „Halljuk, halljuk!” - kiáltották többen is, és világos volt, hogy apám féligmeddig egyetért velük. - Lamair, számomra is Varnley védelme a legfontosabb, de kérem, ne feledkezzen meg arról sem, hogy a lány apja fontos szereplője az emberi kormányzatnak. Emellett eléggé indulatos ember is, de azt sem kockáztathatjuk, hogy a lányt felkavarjuk. Végtére is, mégiscsak ő a Hősnő. Lamair meghökkenve nézett vissza rá. - Már elnézést, felség, de arra céloz, hogy hagynunk kellene büntetés nélkül elmenekülni azt a személyt, aki elrendelte néhai hitvese meggyilkolását? A teremben mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. Senki nem emlegethette anyát. Senki. Apám végighúzta a kezét a feje hátsó részén, a mennyezetre bámult, arca fájdalmat tükrözött. - Nem - sóhajtotta egy idő után. - Violet erről hallani sem akar majd - mormogtam, és hátradőltem a székemben. Charity mogorván bámult, Faunder, az apja gúnyosan mosolygott. Nem volt titok, hogy tervei szerint igyekszik annyi lányának királyi származású férjet keresni, amennyinek csak lehet. Bárcsak korábban feltűnt volna. - Már bocsásson meg, hercegem, de nem hinném, hogy ezt a dolgot ön pártatlanul tudná megítélni. Köztudott, hogy önt... hogy is mondják? – Elhallgatott, és odasomolygott Lamairre, akivel közös kis frakciót alkottak. - Önt a lány érzelmileg kompromittálta. Felegyenesedtem a székben, karomat az asztalon pihentettem, majd megmarkoltam az előttem álló kelyhet tele vérrel, hogy ne lássák, ahogy kezem ökölbe szorul. - Jó lenne, ha alaposabban felkészülne, Faunder. A sors egymásnak rendelt bennünket a lánnyal.

- Valóban, Eaglen említette is. És ezért feküdt le vele, felség? Mert ebben az esetben csak gratulálni tudok az előrelátásához, hiszen ezek szerint már jóval mindenki más előtt tudomást szerzett arról, hogy ő a Hősnő. Már felpattantam volna, de apám megragadta az ingem ujját, és visszarántott. Ne hagyd, hogy felhergeljen, morogta a hangja a fejemben. Kihúztam ujjai közül az ingemet, és visszaereszkedtem a székbe. Utálkozva láttam a Faunder család elégedett vigyorát. A balomon ülő Henry eddig csak figyelmesen hallgatott, most azonban megszólalt. - Megígérhetem, hogy a legjobb őreink állnak majd rendelkezésükre, akik tökéletesen alkalmasak arra, hogy megbirkózzanak a renegátokkal és vámpírölőkkel. Ami Michael Lee-t illeti, úgy vélem, azt tennénk a legjobban, ha idehoznánk, hogy kihallgassuk... - Idehozni! - Lamair hangja közel állt a visításhoz. - A királyság szívébe? Micsoda ostobaság! Apám az asztal falapjára csapott, és lángoló tekintettel fordult felé, mire Lamair kis híján leszédült a székéről. - Lamair, megfeledkezik magáról! Na, ennyit arról, hogy ne hagyjuk felhergelni magunkat, húztam el magamban a számat. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, feltűnt benne Eaglen, mögötte Arabella, majd legvégül Violet. Mindenki felállt, a széklábak megcsikordultak a padlón, ahogy sietve hátratolták őket. A nők mélyen bókoltak, a férfiak meghajoltak, s így is maradtak, míg azok hárman meg nem kerülték az asztalt, hogy a helyükre érjenek. Amikor már a közelemben jártak, egy hajszálnyit felemeltem a fejem, hogy Violetre nézhessek. Arca céklavörös volt, szeme egyik személyről a másikra villant, megpróbált mindent befogadni. Nem öltözött fel rendesen az alkalomra - ahogy én sem -, ugyanaz a póló és farmer volt rajta, mint korábban. Senki nem fog kifogást emelni. Senki nem merne kifogást emelni. Kislány, a Hősnő. Még mindig nem igazán tudtam felfogni. Hogy ígéretes jövőjű Hősnő legyen a heves kis emberlány, akit Londonból raboltam el, a nő, akit megszerettem, a dhampir, akinek annyi mindennel kellett már szembenéznie. Vajon mekkora esély volt arra, hogy ez így történjen? Persze a végzet esetében nincs sok értelme az esélyek latolgatásának. Elmosolyodtam, amikor Violet szeme rám talált. Szája sarka felfelé húzódott, de még ahhoz is rémültnek tűnt, hogy rendesen elmosolyodjon, a szeme hatalmasra tágult, a pupillái feketéje miatt alig látszott valami rendkívüli, ibolyaszínű íriszéből. Amikor leült, az egész udvar helyet foglalhatott. Minden arc felé fordult, ő viszont lebámult az ölébe. Eaglen biccentett, apám pedig megszólalt. - Henry, kérem, folytassa. A Látnok herceg bólintott, majd szájába vette tollát, és rágcsálni kezdte a hegyét.

- Mint már említettem - itt célzatosan Lamairre nézett a vámpírölőket és renegátokat könnyűszerrel megfékezhetjük, még csak különösebb erőfeszítést sem igényel az egész, ha nem nehezítik meg a dolgunkat. A renegátok vagy önöknél, vagy nálunk állhatnak bíróság elé, a vámpírölők esetében természetesen nincs sok választásunk. Lee azonban civil emberi lény, s mint ilyen, más elbírálás alá esik. - Violet felkapta a fejét, arcán remény és rettegés keveredett. - Nem férhetünk hozzá, hacsak nem alkalmaz erőszakot, vagy sérti meg határainkat valami módon, mert ezzel felrúgnánk a Terra-egyezményt, márpedig azt nem engedhetjük meg magunknak. Kislány arca felragyogott, a teremben ülők pedig felzúdultak. Persze, hogy nem szeretné, ha bántódása esne. De attól még kénytelen lesz elárulni az apját, aki büntetést érdemel. - Önök talán nem férhetnek hozzá, nekünk azonban megengedi a Terra szólalt meg Eaglen, majd hosszan ivott. Intett az egyik szolgának, aki már ugrott is, és újratöltötte az előtte álló poharat egy rész whisky, két rész vér keverékével. - Volna egy javaslatom. - Apám jelezte, hogy folytassa csak. - Amenynyiben a Látóknak sikerül Lee bűntársait távol tartani, úgy nem lenne nehéz idehozatnunk a férfit. Azt javasolnám, hogy mihelyt itt van, terjesszük ki a Király és Korona Védelmét rá, és a teljes Lee családra. Azonnal kitört a jelenlevőkből a tiltakozás, én pedig összevont szemöldökkel morfondíroztam azon, hogy vajon hová akar kilyukadni. Violet arca megnyúlt, továbbra is lesütötte a szemét, és egy cérnaszálat tépkedett az ingén. Amennyire csak lehetett, előrecsúsztam a székemen, előrenyújtottam a lábam - az asztal inkább hosszú volt, mint széles -, míg rá nem találtam az övére. Finoman meglöktem. Azonnal felkapta a tekintetét. - Jól vagy? - leheltem hangtalanul. Biccentett, és nem túl meggyőzően el is mosolyodott. - Biztos? - Erre elfintorította az arcát. Nem. Lábamat beakasztottam az övé mögé, és magam felé húztam. Amikor majdnem leesett a székről, nem túl finoman belém rúgott. - Bocs - súgtam, s reméltem, tudja, hogy jóval több dolog miatt kérek bocsánatot. Hogyan is hagyhattam majdnem elmenni? Mihez kezdtem volna, ha akkor... - Hadd fejtsem ki - kiabálta túl a zajt Eaglen. Kortyolt egyet a poharából, s zavartalanul folytatta. - A Lee családnak védelemre van szüksége. Amennyiben megkapják tőlünk, úgy az elrettenthet bárkit, aki – nevezzük így - bosszút forralna ellenük. - Miért, mi van, ha meghalnak? - kiabált közbe Faun der fia, Adam. – Árulók mind, és így is valóra válna a Prófécia, nem? Violet ökölbe szorította a kezét, a szemében harag lángolt. Előrehajolt, és végignézett az asztalon, míg a tekintete rá nem talált Adámra. - A családomról beszél - csattant fel olyan fenyegetően, hogy akár vámpírnak is elmehetett volna. Páran felvonták a szemöldöküket, de a fiú nem vágott vissza.

- Az ártatlanokon kívül nem kell senkinek meghalnia. A Prófécia idevonatkozó szakaszát Violet azzal teljesíti be, hogy vámpírrá válik, és megtagadja vér szerinti családját - jelentette ki Eaglen. - Ez mind jól hangzik - szólt közbe Henry -, de nekem akkor sem tetszik az, hogy Lee-nek szerepe van az emberi kormányzatban. Mindannyiunk számára veszélyt jelent. - Akkor most rátérnék a dolog érdekesebb részére, fiatalember – kuncogott Eaglen. - Utasítjuk Lee-t, hogy mondjon le hadügyminiszteri posztjáról. Mert ha nem, akkor visszavonjuk a Király és Korona Védelmét, és a Lee családból... hogy is fogalmazzak... vacsora lesz. Felnevettem, pedig nem is annyira szórakoztatónak találtam a dolgot, mint inkább megdöbbentőnek. - De hát ez zsarolás. Te ebbe belementél? - fordultam Violethez. De mielőtt felelhetett volna, Eaglen közbevágott. - Violet ötlete volt. Leesett az állam, ahogy mindenki másnak is. - Ez igaz? Rábólintott, de volt a szemében valami kifürkészhetetlen. - Bele fog menni - jelentette ki dacosan. Végigsimítottam a fejem hátsó részén. Annyi szent, hogy Violetben volt merészség. - Lehet, hogy az apám, de ez egy olyan kockázat, amit vállalni kell. Nem maradhat a kormányban, ezt tökéletesen megértem. - A szavait nem a teremben ülőknek, hanem nekem, egyes-egyedül nekem címezte. Apám hátradőlt a székében, és felsóhajtott. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor látszott rajta, mennyire el van képedve. - Nem tökéletes terv, de nincs sok választásunk. Ezután főleg a megvalósításról tárgyaltunk. Mindenki értesült már arról, hogy Lee azt beszélte meg a renegátokkal, hogy délután egyre legyenek a birodalom határánál. Senki sem tudta viszont, hogy tisztában van-e azzal, kicsoda is valójában a lánya. Még legalább egy órába beletelt, mire sikerült valamiben meg is állapodni. Violet minden tiltakozása ellenére a palotában marad. Ahogy a családom legnagyobb része is, leszámítva Arabellát, aki csatlakozik Eaglenhez és a Látnok hercegnőhöz, Joannához, meg a tanács néhány megbízható tagjához, akiknek az lesz a feladata, hogy idekísérjék Lee-t. Elméletben akár be is válhat a dolog. A valóságban azonban annyi minden sikerülhet félre. Nem tudtuk, hogy Lee mit tervez. Fogalmunk sem volt arról, hogy reagál az egészre. Ahogy azt sem tudtuk, hogyan viseli majd Violet – nem engedhette meg magának, hogy megessen a szíve az apján. Egyre fokozódó idegesség rántotta össze a gyomromat. Valahogy eddig minden túl simán ment, és ez csöppet sem tetszett. - Lenne még egy dolog - állt fel Joanna, amikor a megbeszélés már a végéhez közeledett. - A Sötét Úrnő elutasította ugyan királyom védelmét, ám ŐsziRóza úrnő azt kéri, Violet úrnő tisztelje meg látogatásával az atheneai ud-

var tanácsát, amilyen hamar csak lehetséges. Belátom, hogy ez kissé körülményes lehet, de bőven van helyünk vendégül látni annyi személyt, ahány csak... Apám egy kurta intéssel elhallgattatta, majd felállt. - Az udvar Atheneában tölti a telet. - A teremben döbbent csend támadt. Én is elképedve bámultam rá. Az udvar a negyvenes évek óta nem mozdult ki Varnley-ból, s akkor is csak néhány hétre. - Javasolnám, hogy mindenki küldjön üzenetet a családjának, hogy fel tudjanak készülni. Két héten belül indulunk. Most mehetnek. A legtöbben annyira meglepettnek tűntek, hogy szóhoz sem tudtak jutni. Én is csak ültem a székemhez szegezve, míg oda nem lépett apámhoz az egyik titkára, akinek utasításba adta, hogy közölje az utazás tervét a népes udvarral. Ez elvonta a figyelmemet, valamint az is, hogy Henry máris elkezdte részleteiben megtervezni a következő napot, így nem vettem észre, amikor Violet az ajtó felé surrant. Apám viszont igen. - Violet - szólt utána, de közben nem emelte fel a tekintetét a papírokról, amelyekre éppen jegyzetelt. A lány keze már a kilincsen volt, de most mozdulatlanná dermedt. - Emberként nem hagyhatja el ezt a dimenziót, és nem léphet át Atheneába. Violet szeme elkerekedett. A célzás egyértelmű volt: át kellett változnia vámpírrá, méghozzá sürgősen.

59. VIOLET Azt hiszem, Kasparnak feltűnt a félelem a szememben, amikor azt mondta, hogy vadászni indul. Azt hiszem, tudta, hogy végig az ágyamon fogok kuporogni átölelve felhúzott térdemet, a legkényelmetlenebb helyzetben összehúzva magam, nehogy véletlenül elaludjak. Nem akartam a nyomába eredni álmomban, ami persze irracionális dolog volt, hiszen tudtam, hogy hamarosan nekem magamnak is el kell kezdenem vadászni. Át kell változnom vámpírrá. Már nem választhatok. Hogy akarom, vagy sem, az teljesen lényegtelen volt - de istenemre, én akartam. Ugyanakkor ennél jóval több is volt amögött, hogy nem akartam elaludni. Nem akartam megismerni Kaspar gondolatait. Nem akartam megtudni, hogy mit szeretne tenni az apámmal, és annyi szent, hogy csöppet sem vágytam arra, hogy kiderüljön, mi járt a fejében, amikor hagyott volna meghalni. Talán ezért volt az, hogy amikor a vállára kanyarította a köpenyét, megfogta a kezem, és bocsánatot kért. Annyi mindenen kellett volna gondolkodnia, de csak a lány járt a fejében. Nem mintha szörnyen bánta volna. Messze jobb volt, mint azon morfondírozni, hogy fél napon belül Lee ott fog állni Varnley határánál. Ezt az eseményt júli-

usban még nem láthatta előre, s érezte, ahogy elönti az ismerős düh, amit ezúttal nem kísérelt meg elfojtani. Semmi értelme nem lett volna rejtegetni a lány elől. Lee volt az az ember, aki az anyját halálra ítélte, minden joga megvolt hát ahhoz, hogy haragudjon. Épp elég rossz volt, hogy mások előtt visszafogottnak kellett mutatkoznia. Képtelen volt arra, hogy ugyanezt tegye akkor is, amikor magára marad. Szomjas volt, de a szarvasok nagy része odamenekült, ahol a Látók táboroztak, odavonzotta őket magas hangú kacagásuk, ami a fák lombjai alatt szétterjedt a levegőben. A csuklyás alak hátán a hideg futkosott tőle. Az lehet, hogy a Látók harmóniában élnek a természettel, de az is biztos, hogy nem erre a világra valók - nem való erre a világra senki és semmi, ami képes egyetlen szavával embert ölni. Felsóhajtott. Igazán nem volt nehéz belátni, miért Athenea a legnagyobb hatalommal bíró királyság. Nem akadt senki, aki megkérdőjelezte volna a tekintélyüket. Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem szívesen lenne azoknak a vámpírölőknek a helyében, akiknek valamikor a nap folyamán majd szembe kell nézniük a Látókkal. Amire most isten igazából szüksége volt, az emberi vér lett volna. A városba kellene mennie. Ajkán kis mosoly fakadt. Tudta már, hová viszi majd a lányt, amikor ez az egész lecseng. Victoriába, a Vancouver-sziget déli részén, vagy magába Vancouver városába. Az nincs is messze Atheneától. Valójában az első dimenzió bármely települése megfelelne, mert ott az emberek tudnak a vámpírokról. Akadnak olyanok, akik hagyják magukat megharapni, mások bepánikolnak, ha vámpírral találkoztak. Nincs is jobb vadászat közben egy kis izgalomnál. Megtorpant, mert ráeszmélt arra, hogy gondolatai olyan területre tévedtek, ahová nem kellett volna. Ha a lány elaludt, akkor most nyomon követi. De egyszerűen muszáj volt megnyalnia a száját, amikor jobb felől, a fák között fehéren megvillant valami. Csak egy nyúl farka volt, de az is megteszi. Nesztelenül lopózott egyre közelebb az állathoz, ami csak akkor eszmélt a ragadozó közelségére, amikor a fenyőkön átszűrődő holdfényt elállta előtte egy hatalmas árnyék. A szerencsétlen állat hátsó lábaival ijedten rúgta el magát a földtől, ahogy nekikészült a menekülésnek. A csuklyás alak lehajolt, és megragadta a nyakánál, mielőtt kereket oldhatott volna Halk reccsenés hallatszott. Akkor már akár könyörületes is lehetek. Hideg verejtékben úszva riadtam fel. Félmeztelenül hevertem, nem voltam betakarózva. Kezemmel addig tapogatóztam az éjjeliszekrényen, míg rá nem találtam a lámpára. Hozzászokom vajon valaha is az öléshez? - töprengtem, miközben igyekeztem elfeledkezni az álomról. Erősen kételkedtem benne. Tudtam, hogy egy vámpír számára lehetséges úgy oltania a szomját, hogy közben nem végez az áldozatával, de még mindig úgy éreztem, hogy ezzel elárulom a vegetarianiz-

musomat. Ami pedig az emberből táplálkozást illeti... hát, azt egyértelműen kannibalizmusnak láttam. Kaspar elvihet a föld összes városába, akkor sem ölök embert. De azért aggódsz amiatt, hogyan fogsz majd uralkodni magadon, tette hozzá belső hangom. És a donorvérrel szemben nincsenek fenntartásaid. Mégis, mennyiben különbözik ez attól, mint ha egyenesen valakiből iszol? Nem feleltem a kérdésére. Mit mondhattam volna? Volt a dologban igazság, és ezt a hang pontosan tudta is. Egyébként pedig mindenre választ kapok, mihelyt átváltozom. Kilódítottam magam az ágyból, és átiszkoltam a szobán, hogy keressek egy pár zoknit. Itt mindig olyan hideg volt a padló. Fagyos, jeges hideg. Miután átváltoztam, már melegnek fogom érezni. És Kaspart is. Vajon hiányozni fog hideg teste? Pontosan tudtam, hogy most már nem fogok aludni, hát megfordultam, és elkezdtem a sötétben tapogatózni - csak a szoba túlsó felén égett egy kis lámpa. Ahogy a másik oldalon lévő fal felé közeledtem, a lábam belegabalyodott valamibe, s ügyetlenül botladozni kezdtem, mintha össze lenne kötve a két cipőfűzőm. Lábam a kabátomba akadt bele, amit előző reggel egyszerűen ledobtam a padlóra, amikor visszarohantam ide. Megcsóváltam a fejem, kihúztam belőle az összeizzadt pólót, és mindkettőt az ágyra hajítottam. Közben a kabátból kihullott a színes magazin, amit még ŐsziRózától kaptam. Mogorván meredtem a képeken szmokingot viselő, szélesen mosolygó alakokra. Van, akinek semmi gondja. De a kíváncsiság erősebb volt bennem, ezért felkaptam, és végignéztem a fotókat. A vámpírokat megismertem rajtuk, mert sápadtak voltak, beesett arcúak, és a Látókat is, akiknek jobb oldalát élénk színű hegek borították. De akadtak itt más teremtmények is. Első pillantásra mindegyik elment volna embernek, de volt bennük valami szokatlan: a szemük túl élénk színű volt, esetleg túlságosan nagy, erősen kiállt az arccsontjuk, vagy feltűnően világos volt a hajuk. Valami baljósat éreztem a fekete szalagban, amit az egyik lány a karjára kötött, valami különös vadságot egy másik tekintetében. Szinte minden lány hajába fehér levelű, fekete rózsa volt tűzve - a Halál Érintése. Végigfutott rajtam a hideg, és gyorsan összecsavartam az újságot azzal, hogy majd odalent végigböngészem. Lekapcsoltam a lámpát, aztán az ajtó felé tapogatóztam, és sikerült is úgy kijutnom a szobából, hogy nem mentem neki semminek. Az előcsarnokban leültem a lépcső egyik alsó fokára és lapról lapra végignéztem az újságot. Látók, vámpírok, az Elkárhozottak, farkasok, alakváltók... egy sereg, egyéb lény olyan latin névvel, amit kimondani is képtelen lettem volna, s mindegyiknek előkelő rangja volt: úrnő, grófnő, herceg vagy egyéb méltóság. Mindegyik uszályos ruhát viselt, és udvarhölgyek kísérték, vagy frakkot derekán selyemszalaggal, fehér csokornyakkendővel. Minden fotó alatt ott állt, hogy ki látható

a képen, és mikor, milyen társasági esemény során készült... ott állt előttem minden, akár egy tündérmese, amit valahogy a pletykarovatból, a lelki tanácsadó cikkeiből és a legújabb alkalmi viseletre vonatkozó divattanácsokból kell kibogozni. Felnevettem volna, ha szorongok annyira attól, ami hamarosan bekövetkezik. Gondolataim a többi dimenzióban lakó emberekre tévedtek. Az álmomból mintha azt vettem volna ki, hogy ők talán tudnak minderről. Vajon mit gondolnak a vámpírokról? Elfogadják őket? Mi történne, ha a mi dimenziónk emberei is tudomást szereznének róluk? Persze, végül úgyis arra jutnánk, hogy a vámpírok ragadozó lények, s e dimenzióban nem szerezhetnek tudomást a létezésükről - épp elég pánikot keltenek más dimenziókban, holott nem is ott élnek. A vállamat nyomó terhet egyre súlyosabbnak éreztem. Hősnő voltam, ám nem sokat tudtam arról, hogy mi jár ezzel a címmel, ahogy nevetségesen keveset sejtettem más dimenziókról, pedig arra készültem, hogy e világ részévé váljak. Nézzük a dolog pozitív oldalát, csicseregte belső hangom oly vidoran, hogy ha tehettem volna, iszonyú nagyot csapok rá. Hamarosan találkozhatsz apáddal. Nekem ez nem tűnt annyira pozitív gondolatnak. Inkább rettegtem tőle, és egyre jobban szorongtam. Nem láttam apát már - elgondolkodtam, és kezdtem visszaszámolni - három és fél hónapja. Más lettem. Vajon helyeselni fogja a változásomat? Gondolatban jól fejbe kólintottam magam. Természetesen nem fogja jó szemmel nézni a dolgot. Tűnődésemből az riasztott fel, hogy az egyik komornyik szélesre tárta az ajtókat. Kaspar lépett be, karján köpennyel, biccentett a szolgának, aki felém pillantott, majd gyorsan el is tűnt a cselédfolyosó irányában. Kaspar egy darabig követte a tekintetével, aztán összevonta a szemöldökét. - Te meg mit csinálsz itt ilyen későn? - Az alvás nem igazán vált be - ismertem be. Beleharapott az alsó ajkába. - Igyekeztem nem gondolni apádra meg ilyesmikre, de nem mindig sikerült. Megráztam a fejem, és félig felemelkedtem a lépcsőről, aztán ellazítottam a váltamat. - Ne aggódj miatta. - Megpaskoltam magam mellett a lépcsőfokot, és már jött is, hogy odaüljön mellém. A köpenyét átdobta a lépcső korlátján. - Hát ilyen vámpírnak lenni? Folyton egymás fejében motoszkáltok? - Nem igazán - mosolyodott el. - Általában megmaradunk magunknak. Felvette az ölemben nyugvó újságot, és gyorsan átlapozta. - Nem kellene ilyesmit olvasnod. Csupa pletyka meg ilyen baromságok. Kissé ingerülten vettem vissza tőle a magazint. - Csak kíváncsi voltam a különféle dimenziókra. ŐsziRózától kaptam. Nagyot sóhajtott, és lekönyökölt a térdére. - Majd láthatod a saját szemeddel, amikor Atheneába megyünk.

- Tudod, nem ártana, ha tudnék valamit arról a világról, aminek a része leszek - motyogtam, mire elnevette magát, én meg elbiggyesztettem a számat. Újra az újságért nyúlt, kinyitotta az utolsó oldalon, magasra tartotta, és felhúzta az egyik szemöldökét. - És épp „Mindenki Agatha nénije” lesz az, aki erről felvilágosít? Megrántottam a vállam, mintha csak annyit mondanék: „és akkor mi van?” - Emellett gondolkodtam is - mormoltam. Karját a derekamra fonta, és addig húzott magához, míg az oldalunk teljesen össze nem simult. - Min gondolkodtál? - érdeklődött, s szája sarkában fölényes mosoly játszott, mintha mulatságosnak tartaná az elképzelést, hogy gondolkodni szoktam. Nagy levegőt vettem. - Azon, amit apád mondott. Az átváltozásról. Mozdulatlanná dermedt a teste. - Ó! - sóhajtotta. - Átváltoztatsz, ugye? Nem lennék képes szembenézni a dologgal, ha más csinálná! - Ujjaimat az övé közé bújtattam, és felnéztem rá, szemeim nagyra nyíltak, s éreztem, hogy sarkukban kibuggyanásra készen ott várakoznak a könnyek. Amikor Kaspar nem felelt, lesütöttem a szemem, és a márványlépcsőt tanulmányoztam. - Ez tiszta őrület. Úgy érzem, mint ha mindent elárulnék. A vegetarianizmusomat, az emberségemet, a családomat... Talán mert úgy is van, vágta rá gúnyosan belső hangom, olyan érzéketlenül, hogy egy könnycsepp azonnal megindult lefelé az arcomon. Kaspar odanyúlt, és hüvelykujjával letörölte. - Csak mondd meg, mikor akarod, kislány - suttogta. Elhúztam a kezem, kiemeltem az ingem alól a királyné medalionját, és leeresztettem a tenyeremre. Valahogy már attól megéreztem öröksége súlyát, hogy a kezemben tartottam. A királyné azért halt meg, hogy én itt ülhessek, a fia karjaiban. És Greg is. Az egész életem e felé a perc felé vezetett. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a függő a mellemre hulljon. Megígértem apámnak, hogy nem változom át. De nem volt választásom. Sohasem volt választásom. - Két éjszaka múlva - motyogtam libabőrösen. Az, hogy döntöttem az időpontról, valahogy megpecsételte a dolgot. Meg fog történni. - Nem kell, hogy olyan hamar legyen - súgta Kaspar, és hüvelykujjával kis köröket rajzolt a kezemre, amit erősen szorított. - Csak két hét múlva megyünk Atheneába, ugye, emlékszel? Ujjaimat a számhoz szorítottam, hogy ne látsszon, mennyire remeg az ajkam, miközben megpróbálom visszafojtani sírásomat. - Tudom. De ha sokat halogatom, akkor teljesen elgyávulok, és azt is szeretném, ha már tudnék uralkodni a szomjúságon, mire Atheneába érünk.

- Meglesz - nyugtatott meg, és magához húzott. - Ígérem, nem lesz nehéz. De tényleg úgy gondolod, hogy jó ötlet átváltozni ilyen hamar azután, hogy apádat elfog... - Elharapta a szót. - Úgy értem, ilyen hamar azután, hogy megérkezik? Fejemet a vállára támasztottam, s értékeltem a gesztust, hogy kijavította magát. - Fogalmam sincs. Nem tehet semmit, igaz? Úgyhogy gondolom, egyszerűen túl kell rajta tennie magát. - Nagyot sóhajtottam, majd feltettem a kérdést, ami egész este nem hagyott nyugodni. - Helytelen dolog az, hogy ideges vagyok, ha arra gondolok, hogy találkozni fogok a saját apámmal? - Ideges vagy? - A szemem sarkából láttam, hogy értetlen képet vágva oldalra billenti a fejét. - Meglepettnek tűnsz. - Egyszerűen csak azért, mert azt hittem, hogy örülni fogsz. Hát nem erre vágytál mindvégig? Elgondolkodtam. - Eleinte igen. Annyira féltem, olyan honvágyam volt, és úgy gyűlöltelek mindannyiótokat. Nem bántásnak szánom - siettem hozzátenni, amikor láttam sértett képét. - Ne felejtsd el, hogy láttam, ahogy végeztek harminc emberrel. Aztán ez valahogy megváltozott. Nem tudom, mikor történt. Egyszer csak nem hiányzott már a családom, és nem jutott többet eszembe a Trafalgar tér, és már nem... - Elhallgattam, amikor félrebillentette a fejét, és az ajkamhoz hajolt. - Már nem mit? - kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam. - Már nem gyűlöltelek - feleltem, és elcsuklott a hangom. Habozás nélkül a számra szorította a magáét. Egyetlen pillanat volt csak, de mintha hideg fém ért volna hozzám - éreztem ajkán a nyúl vérét, és elhúzódtam. Megdöbbentett a tény, hogy voltaképpen ízlett. Kaspar lesütötte a szemet, de egy ujjal az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek - csillogó volt és élénk színű, mint egy pár drágakő. - Legelőször tizennyolc éve, augusztus 28-án hallottad a belső hangodat, ugye? Levegő után kapott, szeme elkerekedett. - Ezt meg honnan az ördögből tudod? Mosolyogni próbáltam, de csak egy grimaszra futotta. - ŐsziRóza mesélte el, mert nekem is van egy belső hangom. És a Trafalgar téren hallottam meg először. - Istenem - lehelte, és a hajába túrt, ami már eleve elég borzas volt. Rábólintottam. - Benned azon az éjszakán szólal meg a hang, amikor én megszületek. Én akkor hallom meg a magamét, amikor találkozunk. Mihelyt idejövök, elkezdelek követni álmaimban. Ha anyád nem halt volna meg, akkor te nem ölöd meg a vadászokat a Trafalgar téren, és én sosem kerültem volna ide. Azon az éjszakán végezned kellett volna velem. De nem tetted. És utána is megmentettél, is-

ten tudja, hányszor. Ezért vagyunk egymásnak rendelve? És mit jelent az, hogy egymásnak vagyunk rendelve? Egyszerűen nem értem. Semmit sem értek. Közelebb húzódtam hozzá. Rettentően bosszantott, hogy semmit nem old meg, ha fennhangon végigmondom, hogy mi az, amit tudok és értek. Miért én? Mit kell tennem? Kaspar udvarias, de kissé szórakozott arckifejezéssel hallgatott végig, szeme elbámult mellettem a bálterem csukott ajtaja felé. Követtem a pillantását, s végül az én szemem is a fehér márványban futó, fekete erezeten pihent, ami itt erősebben látszott, mint bárhol másutt. - Ez egy sakkjátszma - motyogta. - De nem mi játsszuk, mi csak a figurák vagyunk. - Hangja megremegett, amitől megborzongtam, mintha kísértet suhant volna el mellettem. - Akkor ki játssza? - A sors. Az idő. Olyan dolgok, amikről nem is tudunk - suttogta. - Nem feladatunk, hogy bármit is értsünk belőle. Úgyhogy ne is próbáld megérteni. Csak tedd a dolgod. - Úgy beszélsz, mintha ezek létező személyek lennének. Vállat vont, magához húzott, végignyújtóztatta lábait a lépcsőn, s addig ráncigált, míg ott nem találtam magam lovagló ülésben a combján, a hűvös márványon térdelve, egy lépcsőfokkal az alatt, amin ő üldögélt. Karjait derekam köré fonta, keze becsusszant hátul farmerem öve alá, s mintákat kezdett rajzolgatni bugyim gumiszalagjára. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, és szaporábban kezd verni a szívem. - Én is gondolkodtam - jelentette ki, s ahogy szája elnyílt, láttam, ahogy nyelvét végighúzza hegyes szemfogai tetején. - Az atheneai udvar jóval szigorúbb az itteninél. Erkölcsi értelemben. A fejemet ráztam, nem igazán tudtam követni. - Na és? Én tudok ám nagyon jó lenni. Most rajta volt a sor, hogy a fejét ingassa. - Ők másképpen határozzák meg, hogy mi a jó. Több olyan dolog is van, amit mi normálisnak, ők viszont botrányosnak tartanak. - Például? - Például... például, két fiatal csak akkor bújhat össze nyilvánosan vagy alhat együtt, ha hivatalosan járnak egymással. Így aztán, figyelembe véve, hogy talán... miután minden lenyugodott kicsit... mert a sajtó azonnal ráugrik, ha kiderül, hogy együtt vagyunk... szóval, talán... de csak ha akarod, ez egyértelmű... Kezemmel intettem, hogy abbahagyhatja, amikor láttam, hogy az írisze kezd rózsaszínes árnyalatot ölteni. Félig nevettem, félig csúfondárosan néztem rá, mire elbiggyesztette a száját. - Ne vágj ilyen képet, még a végén olyan leszel, mint én.

- De ez túl vicces ahhoz, hogy ne így mosolyogjak - suttogtam, és még szélesebben vigyorogtam. - Mondd csak, Kaspar Varn, lehetséges, hogy te éppen randit kérsz tőlem? Elhúzta a száját, és szeme rózsaszínje elmélyült. - Azt hiszem, a randizós szakaszt átugrottuk, szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy a barátnőm vagy. De nem muszáj most azonnal bejelentenünk, ráér talán karácsony körül... Újra félbeszakítottam azzal, hogy tenyeremet a szájára simítottam, kicsit előbbre csúsztam az ölében, és másik kezemmel lenyomtam, hogy hanyatt feküdjön. Fölé hajoltam, s pár centivel a mellkasa fölött megálltam. - Szóval annak a férfinak a lányával jársz, aki elrendelte anyád halálát. Ó, de ellentmondásos is! - Azzal a lánnyal járok, akit a sors nekem rendelt. Ó, de ésszerű is! Sőt, akár felelősségteljesnek is mondhatnánk - felelte kuncogva. Én is felkacagtam. Aztán a hangom elfulladt, mert a számra szorította a kezét, és átfordított, hogy én legyek alul. Kezét a derekam alatt tartotta, hogy ne nyomjon a márványlépcső. Lehajolt hozzám, és elsöpörte a szemembe hulló hajat. - Azzal a lánnyal járok, akit hülye lettem volna tegnap elengedni. A lánnyal, aki életet lehelt ebbe a helybe. A lánnyal, aki miatt újra érzek. Ó, de természetes is! A szívem összeszorult, a szememet könnyek marták. Ezernyi különböző érzés rohant meg egyetlen hatalmas hullámban, s elsöpörte az előző reggel félelmét, bizonytalanságát és a Kaspar iránt érzett haragomat is. Olyan érzések keveréke volt, amiket felismertem, de már nagyon régen nem tapasztaltam meg. És most jóval erősebben kerített a hatalmába. Valódi volt. És finom. Az íze fémes, jegyeztem meg magamban, amikor másodszor is megcsókolt. És hideg. Karomat a nyaka köré fontam, ő teljes testével hozzám simult, és keze besiklott a pólóm alá, amitől belém nyilallt a vágy. Elhúzódott tőlem, s arcáról eltűnt a mosoly. Tenyere öblébe fogta az arcomat. - Kislány, én... - Elnézést, félbeszakítottam valamit? Ugyanolyan fürgén ültem fel, mint ahogy Kaspar legördült rólam. Arcom céklavörös lett. Az ajtók épp becsukódtak Henry mögött, aki dermedten állt, s miközben ránk meredt, maga is elpirult. - Nem, az égvilágon semmit - jelentette ki Kaspar zavartalanul, s közben igyekezett diszkréten lehúzni a csípőmre felcsúszott pólómat. Henry biccentett, de továbbra is kétkedőn nézett ránk. - Önnek talán nem ártana pihenni - pillantott le rám. - A holnapi nap nem lesz könnyű. Bólintottam, elkezdtem felállni, s újra úgy éreztem, mintha teljes súlyával rám szakadna a valóság. Kaspar is felpattant, kézen fogott, és olyan közel húzott magához, hogy puszit nyomhasson az arcomra.

- Próbálj meg nem túl sokat aggódni - mormolta, majd kicsit meglökött, hogy induljak felfelé a lépcsőn. Amikor a legfelső fokról visszanéztem, még ott álltak Henryvel. Mindketten fojtott hangon beszéltek, majd a földszinti, széles folyosó felé vették az irányt. Pihenni? Hogy az ördögbe fogok tudni pihenni? - járt a fejemben. De óriási meglepetésemre, mihelyt a párnára hajtottam a fejem, a szemem lecsukódott, s perceken belül már aludtam is, a fejem tele Kaspar képével s elgyötört álmokkal mindarról, ami másnap félresikerülhetett.

60. VIOLET Másnap reggel szürke, de száraz időre ébredtem. A szél megerősödött, s ahogy ott ültem a lépcső alján - és a legkisebb zajra is ugrottam egyet - a nyitott ajtókon át hideg huzat csapott meg, ami összeborzolta hajamat, és libabőrt varázsolt a karomra. Megmostam a hajam, és megpróbáltam kifesteni magam, de annyira remegett a kezem, hogy képességeimet meghaladta a szemceruza használata is, úgyhogy feladtam. Tiszta, végig gombos, fekete inget vettem fel, egyenes szárú farmert. Mindkettőt előre odakészítették nekem. Évek óta nem viseltem egyenes szárú nadrágot, futott át az agyamon. Ha egyáltalán valaha. Cipőt is húztam, de aztán Eaglen szólt, hogy vegyem le, mert nem szerette volna, ha bárki azt képzelné, hogy megyek valahová. Bárki. Mindannyian pontosan tudtuk, hogy kire céloz. Összességében azonban lényegesen jobban festettem, mint hetek óta bármikor. Úgy sejtettem, ennek a fő oka az lehet, hogy nem szeretnék, ha „bárkinek” is az jutna eszébe, hogy esetleg rosszul bánnak velem. De kinézhettem volna úgy is, mint a legmakulátlanabb hercegnő - Ó, de ironikus is! -, az sem segített volna azon, ahogy éreztem magam. Mint akinek hánynia kell. Várni, csak várni - ez idegtépőbb volt, mint az Ad Infinitum előtt. Sőt, rosszabb volt annál a napnál is, amikor megjöttek a vizsgaeredményeim, pedig akkor el is okádtam magam. Kaspar órájának számlapjára pillantottam: 12.40. Mostanra a déli oldalon a Látók már elbántak a vámpírölőkkel és renegátokkal. Reggel, amikor Henry útnak indult, hallottam, ahogy odasuttogja az északi határ felé tartó Eaglennek, hogy nem lát túl sok reményt arra, hogy sikerülne egyszerűen csak „cselekvésképtelenné tenni” őket. Vér fog folyni. - Jól vagy? - kérdezte Kaspar, aki ott ült mellettem ugyanazon a lépcsőfokon, mint éjszaka. Fekete inget viselt, mint mindig, de ma végig be is gombolta, és betűrte nadrágja derekába. Még meg is fésülködött.

Már órák óta nem beszéltem, s most is csak bólintottam. - Már nem tart soká! - mondta, és kinyújtóztatta a lábait. Az én végtagjaim is elmerevedtek, de képtelen voltam rávenni magam arra, hogy megmoccanjak. A Varn család többi tagja a király dolgozószobájában várakozott, így az előcsarnokban csak Kaspar meg én maradtunk, valamint pár komornyik és Varnley őrei közül úgy tízen. Időről időre megfeszült a testük, ekkor gyorsan néhány szót váltottak egymással románul, majd újra megnyugodtak. Egyszerkétszer közvetlenül Kasparhoz fordultak, aki megmerevedett, s szeme vörösen megvillant. Egy idő után ráéreztem, hogy ez mindig akkor történhet, amikor valami vámpírölőnek sikerül elkerülnie a Látókat, és átvergődnie a határon. De az is nyilvánvaló volt, hogy nem jutottak messzire. Valahol mélyen éreztem, hogy egyre nő a halálos áldozatok száma. 12.50. A Látók mostanra már megindultak az északi határ felé, ahol találkoznak Eaglennel Low Marshes faluja mellett - a terv szerint itt várakozik apám. És mi van, ha nem lesz ott? Elképzelhető, hogy megneszelte, mire készülnek? Ez nem volt túl valószínű, hiszen a végleges terv csak előző nap öltött formát, de azért aggasztott kicsit. Számolni lehetett azonban rosszabb eshetőségekkel is: például, hogy a vámpírok nem tartják tiszteletben a Király és Korona Védelmét, és végeznek vele. Erre jóval nagyobb esély volt. Meg kell bíznom Eaglenben. Ő nem ölné meg apát. Nem az a típus. Vajon kit hoz magával? Testőröket? Tanácsadókat? Minisztereket? Végtelen számú kérdés kavargott a fejemben. 12.55. Az ajtón heves szélroham tört be, ami meglebbentette az őrök fekete köpönyegét, s ettől fekete keretet kapott a kinti zöldes-szürkés táj. Aztán a köpenyek újra rásimultak viselőjük áttetszőn sápadt testére. Alsó ajkamba haraptam. Mennyit tudhat vajon apa a Hősnőkről? Feltételeztem, hogy épp eleget, s pontosan azért választotta ezt az időpontot, amikor a sötét teremtmények figyelme másfelé fordult. Legalábbis így képzelheti. 12.58. Kaspar órájának percmutatója valósággal vánszorgott. Az volt a benyomásom, hogy kettőt is dobban a szívem, míg a mutató egy másodperccel odébb ugrik. 12.59. Ekkor az őrök hirtelen felegyenesedtek, s folyamatosan vörösen parázsló szemük nem Kasparon, hanem rajtam állapodott meg. Elakadt a lélegzetem, ügyetlenül felálltam. Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. - Elfogták - kiáltotta egy hang, s amikor megfordultam, a királyt pillantottam meg, aki teljes családja élén közeledett. De ott láttam Fabiant, Declant és másokat is: a tanács több tagja is a kíséretükben volt, köztük Valerian Karmashin. Gyomrom idegesen összerándult. Soha nem szabadulok meg tőle. Éreztem, hogy egy kéz megszorítja az enyémet. - Koncentrálj arra, amit meg kell tenned - mormolta oda Kaspar, ki húzta a fülem mögé simított tincset, és hagyta, hogy szabadon hulljon arcom köré. A hajfürt azonnal begöndörödött - ezért is tűrtem hátra. Biccentettem, és nem

szóltam semmit. Ki kellett volna egyenesítenem a hajam, futott át a fejemen. Otthon mindig egyenesen hordtam. Kényszerítettem magam arra, hogy mélyeket lélegezzek. Az óra egyet ütött a percek továbbra is olyan lassan múltak, mintha órák lettek volna. Senki sem beszélt. A feszültség tapintható volt, erről árulkodott a kinti lépcsőn felsorakozó őrök tartása és a komornyikok elfehéredő ujja, amivel az ajtókilincset markolták, készen arra, hogy bezárják a szárnyait, s ezzel apámat is foglyul ejtsék. Kint megcsikordult a murvás feljáró valakik léptei alatt. Nem volt kiabálás, huzakodás hangját sem hallottam, csak azt, hogy közelednek. Leküzdöttem magamban a késztetést, hogy előrerohanjak, és kinézzek a fel- hajtóra. Helyette a Varnokra emeltem a tekintetem. Arcuk kifejezéstelen volt, higgadtnak tűntek. A király elkapta a pillantásomat, és előrelépett, odaállt mellém, s így Kaspar és közé szorultam. Fogalmam sem volt, hogy azért tette-e mert úgy vélte, megpróbálkozom valamivel, vagy pedig így akarta kifejezni együttérzését. A kavicsos út csikorgása megszűnt, s már azt hallhattuk, hogy többen tartanak felfelé a lépcsőn. Elengedtem Kaspar kezét. Mihelyt megtettem, az ajtóban megjelent Eaglen, majd Henry és Joanna. Apám pár lépéssel mögöttük haladt. Egy-egy vámpír fogta mindkét karját, pedig nem kellett volna. Olyan békésen lépkedett, mintha a saját otthonába tartana. Tekintetével végigpásztázta az előcsarnokban jelenlévőket, és szája sarka undorodva lefelé görbült. Amikor rám esett a pillantása, mintha valami szétáradt volna bennem. Kitörtem Kaspar és a király közül, és minden kötelességemről megfeledkezve rohantam felé. Ő is kitépte magát a vámpírok szorításából, a karjába kapott, magához szorított, de hátratántorodott, akkora erővel rohantam neki. - Violet - motyogta, s újra meg újra belesúgta a hajamba, miközben szúrós csókokat nyomott a homlokomra. A borostája őszebb volt, mint emlékeztem rá. Fejemet a mellébe rejtettem, s mindketten ügyetlenül kerestük az egyensúlyunkat. A szemem sarkából láttam, ahogy a király a meglóduló Kaspar mellére helyezi a kezét, s hogy ajka megmozdul, amikor valamit odasúg a fiának. Lehunytam a szemem, hogy kizárjam a környezetemet, és beszívtam apám világoskék ingének szagát. Olyan volt, mintha otthon lettem volna: frissen mosott ruha, odakapott pirítós és anyám levendula kölnijének illata. - Tudja, egyedül is képes vagyok! De ez nem azt jelenti, hogy ejtsen le, maga pióca! Úgy ugrottam el apámtól, mintha forró parázshoz értem volna. Ismertem ezt a hangot: szinte ugyanolyan volt, mint az enyém, csak talán kissé magasabban csengett. Megkerültem apát. - Ő meg mit keres itt? - sikítottam döbbenten, miközben az ibolyaszín szemű lány feltápászkodott a padlóról. Sápadt volt, nyúzott, akár egy vámpír, s a szeme alatt sötétlila karikák húzódtak. Fejére élénk színű, narancs-citromsárga sálat tekert, amit elöl kötött meg, szemöldöke nagyon világos volt, mintha kiszőkítette volna.

- Lily? Te vagy az? Kihúzta magát - kicsit segített neki a vámpír, aki behozta majd színpadiasan az égre emelte a tekintetét. - Nem, Violet, Anglia királynője vagyok. Naná, hogy én vagyok az. Pár tétova lépést tettem felé, aztán a karjaimba szorítottam, és fejét a vállamra húztam. - Te idióta - nyögtem ki. - Te buta kislány. Nem lett volna szabad idejönnöd. Beteg vagy. Elhúzódott tőlem, mert épp két kapálózó, rugdalózó férfit rángattak be az ajtón, amelynek szárnyai nagy döndüléssel be is záródtak mögöttük. - Már nem. Két hónapja tünetmentes vagyok. - Megkönnyebbülten hebegni kezdtem volna, de nem hagyta. - Ezt te persze nem tudhattad. - Elfordult, és szúrós tekintettel a királyra meredt, arcán félelemnek a leghalványabb nyomát sem láttam. - Söpredék - mormolta apám, amin a Varnokat értette. A két férfit odaállították mellé. Az egyiket megismertem, ő volt apa államtitkára már egy ideje. Megdermedtem. - Ne mondj ilyet - suttogtam. Értetlenül rázta a fejét, s ebből rájöttem, hogy túl halkan beszélek ahhoz, hogy meghallja. Gondolom, ez van, ha valaki vámpírokkal él. - Ne mondj ilyet - ismételtem el hangosabban, s közben megszólalt a fejemben a belső hangom is. Ne feledd, hogy mi a dolgod, kislány, intett. Ne feledd, hogy Hősnő vagy. Felemeltem a kezem, és megérintettem a nyakamban lógó medaliont, éreztem a bőrömön hűvös érintését. Apám a szemembe nézett, aztán pillantása lesiklott a kezemben tartott függőre. Homlokán a ráncok elmélyültek, s már szóra nyitotta volna a száját, de megelőztem. - Ne merj ilyet mondani. - A függőt visszaejtettem az ingemre, s kezdtem elhátrálni tőle. Aztán sarkon fordultam, otthagytam őt és húgomat, s Kaspar felé indultam, akinek azonnal megkönnyebbülés áradt el az arcán, ajkán pedig halvány, diadalmas, büszke kis mosoly jelent meg. Talán csak képzeltem, de mintha a király is elmosolyodott volna. Odaléptem kettejük közé, hagytam, hogy Kaspar karja derekamra fonódjon, én is átöleltem, és odabújtam hozzá. A húgom felszisszent, s a szájához kapta a kezét, apám pedig hol Kasparra, hol rám nézett, s valamit hebegett, mintha maga sem értené, mit is lát. Aztán embertelen üvöltéssel előrelendült, s a körülötte álló három vámpír közül alig sikerült az egyiknek elkapnia. - Megígérted! - ordította, a mellkasa vadul hullámzott, az arca kivörösödött, szinte ellilult. A vámpírok visszarántották, és addig csavarták hátra a karját, míg abbahagyta a kiabálást, s helyette faggatózni, aztán pedig könyörögni kezdett. Kaspar a kezemre ejtette a magáét, s úgy szorított, mintha kapaszkodna

belém, mintha attól tartana, hogy elszakítanak bennünket egymástól. Megéreztem, mennyire fél, hogy újra odafutok apához, pedig ez nem állt szándékomban. Láttam, hogy a terem túlsó falánál álló Eaglen és Henry egymásra néznek, s Henry felhúzza a szemöldökét. Elpirultam. - Megígérted, ugye? Violet? Mi az ördögöt műveltek veled? Nem feleltem. Mit mondhatnék? De ettől meg is kímélt a király azzal, hogy előrelépett, s megállt pár méternyire apámtól. Amikor látta, hogy közeledik hozzá, apa dacosan felemelte az állát. - Mit művelt a lányommal? - szegezte neki a kérdést. - Mit tett vele a rohadt királysága? Ki vele! A király felsóhajtott, s a terem kihűlt, mintha szél süvített volna át rajta. Beleborzongtam, ahogy Lily is. - Sokkal többet, mint azt ön el tudná képzelni, Michael Lee - suttogta, de oly tisztán hallottam a szavait, mint néma csendben a szélcsengőt. Visszafordult felém, s arcát érzések dúlták fel, amelyeket igyekezett elrejteni. A szeme azonban éppoly élettelen volt, mint mindig. - A lánya tudja, hogy mit tett – folytatta, visszanézve apámra, és körbemutatott a termen. - Mindannyian tudjuk. Apám szeme elkerekedett, s most először Lily arcán is félelmet láttam. - Szóval ezzel áll bosszút, felség? Megmérgezi a lányom elméjét? - Egészen bizonyosan nem ez volt a módszer, amivel bosszút kívántunk állni - szólt közbe Eaglen, aki megőrizte arcvonásai nyugalmát, de egy kis viszolygás azért látszott rajta. Előrelépett. - Úgy vélem, ön tisztában van azzal, hogy mit jelent az, amit mi a Király és Korona Védelmének nevezünk. - Természetesen. - Ön és családja ezt a védelmet élvezi. - Amikor apám meglepetten megszólalt volna, egy intéssel beléfojtotta a szót. - Az még várhat. Azt javasolnám, hogy folytassuk ezt a megbeszélést valamivel kényelmesebb körülmények között, s talán kissé higgadtabban is. Már csak a gyermekeink kedvéért is. Egyikük sem tiltakozott, s a király intésére apát kivezették az előcsarnokból. Egyenesen maga elé meredt, makacsul rám sem nézett. A nyomában haladt a két másik férfi. A vámpír, aki behozta Lilyt, most odalépett hozzá, és a karja után nyúlt, de a húgom elhúzódott előle, valósággal hátrahőkölt, s már meg is indult, mielőtt a férfi még egyszer megkísérelhette volna megérinteni. Odaállt elém, homloka mély ráncokba gyűrődött. Orcája enyhén kipirult, mintha valaki megcsipkedte volna, s tágra nyílt, ragyogó szeme átsuhant Kasparon, majd a többi Varnon is, akik közben egyesével megindultak apám és a király után. - Miért? - faggatott újra rám szegezve a pillantását. Arcán láttam, mennyire összezavarodott, s a gyomrom még jobban összeszorult, amikor vonásait eltorzította a düh. - Bonyolult - motyogtam, s elvörösödve kibontakoztam Kaspar karjából. - Tényleg? - érdeklődött száraz hangon.

- Igen, bonyolult - felelte Kaspar éppolyan hűvösen, ahogy varnley-beli tartózkodásom kezdetén velem beszélt. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem, ahogy zsebre vágott kezét ellazítja, majd újra ökölbe szorítja. Lilyt egy pillanatra megzavarta, hogy egy vámpír közvetlenül hozzá fordult. - Nem magához szóltam, vérszívó! - Édes istenem, kettő van belőlük - nevetett fel Cain, és széles vigyorral odalépett hozzánk, mintha valami vidám, családi összejövetelen lenne. - És a szemük is ugyanolyan - tette hozzá, miután közel hajolt, és belebámult a húgom arcába. Lily rezzenéstelenül állta a pillantását, de arca éppoly élénk színt öltött, mint a fejére tekert sál, amit Cain gondosan került a tekintetével. Lehet, hogy Lily észrevette, ahogy a fiú tekintete egy pillanatra megállapodott a füle mellett a turbán alól kilógó, rövid, már-már szürkés tincseken, de ha így volt is, úgy tett, mintha nem látná. - A hevesség nyilván családi vonás - csatlakozott Kaspar is. Lily már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor odalépett hozzánk Valerian Karmashin. - Úgy tudom, önre már várnak, Miss Lee. - Megfogta a húgom karját, és erősebben megszorította, amikor az megpróbálta elhúzni. Cain állt hozzájuk a legközelebb, és szólnom sem kellett neki, máris elragadta Lilyt a férfi mellől. Igyekeztem uralkodni feltámadó haragomon. - Ne érjen a húgomhoz, Karmashin. Még csak rá se merjen nézni! - sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, de nem sok hatással volt rá. Meghajolt, éppen csak, s azon az álságosán udvarias hangon felelt, ami annyira jellemző volt rá. - Természetesen, úrnőm. Lily ide-oda kapkodta tekintetét Cain őt markoló keze és a távozó Karmashin háta között, de nem fűzött semmi megjegyzést a címhez, amin a férfi szólított - pedig zavart arckifejezéséből jól láttam, hogy nem kerülte el a figyelmét. Ennek örültem. Egyébként azt sem tudtam, hol kezdjem a magyarázkodást, s mivel ennek tudatában voltam, kifejezetten szerettem volna, ha mielőbb csatlakozunk a királyhoz és Eaglenhez. Kaspar felé fordultam, aki érzékelte idegességemet. - A dolgozószobában vannak. Azonnal megyünk mi is. Cain hirtelen elengedte Lily karját - mintha csak most jött volna rá arra, hogy szorongatja -, én pedig a fő folyosó felé vezettem a húgomat. Lily némán baktatott mellettem, ajkát elbiggyesztette. Úgy láttam, arra készül, hogy ő beszéljen, hát zsebre vágtam a kezem. Most, hogy távolabb volt tőlem, már megéreztem a folyosó jeges hidegét. - Sokkal jobban nézel ki - próbálkoztam. A combjára mintha sikerült volna egy kis húst felszednie, s bár a halvány narancsszínű ruha jórészt eltakarta alakját, karcsú derekának íve azért meglátszott benne. Orcái kipirultak, s arca kevésbé volt püffedt, mint betegsége idején. De azért a kemoterápia nyomai megmaradtak. A szemöldöke nem ki volt szőkítve, hanem teljesen kihullott, s

világosbarna szemceruzával rajzolt a helyére pár halvány vonalat. Szeme környéke még mindig duzzadt volt, mint a végsőkig kimerült embereké általában. Vállat vont, s láttam, mennyire uralkodik a kíváncsiságán, mennyire igyekszik, hogy pillantása ne járjon körbe Varnék fényűző otthonán, ahol a falakat festmények és márvány díszítette, régimódi lámpák világítottak, a padló pedig olyan sima és fényes volt, hogy el lehetett csúszni rajta. - Szeptemberben vége lett a kemoterápiának. A hónap végén visszamegyek az iskolába. - Ez szuper. Aggódtam miattad - vallottam be. Újra megrántotta a vállát. - Te viszont rosszabbul nézel ki. Fáradtabbnak tűnsz, mint én, pedig még csak a kemoterápiát sem kellett csinálnod. - Én... - Mindvégig vámpírokkal dugtál? - szakított félbe megvető hangon. A döbbenettől megdermedtem: elsősorban azért, mert a kishúgom gyakorlatilag káromkodott a fülem hallatára, másodsorban pedig azért, amit mondott. - Nem! Megtorpant, összefonta karjait, majd elállta előttem az utat a folyosón. - Apu mondta, hogy ez előfordulhat. Azt mondta, Stockholm-szindrómának hívják az ilyesmit. Nem hittem neki, mert biztos voltam abban, hogy nem feküdnél le valami gyilkossal, de most már látom, hogy tévedtem. - Indulatosan sarkon fordult, és mellén még mindig összefont karokkal végigmasírozott a folyosón. Utána iramodtam, megragadtam a vállát, és magam felé pördítettem. - Neked fogalmad sincs arról, hogy mi folyik itt, ugye? Halvány fogalmad sincs. - Biztos? Tégy próbára - indítványozta kihívóan. Nagy levegőt vettem. - Apa rendelte el a királyné halálát. Az ő édesanyjukét - intettem az előcsarnok irányába. Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, és megértetni vele a dolgot. - Tudom. Apa mindent elmondott, amikor a kemoterápiának vége lett. - És ez kicsit sem zavar téged? Egyáltalán nem? A fejét rázta. - Miért zavarna? Végtére is nem ismertem a nőt. Emellett pedig mégiscsak vámpírok. Gyilkosok. És nem tudom ugyan, hogy mit tettek veled, de kezd úgy hangozni, mintha védenéd őket. - Nem azt mondom, hogy helyes dolog ölni, de ha megismered őket... - Violet, nem fogom megismerni őket. Újra nekiindult, s lendületesen el is vágtatott a király dolgozószobája mellett. Balerinacipője túl nagy volt rá, s minden lépésnél lecsúszott - ez a csattogás visszhangot vert a folyosón. Az ajtó mellett vártam, hogy rájöjjön, nem hall maga mögött lépteket. Egy idő után elbizonytalanodott és megfordult, aztán nyakig vörösödött, és visszaiszkolt.

Kopogtam, mire az ajtó kitárult előttünk. A király az íróasztala mellett állt, az ablakokon behúzták a függönyöket, hogy ne jöjjön be a fény. Apám a magas hátú székben ült, két kísérője kissé távolabb, a kanapén foglalt helyet. Az őket kísérő vámpírok oldalt gyülekeztek a mennyezetig érő könyvespolcoknál. Eaglen is odalépett, és levett egy nagy, vörös bőrbe kötött könyvet. Felnézett és biccentett, mire az egyik szolga kihúzott Lilynek egy széket, s engem is hellyel kínált, de én inkább állva maradtam, annyira kínzott görcsbe szoruló gyomrom. Eaglen apám elé helyezte a kötetet az íróasztalra, kinyitotta, és ellapozott a harmadáig. - Úgy sejtem, hallott már a Hősnők Próféciájáról. - Ezzel az előttük kinyitott lapra mutatott. Apa nem nézett le, továbbra is elszántan maga elé meredt, az ablakokon lógó, nehéz bársonyfüggönyökre. - Természetesen. - Azt is feltételezem, hogy tudomást szerzett arról, hogy rátaláltak az első Hősnőre. Voltaképpen emiatt próbálta meg visszaszerezni a lányát. Kíváncsi vagyok, vajon tud-e erről a miniszterelnök is. - Apám hallgatott. - Nos, nem számít. Önre mindössze annyi tartozik, hogy meglett a második Hősnő is. Hármat találhat, hogy kicsoda, villant át rajtam fanyarul a gondolat. De apámnak nem volt szüksége arra, hogy találgasson. Azonnal megfordult, és rám meredt. - De hát ő ember. - Voltaképpen dhampir. A Prófécia csak annyit mond, hogy a második Hősnőnek „nem számít születése”, ami arra utal, hogy... - Dhampir? Ezt meg hogy érti ? Csönd lett. Eaglen mozdult meg elsőként, halk csattanással összecsukta a könyvet. Az államtitkár összenézett a mellette ülő férfival. - Félvér - felelte vontatottan Eaglen, mintha enyhíthetné a csapást azzal, hogy elnyújtja a szót. - Ismerem a szót - vicsorgott apám, felpattant a székéből, és felém fordult. Úgy érted, hogy már van benned vámpírvér? Nem feleltem. Azt nem tudta, hogy miért lettem dhampir. És nem is akartam, hogy tudomására jusson, ezért esdeklőn Eaglenre néztem, de a király volt az, aki megtörte a csendet. - Úgy alakult, hogy a Sötét Úrnőnek nem volt választása... előre nem látható probléma adódott... De ezt megbeszélhetjük akkor is, amikor több időnk van. Újra kinyílt az ajtó, és besurrant rajta Kaspar meg Cain. Kaspar megtorpant, amikor végignézett rajtam, s aztán meglátta apja és Eaglen aggódó arckifejezését is. - Mi a...? - Ő volt az? Kényszerített arra, hogy idd meg a vért? Őmiatta vagy dhampir? - követelt választ apám, miközben dühösen meredt Kasparra. Megráztam a fejem, elég nyomorultul éreztem magam, s azt kívántam, bárcsak té-

mát váltana valaki. Közben fülig vörösen próbáltam lefogni apa kezét, amivel Kaspar felé bökött. - Nem, semmi ilyen nem történt. Figyelj, nem számít, hagyjuk. - Hagyjuk? Hogyan hagyhatnám, amikor a saját lányomnak vámpírvér folyik az ereiben? - Elfordult, és a kezébe temette az arcát. - Hogy tehette ezt az én lányom? Mégis, kicsoda vagy te? Ki vagy te?! Cain előrelendült, de Kaspar még időben elkapta. - Hagyja már abba! Nem Violet hibája volt! Ő semmiről sem tehetett! Megtámadták, és az a vér az életét mentette meg! És azt is csak most tudta meg, hogy ő a Hősnő, maga pedig azért nyúzza, mert hagyta, hogy megmérgezzék a gyilkosok, vagy mit is mondott! Mégis, milyen apának tartja magát? Az egész szoba elnémult, annyira meglepett mindenkit Cain kitörése. Vártam, hogy mit felel rá apa, s közben egy olyan érzés kerített hatalmába, amiről azt hittem, hogy feledésbe is merült. - Megtámadták? - suttogta apám. - Mikor? Micsoda? Nem válaszoltam. Mindenki hallgatott. - Nem számít. Nem nagy ügy. Egyébként is régen volt. - Nem árulhattam el neki, hogy ki volt. Még megpróbálná megölni Valerian Karmashint a fia tette miatt, és sejtettem, hogy nem a vámpír lenne az, aki a rövidebbet húzza. - Hogyhogy nem számít?! Dehogynem számít! - Minden rendben van, nem kell róla beszélnünk, jó? - próbáltam menteni a helyzetet. - Nem, ezt most meg fogjuk tárgyalni... - Nem fogjuk - helyesbítettem, aztán észrevettem, hogy Eaglen hang nélkül azt súgja felém, hogy menjek nyugodtan. Nem kellett kétszer mondania, sarkon fordultam, és faképnél hagytam a jelenlevőket. Mindenki zavartan hallgatott. Kaspar felém nyúlt, de elhúzódtam tőle, ugyanúgy, mint korábban a húgom. - Jól vagyok! - csattantam fel, s kimasíroztam a szobából. Akik mellett csak elhaladtam, meghajoltak előttem. Felvágtattam az emeletre, bezárkóztam a fürdőszobába, aztán addig mostam a kezem, és locsoltam hidegvizet az arcomra, míg a bőröm ki nem pirosodott, és csípni nem kezdett. Utána kisurrantam a Kaspar szobájából nyíló erkélyre, és a korlátnak dőlve hallgattam az alattam elhaladók lépteit és hangját. A park mostanra kopár lett és kihalt. A palotát körülvevő fák meleg árnyalatai az ősz beköszönte után inkább csak a pázsiton maradtak meg, ott is sárbarnával pöttyözve. Fújt a szél, úgyhogy az erkély egyik sarkában húztam össze magam, amennyire csak lehetett, lehuzigáltam ingem rövid ujját, majd keresztbe fontam a karomat a mellemen. Ahányszor feltámadt a szél, a szőrszálak ágaskodni kezdtek a karomon. A parkban úgy zörögtek a száraz levelekből rakott kupacok, mint amikor a gyerekek cukros zacskóval játszanak. - Megpróbálsz halálra fagyni? - Egy takaró repült felém. Kibújtam alóla, majd a vállam köré terítettem. - Nem.

- Apád elég nehéz eset - jegyezte meg Kaspar, odajött, és leült mellém. Tulajdonképpen eléggé emlékeztet valakire. - Sokatmondó mosolyt villantott felém, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy feleljek rá. Helyette a térdemre feszülő takaróra bámultam. Még mindig meg-megborzongtam. - Azt szerinted felfogta, hogy Hősnő vagyok? - Igen, de őszintén szólva, sokkal inkább izgatja... nos hát... - De nem fejezte be a mondatot. Térdemet felhúztam a mellemhez, és fejemet ráfektettem a takaróra. Már most kezdett átnedvesedni az esőcseppektől, amelyek továbbra is egyre hullottak az égből. Csak védeni próbált, mondogattam magamnak. De az a hang, ahogy beszélt velem... a szavak, amiket használt... És miért kérdezte állandóan azt, hogy ki vagyok? Ez mind még mindig fájt. Miért, mire számítottál? - érdeklődte a belső hangom. Arra számítottam, hogy apa dühös lesz Kaspar miatt, meg hogy át fogok változni, de nem gondoltam volna, hogy Ilta is szóba kerül. Erre nem számítottam. - Eljön velünk Atheneába? - motyogtam. - Ki? Az apád? Valószínűleg igen - felelte Kaspar. - Ami azt jelenti, hogy rajta tarthatjuk a szemünket. A fejemet ráztam. Ezt már eddig is tudtam, józan ésszel nem is lehetett másra számítani. - Valerian Karmashinra gondoltam. Csönd támadt, ami minden szónál pontosabban megválaszolta a kérdésemet. Beletörődően belebólintottam a takaróba. - De Athenea hatalmas. Észre sem fogod venni, hogy ott van - folytatta Kaspar reménykedő hangon. - És most, hogy a Látók védelme alatt állsz, nem merne bántani. Efelől nem volt kétségem. De már a jelenléte is megviselt. Mást sem akartam, csak hogy elfeledkezhessek róla, de ahányszor megláttam a férfit, mindig úgy éreztem magam, mintha sár lennék a csizmája alatt, mintha egyre mélyebbre taposna vele a murvás földbe, ahogy előző nap tette. Éreztem, hogy könnyek marják a szememet, lehunytam hát, és beletemettem arcomat a durva szövésű takaró redőibe. - Ilta megpróbált megölni. - Tenyerem közepén égő pontot éreztem. - Tudta, hogy Hősnő vagyok, és végezni akart velem. Szerencse, hogy nem rögtön azzal kezdte. - Ilyet ne is mondj - horkant fel Kaspar. - Akár Hősnő vagy, akár nem, ahhoz nem volt joga, hogy ezt tegye veled. - Lesznek még hozzá hasonlók - suttogtam. - Nem lesznek. Meglátod, kislány, minden rendbe jön. Csak akkor van vége, amikor minden elrendeződik. Nem feleltem. Már nem is számoltam, hányszor hallottam ezt a mondatot. Egy idő után az esővíz lefolyt a nyakamon, bele az ingembe. Ekkor felálltam, visszaadtam a takarót Kasparnak, és indultam befelé. A lámpákat még nem kapcsolták fel, a nap sem sütött, így a szoba sötét volt.

- Tudod, hogy apád találkozni szeretne veled. Azt ígérte, hogy meghallgat kiabálta utánam Kaspar, aki hamarosan fel is tűnt a franciaablakon lengedező tüllfüggönyök között. - Nem fog ártani, ha megpróbálod megértetni vele, hogyan állnak a dolgok. És te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. - Nem kell megértenie, elég, ha beleegyezik abba, hogy lemond - jegyeztem meg, s a saját szobám felé indultam, hogy száraz holmit keressek magamnak. Amikor beléptem az öltözőszobámba, és kiválasztottam egy tiszta inget, mozgást hallottam magam mögött. Megfordultam. Kaspar az ajtófélfának támaszkodott, karjait keresztbe fonta a mellén. - De nem fog beleegyezni, és ezért van rád szükség. Ebben a pillanatban valaki határozottan kopogtatott az ajtón, mire ijedten összerezzentem. Kaspar már indult is, hogy kinyissa. - Ó, hát maga az! - Maga meg mit keres itt? - hallottam egy másik hangot, apámét. Magamban felnyögtem, és hagytam, hogy a hajam az arcom elé hulljon. Kaspar egy szót sem szólt, apa viszont folytatta, de a hangja minden szóval egyre ingerültebb lett. - És hol van Violet? Nagy levegőt vettem, és kiléptem a gardróbszobából. Azonnal feltűnt a távolság apám és Kaspar között, meg az is, hogy milyen tekintettel méregetik egymást. Kaspar távozni készült, de felemeltem a kezem, és szóltam, hogy maradjon. Apa még komorabban vonta össze a szemöldökét. - Miért nem mész bele abba, hogy lemondj? - kérdeztem mellemen keresztbe font karokkal. Kaspar az ablakpárkányra támaszkodott, és felváltva tanulmányozta apa és az én arcomat. - Ezzel veszélybe sodrod anyát és Lilyt. Ez nem tisztességes. - Nem látom be, miért kellene lemondanom - felelte, és ugyanúgy összefonta a mellén a karját. Lehunytam a szemem, türelmet erőltettem magamra. Egy idő után úgyis bele fog egyezni, ebben biztos voltam, mégis jobb szerettem volna, ha ez inkább előbb történik meg, mint utóbb. - Mert helytelen volt, amit tettél, és túl nagy a kockázata annak, hogy te... - Mert az országom érdekeit egy nő élete elé helyeztem? Ez volt olyan helytelen? Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de a szobát mégsem az én hangom töltötte be. Helyette azt hallottam, hogy megreccsennek az ágy rugói, és apám fojtottan felhördül, amikor egy kéz szorongatni kezdi a nyakát. - Kaspar, hagyd békén! - sikoltottam, az ágyhoz rohantam, és rángatni kezdtem a kezét. De meg sem hallotta a hangomat, az írisze a pupillájától kiindulva elfeketedett, mint amikor füstöt okádó, sötét tűz emészti fel az erdőt. Megrázta apámat, akinek az arca foltokban ellilult, s nyöszörögve próbált levegőhöz jutni. Tekintete végigsuhant a szobán, mintha képtelen lenne bármire is fókuszálni, aztán szánalmas pillantású, véreres szeme megállapodott valahol tőlem balra.

- Kaspar! Engedd el! Óriási meglepetésemre elengedte apát, aki zihálva hátrahanyatlott. Átöleltem, s megpróbáltam feltámogatni. - Ha az anyja aláírta volna azt az egyezményt, a maga fajtájának senki sem állhatott volna az útjába - szűrte a szavakat fogain keresztül. - Emberek haltak volna meg. Ezt akadályoztam meg. Kaspar újra előrelendült, s alig volt időm, hogy odaugorjak kettejük közé, és elálljam az útját. - Elég! Apa, hallgass el, Kaspar, te meg menj ki! Kaspar némán távozott, s így magamra maradtam apámmal. Az ablakhoz léptem, és kinéztem a park felé. - Ha velünk jössz Atheneába, akkor Lilynek haza kellene mennie. Pihenésre van szüksége. - Nagyot sóhajtottam, igyekeztem minél mélyebben lélegezni. Már azt sem értem, miért jött el egyáltalán. Ez nem biztonságos hely. - Nem erre számítottunk. - Akkor naivak voltatok - csattantam fel. Nem felelt. A szemem sarkából felé lestem. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor, az arca még mindig enyhén lilás színben játszott. Az inge gyűrött lett, ősz haja felborzolódott. Ez annyira nem volt rá jellemző, mindig is olyan rendezett volt a külseje. - Egyszerűen csak mondj le. Nem csak téged fenyeget az, hogy meghalsz, ha visszavonják a védelmet. Anyáról és Lilyről is szó van. A vámpírok gyűlölnek téged. El sem hiszem, mennyire civilizáltan viselkedtek veled eddig, pedig nem is érdemled meg. Hallottam, ahogy a levegő sziszegve tör át összeszorított fogai között. - Hallanád csak magadat! Mi lett belőled? Hát elfelejtetted, hogy mit láttál a Trafalgar téren? - Azonnal az ablak felé fordultam. Dehogy felejtettem el. Soha nem fogom elfelejteni. - Úgy marcangolták szét azokat a férfiakat, mintha állatok lettek volna. Családok maradtak árván. A vámpírok nőket erőszakolnak meg - nőket, mint te vagy - és gyerekeket gyilkolnak. A szemükben az ember nemcsak táplálék, de játékszer is. Erre te azt mondod nekem, Violet, hogy közéjük akarsz tartozni? - Hogy akarok, vagy sem, az teljesen lényegtelen. Hősnő vagyok, és nincs más választásom. De ha már megkérdezted, nem, csöppet sem bánom, hogy átváltozom. - Akkor is ezt mondanád, ha nem lenne itt a herceg? Ezúttal nem válaszoltam, csak bámultam ki az ablakon az elmosódó, zöldes foltokra, ahogy egyre jobban zuhogni kezdett az eső, úgy vált az erdő egyre zöldebbé, olyan smaragdszínűvé, mint Kaspar szeme. Hallgatásom helyettem is felelt. - És mi lesz akkor, amikor ejt téged? Mi lesz, ha összevesztek? Mi lesz, amikor elromlanak a dolgok? Akkor kicsodád marad? Minden egyes kérdése olyan volt, mint egy bordáimra mért csapás - csontjaim belereccsentek, tüdőm kilyukadt, a levegő rekedtes sziszegéssel áramlott ki

belőle. Ezeket a kérdéseket már én is feltettem magamnak, hát persze... de most, hogy valaki más szájából hallottam őket, hogy ilyen hűvös megvetéssel, ilyen diadalmas s mégis gyötrelmes lenézéssel hangzottak fel, az olyan erővel hozott a felszínre minden kérdést és minden bizonytalanságot, hogy megpördültem, és üvölteni kezdtem apámmal. - Egymásnak rendelt bennünket a sors! Nem dobhatjuk egymást! A sors nem így működik. - Bár hangom határozottan csengett, valahol a fejem mélyén érzékeltem a kétely első jeleit is. - Te hiszel ebben a dologban? Összerezzentem. - Miért, te nem? - Én már nem tudom, hogy miben hiszek. Abban biztos vagyok, hogy neked a legjobbat akarom, márpedig ez nem az. - Leereszkedtem az ablakpárkányra, s néztem, ahogy az eső egyre vadabbul dobol az üvegen, aztán az esőcseppek jégdarabkákká fagytak, amelyek valósággal ostorozni kezdték a földet. - A lányom vagy, és szeretlek. Másra sem vágyom, csak hogy újra egy család legyünk. Hát olyan sokat kérek? - Nem feleltem. - Gyere haza, Violet. Úgy képzeltem, hogy Lily kaphatna még pár hónapnyi pihenést, te pedig elhalaszthatnád az egyetem megkezdését jövő szeptemberig. A tavaszt utazással tölthetnénk. Valami meleg helyen, a tengernél, talán Ausztráliában... Csak mondd meg, hogy hová vágysz, és ígérem, odamegyünk... - Hagyd abba. - É-és kereshetnénk valakit, akivel elbeszélgethetnél a... arról, ami veled történt. Nekem nem kell elmondanod, ha nem akarod, de... - Hagyd abba. A szökőkút vadul hullámzó vizébe ezernyi jéggyöngy csapódott be, amitől túlcsordult a medence peremén. A füvet fehér foltok pettyezték, mint a deres hajnalokon, az ég óriási csattanással megnyílt, s Varnley parkját megvilágította egy villám fénye. - Nem, majd én elmondom neked, hogy mi fog történni. Holnap éjjel átváltozom vámpírrá. Két héten belül pedig elutazom Atheneába, ahogy te is. De előtte még Lilyvel és azzal a két férfival hazamentek, te beadod a lemondásodat a posztodról, és visszavonulsz a pártból is. Eaglen elkísér, és gondoskodik arról, hogy mindez valóban megtörténjen. Holnap korán reggel indultok. Elléptem az ablaktól, és elsétáltam döbbenten bámuló apám mellett, akin hamarosan ugyanolyan indulat vett erőt, mint ami odakint ostromolta az eget. - Ennyi az egész? A fiamat már elvesztettem, a legkisebb gyermekemet majdnem elvesztettem, s most biztosan elveszítem a lányomat? Az ajtónál megálltam, ujjbeggyel megtámaszkodtam a két ajtófélfán. - Hát nem ismered a Próféciát? „Családja árulója”... így megy ez. - Magam is meglepődtem azon, milyen színtelenül kongott a hangom. - Most pedig nem lenne itt az ideje, hogy megírd a lemondásodat?

Nem maradtam ott meghallgatni, hogy erre mit felel. Kegyetlen, szívtelen dolog volt talán, de muszáj volt megtennie. Nem viseltem volna el, ha minden egyéb mellett a családom biztonsága miatt is aggódnom kell. És amit még ennél is fontosabbnak éreztem: azt akartam, hogy ő és Lily már messze járjon, amikor átváltozom. Nagyon messze. - A sors valóban bölcsen választ. - A padlóra szegeztem a tekintetem, ezért nem vettem észre az apró termetű, törékeny Eaglent, aki zavartalanul támaszkodott a folyosó falának. Ajkán egy jóval fiatalabb férfi huncut mosolya játszott. Összeszűkült szemmel visszanéztem szobám ajtajára, ami épp becsukódott mögöttem, s elzárta előlem apámat. - Mindent hallott? - Feleletképpen meghajtotta a fejét, majd újra felemelte. És megteszi? Elkíséri, és gondoskodik arról, hogy lemondjon? - Ifjú Hősnő, nekem kötelességem azt tenni, amit ön megparancsol. Ha utasítana, hogy vessem le magam egy szikláról, akkor is engedelmeskednék kuncogta. Az ajkamba haraptam. Remek. - Hát, az jó. Mármint nem a sziklás része. Az egyáltalán nem jó. Nehogy ilyesmit tegyen. Tovább vigyorgott, topogott, s olyan vidor képpel rángatta a szakállát, mintha valami isteni viccet hallott volna. - Gyanítom, hogy Atheneában... nos, eléggé izgalmasnak fogják önt találni. Teszek arról, hogy megtörténjen mindaz, amit az apjával közölt. Szép napot, úrnőm! - Meghajolt, én pedig annyira nem voltam hozzászokva az effajta viselkedéshez, hogy jó pár másodpercig csak álltam, de aztán felfogtam, hogy ez az a pillanat, amikor jól nevelten távozhatok. Alig értem azonban el a lépcsőhöz, amikor megtorpantam, és oldalra billentett fejjel elgondolkodtam. - Eaglen, még egy kérdés... Mindvégig tudta? Úgy értem, tudta, hogy én vagyok a Hősnő? - Igen, úrnőm. - Hogy mennyivel jobban kedveltem, amíg Miss Lee- nek hívtak. - Attól a perctől fogva sejtettem, hogy tudomásomra jutott a hír arról, hogy az ifjú herceg elrabolta önt. E gyanúm megerősítést nyert, amikor először találkoztunk a tanács számára adott vacsorán. - Visszagondoltam arra az alkalomra, s megpróbáltam felidézni magamban azt a pillanatot, amikor bemutattak Eaglen-nek. Hosszan bámult rám. Vajon ekkor volt, hogy... ? - Honnan tudta? - Nem felelt. Vártam kicsit, de még mindig nem szólalt meg. Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem. Újra csak visszapattantam, megint nem kaptam válaszokat. - És mégis miért nem mondott semmit? Ez az egész nem történt volna meg, ha akkor megszólal. - Úrnőm, egy sakkjátszmában megvan a rendje annak, hogy mely lépéseket mikor húzunk meg ahhoz, hogy megnyerhessük.

Ez meg miféle válasz? Az eltelt néhány hónap során engem fogolyként tartottak itt, kis híján megerőszakoltak, többször megharaptak, és majd nem megöltek. Úgy éreztem, a tét valamivel nagyobb, mint egy sakkjátszma esetében. - Akkor legalább annyit áruljon el: mi történik két hét múlva? - Nos, úrnőm, ön az egész udvar kíséretében Atheneába utazik, ahol meghoznak majd bizonyos további döntéseket - felelte kifejezéstelen, semleges hangon. Megpördültem, hogy szembenézhessek vele, arcomon és hangomban érzékelhető volt a dühöm. - Ön is tudja, hogyan értettem! - sziszegtem. - Mindössze egyenes válaszokat akarok. Miért nem hajlandó felelni? Felegyenesedett. Mindig olyan görnyedten tartotta magát, hogy nem tudhattam, milyen magas is valójában, s most, hogy kihúzta magát, határozottan kicsinek éreztem magam mellette. - Azért, úrnőm, mert az ember gyakran nem látja előre a következő lépést abban a bizonyos sakkjátszmában. És most elnézését kérem, de édesapjával kell foglalkoznom, s úgy vélem, őfelsége pedig önnel óhajt beszélni. - Göcsörtös ujjával a lépcső felé bökött, meghajolt, és már el is tűnt a szobámban. Egy darabig morcosán sandítottam arra a pontra, ahol állt, aztán valaki megköszörülte a torkát mögöttem. - Felség! - Mélyen bókoltam, mihelyt megláttam a királyt. Elfeledkeztem arról, hogy már nem kell, csak az juttatta eszembe, hogy háta mögé kapta a karját, és meghajtotta magát előttem. - Válthatnánk pár szót, Sötét Úrnő? - Biccentettem, mire Kaspar szobája felé intett - az volt a legközelebb. Kissé habozva követtem. Amikor becsukta mögöttem az ajtót, figyeltem, ahogy a szeme végigsuhan a helyiségen: először a kovácsoltvas ágyon, ami bevetve állt, mert hetek óta nem használták - azóta nem, hogy benne aludtam. Aztán a csukott franciaablakra tévedt a pillantása, a tüllfüggönyre, az elsötétítőre és mögötte az égből hulló jégesőre, ami folyamatosan, vadul dobolt az erkély kövén. Onnan a kandallóra kapta a tekintetét, a párkányra, ami ezer dologgal volt telepakolva, papírokkal és dezodoros palackokkal, majd megállapodott a hatalmas olajképen, amelyen saját maga volt látható fiatalabb korában gyönyörű, kedves hitvesével, akinek a szeme azt az ágyat bámulta, amiben már soha többé nem alhat. Mikor járhatott a király utoljára ebben a szobában? - tűnődtem el. A festményre meredt, ádámcsutkája ugrott egyet, amikor nagyot nyelt, de ezen kívül nem mozdult, csak állt, kezét a kilincsen nyugtatva. - Felség? - szólítottam meg olyan tapintatosan, amennyire csak lehetett, mert nem voltam biztos abban, hogy éppen itt kellene beszélgetnünk. Úgy fordult felém, mintha csak most döbbenne rá arra, hogy ott vagyok. - Elnézését kérem. A dolgozószobámat javasoltam volna, de ott épp a Látók tanácskoznak.

Lekapta a kezét a kilincsről, s máris visszatért megszokott modora. Egyetlen fürge lépéssel a szoba közepén termett, de feltűnt, hogy hátat fordít a festménynek. - Úgy vélem, eljött az ideje annak, hogy megmagyarázzam az eltelt hónapokban tapasztalt viselkedésem okát. - Naná, hogy eljött az ideje! - De először is, Kaspar tudomásomra hozta, hogy holnap éjjel szándékozik átváltozni. - Bólintottam. - Engedélyt kért, hogy ő maga végezhesse el a szertartást. Jól tudom, hogy ez az ön kívánsága? - Újra csak biccentettem. Ő is meghajtotta a fejét, mintha tudomásul venné a dolgot. - Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha a háznéppel nem közölnénk választott időpontjukat. És talán úgy biztosíthatnánk a megfelelő körülményeket, ha holnap este mindketten ide vonulnának vissza. Elgondolkodva lehajtotta a fejét, majd mintha csak ekkor kapna észbe, hozzátette: - Ez megfelel önnek, úrnőm? Én is mindössze biccentettem, meg sem tudtam volna szólalni. Belsőmben minden ideg kusza csomóvá rándult össze, úgyhogy nem bíztam volna meg abban, hogy a nyelvem képes megformálni a hangokat. - Akkor ezt meg is beszéltük. - Közelebb lépett hozzám. - A fiam arra is engedélyt kért, hogy udvarolhasson önnek. Teljesen ledermedtem. Csak álltam, mint földbe gyökerezett lábú nyúl az autó reflektorának a fénykörében, és visszafojtott lélegzettel vártam a következő mondatot. Tudtam, hogy ha a király nemet mond, az nemet jelent, akár Hősnő vagyok, akár nem. - Úrnőm, a fiam rajong önért, egyértelműen rajong, s erről már jó pár hete tudomást szereztem. Nem szégyellem bevallani, hogy gonosz dolog volt tőlem az, amikor megpróbáltam megakadályozni az érzelmi kötődésük kialakulását. Egy hajszálnyit ellazultam, de legbelül egy egyszerű igenre vagy nemre vártam - minden más várhatott. Ő ezzel szemben mintha ragaszkodott volna ahhoz, hogy előbb körültekintően kifejtse az érveit. Háta mögött összekulcsolta kezeit, s elkezdett fel-alá sétálgatni az ágy és az ajtó között. - Már hónapokkal ezelőtt szárnyra kaptak a híresztelések a Hősnőkről, jóval azelőtt, hogy ön ideérkezett volna. Azok, akik hittek a Próféciában - s magamat is ezek közé számolom -, tudták, hogy közel az idő, és az elkövetkező évtized során rá fognak találni az első Hősnőre. Habár arra igazán nem számítottam, hogy ennyire hamar bekövetkezik - tette hozzá halkabban, elgondolkodva, mintha inkább magához beszélne, mint hozzám. - Régen történt, még azokban az időkben, amikor a Próféciát megfogalmazták, hogy a hitvesemnek egészen rendkívüli tapasztalatban volt része... - Tudom - szakítottam félbe. - Találkozott Contanallal. - A király járkálás közben mozdulatlanná dermedt, arca megrökönyödést tükrözött. - Olvastam a felesége Kasparhoz írott levelét. Egész véletlenül történt. Így tudtam meg, hogy egymásnak rendelt bennünket a sors - vallottam be kissé szégyenkezve, bocsánatkérő hangon.

- Tud erről is? - Mindenről tudok. Ön tisztában volt azzal, hogy a Prófécia kezd beteljesedni, s a családja iránti szeretet vezette, meg az, hogy megvédjen engem és a királyságot. Most már mindent értek. Szeme nem talált olyan pontot, amin megpihenhetett volna, amíg feldolgozza az információt. Aztán olyat tett, hogy nem hittem a szememnek: felém nyújtotta a kezét. - Úrnőm, elvesztettem a fejemet. Megbüntettem Kaspart is, és önt is, méghozzá olyasmiért, ami fölött nem volt hatalmuk. Ezt szívből sajnálom. A kezét nem engedte le, pedig hagytam, hogy percek teljenek el, s ebből az elszántságból tudtam meg, mennyire őszintén gondolja a dolgot. Kaspar is ilyen volt - sosem adta fel. Hát kézfogásra nyújtottam a kezem, és megbocsátottam neki. Orkán erejű szél támadt, s olyan erővel rázta meg az ablakokat, hogy beleremegtek még a keretek is. A franciaablak egyik szárnya felpattant, kivágódott, és fagyos levegő tört be a szobába. Összerezzentem, elrántottam a kezem, és a mellemhez kaptam. A király is nyugtalanul húzta fel a vállát, de aztán leengedte, becsukta az ajtót, és elhúzta előtte a függönyt. Nagyot sóhajtott, majd folytatta a magyarázkodást. - Tegnap a kora reggeli órákban riasztást kaptunk arról, hogy teljesen váratlanul újra megnyílt a határ a mi dimenziónk és az első között. Atheneában tagadták, hogy közük lenne a dologhoz, s azt állították, csakis az első Hősnő műve lehet. Ugyanakkor pár óra múlva az őrök értesítettek arról, hogy a Varnley körül húzódó hárommérföldes határt átlépte két Látó, akik Varn Kilátója felé tartanak. Azonnal utasítást adtam a jelzőfények meggyújtására, hogy összehívjam a tanácsot, de ezzel nem a kívánt hatást értem el. Percekkel azután, hogy a jelzőtüzek fellobbantak, egy üzenetet kaptam. Elfordítottam a tekintetem, amikor belső zsebéből elővett valamit. Összegyűrt papírdarabkát adott át nekem. A kezembe fogtam, és kisimítottam. - Ráismer a kézírásra? - Néztem, ahogy az ágyhoz lép, és az oszlopának támaszkodik, pontosan úgy, ahogy a fia szokta. Elpirultam, amikor ráeszméltem, hogy min jár a fejem, s gyorsan lepillantottam a levélkére. A cetli eléggé megviseltnek tűnt, de a lap közepén olvasható volt a sietve odavetett, tömör üzenet: Michael Lee állapodott meg a vámpírölőkkel Carmen haláláról. A Lee lány tudja. Pierre megerősítheti. Nem volt aláírva, s nem ismertem fel a kézírást sem: a betűk kuszák voltak, helyenként össze sem kötötték őket, mintha valaki kutyafuttában körmölte volna le őket. Felzaklatott a gondolat, hogy azt a papírdarabkát tartom a kezemben, amit az a személy írt, aki elárult. Még aggasztóbbnak tartottam, hogy külön megemlítette, hogy tudok a dologról. Valószínűleg előre látta, mi fog tör-

ténni, mihelyt a király tudomást szerez apám szerepéről. Ami arra utalt, hogy van valaki, aki meg akar szabadulni tőlem. Nagyot nyeltem. - Nem - feleltem, és visszaadtam a papírkát. - Sajnálatos módon nem ön az egyetlen - sóhajtott fel. - Amikor a kezembe került, felmerült bennem, hogy esetleg csak otromba vicc az egész, de egybevágott a tényekkel: az apja pártja abban az időben került kormányra, amikor a feleségem romániai útját is elterveztük. Pierre egy órán belül megerősítette a hírt... ami pedig a többit illeti, arról szerintem egyikünk sem akar újra beszélni. - A szobában eléggé sötét volt, de még a homályban is láttam, hogy a szeme rózsaszínes árnyalatot öltött. Amikor észrevette, hogy nézem, azonnal elfordultam, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. - Ön az egyik Hősnő, s nem illene azon időzni, hogy mi minden történt. Megmondtam Kasparnak, hogy nem ellenzem a kapcsolatukat, habár ajánlanám, hogy legalább decemberig igyekezzenek magánügyként kezelni. Tudok arról, hogy Eaglent mivel bízta meg az apját illetőleg, s hálás vagyok önnek, hogy elküldi innen arra az időre, amíg az atheneai útra sor nem kerül. - Meghajolt, aztán amikor az ajtóhoz ért, megfordult, és most először elmosolyodott. Legyen üdvözölve a birodalmamban, Sötét Úrnő. Már csak egy napom van hátra, amit emberként tölthetek.

61. VIOLET A hideg a bőrömre tapadt, s eleven kézként simított végig oldalamon és vállamon. A főbejárat melletti alkóvban találtam menedéket - az eső az előttem húzódó kőkorlátot verte. A vízcseppek úgy fröccsentek szét minden irányba, mint a srapnel, s bőven jutott belőlük az ingemre is, ami már eleve nyirkos volt. Kinyújtottam a kezem, s megbűvölten figyeltem, ahogy a víz végigcsorog tenyerem belső ívén és az ujjaimon, majd súlyos cseppekben a földre hullik. A füvön tócsák formálódtak, amikből aztán sáros pocsolya lett, amikor az eső még mindig ugyanolyan intenzitással esett, mint hat-hét órával korábban, amikor rákezdte. „Azzal a lánnyal járok, akit hülye lettem volna tegnap elengedni. A lánnyal, aki életet lehelt ebbe a helybe. A lánnyal, aki miatt újra érzek. Ó, de természetes is!” Átöleltem magam, és az ő karjait képzeltem magam köré, az érintését, a leheletét... Megborzongtam, inkább a hidegtől, mint mástól, de ezt az érzést is kiélveztem. Azt akartam, hogy emlékezzek majd a hideg éjszakai levegőre, arra, hogyan húztam össze lábujjaimat, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a

fagyos kővel, és hogy minden csepp eső, ami csak a bőrömre hullott, úgy perzselt, akár a jég. - Az enyém - súgta a fülembe egy hang. - Csak az enyém - ismételte el, s egy sötét ingujjba bújtatott kar simult az enyémre, s fonódott körém. Amikor lehajtotta a fejét, a haja megcsiklandozta a nyakamat. Ajka rátalált a nyakamon lüktető érre, s csókokkal borította, ahogy lefelé haladt rajta, kezei azonnal a mellemre tapadtak, úgy húzott magához, én pedig ráborítottam a tenyeremet a kezére, s önkéntelenül is közelebb bújtam hozzá. - Ez tetszik neked, kislány? - duruzsolta a fülembe, és még erősebben szorított magához. Csak egy sóhajjal feleltem, mert tüdőmből hirtelen kifogyott az összes levegő. Felnevetett, keze egyre lejjebb siklott, az ingem aljáig, aztán elkezdte felfelé húzni. Ellenkezni sem volt időm, máris a markában volt a ruhadarab, én meg ott álltam farmerben és melltartóban. - Mit művelsz? - Keresztbe fontam a karomat a mellemen, mert tudatában voltam annak, hogy tőlünk balra a kétszárnyú ajtó tárva-nyitva áll. Kaspar nem felelt, csak megragadta a kezemet, és a fényfolt felé húzott, amit az előcsarnok lámpái vetettek a lépcső mellett. Csak arra volt időm, hogy gyorsan belebújjak a balerinacipőbe, amit korábban lerúgtam magamról. - Megőrültél? Valaki megláthat! - Hadd lássanak - válaszolta, és kivezetett a murvás kocsifelhajtóra. Túl erős volt ahhoz, hogy ellenkezzek, és a vonakodásomnak sem volt sok értelme, különösen, amikor ujjaival a hajamba túrt, és elsöpörte szememből ázott fürtjeimet. - Hadd lássák, milyen gyönyörű vagy. Kinyújtottam szabad kezemet, és elgereblyéztem a szeméből csapzott tincseit. Elfojtottam magamban egy lányos kuncogást. - De ugye arról tudsz, hogy esik? És hogy iszonyú hideg van? - Éreztem, ahogy a farmerem átázik, és ráfeszül a lábamra, hajam végéből pedig kis patakok indulnak meg lefelé a mellemen. Kaspar felpillantott az éjszakai égboltra, s értetlen képpel tanulmányozta. - Esik? Hát, ezt nem hittem volna. - Az arcára hulló esőcseppek legördültek az állán, a nyakán. Szabad kezével eltörölte őket. - De hideg nincs. Inkább mérsékeltnek mondanám az időt. - Tényleg? - mondtam vacogva, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy mennyire fázom. - Akkor az én testem melegét legalábbis izzó vasnak kell érezned. - Legalább olyan nehéz elboldogulni veled, mint egy izzó vassal - motyogta. - Hé! - szóltam rá, kezemet a mellére tettem, és löktem rajta egyet. Hátralépett, de persze tudtam, hogy nem azért, mintha annyira erős lennék. Hátráltam még néhány lépést, lenyúltam, a szökőkút medencéjéből tenyeremmel kimertem egy kis vizet, aztán felé löttyintettem. Az inge már így is vizes volt, de azért az ujját eltaláltam, s az teljesen átázottan tapadt a bőréhez. Komikus lassúsággal nézett végig magán. Felhúzta a szemöldökét. - Ez most komoly, kislány?

Pislogni sem volt időm, máris előreszökkent, és lespriccelt a kút vizével. Elállt a lélegzetem a fagyos cseppektől, újra szorosan átöleltem magam, s az járt a fejemben, milyen melegnek és hívogatónak tűnnek a fények a bejáratnál. Kaspar lenyúlt egy újabb maroknyi vízért, de én átbukdácsoltam a szökőkút túloldalára. Amikor megindult az egyik irányba, én iszkolni kezdtem a másikba, hamarosan azonban így is utolért, s elkapott a derekamnál fogva. - Kaspar, ne! Még a végén náthás leszek, vagy valami ilyesmi! Gondoltál volna erre azelőtt, hogy lelocsoltad, elmélkedett belső hangom. - Nem leszel náthás. Az átváltozás minden ilyen bajt kiküszöböl. Felnyögtem, és a karjaiba szédültem, miközben elhúzott a szökőkút közeléből. - De mi van, ha holnap éjjel valami félresikerül? Pontosan mi történik, amikor egy embert átváltoztattok? - Én kapok a te véredből, te kapsz az enyémből. Egyszerűen működik. Semmi nem fog félresikerülni. - Igen, de mi van, ha... Egyik ujját a számra szorította. - Ha túl öreg lennél, vagy túl fiatal, esetleg súlyos beteg, akkor igen, elképzelhető lenne, hogy valami félresikerül. De nem ez a helyzet. Sőt, dhampir vagy, úgyhogy még csekélyebb az esély arra, hogy bármi elromoljon. Szóval hagyd abba az aggódást. Összecsücsörített ajkaimon keresztül mogorván fújtam egyet. - És mi jön a véres ügylet után? Mennyi időbe telik az egész? - Beletelik pár napba, mire a fogaid kiélesednek, és még ennél több idő, mire kifejlődik a vadászösztönöd, de ezeken kívül szinte minden végbemegy néhány óra alatt. Elképesztő látvány, amikor egy emberből kifut a szín. - Változtattál már át valakit? Biccentett. Megnyugtató volt a gondolat, hogy tudni fogja majd, mit kell csinálnia, ugyanakkor éreztem valami mást is: féltékenységet. - Kit változtattál át? A fejét ingatta, igyekezett visszaemlékezni. - Az egyik itteni szobalányt, nem sokkal a háború után. Azt hiszem, Annie volt a neve. Úgy éreztem, mintha liftezett volna egyet a gyomrom. - Annie-re gondolsz? - Újra bólintott. A szeme rózsaszínesen fénylett fel, és nem kellett rákérdeznem, hogy mi is történt. Hát, ez sok mindent megmagyaráz. Újra belém hasított a féltékenység, de most már egy kis bűntudat is keveredett bele. - De ha valami mégsem sikerülne... - Apám a közelben lesz, és ő mindent tud az átváltoztatásról. - Újra csak nem igazán tudtam, hogy ez most megnyugtasson, vagy inkább elbizonytalanítson.

- Mondjak valamit? - fordult hozzám Kaspar, s miközben összefonta ujjait az enyémekkel, rajta is látszott, mennyire szeretne témát váltani. Meg sem várta a választ, kezét a mellemre fektette, oda, ahol a legerősebben lehetett érzékelni a szívdobogásomat. - Alig várom, hogy ez a szív megszűnjön dobogni. Lábujjhegyre emelkedtem, és csókot nyomtam a szájára. Én ugyan bőven tudtam volna még várni, de ha valaha volt jó ok arra, hogy átváltozzam, az pontosan az ilyen együtt töltött idő volt. Fejemet a vállán nyugtattam. Háttal a palotának állt, így én felnézhettem az épületre, ami az eltelt három hónapban az otthonom volt. Csak bámultam, s azon tűnődtem, hogy mindazok után, amik itt történtek, hogyan érezhetem annyira jónak ezt a hatalmas, üres, hideg házat. Az egyik felső emeletről valaki visszabámult rám: a király. Arckifejezése nem volt sem kedves, sem dühös, egyszerűen csak közönyös, mint amilyen a szíve lehetett már jó ideje. Most azonban átéreztem, mennyit gyötrődhet, jóval többet, mint bármelyikünk. Egy emelettel lejjebb egy másik férfi is bennünket nézett: az apám. Nem kellett alaposabban szemügyre vennem az arcát, hogy tudjam, mekkora fájdalom ül rajta. Meztelen felsőtestemmel Kasparhoz bújtam, remélve, hogy nem látnak meg, s kifejezetten örültem annak, hogy a sötétben nem tűnik fel kipirult arcom. Nem fogom hagyni, hogy bármi Kaspar és közém álljon. Nem hagyhatom.

62. VIOLET Másnap reggelre a vihar minden nyoma eltűnt. Ablakomon beragyogott a nap - mielőtt elment volna, Kaspar elhúzta a tüllfüggönyöket, hogy felébredjek. Vadászni indult, mert azt akarta, hogy ne legyen szomjas, amikor nekifog annak, hogy átváltoztasson. Ez az a nap. Ma vámpírrá válok. Ma minden megpecsételődik. Karomon felálltak a szőrszálak. A lábam lassan átmelegedett, ahogy a fénycsíkok elérték az ágyat - percekkel korábban a bőröm még fagyos volt Kaspar érintésétől. Eljött az idő. Az ágy mellett álló óra szerint valamivel elmúlt kilenc. Apám és Lily félkor indulnak haza Eaglen társaságában. Nincs visszaút. Beletelhet hónapokba is, mire újra láthatom Lilyt. Anyámmal még csak nem is találkozhattam. Ma este megtörténik. Kidugtam a lábam a takaró alól, szitkozódtam, hogy milyen hideg a padló, majd magamra tekertem a lepedőt, hogy elfedjem meztelenségemet. Amikor

rájöttem, hogy úgysem lát senki, leengedtem lábam mellé egy kis halomba, én pedig megindultam a földön heverő, levetett ruhadarabok között. Ennyit arról, hogy az ember képtelen felejteni. A gardróbban a tükrök minden porcikámat híven megmutatták: az arcom feszült volt és beesett, a hidegtől rózsás - hát, ez már nem lesz sokáig így. A lealsó bordámon megfeszült a bőr - ilyet régebben sosem tapasztaltam. A csípőcsontom is élesebben ugrott ki, mint szerettem volna, a térdem csontosnak tűnt. Sovány voltam, túl sovány korábbi domborulataimhoz képest. A bőrömön harapásnyomok és véraláfutások emlékeztettek azokra a hetekre, amelyek során Kaspar keze meggyötört és boldoggá tett. A szemem hatalmasra tágult, s ez a pillantás szinte már állandósult az arcomon - mintha mindig attól féltem volna, hogy azonnal történik valami. - Ezt akarod, Violet? - súgtam oda a tükörképemnek, majd kinyúltam, és megérintettem a tükröt a vállam magasságában. - Igazán? A tükörképem nem felelt, csak visszabámult rám, s elnyílt ajkakkal sóhajtott egyet, ahogy én is. Igazság szerint, hogy te mit akarsz, az olyan fényűzés, amiben egyszerűen nem lehetett részed, jegyezte meg belső hangom, ami oly tisztán csengett fejemben, mintha valami valóságos személy szólalt volna meg mellettem. - Tudom - feleltem, elfordultam, és lehúztam az akasztóról egy tiszta inget. Amikor végeztem az öltözködéssel, megpróbáltam kifésülni nedves, gubancos hajamat, de ettől csak még jobban szétálltak a hajszálak, úgyhogy feladtam. Amikor leértem a lépcső aljára, az előcsarnok még mindig csöndes volt. A szoborként feszítő komornyikok meghajoltak, amikor elhaladtam mellettük. Egy szobalány éppen fehér liliomokra cserélte a vázákban álló fekete rózsákat, s a hervadó virágok szirmait lepréselte egy súlyos kötetbe, amit az asztalra helyezett. Semmi rendkívüli nem történt. Nem változott semmi. Nem is fog megváltozni semmi, leszámítva engem. A konyhában a vigyorgó, vicces kedvű Cain fogadott, kezében egy vizespohárnyi vörös folyadékkal, ami ide-oda loccsant, rózsaszínűre színezve az üveget. Csillogó szemmel kérdezősködött a húgomról, de jókedve azonnal alábbhagyott, amikor elárultam neki, hogy Lily hamarosan elutazik. Kivettem egy almát a tálból, ami éppoly vörös volt, mint a vér, amit Cain kortyolgatott. Belemélyesztettem a fogaimat, s eltűnődtem azon, hogy vajon ilyen lesz-e húsba harapni - nem, nem hiszem, a bőr puhább. Úgy nyeltem le egy falat édes, lédús almát, hogy elfelejtettem megrágni. A falra függesztett digitális óra 9.26-ot mutatott. Azon töprengtem, hogy vissza kellene mennem az előcsarnokba. El kellene köszönnöm. De hogyan köszönhetnék el, amikor nincs egy napja sem, hogy megjöttek?

Lyla ragyogó arca tűnt fel az ajtóban, a kurjongató, kacagó Fabian kergette, aki aztán el is kapta, összebújtak, és csókolózni kezdtek. De én csak egy kopár háttér előtt mozgó alakokat láttam. Nem maradt le mögöttük Félix és Charlie sem. Beléptek, és meghajoltak. Rettentő lassan esett le, hogy előttem hajtották meg magukat. Declan elkésett, aztán kiteregette maga elé a pultra az újságot, s ujját végigfuttatta minden oldalon, minden címen és fotón - a cikkek feketefehér forgataggá olvadtak össze keze alatt. Szinte fel sem tűnt, s lábam megindult kifelé a konyhából. Az egész az első Varnley-ban töltött reggelemre emlékeztetett. „De ti inkább úgy döntöttetek, hogy embereket öltök helyette.” A folyosót betöltötte a fémes szag, úgy tűnt, füstként tapad a nappali szőnyegeihez. Megragadt a torkomban, kiszáradt tőle a szám, úgyhogy kénytelen voltam a kanapé hátának támaszkodni. A nyakamhoz kaptam, és öklendeztem párat. Még néhány óra, és kívánni fogom a vért. Amikor végre szabályosabbá vált a lélegzésem, kábultan indultam tovább abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok. Kezem a nappaliból kifelé vezető ajtón nyugodott, a lábam nem mozdult, itt akartam maradni, hadd menjenek csak, hagyjuk az elköszönést, mert elbúcsúzni túlságosan nehéz, főleg azért, mert tudtam, hogy éjszaka végleg elárulom őket, különösen apámat. Pedig nem örökre mondtam búcsút. Csak az a Violet köszönt el, akit ismertek, aki evett és ivott és megbetegedett. Az a Violet, aki meghalna, mielőtt ez az évszázad véget ér. Az a Violet, akit szerettek, akivel törődtek, akit tápláltak és tanítgattak az elmúlt tizennyolc évben. Ez van. Nagy levegőt vettem, és elfordítottam a csuklómat, hogy lenyomjam a kilincset. Az ajtó felém lendült. Kiléptem rajta, s először Eaglenre esett a pillantásom, aztán megláttam apát és a két másik kormánytisztviselőt is, akiknek a karját az őrök markolták. Lily ott ácsorgott mellettük. Ő vett észre; először. Arca szomorúságot és csalódottságot tükrözött, de apámé még inkább. Ő elfordította a fejét, és nem volt hajlandó a szemembe nézni. - Apa? - suttogtam. Ahányszor csak pislogtam egyet, éreztem, hogyan marják szememet a kicsordulni készülő könnyek. Apám nem felelt. Lily viszont igen. Ellépett a kis csoport mellől, kikerülte az őröket, akik már mozdultak volna, hogy megállítsák. - Mielőtt elmegyünk, szeretnék veled beszélni - jelentette ki, amikor mellém ért. - Négyszemközt - tette hozzá, és válla felett Eaglenre pillantott. Odabiccentettem Eaglen és az őrök felé. - Két perc az egész. Lily előttem lépkedett kifelé, majd befordult az alkóvba, ahol előző éjszaka leltem menedékre. Arcomba szökött a vér, amikor észrevettem, hogy csuromvizes ingem ugyanott van kiterítve a korláton, ahol Kaspar előző éjjel hagyta. Felvettem, kicsavartam, és egy naposabb részre tettem száradni.

- Az a te inged? - kérdezte Lily. Válaszképpen biccentettem. - És hogy került oda? A földet bámultam, nem voltam hajlandó kimondani. „Biztos voltam abban, hogy nem feküdnél le valami gyilkossal, de most már látom, hogy tévedtem.” - Akkor gondolom, most elbúcsúzunk - motyogtam, hogy megtörjem a csendet. - Igen. - Sajnálom, hogy nem tölthetek veled több időt. - Én is. - De számodra veszélyes lenne Atheneába jönni. Te és anya biztonságban lesztek otthon. Ezt érted, ugye? - Igen. Újra hallgattunk. Szívesebben meredtem volna a követ rugdosó cipőmére, de a kishúgomat néztem helyette, hogy belevéssem emlékezetembe a vonásait, ahogy előző éjszaka azt akartam rögzíteni emlékeimben, hogy milyen is a hideg. Emlékezni akartam arca egészséges pírjára, amit több mint egy éven át nem láthattunk, ibolyaszínű szeme csillogására, arra, hogy már nem is tűnt olyan kicsinek. - Violet? - Igen? - Emlékszel még, amikor az irodalom érettségidre készültél, és megígérted, hogy ha vége a tanulásnak, Shakespeare-t fogsz felolvasni nekem? Megrándult az ajkam. Ezt akkor mondtam, amikor előző májusban éppen kemoterápiát kapott. - Arra gondolsz, amikor azzal sikerült felidegesítenem téged, hogy egész nap régiesen költői stílusban beszéltem? - Igen, arra. De végül is nem így alakult, úgyhogy amikor már nagyon unatkoztam a kórházban, elhatároztam, hogy egyedül is elolvasom a Rómeó és Júliái, mert szerettem volna, ha elámulsz, amikor hazajössz. Meg készülni akartam a saját, jövő évi vizsgáimra. Megpróbáltam mosolyogni. - És tetszett? Mogorva képet vágott. - Nem. Rómeó és Júlia naiv volt, és elvakította őket a vágy. - Óh! - Utáltam az egészet, de aztán megfeledkeztem róla, és csak tegnap este jutott újra eszembe, amikor az a Cain nevű pasas beengedett a könyvtárba, ahol megtaláltam a dráma egy példányát. És emlékeztem valamire, amit Júlia mondott benne. És amiről úgy gondoltam, hogy el kellene neked mondanom. - Igen? És mi volt az? - kérdeztem, de a vállam fölött hátralesve az előcsarnok felé pillantottam, mert tudtam, hogy Eaglen már szeretne elindulni. Vagy talán én szeretném, ha végre elmennének.

- Elég híres idézet. Valószínűleg ismered is. - Rám emelte a tekintetét, megvárta, míg visszanézek rá, csak azután folytatta. „Tagadd meg atyád, neved hajítsd el, s ha nem teszed meg, esküdj édesemmé és nem leszek Capulet én se többé.” Szavai gyomron találtak, akár egy hatalmas ütés. Levegő után kaptam, és hátratántorodtam, szemhéjam alól elkezdtek előszivárogni azok a rosszul rejtegetett könnyek. - Lily! - Sajnálom, hogy mindez megtörtént veled. Tudom, hogy a jelentős része nem a te hibád, de volt választásod: nem hiszem, hogy úgy élted át ezt az egészet, hogy ne hátrálhattál volna ki belőle. - Ellépett mellőlem, s az ő szeméből is kibuggyantak a könnyek. - Nézzünk szembe a dologgal, Violet. Te a miatt a herceg pasas miatt adod fel az emberségedet. Mostanra inkább vagy Varn, mint Lee. Háta mögött felbukkant Eaglen, akit apám követett. A kocsi feljárón megállt két sötétített ablakú autó. - Úrnőm! - kiáltott oda nekem Eaglen, meghajolt, majd beszállt az elöl álló kocsi első ülésére. Lily a hátsó ajtóhoz ment, egy pillanatra megtorpant, könnyáztatta arcát felém fordította, aztán ő is beült. Apa fel sem nézett, úgy szállt be mellé, két emberét pedig a mögöttük lévő autóba lökdösték be. Utoljára még emberi lányaként nézhettem rá, de aztán becsapódott az ajtó, és a kocsik elindultak. Senki nem nézte, hogyan távolodnak el, csak én. Tekintetemmel követtem őket, ahogy végiggördültek a murvás feljárón, és elhaladtak az egyik kertész mellett, aki épp az őszi leveleket gereblyézte össze. Az erdő szélén, a fák fedésében tűntek el szem elől. A korlátnak támaszkodtam, majd lecsúsztam mellette a tócsába, ami az ingemből csöpögött ki. A domb tetejéről idehallatszott a lángok ropogása - Varn Kilátójánál újra meggyújtották a jelzőtüzet, s a levegőt az égés bűze töltötte be.

63. VIOLET A nap már készült lemenni, amikor Kaspar visszatért. Az egyre halványabban ragyogó sugarak fényében megcsillant a Temze torkolata, a víz egyetlen fénylő, narancsszínű lepellé változott. Alig valamivel fölötte bodros, ibolyalila felhők vékony sávja úszott, megmutatva, hol válik el egymástól az ég és a tenger. Tisztában voltam azzal, hogy a jövő csak kopárabbnak tűnik attól, ha a múlton rágódom, de muszáj volt visszagondolnom azokra az időkre, amikor még

fel nem merült volna, hogy itt álldogáljak, s a lemenő nap jelezze, hogyan fogynak a percek, amelyek hátravannak emberi életemből. Már attól rosszul lettem, ha eszembe jutott. Délután kétszer is be kellett rohannom a fürdőszobába, s bár a reggeli alma óta semmit nem ettem, a gyomrom görcsbe rándult és háborgott, azzal fenyegetve, hogy megszabadul attól a kevéstől is, ami még benne lehet. - Esőben jobban tetszel - súgta a fülembe Kaspar, és keze lassú köröket írt le a vállamon. Simogatása valamennyire ellazította merev izmaimat, melyek korábban annyira megfeszültek, hogy amikor megmarkoltam az erkély kőkorlátját, ujjaim utána már nem tudták elengedni. - Ne izgulj - folytatta. - Észre sem veszed, és már vége is. Biccentettem, képtelen voltam kinyitni a számat, mert féltem, hogy a gyomrom abban a pillanatban elárulna. - Violet, hamarosan beesteledik. - Bólintottam, de nem mozdultam. Megfogta a karomat, és megpróbált elhúzni, de a térdem egyszerűen nem hajlott, így lépni sem tudtam. Azonban annyiban sikerrel járt, hogy az ujjaimat le tudta feszegetni a kőkorlátról, s félig felemelve szobája ajtajához vitt. Odalépett az éjjeliszekrényéhez, felvett róla egy vörös bársonydarabot, s odahozta hozzám. A tenyerembe fektette, ahol a kis csomag mereven pihent, s amikor széthajtogatta a csücskeit, díszes kis tőrt pillantottam meg, melynek markolatát smaragdokkal rakták ki. A fegyver pengéje vékony volt, mint az ostya, s ijesztően élesnek tűnt. Valószínűleg ijedt képet vághattam, mert biztatón rám mosolygott. - Gyémánttal borított penge. Ezzel vágok majd bele a csuklómba. – Összevonta a szemöldökét. - Tiszta vágás lesz, úgy könnyebb innod belőle. - Rendben - suttogtam, és azonnal émelyegni kezdtem. Kaspar beleharapott alsó ajkába hegyes szemfogával, s tetőtől talpig végigmért. - Tudod, hogy nem muszáj megtenned. Csak mondd, hogy nem, és máris abbahagyjuk. - Nem. Megteszem. - Szerettem volna, ha elszánt a hangom, de ehelyett nyüszítésféle tört fel belőlem. Kaspar összeráncolta a homlokát, letette a tőrt, és megfogta a kezemet. - Violet, szeretném, ha tudnál valamit. A vérem ugyan biztosítja számodra az örökkévalóságot, de még én sem kímélhetlek meg az örök élet gyötrelmeitől. Ami engem illet, érted érdemes végigélnem ezeket az évezredeket. De ha emberek elválnak egymástól vagy meghalnak, éppoly iszonyú tovább élni, mint meghalni. Érted, hogy miről beszélek? Bólintottam, bár annyira fojtogatott a rémület, hogy a tüdőmben szinte már levegő sem maradt. Kaspar lepillantott, újra felvette a tőrt, és a bársonnyal tisztára törölte. - Akkor ne aggódj miatta. Még nagyon-nagyon hosszú ideig nem lesz ilyen gondod.

Szabad kezét ökölbe szorította, a tőrt csuklója belső feléhez nyomta, és megkereste az eret. Arcizma sem rándult, amikor végighúzta a bőrén a pengét, s hosszú, mély sebet nyitott rajta. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednünk, mert a vágás hamar begyógyul és mert ha nem tesszük meg nagyon hamar, akkor inamba szállhat a bátorságom. így hát odanyújtottam neki a karomat, ő pedig a szájához húzta, és beszívta a bőröm alatt rejtőző vér szagát. Megcsókolta ökölbe szorított kezemet, s szája sarkában bujkáló mosollyal egyenként kinyitotta az ujjaimat. Képtelen voltam végignézni, úgyhogy oldalra pillantottam, és a királyné portréjára meredtem. Éreztem, hogy a festményről is, meg a valóságban is figyeli, ahogy Kaspar belém harap. Felnyögtem, és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne sírjam el magam. Nem volt olyan fájdalmas, mint amikor a nyakamba mart bele, de így is egész testemben beleborzongtam. Kaspar megérezte és megállt, lenyalta alsó ajkáról a vércsöppeket. - Violet, egészen biztos vagy benne? Bólintottam. - Nincs választásom. Újra a szájához húzta a kezemet, én pedig megfogtam az övét, és nyöszörgésemet visszafojtva reszkető ajkamhoz emeltem véres csuklóját. Mielőtt újra inni kezdett volna, rám nézett, és arcán megjelent jellegzetes fölényes mosolya. - Szeretlek, kislány - közölte. - Én is szeretlek, pióca - feleltem.

 